David Ebershoff - A Dan Lany

l

Mit tcnnri, h.i Vilinki, a k i t

A DÁN LÁNY DAVID EBERSHOFF

I.P.C. KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Danish Girl by Copyright © 2000 by All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with Viking, a member of Penguin Group (USA) Inc.

Fordította: Szántai Zsolt

Borítóterv: Popovics Ferenc

Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2012 Hungarian translation © by Szántai Zsolt, 2012

MIT TENNÉL, HA VALAKI, AKIT SZERETSZ, MINDEN ÉRTELEMBEN MEG AKARNA VÁLTOZNI? A megtörtént eseményeket feldolgozó történet egy egyszerű kéréssel indul: a feleség apró szívességet kér a férjétől. Egy hűvös koppenhágai délutánon a művészházaspár, ki-ki a maga festőállványánál, a műteremlakásukban dolgozik. Az asszony modellje váratlanul lemondja a találkozót, és ő aggódik, hogy így nem tudja időben befejezni a portrét. Megkérdezi a férjét, nem venné-e fel a modell cipőjét és harisnyáját, hogy megfesthesse, ahogy a harisnya a bokánál gyűrődik. A férj először meghökken, de aztán igent mond. És ezzel kezdetét veszi a huszadik század legszenvedélyesebb és legszokatlanabb szerelmi története. Lili Elbe (1882–1931) feltehetően interszexuális ember volt, az elsők egyike, akin nemátalakító műtétet hajtottak végre. Einar Wegenerként született Dániában, ezen a néven sikeres tájképfestő volt, és élete nagy részét férfiként élte le. 1930-ban jelentkezett be a drezdai női klinikára. Ötödik, méhbeültető műtétét azonban csak három hónappal élte túl, halálát feltehetően szervkilökődés okozta. Az e regény alapján készülő filmben Lili Elbe/Einar Wegener szerepét Nicole Kidman alakítja.

Mark Nelsonnak

ELSŐ RÉSZ

Koppenhága, 1925

ELSŐ FEJEZET

A felesége tudta meg először. – Megkérhetlek egy kis szívességre? – kiáltott ki Greta a hálószobából, azon az első délutánon. – Segítenél egy kicsit? – Természetesen – felelte Einar, le sem véve a szemét a vászonról. – Bármiben. A nap hűvös volt, hideg szél érkezett a Balti-tenger irányából. Az Özvegyházban, a lakásukban voltak. Einar, aki alacsony volt, és még nem töltötte be a harmincötöt, emlékezetből egy téli tájat festett, amit a Kattegat-szorosnál látott. A víz fekete volt, fehér hullámtarajos és kegyetlen, látszott rajta, hogy több száz hajós sírjává vált, akik besózott zsákmányukkal visszafelé tartottak Koppenhágába. Az alsó szomszédjuk – akinek olyan formájú volt a feje, mint a puskagolyó, és aki állandóan átkozta a feleségét – tengerész volt. Amikor Einar megfestette a hullámok szürke ívét, azt képzelte maga elé, hogy ez a tengerész ott fuldoklik a vízben, kétségbeesetten nyújtogatja a kezét, és krumplivodkától rekedtes hangján még ekkor, ebben a helyzetben is kikötői szajhának nevezi a feleségét. Einar így tudta, milyen sötétre keverje a színeit: elég szürkék legyenek ahhoz, hogy elnyeljenek egy embert, hogy takaróként ráboruljanak süllyedő hörgésére. – Egy perc, és kint vagyok! – mondta a széles, lapos arcú, csinos Greta, aki fiatalabb volt a férjénél. – Akkor elkezdhetjük. Einar ilyen tekintetben is különbözött a feleségétől. A földet és a tengert festette – kis négyszögeket, amelyeket a rézsútos júniusi fény világított meg, vagy éppen a tompa, halvány januári napsugarak. Greta ezzel szemben portrékat festett, gyakran életnagyságúakat, általában közepesen fontos emberekről, akiknek rózsaszínű lett az ajkuk és csillogó a hajuk. Lefestette Herr I. Glückstadtot, a koppenhágai szabadkikötő mögött álló befektetőt; Christian Dahlgaardot, a királyi szűcsöt; Ivar Knudsent, a Burmeister & Wain hajóépítő vállalat egyik vezetőjét. Ezen a napon éppen Anna Fonsmarkot, a Dán Királyi Opera mezzoszopránját akarta megfesteni. Ügyvezető igazgatók és ipari titánok kérték fel portréik elkészítésére, olyan képeket vártak tőle, amiket kiakaszthattak az irodájukban, az iratszekrény fölé vagy esetleg valamelyik folyosóra, ahol az alkalmazottak is láthatták. Greta jelent meg az ajtóban; a haját lófarokba fogta. – Biztos nem baj, hogy egy kicsit abba kell hagynod, csak hogy segíts nekem? – kérdezte. – Tényleg nem kérnék ilyet, ha nem lenne fontos. Az a baj, hogy Anna már megint lemondta. Szóval… Mi lenne, ha felvennéd a harisnyáját? Meg a cipőjét. Az áprilisi nap Greta mögött ragyogott, a fénysugarak keresztülszűrődtek a kezében lógó selymen. Einar az ablakon kitekintve a Rundetarn tornyát látta; olyan volt, mint egy hatalmas téglakémény. A torony fölött a Deutscher Aero-Lloyd napi járata kúszott vissza Berlin irányába. – Greta? – kérdezte Einar. – Ezt most hogy érted? – Az ecsetről egy olajos festékcsepp hullott a bakancsára. IV. Edvard ugatni kezdett, fehér fejét hol Einar, hol Greta felé fordította. – Anna megint lemondta – felelte Greta. – Be kellett vállalnia egy plusz próbát a Carmenhez. Szükségem van két lábra ahhoz, hogy megfessem a portréját, különben sosem fogom befejezni a képet. Arra gondoltam, hogy esetleg a te lábad is megfelelne. Greta egy lépést tett Einar felé. A másik kezében egy mustársárga, bádogcsatos cipőt tartott. Elöl gombolós ruha volt rajta, aminek rávarrott zsebeibe olyasmiket dugott, amiket nem akart megmutatni Einarnak. – De én nem vehetem fel Anna cipőjét! – mondta Einar. A cipőre nézett, és úgy látta, talán mégis jó lenne rá, a lába ugyanis eléggé kicsi és szép ívű, és a sarka is keskeny. A lábujjai vékonyak voltak, és csak pár szál fekete szőr nőtt rajtuk. Elképzelte, ahogy az összegöngyölt, ráncos harisnya felcsúszik a bokája fehér csontjára, fel a lábszára puhább részére, hogy azután hozzá lehessen kapcsolni a

harisnyakötő csatjához. Le kellett hunynia a szemét. A cipő pontosan olyan volt, amilyet előző héten, a Fonnesbech áruház kirakatában láttak egy éjfélkék ruhát viselő próbababán. Megálltak, és megcsodálták a nárciszfüzérekkel keretezett kirakatot. „Szép, igaz?” – kérdezte Greta. Einar nem válaszolt, csak szótlanul, elkerekedő szemmel bámulta a saját tükörképét a kirakatüvegben. Greta kénytelen volt elhúzni őt onnan. Végigvonszolta az utcán, és amikor elhaladtak a pipabolt mellett, megkérdezte tőle: „Einar, mondd csak, jól vagy?” A műtermüket a lakás elülső szobájában rendezték be. A mennyezeten, amely olyan boltíves volt, hogy leginkább egy felfordított csónakra hasonlított, vékony gerendák bordázata húzódott. A manzárdablakok megvetemedtek a tenger felől érkező köd miatt, a padló alig észrevehetően nyugat felé lejtett. Délután, amikor a nap sugarai támadást indítottak az Özvegyház ellen, a falakból enyhe heringszag szivárgott. Télen a manzárdablakok mellett beszivárgott a nedvesség, a falat borító festéken hideg vízcseppek csillámlottak. Einar és Greta a két ablak alatt állította fel az állványát, közvetlenül a müncheni Herr Salathofftól rendelt olajfestékes dobozok és az üres vásznak sora mellett. Amikor éppen nem festettek, mindenre ráterítették azokat a zöld vitorlavásznakat, amelyeket az alattuk lakó tengerész hajított ki, miután partra szállt. – Miért akarod, hogy felvegyem Anna cipőjét? – kérdezte Einar. Azon a fonott széken ült, amit a nagyanyja tanyájáról, a sufniból mentett ki. IV. Edvard felugrott az ölébe; a kutya reszketett a lent lakó tengerész üvöltözésétől. – Azért, hogy elkészítsem Anna képét – felelte Greta, majd hozzátette: – Én megtenném neked. – Az arcán volt egy pici mélyedés, egy sekélyke heg, ami a himlő után maradt meg. Ezt dörzsölgette szelíden; mindig ezt csinálta, amikor ideges volt, Einar ezt már rég megtanulta. Greta letérdelt, hogy kifűzze Einar bakancsát. A haja hosszú volt és sárgás-szőke, a színét tekintve sokkal dánosabb, mint Einaré; amikor valami új dologba akart belevágni, mindig a füle mögé simította. Most, ahogy kibogozta Einar bakancsfűzőjét, hagyta, hogy előrecsússzon az arcába. Narancsolaj illata volt. Az olajat az anyja küldte neki, évente egyszer. A csomagban kis ládika volt, a ládikában barna üvegcsék, mindegyiken címke, a címkéken felirat: „Színtiszta pasadenai kivonat”. Az anyja azt hitte, Greta teasüteményt készít az olajjal, ám ő inkább illatszerként használta, mindig tett egy kicsit a füle mögé. Greta nekilátott, hogy megmossa Einar lábát a lavórban. Szelíden, de hatékonyan dolgozott, gyorsan húzkodta a tengeri szivacsot a férfi lábujjai között. Einar még feljebb húzta a nadrágja szárát. Ahogy végignézett magán, megállapította, hogy egész formás a lábszára. IV. Edvard odasurrant, és lenyalogatta a vizet a kislábujjáról, arról a kis göcsörtösről, amin a születése óta nem nőtt köröm. – Ezt azért titokban fogjuk tartani, igaz, Greta? – kérdezte Einar suttogva. – Ezt senkinek sem fogod elmondani, ugye? – Félt, de közben izgatott is volt; úgy érezte, a szíve a torkában dobog. – Ugyan kinek mondanám el? – Annának. – Annának erről nem kell tudnia – felelte Greta. Végül is – gondolta Einar – Anna operaénekes. Ő már bizonyára hozzászokott a női ruhát viselő férfiakhoz, meg a férfiruhába öltözött, nadrágszerepet játszó nőkhöz. Az ilyesmi a világ legrégibb trükkjei közé tartozik. Bőven elfér az operák színpadán, ahol állandóan káosz van – káosz és felfordulás, amit mindig az utolsó felvonásban tesznek rendbe. – Senkinek sem kell tudnia semmit – mondta Greta. Einar, aki úgy érezte, mintha máris ráirányulnának a színpadi reflektorok fényei, ettől egy kicsit megnyugodott. Annyira, hogy lassan felhúzta a lábszárára a harisnyát. – Az eleje van hátul – mondta Greta, és a helyére húzta a varrást. – Óvatosabban húzd! A második harisnya elszakadt.

– Van másik? – kérdezte Einar. Greta arca szinte megfagyott, olyan volt, mintha hirtelen rádöbbent volna valamire, aztán odament a kőrisfa szekrényhez, és kihúzta az egyik fiókot. A szekrényhez a három, rézfogantyús fiókon kívül egy akasztós rész tartozott, ez utóbbi ajtajának belső részére tükröt szereltek. Greta egy kis kulccsal nyitotta ki a legfelső fiókot. – Ez vastagabb – adott át Einarnak egy másik harisnyát. A férfi a csinos négyszögbe hajtogatott harisnyára nézett, és olyan érzése támadt, mintha egy darab húst nyújtanának felé, vagy Greta bőrének egy darabkáját – azét a bőrét, amely még mindig barna a Mentonban töltött nyári vakáció óta. – Légy szíves, vigyázz rá – kérte Greta. – Ezt holnap fel akarom venni. Greta hajában, a választéknál egy keskeny, ezüstfehér bőrsáv látszott. Einar eltűnődött, vajon milyen gondolatok járhatnak a fejében. Az összecsücsörített száj és a kissé felvont szemöldök arra utalt, Greta készül valamire. Einar nem érezte képesnek magát arra, hogy kérdéseket tegyen fel; teljesen ledermedt, és mintha egy régi, festékes ecsettörlő rongyot szorítottak volna a szájára. A feleségén tűnődött, csendesen, szótlanul, és közben csipetnyi sértődöttség hullámzott az arca alatt, amely sápadt volt és sima, mint egy fehér barack héja. – Hát most mondd meg, nem vagy szép ember? – kérdezte Greta évekkel korábban, amikor először voltak egyedül. Greta észrevehette rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, mert kinyújtotta a karját, a kezébe fogta az arcát, és így szólt: – Ez semmit sem jelent. – Aztán: – Mikor fogod már végre abbahagyni az aggódást amiatt, amit mások gondolnak? Einar szerette, amikor Greta ilyen kinyilatkoztatásokat tett – szerette, ahogy a felesége belecsap a levegőbe, és úgy beszél a saját véleményéről, a saját hitéről, mintha az a világ véleménye, az egész világ hite lenne. Einar úgy gondolta, ez Greta legamerikaiasabb jellemvonása. Ez, és az, hogy imádta az ezüst ékszereket. – Látod, milyen jó, hogy nincs túl sok szőr a lábadon? – Greta ezt úgy mondta ki, mintha először venné észre a dolgot. Már az olajfestékeit keverte a kis Knabstrup kerámiatálkákban. Anna testének felső részét már befejezte, vagyis készen volt azzal a résszel, amely az évek során, az elfogyasztott sok vajas lazacnak köszönhetően finom zsírréteg alá temette magát. Einart lenyűgözte, ahogy Greta megfestette Anna kezét és a benne lévő liliomcsokrot. Az ujjak tökéletes vonalúak voltak, a csuklón kissé összeráncolódott a bőr, a körmök tiszták és opálosak lettek. A liliomok szép holdfehérek voltak, de itt-ott rozsdaszínű pollenszemcsék látszottak a szirmokon. Greta következetlen festő volt, de ezt Einar sosem mondta el neki, inkább dicsérte, amennyire csak tudta – néha talán túlságosan is. Mindenben segített neki, amiben csak tudott, és megpróbálta megtanítani neki azokat a technikákat, amelyeket véleménye szerint nem ismert, főként a fénnyel és a távolsággal kapcsolatos részletekről. Egy pillanatig nem kételkedett abban, hogy Greta kiváló festővé válna, ha megtalálná a neki megfelelő témát, amit lefesthet. Az Özvegyház fölött az egyik felhő arrébb kúszott; a napfény rávetült Anna félkész portréjára. A Greta által használt modelldobogó valójában egy lakkozott bőrönd volt, amelyet attól a kantoni mosónőtől vettek meg, aki minden másnap megjelent náluk, hogy elvigye a szennyest. Ez az asszony érdekes módon nem azzal hívta fel magára a figyelmet, amikor megérkezett, hogy bekiáltott az utcáról, hanem azzal, hogy összecsattintotta az ujjaira szíjazott apró, arany cintányérokat. Einarnak, ahogy felállt a bőröndre, hirtelen melege lett, ráadásul szédülni kezdett. Lenézett a lábszárára: a selyem-sima bőrön csupán néhány szőrszál látszott, amelyek leginkább a babhüvelyen lévő parányi bolyhokra hasonlítottak. A sárga cipő valahogy túlságosan finomnak tűnt ahhoz, hogy megtartsa őt, de a lábfeje kecsesen ívelődött benne – olyan érzése támadt, mintha egy régóta nem használt izmot kellene

megfeszítenie. A fejében megmoccant egy gondolat. Maga sem értette, miért, egy róka jelent meg előtte, amely egy mezei pockot üldöz. A róka pici, vörös orra egy babföld barázdái közül próbálta kipiszkálni a zsákmányt. Ne mozogj! – szólt rá Greta. Einar kinézett az ablakon, és meglátta a Királyi Színház kupoláját. Ez volt az a színház, ahol időnként díszleteket festett az operatársulat számára; ez volt az a színház, ahol Anna éppen a Carment próbálta, puha karjait határozottan felemelve a vászon előtt, amelyre ő festette rá a sevillai matadorarénát. Időnként, amikor Einar a színházban tartózkodott és festett, Anna hangja olyan erővel zengett végig a folyosón és az előcsarnokon, mint egy helikopter rotorjának zúgása. Einar ilyenkor reszketni kezdett, annyira remegett, hogy az ecsetjével összekente a díszletet; majd az öklével dörzsölgetni kezdte a szemét. Anna hangja nem volt gyönyörű – durva volt és bánatos, kissé elhasznált, és valahogy egyszerre tűnt női és férfihangnak. Ennek ellenére valahogy rezgőbb volt, mint a legtöbb dán hang, amelyeket inkább vékonynak és fehérnek lehetett nevezni. A dán hangok túl szépek voltak ahhoz, hogy az ember megremegjen, amikor hallja őket. Anna hangjában benne volt a Dél forrósága; úgy melegítette fel Einart, mintha a torka telement volna vörösen izzó széndarabokkal. Einar sokszor lemászott a színpad hátsó részén felállított létrájáról, és oldalra húzódva figyelte a fehér báránybőr tunikát viselő nőt, aki száját nagyra kinyitva próbált Dyvik karmesterrel. Amikor énekelt, mindig előrehajolt – azt állította, a zene olyan gravitáció, amely a zenekari árok felé vonzza az arcát. „Egy vékony ezüstláncra gondolok, ami hozzá van erősítve a karmester pálcájához, meg ide, pontosan ide” – mondta, és arra az anyajegyre mutatott, amely úgy üldögélt az állán, mint valami odatapadt morzsa. „Enélkül a kis lánc nélkül, úgy érzem, nem is nagyon tudnám, mit csináljak. Azt sem tudnám, hogy legyek Önmagam.” Amikor Greta festett, egy teknőspáncélból készült fésűvel fogta hátra a haját; ettől az arca nagyobbnak látszott – Einarnak, amikor ilyenkor ránézett, olyan érzése támadt, mintha egy tál vízen keresztül nézné. Valószínűnek tartotta, hogy Greta a legmagasabb nő, akit életében ismert; a feje elég magasan volt ahhoz, hogy belásson az üveget csak félig takaró csipkefüggönyök fölött, amiket a földszinti lakók akasztottak az utcai ablakaikra. Mellette Einar kicsinek érezte magát; olyan érzése támadt, mintha a fia lenne, egy kiskölyök, aki felnéz a nénire, a néni állán túl a néni szemébe, és közben megpróbálja megfogni a kezét. Greta zsebes ruhája külön rendelésre készült, az ősz, kontyos varrónő csinálta, aki ott lakott a sarkon túl. A varrónő megmérte Greta mellbőségét és karvastagságát egy sárga szalaggal, és közben álmélkodott meg hitetlenkedett, hogy egy ilyen termetes és egészséges nő nem dánnak, hanem amerikainak született. Greta egyfajta rugalmas összpontosítással festett, amit Einar mindig megcsodált. Képes volt arra, hogy megfesse a portré bal szemében a csillogást, aztán ajtót nyisson a csengetésre, átvegye a Busk tejcsarnok küldeményét, aztán könnyedén visszatérjen a munkájához, és megfesse a portré jobb szemében a valamivel halványabb csillogást. Festés közben sokszor énekelt, általában olyan dalokat, amiket „tábortűzi nótáknak” nevezett. Munka közben sokat beszélt; időnként kijelentette, hogy a gyermekkorát festi meg, amit Kaliforniában töltött, ott, ahol pávák fészkeltek az apja narancsligeteiben; a női modelleknek elmondta (Einar egyszer véletlenül hallgatott ki egy ilyen beszélgetést, amikor a vártnál hamarabb ért haza, és a sötét lépcső tetejére érve megállt a lakás ajtaja előtt), hogy egyre hosszabb szünetek vannak kettejük intim együttlétei között: „Einar nagyon-nagyon a szívére veszi. De nem hibáztatom” – mondta, és Einar szinte maga előtt látta, hogy közben a füle mögé simítja a haját. – Lecsúszik – mondta Greta, és az ecsetjével a harisnyára mutatott. – Húzd feljebb. – Tényleg szükség van erre? Az alattuk lakó tengerész becsapott egy ajtót. Csend támadt, amit csak Greta kuncogása tört meg. – Ó, Einar! Lazítanál végre? – A mosolya elhalványult, azután beleolvadt az arcába. IV. Edvard beügetett a hálószobába, és elkezdte belefúrni magát az ágyneműk közé. Aztán hallani lehetett a sóhajt, ami pontosan olyan volt, mint a jóllakott csecsemőké. Öreg kutya volt, a jütlandi farmról származott, a

lápvidéken született; az anyja és a testvérei vízbe fúltak. A lakás egy olyan épület manzárdjában volt, amelyet a kormány az előző évszázadban építtetett a halászok özvegyeinek. A szobák ablakai északra, délre és nyugatra néztek. A lakás lényegében csak abban különbözött a koppenhágai bérházak lakásaitól, hogy elég világos és tágas volt ahhoz, hogy Einar és Greta festeni tudjon benne. Először majdnem egy christianshavni burgherházba. költöztek be, az Inderhavn másik oldalán, arra a környékre, ahol jobbára művészek, prostituáltak, szerencsejátékos alkoholisták laktak, ahol főként betonkészítéssel és különböző áruk importálásával foglalkozó cégek működtek. Greta kijelentette, neki mindegy, ő mindenütt tud lakni, számára egyetlen hely sem túlságosan lepukkant, ám Einar, aki élete első tizenöt évét zsúpfedél alatt töltötte, úgy döntött, nem lesz jó számukra az a hely. Így találtak rá az Özvegyházra, ahol éppen megüresedett a manzárd. A vörös homlokzatú ház egy saroknyira volt a Nyhavns-csatornától. A tetőablakokat a meredek, mohától fekete palacserepekkel fedett tetőbe, a gerinc közelében építették be. Az utcában álló többi házat fehérre meszelték; nyolcfazettás kapuiknak olyan színe volt, mint a tengeri hínárnak. A házzal szemközti épületben lakott az orvos, doktor Moller, akit éjjelente többször is riasztottak szülő nőkhöz. Az utcán ritkán jártak autók, mivel az Inderhavn felé zsákutca volt, így elég csendes ahhoz, hogy egy szégyenlős kislány sírását is meg lehessen hallani. – Folytatnom kellene a saját munkámat – mondta végül Einar, mert már kezdett elege lenni a cipőből; a fémcsat eléggé nyomta a lábát. – Ez azt jelenti, hogy nem akarod felpróbálni Anna ruháját? Amikor Greta kimondta a „ruha” szót, Einar gyomra hirtelen tele lett forrósággal, azután úgy érezte, mintha valami szégyengombóc kezdene felkúszni a mellkasában. – Nem, nem hiszem – felelte. – Pár percre sem? – kérdezte Greta. – Le kell festenem, hogyan ér hozzá a lábszárához a ruhaszegély. – A fonott széken ült, Einar mellett, és megsimogatta a férfi selyembe bújtatott lábát. Érintése hipnotizálta Einart, mintha felszólította volna arra, hogy hunyja le a szemét. Einar semmit sem hallott azon a halk, kaparászó neszen kívül, amellyel Greta körme a selyemhez ért. Ám Greta abbahagyta. – Bocsánat – mondta. – Nem lett volna szabad ezt kérnem tőled. Einar ekkor vette észre, hogy a szekrény ajtaja nyitva maradt. Az akasztós részben ott függött Anna ruhája. Fehér volt, az alsó szegélyére és az ujjára apró gyöngyöket varrtak. Mivel az ablaküveg repedt volt, a keletkező huzatban a ruha szelíden himbálózott a vállfáján. Volt benne valami – talán a selyem matt fénye, vagy a mellrészen lévő csipkedíszítés, vagy talán a hátulján, a nyakrésznél lévő gombok és a parányi szájakként tátogó gomblyukak –, aminek hatására Einar szerette volna megérinteni. – Tetszik? – kérdezte Greta. Einar már éppen arra gondolt, hogy kijelenti: „nem”, de aztán rájött, hogy ez hazugság lenne. Tetszett neki a ruha, szinte bizsergett a bőre, ahogy ránézett. – Mert ha tetszik – folytatta Greta, miközben kiakasztotta a szekrényből, és Einar mellkasa elé tartotta a ruhát –, akkor igazán belebújhatnál pár percre. – Greta – kezdte Einar –, mi van akkor, ha… – Vesd le az ingedet! – kérte a nő. Einar engedelmeskedett. – És ha én. – Hunyd le a szemed – mondta Greta. És Einar lehunyta a szemét. Még csukott szemmel is obszcénnek érezte, hogy ott áll, félmeztelenül a felesége előtt. Olyan volt, mintha Greta rajtakapta volna valami olyasmin, aminek az elkerülésére már fogadalmat tett – nem, nem feltétlenül házasságtörésen, inkább valami rossz szokáson, amit már abbahagyott, amiről a szavát adta,

hogy soha nem fogja folytatni, mondjuk azon, hogy aquavitet iszik Christianshavnban, a csatorna melletti kocsmákban, vagy frikadellert eszik az ágyban, vagy azt a lakkozott hátlapú, meztelen nős kártyapaklit kevergeti, amit egy magányos délutánon vásárolt magának. – A nadrágodat! – mondta Greta. Kinyújtotta a kezét, de közben udvariasan félrefordította a fejét. A hálószoba ablaka nyitva volt, a beáramló halszagú, friss levegőtől Einar libabőrös lett. Gyors mozdulattal belebújt a női ruhába, és meghúzkodta az alját. A hónalja és a háta közepe izzadt. A meleg hatására azt kívánta, bárcsak lehunyhatná a szemét, és visszatérhetne azokba a napokba, amikor kisfiú volt, és az a valami, ami a lába között himbálózott, olyan kicsi és olyan haszontalan volt, mint egy fehérretek. – Jó. – Greta csak ennyit mondott, azután a vászonhoz emelte az ecsetjét. Kék szeme összeszűkült, mintha az orra hegyén vizsgálgatna valamit. Különös, nedves érzés áradt szét Einarban, ahogy ott állt a lakkozott bőrönd tetején, a heringszagú levegőben; mintha a napsugarak áthaladtak volna a testén. A ruha mindenütt bő volt, kivéve az ujjainál. Einarnak melege volt, úgy érezte, mintha alámerült volna valamiben, mintha megmerítkezett volna a nyári tenger vizében. A róka üldözőbe vette a pockot, és Einar fejében megszólalt egy távoli hang: egy riadt kislány halk kiáltása. Nehezen tudta nyitva tartani a szemét, hogy továbbra is figyelje Greta gyors mozdulatait, ahogy a keze a vászon felé bökdösött, azután visszahúzódott; ezüst karperecei és gyűrűi úgy forogtak, úgy villogtak, mint egy csapat apróhal a tengerben. Nehezére esett továbbra is Annára gondolni, ahogy odaát, a Királyi Színházban énekel, és a karmester pálcája felé fordítja az állát. Csak a bőrét simogató selyemruhára tudott koncentrálni, ami olyan volt, mintha egy kötés lenne a testén. Igen, pontosan így érezte első alkalommal: a selyem annyira finom és légies volt, hogy pontosan olyan érzést keltett benne, mint a géz – egy balzsammal átitatott gézdarab, amely finoman tapad rá a gyógyulófélben lévő bőrre. Már a zavarodottság sem számított többé, amivel a felesége előtt állt, mert Greta figyelmét annyira lekötötte a festés, hogy még az arcán is valami különleges, intenzív, furcsa kifejezés tükröződött. Einar kezdett belépni egy olyan, árnyékokkal teli álomvilágba, ahol Anna ruhája többé már senkihez sem tartozott, még hozzá sem. És éppen akkor, amikor a szemhéjai kezdtek elnehezülni, és a műterem kezdett félhomályossá válni, ahogy felsóhajtott, és hagyta, hogy a válla leereszkedjen, ahogy IV. Edvard ott horkolt a hálószobában – ez volt az a pillanat, amikor felcsendült Anna rezes árnyalatú hangja: – Nézzenek oda! Hisz ez Einar! Einar kinyitotta a szemét. Greta és Anna ragyogó, vidám arccal, szétnyíló ajkakkal mutatott rá. IV. Edvard azonnal odaugrott Einar elé, és megugatta. És Einar Wegener képtelen volt megmozdulni. Greta kiszedte Anna csokrából (a színészbejáró mellett lebzselő rajongók egyikétől kapta) a liliomokat, és Einar karhajlatába nyomta őket. IV. Edvard úgy emelte fel a fejét, mint egy parányi trombitás, és védelmező köröket kezdett futni Einar körül. Miközben a két nő még nevetett egy kicsit, Einar pupillája lassan a koponyája belseje felé fordult; a szeme megtelt könnyel. Bántotta a két nő nevetése, és kellemetlennek érezte a fehér liliomok illatát; zavarta, hogy a virágok rozsdás pora csúnya maszatot hagyott a ruha elején, pontosan az ágyéka magasságában lévő idétlen dudoron, meg a harisnyáin, meg persze izzadságtól nedves kezein. – Te szajha! – bömbölte az alattuk lakó tengerész. – Te… te pokolian gyönyörű szajha! A kiáltást követő csend egy megbocsátó csók elcsattanására utalt. Aztán még hangosabbá vált a nevetés, ami Greta és Anna irányából érkezett, és éppen abban a pillanatban, amikor Einar meg szerette volna kérni őket, hogy hagyják el a műtermet, hadd öltözzön át nyugodtan, Greta lágy és gondoskodó, mégis idegenszerű hangon megkérdezte: – És mi lenne, ha Lilinek neveznénk?

MÁSODIK FEJEZET Greta Wegener huszonkilenc éves festő volt. Kaliforniai. A leánykori neve Waud volt. A nagyapját Apsley Maven Waudnak hívták, és a földbirtokaiból gazdagodott meg, az apja pedig, az ifjabb Apsley a narancsültetvényei révén tett szert vagyonra. A tízéves Greta, mielőtt átköltözött Dániába, Pasadenában élt, és a legtávolabbi hely, ahová eljutott, San Francisco volt, ahol egy nap Lizzie nénikéje Nob Hillen álló háza előtt éppen egy karikát kergetett, amikor véletlenül meglökte ikerfivérét, aki egy arra haladó kocsi elé zuhant. Carlisle életben maradt, de a lábszárán maradt egy hosszú, fényes mélyedés, és sokan azt állították, soha többé nem lett olyan, mint korábban volt. Ahogy idősebb lett, Greta kijelentette, Carlisleból hiányzik az, amit ő „nyugati gerincűnek nevezett.” Bizonyos Waudok ezzel születnek – állapította meg, amikor tízéves volt és magas, és éppen dán kifejezéseket tanult az Európa felé tartó hajó fedélzetén –, de vannak, akik nélküle.” A dánoknak természetesen nem volt nyugati gerincük; miért is lett volna? Vagyis Greta megbocsátott nekik – legalábbis többnyire. Főként Einarnak bocsátott meg, az első művészettanárának, aki később a második férje lett. 1925 tavaszán már több mint hatéves házasok voltak: bizonyos reggeleken Greta úgy érezte, még csak hat hete volt az esküvőjük, más reggeleken meg úgy, mintha már hat teljes életet éltek volna le egymás mellett. Einar és Greta először a Királyi Szépművészeti Akadémián, 1914 szeptemberében találkozott egymással, vagyis csupán néhány héttel azután, hogy a Kaiser keresztüldübörgött Luxemburg és Belgium dombjain. Greta akkor tizenhét éves volt. Einar a húszas éveiben járt, és már festészetet tanított. Szégyenlős volt, könnyen zavarba jött a tinédzserek társaságában; agglegényként élt. Greta válla már akkor széles volt, a tartásán látszott, hogy gyermekkorát gyakorlatilag lóháton töltötte. Megnövesztette a haját, a háta közepéig leért – ez kissé provokatívnak számított Koppenhága néhány, még gázlámpással megvilágított utcáján. A dánok elnézték neki ezt, mivel Kaliforniából érkezett, vagyis egy olyan helyről, ahol még egyikük sem járt, de amiről azt tartották, hogy olyan vidék, ahol a Gretához hasonló emberek árnyas datolyapálmákkal körülvett házakban élnek, ahol a kertben a fekete földrögök közül elősárgállik az arany. Greta egy nap kiszedte a szemöldökét, ami aztán soha többé nem nőtt vissza. Úgy gondolta, ez így sokkal kényelmesebb lesz. Reggelente szemöldököt rajzolt magának azokkal a viaszos ceruzákkal, amelyeket a Magasin du Nord második emeletén, abban az ablaktalan helyiségben szerzett be, ahol a situations de beauté hölgyek titokban elintézték vásárlásaikat. Volt egy leküzdhetetlen rossz szokása: valahányszor kinyitott egy könyvet, piszkálgatni kezdte az orrán lévő pórusokat. Ennek az lett az eredménye, hogy olyan sebhelyek keletkeztek a bőrén, mintha egy hegyes ceruzával szurkálták volna meg. Azt gondolta magáról, hogy egész Koppenhágában ő a legmagasabb lány, ami valószínűleg nem volt igaz, mivel ott volt például Grethe Janssen, a karcsú szépség, a polgármester szeretője, aki szinte egyfolytában ki-be járkált a Hotel d’Angleterre halijában lévő boltokba, és a legtöbbször – még délben is – kristálygyöngyös ruhákat viselt. Greta emellett úgy gondolta, neki van a legkevesebb esélye a férjhez menésre. Amikor egy-egy fiatalember – egy hanyatlásnak indult arisztokratikus klánból származó, tepsiképű dán, vagy egy amerikai acélmágnás fia, aki egy éven keresztül Európában kirándulgat – elhívta őt egy balettre vagy vitorlázni Christianshavn csatornáin, az első gondolata mindig ez volt: „Engem nem kaptok el!” Nem akart más lenni, csakis kékharisnya, olyan fiatal nő, aki minden nap szabadon festhet az ablakon beáramló fényben; aki csupán éjfélkor tud társasági életet élni, akkor, amikor egy nyolctagú csapat találkozik Sebastiannál, a kedvenc vendéglőjében két pohárka meggyízű Peter Heeringre, mielőtt a hosszúkás arcú rendőrök egy óra körül megjelennek, hogy éjszakára bezárják a házat. De még Greta is tudta, hogy ez az egész nem csupán ostobaság, hanem lehetetlen is. Az ifjú Miss Greta Waudnak sosem engednék meg, hogy ilyen életet éljen.

Kislánykorában a szépírásfüzetébe újra meg újra csak azt írta be, hogy „Greta, Greta, Greta”, szándékosan lehagyva, hogy „Waud”. Mintha így akarta volna kipróbálni, milyen lehet egyszerű Gretának lenni – olyan egyszerű Gretának, ahogy soha, senki sem szólította. Nem akart olyanokkal kapcsolatba kerülni, akik tudták, hogy milyen családból származik. Még kamaszkorában sem akarta kihasználni a kapcsolatait. Meg. vetett mindenkit, aki kizárólag az ősei révén próbált érvényesülni. Mi értelme az ilyesminek? Még kislányként került Dániába, akkor, amikor az apja, az a hosszú karú, pofaszakállas ember elfoglalta a posztját a nagykövetségen. „Miért akarsz ilyesmivel foglalkozni?” – kérdezte, amikor az apja először beszélt neki a megbízatásról. „Ejnye, Greta – mondta az anyja. – Légy illedelmesebb! Az apáddal beszélsz!” Greta csupán arról feledkezett meg, hogy az anyja, valamint a nagyanyja, Gerda Carlsen – aki után elnevezték – dán volt, bükkfaszín szőke hajú dán. Gerdát, aki Bornholmban nőtt fel, mindenki azokról a vérvörös pipacsokról ismerte, amelyeket a füle mögé tűzve hordott, meg persze arról, hogy ő volt az első olyan lány a családban, aki elhagyta a balti szigetet, és nem Koppenhágába hajózott, mint a legtöbb kíváncsi tinédzser, aki meg akar szabadulni a családjától, hanem Kalifornia déli részére, arra helyre, amely abban az időben olyan volt, hogy Gerda ennyi erővel azt is közölhette volna a szüleivel, hogy kivándorol a Holdra. Néhány év házimunka a megfelelő ranchon, és máris felhívta magára Apsley Waud (az idősebb) figyelmét. Nem sokkal később a bornholmi magas lány, akinek a csípőjéig ért a haja, amibe itt is pipacsokat tűzött, már kaliforniai matriarcha volt. Amikor az apja közölte Gretával, hogy visszaviszi a családot Dániába, a lánytól meglehetős érzéketlenségre vallott (ezt később ő maga is kénytelen volt beismerni), hogy nem jött rá az események közötti összefüggésekre, nem értette meg, hogy az apja ilyen módon szeretné kárpótolni az anyját, a kék szemű Gerda Carlsen Waudot, aki akkor vesztette életét, amikor a fia, az ifjabb Apsley fiatalemberként odaállította őt a pasadenai Arroyo Seco peremére, mondván, hogy készít róla néhány fotót a kiváló háttér előtt, hogy aztán elborzadva végig kelljen néznie, ahogy az asszony lába alatt leomlik a hangyák által meglazított talaj. Gerda Carlsen Waud lezuhant a kanyonba, de nem ért le az aljára, mert fennakadt egy görcsös törzsű szikomorfa Y alakú ágain. A Királyi Akadémián, 1914 őszén Greta úgy gondolta, hogy a legtöbben, főként az adminisztrátorok, két dologról pletykálnak: a háborúról és róla. Mindig is felkavarta maga körül az állóvizet, bárhová is ment; mindig is nagy feltűnést keltett, mindig óriási hatást gyakorolt az emberekre – ha mással nem, hát lobogó, szőke hajzuhatagával. Ez különösen Dél-Kaliforniában volt így. Például egy éve is ez történt, amikor visszament Pasadenába, hogy egy nyarat teniszezéssel töltsön, meg azzal, hogy megtanuljon lovagolni. Egy nap megakadt a szeme egy fiún, aki egy hentes kocsiját hajtotta. A fiú haja fekete volt és göndör, a keze meg egészen forró volt, amikor felhúzta Gretát maga mellé a bakra. Végighajtottak a Wilshire Boulevard-on, azután meg vissza. Greta érdeklődve figyelte, a fiú hogyan dolgozik azokkal a nagy vaskampókkal, amikor a Hancock Park házainál kiszedte a nagy marhahúsdarabokat meg a báránybordákat. Visszafelé menet a fiú egyszer sem próbálta megcsókolni őt; ez komoly csalódást okozott Gretának, aki életében először kételkedni kezdett abban, hogy elég hosszú, elég feltűnő a haja. Amikor leszállt a bakról, a fiú csak ennyit mondott: „Ég áldja!”, azután elhajtott. Greta nem tehetett mást, vállat vont, és felment a szobájába. Másnap reggelinél az anyja elfehéredett ajkakkal így szólt hozzá: „Greta kedvesem, megtennéd, hogy magyarázatot adsz erre?” És odatette Greta elé az American Weekly legfrissebb számát, amelyben az egyik cikk a következő, meglehetősen titokzatos és érthetetlen címet kapta: „Vajon az ifjú Miss Greta Waud a húsiparban próbál szerencsét?” Ezt követően heteken át árnyékot vetett a villa hangulatára a lehetőség, hogy Greta ismét szerepelni fog valamelyik lap társasági vagy pletykarovatában. Reggelente, amikor felhangzott az újságkihordó fiú jellegzetes füttye, a villa lakói mozdulatlanná dermedtek. A történet nem folytatódott, ám a pletyka így is szárnyra kapott. A hallban két napon keresztül folyamatosan csörgött a telefon. Greta apja már nem ebédelhetett a belvárosi California Clubban, az anyja pedig rákényszerült, hogy más forrásból szerezze be a húst a konyhára. Nem sokkal később Greta szülei kijelentették, hogy vége a nyári vakációnak. Greta visszatért Koppenhágába – éppen

időben érkezett ahhoz, hogy lássa az augusztusi északi fényt és tűzijátékot, aminek a rakétái szokás szerint a Tivoli fölött robbantak. Akkor, szeptemberben, amikor véget ért Greta fiatalsága, amikor már érezni lehetett a háború előszelét, Greta beiratkozott a Királyi Akadémiára. Az első napon komoly meglepetésben volt része, amikor Einar, aki ott állt a tábla előtt, amelyen még rajta voltak az előző lecke szellemszerű lenyomatai, megkérdezte tőle: „És. Miss? A neve?” Amikor Greta válaszolt, Einar – vagyis Wegener professzor, mert akkor még magában is így nevezte a férfit – felfirkantott valamit a füzetébe, majd továbblépett. Úgy tett, mintha nem foglalkozna az amerikai lánnyal, ám a tekintete (a szeme éppen olyan barna és hatalmas volt, mint a játék babáké) újra és újra visszavándorolt rá, de csak azért, hogy ismét félrekapja. Ebből a félszegségből Greta arra következtetett, hogy Einar még soha életében nem találkozott amerikaival. Úgy döntött, még inkább zavarba hozza a professzort: leeresztette a haját, és úgy lökte hátra, mintha zászlót lobogtatna. Azután, a tanítási év elején valaki valószínűleg megsúgott valamit a professzor úrnak Greta apjáról, a követségről és talán még a henteskocsis történetről is (mert igen, a pletykák már akkor is nagyon könnyen cikáztak az Atlanti-óceán két partja között), mert még félszegebben kezdett viselkedni a lány közelében. Gretának csalódást okozott, hogy a professzor úr egyre inkább bebizonyította, ő is azok közé a férfiak közé tartozik, akik egyszerűen képtelenek természetesen viselkedni egy gazdag lány társaságában. Ez a tudat szinte élve elégette őt, mivel sosem kérte, hogy gazdag lehessen. Természetesen nem bánta a dolgot, de akkor is, ez valami olyasmi volt, amit nem ő akart. Einar még arra is képtelen volt, hogy elmondja neki, mely festményeket érdemes megnézni a Kunstudstillingenben; arra is képtelen volt, hogy elmagyarázza, melyik a legrövidebb út a Kommunehospitalet közelében lévő művészeti bolthoz. Greta egy alkalommal meghívta őt arra a fogadásra, amelyet az amerikai követségen rendeztek egy Connecticutból érkezett hajóépítő tiszteletére, ám Einar nem élt a lehetőséggel. Az operába sem kísérte el Gretát – igazság szerint még ahhoz se nagyon volt bátorsága, hogy ránézzen, amikor beszélgettek. A lány természetesen ránézett. Akkor is ót nézte, amikor találkoztak, és messziről is figyelte őt, az ablakon keresztül, amikor Einar a maga jellegzetes, rövid és gyors lépteivel keresztülvágott az akadémia udvarán. Einar mellkasa meglehetősen keskeny és beesett volt, az arca kerek, a bőre sápadt, a szeme pedig olyan sötét, hogy Greta sokszor eltöprengett, vajon mi rejtőzhet mögötte. Amikor beszélgettek, Greta nagyon könnyen elérte, hogy Einar elpiruljon, az egész arca, de még a nyaka, a halántéka is kivörösödjön. Einar olyan volt, akár egy gyerek, és Gretát ezzel is ámulatba ejtette – részben azért, mert ő mindig is koravénnek számított, mindig is olyan nyíltan, kertelés nélkül beszélt, olyan éretten fogalmazott, hogy a felnőttek már egészen kicsi korától kezdve úgy tekintettek rá, mintha közülük való volna. Egy alkalommal megkérdezte Einartól: – Mondja, professzor, maga nős? A kérdés hallatán Einar mindkét szemhéja rángatózni kezdett. Keményen, már-már dacosan préselte össze az ajkait, és közben megpróbált válaszolni, de olyan nehezen nyögte ki, hogy „nem”, mintha nem ismerné ezt a szót. A diákok közül néhányan pletykákat terjesztettek Wegener professzorról: „Gnómok családjából származik” – mondta az egyik lány. „Tizenöt éves koráig vak volt” – jelentette ki egy másik. „Egy mocsár közepén született” – mondta egy fiú, aki egyébként mindent elkövetett annak érdekében, hogy magára vonja Greta figyelmét. Ez a fiú mellesleg görög szobrokról festett képeket; Greta el sem tudott képzelni ennél unalmasabb dolgot és fiúnál unalmasabb embert. Amikor a fiatalember megkérdezte tőle, felül-e vele a Tivoliban az óriáskerékre, Greta csak a szemét forgatta. – Nos, Wegener professzor biztosan nem fog elhívni, arra hiába is vársz! – felelte a fiú, és mérgében belerúgott az egyik fa törzsébe.

Odahaza az anyja a hentessel történt incidenst követően árgus szemmel figyelte Gretát, mindig alaposan végigmerte, amikor esténként hazatért, de hiába, mert a kandalló tüzének fényében semmit sem fedezett fel a tekintetében. Egy este aztán így szólt: – Greta, kedvesem, ha nem találsz magadnak kísérőt a születésnapi partidra, akkor kénytelen leszek én felkérni valakit! A kandalló mellett hímezgetett, amikor ezt kijelentette. Greta hallotta, hogy Carlisle az emeleten, a szobájában egy teniszlabdát pattogtat. – Egészen biztos vagyok benne, hogy von der Recke grófnő fia nagyon szívesen kísérődül szegődne – mondta Mrs. Waud. – Természetesen nem táncol, de elég csinos fiú, ha eltekintünk attól a szörnyű púpjától. Ugye te is így gondolod? Greta? – Felfelé tartotta hegyes kis arcát. A kandallóban éppen csak pislákolt a tűz, a lángok vörösek voltak; a szobát valósággal megtöltötte Carlisle labdájának dob-dob-dobogása, és talán emiatt, talán másért, de kissé megremegett a mennyezeti csillár. – Jaj, mikor fogja már abbahagyni?! – csattant fel Mrs. Waud. – Azok az ostoba teniszlabdák! – Összehajtogatta a hímzését, felállt. Olyan merev volt a teste, mintha eleven nyílvessző volna. Egy eleven nyílvessző, ami feddőn mutat Carlisle szobájának irányába. – Persze, itt van Carlisle is – mondta sóhajtva. A következő pillanatban mintha megnyúltak volna a kandallóban a tűznyelvek, mintha erősebb fényt sugároztak volna magukból. – Igen, igen, ez az! Carlisle is itt van. Mi volna, ha Carlisle lenne a kísérőd? Még ő sem talált magának olyan lányt, akivel szívesen megjelenne. Igazán jól mutatnátok ti ketten. Egy születésnapi páros! Greta, aki az ajtóban állva hallgatta végig az anyja monológját, ekkor már felemelte a kezét. – Carlisle? Nem mehetek vele! Ebben nem lenne semmi szórakoztató. Egyébként is, képes vagyok kísérőt találni magamnak. Az anyja felvonta a szemöldökét, ami éppen olyan szürke volt, mint a galambok tolla, csak valamivel íveltebb. – Ó, igazán? És ki lesz az? Miközben válaszolt, Greta érezte, hogy a körmei a tenyerébe mélyednek. – Csak várd ki, és meglátod! Azt hozok, akit akarok. Nem fogok a saját testvéremmel megjelenni! – Játszadozni kezdett a hajával, az anyját nézte, és közben hallgatta a teniszlabda dobdob-dobogását. – Csak várd ki! – ismételte. – Végül is tizennyolc éves leszek! A következő héten Greta elkapta Einart a Királyi Akadémia lépcsőjén. A professzor a fehér balusztrádhoz támaszkodott, amikor a lány a csuklójára helyezte a kezét, és megkérdezte: – Beszélhetnék önnel? Későre járt, senki sem tartózkodott a közelükben, a lépcsőház csendes és nyugodt volt. Wegener professzor barna öltönyt és hozzá egészen világosbarna inggallért viselt. A kezében egy kisebb méretű, üres vásznat tartott, ami nagyjából akkora lehetett, mint egy könyv. – A szüleim partit rendeznek a születésnapomon – mondta Greta. – Tizennyolc éves leszek. Vagyis leszünk, mert van egy ikerfivérem. – Kis szünetet tartott. – Arra gondoltam, esetleg eljöhetne. Einar olyan arcot vágott, mintha valami rothadó gyümölcsbe harapott volna. Elsápadt. – Kérem, kisasszony – mondta végül. – Esetleg átiratkozhatna egy másik szemináriumra. Talán így lenne a legjobb. – Olyan mozdulattal érintette meg a torkát, mintha valami nagyon finom, számára nagyon kedves tárgy függne a nyakában. Ez volt az a pillanat, amikor Greta megértette, hogy Wegener professzor több szempontból is jóval fiatalabb, mint ő. Az arca olyan volt, akár egy kisfiúé, a szája apró, a füle állandóan vörös. Világosbarna haja kamaszosan a homlokába lógott. Ez volt az a pillanat, amikor valami azt súgta Gretának, fogja a tenyerébe Einar arcát. A férfi kissé visszahúzódott, amikor a lány ujjai a bőréhez értek, de azután mozdulatlanná dermedt.

Greta keze a professzora keskeny arca alá siklott, másik tenyerét a férfi forró halántékára szorította. Nem húzta vissza a kezét, és Einar sem lépett hátrébb. Azután Greta megcsókolta Einart. Úgy, hogy a kis vászon ott volt kettejük között. Ez volt az a pillanat, amikor Greta rájött: senki mást, csak Einar Wegenert tudja elképzelni maga mellett kísérőként a tizennyolcadik születésnapján; ez volt az a pillanat, amikor megértette: Einar Wegener lesz az a férfi, akihez feleségül fog menni. – Hogy te milyen szép vagy! – mondta Einarnak. – Mehetek? – kérdezte Einar, és elhúzódott Gretától. – Úgy érted, a partira? – Nem úgy értettem… – Hát persze, hogy eljöhetsz a partira! Hiszen én kértem tőled! Azután, mindkettejük meglepetésére, Einar a lány felé fordította az arcát egy második csókért. Ám a parti előtt, azelőtt, hogy Greta betöltötte volna a tizennyolcat, az apja arra a megállapításra jutott, hogy Európa többé nem biztonságos. Nem sokkal később Németország megtámadta Franciaországot. Greta apja hazaküldte a családját Dániából. – Ha a császár keresztülvonul Belgiumon, vajon mi akadályozhatná meg, hogy ide is átjöjjön? – kérdezte az ebédlőben, a világosbarna étkezőasztal mellett. – Bölcs meglátás – felelte erre Greta anyja, miközben egy-két köteg, csomagolásnál használatos afrikkal a kezében végigvonult a szobán. Greta, aki úgy érezte magát, mint egy menekült, úgy szállt fel a Princess Dagmar fedélzetére, hogy nem volt más a zsebében, csak egy rövid levélke Einartól, amiben csupán ennyi állt: „Kérlek, bocsáss meg. Talán így a legjobb” Most, tíz évvel később, az 1925-ös év nyirkos tavaszán Greta úgy érezte magát, mintha egy titkot őrizne Einarral kapcsolatban. Miután sor került arra a pózolásra, amikor a férfi Anna ruhájában állt modellt, néhány hétig egyikük sem hozta szóba a dolgot. Mindketten a saját ügyeikkel foglalkoztak, lekötötték őket a teendőik, és mindketten óvatosan félrehúzódtak a másik útjából. Elkészült Anna portréja, és Greta most újabb megbízást keresett magának. Egy-két alkalommal, vacsoránál. vagy amikor mind a ketten késő éjszakáig olvasgattak. Gretának eszébe jutott az a bizonyos női ruha és a látvány. Igen kevésen múlott, hogy nem szólította Lilinek a férjét, de szerencsére mindig időben észbe kapott. Csupán egyszer szaladt ki a száján ez a név: – Tessék, Lili? – kérdezte, amikor elsőre nem értette, mit mondott neki Einar. Természetesen azonnal bocsánatot kért. Mindketten nevettek, azután Greta megcsókolta Einar homlokát. Ezt követően eszébe sem jutott a dolog, megfeledkezett az egészről, mintha Lili nem lett volna egyéb, mint az egyik karakter valamelyik színdarabban, amit a Folketeatretben láttak. Azután egy este történt valami. Greta éppen a szocialista liberálisokról olvasott a Polidkenben. A lámpa különös fénykúpot vetett a széke köré. Einar közelebb ment hozzá, leült a lábához, és az ölébe hajtotta a fejét. Einar feje melegen nehezedett az újságot olvasó Greta combjára. Greta simogatni kezdte a férje haját, de időnként felemelte a kezét, hogy lapozzon. Amikor befejezte az olvasást, kihajtotta az újságot, előhúzott egy ceruzát a ruhája zsebéből, és elkezdte fejteni a keresztrejtvényt. – Ő járt a fejemben – szólalt meg Einar. – Kicsoda? – A kis Lili. – Tényleg, miért ne látnánk újra? – kérdezte Greta, de közben alig emelte fel a fejét a keresztrejtvényből. Az ujja a himlőhely környékén maszatos volt a nyomdafestéktől. Greta bármit ki tudott jelenteni úgy, hogy nem gondolta komolyan; állandóan vágyat érzett az

ellenkezésre, arra, hogy radikálisan viselkedjen, folyamatosan bugyogott benne valami. A házasságuk során már számos abszurd javaslatot tett. „Mi lenne, ha átugranánk Pasadenába narancsot szüretelni?” „Mi lenne, ha berendeznénk egy kis klinikát a lakásunkon az istedgade-i prostituáltaknak?” „Mi lenne, ha elköltöznénk egy semleges helyre, például Nevadába, ahol senki sem ismer minket?” A házasság tágas barlang, amelyben sok dolgot ki lehet mondani, de az elhangzottak többsége szerencsére nem valósul meg, ott marad a levegőben, vagy a barlang falához tapadva, fejjel lefelé és ártalmatlanul lóg, akár egy alvó denevér. Greta legalábbis valahogy így fogta fel a dolgokat. Arról fogalma sem volt, hogy Einar mit gondol. Egyszer megpróbált lefesteni egy alvó denevért – a kis testet bebugyolálta a fekete, kettős bőrhártya –, de nem sikerült neki a dolog. Nem rendelkezett elég technikai tudással ahhoz, hogy lefesse a hosszú ujjakat és a kis, karmos hüvelykujjat, a széttárt szárnyak szürke áttetszőségét. Nem volt elég gyakorlott ahhoz, hogy megfesse az állatok testrészeit. Az évek során Einar, aki időnként belefestett a tájképeibe egyegy kocát vagy verebet (sőt egyszer még IV. Edvardot is), megígérte neki, hogy egyszer majd erre is megtanítja, ám akárhányszor nekikészültek, akárhányszor leültek, hogy na, most következik a lecke, mindig történt valami, ami megakadályozta a dolgot: hol Kaliforniából érkezett távirat, hol a mosodás jelzett az utcáról az ujjára erősített kis cintányérokkal, hol pedig a telefon szólalt meg – általában Einar valamelyik patrónusa akart valamit. (Einar legtöbb támogatója ősz hajú, idős ember volt, aki keskeny, zöld, kis akasztóhoroggal ellátott spalettájú ablakok mögött lakott.) Pár nappal korábban Greta bosszúsan tért haza az Özvegyházba egy megbeszélésről, amit egy olyan galériatulajdonossal folytatott, aki végül visszautasította a képeit. A kereskedő – jóképű férfi volt, a nyakán egy csokoládéfoltra emlékeztető, jókora anyajeggyel – igazság szerint nem küldte el Gretát, legalábbis semmi ilyesmit nem mondott, de ahogy az állát veregette az ujjaival, azzal elárulta, hogy nem gyakoroltak rá túl nagy hatást a festmények. „Mind portré?” – kérdezte. Mint Koppenhágában mindenki más, természetesen ő is tudta, hogy Greta kinek a felesége, hogy Einar Wegenerrel él együtt. Greta úgy érezte, a fickó pusztán emiatt a tény miatt csodás tájképeket várt tőle. „Nem gondolja, hogy a képei kissé talán túl…” Itt kis szünetet tartott, mert nem találta a megfelelő szót. „… elragadtatottak?” – fejezte be a kérdést. Ez a jelző volt az, ami felforralta Gretában az indulatokat, de annyira, hogy érezte a ruhája (a szmokinghajtókás blézere volt rajta) alatt keletkező forróságot. Túl elragadtatottak? Hogy lehet valami, bármi túl „elragadtatott”? Kikapta a porfóliót a kereskedő kezéből, és gondolkodás nélkül sarkon fordult. Még akkor is perzselte az arcát a düh, amikor az Özvegyházban felviharzott az emeletre. Amikor kinyitotta az ajtót, egy lányt talált a műteremben. Ott ült a széken. Greta először meg akarta kérdezni tőle, hogy kicsoda. A lány az ablak felé fordult, egy könyvet tartott a kezében. IV. Edvard ott feküdt az ölében. A lány legombolható fehér galléros, kék ruhát viselt, a nyakában Greta egyik aranylánca csillogott. Greta hirtelen nem tudta eldönteni, ismeri-e ezt a lányt, azt viszont érezte, hogy menta- és tejillat árad belőle. A lejjebb lakó tengerész éppen üvöltözött a feleségével; valahányszor elbömbölte, hogy „kurva”, a lány nyaka elpirult, de mindig csak egy-egy pillanatra. „Luder!” – ordította a tengerész újra meg újra, és a lány nyaka mindannyiszor kivörösödött. – Lili? – kérdezte végül Greta. – Tényleg csodálatos ez a könyv! – Lili felemelte a Kalifornia történetéről szóló könyvet, amit Greta apja küldött át abban a csomagban, amiben több doboz cukrozott citrom, a tiszta Pasadena-kivonatellátmány meg olyan, eukaliptuszolajjal átitatott vászonkendők voltak, amilyeneket Greta az arcgőzölés során szokott használni. – Nem akartalak megzavarni – szabadkozott Greta. Lili halk, tollpuha mormogást hallatott. IV. Edvard lustán felmordult, és megemelte a fülét. A lakás ajtaja még nyitva volt, Greta a kabátját sem vette le. Lili ismét a könyve felé fordult; Greta megcsodálta a lány fehér, a sziromszerű gallérból kiemelkedő nyakát.

Gretának fogalma sem volt róla, hogy a férje mit akar tenni. Arra gondolt, ez a dolog nagyon fontos lehet Einarnak; megpróbálta elhitetni magával, hogy ezúttal hagynia kell a férjét, hadd csinálja úgy, ahogy neki tetszik. Ez az engedékenység nem volt jellemző rá. Csak állt ott, a lakás ajtajában, egyik kezét a kilincsen tartva, Lili pedig csendesen üldögélt a széken, a beszűrődő napfénypászma közepén. Lili ügyet se vetett rá. Greta eközben abban reménykedett, hogy Lili feláll, és megfogja a kezét. Ám erre nem került sor, és Greta végül rájött, az lesz a legjobb, ha magára hagyja. Becsukta maga mögött a lakás ajtaját, lement a sötét lépcsőn, és kilépett az utcára, ahol összefutott a kantoni mosónővel, akit gyorsan el is küldött. Később, amikor visszatért az Özvegyházba, Einar már nagyban festett. Ezúttal a saját, kockás nadrágja és a saját mellénye volt rajta. Könyékig feltűrt ingujjal dolgozott. A feje valahogy nagyon kicsinek tűnt a gallérjához és a nyakkendője hatalmas csomójához képest. Az arca kerek volt és kipirult, a szájával, azzal a dacos vonalú szájával az ecset végét szopogatta. – Kezd összeállni! – mondta vidáman. – Végre sikerült kikevernem a megfelelő színeket a hangást borító hóhoz. Megnézed? Einar általában olyan apró tájképeket festett, hogy az ember könnyedén a kezében tarthatta a vásznat. Az a kép, amin éppen dolgozott, meglehetősen sötét volt, egy lápvidéket ábrázolt, ráadásul téli alkonyban. Az eget és a szétázott talajt csak egy vékonyka hócsík választotta el és különböztette meg egymástól. – Ez az a mocsár ott Kékfogban? – kérdezte Greta. Az utóbbi időben kezdett elege lenni Einar tájképeiből. Sosem értette, hogyan tud újra és újra ugyanolyan jellegű dolgokat festeni; nem értette, hogyan képes arra, hogy este befejezi – mondjuk – ezt a mocsarat, aztán reggel máris nekilát egy másiknak. Az asztalon egy vekni rozskenyér hevert. Ezek szerint Einar lement vásárolni, ami nem igazán volt jellemző rá. A kenyér mellett egy dobozban fagyasztott rák, egy papírban meg pár szelet marhasült volt. Egy kis tálkában gyöngyhagyma fehérlett. A gyöngyhagymáról Gretának a játék gyöngyök jutottak eszébe, amiket gyermekkorában a testvérével együtt fűzögetett. Akkoriban sokszor fűztek gyöngyöt; Carlisle még nem igazán tudott a szabadban játszani. – Itt volt Lili? – Úgy érezte, fontos feltennie ezt a kérdést, mert tudta, Einar magától nem hozná szóba a dolgot. – Úgy egy órát. Vagy kevesebbet. Érzed az illatát? A parfümjét? – Einar áztatni kezdte az ecsetjét a befőttesüvegbe töltött vízben. A víz halványfehérre színeződött, olyan volt, mint az a felhígított tej, amivel Gretának jobb híján be kellett érnie, amikor a háborút követően visszatért Dániába. Greta hirtelen nem tudta, mit feleljen; fogalma sem volt róla, hogy a férje mit akart közölni vele. – Szóval visszajön? – Csak akkor, ha te is ezt akarod – mondta a feleségének háttal álló Einar. A válla nem volt szélesebb, mint egy kamasz fiúé. Olyan karcsú volt, hogy Greta időnként úgy érezte, kétszer is köré tudná fonni a karját. Miközben Einar az ecseteit áztatta, Greta elnézte, hogyan mozog a jobb válla, és valami azt súgta neki, hogy álljon mögé, fogja meg a karját, és súgja a fülébe, hogy ne moccanjon, maradjon mozdulatlan. Csupán lehetővé akarta tenni Einar számára, hogy azt tegye, amire vágyik, de közben leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy átölelje, és megmondja neki, mihez kezdjen Lilivel. Ott voltak az Özvegyház legfelső szintjén, a lakásukban, és miközben az alkony megtöltötte az ablakokat, Greta szorosan magához ölelte Einart, aki mereven maga mellett tartotta a karjait. Végül Greta törte meg a csendet; kimondta, ami éppen eszébe jutott: – Lilitől függ minden. Azt tesz, amit tenni akar. Júniusban a Radhusetben a város megrendezte a Művészek Bálját. Greta egy héten keresztül a zsebében tartotta a meghívót, azon töprengve, mihez kezdjen vele. Einar valamivel korábban kijelentette, hogy soha többé nem akar bálba menni, Greta azonban úgy érezte, megváltozott a helyzet. Látta Einar szemében a vágyódást, aminek a beismerésére még nem készült fel.

Egy este, a színházban Greta szelíden megkérdezte: – Szeretnél Liliként elmenni? Azért tette fel a kérdést, mert úgy érezte, Einar erre vágyik, de ezt sosem vallaná be. Einar ritkán ismert be előtte bármit is, legfeljebb csak akkor, ha harapófogóval kiszedte belőle. Ilyenkor aztán elé öntötte a valódi érzéseit, és Greta türelmesen, az állát az öklére támasztva végighallgatta a szóáradatot. A Királyi Színházban voltak, fent, a karzaton. A székek karfáját borító vörös bársony már meglehetősen kikopott, a proszcénium fölött az „Ej blot til lyst” felirat díszelgett. A fekete tölgypadlót délután felvakszolták, a levegőben édeskés gyógyszerszag terjengett, amiről Gretának a lakásuk jutott eszébe – annak volt ilyen illata, miután Einar kitakarított és felmosott. Einar keze remegett, a nyaka rózsaszínre vált. Majdnem olyan magasan voltak, mint a nagy, füstüveg burákkal díszes elektromos csillár. A fénysugarak Einar arcának oldalát, a fül alatti rész világították meg – nagyjából azt a sávot, ahol a férfiak többsége oldalszakállt szokott viselni. A szakálla olyan ritkásan nőtt, hogy hetente csupán egyszer borotválkozott; a felső ajka fölött olyan kevés szőrszál nőtt, hogy Greta akár meg is számolhatta volna őket. Az orcájának határozottan olyan színe volt, mint a tearózsának; Greta a szeme sarkából időnként irigykedve figyelte ezt az árnyalatot. A zenekar éppen hangolt, arra készült, hogy megkezdje hosszú szereplését a Trisztán és Izoldában. Az Einar és Greta mellett ülő pár mindkét tagja levette elegáns cipőjét – diszkréten csinálták, de így is észre lehetett venni. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy idén nem megyünk el a bálba – mondta végül Einar. – Nem muszáj elmennünk, épp csak felmerült bennem, hogy... A fények elhalványultak, a karmester elfoglalta helyét a zenekari árokban felállított dobogón. A következő öt órán keresztül Einar mereven, a térdeit egymáshoz préselve, a programfüzetét szorongatva ült. Greta tudta, hogy Lili jár a fejében, hogy úgy gondol rá, mintha a húga lenne, akit már jó ideje nem látott, aki hamarosan haza fog térni. Ezen az estén Anna játszotta Brangane, Izolda komornája szerepét. A hangjáról Gretának a kályhában izzó széndarabok jutottak eszébe. Nem volt olyan szép, mint egy szoprán, viszont melegnek tűnt, korrekt volt: egy komornának pontosan ilyen hangon kell megszólalnia. – Az általam ismert érdekes nők között van néhány, aki nem különösebben szép – jegyezte meg Greta, amikor már az ágyban feküdtek. A férje meleg csípője alá csúsztatta a kezét. Az álom meredek szirtjén egyensúlyozott, és már nem tudta pontosan meghatározni, hol van, Koppenhágában vagy esetleg Kaliforniában. Másnap, amikor Greta hazatért – ismét egy galériatulajdonossal találkozott, egy olyan jelentéktelen, egérszürke fickóval, aki még a visszautasításával sem tudta megsérteni őt odament Einarhoz, hogy megcsókolja. Ahogy közelebb ért hozzá, az arcán és a haján felfedezte Lili szellemét, a menta és a tej illatát. – Lili megint itt volt? – Egész délután. – És mit csinált? – Átment Fonnesbech boltjába, és vett magának pár dolgot. – Egyedül? – lepődött meg Greta. Einar bólintott. Aznapra befejezte a festést. A diófa karfás olvasószékben ült, a Politikent tartotta a kezében. IV. Edvard a lába előtt gömbölyödött össze. – Arra kért, mondjam meg neked, hogy szeretne elmenni a bálba. Greta erre nem válaszolt. Úgy érezte magát, mintha valaki éppen egy új játék szabályait magyarázná neki: figyelt, bólogatott, de közben csak arra tudott gondolni, hogy talán jobban fogja érteni az egészet, miután a játék kezdetét veszi. – Szeretnéd, hogy elmenjen, igaz? – kérdezte Einar. – Mit szólnál hozzá, ha helyettem ő menne veled? – Nem bánnám – felelte Greta, miközben kontyba csavarta a haját, bár tudta, hamarosan úgyis

kibomlik. Éjszaka Greta az ágyban fekve Einar mellkasára tette a karját. A bükkfából készült ágyat Einar nagyanyjától kapták nászajándékba. Lehetett volna valamivel nagyobb is – de nyilvánvalóan a Wegener család tagjaira méretezték, akik közül talán csak Einar apja volt termetes ember. Az évek során Greta hozzászokott, hogy átlósan kell aludnia benne, úgy, hogy a lábait rápakolja Einar lábára. Időnként, amikor kételyei támadtak azzal az élettel kapcsolatban, amit kialakított magának Dániában, úgy érezte magát, mintha kislány volna, és Einar, a porcelánbaba arcú, szép lábú Einar lenne a legkedvesebb játékszere. Amikor aludt, Einar csücsörített, és csillogott az ajka. A haja girlandként vette körül az arcát. Greta össze se tudta volna számolni, hány éjszakán keresztül figyelte a férjét, álmában verdeső, hosszú szempilláit. Az éjszakák mélyén a hálószobájuk csendes volt, csak a Bornholmba – arra a balti-tengeri szigetre, ahonnan Greta nagyanyja származott – induló komp kürtje hallatszott. Greta egyre többször virrasztott, egyre többször gondolt Lilire, egyszerű arcára, remegő, mégis dacos felső ajkára, meg a barna szemére, ami állandóan úgy csillogott, hogy képtelenség lett volna megmondani, sírva fakad-e a következő pillanatban, vagy sem. Lili húsos kis orrára gondolt, ami miatt úgy nézett ki, mint egy kislány, aki még nem nőtt bele egészen egy nő testébe. Liliről kiderült, hogy még Einarnál is félénkebb. Legalábbis eleinte az volt. Lehajtotta a fejét, amikor beszélt, és időnként túl feszült volt ahhoz, hogy megszólaljon. Amikor feltettek neki valamilyen egyszerű kérdést (például: „Hallottál arról a rettenetes tűzesetről, ami a Grönlandi Kereskedelmi Társaság dokkjánál ütött ki?”), szótlanul meredt Gretára vagy Annára, aztán elfordította a fejét. Szeretett rövid üzeneteket írni, amiket aztán a lakás különböző pontjain helyezett el; képeslapokat vásárolt a Tivoli vaskapuja előtt áruló vak asszonytól, ezekre írt, ezeket dugdosta be a kőrisfa ruhásszekrény oldalába vagy Greta festőállványának pereme alá. De senkit sem fogok ismerni a bálon! Szerinted tényleg elmenjek? Nem arcátlanság itthon hagyni Einart? Tényleg nem bánja? És egyszer: Nem hiszem, hogy elég szép vagyok. Kérlek, adj tanácsot! Greta válaszolt az üzenetekre, a céduláit a gyümölcsöstálnak támasztotta, mielőtt elhagyta a lakást: Késő. Már mindenkinek szóltam, hogy jössz. Kérlek, ne aggódj, mindenki úgy tudja, hogy Lili nem más, mint Einar kekfogi unokatestvére. Páran megkérdezték, szükséged van-e kísérőre, de azt feleltem, nem feltétlenül. Nem baj, ugye? Úgy gondoltam, erre még (remélem, ez a leghelyesebb kifejezés) nem állsz készen. Esténként Einar és Greta a barátaival vacsorázott a Nyhavns Kanal melletti kedvenc éttermükben. Einar egyszer-kétszer becsiccsentett, ilyenkor nagy hangon a kiállításai sikeréről beszélt – úgy kérkedett, akár egy gyerek. – Az összes képet megvették! – mondta, és ilyenkor Carlisle-ra emlékeztette Gretát, aki ugyanígy, ugyanilyen lelkesen és lelőhetetlenül áradozott a jó geometriaosztályzatáról vagy egy új barátjáról, aki meghökkentően jóképű. Einar monológját hallgatva Greta időnként zavarba jött; amikor szóba került a pénz, megpróbált nem odafigyelni. Végül is. Mit lehet erről mondani? Vajon eljátszhatják, hogy ennek egyikük számára sincs jelentősége? Az asztal túlsó oldaláról, a tálcán heverő, olajos, lecsupaszított lazacszálkák fölött meredt Einarra. Soha, egyszer sem beszélt a férjének arról az összegről, amit akkor kapott az apjától, amikor Dániába utazott; nem beszélt arról az összegről, amit minden narancsszezon végén átutaltak a Landmandsbankenben fenntartott számlájára. Nem, nem önzőségből hallgatta el, hanem azért, mert attól tartott, hogy ennek a sok pénznek a hatására átváltozna valaki mássá – olyasvalakivé, akinek a társaságában nem érezné jól magát. Egy nap megvásárolta az egész bérházat, az Özvegyházat. Már bánta, hogy megtette, és azóta sem volt képes elmondani Einarnak, aki minden hónapban bevitte a lakbérről szóló csekket a Landmandsbankenbe, minden hónapban átnyújtotta a tisztviselőnek, és mindig látszott

rajta, milyen kelletlenül teszi ezt. Greta tisztában volt vele, hogy hibát követett el, de fogalma sem volt róla, hogyan hozhatná helyre a dolgot. Einar, amikor izgatottá vált, az asztalra csapott az öklével, a haja az arcába omlott; az inggallérja szétnyílt, felfedve rózsaszín mellkasát. Egyetlen gramm zsír sem volt a testén, kivéve a mellét, ami puha volt és olyan kicsi, akár egy kukoricagombóc. Greta ilyenkor megpaskolta Einar csuklóját, megpróbált beléerőltetni egy kis aquavitet – nagyjából úgy viselkedett, mint vele az anyja, amikor a Valley Hunt Clubban egymás után rendelte magának a koktélokat. Ám Einar nem vette az adást, az ajkához emelte a karcsú poharat, és úgy mosolygott az asztaltársaságra, mintha valamiféle igazolást vagy helyeslést várna tőlük. Einar, fizikai adottságait tekintve, különleges ember volt; Greta ezt biztosan tudta. Akkor is erre gondolt, amikor Einar inge még jobban szétnyílt, annyira, hogy az asztal körül ülők megpillanthatták a mellkasát, ami olyan obszcénnek hatott, mint egy kislányé, akit pár nap választ el a pubertástól. Szép hajával, porcelán simaságú állával meglehetősen elbizonytalanító látványt nyújthatott. Időnként olyan gyönyörű volt, hogy a Kongens Have-i idős asszonyok a törvényt megszegve tulipánt szedtek a virágágyásokból, és odanyújtották neki. Az ajka rózsásabb volt, mint az a rózsaszínű festék, amit Greta a Magasin du Nord második emeletén vásárolt. – Mondd meg nekik, miért nem leszel ott a bálon – mondta Greta egy este, vacsora közben. Meleg volt, a szabadban felállított asztalnál, fáklyafénynél ettek. Korábban a csatornában összeütközött két hajó; az éjszakának kerozin- és deszkaszaga volt. – A bálon? – kérdezte Einar oldalra billentve a fejét. – Greta azt mondja, hamarosan megérkezik a jütlandi unokatestvéred – mondta Helene Albeck, aki titkárnőként dolgozott a Grönlandi Kereskedelmi Társaságnál. Helene nagyon jól nézett ki a kis, zöld ruhájában. Egyszer, amikor a kelleténél jóval többet ivott, megfogta és az ölébe húzta Einar kezét. Einar ellenállt, azonnal visszarántotta a kezét; ez nagyon tetszett Gretának, aki a résnyire nyitva hagyott konyhaajtó mögül nézte őket. – Az unokatestvérem? – kérdezte Einar zavartan. A felső ajka fölött kiütött a veríték. Ezt követően úgy hallgatott, mintha elfelejtett volna beszélni. A jelenet nemegyszer megismétlődött. Amikor Greta valamelyik barátjuk vagy akár Anna előtt szóba hozta Lilit, Einar csodálkozó arcot vágott, úgy viselkedett, mintha fogalma sem lenne róla, ki az a Lili. Einar és Greta sosem beszélt erről a gyerekes értetlenkedésről: „Milyen Lili? Ó, igen, Lili. Az unokatestvérem? Ja, igen, az unokatestvérem. Lili.” Az első eset utáni napon megismétlődött a dolog. Úgy tűnt, mintha kettejük kis titka valójában csak Greta titka volna; mintha ő mesterkedne valamiben Einar háta mögött. Greta fontolóra vette, hogy nyíltan megbeszéli a kérdést a férjével, de aztán úgy döntött, mégsem teszi. Talán attól félt, hogy ezzel összezúzná az önérzetét vagy esetleg attól, hogy Einar zokon venné, hogy így beleavatkozik az ügyeibe. Lehet, hogy leginkább attól tartott, hogy Lili örökre eltűnne, elmenekülne, és ő egyedül maradna az Özvegyházban.

HARMADIK FEJEZET

Einar apja csődbe jutott gabonatermelő, a Hangás Megműveléséért Szövetség kizárt tagja volt. Életében először akkor hagyta el az anyja kékfogi tanyaházát, amikor felment Skagenbe, Dánia „ujjhegyére”, hogy elhozza a menyasszonyát egy műhelyből, ahol halászhálókat javítottak. A kikötő egyik hínártetejű fogadójában szállt meg, és hajnalban arra ébredt, hogy megnősült. A második – és egyben utolsó – olyan éjszakára, amit távol töltött Kékfogtól, akkor került sor, amikor visszatért Skagenbe a felesége testével és a kockás takaróba bugyolált csecsemővel, Einarral. Mivel a fagy miatt túlságosan kemény volt a talaj ahhoz, hogy sírgödröt ássanak, Einar anyjának testét becsomagolták egy megtisztogatott halászhálóba, majd, mint egy horgonyt, leeresztették a jeges tengerbe. Egy héttel korábban egy nagy, szürke hullám belemosta a Kattegatba a hínártetejű fogadót, ezért Einar apja ezúttal a hálójavító műhelyben aludt, a rozsdás kampóstűk és a zsinórok között, egy olyan szobában, ahol halványan jelen volt Einar anyjának jellegzetes kankalinillata. Einar apja magas és gyenge férfi, saját finom csontozatának áldozata volt. Botra támaszkodva, a bútorokba kapaszkodva járt. Amikor Einar kicsi volt, az apja olyan betegségek miatt esett ágynak, amiket a doktor egyszerűen ritkának nevezett. Napközben, amikor aludt, Einar sokszor felosont a szobájába. A kisfiú figyelte az apja szája sarkában összegyűlt nyálhabot, a lélegzetvételek alkalmával megjelenő buborékokat. Einar lábujjhegyen előreóvakodott, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az apja aranyló fürtjeit. Mindig ilyen hajat akart, ami annyira sűrű, hogy az ezüstfésű olyan szépen megáll benne, ahogy az aranyhaj a karácsonyfa tüskés ágain. Ám még ennél a hajnál is csodálatosabbnak találta az apja betegségét, a titokzatos kórságot, ami elszívta a férfi erejét, ami miatt tojás formájú szemgolyója teljesen homályossá és lággyá vált, ami miatt megsárgultak és törékenyek lettek az ujjai. Einar gyönyörűnek látta az apját – a férfit, akinek egy hasznavehetetlen, ziháló, rossz szagú testkagylóban kellett élnie, aki nem szabadulhatott abból a testbörtönből, ami sehogy sem akart úgy működni, ahogy szerette volna. Voltak napok, amikor Einar bemászott a kis bükkfa ágyba, és bebújt a pehelydunyha alá. A nagyanyja a dunyhán lévő lyukakat kis, borsmentás mézgagolyókkal foltozta be, ezért az ágynak friss és zöld illata volt. Einar a fejét a párnába fúrva feküdt, a kis II. Edvard összegömbölyödött közte és az apja között, és fehér farkával a lepedőn dobolt. A kutya időnként nagyot szusszant és felsóhajtott, néha horkolt is. Einar ugyanezt tette. Azért tette ezt, mert tudta, hogy az apja mennyire szereti Edvardot, és azt akarta, hogy őt is ugyanúgy szeresse. Einar ott pihent, és érezte az apja csontjaiból, a hálóing alól kiálló bordáiból áradó erőtlen meleget. A férfi torkán lüktettek a zöld erek a megerőltetéstől. Einar megfogta az apja kezét, és addig tartotta, míg a nagyanyja, a parányi, zömök asszony be nem lépett az ajtón, hogy elzavarja őt mellőle. „Csak rontasz az állapotán” – mondta a nagyanyja, akinek rengeteg dolga volt a földekkel meg a sajnálkozó szomszédokkal, akik rendszeresen megjelentek, hogy segítsenek a fia ápolásában. Ám annak ellenére, hogy csodálta, Einar neheztelt is az apjára, időnként pedig, amikor a mocsárban ásott, amikor az ásójával a tőzeget hasogatta, átkozta is őt. Az apja betegágya melletti asztalon ott volt az anyjáról készült, ovális dagerrotípia. A képen az anyja szeme ezüstös volt, a haját úgy fonták a feje köré, mintha valami koszorú lenne. Valahányszor Einar kézbe vette a dagerrotipet, az apja kikapta a kezéből, és rámordult: „Megzavarod!” Az ággyal szemközt állt a kőrisfa szekrény, amelyben Einar anyjának ruháit tartották. Minden pontosan úgy volt, ahogy az asszony hagyta azon a napon, amikor megszülte gyermekét. A fiókban ott voltak a szépen összehajtogatott szoknyák, amiknek a szegélyébe kavicsot varrtak, hogy ne libbenjenek fel a szélben. Egy másik fiókban a gyapjú alsóneműk feküdtek, mindegyik olyan szürke volt, akár az ég. A vállfákon néhány prémszegélyes gabardinkabát lógott, és ott volt Einar anyjának esküvői ruhája is – már egészen megsárgult, és egy olyan selyempapír takarta, ami rögtön széttöredezett, ha az

ember hozzáért. Az egyik fiókban volt még egy húzózsinóros táska is, amire csörrenős borostyángyöngyöket varrtak, meg volt egy fekete kámeabross, meg egy aprócska, foglalatba illesztett gyémánt is. Einar apja időnként, amikor egészségrohama volt, elhagyta tanyaházat. Egy nap, amikor hazatért – egy órácskát beszélgetett a szomszédnál, a konyhaasztal mellett –, a hétéves, korához képest igencsak aprócska Einart a ruhásszekrény előtt találta. A nyakában borostyánlánc volt, a fején meg egy sárga sál, ami úgy nézett ki rajta, mintha nem is sál, hanem hosszú gyönyörű hajzuhatag volna. A férfi arca elvörösödött, a szemgolyója mintha belesüppedt volna a koponyájába. Einar kihallotta a dühöt az apja reszelős lélegzéséből. „Ilyet nem csinálhatsz! – mondta a férfi. – A fiúk nem csinálhatnak ilyet!” „De miért nem?” – kérdezte a kis Einar. Einar tizennégy éves volt, amikor az apja meghalt. A sírásók a szokásos összegnél tíz koronával többet kértek, hogy kiássák a szokásosnál jóval hosszabb gödröt, amiben elférhetett a koporsó. A templom udvarán a nagyanyja – aki már valamennyi gyermekét eltemette – egy kis, bádogfedeles füzetet adott Einarnak. „Ebbe írd le a gondolataidat” – mondta. Az asszony kerek és lapos, csészealjra hasonlító arcára kiült a megkönnyebbülés, amit amiatt érzett, hogy beteges, semmire sem jó, már számára is csak terhet jelentő fia végre-valahára eltávozott. A füzetke nagyjából akkora volt, mint egy játékkártya, a gerincéhez erősített bőrszalag végén egy lapis lazuli ceruza lógott. Einar nagyanyja egy alvó porosz katonától csente el, még akkor, amikor az 1864-es háború során a Német Konföderáció megszállta Jütlandot. „Elvettem tőle a füzetet, azután lelőttem” – mondogatta az asszony, miközben vajat köpült. Kékfogat{1} Dánia egyik első királyáról nevezték el. Senki sem tudta, mikor alapították, vagy hogy honnan érkeztek a lakói, bár létezett néhány legenda a grönlandi telepesekről, akik feladták a próbálkozást azon a sziklás vidéken, és itt eresztették el a birkáikat, hadd legeljenek. A település valójában csak egy falucska volt a lápvidék közepén. Kékfogban mindig minden nedves volt: a lábak, a kutyák, sőt tavasszal még a szőnyegek és a házak falai is. A felázott földre pallókat fektettek le, ezeken lépkedve lehetett eljutni a főútra, és az azon túl elterülő gabonaföldekre. A pallók minden évben mélyen belesüllyedtek a talajba. Májusban, amikor a dér halpikkely méretű darabkákra olvadt szét, a kékfogi férfiak kiemelték a deszkákat, hogy aztán a szilárdabbnak látszó, sárgás földfoltokra fektessék vissza őket. A kis Einarnak volt egy barátja, Hans, aki a falu szélén, egy hatalmas téglaházban lakott. A környéken először nekik volt telefonjuk. Egy nap, még azelőtt, hogy összebarátkoztak volna, Hans egy őre fejében megengedte Einarnak, hogy felemelje a kagylót. Einar semmit sem hallott, csak valami recsegős csendet. „Ha lenne valaki, akit felhívhatnál, megengedném neked, hogy telefonálj” – mondta Hans, majd átölelte Einar vállát, és szelíden megrázta a fiút. Hans apja báró volt. Az anyja, aki szorosan befonva hordta őszes haját, csak franciául beszélt vele. Hans arcának alsó felét szeplők borították; Einarhoz hasonlóan kisebb volt a többi fiúnál, ám Einarral ellentétben reszelés, érdes hangja volt, és mindig úgy beszélt, olyan gyorsan, ahogy az izgatott jófiúk szoktak, azok, akik ugyanolyan lelkesen és magabiztosan szólítják meg a legjobb barátjukat, a korzikai nevelőnőjüket és a vörös orrú iskolamestert. Hans olyan fiú volt, aki esténként, lefekvés után azonnal elaludt, kimerültén és boldogan, hirtelen még a mocsárnál is csendesebbé válva. Einar tudta ezt, a saját szemével látta, mert jó néhányszor odaát, a villában töltötte az éjszakát. Ő nem bírt így elaludni, sokszor hajnalig csak feküdt – izgalmában még a szemét se bírta lehunyni. Hans két évvel idősebb volt nála, de ez nem sokat számított. Tizennégy éves korában a vele egyidősökhöz képest kicsinek számított, de még így is magasabb volt Einarnál. A feje valahogy túl nagy volt a testéhez képest, de ettől még csinos maradt. Az akkor tizenkét éves Einar úgy látta, sokkal felnőttesebb, mint bármelyik másik fiú az ismerősei közül. Hans megértette a világot irányító felnőtteket: tudta, hogy nem igazán szeretik, ha a fejükhöz vágják saját következetlenségüket. „Ne, ne… Ne mondj semmit!” – tanácsolta, amikor Einar apja, aki szinte állandóan panaszkodott és nyűgösködött amiatt, hogy

ágyban kell feküdnie, lerúgta magáról a dunyhát, és odarohant a teáskannához, amikor Bohr asszony vagy Lange asszony megállt egy kis pletykálkodásra. De például azt is Hans javasolta (szokása szerint úgy összeszorította az ujjait, hogy a keze olyan lett, mint egy hal uszonya), hogy Einar ne mondja el az apjának, hogy festő akar lenni. „Lehet, hogy meggondolod magad, aztán megint és megint. Miért idegesítenéd ilyesmivel?” Hans, miközben beszélt, egymáshoz szorított ujjaival megérintette Einar csuklóját, aminek hatására Einar karján felálltak a kis, fekete szőrszálak, és lúdbőrös lett az egész karja. Mivel Hans annyi mindent tudott, Einar úgy gondolta, biztos igaza van. „Az álmainkat nem kell megosztanunk másokkal” – mondta Hans egy nap, amikor megmutatta Einarnak, hogyan tud felmászni a mocsár peremén álló ősrégi tölgyfára. A fa gyökerei rejtélyes módon egy szikla köré fonódtak, ami olyan fehér volt, és úgy tele volt csillámló pöttyökkel, hogy napsütéses napokon nem is lehetett ránézni. „Én például el fogok menni innen. Párizsba fogok menni, de senkinek sem beszélek róla. Ezt megtartom magamnak. Egy nap eltűnök, és kész. Akkor majd mindenki megtudja” – magyarázta Hans, miközben fejjel lefelé lógva hintázott az egyik ágon. Az inge a nyakára csúszott, elfedve a szegycsontja alatt növekedésnek indult szőrszálakat. Ha akkor elereszti a lábával azt az ágat, vagy ha véletlenül lecsúszik róla, egészen biztos, hogy elsüllyed az alatta bugyborgó iszapban. Hans persze nem veszett bele a mocsárba. Mire Einar tizenhárom éves lett, Hans volt a legjobb barátja. Ez meglepte Einart, aki igazság szerint legfeljebb csak gúnyos megjegyzéseket várt volna egy olyan fiútól, mint Hans. De nem, Hans nem gúnyolódott, sőt teniszezni hívta Einart a villájuk melletti perjefüves pályára, aminek a vonalait porcukorral jelölték ki. Amikor rájött, hogy Einar nem igazán tud mit kezdeni a teniszütővel, elmagyarázta neki a bíráskodás lényegét, és kijelentette, hogy a pályabíró sokkal fontosabb személy, mint a játékos. Egy délután aztán az egyik bátyjával (négyen voltak testvérek) úgy döntött, hogy meztelenül fognak teniszezni. Az anyjukat akarták ezzel megbotránkoztatni. Einar szvetterben üldögélt egy zuzmós kövön, az alatt a rózsaszínű papírernyő alatt, amit Hans állított fel, kifejezetten annak érdekében, hogy védje őt a naptól. Einar megpróbált objektíven bíráskodni, bár úgy érezte, nem igazán készült fel a dologra; nem is nagyon tudott mást csinálni azon kívül, hogy segített győzni Hansnak. Ott ült a számára kijelölt kövön, és bekiáltotta a pontokat („Negyven-semmi Hansnak… Adogatás Harisnál…”), Hans meg a testvére pedig ott rohangált a perjefüves pályán, a labdát kergetve, miközben vidám, rózsaszínű péniszük úgy himbálózott ide-oda, mint a schnauzerek farka. A látványtól Einarnak egyre inkább arcába szökött a vér a rózsaszínű papírernyő alatt, de aztán Hans végre megnyerte a mérkőzést. Amikor elindultak a ház felé, Hans átölelte Einar vállát. Hansnak volt egy papírból és balsafából készített papírsárkánya, amit Berlinből hozott neki a báróné. Tengeralattjárót formázott, és Hans imádta röptetni, imádta, ahogy felkúszik az égre. Szeretett hanyatt feküdni a lucernásban, szerette nézni a mocsár fölött lebegő papírsárkányt – az orsót, amire a zsineg volt feltekercselve, ilyenkor a térdei közé szorította. „A császárnak is pontosan ilyen papírsárkánya van” – mondta egy fűszálat rágcsálva. Megpróbálta megtanítani Einarnak a sárkányröptetést is, ám Einar képtelen volt elkapni a megfelelő légáramlatokat. A rizspapírból készült sárkány meg-megült egy széllöketen, azután lezuhant a földre; Einar látta, hogy Hans arca ilyenkor fájdalmasan megrándul. A fiúk a földön heverő sárkányhoz rohantak; Einar szabadkozni kezdett: „Nem tudom, mi történt, Hans. Ne haragudj!” Hans pedig felemelte a papírsárkányt, lesöpörte róla a piszkot, és megállapította: „Épp olyan jó, mint új korában!” Einarnak nem sikerült megtanulnia a sárkányröptetést. Egyszer, amikor mindketten a lucernásban feküdtek, Hans odaszólt neki: „Fogd! Te irányítod.” Einar a térdei közé szorította az orsót, azután végigheveredett a füvön. Erezte a háta alatt a gödröket és a göröngyöket. Valahányszor a sárkány rántott a zsinegen, az orsó fordult egyet, Einar pedig homorítani kezdett. „így, így – mondta Hans. – A térdeiddel irányítsd.” És Einar egyre jobban ráérzett, mit kell csinálnia a forgó orsóval. A papírsárkány süllyedt és emelkedett a légáramlatokon. A fiúk nevettek; az orruk leégett a napon. Hans megcsiklandozta Einar hasát egy nádszállal. Einar arca olyan közel került Hanséhoz, hogy érezte a fűszálat rágcsáló fiú leheletét. Szeretett volna közelebb feküdni Hanshoz, olyan közel, hogy összeérjen a térdük, és úgy érezte,

abban a pillanatban Hans is nyitott mindenre. A hátán fekve közelebb kúszott hát a legjobb barátjához. Közben az égről az egyetlen felhősáv is lehámozta magát, a nap sugarai akadálytalanul jutottak el az arcukhoz. És akkor, ahogy Einar közelebb tolta csontos térdét Hans térdéhez, hirtelen egy dühös légáramlat megrántotta a papírsárkányt. Az orsó kicsúszott Einar térdei közül. A fiúk tehetetlenül nézték, hogy a tengeralattjáró-sárkány elvitorlázik a fák fölött, először felemelkedik, de aztán zuhanni kezd, és belecsapódik a mocsár fekete közepébe. A mocsár úgy nyelte el a papírsárkányt, mintha egy nehéz kődarab lett volna. „Jaj, Hans!” – kiáltott fel Einar. „Semmi baj – suttogta döbbenten Hans. – De el ne mondd az anyámnak!” Az azt megelőző nyáron, hogy Einar apja meghalt, a két fiú Einar nagyanyjának tőzegmohaföldjén játszott, a sár keresztülszivárgott a bakancsukon. Meleg volt, a délelőtt nagy részét odakint töltötték. Hans hirtelen megérintette Einar csuklóját, és így szólt: „Einar, kedves Einar, mi lesz ebédre?” Már délfelé járt az idő, és Hans senkit sem ismert a tanyaházban kivéve Einar apját, aki szokás szerint ott párnákkal felpolcolva ült az ágyában, és aludt. Hans akkorra már növésnek indult. Tizenöt éves volt, a teste valahogy hozzáfejlődött a fejéhez, ami addig is nagynak számított. A torkán megjelent az ádámcsutkája, és már sokkal magasabb volt a tizenhárom éves Einarnál, aki jó ideje ugyanakkora maradt. Hans a tanyaház felé húzta Einart. A konyhában leült az asztalfőre, és a gallérjába gyűrt egy szalvétát. Einar még soha életében nem főzött, ostobán méregette a tűzhelyet. „Gyújts tüzet. Forralj egy kis vizet. Dobj bele pár szem krumplit meg egy ürücombot!” – mondta Hans halkan, majd addig csikorgós hangja hirtelen lágyabbá változott: „Einar. Csináljunk úgy, mintha!” A kályhacső mellé bevert szegről leakasztotta Einar nagyanyjának kötényét. Odavitte a kisebb fiúhoz, a derekára kanyarította. Megérintette Einar tarkóját, de úgy, mintha lenne ott egy hajfonat, amit félre kell húznia. „Még sosem játszottál ilyet?” – kérdezte súgva. Einar forrónak és valahogy krémesnek érezte a hangját. Hans rövidre vágott körmei Einar nyakához értek. Szorosabbra, még szorosabbra húzta a kötény zsinórját, de annyira, hogy Einar kénytelen volt kihúzni magát, kénytelen volt előrefeszíteni a bordáit ahhoz, hogy levegőhöz jusson. És az volt az a pillanat, amikor Einar apja betámolygott a konyhába. A szeme kiguvadt, a szája elkerekedett. Einar érezte, hogy a kötény a lábaihoz hullik. „Hagyd békén azt a fiút!” – A férfi Hansra emelte a botját. Becsapódott az ajtó, a konyha hirtelen sötétté változott és összezsugorodott. Einar hallotta, ahogy Hans végigcaplat a sáron; a mocsár felé tartott. Hallotta apjának ziháló légzését, aztán az arcán érezte a kemény pofont. Azután, a mocsárból, a békalencsés pocsolyákon és a tőzegmohamezőkön túlról, a délutánon keresztülvitorlázva eljutott hozzá Hans hangja. A barátja egy dalocskát énekelt: Volt egyszer egy öregember, odakünn élt a mocsárban, volt neki egy kicsi fia, meg egy lusta kutyája.

NEGYEDIK FEJEZET

Greta a tizennyolcadik születésnapját a Princess Dagmaron, a hajó korlátja mellett gubbasztva töltötte. A hentessel történt incidens nyara óta nem tért vissza Kaliforniába. Ami-kor eszébe jutott a dombon álló, fehérre meszelt téglaház, amelyből csodálatos kilátás nyílt a sasfészkeknek otthont adó Arroyo Secóra, amikor arra gondolt, napnyugtakor hogyan válik bíborszínűvé a San Gabriel-hegység, szétáradt benne a sajnálkozás. Tudta, az anyja azt szeretné, ha összebarátkozna a barátnői lányaival: Henriettával, akinek a családja El Segundo környékén, az óceán partján felfedezett olajmezőket birtokolta; Margarettel, akinek a családja egy újság tulajdonosa volt; Dottie Anne-nel – az ő a családjáé volt a legnagyobb kaliforniai ranch (a Los Angelestől délre lévő birtok nem sokkal volt kisebb, mint Dánia területe). A szülei azt várták Gretától, hogy viselkedjen úgy, mintha közülük való lenne, mintha sosem ment volna el, mintha éppen olyan fiatal kaliforniai nő volna, amilyennek született: okos, iskolázott, jól lovagló és csendes. Karácsonykor a vadászklubban szokás szerint megrendezték a bált, amelyen az elsőbálozó lányok fehér organdiruhákban, a hajukban albínó mikulásvirágokkal vonultak le a lépcsőn. „Ó, milyen szerencsésen alakult, hogy éppen akkorra érünk vissza Pasadenába, amikor bemutatkozhatsz a társaságnak!” – Greta anyja a Princess Dagmar fedélzetén naponta elmondta ezt, és mindig kuncogott hozzá. „Hálát adok Istennek a németekért!” A dombon álló házban Greta szobájának volt egy boltíves ablaka, amelyen keresztül a hátsó pázsitra meg az őszi forróság miatt kissé bebarnult szirmú rózsákra lehetett kilátni. A fényviszonyok kiválóak voltak, ám a szoba kicsinek bizonyult ahhoz, hogy festeni lehessen benne. Greta két nap elteltével fuldokolni kezdett; olyan érzése támadt, mintha a háromszintes ház, amelynek hátsó lépcsőjén állandóan hallani lehetett a japán szobalányok fatalpú szandáljának kopogását, megfojtja a képzeletét. „Anyám, muszáj visszamennem Dániába, méghozzá azonnal. Holnap lenne a legjobb! Itt én valahogy nem férek el! Szűk nekem ez a hely – panaszkodott. – Lehet, hogy neked és Carlisle-nak jó itt, de én úgy érzem, semmit sem tudok csinálni ezen a helyen. Úgy érzem, mintha elfelejtettem volna festeni!” „De Greta, kedvesem, ez lehetetlen! – mondta az anyja, aki-nek a figyelmét akkoriban az kötötte le, hogy az istállót átalakíttassa garázzsá. – Hogy lehet szűk valakinek Kalifornia? Hogyan is hasonlíthatod ezt a helyet ahhoz a parányi Dániához!” Greta apja átküldte a Királyi Tudományos Irányítás Társa-ság által publikált statisztikai kimutatások egyikét. Greta egy teljes hetet töltött el a dokumentum tanulmányozásával, önsajnálattal és vágyakozással nézegette az adatokat, a grafikonokat: előző évben Dániában 1 467 000 disznó és 726 000 birka volt. A baromfik száma 12 000 000 volt. Elolvasta az adatsorokat, azután a boltíves ablak felé fordította a fejét. Megtanulta a számokat, biztos volt benne, hogy hamarosan szüksége lesz rájuk, bár fogalma sem volt, hogy miért. Ismét próbát tett az anyjánál: „Nem mehetnék vissza? Jottányit sem érdekel, mit mondanak a németekről!” Magányos sétákat tett az Arroyo Secóban, végigment a száraz folyómederben, ahol madarak próbáltak vizet találni maguknak. A föld ősszel felperzselődött, a zsályafűből, a mustárbokrokból, a sivatagi levendulából és a liliomokból, mindenből csak megbámult növénycsontvázak maradtak, a bogyós termések szárazan zizegtek az ágakon. A kaliforniai levegő olyan száraz és forró volt, hogy Greta úgy érezte, szétrepedezik a bőre. Ahogy végigsétált a homokos folyómederben, szinte érezte, ahol az orrában megreped és vérezni kezd a nyálkahártya. Egy pocok rohant át előtte – megérezte a magasban köröző sólyom jelenlétét. A tölgyek levelei szárazan remegtek a szellőben. Greta a szűk koppenhágai utcákra gondolt, ahol a zömök épületek úgy kuporognak a járda mellett, mint a vénemberek, akik félnek lelépni a forgalmas úttestre. Einar Wegenerre gondolt, aki oly távolinak tűnt, oly valószerűtlennek, akár egy álom. Koppenhágában mindenki ismerte őt, de senki sem várt el tőle semmit. Ott egzotikusabbnak számított, mint a fekete hajú mosónők, akik Kantonból vágtak neki a világnak, hogy aztán az Istedgade kis

mosodáiban robotoljanak. Koppenhágában nem számított, hogy viselkedik, mindig megkapta a neki kijáró tiszteletet, a dánok őt is éppúgy tolerálták, mint azt a rengeteg különc grófnőt, akik mohalepte udvarházaikba zárkózva hímezgettek. Kaliforniában újra Miss Greta Waud lett belőle, Carlisle ikernővére, a narancsvidék örökösnője. Itt állandóan figyelték őt az emberek. Los Angeles megyében tíznél is kevesebb olyan férfi volt, aki alkalmas lett volna arra, hogy feleségül vegye őt. Az Arroyo Seco másik oldalán volt egy olaszos stílusú ház; mindenki tudta, hogy egyszer majd oda fog költözni. Mindenki tudta, hogy a gyerekszobák és a játszószobák egyszer majd tele lesznek gyerekekkel. „Már nincs szükség arra, hogy várjunk – mondta az anyja a visszatértük utáni első héten. – Ne felejtsük el: betöltötted a tizennyolcat.” És itt persze senki sem felejtette el a hentes-affért. A húst azóta már egy másik fiú szállította, de valahányszor megjelent a kocsi, a fehérre meszelt falú házban hirtelen zavart csend támadt. A nyomorék Carlisle, akinek a lába mindig fájt a dán hidegben, arra készült, hogy a Stanfordon folytatja tanulmányait. Ez volt az első eset, hogy Greta irigyelte a testvérét, pontosabban azt a tényt, hogy Carlisle majd végigbiceghet a homokos udvaron, a tisztán ragyogó Palo Altó-i napsütésben előadásra mehet, miközben neki ott kell ülnie a házban, a szobájában, egy vázlatfüzettel az ölében. Festőruhában kezdett járni, aminek az elejére varrt zsebben állandóan ott lapult Einar levélkéje. A szobájában ülve, leveleket írt Einarnak, bár nem igazán történt olyasmi, amiről mindenképpen be akart számolni neki. Nem akarta elmondani, hogy semmit sem festett, mióta eljött Dániából. Nem akart írni az időjárásról; az ilyesmi az anyja szokása volt. Inkább arról írt, hogy mi mindent tesz majd, amikor visszatér Dániába: folytatja a tanulmányait a Királyi Akadémián, megpróbál megszervezni magának egy kisebb kiállítást a Den Frie Udstilling-ben, és ráveszi Einart, hogy legyen a kísérője a tizenkilencedik születésnapján rendezett partin. A Kaliforniában töltött első hónap során többször is elment a Colorado Streeten lévő postahivatalba, hogy feladja a leveleit. „Lehet, hogy csak sokára fognak odaérni” – mondta a rézrácsos ablak másik oldalán ülő postahivatalnok. „Ne mondja már, hogy a németek a postaszolgálatot is megszüntették!” – felelte Greta. „Nem bírok így élni” – vallotta be az egyik japán cselédlánynak, Akikónak, akinek állandón folyt az orra. A cselédlány meghajolt, és hozott Gretának egy kaméliát, ami egy ezüsttálban lebegett. Valami meg fog változni – mondta magában Greta, miközben égett benne a düh, bár tulajdonképpen nem bizonyos személyekre haragudott, legfeljebb csak a császárra. Ő volt a legszabadabb lány egész Koppenhágában, talán az egész világon, és tessék, most az a nyomorult német arra készül, hogy tönkretegye az életét! Száműzetésbe kényszeríti őt, mert igen, pontosan ez történt. Visszazavarták Kaliforniába, ahol a rózsabokrok két méter magasra nőnek, ahol a kanyonban prérifarkasok üvöltenek éjszakánként. Alig tudta elhinni, hogy belőle is olyan lány lett, aki egész nap másra sem vár, csak a posta érkezésére, de hiába, mert a borítékkötegben sosincs küldemény Einartól. Sürgönyözött az apjának, engedélyt kért tőle, hogy visszatérhessen Dániába. „A tengeri útvonalak már nem biztonságosak” – érkezett a válasz. Ekkor követelni kezdte az anyjától, hogy engedje el őt is Stanfordba, ha Carlisle mehet, akkor ő is, ám az anyja határozottan kijelentette, hogy az ő számára egyetlen megfelelő iskola létezik, a havas keleten a Hét Nővér intézménye. – Úgy érzem magam, mintha összenyomna valami! – mondta Greta az anyjának. – Ne dramatizáld túl a helyzetet – felelte Mrs. Waud, akinek szinte minden figyelmét lekötötte a téli pázsit meg a virágágyások felfrissítése. Egy nap Akiko halkan bekopogott Greta ajtaján, majd lehajtott fejjel átadott neki egy szórólapot. – Bocsánat – mondta Akiko, azután kiszaladt; csak úgy csattogott a fatalpú papucsa. A szórólap a Pasadenai Művészeti és Iparművészeti Társaság következő gyűléséről adott hírt. Greta mindig is úgy gondolta, hogy a társaság valójában amatőrök gyülekezete, akik párizsi stílusú palettákat használnak ugyan, de nem értenek a festészethez. Eldobta a szórólapot. Elővette a vázlatfüzetét, de egyetlen téma sem jutott eszébe, amit lerajzolhatna. Egy héttel később Akiko ismét megjelent az ajtóban. Átnyújtott Gretának egy újabb szórólapot.

– Bocsánat – mondta, és a szájához kapta a kezét. – De azt hiszem, ez tetszeni fog önnek. Greta csak azután határozta el, hogy részt vesz a találkozón, hogy Akiko átadta neki a harmadik szórólapot. A társaságnak volt egy bungalója Pasadena fölött, a dombok lábánál. Előző héten egy puma – sárga, akár egy napraforgó – előmerészkedett az út végében lévő fenyvesből, és elragadta a környéken élő egyik család csecsemőjét. A társaság tagjai csak erről tudtak beszélni. A napirendi pontokkal egyikük sem foglalkozott; szóba került, hogy a jelenetet megörökítik valamilyen freskón vagy hasonló alkotáson. – Legyen a címe „A puma alászáll”! – javasolta valaki. – Miért ne lehetne mozaikkép? – kérdezte egy másik tag. A társaság főként nőkből állt, de jelen volt néhány férfi is, akik közül többen filcbarettet viseltek. Ahogy a csapat tagjai lassan megállapodásra jutottak abban, hogy egy közös festményt fognak készíteni, amit majd újév napján mutatnak be a városi könyvtárban, Greta hátraosont a terem végébe. Úgy érezte, nem tévedett, amikor látatlanban véleményt alkotott a társaság tagjairól. – Maga nem jelentkezik önként? – kérdezte az egyik férfi. Az illetőt Teddy Crossnak hívták, a homloka fehér volt, hosszú nyaka kissé balra dőlt. Javasolta Gretának, hogy hagyják ott a megbeszélést, és ugorjanak át a Colorado Streetre, a kerámiaműhelyébe, ahol éjjel-nappal működött a kemence. Teddy Cross jobb bokája meglepően izmos volt a fazekaskorong pedáljának hajtásától. Ő volt az, aki a vadászklub báljának eredményeként Greta férje lett; ő volt az, aki a Nagy Háború vége előtt Greta szeme láttára halt meg. Teddy Cross volt a második férfi, akibe Greta beleszeretett. Imádta Teddyt a karcsú nyakú vázáiért, amiket fehér agyagból és csiszolt üvegből készített. Imádta Teddy higgadt, borostás arcát, meg azt, ahogy eltátotta a száját, miközben belemártogatta a kerámiáit a mázaskádakba. A férfi Bakersfieldből származott, szamócatermelők fia volt; gyermekkorának állandó hunyorgása mély ráncokat rajzolt a szeme köré. Sokat kérdezgetett Koppenhágáról, a csatornákról és a királyról, de Greta bármit mondott neki, semmihez sem fűzött kommentárt, az arcán nem mozdult más, csak a szemhéja. Greta elmesélte neki, hogy Dániában ismert egy remek tájképfestőt, aki belészeretett, de Teddy még ekkor is csak nézett. Ő maga sosem járt keletebbre Mojavénál, és egyszer, egyetlen egyszer fordult meg az Orange Grove Boulevardon álló villák környékén: akkor, amikor megbízást kapott egy kandalló díszburkolatának elkészítésére. Gretának tetszett az ötlet, hogy randevúzzon vele; hogy körbevigye őt a teniszpályák pavilonjaiban, azokon a helyeken, ahol ősszel megrendezték a pasadenai táncmulatságokat; hogy bemutassa őt a vadászklubba járó lányoknak, de úgy, mintha ő maga nem lenne közülük való – mert már valóban nem volt az, hiszen élt Európában, vagyis tényleg különbözött tőlük. Ő már bármit megtehetett, ha ahhoz támadt kedve, akár a hentes kocsijára is felkapaszkodhatott, vagy akár egy keramikust is felkérhetett arra, legyen a kísérője. Mint sejteni lehetett, Greta anyja nem volt hajlandó beereszteni Teddy Crosst a házba. Ám ez nem akadályozta meg Gretát abban, hogy körbevigye a férfit Pasadenában, meglátogassa vele az unalmas Henriettát és Margaretet és Dottie-t az árnyékos kertjeikben. Ezek a lányok nem tiltakoztak Teddy ellen – Greta úgy gondolta, ez annak a jele, hogy valójában nem is foglalkoznak vele. Teddy kerámiái olyan kelendőek voltak, hogy Greta rájött, van abban valami tiszteletre méltó báj, ahogy megérkezik a partikra, miközben a körmei alatt még ott virítanak az alájuk ragadt agyagdarabkák. Greta anyja – aki gyakran elmondta az esti táncmulatságok során, hogy számára mennyivel többet jelent Kalifornia terra infirmája, mint a „vénséges vén Európa” amikor nyilvánosan találkoztak, sosem mulasztotta el megpaskolni Teddy kezét. Ez a gesztus dühítette Gretát. Az anyja tisztában volt vele, hogy ha nyilvánosan is kifejezné, mit érez valójában Teddy Cross iránt szárnyra kapna egy pletyka, ami előbb-utóbb aztán bekerülne az American Weeklybe. – Lenéznek téged – mondta Greta a férfinak az egyik parti során. – Csak néhányuk – felelte Teddy, és látszólag boldog volt, hogy ott ülhet Greta mellett a fonott díványon, az úszómedence mellett, miközben a szellő a pálmák leveleit zizegteti, és a villa ablakaiban

felragyognak a part fényei. Ó, ha tudnád! – gondolta Greta, és készen állt a harcra. Azt nem igazán tudta, hogy ki ellen, mi ellen kellene küzdenie, ő mindenesetre készen állt. Aztán egy nap megjött a posta, és Akiko egy kék borítékkal jelent meg Greta ajtajában. Greta sokáig nézegette a levelet, a tenyerén méricskélte a pihényi súlyt. Alig tudta elhinni, hogy Einar írt neki; megpróbálta kitalálni, a férfi miről számolhat be neki: „Úgy tűnik, a háborúnak hamarosan vége, és karácsonykor ismét együtt lehetünk.” Vagy: „A következő hajóval Kaliforniába utazom.” Esetleg: „El sem tudom mondani, mennyit jelentenek számomra a leveleid.” Bármelyik lehetséges – gondolta Greta, amikor már az ölében volt a boríték. Lehet, hogy Einar meggondolta magát. Bármi lehetséges! Azután felnyitotta a borítékot. A levél így kezdődött: „Kedves Miss Waud!”, és csupán ennyi állt benne: „Figyelembe véve az események – a világ eseményeinek és más eseményeknek – az alakulását, úgy vélem, soha többé nem fogunk találkozni, és valószínűleg ez lesz a legjobb.” Greta összehajtogatta a papírlapot, a zsebébe dugta. Vajon Einar miért gondolja ezt? – tépelődött, és a ruhája ujjával megtörölte a szemét. Miért nincs benne szikrányi remény se? Szégyellte magát, de fogalma sem volt róla, mit tehetne. Azután Akiko ismét bekopogtatott: – Mr. Cross keresi telefonon! – jelentette. Greta az emeleti folyosón lévő készülékhez ment, és úgy, hogy az anyja hallótávolságon belül volt, megkérte Teddyt, legyen a kísérője a bálon. A férfi egy feltétellel vállalta: Greta nem aggódhat többet amiatt, hogy hogy jön ki az anyjával. „Felkérem táncolni, aztán majd meglátod, mi lesz!” – mondta. Greta a szemét forgatta, és arra gondolt, Teddynek fogalma sincs, mibe keveri bele magát. Amikor letette a kagylót, az anyja csupán ennyit közölt: „Nos, ha már így alakult, legalább gondoskodj arról, hogy ez az ember megfelelő öltözékben jelenjen meg!” A bálon hét elsőbálozó lány vett részt. A kísérőik fiatal férfiak voltak, akik a Harvardról, Princetonból, vagy valamelyik, Tennessee-ben, esetleg San Franciscóban lévő katonai bázisról tértek haza az ünnepekre. Az egyik, asztmás lány Carlisle-t kérte fel kísérőül; a tüdeje túl gyenge volt, nem volt szüksége ügyesebb táncpartnerre. Greta, akiben ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy talán tényleg el kellene felejtenie Einar Wegenert, a pukedlizés gyakorlásával próbált felkészülni. A karcsúsított, merev derekú, fehér ruha sehogy sem illett rá. A vállrésze túl fodros volt, közben feszült, ráadásul a szoknya parányit rövid is volt, kilátszott alóla a lába – vagy legalábbis így érezte. Nem is tudott másra gondolni, csak arra, hogy amikor levonulnak a vadászklub dísztermének lépcsőjén, mindenki az ő hosszú, szögletes lábfejét nézi majd. A lépcső korlátját örökzöldekből, almákból és vörös liliomokból készített girlandokkal díszítették fel. A frakkos, nagyestélyis vendégek koktélokat iszogatva, udvariasan végignézték a hét elsőbálozó bevonulását. Dekorációként négy karácsonyfát állítottak fel, a kandallókban sötét lángok emésztették a vörösfenyő hasábokat. Az egyik lány magával hozott egy ezüst whiskey-s flaskát, aminek a kupakja igazgyöngyből készült. Az elsőbálozók ebből iszogattak, miközben öltözködtek és a hajukba tűzték a mikulásvirágokat. A flaska egyre fényesebben ragyogott, mintha a klub igazgatója a legerősebb fokozatra állította volna a falikarokban égő lámpákat. A világításnak köszönhetően úgy tűnt, hogy a kandallókban lobogó fekete tüzek ugrani készülő vadállatokká változnak. Amikor leért a lépcső aljába, Greta mélyen pukedlizett, az állát a keleti szőnyeg felé fordította. A klub tagjai poharaikkal egyensúlyozva tapsoltak. Greta ezután bevonult a bálterembe, ahol Teddy Cross várt rá. Teddy frakkban magasabbnak tűnt, mint egyébként. A haja csillogott a rákent hajszesztől, és volt benne valami idegen: sötétszőke hajával, ráncos szemével és napsütötte bőrével már-már dánnak látszott.

Hegyes ádámcsutkája idegesen le-föl ugrált. Azon az estén, valamivel később, a keringők, a marhasült és az oregoni pezsgőben felszolgált földieper után Greta és Teddy kiszökött a klubházból, és a teniszpályák felé sétált. Az éjszaka tiszta és hűvös volt; Gretának fel kellett húznia a ruhája alját, hogy a harmat ne áztassa el. Kicsit spicces volt, de tudta ezt, korábban már elsütött egy szerencsétlen viccet az eperről és Teddy szüleiről. Rögtön bocsánatot kért a férfitól, aki úgy hajtogatta össze az asztalon a szalvétáját, hogy tudni lehetett: eléggé megsértődött. Az, hogy kisétáljanak a teniszpályákra, Greta ötlete volt – talán ezzel akarta kiengesztelni Teddyt amiatt, hogy hirtelen a nyakába zúdította saját, pasadenai életét. Ám nem volt semmiféle terve, nem is gondolt rá, hogy valami egyebet is akar adni a férfinak. Eljutottak a távolabbi pálya mellett álló pavilonhoz, ahol egy vízhűtő és egy vesszőfonatos, zöldre festett pamlag állt. Leültek – a pamlagnak olyan szaga volt, mint a száraz, termeszrágta fának és csókolózni kezdtek. Greta nem tudta nem észrevenni, hogy Teddy csókja mennyiben különbözik Einarétól. A Princess Dagmaron gyakran előfordult, hogy odaállt a kabinja tükre elé, és megcsókolta magát. A lapos, sima, hideg felület valahogy arra emlékeztette, amikor megcsókolta Einart; már kezdte azt hinni, hogy az a csók, amit a Királyi Akadémia lépcsőjén váltottak, nem is sokban különbözik attól, mint amikor magát csókolgatja. Ám Teddy csókja egészen más volt. Az ajka cserepes volt és kemény, a felső ajka fölötti szőrszálak szúrták Greta száját. A nyaka, ahogy előre és oldalra dőlt, erős volt és kemény. Mivel a labda az ő térfelén pattogott, Greta úgy gondolta, talán jobb lesz, ha egy kicsit felgyorsítja a dolgokat. Tudta, mit kellene tennie, de beletelt pár percbe, mire sikerült rávennie magát. Felemelte a kezét, és a férfi… Ó, még rágondolni is nehezére esett, hát még megtenni! De igenis meg akarta tenni, legalábbis azt hitte, hogy meg akarja, és biztos volt benne, hogy ’Teddy is ezt szeretné, hiszen úgy feszült és remegett a nyaka, meg az orra alatti, drótszerű szőrszálak! Greta háromig számolt, visszafojtotta a lélegzetét, és Teddy sliccéhez csúsztatta a tenyerét. A férfi megfogta a kezét. – Ne, ne! – mondta Greta csuklóját tartva. Gretának meg sem fordult a fejében, hogy Teddy esetleg nemet mond majd. Tudta, hogy a holdfény elég erős ahhoz, hogy ha felnézne a férfi arcába, akkor valami olyasmit, valami aggodalomhoz hasonló dolgot fedezne fel, aminek láttán zavarba jönne. Eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor hagyta, hogy egy férfi nemet mondjon neki. Abból is mi lett? Egy egész kontinens és egy egész óceán választja el Einartól, hogy arról a pirotechnikai háborúról már ne is beszéljünk! A fonott pamlagon, a vadászklub legszélső teniszpályája mellett Greta Waud és Teddy Cross egy percig mozdulatlanul ült; a férfi bütykös, érdes keze még mindig a lány csuklóját fogta. Greta ismét feltette magának a kérdést, hogy vajon ezután mit kellene tennie, de aztán, mintha valami belső kényszer hajtaná, valami olyasmi, amit korábban még sosem tapasztalt meg, Teddy ölébe nyomta az arcát. Minden trükköt bevetett, amit a koppenhágai központi pályaudvar züllöttebb oldalán vásárolt regényekben olvasott, és ami az anyja házában dolgozó, meglehetősen léha, litván cselédlány csacsogásából megmaradt benne. Teddy újra tiltakozni próbált, de a „nem”-ek egyre ritkultak, egyre erőtlenebbül hagyták el az ajkát. Végül eleresztette Greta csuklóját. Mire végeztek, Greta ruhája gyűrött volt, egészen a derekáig felcsúszott. Az uszálya valahogy elszakadt. És Greta, aki még soha életében nem jutott ilyen gyorsan ilyen messzire, ott feküdt Teddy vékony, hosszú teste alatt, és a mellén érezte a férfi szívének dob-dob-dobbanásait, nedvesnek érezte Teddy kesernyés-sós szagát a lábai között. Már tudta, mi következik ezután; megadóan magához ölelte Teddyt, és azt gondolta magában: „Semmit sem bánok, csak vigyen el innen, vigyen el!”

Február utolsó napján, az Orange Grove Boulevard-on álló ház kertjében tartották meg az esküvőt. A

japán cselédek kaméliaszirmokat szórtak a pázsitra, Teddy új frakkot viselt. Kis esküvő volt, csak a San Marinó-i, a Hancock Park-i és a Newport Beach-i kuzinokat hívták meg. Chicagóból eljött egy rágógumigyár örökösnője, mert – ahogy Mrs. Waud elsziszegte – sajnos neki is ugyanezen kellett keresztülmennie a lányával. Teddy szüleit is meghívták, de senki sem számított rá, hogy eljönnek; februárban nem mindig volt lehetséges átjönni Bakersfieldből, nem igazán lehetett átkelni a hágón. Közvetlenül az esküvő után rövid nászút következett, amit az ifjú pár a San Diegó-i Hotel dél Coronado kerti lakosztályában töltött el. Greta minden áldott nap sírt – nem azért, mert feleségül ment Teddy Crosshoz, hanem azért, mert így még távolabb került imádott Dániájától és attól az élettől, amit élni akart. A szülei úgy látták jónak, ha Bakersfieldben telepednek le. Mr. Waud vásárolt Gretának és Teddynek egy kis, spanyol stílusú, vörös cseréptetős házat, aminek az ablakait jellegzetes apácarácsok takarták, a garázsát pedig szinte teljesen befutotta a bougainvillea. Mrs. Waud úgy rendelkezett, hogy Akiko velük fog lakni. A házban a lépcsőkorlát kovácsoltvasból készült, a helyiségek közötti ajtónyílások boltívesek voltak. A kertben egy vese alakú úszómedencét is kiépítettek, és volt egy aprócska, könyvespolcokkal teli nappali is, ami néhány lépcsőfoknyival lejjebb helyezkedett el, mint a ház többi része. Az épület datolyapálmák között állt, árnyas és hűvös hely volt. Teddy szülei csak egyszer látogatták meg az ifjú párt. Görnyedt hátú emberek voltak, a kezüket rózsaszínűre festette a földieper. Ők maguk a földjükön laktak, a néhány hektárnyi birtokon, egy kétszobás, eukaliptuszdeszkákból épített házikóban. A szemüket szinte teljesen eltakarta naptól duzzadt és ráncos szemhéjuk; szótlanul üldögéltek Greta nappalijában, idegesen fogták egymás kezét, és ámuldozva nézegették a gazdagság körülöttük megmutatkozó jeleit: a spanyol házat, a kandalló fölé akasztott festményt, még Akiko vastag, fatalpú papucsát is, amivel hangosan kopogott a kövön, amikor behozta a tálcát. Greta jeges hibiszkuszteát töltött Mr. és Mrs. Crossnak, és együtt üldögéltek azokon a fehér szófákon, amelyeket Mrs. Waud a Gumptól rendelt. Mindenki kényelmetlenül érezte magát, és mindenki sajnálta, hogy így alakultak a dolgok. Greta aztán kocsiba ültette a Cross házaspárt, és hazavitte őket a Mercer Raceabouton lévő házukba. A kétüléses autóban Mrs. Cross kénytelen volt Mr. Cross ölében ülni. Gyorsan beesteledett, ahogy a kocsi végigszáguldott az úton, a mezők irányából beóvakodott a kora tavaszi hideg. Szél süvített keresztül a ligeteken, port kavart a levegőben. Greta kénytelen volt bekapcsolni az ablaktörlőt, hogy letakarítsa a szélvédőről a homokos, agyagos szennyeződést. A távolban aranyszínű lény világított Crossék házában. A szél úgy felkavarta a homokot, hogy Greta jóformán csak a ház irányából érkező fényt: látta. Úgy tűnt, ugyanaz jár a fejében, mint Mr. és Mrs. Crossnak, mert Mrs. Cross megjegyezte: – Itt született Teddy. Mr. Cross, aki szorosan magához ölelte a feleségét, hozzátette: – Mindig azt mondta, egyszer még visszajön ide. A tavasz hátralévő részét Greta azzal töltötte, hogy a nappaliban, valamelyik fehér szófán heverészett. Gyűlölte Bakersfieldet, gyűlölte a spanyol házat, még a testében fejlődő magzatot is utálta. Időnként Teddy Crosst is gyűlölte. Délutánonként általában olvasgatott, Teddy pedig meleg borogatást hordott a homlokára. Gyorsan meghízott, valósággal felpuffadt, és minden nap egyre betegebbnek érezte magát. Május előtt már az éjszakákat is a nappaliban töltötte, túl beteg és túl kövér volt ahhoz, hogy megmássza azt a néhány lépcsőfokot. Teddy is leköltözött, ott aludt mellette, egy priccsen. Június elejére Bakersfield beleolvadt a nyári hőségbe; már reggel kilenc előtt harminc foknál is melegebb volt. Akiko papírból legyezőket hajtogatott Gretának; Teddy forró helyett hideg borogatást hozott. Amikor aztán Greta betegsége komolyabbá vált, Akiko egy lakkozott csészében hideg zöld teát hozott, Teddy pedig verseket olvasott fel neki. De aztán egy nap, amikor Teddy odalent volt Pasadenában – egy kereket akart elhozni a régi műhelyéből, amit nem számolt fel – a forróságnak és a betegségnek hirtelen vége szakadt. Greta Akiko segítségével (akinek a haja olyan fekete volt, akár a holló szárnya) világra hozott egy kék kisfiút, akinek

úgy csavarodott a nyakára a köldökzsinór, mintha egy kis nyakkendő volna. Greta elkeresztelte Carlislenak. Egy nappal később Greta és Teddy eltemette a csecsemőt az idősebb Crossék eukaliptusz házának udvarán – a suttogó szamócaágyások szélén helyezték bele az agyagos földbe.

ÖTÖDIK FEJEZET

Lili úgy gondolta, a Koppenhágát keresztülszelő keskeny, macskaköves utca elég sötét és biztonságos ahhoz, hogy nyugodtan végre lehessen hajtani benne egy titkos tranzakciót. Túl keskeny volt ahhoz, hogy utcai lámpákat állítsanak fel benne, az egyik oldalán lévő ablakok jóformán a szemköztiekre nyíltak. Az itt élő emberek nem tartották fontosnak, hogy kivilágítsák az elülső szobáikat, így mind sötét volt, csak a néhány, még nyitva tartó üzletből szivárgott némi fény. Volt az utcában egy török kávézó is, amelyben a vendégek nem székeken, hanem bársonypárnákon ültek az ablak mellett. Valamivel arrébb egy bordélyház működött, diszkréten a zárt ablakok mögött; a kapuján a sárgaréz kopogtatónak olyan formája volt, mint egy női mellnek. Aki még tovább ment az utcán, egy alagsori kocsmát találhatott. Egy kipödört bajszú, sovány férfi éppen akkor sietett le a kocsma lépcsőjén, hogy belépjen a terembe, ahol hasonszőrűek között lehetett, amikor Greta és Lili elhaladt a lejárat előtt. Lili egyszerű, matrózgalléros ruhát viselt, amely minden lépésnél halk, suhogó hangokat adott ki. Lili erre a dörzsölődő neszezésre próbált összpontosítani – nem akart arra gondolni, ami rá várt. Greta kölcsönadott neki egy gyöngysort, amit háromszorosan tekert a nyaka köré; az ékszert szinte teljesen eltakarta a ruha. Az a bársonysapka volt rajta, amelyet aznap délelőtt vásárolt a Fonnesbechnél. Greta sárga gyémántból és ónixból készült, pillangó alakú brossát tűzte fel rá. – Olyan gyönyörű vagy, hogy a legszívesebben megcsókolnálak – mondta Greta, amikor Lili öltözködött. Annyira izgatott lett, hogy a karjai közé kapta Lilit, és ügyet sem vetve a folyamatosan ugató IV. Edvardra, körbekeringőzte vele a lakást. Lili lehunyta a szemét (a szemhéja elnehezült a szemfestéktől), és azt képzelte, hogy Koppenhága olyan város, ahol Lili és Einar egy személyként élhet. Az utca a Radhuspladsenbe, a Tivolival szemközti, nagy térbe torkollott. Csobogott a sárkányos szökőkút, és a Palace Hotellel szemben ott állt az oszlop, amelynek a tetején bronzvikingek fújták a kürtjüket. A téren nagy volt a sürgés-forgás, emberek érkeztek az éjféli bálra, norvég turisták tárgyaltak izgatottan a másnapi, Koppenhága és Oslo közötti távon megrendezésre kerülő kerékpárversenyről. Greta semmit sem erőltetett rá Lilire, hagyta, hogy ott álljon a Radhuspladsen szélén, és addig vár, míg a kis Lili belülről teljesen megtöltötte Einart, ahogy egy kéz megtölti a kesztyűbábot. A Radhuset rézzel borított tornya, a kilenc méternél is magasabban lévő toronyóra alatt Lili úgy érezte, mintha ő hordozná a világ legnagyobb titkát – mintha arra készülne, hogy egész Koppenhágából bolondot csinál, de közben énjének egy része tudta, ez lesz a legnehezebb, legbonyolultabb játék, amiben valaha is részt vett. A kékfogi nyár jutott róla eszébe, meg a tengeralattjáró formájú papírsárkány, ami belezuhant a mocsárba. Einar Wegener a kis, kerek arcával mintha lecsúszott volna egy alagútba. Lili ránézett Gretára, a fekete ruhájára, és hálás volt mindenért, ami rá várt. Lili valahonnan a semmiből érkezett, és ez javarészt Gretának volt köszönhető. A városháza épületébe belépő emberek okosnak és boldognak tűntek, az arcuk színét lagerol tette élénkebbé. Ifjú hölgyek érkeztek cukorkaszínű ruhákban, legyezőt mozgatva a keblük előtt, egymást kérdezgetve, vajon hol vannak a híres festők. – Melyikük Ejnar Nielsen? – kérdezte az egyik nő. – Ez vajon Erik Henningsen? Fiatalemberek jöttek, hegyesre pödört bajusszal, szumátrai cigarettákkal. Jelen volt néhány ifjú iparmágnás, akik nagyon hamar tettek szert vagyonra a tömegtermeléssel előállított fazekasárukból, sziszegő gépekben préselt fazekakból és serpenyőkből; ők is megjelentek, hogy megmutassák magukat a társadalomnak. – Ugye nem hagysz egyedül? – kérdezte Lili.

– Soha – felelte Greta. Ám Liliben belül már pezsegni kezdett valami. A Radhusetben az udvart befedték; a dekoráció az olasz reneszánszt idézte. Az udvar három oldalán nyitott, oszlopokkal alátámasztott galériák helyezkedtek el; az udvar fölött frissen ácsolt gerendák és lécek keresztezték egymást. A színpadon egy zenekar játszott, a hosszú asztalon tálcák, rajtuk osztriga. Több száz ember táncolt, a csinos fiatalemberek keze a kékre festett szemhéjú nők karcsú derekára simult. Az egyik padon két lány éppen valami levélfélét írt valakinek, hangosan kuncogtak. Szmokingos urak alkottak kört; valamennyien a zsebükben tartották a kezüket, valamennyiük szeme ide-oda cikázott. Liliben fokozódott a pezsgés. Alig bírta befogadni a látványt. Úgy érezte, a mellkasában verdesni kezdenek a pánik szárnyai; hirtelen rádöbbent, hogy ő nem tartozik ide. Átvillant az agyán, hogy esetleg el kellene mennie, de ehhez már késő volt. Megérkezett a bálba, a füst és a zene már bekígyózott a szemébe és a fülébe. Tudta, ha most kijelentené, hogy el akar menni, Greta csak annyit mondana, hogy nyugodjon meg, ne aggódjon, itt nincs semmi, ami miatt idegeskednie kellene. Biztos csak legyintene, és felnevetne. Lili mellett egy pántos ruhát viselő, magas lány – ezüstszínű cigarettát szívott – egy férfival beszélgetett, akinek olyan sötét volt a bőre, hogy csakis délről érkezhetett. A nő karcsú volt, a hátán szépen feszültek a csinos izmok. A férfinak szemmel láthatóan nagyon tetszett, annyira belehabarodott, hogy meg se szólalt, csak időnként bólintott, jelezve, hogy egyetért, ő is pontosan úgy gondolja; azután hirtelen egy hosszú csókkal vetett véget a nő szóáradatának. – Ott van Helene – mondta Greta. A terem másik végében Helene Albeck állt. A haja fekete volt és rövid; Greta elmagyarázta, hogy Párizsban most az ilyen frizura számít a legdivatosabbnak. – Menj, beszélgess vele! – mondta Lili. – Hagyjalak itt? – Azt hiszem, senkivel sem szeretnék beszélgetni. Egyelőre nem… Greta átvágott a táncolok között; a haja a háta közepét verdeste. Megcsókolta Helenét, akin látszott, hogy nagyon izgatott, nagyon szeretne elújságolni neki valamit. Helene a Grönland Kereskedelmi Társaságnál dolgozott, azokkal a festményekből, gramofonokból és lemezekből, aranyszegélyes étkészletekből és egyéb luxuscikkekből álló szállítmányokkal foglalkozott, amelyeket keddenként indítottak útnak Koppenhágából. Két éven keresztül ő gondoskodott arról, hogy Einar festményeit megfelelő módon becsomagolják, ládába helyezzék és átszállítsák Godthábba, ahol egy ügynök az aukciókon mindet eladta. A pénz lassan érkezett meg az Atlanti-óceánon keresztül, de amikor megjött, Einar mindig büszkén mutogatta a bőrtárcában sorakozó bankjegyeket. A táncolók ide-oda hullámoztak; Greta és Helene eltűnt Lili szeme elől. Egy sellőfaragásos mahagónipadon ült. A fedett udvaron meleg volt, levetette a vállkendőjét. Éppen összehajtotta, amikor egy fiatalember lépett a padhoz. – Elnézést, leülhetek? – Magas volt, a haja szőkésbarna, az állkapcsa vonalát vastag, göndör szőrszálak emelték ki. Lili a szeme sarkából látta, hogy a melléje telepedő férfi a zsebórájára pillant, majd először keresztbe, utána ismét egymás mellé teszi a lábait. Alig érezhető gabonaillat áradt belőle. A füle rózsaszínű volt – vagy a melegtől, vagy az idegességtől. Lili a táskájából elővette a bádogfedeles kis füzetet, amit még Einar kapott a nagyanyjától, és feljegyzett magának néhány dolgot a fiatalemberről. „Úgy néz ki, mint Einar apja fiatal korában” – írta. „Akkor, amikor még egészséges volt, amikor a földeken dolgozott. Valószínűleg ezért találom ennyire vonzónak. Mert ugyan mi más oka lehetne annak, hogy le se bírom venni róla a szemem? Miért nézegetem egyfolytában a hosszú lábait, meg az arcán növő, drótszerű szőrszálakat, amelyek a barkóját alkotják? A sasorrát, a telt ajkait? Hajának dúsan göndörödő tincseit?” A férfi közelebb hajolt. – Maga riporter?

Lili felkapta a fejét. – Akkor talán költőnő? – Egyik sem. – Akkor mit ír? – Ó, ez? – kérdezte Lili. Meglepte, hogy a férfi megszólította őt. – Ó, ez semmi. – Bár közvetlenül egymás mellett ültek, alig tudta elhinni, hogy a férfi észrevette. Úgy érezte, senki sem láthatja őt. Nem igazán érezte magát valóságosnak. – Maga művész? – kérdezte a férfi. Lili fogta a vállkendőjét és a táskáját. – Elnézést. Túlságosan meglepett volt ahhoz, hogy ott maradjon, és folytassa a beszélgetést a férfival. Közben még inkább melege lett, és hirtelen erős vágyat érzett, hogy ledobja a ruháit, és kiússzon a tengerbe. A hátsó parkra nyíló ajtón keresztül hagyta el a folyosót. Odakint fújt a szél. A kis park fölé egy vén tölgy vetett árnyat, mintha meg akarná védeni valakitől, aki felmászott a Radhuset tornyára, hogy kémkedjen. A levegőt megtöltötte rózsák és a frissen felásott föld illata. A gyepfolt ezüstös volt, pontosan olyan színű, mint a repülő halak szárnya. Lili tett néhány lépést, aztán megpillantotta a korábban már látott párocskát, a pántos ruhát viselő lányt meg a hódolóját. Az egyik bokor mögött csókolóztak. A férfi magához szorította a nőt, a csípőjéig felhúzta a ruháját; a nő harisnyakötőjének kapcsa megcsillant az éj szakában. Lili meglepetten fordult vissza, és beleütközött a férfiba, aki a padon ült mellette. – Tudja, mit beszélnek erről a vén tölgyről? – kérdezte a férfi. – Nem. – Azt mondják, aki eszik a makkjaiból, kívánhat egyet, és egy napra azzá változhat, akivé csak akar. – Miért mondják ezt? – Azért, mert igaz. – A férfi kézen fogta Lilit, és az egyik padhoz vezette. Kiderült róla, hogy festő, és Henrik Sandahlnak hívják. Nemrég kiállította az Északi-tenger halairól készült képsorozatát: négyszögletes vásznak voltak, rajtuk lepényhalak, rombuszhalak; egy csomó hal, időnként egy-egy viharmadár. Greta látta a festményeket. Egy nap, amikor belépett a lakásba, ledobta a táskáját és a kulcsát, és tágra nyílt szemmel felkiáltott: „Még sosem láttam ehhez foghatót!” – mondta Einarnak. „Ezt neked is meg kell nézned. Ki gondolta volna, hogy az ember bele tud szeretni egy tőkehal arcába?” – Egyedül van itt? – kérdezte Henrik. – Nem. Az unokatestvérem feleségével. – Ki az unokatestvére? Lili megmondta. – Einar Wegener? – kérdezte Henrik. – Értem. – Ismeri őt? – kérdezte Lili. – Nem, de jó festő. Jobb, mint amilyennek sokan tartják – Henrik kis szünetet tartott. – Szerintem maga biztos tudja hogy… Manapság sokan „régimódinak” tartják őt. Ez volt az első alkalom, hogy Einar megérezte: azzal, hogy Lilinek öltözik, képes a feje tetejére állítani a világot. Azzal hogy felveszi a csipkés női ruhát, gyakorlatilag meg tudja semmisíteni önmagát; azzal, hogy a nyakába teszi a spanyol gyöngysort, Einar kibújhat a társadalomból. Az arca köré fésülheti hosszú, puha haját, és úgy vetheti hátra a fejét, mint egy kamaszlány Henrik megfogta Lili kezét. Lilinek meglepetést okoztak a Henrik csuklóján lévő szőrszálak, mert eddig nem fogta más kezét, csak Gretáét. – Meséljen magáról, Lili! – kérte Henrik. – A virágról, a liliomról kaptam a nevem.

– Miért mondanak a lányok ilyen butaságokat? – Mert ez az igazság. – Nem hiszek a lányoknak, amikor azt mondják, hogy olyanok, mint a virágok. – Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék magának. – Kezdje azzal, hogy honnan jött. – Jütlandból. Egy Kékfog nevű faluból, a lápvidékről. – És Lili mesélt Henriknek a lucernamezőkről, meg a jégesőről, ami lyukakat tudott ütni a tanyaház oldalába. – Ha adnék magának egy makkot, hogy egye meg – kérdezte Henrik, kivé akarna átváltozni? – Fogalmam sincs. – De kívánjon valamit! – Nem tudok. – Jól van, akkor ne kívánjon semmit. – Ezután Henrik belekezdett egy történetbe, ami egy lengyel hercegről szólt, aki a hazájában egy napra minden egyes nőt megszabadított a munkától. Ő ez a herceg akart lenni. Mire Lili észbe kapott, már későre járt, közeledett az éjfél. A szél felerősödött, a tölgyfa a fül alakú leveleivel úgy hajladozott, mintha ki akarná hallgatni a beszélgetésüket. A hold elosont, minden sötét volt, csak a Radhuset ajtaján keresztül szűrődött ki aranyló fény. A férfi Lili kezét fogta, a hüvelykujja alatti, húsos részt simogatta, de Lili úgy érezte, mintha az a hüvelykujj, az a kéz nem is az övé lenne, hanem valaki máshoz tartozna. Úgy érezte, mintha ő sem lenne a sajátja, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne valaki, hogy visszakövetelje tőle a testét. – Miért is nem találkoztunk hamarabb! – mondta Henrik, miközben remegő ujjakkal a kabátjából kilógó cérnaszállal babrált. Lili meghallotta Einar nevetését, a bugyborékoló légbuborékra emlékeztető kuncogást, és ezeknek a légbuborékoknak a belsejében megérezte Einar savanyú leheletét. Einar jót mulatott egy másik férfi esetlen udvarlásán és próbálkozásán. Ő vajon soha semmi olyat nem mondott Gretának, ami ilyen nevetséges lett volna? Nem valószínű; Greta azonnal rászólt volna, hogy fejezze be ezt az ostobaságot. Greta megcsörgette volna ezüst karkötőit: „Ó, az ég szerelmére!” És forgatta volna a szemét. Kijelentette volna, azonnal távozik az étteremből, ha Einar folytatja ezt a gyerekes viselkedést. Greta minden figyelmét a tányérján lévő tőkehalnak szentelte volna, és meg se szólalt volna addig, amíg nem marad más az ételből, egy ecettócsában ázó halfej. Aztán megcsókolta és hazakísérte volna Einart. – Meg kell néznem, mi van Gretával – jelentette ki Lili. A kikötő irányából köd gomolygott feléjük; Lili fázni kezdett. Meztelen karján ő érezte a hideget, nem Einar. Ő érezte, ahogy a lökésszerű, nyirkos levegőáramlat felborzolja a tarkóján meredező, alig látható szőrpihéket. Mélyen, a ruha és a pruszlik alatt, a gyapjú alsónemű alatt Einar is fázni kezdett – de csak annyira, amennyire akkor fázunk, ha azt látjuk, hogy valaki kabát nélkül vacog a fagyban. Einar megértette, hogy van néhány dolog, amin osztoznia kell Lilivel: az osztrigakék tüdőn, a dobogó szíven meg a fáradtságtól gyakran kipirosodott szemeken. De a koponyában mintha két agyvelő lett volna; mintha annak a bizonyos, dióbélszerű szervnek az egyik fele az övé, a másik pedig Lilié lenne. – Szóljon Gretának, hogy hazakísérem magát! – mondta Henrik. – Csak akkor, ha megígéri, hogy az Özvegyháztól egy saroknyira elválunk egymástól – felelte Lili. – Lehet, hogy Einar még ébren van, és valószínűleg nem szívesen látna egy idegennel. Talán aggódni kezdenének Gretával, úgy gondolnák, még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy Koppenhágában éljek. Ők már csak ilyenek, mindig azon gondolkodnak, mit tegyenek velem, azon aggódnak, hogy esetleg valami baj ér. Henrik – az ajka sima volt és bíborszínű, a középen kis vágattal – megcsókolta Lilit. A feje előrelendült, a száját egy pillanatra Lili szájához érintette, majd visszahúzódott. Megismételte, azután meg egyszer megtette, és közben megfogta Lili karját, a könyöke fölötti reszt, majd a hátára csúsztatta a kezét.

Lilinek a csók során a férfi arcszőrzetének érdessége és karjának forró súlya okozta a legnagyobb meglepetést. Henrik nyelvének hegye furcsán sima volt, mintha forró teát ivott volna korábban, ami leégette róla az ízlelőbimbókat. Lili el akarta tolni őt magától, ki akarta jelenteni, hogy ő erre képtelen, de hirtelen valahogy lehetetlennek tűnt számára ez a feladat. Úgy érezte, a keze képtelen lenne ellökni Henriket, akinek göndör hajtincsei már kötélként tekergőztek a nyaka körül. Henrik felállította Lilit a padról. Lili aggódni kezdett, hogy a férfi esetleg átöleli, és a ruhán keresztül megérzi a furcsa formájú, csontos, mell nélküli testet meg a combjai közé szorított, fájdalmasan duzzadozó testrészt. Henrik a Radhuset egyik mellékfolyosójára vezette Lilit; a kezét, mint valami kapaszkodót tartotta elé. A feje olyan volt, mint egy bábé, boldogan bólogatott; kerek volt és csontos, a homloka táján kissé mongolos jellegű. Talán ez volt az oka annak, hogy Einar úgy érezte, nyugodtan belekapaszkodhat Henrik öklébe, és követheti őt: játék volt ez, a Lili-játék része, és a játékok során semmi sem számít igazán. A játék nem művészet, nem festészet; a játék nem azonos az élettel. Korábban még sohasem fordult elő (és igazság szerint még most sem, hogy tenyere ott izzadt Henrik öklén), hogy Einar abnormálisnak vagy különlegesnek tartotta volna magát. Az orvos, akihez előző évben Gretával együtt elment, hogy választ kapjanak a kérdésre, miért nem képesek gyermeket nemzeni, feltett neki egy érdekes kérdést: „Előfordult már, Einar, hogy nem a felesége, hanem valaki más után vágyakozott? Esetleg egy másik férfi után?” „Nem soha. Ilyesmi még sosem történt velem – felelte Einar. – Azt hiszem, rossz nyomon indult el, doktor úr.” Elmondta az orvosnak, hogy őt is zavarta, amikor az Ørstedsparken nyilvános toalettjének közelében meglátta azokat a riadt tekintettel őgyelgő, hihetetlenül rózsaszínű bőrű férfiakat. Hogy ő is homoszexuális lenne? Ó, dehogy, ez elképzelhetetlen! Nem ez volt az oka annak, hogy megfogta Henrik kezét, és végigszaladt a gerendákra függesztett dán zászlókkal díszített mellékfolyosón. Nem ez volt az oka annak, hogy ezen az estén is felvette azt a sárga cipőt – bár meg-megbicsaklott benne a lába –, amit először Greta adott rá azon az áprilisi délutánon, amikor szüksége volt egy lábra, hogy lefesthesse. Nem ez volt az oka annak, hogy női ruhába bújt. Nem, ő nem volt homoszexuális, ő csupán egy játékot játszott, és ezzel teljes mértékben tisztában volt. Greta is tudta. Ám Einar azt is tudta, hogy valójában nem ismeri önmagát. Kint, a Radhuspladsenen csilingelve elszáguldott egy villamos; a csengőszó egyszerre volt barátságos és szomorú. A szökőkút peremén három norvég üldögélt, nevettek és ittak. – Merre? – kérdezte Henrik. Az utcán, ahol a mozgóárus által kínált kávé és fűszeres sütemény illata megülte a levegőt, valahogy alacsonyabbnak tűnt. Einar gyomrának legtitkosabb bugyrában valami forróság keletkezett. Csak arra volt képes, hogy körbenézzen a szökőkút körül, és rápillantson a bronz vízköpőkre meg a teret szegélyező házak meredeken rézsútos tetejére. – Merre menjünk? – kérdezte Henrik. Felnézett az égre, remegett az orrcimpája. Ekkor Einar úgy érezte, mintha valahol a Radhuspladsen fölött lebegne, a magasból figyelve Lilit, akinek elszántan megfeszül a felső ajka, amikor odasúgja Henriknek: – Jöjjön! És Einar hallotta, Lili mit gondol: „Greta sosem fogja megtudni!” Hallotta ezt a gondolatot, de arra nem sikerült rájönnie, hogy Lili mire céloz, mi az, amit Greta sosem fog megtudni. Amikor ő, Einar, a kölcsönkért test távolra sodródott, gazdája meg akarta kérdezni Lilitől, hogy mire gondol; amikor ő, Einar, ide-oda libbenő kísérletként a magasban lebegve előre akart hajolni, hogy megkérdezze (nem egészen úgy, ahogy az útelágazáshoz érkező sofőr, de majdnem) magától: „Mi az, amit Greta nem fog megtudni?” – ebben a pillanatban Lili, akinek karjából forróság áradt, aki a kezében szorította a vállkendőjét, aki érezte, hogy a dióbélagy általa birtokolt felén keresztülcikázik a gondolatok árama, ráébredt, hogy az orrától valami melegség csorog az ajkai felé. – Szent ég, maga vérzik! – kiáltott fel Henrik.

Lili az orrához kapta a kezét. A vér sűrű volt, már túlfolyt az ajkán. A Rádhusetból érkező muzsika ott rezgeti az orrcimpájában. Minden egyes lehulló vércsöppel tisztábbnak érezte magát. Üresebbnek, de tisztábbnak. – Mi történt? – kérdezte Henrik. – Ez hogy történhetett meg? – Kiabált, és a vér, mintha hálás lenne az aggodalma miatt, kicsivel erősebben kezdett folyni. – Hozok segítséget! – Mielőtt Lili megállíthatta volna, Henrik keresztülszaladt a Radhuspladsenen, néhány emberhez, akik éppen akkor szálltak be egy kocsiba. Már éppen meg akarta érinteni a kocsi ajtaját kinyitó nő vállát; Lili látta, hogy előrenyújtja az ujjait, és. És akkor felfogta, mit lát. Fel akart kiáltani, hogy „Ne!”, de képtelen volt megszólalni. Henrik megérintette Greta izmos hátát – mert Greta volt az, aki éppen beültette Helenét a Grönland Kereskedelmi Társaság hivatali kocsijába. Greta úgy viselkedett, mintha észre se venné Henriket. Csak Lilit látta, meg Lili vérét, ami a Radhuspladsen kövére csöpögött. Az arca maszkká merevedett; Lili hallani vélte, ahogy suttogni kezd: – Jaj, ne! Az isten szerelmére, ne! A következő dolog, amit Lili felfogott, az volt, hogy az orrához nyomják Greta kék kendőjét, amit titokban vett kölcsön, és hogy Greta karjai közé omlik, miközben Greta halkan, lágyan, mintha csak valami altatódalt dúdolna, ezt ismételgeti: – Lili, jól vagy? Ó, Lili, kérlek, ne légy beteg! – Azután meg: – Bántott téged ez az ember? Lili megrázta a fejét. – Hogy történhetett ez? – kérdezte Greta, miközben a hüvelykujjával körkörös mozdulatokkal Lili halántékát masszírozta. Lili nem tudott mit felelni, csak bámulta Henriket, aki annyira megijedt Gretától, hogy átszaladt a Radhuspladsenen. Gyorsan kapkodta hosszú lábait, göndör hajfürtjei a levegőben lebegtek, a talpa úgy csapódott a kockakövekhez, olyan tompán és puffanón, mint annak idején Einar apjának a tenyere a fiú arcához akkor, amikor meglátta, hogy Einar a nagyanyja kötényében áll, és Hans ajkai a nyaka felé közelítenek.

HATODIK FEJEZET

Azon a nyáron a kereskedő, aki eladogatta Einar munkáit, ráállt, hogy két héten keresztül kiállítja Greta tíz festményét. Einar intézte el a dolgot, levelet írt Rasmussennek („A feleségem kezd frusztrálttá válni.”), de Gretának erről nem lett volna szabad tudomást szereznie. Einar megkérte Gretát, adja fel a postán a levelet. Greta szégyenkezve és komoly bűntudattal, de felnyitotta a borítékot (a művelethez a teáskannából felszálló gőzt meg a körmét használta); igazság szerint nem volt rá különösebb oka, de időnként erőt vett rajta a kíváncsiság, szerette volna tudni, mit csinál a férje, amikor távol van tőle, mit olvas, hol vacsorázik, kivel és miről beszélget. Nem féltékenységből teszem – ismételgette magában, miközben óvatosan visszaragasztotta a borítékot. Nem, egyszerűen azért, mert szerelmes vagyok! Rasmussen kopasz volt, a szeme formája akár egy kínaié; özvegy volt. Az Amalienborg közelében lakott két gyermekével. Amikor azt mondta, szívesen kiakasztaná Greta legújabb festményeit, Greta kis híján ráförmedt, hogy nincs szüksége a segítségére, de aztán elgondolkodott, és rájött, hogy igenis van. – Nem tudom biztosan, beszéltél-e Rasmussennel, vagy sem – mondta Einarnak félszegen. – De istennek hála, találkoztam vele! A Ravnsborggadén lévő bútorboltban vásárolt tíz széket; azonnal vörös damasztra cseréltette a kárpitjukat. A galériában minden egyes festmény elé odaállított egyet. – A szemlélődéshez – mondta Rasmussennek. Ezt követően levelet írt azoknak az európai lapszerkesztőknek, akiknek a neve szerepelt az Einar által az évek során összeállított listán. A meghívóban egy fontos debütálásról tett említést. Elég nehezen tudta megfogalmazni a szöveget, a szavak valahogy túlságosan kérkedőnek, túl üzletiesnek tűntek, de Einar biztatására ilyen stílusban folytatta. – Ha nekik ez kell.! – mondogatta. A meghívókból eljuttatott egyet-egyet a Berlingske Tidende, a Nationaltidende és a Politiken szerkesztőségébe is. Ez utóbbi helyen a kis, szürke sapkát viselő hivatalnok csúfondáros mosollyal vette át tőle a borítékot. Greta festményei túlméretezettek voltak, és sellaktól csillogtak. Olyan fényesek és kemények voltak, hogy úgy meg lehetett volna pucolni őket, mint az ablakokat. Az a néhány kritikus, aki megjelent a galériában, a vörös damaszttal kárpitozott székeket kerülgetve eszegette a mézes kekszet, amit Greta egy ezüsttálcán készített ki a számukra. Greta ott lépkedett a kritikusok mellett, akik kezében ott voltak a kis jegyzetfüzetek – ott voltak, de a lapok idegesítően üresek maradtak. – Ez Anna Fonsmark portréja. Tudják, a mezzoszoprán énekesnőé – mondta Greta. – Ó, milyen nehéz volt rábeszélni, hogy modellt álljon nekem! Vagy: – Ez itt a képen a királyi szűcs. Észrevették ezeket a prémeket itt, a sarokban? Ezek szimbolizálják a mesterségét. Azonban amikor Greta ilyeneket mondott, rögtön meg is bánta, hogy egyáltalán ilyen szavak kicsúsztak a száján. Megjegyzéseinek ostobasága úgy csengett a levegőben, mintha csak a sellakkal kezelt festményekről visszaverődő visszhangok volnának. Amikor az anyjára gondolt, elpirult, de időnként túlságosan sok energia volt benne ahhoz, hogy megálljon, tervezgessen, elgondolkodjon. Az energia volt az folyadék, ami ott áramlott nyugati gerince belsejében. De kénytelen volt belátni, hogy a kritikusok némelyike csupán ezért jött el, mert ő Einar Wegener

felesége. – Einar hogy halad a munkával? – kérdezte néhányuk. – Mikorra várhatjuk a következő kiállítását? Az egyik kritikus azért jött el, mert Greta kaliforniai volt; az illető az ott dolgozó plein air festőkről akart megtudni néhány dolgot – mintha Greta bármit is tudhatott volna azokról a szakállas fickókról, akik Laguna Niguel tűző napfényében keverik a festékeiket. A Krystalgadén lévő galéria zsúfolt és a hőségben meglehetősen kellemetlen volt; a levegőt betöltötte a szomszédos sajtkereskedésből érkező bűz. Greta aggódott, hogy a szag beivódik a vásznaiba, de Einar megnyugtatta, hogy ez lehetetlen, a sellak megvédi a képeket. – Ez a sellakréteg áthatolhatatlan – jegyezte meg Einar. A szavai úgy lebegtek kettejük között, mint a denevérek; Greta durvának találta a kijelentést. A következő napon Greta arra ért haza, hogy Lili hajhálót horgol. Se Einarnak, se Gretának nem sikerült rájönnie, hogy Lili orra mitől vérzett a bál után. Egy hónappal később megismétlődött a dolog, júliusban pedig három napon keresztül többször is megtörtént. Einar semmit sem mondott, de Greta aggódott, valahogy úgy, ahogy egy anya, aki a fia köhögését hallgatja. Szokásává vált, hogy az éjszaka közepén felkel, és dolgozgat egy keveset azon a festményén, amely a hamuszürke arccal Henrik karjaiba omló Lilit ábrázolta. A vászon méretes volt, az alakok majdnem életnagyságúak, és élénk színeivel, élesen kontúros alakjaival, sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az a kép, amit Greta őrzött az emlékezetében. A rézsúto san a távolba tartó háttérben ott volt a sárkányos szökőkút, és ott voltak a bronzvikingek is. Ezt a látványt sosem felejtem el – ismételgette magában Greta, miközben festett, és valóban, a rémület, a zavar és a düh hidege mintha még mindig ott futkosott volna a hátán. Tudta, érezte, hogy akkor és ott valami megváltozott. – Régóta vagy itt? – kérdezte Greta a horgoló Lilitől. – Egy órája se. – Lili szorgalmasan öltögetett. – Elmentem egy kicsit hazulról, keresztülsétáltam a Kongens Haven, egy padon üldögéltem. Láttad már a rózsákat? – Szerinted ez jó ötlet? Hogy elmész hazulról? Egyedül? – Nem voltam egyedül – felelte Lili. Henrikkel találkoztam. A padnál. – Henrikkel – mondta Greta. Hitem. A szeme sarkából végigmérte a férjét. Fogalma sem volt róla, Einar mit akar ettől az egésztől, mit akar Lilitől, de ott volt, barna szoknyában és fehér blúzban, meg abban a régimódi, bádogcsatos cipőben, amit éppen ő adott neki azon a bizonyos első napon. Igen, ez Einar. Erőtlen bűntudat szorította össze Greta torkát; azt kívánta, bárcsak több köze lenne Lili ténykedéséhez, többet tudna arról, merre jár, és mivel foglalkozik. Rájött, hogy sosem fogja pontosan megtudni, mi a jó Lili számára, valójában mit akar csinálni. – És? Mi a helyzet azzal a halfestővel? – kérdezte Greta. Lili előrébb dőlt a széken, és mesélni kezdte, hogy Henrik nemrég New Yorkban járt, ahol együtt ebédelt Mrs. Rockefellerrel. – Nemsokára jelentős festőként jegyzik – folytatta, és megemlítette a művészvilág azon tagjainak nevét, akik máris Henrikről áradoztak. – Tudtad róla, hogy árva? – kérdezte, és elmondta, hogy Henrik fiatal korában az Északi-tengeren, egy halászhajón dolgozott, az egyik tengerész segédje volt. Elmondta, hogy Henrik a Kongens Haveben, azon a padon elárulta neki; még sosem találkozott hozzá hasonló lánnyal. – Érthető, hogy a befolyásod alá került. – Greta látta, hogy Lili elpirul. Greta napja eseménytelenül telt a galériában, mind a tíz képe ott maradt a falon, egyet sem vettek meg. Érthető módon nem volt túl jó hangulatban. erre tessék, most még ez is! Itt ül a férje, egy barna szoknya van rajta, és arról mesél, hogy Henrik együtt ebédelt Mrs. Rockefellerrel a Gramercy Parkban, a National Arts Clubban. Valahogy idegesítette a gondolat, hogy Lili és Henrik ott üldögélt egy nyilvános helyen, egy padon, a Rosenborg-fal tornyainak árnyékában. – Mondd csak, Lili – kérdezte hirtelen –, csókolóztál már férfival?

Lili abbahagyta a horgolást, a keze erőtlenül az ölébe hanyatlott. Greta úgy érezte, mintha a kérdés önálló akarattal rendelkezne, és emiatt bukott volna ki a száján. Ezen a dolgon korábban még nem gondolkodott el, mert Einar szexuális tekintetben mindig félénk volt, sosem kezdeményezett. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a férje ilyen vágyakat táplált magában – hiszen Einar nélküle, az ő közreműködése nélkül még Lilire sem talált volna rá. – Henrik lesz az első? – kérdezte Greta. – Az első, aki megcsókol? Lili eltűnődött; a szemöldöke feljebb kúszott a homlokán. A padlón keresztül felhallatszott a tengerész vodkába áztatott hangja: – Ne hazudj nekem! – üvöltötte. – Nagyon jól tudom, mikor hazudsz! – Kékfogban – kezdte Lili – volt egy fiú, akit Hansnak hívtak. Greta ekkor hallott először Hansról. Lili lelkesen, az ujjai hegyét egymáshoz szorítva, a kezét a levegőbe emelve beszélt a fiúról. Ahogy elmondta Gretának, Hans milyen trükkökkel tudott felmászni arra az ősöreg tölgyfára, ahogy elmondta, milyen volt a hangja, az a csikorgós, kamaszos hang; ahogy elmesélte, hogyan süllyedt el a mocsárban a papírsárkány, Lili végig úgy viselkedett, mintha eksztázisban lenne. – És azóta nem is hallottál felőle? kérdezte Greta. – Úgy tudom, Párizsba költözött felelte Lili, és folytatta horgolást. – Műkereskedő lett belőle, de ez minden, többet nem tudok. Amerikaiakkal szokott üzletelni. – Felállt, és átment a hálószobába, ahol IV. Edvard halkan mormogott álmában. Becsukta az ajtót. Egy órával később, amikor Einar kilépett: az ajtón, minden olyan volt, mintha Lili sosem járt volna ott. Ha a levegőben nem érződik a menta és a tej illata, semmi sem utalt volna arra, hogy egyáltalán létezik. Letelt a két hét, és Greta egyetlen festményt sem tudott eladni. Sikertelenségét már nem tudta a gazdasági gondokkal magyarázni, nem tudta arra fogni, hogy így, a nagy háború után hét évvel még mindig csak döcögve halad a dán gazdaság, alig növekszik, és megnyomorítják a spekulánsok. A kudarcba fulladt kiállítás persze nem okozott neki túl nagy meglepetést. Amióta feleségül ment Einarhoz, a férje hírneve mindig árnyékba borította az övét. Einar kisméretű, sötét mocsarakat és viharokat ábrázoló képeiért – némelyik tényleg nem volt más, mint feketére felvitt szürke festék – minden évben egyre többet fizettek. Eközben Greta semmit sem adott el, legfeljebb a megrendelésre készült portrékat, amelyeket különböző cégek vezéreiről készített, olyan férfiakról, akik egyszerűen nem voltak hajlandóak elmosolyodni. A személyesebb jellegű portrék – amit Annáról, meg a Tivoli kapujánál álldogáló vak asszonyról, most pedig Liliről készített – észrevétlenek maradtak, senki sem foglalkozott velük. Ez valahol érthető volt: ha egyszer elérhetőek voltak Einar festményei, ki vásárolta volna meg Gretáét, ki részesített volna előnyben egy világos színeket használó, lendületes amerikait, amikor ott voltak egy dán ismerősen borongós művei is? Dániában, ahol a 19. század művészeti stílusait még mindig újnak és megkérdőjelezhetőnek tartották, egyetlen műkritikus sem akadt, aki többre tartotta volna Greta stílusát, mint Einarét. Greta legalábbis ezt érezte, és hosszas noszogatás után Einar elismer, te: elképzelhető, hogy tényleg ez a helyzet. „Gyűlölöm ezt az érzést!” – jelentette ki időnként Greta, és az arcára kiült az az irigység, ami már túlságosan komoly volt ahhoz, hogy egyetlen legyintéssel el lehessen intézni. Az egyik festménye azonban mégis keltett némi érdeklődést. Triptichon volt, zsanérokkal összekapcsolt deszkákra festette. A Radhusetben rendezett bál utáni napon látott hozzá. Az életnagyságú képen egy lány fejének három nézete jelent meg; Greta az elsőn elgondolkodó arccal, fáradt és kivörösödött szemmel, a másodikon a félelemtől sápadtan, beesett arccal, a harmadikon pedig izgatottan, nedves ajkakkal, a csatból kicsúszott hajjal ábrázolta. Finom nyúlszőr ecsetet és tojástemperát használt, aminek köszönhetően a lány bőre áttetszővé vált, és úgy ragyogott, mint a szentjánosbogár. Greta úgy érezte, ennek a képnek nincs szüksége sellakrétegre. A festmény előtt állva egy-két kritikus már elővette a ceruzáját a belső zsebéből. Amikor ezt meglátta, amikor meghallotta a ceruzák hegyének kaparászását a

jegyzetfüzetek lapjain, Greta szíve dobolni kezdett a bordái mögött. Az egyik kritikus megköszörülte a torkát; egy másik, egy francia fickó, akinek egy kis, szürke szemölcs volt a szeme sarkában, így szólt Gretához: – Ez is az öné? Ám a Lili háromszor címet viselő kép sem menthette meg a kiállítást. Rasmussen – alacsony férfi, nemrég New Yorkba hajózott, hogy Hammersh øi- és Krøyer-festményeit különböző pennsylvaniai acélipari vállalatok részvényeire cserélje – becsomagoltatta Greta portréit, és felkészítette őket a szállításra. – A lányról készült kép maradhat, de csak bizományos értékesítést vállalok – jelentette ki, és beírt valamit a füzetébe. Néhány héttel később a Rasmussen Galériából postán megérkezett az egyik párizsi művészeti folyóiratból kivágott cikk, amelyben a szerző a modern skandináv művészetet összegezte. A legtehetségesebb dán festőkről szóló részben néhány szóval – az olvasók többségének valószínűleg fel sem tűnt a dolog – megemlítette Gretát is. „Vad és rapszodikus képzelettel rendelkező művész. A Lili nevű fiatal lányról készült kép rémisztő lenne, ha nem volna ennyire gyönyörű.” A kritikában csupán ennyi szerepelt. Pontosan olyan felületes volt, amilyennek egy ilyen jellegű áttekintésnek lennie kellett. Az újságkivágást Rasmussen küldte el Gretának, aki olyan vegyes érzelmekkel olvasta végig, amiket senkinek sem volt képes megfogalmazni. Számára valójában az volt a legmeglepőbb, hogy a méltatásban nem is említették meg Einar nevét. A cikk szerzője összegezte a dán művészetet, és Einar sehol sem szerepelt az írásban. Greta a ruhásszekrény egyik fiókjába rejtette a kivágást, a papírdarab Teddy szépianyomatai és a Pasadenából érkezett levelek közé került, amelyekben Greta apja a narancstermésről, a prérifarkasvadászatokról írt, meg arról a Santa Monica-i, festőnők által megalapított társaságról, amelyhez esetleg Greta is csatlakozhatna, ha végre megjönne az esze, és maga mögött hagyná Dániát. Greta elhatározta, hogy ezt a cikket sosem fogja megmutatni Einarnak. Ez az övé volt; a dicsérő szavak kizárólag az ő tulajdonát képezték. Nem érezte szükségét annak, hogy osztozzon rajtuk a férjével. Ám Greta képtelen volt arra, hogy egyszerűen elolvassa, majd a fiókba rejtse a kritikát. Nem, valamilyen módon reagálnia kellett, ráadásul támadt egy ötlete, ezért azonnal levelet írt a cikk szerzőjének. „Köszönöm a körültekintő és komoly kritikát” – kezdte. „Az ön cikkének különleges helye lesz a gyűjteményemben. A szavai igazán kedvesek voltak. Remélem, amikor legközelebb Koppenhágában jár, felkeres engem. A városunk kicsi, de kifinomult. Valami azt súgja nekem, hogy önnek még nem sikerült igazán megismernie. Addig is lenne valami, amire meg szeretném kérni önt. A férjem, Einar Wegener, a tájképfestő régóta nem hallott az egyik közeli, gyermekkori barátja felől. A férjem csupán annyit tud az illetőről, hogy Párizsban él, és talán műkereskedő. Egészen véletlenül nem ismeri Hans Axgil bárót? A jütlandi Kékfogból származik. A férjem szeretné megtalálni őt. A jelek szerint gyermekkorukban szokatlanul közel kerültek egymáshoz. A férjem meglehetősen nosztalgikus hangulatba kerül – annyira, amennyire a férfiak kerülhetnek, amikor felidézik ifjúkorukat amikor Hansról és a Kékfogban, azon a mocsárvidéken eltöltött gyermekkorukról beszél. Arra gondoltam, esetleg ön ismeri Hansot, mivel a művészet világa kisebb, mint amilyennek gondoljuk. Végtelenül hálás lennék, ha esetleg megszerezné a címét. Kérem, küldje el nekem, és én egészen biztosan továbbítani fogom Einarnak. Ő is nagyon hálás lenne.”

HETEDIK FEJEZET

Egy héttel a bál után Lili háromszor, három egymást követő estén találkozott Henrikkel a Kongens Haveben. Még mindig nem bízott magában, ezért kijelentette, hogy csak este, sötétedés után hajlandó kilépni a házból. Június végén ez kései vacsorát jelentett. Esténként, amikor öltözködött, amikor elővette a szekrényből valamelyik szoknyát, amikor randevúra készülődött, újra és újra szétáradt benne a bűntudat. Greta az elülső szobában volt, újságot olvasott, de Lili szinte magán érezte a tekintetét, ahogy bepúderezte az arcát, kirúzsozta a száját, és összegöngyölt zoknikat tömött a pruszlikjába. Lábujjhegyen lépkedve kerülgette IV. Edvardot, aki a tükör előtt, egy kis, ovális szőnyegen heverészett. A tükörben szemügyre vette a profilját, először a balt, azután a jobbat. Nem szívesen hagyta magára Gretát az újságjával, az olvasólámpa fénykörében, de annyira azért nem sajnálta őt, hogy ne találkozzon Henrikkel a megbeszélt helyen, az utcai lámpánál. – Elmész? – kérdezte Greta az első este, ahogy Lili a bejárat felé indult. Épp megszólalt a bornholmi komp kürtje. – Sétálni megyek – felelte Lili. – Szívok egy kis friss levegőt. Túl szép az idő ahhoz, hogy a lakásban maradjak. – De. ilyenkor? – Persze csak akkor megyek, ha nem bánod! – Nem bánom – mondta Greta, és a lábánál heverő újságkupacra mutatott, amit át akart olvasni lefekvés előtt. – Egyedül mész? – Ami azt illeti, nem leszek egyedül. – mondta Lili lesütött szemmel. Képtelen volt Gretára nézni. – Henrikkel találkozom. – Majd hozzátette: – De tényleg csak sétálni megyünk! Lili ekkor Gretára emelte a tekintetét; észrevette, hogy az arca enyhén megrándul, és mintha a fogát csikorgatta volna. Greta kihúzta magát a székében, és határozott mozdulattal az ölébe hajtotta az újságját. – Ne maradj túl soká – mondta végül. Henrik közel húsz percen keresztül váratta Lilit az utcai lámpa alatt. Lili már aggódni kezdett, hogy a férfi esetleg meggondolta magát, hogy talán rájött valamire vele kapcsolatban. Megrémült, félt egyedül az utcán, de közben élvezettel töltötte el a szabadság érzete; szíve a torkában dobogott. A gyors ritmus mintha azt közölte volna vele, hogy bármit, de tényleg, majdnem bármit megtehet, amit szeretne. Henrik végül kifulladva futott be. A felső ajkán veríték csillogott. Bocsánatkéréssel kezdte: – Festettem, és valahogy nem vettem észre az idő múlását. - Magával is előfordult már ilyesmi, Lili? Előfordult már, hogy szinte arról is megfeledkezett, hogy ki maga, vagy hogy hol van? Fél órát sétáltak a meleg éjszakában. Nem beszéltek túl sokat; Lili úgy érezte, valójában semmit sem mondhatnak egymásnak. Henrik megfogta a kezét. Amikor egy olyan utcára értek, ahol egy kóbor kutyán kívül senki sem járt, Henrik megcsókolta Lilit. A következő két este ismét találkoztak, Lili mindkétszer úgy siklott ki a lakásból, hogy Greta szigorúan nézett rá az újságja fölött. Henrik mindkétszer késett, futva érkezett, festék volt a körmei alatt, és festékpettyes volt a haja. – Egyszer majd szeretnék találkozni Gretával – mondta Henrik. – Azért, hogy bebizonyítsam neki, tényleg nem tartozom azok közé a férfiak közé, akik menekülni kezdenek, ha egy nő elájul a közelükben. A harmadik estén sokáig kimaradtak, már az utolsó villamos is elment, már a vendéglőket is bezárták – egy óra is elmúlt. Lili a férfi kezét fogta, ahogy keresztülsétáltak a városon, a kirakatok fekete tükrébe nézve, a kapualjak sötétjében csókolózva. Lili tudta, hogy vissza kellene mennie az Özvegyházba, de ott

motoszkált benne valami, ami örökre kint, a városban szeretett volna maradni. Lili biztos volt benne, hogy Greta ébren várja, a szemét egyetlen pillanatra sem véve le a bejárati ajtóról. Ezzel szemben, amikor hazatért, már sötét volt a lakás. Megmosta az arcát, levetkőzött, és már, mint Einar, befeküdt az ágyba. Másnap Greta közölte Lilivel, hogy nem találkozhat többet Henrikkel. – Szerinted becsületes dolog, amit vele művelsz? – kérdezte. – Az, hogy így megtéveszted? Szerinted mit fog szólni, ha egyszer megtudja? De Lili nem igazán értette, Greta mire gondol. Mi az, amiről Henriknek bármit is gondolnia kellene? Ha Greta nem emlékeztette, Lili gyakran elfelejtette, hogy ki is ő valójában. – Továbbra is találkozni akarok vele! – jelentette ki. – Ne, kérlek, ne! A kedvemért ne tedd! Hagyd ezt abba! Lili azt felelte, hogy megpróbálja, de már akkor tudta, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Ahogy ott állt az elülső szobában, Einar üres festőállványa mellett, tisztában volt vele, hogy hazudik Gretának. De nem tehetett mást. Egyszerűen nem bírt mást tenni. Ezt követően Lili és Henrik titokban kezdett találkozgatni. Mindig csak délután randevúztak, hogy Lili vacsorára hazaérjen. Eleinte elég nehéz volt a számára, hogy nappali világosságban találkozzon Henrikkel, úgy, hogy a nap perzseli az arcát. Attól tartott, a férfi esetleg rájön, hogy nem is olyan gyönyörű, amilyennek hitte, vagy… Vagy rájön valami másra, ami még ennél is rosszabb. Kendőt kötött a fejére, amit gondosan megcsomózott az álla alatt. Nagyon kellemesen érezte magát, amikor Henrikkel az elsötétített Rialto moziban volt, keze a férfi kezében, és jó volt a Királyi Akadémia könyvtárában, az olvasóteremben, ahol zöld vászonrolókkal eltakart ablakok mögött üldögéltek. Egy alkalommal Lili arra kérte Henriket, hogy kilenckor, az Ørstedsparkenben lévő tónál találkozzanak. Két hattyú úszkált a vízen, egy fűzfa hajolt a pázsit fölé. Henrik késett, és amikor megérkezett, csókot nyomott Lili homlokára. – Tudom, tudom, csak pár percünk van! – mondta, miközben a haja végigsimította Lili nyakát. Lili tudta, hogy Greta ezen az estén az amerikai nagykövetség által rendezett fogadásra ment, és még néhány órán keresztül ott marad. Már éppen közölni akarta Henrikkel, hogy nyugodtan elmehetnek vacsorázni a Gråbdrødre Torvon lévő, tölgyfa lambériás étterembe, aztán végigsétálhatnak a Langelinién, ahogy a többi dán pár teszi az ilyen pompás nyári estéken. Együtt maradhattak. Ezt a jó hírt ő maga is alig tudta elhinni, de minél hamarabb közölni akarta Henrikkel, aki már-már hozzászokott, hogy csak húsz percet, fél órát tudnak egymás társaságában tölteni. – Mondanom kell valamit. – kezdte. Henrik megfogta a kezét, megcsókolta, a mellkasához szorította. – Ó, Lili. ne is mondj többet – mondta. – Már tudom. Ne aggódj, semmi miatt ne aggódj, már tudom! – Az arca nyílt volt, a szemöldökét felvonta. Lili kihúzta a kezét Henrikéből. A park csendes volt; a munkások, akik hazafelé menet keresztülvágtak rajta, már rég a vacsoraasztalnál ültek. A nyilvános toalett közelében egy férfi őgyelgett, a kezében egy doboz gyufa; egymás után gyújtogatta a szálakat. Egy másik férfi sétált el mellettük, és hirtelen visszanézett a válla fölött. Vajon mi az, amit Henrik tud? – töprengett Lili, aztán megértett valamit. Henrik szemöldöke még feljebb csúszott. Lilin borzalmas remegés futott végig, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha Einar is jelen lenne, harmadikként – mintha egyetlen lépésre állna Lili és Henrik intim, bensőséges körétől, és mindent hallana, mindent végignézne. Igen, Einar valóban jelen volt, a fiatal lány ruhájában; jelen volt, és egy fiatalabb férfival flörtölt. Jelen volt, és. iszonyú látványt nyújtott. Lili ismét megremegett. A nyilvános toalett előtt ácsorgó férfi belépett az épület ajtaján; hangos csattanás hallatszott – valószínűleg felrúgott egy szemetestartályt. – Azt hiszem, többé nem találkozhatunk – mondta ki végül Lili. – Ma este el kell köszönnöm tőled.

– De. Mégis miről beszélsz? – kérdezte Henrik. – Miért mondod ezt? – Egyszerűen nem találkozhatunk többé. Most nem – felelte Lili. A férfi Lili kezéért nyúlt; Lili hátrébb lépett. – De engem ez egyáltalán nem érdekel! Bennem semmi sem változik meg ettől! – mondta Henrik. – Arról a dologról van szó? Éppen ezt próbálom elmondani neked. Most azért akarod ezt, mert azt hiszed, hogy én nem. – Most nem – ismételte meg Lili, és magára hagyta Henriket. Átvágott a füvön – amit alaposan kiszárított a nyár, a szálak szinte szétroppantak a lába alatt és az ösvényen kisietett a parkból. – Lili! – kiáltott utána Henrik a fűzfa alól. Lili tudta, van még néhány órája, nyugodtan visszaakaszthatja a szekrénybe a ruháját, megfürödhet, és belekezdhet egy új festménybe. A lakásban Einar fogja várni Gretát, a majd hazajön, leveszi a kalapját, és megkérdi: „Milyen estéd volt?” – azután pedig megcsókolja Einar homlokát, pontosan úgy, hogy mindkettejük számára világossá váljon: neki volt igaza.

NYOLCADIK FEJEZET

Az augusztusi vakációra Greta és Einar – ahogy minden nyáron – visszatért Mentonba, az olasz határnál lévő francia kikötővárosba. A hosszú nyarat követően Greta megkönnyebbülten búcsúzott el Koppenhágától. Ahogy a vonatuk délre zötyögött, és átkelt az Alpokon, úgy érezte, mintha maga mögött hagyna valamit. Anna még májusban fellépett a Monte Carló-i operában, az ő javaslatára Greta és Einar ebben az évben a Boyeren, a mentoni polgári kaszinóval szemközt bérelt ki egy lakást, amelynek a tulajdonosa egy olyan amerikai volt, aki a háborút követően azonnal Franciaországba utazott, hogy Provence-ban felvásárolja a bezárt ruhagyárakat. Meggazdagodott, és már New Yorkban élt; továbbra is elképesztő hasznot hozott neki az egyszerű szabású és kivitelezésű házi ruha, amilyet Lyontól délre szinte valamennyi háziasszony hordott. A lakásnak hideg, narancssárga márványpadlója volt. A második hálószobáját vörösre festették, a nappalijában kagylóhéj berakásos kínai paravánt helyeztek el. A nappalihoz kis terasz tartozott, amely elég széles volt ahhoz, hogy elférjen rajta egy sor, cserépbe ültetett muskátli meg két drótszék. Einar és Greta a forró éjszakákat itt, ezen az erkélyen töltötte. Greta általában feltette a lábát a korlátra, és élvezte, ha a park citrom- és narancsfái közül nagy ritkán szellő fújt feléjük. Fáradt volt; egész estéket töltöttek el úgy, hogy egy „jó éjt”-en kívül nem is nagyon szóltak egymáshoz. A vakációjuk ötödik napján aztán megváltozott az időjárás. Az Észak-Afrika felől érkező sirokkó átjutott a Földközi tengeren, felcsapott a sziklás partra, keresztülfurakodott a terasz nyitott ajtaján, és felborította a nappaliban álló paravánt. Greta és Einar a vörös hálószobában szunyókált, amikor meghallották a csattanást. A paraván rádőlt a tevehátú szófára. Amíg fel nem dőlt, egy ruhaállványt takart el; az állványon a lakás tulajdonosának gyáraiban készült házi ruhák lógtak. A fehér, virágmintás anyagból készült otthonkák úgy mozogtak az állványon, mintha egy kisgyerek rángatná az aljukat. Elég hétköznapiak – állapította meg Greta, ahogy végignézett a formátlan ruhaujjakon, az elöl sorakozó gombokon. Annyira egyszerűnek és praktikusnak látta a ruhákat, hogy halványan undorodni kezdett azoktól az asszonyoktól, akik ilyet hordanak. Előrelépett, hogy gyorsan visszaállítsa a helyére a paravánt. – Segítesz? – kérdezte. Einar az állvány mellett állt; a szél a lábához simította ruhákat. Az arca rezzenéstelen maradt, de Greta látta, hogy halántékán hevesen pulzálnak az erek, látta, hogy az ujjai – amelyekről mindig azt mondta, inkább illenek egy zongoristához, mint egy festőhöz – megremegnek. – Azon gondolkodtam, hogy megkérem Lilit, látogasson meg minket – mondta. – Még sosem járt Franciaországban. Greta egyszer sem utasította vissza Lilit. A nyár során voltak olyan alkalmak, amikor Einar bejelentette, Lili el fog jönni vacsorára. Szent ég! – gondolta Greta, akit kimerített a kudarcba fulladt kiállításon való részvétel. – A legkevésbé sem vágyom arra, hogy együtt vacsorázzam a férjemmel, aki lánynak öltözött! Ám ennek az érzésének nem adott hangot, az ajkába harapott, de olyan erősen, hogy megérezte saját vérének ízét. Tisztában volt vele, Einart nem állíthatja le. Abból, ami Henrikkel történt, már biztosan tudta, hogy Lili saját akarattal rendelkezik. Mielőtt elutaztak Mentonba, Lili néhány héten keresztül minden előzetes bejelentés nélkül, szinte minden délután megjelent. Greta időnként elhagyta az Özvegyházat, megbeszélésre vagy egyéb találkozókra ment, és amikor hazaért, ott találta Lilit az ablaknál, természetesen női ruhában, aminek a

hátát persze nem gombolta össze. Greta ilyenkor segített neki az öltözködés befejezésében, a nyakára csatolta a borostyánláncot. Újra és újra meglepetést okozott neki, hogy így látja a férjét – ahogy ott ül, nyitott hátú női ruhában, sápadt vállait meztelenül hagyva. Soha semmit sem mondott erről se Einarnak, se Lilinek, sőt mindig örült Lilinek, úgy örült neki, mintha egy szórakoztató, külföldi barát lenne. Szívesen fecsegett, szívesen pletykált, ahogy felsegítette Lilire a cipőjét. A mutatóujjára csöppentett egy kevéske parfümöt, hogy aztán finoman végigsimítsa Lili nyakát, a karja belső oldalát. Odaállította Lilit a tükör elé, és suttogott, olyan lágy és bensőséges hangon, ahogy csak a házaspárok szoktak egymással: „Nézd. Hogy te milyen szép vagy!” Mindezt megtette, mégpedig odaadással, mert mindig hitt abban, hogy bárkinek képes nemet mondani – bárkinek, kivéve a férjét. Teddyvel ugyanez volt a helyzet. Képes volt összeveszni az anyjával, képes volt vitába szállni az apjával, egész Pasadenával és Koppenhágával, de ha arról a férfiról volt szó, akit szeretett, Greta egész lényében maga volt a megtestesült tolerancia. Még sohasem tette fel magának a kérdést, miért hagyta, hogy Lili belépjen az életükbe; mindig azt ismételgette magában, bármit megtenne, csak hogy Einar boldog legyen. Bármit! De mivel olyan volt, amilyen, időnként dühítette ez a feltétel nélküli odaadás. Azután, hogy Lili találkozgatott Henrikkel, Greta minden egyes alkalommal elkísérte őt, amikor nekivágott Koppenhága utcáinak. Lili közölte vele, hogy soha többé nem fog találkozni Henrikkel, hogy már kiszerettek egymásból, Greta azonban tudta, hogy többtucatnyi olyan fiatalember van, aki addig-addig sertepertélne Lili körül, amíg a karjaik közé nem omlik. Így aztán kettesben sétálgattak, egymásba karolva, együtt mentek végig a park szépen nyírott sövényei mellett. Greta a tekintetével folyamatosan potenciális udvarlók után kutatott, mert tudta, hogy Lili azzal a nedvesen csillogó, barna szemével képes felkelteni a vágyat a dán férfiakban. Egy nap a Rosenborg-fal kapujánál fényképet készített Liliről; a sima falú téglakastély homályos és enyhén fenyegető hátteret nyújtott. Egy másik napon Lili megáld a marionettszínháznál, és beült a gyerekek közé – az arca éppen olyan ártatlan és izgatott, a lába éppen olyan pajkos volt, mint a kicsiké. – Greta? – szólalt meg ismét Einar. A mintaruhák állványának támaszkodott. A kínai paraván még mindig a szófára dőlve hevert. – Nem bánnád, ha Lili itt is meglátogatna minket? Greta nekilátott, hogy felállítsa a paravánt. Amióta megérkeztek Franciaországba, még semmit sem festett. Egyetlen olyan emberrel sem találkozott, akit elég érdekesnek talált volna ahhoz, hogy megkérje, üljön neki modellt. Az időjárás borús és esős volt, ilyenkor a festék mindig nehezen szárad a vásznon. A nyár folyamán kezdte megváltoztatni a stílusát, világosabb színeket használt, főként rózsaszíneket, sárgákat és az arany árnyalatait, lágyabb vonalvezetést alkalmazott, és nagyobb méretekben gondolkodott. Számára mindez új volt, éppen ezért nehezen szánta rá magát, hogy az üres vászon elé álljon, és bármibe belekezdjen. Valahogy megrettent a festéstől. A méreteik és pasztellárnyalatú vidámságuk miatt az utóbbi időben készült képeihez, úgy érezte, valamiféle belső elragadtatottság szükségeltetett. Semmi sem tette boldogabbá, mint az, ha Lilit festheti le. Fontolóra vette, hogy belekezd egy életnagyságú portréba; Lili esetleg a teraszon állhatna modellt, a szellő megemeli a haját és a ruhája fodrait; a ruháján lévő kis, barna rózsák kissé elmosódottá válnának, az arckifejezése pedig pontosan olyan lenne, mint… Mint a férje arckifejezése most, ebben a pillanatban: forró és feszült, a bőre feszes és vörös, mintha szét akarna repedni. Greta és Lili a Quai Bonapartén a L’Orchidée felé sétált. Az étterem a saját levében főtt tintahalról volt híres, legalábbis ezt írta Hans, aki felvetette az esti találkozó ötletét. Az utcában az üzletek már bezártak. A járdaszegély mellett kis zsákok álltak, bennük a nap során összegyűlt szemét. Az úton kilazultak a helyükről a macskakövek – az autók kerekei alaposan elnyűtték őket. Hans levele ott lapult Greta zsebében, a sarkát a jegygyűrűjéhez dörzsölgette, ahogy a Rue St. Michelen végigment Lilivel a kikötő felé. Mindig is az egyik legkedvesebb dán szokásnak tartotta, hogy a házaspárok a jobb kezükön hordták a jeggyűrűjüket. Amikor özvegyként visszatért Dániába, megfogadta

magában, hogy sosem húzza le az ujjáról azt az aranygyűrűt, amit Teddytől kapott, ám aztán jött Einar, és hozta a saját gyűrűjét, azt az egyszerű kis karikát. Greta nem tudta, hogyan vehetné le Teddy gyűrűjét; eszébe jutott, milyen esetlenül keresgélte Teddy a zsebében azt a kis, fekete bársonydobozt, mielőtt átadta. Aztán rájött, hogy nem is kell levennie, és azóta mind a kettőt hordta. Általában egyszerre játszott mindkettővel, szórakozottan forgatta őket az ujjain. Einarnak sosem mesélt túl sokat Teddy Crossról. A fegyverszünet napján tért vissza Dániába, hat hónapig özvegy volt, de újra a Greta Waud nevet viselte. Elhatározta, hogy ha a barátai Teddyről kérdezik majd, azt fogja mondani, hogy hirtelen és váratlanul halt meg, minden nyilvánvaló ok nélkül. Igazság szerint elképzelni sem tudta, hogy miért halna meg valaki, aki huszonnégy éves, Kalifornia tiszta melegében él – ez csakis a világ kegyetlenségének megnyilvánulása lehet. Tényleg nem volt semmi értelme a dolognak. Persze, Teddynek nem volt nyugati gerince, de ezért is csak a sors okolható. Időnként eszébe jutott (és ilyenkor mindig arra kényszerítette a bűntudat, hogy lehunyja a szemét), hogy talán nem is lett volna szabad összeházasodniuk. Talán Teddy szerelme sosem volt olyan hatalmas, mint az övé. Már majdnem megérkeztek az étteremhez, amikor Greta megállította Lilit. – Kérlek, ne haragudj meg rám, de. Van egy kis meglepetésem a számodra. – Kisöpörte Lili szeméből a kósza hajtincseket. – Sajnálom, hogy nem mondtam korábban, de úgy gondoltam, könnyebb lesz a számodra, ha csak közvetlenül előtte szerzel tudomást róla. – Miről? – Arról, hogy most Hansszal fogunk vacsorázni. Lili elsápadt, és látszott rajta, felfogta, hogy ez mit jelent. Az egyik hentesbolt kirakatüvegéhez szorította a homlokát. Az üveg mögött megnyúzott malacok lógtak egy kötélen – mintha rózsaszínű medálok lettek volna. – Milyen Hansszal? – kérdezte végül Lili, mintha mégsem értené. – Ejnye, ne ess pánikba! Hans lesz itt. Látni szeretne téged. A szemölcsös szemű párizsi kritikus meglepően hamar válaszolt Greta levelére, megküldte neki Hans címét, és feltett néhány kérdést Greta festészetével kapcsolatosan. A kritikus által tanúsított érdeklődés kis híján álmodozásba taszította Gretát. Párizs a művészetemről kérdezi – gondolta, miközben kinyitotta az Arhusban vásárolt írószeres dobozt, és tintát töltött a tollába. Először a kritikusnak írt. „Mit gondol, létezhet számomra élet Párizsban?” – kérdezte. „Van értelme annak, hogy a férjemmel együtt fontolóra vegyük, hogy elhagyja Dániát, amikor valójában még senki sem tudja, milyen véleménnyel legyen rólam? Vajon Párizsban szabadabb lenne az életünk?” Azután Hansnak írt: „Úgy tűnik, a férjem sosem felejtette el önt” – kezdte. „Amikor a festőállványa előtt álmodozik, tudom, hogy önre gondol, ahogy ott csimpaszkodik azon a vén tölgyfán, a mocsár fölött. Az arca ellágyul, szinte összezsugorodik. olyan, mintha újra tizenhárom éves lenne, a szeme csillog, az álla sima.” A harmincas évei közepén járó Hans Axgil orra keskeny volt, a csuklóját sűrű, szőke szőr borította. Termetes, erős férfi lett belőle, a nyaka vastagon állt ki a törzséből; Gretának az a szikomorfatönk jutott róla eszébe, ami a kaliforniai kertjük végében volt. Einar mindig úgy beszélt Hansról, hogy kicsi és törékeny, a lápvidék kópéja; a beceneve Valnod, vagyis Dió volt – egyesek szerint azért, mert nyaranta a bőre halványbarnára színeződött, mintha rákenődött volna a soha el nem tűnő kékfogi sár, vagy mintha örökre rajta maradt volna annak a pocsolyának az iszapja, amelyben az anyja – miután a kocsija felborult a viharban, és két cselédlánnyal együtt ott ragadt a mocsár közepén, lámpás nélkül, egyetlen doboz gyufával – a kocsis vászonkabátján fekve világra hozta őt. Hans azóta férfivá, germánosan erős testalkatú férfivá érett. Amikor parolázott valakivel, mindkét kezével megfogta az illető jobbját – azzal a két kezével, amit összefűzve gyakran a nyaka hajlatába szorított, amikor valamilyen történetet mesélt. Pezsgőn és szódavízen kívül semmi mást nem ivott. Kizárólag halat fogyasztott; egyszer evett szarvassültet, de azután egy hónapra elment az étvágya.

Műkereskedő volt, holland mesterekkel foglalkozott, főként gazdag amerikaiaknak adta el a képeket, akik számára a mennyiség mindig többet nyomott a latban, mint a művészeti érték. „Ezt hívják úgy, hogy üzlet” – mondta, és fúrószerű szemfogait kivillantva mosolygott. „Bár időnként eléggé immorális. Nem mindig, de elég gyakran.” A kedvenc sportja még mindig a tenisz volt. „Franciaországban a terre battue ér a legtöbbet. A vörös agyag. A gumivarratos fehér teniszlabdák. A bíró, ahogy odafönt ül a székén.” Az étterem a kikötővel szemközt volt. Nyolc asztal a járdán, kisebb méretű kövekkel megtámasztott, csíkos napernyők alatt. A kikötőbe éppen befutott néhány vitorlás; a fedélzetükön vakációzó britek álltak egymás kezét fogva, a térdhajlatukat vörösre égette a nap. Az étterem asztalain vázák, bennük körömvirág, az abroszt fehér papír védte. Greta csak akkor kezdett idegeskedni a terve miatt, amikor a kezét a háta mögé tevő Hans tekintetétől kísérve le akartak ülni az asztalhoz. Egészen addig nem félt, hogy Hans esetleg felfedezi Lili arcán az Einarra emlékeztető jegyeket. Fogalma sem volt, mit tenne akkor, ha Hans áthajolna az asztal fölött, és megkérdezné: „Mondják, ez a csinos kis teremtés véletlenül nem az én jó öreg Einar barátom?” Elképzelhetetlennek tűnt a dolog persze, de Greta mégis eltűnődött, vajon mit felelne egy ilyen kérdésre. És vajon Lili mit tenne? Lilire nézett. Csinos volt a ruhájában, a bőre barna – akkor barnult le, amikor a tengeren lebegő fürdőtutajon heverészett. Greta megrázta a fejét. Nem, nem volt itt senki más, csak Lili. Még ő is csak Lilit látta. Egyébként is – gondolta, miközben a pincér kihúzta nekik a székeket, és Hans előrébb lépett, hogy megcsókolja a két nőt (először Gretát, utána Lilit) Hans már nem is emlékeztet arra a fiúra, akiről Einar beszélt. – Nos, meséljenek Einarról! – mondta Hans, amikor felszolgálták nekik a főtt polipot. – Attól tartok, ma este egyedül van Koppenhágában – felelte Greta. – Annyira leköti a munkája, hogy vakációzni sem akar. Lili bólintott, és a szája sarkához érintette a szalvéta csücskét. Hans hátradőlt a székében, a villáját a polipba döfte. – Jellemző rá. – Ezután elmesélte, hogyan vitték ki Einarral az út mellé a krétáit, hogyan rajzoltak tájképeket a sziklák oldalára. Az eső éjjelente lemosta a műveiket, de másnap ismét kivitték a krétásdobozt, és megint rajzoltak. – Időnként önt is lerajzolta – mondta Lili. – Igen, órákon keresztül ültem az út szélén, hogy rárajzolja az arcomat valami kődarabra! Gretának feltűnt, hogy Lili kissé hátrafeszíti a vállát, és ennek köszönhetően a mellei úgy emelkednek felfelé, mint azok a papírszerű mimózák, amelyek a Menton fölötti hegyekben nőttek. Elfelejtette, vagyis majdnem elfelejtette, hogy ezek valójában nem is mellek voltak, hanem selyem zsebkendőbe csomagolt avokádódarabok, amelyeket abba a nyári fűzőbe tömtek be, amit ő vásárolt aznap délelőtt az állomás melletti áruházban. Azt is észrevette, hogy Lili – akinek festett szemhéja alól Einar sötét, eleven tekintetű szeme figyelt – hogyan beszél Hansszal Jütlandról. Volt valami vágyódás abban, ahogy az ajkába harapott, ahogy felszegte az állát, mielőtt válaszolt Hans egy-egy kérdésére. – Tudom, hogy Einar is szeretne találkozni önnel – jelentette ki Lili. – Elárulta nekem, hogy az volt élete legrosszabb napja, amikor ön elmenekült Kékfogból. Azt mondta, ön volt az egyetlen, aki hagyta őt festeni; ön volt az, aki azt mondta neki, semmi sem számít, ha festő akar lenni, legyen az. – Beszéd közben a keze (ami a gyertyalámpás fénykörében túlságosan kecsesnek és finomnak látszott ahhoz, hogy egy férfi keze lehessen) Hans válla felé mozdult. Azon az éjszakán, valamivel később Greta és Lili a liftben állt, amely felvitte őket bérelt lakásukhoz. Greta fáradt volt, szerette volna, ha Einar leveti a női ruhát, letörli az ajkáról a rúzst. – Hans nem jött rá, igaz? – kérdezte. Összefonta maga előtt a karjait; a melle furcsa módon laposabb volt, mint Lilié. A felvonó mennyezetén két csupasz villanyégő világított, a fény kihangsúlyozta Einar homlokának ráncait, meg a szája körüli narancssárgás foltot, amit a pórusaiba ivódott alapozó hagyott a

bőrén. Einar nyakán, a borostyánlánc fölött megjelent az ádámcsutka kiszögellése. A testének már férfias illata volt; a hónalja sötétjéből, a lábaiból jellegzetes, a nedves falevelekére emlékeztető szag áradt. Greta már aludt, amikor Einar lefeküdt. Amikor felriadt, Lili szuszogott mellette egy vékony takaró alatt. A haja kócos volt, az arca a gyenge fényben tisztának látszott, de a füle alatt már megjelent néhány pihe. A hátán feküdt, a takaró ráborult mellének körte alakú dudoraira, és a lába közötti másik domborulatra. Lili korábban még sosem aludt Gretával. Az már előfordult, hogy együtt reggeliztek – ilyenkor darvakkal díszített selyemkimonót viseltek –, és az is, hogy együtt vásároltak harisnyát (mindig Greta fizetett, mint egy anya vagy egy furcsa, vénkisasszonyos nagynéni), de Einar még sosem feküdt le Lilinek öltözve. Greta úgy érezte, a szíve nekiütődik a mellkasa belső oldalának, olyan keményen, akár egy gyümölcs magja. Ez is a játék része lenne? Vajon meg kellene csókolnia Lilit, ahogy a férjével tenné? Csak ritkán kerültek egymással intim kapcsolatba. Greta általában önmagát okolta ezért. Éjszakánként sokáig fenn maradt, festett vagy olvasott, és amikor végre lefeküdt, Einar általában már aludt. Időnként megbökdöste a férjét, és volt, hogy átölelte őt – abban reménykedett, talán felébred. A reggel csendjében találkozott a tekintetük. Gretában gyakran feltámadt a vágy, hogy megérintse Einart, de amikor megsimogatta őt, először a mellkasát, utána pedig a combját, Einar általában megdörzsölte az öklével a szemét, és kiugrott az ágyból. „Valami baj van?” – kérdezte ilyenkor Greta a takaró alól. „Nem, semmi” – felelte Einar, és megeresztette a fürdővizet. „Semmi, tényleg semmi.” Amikor szeretkeztek, általában Greta kezdeményezett, de nem mindig. A végén Gretának mindig olyan érzése támadt, hogy valami helytelen dolgot műveltek. Mintha már nem lenne joga vágyni arra, hogy megérintse Einart, aki mintha már nem is lett volna a férje. Lili most megmozdult; a teste Gretát egy hosszú kötélre emlékeztette. Lili az oldalán feküdt; a hátán lévő szeplők Gretát bámulták, és őt nézte az az egy kiemelkedő anyajegy is, aminek olyan volt a formája, mint Új-Zélandnak, és olyan volt a színe, mint a fekete piócáknak. Lili csípője a vékony takaró alatt a bérelt lakás nappalijában álló dívány támlájára emlékeztetett. Vajon honnan van neki ilyen ívelt csípője? Olyan ívelt, mint az olasz határtól Nizzáig húzódó tengerparti út; olyan ívelt, mint azok a vékony nyakú, domború hasú vázák, amelyeket Teddy készített a lábbal hajtós fazekaskorongján. Greta úgy érezte, ez a csípő éppen olyan, mint egy nőé, nem pedig olyan, mint az ő férjéé. Úgy érezte, mintha egy ismeretlen feküdne mellette az ágyban. Egészen addig ezen a csípőn töprengett, amíg a hajnal megérkezett a lakás keskeny teraszára, és az eső annyira lehűtötte a szobát, hogy Lili fázósan állig betakarózott – a csípődomb abban a pillanatban eltűnt a takaró sátra alatt. Ezután Greta ismét elaludt, és amikor felkelt, megint Lilit látta maga előtt. Lili kezében két csésze kávé volt. Mosolygott, és megpróbált visszacsúszni a takaró alá, de a csészék megbillentek. A kávé az ágyra ömlött és Lili kezére; Lili sírva fakadt. Később, délután, amikor Einar a másik hálószobában volt, és átváltoztatta magát Lilivé, Greta lehúzta a kávéfoltos ágyneműt. Fogta a kissé dohos és tejes szagú takarót és lepedőt, amelyeken összekeveredett Einar, Lili és a kávé illata, kiterítette a terasz korlátjára, és csipesszel összefogatta a sarkaikat. Feltámadt benne a vágy, hogy végignézze, ahogy az egész elhamvad. Egy perccel később felgyújtotta a lepedőt, és – miközben Teddy és Einar járt a fejében – végignézte, ahogy a lángok továbbkúsznak rajta. Fekete, ritkás füstuszályt húzó pernyedarabkák röppentek le a teraszról, finoman lebegve a nyári szellőben, hogy végül megérkezzenek a park citrom- és narancsfáinak viaszos leveleire. Az utcáról egy asszony felkiabált Gretának, ő azonban ügyet sem vetett rá; lehunyta a szemét. Sosem beszélt Einarnak a tűzről, ami a Colorado Streeten Teddy keramikusműhelyében pusztított. A külső helyiségben volt egy kis kandalló, amelyet Teddy sajátságos csempéi díszítettek. Egy januári napon, Gretán erőt vett a rendcsinálási kényszer, és behajigálta a karácsonyi fenyőgirlandokat a kandallóba, amelyben mindig izzott a parázs. A kiszikkadt, zöld ágakból sűrű, fehér füst szállt, aztán hirtelen recsegés hallatszott. A hang olyan volt, mintha lőttek volna – még Teddy hátul lévő műhelyébe is áthallatszott. Teddy előresietett, megállt az ajtóban. Greta ránézett, és leolvasta az arcáról a kérdést: „Mit művelsz?”

Azután együtt nézték, ahogy egy lángnyelv kiemelkedik a füstölgő girlandból, majd egy második is kinyúlik, akár egy kar, és felgyújtja a vesszőből font hintaszéket. A szoba pillanatok alatt lángra kapott. Teddy kirángatta Gretát a Colorado Streetre. Alig néhány másodperce jutottak ki a járdára, amikor a lángöklök keresztülütötték a dupla szárnyú ablakokat. Greta és Teddy hátrébb húzódott; már az utcán voltak, a kocsik között. A kocsisok szája elkerekedett, a lovak riadtan menekülni próbáltak az égő épület közeiéből, a kocsik megbillentek. Greta mondani akart valamit, de csak szánalmas dolgok jutottak az eszébe. Egy bocsánatkérés üresen hangozna – mondogatta magában, miközben a lángok az utcai lámpák fölé emelkedtek, felcsaptak a telefonvezetékekig, amelyeket máskor lenyomott a rajtuk üldögélő szajkók súlya, iszonyatos látvány volt, Greta csupán egyetlen mondatot bírt kinyögni: „Mit tettem?” „Bármikor újrakezdhetem” – mondta Teddy. Odabentről reccsenések és robbanások hallatszottak, minden fekete semmidarabkákká vált: a több száz váza és csempe, a két kemence, Teddy iratszekrénye, amiben a rendeléseket gyűjtötte össze. Megsemmisült Teddy fazekasélete, amit önmagának teremtett meg. Greta szájában az üres bocsánatkérés szavai forogtak, mintha odaragadtak volna a nyelvéhez, mintha elolvadni képtelen jégkockák lettek volna. Néhány percen keresztül semmi mást nem tudott kimondani, egészen addig csak ezt a két szót („Mit tettem?”) ismételgette, amíg a tető összerogyott, olyan könnyedén, mintha csupán egy égő vászondarab volna. „Nem akartam!” – Greta agyán átvillant a kérdés: vajon Teddy hisz neki? Megjelent a helyszínen az American Weekly egyik riportere, a ceruzái oda voltak tűzködve az ingujját a könyöke fölött tartó gumiszalagba. Greta eltűnődött, vajon van-e olyan ember Pasadenában, aki hisz neki. „Tudom” – ismételgette Teddy. Megfogta Greta kezét, és nem hagyta, hogy bármi mást mondjon. Végignézték, ahogy a lángok lehúzzák az utca felőli falat. Végignézték, ahogy a tűzoltók kigördítik lapos, petyhüdt fecskendőjüket. Csendben nézték, meg se szólaltak, aztán Teddy torkából felszakadt egy nedves hörrenés, ami vészjósló köhögés formájában hagyta el az ajkait.

KILENCEDIK FEJEZET

Amikor Einar feltett pár kérdést, Greta olyasmiket mesélt, amikre ő egyszerűen nem emlékezett. – Úgy érted, hogy elfelejtetted? – kérdezte Greta másnap reggel. – Elfelejtetted, hogy arra kérted, találkozzon veled újra? Einar csak részben tudta felidézni az előző éjszaka történteket. Amikor Greta elmondta neki, hogy Lili lábujjhegyre állt, hogy csókkal köszönjön el Hanstól, annyira elszégyellte magát, hogy kihúzott egy széket a teraszra, és közel egy órán keresztül a park citromfáit bámulta. Az egész annyira. valószerűtlen volt! Mintha ő ott sem lett volna. – Hans nagyon örült, hogy találkozhat Lilivel. Nagyon kedvesen beszélt Einarról. Már alig várja, hogy újra találkozzon veled. Erre emlékszel? – kérdezte Greta. Nem aludt jól; a szeme szinte eltűnt a sötét karikák között. – Megígérted neki; hogy ma ismét láthatja Lilit. – Az nem én voltam! – tiltakozott Einar. – Azt Lili mondta! – Igaz – felelte Greta. – Lili. Mindig elfelejtem. – Ha nem akartad, hogy meglátogasson minket ezen a helyen, miért nem szóltál? – Mert természetesen szerettem volna, hogy meglátogasson minket. Csak éppen. – Greta elhallgatott. – Csak éppen fogalmam sincs, mit vársz el tőlem, hogyan viszonyuljak hozzá. Mit kezdjek vele? – Elfordult a díványon, és piszkálgatni kezdte a kínai paraván kagylóberakásait. – Neked semmit sem kell tenned – mondta Einar. – Hát nem érted? Einar elgondolkodott, vajon Greta miért érzi szükségesnek, hogy ilyen sokat aggodalmaskodjon Lili jövés-menése miatt. Ha őt nem izgatja a dolog, akkor Gretának igazán nincs oka az idegeskedésre. Miért nem tudja nyugodtan üdvözölni Lilit, amikor majd eljön a portréfestés ideje? Miért kell állandóan kérdésekkel zaklatnia, miért kell megjegyzéseket tennie a szemére, amikor Lili csendben megérkezik vagy távozik? Liliben már sokszor attól szétáradt a hónalja alatt összegyűlő, nedves düh, hogy tudta: Greta a közelében van, csak egy ajtó választja el őket egymástól. És Einar ennek ellenére tisztában volt vele, hogy neki is, és… igen, Lilinek, is szüksége van Gretára. Hans négykor várta Lilit. Úgy beszélték meg, hogy a Promenade du Midin, a sziklás tengerpart mögötti részen álló polgári kaszinó előtt találkoznak. Greta délelőtt a lakásban volt, festett. Einar az előszobában próbált dolgozni, ott, ahonnan a St. Michel-templom hátuljára, a reggeli fényben vöröses árnyakkal borított, sötét kőfelületre lehetett kilátni. Greta úgy negyedóránként elmormolt egy káromkodást – a hang mintha egy ingaóra lágy gongása lett volna. Amikor Einar benézett hozzá, Greta a hátát az állványához támasztva ült. A vászna peremén több, különböző árnyalatú kék folt sorakozott. Az ölében egy kormos, maszatos vázlatfüzetet tartott. IV. Edvard összegömbölyödve feküdt a lábánál. Greta felnézett, az arca majdnem olyan fehér volt, mint Edvard szőre. – Lilit akarom festeni! – közölte. – Csak később lesz itt – mondta Einar. – Négykor találkozója van Hansszal. Talán azután? – Kérlek, hívd ide! – Greta nem nézett rá Einarra, a hangja halkabb volt, mint máskor. Einar egy pillanatig úgy érezte, nemet kell mondania a feleségének. Neki is be kellett fejeznie a saját képét. Azt gondolta, délután majd előhívja Lilit, de a délelőttöt festéssel töltötte (hosszú idő után, mert már régóta hanyagolta a munkát), azután meg zöldséget vett a piacon. Most azonban Greta azt akarta, hogy helyezze maga elé Lilit. Azt akarta, hogy hagyja abba a saját képét az övé miatt. Ehhez nem igazán volt kedve. Éppen nem vágyott Lilire. Úgy érezte, mintha Greta rá akarná kényszeríteni őt egy döntés meghozatalára. – Esetleg egy órát eltölthetnél vele, mielőtt Hansszal találkozik.

– Einar – mondta Greta. – Kérlek szépen. A hálószobai szekrényben több ruha lógott. Greta kijelentette, hogy egytől egyig rondák, a stílusuk legfeljebb a dadákhoz illik, ám Einar szépnek találta az egyszerűségüket, úgy gondolta, ilyen holmikat a világ leghétköznapibb nőinek kellene hordaniuk. Végignézte az ólomcsőre akasztott vállfákon függő ruhákat, megérintette keskeny, kikeményített gallérjukat. A bazsarózsamintás kissé áttetsző volt; a békamintás mellben túl bőnek látszott, ráadásul pecsétes is volt. Meleg volt, Einar az ingujjával törölgette a homlokát. Valami miatt úgy érezte, a lelke csapdába esett, egy kovácsoltvas ketrecben vergődik. A szíve a bordáit ostromolta, odabent pedig megmoccant Lili, lassan felébredt, és oldalát az Einar-test korlátaihoz dörgölte. Einar kiválasztotta az egyik ruhát. Fehér volt, rózsaszínű kürtkagylóminták díszítették. Elég hosszú volt, az alja a lábszáráig leért. A fehér és a rózsaszín nagyon jól illett a lábszárához, amire a francia nap némi színt csalt. A szoba ajtajában benne volt a kulcs. Einarnak eszébe jutott, hogy esetleg be kellene zárkóznia, de tudta, Greta kopogás nélkül sosem lépne be. Egyszer, a házasságuk elején minden figyelmeztetés nélkül bement hozzá a fürdőszobába, éppen akkor, amikor énekelt: „Volt egyszer egy öregember, oda-künn élt a mocsárban.” Einar tudta, nincs abban semmi különös, hogy egy ifjú feleség rányit a férjére, aki fürdés közben énekel. A kádban ülve látta, hogy Greta arcán megjelennek az izgalom jelei. „Ne hagyd abba!” – mondta, és közelebb lépett a kádhoz, ám Einarnak hirtelen ahhoz sem volt ereje, hogy levegőt vegyen, annyira kiszolgáltatottnak érezte magát, annyira szégyellte magát. Csontos karjait keresztbe tette a törzse előtt, a kezeit próbálta fügefalevélként használni. Greta végül rájött, hogy mit tett, mert kiment a fürdőszobából: „Elnézést. Kopognom kellett volna.” Einar a tükörnek háttal levetette a ruháit. Az éjjeliszekrény fiókjában volt egy tekercs ragtapasz meg egy olló. Lehúzott egy darabot a ragtapaszról, öt részre vágta. A darabkákat az ágy lábtámlájára tapasztotta, majd lehunyta a szemét, és miközben úgy érezte, keresztülcsúszik a saját lelke alagútján hátrahúzta a péniszét, és a tapaszdarabokkal hozzáerősítette az ágyéka alatti sima részhez. Az alsóneműi olyan, rugalmas anyagból készültek, amit minden bizonnyal az amerikaiak találtak fel. „Nem lenne értelme pénzt pazarolni arra, hogy olyan selyemholmikat veszünk, amik úgyis csak egyszerkétszer lesznek majd rajtad” – mondta Greta, miközben átnyújtotta a csomagot. Einar túl szégyenlős volt ahhoz, hogy ellentmondjon. A bugyi négyszögletes volt, és olyan ezüstös színű, mint a paravánt díszítő kagylóhéjak. A harisnyakötő pamutból készült, valami papírszerű csipke volt rajta. Nyolc kicsi rézkampó tartozott hozzá, ezek tartották a harisnyát. Einar izgalmasan bonyolultnak találta a mechanizmust. Amikor az avokádó megrohadt a selyemzsebkendőben, szerzett két tengeri szivacsot, ezekkel tömte ki a fűzőjét. Belebújt a ruhába. A sminkesdobozára egyre inkább úgy tekintett, mint addig a palettájára. Pár ecsetvonás a szemöldökre. Enyhe festék a szemhéjakra. Vonalak az ajkakra. Pírfoltok a két orcára. Olyan volt az egész, mint a festés – mint amikor az üres vásznon az ecsete érintésére megjelenik a téli Kattegat. A ruha és a rúzs fontos volt, de az átalakulás lényegét az adta, hogy leereszkedett abba a bizonyos belső alagútba, egy olyan kis csengővel, amivel ebédre szokták hívni a vendégeket, és felébresztette Lilit, akinek mindig tetszett ez a kristályos csilingelés. A lényeg az volt, hogy Lili ilyenkor Einar kezébe adva saját, izzadt kezét, úgy mászott elő, hogy közben meggyőzte magát: a fénylő, zajos világ az övé, csakis az övé. Einar leült az ágyra. Lehunyta a szemét. Az utca megtelt az autók durva hangjával. A szél a terasz ajtaján motozott. Einar a szemhéja mögött színes fényeket látott előtörni a feketeségből – a jelenség olyan volt, mint előző szombaton, a mentoni kikötő fölé fellőtt tűzijáték. Hallotta, hogy lelassul a szívverése. Érezte a péniszére tapasztott szalagokat. Erőtlen sóhajféleség haladt keresztül a torkán. Lélegzet után kapkodott, miközben lúdbőrössé vált a karja és a háta is, végig a gerince mentén.

Remegve Lili lett belőle. Einar elment. Már Lili volt, aki modellt fog ülni Gretának. Lili volt, aki végig fog sétálni Hansszal az utcákon, az ő keze fogja beárnyékolni az ő szemét az augusztusi napsütésben. Einar ezután már csupán beszédtéma lehetett: „Nagyon hiányzik neki Kékfog” – mondja majd Lili, és a világ az ő hangját fogja hallani. Ismét kettő létezett. A dióbél megfeleződött, az osztriga szétnyílt. Lili visszament a nappaliba. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél – mondta Greta. Halkan, kedvesen beszélt Lilihez, mintha attól tartana, hogy a lány valahogyan megreped egy durva hangtól. – Ülj le ide! – kérte, és megpaskolta a szófán lévő párnákat. – Az egyik karodat tedd rá a szófa támlájára, és fordítsd a fejed a vászon felé! Az ülés belenyúlt a délutánba. Lili a szófa sarkában ült, és a paraván felületére kagylókból kirakott képet, a halászfalut, a fűzfa mellett álló pagodában üldögélő költőt nézegette. Megéhezett, de ráparancsolt magára, hogy ezzel most nem foglalkozhat. Ha Greta nem hagyja abba, akkor ő sem fogja. Ezt most Gretáért teszi. Ez volt az ajándéka Gretának, az egyetlen dolog, amit adhat neki. Türelmesnek kell lennie. Meg kell várnia, hogy Greta megmondja neki, mit tegyen. Azon a délutánon, valamivel később Hans és Lili sétálni ment, Menton utcáin kószáltak. Megálltak a citromszappant, olajfából faragott szobrocskákat és cukrozott fügét kínáló árusoknál. Jütlandról beszélgettek, a palaszürke égről, a keményre taposott sárról, a családokról, amelyek négyszáz éven keresztül ugyanazon a földön éltek, akiknek a gyerekei egymás között házasodtak, ami miatt a vérük úgy besűrűsödött, akár az j iszap. Az apja halála után Hans lett Axgil báró, de gyűlölte ezt a címet. – Ezért hagytam el Dániát – mondta. – Az arisztokrácia halott volt. Ha van húgom, anyám biztos azt akarta volna, hogy őt vegyem feleségül. – Ön nős? – Sajnos nem. – És nem is akar megnősülni? – Egyszer akartam. Volt egy lány, akit feleségül szerettem volna venni. – Mi történt vele? – Meghalt. Belefulladt egy folyóba. – Hans kis szünetet tartott, aztán hozzátette: – A szemem láttára. – Pénzt adott egy vénasszonynak egy doboznyi mandarinos aprószappanért. – De ez már rég volt. Gyakorlatilag még gyerek voltam. Lilinek hirtelen fogalma sem volt, mit mondhatna. Itt volt, az otthoni ruhájában, a vizeletszagú utcán, Hansszal. – Magának miért nincs férje? – kérdezte Hans. – Az ember azt hinné, az ilyen lányok gyorsan férjhez mennek, aztán halasboltot nyitnak. – Nem szeretnék halasboltot nyitni. – Lili felnézett az égre. Üres volt és lapos, felhőtlen, nem annyira kék, mint Dánia ege. Lüktetett rajta a nap. – Egy darabig még nem is fogok készen állni a házasságra. De egy nap tényleg szeretnék férjhez menni. Hans megállt az egyik bolt járdára kitolt pultja előtt, és vett Lilinek egy üveg narancsolajat. – Vigyázzon, a maga ideje sem végtelen – mondta. – Tényleg, hány éves? Tényleg, hány éves Lili? Fiatalabb volt, mint Einar, aki már majdnem harmincöt volt. Amikor megjelent, Einar visszahúzódott, és vele együtt elvesztek az évek is – az évek, amelyek ráncokat rajzoltak a homlokokra, megereszkedetté tették a vállakat. Az évek, amelyek rezignálttá csendesítették Einart. Lilin a tartása, friss és rugalmas lendületessége volt az első, amit észrevettek az emberek. A második halk szavú kíváncsisága volt, a harmadik pedig, legalábbis Greta szerint, az illata – egy olyan lány illata, aki még nem savanyodott meg. – Nem szívesen mondanám meg. – Pedig nem olyan lánynak látszik, akinek bármiféle oka lenne arra, hogy eltitkolja a korát – mondta

Hans. – Nem titkolom el – felelte Lili. – Huszonnégy vagyok. Hans bólintott. Lilivel kapcsolatosan ez volt az első kitalált „tény”. Ahogy kimondta, rögtön arra gondolt, most bűntudatának kellene lennie amiatt, hogy hazudott, de nem ez történt, valahogy egy kicsit szabadabbnak érezte magát, mintha végre be- és elismert volna egy kényelmetlen igazságot. Lili tényleg huszonnégy éves volt; semmiképpen sem lehetett annyi idős, mint Einar, de ha ezt is kimondja, akkor Hans minden bizonnyal furcsának találja a viszonyítást. Hans fizetett. Az üveg szögletes és barna volt, a dugója nem nagyobb, mint Lili kisujjának hegye. Lili megpróbálta kihúzni, de nem bírta meglazítani. – Segítene? – kérdezte. – Ó, maga nem olyan ügyetlen, hogy ne boldogulna egyedül! – mondta Hans. – Próbálja meg újra! Lili megpróbálta, és ezúttal a kis dugó valóban kicsúszott az üveg szájából. Az orrát megcsapó erős narancsillatról Greta jutott az eszébe. – Miért nem emlékszem magára gyerekkoromból? – kérdezte Hans. – Még nagyon kicsi voltam, amikor elment Kékfogból. – Igen, ez lehetséges. De Einar soha, egyetlen szóval sem említette, hogy van egy ilyen gyönyörű kis unokahúga. Amikor Lili visszatért a lakásba, Greta még mindig a nappaliban volt. – Hála istennek, hogy visszajöttél! – mondta Greta. – este dolgozni szeretnék még egy kicsit. – A helyére, a szófához vezette Lilit, aki még mindig a kezében tartotta a szappanosdobozt meg a narancsolajos üveget. Greta elrendezte körül a párnákat, úgy tette a fejére a kezét, mintha szétterpesztett ujjai egy ötágú fogó részeit képeznék; a kínai paraván felé fordította Lili fejét. – Fáradt vagyok – mondta Lili. – Akkor aludj – felelte Greta. A ruháját rózsaszínű és ezüstös festékfoltok szennyezték. – Csak hajtsd rá a fejed a karodra. Egy kicsit még festeni fogok. Másnap délután Hans a lakás kapujában találkozott Lilivel. Ismét a St. Michel-domb körül kanyargó, szűk utcákon sétáltak, azután lementek a kikötőbe, és végignézték, ahogy két halász átválogatja a kifogott tengeri sünöket. Augusztus végén Mentonban forróság volt, a levegő párás és mozdulatlan. Sokkal melegebb van itt, mint Koppenhágában a legforróbb nyári napon – gondolta Lili. Mivel még sosem tapasztalt ilyen hőséget – végül is először hagyta el Dániát kimerítőnek találta a körülményeket. Érezte, hogy a ruhája a hátához tapad, ahogy ott áll Hans mellett, és a tengeri sünökkel teli, vizes halászhálót bámulja. Hans olyan közel volt hozzá, hogy szinte a karján, a napon perzselődő bőrén érezte a kezét. Vajon tényleg Hans keze volt az, vagy valami más? Talán csak a forró szellő.? Két cigánypurdé, egy kisfiú meg egy kislány közeledett Lilihez és Hanshoz; egy kis, faragott elefántot próbáltak eladni nekik. – Valódi elefántcsont! – mondták, és az elefánt agyarára mutogattak. – Jó vásár! – A kölykök aprók voltak, a szemük körül sötét karikák; úgy bámultak Lilire, hogy ő hirtelen elvesztette a biztonságérzetét. – Menjünk! – mondta Hansnak, aki megérintette a derekát, pontosabban a hátát, a forró és izzadt hátát, hogy arrébb vezesse. – Azt hiszem, most le kell dőlnöm egy kicsit. Amikor hazaért, Greta már várt rá, leültette az állványa elé, és beállította a megfelelő pózba. – Ne mozogj! – kérte. – Még nem végeztem. Másnap Hans autóval átvitte Lilit Villefranche-ba; Targa Floriójának küllős kerekei kavicsokat fröccsentettek a tenger irányába. – Legközelebb ne hagyja Dániában Einart! – kiáltotta Hans. A hangja éppen olyan kópés volt, mint kisfiú korában. – Még a jó öreg Einarnak is pihennie kell valamikor! A szél melegen csapott Lili arcába. Késő délután ismét rosszul érezte magát, a gyomra

rendetlenkedett. Hans kénytelen volt kivenni egy szobát a Hotel de l’Univers-ben, hogy Lili lepihenhessen. – Lemegyek a földszintre, kávézom, és iszom egy kis ánizslikőrt – mondta Hans, a kalapjához emelve a kezét. Később, amikor kilépett a szűk szobából, Lili a hall melletti Restaurant de la Régence-ban talált rá Hansra. Lili, aki még alig-alig jutott ki az álmatag állapotból, csak ennyi mondott: – Néha nem tudom, mi bajom. Egy másik alkalommal Hans elvitte Lilit Nizzába, hogy az antik pultokról festményeket vásároljanak. – Vajon mi lehet az oka annak, hogy Greta sosem tart velünk? – kérdezte Hans. – Túlságosan leköti a festés, azt hiszem – felelte Lili. – Keményebben dolgozik, mint bárki, akit ismerek. Még Einarnál is keményebben. Egy nap még híres lesz, majd meglátja! Miközben ezt mondta, magán érezte Hans tekintetét. Megtisztelőnek tartotta, hogy egy ilyen férfi egyáltalán kíváncsi a véleményére. Az egyik pulton (a mögötte álló asszony állán puha szőrszálak fehérlettek) Lili talált egy ovális temetési portrét, amely egy furcsa arcszínű, lehunyt szemű, fiatal férfit ábrázolt. Tizenöt frankért megvette; Hans azon nyomban megvásárolta tőle harmincért. – Ma jól érzi magát? – kérdezte a férfi. A kirándulások előtt Lili mindig modellt ült Gretának. Előfordult, hogy egy könyvet (a Franciaország madarairól szólót) tartott maga előtt, vagy odavette az ölébe IV. Edvardot, mert a keze, amikor üres volt, idegesen rángatózott. Az utcáról beszűrődő zajoktól eltekintve a lakás csendes volt, az ingaóra olyan lassan ketyegett, hogy Lili egy délután felállt, és megnézte, hogy rendesen fel van-e húzva. Amikor végeztek Gretával, kidugta a fejét a terasz korlátja fölött, és várta, hogy Hans végre megjelenjen a kapunál. Hans általában felkiáltott neki az utcáról: – Lili! Siessen, jöjjön le! És Lili lerohant a hétfordulós, csempeborítású lépcsőn; túlságosan türelmetlen volt ahhoz, hogy megvárja, míg a lift felér. Egy nap, mielőtt Hans megérkezett, Greta összecsapta a kezét, és felkiáltott: – Ez az! Így tartsd az arcod! Ezt akartam. Lili vár. Lili éppen Hansra vár. Egyszer Lili és Hans egy szabadtéri kávézóban üldögélt a St. Michel lépcső lábánál. Öt-hat mocskos kis cigánygyerek lépett az asztalukhoz, képeslapokat árultak, amelyek valójában a tengerpart bizonyos részeiről készült, színes ceruzával átrajzolt fényképfelvételek voltak. Hans egy egész sorozatot vásárolt Lilinek. A levegő sűrű volt, a nap forrón perzselte Lili nyakát. A poharában a sör lassan felmelegedett. Egy hete jártak el Hansszal; az együtt töltött délutánok várakozással kezdték eltölteni Lilit. Időnként eltűnődött, vajon Hans mit gondol róla. Elmentek a korzóra is; Hans a könyöke hajlatába fogta Lili kezét. Sötét árnyalatú nevetésével és hullámzó vászoningével, az augusztusi napon egyre barnábbá váló bőrével és rég elfeledett becenevével (Valnod) egyre közelebb került Lilihez. Lilihez, és nem Einarhoz, akivel gyerekkora óta nem találkozott. Lili volt az, és nem Einar, aki a bőrén érezte Hans érdes végű ujjainak érintését. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta Lili. – Ahogy én is! – És annak is örülök, hogy így meg tudjuk ismerni egymást. Hans bólintott. A képeslapokat nézegette, felemelte azokat, amelyek a legjobban tetszettek neki (a polgári kaszinót, a domb lábánál lévő citrusligetet ábrázoló képeket), hogy Lili is láthassa. – Igen, maga tényleg fantasztikus lány, Lili. Egy nap még nagyon boldoggá fog tenni valakit. Azután Hans valószínűleg rájött, hogy Lili mit érezhet, mert letette a cigarettáját és a képeslapokat, és

megkérdezte: – Ó, Lili. Eszébe jutott már, hogy esetleg. Mi ketten… Elnézést! Túl öreg vagyok magához, Lili. Zsémbes vénember vagyok egy olyan nőhöz, amilyen maga. És akkor Hans mesélni kezdett Lilinek a lányról, akit szeretett, és akit elveszített. Elmondta, hogy amikor Ingrid – ez az egész évekkel korábban történt – állapotos lett, az anyja arra kérte, hogy soha többé ne térjen vissza Kékfogba. Párizsban telepedtek le, a Panthéonnal szemközt, egy papírtapétás lakásban éltek. Ingrid sovány volt, csak a hasa nőtt; hosszú, szeplős karjai voltak. Egy augusztusi délután úszni mentek. (Hans az ég felé bólintva gyorsan hozzátette: „Az a nap nem olyan volt, mint a mai.”) A folyónál a fehér köveken már ott hevertek a sárguló falevelek. Ingrid belépdelt a vízbe a köveken, és széttárta a karjait, hogy megőrizze az egyensúlyát. Hans a partról figyelte, és közben sonkát evett. Ingridnek hirtelen megbicsaklott a bokája. Felkiáltott; beleesett a vízbe, és egy örvény lerántotta. – Nem értem oda időben – mondta Hans. Ettől a tragédiától eltekintve jó volt az élete. – Mert elhagytam Dániát – mondta. – Az élet ott számomra túlságosan rendezett és szabályos. Túlságosan. kényelmes. Időnként, amikor éppen képtelen volt festeni, Greta is ilyesmit mondott a barátaiknak. „Túl kényelmes a munkához” – magyarázta, miközben megcsörrentek ezüst karkötői. „Túl kényelmes ahhoz, hogy szabad lehessek.” – És most már olyan hosszú ideje vagyok egyedül, hogy talán már alkalmatlan is vagyok a nősülésre. Túlságosan ragaszkodom a rigolyáimhoz. Ez a baj. – Nem gondolja, hogy éppen a házasság az, amire a legjobban kellene vágynunk életünkben? Vajon a házasság nem teszi teljesebbé az embert, mint a magányos élet? – Nem minden esetben. – Szerintem igen. A házasság olyan, mint egy harmadik személy – mondta Lili. – Időnként megteremt valakit. Időnként nem csupán két ember van benne. – Lehetséges, de nem mindig ilyen jó a helyzet – vélte Hans. – Egyébként honnan tud ennyit erről? Ekkor valami azt súgta Lilinek, ellenőrizze a pulzusát, úgy érezte, mintha a szék háttámláján nyugtatott karja helyén üres vascső lenne. – Eltűnt! – mondta olyan halkan, hogy Hans értetlenül kapta fel a fejét. – Micsoda? – kérdezte a férfi. – Az erszényem. Eltűnt. – A cigányok! – Hans talpra ugrott. A kávézó egy kis téren volt, amibe hat keskeny utca torkollott. Hans elindult az egyik utcán, megtett néhány lépést. Sehol sem látta a cigányokat; kivörösödő arccal átrohant a következő sikátorba. – Menjünk el a rendőrségre! – mondta végül, és néhány frankot hagyott az asztalon. Óvatosságra intett egy nőt, aki ugyanúgy a széke háttámlájára akasztotta hosszú zsinóros erszényét, mint Lili. Megfogta Lili kezét. Valószínűleg feltűnt neki Lili sápadtsága, mert szelíden csókot nyomott az arcára. Az erszényben csupán némi pénz meg egy rúzs volt. Gretáé volt; nem is erszény, inkább krémszínű, hosszú zsinórral és nagy fülekkel ellátott kézitáska volt. A rúzson, néhány ruhán, két pár cipőn, a fűzőjén és az alsóneműjén kívül Lilinek semmije sem volt. Nem birtokolt semmit, de ez még szabadabbá tette: jött és ment, és legfeljebb csak amiatt kellett aggódnia, hogy a szél felfújja a szoknyáját. A rendőrőrs egy kis téren volt; a tér közepén kialakított parkban narancsfák álltak. Az alkonyati napfény visszaverődött az őrs ablakáról. Lili hallotta, hogy a környékbeli boltosok nagy zajjal lehúzzák a redőnyöket. Eszébe jutott, hogy napszemüvege is az erszényben volt; mókás kis darab, felhajtható lencsékkel – Greta apja küldte Kaliforniából. Tudta, Greta dühös lesz, hogy elveszett, hogy Lili nem vigyázott jobban; talán még azt is a fejéhez fogja vágni, hogy soha senkire és semmire sem figyel eléggé.

Ahogy a rendőrőrs lépcsőjéhez értek, ami mellett koszos, fehér macskák hengergőztek a porban, Lili rádöbbent, hogy nem jelentheti be a lopást. Megtorpant. Nem volt személyazonossági igazolványa, nem volt útlevele, sőt – ez most jutott először az eszébe, hiszen eddig még senki sem kérdezte tőle – családi neve sem volt. – Ne csináljunk belőle ügyet – mondta. – Csak egy buta, régi erszény volt! – De akkor sosem kaphatja vissza! – Nem éri meg a fáradságot – mondta Lili. – Ráadásul Greta már vár. Csak most jöttem rá, hogy késésben vagyok. Egészen biztos, hogy Greta már türelmetlenül vár. Ma este festeni akart. – Meg fogja érteni. – Valami azt súgja, hogy most akarja kezdeni a munkát, most azonnal! Nem tudom, de. Így érzem. – Jöjjön! Menjünk be! – Hans megfogta Lili csuklóját. Felhúzta az első lépcsőfokra. Még mindig játékos volt, bár kissé atyáskodó is. Ismét meghúzta Lili karját, ezúttal már erősebben szorította a csuklóját. Ezzel kis fájdalmat okozott Lilinek, bár a dolog semmivel sem volt kellemetlenebb, mint egy agresszív kézfogás. És akkor – hogy hogyan, ő maga sem tudta – Lili hirtelen megérezte, hogy Hans a ruhája elejét nézi. Ő is lenézett, és a kürtkagylómintás, fehér ruhán megpillantotta a vércsöppet a foltot, ami olyan vörös volt, hogy már-már feketének tűnt Úgy terjeszkedett, mint a tóba hajított kavics körül a vízfodrok. – Lili! Megsérült? – Nem, nem – mondta Lili. – Jól vagyok. Jól leszek. De most már haza kell mennem. Vissza, Gretához. – Úgy érezte, mintha belül zsugorodni kezdene, mintha visszahúzódna annak a bizonyos alagútnak a mélyére, Lili rejtekhelyére. – Hadd segítsek! Hogyan segíthetnék? Ahogy teltek a másodpercek, Hans mintha egyre távolabb került volna; a hangja olyan volt, mintha egy vascsövön keresztül érkezne. Minden olyan volt, mint a Radhuset-bál után: a vérzés erős volt, de Lili mégsem érzett semmit. Fogalma sem volt róla, honnan jönnek a vércsöppek. Megrémült és közben elcsodálkozott, olyan volt, mint egy gyerek, aki véletlenül megölt egy állatot. A fejében üvölteni kezdett egy erőtlen hangocska: „Rohanj, siess!” A hang félelemtől remegett, de közben mégis élvezte a kis, délutáni drámát itt, Mentonban, ezen a délutánon, augusztusban. Lili a rendőrőrs lépcsőjén hagyta Hansot, három sarkon is befordult; úgy menekült el a férfitól, ahogy a cigánykölykök tőle, és közben a ruháján kitartóan, megfékezhetetlenül, mint egy betegség, egyre terjeszkedett a vérfolt.

TIZEDIK FEJEZET

Greta új stílusa az volt, hogy pasztellszínekkel, főként sárgákkal, cukorka-rózsaszínekkel és jégkékkel festett. Továbbra is csak portrékat készített. Még mindig azokat a festékeket használta, amelyek megbízhatatlan kupakokkal ellátott üvegcsékben érkeztek a müncheni cégtől, de amíg korábbi képei komolyak, őszinték, merevek és hivatalosak volt, az újakat a maguk élénkségével és színességével inkább – ahogy Lili egy alkalommal megállapította – aranyosnak lehetett nevezni. Valamennyi képe nagyméretű volt, és szinte mindegyik Lilit ábrázolta: Lilit a pipacsmezőn, Lilit a citromligetben, Lilit Provence dombjai előtt. Miközben festett, Greta semmire sem gondolt, vagy legalábbis így érezte; a tudata, minden gondolata éppen olyan világos és ragyogó volt, mint a festékek, amiket a palettáján kikevert. Olyan érzése támadt, mintha a nap felé rohanna – mintha a festés nem szólna semmi másról, mint a vak, de hittel teli rohanásról. A legjobb napokon eksztázis áradt szét benne, ahogy a festékesdoboza és a vászon között ide-oda lépegetett, és sokszor olyan érzése támadt, hogy valami fehér fény veszi körül, ami mindent távol tart tőle, mindent kivéve a saját képzeletét. Amikor a festés munka volt a számára, amikor az ecset-vonásokkal megpróbálta megörökíteni Lili fejének íveit vagy sötét szemének mélységét, Greta valami zizegést, valami lágy kopogást hallott a fejében, valami olyan hangot, amiről azok a bambuszbotok jutottak eszébe, amelyekkel az apja narancsfáiról leverik a termést. A festés olyan volt, mint a gyümölcs-szüret, a hang meg olyan, mint a kaliforniai földre lepottyanó, érett narancsok tompa, nedves puffanása. Élvezte a dolgot, ennek ellenére meglepetést okozott neki, ahogy ősszel, Koppenhágában a Lilifestményeket fogadták. Rasmussen felajánlotta, hogy októberben két hétre kiakasztja a képeket a galériájában. Greta első triptichonját, a Lili háromszort ott helyben eladták, miután egy bíborszín bőrkesztyűt viselő svéd és a Királyi Akadémia egyik fiatal professzora rövid ideig értekezett egymással. A szófán alvó Lilit ábrázoló portrét több mint kétszázötven koronáért vették meg. Einar festményei persze többet értek, de Gretának még soha életében nem sikerült elérnie ilyen magas árat. – Minden nap látnom kell Lilit – közölte Greta a férjével. Már hiányzott neki Lili, amikor nem volt jelen. Mindig korán kelt, hajnalban, még az első komp indulása előtt, azelőtt, hogy az utcán felhangzottak a jól ismert zajok. Azon az őszön voltak olyan reggelek, amikor még a szokottnál is korábban ébredt; a lakásban olyan sötét volt még, hogy ha maga elé nyújtotta, nem látta a saját kezét. Felült az ágyban. Mellette aludt Einar, a férfi lábánál pedig ott hevert IV. Edvard. Sokszor még a félálom ködében lebegett, de máris azon töprengett, vajon hol lehet Lili. Gyorsan kikelt az ágyból, és nekilátott, hogy átkutassa a lakást. Hová mehetett Lili? Ezt a kérdést ismételgette magában, miközben szétnézett az előszobában, kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját. Csak amikor kinyitotta a bejárati ajtót, csak miután az ajkai tucatszor elismételték a kérdést, akkor sikerült kikecmeregnie az álom ködéből, akkor kapott észbe. Azon az őszön, egy reggel Greta és Einar a lakásban tartózkodott. Április óta először kellett begyújtaniuk. Háromszintes kályhájuk volt; valójában három, egymásra helyezett vasdoboz, amit négy láb támasztott alá. Greta gyufát tartott a kályhába dugott fahasábok közé gyömöszölt papírhoz. A tűz fellobbant, és nekilátott, hogy lerágja a hasábokról a kérget. – Lili nem jöhet el minden nap! – tiltakozott Einar. – Szerintem te nem is érted, milyen nehéz ez, milyen nehéz elküldeni Einart, és előhívni Lilit! Túl nehéz ahhoz, hogy minden nap sor kerüljön rá! – Miközben ezt elmondta, megpróbálta ráadni IV. Edvardra azt a kötött szvettert, amit a tengerész feleségétől kaptak. – Imádom! Imádom Lilit, de. Nagyon nehéz! – Minden nap őt akarom festeni! – jelentette ki Greta. – Szükségem van a segítségedre. És akkor Einar különös dolgot tett: átment a műtermen, és megcsókolta Greta nyakát. Greta mindig úgy érezte, Einarban van valami jellegzetes, dános hűvösség; már nem is emlékezett rá, hogy a férje mikor

csókolta meg a teste egyéb pontját, mint a száját; mert a szájára néha adott egy-egy csókot – általában késő éjszaka, amikor minden fekete és csendes volt, kivéve akkor, amikor bevonszoltak egy-egy hőbörgő részeget szemközti házban lakó dr. Mollerhez. Einarnál ismét jelentkezett a vérzés. A mentoni incidenst követően jól volt, de aztán egy nap zsebkendőt szorított az orrára. Greta látta, ahogy a vörös folt keresztülszivárog az anyagon. Nyugtalanította őt a dolog; a Teddy Cross-szal töltött utolsó hónapokat juttatta eszébe. Ám amilyen váratlanul elkezdődött, a vérzés olyan hirtelen el is múlt, nem is emlékeztetett rá más, csak Einar vörös foltos orra. Aztán egy este, ahogy lassan bederesedett az ablak, Greta és Einar csendesen megvacsorázott. Greta, miközben a szájához emelgette a villájára tűzött heringdarabokat, a vázlatfüzetébe rajzolgatott. Einar szórakozottan üldögélt, a kávéját kavargatta – olyan volt, mintha álmodozna. Greta felnézett a vázlatból (egy tanulmányt készített egy újabb festményhez, amelyen Lili majd egy májusfa mellett jelenik meg), és látta, hogy az asztal túlsó oldalán ülő férfi arcáról hirtelen eltűnnek a színek. Einar teste megfeszült, gyorsan elnézést kért, és kisietett a szobából, azonban a széken maradt utána egy árulkodó vörös pötty. A következő két napban Greta megpróbált kérdéseket feltenni Einarnak a vérzésről, az okairól, a forrásáról, ám a férfi mindannyiszor szégyenkezve hátat fordított neki. Később már úgy viselkedett, mintha Greta ütéseket mérne rá – a kérdésektől, mint megannyi pofontól, kivörösödött az arca. Greta számára egyre világosabbá vált, hogy Einar titokban akarja tartani előtte a vérzést; már nem is tartott az orra elé zsebkendőt, már ócska ecsettörlő rongyokkal tisztogatta le magát, amiket később behajított a csatornába. Ám bárhogy is titkolózott, Greta mindig megtudta, mi történt. Érezte a friss vérszagot, látta Einaron, hogy rosszul volt, és reggelente észrevette a csatornán átívelő híd kőpilonján fennakadt véres-festékes rongydarabokat. Egy reggel Greta elment a postára, hogy nyugodt körülmények között intézzen el telefonhívást. Amikor visszatért a műterembe, Lili már a Királyi Színház díszleteseitől kölcsönkért meggypiros, féltámlás szófán feküdt. A hálóingét is kölcsönbe kapta; korábban egy azóta visszavonult szoprán – a torka már öreg volt, kék és inas – viselte akkor, amikor Desdemona szerepét énekelte. Greta úgy vette észre, Lili nincs tisztában vele, hogy néz ki, mert ha tudta volna, nem fekszik így, szétvetett lábbal, kifelé fordított bokákkal. A szája nyitva volt, a nyelve az ajkán – úgy festett, mintha morfiumtól ájult volna be. Gretának tetszett a póz, bár ő biztos nem állított volna be ilyet. Einar előző éjszaka nem bírt aludni, görcsölt a gyomra, és – Greta ezt nem tudta biztosan, de tartott tőle – ismét jelentkezett a vérzés. – Megszerveztem neked egy találkozót – mondta Greta. – Miféle találkozót? – kérdezte Lili. A légzése felgyorsult, a melle gyorsabban emelkedett-süllyedt, mint addig. – Egy… orvossal. Lili felült. Riadtnak látszott. Ez is azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor Greta látta, hogy Einar visszaóvakodik Lili arcára; hirtelen még a felső ajka fölötti szőrszálárnyékokat is meglátta. – Nincs semmi bajom! – jelentette ki Lili. – Egy szóval se mondtam, hogy bajod van. – Greta közelebb lépett. Megkötötte a szaténszalagokat Lili hálóinge ujján. – De beteg voltál – folytatta. Kezét becsúsztatta festőköpenye foltzsebébe, amelyben a ceruzacsonkokat, a Santa Monica-i tengerpart hullámai között lebegő Teddy Cross fényképét, meg annak a véres ruhának egy kis darabkáját tartotta, amit Lili akkor viselt, amikor Hans nevét kiáltozva visszatért a mentoni bérelt lakásba. – Aggódom a vérzés miatt. – Lili arcára nézett, amin mintha szégyent látott volna. Ám Greta tudta, oka és joga van előállni a dologgal. – Tudnunk kell, mi az oka. Ha esetleg valami… – Elhallgatott. Jeges remegés futott végig rajta. Jaj, mi történik a házasságommal? – villant át az agyán, miközben a hálóing gallérjába szőtt szalagokat tépkedte. Férjet akart. Lilit akarta. – Ó, Einar!

– Einar nincs itt – közölte Lili. – Kérlek, mondd meg neki, hogy találkozzon velem a központi pályaudvaron, a 11:04-es rungstedi vonatnál! – kérte Greta. – El akarok menni a kellékboltba. A szekrényhez lépett, egy sálat keresett. – És mi van akkor, ha Einar nem tér vissza időben? – kérdezte Lili. – Mi van, ha addig nem találom meg őt? – Elő fog kerülni – felelte Greta, majd hozzátette: – Nem láttad a sálamat? Azt az aranyszegélyes kéket. Lili lehajtotta a fejét. – Nem hiszem. – Itt volt, a szekrényben. A fiókomban. Kölcsönvetted? – Azt hiszem, a Café Axelben hagytam – mondta Lili – Biztos ott őrzik a pult alatt. Megyek, elhozom! – Azután: – Greta ne haragudj! Mást nem vettem el. Máshoz hozzá se nyúltam! Greta érezte, ahogy a sértettség összegyűlik a vállaiban. Itt valami nagyon nincs rendjén – mondta magában, de félrehessegette a gondolatot. Nem, nem hagyja, hogy egy kölcsönvett sál feldúlja a házasságát. Egyébként is, nem azt mondta Lilinek, hogy bármit elvehet? Bármit! Nem éppen ő akart kedvezni neki? Nem ő akarta boldoggá tenni? – Maradj itt! – mondta. – De kérlek, gondoskodj róla, hogy Einar kiérjen a vonathoz! A Café Axel falait sárgára festette a dohányfüst. A helyet főként a Királyi Akadémia diákjai látogatták, leginkább azért, mert délután négy és hat között mindent féláron adtak. Amikor még ő is diák volt, Greta általában az ajtó melletti asztalhoz ült, és vázlatokat rajzolt az ölében tartott tömbbe. Amikor valamelyik barátja belépett, és megkérdezte tőle, mit rajzol, határozott mozdulattal összecsukta a tömböt, és így válaszolt: „Valamit Wegener professzornak.” A pult mögött álló férfitól megkérdezte, nem látott-e egy kék sálat. – A kuzinom úgy emlékszik, itt hagyta – mondta. – Ki a kuzinja? – törölgette a kezét a férfi. – Karcsú lány. Valamivel alacsonyabb nálam. Félénk. – Greta elhallgatott. Elég nehezen tudta volna leírni Lilit, aki valósággal lebegett a világban, a kis ruhájában, fehér gallérjával és barna szemével, amivel ámuldozva nézett rá minden jóképű idegenre. Greta orrcimpája megremegett. – Lilire gondol? – kérdezte a férfi. Greta bólintott. – Kedves lány. Bejár ide, ott szokott ülni, az ajtó mellett Maga is biztos tudja, de elmondom, a fiúk valósággal összetörik magukat, hogy felkeltsék a figyelmét. Lili időnként iszik valamelyikükkel egy sört, aztán amikor a fiú félrefordul, egyszerűen eltűnik. Igen, tényleg itt felejtette a sálját. Átnyújtotta a sálat, Greta a feje köré kötötte. Ismét megérezte a halvány menta- és tejillatot. Az utcán a levegő még mindig párás volt, metszően hűvös és sós. Gretáról már lefakult a nyári barnaság, a kezén kicserepesedett a bőr. Eszébe jutott, hogy októberben milyen gyönyörű Pasadena, milyen csodálatos a napszítta, szilvabarna San Gabriel-hegység, milyen szépek a kéményekre felkúszó bougainvilleák. A központi pályaudvar visszhangzott a sietős lábak neszezésétől. A magasban, a tető alatt galambok burukkoltak, krétaszerű ürülékük beszennyezte a tölgyfa gerendákat. Greta vett egy csomag mentolos cukrot az újságot és édességet árusító fiútól, akinek vevői csomagolópapír-ösvényt hagytak maguk után. Einar a jegypénztárnál jelent meg; úgy viselkedett, mint aki eltévedt. Az arca vörös volt a dörzsöléstől, a haja nedves a hajszesztől. Futott, idegesen törölgette a homlokát. Gretának, amikor észrevette őt a tömegben, feltűnt, hogy milyen apró, a feje alig ért fel más férfiak válláig. Greta arra gondolt, talán eltúlozza Einar karcsúságát és törékenységét, de közben úgy érezte, hogy a férje a csontos

csuklójával és ívelt, keskeny hátával valójában még nem nőtt fel, még mindig gyerek. Einar úgy nézett fel a galambokra, mintha először járna a központi pályaudvaron. Félénken megszólított egy fiatal lányt, megkérdezte tőle, mennyi az idő. Gretában különös nyugalom áradt szét. Odament Einarhoz, megcsókolta. Megigazította a hajtókáját. – Tessék, a jegyed – mondta. – Ide felírtam a doktor címét. Szeretném, ha elmennél hozzá. – Először el akarok mondani neked valamit – felelte Einar. – Szeretném, ha belátnád: nincs semmi bajom! – A sarkán egyensúlyozva billegett. – Hát persze, hogy nincs semmi bajod! – csapott a levegőbe Greta. – Ennek ellenére szeretném, ha elmennél ehhez az orvoshoz. – Miért? – Lili miatt. – Szegény kislány! – mondta Einar. – Ha azt akarod, hogy Lili… velünk maradjon. Úgy értem. Szóval, szerintem egy orvosnak is tudnia kell róla. Körülöttük délutáni bevásárlásból érkező emberek, főként nők tolakodtak, a szatyruk duzzadozott a sajttól, a heringtől. Greta elgondolkodott, miért beszél még mindig úgy Liliről, mintha egy harmadik személy lenne. Gyanította, hogy teljesen összetörné Einart (el tudta képzelni, ahogy finom csontjai összeroppannak), ha másképp tenne, ha hangosan is kimondaná, hogy Lili valójában nem más, mint a férje női ruhában. Pedig ez volt az igazság. – Ezt most miért csinálod? – kérdezte Einar. Ahogy meglátta a férfi kivörösödött szélű szemhéját, Greta a legszívesebben elfordította volna a fejét. – Éppen annyira szeretem Lilit, mint te. Jobban, mint… Elharapta a mondatot. – Az az orvos segíthet neki. – De hogyan? Hogyan segíthetne bárki is Lilinek rajtad meg rajtam kívül? – Várjuk meg, mit mond az orvos. Einar még egy utolsó kísérletet tett: – Nem akarok menni. Lili nem szeretné, ha elmennék. Greta kihúzta magát, felszegte az állát. – Én viszont azt akarom, hogy menj! – jelentette ki határozottan. – A feleséged vagyok, Einar! – A nyolcas vágányra mutatott, és megérintette Einar derekát. – Menj! – mondta. Einar csoszogva elindult, elhaladt az újságot és édességet árusító fiú mellett, keresztülvágott a csomagolópapír-ösvényen. A teste lassan beleolvadt az utasok tömegébe, a feje egy lett a több száz ember feje között, akiknek valamilyen elintéznivalójuk akadt Koppenhágában; eltűnt a túlsúlyos gyerekek között, akiknek a mellkasa úgy süllyedt, ahogy Einaré emelkedett – akik egy nap majd ránéznek Einarra egy tömegben, és csak magukat fogják látni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Einar az ablaknál ült, a déli napsugarak az ölébe hajlottak. A vonat elszáguldott a vörös cserepes házak mellett, amelyek udvarán mosott ruhák száradtak, gyerekek integettek. Vele szemközt egy idős nő ült, a keze a kézitáskája fülén. Megkínálta Einart mentolos cukorkával. – Helinsogrbe tart? – Rungstedbe – felelte a férfi. – Én is. – Az asszony fehér haját horgolt háló fogta össze. A szeme hókék volt, a fülcimpája húsos és petyhüdt. – Talán egy barátja él ott? – Megbeszélésre megyek. – Talán orvoshoz igyekszik? Einar bólintott. – Értem – mondta az idős nő. Rántott egyet a kardigánján. – A rádiumos intézetbe? – Azt hiszem, igen – felelte Einar. – A feleségem intézte a dolgot. – Kinyitotta a Gretától kapott borítékot, amiben egy elefántcsont színű kártyát talált, azt a kártyát, amire előző héten Lili írt Gretának üzenetet: „Időnként úgy érzem, csapdába estem. Érezted már így magad? Én tehetek róla? Vagy Koppenhága? Csók.” – A kártyán az áll, hogy dr. Hexler – mondta az idős nő. – Ott van a hátulján dr. Hexler címe. Útba esik nekem. Örömmel elkísérem. Egyesek szerint egész Dániában dr. Hexleré a legjobb rádiumos intézet. – A melléhez ölelte a táskáját. – Egyesek szerint szinte mindent meg tud gyógyítani. Einar köszönetet mondott az idős nőnek, és hátradőlt az ülésen. A nap melegen sütött be az ablakon. Einar fontolóra vette, hogy esetleg mégsem megy el a vizsgálatra. Eszébe jutott Greta, és az, ahogy közölte, találkozni akar vele a központi pályaudvaron. Dühös villanással keresztülhasított a tudatán a kép: Gretát látta, ahogy felszegett állal magaslik a tömeg fölé, és vár a férjére. Talán az lett volna a legjobb, ha ellenszegül, és oda se megy! Elképzelte, ahogy Greta ott áll és vár, telnek a percek, az órák, és egyre nyilvánvalóbbá válik a számára: hiába ácsorog, mert az, akinek az érkezését lesi, sosem fog eljönni. Mit tehetett volna akkor? Szépen hazamegy, mást nem nagyon. Aztán, ahogy kinyitja lakása ajtaját, ott találja a férjét az asztalnál. A férjét, aki rá vár, és így szól hozzá: „Nem akarok elmenni az orvoshoz!” És akkor Greta hallgatott volna egy sort, majd így válaszol: „Jól van.” – Megérkeztünk – közölte a vonaton utazó idős asszony. – Szedje össze a holmiját! Tiszafák vöröses, viaszos kúpjai sorakoztak Rungsted utcáin. Reggel esett; a levegőnek friss, gyantás illata volt. Az idős asszony mélyeket lélegzett. Gyors léptekkel haladt, a csípője furcsán mozgott a szoknyája alatt. – Ne idegeskedjen! – mondta. – Nem vagyok ideges. – Semmi baj nincs azzal, ha valaki ideges. – Befordultak az egyik utcára, amely mellett fehérre festett vaskapukkal megszakított, alacsony kerítésfalak mögött álltak a házak. Elhúzott mellettük egy nyitott automobil, a motorja hangosan kattogott. A sildes bőrsapkát viselő sofőr odaintegetett az idős nőnek. – Már itt is vagyunk – mondta az asszony a kikötővel szemközti sarokhoz érve. Einar felnézett a kékes épületre, amely olyan jellegtelen volt, hogy akár pékség is lehetett volna. Az asszony megszorította Einar karját, azután felhajtotta a gallérját, és elindult a tenger irányába. Einarnak közel egy órát kellett várakoznia dr. Hexler vizsgálószobájában. A helyiség fele olyan volt, akár egy szalon, szőnyeggel, dívánnyal, könyvespolcokkal, állványra helyezett virágokkal, a másik felének

a padlóját azonban gumilapok borították. A fal mellett egy vizsgálóágy állt, fölötte túlméretezett lámpa, a szekrényekben tiszta, átlátszó folyadékkal teli üvegek sorakoztak. Megérkezett dr. Hexler. – Az asszisztensem nem szólt, hogy vetkőzzön le? – Az álla hosszúkás volt, a hegyén akkora mélyedés, amibe akár egy pénzérmét is bele lehetett volna dugni. A haja ezüstszínű volt. Amikor leült az Einaréval szemközt álló székre, a nadrágja alól kilátszott skótkockás, kötött zoknija. Az idős asszony, akivel Einar a vonaton megismerkedett, elmesélte, hogy a doktor a rózsakertjéről is híres. Einar kinézett az ablakon, és látta, a növényeket már visszametszették télire. – Gondok vannak a házasságával? – kérdezte az orvos. – Jól értettem, hogy ez a probléma? – Nem nevezném gondnak. – Mióta nős? – Hat éve – felelte Einar. Eszébe jutott az esküvő, amit a parkban, a Szent Alban-templomban tartottak meg. A fiatal diakónus angol volt; aznap reggel megvágta magát a borotvájával. Amikor megszólalt, a hangja olyan könnyű volt, mint a nyitott, rózsaszínű ablakokon keresztüllebegő, a vendégek ölét simogató szellő: „Ez egy különleges esküvő. Valami nagyon különleges dolgot látok. Tíz éven belül önök ketten híres emberek lesznek!” – Gyerekek? – kérdezte dr. Hexler. – Nincsenek. – Miért? – Nem is tudom. – Feltételezem, testi kapcsolatban állnak egymással. – Dr. Hexler arca kőmerev volt. Einar megpróbálta elképzelni őt a rózsakertjében; valószínűleg ugyanilyen arcot vág akkor is, amikor felfedezi, hogy a kedvenceit pusztítani kezdték a sziromfaló férgek. – Rendszeresen közösülnek? Einar ekkor már alsóneműben állt. A székre pakolt ruhahalom szomorúnak és szánalmasnak látszott, a fehér ingujjak petyhüdten nyújtóztak a nadrág dereka felé. Dr. Hexler intett Einarnak, üljön le a díványra. Egy tölcsérben végződő csőbe beleszólva megkérte az asszisztensét, hozzon kávét és egy tálkában cukrozott mandulát. – Magömlése van? – kérdezte azután. Einar úgy érezte, lerakták körülötte a megaláztatás tégláit. Minden egyes sértés, amit Gretától és most dr. Hexlertől kapott, egy-egy vörös fájdalomtégla volt, amelyek egymásra rakódva falat alkottak. – Időnként – felelte. – Helyes. – Dr. Hexler lapozott a jegyzetfüzetében. – A felesége azt mondta, ön szeret nőnek öltözni. – Ezt mondta volna? Belépett a doktor bozontos, vörös hajú asszisztense. Letette a kávét és a mandulát. – Cukrot? – kérdezte. – Wegenerné asszony beszélt nekem egy bizonyos lányról – folytatta dr. Hexler. – Egy Lili nevű lányról. – Elnézést, Wegener úr. Cukrot parancsol? – kérdezte az ápolónő. – Nem, semmit sem kérek. A nő kávét töltött dr. Hexlernek, majd távozott. – Wegener úr, és specialista vagyok. Gyakorlatilag nincs olyan betegség, amivel még ne találkoztam volna. Ha zavarban is van, kérem, ne feledje: engem semmi nem hoz zavarba. Einar nem tudta, miért, de hirtelen hinni akarta, hogy dr. Hexler megérti őt. Úgy érezte, ha beszél a Lili rejtekhelyéhez vezető alagútról, ha bevallja, hogy Lili valójában nem ő, hanem másvalaki, Hexler elgondolkodva ütögetné az ajkát a ceruzája végével, és így szólna: „Ah, igen. Aggodalomra semmi ok. Már láttam ilyet.” És ekkor Einar belekezdett:

– Időnként úgy érzem, el kell indulnom, hogy megkeressem Lilit. – Egy ideje már úgy gondolt erre az érzésre, mint az éhségre. Nem arra, ami vacsora előtt mardossa az ember gyomrát, inkább, amit akkor érez, ha üres a gyomra. Arra az éhségre, ami miatt az ember aggódni kezd, hogy vajon honnan érkezik meg a következő tál étel, ha megérkezik egyáltalán. Einar általában beleszédült ebbe az éhségbe. – Néha elakad a lélegzetem, amikor rágondolok – mondta. – Hová kell elmennie, hogy rátaláljon? – kérdezte dr. Hexler. Vastag szemüvege felnagyította a szemeit, mint ahogy a savanyított tojások látszanak az üvegben. – Magamba. – Mindig ott van? – Igen. Mindig. – Mit gondolna akkor, ha azt mondanám magának, hogy többé ne öltözzön nőnek? – Dr. Hexler előredőlt a székében. – Úgy gondolja, doktor úr, hogy ezt kellene tennem? Úgy gondolja, ártok valakinek azzal, hogy ezt csinálom? – Einar aprónak érezte magát az alsónadrágjában. A dívány ülőpárnái közötti rés kis híján beszippantotta. Szeretett volna inni egy kis kávét, de a karja alig ért el az asztalig. Dr. Hexler felkattintott egy kapcsolót; a vizsgálólámpa ezüstös tányérját fehérre festette a fény. – Nos, lássuk! – Az orvos megnyomkodta Einar vállait. – Kérem, álljon fel! – Dr. Hexler közelebb húzta a lámpát, ráirányította Einar hasára. Einar köldöke körül a szeplők feltűnően barnának látszottak, a hasán lévő néhány fekete szőrszálról a sarkokban összegyűlt porcsomók jutottak eszébe. – Érez valamit, amikor ezt csinálom? – kérdezte dr. Hexler, miközben Einar hasára szorította a tenyerét. – Nem. – És most? – Nem. – És itt? – Nem. – Értem. – Dr. Hexler közvetlenül Einar előtt ült. Einar abban a pillanatban arra vágyott a legjobban, hogy az orvos kijelentse: semmi baj sincs se Lilivel, se vele, hogy közös testük működőképes, éppúgy betölti a funkcióját, mint mondjuk egy köröm nélküli lábujj, és semmivel sem különlegesebb, mint például dr. Hexler hegyes, hosszúkás álla meg a hegyén lévő mélyedés, ami pontosan olyan, mint egy kulcslyuk. – És mi a helyzet idelent? – kérdezte az orvos, és a kezében tartott nyelvlapáttal Einar ágyékára mutatott. – Vethetnék rá egy pillantást? Amikor Einar letolta az alsónadrágját, dr. Hexler arca merevvé vált, csak az eltömődött pórusok miatt fekete pöttyösnek látszó orrcimpája remegett. – A jelek szerint minden megvan – közölte. – Felhúzhatja az alsónadrágját. Úgy látom, viszonylag jó egészségnek örvend. Van esetleg valami, amit el szeretne mondani nekem? Előző nap Einar egy rongyot tömött az alsónadrágjába. Lehet, hogy Greta erről is beszélt az orvosnak? Úgy érezte, sarokba szorították. – Azt hiszem, lenne valami, amit meg kellene említenem… – kezdte. Ahogy beszélni kezdett a vérzésről, dr. Hexler válla lejjebb ereszkedett, a háta valahogy púposnak tűnt. – Igen, a felesége beszélt erről is. Van valami a vérben? Esetleg rögös? Alvadtnak látszik? – Nem hiszem. – A helyére került a megalázottság újabb téglája. Einarnak abban a pillanatban csak a szeme lehunyása biztosított némi megkönnyebbülést. – Nos, akkor most elvégezzük a röntgenes vizsgálatot – jelentette ki dr. Hexler. Meglepettnek tűnt, amikor Einar kijelentette, hogy még sosem volt része ilyesmiben. – Ezzel a módszerrel kideríthetjük, hogy

valóban minden rendben van-e – mondta az orvos. – Az is elképzelhető, hogy kihajtja önből ezt a… vágyat. – Abból, ahogy a szemüvege fölé vonta a szemöldökét, Einar arra következtetett, hogy dr. Hexler borzasztóan büszke a klinikáján alkalmazott technológiára. Az orvos a gamma-sugarakról és a rádiumsókból kisugárzó természetes rádiumról beszélt. – Az ionizált sugárzásról apránként kiderül, hogy különböző betegségek ellen alkalmazható csodaszer. Kezelni lehet vele a fekélyeket, a száraz fejbőrt és minden bizonnyal az impotenciát is. Ma már teljesen hétköznapinak számít az alkalmazása. – És ez a sugárzás. mit tesz majd velem? – Belenéz a testébe. – Aztán, mintha túl erősnek találta volna a kifejezést, az orvos hozzátette: – Kezelni fogja önt. – Valóban szükségem van kezelésre? – kérdezte Einar, ám dr. Hexler már parancsokat osztogatott a tölcséres csövön keresztül. Amikor mindent előkészítettek Einar számára, egy hegyes ádámcsutkás, sovány férfi kivezette őt dr. Hexler szobájából. Az illetőt Vlademarnak hívták, ő volt Hexler egyik asszisztense. Vlademar átvezette Einart egy csempézett falú szobába. A padló enyhén domború volt, a fal mellett, az egyik sarokban egy ráccsal fedett csatornanyílást helyeztek el. A helyiség közepén kerekes betegszállító ágy állt, amelyről fehér vászonhevederek lógtak le. A hevederek csatja megcsillant a fényben. – Kössük be magát – mondta Vlademar. Einar megkérdezte, valóban szükség van-e erre. Vlademar elmormogott valami választ; beszéd közben furcsán liftezett az ádámcsutkája. A röntgengép alakja olyan volt, mint egy fordított „L”, fémborítását iszapzöldre festették. Benyúlt az ágy fölé, jókora szürke lencséje pontosan az Einar köldöke és ágyéka közötti, feszes bőrfelületre irányult. A helyiségben volt egy fekete üvegablak, amely mögül – Einar legalábbis így képzelte – dr. Hexler utasítgatta Vlademart, hogy melyik gömbös végű kart húzza meg. Ahogy a szobában elhalványultak a fények, és a gép köhögni, surrogni kezdett, ahogy erőtlenül vibrált, Einar úgy érezte, ez csupán a kezdete egy olyan, hosszú vizsgálatsorozatnak, amely során rengeteg orvossal fog még találkozni. Valahogy érezte, hogy a röntgengép semmit sem fog kimutatni, és dr. Hexler vagy újabb vizsgálatokat rendel el, vagy elküldi egy másik specialistához, utána pedig esetleg még egyhez. Nem bánta a dolgot, akkor és ott nem – Greta és Lili kedvéért bármit vállalt volna. Arra számított, hogy a röntgensugár aranyszínű és pöttyös lesz, de láthatatlan volt. Semmit sem érzett. Először arra gondolt, a gép nem is működik; már-már felült, hogy megkérdezze: – Valami gond van? Azután a gépben kattant valami, a belsejéből hallatszó nyüszítés egy oktávval magasabb lett. Az iszapzöld fémburok ismét zörögni kezdett – olyan hangot adott ki, mint a sütőtepsik, amikor rázva szárítják őket. Einar mintha érzett volna valamit a hasán, de nem volt biztos a dologban. Azt képzelte, hogy a gyomra tele van olyan világító bogarakkal, amilyenek a kékfogi mocsárban éltek. Eltűnődött, vajon tényleg érez-e valami meleg bizsergést, vagy ezt is csak képzeli. Felkönyökölt, hogy lenézzen a hasára, de semmi különöset nem látott a félhomályban. – Kérem, ne mozogjon! – érkezett dr. Hexler hangja egy hangtölcséren keresztül. – Feküdjön vissza. Semmi sem történt, legalábbis Einar semmit sem észlelt. A gép csattogott és zörgött. Valami üres érzés terjedt szét a törzsében, de nem tudta volna biztosan megmondani, hogy forróságot érez-e, vagy sem. Azután mintha egy picit megégette volna valami, de amikor lenézett, nem látott változást a hasán. – Feküdjön mozdulatlanul, Wegener úr! – hallatszott újra Hexler hangja. – Ez komoly dolog ám! Einar nem tudta volna megmondani, mennyi ideje működik fölötte a gép. Két perc telt el, vagy talán húsz? És mikor lesz vége? A szobában még sötétebb lett, majdnem tökéletessé vált a feketeség. A szürke lencse körül sárga fénygyűrű jelent meg. Einar unatkozott, azután hirtelen elálmosodott. Lehunyta a szemét; úgy érezte, mintha a teste sűrűbbé és nehezebbé vált volna. Eszébe jutott, hogy még egyszer lenéz a hasára, de a karjai nem mozdultak, nem bírt a könyökére támaszkodni. Mitől ez a fáradtság? A feje helyett mintha

egy ólomgolyó lett volna a nyakán. A torkában érezte a reggelre elfogyasztott kávé ízét. – Próbáljon aludni, Wegener úr – mondta Hexler. A gép még hangosabban kattogott és zörgött. Einar érezte, hogy valami forró dolog nyomódik a hasához. Ezután rádöbbent, hogy valami nincs rendjén. Kinyitotta a szemét, éppen csak annyi időre, hogy lássa, valaki a fekete üvegablakhoz támasztja a homlokát. Azután az első homlok mellett megjelent egy második i s . Ha Greta itt lenne – gondolta Einar álmosságtól kábultan –, kioldaná ezeket a hevedereket, és hazavinne! Addig rugdosná ezt a zöld masinát, amíg leáll! Fémes csattanás rázta meg a szobát, de Einar képtelen volt kinyitni a szemét, hogy megnézze, mi történt. Ha Greta most itt lenne, ordítozni kezdene Hexlerrel, követelné, hogy azonnal kapcsolják ki azt az átkozott gépet. Ha Greta itt lenne. Nem jutott el a gondolat végéig, mert elaludt – nem, az álmokon túlra jutott.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Miközben dr. Hexler röntgengépe folytatta a zörgést és a surrogást, Greta nekiszorította a homlokát a fekete üvegablaknak. Talán tévedett volna? Lehet, hogy a férjének mégsem volt szüksége orvosi vizsgálatra? Talán jobb lett volna, ha hallgat Einarra, aki nagyon nem szeretett volna részt venni rajta? Az üveg túlsó oldalán Einar az ágyhoz kötve feküdt. Gyönyörű volt lehunyt szemmel; a bőre kissé szürkének tűnt az üvegen keresztül. Az orra pici dombocskaként emelkedett ki az arcából. – Biztos benne, hogy nem kényelmetlen számára a dolog? – kérdezte Greta az orvostól. – Többnyire nem az. Greta már jó ideje aggódott, hogy elveszíti Einart. Zavarta őt, hogy a férje sosem lett féltékeny, amikor az utcán egy-egy férfi alaposabban meggusztálta a melleit; csupán egyszer tett megjegyzést a dologra, akkor, amikor Lilinek volt öltözve. „Hogy te milyen szerencsés vagy!” A dr. Hexlerrel egy héttel korábban folytatott konzultációjuk során az orvos azt mondta, elképzelhető, hogy valamiféle tumor alakult ki Einar medencéjében, ez okozhatja a terméketlenséget és a férfiúi mivoltát illető zavarodottságot is. „Én magam még sosem láttam ilyesmit, de már olvastam hasonló esetekről. A daganat észrevétlenül fejlődik ki, és egyetlen tünete van, a furcsa viselkedés.” Greta énjének egyik része szerette volna, ha az elmélet beigazolódik; énjének része el akarta hinni, hogy egy kis, kasza formájú szike segítségével el lehet távolítani a tumort, ki lehet venni a testből azt a véres-narancssárgás valamit, ami nem lehet nagyobb egy datolyánál, és akkor Einar végre visszatérhet a házasságukba. Az ablak túlsó oldaláról fémes csattanás hallatszott, mire dr. Hexler gyorsan megjegyezte: – Minden rendben van. Einar vonaglani kezdett az ágyon, a lábai nekifeszültek a hevedereknek, amelyek túlságosan gyengének, vékonynak látszottak – Greta szinte látta, ahogy elpattannak, és Einar teste a levegőbe emelkedik, majd a padlóra zuhan. – Mikor lesz vége? – kérdezte Hexlertől. – Biztos benne, hogy minden rendben megy? – Szórakozottan babrálta a hajfürtjeit. Az egyik pillanatban arra gondolt, hogy gyűlöli ezeket az érdes tincseket, a következőben pedig már arra, hogy fogalma sincs, mihez kezd majd, ha valami történik Einarral. – A röntgenkezelés eltart egy darabig – mondta Vlademar. – Fáj neki? Úgy viselkedik, mintha nagy fájdalmai lennének. – Nem igazán – felelte dr. Hexler. – Bekövetkezhet némi hámsérülés, egy kis égés, de komolyabb probléma nem lehet. – És egy kicsit érezni fogja a gyomrát – tette hozzá Vlademar. – Jót fog tenni neki – mondta dr. Hexler. Nyugodt arcú férfi volt, a szempillái egészen rövidek és vastagok. Amikor meg szólalt, a mondatok első szavának első szótagját kissé dadogva ejtette ki, de a hangjából sugárzott a magabiztosság A klinikájára a leggazdagabb dánok jártak, olyan férfiak, akiknek a hasa rálógott a derékszíjukra; gumicipőgyárosok bányatulajdonosok, kénnel és cementtel foglalkozó üzletemberek, akiknek valamilyen problémájuk támadt deréktól lefelé. – Akkor sincs baj, ha az ördög költözött a férjébe – jegyezte meg Vlademar –, mert én kiűzöm belőle! – Ez a szép a röntgensugárban – mondta Hexler. – Szétégeti a rosszat, de nem árt a jónak. Talán nem túlzás, ha csodának nevezzük. – Mindkét férfi elmosolyodott, a foguk visszatükröződött a fekete üvegen. Greta úgy érezte, mintha lenne valami a melle alatt, valami, ami apró és bűntudatos. Amikor a kezelés véget ért, Vlademar átvitte Einart egy szobába, aminek két kis ablaka volt. Egy paravánt állított fel az ágy köré. Einar egy órát aludt; Greta közben vázlatokat készített: Lilit rajzolta le, ahogy az intézet ágyában fekve alszik. Ha a röntgensugár rátalált a tumorra, és dr. Hexler eltávolította, akkor… Akkor vajon mi fog történni? Lehet, hogy soha többé nem láthatja Lilit a férje arcán, az ajkain, a

csuklója belső oldalán végigfutó, sápadtzöld ereken, amelyek pontosan olyanok, mint a térképeken a folyók? Greta elsődlegesen azért lépett kapcsolatba dr. Hexlerrel, hogy az orvos segítségével Einar végre rátaláljon a nyugalomra. Vagy. Vagy lehet, hogy önmaga érdekében tette? Nem, nem; azért telefonált Hexler-nek a postahivatalból, abból a szűk kis fülkéből, mert tudta, tennie kell valamit Einarért. Talán nem tartozik felelősséggel a férjéért? Nem kötelessége gondoskodni róla, hogy Einar megfelelő kezelésben részesüljön? Ha akadt valami, amit megfogadott magának, hát az éppen az volt, hogy soha, de soha nem nézi tétlenül, hogy a férje eltűnjön mellőle az életből. Azok után, ami Teddy Cross-szal történt, többé semmiképpen sem! Eszébe jutott, hogy ömlött Einar orrából a vér, hogyan szivárgott keresztül a vörösség Lili ruhájának elején. Einar nyöszörögve megfordult az ágyban. Sápadt volt, az arcán petyhüdten lógott a bőr. Greta meleg borogatást helyezett a homlokára. Énjének egy része abban reménykedett, hogy Hexler majd arra biztatja Einart, éljen nyugodtan és szabadon Liliként, vállaljon munkát, legyen eladó, álljon be a Fonnesbech áruház valamelyik üvegpultja mögé, énjének egy másik része viszont arra vágyott, hogy a világ legmegbotránkoztatóbb férfijának felesége legyen. Mindig dühös lett, amikor az emberek, pusztán azért, mert házasságot kötött, azt feltételezték róla, hogy konvencionális módon kíván élni. „Tudom, éppen olyan boldog leszel, mint apád és anyád” – írta Newport Beachen élő kuzinja, amikor feleségül ment Einarhoz. Miután ezt elolvasta, Gretának nem nagy erőfeszítésébe került, hogy kiégesse az agyából ennek a rokonnak az emlékét. Nem, nem vagyok olyan, mint a szüleim! – mondogatta magában, miközben az összetépett levél darabkáit betömte a kályhába. Mi nem vagyunk olyanok, mint ők! Ez még jóval Lili felbukkanása előtt történt, de Greta már akkor tudta, hogy olyan férfihoz ment feleségül, aki elviszi majd őt egy olyan helyre, amihez hasonlót még soha életében nem látott. Teddy-ben is valami ilyesmit vélt felfedezni, de aztán rá kellett jönnie, tőle hiába is várja ezt. Einar azonban más volt. Különös. Szinte már nem is ehhez a világhoz tartozott, és időnként – igazság szerint sokszor – Greta is úgy érezte, ő sem kötődik ide. Az ablakon túl dr. Hexler rózsabokrai reszkettek a szélben. A másik ablak a tengerre nyílt. Az égen fekete felhők tömörültek, olyan sötéten és gomolyogva, mint a vízbe öntött tinta. Egy halászhajó küszködött, hogy visszatérjen a kikötőbe. Greta merengve nézte, és közben megfogalmazódott benne a kérdés: hogyan maradhatna egy olyan férfi felesége, aki időn-ként nőként akar élni? Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen dolog megállítson! – fogadkozott a vázlatfüzettel az ölében. Greta is és Einar is azt fogja tenni, amit akar. Ezt senki sem akadályozhatja meg. Talán elköltöznek majd valahová, ahol senki sem ismeri őket, ahol senki sem beszél róluk, ahol nincsenek pletykák, családi nevek, nincs korábban megalapozott reputáció – ahol nincs semmi, csak a festményeik, meg persze Lili suttogó, lágy hangja. Készen állok – állapította meg magában. Azt nem tudta, hogy kire, mire, hová, de készen állt. Mint mindig. Einar ismét megmoccant az ágyában, kínlódva felemelte a fejét. A mennyezeti villanyégő sárga fényharangot vetett rá. Az arca beesettnek tűnt. Ez hogy lehet? Hiszen reggel még olyan jól nézett ki! Lehet, hogy nem figyeltem rá eléggé az elmúlt pár hónapban? Lehet, hogy a szemem előtt betegedett meg, és én nem vettem észre semmit, de semmit, egészen mostanáig? Gretának eszébe jutott, milyen elfoglalt volt, mennyire lekötötte a festés, a munkája, a Hansnak, Párizsba küldött levelek megírása, Hans és Lili találkozásának megszervezése, a marais-i lakás lefoglalása (azé a lakásé, aminek két tetőablaka van, egy neki, egy Einarnak) meg az a sok minden, amit meg kellett tennie, vagy amiről azt hitte, el kell intéznie. Lekötötte a figyelmét az élet, és közben nem vette észre, hogy lassanként valami komorság, valami szörnyűség itatja át a férje arcát. Ismét Teddy Cross jutott az eszébe. – Greta – szólalt meg Einar. – Nem esett bajom? – Jól leszel. Pihenj egy kicsit. – Mi történt? – Egy erős röntgensugár. Semmi ok az aggodalomra!

Einar az arca egyik oldalát a párnába szorította. Ismét elaludt. Greta a férjére nézett, a finom bőrre, a kis fejre, az enyhén horpadt halántékra, ami majdnem olyan volt, mint egy csecsemőé. Einar orrcimpája meg-megremegett, amikor beszívta a levegőt. Terpentin- és hintőporszaga volt. A szeme körül kivörösödött, szinte lángolt a bőr. Greta kicserélte férje homlokán a borogatást. Amikor belépett dr. Hexler, Greta felsóhajtott: – Végre! Kimentek a folyosóra. – Ugye jobban lesz? – Holnap jobban lesz, és holnapután még jobban. Greta aggodalmas ráncokat vélt felfedezni dr. Hexler szája körül. – A röntgen semmit sem mutatott ki – közölte az orvos. – Nincs tumor? – Nincs. – Akkor mi baja van? – kérdezte Greta. – Fizikai értelemben véve semmi. – És a vérzés? – Nehéz biztosat mondani, de valószínűleg az étrendjével van probléma. Kerülnie kell a magvakat, a csonthéjas gyümölcsöket és a halszálkákat. – Komolyan úgy gondolja, hogy ennyi az egész? Tényleg az étrendje a gond? – Greta egy lépéssel hátrébb húzódott. – Tényleg úgy gondolja, dr. Hexler, hogy a férjem tökéletesen egészséges férfi? – Az egészségével nincs semmi gond, de. De ha a kérdése arra vonatkozik, hogy normális férfi-e. Nos, nem az. Ilyen szempontból a férje valóban nincs jól. – Mit tehetnék? – Kulcsra szokta zárni a szekrényét, asszonyom? Gondoskodik róla, hogy a férje ne férjen hozzá az ön ruháihoz? – Természetesen nem. – Akkor ezt haladéktalanul meg kell tennie. – És mit érnék el vele? Egyébként is, a saját ruháit szokta viselni. – Szabaduljon meg azoktól a ruháktól. Azonnal! Ezt a dolgot nem bátoríthatja, Wegener asszony. Ha a férje úgy gondolja, hogy helyesli, esetleg azt a következtetést vonja le, hogy semmi különös nincs abban, hogy Liliként jelenik meg. – Dr. Hexler kis szünetet tartott. – Akkor pedig reménytelen a helyzete. Ugye nem bátorította ebben a tevékenységében? Az ő érdekében remélem, sosem mondta neki, hogy tetszik önnek ez a színjáték! Greta ettől rettegett a legjobban; attól, hogy kiderül, ő tehet Liliről. Hogy kiderül: valamilyen módon ő ártott a férjének. A folyosó fala halványsárga és karcos volt. Greta mellett dr. Hexler portréja függött. Régebben ő is pontosan ilyen típusú portrékat festett. Néhány héttel korábban Rasmussen felhívta, és elmondta neki, hogy Lili bent járt a galériában. „Természetesen azonnal felismertem őt az ön festményeiről – mondta Rasmussen. – De úgy tűnt, valami nincs rendben vele. Gyengének látszott. Vagy talán csak szomjas volt?” Elmondta, hogy leültette Lilit, aki szinte azonnal elaludt; egy ezüstösen csillogó buborék jelent meg az ajkán. Nem sokkal később az egyiptomi sofőrje kíséretében megérkezett a galériába Haggard bárónő, aki az arisztokrácia legmodernebb tagjának tartotta magát. Ironikusnak, sőt „modernistának” tartotta, hogy a modell ott szendereg a róla készült festmény előtt. A galériát valósággal megtöltötte a puha csattogás: a bárónő finom bőrből készült kesztyűbe bújtatott kézzel megtapsolta „a jelenetet”. A falakon öt festmény függött, azok, amelyeket Greta az augusztus végi hőségben, Dél-Franciaországban készített. Mintha hátulról mindegyiket

a lassú, vánszorgó mentoni nap világította volna meg. Lili mindegyiken olyan volt, mint a valóságban, azon a széken: félénk és befelé forduló, egzotikusak a méretei és a testtartása is; a szeme nagy, a térde csontos, az arca sugárzó. „A bárónő mind az öt képet megvásárolta – jelentette Rasmussen. – És Lili átaludta az egész tranzakciót. Greta, valami gond van vele? Őszintén remélem, hogy nem. Eleget alszik? Ugye nem hajtja túl? Vigyázzon rá, Greta. A saját érdekében is!” – Tényleg nem aggódik a vérzés miatt, doktor úr? – kérdezte most Greta. – Valóban nem? – Annyira semmiképpen sem, mint a téveszméje miatt, mint amiatt, hogy nőnek hiszi magát – felelte dr. Hexler. -Ezt még a röntgensugárral sem lehet meggyógyítani. Szeretné, hogy elbeszélgessek vele? Elmondhatnám neki, hogy ezzel árt önmagának. – De valóban árt? – kérdezte Greta. – Úgy értem. Tényleg? – Természetesen. Bízom benne, Wegener asszony, hogy ebben egyetértünk. Bízom benne, hogy ön is úgy gondolja, ha ez a folyamat nem szakad meg, akkor sokkal drámaibb lépésekre fogunk kényszerülni. Gondolom, egyetértünk abban, hogy egy olyan férfinak, amilyen az ön férje, nem lehet valami kellemes az élete. Dánia persze nagyon nyitott gondolkodású ország, de itt nem is csak erről van szó. Itt már a józan észről van szó, az ép elméről. Egyetértünk, Wegener asszony? Ugye ön is úgy véli, hogy van valami a férje vágyaiban, ami nem egészen természetes? Ugye önnek is az a véleménye, hogy ön és én, mint felelősségteljes állampolgárok, nem engedhetjük meg, hogy a férje Liliként szabadon járjon a világban? Még Koppenhágában sem. Egyetlen egyszer sem. Még az ön felügyelete mellett sem. Bízom benne, hogy egyetért velem abban, mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy kiűzzük a férjéből ezt a démont. Mert egy démon van benne, nem igaz, Wegener asszony? Egy démon. Ugye egyetértünk, Wegener asszony? És ez volt az a pillanat, amikor Greta, aki harmincéves volt és kaliforniai, és aki kapásból legalább három olyan esetet is fel tudott volna sorolni, amikor kis híján megölte magát vala mi ostoba balesetben – a második például az volt, amikor kézen állt a Frederik VIII. (ez volt az a hajó, amelyen tízéves korában, életében először Dániába utazott) tikfa korlátján –, rájött, hogy dr. Hexler tudása igencsak csekély, ha létezik egyáltalán. Ahogy meghallotta a paraván mögül érkező nyöszörgést, arra is rádöbbent, hogy tévedett. Óriási tévedett.

MÁSODIK RÉSZ

Párizs, 1929

TIZENHARMADIK FEJEZET

Közvetlenül a Boulevard de Sevastopol mellett, a Les Halles Centrales-tól északra volt egy kis, két sarok hosszúságú utca. Az évek során többször megváltozott a neve, egy időben, amikor egy fűszerraktár működött benne, Rue du Poivreként ismerték. Később, amikor már Rue des Semaines volt, egy panzió működött benne, ahol főként a háborúból hazatérő katonák szálltak meg. Valamivel ezután az emberek Rue de la Nuit-ként emlegették; az aktuálisan érvényes, hivatalos nevét nem lehetett tudni, mivel a falakról eltűntek a kék-fehér utcatáblák. Az utca két oldalán álló épületek feketék voltak, vastagon állt a korom az ablakpárkányokon, a gázlámpákon, a nyilvános illemhely tetején, és annak a trafiknak a falain, amelynek a tulajdonosa dohányárun kívül gabonavodkát és lányokat is árult. A kapukat megszámozták ugyan, de az utcanevet ezekre sem írták ki. Úgy tűnt, a trafikoson – akinek dús, vörös bajuszában rendszeresen ott maradtak a reggelire elfogyasztott briós morzsái – kívül senki sem lakik, senki sem működtet boltot vagy műhelyt az utcában, se legálisan, se másképp. A huszonkettes számú ház buborüveges kapuja mögött vizeletszagú folyosó húzódott. A lépcső tetején egy másik ajtó nyílt (ez kissé akadt, néhány rúgással lehetett csak kinyitni), ami mögött egy pult állt. A pult mögött pedig egy magát Madame Jasmin-Cartonnak nevező hölgy, aki mellett mindig ott volt a Manszigeti farkatlan macskája, Sophie. Madame Jasmin-Carton kövér volt, de még fiatal. Az alkarját sűrű, barna szőrzet borította; arany karláncai időnként beleakadtak a szőrszálakba. Egyszer elmondta Einarnak, hogy a lányai közül az egyik lelépett tőle, feleségül ment egy görög herceghez; ettől a lánytól maradt rá Sophie. Azt is elárulta, hogy az évek során az általa működtetett salles de plaisir vendégei között voltak már nagykövetek, grófok és bárók, sót még egy miniszterelnök is. A hölgy öt frankért átadott Einarnak egy rézgöbhöz láncolt kulcsot, amellyel a Salle No. 3 ajtaját lehetett kinyitni. A hosszúkás és keskeny szobában volt egy zöld gyapjúkárpitos karosszék meg egy gondosan kiürített, drótból készült papírkosár. A két apró ablak fekete redőnyeit leeresztették. A mennyezeti villanyégő pontosan a zöld széket világította meg. A levegőben az ammóniabűzön kívül valami sós és kesernyés szagot lehetett érezni. Május volt; két napfényes, meleg nap jutott minden hűvösebbre. A keskeny szobában mindig hideg volt. Télen Einar kabátban üldögélt a zöld székben, és elnézte az orra előtt megjelenő lélegzetfelhőcskéket. Még nem járt túl régóta Madame Jasmin-Cartonhoz, így nem láthatta, de úgy képzelte, hogy augusztusban, a dohányfüsttől megsárgult, beázásfoltos, fakó falak is éppen úgy izzadnak, mint az emberek. Ezen a napon Einar levetette zsebes, divatos övvel összefogott felöltőjét. Ezt is, ahogy szinte valamennyi ruháját, Gretától kapta, Greta ugyanis úgy gondolta, Einar nem igazán tudja, Párizsban hogyan kell öltözködni. Lili ruháit – a karcsúsított derekú ruhákat, a hozzájuk passzoló selyem homlokpántokat, a könyék fölé érő, gyöngyös kapcsokkal ellátott kesztyűket, a bokapántos, strasszos cipőket – nem Greta vásárolta; ezekről maga Lili gondoskodott. Einar egy lekvárosüvegben félretette Lili heti zsebpénzét, amit aztán Lili két-három nap alatt elköltött, keskeny kezével még az aprót is mindig kiszedegette az üveg aljáról. Einar számára a Lili-pénz volt a legkomolyabb kiadás. Rendszeresen átkutatta a nadrágjai, a zakói zsebét, minden frankot összekapart, hogy még többet adhasson Lilinek. Amikor nem talált elég pénzt, Lili időnként Gretától kért anyagi segítséget; és Greta sosem mondott neki nemet. Einar felhúzta a kis szoba egyik redőnyét. A mocskos ablak mögött egy balett-trikós, fekete harisnyát viselő lány állt fél lábon, egy tonettszék tetején. Táncolt, bár nem szólt zene. Egy másik kis ablakban egy férfi arcát fedezte fel; a fickó zsíros orrát az üveghez lapítva leskelődött, a lélegzésével páraréteget fújt az

ablakra. A lány nem vett tudomást Einarról és a másik férfiról. Mielőtt levetett magáról egy ruhadarabot, lassan körbenézett, de lehajtotta a fejét, nem pillantott rá az őt bámulok arcára. Vékony karjáról lehúzta a hosszú szárú kesztyűt, ami majdnem olyan volt, mint Lilié. Nem volt szép lány: a haja fekete, kócos és töredezett, az álla előreugró. A csípője túl széles a hasa túl lapos volt, Einar mégis úgy érezte, van valami szeretnivaló a hétköznapiságában. A tonettszéken állva ügyesen lehúzta a kesztyűjét, utána pedig a dresszét, végül a harisnyáját, és olyan gondosan hajtotta össze valamennyi ruhadarabját mintha még sokszor szeretné használni őket. Hamarosan meztelen volt, csak a cipője maradt rajta. Egyre energikusabban táncolt, a lábfejével előrerúgott, a kezeit maga elé és oldalra tartotta. Ahogy hátravetette a fejét, a bőre ráfeszült fehér-kék légcsövére. Einar már közel hat hónapja járt Madame Jasmin-Carton intézményébe. Általában délután indult útnak, amikor Greta valamelyik gyűjtővel, esetleg a La Vie Parisienne vagy a l’Illustration szerkesztőivel találkozott, akik felkérték, hogy készítsen illusztrációkat a cikkeikhez. Einar nem ugyanazért járt Madame Jasmin-Cartonhoz, mint a többi férfi, mint azok, akik a kis ablakokhoz szorították mitesszeres orrukat, és úgy lógatták a nyelvüket, úgy lihegtek, mint a kutyák a rekkenő hőségben. Ő azért akarta látni a vetkőző és táncoló lányokat, hogy tanulmányozza a mellük ívét és formáját, hogy lássa a combjukat, amely kísértetiesen fehér és olyan remegő volt, mint a felforralt tej felszínén keletkező bőr; hogy lássa, hogyan tárják szét, majd szorítják össze a lábukat – a zsíros üvegablakon keresztül szinte hallotta, ahogy a térdük összecsattan. Szerette a felkarjuk belső oldalát, ahol a szégyentől és a dühtől forrón lüktettek a zöldes erek; szerette a köldökük alatt dudorodó párnát – a női testnek erről a részéről mindig az a párnácska jutott eszébe, amelyet az esküvőkön a gyűrűvivő tart a kezében. Einar azért látogatta Madame Jasmin Carton intézményét, hogy tanulmányozza a nőket, hogy lássa, végtagjaik hogyan kapcsolódnak a törzsükhöz, mi az, ami nőiessé teszi őket. Látni akarta, ahogy a bozontos, fekete hajú lány lehajtja a fejét, és közben megmarkolja mindkét telt mellét. Látni akarta, hogy az utána következő lány, aki szőke volt és sovány, hogyan járja körbe az ablak mögötti helyiséget, közben hogyan szorítja az öklét csontos csípőjére. Vagy például ott volt az a másik lány is, előző kedden, akit korábban még sosem látott: ő például szétnyitotta szeplős combjait, és kivillantotta a nemi szervét. A combok gyorsan összezárultak; a lány dühös táncba kezdett, veríték csorgott a nyakán, de nemiségének rózsaszínű képe valósággal beleégett Einar retinájába – még akkor is látta, amikor behunyta a szemét, és megpróbálta elfelejteni, hogy ki ő, és hol van, de még később is, amikor ott feküdt a felesége mellett, és aludni próbált, miközben még égett Greta éjjelilámpája; Greta vastag hegyű ceruzája annak a bőrkötéses vázlatfüzetnek az egyik lapján kaparászott, amely egy egész életműre való, Liliről készült rajzot tartalmazott. Einar és Greta a Marais-ben lakott. Már több mint három éve elhagyták Koppenhágát. A költözés Greta ötlete volt. Egy nap levél érkezett az Özvegy házba. Einar jól emlékezett rá: Greta gyorsan elolvasta, azután kinyitotta a vaskályha ajtaját, és beledobta a lapot. Emlékezett a röviden fellobbanó sárga fényre, amely a kályhából csapott ki, miközben a tűz elemésztette a levelet. Greta ezután közölte Einarral, hogy Hans azt szeretné, költözzenek Párizsba. „Úgy gondolja, és nekem is az a véleményem, hogy így lenne a legjobb” – mondta. „De miért égetted el a levelét?” – kérdezte Einar. „Azért, mert nem akartam hogy Lili meglássa. Nem akarom, hogy tudja: Hans újra látni szeretné őt.” A Rue Vieille du Temple-en, egy terméskő falú bérházban vettek ki egy lakást, amely a negyediken, a legfelső szinten volt. A ferde tetőbe ablakokat vágtak, a normál ablakok az utcára nyíltak. A hátsó ablakból az udvarra lehetett kilátni, ahol nyaranta muskátli virított a párkányokra drótozott virágládákban, és ruha száradt a kifeszített köteleken. A ház az Hotel de Rohan közelében állt, két hatalmas, fekete kapujához az íves, rövid kocsibeállón keresztül lehetett feljutni a járdáról. A keskeny utca keresztülhaladt a Marais-n, ahol a korábban szállodaként működő épületeket kormányzati hivatalokká vagy a szárazárukkal foglalkozó importőrök raktáraivá alakították, vagy egyszerűen sorsára hagyták; ahol azok a

zsidó boltok voltak, amelyekben Einar és Greta szárított gyümölcsöt és szendvicset vásárolhatott még vasárnap is, amikor az összes többi üzlet zárva volt. A lakáshoz két dolgozószoba tartozott. Einaréban néhány, a mocsarat ábrázoló tájkép kuporgott a túlméretezett állványokon. És ott voltak Greta képei, a Lili-festmények, amelyeket már azelőtt eladott, hogy megszáradtak volna; és ott volt a falon az a folt, az az állandóan nedves folt – Greta itt próbálta ki a kikevert árnyalatokat. A foltban ott volt Lili hajának barnája, amely mézszínűvé változott, miután kijött az augusztusi tengerből; ott volt az a piros, ami akkor jelent meg a nyaka tövében, amikor zavarban volt; ott volt a könyöke belső részének ezüstös fehérje. Mindkét műteremszobában volt egy nyugágy, mindkét nyugágyon volt egy takaró. Greta időnként, amikor már ahhoz is fáradt volt, hogy elvánszorogjon a lakás másik végében lévő kis szobába – ahol Einar mindig azt érezte, hogy úgy veszi körül a sötétség, mint valami gubó a közös ágyukhoz, a műtermében, a nyugágyon aludt. A hálószobájukban, amikor leoltották a lámpákat, olyan sötét volt, hogy Einar még akkor sem látta a kezét, ha az arca elé tartotta. Szerette ezt a szobát, szerette ezt a sűrű sötétséget; sokszor hajnalig feküdt benne nyitott szemmel, egészen addig, amíg megnyikordult a mosodás kordéjának kereke, vagy amíg valamelyik szomszéd nem kezdett pakolászni. A nyári reggeleken Lili elment a Quai des Tuileries-n lévő Bains du Pont-Solférinóhoz. A medence mellett magas, keskeny sátrakra hasonlító, vászonfalú öltözőfülkéket állítottak fel. Az egyikben felvette a fürdőruháját, gondosan elrendezte a testét a csipkés szoknya alatt; ügyelni akart arra, hogy ne tűnjön kihívónak. Amióta elhagyta Dániát, megváltozott a teste: a melle húsosabb lett, az izmai megpuhultak, és így már elég nagyok voltak ahhoz, hogy megtöltsék a fürdőruha kosarait. Ahogy a gumi úszósapkával hátrafogta a haját, az arca kerekebbnek tűnt; ferde metszésű szemével és kissé csücsörödő ajkaival határozottan egzotikus látványt nyújtott. Egy ideje már mindenhová magával vitt egy kézitükröt; az öltözőfülkében, a nyári délelőttökön elnézegette magát, a tükörben szemügyre vette a bőrét, testének minden porcikáját. Sokszor olyan sokáig üldögélt így, hogy az úszómester bekiáltott hozzá, a kisasszonynak nincs-e szüksége segítségre. Lili ezután a fejét magasra tartva belecsusszant a vízbe. Harminc percig maradt bent. Hol az egyik, hol a másik válla emelkedett ki; a karjai úgy forogtak, mint a szélmalom lapátjai. Végül a medencében tartózkodó nők – mert ezt a medencét, ahogy a teaszobát is, ahol időnként megitta a kávéját, és hozzá elfogyasztott egy croissant-t, a hölgyek számára tartották fenn – abbahagyták a lubickolást, megkapaszkodtak a medence peremében, és nézték, nézték, hogy úszik Lili, a kecses, hosszú karú lány. Ezt szerette a legjobban: a feje úgy siklott a víz színén, akár egy kiskacsa. A vászon fürdődresszt viselő hölgyek közül egyesek közömbösen, mások pletykára éhes rosszindulattal figyelték, nézték, ahogy ráncossá ázott ujjhegyekkel kiemelkedik a medencéből, ahogy végigpaskolja a karját a törülközőjével a Szajnáról visszaverődő, csillámló fényben. Elnézte a folyó túlpartjának forgalmát, és arra gondolt, hogy mindez csak azért lehetséges, mert Gretával együtt elhagyta Dániát. Nyári reggeleken, a Szajna vizével megtöltött medence partján azt képzelte, hogy szabad. Párizs szabadította fel. Greta szabadította fel. Einar? Úgy érezte, Einar lassanként félreállt. Einar is azok közé tartozott, akik felszabadították. Végigfutott a hideg a hátán, megremegett a válla. Az öltözőfülkében, miután visszaadta a segédnek a rózsaszín törölközőt, lehámozta magáról a fürdőruhát, majd – mintha valami mély transzból, az élete és a lehetőségek transzából térne magához – rácsodálkozott a lábai, a fehér és lúdbőrös combjai között arra a kis, aszott valamire. Olyan szánalmas, annyira nevetséges volt, hogy gyorsan, a térdeit összekoppintva összeszorította a combjait, eldugta azt a kis semmiséget. A térdei és a combjai összecsattanásáról, arról a furcsa, cuppanó hangról aztán Lilinek, vagyis inkább Einarnak eszébe jutott az a lány, aki Madame Jasmin-Carton házában olyan szemérmetlenül táncolt – ő csapta így össze a térdét és a combját, olyan erővel, hogy még a maszatos üvegablak túloldalán is hallani lehetett.

És ezután már Einar, a kis dán férfi volt az, aki felöltözött a fülkében, Párizs legjobb női strandjának öltözősátrában. Amikor belenézett a tükörbe, összezavarodott. Nem tudta, hol volt, nem ismerte fel a fülke vászonfalainak csíkozását; nem tudta, honnan érkeznek a loccsanó-toccsanó hangok. A fogason csak egy barna, öves női ruha volt. Csak egy magasított sarkú, fekete cipőt talált, meg egy női erszényt, amiben pár pénzérmén kívül csak egy rúzs volt. Egy körtemintás sál. Semmit sem értett. Férfi volt, és hirtelen rádöbbent, hogy csak akkor juthat haza, vissza a lakásba, ha felveszi magára ezeket a ruhákat. Azután meglátta a kétsoros, dán borostyánból készült nyakláncot, amit a nagyanyja hordott egész életében, amit még akkor sem vett le, amikor a földeken dolgozott – a borostyángyöngyök ott zörögtek, csörögtek a mellén akkor is, amikor lehajolt, hogy betemessen egy-egy rókalyukat. A nagyanyja Gretának ajándékozta ezt a láncot, de Greta gyűlölte a borostyánt, ezért Einarnak adta – Einarnak, vagyis neki, ő pedig továbbajándékozta egy Lili nevű lánynak. Így fogta fel, így értette meg a helyzetet. A borostyánlánc, aztán a vászonajtóban megjelenő kéz (az úszómester érdeklődött ismét, nincs-e szüksége segítségre a kisasszonynak) látványának hatására lassanként összeálltak a részletek. Elhatározta, felveszi a barna ruhát, felhúzza a magasított sarkú cipőt, és elindul. Amikor összecsatolta az övet (meglepte, milyen magabiztosan öltözött fel, hiszen semmit sem tudott a női ruhák trükkös kapcsairól és patentjairól), úgy érezte, szétperzseli a szégyen. Az erszényében csak néhány frank volt; tudta három napig nem is kap többet, ennek ellenére úgy döntött, fog egy taxit, azzal megy vissza a lakáshoz, mert a barna ruha kényelmetlenségét képtelen lett volna elviselni Párizs utcáin. A szék támlájára helyezett kendő szinte magától röppent a fejére. Einar irtózva kötötte meg az álla alatt, olyan érzése támadt, hogy megfullad, megfojtja a kendő, az a körtemintás rettenet. Ez valaki más kendője volt! És Einar volt az, aki elindult hazafelé a női medencétől; Einar, aki Lili ruháját viselte; Einar, akinek a fején még mindig ott volt a gumi fürdősapka. Egy frankot pottyantott az úszómester örökké előrenyújtott kezébe, nem törődve azzal, miről sustorognak a francia a hölgyek, akik addig lézengtek a medence partján, míg haza nem kellett menniük, hogy lengyel cselédjük közreműködésével ebédet készítsenek a gyermekeiknek – ők már mind otthon lesznek, ők ezzel lesznek elfoglalva, mire Einar, fáradt és vörös szemmel, Lili ruhájában visszatér Gretához, aki a délelőtt folyamán mindent előkészített a közös munkához, és már felskiccelt néhány vázlatot egy újabb Lili-festményhez. Egy május eleji napon Einar a Place des Vosges egyik padján, egy fa alatt üldögélt. A szél fel-felkapta a szökőkútból kifröccsenő vízsugarakat, a kövér cseppek odaszóródtak Einar lába elé, bepettyezték körülötte a homokszínű kavicsokat. Reggel Lili úszni ment. Délután Einar visszatért Madame Jasmin-Carton intézményébe, és a kis ablakon végignézte a szűk szoba padlóján fekvő férfi és nő szeretkezését. A belépti díj ezúttal a szokásos háromszorosa volt; Madame Jasmin-Carton egy hónapon keresztül hirdette a látványosságot a fülkék ablakai fölé ragasztott kártyákon. Ezek a csinos, ízlésesen nyomtatott kártyák Einart azokra a cédulákra emlékeztették, amelyekre annak idején, még Dániában Greta és Lili irkált egymásnak üzeneteket. Akkoriban így kommunikáltak egymással, mintha lett volna valami a friss és visszhangzó koppenhágai levegőben, ami miatt nem mondhatták ki azokat a titkos szavakat, amelyeket pedig ki kellett volna mondaniuk. A fiú magas és inas volt, éppen csak felnőtt. A bőre kékesfehér, a szeme álmatag, a bordáit egyenként meg lehetett volna számolni. Gyorsan lehámozta magáról az olcsó tweedöltönyt, azután lesegítette a partneréről – a nő jóval idősebb volt nála – a ruhát. Einar saját magán kívül még sosem látott szexuálisan felizgatott, meztelen férfit, ilyen szögből még sosem volt alkalma megfigyelni a lándzsaként meredező hímtagot. A fiú nemi szervének hegye vörös, nedves és valahogy dühös volt. A nő könnyedén, és úgy tűnt, hálásan fogadta be magába. A sötét, félkör alakú szoba padlóján vonaglottak, miközben a falba vágott ablakok üvegéhez férfiak arca tapadt. A kukkolók többsége idős volt, akár a fiú nagyapja is lehetett volna.

A kölyök gyorsan végzett, magja széles ívben fröccsent a nő duzzadt arcára. Ezután felállt, meghajolt, és a ruháját a hóna alá fogva elhagyta a helyiséget. Einar csak ekkor nézett le a saját ölére, csak ekkor fedezte fel a nadrágján a sós foltot, ami olyan volt, mintha egy teáscsészényi tengervíz ömlött volna rá. Ez volt az a pillanat, amikor az agyában előtérbe tolakodott az addig csak lappangó gondolat: azt akarta, hogy a fiú ugyanazt tegye Lilivel, mint a partnernőjével. Azt akarta hogy addig csókolja Lilit, míg elvörösödik az arca, míg szájának vonalát eltorzítja a gyönyör. Az előadás után, amikor feleszmélt, a Place des Vosges-ban, a padon találta magát. Szétnyitotta a kabátját, hogy a nadrágja, amit a Madame mosdójában sietve leöblített, megszáradhasson. A szökőkútban gyerekek fröcskölték egymásra a vizet; a kavicsos ösvényeken kisfiúk és kislányok kergették a karikákat. Az egyik kislány egy denevér formájú papírsárkányt röptetett. Olasz nevelőnők hangja hallatszott – a körben leállított gyerekkocsik fölött diskurálgattak egymással. Einar elfordult tőlük; zavarta a nadrágján sötétlő folt. Délelőtt, amikor Lili a medencénél volt, még melegen sütött a nap, de most bekúszott néhány vastag felhő mögé. A park hirtelen elszürkült, a gyerekek olyanok voltak, mint önmaguk papírmasé változatai. Einar látta, hogy a nadrágja nem fog megszáradni. A nedves gyapjú a kékfogi kutyákra emlékeztette, amelyek az egész napos békavadászatról tértek haza. Csapzottak voltak, a szőrük megkeményedett, és soha, de soha nem szabadultak meg a jellegzetes ázottkutya-szagtól. A papírsárkányos kislány felsikkantott. A zsineg valahogy kicsúszott a kezéből; a sárkány lefelé zuhant. A kislány az ujjával követte a mozgását, azután futásnak eredt; a hajába kötött masni az egyik füle felé csúszott. A nevelőnője rákiáltott, hogy álljon meg. A nő dühösnek látszott, olaszos arca elvörösödött, haragos volt. Rászólt a kislányra, Martine-ra, hogy azonnal menjen vissza hozzá. A papírsárkány továbbra is lefelé zuhant; a fekete papírlapok hangosan csapkodtak a kereten. Einar mellett ért földet. A nevelőnő formás kezével felkapta a törött papírsárkányt, még mindig dühösen sziszegett. Megfogta Martine csuklóját, és elindult vele a többi nevelőnő felé, akik a gyerekkocsik mellől, a fák árnyékából figyelték őket. Amikor Martine és a nevelőnője csatlakozott hozzájuk, valamennyien gyanakvóan néztek vissza, majd az egész csapat elindult – a gyerekkocsik kereke hangosan nyikorgott a délutáni nyugalomban. Ez volt az a pillanat, amikor Einar rádöbbent, hogy valaminek meg kell változnia. Olyan férfi lett belőle, akitől megijednek a parkban sétáló nevelőnők. Olyan férfi lett belőle, akinek gyanús foltok vannak a nadrágján. 1929 májusa volt; Einar elhatározta, hogy még egy évet ad magának a változtatásra. A parkra rávetült a nap elé kúszó felhők árnyéka. A fák élénkzöld levelei megremegtek – valahogy hidegnek tűntek. A szél ismét szétfröcskölte a szökőkút vízsugarait, ráfröccsentette a cseppeket az ösvényre. Einarban ekkor született meg az elhatározás: ha pontosan egy év múlva Lili és Einar még mindig nem vált külön, eljön ebbe a parkba, és megöli magát. Ahogy ezt eldöntötte, kihúzta magát ültében. Most már tudta, hogy meddig kell elviselnie azt a káoszt, ami azonos az életével. Gretának volt egy ezüst berakásos pisztolya, még Kaliforniából hozta magával. Ez tőle nem volt meglepő: úgy nőtt fel, hogy a harisnyájában mindig tartott egy fegyvert. Einar elhatározta, hogy Greta pisztolyával fog visszatérni a parkba, egy sötét májusi éjszakán, és a halántékához szorítja a fegyver csövét. Futó léptek közeledtek felé. A hangra felnézett az öléből Martine jött vissza. Rémültnek látszott, de lelkes volt. Lelassított, óvatosan közelebb lépett. Kinyújtotta puha kezét. Einar előtt zsinegre kötött rongydarabok hevertek a földön. A papírsárkány farka. Martine ezt akarta visszakapni. Einar ránézett, és a homlokát ráncoló gyermek arcán megjelenő mosoly láttán megállapította: Martine szeretne összebarátkozni vele. A kislány megragadta a sárkány farkát. Felnevetett, az arca úgy ragyogott, akár az arany. Pukedlizett. – Merci – mondta, és abban a pillanatban Einar agyán keresztülsuhant néhány emlékkép. Látta magát, látta a kamasz Einart, aki maga elé köti a nagyanyja kötényét; látta magát, ahogy Greta fiatal tenyerébe

hajtja a fejét; látta Lilit az Özvegyházban, sárga cipőben; látta Lilit, ahogy reggelente a medencében ússza a hosszokat. Mindezt látta, és a képek valahogy összeálltak, egymásra helyeződtek. Megértette: Einar és Lili egy és ugyanaz volt, de eljött az ideje, hogy különválasszák őket. Egy éve volt rá. – Martine! Martine! – hallatszott a nevelőnő hangja. Martine kicsiny talpa alatt hangosan ropogtak az ösvény kavicsai. Egy év – gondolta Einar. Martine hátranézett. – Merci – mondta még egyszer, és integetett. Einar és Lili egyszerre integetett vissza neki.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A három, Párizsban töltött év során Greta keményebben dolgozott, mint addig bármikor élete során. Reggelente, amikor Lili a piacon vásárolgatott, vagy a medencében pancsolt, teljesítette a magazinoktól kapott megbízásokat. A La Vie Parisienne-nél volt egy szerkesztő, aki majdnem minden héten felhívta telefonon, és aggodalmas, fontoskodó hangon egy rajzot kért az Operában legutóbb bemutatott Carmenról vagy egy illusztrációt a Grand Palais-ben megrendezett, dinoszauruszcsontokat bemutató kiállításról írt beszámolóhoz. Greta állandóan azt ismételgette magának, hogy valójában nincs szüksége rá, hogy elfogadja ezeket a megbízásokat. A neve már jó néhány éve rendszeresen megjelent a magazinokban; de az állandóan telefonálgató szerkesztő még arra is képes volt, hogy kikönyörögje tőle a képeket. Greta végül, miközben a telefonkagylót az álla és a válla közé szorította, ahogy ránézett Lilire, aki nesztelenül kisurrant a lakásból, mindig arra gondolt, hogy ugyan miért is ne vállalná el a megbízást. Igen, persze, el fogja készíteni a kért rajzokat. Igen, reggelre szállítani fogja, de most már tényleg mennie kell. És letette a kagylót, azután az ablakhoz sietett, hogy lássa Lilit, aki elindult a Marché Buci irányába – rózsaszínű tavaszi kabátja élénk foltként mozgott a szürkés, eső áztatta utcán. Greta valódi munkája akkor kezdődött, amikor Lili visszatért. Készített neki egy csésze teát, és megkérte: „Gyere, ülj ide!” Beállította Lilit, leültette a székre vagy odaállította a cserepes pálma mellé, egy teáscsészét és egy csészealjat adott a kezébe. Teljesen mindegy volt, milyen az idő, Lili mindig átfázva, reszkető kézzel tért haza. Greta aggódott, hogy túl sovány, de képtelen volt rávenni, hogy többet egyen. Időnként ismét jelentkezett a vérzés, néhány havonta mindenképpen; általában egyetlen kövér, vörös, csepp vezette be, amely lassan, lustán végigfolyt Lili felső ajkán. Ilyenkor Lili pár napig az ágyat nyomta – úgy tűnt, mintha az elvesztett karmazsinvörös cseppekkel együtt az energia is távozott volna a testéből. Greta elvitte Einart néhány francia orvoshoz, de amikor azok feltették a szokásos kérdést („Van még esetleg valami, amit tudnom kellene a férjéről?”), rájött, hogy ők sem fognak megoldást találni a bajra, ahogy dr. Hexler sem talált. Aggódott, amikor Lili egész nap az ágyban feküdt, összevérezve a lepedőt, a párnát. A szennyes ágyneműt Greta általában a lakás mögött lévő szemétégetőbe tömködte. Aztán, pár nappal időnként egy teljes héttel később, éppen olyan váratlanul, ahogy jelentkezett, enyhült, majd megszűnt a vérzés. „Milyen unalmas egy egész hetet ágyban tölteni!” – mondta ilyenkor Lili, és mérgében a szőnyegre hajította a párnát. Ha veszi a fáradságot a számolgatáshoz, Greta felfedezte volna, hogy már száznál is több képet festett Liliről. Lili a medencében; Lili egy esküvői vacsorán; Lili répát válogat a piacon. A legtöbb képen valamilyen tájba helyezte el Lilit: egy hangafüves pusztára, egy olajfaligetbe, a Kattegat-tenger kék ege elé. Lili szeme minden képen hatalmas és barna volt, mindig félig leeresztette a szemhéját; minden képen hangsúlyt kapott szemöldökének finom íve; a fülénél mindig elállt a haja, és láthatóvá vált a nyakához simuló borostyán fülbevaló. Einar már nem festett. „Mostanában elég nehezen tudom magam elé képzelni a mocsárvidéket” – kiáltott ki a műterméből, ahol szép rendben sorakoztak a vásznai, a festékei. Már csak megszokásból rendelt festéket; továbbra is Münchenből hozatta, pedig a világ legjobb festékeit ott árulták a folyó túlsó partján, Sennelier-nél, ahol az eladó macskája állandóan vemhes volt. Greta gyűlölte ezt a macskát, ami mindig a padlón húzta a hasát, viszont kedvelte az eladót, Du Brult, aki gyakran elmondta – ilyenkor mindig izgatottan remegett Van Dyke-os kecskeszakálla –, hogy Greta a legfontosabb hölgy a vásárlói között. „És még vannak, akik úgy tartják, hogy a hölgyek nem tudnak festeni!” – mondogatta, miközben Greta kisietett a boltból, kezében az újságpapírba csomagolt festékes üvegekkel; a macska úgy nyávogott és sziszegett, mintha pillanatokon belül szülni akarna. A Rue Vieille du Temple-en lévő lakásnak volt egy középső szobája, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a

gázkandalló mellett elférjen benne egy hosszú asztal meg két olvasószék. A vörös bársonnyal borított ottomán nagy volt és kerek, a közepéből egy oszlop meredt felfelé – hasonlított azokra a bútordarabokra, amiket a cipőboltokban szoktak elhelyezni a vásárlók számára. Ebben a szobában kapott helyet a Pasadenából áthozatott, barna bőrpárnás, tölgyfa hintaszék is. Greta egyre gyakrabban casitának nevezte a lakást, pedig fagerendás mennyezetével és a szobákat elválasztó, rézreteszes portes-fenétre-ekkel egyáltalán nem úgy nézett ki. Ennek ellenére valami miatt az Arroyo Seco szélén álló casitára emlékeztette Gretát, arra a házra, amibe azután költözött be Teddy Cross-szal, hogy elhagyták Bakersfieldet. Ott a mohos patióból beáramló napfény segített Teddynek abban, hogy minden nap támadjon valamilyen ötlete azzal kapcsolatban, hogy milyen edényt formázzon meg a korongján, vagy hogy milyen két színt kombináljon össze a máz készítése során. Teddy gyorsan és szabadon dolgozott, amikor azon a helyen laktak. A hátsó kertben volt egy avokádófa, amin több gyümölcs termett, mint amennyit meg tudtak enni vagy el tudtak ajándékozni. „Olyan akarok lenni, mint az avokádófa – mondogatta Teddy. – Állandóan termelni akarok!” Most, Párizsban, a casitában Greta úgy érezte, ő vált olyanná, amilyen az a fa volt. Az ecsetjéből szinte kicsöpögtek a Liliről készített festmények. Egy ideig sajnálta, hogy Einar abbahagyta a festést. A régi tájképek közül jó néhányat kiakasztottak a lakásban, de Greta időnként úgy tekintett rájuk, mintha sarkából kifordult életük szomorú mementói volnának. Az ő számára legalábbis azok voltak, Einar ugyanis soha semmivel sem utalt arra, hogy hiányzik neki a művészélet. Greta egyszerűen nem értette, hogy egy olyan ember, aki egész életében teremtett, aki mindig kreatív volt, hogyan képes ilyen egyszerűen leállni. Gyanította, hogy azt az erőt, ami korábban arra kényszerítette Einart., hogy az üres vásznon megjelenítse ötleteit és félelmeit, most már Lili birtokolja. Egy évvel azután, hogy megérkeztek Párizsba, Hans kezdte eladogatni a Lili-képeket. Mivel a magazinok is foglalkoztatták, Greta neve egyre közismertebb lett a városban, a Boulevard St. Germain kávéházaiban és azokban a szalonokban, ahol képzőművészek és írók heverésztek a zebrabőr szőnyegeken, sárga szilvából főzött pálinkát szürcsölgetve. Sok amerikai élt Párizsban, mindig egymásról beszéltek, állandóan egymást méregették azzal a jellegzetesen amerikai nézésükkel. Greta megpróbált távol maradni tőlük, a Rue de Fleurus 27-es számú házában összegyűlő társaságtól. Tartott tőlük, és tudta, azok is gyanakvással tekintenek rá. Gretát valahogy nem vonzották az éjszakába nyúló beszélgetések, amelyek során rendszeresen azt taglalták, ki modern, és ki nem az, ráadásul tisztában volt vele, hogy az ilyen társaságokban nem lenne hely se Lili, se Einar számára. Egyre nőtt a Lili-festmények iránti igény. Greta kezdte úgy érezni, vége, ennyi volt, már semmit sem tud kitalálni, hogy lépést tartson az elvárásokkal, ám hirtelen támadt egy ötlete. Éppen egy vidéki tájba, egy dániai mező közepébe helyezte bele Lilit, aki ehhez a képhez csípőre tett kézzel állt modellt. Gretának viszonylag könnyen sikerült megfestenie Lili portréját, még az sem jelentett gondot a számára, hogy ráképzelje az arcára a dán nyár tompa fényű napsütését. A háttérrel, a Lili mögött hullámzó fűvel azonban meggyűlt a baja; igazság szerint nem is nagyon érdekelte ez a részlet. Ahhoz, hogy megfejő módon lefesse a mezőt, a távolban csillogó pocsolyatavakat, több napra volt szüksége. Először a horizontnak kellett megszáradnia, azután a tavaknak, utána az első réteg fűnek, aztán a másodiknak, a harmadiknak. – Nem akarod befejezni helyettem? – kérdezte egy nap Einartól. 1929 májusa volt. Einar egész délután a városban tartózkodott. Amikor hazaért, elmondta, hogy a Place des Vosges-ban járt. – A gyerekeket néztem, ahogy a papírsárkányukat röptetik. – Ahogy ott állt, a kabátját a karjára hajtva, a tweedöltönyében, meghökkentően soványnak tűnt. – Minden rendben van? – kérdezte Greta, miközben Einar meglazította a nyakkendőjét, és elindult, hogy készítsen magának egy csésze teát. Ahogy mozgott, Greta a vállán látta a szomorúságot, azt az új melankóliát, ami sokkal borúsabb volt a korábbiaknál. Einar keze hidegen, élettelenül feküdt Greta tenyerén.

– Mostanában elég nehezen tudok eleget tenni a felkéréseknek – mondta Greta. – Mi lenne, ha megcsinálnál helyettem pár hátteret? Te úgyis jobban tudod, hogyan kell kinéznie egy mezőnek! Einar, ölében IV. Edvarddal, elgondolkodott az ötleten. Az inge gyűrött volt. A könyöke mellett, az asztalon egy tál körte állt. – Szerinted képes vagyok rá? – kérdezte. Greta átvezette őt a műtermébe, és megmutatta neki a félkész portrét. – Azt hiszem, a látóhatárra egy tavat kéne tennem – mondta. Einar a félkész képre nézett. Olyan üres volt a tekintete, mintha nem ismerné fel a festményen szereplő lányt, de aztán lassanként megváltozott a pillantása, a szeme elkerekedett, a homloka kisimult. – Hiányzik pár dolog – mondta. – Igen, oda tényleg kellene egy tó, meg kellene egy magányos fűzfa is, ami egy patak partján áll. Meg esetleg egy tanyaház. Az legyen jó távol, hogy ne lehessen rögtön rájönni, micsoda. Legyen egy olyan barnás, elmosódott valami, amiről majd azt fogják gondolni, hogy nem lehet más, csakis egy tanyaház. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte és festett, összekenve a nadrágját, az ingét. Greta boldog volt, hogy ismét dolgozni látja, és már azon gondolkodott, mely festményeit tudná még befejeztetni Einarral. Tisztában volt vele, ha Einar dolgozni kezd, akkor kevesebb időt tölthet Lilivel, de nem bánta. Ahogy lefekvéshez készülődött, hallotta Einar motozását a műterméből, hallotta a festékesüvegek csörrenését. Már alig várta, hogy reggel elmondhassa Hansnak: Einar ismét fest, és hogy sikerült megtalálnia a módját, hogyan lehetne még több Lili-képet készíteni: „Nem fogod elhinni, ki segített!” Felidéződött benne, három évvel korábban hogyan találkozott Hansszal a Gare du Nord-on. Akkor történt, amikor Einarral megérkeztek Párizsba, gyakorlatilag úgy, hogy csupán néhány cím volt a jegyzetfüzeteikben. Hans a pályaudvaron várt rájuk, teveszőr kabátjában bézsszínű oszlopként állt a fekete gyapjúruhás emberek tömegében. „Minden rendben lesz” – mondta Gretának, és megcsókolta az arcát. Mindkét kezével megfogta Einar nyakát, csókot nyomott a homlokára. Hans sofőre vitte el őket a bal parton lévő, az École des Beaux-Arts-tól néhány saroknyira álló szállodába. Hans mindkettejüktől csókkal búcsúzott. Greta még mindig emlékezett rá, lesújtva érezte magát azután, hogy Hans tárt karokkal fogadta őket, majd villámgyorsan eltűnt mellőlük. Döbbenten nézett utána, ahogy kisietett az előcsarnok bejáratán. Einar hasonlóan csalódott lehetett, vagy talán még szörnyűbb érzések kínozták. „Szerinted lehet, hogy Hans nem akarta, hogy eljöjjünk?” – kérdezte. Greta is éppen ezen törte a fejét, de igyekezett megnyugtatni Einart. Hans nagyon elfoglalt, ezért nem maradhatott velük. Valójában érezte a Hansból áradó komor vonakodást, ezt látta rajta, erről árulkodott a tartása és az, hogy olyan merev, olyan acélos volt, mint a pályaudvar tetejét alátámasztó oszlopok. „Lehet, hogy túlságosan dánok vagyunk a számára? Túl provinciálisak?” – kérdezte Einar. Greta a férjére nézett, aki mocsárbarna szemekkel, IV. Edvarddal a karjában, idegesen remegő ujjakkal bámult rá. „Ő ilyen, nem mi” – felelte. Két szobát kaptak, az egyikhez elfüggönyözött alkóv tartozott. A szálloda tótumfaktuma büszkén közölte velük, hogy Oscar Wilde éppen itt töltötte élete utolsó heteit. „Az alkóvban halt meg” – mondta, és illedelmesen lehajtotta a fejét. Greta megjegyezte ezt a történelmi tényt, de túl lehangolónak találta ahhoz, hogy megossza Einarral. Néhány hónapon keresztül ebben a két szobában éltek. Közben persze megfelelő lakásra vadásztak. Az első pár nap elteltével ridegnek érezték a szállodát; már észrevették a hámló papírtapétát, a mosdókagylóra sárga csíkot festő rozsdát. Einar ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a szállást, így nem költözhettek át az Hotel du Rhin vagy az Edouard VII. sokkal kellemesebb és jobb állapotban lévő lakosztályaiba. „Tényleg nem muszáj itt szenvednünk” – mondta Greta, és ecsetelni kezdte, hogy másik hotelben jobb körülmények között élhetnének, talán a kilátás is szebb lenne, és biztos akadna egy szolgálatkész szobalány, aki esténként behozná nekik a kávéjukat. „Te itt most szenvedsz?” – kérdezte Einar olyan hangon, hogy Greta elhatározta, nem hozza fel többé a témát. Amióta elindultak, úgy érezte,

közéjük ékelődött valami. A sarokban egy kis kályha állt, ezen forralhattak vizet a kávéjukhoz. Az alkóvban aludtak. Az ágy közepén volt egy jókora mélyedés, ezért mindketten szélre húzódtak, a fal mellé. A fal sajnos annyira vékony volt, hogy minden pisszenés áthallatszott hozzájuk a szomszédos szobákból. Einar az alkóvos szobában rendezkedett be, Greta a másikban. Greta mindig megkönnyebbült, amikor bereteszelhette maga mögött az ajtót, és egyedül maradhatott. A gondot az jelentette, hogy egyedül nem tudott festeni – szüksége volt Lilire. Még csupán egy hónapja voltak Párizsban, amikor Greta kijelentette: „Meg akarom ünnepelni az érkezésünket. Lilivel” Látta a férje szemében megjelenő félelmet; látta, hogyan tágul ki, majd szűkül össze Einar pupillája. Lili Párizsban még egyszer sem jelent meg. Lili… Tulajdonképpen ő volt az oka annak, hogy elhagyták Koppenhágát. A vizsgálatot követően levél érkezett dr. Hexlertől. Greta nyitotta ki, ő olvasta el a levelet, amiben dr. Hexler azzal fenyegetőzött, hogy fel fogja jelenteni Einart és Lilit az egészségügyi hatóságnál. „Megteszem – írta –, mert Einar Wegener komoly veszélyt jelenthet a társadalomra!” Greta elképzelte, ahogy dr. Hexler a tölcséres hangcsövön keresztül lediktálja a levelet annak a vörös hajú ápolónőnek. Borzasztóan felzaklatta a levél, pontosabban az, hogy egy idegen személy megpróbál hatást gyakorolni Lili jövőjére. Ideges volt, és kissé zavartan gondolkodott, amikor Einar, aki aznap Annánál járt látogatóban, belépett a lakásba. Greta gyors, meggondolatlan mozdulattal a vaskályhába dobta a levelet. „Hans írt – mondta. – Szerinte át kellene költöznünk Párizsba” És utána: „Haladéktalanul át fogunk költözni!” Lili úgy érkezett meg Párizsba, hogy bekopogott Greta szállodai szobájának ajtaján. A haja most hosszabb volt és sötétebb barna, fürtjeit apró gyöngyökkel kirakott fésűkkel fogta hátra. A ruhát, amit viselt, Greta akkor látta rajta először. Bíborszínű selyemből készült, V alakú gallér tartozott hozzá, aminek a hegye a dekoltázs irányába mutatott. „Új ruhát vettél?” – kérdezte Greta. Lili elpirult, vöröses pír jelent meg a nyakán és a mellkasán. Greta kíváncsi volt, Einarnak hogyan sikerült ilyen ügyes dekoltázst készítenie magának. Talán olyan tésztaszerű volt a melle, hogy egy rafinált fűző segítségével annyira fel és össze tudta nyomni, hogy apró női mellnek tűnjön? Elmentek a Palais Garnier-ba, a Faustra. Gretának azonnal feltűnt, hogy a lépcsőn lelibbenő Lili felkelti a férfiak érdeklődését. „Az a fekete hajú fickó téged néz. Ha nem vigyázunk, még idejön!” Egy házaspár mellett ültek; a férfi és a nő éppen akkor tért vissza Kaliforniából. „Tizenkét hónap Los Angelesben! – mondta a férfi. – A feleségemnek úgy kellett kiszakítania onnan!” Elmondta, hogy újév napján Pasadenában jártak, és megnézték a Rózsaparádét. „Még a lovak sörényébe is virágot fontak” – mondta az asszony. Aztán elkezdődött az opera, és Greta végre hátradőlhetett. Elég nehezen tudott dr. Faustra koncentrálni, aki bűnbánóan énekelt a sötét laboratóriumban. A jobbján Lili ült, a balján pedig egy olyan férfi, aki nemrég végigment az Orange Grove Boulevard-on, a Waud család rezidenciája előtt. Remegni kezdett a lába; szórakozottan nyomkodta a csuklóját. Érezte, ezen az estén kezdetét vette valami. Mi is volt az, amit Carlisle vele kapcsolatban mondogatott? „A jó öreg Gretát semmi sem állítja meg, ha egyszer beindult. Senki és semmi!” A szünetben Lili és a férfi felesége elnézést kért, és elvonult. A férfi – középkorú, szakállas úriember – odahajolt Gretához, és megkérdezte: „Esetleg lenne lehetőség arra, hogy később találkozzak a kedves kuzinjával?” Greta megtagadta tőle Lilit. Éppen úgy, ahogy később megtagadta magától saját vágyai beteljesülését. Megtagadta, mert alig ismerte fel őket. Amíg az Oscar Wilde-os szállodában laktak, Hans időnként eljött hozzá. A sötét hallban találkoztak, elsétáltak a Rue de Rivolira, Hans irodájához. Hans beleegyezett, hogy elbeszélget vele a karrierjéről meg arról, hogy mihez kezdhetne. Amikor átmentek a Pont Neufön, a férfi keze végigsimított Greta hátán: „Gondolom, szükségtelen elmondanom, hogy ön milyen gyönyörű.” Amikor először történt meg a dolog, Greta ellökte Hans kezét; úgy gondolta, véletlenül került sor az

érintésre. Ám egy héttel később megismétlődött a dolog, azután megint. A negyedik alkalommal Greta arra gondolt, nem hagyhatja, hogy Hans így érjen hozzá. „Ha engedném, soha többé nem bírnék Einar szeme elé kerülni” – gondolta, miközben átmentek a folyó fölött, és a férfi egész végig a hátát simogatta. Semmit sem érzett, se kívül, se belül, csupán érzékelte, hogy a kéz ott motoz a hátán. Eszébe jutott, a férje már hosszú, nagyon hosszú ideje nem ért hozzá. Az első, „véletlen” érintést követően átmentek Hans irodájába. A külső helyiség mögött egy ablaktalan, iratszekrényekkel teli iroda volt. Hans előkeresett néhány nevet, olyan emberekét, akikkel szerinte Gretának kapcsolatba kellene lépnie. Kinyitott egy dossziét, és végigfutott a patrónusok listáján. „Esetleg írhatok neki. és neki is. De őt mindenképpen kerülje el!” Greta ott állt mellette, és érezte a karján a férfi ujjait, ami persze lehetetlen volt, hiszen Hans két kézzel tartotta a dossziét. Egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy Hans ismét megérinti a derekát, de nem, ez sem volt lehetséges, hiszen még mindig nem tette le az iratgyűjtőt. „Mit gondol, rendeződni fognak a dolgaink?” – kérdezte. Hans szélesen elmosolyodott. „Ezt most hogy érti?” Greta észbe kapott. „Mármint Einar dolgai meg az enyémek. Itt, Párizsban. Mit gondol, rendeződni fognak a dolgok?” Hans arcáról eltűnt a mosoly. „Természetesen. Hiszen itt vannak egymásnak!” Azután: „De azért rólam se feledkezzen meg.” Az arca alig észrevehetően Greta felé mozdult. Volt köztük valami – nem a dosszié, valami más. Egyetlen szót sem szóltak. Hans nem udvarolhat nekem! – gondolta Greta. Ha valaki megkaphatja őt, az nem lehet más, mint Lili. A szűk dolgozószobában hideg volt, Gretának mégis melege támadt; úgy érezte, mintha valami ragacsos, nedves mocsokréteg borítaná be a testet. Lehet, hogy elkövetett valami helyrehozhatatlan hibát? „Szeretném, ha maga lenne az ügynököm – mondta. – Szeretném, ha maga kezelné a festményeimet.” „De én csak a régi mesterek és a 19. századi festők munkáival kereskedem!” „Talán eljött az idő, hogy egy modern festő képeivel is foglalkozzon.” „Ennek semmi értelme sem volna” Azután: „Ide hallgasson, Greta, van valami, amit már régóta szeretnék elmondani magának.” Közelebb lépett a nőhöz; a dosszié még mindig ott volt a kezében. A szobában valahogy szürke volt a fény, és Hans úgy nézett ki, mint egy kamaszfiú, aki még képtelen volt megszokni új, nagyobb méretű testét. „Egy szót se addig, amíg ki nem jelenti, hogy elvállal!” Greta önkéntelenül átment az íróasztal másik oldalára. Most egy egész halom irat magaslott közöttük. Greta hirtelen azt akarta, hogy Hans magához ölelje, ugyanakkor szeretett volna keresztülrohanni a Pont Neufön, vissza a szállodai szobába, ahol Einar valószínűleg a kályha mellett vacogva vár rá. „Lehetőséget adok önnek, hogy foglalkozzon velem, a képeimmel. Biztos vagyok benne, egy nap még bánni fogja, ha most nemet mond!” Megdörzsölte az arcán lévő sebhelyet. „Bánni fogom?” „Igen! Egy nap majd azt mondja magának, ejnye, megszerezhettem volna! Greta Wegener az enyém lehetett volna!” „De hiszen én foglalkozni szeretnék magával! – mondta Hans. – Hát nem érti?” Greta nagyon is értette, legalábbis tisztában volt Hans szándékaival. Világos volt a helyzet, csak azt nem tudta, vajon miért dobog ilyen hevesen a szíve, miért nem szidja le a férfit amiatt, hogy ilyen leplezetlenül próbálkozik nála. Miért nem juttatja eszébe, hogy ez mennyire fájna Einarnak? Nem értette, miért képtelen kimondani a nevét. „Áll az alku?” – kérdezte. „Tessék?” „Vállalja, hogy képviselni fog engem? Vagy most azonnal Távozzak?” „Greta, gondolkodjon józanul!” „Szerintem éppen azt teszem. Ez a legjózanabb dolog, ami most eszembe jut.” Az íróasztal két oldalán álltak, de mindketten előredőltek. Az irathalom tetején béka formájú, bronz

papírnehezékek gubbasztottak. Greta mindenütt Hans nevét olvasta, mindegyik papíron ott volt. Hans Axgil. Hans Axgil. Hans Axgil. Erről eszébe jutott, gyerekkorában úgy gyakorolta az írást, hogy újra és újra papírra vetette a nevét: Greta, Greta, Greta. „Rendben van” – mondta Hans. „Tessék?” „Vállalom, hogy képviselni fogom.” Gretának fogalma sem volt róla, erre mit mondhatna. Megköszönte Hansnak, és összeszedte a holmiját. A kezét nyújtotta. „Gondolom, ilyenkor illik kezet rázni” – mondta. A férfi megfogta a kezét; Greta kézfeje és finom ujjai szinte belesüllyedtek Hanséba, csapdába estek, de csak pár pillanatra – a férfi eleresztette. „Jövő héten hozzon nekem pár festményt” – mondta Hans. „Jövő héten!” – Greta átlépett az elülső helyiségbe, aminek ablakán keresztül beomlott a napfény és a város zaja, és ahol folyamatosan csattogott és kattogott és csilingelt a titkárnő írógépe.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Einar a vérszagra riadt fel Felkelt az ágyból, óvatosan, hogy ne zavarja meg Gretát, aki meglehetősen zaklatottnak tűnt – az arcát eltorzította egy rossz álom. A vér egyetlen forró csíkban folyt végig Einar combjának belső felén. Az orrlyukából véres buborékot fújt. Liliként ébredt. A használaton kívüli hálószobában a hajnal fénysugarai megvilágították a ruhásszekrényt. Greta a felső polcokat bocsátotta Lili rendelkezésére. Az alsó fiókokat kinevezte a sajátjainak, és ezeket kulcsra zárta. Lili belenézett a tükörbe; meglátta véres orrát és a hálóingén sötétlő vércsöppet. Ő nem olyan volt, mint Greta; sosem aggasztotta a vér. Vér? Mi az? Jön és megy, folyik vagy nem folyik, teljesen mindegy. Ez is hozzátartozik ehhez az egészhez – gondolta öltözködés közben. Felhúzta a szoknyáját, kikefélte a hajából a sztatikusságot. Június volt, egy hónap telt el azóta, hogy Einar a parkban, egy padon elhatározta, hogy külön kell választani a saját életét Lili életétől. Lili érezte, hogy ez milyen veszélyes; érezte, hogy az idő többé már nem végtelen. A Marché Buciben még nem száradt fel teljesen a hajnali harmat. A bádogtetős pultok hosszú sorokban álltak egymás mellett és mögött. Az árusok már kipakolták a portékájukat a repedezett porcelánokat, a vállfákra akasztott ruhákat, a komódokat, amelyek fiókjairól valahol, valamikor letörtek a fogantyúk. Az egyik asszony kizárólag elefántcsont dobókockákat árult. Egy férfi balettcipőket próbált pénzzé tenni; szemmel láthatóan nehezen vált meg a gyűjteményétől. Egy másik asszony finom anyagból készült szoknyákat és blúzokat árult. A negyvenes éveiben járt, a haja rövid volt és ősz, a metszőfogai csorbák. Madame Le Bonnak hívták, Algériában született. Az évek során megismerte Lili ízlését, és fáradságot nem kímélve próbált beszerezni olyan holmikat, olyan rakott szoknyákat és díszes gallérú, fehér blúzokat, amilyeneket a lány szeretett. Tudta, hogy Lili hányas cipőt hord; tudta, hogy fel nem húzna a lábára olyat, amiben látszanak köröm nélküli lábujjai. Beszerzett néhány, kifejezetten kis mellű nőknek készített pruszlikot, és pár régimódi, bálnacsontból készült fűzőt, amivel Lili megoldhatta a problémáját. Tudta, hogy a lány szereti a kristályfüggős fülbevalókat, telente pedig nyúlprém muffot hord. Lili Madame Le Bon portékái között válogatott, amikor észrevette, hogy a szomszédos pultnál egy magas homlokú fiatalember nézegeti a képeskönyveket. A férfi a karjára terítette a kabátját, a lábánál vászonbőrönd állt. Furcsa pózt vett fel mintha a testsúlyát csak az egyik lábára helyezte volna. A jelek szerint nem igazán érdekelték a képeskönyvek, szórakozottan lapozgatta az egyiket, aztán felnézett Lilire. Kétszer találkozott a tekintetük; másodszorra a fiatalember elmosolyodott. Lili hátat fordított neki, és a derekához emelt egy szoknyát. – Ez nagyon szép darab! – mondta Madame Le Bon, a székén ülve. A pult mögött kifeszített egy ruhaszárító kötelet, amire lepedőket terített: ez volt a próbafülkéje. – Rajta, próbálja csak fel! – mondta, és félrehúzta az egyik lepedőt. A nap átsütött a lepedőkön. A szoknya tökéletesen passzolt. Lili odakintről meghallotta az idegen férfi hangját: arról érdeklődött Madame Le Bontól, hogy férfiruhákat is árusít-e. – Sajnálom, de magának nincs semmim – felelte az asszony. – Csak a feleségének. Az idegen felnevetett. Lili hallotta, hogy a fémállványon félrehúzzák a vállfákat. Amikor kilépett a lepedők mögül, a férfi a pultra kitett kardigánokat nézegette, megérintette a gyöngyös gombokat, megvizsgálta a díszcsipkéket, nem szakadt-e valamelyik. – Szép dolgai vannak – mondta. Rámosolygott Madame Le Bonra, majd Lilire is. Hatalmas, kék szeme volt, beesett arcán egy-két himlőhely látszott. Magas volt, arcszesz illata áradt belőle. Lili, ahogy lehunyta a szemét, maga elé tudta képzelni őt, ahogy a tenyerébe loccsint egy keveset a sárgás folyadékból, amit aztán a nyakára, az arcára dörzsöl. Olyan érzése támadt, hogy ismeri ezt az embert. Madame Le Bon beütötte a pénztárgépbe a szoknya árát. A férfi letette a kezében tartott kardigánt, és

enyhe bicegéssel közelebb lépett Lilihez. ~ Bocsánat – mondta. Franciául beszélt, de lassan ejtette ki a szavakat. – Mademoiselle. – Még közelebb lépett. – Észrevettem, hogy… Lili azonban nem akart beszélni vele; még nem. Fogta a zacskót, amibe Madame Le Bon a szoknyát csomagolta, gyorsan köszönetet mondott az asszonynak, azután átsurrant a próbafülke mögé, és máris annál a pultnál állt, amelynél egy kopasz férfi sérült porcelánbabákat árult. Amikor hazaért, Greta már felkelt, a homlokán vizes borogatással mászkált a lakásban. Közölte, hogy hamarosan megérkezik Carlisle, látogatóba jön a nyárra. A lakásra ráfért volna egy takarítás, a sarkokban pókhálók és porgombolyagok sötétlettek. Greta nem volt hajlandó felfogadni bejárónőt. „Nincs szükségem rá – mondogatta a kesztyűjével csapkodva a legporosabb helyeket. – Én nem tartozom azok közé, akiknek bejárónőre van szükségük!” Pedig, igazság szerint, pontosan azok közé tartozott. – Carlisle egy órán belül itt lesz! – mondta. Az a testhez tapadó, barna gyapjúruha volt rajta, ami remekül kiemelte az alakját. – Liliként akarod fogadni? – kérdezte. – Arra gondoltam, hogy igen. – Szerintem nem lenne túl jó, ha Carlisle már most találkozna Lilivel. Előbb Einarral kellene összefutnia. Gretának igaza volt, Einar viszont azt szerette volna, ha Lili előbb találkozik Carlisle-lal, mint ő; úgy gondolta, Lili a jobbik fele. Einar felakasztotta a szekrénybe az új szoknyát, és levetkőzött, nem maradt rajta más, csak az osztrigaszürke selyemből készült alsóneműje, ami olyan puha volt; járás közben halkan, egészen halkan suhogott. Einar nem akarta lecserélni arra a gyapjúalsóra és trikóra, amitől mindig viszketett a bőre, ami úgy magában tartotta a hőt, hogy a meleg nyári napokon úgy érezte, mintha lángolna a teste. Nem akarta teljes mértékben betenni a szekrénybe Lilit. Gyűlölte, amikor félre kellett tolnia őt. Amikor lehunyta a szemét, csak Lilit látta; önmagáról már nem tudott képet alkotni. Felhúzta a nadrágját. Elindult a lakás ajtaja felé. – Hová mész? – kérdezte Greta. – Carlisle mindjárt itt lesz! Az égen egyetlen felhő sem lebegett. Az épületek hosszú, hűvös árnyakat vetettek az utcára. A lefolyókban nedves szemét tömörödött össze. Einar magányosnak érezte magát. Elgondolkodott, vajon van-e olyan ember a világon, aki valóban meg fogja ismerni őt. Úgy érezte, mintha a feltámadó szél keresztülsüvítene a bordái között. Elsétált a Les Halles-tól északra lévő, rövid utcához. Nem sok embert látott a közelben: csak a trafikos állt a boltja ajtajában, meg egy kövér asszony várakozott a buszmegállóban. Kissé távolabb egy férfi sietett végig a járdán; az öltönye majd szétfeszült rajta, keménykalapját a szemébe húzta. A 22-es számú házban, a Madame Jasmin-Carton ajtajához vezető lépcsősor aljában egy borfoltos kendő hevert. – Ma korán jött – mondta a Madame a macskáját simogatva. Mint mindig, most is a hármas számú fülkébe eresztette be Einart. A zöld kárpitos karosszék, a drót szemeteskosár, amit mindig kiürítettek – mintha ilyen szánalmas módon próbálták volna megteremteni azt az illúziót, hogy a szobát még senki sem használta. Az ajtóval szemközti falon lévő két ablak sötét volt. Einar mindig a jobb oldali rolóját húzta fel. Megrántotta a zsinórt – a roló vászna felcsavarodott a rúdra. Nem tudta, hányadik alkalommal ült már ezen a zöld széken, hányszor ködösítette be a lélegzete az ablakot, miközben az üveg túlsó oldalán egy-egy lány táncolt, meztelenül, a nemi szervét mutogatva. Szokásává vált, hogy eljár erre a helyre, szinte naponta; olyan volt ez a számára, mint az úszás, vagy az, hogy elsétál a Rue Étienne-Marcel sarkára, hogy az Hotel des Postes-ban átvegye a leveleket, amelyek többsége Gretának érkezett. Madame Jasmin-Carton sosem kért tőle kevesebbet öt franknál, sosem ajánlott árengedményt, igaz, Einar nem is akart ilyen előnyben részesülni. A Madame mégis kedvezett neki: hagyta, hogy addig maradjon a hármas fülkében, ameddig

akar; időnként fél napokat ücsörgött a zöld széken. Egyszer ott aludt. Egyszer bevitt magával egy baguetteet, egy almát meg egy kevés Gruyére-t, és megebédelt, miközben az ablak túlsó oldalán egy nő – a hasa úgy lógott, mint egy babzsák – egy hintaló körül táncolt. A másik rolót sosem érintette meg. Nem, mert tudta, mi van mögötte. Valahogy tudta, ha egyszer felhúzná, akkor soha többé nem térne vissza a jobb oldali ablakhoz, mindig a balon túl zajló eseményeket bámulná. Ezen a napon azonban úgy érezte, mintha csupán egyetlen ablaka lenne a fülkének: a bal oldali. És mert így érezte, odalépett, és felrántotta a rolót. Keresztülnézett az üveglapon. A másik oldalon lévő, fapadlós helyiség falait feketére festették. A szobában egy kis, fekete doboz állt, egy fiatalember erre tette fel az egyik lábát. A szőrös láb láttán Einarnak a Madame szőrös karja jutott eszébe. Átlagos termetű fiú volt, a melle sima, a hasa kissé puha. Kinyújtott nyelvvel, csípőre tett kézzel állt. Mindkét kezét ökölbe szorította, és dörzsölgetni kezdte az ágyékát. A mozdulatok hatására félkemény pénisze jobbra-balra himbálózott. Einar nem tudta, mennyi ideig nézte a fiút, akinek a pénisze hol megduzzadt, hol pedig lankadttá vált. Nem tudta, mikor rogyott térdre, mikor nyomta oda az orrát az üveghez, de amikor észbe kapott, ebben a pozícióban volt. Nem emlékezett rá, mikor csatolta ki az övét, mikor tolta le a nadrágját – amikor feleszmélt, már a bokájánál volt. Nem tudta, mikor dobta le a kabátját, a nyakkendőjét és az ingét, de minden ruhája ott volt, egy kupacban, a zöld széken. A fiú szobájára két másik ablakon keresztül is be lehetett látni. Az egyik mögött – Einarral szemközt – egy férfi állt, az arcán furcsa vigyorral. Einar nem látta jól az arcát, csak a száját, a vigyorgó szájat, amelyet mintha egy külön lámpa világított volna meg. A jelek szerint éppúgy tetszett neki a fiú mutatványa, mint Einarnak. Einar néhány percen keresztül a férfi száját bámulta, de azután fokozatosan megjelentek előtte az arc részletei. Kék szeme van – állapította meg magában. Nem a fiút nézi… Valóban: a férfi nem a fiút figyelte, aki egyik kezével a péniszét markolászta, a másikkal pedig a mellbimbóját simogatta. Nem, nem a fiút, hanem. Einart. A férfi ajkai még jobban eltávolodtak egymástól; a vigyora valósággal ragyogott. Einar kilépett a nadrágjából, rádobta a zöld székre. Ekkor már részben Einar, részben Lili volt. Egy férfi Lili osztrigaszürke alsóneműjében. Az ablaküvegben meglátta a saját, halvány tükörképét. Furcsamód nem jött zavarba; nem érezte ostobán magát. A tükörképet egyszerűen szépnek találta. Lili ellazult. Megnyugodott. Meztelen, fehér válla valósággal ragyogott az üvegben, és tisztán látszott a nyaka tövében lévő csinos kis mélyedés. A világ legtermészetesebb dolgának érezte, hogy egy férfi őt bámulja, őt, ahogy ott áll az alsóneműjében, félig-meddig meztelenül. És ez volt az a pillanat, amikor mintha valami elszakadt volna Einarban; mintha hirtelen felhúztak volna előtte egy redőnyt, mintha valaki nyíltan a szemébe mondta volna az igazságot. Az igazságot azzal kapcsolatban, hogy valójában kicsoda; az igazságot, hogy Einar nem más, csupán egy álca. Egy álca, amely a nadrágjától megfosztva, a csíkos nyakkendő nélkül – amit Gretától kapott a legutóbbi születésnapjára – hirtelen eltűnt, és nem maradt más a helyén, csak a valóság – az a valóság, ami azonos volt Lilivel. Tudta ezt, és megértette, hogy már régóta tisztában van vele. Einarnak már csupán tizenegy hónapja volt hátra. Fogyott az ideje, lassanként elmúlt az egy éve. A fülkében meleg volt. Az álca-Einar a tükörképre nézve meglátta Lili félholdként ragyogó homlokát és a bőrén kiütköző, csillogó verítékcseppeket. A táncos folytatta a mozgást, látszólag nem vett tudomást se Einarról, se a másik férfiról. Lehunyt szemmel ringatta a csípőjét, buja mozdulattal, a hóna alját megmutatva hátrasimította fekete haját. A szemközti fülkében álló férfi pedig bámult, egyre csak bámult, és mind szélesebb lett a mosolya. Valahogy megváltoztak a fények – a szeme aranylóvá vált, legalábbis Einar így látta.

Az ablak előtt állva Einar simogatni kezdte a melleit. A mellbimbói megkeményedtek és fájtak. Dörzsölgetni kezdte őket, és közben valami furcsa érzés hullámzott végig rajta. A térde elgyengült, a térdhajlata megizzadt. Hátrébb lépett az ablaktól, hogy a másik férfi alaposabban szemügyre vegye, hogy lássa selyemmel borított csípőjét és ölét, lássa a lábait – azokat a sima lábakat és ne a fiú szőrös lábát figyelje. Azt akarta, hogy a férfi lássa Lili testét. Még hátrébb húzódott, hogy a férfi az egész testét szemügyre vehesse. Ő már nem látta a vigyorgó embert, de ez sem érdekelte. Perceken keresztül simogatta, dörzsölgette magát az ablak előtt, olyan mozdulatokkal, amiket azoktól a lányoktól lesett el, akiket hónapokon keresztül figyelt a jobb oldali ablakból. Amikor közelebb lépett az ablakhoz, hogy átnézzen a másik fülkébe, már se a fiút, se a férfit nem látta. Hirtelen zavarba jött. Hogy jutott el idáig? Hogy tehetett ilyet? Hogy mutathatta meg furcsa formájú testét, puha melleit, hófehér és lágy combjait ezeknek az idegeneknek? Lezökkent a székre, a ruhakupac tetejére, felhúzta a lábát, a térdeit a melléhez szorította. Két halk koppantás. Csend. Aztán újra. – Igen? – kérdezte Einar. – Én vagyok az – hallatszott a fülke ajtaján túlról egy férfihang. Einar nem szólalt meg, nem állt fel a székről. Ez volt az, amire mindennél jobban vágyott, de amit kimondani sem bírt. Két újabb koppintás az ajtón. Einar szája kiszáradt, a szíve a torkába ugrott. Azt akarta, hogy a férfi tudja: szívesen fogadja. Nem szólalt meg, nem mozdult meg, de azt akarta, hogy a férfi tudja: minden rendben van. De. Semmi sem történt. Semmi, és Einar úgy érezte, elveszett egy lehetőség. Távolra sodródott tőle valami. Azután a férfi gyorsan benyomult a fülkébe. Megállt, a hátát az ajtónak támasztotta, a tüdejét teleszívta levegővel Körülbelül egyidős volt Einarral, de a halántéka már őszült. A bőre sötét, az orra nagy volt. Fekete, állig begombolt kabátot viselt. Enyhe sószag lengte körül. Einar ülve maradt; csupán egy-két lépésnyi távolság választotta el a férfitól. A férfi bólintott. Einar a homlokához emelte a kezét. A férfi elmosolyodott. Mintha a szokásosnál több fog lett volna a szájában, de mindegyik hegyes és ferde volt. – Nagyon szép vagy – mondta. Einar hátradőlt a széken. A férfinak a jelek szerint tetszett a látvány. Kigombolta a kabátját, ami alatt üzletemberes, széles csíkos gyapjúöltönyt viselt. Rombusz alakú csomóval megkötött nyakkendője, a zakója, minden rendezett volt rajta, csak éppen a slicce volt kigombolva. A résen keresztül kikandikált a pénisze hegye. Einar felé lépett. Még egy lépést megtett. A pénisze fejéről hátracsúszott a fityma. A nemi szerv sós szaga Einart a jütlandi és skageni tengerpartra emlékeztette, arra a helyre, ahol az anyja halászhálóba csavart testét a hullámok közé eresztették. A férfi pénisze már csupán arasznyira volt Einar szájától. Einar lehunyta a szemét. Zavaros képek villantak keresztül az agyán: egy tengerparti fogadót látott, azután egy mezőt, amelyen halomba rakták a tőzeget; egy mohos, fehér sziklát látott és Hansot, aki felemelte Einar képzeletbeli haját, hogy kioldozza a kötény szárának csomóját. Kinyitotta a száját. Szinte érezte a keserű és meleg ízt. Ahogy kidugta a nyelvét, a férfi megtette az utolsó lépést. Einar ekkor már biztosan tudta, hogy Lili lesz az, aki itt marad, és Einar lesz az, akinek el kell tűnnie, és… A következő pillanatban hangos kopogás hallatszott az ajtó irányából. Madame Jasmin-Carton

kiabálni kezdett, hogy jöjjenek ki, de azonnal. Dühös volt, a hangján érződött az undor. A macskája közben olyan elszántan nyávogott, mintha valaki rátaposott volna a farkára.

Einar kora délután lépett ki Madame Jasmin-Carton kapuján. Az asszonyság egy percet sem adott neki arra, hogy felöltözzön és távozzon. Örökre. A sötét utcán lépkedett, gyűrött ruhában, a nyakkendőjével a kezében. A trafikos még mindig a boltja ajtajában állt, a bajszát pödörgetve bámulta meg Einart. Más nem volt a közelben. Einar abban reménykedett, hogy a férfi ott vár majd rá Madame Jasmin-Carton kapuja előtt, hogy elmennek együtt a sarki kis kávézóba, megisznak egy kávét, esetleg egy kancsó vörösbort. Ám az idegen nem volt ott, csak a trafikos meg a kutyája, az a kis, barna kutya. Einar belépett a nyilvános illemhelyre. A fémfalak nedves szagot árasztottak. A mosdókagyló előtt állva megigazította a ruháját, megkötötte a nyakkendőjét. A trafikos kis, barna kutyája követte, pitizni kezdett előtte. Bár már több hónapja tervezte, régóta eszébe se jutott, hogy ellátogasson a Bibliothéque Nationale-ba, most viszont úgy döntött, elmegy oda. A hatalmas épület a Rue Vivienne, a Rue Colbert, a Rue de Richelieu és a Rue des Petits-Champs által körbefogott telken állt. Hans korábban szerzett Einarnak egy belépőkártyát; a saját nevében írt a könyvtári hivatalnak. A több száz férőhelyes Salle de Traveil des Imprimés közepén egy íróasztal állt, amelynél Einarnak ki kellett töltenie egy kérdőívet, és közölnie kellett látogatása okát. „Egy elveszett lány keresése” – írta a megfelelő helyre, majd néhány cédulára felfirkantotta azoknak a könyveknek a címét, amelyeket szeretett volna megkapni. Az íróasztalnál ülő fiatal, kislányos, hamvas arcú könyvtárosnő haját egy kagylórózsaszín csat fogta össze. A neve AnneMarie volt, és olyan halkan beszélt, hogy Einar kénytelen volt annyira előrehajolni, hogy megérezte mogyorószagú leheletét. Amikor átadta a cédulákat, amelyekre a szexuális jellegű problémákkal foglalkozó könyvek címét írta, Anne-Marie elpirult, de azonnal felállt, és indult, hogy elvégezze a feladatát. Einar leült az egyik hosszú olvasóasztal mellé. Valamivel távolabb egy diák jegyzetelt; egy pillanatra felnézett a füzetéből, majd folytatta a munkáját. A terem hideg volt, a lámpafényben porszemcsék lebegtek. A hosszú asztalon karcolások éktelenkedtek. A csendet csak a lapozás nesze törte meg. Einar aggódni kezdett, hogy kirí a helyről, hogy ennyi idősen jött el ide, ráadásul gyűrött nadrágban, enyhe verítékszagot árasztva. Talán jobb lett volna, ha előtte rendbe szedi magát valahol. Anne-Marie az asztalhoz vitte a kért könyveket. – Ma négy órakor zárunk. – Csak ennyit mondott. Einar végighúzta a kezét a könyveken. Három német, kettő francia nyelvű volt, a hatodik Amerikából érkezett. A legújabb kiadásút nyitotta ki először. Szexuális fluiditás. Bécsben jelent meg, Johann Hoffmann professzor írta, aki különböző kísérleteket végzett tengerimalacokon és patkányokon. Az egyik kiherélt hím patkánynál sikerült kifejlesztenie a tejmirigyeket; az állat annyi tejet termelt, hogy képes volt táplálni egy alomnyi kispatkányt. „Ennek ellenére – írta Hoffmann professzor – a vemhesség és a szülés továbbra is a nőstények kiváltsága marad.” Einar felnézett a könyvből. A diák elaludt a jegyzetei fölött. Anne-Marie szorgalmasan pakolgatta a könyveket. Einar megpróbálta a herélt patkány helyébe képzelni magát. Látta az állatot, ott futott egy mókuskerékben, ott rohangált a fejében, és már nem bírt megállni. Már késő volt, túl késő volt. A kísérlet folytatódott. Mit is szokott mondogatni Greta? A világon az a legrosszabb, ha az ember feladja! Igen, mindig ezt mondta, és közben a levegőbe csapott, hogy összezörrentek az ezüst karkötői. Mindig ezt ismételgette: „Gyerünk már, Einar! Mikor fogod végre megtanulni?”

Arra a fogadalomra gondolt, amit előző hónapban, a parkban tett magának. Valaminek meg kell változnia! A májusból azóta június lett; a hónapok lassan belecsúsztak az évekbe. Már több mint négy év telt el azóta, hogy Lili megszületett. Négy órakor Anne-Marie megrázta a rézcsengőt. – Kérem, hagyják a könyveket az asztalokon! – mondta. A diák nem ébredt fel, Anne-Marie-nak oda kellett mennie hozzá, hogy felrázza. Ezután Einar felé fordult; úgy összeszorította a száját, hogy elfehéredtek az ajkai. Köszönés helyett csak bólintott. – Köszönöm – mondta Einar. – El sem tudja képzelni milyen sokat segített, hogy itt voltam! Anne-Marie elpirult, az arcán halvány mosoly jelent meg. – Félretegyem ezeket a könyveket? Holnap is szüksége lesz rájuk? – Sápadt, apró kezével lágyan megérintette Einar karját. – Azt hiszem, van itt még pár hasonló. Reggel kikészítem önnek valamennyit. Lehet, hogy azokban találja meg azt, amit keres. – Kis szünetet tartott. – Persze csak akkor, ha kívánja.

TIZENHATODIK FEJEZET

Carlisle, ügyet sem vetve arra, hogy Greta aggódik érte, végigsántikált a Tuileriák kavicsos ösvényén. Esténként térdig beáztatta a lábát; a lábvizébe Epsom sót és fehér asztali bort kevert – ezt a balzsamot először stanfordi szobatársa, az a fiú keverte ki neki, aki később sebész lett La Jollában. Carlisle építészként végzett, bungalókat épített a pasadenai narancsligetek helyén kijelölt építési telkekre. A házak kicsik voltak, a pasadenai középiskola és leányiskola tanárai és rendőrök számára épültek, de ezekbe költöztek be az Indianából és Illinois- ból áttelepültek is, legalábbis azok, akik a Colorado Streeten pékségeket és kis nyomdákat üzemeltettek. Carlisle fotókat küldött Gretának, aki időként az öklére támasztotta a fejét, és beleképzelte magát valamelyik bungalóba; odaálmodta magát a házakhoz tartozó, szúnyoghálóval védett verandára, meg az ablakok mögé, amelyekre kaméliafák vetettek árnyékot. Nem mintha tényleg szeretett volna beköltözni a kis házak valamelyikébe, egyszerűen csak szüksége volt rá, hogy időnként megálljon és ábrándozzon. Carlisle arca csinos volt és hosszúkás, a haja kevésbé sárgásfehér, mint Gretáé, és valamivel göndörebb. Sosem nősült meg, az estéit a rajzasztala mellett vagy a tölgyfa hintaszékében, a zöld burás olvasólámpa mellett töltötte. Voltak az életében lányok, róluk a leveleiben rendszeresen beszámolt Gretának. Lányok, akikkel együtt vacsorázott a vadászklubban, akik asszisztensként dolgoztak mellette, akiket valahol megismert. Voltak, de egyik sem jelentett neki valami sokat. „ Ráérek még” – írta egyszer, és Greta, amikor ez olvasta, az ablak előtt, a napfénybe tartva a levelet, arra gondolt, hogy ő is, ő is ráér még. A ház brokáttapétás vendégszobájában egy vaságy állt. A lámpa ernyőjéről olyan nagy bojtok lógtak, hogy Greta aggódni kezdett, talán nem jut ki alóla elég fény. A sarki hentes kölcsönadott egy bádogteknőt, amiben általában levágott ludak feküdtek, a nyakukat a peremen túlra nyújtva, most viszont ebbe került bele az Epsom-féle sós, fehérboros balzsam, amiben Carlisle a lábát áztathatta. Carlisle reggelente az elülső szobában álló, hosszú asztalnál fogyasztotta el a kávéját és a croissantját; rossz lába sínvékonynak tűnt a pizsamájában. Einar, amikor először meglátta, hogy Carlisle szobájának ajtaján megmozdul a kilincs, sietve távozott a lakásból. Greta észrevette, hogy Carlisle társaságában Einaron valami különös félénkség uralkodik el. Amikor kénytelen volt elhaladni Carlisle ajtaja előtt, óvatosabban lépkedett – mintha el akarta volna kerülni, hogy találkozzon a sógorával a folyosón, a kristályburás lámpa alatt. Vacsoránál végig felhúzott vállakkal ült, és úgy hallgatott, mintha fájdalmat okozna neki a beszéd. Greta időnként eltöprengett, vajon történt kettejük között. Talán összevesztek? Talán megsértették egymást? Elképzelni sem tudta, de határozottan érezte, hogy van köztük valami, amit se meghatározni, se megérteni, se megszüntetni nem tud. Carlisle egy alkalommal elhívta Einart a Rue des Mathurins-ra, a gőzfürdőbe. Ez a hely még csak nem is hasonlított a Szajna mellett, a szabadban, a napon lévő Bains du Pont-Solferinóra. Egy szimpla medence volt, kizárólag férfiak számára. A levegőben gőz kavargott, a medence falát sárga márványlapok borították, a kínai kaspókban pálmafák kornyadoztak. Amikor Einar és Carlisle hazaért, Einar azonnal bezárkózott a szobájába. – Mi történt? – kérdezte Greta a fivérétől. És Carlisle, akinek a szeme piros volt a víztől, így felelt: – Hogy mi? Semmi. Einar közölte, hogy nem akar úszni. Azt mondta, nem tudta, hogy itt meztelenül kell bemenni a medencébe. – Aztán hozzátette: – Majdnem elájult a látványtól. Még sosem járt törökfürdőben? – Azért ilyen, mert dán – mondta Greta, bár tudta, hogy ez nem igaz. Vajon mi lehet az oka – gondolta

magában –, hogy a dánok mindig találnak valami kifogást arra, hogy ne kelljen levetniük a ruháikat? Nem sokkal Carlisle érkezése után, egy délelőtt betoppant Hans, hogy megnézze Greta legutóbbi festményeit. Greta két képet tudott mutatni neki: az első Lilit ábrázolta a bornholmi tengerparton; a másodikon szintén Lili volt, egy kaméliafa mellett. Az első kép hátterét, a tengert Einar festette meg, szorgalmasan dolgozott, és ügyesen sikerült ábrázolnia a sápadt- kék, nyári hullámokat. A kaméliafával sehogy sem boldogult, nem látott még ilyen vörös virágokat, olyan fénylő makk-kemény rügyeket. Greta elvállalt egy megbízást a Vogue-tól (a következő téli rókaprémes kabátokhoz kellett illusztrációkat készíteni), ezért a kaméliás portrét csak úgy tudta befejezni, hogy éjszakánként is dolgozott. Három éjjel maradt fenn, finoman és részletesen megfestette a virágok szirmait, odatette a közepükre a sörbetsárga pöttyöket. Einar és Carlisle közben aludt; egyedül volt a műtermében, semmi sem zavarta meg, csak IV. Edvard sóhajtott fel időnként álmában. A második képet pár órával Hans érkezése előtt fejezte be. – Még nedves – mondta, miközben kávét hozott Hansnak, és csészét tett Carlisle meg Einar elé, aki a fürdőszobából érkezett: még vizes volt a haja vége. – Nagyon jó kép – jelentette ki Hans. – Olyan. keleties. Manapság az ilyeneket szeretik. Mi lenne, ha megpróbálná lefesteni Lilit egy hímzett kimonóban? – Nem akarom, hogy hétköznapian nézzen ki – mondta Greta. – Ne csináld meg – mondta Einar olyan halkan, hogy Greta nem volt biztos benne, hogy a többiek is hallották. – Nem, nem ilyesmire gondoltam – mondta Hans. Világos, nyári öltönyt viselt, keresztbe tett lábbal ült, az ujjaival az asztal lapján dobolt. Carlisle a bársonyottománon hevert, Einar a hintaszékben ült. Ez volt az első alkalom, hogy a három férfi együtt volt. Greta hol a fivérére nézett, aki feltette a lábát a bársonypárnára, hol a férjére pillantott, akinek vékony nyakára rátapadtak nedves végű hajtincsei, hol pedig Hans felé fordult. Úgy érezte, mintha mindhármójukkal más ember lenne, mintha mindhármójuk előtt más-más szerepet játszana. És talán valóban ezt tette. Eltűnődött, vajon ezek hárman ismerni vélik-e őt; úgy érezte, mintha mindhárman valami mást akarnának tőle. Hans tiszteletben tartotta a kérését, visszavonult, és főként a képei eladására koncentrált. Előfordult, hogy kettesben maradtak Hans irodájának hátsó szobájában vagy a műteremben, amikor Lili éppen nem volt otthon; Greta ilyenkor magán érezte a férfi tekintetét. Amikor Hans hátat fordított neki, ő is nézni kezdte: megcsodálta széles vállát, megbámulta a gallérját verdeső, szőke haját. Tudta, hogy mit szeretne, de arra kényszerítette magát, hogy félretolja a vágyait. „Addig nem, amíg Einar még nem.” A mellkasában érezte a késztetést, a vágy szorítását, és meglepődött. Ilyen szenvedélyt, ilyen szívből fakadó érzéseket Lilitől várt volna, és nem magától – úgy gondolta, ő többé már nem lesz képes ilyesmire, talán soha, de addig semmiképpen sem, amíg a műterme tele van befejezetlen portrékkal, amíg teljesítenie kell a magazinoktól kapott megbízásokat, amíg könnyűléptű, zavart gondolkodású férje ennyire gyenge, amíg itt van vele a fivére, aki egy „Segíteni jöttem!” felkiáltással egyszer csak megjelent Párizsban. De Hans, aki ott ült az asztal mellett, aki hosszú ujjaival szórakozottan dobolt a fenyő asztallapon, aki arra várt, hogy megszáradjon a kaméliás kép, és esetleg kapjon egy második csésze kávét; aki azt akarta, hogy Greta kimonóban is lefesse Lilit – Hans türelmes volt. Türelmes volt, mintha eltökélte volna magában, bármeddig is kelljen várakoznia arra, hogy Greta a karjai közé omoljon, megteszi. Ilyen volt az az otthon, amelyből Greta egy nyári délután elindult. Meleg volt, a levegőben nehéz felhőként lebegett az automobilok bűze. A nap fáradtan világított a homályos égen, fénye még így is erősebb volt, mint a város szikrázása. Az épület bézs színű homlokzata olyan puhának tűnt, mint a meleg sajt. A nők zsebkendővel a kezükben, a nyakukat törölgetve jártak. A metróban még nagyobb volt a forróság; a kapaszkodók ragacsosak voltak. Június volt; Greta és Einar úgy tervezte, csak pár hét múlva utaznak vakációzni Mentonba.

Greta eltűnődött, vajon helyes-e, amit tesz. de aztán arra gondolt, ezen a nyáron végre meg kell változnia valaminek. A metrószerelvény csikorogva haladt a síneken, aztán megállt. Passy. Greta felsietett a lépcsőn. A levegő itt valahogy hűvösebb volt. A szelíd szellő a frissen vágott fű illatát hozta magával, valahol egy szökőkút csobogott. Tompa, ruganyos puffanás hallatszott: valahol a salakos talajhoz csapódott egy teniszlabda. Valahol szőnyeget poroltak. A bérházzá alakított villa sárga gránitból épült, falain rézdíszek csillogtak. Előtte félkör alakú kocsibehajtó; az aszfalton motorolajfoltok sötétlenek. A feljárót szegélyező rózsabokrok ágait alaposan visszametszettek. A bejárat kovácsoltvasból és üvegből készült, a teraszra vetett árnyékot, nyitott ajtaján keresztül kifújta a szél a függönyt. Valahol felnevetett egy nő, azután egy férfi. Az emeleti lakást Anna bérelte ki. Hetente háromszor fellépett a Palais Garnier-ben, a Carmenben: előadás után hideg ráklevest vacsorázott Prumer-nel. Az utóbbi időben fogadkozni kezdett, hogy soha többe nem tér vissza Koppenhágába. „Számomra ott minden túlságosan rendezett” – mondta, és színpadias mozdulattal a mellére szorította a kezét. Ő nyitotta ki az ajtót. Szőke hajat feszes kontyba fogta a tarkóján. Vastagodó nyakán már megjelentek az első maradandó ráncok. Az ujjara hatalmas rubingyűrűt húzott, ami olyan volt. mint egy szétrobbanó csillag. Hiressé tette magát az opera világában; beesett szemű, sovány fiatalemberek küldözgettek neki drágaköveket, gyömbéres süteményt és remegő kézzel megírt üzeneteket. A viszonylag kis nappaliban egy aranylábú, gobelinpárnás kanapé állt. Egy karcsú vázába tigrisliliomot helyeztek; az eres bimbók zöldek voltak. Egy fekete egyenruhát viselő szobalány limonádét és aprósüteményt szolgált fel. Az egyik szék mögött egy magas férfi állt, aki, meglepő módon, sötét felöltőt viselt. – Ez itt Bolk professzor – mondta Anna. – Rájöttem felelte Greta. – Mondja, nincs melege? – Alfred Bolk professzor. – A férfi kezet nyújtott. – Bizonyos okok miatt mindig fázom egy kicsit – mondta, és kissé megmozgatta a kabát alatt a vállát. Sötétkék szemében aranyszínű pontok csillantak. Sötétszőke haját (árnyalata a jó minőségű faanyag színére emlékeztetett) gondosan hátraolajozta, de a nyaka mellett felkunkorodott néhány tincs. Nagy csomóra kötött, kék selyemnyakkendőjébe gyémánttűt szúrt. A névjegyét egy kis ezüsttárcában tartotta. Drezdából érkezett, ő vezette a helyi női klinikát. A szobalány jegeskávét hozott Bolk professzornak. – Nem szeretem a citromot – magyarázta a férfi, és felemelte a poharát. A terasz ajtaján keresztül szellő érkezett. Greta a professzor mellett, a szófán ült. Bolk udvariasan mosolygott, kissé felhúzta a vállát. Greta gyanította, meg kellene várnia, míg a professzor felteszi neki a kérdéseket, de hirtelen szükségét érezte annak, hogy valakinek beszéljen Liliről és Einarról. – A férjemről lenne szó. – kezdte. – Igen, tudomásomra jutott, hogy van az a bizonyos, Lili nevű kislány. Tehát tudja! Gretának először fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Hol kezdje? Tényleg négy éve kezdődött az egész, amikor arra kérte Einart, hogy vegye fel Anna cipőjét? Vagy valami másról van szó? – A férjemnek az a meggyőződése, hogy ó belül nő – mondta. Bolk professzor halk, ciccegő hangot hallatva, a fogai között szívta be a levegőt. Gyorsan bólintott. – Az igazat megvallva – mondta Greta – én is így hiszem. Beszélt a rövid ujjú női ruhákról, a sárga cipőről. a speciális pruszlikról és a fűzőről; beszélt arról, hogy Einar milyen kiruccanásokat tesz a Bains du Pont-Solférinóba. hogyan vásárolgat Bon Marché-nál a Rue du Bacon. Beszélt Henrikről és Hansról, meg arról a néhány férfiről, akiket Lili a szívébe fogadott, akiknek aztán frusztráltan hátat fordított. – Lili… nagyon szép. Gyönyörű! – Ezek a férfiak. Ez a Hans. Van még valami velük kapcsolatban, amiről tudnom kellene? – Nem igazán – mondta Greta. Hansra gondolt, aki valószínűleg éppen abban a pillanatban akasztotta fel a galériájában a kaméliás festményt. Nem fordult elő túl gyakran, de Gretának semmi sem okozott

nagyobb csalódást, mint az, amikor Hans megállt a műtermében, és az állát dörzsölhetve kritizálni kezdte valamelyik képet. „Nem elég jó” – mondta. Évente két-három ilyen eset volt, de Gretának ezek a kijelentések mindig akkora sokkot okoztak, hogy mozdulni sem bírt, nem tudta kikísérni Hansot. Időnként, amikor a világ elcsendesedett, azon tűnődött, megéri-e vállalni ezeket a megsemmisítő csalódásokat. Először Anna hozta szóba, hogy ki kellene kérni egy orvos tanácsát. „Nem kellene megvizsgáltatnia magát?” kérdezte egy nap Gretától. Egy képkeretboltban voltak, egy utcányira Oscar Wilde egykori szállodájától. Rengeteg régi keretet találtak, némelyik száz fontnál is többet nyomott. Porosak voltak; nézelődés közben összepiszkolódott Greta és Anna szoknyája. „Aggódom miatta” tette hozzá Anna. „Már meséltem, mi történt Hexlernél, Dániában! Nem hiszem, hogy még egy orvost el tudna viselni. Összeroppanna.” „Mondd, te nem aggódsz? Egy kicsit sem? Nem zavar, milyen betegnek látszik? Hogy mennyire lefogyott? Időnként már olyan, mintha nem is létezne.” Greta ezen elgondolkodott. Igen, Einar valóban sápadt volt, a szeme alatt egyre terjeszkedett az a kékes mélyedés; a bőre valahogy áttetszővé vált. Látta ezt, hogyne látta volna, de. De vajon jobban aggasztották ezek a változások, mint bármi más? Aztán persze ott voltak azok a vérzések is, már négy éve, hogy rendszertelenül bár, de jelentkeztek. Greta úgy érezte, megtanult együtt élni Einarral, az átalakulásával. Igen, Einar mintha folyamatos transzformáción ment volna keresztül, és mintha ezek a változások – a rejtélyes vérzés, a beesett arc, a beteljesületlen vágy – egy soha véget nem érő sorozat elemei lettek volna. Amikor erre gondolt, Greta mindig arra jutott, hogy végső soron mindenki változik. Mindenkiből folyamatosan valaki más lesz, nem igaz? A boltban Greta megtalálta a tökéletes keretet a legutóbbi Lili-festmény számára. „Ha esetleg ismersz valakit – mondta Annának egy jó orvost, akkor talán beszélhetek Einarral. De nem fog fájni neki, igaz?” – Szeretném megvizsgálni a férjét – mondta Bolk professzor. Gretának azonnal Hexler meg az a csattogó, zörgő röntgenmasina jutott az eszébe. Nem volt biztos benne, hogy Einar hajlandó lesz elmenni egy újabb orvoshoz. Bolk professzor ivott egy korty kávét, azután elővett a zsebéből egy jegyzetfüzetet. – Nem hiszem, hogy a férje őrült – mondta. Biztos vagyok benne, hogy más orvosok elmebetegnek bélyegeznek. de szerintem nem az. Anna nappalijában volt egy Lili-festmény; a képen Lili egy parkban, egy padon ült. A háta mögött két férfi beszélgetett a kalapjukat a kezükben tartották. A festmény egy kis asztal fölött függött; az asztalon az Annáról készült, ezüstkeretbe foglalt fotók sorakoztak: Anna parókában és kosztümben Anna a barátai társaságában, előadás után. A parkos képet Greta egy évvel korábban festette, amikor Lili megjelent, három hétig maradt, azután hat hétre eltűnt. Greta akkor kezdte megtanulni, hogyan tud úgy élni és dolgozni, hogy egyre kevésbé számíthat a férjére. Abban az évben volt egy időszak, amikor Einar csak Liliként volt hajlandó megszólalni. Akkor Greta is azt gondolta, hogy megőrült a férje. Einar akkoriban olyan furcsán nézett rá, mintha transzban lenne, a szeme olyan sötét volt, hogy Greta látta benne a saját tükörképét. – Már találkoztam egy hozzá hasonló férfival – mondta Bolk professzor. – Villamoskalauz. Fiatal férfi, viszonylag jóképű, talán szépnek is mondhatnánk. Fehér bőrű, kissé bizonytalan járású. Ideges természetű, de vajon elítélhetjük ezért, ha ismerjük a hátterét? Eljött hozzám, és az első dolog, amit észrevettem. Ezt persze bárki meglátta volna. Nos, az volt, hogy nagyobbak a mellei, mint sok tizenéves lánynak. Amikor eljött hozzám, már Sieglindenek nevezte magát. Érdekes volt. Egy nap megjelent a klinikán, arra kért, vegyük fel. Az orvosaink természetesen nem ereszthettek be egy férfit. elvégre az egy női klinika. Nem is akarták megvizsgálni, én viszont megtettem, és egy délután. sosem felejtem el… felfedeztem, hogy férfi, de ugyanakkor nő is. Greta megpróbálta felfogni, hogy ez mit jelenthet; megpróbálta elképzelni az iszonyatos látványt, a

férfi lábai között lógó húsdarabot, aminek valószínűleg annyi haszna sincs, mint a vénemberekének. – Mit mondott neki? – kérdezte. A szellő meglibbentette a függönyöket; kintről behallatszott a teniszező fiúk zajongása, aztán egy nő kiáltása: az anyja hazahívta az egyik gyereket. – Azt, hogy tudok segíteni rajta. Megmondtam neki, hogy segíthetek a választásban. Greta énjének egy része meg akarta kérdezni, hogy miféle választásban, de aztán hirtelen úgy érezte, tudja, ugyanakkor mégsem tudja a választ. Sokszor futott már végig az agyán, hogy Einar bárcsak el tudná dönteni végre, ki akar lenni, de soha, meg egyszer sem gondolt arra, hogy tényleg lehetőség van valódi választásra. Ahogy ott ült azon az aranylábú fán, Einarra gondolt, aki bizonyos értelemben véve már nem is létezett. Mintha valaki – igen, valaki – már meghozta volna helyette a döntést. – És mi történt az illetővel? – kérdezte Anna. – Azt mondta, nő akar lenni. Azt mondta, azt szeretne, ha egy férfi szeretné. Kijelentette, ezért bármit hajlandó megtenni. Eljött hozzám, puhakalap és zöld női ruha volt rajta. Zsebórát hordott, mint egy férfi. Erre világosan emlékszem, mert a beszélgetésünk során elővette, és egyfolytában azt nézegette. Azt mondta, mennie kell, mert ketté szokta osztani a napjait: délelőtt nőként, délután férfiként él. Ez néhány évvel ezelőtt történt, amikor még fiatal sebész voltam. Pontosan tudtam, hogy technikailag mit tehetnék érte, de korábban még nem hajtottam végre ilyen komplikált műtétet. Egy hónapon keresztül fennmaradtam éjszakánként, és orvosi szövegeket olvastam. Asszisztáltam néhány amputációnál, tanulmányoztam a varrási technikákat. Amikor a klinikán eltávolították egy-egy nő méhét, mindig ott voltam a műtőben, és végignéztem a műveletet. Azután a laboratóriumunkban megvizsgáltam a kiemelt szerveket. Végül egy nap, amikor felkészültem, közöltem Sieglindével, hogy szeretném előjegyezni a műtétre. Addigra már eléggé lefogyott, nagyon gyenge volt. Annyira félt, hogy enni sem mert, de beleegyezett, hogy elvégezzük a beavatkozást. Amikor megmondtam neki. hogy végre tudom hajtani a feladatot, sírva fakadt. Azt mondta, azért sír, mert úgy érzi, mintha most megölne valakit. „Mintha feláldoznék valakit” – ezt mondogatta. – Egy csütörtöki napra, reggelre tűztem ki a műtét időpontot A nagy amfiteátrumban kellett volna elvégeznem. Rengeteg ember eljött, látni akarták a műveletet. Még a pirnai klinikáról is érkezett pár orvos. Tudtam, ha sikerrel járok, akkor olyan különleges dolgot teszek, amiről addig senki még csak nem is álmodott volna. Mert ugyan ki tartja lehetségesnek azt, hogy egy férfiból nőt csináljunk? Ki kockáztatná a karrierjét azzal, hogy kipróbáljon valamit, ami csak a mesékben létezhet? Nos, én mindezt vállaltam. Bolk professzor lesimította a kabátját. – Azon a csütörtök reggelen az ápolónő bement Sieglinde szobájába, és felfedezte, hogy a páciens távozott. A holmiját hátrahagyta, ott maradt a puhakalapja, a zsebórája, a zöld női ruhája, mindene. Neki viszont nyoma veszett. – Bolk professzor kiitta a maradék kávéját. Greta megitta a limonádéját. Anna felállt, hogy behívja a szobalányt („Les boissons” – adta ki a parancsot), Greta pedig a keresztbe tett lábbal ülő professzort figyelte. Biztos volt benne, hogy ő nem olyan, mint Hexler. Ő megérti a helyzetet. Olyan, mint én – gondolta. A maguk valójában látja a dolgokat. Nem kellett átgondolnia semmit. Mintha fény gyúlt volna a szeme előtt, mintha fejbe vágta volna a felismerés – meghozta a döntést. Meglepődött és összerezzent. Az a Greta, aki egyszer Dél-Franciaországban majdnem megölte magát és Einart, amikor véletlenül elvesztette az uralmát az autója fölött, és a jármű nagy sebességgel száguldott egy szikla felé, amelynek hasadékaiban mimózák kapaszkodtak – az a Greta most tudta, mit fog tenni. Elviszem Lilit Drezdába. Neki és nekem együtt kell odamennünk!

TIZENHETEDIK FEJEZET

A könyvtáros lány másnap még több könyvet ajánlott Einarnak: A nemek – a normális és az abnormális férfi; Tudományos értekezés a nemi immoralitásról; Die sexuelle Krise – ez utóbbit húsz évvel korábban, Drezdában jelentették meg. A könyvek többségében különböző, feltételezéseken és patkányokon végzett kísérleteken alapuló elméleteket írtak le a nemi fejlődésről, és általában a nemi szervekről, a nemi jellegzetességekről. Az egyikben Einar egy olyan bajor arisztokratáról olvasott, akinek születésekor pénisze és vaginája is volt. A szerző kitért bizonyos részletekre (az illető gyermekkorában zavarodott volt, a szülei eltaszították maguktól; reménytelenül próbálta megtalálni a helyét a világban), aminek olvastán Einar lehunyta a szemét, és arra gondolt, igen, ő is ismeri ezeket a dolgokat. Az egyik könyv egyik fejezetében Hermész és Aphrodité mítoszát elevenítették fel. A szerző elmagyarázta a szexuálpatológia lényegét és egy „köztes szexuális állapot”-nak nevezett jelenséget. Einar úgy érezte, mintha magáról olvasna. Felismerte a kettősséget; megállapította, hogy ő is képtelen arra, hogy férfiként vagy nőként azonosítsa magát. Amikor aztán a bajor nemesről szóló részhez ért, valahogy lecsillapodott a mellében az a furcsa háborgás, ami már hosszú ideje feszültté tette. A könyvtáros kisasszony által ajánlott könyvek között voltak régiek is. Az előző században adták ki őket, a lapjaik már egészen porosak voltak, és olyan hangosan recsegtek, hogy Einar időnként attól tartott, a hosszú asztal mellett ülő diákok valamelyike előbb-utóbb felkapja a fejét, ránéz, és a rémületből és megkönnyebbülésből álló érzelemkeverék jeleinek láttán rájön, hogy ő valójában kicsoda. Anne-Marie letette a könyveket Einar elé, a kissé ferde olvasópolcra. Kölcsönadott neki egy ólomgolyókból álló, bőrrel bevont láncocskát, ami megakadályozta, hogy a nyitott könyvek maguktól becsukódjanak. Einar jó hasznát vette, miközben a bádogfedelű jegyzetfüzetébe bemásolta a legfontosabbnak tartott mondatokat. A széles, rovátkolt asztalokról Einarnak azok a munkapadok jutottak eszébe, amelyeken a koppenhágai halaskofák a halpiacon levágják a halak fejét. Több könyvet is kinyitott maga előtt, és ahogy homokszínű lapjaikra pillantott, úgy érezte, megvédik őt valamitől. Ugyanezt érezte akkor is, amikor olvasta őket; mintha minden egyes, a férfiakkal és nőkkel foglalkozó mondat katona lett volna, mintha ez a sereg arra készült volna, hogy megvédje őt a következő egy év során, amikor minden – ezt megígérte magának – meg fog változni. Végül eleget olvasott ahhoz, hogy meggyőződésévé váljon: ő is rendelkezik női szervekkel. Valahol a testében ott rejtőznek Lili szervei, azok a véres húsdarabok, amelyek azzá teszik őt, aki valójában. Először nehéz volt elhinni a dolgot, de aztán – amikor egyre biztosabb volt benne, hogy a problémája nem mentális, sokkal inkább fizikai jellegű – rájött, ez a legelfogadhatóbb magyarázat. Elképzelte, hogy egy anyaméh lapul valahol a heréi mögött. Elképzelte, hogy a mellei, a női mellei valahogy beszorultak, csapdába estek a bordái mögött. Egy teljes hetet töltött az olvasóteremben, és minden egyes nap elérkezett az a pillanat, amikor annyira letaglózták őt a felfedezései, hogy a karjára hajtotta a fejét, és halkan sírni kezdett. Ha elszundított, Anne-Marie odalépett hozzá, és kicsi, fehér kezével addig rázta, míg folytatta a munkát. – Dél van – mondta, és Einar egy percre összezavarodott. Dél? – Ó, igen. Dél. Carlisle újra és újra arra kérte Einart, töltse vele a délutánt. – Találkozhatunk délben? – kérdezte reggelente, amikor Einar (belefeledkezve az izgalomba, amit az okozott neki, hogy tudta, mi vár rá a könyvtárban) arra készült, hogy kisurranjon az ajtón. – Nem vagyok biztos benne, hogy ráérek – felelte Einar.

– Miért nem? – kérdezte Greta. Carlisle-nak volt annyi esze, hogy Gretától nem kérdezte meg, csatlakozna-e hozzá. Egyszer elmesélte Einarnak, hogy valamikor régen, amikor még egészen kicsik voltak, Greta mindig bosszúsan sóhajtott egyet, valahányszor azt javasolta neki, hogy menjenek le az Arroyo Secóban lévő íjászpályára. – Mindig is túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy felfedezéseket tegyen. Dickenst olvasott, verseket írt, tájképeket festett, lefestett engem is, de soha, egyetlen képét sem mutatta meg. Amikor arra kértem, hogy mutassa meg az egyik, vízfestékkel készített képét, elvörösödött, és keresztbe tette maga előtt a karjait. Nem és nem volt hajlandó rá! Carlisle így Einart kezdte nyaggatni, hogy találkozzanak. Volt valami a tekintetében, a kék szemében, ami tisztább volt, mint Gretáé, ami azt súgta Einarnak, hogy ez az ember képes olvasni a gondolataiban. Egyszerűen nem bírt nyugton ülni Carlisle mellett, egyfolytában feszengett, testhelyzetet változtatott, majd megint. Aztán Carlisle vásárolt egy autót, egy Alfa Romeo Sport Spidert. Vörös, küllős kerekű kocsi volt. Imádta vezetni, és szerette hátratolni a vászontetőt. A fekete műszerfalon hat kerek számlap meg egy kis, ezüstszínű rúd volt – Einar ebbe kapaszkodott bele, valahányszor Carlisle befordult egy sarkon. A padló acélból készült. Ahogy Carlisle keresztülhajtott Párizson, Einar a cipője talpán érezte a motorból kiáramló hőt. – Meg kellene tanulnod bízni az emberekben – jegyezte meg egy nap Carlisle a kocsiban, miközben a fekete gömbvégű sebességváltóról Einar térdére vándorolt a keze. Auteuilbe, a teniszstadionba tartottak. A stadion közvetlenül a Bois de Boulogne mellett volt; betonteknő a nyárfák között. Délelőtt volt, a nap már magasan állt a kék-fehér égen. A stadion falain körben elhelyezett zászlók petyhüdten lógtak. A kapukban zöld zakós, szalmakalapos emberek álltak, elszedték és kettétépték az érkezők belépőjegyét. Egy férfi bevezette Einart és Carlisle-t egy kis, ferde tetejű, zöldre festett bokszba, amiben négy, csíkos párnával ellátott, fonott szék állt. A boksz közvetlenül a teniszpálya szélén helyezkedett el. A pályát salak borította, amely éppen olyan vörös volt, mint az a rúzs, amit Lili a Fonnesbech áruházban vásárolt magának. A pályán két nő éppen bemelegítést végzett. Egyikük Lyonból érkezett; hosszú, fehér, rakott szoknyájában úgy suhant a pályán, mint egy szkúner. A másik nő amerikai volt, New York-i lány, legalábbis a programfüzetben ez állt. Magas volt, sötét, rövid, fényes haja mintha egy pilóta bőrsisakja lett volna. – Senki sem számít a győzelmére – mondta Carlisle az amerikairól. A kezét a homlokához emelte, hogy beárnyékolja a szemét. Az álla pontosan olyan volt, mint Gretáé: szögletes, kicsit hosszú. A fogai is éppen úgy fehérlettek, mint a nővéréé. A bőrük is egyforma volt – már attól lebarnultak, ha egy órát töltöttek a napon a nyakuknál kicsit érdesnek tűnt. Einar egy ugyanilyen nyakat csókolgatott szenvedélyesen éjjelente. Gretában éppen a nyakát szerette a legjobban; nagyobb kéjjel csókolta, mint a száját, azt élvezte a legjobban, amikor a felesége hosszú nyaka felé közelített az ajkaival, amikor lágyan megszívta a bőrt, és a nyelvét körbe-körbe mozgatva megnyalta, kóstolgatta. – Egyszer majd szeretnék ellátogatni Kaliforniába – mondta Einar. Elkezdődött a mérkőzés. Az amerikai szervált. Magasra dobta a labdát, és Einar szinte látta, ahogy a vállán megfeszülnek az izmok, ahogy a levegőbe emeli az ütőjét. Gretának a megütött teniszlabdák jellegzetes hangjáról mindig a fáról lepottyanó narancsok jutottak eszébe. Miközben a szerválást nézte, Einar az Axgil-villa mögötti füves pályára gondolt, aminek porcukorral felszórt vonalait állandóan összekuszálta a szél. – Greta nem mondott erről valamit? – kérdezte Carlisle. – Arról, hogy hazajönne? – Én csak azt hallottam, amikor kifejtette, hogy sok mindennek meg kell még változnia azelőtt, hogy visszamegy. – Greta egyszer kijelentette, hogy egyikük sem érezné jól magát Pasadenában, nem tudnának beilleszkedni, mert ott, abban a völgyben gyorsabban száguldanak a pletykák, mint a szajkók a szélben.

„Az nem neked és nem nekem való hely” – mondta. – Kíváncsi lennék, ez mit jelent – mondta Carlisle. – Ismered Gretát. Nem akarja, hogy róla beszéljenek az emberek. – De bizonyos értelemben véve mégis erre vágyik. Az első játszmát az amerikai lány nyerte meg: az utolsó labdamenetben úgy ütötte meg a labdát, hogy az éppen csak átjutott a háló fölött, majd valósággal lezuhant a salakra. – Gondoltál már arra, hogy látogatóba gyere? – kérdezte Carlisle. – Mármint Kaliforniába. Esetleg télen átjöhetnél. Festeni. – A programfüzettel legyezgette magát. A rossz lábát oldalra nyújtva ült a székén. – Gyere át, fesd le az eukaliptuszokat, a ciprusokat! Esetleg valamelyik narancsültetvényt. Tetszene neked. – Greta nélkül nem megyek – jelentette ki Einar. És Carlisle, aki sokban hasonlított a nővérére, de nem volt a tökéletes másolata, megkérdezte: – Miért nem? Einar keresztbe tette a lábát; a lábfeje megérintette az előtte álló, fonott széket. A lyoni lány keresztülvitorlázott a pályán uszályként húzva maga után a szoknyáját, és megpróbálta visszaütni a ravasz amerikai fonákját. Sikerült neki: a bepiszkolódott labda lövedékként csapódott be a hálón túlra. A tömeg – a csinos, kalapos, levendula- és citromillatú tömeg – üdvrivalgásban tört ki. Carlisle a mellette ülő Einar felé fordult. Mosolygott és tapsolt, a homlokán izzadságcseppek csillogtak. Aztán a stadion hirtelen elnémult, hogy a lyoni lány nyugodtan összpontosíthasson a szervájára. – Tudok Liliről – közölte Carlisle. Einar érezte a pálya szagát, és érezte a nyárfákon túlról érkező szelet. – Nem tudom, miről. Ám Carlisle félbeszakította a mondatot. A térdére helyezte a könyökét, kibámult a pályára, és mesélni kezdett Einarnak a levelekről, amelyeket az elmúlt év során Greta írt neki. Hetente egyet kapott, ott lapultak kövéren a postaládájában, öt-hat lap, teleírva kusza szavakkal. Greta olyan indulatosan írt, hogy nem foglalkozott a margókkal, az apró betűk az egyik szélüktől a másikig beborították a lapokat. „Van valaki, akit Lilinek hívnak” – írta Greta az első levélben, úgy egy évvel korábban. „Egy lány a dán mocsárvidékről, akit befogadtam. Beszámolt arról, hogy Lili hogyan mozgott Párizsban, hogyan térdelt le, amikor megetette a galambokat a parkban, hogyan himbálózott a szoknyája, ahogy végigment a kavicsos ösvényen. Beszámolt arról, hogy Lili órákon keresztül ül a Rue Vielle du Temple-en lévő lakásban, a műtermében, és arról is, hogyan világítja meg az arcát az ablakon keresztül beáramló fény. A heti rendszerességgel érkező levelekben összefoglalta Lili napjainak eseményeit. Einart egyszer sem említette meg, és amikor Carlisle a válaszlevelében feltett egy-egy kérdést, esetleg tett egy-egy megjegyzést („Einar hogy van?”; „Üdvözletem Einarnak”; „Nem most lesz a tizedik házassági évfordulótok?”, Greta tudomást sem vett róluk. Egy nap, amikor már jó fél éve jöttek a heti beszámolók, egy vékony boríték érkezett Carlisle postaládájába. Elmondta Einarnak, nagyon jól emlékszik arra a napra, mert a fekete januári eső már vagy egy hete zuhogott, a lába pedig úgy fájt, mintha előző délután ütötte volna el az a bizonyos kocsi. Kiment a postaládájához, egyik kezében a bambuszbotjával, a másikban egy esernyővel, aztán a sötét, pasadenai tölgyből készült lambériával borított előszobában nyitotta fel a borítékot, amelyen az eső elkente a tintát. Elolvasta a levelet, és közben szinte észre sem vette, hogy a hajáról az egyetlen lapra csöpög a víz. „Einar elhagy engem” – kezdte Greta. – „Igazad van, tíz év után elhagy engem.” Carlisle azonnal arra gondolt, hogy kocsiba ül, áthajt a Colorado Street-i postahivatalba, és küld egy telegramot. Felvette az esőkabátját, és közben elolvasta a levél többi részét. Csak ekkor kezdte felfogni, hogy Greta mire gondolt. Másnap megérkezett a második levél, azután a következő napon még egy. Greta napi beszámolókat küldött Liliről. A lapokat ismét beborították a kusza szavak, de a mondatok közé bekerültek a lány arcáról készült apró rajzocskák is: Lili száraz violával díszített kalapban; Lili a Le Monde-ot olvassa; Lili felfelé néz, kerek szemmel, fel az égre.

– Aztán Greta már a vázlatfüzetéből kitépett lapokat is át küldte nekem. A Lili-festményekhez készült tanulmányokat. Átküldte azt, amin Lili egy citromligetben van. Meg azt, amin egy esküvői vacsorán. – Carlisle elhallgatott, de csak addig, amíg az amerikai lány szervált. – Gyönyörűek. Lili. gyönyörű lány, Einar! – Szóval tudod. – Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek – mondta Carlisle. – Persze nem igazán tudom, hogy vannak ezek a dolgok. – Egy kis, barna madár szállt le a boksz korlátjára. A fejét forgatva magvakat keresett. – De szeretnék segíteni. Szeretnék találkozni Lilivel. Tudni akarom, tehetnék-e érte valamit. Tudod, Greta így intézi el a dolgokat. Leveleket küld. Rajzokat. Sosem kért meg nyíltan arra, hogy jöjjek át. Sosem kért segítséget, pedig szüksége van rá. Ebben biztos vagyok, és abban is. hogy úgy gondolja, neked több segítségre van szükséged, mint amennyit tőle kaphatsz. – Carlisle kis szünetet tartott, majd: – Nagyon megviseli a dolog. Nem szabad elfeledkezned róla, hogy ő sincs könnyű helyzetben. – Ezt ő mondta? – Greta soha nem mondana ilyesmit. Én viszont igen. Einar és Carlisle a mérkőzést nézte. A nap meleg volt, alanyok az arcukat törölgették. – Voltál már orvosnál? – kérdezte Carlisle. Einar elmesélte, mi történt dr. Hexlernél. Ahogy kiejtette a nevet, hányingere támadt; szinte fájdalmasan lüktettek a belei. – Nem értem, miért medikus orvoshoz mentél – mondta Carlisle. – Inkább az érzéseidről kellene beszélgetned valakivel, nem? Arról, hogy mi jár a fejedben. Elviszlek valakihez. Már kikerestem pár nevet, és el foglak vinni valakihez, aki esetleg segíthet. Segíthet abban, hogy egyszer s mindenkorra megoldd ezt a problémát. Ne aggódj, Einar! Van egy ötletem. Einar erre emlékezett a legjobban: Carlisle hosszú lábaira, amiket csak a szeme sarkából látott; a rossz lábára, amit furcsán oldalra nyújtott. A pályán az amerikai lány egyre erősebben izzadt, a blúzán, közvetlenül a mellei alatt nedves foltok jelentek meg. Az arca sötét volt és egyszerű, a feje nagy, a karja hosszú, és volt benne valami, ami valahogy. Valahogy nem volt rendjén. Mintha egy vékony ércsáp lüktetett volna a felkarján. Vagy egy árnyék az ajka fölött. A közönség döbbenten bámulta, ahogy egyre nagyobb előnyre tett szert a szőke lyoni lánnyal szemben, és úgy tűnt, az egész világ ellene van – mindenki, kivéve Carlisle-t, aki előredőlt, és felkiáltott: – Nem akarjátok, hogy ő győzzön? Hát nem lenne szórakoztatóbb, ha ő nyerne? Carlisle először dr. McBride-hoz vitte el Einart. McBride amerikai pszichiáter volt, kapcsolatban állt a nagykövetséggel; a Rue De Tilsitten volt a rendelője, egy utcányira az útlevélhivataltól. Drótszerű, bozontos haja és fekete-szürke bajusza volt. A nyaka és a hasa vaskosnak látszott; fehér, kikeményített inget viselt, amely olyan merev volt, akár a papír. Bostonból származott, a megbeszélés során egyfolytában „fekete ír”-ként utalt magára. Amikor elmosolyodott, a szájában megvillantak az arany őrlőfogak. A szobája inkább hasonlított ügyvédi irodára, mint orvosi rendelőre. Hatalmas íróasztalának lapját zöld bőrrel vonták be. Az egyik falon könyvespolcok sorakoztak, a másik előtt néhány tölgyfa szekrény állt. Az ablaknál egy olvasóállványon nyitva hagyott orvosi szakszótárt helyeztek el. Amikor Einar elkezdett beszélni Liliről, dr. McBride kifejezéstelen arccal hallgatta, csak a szemüvegét tolta fel vagy húzta lejjebb időnként. Megszólalt a telefon, de az orvos nem foglalkozott vele, biztatta Einart, hogy folytassa. – Mennyi volt a leghosszabb idő, amennyit Liliként élt? – kérdezte. – Több mint egy hónap – felelte Einar. – Múlt télen nagyon hosszú ideig itt volt. – Eszébe jutott az előző báli szezon, amikor szinte mindig úgy feküdt le, hogy nem tudta, ki lesz majd reggel, ébredés után. Egy este Lili és Greta éppen az Operából igyekezett hazafelé, amikor kést fogtak rájuk. A rabló alacsony

fickó volt, rövid, fekete kabátot viselt, és a kése nem tűnt különösebben élesnek a téli holdfényben. Vadul hadonászott vele, és a tárcákat követelte. Jó néhány napja nem borotválkozott, az egyik lábával állandóan a földet rugdosta. „Komolyan beszélek, hölgyeim! – ismételgette. – Ne higgyék, hogy nem beszélek komolyan!” Lili mozdult, hogy átadja az erszényét. Greta megpróbálta megfogni a csuklóját. „Lili, ne!” Ám a férfi kikapta Lili kezéből az erszényt, azután Greta táskája felé kapott. „Ne merészelje!” – kiáltott rá Greta, és futásnak eredt az utcán, az Opera irányába, ami aranyló fénnyel ragyogott az éjszakában. Lili a fal mellé lapult, a rabló közvetlenül előtte állt. A fickó ismét belerúgott a járdába; a jelek szerint azon töprengett, mi legyen a következő lépése. Greta már jó egy saroknyira volt, amikor megfordult. Lili csak a sziluettjét látta, ahogy ott állt, terpeszben, csípőre tett kézzel. Aztán Greta elindult visszafelé, Lili és a rabló irányába. A fickó idegesen vigyorgott: „Ennek elment az esze!” – mondta, és belerúgott a járdaszegélybe. Elfordította a csuklóját, és így a kése – ami alig volt komolyabb eszköz, mint a hétköznapi evőeszközkészletekhez tartozó kés – lefelé mutatott a hegyével. Ezután futásnak eredt, elmenekült Greta elől. – Szokott Einarra gondolni, amikor éppen Lili? – kérdezte dr. McBride. – Nem. Soha. – És szokott Lilire gondolni, amikor éppen Einar? – Igen. – És mivel kapcsolatosan gondol rá? – Dr. McBride lehúzta a tolláról a kupakot, és az írószerszám hegyét az üres papírlaphoz érintette. – Leginkább a gondolataival foglalkozom – felelte Einar. Elmagyarázta, hogy ha például fahéjas almáslepényt eszik, akkor eszébe szokott jutni, hogy talán el kellene tennie egy szeletet Lilinek, vagy ha a hentessel vitázik, aki rendszeresen lenyomja a hüvelykujjával a mérleget, eltűnődik, hogy vajon Lili is leállna-e veszekedni. Elmondta, ilyenkor például arra gondol, hogy nem, Lili biztosan nem foglalkozna ilyesmivel, nem teremtené le a hentest, aki sovány és jóképű, a haja meg szőke és tüskés, ezért hirtelen elhallgat, gyorsan bocsánatot kér, és megkéri a fickót, hogy legyen szíves, most már csomagolja be a báránybordát. Dr. McBride feltolta a szemüvegét. Carlisle az utca túloldalán, a kávézóban várakozott. Einar maga elé képzelte, ahogy a bédekkerét olvasgatja, kézbe veszi a füle mögé dugott ceruzát, és megjelöl egy turisták számára ajánlott, valóban érdekesnek tűnő helyet. Ezután valószínűleg megissza a kávéját, és újra a karórájára pillant. – Milyen érzései vannak a férfiakkal kapcsolatban? – kérdezte dr. McBride. – Gyűlöli őket? – Hogy gyűlölöm-e a férfiakat? – Igen. – Természetesen nem. – Pedig az ön esetében természetes lenne, ha gyűlölné a férfiakat. – De én nem gyűlölöm őket. – És Lili? Neki milyen érzései vannak a férfiakkal kapcsolatban? – Ő sem gyűlöli őket. Dr. McBride egy kis vizet töltött az ezüstkancsóból. – Lili szereti a férfiakat? – Nem tudom biztosan, mire gondol. Az orvos ivott egy korty vizet. Einar látta az ajka lenyomatát az üvegpohár peremén, és hirtelen rádöbbent, hogy ő is szomjas. – Előfordult már, hogy Lili megcsókolt egy férfit? Einar arra gondolt, esetleg kérnie kellene egy pohár vizet, de ezt valahogy lehetetlennek találta, ahogy azt is, hogy egyszerűen feláll, és tölt magának. Nem mozdult, nem szólalt meg, csak ült dr. McBride viszketést okozó, sárga gyapjútakaróval leborított székén, és úgy érezte magát, akár egy gyerek.

– Wegener úr, csupán azért kérdezem, hogy. – Igen – mondta Einar. – Igen, előfordult már, hogy férfival csókolózott. – És élvezte? – Ezt tőle kellene megkérdeznie. – Azt hittem, tőle kérdezem. – Mondja, úgy nézek ki, mint Lili? – kérdezte Einar. – Úgy nézek ki, mint egy nő? – Nem igazán. – Nos, akkor. Megcsörrent dr. McBride telefonja. Mindketten a fekete készülékre néztek, a kagylóra, amely minden csengetésnél megremegett. A csöngés végül abbamaradt. – Attól tartok, ön homoszexuális – jelentette ki végül dr. McBride. Halk kattanással a tollára nyomta a kupakot. – Azt hiszem, nem érti. – Nem ön az első ember, akivel ez történik – mondta dr. McBride. – De én nem vagyok homoszexuális! Ez a probléma nem érint. Egy másik személy él bennem! – Einar felállt a székből. – Egy Lili nevű lány. – A szívem szakad meg – folytatta dr. McBride –, amikor közölnöm kell az önhöz hasonló férfiakkal, hogy semmit sem tehetek értük. Ír férfiként ezt nagyon fájlalom. – Ivott egy korty vizet; az ajka az üvegpohár széléhez tapadt. Felállt, megkerülte az íróasztalát. Megérintette Einar vállát, az ajtó felé tessékelte. – Csupán azt tanácsolhatom, hogy uralkodjon magán. Mindig meg kell majd küzdenie a vágyaival. Ne vegyen tudomást róluk, Wegener úr! Ha nem így cselekszik… Nos, akkor magányos marad. Örökre. Einar a kávézóban találkozott Carlisle-lal. Tudta, hogy dr. McBride téved. Nem sokkal korábban talán még hitt volna az orvosnak, és önsajnálattal telve oldalgott volna ki tőle, ám most már csak annyit mondott Carlisle-nak, hogy kár volt eljönnie, időpocsékolás volt az egész. – Senki sem fog megérteni! – mondta. – Én magam sem értem ezt az egészet! Rajtam senki sem segíthet! – Ez nem igaz! – tiltakozott Carlisle. – Meg kell találnunk a megfelelő orvost. Ez minden. Dr. McBride-nak fogalma sincs, miről beszélsz, na és? Ez nem jelenti azt, hogy fel kell adnod. – Miért csinálod ezt? – Mert boldogtalan vagy. – Igen, de miért? – Greta miatt. Pár nappal később Carlisle kocsival elvitte Einart az Établissement Hydrothérapique-ba, az ideggyógyászati kezelések területén elért sikereiről ismert kórházba. Az intézmény Meudon mellett volt, egy szikomorfaliget választotta el az úttól. A kapunál őr posztolt, aki bedugta a fejét a kocsiba, es megkérdezte az érkezőktől, kihez jöttek. – Dr. Christopher Mai-hez – mondta Carlisle. A kapus az ajkát harapdálva végigmérte őket, majd eléjük tartott egy kartonlapra fogatott papírt, amit alá kellett írniuk. A kórház épülete új volt; messziről egy betonból és üvegből készült dobozra emlékeztetett, szikomorfák és hámló törzsű platánok vetettek rá árnyékot. A földszinti ablakokra vasrácsokat szereltek. Az épület bejáratánál alá kellett írniuk egy újabb papírt, és még egyet, amikor végre megérkeztek dr. Mai irodájához. Egy fehér hajú ápolónő bevezette őket, kis türelmet kért tőlük, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Gretának nem mondtam el, hogy ma jövünk – közölte Carlisle. Einar pár nappal korábban véletlenül kihallgatta Carlisle és Greta egy beszélgetését; éppen róla volt

szó. „Nincs szüksége pszichiáterre – mondta Greta. A hangja élesen hatolt át az ajtó alatti résen. – Egyébként ismerek valakit, aki valószínűleg segíthet rajta. Az illető nem pszichiáter, de egészen biztos, hogy tud tenni valamit.” – Ezután elhalkult a hangja, így Einar nem hallhatta a párbeszéd folytatását. Dr. Mai irodája barna és cigarettafüst-szagú volt. Odakintről, a folyosóról csoszogás hallatszott. Az egész kórházban volt valami határozottan kellemetlen – valami, aminek hatására furcsa érzés alakult ki Einarban; valami, ami azt súgta neki, hogy ez az a hely, ahová tartozik. A barna szőnyegeken kerekek nyoma látszott. Einar elképzelte magát, ahogy egy betegszállító asztalhoz szíjazva fekszik, és semmit sem tehet az ellen, hogy betolják a kórház legmélyebb bugyrába, oda, honnan sohasem fog visszatérni. – Tényleg úgy gondolod, hogy dr. Mai segíthet? – Remélem, de majd meglátjuk. – Carlisle könnyű felöltőt, vasalt nadrágot és sárga nyakkendőt viselt. Einar csodálta az optimizmusát és azt a lazaságot, amellyel várakozásteljesen üldögélt a nyári öltözékében. – Egy próbát mindenesetre megér. Einar tudta, hogy Carlisle-nak igaza van. Nem élhetett tovább úgy, mint addig. Az elmúlt fél évben az izmok többsége leolvadt a testéről. Dr. McBride megmérte, és amikor azok kis, fekete ellensúlyok balra csúsztak, Einar rájött, hogy nem sokkal nehezebb, mint kölyökkorában. Az is feltűnt neki hogy megváltozott a bőrszíne: olyan szürkéskék lett, mint a hajnali égbolt, mintha a vére jóval lassabban áramlott volna az ereiben, mint korábban. Nehezen kapott levegőt, és emiatt, amikor pár lépésnél többet tett meg futva, rendszerint elhomályosult körülötte a világ. Akkor is problémái voltak a látásával, amikor megijedt valamitől, mondjuk egy automobil kipufogójának dörrenésétől, vagy más, hasonló zajtól. Aztán a vérzés. Einar rettegett tőle, ugyanakkor örült is neki. Amikor megérezte az első cseppeket az ajkán vagy a lába között, mindig megszédült. Senki sem mondta neki, senki sem állapította meg tényként, de ő tudta: azért vérzik, mert odabent, a teste belsejében nőnemű. Olvasott ilyesmiről: a hermafroditák elrejtett női szervei szabálytalan időközönként vérezni kezdenek, mintha így akarnának tiltakozni valami ellen. Dr. Mai kellemes embernek bizonyult. A haja sötét volt, és sárga nyakkendőt viselt, ami furcsa módon hasonlított arra, amit Carlisle kötött fel. Jót nevettek ezen a véletlen egybeesésen, majd dr. Mai átvezette Einart a vizsgálószobába. A csempézett falú helyiség rácsos ablakából a park szikomor- és platánfáira lehetett kilátni. Dr. Mai széthúzta a nehéz, zöld függönyt, így láthatóvá vált a vizsgálóasztala. – Kérem, üljön le – mondta, és megérintette az asztal szélét. – Mondja el, miért van itt. – Nekidőlt az üvegajtós szekrénynek. Egy jegyzettömböt szorított a mellkasához, és bólogatva hallgatta, ahogy Einar elmagyarázza neki Lilit. Egy-két alkalommal megigazította a nyakkendője csomóját, időnként leírt pár szót a jegyzettömbjére. – Nem igazán tudom, miféle segítséget keresek – mondta Einar. – Abban viszont biztos vagyok, hogy így nem tudok tovább élni. – Hogy? – Úgy, hogy nem tudom, ki vagyok valójában. Dr. Mai ekkor véget vetett a beszélgetésnek. Elnézést kérve kisietett, és otthagyta Einart a párnázott asztalon, hadd lógassa tovább a lábát. Odakint a parkban egy ápolónő egy pizsamás, szétnyitott köntöst viselő fiatalemberrel sétálgatott. A fiatalember szakállas volt, valahogy törékenynek látszott, ahogy lépkedett – úgy viselkedett, mintha a földig érő kötényt viselő ápolónő lenne az egyetlen támasza, mintha a lába semmit sem érne. – Köszönöm a látogatását – mondta dr. Mai, amikor visszatért. Kezet rázott Einarral, majd visszakísérte Carlisle-hoz. Útközben, Párizs felé hosszú ideig egy szót sem szóltak a kocsiban. Einar azt figyelte, hogyan mozog Carlisle keze a sebességváltón, Carlisle pedig mereven az utat nézte. Végül ő törte meg a csendet: – A doktor be akar fektetni téged a kórházba. – Miért?

– Skizofréniára gyanakszik. – Lehetetlen! – mondta Einar. Carlisle-ra nézett, aki le sem vette a szemét a forgalomról. Előttük egy teherautó haladt, valahányszor felgyorsított, a hátsó kereke kavicszáport fröccsentett a Spider motorháztetejére. – Hogy lehetnék skizofrén? – kérdezte Einar. – Azt akarta, hogy írjam alá a papírokat. Azonnal fel akart venni. – Ostobaság! Nem vagyok skizofrén! – Mondtam neki, hogy ennyire azért nem sürgős a dolog. – Ugye szerinted se vagyok skizofrén? Ugye nem? Ennek nincs semmi értelme! – Nem, szerintem sem vagy az. De amikor elmagyarázod a... Amikor elmagyarázod Lilit, egyes embereknek olyan érzésük támadhat, hogy két személy lakozik benned. Két különálló személy. – Azért, mert tényleg így van! – Esteledett, a forgalom lelassult, mert elütöttek egy német juhászkutyát; a tetem ott hevert az úttest közepén, minden kocsinak ki kellett kerülnie. A kutya már nem élt, pedig sértetlennek tűnt, a feje a járdaszegély gránitkockáin feküdt. – Szerinted Gretának is ez a véleménye? Szerinted ő is őrültnek tart? – Nem, semmiképpen sem – mondta Carlisle. – Ő az, aki a legjobban hisz Liliben. Elhaladtak a német juhászkutya mellett; a forgalom ismét felgyorsult. – Lehet, hogy meg kellene fogadnom dr. Mai tanácsát? Mit gondolsz, nem kellene befeküdnöm hozzá egy kis időre? – Gondold át alaposan – mondta Carlisle. Az egyik kezét a sebességváltó nagy, fekete gömbjén tartotta. Einar érezte, van még valami, amiről Carlisle beszélni akar, de a szél és az autóbuszok köhögésre ingerlő kipufogógáza miatt elég nehezen tudtak beszélgetni. A forgalom sűrűbb lett. Einar úgy nézett Carlisle-ra, mintha biztatni akarná, bökje ki végre, amit mondani akar. A legszívesebben rákiabált volna, hogy beszéljen, de nem tette. Ott függött közöttük valami. Amikor aztán megérkeztek Marais-be, a lakás elé, amikor a Spider motorja leállt, ez a valami egyetlen szempillantás alatt eltűnt. – Ne mondd el Gretának, hogy hol voltunk! – kérte Carlisle. Einar fáradt volt, vacsora után rögtön lefeküdt. Mielőtt elnyomta volna az álom, Greta bebújt mellé az ágyba. – Korán lefekszel – mondta Einar. – Fáradt vagyok. Az elmúlt pár éjszakát átdolgoztam. Ezen a héten fél tucat rajzot sikerült leadnom, aztán még ott van az iszapkitöréses Lili-portré is. – Greta kis szünetet tartott, azután: – Nagyon szép munkát végeztél a háttérrel. Tényleg tetszik. Hansnak is. Ezt mindenképpen el akartam mondani. Einar maga mellett érezte a nőt, a hosszú, forró testet a könnyű, nyári takaró alatt. Greta térde a lábához ért, a kezét a mellkasára helyezte. Nem bújtak össze, de ez a lágy érintés mégis meghittebb és intimebb volt, mint a házasságuk első időszakát jellemző vadulások, amikor Greta lerántotta a férje nyakkendőjét és meglazította a derékszíját, azután valósággal egymásnak estek. Einar úgy érezte, Greta keze valójában egy kis állatka, ami az orrával bökdösi a mellét. Greta térdének érintése valahogy biztonságot adott. Einar az arcán érezte a nő párás leheletének forróságát, a nyakán érezte a hajtincseit, amelyek mintha puha indák lettek volna. – Mit gondolsz, meg fogok őrülni? Greta felült. – Megőrülni? Ki mondott neked ilyet? – Senki. Szerinted meg fog történni? – Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam. Ki mondott ilyet? Talán Carlisle? – Nem, csak. Időnként fogalmam sincs, mi zajlik bennem. – Ez nem igaz – mondta Greta. – Pontosan tudjuk, mi zajlik benned. Lili. Lili él benned. A lelkedben van egy szép, fiatal lány, akit Lilinek hívnak. Ilyen egyszerű az egész. Ennek semmi köze sincs a megőrüléshez. – Csak azon töprengtem, vajon mit gondolsz rólam.

– Azt gondolom, hogy te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek – mondta Greta. – Most aludj. – Visszafeküdt. Az ökle valahogy feszesebbé vált, a haja ismét végigsimította Einar nyakát, de a térdét már nem tette vissza Einar lábára. Eltelt egy hét. Einar a napot a műterem kitakarításával töltötte. Összegöngyölte a régi vásznait, a tekercseket a sarokba állította – örült, hogy sikerült eltennie őket szem elől. Élvezettel festegette Greta háttereit, de egyáltalán nem hiányzott neki, hogy saját képeket alkosson. Időnként, amikor félbeszakított karrierjére gondolt, úgy érezte, mintha végre sikerült volna megszabadulnia valami nehéz és kínságos munkától. Amikor a festményeire gondolt – a sok-sok sötét lápvidékre, a rengeteg viharos hangásra –, semmit sem érzett. Már a puszta gondolattól kifáradt, amikor eszébe jutott, hogy esetleg elő kellene állnia valami új ötlettel, fel kellene vázolnia valami új képet. Mintha valaki más festette volna azokat a kis tájképeket, mintha neki semmi köze nem lenne hozzájuk. Mit is mondogatott a Királyi Akadémián a tanítványainak? „Ha képes vagy élni festés nélkül, rajta, élj nélküle! Sokkal egyszerűbb lesz az életed.” Sokáig aludt, fáradtan ébredt. Minden reggel megfogadta, hogy Einarként fogja végigcsinálni a napot, de amikor a szekrény elé állt, hogy felöltözzön, olyan érzése támadt, mintha valamelyik őse ruhái lógnának az orra előtt. Gyakran előfordult, hogy Lili lépett ki a hálószobából, ő ült le a Greta műtermében álló székre. A vállát leeresztette, szórakozottan játszadozott az ölében tartott kendővel, vagy egyszerűen hátat fordított Gretának, aki éppen egy másik portrét festett, és kinézett az ablakon, le az utcára – Hans vagy Carlisle felbukkanását várva. Carlisle a következő alkalommal dr. Busont javasolta; ő az Auteuil-ben működő pszichiátriai klinika egyik fiatal orvosa volt. – Kitől hallottál róla? – kérdezte Einar. A jelek szerint Carlisle, aki még csak másfél hónapja érkezett Párizsba, jobban ismerte a várost és lakóit, mint Einar, aki már harmadik éve élt ott. Már szétosztogatott egy teljes doboz névjegyet, a második doboznál tartott; hétvégekre olyan helyekre hívták, mint Versailles és St. Malo. A Rue de la Paix-n volt egy szabó, aki már fejből tudta, milyen méretű inget hord. Carlisle kocsival vitte el Einart a klinikára, dr. Busonhoz. Menet közben Einar a fémpadlón keresztül érezte a motor forróságát. – Hans javasolta – mondta Carlisle. – Hans? – Igen. Felhívtam. Azt mondtam neki, hogy az egyik barátomnak orvosra van szüksége. Nem mondtam nevet. – De mi van akkor, ha… – Nem fog rájönni – mondta Carlisle. – És ha igen? Ő a legrégibb barátod, nem? – Ahogy szőke haja az arca körül lebegett a szélben, Carlisle-on látszott, nem is lehetne más, csak az, ami: Greta ikertestvére. Einar, ahogy ránézett, a füle mögé söpörte a saját hajtincseit. – Hans egyébként érdeklődött felőled – folytatta Carlisle. – Azt mondta, tudja, hogy valami nincs rendben nálad. Azt mondta, egyik nap látott a Quai du Louvre-on, a Szajna felé tartottál, és hogy alig ismert meg. – Az egyik keze az ablaktörlő kapcsolójával matatott; Einar már azt várta, a kis gomb egyszer csak a térdére fog pottyanni. – Azt mondta, egyszerűen elsiettél mellette. Állítólag utánad kiáltott, de te csak mentél. Ez képtelenségnek tűnt. – Elmentem Hans mellett? – Einar a kocsi ablaküvegén megpillantotta a saját tükörképét, ami olyan halvány, olyan erőtlen vonalú volt, hogy arra gondolt, talán ő maga sem létezik. – Esetleg el kellene mondanod neki – javasolta Carlisle. – Megértené. Dr. Buson nagyjából egyidős volt Einarral, Genovából származott. Fekete haja a feje tetején felfelé meredt, az arca beesett, az orra hosszú volt. Beszéd közben úgy forgatta a fejét, mintha nem lenne biztos

benne, hogy kimondhatja-e a következő mondatát, vagy sem. Egy kis, fehér szobában fogadta Carlisle-t és Einart. A helyiségben egy hátradönthető támlájú szék állt, amit egy ezüstburás vizsgálólámpa világított meg. A kis, kerekes asztalt zöld terítővel takarták le; a térítőn egy tálca csillogott, rajta legyező alakban elhelyezett, különböző méretű ollók. Az egyik falon az emberi agyat és részeit ábrázoló, szemléltető jellegű kép függött. Carlisle ezúttal Einarral maradt a beszélgetés alatt. Valamilyen oknál fogva Einar kicsinek érezte magát mellette; mintha Carlisle az apja lett volna – egy papa, aki amellett, hogy válaszol a kérdésekre, maga is feltesz néhányat. Carlisle közelében Einar képtelennek érezte magát a beszédre. Az ablak az esőtől sötét udvarra nézett, amelyen éppen keresztülvágott néhány ápolónő. Dr. Buson elmagyarázta, hogyan kezeli a zavart személyiségű embereket. – Általában egyfajta békét szeretnének megteremteni az életükben – mondta. – Ez azt jelenti, hogy választaniuk kell. Carlisle jegyzetelt. Einar figyelemre méltónak találta, hogy Carlisle képes volt idejönni Kaliforniából, lényegében azért, hogy úgy foglalkozzon vele, mintha nem lenne fontosabb dolga. Einar tudta, hogy ez igazán nem kötelessége. Carlislenak nem kellett megértenie semmit. Odakint, az udvaron az egyik ápolónő megcsúszott a nedves járdakövön. Amikor a társa felsegítette, felfelé fordította a tenyerét, ami erősen vérzett. – Bizonyos értelemben véve azok az emberek, akik eljönnek hozzám, szerencsésnek tarthatják magukat – mondta dr. Buson. Egy acélszéken ült, amelynek forgatással lehetett állítani a magasságán. A laborköpenye alatt fekete nadrág volt rajta, a lábára fekete selyemzoknit húzott. – Szerencsések, mert megkérdezem tőlük: „Kik akarnak lenni?” És nekik csak választaniuk kell. Ez persze sosem könnyű. De vajon nem örülnénk valamennyien annak, ha valaki megkérdezné tőlünk, kik akarunk lenni? – De, bizonyára – bólogatott Carlisle, és lejegyzett valamit. Einar amiatt érezte szerencsésnek magát, hogy Carlisle ott van mellette, hogy elviszi őt a doktorokhoz, hogy a szánalmasra sikeredett megbeszélések után megragadja a kormánykereket, és kijelenti: „Ne aggódj! Valahol a te számodra is van egy orvos.” Einar úgy érezte, lecsillapodott benne valami, a légzése lelassult. Azt kívánta, bárcsak Greta lenne az egyetlen, aki segíteni próbál rajta. – És így eljutunk a módszeremhez – mondta dr. Buson. – Ez egy meglehetősen új operáció, valami olyasmi, ami izgalommal tölt el, mivel nagyon ígéretes. – Pontosan miről van szó? – kérdezte Einar. – Nos, igazán nem szeretném, ha esetleg felizgatnák magukat, amikor elmondom önöknek, mert sokkal komplikáltabbnak tűnhet a dolog, mint amilyen valójában. Eléggé drasztikusnak érezhetik, de valójában nem az. Egy meglehetősen egyszerű beavatkozás, amellyel kezelni lehet a viselkedési problémákkal küzdő embereket. Az eredmények sokkal jobbak, mint bármelyik más, általam ismert módszeré. – Gondolja, hogy egy olyan személy esetében is hatásos lenne, mint én vagyok? – Ebben biztos vagyok – mondta dr. Busón. – Az eljárás neve: lobotómia. – Ez micsoda? – kérdezte Einar. – Egyszerű műtéti beavatkozás, amelynek során az agy elülső részében elmetszünk bizonyos idegpályákat. – Agyműtét? – Igen, de nem bonyolult. Nem is kell felnyitnom a craniumot. Nem, éppen ez a legszebb benne. Csupán annyit kell tennem, hogy fúrok néhány lyukat a páciens homlokára, körülbelül itt. és itt. – Dr. Buson beszéd közben megérintette Einar fejét, a halántékát, azután az orra fölött egy pontot. – Miután elkészültem a lyukakkal, behatolok a koponyába, és elmetszek néhány idegrostot. Természetesen azokat, amelyek a páciens személyiségét kontrollálják. – De honnan tudja, mely idegek kontrollálják a viselkedésemet? – Nos, éppen ezzel kapcsolatos a felfedezés, amit nemrég tettem. Nem olvastak rólam az újságokban?

– Az egyik barátom ajánlotta önt – mondta Carlisle. – Ő valószínűleg olvasta a cikkeket. Elég jelentős volt a sajtóvisszhangja. – De. Biztonságos ez? – kérdezte Carlisle végül. – Éppen annyira, mint nagyon sok minden más. Nézzék, tudom, hogy radikálisnak hangzik, de volt például egy férfi, aki azt képzelte magáról, hogy öt ember lakozik benne, és nem csupán kettő. Behatoltam az agyába, és megjavítottam az illetőt. – Most hogy van? – kérdezte Einar. – Az anyjával él. Nagyon csöndes, de boldog. Egyébként az édesanyja volt az, aki elhozta őt hozzám. – Mi történne velem? – Eljönne a kórházba. Előkészíteném önt a műtétre. Nagyon fontos, hogy kipihenje magát, és hogy ne legyen gyenge a teste. Felvenném a kórházba, és egy kicsit felerősíteném, mielőtt nekilátok az operációnak. Ez hamar menne. Pihenne. A tényleges beavatkozás csupán néhány órát vesz igénybe. A műtét után két héttel már haza is mehetne. – És azután? – kérdezte Einar. – Ó, azt hittem, ezt már tudja! – Dr. Buson kinyújtotta a lábát; véletlenül belerúgott a kis, kerekes asztalkába. – Mielőtt bejön a műtétre, gondoskodnia kell néhány dologról A beavatkozást követően nem ugyanaz a személy lesz, aki korábban volt. – Tényleg ennyire egyszerű? – kérdezte Carlisle. – Általában igen. – De ki leszek, miután végzünk? – kérdezte Einar. – Nos, ezt nem tudjuk előre megmondani – felelte dr. Buson. – De ki fog derülni! Einar sárcipős léptek cuppogását hallotta az udvarról. Az eső egyre sűrűbben esett, cseppjei az ablakon kopogtak. Dr. Buson kissé oldalra fordult a székén. Carlisle szorgalmasan jegyzetelt. Odakint a sérült kezű ápolónő kilépett egy ajtón, ami fölött egy ovális ablak volt. A kezén gézkötés. Együtt nevetett a kolléganőjével. A két lány – nem lehettek idősebbek húszévesnél, valószínűleg még csak kisegítők voltak – átszaladt az udvar túlsó oldalára, és eltűnt egy másik ajtó mögött; efölött is volt egy ovális, esőcsíkos ablak, ami mögül aranyló fény ömlött ki az udvarra.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

1929 őszének elején, amikor Greta másodszor találkozott Bolk professzorral, felkészülten érkezett a megbeszélésre: magával hozta azt a fémspirálos jegyzetfüzetét, amiben összegyűjtötte a kérdéseit. Párizs szürke volt, a fák lerázták magukról a leveleket. A nők, amikor kiléptek az utcára, sietve felhúzták a kesztyűjüket; a férfiak szinte a fülükig rántották a vállukat. A Rue St. Antoine-on, egy kávézóban találkoztak. Az asztal a kirakat mellett állt, így Greta szemügyre vehette a metró mélyéről felfelé igyekvőket, akiknek az arca olyan komor volt, mint az időjárás. Bolk professzor korábban érkezett, mint Greta; már ivott egy csésze eszpresszót. Szemmel láthatóan bosszantotta, hogy Greta késett. Miközben a nő mentegetőzni kezdett – nem hagyhatta abba a festést, telefonhívást kapott –, a professzor kőmerev arccal ült, és egy kis, rozsdamentes késsel a hüvelykujja körmét piszkálgatta. Greta megállapította róla, hogy viszonylag jóképű. Az arca hosszúkás volt, az álla hegyén olyan kis mélyedés helyezkedett el, amilyen az almák alján van. A térde nem igazán fért el a kerek presszóasztal foltos és karcos, pala érdességű márványlapja alatt. Az asztal lapját keskeny rézpánt fogta körbe,ami mindig becsípte Greta alkarját, így kellemetlenül érezte magát, amikor előrehajolt, hogy bensőségesebben váltson szót Bolkkal. – Tudok segíteni a férjén – mondta a professzor. A lábánál egy aranycsatos utazótáska állt. Greta eltűnődött. Valóban ilyen egyszerű lenne? Megérkezik Bolk professzor ezzel a kis, fekete táskájával, néhány órát együtt tölt Einarral, és minden rendbe jön? Természetesen tisztában volt vele, hogy nem ez fog történni, de azt kívánta, bárcsak ennyire könnyen mennének a dolgok. Sokszor ugyanígy kívánta azt, hogy kiderüljön: ha Carlisle elég mentaolajat dörzsöl a rossz lábába, akkor az meg fog gyógyulni; ha Teddy Cross elég időt tölt a napon, akkor kiégetődik a csontjaiból a betegség. – De akkor, amikor befejezzük – folytatta Bolk professzor Einar már nem az ön férje lesz. – Kinyitotta a táskáját, és elővett egy márvány mintás fedelű könyvet, amelynek bőrgerince olyan kopott volt, mint egy régi olvasószék ülőfelülete. Bolk professzor megkeresett egy részt a könyvben, azután felnézett. A tekintete találkozott Gretáéval, aki úgy érezte, mintha egy riadt madár verdesne a mellkasában. A professzor által kiválasztott oldalon egy ábra volt, amely a férfitestet ábrázolta, a csontvázat és a szerveket, gyakorlatilag mindent. A rajz bizonyos pontjaihoz egymást keresztező és párhuzamos vonalakat húztak; emiatt a háló miatt Gretát a Párizsról és környékéről készült bedekker térképére emlékeztette, amit Carlisle használt, amikor megérkezett a városba. Bolk professzor elmagyarázta, hogy a képen egy átlagos felnőtt férfi látható. A széttárt karral ábrázolt alak nemi szerve úgy lógott, mint szőlőfürt a tőkén. A lap szamárfüles volt, ceruzás jelölések szennyezték. – Ahogy láthatja – mondta Bolk professzor –, a férfiak medencéje gyakorlatilag üres. A nemi szervek kívül helyezkednek el. A medencében nincs más, mint belek, de ezeket át lehet rendezni. Greta rendelt magának egy második kávét, és legszívesebben kért volna egy tál hámozott narancsot. Valami olyasmit akart, ami Pasadenára emlékezteti. – Kíváncsi vagyok a férje medencéjére – mondta Bolk professzor. Érdekes megfogalmazás – gondolta Greta. Megkedvelte a professzort, aki részletesen elmondta, hol és mit tanult, hol szerzett gyakorlatot. Bécsben és Berlinben végezte az egyetemet, azután Berlinben, az irgalmasrendiek kórházában dolgozott. Azon kevesek közé tartozott, akik a sebészeten kívül pszichológiára is szakosodtak. A háború során – olyan fiatal volt, hogy még nem állt meg a növésben, és a hangja sem nyerte el végleges mélységét – több mint ötszáz végtagot amputált. – Persze csak akkor mondhatom ki ezt a számot, ha azokat az ujjakat is beleszámoljuk, amiket azért

távolítottunk el, hogy megmentsünk egy-egy szétroncsolt kezet. Mert akkorion gyakran előfordult, hogy a gránátok hamarabb robbanok, mint a katonák számítottak rá. Olyan sátrakban műtött, amelyek ponyváját és tartóoszlopait szinte folyamatosan rengették a robbanások. Feláldozott egy-egy lábat, hogy megmentse a gazdáját, és mindezt többnyire úgy, hogy gyertyával vagy gyufával világítottak neki. A mentőosztagok katonái szétrobbantott hasú katonákat vittek be hozzá, félholt embereket fektettek fel a műtőasztalára, amelyről még el sem távolították az előző páciens vérét. Akkor, amikor először került elé egy olyan férfi, akinek a hasa belekkel és szervekkel megtöltött káddá nyílt szét, Bolknak fogalma sem volt róla, mihez kezdjen. Ám az az ember haldoklott, a szemét forgatva könyörgött segítségért, így csinálnia kellett valamit. A gáztartályok kiürültek, így megfelelő altatásról szó sem lehetett. Bolk ráterített a fiatal férfi arcára egy gézdarabot, és munkához látott. Tél volt, jégeső kopogott a sátorponyván, a fáklyák már alig égtek, a hullákat úgy rakták halomba, ahogy a tűzifát szokás, de Bolk dolgozott. Úgy gondolta, ha a legfontosabb hasi szervek, a máj és a vese ép maradt, a fiúnak talán esélye van az életben maradásra, bár már soha nem fog normális módon üríteni. A vér átáztatta Bolk ruhájának ujját. Egy órán keresztül nem emelte fel a fájdalomtól ájult sérült arcáról a gézt, mert úgy érezte, nem bírná elviselni az agonizálva vonagló szemhéjak látványát. Óvatosan dolgozott, bár alig látott valamit. Gyerekkorában sokszor vett részt disznóvágáson; a katona teste nem sokban különbözött a disznókétól: meleg volt és ragacsos, cuppogós és sűrű – mintha egy nagy tál sűrű pörköltben kellett volna turkálnia. Ahogy sűrűsödött az éjszaka, és megszűnt a jégeső, de zuhogni kezdett a jéghideg eső, Bolk nekilátott, hogy ráhúzza a sebre a katona testén megmaradt bőrt. A sátorban egy ápolónő is dolgozott; fraulein Schaper, a fején véres fityulával, egy sebesültön próbált segíteni, de a szerencsétlen férfi hirtelen hányni kezdett, ráokádta a nővérre a zsigereit, azután egy pillanat alatt meghalt. Az ápolónőnek fél percbe tellett, mire letisztogatta az arcát, de utána csatlakozott Bolkhoz. Együttes erővel megfeszítették a katona bőrét, a szegycsontjától próbálták lehúzni a medencéje fölött megmaradt részekhez. Fraulein Schaper összefogta az eleven húst, Bolk pedig egy bakancsfűzőnél is vastagabb zsineggel összeöltötte a katona sebét, amely fölött olyan feszes lett a bőr, mint a műtőül szolgáló sátorban álló, szétnyitott tábori székek fémrúdjai között a vászon. A fiatalember életben maradt – legalábbis még élt, amikor betették a mentőkocsiba, amiben a sebesültek és a haldoklók az egymás alatt elhelyezett polcokon feküdtek. Erről a kocsiról Bolknak mindig azok a teherautók jutottak eszébe, amelyek annak idején a Gendarmen piacra hordták a kenyeret. Akkoriban még csak egy vekni kenyér volt az ebédje; akkoriban még csupán egy volt a számtalan, szegénységben élő orvostanhallgató közül, de már akkor elhatározta, hogy olyan orvos lesz belőle, akit egész Németország csodálni fog. – Ötszáz végtag és ötszáz élet – mondta Bolk professzor Gretának, a Rue St. Antoine-on lévő kávézóban. – Azt mondják, ötszáz életet mentettem meg, de ezt persze nem tudhatjuk biztosan. Odakint lehullott, nedves falevelek tapadtak a metrólejárat felső lépcsőfokaira. Az érkező emberek rájuk léptek, megcsúsztak, de szerencsére mindegyiküknek sikerült időben elkapnia a zöldre festett rézkorlátot. Greta figyelte őket, várta, hogy mikor fog valamelyik mégis elesni, mikor fogja valaki lehorzsolni a kezét. Nem akarta látni a balesetet, de tudta biztos volt benne, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. – Mikor találkozhatnék a férjével? – kérdezte Bolk professzor. Greta arra a férfira gondolt, akit megcsókolt az Akadémia lépcsőjén. Einar már akkor professzor volt, mégis úgy nézett ki, mint a pubertáskor előtt álló fiúk – és mintha már akkor tudták volna mind a ketten, hogy egyszer olyasvalami történik majd velük, mint a kamaszokkal, akik egy reggel, mosakodás közben felemelik a karjukat, és felfedezik a hónuk alatt az első, aranybarna szőrszálat. Greta tisztában volt vele, hogy Einar fizikailag sosem volt kirobbanó formában, most azonban úgy érezte, ennek nincs is

jelentősége. Miközben a kávéscsészéjébe ejtett kanállal játszadozott, arra gondolt, talán az lenne a legjobb, ha egyedül küldené vissza Bolk professzort Drezdába. Hirtelen, mint valami villám, egy kérdés hasított belé. Vajon kit szeretett jobban: Einart vagy Teddy Crosst? Nem számít – mondta magában, bár nem hitte el, hogy tényleg lényegtelen a dolog. Azt kívánta, bárcsak képes lenne dönteni, bárcsak elégedetten hátradőlhetne, hogy ezt is letudta, de. De egyelőre még fogalma sem volt, mit tegyen. Lilire gondolt, a kiálló nyakcsigolyájára; a kezére, amit olyan finoman tartott, mintha arra készülne, hogy megérinti egy zongora billentyűit; a suttogó hangjára, ami olyan volt, minta pasadenai virágágyásokat telente megtöltő izlandi mák papírszerű szirmai között lebegő szellő suhogása; a fehér bokáira, amelyeket végtelenül nyugodt mozdulattal szokott egymásra helyezni. Kit szerettél jobban? - tette fel magának a kérdést. Bolk professzor megköszörülte a torkát; az ádámcsutkája fel-felé mozdult. Amikor megszólalt, a hangja elárulta, neki nincsenek kételyei: – Nos, akkor majd Drezdában találkozom önnel és Lilivel. Ám Greta nem vihette el Einart Drezdába, egyelőre még nem. Ennek több oka is volt, például ott volt az a privát kiállítás, ahol a legutóbbi festményeit mutatta be. A képek mindegyike Lilit ábrázolta: az egyiken egy asztalon feküdt, a kezét összefonta maga előtt, a szeme csukva, akárha halott volna. Mindegyik kép kicsi volt, nagyjából akkora, mint egy méretes szótár, és annak a grófnőnek a parkettázott szalonjában függtek, aki nemcsak Párizs legjobb műtermétől, de egy bizonyos patikustól is csak kiáltásnyira lakott. Ez a patikus egyébként mindent tudott a normandiai iszappakolásokról, a citromlével összekevert hajöblítő szerekről meg arról a pasadenai kivonatról, amelyet Greta adott neki, cserébe az olyan kozmetikai eszközökért, mint például a bőrtisztító gép, amire Lilinek egyre többször szüksége volt. A festmények – csupán nyolc volt belőlük – egyetlen délután leforgása alatt elkeltek, olyan emberek vették meg őket, akikre az utcán egyenruhás sofőrök vártak a Nürburg limuzinok mellett, amelyek dióbarna borítólemezei vakítóan verték vissza a kora őszi nap sugarait. A kiállítással egybekötött árulást Hans rendezte; ő közölte néhány lapszerkesztővel, hogy ezt az eseményt igazán nem hagyhatják ki. Az öltönye hajtókáján egy opál kitűzőt viselt. Amikor a festményeket sorban leemelték a grófnő szalonjának faláról, ahol százéves, málladozó keretekbe foglalva függtek, Hans megszorította Greta kezét. Greta – annak ellenére, hogy a Landmandsbanken központi fiókjában fenntartott számláján folyamatosan gyarapodott a vagyona – üveges szemmel figyelte, ahogy a vevők kinyitják bőrkötéses csekkfüzeteiket, és írni kezdenek az indigós lapokra. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem vihette el azonnal Einart Drezdába. A másik ok Carlisle volt, aki azon gondolkodott, hogy esetleg Párizsban tölti a karácsonyt. Greta tisztában volt vele, hogy Carlisle legalább egy dologban ugyanolyan, mint ő: ha egyszer a fejébe vesz valamit, ha valamibe belevág, akkor megszállottan cselekszik, míg el nem éri a célját. Greta soha, egyetlen festményt sem hagyott befejezetlenül. Igaz, azt be kellett vallania, hogy számos képe – főleg azok, amiket a Dániában töltött első év során készített – nem volt igazán jó. Ó, bárcsak visszatérhetne Koppenhágába a legsötétebb éjszakán, és leszedhetné a Vesterbrogade és a Norre Farimagsgade irodáinak falairól azokat a szánalmasan és unalmasan hivataloskodó képeket, amiket fiatalon festett, abban az időszakban, amikor még fogalma sem volt arról, mit akar csinálni, mire képes, mit tud elérni! Eszébe jutott a Herr I. Glückstadtról, a Keletázsiai Társaság és a Koppenhágai Szabadkikötő finanszírozójáról készült, komor portré, amelyen tisztán használta az ezüstfestéket az úriember hajának megfestéséhez. Herr Glückstadt tollat szorító jobb keze nem volt más, mint egy szögletes, homályos tömb, egy hússzínű paca. És Greta tudta, hogy hozzá hasonlóan Carlisle-nak is szüksége van arra, hogy folyamatosan dolgozzon; majdnem egyforma testükben ugyanazok a késztetések működtek. Egy nap Carlisle olyan hírrel futott be, aminek hallatán Greta kénytelen volt a terpentinesüvegbe ejteni az ecsetjét, és leülni a nyugágyra.

– Einarral jártunk pár orvosnál – kezdte Carlisle. Amióta azzal a nyitott kocsival járt mindenhová, az arca (ami a valóságban sokkal szebb volt, mint Greta emlékeiben) kapott némi színt. Gretának, amikor lehunyta a szemét, és a fivére színtelen, de precíz hangját hallgatta, olyan érzése támadt, hogy a saját szavairól készült hangfelvételt játsszák le neki. Carlisle elmesélte, mi történt a vizitek során, milyen nevetségesek voltak, Einarnak milyen megaláztatásokat kellett elviselnie. – Többet kibír, mint a legtöbb férfi! – mondta. Igen, ezt már én is tudom – gondolta Greta. – De itt van ez az orvos – folytatta Carlisle –, dr. Buson. Úgy gondolja, tud segíteni Einarnak. Már volt ilyen esete. Olyan emberekkel, akik azt hiszik. – Elcsuklott a hangja; Gretával ilyesmi sosem fordult elő. – Akik úgy gondolják, hogy egynél többen laknak a testükben. – Elmagyarázta a lobotómia lényegét, beszélt azokról a kis, hegyes fúrókról, amiket dr. Busonnál látott. Úgy adta elő a dolgot, mintha a beavatkozás valóban gyerekjáték volna. – Szerintem Einar is ezt szeretné csinálni – fejezte be. – Kár, mert közben én is találtam egy orvost – mondta Greta. Kitöltötte a korábban lefőzött kávét. Amikor rájött, hogy elfogyott a tejszín, úgy érezte, mintha valami forróság öntené el, mintha ki akarna törni belőle valami; olyan érzése támadt, mint kislány korában, amikor a pasadenai villában az egyik japán szobalány nem készítette ki neki a megígért cukrozott datolyát. Uralkodnia kellett magán, hogy ne kezdjen el toporzékolni. Gyűlölte, amikor ilyen szánalmasan viselkedett de időnként nem tudta visszafogni magát. – Az a véleménye, hogy segíthet Einarnak átváltozni – folytatta. Elnézést kért, hogy nincs tejszín; arra gondolt, talán valami olyasmit kellene mondania, hogy úgy érzi, se a háztartás vezetésében, se a munkájában nem elég jó, bár szeretné azt hinni magáról, hogy mindenütt megfelelően teljesít, de azután úgy döntött, inkább hallgat. Nem lett volna őszinte a dolog, nem akart hálátlannak vagy elégedetlenkedőnek tűnni, ráadásul egyre rosszabbul érezte magát: borzasztóan melege volt a hosszú szoknyában és a hosszú ujjú blúzban. Aztán azt sem értette, miért kellene megbeszélni a férje ügyét éppen az öccsével, meg azt sem, hogy Carlisle egyáltalán miért szól bele a dologba. A legszívesebben megkérdezte volna, de még időben megálljt parancsolt magának. – Dr. Buson is úgy gondolja, hogy segíthet Einarnak megváltozni – mondta Carlisle. – A te orvosod mintha valami mást mondott volna. Egyébként ő is beszélt arról, hogyan fúrná át Einar homlokát? – Bolk professzor úgy véli, segíthet Einarnak abban, hogy nővé változzon – mondta Greta. – Nem mentálisan. Fizikailag. – Hogyan? – Műtéttel – felelte Greta. – Három műtétet akar végrehajtani. – Azt hiszem, nem értem. – Bízz bennem! – Persze, hogy bízom benned, de. Miféle műtétről van szó? – Átalakító jellegű operációról. – Einarnak már beszéltél róla? – kérdezte Carlisle. – Még nem. – Borzasztóan kockázatosnak tűnik. – Semmivel sem kockázatosabb, mint az, amivel te álltál elő. Carlisle felhúzott lábbal ült a bársonyottománon. Greta örült, hogy a testvére velük van, hogy megtölti valamivel az üres délelőttöket, amikor Lili még alszik, hogy napközben is mellette marad, amikor Lili az ügyeit intézi vagy fürdeni megy. Sokszor úgy érezte, Carlisle még a ki sem mondott segítségkérő szavait is meghallja. – Nem engedem meg neki, hogy elmenjen Busonhoz! – jelentette ki. – Úgy jönne vissza, mint egy gyerek. Mint egy csecsemő! – Ezt a döntést Einarnak kell meghoznia – mondta Carlisle. – Felnőtt ember, neki kell megmondania,

mi legyen. – Kettejük közül mindig Carlisle gondolkodott logikusabban, Greta inkább pragmatikus volt. Greta ivott egy korty kávét. Gyűlölte feketén. – Jól van. Einar dönt – mondta. – Természetesen ő. Ez volt a másik oka annak, hogy Greta egyelőre még nem vihette el Einart Drezdába. Egy olyan napot kellett találnia, amikor ráér, amikor Einar boldog, mert Lili meglátogatta, és közben nem okozott neki fájdalmat, csak örömet: nyert egy tollaslabdapartit az Anna lakása mögötti gyepen, megnézett egy filmet a Gaumont-Palace-ban. Greta úgy érezte, egy ilyen nap végén könnyebben elmagyarázhatná Einarnak, milyen lehetőségei vannak arra, hogy végre elintézze a Lilivel kapcsolatos ügyet. Előre tudta, hogy nem lesz könnyű. Úgy gondolta Carlisle kiváló munkát végzett, és félig-meddig már meggyé te Einart annak az orvosnak, dr. Busonnak a hozzáértéséről a lobotómia lehetőségéről. Greta borzalmasnak és undorítónak találta a beavatkozást, sosem engedte volna meg, hogy Einar átessen valami hasonlón. Am Carlisle-nak egyvalamiben tényleg igaza volt: a döntést Einarnak kellett meghoznia. Greta tudta, elhitetheti vele, hogy Bolk megoldást kínálhat a problémájukra – arra a problémára, amely átalakította és gyakorlatilag tönkretette a házasságukat –, meggyőzheti őt arról, hogy erre a feladatra a professzor a legmegfelelőbb ember. Tudta, hogy Bolk időközben visszautazott Drezdába, ezért az ő közreműködésére nem számíthatott; egyedül kellett meggyőznie Einart. Elhatározta, megfogja majd a kezét, hátrasimítja a haját, és mindent elmond arról a lehetőségről, ami Drezdában várhat rá. És volt még egy ok, ami miatt Greta habozott. 1918 márciusára Pasadenában véget értek a téli esőzések, a földek olyan szép zöldek voltak, mint az a jáde Buddha, amit Akiko tartotta, a Waud-villa második emeletén lévő szobájában. Greta és Teddy már eltemette a kisbabát a bakersfieldi epermezőkön, már visszaköltöztek Pasadenába. Szomorúak voltak, és – ahogy Mrs. Waud mondta, miközben idegesen játszadozott a gyűrűivel – riadtak. De legalább az eső elállt, legalább kizöldellt Pasadena – téli pázsitja akár a nemeztakaró, oroszlánszájágyásai rózsaszínű és fehér szirommedencék, az izlandi mák virágai akár a lebegő lepkék. A narancsligeteket hólepelként borították be a fehér virágok. Greta mindig olyannak látta a narancsfák gyökereit, mintha a nedves talajból kidugott könyökök lennének; hússzínűek voltak, és éppen olyan vastagok, mint egy ember karja. Az esők felpuhították a talajt a giliszták számára, amelyek kékesszürke bőrükkel a kis Carlisle köldökzsinórját juttatták Greta eszébe. Sosem tudta elfelejteni a zsinór féregszerű színét, dugóhúzóra emlékeztető tekeredését, és nem felejtette el a gyermek szemét lepecsételő, kékes nyálkát, se a csecsemőmáz csillogását. A kis Carlisle olyan volt, mintha egy vékony, zsíros fényű védőlepelbe bugyolálták volna, egy olyan szövetbe, amit az ő saját, időtlen bölcsességgel rendelkező anyai teste hozott létre. Eszébe jutott az a tavasz, amikor az apja távollétében ő igazgatta a narancsültetvényeket. A földeket egy lehajtható szélvédőjű kocsival járta, ami akár a sáron is képes volt keresztülvinni őt. Ellenőrizte a munkásokat – főként Tecate-ből és Tucsonból érkezett kamaszfiúk voltak, akiket kifejezetten narancsszüretre vettek fel. Az egyik fa alatt, amelyről folyamatosan hullottak a gyümölcsök, felfedezett egy féregfészket a földben, és erről Teddy meg Teddy köhögése jutott az eszébe. Mert Teddy tüdejéből közel egy éven keresztül hörgődött elő a váladék. Éjszakánként átázott a párnája, a takarója, úgy szakadt róla a veríték, ami olyan hideg volt, hogy Greta először azt hitte, csupán annyi történt, hogy véletlenül beöntött az ágyukba egy pohár vizet. Amikor meghallotta Teddy első köhögését – a hang vészjóslón gördült elő a torkából, mintha egy törött üveggolyó lenne –, Greta azt javallta, menjenek el orvoshoz. Teddy köhögött, Greta pedig felkapta a telefont, hogy felhívja a tojásdad fejű dr. Richardsont, aki Észak-Karolinából érkezett Pasadenába. Ám Teddy vitázni kezdett: „Nincs semmi bajom. Nem fogok orvoshoz menni!” Greta letette a kagylót, és csupán ennyit mondott: „Rendben van.” Meg kellett várnia, hogy Teddy kimenjen a házból csak ekkor telefonálhatott. Amikor Teddy köhögött, és a szájához emelte a zsebkendőjét – amit Greta személyesen vasalt ki neki Greta a szeme sarkából mindig odanézett, vajon mi szakadt ki

belőle a köhögéssel. Időnként semmi, száraz volt – ilyenkor némán felsóhajtott de időnként váladék tört elő Teddy torkából, meg valami fehéres, nyálkás folyadék, ami az ajkán lógott, míg le nem törölte a zsebkendővel. Azután Teddy vért, sűrű vércsomókat köhögött fel. Egyre többször. Mivel nem Akiko, hanem Greta áztatta be Teddy ruháit, és persze a zsebkendőit is, figyelemmel kísérhette, hogy mennyi vért köhögött fel. Minden este le kellett cserélnie az ágyneműt, be kellett áztatnia a zsebkendőket, időnként az ingeket is. A fehérítő és a fertőtlenítő csípős-kesernyés klórszaga az orrába mart, a szemét csípte. A vér nem jött ki könnyen; sokszor annyit kellett dörzsölnie a foltokat, hogy kisebesedett az ujja hegye. A vérfoltos zsebkendők azokra a festékesrongyokra emlékeztették, amelyeket munka közben használt – amelyeket az állványával és a festékeivel együtt jó ideje félretett a pasadenai házban. Valahányszor felemelte a telefonkagylót, Teddy rászólt: „Nem megyek orvoshoz, mert nem vagyok beteg! Az ég szerelmére, értsd már meg!” Néhány alkalommal sikerült áthívnia dr. Richardsont. Teddy a nappaliban fogadta az orvost; a haja a szemébe hullott. „Tudja, milyenek az asszonyok! – mondta dr. Richardsonnak. – Mindig aggódnak, sokszor a semmiért. De komolyan mondom, doki, nincs semmi bajom!” „És a köhögés?” – szólt közbe Greta. „Semmi az egész, előfordul az ilyesmi a farmerekkel. Ha te is a mezőn nőttél volna fel, te is köhögnél néha” – mondta Teddy mosolyogva, nevetve, arra kényszerítve dr. Richardsont és Gretát, hogy ők is nevessenek, bár Greta tudta, hogy nincs semmi humoros abban, amit a férje művel. „Lehet, hogy valóban nem komoly a dolog – mondta dr. Richardson –, de azért megvizsgálhatnám?” „Hát, az a helyzet, hogy inkább ne.” A nappali padlóját azokkal a járólapokkal borították, amiket Teddy készített a műhelyében. Narancssárgás-sárgás lapok voltak, a lerakásukhoz fekete fugát használtak. Télen hidegek voltak, még zokniban sem lehetett megmaradni rajtuk. „Hívjanak, ha romlik a helyzet” – mondta dr. Richardson, és megadóan összecsukta a táskáját. És Greta, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy jó feleség legyen, aki nem akarta, hogy a férje rajta nevessen a haverjaival, azon, hogy milyen anyáskodó és aggódó lett, a füle mögé söpörte a haját, és kijelentette: „Jól van. Ha nem akarod, hogy Richardson megvizsgáljon, akkor az lesz a legjobb, ha gondoskodsz magadról!” Ez a tavasz, 1918 tavasza, amely zöldebb volt, mint bármelyik tavasz, amire vissza tudott emlékezni, azért jutott most az eszébe, mert Teddy szanatóriumi szobájából remek kilátás nyílt az Arroyo Secóra és a San Gabriel-hegységre. Ott ült az ablak mellett, és a zöld világot bámulta, miközben Teddy aludt. A szanatórium világosbarna, stukkós, saját harangtoronnyal rendelkező épület volt; a kiszáradt patakmeder fölötti szikla peremébe kapaszkodva állt. A telket egy rózsabokrokkal szegélyezett ösvény fogta körbe. A rombusz alakú szobák északra és délre néztek. Teddy fehér vaságyon feküdt; az ápolónő minden reggel átültette a hintaszékébe, azután felgöngyölte a kék csíkos matracot, ami aztán úgy gubbasztott az ágy lábában, a rugókon, mint egy hatalmas piskótatekercs. Teddy a tél nagy részét a szanatóriumban töltötte. Az állapota nem javult, sőt hétről hétre romlott. Az arca beesett, a szemét meg valami savós tejre emlékeztető váladék borította be. Greta, amikor reggelente megérkezett hozzá, azzal kezdte a napját, hogy a szoknyája sarkával megtörölgette a szemét. Ezután megfésülte a haját, ami úgy megritkult, hogy már csak pár színtelen tincs maradt meg belőle. Voltak reggelek, amikor Teddy láza olyan magasra szökött, hogy a homlokáról csorgott a víz. Ilyenkor annyi ereje sem volt, hogy felemelje a kezét, és megtörölje az arcát. Többször is megesett, hogy amikor Greta megérkezett, Teddy így, izzadtan és lázasan ült a hintaszékben, az ablak mellett, a napfényben – a teste szinte lángra kapott a láztól meg attól a flanell fürdőköntöstől, amit az ápolónő kötött meg sovány derekán. Abból, ahogy felfelé fordította megkínzott arcát, Greta látta, hogy Teddy megpróbálja felemelni a köntös ujját a homlokához – megpróbálja, de nem bírja. Úgy csöpögött az álláról a víz, mintha zuhogó esőben állna. Pedig március volt, a téli esőzések véget értek, Pasadena jádezöldbe borult. A tiszta, perzselő nap sugarai azonban nem perzselték ki Teddy tüdejéből és csontvelőjéből a tuberkulózist, hanem valósággal

felgyújtották a testét, így tíz óra előtt – mielőtt a napi kétpohárnyi mandarindzsúszából megkapta az elsőt – összeroppant a saját láza súlya alatt, és elvesztette az eszméletét. Áprilisban Teddy már egyre többet aludt. Greta elüldögélt a hintaszékben, amelynek fehér kárpitos karfáját kopott csipke borította, Teddy pedig az ágyban, az oldalán feküdt. Időnként megmozdult álmában, az ágy rugói ilyenkor megnyikordultak – Greta fülében olyan volt a hang, mintha a férje csontjai nyögnének; azok a csontok, amelyeket úgy töltött meg a tuberkulózis, mint a piskótát a krémtöltelék. Az orvos, egy Hightower nevű férfi időnként bejött a szobába; olcsó, barna öltönye fölött fehér laborköpenyt viselt. Teddy továbbra sem hagyta, hogy dr. Richardson kezelje, az az orvos, aki nem csupán a Pasadenában élő Waudokkal, de Henriette, Margaret és Dottie Anne családjával is foglalkozott. „Nincs szükségem ilyen flancos népek orvosára!” – mondogatta. „Mondd, egyáltalán mit jelent az, hogy »flancos népek orvosa«?” – kérdezte Greta, és már abban a pillanatban megbánta, hogy felemelte a hangját, amikor a szavak kibuktak a száján. Nem akart ellenkezni Teddyvel; nem akarta megbántani azzal, hogy kijelenti: többet tud nála. Ilyen érzések kavarogtak benne, ezért a napi vizitek során udvariasan tolerálta dr. Hightowert. Az orvos állandóan rohant, és gyakran előfordult, hogy a hóna alatt tartott dossziéból hiányoztak bizonyos papírok. Hórihorgas férfi volt, norvégszőke haja akár a túlságosan feltejezett kávé. Chicagóból származott; a testén a kiálló részek – az orra hegye, a füle, az ujjai – úgy néztek ki, mintha fagy marta volna őket. „És ma hogy érzi magát?” – kérdezte. „Egy kicsit jobban” – felelte Teddy, aki őszintén hitt ebben, vagy talán csak úgy érezte, ezen kívül semmilyen mást választ nem adhat. Dr. Hightower bólintott, és ránézett a dossziéjában lévő egyik papírra. Greta ilyenkor gyakran kimentette magát, azt mondta, telefonálnia kell az ültetvényre mivel Tecate-ből bármelyik pillanatban megérkezhetnek a narancsszüretelők. Az ápolónők pultjánál, a telefonkagylót a fülére szorítva állt, és a miután valóban átszólt az ültetvényre, felhívta Richardsont. „Rosszabbodik az állapota.” Csak ennyit mondott. Időnként benézett az anyja, általában délután, éppen abban az egy órában, amikor Teddy a legjobb állapotban volt. Greta és Teddy szótlanul üldögélt, miközben Mrs. Waud arról csacsogott, hogy megnyitják a parti házat Del Marban, vagy arról, hogy távirat érkezett Greta apjától, aki azt jelentette – lelkesebben, mint az újságok –, hogy most már tényleg közeledik a háború vége. Greta magában azt remélte, az anyja úgy fog közbeavatkozni, ahogy csak ő tud: széthúzza a függönyöket, kipiszkálja Teddyt az ágyból, ráparancsol, hogy vegyen forró ásványisós fürdőt, esetleg beleerőltet Teddybe egy csésze, bourbonnal megbolondított teát. „Jól van, most pedig gyógyítsuk meg a beteget!” Mrs. Waudnak valami ilyesmit kellett volna mondania, közben össze kellett volna dörzsölnie a kezét, azután pedig a füle mögé kellett volna simítania a hajat. „Elég ebből a tuberkulózisos ostobaságból!” Ezt kellett volna mondania, és Greta titokban abban reménykedett, hogy meg is teszi. De nem, Mrs. Waud nem mondott és nem tett semmi ilyesmit, egyszerűen csak magára hagyta Teddyt és Gretát. A látogatás végén felhúzta a kesztyűjét, azután nyomott egy csókot Teddy homlokára a sebészmaszkján keresztül, és csak ennyit mondott: „Szeretném, ha felülne, amikor legközelebb eljövök magához.” Ezután felpillantott, és Gretára nézett. Kint, a folyosón lehúzta a maszkját. „Gondoskodj róla, Greta, hogy a legjobb ellátásban részesüljön.” „Nem fog elmenni Richardsonhoz.” „Pedig meg kell tennie!” És Greta újra telefonált Richardsonnak, újra tudósított Teddy állapotáról. „Igen, mindent tudok – felelte dr. Richardson. – Konzultáltam dr. Hightowerrel. Hogy őszinte legyek, nem vagyok biztos benne, hogy bármit is tehetnék érte. Várnunk kell, és majd meglátjuk, mi lesz.” Amikor Carlisle átautózott Stanfordból, és meglátogatta Teddyt, félrehúzta Gretát: „Nem tetszik nekem ez a Hightower. Honnan származik?” Greta elmondta, hogy a szanatórium jelölte ki őt, de Carlisle félbeszakította: „Talán ideje lenne átadni az ügyet Richardsonnak.” „Már megpróbáltam.”

„Van valami, amiben segíthetek?” Greta elgondolkodott. Az ajtó túlsó oldaláról hallotta Teddy köhögését, hallotta az ágy rugóinak nyikorgását; hallotta, ahogy a férje zihálva levegő után kapkod. „Majd átgondolom. Biztos van valami. Majd átgondolom, igen.” „Tisztában vagy vele, mennyire komoly a helyzet?” – Carlisle megfogta Greta kezét. „Teddy erős” – mondta Greta. Azon a délutánon, valamivel később, miután Carlisle elkent, amikor a nap lassan lecsúszott a dombok mögé, és a bíborszínű árnyékok takaróként borultak rá Pasadena kanyonjaira, Greta megfogta Teddy hideg kezét. A csuklója belső oldalán alig érződött a pulzusa. Greta az első pillanatban arra gondolt, mindennek vége, de aztán mégis érzékelte az erőtlen, szabálytalan lüktetést. „Teddy? – kérdezte. – Teddy, hallasz engem?” „Igen” – felelte a férfi. „Fáj?” „Igen.” „Ma jobban érzed magad?” „Nem – mondta Teddy. – Azt hiszem, rosszabbul vagyok. Rosszabbul, mint eddig bármikor.” „De jobban leszel! Teddy? Megtennél egy szívességet? Felhívtam Richardsont. Reggel benéz hozzád. Kérlek, engedd meg, hogy megvizsgáljon! Csak ennyit kérek. Nagyon jó orvos. Kiskoromban, amikor himlős voltam, ő mentett meg engem. Negyvenegy fokos lázam volt, és mindenki, még Carlisle is leírt, de tessék, most mégis itt vagyok, és éppen olyan erős vagyok, mint bárki más, és ezen a kis sebhelyen kívül semmi sem maradt vissza abból az átkozott betegségből!” „Drága Greta! – mondta Teddy reszkető hangon. – Én haldoklom, édes. Ezt te is tudod, ugye? Én már nem leszek jobban.” Az igazat megvallva Greta ezt nem tudta, legalábbis addig nem. Igen, Teddy tényleg haldoklott; máris közelebb volt a halálhoz, mint az élethez: a karja elvékonyodott, lötyögött rajta a sárgás bőr, a szeme begyulladt, a tüdejét pedig úgy átitatta a vér meg a rengeteg váladék, hogy nem maradt volna fenn a víz színén. A csontjai. Ez volt a legszörnyűbb. A csontjai úgy szétáztak, mintha belülről eleven, de valahogy nedves tűz emésztené őket. Greta a fájdalomra gondolt, ami Teddyt kínozhatta, a fájdalomra, ami miatt soha, egyszer sem panaszkodott. Majdnem belehalt abba, hogy ilyen gyötrődve kell látnia a férjét. „Ne haragudj” – mondta Teddy. „Miért ne haragudjak?” „Azért, hogy elhagylak.” „De hiszen nem hagysz el!” „Ne haragudj, hogy megkérlek rá” – mondta Teddy. „Megkérsz? Mire? Miről beszélsz egyáltalán?” Greta úgy érezte, mintha pánikhártya tapadna a hátára. A helyiséget felforrósította a betegség kipárolgása. Greta arra gondolt, ki kellene nyitnia az ablakot, hogy egy kis friss levegőhöz juttassa szegény Teddyt. „Segítenél benne?” „Miben?” Greta nem értette, a férje mire gondol. Eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia Richardsont, jelentenie kellene neki, hogy Teddy félrebeszél. Sejtette, hogy Richardson azt mondja majd: „Ez rossz jel”; szinte hallotta a hangját, hallotta, ahogy elnyújtottan ejti ki a szavakat. „Fogd azt a párnát. A gumipárnát. Tedd rá az arcomra. Csak egy kicsit. Nem fog sokáig tartani.” Greta mozdulatlanná dermedt. Már értette. Egy utolsó kérés a férjétől, akiért bármit megtett volna, akinek örömet akart szerezni. Mindennél jobban vágyott rá, hogy Teddy úgy hagyja el ezt a világot, hogy ott van a szívében az iránta érzett szeretet; úgy, hogy a hála legyen az utolsó gondolata. A gumipárna. A hintaszékben volt. Teddy megpróbálta felemelni a kezét, hogy rámutasson. „Csak tedd az arcomra egy-két

percre – mondta. – Így sokkal könnyebb lesz.” „Ó, Teddy! – mondta Greta. – Én erre képtelen vagyok! Reggel itt lesz dr. Richardson. Várjunk addig, jó? Hadd vizsgáljon meg, kérlek szépen! Talán ő tudni fogja, mit lehet tenni érted. De addig tarts ki! Kérlek szépen, ne is beszélj arról a párnáról! Kérlek szépen, ne mutogass rá!” A hátán csorgott a veríték összegyűlt a derekánál; a mellei alatt is átizzadt a blúza. Úgy érezte, mintha láza lenne. A homlokáról szakadt a víz, a füle mellett is izzadtság csorgott. Kinyitotta az ablakot, becsapott rá a hűvös levegő. A párna fekete volt, a széle vastag, a szaga éppen olyan, mint az automobilok gumijáé. Teddy még mindig feléje mutogatott. „Igen – mondta. – Hozd ide!” Greta megérintette a párnát. A felülete pontosan olyan volt, mint a forró vizes palackoké. Petyhüdt volt, csak félig töltötték meg levegővel. „Greta, kedvesem. Egy utolsó dolgot! Csak nyomd rá az arcomra. Nem bírom tovább!” Greta felemelte és a melléhez szorította a párnát. A gumiszag megtöltötte az orrát. Nem, képtelen volt megtenni. Ilyen borzalmas módon meghalni.! Ez alatt a büdös vacak alatt, úgy, hogy a párna szaga az utolsó, amit érez. Ez sokkal borzalmasabb halál annál, ami egyébként rá vár! – gondolta. Igen, ez sokkal borzalmasabb volt mindennél, amit valaha elképzelt. Nem, nem tudja megtenni! Kihajította a nyitott ablakon; a petyhüdt párna úgy zuhant le, ahogy egy sebesült holló az Arroyo Seco fölött. Teddy ajkai szétváltak, a résben megjelent a nyelve. Mondani próbált valamit, de az erőfeszítés kimerítette – elaludt. Greta mellé húzódott, a szája elé tartotta a tenyerét. Teddy légzése nem volt erősebb, mint az a légmozgás, amit egy Pillangó kelt a szárnyával. Ahogy összesűrűsödött az este, a szanatórium folyosói elcsendesedtek. Odakint a szajkók még egyszer körberepülték a Teddy ablaka előtt álló rózsabokrot. Greta megfogta a férje hideg, nyirkos kezét. Már nem bírt ránézni Teddyre, inkább az ablak felé fordította a fejét, elnézte, ahogy az Arroyo Seco fekete veremmé változik. A San Gabriel-hegység sötét sziluetté silányodott, és valami fekete, arctalan dolog lebegett a völgy fölött, ott, ahol a Waudok éltek a kanyonok és a narancsültetvények között. Greta visszafojtotta a lélegzetét, egészen addig, amikor már azt hitte, elveszti az eszméletét. Amikor aztán kapkodva levegőt vett, és a ruhaujjával letörölte a könnyeit, eleresztette Teddy kezét. Ismét a férje orra elé tartotta a tenyerét, és akkor, ott az éjszakában már tudta, hogy Teddy Cross eltávozott – a saját akaratából ment el.

HARMADIK RÉSZ

Drezda, 1930

TIZENKILENCEDIK, FEJEZET

Einar vonata megérkezett Németországba. Megállt egy barna mezőn, ahol a felszántott talajt ezüstösre csípte a dér. A nap erőtlenül sütött a januári égbolton, a mező szélén sorakozó nyírfák összehúzták magukat a szélben. Einar csak a mezőt és a szürke égboltot látta, semmi más nem volt, amin megakadhatott volna a szeme. Semmi, csak egy dízeltraktor, amit magára hagytak a télben – vörös fémülése reszketett a rugóin. A határőrök ellenőrizték a vonat utasainak útlevelét. Einar hallotta, ahogy megérkeznek, ahogy nehéz csizmájuk a szomszédos fülkékben dobban. Gyorsan beszéltek, de unott volt a hangjuk. Váratlanul egy nő vékony hangja hallatszott, valamit a papírjaival kapcsolatosan magyarázott. – Nein, nein, nein! – válaszolta neki a határőrtiszt. Két tiszt lépett be Einar fülkéjébe. Einar mellkasában megpezsdült az izgalom, mintha félnie kellett volna valamilyen bűn miatt. A tisztek fiatalok és magasak voltak, a vállukon szinte szétrepedt kényelmetlenné keményített uniformisuk. Az arcuk fénylett a sapkájuk ellenzője alatt – úgy fénylett, mint a mandzsettájukon a rézgombok, és Einarnak olyan érzése támadt, hogy ezek a fiatal férfiak (szinte gyerek volt még mindkettő) maguk is aranyló, fényes, hideg rézből készültek A szaguk is fémes volt – talán az ellátmányba kapott borotvaszappan miatt. Egyikük tövig rágta a körmeit, a másiknak kaparásnyomok voltak a csuklóján. Einarnak olyan érzése támadt, hogy a két tiszt valami miatt nem elégedett vele – talán arra jöttek rá, hogy képtelen lenne bármiféle bajt okozni. A lerágott körmű az útlevelet kérte; amikor meglátta, hogy dán, a maradék érdeklődését is elvesztette. Kinyitotta a könyvecskét, és közben a társára nézett. Einarnak feltűnt, hogy mindketten a szájukon keresztül veszik a levegőt. A lerágott körmű semmilyen módon nem próbálta ellenőrizni az útlevélben szereplő adatokat, nem tartotta fel a fényképet (ami valamikor nagyon régen, a Rundetarn lépcsőitől nem messze lévő, penészszagú fényképészműteremben készült), hogy összehasonlítsa Einar arcával. Se ő, se a társa nem szólalt meg. A lerágott körmű Einar ölébe dobta az útlevelet, a másik pedig, aki addig összehúzott szemmel nézte Einart, hirtelen rácsapott a saját hasára, de olyan erővel, hogy a mozdulattól megrázkódtak a zubbonyai ujján levő rézgombok. Einar arra számított, valami hangos, kongó vagy döndülő hangot fog hallani, de semmi ilyesmi nem történt. Mire észbe kapott, a határőrök már elvonultak. Valamivel később a vonat ismét elindult és felgyorsított. A délután végigsuhant a német szántóföldek fölött, ahol tavasszal majd sorban megjelennek a sárga repcevirágok, hogy a majdnem halottak csábító illatát ontsák szirmaik közül. Az út hátralévő részén Einar fázott. Eszébe jutott, hogy Greta megkérdezte tőle, szeretné-e, hogy elkísérje. Nemet mondott, de úgy érezte, ezzel megbántotta a feleségét. „Miért nem?” – kérdezte Greta. Az elülső szobában voltak; Einar nem válaszolt. Nem bírta kimondani, de az járt a fejében, hogy ha Greta mellette van, talán nem lesz elég bátorsága ahhoz, hogy végigcsinálja azt, amit eltervezett; attól tartott, Greta esetleg eszébe juttatná közös életük pillanatait. Mert volt idő, amikor boldogok voltunk – mondogatta magában. Volt idő, amikor szerelmesek voltak egymásba, éppen emiatt úgy érezte, ha Greta vele tartana, talán nem lenne ereje ahhoz, hogy találkozzon Bolk professzorral, talán előállna azzal az ötlettel, hogy Frankfurtban inkább egy másik, dél felé induló vonatra szálljanak fel, és térjenek vissza Mentonba, ahol a napsütés és a tenger látványa miatt minden, minden egyszerűbbnek tűnik – ahogy ezt kimondaná, máris az orrában érezné a polgári kaszinó előtti parkban álló citromfák illatát. Vagy azt is mondhatta volna, hogy visszamegy Kékfogba, ahol már egy másik család lakik az ő régi házukban; esetleg megpróbálhatott volna elmenekülni. Esetleg Gretát is magával vihette volna, hogy aztán abban a szobában kössenek ki, ahol annak idején, fiatalkorában azon a laposra feküdt, rongyos matracon

aludt, ahol a falakat a rajzai borították – a rajzai, amelyeken egy Hans nevű fiú meg egy Einar nevű fiú szendergett egy szikla tetején; ahol a konyhaasztal lábáról akkor pattant le a festék, amikor egy Einar nevű kisfiú elbújt, miközben az apja erőtlenül odakiáltott a nagyanyjának, hogy vigyen neki teát, de azonnal, különben meghal. Mielőtt elhagyta Párizst, Carlisle megkérdezte tőle, tisztában van-e azzal, mibe ugrik fejest. „Felfogtad, hogy Bolk mit akar tenni veled?” Einar valójában nem ismerte a részleteket Tudta, hogy Bolk át fogja változtatni, de elképzelni sem tudta hogy ez miként fog megtörténni. Néhány műtét – csak ennyit tudott. Eltávolítják a nemi szervét, amit egyre haszontalanabbnak érzett, ami olyan volt a számára, mint egy szemölcsszínű parazita. „Nekem még mindig az a véleményem, hogy inkább Busonhoz kellene elmenned” – próbálkozott Carlisle, ám Einar inkább Greta tervét választotta. Éjszaka, amikor rajtuk kettejükön kívül senki más nem volt ébren az egész világon, amikor ott feküdtek csendesen a takaró alatt, amikor összeakasztották a kisujjukat, Einar úgy érezte, nincs senki más, akiben jobban megbízhatna, mint Gretában. – Hadd menjek veled! – próbálkozott Greta utoljára, és a mellére húzta Einar kezét. – Nem kellene egyedül maradnod, míg ezt az egészet végigcsinálod. – De csak akkor vagyok képes végigcsinálni, ha egyedül vagyok. Máskülönben. – Einar elhallgatott. – Túlságosan szégyellném magam. Így aztán Einar egyedül kelt útra. A vonat ablakában látta a saját tükörképét. Az arca sápadt volt, és valahogy keskenynek tűnt – egy olyan remete arcára emlékeztette, aki már sok-sok év óta nem emelte fel az arcát a viskója ablakához. A szemközti ülésen a Frankfurter Zeitung egy példánya hevert, egy nő hagyta ott, aki egy csecsemővel utazott. A lap hírt adott egy olyan férfi haláláról, aki cementből szerzett óriási vagyont. A cikkhez fénykép is tartozott: a férfi szomorú volt, az ajka lefelé biggyedt, de az álláról érdekes módon még nem tűnt el a babaháj. Einar hátradőlt az ülésen, és az ablakot, a tükörképét nézte. Ahogy közeledett az este, a tükörkép egyre árnyékosabbá, egyre torzabbá vált – amikor beköszöntött a szürkület, Einar már nem ismert magára benne. A tükörkép eltűnt, odakint pedig nem lehetett látni mást, csak egy apró falucska hunyorgó fényeit. Einar a sötétben ült. Arra gondolt, nehéz dolga lesz annak, aki az ő halálhíréről akarna hírt adni. Vajon hogyan látna hozzá? Hol kezdené? Greta biztos megírna egy vázlatot, amit személyesen vinne el alap szerkesztőségébe. Ez a vázlat talán jó kiindulópont lenne a ritkuló hajú, de szőke és fiatal riporterek számára. Fognák Greta irományát, átszerkesztenék, átfogalmaznák, és az egészet eltorzítanák. Einar érezte maga alatt a vonat csattogását, és közben megfogalmazta magában, hogyan szólna a nekrológja: Egy mocsárban született. Kislány volt, de kisfiúként jött világra. Einar Wegener sosem mondta el senkinek, de az első dolog, amire vissza tudott emlékezni egy kép volt: a nagyanyja nyári ruhájának csipkéin keresztülszűrődő napsugarak képe; a bölcsőben fekvő gyermek felé nyúló, csipkés ruhaujjak képe. És vissza tudott emlékezni, vagyis inkább csak vissza tudott érezni arra, ahogy a nyár csipkéje körülvette, örökre – a csipke, ami mintha éppen olyan létfontosságú elem lett volna, mint a víz, a fény és a hő. A keresztelőruhájában volt. A csipke, amelyet halott anyja nagynénjei készítettek, ott volt körülötte, befedte a lábát. Erről a csipkéről Einarnak később a dán arisztokraták otthonaiban felakasztott függönyök jutottak eszébe, meg a hosszú, kék bársonyból varrott sötétítőfüggönyök, amelyeknek az alja legyezőként terült szét a megfeketedett tölgypadlón, amelyet valami csontos, sovány cseléd csillogóvá varázsolt méhviasszal. Abban a villában, ahol Hans született, pontosan ilyen függönyök voltak, és Axgil bárónő hangosan csettintett a nyelvével (az övénél vékonyabb nyelvet Einar azután sem látott), amikor ő, a fiúnak született kislány, a mocsárban világra jött gyermek a közelükbe ment, hogy megérintse őket. Einar rájött, hogy a nekrológírója ezt a részt biztosan kihagyná, és arról sem tenne említést, hogy

egyszer, Tuborgtól részegen, azon az éjszakán, amikor sikerült eladnia az első festményét, belevizelt a csatornába. Koppenhágában történt a dolog. Fiatal volt, a nadrágja buggyos volt a derekán; akkoriban olyan sovány volt, hogy egy szeggel meg egy kalapáccsal lyukat kellett ütnie a derékszíjára, hogy ne csússzon le róla a nadrág. A Királyi Szépművészeti Akadémiára járt – sikerült elnyernie a vidéki fiúk számára létrehozott ösztöndíjak egyikét. Senki sem gondolta, hogy komolyan fogja venni a festést, a legtöbben úgy vélték, csak azt akarja ellesni, hogyan kell hátteret meg előteret pingálni, hogy aztán visszatérjen a mocsárba, ahol majd sorban kapja az észak-jütlandi városoktól a megbízásokat: dekorálja ki a városháza tanácstermének a falát, fessen rá valami érdekes dolgot vagy személyt, mondjuk Odint, a germánok egyik istenét. De aztán, azon a kora tavaszi délutánon, amikor a levegő még mindig kristályként szúrta az emberek tüdejét, megjelent az Akadémián egy köpenyes ember. A diákok festményei ott függtek a folyosókon és a lépcsőházban – abban a balusztrádos lépcsőházban, ahol évekkel később Greta megfogta Einar fejét, és beleszeretett. Einar kis tájképe is ott volt a többi között; a fekete mocsarat festette le. A vásznat abba az aranyszínű, levelekkel díszített keretbe illesztette bele, amit a Kommunehospitaletben, kísérleti alanyként keresett pénzből fizetett ki. A köpenyes ember halkan beszélt, de az Akadémia falai között hamar híre ment, hogy Párizsból érkezett, és műkereskedő. Széles karimájú, bőrszalagos kalapot hordott, amit olyan mélyen az arcába húzott, hogy a diákok alig látták a szemét. A szája körül vékony, szökés bajusz kanyargóit, és úgy húzta maga után az újságpapírszagot, mint a kipufogógáz bűzét az automobilok. Az Akadémia igazgatója, Herr Rump – aki Herr G. Rump nem túl tehetséges leszármazottja volt – bemutatkozott az idegennek, majd végigvezette őt az épületen, a folyosókon és a vakszolatlan, szürke padlójú termeken, amelyeket éretlen, anyaságra még képtelen, árva lányok takarítottak. Rump kísérletet tett arra, hogy megállítsa az idegent a kedvenc diákjai – a hullámos hajú, almamellű lányok és a sonkacombú fiúk – képei előtt, ám a köpenyes férfi állítólag kijelentette (bár soha, senki sem igazolta, hogy valóban ezt mondta): „Nekem jó orrom van a tehetséghez”, és nem hagyta, hogy az igazgató úr arra vezesse, amerre akarja. Amikor odaért az egeret és a sajtot ábrázoló kép elé, amit Gertrude Grubbe festett – akinek olyan sárga és vékonyka volt a szemöldöke, mintha egy kanári hagyott volna két tollacskát az arcán –, az idegen biccentett egyet. Egy másik kép előtt is megállt; ez egy lazacoskofát ábrázolt, és annak a Sophus Brandesnek a műve volt, akinek megölték az apját Oroszországban egy kompon, pusztán azért, mert rá mert nézni a gyilkos kamaszkorú menyasszonyára. És a köpenyes férfi megállt Einar kicsiny képe, a fekete mocsarat ábrázoló festmény előtt is. A képen éjszaka volt, a tölgyek és a füzek árnyakként jelentek meg rajta, a talaj olyan sötét és nedvesen csillogó volt, akár az olaj, A sarokban, a mohos szikla mellett egy kis, fehér kutya aludt a hidegben. Herr Rump éppen az előző nap jelentette ki a képről, hogy „a dán iskola követői nem festenek ilyen sötét dolgokat”, ezért egy nem éppen ideális helyen akasztotta ki: közvetlenül annak a kis fülkének az ajtaja mellett, amelyben az árva kislányok a seprűiket tartották, meg ahol átöltöztek, ahol a munka kezdetekor felvették azt az ujjatlan kötényruhát, aminek a viseléséhez Herr Rump ragaszkodott. „Ez jó” – mondta az idegen. A keze a köpenye alá csúszott, és előhúzott egy vaskos tárcát, ami állítólag gyíkbőrből készült, de lehet, hogy ez is csak mendemonda volt. „Hogy hívják a művészt?” – kérdezte. „Einar Wegener” – felelte Herr Rump, akinek a dühtől egyetlen pillanat alatt izzóvörös lett az arca. Az idegen átnyújtott az igazgatónak egy százkoronást, majd leakasztotta a képet a falról. Ezután az Akadémián mindenki – Herr Rump és a diákok, akik a termek résnyire nyitott ajtaján keresztül nézték végig a jelenetet, meg az elegáns blúzban járó irodista hölgyek, meg az árva kislányok, akik éppen akkor ültettek bele egy cserépbe valami növényt (ami később nem akadályozta meg, hogy Herr Rump az egyik ablakhoz lépjen) és Einar Wegener is, aki pontosan azon a helyen állt, ahol Greta később megcsókolta mindenki csak pislogni tudott. Az incidens olyan nagy jelentőséggel bírt, hogy az Akadémián mindenki egyszerre pislogott; valóságos pislogáskoncert kerekedett, és mindenki – a művészek, a művésztanoncok, de még azok is, akiknek semmi közük sem volt a festészethez mindenki csak a fejét ingatta. És amikor

felnéztek, amikor a nap arrébb csúszott Koppenhága tornyai mellett, amikor a fénysugarak beözönlöttek az Akadémia ablakain, a köpenyes férfi már ott sem volt. Einar tudta, hogy a nekrológírója ezt a napot sem említené meg, és azt az augusztusi délutánt sem, amit Gretával töltött. Nem sokkal a háború után történt – nem sokkal azelőtt, hogy összeházasodtak. Greta még csak egy hónapja érkezett vissza Koppenhágába. Greta dáliákkal díszített szalmakalapot viselt, amikor az Akadémián bekopogott Einar szobájának ajtaján. „Szabad!” Azóta nem látták egymást, hogy Greta a háború kitörése előtt visszautazott Kaliforniába. „Mi újság?” – kérdezte Einar, de Greta csak a vállát vonogatta. „Mármint itt vagy Kaliforniában?” Greta kivezette Einart az épületből, elindultak a Kongens Nytorvban; a forgalom valósággal örvénylett V. Keresztély lovasszobra körül. A Királyi Színház előtt egy féllábú német katona üldögélt, vászonsapkája a járdán, várta a jószívűek aprópénzét. Greta belekapaszkodott Einar karjába. „Ó!” – mondta, és pénzt adott a féllábúnak, megkérdezte a nevét, ám a katona nemcsak béna volt, de légnyomást is kapott, így nem igazán értette, mit akarnak tőle. „Nem is gondoltam volna! – mondta Greta, ahogy továbbmentek. – Kaliforniából nézve az egész olyan távolinak tűnt!” Átvágtak a Kongens Have sarkán, ahol a csinosra nyírt bokrok között gyerekek rohangáltak, ahol a pázsiton fiatal párok heverésztek kockás plédeken, azt kívánva, hogy tűnjön el a körülöttük nyüzsgő világ, hadd maradhassanak végre kettesben. Greta nem mondta meg, hová tartanak, és Einar nem kérdezősködött. Napsugaras, meleg nap volt, a Kronprinsessegade nyitott ablakai mögül ki-kilibbentek a csipkefüggönyök. Egy szekér haladt el mellettük. Greta megfogta Einar karját. „Ne mondj semmit!” De Einar szíve hevesen dobogott, mert a fiatal lány, aki megcsókolta őt az Akadémia lépcsőjén, visszatért az életébe – éppen olyan gyorsan, ahogy öt évvel korábban elhagyta őt. És az alatt az öt év alatt Einar újra és újra Gretára gondolt, valahogy úgy, ahogy az ember felidéz egy zavaró, de mégis káprázatos álmot. A háború során álmaiban látta Gretát, odaát, Kaliforniában, de közben mindvégig vele maradt a kép, a jelenet, ahogy Greta keresztülviharzik az Akadémia termein, a hóna alatt az ecseteivel, amelyeknek fémből készült szorítópántján megcsillant a fény. Greta volt a legszorgalmasabb diák, akivel találkozott, tűzrőlpattant lány volt, mindig készen állt a munkára, még éjszaka is, amikor a társai többsége részegen hevert, vagy már aludt. Amikor maga elé képzelte az ideális nőt, meg kellett állapítania, hogy ez az alak egyre inkább hasonlít Gretára, aki magasabb és sokkal gyorsabb volt, mint mindenki más. Fel tudta idézni azt a napot, amikor az Akadémián, a szobájában felemelte a fejét az íróasztaláról, es az ablakon kinézve látta, ahogy Greta keresztülrohan a Kongens Nytorv forgalmán, a dudáló automobilok között, ahogy kékesszürke szoknyájában átsiklik a hűtőrácsok és lökhárítók előtt, meg a sofőrök előtt, akik dühösen nyomják, egyre csak nyomják a dudát. És emlékezett arra is, ahogy Greta felemelte a kezét, ahogy legyintett: „Kit érdekel? Számít ez?” Mert Greta látszólag semmivel sem törődött, csak azzal, amit arra érdemesnek talált. Einar, ahogy a felnőttkorban előrehaladva egyre hallgatagabbá vált, ahogy egyre magányosabb lett a vászna előtt állva, ahogy egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy azok közé az emberek közé tartozik, akik soha, sehová nem fognak tartozni – Einar egyre többször próbálta maga elé képzelni a számára ideális nőt, aki. Aki azonos volt Gretával. Aztán Greta egyszer csak megjelent az irodájában, azon a meleg augusztusi délutánon, majd keresztülvezette Koppenhága utcáin, a Kronprinsessegade nyitott ablakai alatt, amelyek mögül hallani lehetett az Északi-tenger mellett eltöltendő vakációjukra készülő gyerekek visítozását meg az apró lábaik kinyújtóztatására vágyó ölebek nyafka ugatását. Amikor beértek abba az utcába, ahol lakott, Greta így szólt Einarhoz: „Majd húzd le a fejed!” Einarnak fogalma sem volt, ez mit jelent. Greta megfogta a kezét, és a leparkolt automobilok mögé húzódva továbbmentek az utcán. Előző éjszaka esett, a járda még nedves volt, a nap sugarai meleg gumiszagot csaltak elő a járművek száradó kerekeiből. Ez volt az a szag, ami később eszébe jutott

Einarnak – akkor, amikor Párizsban, Carlisle-lal autózgattak, azon a nyáron, amikor valamennyien Lili jövőjét tervezgették. Greta egyik kocsitól a másikig vezette Einart, úgy haladtak, mintha attól kellene tartaniuk, hogy az ellenség tüzet nyit rájuk. Egysaroknyi távolságot tettek meg így, elhaladtak az előtt a ház előtt, amelyben Herr Janssen lakott (ő volt a tulajdonosa annak a kesztyűgyárnak, ami egyszer kigyulladt; a műhelyekben, a lábbal hajtós varrógépek mellett negyvenhét asszony vesztette életét); elhaladtak az előtt a ház előtt, amelyben Haxen grófnő lakott a nyolcvannyolc esztendős matróna, a legnagyobb észak-európai teáscsésze-gyűjtemény tulajdonosa – olyan nagy volt a gyűjteménye, hogy még utólag sem bánkódott, amikor egy-egy dührohama során pár csészét a falhoz vágott; elhaladtak az előtt a ház előtt, amelyben Hansenék laktak az ikerlányaikkal, akik olyan szőkék és gyönyörűek voltak, hogy a szülők állandóan attól rettegtek, valaki elrabolja őket; elhaladtak a kék ajtós, fehér ház előtt, az előtt a ház előtt, amelynek ablakában ládákba ültetett muskátli virított – a szirmok olyan vörösek voltak, mint a csirke vére, a szagukat, azt a kesernyés és telt, halványan obszcén szagot még az úttest túlsó oldaláról is érezni lehetett. Ez volt az a ház, ahol Greta apja a háború alatt lakott, ahonnan most, a háború befejeztével vissza akart térni Pasadenába. Greta és Einar egy Labourdette Skiff motorházteteje mögé húzódva figyelte, ahogy költöztető emberek lehordják a lépcsőn és bepakolják a teherautóba a hatalmas utazóládákat. Érezték a muskátlik illatát, érezték a csomagolószalma szagát, meg azoknak a férfiaknak a verítékbűzét, akik éppen azt a ládát vitték, amelyekben Greta baldachinos ágya volt. „Az apám elmegy” – mondta Greta. „És te?” „Én?! Itt maradok. Egyedül. Hát nem érted?” „Mit kellene értenem?” „Végre szabad vagyok!” De Einar ezt akkor még nem értette, nem is vette észre. Nem fogta fel, hogy Gretának egyedül kell maradnia Dániában, kapcsolatok és ismerősök nélkül Európában, mert csak így válhat azzá a nővé, akinek látni szerette volna magát. Egy egész óceánt és egy egész kontinenst kellett tudnia maga és a családja között ahhoz, hogy végre úgy érezze, szabadon lélegezhet. Einar akkor még nem értette, hogy ennek a szabadságvágynak, ennek az újrafelfedezési vágynak a megléte is Greta jellegzetesen amerikai tulajdonságai közé tartozik. Neki még sosem fordult meg a fejében, hogy valami hasonlót tegyen. Biztos volt benne, hogy ez is olyan része az életének, amiről a Nationaltidendében megjelenő nekrológban egyetlen szóval sem emlékeznek meg. Nem, a nekrológírók azt sem tudják, hogy honnan szerezzék be a fontos információkat. Az újságírók többségéhez hasonlóan a kopaszodó, fiatal riporterek sem lesznek elég alaposak, ők sem fogják ellenőrizni a forrásokat. Pedig ketyegett az óra, már nem maradt sok idő: Einar Wegener hamarosan nem fog létezni. Csak Greta fog emlékezni arra, milyen életet élt valójában. A soha meg nem íródó nekrológnak így kellene folytatódnia: S tavaly nyáron volt egy nap, amikor Lili felkelt a szobájában, és elviselhetetlennek érezte a forróságot. Augusztus volt. Az esküvőjük óta először történt meg, hogy Greta és Einar úgy döntött, nem mennek vakációzni Mentonba. Ennek oka főként Einar gyenge egészségi állapota volt. A vérzés. A súlyvesztés. Az, hogy a szeme egyre mélyebbre süppedt. És az, hogy időnként képtelen volt felemelve tartani a fejét az asztalnál. Senki sem tudta, mit lehetne tenni. Senki sem tudta, Einar mit szeretne. És Lili felébredt azon a forró reggelen, amikor a sarki boltba árut szállító teherautó kipufogógáza felemelkedett és beszivárgott az ablakon, mocsokréteget porozva Lili arcára. És Lili ott feküdt az ágyán, és azon tűnődött vajon érdemes-e felkelnie. És eltelt a reggel, el a délelőtt, ő pedig csak a mennyezetet meg a mennyezet közepén, a csillár zsinórja körül domborodó stukkóleveleket nézte. Azután hangokat hallott az elülső szobából. Egy férfi. És még egy. Hans és Carlisle. Hallgatta, ahogy Gretával beszélgetnek. Greta hangját nem hallotta, így időnként azt érezte, a két férfi egymással társalog. A hangjuk olyan érdes volt, mintha háromnapos borosta lenne a torkukban. Lilit ezután valószínűleg

elnyomta az álom, mert hirtelen arra eszmélt, hogy a nap egészen más szögből süt be a szobába, sugarait már a szemközti ház zöld rézteteje (nemrég sólyom ütött tanyát rajta) irányából küldi. Ám Hans és Carlisle még mindig csak beszélt és beszélt. Aztán az ajtajához mentek mind a ketten, azután pedig beléptek a szobájába. Lilinek korábban már többször eszébe jutott, hogy fel kellene szereltetnie egy zárat az ajtóra, de erre eddig még nem került sor. Végignézte, ahogy belépnek hozzá, de a jelenet inkább olyan volt, mint egy emlék, nem pedig olyan, mint ami a valóságban történik. „Gye-rünk! – mondták. – Kelj fel!” Aztán: „Kicsi Lili.” Lili érezte, hogy húzni kezdik a karjait, de ez, ez a húzás is inkább emlék-szerű volt, mint valóságos. Egyikük egy tejjel megtöltött csészét tartott a szája elé. A másik a fején keresztül ráhúzott egy ruhát. Elvezették a szekrényhez, kerestek neki egy cipőt, azután beleállították egy napsugárkévébe. Úgy érezte, lángra lobban a bőre. Hans és Carlisle látta, hogy mi a baj, ezért kerítettek egy papírból készült, bambuszvázas napernyőt, gyorsan kinyitották és odatartották fölé. Valahogy kivitték a Tuileriákhoz. Két oldalról belé karoltak. Elsétáltak a nyárfák alatt, a himbálózó árnyékok között, amelyekről Lilinek hatalmas, a tenger mélyéről a felszín felé törő halak jutottak eszébe. Hans szétnyitott három, zöld tábori széket. Együtt üldögéltek egész délután, miközben körülöttük gyerekek szaladgáltak, fiatal szerelmesek andalogtak; villogó tekintetű magányosok viharzottak át a parknak arra a részére, a L’Orangerie mellé, ahol a hozzájuk hasonlók szoktak üldögélni. Lilinek eszébe jutott, mi történt akkor, amikor utoljára, egyedül itt volt, ebben a parkban. Néhány héttel korábban itt sétálgatott, amikor két kisfiú futott el mellette, és az egyik rákiáltott: „Lesbienne!'' Tíz-tizenegy évesek lehettek, szőke kiskölykök, rövidnadrágot viseltek, a lábukon szőr helyett még csak pihe nőtt. Szépek voltak, angyaliak, de mégis sikerült nekik kiokádniuk magukból valami kegyetlenséget. Lili ott üldögélt Hansszal és Carlisle-lal, és melege volt a hosszú ujjú, kagylómintás ruhában, amit a férfiak választottak a számára, és amit a Mentonban bérelt lakásból hozott magával. Tudta, hogy az Einarral közös élete véget ért. Már csak az volt a kérdés, hogy van-e saját élete Liliként. Vagy hamarosan ez is befejeződik? Lehet, hogy pihenhet végre? Lehet, hogy Einar és Lili együtt, kézen fogva fog eltávozni innen? Mocsárban eltemetett csontok. És Einar tudta, hogy a nekrológjából ez is hiányozna. Minden benne lenne, ami vele kapcsolatos, csak éppen arról az életről nem esne benne szó, amit élt. A vonat sebességének ritmusa lelassult. Kinyitotta a szemét. A fülkébe behatolt a folyosón végigsiető kalauz kiáltása: – Drezda! Drezda!

HUSZADIK FEJEZET

Greta a bársonyottománon ült. A haja az arcába hullott. IV. Edvardot az ölében tartva reszketett. Most, hogy Einar elutazott Drezdába, hirtelen képtelennek érezte magát arra, hogy dolgozzon. Csak Einarra tudott gondolni, ahogy Németországban utazik, ahogy megpróbál eljutni Bolk professzor klinikájára. Maga előtt látta az utcákon tanácstalanul bóklászó Lilit, azután pedig Einart, ahogy rettegve ott fekszik a professzor vizsgálóasztalán. Szeretett volna vele tartani, de Einar nem engedte meg neki; azt mondta, ez most olyan dolog, amit egyedül kell elintéznie. Greta képtelen volt felfogni, miért így állt hozzá a dologhoz. Volt egy másik drezdai vonat is, ez három órával Einaré után indult. Greta megvette magának rá a jegyet. Úgy számolta ki, hogy körülbelül fél nappal Einar után érkezik meg a női klinikára, és ha már ott lesz, Einar semmit sem tehet. Tisztában volt vele, hogy Lili nem szeretné, ha ott lenne, ennek ellen ere összecsomagolt, és megbeszélte Annával, hogy nála hagyja IV. Edvardot. Aztán. Meggondolta magát. Einar azt kérte tőle, hogy ne menjen. Újra és újra a fülében csengtek a szavai, azok a gondosan megválogatott szavak, amelyek szinte elakadtak a torkában, amikor kimondta őket. Greta is idősebb lett. Amikor belenézett a tükörbe, a szája mindkét oldalán felfedezett egy-egy csinos vonalat. Ez a két vonal egy barlang bejáratára emlékeztette. Tisztában volt vele, hogy ez azért túlzás de. ez jutott eszébe, amikor meglátta őket. Megfogadta magában, hogy nem foglalkozik a vonalakkal, a ráncokkal, meg a halántékán rohamosan szaporodó ősz hajszálakkal sem, de mégis megtette, mégis foglalkozott velük, és rosszul érezte magát miattuk. Rosszul érezte magát, de semmit sem tudott tenni. Ahogy teltek a hónapok, az évek, fokozatosan egyre inkább belesüppedt a „külföldön elő amerikai festőnő” szerepkörébe. Közben úgy érezte, Kalifornia egyre távolabb kerül tőle – mintha máris bekövetkezett volna az a borzalmas földrengés, amelyről a Cal Tech pálma formájú campusán az a fizikaprofesszor beszélt egyszer; mintha az Egyesült Államok nyugati partvidéke máris belecsúszott volna a Csendes-óceánba. Úgy érezte, Pasadena egyre messzebbre sodródik, mint egy eltévedt hajó, mint egy úszó sziget, amiből jóformán már semmi sem maradt, csak az emlékek. Csak az emlékek, meg persze Carlisle, aki az ősszel körbebicegte Párizst – a nadrágja szára állandóan összesározódott az esőben. A lábszárát hasogató fájdalom együtt mozgott az Atlanti-óceán felől érkező felhőkkel. Gyakran Lilivel indult sétálni, esernyő alá húzódva. Lili ilyenkor azt a rózsaszínű gumikabátját viselte, ami olyan nehéz volt, hogy Greta sokszor aggódott, hogy a törékeny lány összeroskad a súly alatt. Greta és Carlisle között sokszor szóba került Einar orvosválasztása. Carlisle nyíltan elmondta a nővérének, hogy szerinte rosszat tesz Einarnak: „A végén még megbánja ezt az egészet.” Az ilyen megjegyzések, a kritikus hangnem bántotta Gretát, még ősszel is érezte a hatását, amikor Carlisle a borogatást cserélgette Lili homlokán, vagy amikor odaült az ágya szélére, hogy pókerezzen vele, vagy amikor összekapták magukat, és kijelentették, hogy az Operába mennek, kettesben. „Jaj, mennyire sajnálom, hogy te nem jöhetsz velünk! – mondta Lili vékony hangon. – Azért ne dolgozz túl sokat!” Greta időnként érezte a munka terhét; néha arra gondolt, az egész világon egyedül ő robotol, miközben mások, az összes többi ember jól érzi magát. Úgy érezte, mintha minden teher az ő vállára nehezedne, arra gondolt, ha megállna és felemelné a fejét, Carlisle és Lili kicsiny bensőséges világa nyomban szétrobbanna. Atlasz járt a fejében, aki a világot tartotta a vállán, de rájött, hogy nem hasonlíthatja magát hozzá, mert Atlasz nem csupán tartotta, nem csupán hordozta a világot, hanem részt vett a teremtésében is. Bizonyos napokon annyira kimerült, hogy nem vágyott másra, csak arra, hogy valakinek elmondja a problémáit – de nem volt a közelében senki, ezért végül a csirkebőrt és csontot faló IV. Edvardnak öntötte ki a lelkét. Nem volt körülötte senki, csak Hans.

Egy nappal azután, hogy Einar elutazott Németországba, Hans meglátogatta őt. A borbélyától érkezett, a tarkóján sörtés volt a haj, a bőre rózsaszínű az irritációtól. Egy újszerű kiállításról beszélt: az egyik magániskola igazgatónőjét szerette volna rávenni, hogy akasszon ki a létesítmény folyosójára egy Lilisorozatot. Neki borzasztóan tetszett az elképzelés, legalábbis abból, ahogy nevetgélt kávézás közben, erre lehetett következtetni. Greta tudta, hogy Hans az elmúlt néhány év során találkozgatott bizonyos nőkkel: egy londoni színésznővel, egy lekvárgyár örökösnőjével. Hans soha, még véletlenül sem beszélt Gretának a hölgyismerőseiről, sosem számolt be arról, hogy éppen kivel töltötte a hétvégét Normandiában, Einarnak azonban ezeket a dolgokat is elmondta, és a hírek Lilin keresztül mégis eljutottak Gretához. „Egy színésznővel volt! – lelkendezett Lili, és alig kapott levegőt az izgalomtól. – Azzal, akinek a neve mostanában a Cambridge Circus homlokzatán virít! Jaj, hát nem izgalmas?” „De, izgalmas – felelte Greta. – Hansnak mindenképpen az.” – Einar hová ment? – kérdezte most Hans. – Németországba. Egészségügyi okok miatt. – Drezdába? – Említette neked? – Greta körbenézett a lakásban, a falhoz támasztott képeire, az állványára pillantott. – Lili is vele ment. Elég nagy a csönd itt, nélkülük. – Hát persze, hogy Lili is vele tartott! – mondta Hans. Fél térdre ereszkedett, és sorban lefektette a padlóra Greta legutóbbi képeit. – Beszélt a dologról. – Mármint miről? – Liliről. Meg a drezdai orvosról. – Miről beszélsz? – Jaj, Greta! Tényleg azt hiszed, hogy még mindig nem tudom? – Hans felnézett a nőre. – Miért nem merted elmondani nekem? Greta az ablakpárkányra támaszkodott. Az odakint hulló jeges eső halkan kopogott az üvegtáblán. Hans öt-hat új Lili-festményt talált, ezek között ott volt a toalettasztalnál készülődő lányról készült sorozat is. Némelyik képen Lili gyöngysort viselt – ezt Greta önhatalmúlag festette a nyaka köré. A festmények mindegyikén meg lehetett figyelni Lili arcának rózsaszínűségét és a sminkesdobozban lévő vörösöket; mindkét szín éles kontrasztot alkotott a lány ezüstösen fehér bőrével. A képeken Lili általában ujjatlan, kivágott nyakú ruhát viselt, a hajában loknik voltak. – Tényleg látod bennük Einart? – Most már igen – mondta Hans. – Múlt ősszel mondta el nekem. Akkoriban elég sokat gyötrődött, nem tudta eldönteni, hogy dr. Busonra vagy inkább Bolk professzorra bízza-e a kezelését. Egy nap eljött hozzám a galériába, egyszerűen besétált a hátsó irodába. Esett az eső, eléggé elázott, ezért az első pillanatban nem vettem észre, hogy sírt. Sápadt volt, sokkal sápadtabb, mint Lili a festményeken. Azt hittem, ott esik össze. Úgy láttam, elég nehezen lélegzik. A nyakán úgy lüktetett az ér, hogy majd szétrobbant. Csak annyit kellett tennem, hogy megkérdezzem tőle, mi a baj. Akkor aztán belekezdett, és mindent elmondott. – És? Mit mondtál neki? – Azt, hogy ez sok mindent megmagyaráz. – Például mit? – Bizonyos dolgokat vele és veled kapcsolatban. – Velem kapcsolatban? – kérdezte Greta. – Igen. Például azt, hogy az elmúlt évek során miért voltál ennyire defenzív, miért voltál zárkózott. Bizonyos értelemben véve ezt az egészet úgy kezelted, mintha a te saját titkod lenne, nem pedig az övé. – Einar a férjem. – Biztos nehéz lehetett neked. – Hans felállt. Greta csak ekkor vette észre, hogy a borbély a borotválás

során kihagyott egy kis részt az arcán. – Nem olyan nehéz, mint neki. – Greta érezte, hogy a megkönnyebbülés hulláma szétárad benne. Hans tudja! Legalább már előtte nem kell titkolóznia. – És? Mit gondolsz a mi kis titkunkról? – Einar az, ami. Nem igaz? Hogyan is vonhatnánk felelősségre azért, hogy az, ami? – Hans közelebb lépett Gretához, átölelte. Greta érezte a borotválkozás utáni arcszesz mentolos illatát. A Hans tarkóján ágaskodó, rövidre vágott hajszálak csiklandozták a csuklóját. – Szerinted helyesen tettem, hogy Bolkhoz küldtem? – kérdezte. – Ugye nem gondolod azt, hogy hibát követtem el? – Nem – mondta Hans. – Valószínűleg ez Einar egyetlen esélye. – Az ablak előtt ölelte át Gretát, miközben alattuk, az utcán csendesen hullámzott a forgalom. Greta úgy érezte, nem engedheti, hogy Hans ilyen sokáig a karjai között tartsa. Nem, mert még mindig Einar felesége volt. Úgy érezte, hátra kell lépnie, vissza kell küldenie a férfit a galériájába, a képekkel. Hans egyik keze Greta hátán, a másik a csípőjén volt. Greta a férfi mellkasára hajtotta a fejét; minden lélegzetvételnél érezte a mentolos illatot. Többször is megpróbált kibontakozni az ölelésből, de mindannyiszor erőtlennek érezte magát. Ha nem lehetett együtt Einarral, akkor Hansszal akart lenni. Lehunyta a szemét, az orrát a férfi nyakához nyomta. Érezte, hogy lassanként megnyugszik, ellazul, és érezte, ahogy a magányosság lehámlik róla. És ez volt az a pillanat, amikor meghallotta, hogy Carlisle elfordítja a kulcsot a zárban.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

E i na r öt márkát adott a sofőrnek, a taxi elhúzott. Reflektorainak fénykévéje végigvágott egy azálea téli csontvázán, majd kicsapott az utcára. A kör alakú kocsibehajtó sötét volt, csak a kapu fölött világított egy lámpa. Einar látta a saját lélegzetét, érezte, hogy a hideg beszivárog a lábába. A kapu mellett egy fekete gumigombot látott; várt egy kicsit, mielőtt megnyomta. A réztáblába vésett betűkben (Drezdai Városi Női Klinika) megült a nedvesség. Egy másik táblán az ott dolgozó orvosok neve állt: dr. Jürgen Wilder, dr. Peter Scheunemann, dr. Karl Scherres, Prof. dr. Alfred Bolk. Megnyomta a csengő gombját. Várt. Bentről sem hallott neszt. A klinika olyan volt, mint egy kisebbfajta kastély, a kertjében hársfák és nyírfák álltak, vaskerítésének rúdjai hegyesek voltak, akár a lándzsák. A bokrok között valamilyen állat, macska, esetleg patkány próbálta beásni magát a földbe, hogy elbújjon a hideg elől. Lassan egyre lejjebb ereszkedett a ködfüggöny. Einar majdnem elfelejtette, hol van. Homlokát a réztáblához támasztotta, és lehunyta a szemét. Ismét becsengetett. Bent ajtó nyílt, aztán megszólalt egy hang – mintha a föld alól érkezett volna. Végre kinyílt a kapu. Egy nő meredt Einarra. Szürke szoknyájához nadrágtartót hordott, ami ráfeszült a mellére. Ezüstszínű haját egyenesre vágatta az állkapcsával egy vonalban. A szeme is szürke volt. Úgy nézett ki, mint aki sosem alszik, mintha lenne a nyakában egy izom, amely magasra emeli a fejét, miközben a világ pihen. – Igen? – Einar Wegener vagyok. – Kicsoda? – Bolk professzorhoz jöttem – mondta Einar. Az asszony a szoknyája oldalához szorította a kezét. – Bolk professzorhoz? – kérdezte. – Itt van? – Majd hívja fel telefonon. Holnap. – Holnap? – Einar úgy érezte, mintha összezárulna körülötte a világ. – Úgy gondolja, itt van a barátnője? – kérdezte az asszony. – Ezért jött? – Nem igazán értem, mire gondol – mondta Einar. Magán érezte az asszony pillantását, a táskán, amiben Lili holmiját hozta. – Lenne esetleg egy szobájuk, ahol megszállhatnék? – hallotta a saját hangját. – Ez egy női klinika, uram. – Igen, tudom. Einar megfordult, és elindult a sötét utcán. A sarkon, a kereszteződés fölé kifeszített drótkötélen függő lámpa fénykúpjában megállt, várt. Valamivel később megállt előtte egy taxi. Beszállt. Mire elrendezkedett az altstadti főpályaudvar közelében lévő Höritzisch Hotelben, már közeledett a hajnal. A Höritzisch rácsmintás papírtapétával borított falai olyan vékonyak voltak, hogy Einar tisztán hallotta a szomszéd szobában dolgozó prostituált ténykedésének minden zaját. Azon az éjszakán ruhástól feküdt az ágyon, be se takarózott. Hallgatta, ahogy egy vonat beérkezik a pályaudvarra, hallotta a fémkerekek csikorgását a síneken. Ugyanezen a pályaudvaron néhány órával korábban a megfeketedett üvegtető alatt egy nyúlprémmel díszített kabátot viselő nő arra kérte, vigye őt haza. Most, az ágyon fekve, ahogy eszébe jutott a jelenet, égett a szégyentől az arca. Annak a nőnek a hangja és a szomszédban ügyködő szajha által kibocsátott hangok ott visszhangoztak a fejében; a kirúzsozott szájak és a szoknyahasítékok emlékei hatására lehunyta a szemét, és aggódni kezdett Lili miatt.

Másnap, amikor visszament a klinikára, Bolk professzor nem tudta fogadni őt. – Fel fogja hívni magát – mondta Frau Krebs, aki ugyanabban a szürke szoknyában volt, mint előző este. Amikor ezt meghallotta, Einar a klinika kapuja előtt, a lámpás alatt sírva fakadt. Melegebb volt, mint előző nap, mégis reszketni kezdett, ahogy elindult a kocsibehajtón, ahogy meghallotta a lába alá kerülő kavicsok ropogását. Nem volt semmi dolga, ezért céltalanul bolyongott a városban; éhes volt, de közben a hányinger kínozta. Az Altmarkton és a boltjaiban nagy volt a forgalom; a Hermann Roche drogériát megtöltötték az ebédidejüket töltő banktisztviselők. Az épületeket az égnél is sötétebb koromréteg borította, a homlokzatokon ott virított azoknak a cégeknek és boltoknak a neve (Carl Schneider, Marien Apotheke, Seidenhaus, Renner Kaufhaus), amelyeknél az elhúzódó recesszió hónapjaiban egyre ritkábban csilingeltek a pénztárgépek. A tér közepén automobilok álltak; a parkolást két, kockás sapkát és térdnadrágot viselő, kékülő lábszárú fiú végezte el az úrvezetők helyett. Az egyik félajtós szedánból egy feltűzött hajú nő szállt ki. Testét kék streccsruhába préselte, a hasán komoly igénybevételnek voltak kitéve a gombokat tartó cérnaszálak. A két fiú beállt a kocsival egy szűk helyre, azután nevetgélni és mutogatni kezdtek, az asszonyon gúnyolódtak, aki mit sem sejtve éppen a száját rúzsozta. A kisebbik fiú Einarra nézett, és ismét felnevetett. A kölykök valószínűleg testvérek voltak, az orruk egyformán hegyes, a kacajuk egyformán kegyetlen volt. Einar rájött, hogy a fiúk már nem a kövér nőn nevetnek, aki az úttesten és a villamossíneken keresztülvágva bement a Hermann Roche drogériába, ahol éppen akciósan, féláron lehetett kapni Odol szájvizet és Schuppen pomádét. Nem, a két kölyök már rajta nevetett, a beesett arcú férfin, akinek a kabátja szánalmasan csapkodott a lába körül. Einar a vastag kirakatüvegen keresztül látta, hogy a kövér asszony az odolos flakonokat fogdossa. Azt kívánta, bárcsak ő lehetne a helyében, bárcsak ő vizsgálgathatná a dobozok piramisát és az árakat, bárcsak ő dobhatna be egy doboz Schuppent a kosarába. Elképzelte, hogy az asszony hazahajt a szedánjával Loschwitzbe, és elhelyezi a toalettszereket a férje mosdókagylója fölötti szekrénykében. Továbbment, kószált a városban, be-benézett a kirakatokon. A kalapos kiárusítást tartott, a nők sorba álltak az üzlet ajtaja előtt. Az egyik zöldséges éppen kihozott egy láda káposztát. Einar megállt egy papírsárkánybolt kirakata előtt. Odabent egy férfi, szemüvegét az orra hegyén egyensúlyozva, a munkapadra kikészített farudak fölé hajolt. Körülötte különböző típusú papírsárkányok sorakoztak. Pillangó alakú, fogaskerék alakú, sárkány formájú, repülő halhoz hasonlító, uszonyos modellek. Volt egy sas formájú papírsárkány is, meg egy kis fekete, aminek olyan dülledt, sárga szeme volt, mint a denevéreknek. Einar elment a Semperoper jegypénztárához; jegyet váltott a Fidelióra. Tudta, hogy a homoszexuálisok az Operánál gyülekeznek, és félt, hogy a pénztárosnő – akinek a lélegzete maszatossá tette az üvegfalat – azt hiszi majd, ő is közéjük tartozik. A pénztárosnő fiatal volt és szép, a szeme zöld; rá se pillantott Einarra, olyan tétován húzta be a pénzt a fémtányérból, mintha nem tudná eldönteni, hogy el akarja-e fogadni, vagy sem. Einar úgy érezte, ismét kifárasztotta a világ, amely nem tudja róla, kicsoda. Felkapaszkodott az Elbára és a jobb partra néző Brühlsche terasz negyvenegy lépcsőjén. A szögletes lombozatú fákkal teleültetett terasz vaskorlátja mellett megállva, előredőlve és megtámaszkodva a sétálók szemügyre vehették az Elba végtelen ívét. A szél együtt szaladt a folyóval; Einar felhajtotta a gallérját. Egy férfi cipóba dugott főtt virslit és kis poharakba töltött bort árult. Átadta Einarnak az ételt, azután kitöltötte az almabort. Einar a poharat a térdén egyensúlyozva beleharapott a gőzölgő virslibe, aminek a végén feszes és roppanós volt a bőr. Ivott egy korty bort, lehunyta a szemét. – Tudja, ezt hogy nevezik? – kérdezte az árus. – Mit? – Hát a Brühlsche teraszt. Tudta, hogy Európa balkonjának nevezik? – A férfi elmosolyodott; hiányzott néhány foga. Megvárta, hogy Einar megigya a bort, és visszavehesse a poharat.

A terasz a folyó túlsó partjára, a Japán-palota konkáv tornyaira, Neustadt ökörszemes tetőire, a gondozott kertek közepén álló villákra és a nyitott mezejű Szászországra nézett. Einar, ahogy körbepillantott, valóban úgy érezte, hogy az egész világ ott hever és várakozik a lába előtt. – Mennyivel tartozom? – kérdezte. – Ötven pfennig. – A folyó szürke volt és fodros. Einar átadta a férfinak az alumínium-bronz érmét. Megitta a borát, és visszaadta a poharat az árusnak, aki az inge csücskével tisztára törölte. – Sok szerencsét, uram! – mondta, és arrébb tolta a kordéját. Einar elnézte, ahogy továbbhalad Drezda sárga homlokzatú, zöldülő réztetős épületei előtt, a nagy, rokokó házak előtt, amelyek miatt ez volt az egyik leggyönyörűbb város, amit Einar valaha látott – az Albertinum, a kupolás Frauenkirche, a Grünes Gewölbe, az operaház előtti elegáns tér – csinos háttér egy emberke számára, aki a kordéjáról árulja a virslit. A város fölött az ég bádogszürke és vihar sújtotta volt. Einar fázott, fáradt volt, és amikor felállt, hogy lemenjen a teraszról, már-már úgy érezte, elsiklik alatta a múltja. Bolk professzor csak két nappal később üzent, hogy most már tudja fogadni Einart, aki egy napfényes délelőttön, a nedvesen csillámló utcákon átvágva tért vissza a klinikára. A nappali fényben az épület nagyobbnak tűnt, krémszínű villa volt, szabályos rendben sorakozó, boltíves ablakokkal, a homlokzatán órával. Egy kis parkban, tölgyek, nyírek, füzek és magyalbokrok között állt. Frau Krebs ezúttal beengedte, és végigkísérte a viasztól fekete és matt mahagónipadlóval borított folyosón, amelynek oldalán ajtók sorakoztak. Einar felemelt fejjel haladt, és saját kíváncsiságától zavartan be-belesett a szobákba. A folyosó egyik oldalán lévő helyiségeket megtöltötte a napfény. Az ablakoknál mindegyikben széles ágyak álltak, az ágyakon úgy dudorodtak a dunyhák, mint a liszteszsákok. – A lányok most a télikertben vannak – mondta Frau Krebs. A tarkóján, közvetlenül a hajvonal alatt egy anyajegy volt, ami úgy nézett ki, mintha egy málnadzsemfolt maradványa volna. Frau Krebs, miközben egy lépéssel Einar előtt haladt, elmondta, hogy a klinikán egyszerre harminchat páciensnek van hely. Az emeleten voltak a műtők, a kezelőhelyiségek, a nőgyógyászati vizsgálók. Az udvar túlsó oldalán – ezt meg is mutatta –, egy külön épületben működött a patológia. – A patológiai épület a legutóbbi fejlesztésünk – mondta Frau Krebs büszkén. – Ott működik Bolk professzor laboratóriuma. – Az épület kocka alakú volt; sárga stukkójáról Einarnak (kissé el is szégyellte magát emiatt) Greta himlőhelye jutott eszébe. A Bolk professzorral való első találkozása rövid volt. – Találkoztam a feleségével – kezdte Bolk. Einarnak már melege volt az öltönyben, és a kikeményített pillangógalléros ing szinte fojtogatta. Felfeküdt a vizsgálóasztalra. Frau Krebs lépett be a helyiségbe, fekete cipője hangosan nyikorgott. Átadott a professzornak egy dossziét. Bolk aranykeretes szemüveget viselt, amelyről visszaverődött a mennyezeti lámpák fénye, ezért nem lehetett megállapítani, milyen színű a szeme. Magasabb és fiatalabb volt annál, amire Einar számított, az álla egész csinosnak tűnt. Einar megértette, Greta miért kedvelte meg: a keze gyors volt, az ádámcsutkája pedig alig észrevehető. Einar szinte megdelejezetten figyelte, ahogy madárszerű kezei keresztülröppennek a levegőn, és megérintik az íróasztal sarkát, ahol három fadobozban különböző iratok sorakoztak. Ahogy beszélt, ádámcsutkájának hegye, mintha valami állhatatos harkály csőre volna, előrelökődött, és külön nyomatékot adott a mondatoknak. Bolk professzor megkérte Einart, hogy vetkőzzön le, és álljon fel a mérlegre. Einar mellkasához hozzányomódott a hideg sztetoszkóp. – Úgy tudom, ön festő – mondta Bolk professzor, de nem várt választ, folytatta: – Ön borzalmasan sovány, Wegener úr! – Nincs túl jó étvágyam. – Miért nincs? – A professzor kihúzta a füle mellé tűzött ceruzát, és feljegyzett valamit a dossziéba. – Nem tudom. – Próbált enni? Esetleg akkor is, amikor nem éhes?

– Időnként ez nagyon nehéz – mondta Einar. Az elmúlt egy év hányingereire gondolt. Időnként, amikor felkelt a napfényes lakásban, a gyomra olyan volt, mintha előző éjszaka újból átesett volna Hexler röntgensugaras kezelésén. Eszébe jutott a vödör, amit az ágya mellett tartott, amit reggelente Greta ürített ki. Greta nem panaszkodott, nem sajnálkozott, csak rátette Einar homlokára hosszú, hűvös, szelíd kezét. A vizsgálószoba falait fél magasságig zöld csempe borította. A mosdókagyló fölötti tükörben Einar meglátta az arcát, a csempék miatt kissé zöldes arcot, és egyszeriben arra gondolt, hogy valószínűleg az egész klinikán ő a legbetegebb páciens, mivel azoknak a nőknek a többsége, akik ide jöttek, valójában nem is volt beteg, csak egy terhet cipeltek, egy olyan éjszakának a következményét, amit valami csinos fiatalemberrel töltöttek, egy olyan semmirekellővel, akivel soha többé nem fognak találkozni. – Mesélje el, miket fest! – kérte Bolk professzor. – Mostanában nem dolgozom valami sokat. – Miért? – Lili miatt – mondta Einar vakmerően. A kis Lili eddig még nem furakodott be a beszélgetésbe. Einar eltűnődött, vajon Bolk professzor tud-e róla, hallott-e már egyáltalán arról a szép, karcsú nyakú kislányról, aki megpróbál kitörni a vén Einar száraz, beteg bőrbörtönéből? – A felesége beszélt önnek a terveimről? – kérdezte Bolk professzor. A zöld csempe és a harsány világítás nem hagyott nyomot az arcán, a bőrén, aminek olyan színe volt, mint a frissen sült kenyérnek. Einar nem értette a dolgot. Lehet, hogy csak az ő arca változott halványzöldre? Felemelte a kezét, az ujjai hegyével megérintette az arcát. Verítéket érzett. – Elmondta, hogyan akarok haladni? Einar bólintott. – Elmondta, hogy ön egyszer s mindenkorra Lilivé fog változtatni. – Greta nem csupán ennyit mondott neki, azt is közölte vele, hogy ezt kell választania, mert ez az egyetlen lehetősége van. – Megtenné, hogy ma este velem vacsorázik a Belvedereben? – kérdezte Bolk professzor. – Tudja, hol van? Az Elba túlsó partján. A Brühlsche terasz mellett. – Tudom, hol van. Bolk professzor keze, amely meghökkentően nyirkos volt, ráereszkedett Einar vállára. – Einar, szeretném, ha most rám figyelne. Értem. Értem és tudom, hogy mit akar. A Belvedere-ben találkoztak. Az étterem fehér és aranyszínű volt; a kolonnádon keresztül látni lehetett, ahogy az Elba fölött mélykékké sötétül az esti köd, látni lehetett Loschwitz magaslatait. A teremben cserépbe ültetett pálmák álltak, a színpadon a zenekar Wagner-nyitányokat játszott. A frakkos pincér ezüstvödörben pezsgőt hozott. – Ez most nem ünneplés! – mondta Bolk professzor, miközben a pincér kihúzta a palackból a gomba alakú dugót. Halk pukkanás hallatszott a teremben; a szomszédos asztaloknál ülő nők téli bársonyba temetett nyakukat tekergetve nézelődtek. – Talán annak kellene lennie – mondta Einar. A hangja összekeveredett azoknak a lapos halkéseknek a csörrenéseivel, amelyeket a pincér az asztalra helyezett. Einar arra gondolt, talán jobb lett volna, ha Lilit küldi maga helyett a Belvedere-be vacsorázni. Bolk professzor a halkésével szétbontotta a pisztrángját. Einar a horgos végű pengét nézte, amely lehámozta a vékony bőrt, és láthatóvá tette a rózsaszínű húst. – Az igazat megvallva – mondta Bolk professzor amikor először találkoztam egy önhöz hasonló esettel, nem igazán tudtam, mit mondjak. Először magam sem gondoltam volna, hogy bármit tehetek az illető érdekében. Einar kis híján megfulladt a döbbenettől. – Vagyis már találkozott valakivel, aki olyan, mint én? – Greta talán nem mondta el, hogy már van tapasztalatom. – Bolk előrébb hajolt a tányérja fölött – …

az önéhez hasonló helyzetbe került férfiakkal? – Nem – felelte Einar. – Ezt egy szóval sem említette. – Nos, volt egy férfi, akin segíteni akartam. De elszökött, közvetlenül azelőtt, hogy hozzáláttam volna. Megijedt, nem merte végigcsinálni a dolgot. Természetesen megértem a viselkedését. Einar hátradőlt a székében. Mit nem mert végigcsinálni az az ember? – töprengett. Biztos volt benne, hogy Bolk professzor azt gondolja róla, sokkal többet tud, mint valójában. Bolk professzor a korábbi pácienséről mesélt, arról a férfiról, aki nőnek tartotta magát, aki felvette a Sieglinde Tannenhaus nevet, és még akkor is ezt használta, amikor éppen férfinak öltözött. Kalauz volt, a Wölfnitz és Klotzsche közötti villamosvonalon dolgozott, és mindenkitől megkövetelte, hogy kisasszonynak szólítsa. Az utasok persze nem értették a dolgot, bután pislogva bámultak kék uniformisára és nyakkendőjére. – De aztán, az első műtét reggelén az illető eltűnt – magyarázta Bolk professzor. – Kiosont a szobájából, és Frau Krebset kijátszva elhagyta a klinikát. Nyoma veszett, egy darabig semmit sem tudtunk róla, aztán visszatért a korábbi munkájához, ismét a villamoson dolgozott, de ekkor már a női kalauzok egyenruháját, a vászonöves, sötétkék szoknyát hordta. Visszatért hozzájuk a pincér, hogy bort töltsön a poharukba. Einar már sejtette, hogy a professzor mire céloz. A horogszerű halkés pengéje megvillant a hátuk mögött álló gyertyatartó irányából érkező, lobogó fényben. Einar rájött, olyan cserét kell vállalnia, amit már soha többé nem lehet visszacsinálni: fel kell áldoznia a lábai között lógó, puha kis húsdarabot, hogy valami mást kapjon helyette. Odakint feketén hömpölygött az Elba, az Augustusbrücke alatt áthaladt egy kivilágított, lapátkerekes hajó. – A jövő héten szeretnék kezdeni – közölte Bolk professzor. – A jövő héten? Nem lehetne hamarabb? – A jövő héten láthatunk hozzá. Szeretném, ha beköltözne a klinikára, pihenne, és hízna egy kicsit. A lehető legnyugodtabb, legpihentebb állapotban kell lennie. Nem vállalhatjuk a fertőzések kockázatát. – Milyen fertőzésről beszél? – kérdezte Einar, de aztán megérkezett az asztalukhoz a pincér, és eres kezével leszedte a tányérokat, a halkéseket, majd egy kis, ezüstnyelű kefével lesöpörte a morzsákat. Einar taxival ment vissza a szállodába. A szomszédban lakó prostituált éppen nem tartózkodott a szobájában, így Einar végre nyugodtan alhatott, csak akkor fordult az oldalára, amikor éles füttyel egy vonat futott be a pályaudvarra. Hajnalban, amikor felkelt, átment a folyosó végén lévő, fűtetlen fürdőszobába, és lezuhanyozott. Ezután felvette a barna szoknyát és a fehér blúzt (azt, amelyiknek hegyes volt a gallérja), magára vett egy gyapjúkardigánt, és kissé ferdén a fejére illesztette a kis kalapot. A tükrön meglátszott a lehelete. Az arca sápadt volt. Liliként akart belépni a klinikára, és úgy tervezte, tavasszal már Lili fog kijönni onnan. Ez nem elhatározás kérdése volt; az események maguktól alakultak így. A Höritzisch Hotel fürdőszobájában, ahogy az érkező vonatok metsző hangja átszűrődött az ajtó repedésein, Einar Wegener lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már Lili volt. Amikor megérkezett, Frau Krebs beeresztette, majd ráparancsolt, hogy vegye fel a klinikán rendszeresített fehér hálóinget, amit derékban egy fonott zsinórral lehetett megkötni. Frau Krebs, akinek az arcát megrepedt hajszálerek festették rózsásra, átvezette Lilit a klinika végében lévő szobába, ahol a következő egy hetet kellett töltenie. A szobában egy vaságy állt. Frau Krebs széthúzta a sárga függönyöket. Az ablak az Elba partján nyújtózó rét irányába lejtő, kis parkra nézett. A téli folyó acélkék volt; Lili látta az egyik uszály fedélzetén álló, fázósan toporgó matrózokat. – Jól fogja érezni magát nálunk – mondta Frau Krebs. Az égen úszó felhők egyike eltávolodott a többitől, korábbi helyén nyílás támadt. Fényoszlop ereszkedett az Elbára, olyan fénykört rajzolt az uszály elé, a víz színére, amilyet az aranylánc Lili nyakára. Frau Krebs megköszörülte a torkát.

– Bolk professzor szólt, hogy el fog jönni hozzánk – mondta. – Azt viszont nem mondta el, hogy hívják. Ez persze jellemző rá. – Lili vagyok. – Lili? Milyen Lili? Odakint egy másik felhő is oldalra sodródott; egy nagyobb sápadtkék lyuk keletkezett az égen. A folyó felragyogott, a fázós matrózok felnéztek az égre. Lili elgondolkodva visszafojtotta a lélegzetét, majd így szólt: – Elbe. Lili Elbe. Azon a délutánon átment a télikertbe, hogy ott fogyassza el a teáját. Talált egy magányosan álló fémszéket. Leült, és nem sokkal később már az arcán érezte az üvegtetőn keresztül beszűrődő napsugarak simogatását. A világ mintha kinyílt volna, az ég, kék volt. A nap eléggé felmelegítette a télikertet ahhoz, hogy érezni lehessen a páfrányok és a falakhoz erősített rudakra felkúszó repkény illatát. A kert az Elbára nézett; a felhőket szétkergető szél fehér fodrokat rajzolt a víz színére. Ezekről a fodrokról és a hullámokról Lilinek a dániai Kattegat jutott eszébe, meg azok a festmények, amelyeken Einar örökítette meg a téli tengert. Évekkel korábban Lili az Özvegyházban üldögélt, és Einar képeit nézegette; úgy bámult rájuk, mintha semmi köze sem lenne hozzájuk, mintha valamelyik őse festette volna őket – valaki, akire halványan büszke volt. Azon a héten Lili későn kelt, de úgy érezte, minél többet pihen, annál fáradtabb lesz. Délutánonként kivitte a teáját és a süteményét a télikertbe. Leült a fémszékre, a teáscsészét a térdén egyensúlyozta, és félénken oda-odabólintott a lányoknak, akik egy kis cseverészésre gyűltek össze. Időnként egyikükmásikuk felnevetett, de olyan hangosan, hogy Lili önkéntelenül feléjük nézett. Lányok, fiatal lányok voltak, félhosszú hajjal és egészséges torokkal, és a klinikai köntös kötőzsinórja alatt mindegyiküknek domborodott a hasa. Lili tudta, hogy a többségük emiatt van itt. A szeme sarkából figyelte őket, de nem megvetéssel, nem sajnálkozással, inkább érdeklődve és vágyakozással, mert a lányok mintha valamennyien ismerték volna egymást, és hangos nevetésük hallatán – a hangjuk olyan erővel járta át a télikertet, hogy Lili arra gondolt, megrepeszti az üvegfalakat – arra lehetett következtetni, hogy a legcsekélyebb mértékben sem zavarja őket, hogy a következő néhány hónapot ezen a helyen kell eltölteniük. A klinikán lakó lányok mintha külön kis társadalmat alkottak volna, egy olyan kört, amelybe Lili még nem tartozott bele. Talán ennek is eljön az ideje – gondolta, és élvezte, ahogy a napsugarak a térdét simogatják, meg a csuklóját, amit felfelé fordított, hogy jobban érezze a meleget, ami mintha már az egész testébe beszivárgott volna. Tudta, Bolk professzor azt szeretné, ha felszedne magára egy kis súlyt. Frau Krebs délutánonként rizspudingot hozott neki, amelyben gondosan elrejtettek egy szem mandulát – pontosan úgy, ahogy a dánok szokták. Amikor először kanalazta a szájába a pudingot, és megérezte a kemény mandula ízét, felpillantott, és megfeledkezve arról, hol van, dánul szólalt meg: – Tak, tak! A klinikán töltött harmadik napon Lili ismét éppen a télikertben üldögélt, amikor az üvegfal túlsó oldalán egyszer csak felfedezte a kikericseket. A virágoknak élénk volt a színük, érdekes a formájuk, és szelíden bólogattak az enyhe szellőin. Bátran álltak a kissé sáros, barnás pázsiton, amely – Lili legalábbis így képzelte – a következő néhány hét során összefüggő, zöld szőnyeggé változik majd. A folyó ezen a napon olajos fénnyel hömpölygött, lassú hullámainak hátán egy uszályt vitt, amelynek a fedélzetét feszes kötelekkel leszorított, fekete vászon takarta. – Szerinted korán érkezik a tavasz? – Bocsánat, mit mondtál? – kérdezte Lili. – Észrevettem, hogy a kikericset figyeled. – A lány megfogta a Lilié mellett álló fémszék támláját, és úgy fordította, hogy amikor leül, éppen szemben legyenek a fehér, öntöttvas asztal két oldalán. – Elég korán megjelentek – mondta Lili.

– Ebben az évben pontosan erre számítottam – mondta a lány. Szőke haja a válla alá ért; az orra fitos volt. Kiderült, hogy Ursulának hívják, Berlinből érkezett, és árva, még húszéves sincs, és azért kellett Drezdába jönnie, mert elkövette a legegyszerűbb hibát. – Azt hittem, szeretem azt a férfit – mondta később. A megismerkedésüket követő napon még erősebben sütött a nap. Lili és Ursula magas nyakú szvetterben és a Frau Krebstől kölcsönkapott, füles prémsapkában indult sétálni a parkban. Elmentek a kikericsek mellett elvezető ösvény végéig, és az Elba felé fordultak. A szellőről kiderült, hogy valójában szél, és sokkal erősebb annál, amilyennek a télikert üvegfalai mögül látszott. – És te, Lili? – kérdezte Ursula. – Te miért vagy itt? Lili elgondolkodott a kérdésen. Az ajkába harapott, visszahúzta a kezét a ruhaujjába. – Beteg vagyok. odabent – mondta végül. – Értem – felelte Ursula, akinek olyan volt az ajka, mintha mindig csücsörítene. Attól kezdve a két lány minden délután együtt fogyasztotta el a teáját és a süteményét. Együtt eszegették a csokoládét azon dobozok egyikéből, amelyeket Ursula a legutolsó munkahelyéről csempészett ki. – Ezek, ezek a csokoládék okozták minden bajomat! – mondta Ursula. Felemelt egy kagyló formájú bonbont, majd gyorsan a szájába tömte. Mesélt Lilinek az Unter den Lindenen lévő édességboltról, ahol dolgozott, ahová ebédidőben vagy öt órakor a legtehetősebb berlini férfiak tértek be, felöltőjükkel a karjukon, hogy vegyenek egy-egy szaténszalaggal átkötött, díszes dobozt, amely három rétegben elhelyezett, szemenként aranyfóliába csomagolt bonbonokat tartalmazott. – Most biztos azt hiszed, hogy az egyik vevőnkbe szerettem bele – mondta Ursula, miközben a csészealjra eresztette a teáscsészéjét. – Pedig nem. A csokoládékeverő fiú volt az, aki hátul dolgozott. Ő töltötte bele a diót, a vajat, azt a rengeteg tejet meg a kakaóbabot azokba a nagy kádakba. – A kádak elég nagyok voltak ahhoz, hogy a két szerelmes összebújhasson bennük. A fiút Jochennek hívták, a feje búbjától a lábujja hegyéig szeplős volt. Cottbusból származott, a lengyel határ mellől; azért ment Berlinbe, hogy megcsinálja a szerencséjét, de aztán a rozsdamentes acélból készült kádaknál kötött ki, amelyekben a keverőlapátok, ha egyszer megmozdultak, könyven leszakíthatták volna csontos kezét, hogy aztán egy percen belül százszor is megforgassák a prédát. Ursula és Jochen négy hónapig nem beszélt egymással – a rózsaszínű, gombos egyenruhát viselő, elöl dolgozó lányoknak tilos volt szóba elegyedniük a hátul robotoló fiúkkal, akik az egész napot abban a tej- és étcsokoládétól illatos, forró teremben töltötték, és jobbára csak az üzletben, a pult mögött és az üvegezett szekrények mellett posztoló lányok testéről, a ruhájuk által eltakart testrészeikről beszéltek. Aztán egy nap Ursulának hátra kellett mennie, hogy megkérdezze, mikor készül el a következő adag nugát. Jochen, aki még csak tizenhét esztendős volt, hátratolta a fején a sapkáját. – Ma már nem lesz több nugát. Mondd meg annak a balfácánnak, hogy menjen haza, és inkább kérjen bocsánatot a feleségétől. – Ez volt az a pillanat, amikor Ursula beleszeretett. A többit Lili magától is el tudta képzelni: az első csók a hátsó helyiségben; ölelkezés, azután szelíd birkózás, aminek a végén a rozsdamentes acélkádban kötöttek ki; szenvedélyes éjszaka a csokoládégyártó műhelyben, a csendes és üres házban; a szerelem és a kéj hangjai a mozdulatlanul meredező keverőlapátok alatt. Milyen szomorú! – gondolta Lili a fémszéken ülve, az Elbát simogató délutáni napsugarakat nézve. Az elmúlt öt napban összebarátkozott Ursulával. Sajnálta őt, hogy ilyen helyzetbe került, de titokban arra vágyott, hogy vele is valami hasonló történjen. Igen – gondolta. – Az én esetemben is így lesz. Villámcsapás szerű szerelem, reménytelen és bánni való szenvedély… Másnap reggel Bolk professzor jelent meg a szobája ajtajában. – Kérem, ma semmit ne egyen! – mondta. – Még süteményt se a teájához. Semmit! – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Holnap lesz a nagy nap! – Biztos benne? – kérdezte Lili. – Nem fogja meggondolni magát?

– Lefoglaltam az amfiteátrumot. Kijelöltem a segédkező ápolónőket. Maga hízott egy kicsit. Igen, biztos vagyok benne. Holnap lesz a maga napja, Lili. – Elsietett. Lili lement reggelizni a fenyőpadlós, boltíves ablakú terembe, amelyben a fal mellé állított asztalon több tálcányi göngyölt hús, zsemle és sok más finomság mellett egy vödörnyi feketekávé várta a lányokat. Fogta a kávéját, és behúzódott a sarokba; egyedül akart maradni. Egy vajazókéssel felnyitotta a kék borítékot, és kihúzta belőle a Gretától érkezett levelet. Drága Lili! Hogy tetszik Drezda? És hogy tetszik Bolk professzor? Gondolom, már találkoztál vele. Csákját hallani róla. Már-már híres személyiség, és ezután most biztosan bekerül a legismertebbek közé. Párizsból semmi érdemleges hír. Amióta elmentél, sokkal lassabban dolgozom. Te vagy a tökéletes téma; nem könnyű olyan gyönyörű modellt találni, amilyen te vagy. Hans tegnap meglátogatott. Aggódik a műtárgypiac miatt. Azt mondja, eltűnt a pénz. Nemcsak itt, de egész Európában, mindenütt. Persze ez engem nem aggaszt. Sosem aggasztott, de ezt te is tudod. Ezt közöltem Hansszal is, mire azt mondta, könnyen beszélek, mert nekünk – mármint Einarnak vagy nekem – mindig lesz olyan képünk, amit el lehet adni. Nem tudom biztosan, ezt miért mondta, de gyanítom, igaza lehet. Vagyis: igaza volna, ha Einar még mindig festene. Lili, gondoltál már arra, hogy fess? Talán vehetnél magadnak egy kis doboz vízfestéket meg egy vázlatfüzetet. A rajzolással és a festéssel elüthetnéd az időt, ami, feltételezem, nagyon lassan múlik ott, ahol most vagy. Bármit is mondanak, Drezda azért mégsem Párizs! Remélem, kellemes a környezet, kényelmes a szállásod. Ez aggaszt a legjobban. Bárcsak megengedted volna, hogy veled tartsak! De megértelek. Vannak olyan dolgok, amiket az embernek egyedül kell elintéznie. Lili, időnként nem szoktál elgondolkodni azon, hogy milyen lesz, ha egyszer a végére jutunk ennek az egésznek? Az lesz a szabadság! Én legalábbis így gondolok rá. Te is? Remélem. Remélem, hogy így gondolsz rá, mert valami ilyesmit kellene majd érezned. Én mindenesetre ilyesmit érzek. Amint tudsz, adj hírt magadról! Nagyon hiányzol nekünk, mármint nekem, és IV. Edvardnak is. A nyugágyadon szokott aludni. Ami engem illet: alig alszom. Ha szükséged van rám. csak üzenj! Egy éjszaka alatt odaérek. Szeretettel Greta Lili a régi házban eltöltött időre gondolt, meg Einar műtermére, arra a tiszta, érintetlen szobára; a Greta műtermébe reggelente beözönlő fényre, a bársonnyal borított ottománra, amely besüpped: Carlisle súlya alatt; Gretára gondolt, akinek a ruháját kéménnyé tettek a ráfröccsent és rászáradt festékfoltok; Greta hajára gondolt, a tincsekre, amelyek jégcsapokként lóglak a hálára. Hans jutott eszébe, aki az utcán nyomja az autója dudáját, és közben az ő nevét kiáltja. Vissza akart menni oda. de tudta, ez most mar lehetetlen volna. Délután ismét találkozott Ursulával, akinek egészen kipirult az arca: futva jött le a lépcsőn. – Levelet kaptam tőle. – Egy borítékot lobogtatott. – Jochen-től. – Honnan tudta, hol talál meg? – Írtam neki. Nem bírtam megállni, Lili! Összeroppantam, bírtam neki. Leírtam, mennyire szeretem, és hogy még mindig nem késő. – A haját hátrafogta, és emiatt meg kerek és kipirult arca miatt jóval fiatalabbnak tűnt a koránál. – Szerinted mit válaszolt? Mit akar elmondani nekem? – Derítsük ki! – mondta Lili. Ursula felnyitotta a borítékot, a szeme ide-oda mozgott, ahogy a sorokat olvasta. A mosolya kissé

halványabb lett, és mire megfordította a lapot, a szája vékony, feszes vonallá szűkült. Végighúzta a kézfejét az orra alatt. – El akar jönni, hogy meglátogasson. Meg is teszi, ha elég pénzt gyűjt, és kap egy-két szabadnapot a csokoládéüzemben. – Szeretnéd, hogy eljöjjön? – Azt hiszem, igen. – Azután: – Persze nem lehetnek nagy reményeim. Elég nehezen szabadulhat el a műhelyből. De azt írta, ha lesz ideje, eljön hozzám! Pár percig hallgattak, aztán Ursula megköszörülte a torkát. – Úgy tudom, lesz valami operációd. Lili igennel felelt, és megérintette az ölét borító gézt. – Mit fognak csinálni veled? Ugye minden rendben lesz? Ha majd befejezik, ugyanaz leszel, ami most vagy? – Jobb leszek – felelte Lili. – Bolk professzor javítani fog rajtam. – Ó, a jó öreg, félelmetes Bolk! Remélem, nem fog ártani neked. Bolk, a Szike. Így nevezik. Mindig készen áll rá, hogy felnyissa valamelyik lányt a késével. Lili egy pillanatra megrémült. – Ó, ne haragudj! – mondta Ursula. – Nem úgy értettem De te is tudod, a lányok sokszor összevissza locsognak, pedig valójában semmit sem tudnak. – Semmi gond – mondta Lili. Később, a szobájában Lili lefekvéshez készülődött. Frau Krebstől kapott egy pici, krétaszerű pirulát. – Ez majd segít elaludni – mondta az ajkát harapdálva. Lili a mosdókagylónál megtörölgette az arcát egy rózsaszínű törülközővel. A sminkje – a narancssárgás púder, a rózsaszínű rúzs meg a barna viasz, amit a szemöldökére használt – szétkenődött a víz hatására. Amikor megfogta a viaszos hegyű szemceruzát, amikor felemelte a kezét, hogy használja, különös érzés töltötte meg a mellkasát: mintha újra átélne valamit. Einar művész volt. Lili eltűnődött, vajon ő is érzett-e már ilyen feszítést a bordái mögött. Talán ilyen volt az az érzés, ami akkor áradt szét benne, amikor az ecsetje csúszós végét hozzáérintette az új vászon üres felületéhez. Lili megremegett, és érzett valamit a torkában – valamit, ami hasonlított a sajnálkozásra. Ezután erősen nyelnie kellett, hogy lent tartsa az altatópirulát. Másnap reggel kábult és tompa volt. Kopogtattak. Egy bozontos ápoló érkezett, aki kiemelte a takaró alól. Az ágya mellett megállt egy alkohol- és acélszagot árasztó hordágy, hogy elvigye őt valahová. Valahol a távolban megpillantotta Bolk professzor arcát. – Jól van? – kérdezte a professzor valakitől. – Nézzük meg, valóban jól van-e! Ennél többet Lilinek nem sikerült felfognia. Tudta, még mindig kora reggel van. Ahogy végigtolták a klinika folyosóin, hogy a nap elemelkedett a Drezdától keletre elterülő repceföldek fölé, már tudta, hogy a kis ablakokkal ellátott lengőajtó rá fog csukódni, mielőtt a hajnali fény megérinti a Brühlsche terasz sarokköveit és azt a helyet, ahonnan korábban az Elbát és a várost figyelte – azt a helyet, ahol elhatározta, hogy soha többé nem fog visszanézni. Amikor felébredt, először az ablak előtt összehúzott, sárga függönyt látta meg. Szemközt egy egyajtós, tükrös szekrény állt, a zárjába dugott kulcson kék bojt. Lili először arra gondolt, hogy a régi ruhásszekrényt látja, aztán eszébe jutott – de mintha valaki mással történt volna meg – az a délután, amikor Einarra éppen akkor nyitott rá az apja, amikor az anyja nyitott szekrénye előtt állt, a fején egy sárga kendővel. A vaságyban feküdt, a rácsos ágyvégen keresztül nézegette a szobát. Olyan érzése támadt, mintha egy rácsos ablakon bámulna kifelé. A szoba tapétáján apró, festett virágcsokrok virítottak. A sarokban egy pléddel leterített szék. Az ágy mellett egy mahagóniasztal, rajta csipketerítő és egy cserép viola. Az

asztalnak egyetlen fiókja volt – Lili eltűnődött, vajon ki tartja benne a holmiját. A padlót porszínű szőnyeg fedte, amelynek felületéről néhány foltban már lekoptak a bolyhok. Megpróbálta feltolni magát, de iszonyatos fájdalom hasított a teste közepébe. Visszahanyatlott a kemény és a beléje tömött tollaktól ropogós párnára. A pupillája a homloka felé fordult, elsötétült körülötte a szoba. Gretára gondolt; eltűnődött, vajon Greta itt van-e vele, ebben a szobában, esetleg az ablakkal szemközti sarokban, azon a helyen, ahová nem tud benézni, mert nincs elég ereje ahhoz, hogy elfordítsa a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy mi történt vele – talán azért nem mert az altatáshoz használt kloroform még mindig ott kavargott az orrlyukaiban. Azt tudta, hogy beteg volt, és először azt hitte, hogy még gyerek, és most vették ki a vakbelét a jütlandi közkórházban, abban, aminek a folyosóján olyan gumis a padló. Tízéves, és az ajtón hamarosan belép Hans, egy maroknyi vadvirággal. De nem. Mégsem, ennek semmi értelme, hiszen. Hiszen itt motoszkál a fejében Greta is, aki Einar felesége volt. A gondolat hatására félhangosan megkérdezte: – Hol van Einar? A többiekre gondolt: Gretára és Hansra, azután Carlisle-ra, akinek színtelen, de állhatatos hangja kiválóan alkalmas volt arra, hogy elemezzen bizonyos dolgokat. A rémült Einarra gondolt, aki szinte elveszett abban a bő öltönyében – de ő valahogy külön jelent meg a többiektől. Felfelé fordította a szemét. A mennyezeten egy ezüstszínű, tükrös dobozban egy villanykörte égett. A lámpára egy hosszú zsinórt erősítettek. Látta, hogy a zsinór az ágya mellé vezet; a végére valaki egy kis, barna gyöngyöt kötött. A gyöngy a zöld takarón hevert. Hosszú, nagyon hosszú ideig arra gondolt, hogy kidugja az egyik kezét a takaró alól, meghúzza a barna gyöngyöt, és leoltja a lámpát. Ráfókuszált; a barna fagyöngy olyan volt, mint az abakusz golyói. Végül, amikor megmozdult, hogy kiszabadítsa a kezét, hirtelen úgy robbant bele a testébe a fájdalom, mint egy forró fénylövedék. A feje ismét visszahanyatlott a párnára – a koponyája alatt érezte a roppanó tollakat és lehunyta a szemét. Csak néhány órával korábban történt, a hajnal feketeségében, Alfred Bolk professzor kezei alatt, hogy Einar Wegener-ből, a férfiból, nő lett. Eltávolították a két golyót a herezacskójából, és most, most már Lili Elbeként merült alá a három nap, három éjjel tartó öntudatlanságba.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

G r e ta

az őrület határán állt. Begombolta a ruháját, egy teknőcpáncél fésűvel hátrafogta a haját, kikeverte a festékeit a Knabstrup edénykékben, és odaállt Lili félkész portréja elé, de képtelen volt rájönni, hogyan fejezze be. Ahogy végigpillantott a festményen – Lili felsőteste már kész volt, az alsótestének viszont még csak ceruzás körvonalai voltak olyan érzése támadt, mintha nem is az ő munkája volna. Csak bámulta a vásznat, amit ő maga feszített és szegelt rá a keretre, de hiába, egyszerűen nem bírt összpontosítani. Bármi képes volt elterelni a figyelmét a munkáról. Jött egy levél a könyvtárból, hogy hosszabbítsa meg a tagságát. IV. Edvard hangos lefetyeléssel ivott a táljából. A tekintete rátévedt Einar műtermének nyitott ajtajára, és meglátta a rózsaszínű-vörös takaróval leterített ágyat, érzékelte annak a szobának a rendezettségét és ürességét, amelyben már senki sem lakott. Eszébe jutottak az üres fiókok és a szekrény, amiben már nem volt semmi, csak egyetlen vállfa. Lüktetést érzett a mellkasában, és csak arra tudott gondolni, hogy Einar egy vasúti kocsiban keresztül zötykölődik Európán, éjszaka megérkezik Drezdába, jeges harmat hull a hajára, miközben azt a cédulát szorongatja a markában, amire a klinika címét írták. Hans galériájában ismét kiállítást rendeztek a képeiből, de Greta olyasmit tett, amit még soha: nem vett részt a megnyitón. Valahogy undorodott az egésztől, de természetesen elég óvatos volt ahhoz, hogy Hansszal ezt ne közölje – tudta, ennél nagyobb hálátlanságot el sem lehetne képzelni. Valahogy nem tudta elhinni, hogy képes távolmaradni, ő, éppen ő, akit öt éve még senki sem ismert, most viszont egész délelőtt egy jóképű nizzai újságíróval beszélgetett, aki állandóan közbeszólt, és triviális kérdésekkel bombázta. „Mikor érezte először, hogy a jelentős festők közé tartozik?” Nagyon-nagyon sok mindent elért az elmúlt öt évben, de most úgy érezte, meg kell állnia, hátra kell dőlnie, és el kell gondolkodnia: „Igen, kezdtem magammal valamit, elértem valamit, de… Számít ez?” Egyedül volt, a férje és Lili Drezdába utazott – egyedül. Jó egy héttel azután, hogy Einar elment, egy esős, borús, automobilok zúgásától hangos napon Greta átsétált Hanshoz, a galériájába. Hans a hátsó irodában ült, a külső helyiségben egy hivatalnok írogatott szorgalmasan valami számlakönyvbe. – Nem sikerült mindet eladnom – mondta Hans a kiállítás képeiről. Greta egyik festménye (Lili egy kabanában, a Bains du Pont-Solferinónál) a padlón állt, ahhoz az íróasztalhoz támasztva, amelynél a hivatalnok a ceruzáját koptatta. – Bárcsak eljöttél volna a megnyitóra! – mondta Hans. – Valami baj van? – Azután: – Találkoztál már az új asszisztensemmel? Ez itt Monsieur Le Gal. A keskeny arcú hivatalnok lágy, barna szemében volt valami, amiről Gretának a férje jutott eszébe. Einarra gondolt – ahogy óvatosan felszáll a drezdai villamosra, ahogy a szemlesütve, kezét az ölében tartva ül –, és megremegett. Kínzó kérdés villant át az agyán: „Mit műveltem a férjemmel?” – Segíthetek még valamiben? – kérdezte Hans. Közelebb lépett Gretához. A hivatalnok fel se pillantott, minden figyelmét a munkájának szentelte. Hans odaállt Greta mellé. Nem érintették meg egymást, de Greta, miközben a festményt nézte, érezte a férfi közelségét. A képen Lili szélesen mosolygott a fürdősapkája szorosan megkötött zsinórja fölött. A szeme sötét volt és élénk – feneketlen mélynek tűnt. Greta érzett valamit a karján, de amikor odanézett, semmit sem látott. Hans már a hivatalnok íróasztala mellett, zsebre dugott kézzel állt. Vajon mondani szeretne valamit? Carlisle egymás karjaiban talált rájuk. Azon a hideg, esős délutánon történt, amikor Hans rózsaszínű nyaka arról árulkodott, hogy a borbélytól érkezett. Greta nem hallotta meg a kulcs motozását, túl későn vette észre a fivérét. Zavarodott csend támadt, Greta is, Carlisle is mozdulatlanná dermedt. Greta éppen Hans mellkasára hajtotta a fejét. Carlisle, sállal a nyakában, megállt, majd a keze elindult vissza, a kilincs

irányába. „Azt hittem, senki sincs itthon, és…” – kezdte. Greta hátrahúzódott Hanstól, aki gyorsan felemelte a kezét. „Ez most nem az, aminek látszik…” – kezdte. „Majd később visszajövök – mondta Carlisle. – Kicsit később…” Mielőtt Greta megszólalhatott volna, már ki is lépett az ajtón. Azon az estén Greta odaült Carlisle ágyának végébe, és a takarón keresztül megmasszírozta a fivére lábát. „Időnként úgy érzem, Hans az egyetlen barátom.” És Carlisle, akinek a hálóinge szétnyílt a gallérnál, így válaszolt: „Megértem.” Azután: „Greta, senki sem ítélne el ezért, eszedbe se jusson ezt hinni.” Most, Hans irodájában, a szorgalmasan irkáló hivatalnok mellett állva Greta megjegyezte: – Még nem kaptam hírt Einarról. – Aggódsz? – Nem kellene, de… igen. – Miért nem mentél el vele? – Nem akarta. Hans megállt mellette, és Greta látta, hogy összeszorítja az ajkait. Talán sajnálja őt? Ó, mennyire gyűlölné, ha idáig fajulnának a dolgok! – Nem mintha bosszantana – mondta. – Természetesen megértem, miért akart egyedül menni. – Greta – mondta Hans. – Igen? – Miért nem látogatod meg? – Nem akarja, hogy ott legyek. – Talán túlságosan szégyelli magát ahhoz, hogy segítséget kérjen tőled. – Nem, Einar nem ilyen. Egyébként is, miért kellene szégyellnie magát? Azok után, amiken átmentünk, most kezdi el szégyellni magát? – Gondolj bele, min megy keresztül. Ilyesmi még soha senkivel sem történt. – De akkor miért nem akarta, hogy elkísérjem? Nem akarta, hogy vele legyek. Ezt világosan a tudtomra adta. – Talán túlságosan félt. Greta a fejét ingatta. – Úgy gondolod? A hivatalnok cigarettára gyújtott, a gyufa hangosan sercent végig a doboz oldalán. Greta ismét azt akarta, hogy Hans ölelje át, de nem mozdult felé, nem lépett a karjai irányába. Kihúzta magát, végigsimított a szoknyáján. Tudta, hogy régimódi dolog, de egyszerűen nem bírt volna hozzásimulni egy másik férfihoz, amíg Einar a férje. – El kellene menned hozzá. Látogatóba – mondta Hans. – Ha akarod, elkísérlek. Boldogan elmennék veled. – Nem mehetek. – Dehogynem! – És mi lesz a munkámmal? – Megvár. Vagy, ami még jobb: vidd magaddal az állványodat is. Vidd magaddal a festékeidet! – Szerinted tényleg ezt kellene tennem? – Elkísérlek – mondta Hans. – Nem – felelte Greta. – Ez nem lenne bölcs dolog. – Miért nem? A hivatalnok íróasztalán ott volt a L’Echo de Paris egyik példánya, amelyet éppen a Greta legutóbbi kiállításáról készült beszámolónál hagytak nyitva. Greta még nem olvasta a cikket; ahogy odanézett, az egyik bekezdés úgy ugrott a szemébe, mintha alá lett volna húzva: „Annyi kép után, amelyet ugyanarról a modellről, egy különös, Lili nevű lányról készített, Greta Wegener unalmassá vált. Az kívánom, találjon

magának egy új modellt és egy újszerű színsémát. Kaliforniából származik; vajon mi az oka annak, hogy még sosem foglalkozott hazája aranyló, kéklő színeivel? Fessen nekem egy képet a Csendes-óceánról vagy a kiszáradt folyómedrekről!” – Ha megyek, egyedül kell mennem – mondta Greta. – Most úgy beszélsz, mint Einar. – Olyan vagyok, mint ő. Néhány percig hallgattak, a festményt tanulmányozták, és a kintről beszűrődő hangokat, az eső kopogását, a forgalom zaját hallgatták. Párizs hideg volt, a nedvesség minden reggel beszivárgott Greta bőre alá. Sokszor olyan érzése támadt, hogy csupán egyetlen olyan hely van, ami ennél a városnál is nyirkosabb és szürkébb: Drezda. Arra gondolt, ha elmegy oda, akkor mintha a tél barlangjába lépne be. – Ha van valami, bármi, amiben segíteni tudok. – mondta Hans. Ismét odaállt a nő mellé, és Greta megint úgy érezte, mintha tollal simogatnák a bőrét. Érezte, hogy Hans ott van mellette, érezte a testét a halszálkamintás öltöny alatt, érezte a testéből áradó meleget. – Greta. – Mennem kell. – Nem gondolod, hogy ideje lenne. – Tényleg mennem kell! – Jól van – mondta Hans. Felsegítette Gretára az esőkabátját, megigazította a kabát vállrészét. – Elnézést. – Számíthatok rá, Wegener asszony – szólalt meg a hivatalnok nyers hangon hogy mostanában új festményeket hoz? – Egy ideig most nem – felelte Greta. Amikor kilépett az utcára, ahol automobilok suhantak el az esernyőtengertől hullámzó járdán túl, tudta, hogy valóban össze kell csomagolnia az állványát és a festékeit, és helyet kell foglalnia magának a következő drezdai vonatra. Drezdában a legnagyobb meglepetést az okozta neki, hogy az emberek az utcán egyszer sem emelték fel a fejüket, állandóan csak a saját lábukat bámulták. Nem ehhez volt hozzászokva, furcsa volt a számára, hogy nem vizslatták érdeklődő tekintetek az alakját, hogy egyetlen üdvözlő pillantást sem kapott. Az első napon úgy érezte, mintha láthatatlanná vált volna – elmerült Európa redői között, valahová mélyre került, megszűnt létezni a világ számára. Ez az érzés enyhe pánikot keltett benne, amikor a Drezdai Városi Női Klinika kapujához vezető úton haladva meg-megroppant a talpa alatt a murva. Megalapozatlan félelem vett rajta erőt; hirtelen megrémült, hogy ha senki sem látja őt, akkor senki sem segíthet neki abban, hogy megtalálja Einart. Az első percekben szinte tapintani tudta volna a zavarodottságot. – Wegener kisasszonyt keresem – mondta a bejárati ajtóval szemközti pultnál, amely mögött Frau Krebs éppen egy Hacifa márkájú cigarettát szívott. Frau Krebsnek semmit sem mondott a Wegener név. Összepréselte az ajkait, megrázta a fejét; egyenesre vágott hajának oldalsó tincsei az állkapcsához súrlódtak. Greta nem adta fel. – Karcsú, sötét szemű. Nagyon félénk. Törékeny kis dán lány. – Ó, Lili Elbére gondol? Greta csak pár perccel korábban képzelte maga elé Einart, ahogy az arcát a nap felé fordítja, miközben a vonata a Marienstrassénál lévő hídon átjut az Elba túlsó partjára. Meglepődött. – Igen. Itt van? Lili szobájában egy hordozható gázkályha állt, tűz lobogott benne. A sárga függönyt összehúzták, a kis kályha kék lángjai hullámzó árnyékokat vetettek az ágyra. Greta megállt az ágy végében, megfogta a vas ágytáblát. A takaró alatt ott feküdt Lili; a karjait kinyújtva, mereven tartotta maga mellett. Aludt, az orrán át lélegzett. – Kérem, ne zavarja őt – súgta Frau Krebs az ajtóból. – Nagyon megviselte őt az operáció.

– Mikor került rá sor? – Három nappal ezelőtt. – És. Most hogy van? – Nos, ezt nem könnyű megmondani. – Frau Krebs keresztbe tette a mellén a karjait. A szoba meleg volt az alvó test kipárolgásától, Greta valahogy természetellenesnek találta a csendet. Leült a sarokban álló székre, és egy takarót húzott az ölébe. Fázott, fáradt volt a vonatozástól. Frau Krebs magára hagyta őt Lilivel. Aludtak, aludtak mind a ketten. Pár órával később, amikor Greta felébredt, először arra gondolt, hogy Pasadenában van, a verandán, és egy rövid szunyókálásból próbál magához térni. Aztán meglátta Lilit, aki éppen oldalra fordította a fejét a párnán, miközben meg-megrebbentek papírszerű szemhéjai. – Kérlek, ne aggódj miattam! – mondta Lili. Nehézkesen pislogott, hogy elűzze az álom maradványait. Greta végre megláthatta a szemét. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt a férjéből: a szempár, amelyből az egész életét ki lehetett olvasni. Az ágyhoz ment, és a durva lószőr takarón keresztül simogatni kezdte Lili lábát. A vádliját sokkal puhábbnak találta, mint korábban, de arra gondolt, talán csak a képzelete játszik vele, és azt is csak képzeli, hogy a takaró alatt mintha két kis mellecske domborodna. – Tudod, mit csináltak velem? – kérdezte Lili. Az arca teltebb volt, a nyaka is vastagabbnak tűnt, az ádámcsutkája pedig beleveszett egy kis húsredőbe. Vagy ezt is csak képzelem? – tűnődött Greta. – Semmi mást azon kívül, amiről beszéltünk. – És most már Lili vagyok? Lili Elbévé változtam? – Te mindig is Lili voltál. – Igen, de ha most lenéznék oda, vajon mit látnék? – Ne gondolj most erre – mondta Greta. – Nem ez az egyetlen dolog, amitől Lili vagy. – Sikeres volt? Mármint az operáció. – Frau Krebs szerint igen. – Hogy nézek ki? Mondd meg az igazat, Greta! Hogy nézek ki? – Nagyon szép vagy. – És most már valódi nő vagyok? Greta énjének egy részét megbénította a sokk. A férje már nem létezett. Hirtelen úgy érezte, Einar Wegener lelke keresztülsuhan rajta; hirtelen megértette: Greta Waud újra özvegy lett. Teddy koporsója jutott az eszébe, a koporsófedélre festett galambok, a gödörbe leereszkedő láda. De nem, Einart nem kell eltemetnie. Felültette őt a Németországba induló vonatra, de azóta megszűnt létezni – mintha a vonat belerohant volna a jeges, januári ködbe, hogy aztán örökre eltűnjön. Elképzelte, ha most kimondaná Einar nevét, akkor a hangja új és újabb visszhangra találna, de senki sem válaszolna. Akár az élete végéig ismételgethetné, akkor sem történne semmi. Még közelebb lépett Lilihez. Ismét erőt vett rajta a vágy, hogy magához ölelje, és a kezei közé fogja a fejét. Lili halántékán finoman lüktettek az erek. Greta mindkét tenyerét az izzadt fejre tette, és leült mellé az ágy szélére. Észrevette, hogy a két függöny között maradt egy kis rés, amin keresztül kilesve, a tavasz fényétől lassanként felragyogó pázsiton túl megpillantotta az Elbát. A folyó úgy hömpölygőit, akár az égen úszó felhők. A túlsó part közelében szvettert viselő fiúk eveztek egy kenuban. – Ó, szervusz! – szólalt meg egy hang az ajtóból. Egy kissé fitos orrú, fiatal lány lépett be. – Te bizonyára Greta vagy. Greta bólintott. A lány belibbent a szobába. Kórházi hálóinget és köntöst viselt, a lábán puha mamusz volt. Lili ismét elaludt; a szoba szürkévé változott. A sarokban halkan kattogott a gázkályha. – Ursula vagyok – mondta a lány. – Összebarátkoztunk. – Az állával Lili felé mutatott. – Jól lesz, ugye? – Remélem. Frau Krebstől tudom, milyen rettenetes volt a számára.

– Jobbára aludt, de egyszer, amikor ébren láttam, boldognak tűnt – mondta Ursula. – Milyen volt a műtét előtt? Félt? – Nem igazán. Imádja Bolk professzort. Bármit megtenne érte. – Jó orvos – hallotta Greta a saját hangját. Ursula kezében egy kis doboz volt, aminek csomagolófóliájára csinos betűkkel az „Unter den Linden” feliratot nyomtatták. Greta felé nyújtotta a dobozt. – Odaadná neki, amikor felébred? Greta megköszönte az ajándékot, és közben megállapította magában, hogy Ursula hasa meglehetősen gömbölyű, de ez a gömbölydedség valahogy szokatlanul magasan helyezkedett el. – És te hogy vagy? – kérdezte. – Ó, én? Remekül – mondta Ursula. – Minden nap egyre fáradtabban. De mit is várhatnék? – Jól bánnak veled itt? – Frau Krebs nagyon rendes. Első pillantásra szigorúnak látszik, pedig kedves. És a többi lány is az. De Lili a kedvencem. Ő nagyon édes! Mindenki miatt aggódott, csak maga miatt nem. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Mesélt nekem rólad. Hiányoztál neki. Greta elgondolkodott, vajon Ursula mit ért ezalatt, de nem kezdett kérdezősködni. Lényegében nem számított. – Megmondanád neki, hogy benéztem? – kérdezte Ursula. – Átadod neki a csokoládét? Greta a Bellevue-ben vett ki szobát. Úgy gondolta, esténként, amikor magára hagyja Lilit a klinikán, megpróbál festeni. A folyón araszoló, laposfenekű szénszállító uszályok fénye feljutott az ablakáig. Időnként kinyitotta az ablakot, ilyenkor hallotta a turistákat szállító hajó lapátjai által keltett csobogást, hallotta az uszályok jellegzetes nyikorgását, és a Theater Platzon áthaladó villamosok csöngetését. Elkezdett egy új képet, Bolk professzort akarta lefesteni. A jókora vásznat az Alunstrassén vásárolta. Ahogy kijött a boltból, a hóna alá csapta az összetekert vásznat, és az Augustusbrückén átsietve visszament a Bellevue-be. A híd félkör alakú kilátóbalkonjairól szinte az egész várost látta: a Brühlsche teraszt, aminek zöld padjain friss festék száradt; a Frauenkirche mészkőkupoláját, amit feketére festett az automobilok és a Plauenscher Grundon működő kohók által kibocsátott füst; a Zwinger ezüstös ablakainak hosszú sorát. A folyó felől érkező szél kitolta a hóna alól a vásznat; a tekercs szétnyílt, úgy bomlott ki, akár egy vitorla – Gretának az utolsó pillanatban, a balkon korlátja fölött sikerült elkapnia. Éppen azon volt, hogy kínlódva összecsavarja, amikor egy kéz nehezedett a vállára. – Segíthetek? – kérdezte egy ismerős hang. – Éppen a szállodámba tartok. – Bolk professzor megfogta a vászon alját, Greta ügyesen feltekerte. – Úgy látom, egy nagyobb festmény elkészítését fontolgatja. Nem ez volt a helyzet. Greta abban a pillanatban még nem tudta, mit akar festeni; nem tartotta megfelelőnek az időpontot arra, hogy Liliről készítsen egy újabb képet. – Velem tart a szállodáig? – kérdezte, és a Bellevue előtt sorakozó gesztenyefák irányába mutatott. Az épület messziről olyan volt, mint egy zömök úszómester, aki az állványa tetején ülve mogorván vizsgálgatja az Elba partját. – Szeretnék hallani az operációról. És Lili kilátásairól. – Az előző néhány napban úgy érezte, Bolk professzor szándékosan kerüli őt. Két napja érkezett Drezdába, de a férfi még azokra a kérésekre sem válaszolt, amelyeket üzenetként hagyott neki frau Krebs pultjánál. Még Ursulának is megemlítette, hogy szeretné felhívni telefonon a professzort. Bolk nem reagált nem próbálta megkeresni őt. Greta elhatározta, most elviszi a Bellevue-höz, aztán felhívja a lakosztályába. Így is történt. Az ablak mellett álló székeken foglaltak helyet, és a kávét szürcsölgették, amit a hajára tűzött csipkebóbitát viselő szobalány szolgált fel. – Az első operáció sikeres volt – kezdte Bolk professzor. – Ez viszonylag egyszerűnek minősült. A sebek az elvárható ütemben gyógyulnak. – Elmondta Gretának, hogyan zajlott le az operáció az

amfiteátrumszerű műtőben, ahol egy reggel, hajnal előtt Einar végleg Lilivé változott. Elmagyarázta a szisztematikus vizsgálatokat – a vér- és vizeletvizsgálatot, Lili testhőmérsékletének folyamatos figyelését –, amelyek eredményeiből arra lehetett következtetni, hogy a gyógyulási folyamat megfelelően halad. Elmondta, milyen szerekkel védik Lilit az esetleges fertőzésektől. – Jelen pillanatban a fájdalom jelenti a legnagyobb gondot – fejezte be. – Ez ellen mit tesznek? – Lili naponta kap morfiuminjekciót. – Ez nem kockázatos? – Csupán csekély mértékben – felelte a professzor. – A következő néhány hétben fokozatosan csökkentjük az adagokat, majd végleg megvonjuk a szert, de jelen pillanatban Lilinek még szüksége van rá. – Értem. – Most, hogy Bolk mellette volt, enyhült Greta aggodalma. Bolk semmiben sem különbözött az elfoglalt, fontos férfiak többségétől: nagyon nehéz volt elcsípni, de ha ez mégis sikerült, akkor minden figyelmét a beszélgetőpartnerének szentelte. – A vérzései miatt aggódtam – folytatta Bolk professzor. – Nem lenne szabad így véreznie. A tünetből arra következtettem, hogy valamelyik belső szerve nem működik megfelelően. – Például melyik? – Nem tudom. Lehet, hogy megrepedt a lépe. Talán valamelyik belén keletkezett egy lyuk. Bármi elképzelhető. – Bolk keresztbe tette a lábát. Greta érezte, hogy felgyorsul a szívverése; ismét feltámadt benne a félelem. – De jól van, nem igaz? Ugye nem kell aggódnom miatta? – Felnyitottam – mondta Bolk. – Tessék? – Felnyitottam a hasát. Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Már éppen elég hasüreget láttam ahhoz, hogy biztos legyek benne: valami nem stimmel. Greta egy pillanatra lehunyta a szemét. A szemhéja belső oldalán látta, ahogy a szike vért fakasztva végigsiklik Lili hasán. Erővel kellett elhessegetnie a képet, de így is látni vélte a jelenetet, ahogy Bolk professzor keze, talán Frau Krebs segítségével, széthúzza a vágott sebet. – Való igaz, hogy Einar tényleg nő volt. Illetve. részben. – De hiszen ezt már eddig is tudtuk! – mondta Greta. – Nem. Azt hiszem, nem érti. – A professzor a szobalány által behozott tálcáról felvett egy csillag alakú cukrozott süteményt. – Ez valami más. Valami. figyelemre méltó. – A szeme izgatottan csillogott. Greta ebből arra következtetett, hogy ő is azok közé az orvosok közé tartozik, akik szeretnék, ha valamit – egy betegséget, egy eljárást – róluk neveznének el. – A hasában – folytatta Bolk – a belei között találtam valamit. – Összefonta a kezét, megropogtatta a csuklóját. – Egy petefészekpárt. Természetesen fejletlenek. Természetesen egészen aprók, de ott voltak. Greta abban a pillanatban határozta el, hogy le fogja festeni Bolk professzort, a válla szögletes vonalát, hosszú karjait, hosszú nyakát, ahogy kiemelkedik a keményített gallérból, a szeme körül lévő ráncos és vékony bőrt. Hátradőlt a székén. A szomszédos lakosztályban egy operaénekesnő lakott; Greta hallotta, ahogy Erda áriáját gyakorolja a Siegfriedből; a hang úgy süvöltött, akár egy vadászó sólyom. Hasonlított Anna hangjára, de nem, ez lehetetlen volt, mivel Anna Koppenhágában maradt, a Királyi Színházban énekelt – évek óta először. Ha Lili majd jobban lesz – gondolta Greta –, elviszem az operába. Elképzelte, ahogy a Semperoper sötétjében egymás kezét fogják, miközben Siegfried felküzdi magát Brünhilda tűzzel szegélyezett hegycsúcsára. – Ez mit jelent az ő számára? – kérdezte végül. – Ezekvalódi petefészkek? – Azt jelenti, hogy egyre biztosabbra veszem, sikerülni fog a dolog. – Bolk elhallgatott, majd

hozzátette: – Helyesen cselekszünk. – Úgy gondolja, ez megmagyarázza a vérzést? – Valószínűleg – mondta Bolk valamivel hangosabban. – Ez szinte mindenre magyarázatot ad. Nem – gondolta Greta. Tudta, hogy a petefészkek léte nem magyarázhat meg mindent. – Létezik egy szemzéses eljárás, amit ki szeretnék próbálni – folytatta Bolk professzor. – Egy egészséges petefészekpárt használnánk fel hozzá. Heregolyókkal már végeztek hasonló műveletet, de női szervekkel még soha. Viszont vannak bizonyos eredmények. Azt tervezem, hogy bizonyos szöveteket leválasztok egy egészséges petefészekpárról, és ráhelyezem Lili petefészkeire. Minden az időzítésen múlik. Meg persze azon, hogy megfelelő szöveteket találjunk. – Mennyi időt vesz majd igénybe? – kérdezte Greta. – És biztos benne, hogy meg tudja csinálni? – Nem tart sokáig. Máris van egy lány, aki megfelelő donor lehet. – A klinikán van? – Van nálunk egy fiatal berlini lány. Amikor megérkezett, úgy gondoltuk, állapotos, de kiderült, hogy tumora van, amely már teljesen birtokba vette a gyomrát. – Bolk professzor felállt, indulni készült. – Ő természetesen nem tudja. Mi értelme lenne megmondani neki? Ő megfelelő donor lehet. Talán egy hónapot fog igénybe venni az egész. – Kezet fogott Gretával. Miután elment, Greta kinyitotta a festékesdobozát, és egyenként előszedte az üvegeit. A falon túlról ismét átjutott hozzá az énekesnő hangja, amely most valahogy lassabbnak és sötétebbnek tűnt. Sokkal sötétebbnek. Néhány héttel később Greta és Lili a klinika kertjében üldögélt. A nyírfákat és a füzeket csillogóvá változtatták a rügyek. A sövények még nem tértek magukhoz a tél után, de a pitypangok már felütötték a fejüket az ösvény téglái között. Két kertész gödröket ásott, néhány cseresznyefát akartak elültetni; a facsemeték ott feküdtek a füvön, a gyökérzetüket nedves zsákvászonba csomagolták. Az egresbokrok vesszőin már megjelentek az első levélkezdemények. A pázsitra terített, kockás plédeken állapotos lányok ültek körben, fűkoszorúkat fontak. Fehér kórházi köntösük le-lecsúszott a vállukról. Reszkettek a szélben, de kitartottak. A klinika homlokzatán lévő óra delet mutatott. Egy felhő arrébb kúszott az égen, a pázsit csaknem feketének látszott az árnyéka alatt. A felkerekedő szélben megdőltek a frissen elültetett cseresznyefák. Egy alak lépett ki a klinika üvegkapuján. Greta nem látta, ki az, csak azt, hogy fehér köpenyt visel, amelynek szárnyai úgy csapkodtak, mint az Elbán araszoló turistahajót díszítő kis, háromszög alakú zászlók. – Nézd – mondta Lili. – A professzor az. A férfi feléjük lépett, a felhő ismét odébb sodródott, és Bolk arca felragyogott, a nap fénye megcsillant a szemüvegén. Amikor odaért hozzájuk, letérdelt, és így szólt: – Holnap kerül rá sor. – Mármint mire? – kérdezte Lili. – A következő operációjára. – De miért ilyen hamar? – kérdezte Lili. – Mert sikerült előkészítenünk a beültetendő szöveteket. Holnap megműtjük, Lili. Greta már beszélt Lilinek a következő procedúráról, a petefészekszövetről, amelyet Bolk professzor be fog ültetni a hasába. – Reményeim szerint minden a terv szerint fog menni – mondta a professzor. A napfényben az arcbőre vékonynak tűnt, jól látszottak az alatta húzódó, tengerszínű erek. Greta azt kívánta, bárcsak Hans vele tartott volna Drezdába. Vele megbeszélhetné a dolgot, tőle tanácsot kérhetne; szinte maga előtt látta a férfit, aki szokása szerint a szája előtt egymáshoz illeszti az ujjai végét, és alaposan átgondolja a helyzetet.

Gretára hirtelen ólmos fáradtság nehezedett. – És mi van akkor, ha nem a terv szerint alakul a dolog? – kérdezte. – Akkor várunk. Egy fiatal lánytól származó szövettel akarok dolgozni. – Ezt az egészet. eléggé nehéz elhinni – mondta Lili. Nem nézett rá se Gretára, se Bolkra, a pléden üldögélő és heverésző lányok felé fordította az arcát. Amikor a professzor elment, Lili megrázta a fejét. – Még mindig nem tudom elhinni – mondta a lányokat nézve. – Megcsinálja. Greta, megcsinálja! Ahogy mondta! Kislánnyá változtat engem! – Az arca nyugodt volt, az orra hegye piros. Suttogott. – Azt hiszem, ez az ember képes arra, hogy csodát tegyen! Greta érezte, egy szellő hátrafújja a haját a válla mögé. Bolk professzor laboratóriumának ablakára, a leeresztett redőnyökre, a stukkós falakra és az üvegfalú folyosóra pillantott, ami a labort hozzákapcsolta a klinika többi részéhez. Ő nem léphetett be arra a helyre, de elképzelte az amfiteátrumszerű műtőt, a hideg, rozsdamentes acélból készült berendezési tárgyakat és eszközöket, a polcokat, amelyeken formaldehiddel megtöltött üvegek sorakoztak. Az egyik ablak redőnyét felhúzták; Greta egy pillanatra egy alakot látott mozogni odabent. A férfi elmerülten, előredőlve dolgozott. Megjelent egy másik személy – mindketten fekete árnyak voltak csupán –, aki leeresztette a redőnyt. A sárga, stukkós épület éppoly élettelenné vált, amilyen korábban volt. – Szóval – mondta. – Holnap lesz a napja. – Az ölébe húzta Lili fejét. Lehunyták a szemüket, és élvezték az erőtlen napsugarak melegét. Hallgatták a pázsiton heverésző lányok halk nevetgélését, és időnként eljutott hozzájuk az Elbán erőlködő lapátkerekes hajó által keltett hullámok loccsanása. Greta Teddy Crossra gondolt; egykor róla is azt hitte, hogy képes csodát tenni. Például akkor, amikor az a dolog történt Carlisle lábával. Greta és Teddy még csupán néhány hónapja házasodtak össze, a bakersfieldi spanyol házban laktak; az eukaliptuszligeteken akkoriban kezdtek keresztülsüvíteni az első forró szelek. Greta állapotos volt, a kis Carlisle-t hordta a szíve alatt. Sosem érezte jól magát, egész napját a Gumpnál vásárolt szófán töltötte. Egy nap aztán Carlisle, a testvére áthajtott a Ridge Route-on, azzal a sárga lökhárítós Detroiterrel, hogy meglátogassa őket, és hogy megnézzen egy-két ígéretes olajmezőt. A földiepermezők zöld szőnyegként terpeszkedtek azon a tavaszon, a peremükön, a dombok lábánál hamvasan aranylottak a mákföldek. Los Angelesből és San Franciscóból érkezett emberek szállták meg Bakersfieldet, amikor híre ment, hogy olaj lehet a föld alatt. Teddy Cross szüleinek déli szomszédja, egy hétköznapi farmer a szokásosnál kicsit mélyebben vágta bele a földbe a kapáját, és olajat talált. Teddy biztos volt benne, hogy a szülei is hasonló szerencsével járnának, Greta pedig titokban azon töprengett, vajon Teddy fontosnak tartja-e hogy meggazdagodjon, pusztán azért, hogy anyagilag is azonos szintre kerüljön vele. Délutánonként, miután gondoskodott Gretáról, Teddy kiautózott a szülei földjére, és az egyik vén tölgyfa árnyékában lyukakat fúrt a földbe. A munkához egy olyan földfúrót használt, amit szükség esetén újabb elemekkel lehetett megtoldani. Miközben a nap fénye visszaverődött az eperlevelek ezüstös hátsó oldaláról, Teddy verítékezve dolgozott, kínlódva próbálta mélyebbre, még mélyebbre juttatni a fúrót. És azután Carlisle is megjelent Bakersfieldben. Még erősen sántított, két, könyékig érő, elefántcsont nyelű mankóval járt. (Volt egy másik mankója is, az ezüstből készült; Mrs. Waud megkívánta tőle, hogy a társasági eseményeken azzal jelenjen meg.) A spanyol házban töltött első éjszakája során – Greta már aludt, csak később szerzett tudomást a történtekről – Teddy kivitte őt a szülei földjére, és megmutatta neki a kútját. „Attól félek, hogy csalódás éri őket” – mondta Teddy a szüleire célozva, akik ezalatt a házukban kuporogtak, amelynek deszkafalán keresztül vígan befújt a szél. A földön tátongó lyuk átmérője körülbelül akkora volt, mint egy férfi combjáé; deszkákból összeállított platószerűség vette körül. Teddy egy kötél végére erősített bögrével felhúzott egy kis talajmintát, amit a sógorával közösen megvizsgáltak. Mindketten izgatottak voltak. Teddy úgy nézett rá Carlisle-ra, mintha azt várná tőle, hogy azért, mert a

Stanfordra járt, képes lesz megállapítani valamit a minta láttán. „Szerinted van olaj odalent?” – kérdezte. Carlisle a földiepermező szélén álló, göcsörtös törzsű tölgyre, majd a lassanként bíborszínűvé váló égre nézett. „Nem vagyok biztos benne.” Jó félórát voltak odakint, ott álltak a napnyugtában, miközben a felélénkülő szél port kavart a bokájuk körül. Az ég lassanként elsötétült, sorban megjelentek a csillagok. „Menjünk!” –mondta Teddy, és Carlisle, aki sosem hibáztatta őt azért, ami Gretával történt, így válaszolt: „Jól van. Menjünk.” Teddy visszament a kocsihoz, Carlisle pedig követte, de a mankója vége beszorult a plató deszkái közé. A következő pillanatban az egyik lába – éppen a rosszabbik – úgy csúszott be a lyukba, mint valami kígyó. Talán nevetett volna azon, ahogy elterült a platón, csakhogy a lábába, a rossz lábába visszatért az élet, és vele együtt a fájdalom is. Teddy meghallotta Carlisle kiáltását, és visszarohant hozzá. „Jól vagy? Fel tudsz állni?” – kérdezte. Carlisle nem tudott felállni, a lába beszorult a lyukba. Teddy fogott egy feszítővasat, és nekilátott szétbontani a platót. A kifeszegetett deszkák hangos reccsenése puskalövésnek tűnt. A dombok aljában üvölteni kezdtek a prérifarkasok, a bakersfieldi éjszaka nyugodt csendjét a fejét a saját vállára hajtó Carlisle zokogása törte meg. Egy óra kellett ahhoz, hogy kiszabaduljon. Kiderült, hogy eltört a lábszára. Nem vérzett, de a bőre olyan lila lett, mint az érett szilva. Teddy visszatámogatta a kocsihoz, és az éjszaka sötétjében a völgyön átvágva, a földiepermezők, majd a káposztaföldek, a szőlészetek és végül a pekándióligetek mellett elszáguldva, a dombokon átkelve bevitte őt Santa Barbarába. Már majdnem éjfélre járt az idő, amikor egy monoklis orvos összeillesztette Carlisle törött csontját, és a rozsdavörös hajú éjszakás ápolónő pedig beáztatta a gézcsíkokat a gipszeskádba. Azután, jóval később, hajnal előtt nem sokkal Teddy és Carlisle behajtott a spanyol ház bambuszárnyas kocsibeállójára. Kimerültek voltak, de végre hazaértek. Greta még mindig aludt. „Azóta alszik, hogy az úr elment” – jelentette Akiko, akinek éppen olyan fekete volt a szeme, mint Carlisle lábszárán a sérült bőr. Amikor Greta felébredt, túlságosan álmos volt, és túlságosan erős hányinger kínozta ahhoz, hogy észrevegye Carlisle lábán a gipszet, ami porzott, mint a kréta: Carlisle kis, fehér nyomokat hagyott maga után. Greta végül erre a porra figyelt fel. Amikor meglátta, nem túl nagy érdeklődéssel elgondolkodott, vajon honnan származik. Arra gondolt, esetleg valamelyik párnából csorgott ki. Azután megtudta, hogy Carlisle megsérült, de nem érdekelte különösebben a dolog. „Ó, jól vagyok!” – mondta Carlisle, és Greta beérte ennyivel. (Később többször elmondta, akkoriban úgy érezte magát, és úgy is viselkedett, mintha valamiféle szer hatása alatt lenne.) Végignézett a testvére gipszén, de nem szólt, csak a szemét forgatta. Azután, amikor a nyár rászakadt a világra, és a hőmérő negyven körüli fokot mutatott, amikor Greta végül megszülte a gyermeket, Carlisle lábáról levágták a gipszet. A baba halott volt, Carlisle lába viszont egészségesebbnek tűnt, mint azóta a bizonyos nap, hatéves kora óta. Még mindig húzta egy kicsit a lábát, de már nem volt szüksége mankóra, és anélkül le tudott menni a spanyol ház süllyesztett nappalijába, hogy belekapaszkodott volna a lépcső melletti korlátba. „Ez az egyetlen jó dolog, ami Bakersfieldben történt” – mondogatta Greta később. Azután, amíg tartott a házasságuk, Greta úgy tekintett Teddy Crossra, mint egy csodatévőre. Egyszer, amikor látta, hogy Teddy összpontosítás közben összeszorítja a száját, olyan érzése támadt, hogy a férfi bármit, az égvilágon bármit képes lenne véghezvinni. Ám amikor most Lili mondott valami hasonlót Bolk professzorról, ő volt az, aki kinézett az Elbára, megszámolta a hajókat, azután pedig a gyepen heverésző lányokat, és csak ezt követően válaszolt: – Majd meglátjuk.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Lili a saját sikoltozására ébredt. Nem tudta, mióta alszik, de érezte, hogy nehéz morfiumköd üli meg az agyát. A szemhéja túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy megmozdítsa. Éles, magas üveghangon sikoltozott, ezt még ő is érzékelte; a hangja késként hasított végig a női klinika folyosóin, hatására végigfutott a hideg a nővérek hátán és az állapotos lányok feszülő hasán. A teste alsó felében lángoló fájdalom tombolt. Biztos volt benne, ha elég ereje lenne hozzá, ha fel bírná emelni a fejét, és lenézne, a lába között lobogó máglyát látna, lángokat, amelyek éppen szétperzselik a medencéje környékén lévő csontokat. Rémálomszerű kábulat vett rajta erőt, úgy érezte, az ágya fölött lebeg, onnan néz le a kis Lilire, akinek a testét Bolk professzor faragta át a létezésbe; Lilire, akit a takarója alatt hevederek szorítanak az ágyhoz, aki széttárt karokkal fekszik, akinek a törékeny kis csuklójának belső felén halványzölden futnak az erek. A lábára itáliai kenderből font köteleket hurkoltak; másik végükön homokzsákok lógtak. Mindkét oldalán négy zsák volt, mindegyik zsákhoz egy vastag kötél tartozott, és mindegyik kötél Lili lábszárára csavarodott, hogy rögzítsék a lábait, hogy megakadályozzák a görcsös vergődést. Egy ápolónő – Lili őt még nem ismerte – lépett be a szobába. Dús keblű volt. és bajuszos. – Mi a baj? – kiáltotta, azután visszanyomta Lilit a párnahalmokra. A sikoltozás mintha valaki máshoz tartozott volna. Lili egy pillanatig arra gondolt, hogy talán Einar sikítozik; talán Einar szelleme mozgolódik az ő teste belsejében. Iszonyú gondolat volt, olyan borzasztó, hogy hátradobta a fejét a párnákra, és becsukta a szemét. Ám még mindig sikoltozott – nem bírta abbahagyni –, a szája sarka felrepedt, a nyelve vékony, száraz húsdarabként mozgott előre-hátra. – Mi a baj? – kérdezgette egyre az ápolónő. Nem igazán aggódott, úgy viselkedett, mintha nem először látna ilyesmit. Fiatal volt, üveggyöngyökből fűzött nyaklánca belevágott a nyaka bőrébe. Lili ránézett (a nyakára, ami olyan húsos volt, olyan párnás, hogy redőivel már-már elrejtette a nyakláncot), és arra gondolt, hogy talán mégis látta már őt. Az ajka fölötti selymes szőrszálvonalat és a köténye alatt domborodó, méretes melleket valahogy ismerősnek találta. – Nem szabad mozognia – mondta az ápolónő. – Attól csak rosszabb lesz. Próbáljon mozdulatlan maradni. Egy zöld gumimaszkot illesztett Lili arcára. Lili a szeme sarkából látta, hogy az ápolónő egy tartályon kinyit valami csapot, beereszti az étert a maszkba. Ez volt az a pillanat, amikor rájött: már találkozott ezzel a nővel. Volt egy halvány emléke arról, hogy sikoltozva felébred, az ápolónő berohan hozzá – a köténye alatt hullámzottak a mellei – és gyorsan megméri a lázát. Aztán valamit igazított a lábaira erősített köteleken. Lili már arra is emlékezett, ahogy az ápolónő becsúsztatta a nyelve alá a hőmérő sima üvegrudacskáját. Ez… ez már megtörtént egyszer. A zöld gumimaszkot nem először tapasztották rá a szájára és az orrára. Ez a maszk. Úgy illeszkedett rá, mintha az Elba melletti, lángnyelvekkel körülvett, füstöt okádó gyárak valamelyikében kifejezetten az ő számára készítették volna, mintha az ő méretére öntötték volna ki műanyagból és gumiból. Jó néhány hétnek el kellett telnie, mire Lili kezdett kikecmeregni a fájdalom világából, de végül elérkezett az a nap, amikor Bolk professzor elrendelte: nem kaphat több étert. Az ápolónő, akit Hannának hívtak, leakasztotta a homokzsákokat, és kiszabadította Lili lábait. Túlságosan vékonyak és kékek voltak ahhoz, hogy képes legyen végigmenni a folyosón, de újra felülhetett, minden délelőtt egy-két órára, mielőtt a már jól ismert, darázscsípésre emlékeztető szúrást követően a karjába csúszott a napi morfiuminjekció. Hanna nővér sokszor beültette a kerekes székbe, és kitolta a télikertbe. Magára hagyta, hadd pihenjen; a kerekes széket az ablak mellett, az egyik cserepes páfrány mellett állította le. Május volt, odakint szépen zöldelltek a rododendronok. A Bolk laboratóriumának fala mellett húzódó virágágyásokban a tulipánok

már a nap felé nyújtogatták fejüket. Lili elnézte a pitypanggal teleszórt pázsiton cseverésző, állapotos lányokat. A nap sugarai szinte visszaverődtek fehér Nyakukról. A tél vége óta új lányok érkeztek. Mindig újak jönnek – gondolta Lili a teáját szürcsölgetve, és ráhúzta a takarót az ölére, amely a kék kórházi hálóing, a gézrétegek és a jódos kötések alatt nyílt, nedvedző seb, nyers hús volt. Ursula már nem volt a klinikán; ez kellemetlenül érintette Lilit, de túlságosan fáradt volt, és túlságosan elkábították a gyógyszerek ahhoz, hogy továbbvigye a gondolatot. Egyszer megkérdezte Frau Krebstől, hogy mi lett Ursulával. – Ne aggódjon miatta – felelte Frau Krebs, miközben megigazította a párnákat. – Most már minden rendben van. Greta csak néhány órára tudott bejönni hozzá, de legalább minden délután benézett. A Bolk professzor által hozott és a fémes hangú Frau Krebs által betartatott szabály értelmében délelőtt és este nem tartózkodhattak látogatók az intézetben. A lányoknak ilyenkor egyedül, pontosabban egymás társaságában kellett lenniük – mintha az lett volna a cél, hogy az állapotuk és a problémáik miatt olyan bajtársiasság alakuljon ki közöttük, amiben kívülállók nem osztozhatnak velük. Greta tehát minden nap megérkezett, általában ebéd után, amikor Lili állán még ott voltak a krumplileves cseppjei, és késő délutánig maradt, akkor ment el, amikor az árnyak már hosszúra nyúltak, amikor Lili feje le-lebukott a mellére. Lili alig várta, hogy meglássa az üvegfalú télikertbe megérkező Gretát, aki gyakran virágot – először nárciszt, azután, ahogy kitavaszodott, tátikát, végül pedig rózsaszínű peóniát – hozott neki; a csokrok sokszor eltakarták az arcát, ahogy belépett az ajtón. Lili türelmesen várt a fonott kerekes székében, hallgatta, ahogy Greta léptei végigkopognak a padlócsempéken. A lányok sokszor Gretáról beszélgettek („Ki az a magas amerikai nő? Az, akinek olyan csodálatos, hosszú haja van?”); Lilinek tetszett a duruzsolásuk, élvezettel hallgatta légies hangjukat, és közben arra gondolt, hogy ezeknek a lányoknak a melle nap mint nap megtelik tejjel. – Amint kikerülsz innen – mondta Greta, ahogy letelepedett az egyik nyugágyra, és feltette a lábát a hosszúkás, fehér párnára –, rögtön Koppenhágába viszlek, hogy szétnézhess! Greta ezt azóta ígérgette, hogy megérkezett Párizsból. Beszélt a vonatról és a kompról, amivel visszamennek majd Dániába; beszélt arról, hogy ismét kinyitják majd az Özvegyházban lévő lakást, ami az eltelt évek során üresen állt; beszélt arról, hogy miket fognak vásárolni a Fonnesbech áruházban, milyen murit csapnak majd a privát öltözőben. – Most miért nem mehetünk? – kérdezte Lili. Az elmúlt öt évben egyikük se tért vissza Koppenhágába. Lilinek volt egy halvány emléke Einarról, aki a feltűrt ingujjal dolgozó szállítómunkásokat utasítgatta, rájuk parancsolva, hogy óvatosan vigyék a bekeretezetlen vásznait tartalmazó ládát. Emlékezett rá, Greta hogyan pakolta át a szekrény fiókjainak tartalmát egy kis bőröndbe – abba a bőröndbe, amit soha többé nem látott. – Mert még nem végeztél itt – felelte Greta. – Miért nem? – Már csak egy kis ideig kell itt maradnod. Azután hazamehetünk. Ó, milyen szép volt Greta a rakott szoknyájában, a magas sarkú csizmájában, ahogy ott pihent mellette! Greta soha, soha senkit sem szeretett jobban, mint őt – ezzel tisztában volt. Most, hogy már a hivatalos papírjai is megvoltak, amelyekben az állt, hogy Lili Elbe a neve, most érezte át igazán, hogy Greta nem változott meg, és nem is fog. Ebbe a tudatba kapaszkodott bele a kórházi szobában, a nehéz takaró alatt eltöltött magányos éjszakákon, amikor a fájdalom olyan alattomosan támadt rá, akár egy sötétben ólálkodó rabló. Igen, Lili folyamatosan változott, ám Greta nem. Ő soha. Bolk professzor időnként csatlakozott hozzájuk, megállt előttük, amikor Greta a nyugágyon hevert, Lili pedig a kerekes székében üldögélt. – Nem foglal helyet közöttünk? – kérdezgette Greta. Alkalmanként háromszor, négyszer is feltette a kérdést, de a professzor sosem maradt velük annyi ideig, hogy megigya azt a csésze teát, amit Lili mindig

kitöltött neki. – A jelek szerint bevált a dolog – mondta Bolk professzoregy nap. – Ezt most miért mondja? – kérdezte Greta. – Nézzen rá! Ön szerint nem néz ki jól? – De, jól néz ki, de egyre izgatottabban várja, hogy túljusson az egészen – felelte Greta. – Szép lassan csinos, fiatal hölggyé válik. Lili rájuk nézett, ahogy előtte álltak; a derekuk az arca magasságában volt – ettől gyereknek érezte magát. – Már több mint három hónapja van itt – mondta Greta. – Egyre többször gondol a klinikán kívüli életre. Alig várja, hogy kilépjen a… – Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt se lennék! – vágott közbe Lili. A dühös kis megjegyzés úgy bukott ki az ajkai közül, mint az operáció utáni első, gyógyszerektől kábultan töltött napokban az étel. – Nem úgy beszéltünk – térdelt le hozzá Greta. – De igen… igazad van. Hogy érzed magad, Lili? Mondd el! Ma hogy vagy? – Jól, ha eltekintünk a fájdalomtól, de az is enyhül. Frau Krebs és Hanna nővér azt mondta, lassanként megszűnik, és akkor hazamehetek. – Lili előredőlt a kerekes székben. Megetette a kezeit, megpróbálta feltolni magát. „Ne állj fel! – mondta Greta. – Ne tedd, csak ha úgy érzed, készen állsz rá! Lili ismét próbálkozott, de a karjai nem bizonyultak elég erősnek. Üregessé vált a teste, szinte súlytalanná, kiürítette őt a betegség és a sebész szikéje. – Hamarosan készen fogok állni! – mondta végül. – Talán a jövő héten. Bolk professzor, visszaköltözünk Koppenhágába! Greta mondta már magának, hogy visszatérünk Koppenhágába? – Igen, tudok róla. – És visszaköltözünk a régi lakásunkba, az Özvegyházba. El kell jönnie hozzánk! Látogasson meg minket! Ismeri Koppenhágát? A lakásból csodás kilátás nyílik a Királyi Színház kupolájára, és ha kinyitjuk az ablakot, érezni lehet a kikötő illatát. – De Lili – mondta Greta –, a jövő héten még nem fogsz készen állni az utazásra. – Ha ilyen ütemben javul az állapotom, akkor… Akkor miért nem? Holnap újra megteszem az első lépéseimet. Holnap majd próbáljunk sétálni egy kicsit a parkban! – Talán elfelejtette, Lili? – kérdezte a professzor, a melléhez szorítva a papírjait. – Lesz még egy operáció. – Még egy operáció? – Már csak egy – mondta Greta. – De miért van szükség rá? Hát még nem csináltak meg mindent? Talán nem tették be a petefészkeimet? Nem távolították el a heréimet? Ezt is szerette volna kimondani, de valahogy nem bírta. Nem, ezt sosem fogja hangosan kimondani! Ez. Megalázó volt. Még Greta előtt is. – Még lesz egy utolsó beavatkozás – mondta Bolk professzor. – Eltávolítjuk a… És Lili – aki nem volt se idősebb, se fiatalabb, mint amilyennek az aktuális hangulatában érezte magát; aki egy lány kísértete volt, kortalan és nem öregedő; aki kamaszos naivitással kitörölte magából egy másik ember több évtizedes tapasztalatait; aki minden reggel úgy érintette meg duzzadozó melleit, mint egy bakfis, aki már alig várja, hogy jelentkezzen az első menstruációja – lehunyta a szemét szégyenében. Bolk professzor azt közölte vele, hogy odalent, a géz és a kötések alatt, a barna jódbevonat alatt (ami úgy nézett ki, mint az a felvizezett pörköltlé, amit Einar a háború alatt étel helyett evett), a friss, gyógyulófélben lévő sebben még mindig van valami, egy utolsó bőrcafat, ami Einarhoz tartozott. – Csupán annyit kell tennem, hogy eltávolítom, és befordítom a… Lili képtelen volt végighallgatni a részleteket. Gretára nézett, aki már ismét a nyugágyon ült, az ölébe

vette a vázlatfüzetét, és róla készített rajzokat, időnként felpillantva, majd újra a lapra nézve. És Lili tekintete találkozott Gretáéval, és Greta letette a ceruzáját. – Lilinek igaza van – mondta. – Nem tudná előrébb hozni a következő operációt, Bolk professzor? Miért kell várnunk? – Nem hiszem, hogy Lili készen áll. Még nem elég erős. – Szerintem az – jelentette ki Greta. Tovább vitatkoztak, Lili azonban lehunyta a szemét, és maga elé képzelte Einart, kisfiúként, ahogy ott üldögél azon a zuzmós sziklán, és Hansot nézi, aki a teniszütőjét meglóbálva visszaüt egy labdát. Henrik nyirkos kezére gondolt, ami a bálon megérintette az ő kezét; arra a forróságra gondolt, ami Carlisle szeméből sugárzott felé azon a párás reggelen, ott, a piactéren; Gretára gondolt, aki a szemét összehúzva, összpontosítva nézte őt, a lakkozott ládán ülő modellt. – Csinálja meg most! – mondta halkan. Bolk professzor és Greta abbahagyta a szócsatát. – Mit mondott? – kérdezte Bolk. – Mondtál valamit? – kérdezte Greta. – Kérem, csinálja meg most! A hátsó kertben az új lányok, akiket Lili nem ismert, összeszedték a könyveiket és a pokrócaikat, és visszasétáltak az épületbe. A fűzfák ráhajoltak a klinika pázsitjára; a lányok háta mögött egy nyúl rohant el az egresbokrok között. Az Elba hátán laposfenekű uszályok úsztak, a nap sugarai felfénylettek a túlsó parton álló drezdai házak réztetején és a Frauenkirche ezüstösnek tűnő kupoláján. Lili lehunyta a szemét és álmodott – átképzelte magát a jövőjébe, ahogy átvág a Kongens Nytorv terén, V. Keresztély király szobrának árnyékában, és csupán egyetlen ember van az egész világon, aki megállíthatná, aki a szemébe nézne: egy Jóképű idegen, akinek a szíve azt súgná, hogy érintse meg Lili kezét, és mutassa ki iránta érzett szerelmét. Amikor felnézett, látta, hogy Greta és a professzor a télikert ajtaja felé fordul, ahol egy magas férfi állt. A kabátját a karjára hajtva tartó sziluett elindult feléjük. Lili látta, hogy Greta a férfit nézi, és közben gyors mozdulattal a füle mögé igazítja a haját. Az egyik ujja végigsimított az arcán lévő himlőhegen. Összedörzsölte a két tenyerét (a csuklóján vidáman csilingeltek a karkötők), és halk, elfúló hangon odaszólt Lilinek: – Nézd csak! – Azután: – Hans.

NEGYEDIK RÉSZ

Koppenhága, 1931

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Visszatértek az Özvegyházba. Az évek során az épület állapota meglehetősen leromlott. Amíg Párizsban voltak, Greta felfogadott egy Poulsen nevű embert, hogy gondoskodjon a ház karbantartásáról. Havonta egyszer postára adott egy csekket, amihez csatolta az utasításait. „Remélem, mostanra sikerült kitisztítani az esővízcsatornákat” – írta. Vagy: „Kérem, cserélje ki az ablaktáblák zsanérjait!” Ám Poulsen egyetlen utasítást sem hajtott végre. Azon kívül, hogy felsöpörte a folyosót, és elégette a szemetet, nem sokat tett. Amikor Greta és Hans egy reggel – amikor a hó már megmaradt az ablakpárkányokon – megérkezett Koppenhágába, Poulsen egyszerűen nem volt sehol. A ház homlokzata kopott rózsaszínné fakult. A felső szinteken az ablakpárkányokat vastagon beborította a sirályguanó. Abban a lakásban, ahol a kilencvenes éveit taposó, zsémbes öregasszony lakott (éjszaka halt meg a szerencsétlen, a Saját takarója tekeredett rá a nyakára, attól fulladt meg), hiányzott az egyik ablakból az üveg. A lépcsőházban, a legfelső szintre vezető résznél finom, fekete korom réteg tapadt a falakra. Gretának hetekbe tellett, hogy előkészítse a lakást Lili számára. Hans mindenben segített neki, felfogadott egy csapatot, hogy fessenek ki, és hívott egy szakembert, hogy csiszolja fel a padlót. – Szerinted megfordult már a fejében, hogy egyedül éljen? – kérdezte Hans egy nap. Greta meglepődött. – Tessék? Mármint. nélkülem? Greta apránként bevezette Lilit a koppenhágai élet tengerébe. Latyakos délutánokon megfogta a kezét, és végigsétált vele a Kongens Have kopasz ágú fái, sövényei között. Lili kelletlenül csoszogott és topogott, a száját a sáljába rejtette. A műtéteket követően állandó fájdalmai voltak, a kínja mindig fellángolt, amikor kezdett elmúlni a morfium hatása. Greta ilyenkor megfogta a csuklóját: „Nyugalom. Nem kell kapkodnunk. Csak szólj, amikor készen állsz.” Tudta, el fog jönni az a nap, amikor Lili egyedül akar nekivágni a világnak. Biztos volt benne, látta Lili arcán, amit sokszor úgy tanulmányozott, ahogy azokét a nőkét, akik a pékségben vásárolt vajastekerccsel a kezükben reggelente sietősen keresztülvágtak a Kongens Nytorvon, akik még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy a szemükben ott lobogjon a remény. Biztos volt benne, mert hallotta Lili hangján, amikor hangosan felolvasta az újságból a házassági híreket. Tudta, el fog jönni ez a nap, de rettegett tőle, és időnként eltöprengett, vajon mihez kezd majd, ha tényleg úgy alakulnak a dolgok, ahogy várható, ha Lili tényleg el-hagyja az Özvegyházat, egy kis bőrönddel a kezében. A Koppenhágában töltött első néhány hónap során voltak olyan napok, amikor Greta úgy érezte, sikerül kialakítaniuk egy saját életet, nekik kettejüknek, az Özvegyház legfelső szintjén, abban a lakásban, amelyet egy délutánnál hosszabb időre egyikük sem fog elhagyni. Időnként, amikor ott üldögéltek a vaskályha mellett, úgy érezte, a felfordulás évei után végre lecsillapodik körülöttük a világ, és mostantól fogva mindketten békében, nyugalomban festhetnek és élhetnek, elszigetelten, de együtt. Úgy érezte, most valóra válhat az, amire mindig vágyott: egyedül lehet, de szeretni fogják, és ő is szerethet. „Szerinted elképzelhető, hogy valaha szerelmes leszek?” – kezdte kérdezgetni Lili, amikor visszatért a tavasz, és a szürke árnyalatai kiszivárogtak a kikötőből, hogy a helyükre kékek költözzenek. „Szerinted megtörténhet velem valami ilyesmi?” 1931 tavaszával együtt aztán beköszöntött a piacok zsugorodása, a fizetőeszközök értékvesztése, rájuk telepedett a gazdasági és egyéb problémák fekete fellege. Az amerikaiak sorban elhagyták Európát – legalábbis az újságokban ez állt. Greta találkozott egy hódprémgalléros amerikai asszonnyal, aki a Deutscher Aero-Lloydnál, a gyermekét az ölében tartva váltott jegyet a repülőgépre és a hajóra. A festmények hosszú ideig függtek a galériák falán, de bármilyen jók voltak, nem keltek el. Komor és zord volt a világ, amibe Lilinek ki kellett lépnie – ez nem ugyanaz a világ volt, amit Einar elhagyott. Greta reggelente megbökdöste Lilit, aki időnként nem tudott magától felébredni. Greta leakasztott egy

szoknyát a vállfáról, elővett egy fagombos blúzt, egy hópehelymintás kézelőjű szvettert. Segített Lilinek az öltözködésben, felszolgálta neki a kávét, a fekete kenyeret meg a kapros füstölt lazacot. Lili általában csak a délelőtt közepére tért teljesen magához, száraz szájjal ekkorra pislogta ki magából a morfiumot. „Biztos nagyon fáradt voltam” – mondta bocsánatkérően, mire Greta bólintott, és így válaszolt: „Semmi gond nincs ezzel.” Amikor Lili egyedül csinált valamit (vásárolt a Gammel strandon, a halpiacon, vagy elment arra a fazekastanfolyamra, amire Greta íratta be), Greta festeni próbált. Hosszabbnak tűnt, de csupán hat év telt el azóta, hogy itt élt, ebben a lakásban, ahol mindent átitatott a kísérteties heringszag. Néhány dolog ugyanolyan volt, mint régen: felharsantak a Svédországba vagy Bornholmba tartó kompok kürtjei, nem változott a délutáni fény, amely közvetlenül azelőtt világított be az ablakon, hogy a nap a templomtornyok sziluettjét az égre vetítve lemerült a város mögé. Ahogy ott állt az állványa előtt, Greta az akkori Einarra és a mostani Lilire gondolt. Lehunyta a szemét, és hallgatta az emlékek csilingelését, azután rádöbbent, hogy valójában a kantoni mosónő jelzését hallja, aki még mindig az utcán állva tudatta, hogy megérkezett. Úgy érezte, semmit sem kell megbánnia. A király már-már riasztó gyorsasággal jóváhagyta a válásukat. Természetesen nem élhettek együtt úgy, mint férj és feleség, hiszen már mindketten nők voltak, Einar pedig ott feküdt az emlékezés koporsójában. Ennek ellenére a fekete csokornyakkendőt viselő, idegesen remegő ujjú hivatalnokok nagy meglepetést okoztak Gretának, amikor rájuk nem jellemző fürgeséggel elvégezték a papírmunkát. Arra számított, hogy a bürokrácia malmai lassan őrlik meg az ügyet; még az is megfordult a fejében, hogy a kérvényük elvész valamilyen irattartóban. Bár nem szívesen vallotta be, ennek a kérdésnek a megítélésében ő is olyan volt, mint a fiatal pasadenai nők többsége: a válást a morális petyhüdtség jelének tartotta, pontosabban: úgy gondolta, hogy aki válik, abból hiányzik a nyugati gerinc. Azon kapta magát, hogy szokatlan módon érdekli, mit gondolnak, mint mondanak róla mások – mintha csupán arról lett volna szó, hogy annyira frivol és gyengeelméjű volt, hogy elkövette azt a hibát, hogy nem a megfelelő férfihoz ment feleségül. Nem, Greta nem szeretett így gondolni magára. Kérvényezte Einar Wegener halotti anyakönyvi kivonatát. Nehezen tudta megszerezni, mert annak ellenére, hogy a hivatalban mindenki ismerte az ügy természetét, senki sem akarta jóváhagyni a kérelmet. Végül aztán találkozott egy olyan hivatalnokkal – hosszú orra alatt fehér, bajuszra emlékeztető szőrpamacsot viselt –, aki úgy vélte, valóban az áll a legközelebb az igazsághoz, hogy Einar Wegener már nem él. „Megértem, de attól tartok, nem tudom átírni a törvényt” – mondta. Az előtte tornyosuló irathalom majdnem a bajuszáig ért. „De a férjem már halott” – próbálkozott Greta, és mindkét öklével rácsapott a pultra, amely elválasztotta őket a könyökvédős, mellényben és ingujjban dolgozó, sárgás dohánybűzt árasztó, ceruzahegyezék-szagú hivatalnokoktól. „Halottá kell nyilvánítani” – mondta, amikor utoljára elment a kormányzati hivatalba. Ekkorra már egészen meglágyult a hangja. A bürokraták szobájában az ő egyik korai festménye függött; a kép azt a Herr Ole Skramot ábrázolta, aki kevesebb, mint egy hónapig volt a királyi kormány miniszterhelyettese; aki tulajdonképpen csak különös, többek által végignézett halála miatt vált emlékezetessé: egy légballon összegubancolódott kötélzete miatt kellett elbúcsúznia az élettől. Hiába érvelt, hiába könyörgött, csak annyit tudott elérni, hogy Einar Wegenert hivatalosan „nyom nélkül eltűntnek” nyilvánították. – Lilinek a saját életét kell élnie – mondta Hans egy nap. – Egyedül kell talpon maradnia, saját barátokat kell szereznie. – Nem akadályozom meg ebben – felelte Greta. A Királyi Művészeti Akadémia bejáratánál, a boltív alatt futottak össze. Április volt, a Balti-tenger felől hideg, sós szél fújt. Greta felhajtotta a gallérját. Mellettük levágott ujjú kesztyűt viselő diákok siettek el. – Egyébként neked is erre van szükséged – tette hozzá Hans. Greta erre nem válaszolt, de végigfutott a hideg a gerincén. Kilátott a Kongens Nytorvra; V.

Keresztély király szobra előtt egy fiú – kék sála egészen a térdéig leért – éppen megcsókolt egy lányt. Hansszal éppen ez volt a problémája: mindig eszébe juttatta, hogy mi az, ami nem az övé; azt, amiről már sikerült elhitetnie magával (akkor, amikor az olvasószékében ülve Lili hazaérkezését várta, amikor a lépcsőházból érkező minden zajra megdobbant a szíve), hogy tulajdonképpen nincs is szüksége rá. Nem értette, mitől fél. – Mi lenne, ha holnap elautóznál velem Helsingorbe? – kérdezte Hans. – Nem hiszem, hogy el tudok szabadulni – felelte Greta. A szél felerősödött, keresztülfújt az épület oszlopcsarnokán, azon a helyen, ahol a falakra mély karcolásokat húztak a túl széles szekerek. Greta és Hans bement az épületbe. A deszkapadlót nem viaszolták fel, a falakat lágy szappanzöldre festették, a lépcső korlátja fehér volt. – Mikor fogadod el már végre, hogy ő nem a tiéd? – Sosem mondtam, hogy az enyém. – Azután: – A munkámról beszéltem. Még egy napra is nehezen tudok elszakadni tőle. – Honnan tudod, ha nem próbálod ki? Greta hirtelen úgy érezte, elvesztett valamit, mintha a haladás és az idő könyörtelenül elragadta volna tőle a diákéveit, mintha a múltja nem egészen lett volna az övé. – Einar halott – hallotta a saját hangját. – Lili viszont nem. – Hansnak igaza volt. Lili tényleg élt, valószínűleg éppen a lakásban takarított, az arca visszatükröződött a napsütötte ablaküvegben. Lili, azokkal a szépséges, csontos csuklóival, a majdnem fekete szemével. Lili, aki előző nap közölte: „Azon gondolkodom, hogy munkát vállalok.” – Hát nem érted, hogy egy kicsit szomorú vagyok? – kérdezte Greta. – Hát nem érted, hogy éppen ezt akartam hallani tőled? – Hans. Azt hiszem, mennem kell. – Ez volt az a pillanat, amikor Greta észrevette, hogy a lépcső aljában állnak, pontosan ott, ahol először csókolózott Einarral, ahol belészeretett. Itt, a fehér korlát előtt, a hónuk alatt befejezetlen képeket, vázlatokat tartó diákok lábai által évtizedek óta koptatott lépcsőfokok előtt. Az ablaktáblákat becsukták. A folyosó csendes volt; egy lélek sem tartózkodott a közelben. Talán valamennyi diák el tűnt? Elmentek valahova? Greta hallotta, hogy valahol becsukódik egy ajtó, a helyére kattan a zárnyelv. Aztán újra csend. Valami érzékelhetetlen dolog jutott át Hanstól hozzá, miközben odakint, az ablakon túl, az udvaron, az akadémia hosszú árnyékában a kék sálas fiú újra meg újra meg újra megcsókolta azt a lányt.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET ili a fonott székben ült, és azon töprengett, vajon ez-e a

L

legmegfelelőbb pillanat-e arra, hogy elmondja Gretának. Az ablakon keresztül látta a csatorna vizén lebegő heringhalász-hajók árbocait. A háta mögött Greta festett, az ő hátát akarta a vászonra varázsolni. Greta egyetlen szót sem szólt, miközben körvonalazta a festményt; Lili csak a karkötői csilingelését hallotta. Az ágyéka mélyén még ott izzott a fájdalom maradványa, ami – úgy tűnt – állandóvá vált, ám ő menet közben megtanította magát, hogyan hagyja figyelmen kívül. Az ajka belső része már egészen kisebesedett a rengeteg harapdálástól. Bízott benne, hogy Bolk professzor nem tévedett, amikor azzal biztatta, hogy előbb-utóbb elmúlik a kín. A klinikán fekvő lányokra gondolt. Egy nappal azelőtt, hogy Bolk professzor kiengedte, a többiek partit rendeztek a kertben. Két lány kihúzta a gyepre a fehér öntöttvas asztalt, egy harmadik egy nyuszimintás kaspóban kankalint hozott a szobájába. A lányok megpróbáltak ráteríteni az asztalra egy sárga abroszt, de meggyűlt a bajuk a széllel. Őt ültették az asztalfőre, a hideg fémszékre, onnan figyelte, ahogy a lányok megpróbálták lecsipeszelni az abrosz sarkait. Amikor a sárga anyag éppen a levegőbe emelkedett, a rajta keresztülszűrődő napsugarak Lili szemébe világítottak, és rávetültek az ölében tartott kaspóra. Frau Krebs egy szalaggal átkötött dobozt adott Lilinek. „A professzortól – mondta. – Megkért, hogy adjam át. Neki Berlinbe kellett utaznia, a Szent Norbert kórházban vesz részt egy műtéten. Azt mondta, köszönjek el magától a nevében.” A szalagot csomóra kötötték, Lili képtelen volt kibogozni, Frau Krebs azonban elővett a kötényéből egy katonai kést, és gyorsan átvágta. Ezzel csalódást okozott a lányoknak, akik szerették volna belefonni a szalagot Lili hajába, ami a kórházi tartózkodás során úgy megnőtt, hogy már a válla alá ért. A méretes dobozt puha papírdarabokkal bélelték ki. A belsejében Lili egy dupla félkört formázó ezüst képkeretet talált. Az egyik, kissé elnyújtott félkörben egy fotó volt, amely róla készült: az Elba partján, a magas fűben állt. A kép minden bizonnyal Gretától származott, mivel Lili a professzorral egyszer sem ment le a folyópartra. A második elnyújtott félkörbe egy alacsony, kalapos férfi fényképét helyezték el. A férfi szeme olyan sötét és árnyékos volt, hogy a bőre szinte világított alatta. A nyaka furcsán vékonynak tűnt a gallérjában. A fonott székben ülve Lili jól látta a könyvespolcon elhelyezett keretet és a két fényképet. Hallotta, ahogy Greta ceruzája neszez a vásznon. A haját középen választotta el, tincsei a nyaka mindkét oldalára ráhullottak. A borostyángyöngyök a nyaka körül voltak, érezte a lánc aranycsatjának hideg érintését. Korábban volt egy látomása, amelyben egy kövér, sonkalábú, bütykös ujjú asszony jelent meg, az a nő, aki egykor ezt a láncot viselte. Természetesen nem ismerte ezt az asszonyt, de akkor a látomásban a mezőn, és maga előtt látta a láncot is, amely az asszony mellei közötti völgybe csúszott. Nem zavarta az, amire emlékezett, és az sem, amire nem. Tudta, hogy az, élete nagy része, a korábbi élete olyan volt, Mint egy könyv, amit kicsi gyerekként olvasott: egyszerre volt ismerős és elfeledett. Fel tudta idézni a gyermekkora mezőit, a sáros tavaszokat, még azokat a lyukakat is, amelyekben rókacsaládok éhek. Fel tudta idézni a tőzegre lecsapó kapa rozsdás, tompa lém fejének látványát és a nyakában lévő borostyángyöngyök üreges koppanásait. Emlékezett egy magas fiú sziluettjére nagy volt a feje, és ott sétált a mező szélén. Azt nem tudta, hogy kicsoda, azt viszont igen, hogy volt idő, amikor ő volt az a rémült kisgyermek, aki azt a bizonyos fekete és lapos sziluettet figyelte, ahogy a mező peremén rárajzolódott a horizontra. A mellkasában megduzzadt valami, amikor ez a sziluett közelebb került hozzá, ahogy a sziluettkar megérintette a kalapja karimáját. Mindezt tudta. Fel tudta idézni, hogy akkor azt mondta magának: igen, szerelmes.

– Elpirultál – mondta Greta az állvány mellől. – Valóban? – Lili a nyakán érezte a forróságot, az arcán a cseppekké váló izzadtságot. – Nem tudom, miért. De ez nem volt igaz. Pár héttel korábban elment a Landmandsbankenbe, hogy betegye a széfbe azt a gyöngyös-gyémántos brosst, amit Gretától kapott. Ám mielőtt elindult a bankba, megállt az egyik boltnál, hogy vegyen két szőrecsetet Gretának. A boltos – idős férfi volt, a csuklója rózsaszínű és puha – felnyúlt a terpentines polchoz. Éppen kiszolgált egy vevőt, egy férfit, akinek göndör fürtjei jócskán ránőttek a fülére. Lili nem látta a vevő arcát, de dühös volt rá amiatt, hogy éppen a legkisebb doboz terpentint akarja megvenni, ami ráadásul a legmagasabb polcon van. „Megyek, szerzek egy pár kesztyűt. Azonnal visszajövök!” – mondta a vevő a boltosnak, aki még mindig a létrán egyensúlyozott. Megfordult, és egy „elnézést, kisasszony” mormogással elhaladt Lili mellett. Ahogy a férfi elsuhant mellette, Lili a pulthoz tapadt, és visszafojtotta a lélegzetét. A férfi hosszú haja végigsimította az arcát; halvány gabonaszag csapott az orrába. „Elnézést” – ismételte a férfi. És akkor Lili tudta. A mellére szorította az állát, és nem volt biztos benne, mit szeretne, mi történjen ezután. Aggódott a külseje miatt – a szél valószínűleg kifújta az arcát. A polc aljára meresztette a szemét, ahol a gyerekeknek való, fémdobozos vízfestékeket tartották. Letérdelt, hogy megnézze, mennyibe kerül egy tizenkét festékkorongot tartalmazó doboz, és közben kisöpörte az arcából a haját. Ez volt az a pillanat, amikor Henrik meglátta őt. Lili érezte a vállán a férfi kezét. „Lili? Te vagy az?” Kimentek a boltból; a kis szatyor, amiben a terpentinesdoboz volt, Henrik karján himbálózott. Lili megállapította magában, hogy Henrik idősebb lett, a szeme körül a bőr vékonyabbá és halványan kékessé változott. A haja sötétebb volt, mint a pácolt tölgyfa, de nem fénylett annyira. A nyaka, a csuklója megvastagodott. Már korántsem lehetett szépnek mondani; hétköznapian jóképű férfi lett belőle. A sarki kávézóban ültek le. Henrik mesélt magáról, a tengerről készített festményeiről, amiket New Yorkban jobban el lehetett adni, mint Dániában; a Long Island-i automobilbalesetről, aminek során kis híján meghalt (a Kissel Gold Bugja kereke egyszerűen kitört, átszakította a felhágólemezt, és a homlokának csapódott); a magas pofacsontú Sutton Place-i nőről a menyasszonyáról, aki nem egy másik férfi miatt hagyta őt faképnél, hanem egyszerűen azért, mert már nem szerette. „Jaj, elfelejtettem! – szólalt meg Lili hirtelen. – Elfelejtettem ecsetet venni Gretának!” Henrik visszakísérte a bolthoz, de az időközben már bezárt. Ott álltak az utcán, a fejük fölött a szél lengette a bolt vaskarra erősített cégérét. „A műtermemben van pár vadonatúj, felesleges ecset – mondta Henrik. – Elmehetünk értük, ha gondolod.” A szeme könnycsepp alakú volt; Lili már egészen elfelejtette, milyen rövidek és vastagok a szempillái. Ismét megérezte a jellegzetes gabonaszagot. „Ettől az egésztől most. megijedtem egy kicsit” – mondta, amikor Henrik arca közelebb került az övéhez. „Ne! – kérte Henrik. – Kérlek, ne félj tőlem!” A fejük fölött tovább lengedezett és zörgött a bolt cégére. Elindultak Henrik műterme felé, ami az Inderhavn túlsó oldalán volt, ott, ahol később – miután Henrik vörösbort töltött Lilinek, földieperrel kínálta, és megmutatta neki a tengerről készült festményeit – megcsókolták egymást. – Tessék, most még jobban elpirultál! – jegyezte meg Greta. Felkapcsolt egy lámpát, az edénykéjében áztatni kezdte az ecseteit. – Kérsz egy pirulát? Jól vagy? Lili nem tudta, hogyan mondja el Gretának. Amikor visszaköltöztek Koppenhágába, megkérdezte: „Tényleg úgy gondolod, hogy továbbra is együtt kellene élnünk? Két nő, ebben a lakásban?” „Talán amiatt aggódsz, hogy mit mondanak majd az emberek? – kérdezett vissza Greta. – Erről van szó?” És Lili, aki nem igazán volt biztos benne, hogy egyáltalán miért tette fel a kérdést, így válaszolt: „Nem. Nem erről. Csak éppen. Rólad gondolkodtam.” Nem, Lili nem tudott beszélni Gretának, egyelőre még nem tudta elmondani a Henrikkel kapcsolatos dolgot. Fogalma sem volt róla, hol kezdje el. Talán a csóknál, amire Henrik félhomályos műtermében került sor? Vagy azt mesélje el, hogyan ölelte át Henrik a vállát, amikor alkonytájt, amikor a nevelőnők

hazafelé indultak a gyerekkocsikkal, sétáltak egyet a Kongens Haveben? Vagy azt mondja el, hogy Henrik keze, amit sűrű, fekete szőr borított, hogyan érintette meg a nyakát, azután meg a mellét? Vagy számoljon be róla, hogy mi állt abban a levélben, amit Henrik másnap a kantoni mosónővel küldött neki? Mondja el, milyen volt a tintapacás, gondosan összehajtogatott lap, hogy a leírt szavak egyszerre árulkodtak szerelemről és bűnbánatról? Hol kezdjen hozzá? Csupán három hét telt el azóta, hogy abban a művészboltban összefutottak, Lili mégis úgy érezte, egy új élet vette kezdetét. Hogyan mondja ezt el Gretának? – Szeretnék sétálni egyet – mondta Lili, és felállt. – Még nem fejeztem be. Visszaülnél? Csak pár percre. – Most szeretnék menni, mielőtt besötétedik. – Akarod, hogy elkísérjelek? – Nem, jól elleszek. – Egyedül? Lili bólintott. Valami megszüntethetetlen kettősség élt benne: szerette, ugyanakkor sajnálta is Gretát azért, hogy ennyire törődik vele. Ilyen egyszerű volt. Kinyitotta a szekrényt, hogy elővegye a kabátját és a sálját. Greta nekilátott, hogy rendbe tegye a festékeit, az ecseteit. IV. Edvard ugatni kezdett Lili bokájánál. A lakásba bevágott az utolsó, rézsútos napsugár. Megszólalt a bornholmi komp kürtje. Miközben felvette a bambuszgombos, kék kabátot, Lili arra gondolt, végigsétál a rakparton, átmegy a pallón, és abban a kabinban ül le, ami a komp orrában van – az orrban, amely pontosan a tengerben álló kis sziget irányába mutat. Leül, de nem fog elhajózni. Még nem. – Majd jövök – hallotta a saját hangját. – Igen, rendben. Jól van. – Aztán: – Tényleg nincs szükséged társaságra? – Ma este nincs. – Jól van. – Greta a karjába vette IV. Edvardot, és az egyre erőtlenebbé váló fényben a lakás közepére állt, miközben Lili felkészült rá, hogy magára hagyja őt. Lili úgy érezte, muszáj elszöknie. Henrik korábban tudatta vele, sokáig a műtermében marad, dolgozni fog. „Keresd a fényt” – írta a mosott ruhák között becsempészett levélben. – Sokáig elmaradsz? Lili megrázta a fejét. – Nem tudom. Tényleg nem. – Elkészült, már a kabátját is begombolta. Elhatározta, beszélni fog Gretának a férfiról, Henrikről. Beszélni fog, de nem ezen az estén. – Jó éjszakát! – mondta, és furcsa érzése támadt. Amikor kinyitotta az ajtót, Hans állt előtte. Hans, aki éppen felemelte a kezét, éppen kopogni akart. Hans belépett. Lili az ajtóban maradt. Hans fáradtnak tűnt, a nyakkendőjét meglazította. Megkérdezte Lilitől és Gretától, együtt vacsoráznának-e vele. – Éppen indultam – mondta Lili. Greta közölte, hogy Lili az utóbbi időben nagyon elfoglalt. Dühösnek tűnt emiatt; az indulatait akkor sem tudta leplezni, amikor beszámolt Hansnak arról, hogy Lili munkát talált: a Fonnesbech áruházban eladó, a parfümöspult mögött álldogál. – Azért vettek fel, mert beszélek franciául – magyarázta Lili. A Fonnesbech igazgatónője (fekete blúza furcsán lelapította a melleit) arra kérte Lilit, hogy akcentussal beszéljen a vevőkkel. „Beszéljen egy kicsit úgy, mint a francia nők. Játssza el, hogy valaki más, nem az, akinek látszik. Az áruházunk valójában egy színpad!” Lili minden nap kipakolta a metszett üvegfiolákat egy ezüsttálcára. Lesütött szemmel járt-kelt, és halkan megkérdezte az előtte elhaladó vásárlókat, a csuklójukra fújhat-e egy kis illatot. – Mennem kell – mondta Lili. Előrelépett, hogy búcsúzóul megcsókolja Hansot. Hans kijelentette, szeretné elkísérni őt, de Greta közölte vele, hogy Lili egyedül akar lenni.

– Csak egy darabig tartanék vele – mondta Hans. – Aztán visszajövök, Greta, és megvacsorázunk valahol. Az éjszaka párás volt. Az úttest túlsó oldalán egy asszony éppen bekopogott dr. Moller ajtaján. Lili és Hans tétován álldogált az Özvegyház előtt. – Merre? – kérdezte Hans. – Christianshavnba indultam, de nem kell elkísérned – felelte Lili – Túl messze van. – Greta mostanában hogy van? – Ismered őt. Nála semmi sem változik. – Ez nem igaz. Sikerült visszailleszkednie? Lili megállt, és elgondolkodott, vajon ez mit jelent. Vajon Gretában nem éppen ez a frusztrálóan csodálatos dolog? Az, hogy mindig ugyanolyan? Az, hogy mindig fest, mindig tervezget, mindig hátrafogja a haját? – Jól van. – Aztán: – Azt hiszem, haragszik rám. – Miért? – Néha elgondolkodom, tulajdonképpen miért hagyta, hogy ezt az egészet végigcsináljam. Miért, ha azt hitte, hogy utána minden ugyanúgy lesz, mint régen? – Erre sosem gondolt – mondta Hans. – Mindig is tudta, mit jelent a dolog. A felkötött karú asszony bebocsátást nyert dr. Moller házába. Lili egy kiáltást hallott a fejük fölötti ablakból, a tengerész lakásából. – Hová mész, Lili? – kérdezte Hans. Két kézzel megfogta Lili kezeit, kidörzsölte belőlük a hideget. Lili időnként meglepődött, hogy nem roppan össze egy férfi érintésétől. Alig tudta elhinni, hogy a húsa és a csontja képes kibírni egy férfi ujjainak kutató motozását. Henrik esetén különösen furcsa volt a dolog, mivel az ő kezei a gerince minden egyes csigolyáját kitapintották már. Henrik keze úgy tartotta a vállait, hogy olyan érzése támadt, mintha egy darab papír lenne, amit pillanatokon belül összehajtogatnak. Erre persze nem került sor, nem történt semmi baj, és Henrik tovább simogatta, tovább csókolgatta. – Régóta ismerjük egymást – mondta Hans. – Azt hiszem, szerelmes vagyok – kezdte Lili, és mindent elmondott Henrikről. Elmondta, hogyan szoktak csókolózni a férfi műtermében; elmondta, hogy úgy érzi, soha többé nem képes visszatérni az Özvegyházba. – Sejtettem, hogy így lesz – mondta Hans. – Gretának miért nem mondtad el? – Féltékeny lenne. Megpróbálná megakadályozni. – Honnan tudod? – Egyszer már megpróbálta megakadályozni. – De az rég volt, nem? Lili elgondolkodott. Hansnak igaza volt, de nem ismerte annyira Gretát, mint ő. Nem, Hansnak nem kellett elviselnie azokat a gyilkos pillantásokat, amiket ő kapott Gretától, valahányszor elhagyta a lakást, vagy amikor késő éjjel ért haza. Mit is mondott egyszer Greta? „Nyilvánvaló, hogy nem vagyok az anyád, mégis szeretném tudni, hol töltöd az idődet!” – Talán nincs joga megtudni? – kérdezte Hans. – Mármint Gretának? – Lilinek el kellett ismernie, Greta nem volt mindig ilyen; időnként másképpen viselkedett. Egy hete is, amikor megvárta őt a Fonnesbech személyzeti kijáratánál. „Ne haragudj, hogy megváltoztattam a terveinket – mondta, de Hansszal vacsorázni megyünk. Gondolom, nem bánod, hogy magadra maradsz.” Vagy a minap, amikor felkeltek a szunyókálásból: „Arról álmodtam, hogy férjhez mentél.” – Elkísérhetlek a hídig? – kérdezte Hans. – Elvagyok egyedül. Menj fel, menj vissza Gretához! – Csak ekkor tűnt fel neki, hogy Hans és Greta milyen közel került egymáshoz, együtt ebédeltek és vacsoráztak; csendes estéket töltöttek együtt az

Özvegyházban, pókereztek, míg ő hazaért, Greta, rá egyáltalán nem jellemző módon, egyre többször hagyatkozott a férfira: „Erről hadd kérjem ki Hans véleményét!” – Feleségül akarod venni őt? – Még nem kértem meg a kezét. – De megteszed? – Ha megengedi. Lili nem volt féltékeny. Miért is lett volna az? Megkönnyebbülést érzett, bár közben valósággal letaglózta néhány emlékkép: Hans és Einar, ahogy a tanyaház előtt játszik; a kályhacső mellé akasztott kötény; Greta, ahogy végigüldözi Einart a Királyi Akadémia folyosóin; Greta, a mindig rohanó Greta, ahogy az esküvőjük napján leviharzik a St. Alban-templom lépcsőjén. Lili úgy érezte, teljes mértékben megváltozott az élete, és hálás volt ezért. – Addig nem fog feleségül jönni hozzám, amíg nem tudja biztosan, hogy megtaláltad a helyed, és jól élsz. – Ezt ő mondta? – Nem kellett kimondania. A tengerész lakásából újabb kiáltás hallatszott. Becsapódott egy ablak. Lili és Hans elmosolyodott. Az utcalámpák fényében Hans olyan fiatalnak látszott, akár egy kölyök. Elöl felállt a rakoncátlan hajtincse, az arca két oldalán megjelentek a rózsaszínű foltok. Lili látta a lélegzetét, látta a sajátját, és látta, ahogy a két párafelhőcske összeolvad. – Rohadt kurva! – bömbölte a tengerész, szokásához híven. – Elrontottam valamit? – kérdezte Lili. – Nem – mondta Hans. Eleresztette Lili kezét, és búcsúzóul megcsókolta a homlokát. – De Greta sem.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Miután alaposan átgondolta a dolgot, Greta úgy döntött, nem fejezi be a legutolsó Lili-portrét. A tarkó rossz volt, túl kövér az aljánál; a hátat is túl szélesre festette, a két váll közötti rész majdnem megtöltötte a vásznat. Csúnya volt az egész; Greta összehajtogatta, és a sarokban álló vaslábú kályhában elégette a félkész képet. A festékből felszabaduló füst a torkát kaparta. Nem ez volt az első kudarcba fulladt festménye, és nem is az utolsó. Miután visszatért Koppenhágába, megpróbálta befejezni az első portréegyüttest, de mindegyik kép esetében megmutatkozott valamilyen hiba. Vagy túlméretezte Lilit, vagy furcsa színekkel festette meg; az is előfordult, hogy savósnak bizonyult az az álomszerű, fehér fény, amelyet szeretett ráfesteni az arcra. Miközben Lili a Fonnesbech parfümöspultjánál dolgozott, Greta egyszer összeszedett egy modellt a Királyi Akadémián. Kiválasztotta a csoportból a legkisebb termetű fiút, egy szalmaszőke, sűrű szempillájú kölyköt, aki a nadrágjába tűrve hordta a szvetterét. A lakkozott utazóládát az ablak elé húzta, felállította rá a fiút, és megkérte, tegye hátra a kezét. „A lábadat nézd!” – adta ki a parancsot, majd beállt az állványa mögé, de egyszerűen képtelen volt rávarázsolni az üres, érdes vászonra a megfelelő vonalakat. Ceruzával megrajzolta a fej ívét, a tompor vonalát, de egyórányi próbálkozás után rájött, hogy az egész kezd karikatúraszerűvé válni: a vizenyős szem túl nagyra sikeredett, a derék vonala meg olyan volt, mint egy homokóra. Tíz koronát nyomott a fiú kezébe, és gyorsan hazaküldte. Greta más modellekkel is próbálkozott: az egyikük egy csinos asszony volt, aki szakácsnőként dolgozott a Palace Hotelben, meg volt egy vakszolt bajszú férfi, akiről, miután levetette az ingét, kiderült, hogy sűrű, fekete szőrzet borítja az egész mellkasát. – Szűkül a piac – mondta Hans azon az estén, amikor visszatért a lakásba, miután kikísérte Lilit. A Krystalgadén lévő galéria bezárt, a kirakatait fehérre meszelték. A tulajdonosa eltűnt; egyesek úgy tudták, Lengyelországba menekült az adósságai elől, mások biztosak voltak benne, hogy rakodómunkásnak állt, és az Ázsia Társaság dokkján szokta pakolgatni a currysládákat. És ez csak egy volt a sok közül. A Henningsen porcelángyár, amely nem sokkal korábban húsz új kemencét állított üzembe, és Amerikába szállított levesestálakat, hirtelen csődbe jutott. Herr Petzholdt cementgyára is leállt. Felröppent a hír, hogy Ottó Monsted margaringyára is bajban van. A repülőtér, ahol korábban akkora volt a nyüzsgés, mint egy méhkasban, üresen és némán kuporgott, csupán néhány emigráns indult útnak róla, és csak néha-néha fogadott egy-egy teherszállító gépet. – Senki nem vásárol semmit – mondta Hans. Az állát dörzsölgetve nézegette a Greta által a szobában elhelyezett festményeket. – Ezeket nem szeretném addig kivinni, míg jobbra nem fordul a helyzet. Ez most nem a megfelelő időpont. Talán jövőre. – Jövőre? – Greta hátralépett, végigpillantott a munkáin. Egyik sem volt gyönyörű; egyiken sem volt jelen az a fénysugár, amiről ismertté vált. Menet közben elfelejtette, hogyan teremtse meg, hogyan hozza létre azt a megvilágítást, ami életre keltette Lili arcát. Csupán Bolk professzor portréja látszott jónak, az a kép, amelyen a magas, nagy kezű és erős testalkatú férfi gyapjúöltönyben állt egy kockás függöny mellett. A többi a nyomába se ért ennek az egynek. Ezt látta Greta is, és látta Hans is, aki a homlokát ráncolva kereste a megfelelő szavakat, hogyan tudassa a tényt Gretával. – Arra gondoltam, Amerikába kellene utazni – mondta Hans. – Meg kellene nézni, ott működik-e még az üzlet. – New Yorkba? – És Kaliforniába. – Kaliforniába? – Greta a falhoz támaszkodott a festményei között, és maga elé képzelte Hansot, ahogy a pasadenai napsütésben leveszi a fejéről nemezkalapját.

Carlisle Hamburgon keresztül éppen Koppenhágába tartott. Megírta, hogy Pasadenában száraz volt a tél, márciusban kiégtek a mákföldek. Ez volt a válasz, amit Greta egymondatos üzenetére („Einar meghalt.”) küldött. A levélben feltett egy kérdést: „Pasadena száraz, a Los Angeles folyó kiapadt, de miért nem jöttök át Lilivel látogatóba?” Azután: „Hogy van Lili? Boldog?” Greta a festőruhája zsebébe rejtette a levelet. Greta délutánonként néha beosont a Fonnesbech áruházba, és a gyerekkesztyűk meg a háromszögbe hajtott selyemkendők pultja mellől Lilit figyelte. Lilit, aki ott állt az üvegpult mögött. Amikor elment előtte egy vásárló, feltartotta az ujját. A hölgy megállt, Lili pedig odatartott az orra alá egy parfümösüveget. Mosoly, vásárlás – Greta ezt már egy másik leshelyről, a leértékelt esernyők állványa mellől nézte végig. Néhány alkalommal így kémkedett Lili után. A legutóbbi alkalommal, amikor hazament a Fonnesbech-ből, táviratot kapott Carlisle-tól: „Szombaton utazom.” És tessék, most itt volt Hans, aki közölte, azon töri a fejét, hogy Kaliforniába utazik. – Nem is merem feltételezni, hogy velem szeretnél jönni. – Mármint Kaliforniába? – Igen – mondta Hans. – De most nehogy azt mondd, hogy nem teheted! – Nem tehetem. – Miért nem? És Greta nem mondta ki, mert még ő is tudta, milyen abszurd módon hangozna: ha ő elmegy, ki ügyel majd Lilire? Azonnal Carlisle jutott az eszébe, aki egy nyugágyon heverészve éppen az Estonia fedélzetén napoztatja a lábát. – Greta, nagy hasznát venném a segítségednek – mondta Hans. – A segítségemnek? – Amerikában. Greta egy lépéssel hátrébb húzódott Hanstól, aki sokkal magasabbnak tűnt nála. Nem értette, eddig miért nem vette észre, hogy milyen magas a férfi. Kezdett későre járni, és még nem vacsoráztak. IV. Edvard a táljába öntött vizet lefetyelte. Greta a férfira nézett, aki a férje gyerekkori barátja volt, se több, se kevesebb. De nem. Hans már nem ez volt; mintha lényének és emlékeinek ezen része eltűnt volna Einarral. – Gondolkodj el rajta – kérte Hans. – Megadhatok pár nevet és címet. Írhatok néhány ajánlólevelet, ha erre van szükséged. Ez nem jelent gondot. – Nem erről van szó. Hát nem érted? – Mármint micsodát? Hans a nő derekára tette a kezét. – És mi lesz Lilivel? – kérdezte Greta. – Nagyon jól ellesz egyedül – felelte Hans. – Nem hagyhatom itt – jelentette ki Greta. Hans keze a csípőjét simogatta. Tavaszi éjszaka volt, a szél a redőnyöket rázta, és Gretának eszébe jutott a pasadenai dombon álló ház, aminek ablakaira nyaranta eukaliptuszágak vetnek árnyékot. – Meg kell tenned – mondta Hans. Átölelte Gretát. Greta érezte, hogy dobog a férfi szíve az inge alatt, és érezte, hogyan lüktet a saját szíve a torkában.

Amikor megérkezett, Carlisle nem költözött be a vendégszobába, inkább a Palace Hotelben szállt meg. A szobájából a Radhuspladsenre és a háromsárkányos szökőkútra láthatott.

Kijelentette, szereti a tér zajait, a villamosok zörgését, még a kordéjáról fűszeres kekszet árusító ember kiabálása is tetszik neki. Azt mondta, szereti elnézni a szezonra ismét kinyitó Tivoli hosszú téglafalát, az óriáskerék magasban billegő kabinjait. Azt mondta, szeret benézni a Fonnesbechbe, Lilihez, akinek az egyenruháján ott csillog az a kis jelvény, amely azt igazolta, hogy abban a hónapban ő lett a hónap legsikeresebb eladója. Azt mondta, szereti nézni, ahogy Lili dolgozik, ahogy végigmegy a Strogeten, ahogy csivitel a többi eladólánnyal, amikor egyforma, kék kosztümjükben kilépnek a személyzeti kapun. Közölte Gretával, hogy szerinte Lilinek egyedül kellene laknia. – Miért gondolod? – kérdezte Greta. – Felnőtt nő. – Ebben én nem vagyok biztos – mondta Greta. – Egyébként minden tőle függ. – Ezt most komolyan mondod? – Természetesen – felelte Greta, aki sosem a saját tükörképét látta, amikor az ikertestvérére nézett. Egy héttel korábban Greta egy este a Fonnesbech személyzeti kijáratával szemközti ház kapualjában állt. Kora este volt; olyan sietősen hagyta el az Özvegyházat, hogy még átöltözni is elfelejtett. A kezét a zsebébe mélyesztette, és Teddy meg Einar fotóját, a tőlük kapott leveleket és jeggyűrűket simogatta. A bérház lószőr lábtörlője mellett állt, a hátát a kapunak vetette. Csak néhány percet kellett várnia, hogy kinyíljon a fémkapu, és a keskeny utca megteljen fénnyel meg a lányok csivitelő hangjával. A cipők hangosan kopogtak végig a járdán. Végignézte, hogy Lili csatlakozik ahhoz a három-négy lányhoz, akik együtt indultak a török kávéház felé, ahol általában fiatalok üldögéltek a székeket helyettesítő hímzett, selyemszegélyes párnákon, a kis tükrök között. – Holnap találkozunk! – szólt oda két lány a többieknek. – Jó éjszakát! – mondta egy harmadik. – Jó szórakozást! – szólt hátra a negyedik, és integetett. A lányok arca pirospozsgás volt, a bőrük feszes a babahájtól, lófarkuk szinte egyszerre lengett, ahogy végigmentek a kis utcán, és ráfordultak a Strogetre. Lili ott volt közöttük, beszélgetett velük. Az egyik lány kezében egy zacskónyi zöldig volt, egy másik valamilyen szalagot tekert a kezére. Greta nem hallotta, miről beszélgetnek, csak azt, hogy a többiek elköszönnek. – Viszlát! És Lili végre egyedül maradt az utcán. Az órájára nézett, azután felpillantott a felhőterhes égre. Egy bicikliző asszony tekert el Lili mellett; a kerékpár hangosan zörgött a nedves macskaköveken. Lili a fejére borított egy kendőt, és elindult az utcán. Greta elnézte, ahogy tovasiklik – néhány másodperccel később Lili már csak egy kék kabát volt, amit két vékony láb támasztott alá. A cipői vidáman kopogtak a szemerkélő esőben. Greta követte Lilit, aki a jelek szerint nem sietett, kitért a vele szembe jövők elől. Egy takarítószereket árusító bolt kirakata előtt megállt. A kirakatban piramist építettek a feketefehér Zebralin-dobozokból; a piramis fölött egy fotót helyeztek el, amelyen egy nő a tűzhelyét tisztogatta. Lili megfordult, ismét az órájára nézett. A bokája abból a távolságból, ahonnan Greta nézte, nem volt vastagabb, mint egy gyereké. Lili elindult, gyorsan távolodott Gretától. Végigment a Snaregade félzsindelytetős házai előtt, el egy sötét utcalámpa ellett, és a Gammel strand irányába tartott. Hamarosan már a Slotsholms-csatorna mellett járt. A csatorna ívelt korlátjához egyszemélyes csónakokat kötöttek ki, egy helyütt pedig egy mentőkészüléket erősítettek fel rá. Valamivel arrébb egy tokhal lógott egy kampón. A csatorna túlsó partján lévő Borsen fényei a vízre vetültek; a Borsen réztornya ragyogott az éjszakában. Lili továbbment. Időnként egy-egy pillantást vetett a csatorna másik partja mellett kikötött, recsegő árbócú halászhajókra. Megállt, és kinyitotta a táskáját. Túl sötét volt ahhoz, hogy Greta lássa a szemét, azt viszont megfigyelhette, hogy elővesz egy zsebkendőt, egy aprópénzes dobozkát, majd kiemeli azt a kis lakkdobozt, amiben a piruláit tartotta. Kinyitotta a dobozt. Egy pirulát a nyelvére tett – Greta látni vélte, ahogy

megrándul az arca az erőlködéstől, amikor lenyeli a krétaszáraz tablettát. Greta arra gondolt, odakiált Lilinek, de nem tette meg. Figyelte, ahogy egyre távolabb jut az éjszakában a Knippelsbro felé. Április volt, a szél a Balti-tenger irányából érkezett. Ahogy Lili a második hídhoz ért, a szél megcibálta a kendőjét. Megállt, hogy megigazítsa az álla alatt a csomót. Körbenézett, de az úttest üres volt. Greta hallotta, ahogy a jeges víz a híd kettős buktatójához csapódik; hallotta, ahogy a svéd komp elindul, hogy azon az estén utoljára végrehajtsa az átkelést Greta nem tudta, Lili pontosan merre tart Christianshavnban; nem tudta, de sejtette. Találkája van. Talán randevúja. Hirtelen eszébe jutott egy régi dal egy részlete: „Volt egyszer egy öregember, odakünn élt a mocsárban.” Megmarkolta a Slotsholms-csatorna hideg fémkorlátját. A fémfelületet rozsdabuborékok borították, sószaga volt, de Greta két kézzel szorította, miközben Lilit nézte, ahogy átsuhan a hídon, keresztül az Inderhavnon, ahogy a kendője csücske úgy lobog a szélben, mint egy búcsút intő kisgyerek keze.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Tavasz végére az Ørstedsparken fűzfáinak fénylő rügyei kipattantak, a Rosenborg Slot rózsaágyásai sziromvörössé változtak. Az égről végre felemelkedett a nosszú tél függönye, az esték lassan, lustán nyújtóztak a nyár irányába. Lili, aki időközben még több erőt gyűjtött, elfogadta – úgy, ahogy egy gyermek fogadja el az anyja csókját – Henrik házassági ajánlatát. Henrik az Albert Herring fedélzetén útra kelt New Yorkba, de az indulás előestéjén még megkérte Lili kezét. Akkor már összecsomagolt, minden benne volt azokban a ráncos-bőrfogantyús bőröndökben; a festékeit és az ecseteit is bedobozolta. „New Yorkba megyek!” – mondogatta. „New Yorkba megyek!” Lili, aki akkor már beszélt a Fonnesbechben dolgozó eladólányoknak Henrik közelgő távozásáról, felkapta a fejét, és megkérdezte: „Nélkülem?” Henrik műtermében voltak, a Christianshavnon; a csatorna bűze keresztülfurakodott az ablakon. A műterem üres volt, már csak a bőröndök álltak benne, meg persze a láda, aminek az oldalára vörös betűkkel írták fel: „Henrik Dandahl, New York”. Az elmozdított bútorok helyén porfoltok, szöszmösz és tollak maradtak, főként a sarkokban; az ablakon keresztül besurranó szellő megemelte a pihéket. Henrik, akinek nemrég levágatott haja finom tincssapkaként borult a fejére, felkiáltott: – Nem, természetesen nem! – Azután: – Már megkérdeztem, és most újra megkérdezem. Hozzám jössz feleségül? Lili mindig ezt akarta. Tudta, egy nap feleségül fog menni valakihez. Időnként, amikor erre gondolt, úgy érezte, nem játszhat el nagyobb szerepet ebben a világban annál, hogy egy férfi felesége, Henrik felesége legyen. Buta gondolat volt, ezt még ó is tudta, éppen ezért erről sohasem beszélt volna Gretának, aki egészen másképp fogta fel az életet. Ő viszont mégis így érzett. Elképzelte, ahogy a Fonnesbech első emeletén vásárol, ott, ahol a férfiruhák lógtak a vállfákon; elképzelte, hogy addig tapogatja, addig vizsgálgatja a franciás szabású ingeket, míg megtalálja azt, ami a legmegfelelőbb Henrik számára. Elképzelte, hogy egy hálós bevásárlószatyor van a kezében, benne csupa olyan dolog – lazac, burgonya, egy csokor zeller amiből majd vacsorát készíthet. Elképzelte, ahogy a sötét árnyék rávetül az ágyukra, és a matrac besüpped, amikor Henrik elindul felé. – Szeretném, ha tudnál rólam valamit – mondta. Arra a bizonyos, évekkel korábbi estére gondolt, amikor otthagyta Henriket az Orstedsparkenben, otthagyta őt, amikor a nevét ismételgette. – Ezt tudnod kell, mielőtt férjhez megyek hozzád. – Mondd! Beszélj! Bármi legyen az, mondd el! – Amikor megszülettem, nem Lili Elbe volt a nevem. – Ezt már tudom – felelte Henrik. – Már mondtam, hogy tudom. Tudom, ki vagy. – Nem – mondta Lili. – Te csak azt tudod, ki voltam. – És akkor mesélt Bolk professzorról, mesélt az Elba-parti stukkós klinikáról, meg Frau Krebsről, aki a gondoskodásával visszasegítette őt az egészségbe. Erről korábban még senkinek sem beszélt. Nem volt sok ismerőse, és néhányan – Greta, Hans, Carlisle és Anna – már amúgy is mindent tudtak róla, de korábban még senkivel sem osztotta meg valószínűtlen átalakulásának részleteit. Még soha senkit sem kért meg arra, hogy lépjen be abba a bizalmi körbe, amely időnként már túlságosan zsúfoltnak tűnt ahhoz, hogy még egy lelket szívesen lássanak benne. – Sejtettem, hogy valami ilyesmi történt – mondta Henrik. Lili nem látta az arcán az elborzadás jeleit. Sokszor még mindig arra számított, hogy a világ, amikor megismeri a vele kapcsolatos igazságot, undorodva elfordul tőle. Most nem ez történt. – Nem lep meg. Lili megkérdezte Henriktől, mit gondol róla. – Most afféle. szörnyszülöttnek tartasz? Lili szinte percenként másképp látta magát: időnként, amikor belenézett a tükörbe, felsóhajtott, és

szétáradt benne a hála és a békesség, máskor azonban egy férfi-nőt látott, egy meghatározhatatlan nemű lényt. Greta és Hans többször is elmagyarázta neki, nem szabad így gondolkodnia, ám amikor egyedül volt, a kételyek újra és újra visszakúsztak a mellkasába. Henrik kijelentette, fogalma sincs róla, mit mondhatna azon kívül, hogy szereti őt. – Egy különleges nőbe vagyok szerelmes – mondta. Lili régebben sokszor úgy gondolta, képtelen lenne viszonozni egy olyan férfi szerelmét, aki tudja róla, kicsoda, micsoda volt; egyszer el is határozta magában, hogy mindenkit ellök majd, aki nem pusztán a nőt látja benne. Ez volt az oka annak, hogy azon az estén, ott a parkban hátat fordított Henriknek. Megfogta Henrik kezét. – Még így is tudsz szeretni? – kérdezte. – Ó, Lili! – Henrik átölelte a vállát. – Hát mikor fogadod el végre, hogy igen! – Nos, egyelőre nem mehetek el veled New Yorkba – mondta Lili. – Vissza kell térnem Drezdába. Még egyszer. Utoljára. – Elmondta, hogy Bolk professzor szeretné, ha visszamenne, mert végre akar hajtani rajta egy beavatkozást, ami után teljes lesz a metamorfózisa. A részleteket nem akarta elmagyarázni Henriknek, úgy gondolta, csak aggódna érte, talán megpróbálná lebeszélni őt a dologról; talán úgy gondolná, hogy lehetetlenségre vállalkozik. Az előző évben, mielőtt elhagyta Drezdát, Bolk professzor közölte vele, esetleg van még valami, amit megtehet érte. Valami, ami még inkább nővé változtathatja őt. Valami, amire Greta azt mondta, hogy még a puszta ötlet is őrültség. Valaki, ami olyan csodálatos volt, mint egy csupafehér álom. Bolk professzor határozottan kijelentette, hogy lehetséges a dolog. Miközben Lili csomagolt, és arra készült, hogy elhagyja a klinikát, Bolk elmondta neki, hogy sikeres volt a petefészektranszplantáció, és hogy előbb-utóbb végre szeretne hajtani egy anyaméh-átültetést, szeretné termékennyé változtatni Lilit. „Ez azt jelentené, hogy anyává válhatnék?” – kérdezte Lili. „Talán eddig nem váltottam valóra minden ígéretemet? Ezt is meg tudom csinálni” – felelte Bolk. Greta azonban megpróbálta lebeszélni Lilit: „Mi szükséged lenne erre? – kérdezte. – Egyébként is, ez teljességgel lehetetlen! El sem tudom képzelni, Bolk hogyan tudná összehozni!” Az eltelt egy év során Lili gyakran írt Bolk professzornak, beszámolt az egészségügyi állapotáról, megírta, hogy mi történt vele a parfümöspultnál; megírta, hogy Gretának nehézségei támadtak a festéssel, és persze írt Henrikről is. Bolk professzor időnként válaszolt; a leveleit valószínűleg Frau Krebs gépelte le. „Csodálatos híreket közölt – írta. – Ha esetleg úgy döntene, hogy kész továbblépni, és vállalja az utolsó operációt, azt a bizonyosat, amiről már beszéltünk, kérem, azonnal tudassa velem! Most még biztosabb vagyok a dolog sikerében, mint korábban.” Lili elhatározta, vállalja az utolsó műtétet. Gretának még nem beszélt a dologról, de már biztos volt benne, hogy vissza fog térni Drezdába. Igen, visszamegy, mert vissza kell mennie, és befejezik azt, amit Bolk elkezdett. Be fogja bizonyítani a világnak – nem, nem is a világnak, inkább önmagának hogy valóban nő, és hogy élete korábbi szakasza, amit Einarként töltött el, nem volt egyéb, mint a természet tévedése. Egy olyan tévedés, amit egyszer s mindenkorra korrigáltak. – Jól van, akkor nyár végén találkozunk New Yorkban – mondta Henrik azon a bőröndön ülve, amely már a következő napon felkerült a Hamburgból New Yorkba induló hajóra. – Ott találkozunk, és… Összeházasodunk. Néhány héttel később, egy kora nyári reggelen Lili modellt ült Gretának. Fehér, V-galléros, csipkeszegélyes ruha volt rajta, a haját hátratűzte. Greta egy kis csokor fehér rózsát adott az ölébe, és arra kérte, tegye keresztbe a bokáit, és emelje fel az állát. Lilinek rengeteg mondanivalója lett volna Greta számára – el akarta mesélni a Henrikkel kapcsolatos híreket, és azt is, hogy elhatározta, visszatér Drezdába. Nem értette, hogyan is hagyhatta, hogy ennyi minden kimondatlanul maradjon közöttük. Egy kis titokból kifejlődött egy olyan második világ, amiről

Greta semmit sem tudott. Lili érezte, hogy a bűntudat leszivárog a zsigereibe; sajnálta, hogy így elsatnyult kettejük bensőséges kapcsolata. Greta majdnem egy héten keresztül dolgozott a portrén, és minden jól alakult: a Lili arcára hulló fény élettel teli volt és korrekt, tökéletesen sikerültek a mélyen ülő szemek, a halántékra fel tudta tenni a halvány, kékes árnyalatot, még a Lili torkában félig-meddig öntudatlanul égő forróságot is megjelenítette. Ahogy ott állt az állványa mögött, mindezt elmondta Lilinek; elmondta, hogyan néz ki, hogyan és mivé alakul a festmény. – Ez most gyönyörű lesz – jelentette ki. – Most jól megragadtalak. Már jó ideje nem sikerült így. Kezdtem kétségbeesni. Az elmúlt egy év során Lili rosszul megtervezettnek, elkapkodottnak látszó festményeket is látott kikerülni Greta keze alól. Volt olyan Lili-portré, amelyen a modell groteszk módon nézett ki, a pupillája fekete volt és olajos, a haja bozontos, az ajka csillogó ugyan, de túl duzzadt, a halántékán pedig fénylő, zöld erek futottak. Voltak olyan képek is, amelyeknek központi alakja nem is hasonlított rá, aztán voltak olyanok, amelyek esetében Greta vagy a színeket, vagy a koncepciót hibázta el. Nem mindegyik volt rossz, de akadt köztük néhány, amiről lerítt, hogy Greta kínlódott az elkészítésével. Most nem az volt, mint a Párizsban töltött évek során, amikor Greta minden egyes festménye minőségi munka volt, amikor a portrékra rápillantó idegenek az állukat dörzsölgetve megkérdezték: „Ki ez a lány?” A legmeglepőbb az volt, hogy Greta mintha elvesztette volna a munkakedvét. Egyre több és több napot hagyott ki, sokszor akár egy hetet is. Lili, amikor a Fonnesbechben dolgozott, sokszor azon töprengett, vajon Greta mivel tölti az idejét. „Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ismét Koppenhágában vagyunk – jelentette ki Greta időnként. – Azt hittem, örökre elhagytuk.” Máskor azt mondta, egyszerűen nincs olyan hangulatban, hogy fessen. Ez a hozzáállás, ez a kifogás annyira idegen volt tőle, hogy Lili ilyenkor mindig megkérdezte: „De azért, ugye minden rendben van?” Ám az ezen a kora nyári reggelen elkészült portré valóban gyönyörű volt. Greta vidáman csacsogott, pontosan úgy, ahogy a hét folyamán minden reggel: – Valószínűleg még nem meséltem, de egyszer megkértem az anyámat, üljön nekem modellt. Akkor történt, amikor a háború miatt visszamentem Pasadenába. Anyám akkoriban zsarnoki módon viselkedett, ő irányította a háztartást, de még a kertben folyó munkákat is. Szántszándékkal kereste a hibákat, a rosszul lenyírt sövényeket. Isten se kegyelmezhetett annak a kertésznek, aki a pázsitról nem gereblyézte össze az összes lehullott falevelet! Egy nap aztán megkérdeztem tőle, meggengedi-e, hogy lefessem. Elgondolkodott, aztán az inasunkkal Mr. Itóval megüzente, hogy mikor ér rá. Elkészítette az időbeosztást. Öt alkalommal ült nekem a reggelizőben, mindig reggel, amikor még jók voltak a fények. Akkoriban még csak találkozgattam Teddy Cross-szal. Anyám tudott az ügyről, de hallani sem akart Teddyről. Tizennyolc éves voltam, túlcsordult bennem a szerelem, egyfolytában csak Teddy járt a fejemben, csak róla tudtam beszélni. Arról, hogyan mondja el a véleményét a különböző dolgokról, milyen lassan, elnyújtottan ejti a szavakat. Arról, milyen a válla íve, milyen érzés megérinteni a haját. Anyám azonban egyetlen szót sem akart hallani Teddyről. Abban a pillanatban, hogy lelkendezni kezdtem volna, felemelte a kezét. Szóval öt reggelen keresztül anyámat festettem, ő meg ott ült a székben, a reggelizőszobában, az asztalfőn, a háta mögött az ablak, azon túl meg egy bougainvilleabokor. Épp megérkezett az őszi hőhullám, láttam, ahogy az izzadtság ott gyöngyözik anyám ajkán. És nem tehettem mást, mint hogy a nyelvembe harapok. Nem mesélhettem neki az érzéseimről. – És milyen lett? – kérdezte Lili. – Mármint a festmény? Ó, anyámnak nem tetszett. Azt Mondta, nagyon zordnak látszik, de ez nem igaz. Pontosan olyan rajta, mint egy anya, aki meg akarja akadályozni, hogy a lánya belekeveredjen valamibe, ami fájdalmat okoz majd neki, de semmit sem tud tenni ellene. Anyám semmivel sem tarthatott vissza Teddytől. Ezt ő is tudta, de összeszorította az ajkait, és öt reggelen keresztül olyan mozdulatlanul ült, akár egy hulla.

– Hol van? – A festmény? Pasadenában. Az emeleti folyosón. Ekkor Lili úgy döntött, elérkezett az idő, hogy elmondja Gretának. Már képtelen volt rá, hogy bármit is eltitkoljon előle. Volt egy rettenetes időszak Einar életében – akkor kezdődött, amikor Hans elhagyta Kékfogat, és akkor ért véget, amikor az akadémián megismerte Gretát –, és ez idő alatt úgy élt, hogy nem volt mellette senki, akinek elmondhatta volna a titkait. Lili emlékezett erre; emlékezett rá, milyen volt visszafojtani a gondolatokat, az érzéseket, milyen volt elraktározni őket úgy, hogy nem létezett senki, akivel osztozni lehetett volna rajtuk. Azután Greta megváltoztatta Einar életét. Lili emlékezett rá, hogy ez milyen érzés volt; milyen volt hálásan ráébredni, hogy végre szétfoszlik a magány. Nem, nem, képtelenség, hogy ne legyen őszinte Gretával, hogy akár csak egy percig is becsapja! – Van valami, amit szeretnék elmondani neked. Greta csak egy mormogással felelt. A vászonra összpontosított; megigazította a haját hátrafogó teknőcpáncél fésűt. A keze gyorsan mozgott, az ecsetével meg-megérintette a vásznat, azután körkörös mozdulattal belemártotta a Knabstrup tálakba öntött festékbe. Már majdnem elkészült Lili portréjával. Lili döntött: el fogja mondani. De hogyan kezdjen hozzá? Miről beszéljen először? Henrikről, aki pár héttel korábban, mielőtt felszállt az Albert Herringre, a kabátja zsebében kotorászva keresgélte a gyémántgyűrűt? Meséljen arról a furcsa, édes zavarodottságról, ami mindkettejükön úrrá lett, amikor a gyűrű nem csúszott fel Lili ujjára? Beszéljen a New Yorkból érkezett telegramról, amelyben Henrik leírja a Keleti 37. utcában lévő lakást, ahol élni fognak? Vagy említse meg a Bolktól nemrég kapott levelet, amelyben a professzor azt tudakolta, mikor számíthat Lili érkezésére? Már alig várta, hogy találkozzanak. Igen, igen, de hol kezdje? – Ez most nagyon nehéz nekem – mondta. Elképzelte a sokkot, ami majd vörösre festi Greta arcát. Elképzelte a dühöt, ami majd ökölbe szorítja a kezét. Azt kívánta, bárcsak lenne más megoldás. Egy másik út Greta és az ő számára. – Nem tudom, hol kezdjem. Greta letette az ecsetet. – Szerelmes vagy? Az alsó lakásban becsapódott egy ajtó. Nehéz léptek döndültek. Kivágódott egy ablak. Lili hátradőlt a székben. El sem tudta hinni, hogy Greta kitalálta. El sem tudta hinni, hogy Greta már tudta, mert biztos volt benne, ha tudná, hogy szerelmes, akkor mindent elkövetne annak érdekében, hogy megszüntesse ezt az állapotot. Ez volt az a pillanat, amikor Lili rádöbbent, mekkorát tévedett Gretával kapcsolatban. Igen, már megint tévedett. – Igen – mondta. – Biztos? – kérdezte Greta. – Igen. Biztos. – És ő? Szeret téged? – Alig tudom elhinni, de igen. Szeret. – Nos, ebben az esetben nem sok más van, ami számít, igaz? A napfény rávetült Gretára. Lilinek eszébe jutottak azok az esték, amikor Greta az ő haját fésülgette, amikor a mellei a hátához simultak. Az ágyra gondolt, amelyet megosztottak egymással, meg arra, ahogy éjjel összeakasztották a kisujjukat. Eszébe jutott, a reggeli fény hogyan hullott rá Greta kipihent arcára. Mindig megcsókolta ezt az arcot, és – erre is emlékezett – közben mindig arra gondolt, bárcsak ő is ennyire szép lehetne. – Örülsz annak, hogy boldog vagyok? Greta azt felelte, hogy igen, örül. Azután megkérdezte, hogy ki az illető, ki az a férfi, akibe Lili szerelmes. Lili visszafojtotta a lélegzetét, majd közölte, hogy Henrik. – Henrik. – ismételte meg Greta.

Lili az arcát nézte, milyen reakcióra számíthat. Kíváncsi volt, hogy Greta emlékszik-e még Henrikre, és ha igen, akkor nehezebbé teszi-e számára a dolgot az, hogy éppen erről a férfiról van szó. Ám Greta arca rezzenéstelen maradt, éppen csak az ajka rándult meg egy kicsit, de ezt is alig lehetett észrevenni. – Mindig is szeretett téged, igaz? Lili bólintott. Már-már szégyellte magát. A Henrik homlokán lévő sebhelyre, az automobil-baleset emlékére gondolt, és szétáradt benne a megkönnyebbülés, hogy hamarosan el fog kezdeni egy olyan életet, amely lehetővé teszi a számára, hogy akár minden éjjel megcsókolja ezt a heget. – A nyár végén össze fogunk házasodni. – Összeházasodtok – mondta Greta halkan. – Mindig is ezt szerettem volna! Greta bedugaszolta a festékesüvegeit. – Igazán jó hír – mondta. Miközben a köpenye szélével letörölgette az üvegek száját, miközben a helyükre nyomkodta a dugókat, rá se pillantott Lilire. Átment a szoba másik felébe, és letérdelt, hogy összegöngyöljön egy üres vásznat. – Még mindig előfordul, hogy amikor rád nézek, eszembe jut: nem is olyan rég még házasok voltunk. Te meg én. Összeházasodtunk, és együtt éltünk abban a két ember közötti szűk, sötét térben, ahol a házasságok léteznek. – Az te voltál meg Einar. – Tudom, hogy Einar volt az, de ha jobban belegondolunk, akkor te voltál… és én. Lili megértette. Emlékezett rá, milyen érzés volt beleszeretni Gretába. Emlékezett rá, milyen volt azon merengeni, hogy Greta vajon mikor jelenik meg újra az ajtóban. Emlékezett arra az aprócska súlyra, annak a fényképnek a súlyára, ami Gretát ábrázolta, amit Einar az inge mellzsebében tartott. – Minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy hozzászokjak ehhez az egészhez – mondta Greta. Olyan halkan beszélt, hogy Lili alig hallotta. Az utcán dudálni kezdett egy autó; fékcsikorgás hallatszott, azután csend támadt. Vélhetőleg sikerült elkerülni a balesetet, de az Özvegyház előtt valószínűleg ott állt a két kocsi, egymással szemben, egymásra villantva krómozott lökhárítójukat, amelyen megcsillant a koppenhágai nap – a nap, amely felkelt, és estig ott is marad az égen. – Hol lesz az esküvő? – kérdezte Greta. – New Yorkban. – New Yorkban? – Greta a mosogató mellett állt, és egy kis drótkefe segítségével próbálta eltávolítani a körmei alól a festéket. Lent a tengerész ráüvöltött a feleségére: „Hazajöttem!” – Ám előtte még el akarok intézni valamit – mondta Lili. Az idő múlásával egyre melegebb és melegebb lett a lakásban. Lili nehéznek érezte a kontyát, a fehér ruha V alakú gallérja a melléhez tapadt. A Nationaltidende előrejelzése szerint rekordmelegre lehetett számítani. Lili örült is ennek, meg nem is. – Vissza akarok menni Drezdába – jelentette ki. – Minek? – Az utolsó operációra. – Most már látta Greta arcán az érzéseket: látta a kitáguló orrcimpát, a hunyorodó szemet, az arcot vörösre festő indulatot. – Én ezt nem tartom valami jó ötletnek. – Én viszont igen. – De Lili… Bolk professzor… Ő… Igen, kiváló orvos, de ezt még ő sem tudja megcsinálni. Erre senki sem képes! Azt hittem, ezt már tavaly nyáron tisztáztuk. – Meggondoltam magam – mondta Lili. – Greta, hát nem érted? A férjemmel gyerekeket akarunk! A nap visszaverődött a Királyi Színház kupolájáról. Lili Elbe és Greta Waud (mert az utóbbi időben ismét ezt a nevet használta) egyedül volt a lakásban. A kutyájuk, IV. Edvard a szekrény előtt aludt; ízületi gyulladás kínozta, általános elgyengülésben szenvedett. Lili pár nappal korábban megjegyezte, talán ideje lenne átsegíteni a jó öreg Edvardot a túlsó partra, ám Greta szinte üvöltve tiltakozott az ötlet ellen.

– Bolk professzor tudja, mit csinál! – mondta Lili. – Én nem hiszek neki. – Én viszont igen. – Egy férfit senki sem ejthet teherbe, márpedig Bolk éppen erre tesz ígéretet. Ez sosem fog megtörténni. Se veled, se mással. Egy ilyen dolog sohasem történhet meg! Ez szíven ütötte Lilit; Greta a tiltakozásával szinte beletaposott. – Azt sem hitte senki, hogy egy férfit át lehet alakítani nővé! – mondta Lili könnyes szemmel. – Így van? Ezt ki hitte? Senki, csak te meg én. Mi ketten hittünk benne, és tessék, nézz rám! Megtörtént, mert tudtuk, hogy megtörténhet. – Sírva fakadt. Kimondhatatlanul gyűlölte Gretát amiatt, hogy az övével ellentétes álláspontra helyezkedett. – Megtennéd, Lili, hogy gondolkodni fogsz a dolgon? Legalább egy kicsit? – Már gondolkodtam. – Nem, szánj rá egy kis időt. Alaposan gondold át! Lili nem válaszolt, az arcát az ablak felé fordította. A földszinten lábak dobogtak, felsercegett egy fonográf. – Aggaszt ez a dolog – mondta Greta. – Aggódom miattad! Ahogy a napfény keresztülvándorolt a padlón, az utcán ismét megszólalt egy autóduda. A tengerész üvöltözni kezdett a feleségével. Lili úgy érezte, valami megváltozott: Greta többé már nem mondhatja meg neki, hogy mit csináljon! A festmény elkészült, Greta megfordította, hogy megmutassa Lilinek. A képen a ruha csipkeszegélye szinte hozzátapadt a lábához. A rózsacsokor mintha valami rejtélyes virágkupac lett volna, ami Lili öléből hajtott ki. Ó, bárcsak fele ilyen szép lennék! – gondolta Lili magában, azután arra gondolt, ezt a képet nászajándékként el kellene küldenie Henriknek. – A jövő hétre vár – mondta Lili. – Mármint Bolk professzor. – A fájdalom kezdett visszatérni. Lili a karórájára nézett. Tényleg nyolc óra telt el azóta, hogy utoljára bevette a pirulát? Belenyúlt a táskájába, a lakkozott tablettásdobozt kereste. – Ő is és Frau Krebs is tudja, hogy megyek. Már előkészítettek nekem egy szobát – mondta, miközben sorra kihúzkodta a konyhában a fiókokat, a kis dobozka után kutakodva. Megrémítette, hogy a fájdalom milyen gyorsan képes visszatérni, hogy néhány perc alatt képes a semmiből borzalmassá fokozódni. Mintha egy gonosz szellem tért volna vissza hozzá. – Nem láttad valahol a tablettásdobozomat? – kérdezte. – Azt hiszem, a táskámban volt. Vagy esetleg az ablakpárkányon. Nem láttad, Greta? – Ahogy erősödött a testében a forróság és a fájdalom, felgyorsult a légzése. – Nem tudod, hol vannak a gyógyszereim? – Aztán olyan finoman, mintha egy csuklót érintene meg: – Szeretném, ha eljönnél velem Drezdába. Hogy segíts a lábadozásban. A professzor azt mondta, el kellene jönnöd. Azt mondta, szükségem lesz valakire. utána. Ugye eljössz, Greta? Ugye el? Eljössz velem, igaz? Most az egyszer, utoljára? – Ugye rájöttél – kérdezte Greta –, hogy ez az? – Mire gondolsz? – A fájdalom olyan gyorsan mélyült, hogy Lili már alig látott. Leült, előredőlt. Amint megtalálja a pirulákat, pár percen belül jön majd a megkönnyebbülés, de most, most úgy érezte magát, mintha kést döftek volna a hasába. A petefészkeire gondolt. Élnek; Bolk professzor kijelentette, hogy működnek. Mintha érezte volna őket magában, ott duzzadoztak, ott lüktettek, még mindig gyógyulgattak, pedig közel egy év telt el az operáció óta. Hol hagyta a dobozkát? És mire gondolt Greta, amikor az mondta: „ez az”? Felemelte a fejét. A szoba másik végében Greta kigombolta a ruháját, és felakasztotta a konyhaajtó mellé bevert szögre. – Sajnálom – mondta Greta. – Nem tehetem meg. – Nem tudod megkeresni a piruláimat? – Lili a könnyeivel küzdött. – Nézd meg a szekrényben! Talán oda tettem a dobozt! – Hirtelen úgy érezte, el fog ájulni. A forróság, a pirulák hiánya, a bensőjében lobogó tüzes kín, és ráadásul Greta, aki egyfolytában csak azt mondogatja, hogy nem teszi meg, nem teszi meg.

Greta keze belemélyedt a ruhásszekrény legalsó fiókjába. Előhúzta a kis lakkdobozt, odavitte Lilinek. – Sajnálom – mondta. A hangján érezni lehetett, hogy őt is a sírás kerülgeti. – Nem vihetlek el oda. Nem akarom, hogy elmenj, és nem foglak elvinni. – Megvonta a vállát, bár a mozdulat inkább reszketésnek tűnt. – Egyedül kell Drezdába menned. – Ha Greta nem visz el – mondta Carlisle –, akkor megteszem én. – Nyárra érkezett Koppenhágába; esténként, miután végzett a Fonnesbechben, Lili időnként meglátogatta őt a Palace Hotelben. Elüldögéltek a nyitott ablak mellett, nézték, ahogy az árnyak átkúsznak a Radhuspladsen tégláin, ahogy a vékony, nyári ruhákba öltözött fiatal férfiak és nők találkoznak, majd elindulnak a norrevoldi dzsesszklubok irányába. – Greta mindig azt tette, amihez kedve volt – jegyezte meg Carlisle. Lili kijavította: – Nem mindig. Megváltozott. Készülődni kezdtek az útra. Helyet foglaltak maguknak a Gdanskba induló hajóra. Lili a szabadnapján a Fonnesbech nőiruha-osztályán vásárolt magának két vadonatúj köntöst. A főnöknőjének – aki keresztbe fonta maga előtt a karját, ahogy Lili megszólalt – azt mondta, elutazik egy hétre. – Vissza fog jönni? – kérdezte a nő, aki a fekete blúzában úgy nézett ki, mint egy nagy széndarab. – Nem – mondta Lili. – Utána New Yorkba megyek. Éppen ez volt az, ami bonyolította a drezdai utazást. Bolk professzor közölte Lilivel, számítson rá, hogy legalább egy hónapig az intézetben kell maradnia. „Azonnal megoperáljuk” – írta a sürgönyben –, de a lábadozás beletelik bizonyos időbe.” Lili megmutatta a sürgönyt Carlisle-nak, aki ugyanúgy olvasta el, ahogy a nővére tette volna: eltartotta magától a lapot, kissé oldalra billentette a fejét. Ám Carlisle nem vitatkozott; ő nem javasolt más megoldást. Elolvasta Lili és a professzor levelezését, és amikor végzett, megkérdezte: – Egészen pontosan mit fog csinálni Bolk? – Tudja, hogy anya akarok lenni – mondta Lili. Carlisle a homlokát ráncolva bólintott. – De hogyan? Lili ránézett, és hirtelen megrémült, hogy Carlisle esetleg mégis közbe akar avatkozni. – Ugyanúgy, ahogy megcsinált engem Einarból. Carlisle végigmérte Lilit, aki először a bokáján (éppen keresztbe tette a lábát), az ölén, a mellein (a kicsi, de formás mellein), majd a nyakán (amely virágszálként emelkedett ki a borostyángyöngyök gyűrűjéből) érezte a pillantását. Carlisle felállt. – Gondolom, ez az egész nagyon izgalmas a számodra. Gondolom, mindig is ezt akartad. – Kicsi korom óta. – Igen, persze – mondta Carlisle. – Pontosan ez az, amit a kislányok akarnak. – Ez igaz volt. Lili megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Carlisle vele tart. Néhány napon keresztül könyörgött Gretának, gondolja meg magát. Greta átölelte, ő pedig a vállára hajtotta a fejét. „Azt hiszem, ez hiba lesz – mondta Greta. – Nem fogok segíteni neked abban, hogy elkövess egy ilyen hibát!” Lili összecsomagolt. Amikor átvette a hajójegyeket, remegni kezdett az izgalomtól. Úgy húzta a vállára a könnyű, nyári kendőt, mintha fázna. Arra gondolt, úgy kell felfognia az egészet, mint egy kalandot. Hajóval Gdanskba, az éjszakai vonattal Drezdába megy, aztán egy hónapot eltölt majd a női klinikán. Onnan azután átutazik New Yorkba. Már megírta Henriknek, hogy szeptember elsején érkezik. Kezdett úgy gondolni magára, mint egy nagy utazóra, aki egy olyan világot fog bejárni, amit csakis ő maga tud elképzelni. Amikor lehunyta a szemét, látta; látta egy New York-i lakás nappaliját, hallotta az utcán felsüvítő rendőrsíp hangját, látta a csecsemőt, akit az ölében ringat. Elképzelt egy kis asztalt, rajta terítőt, a terítőn pedig azt a bizonyos képkeretet a két fotóval: az egyik Henrikről és róla készült az esküvőjük napján, a másik pedig az első gyermekükről a keresztelőjén.

Át kellett válogatnia a holmiját, meg kellett győződnie arról, hogy minden bekerül a ládákba; gondoskodni akart róla, hogy amikor elküldet a csomagokért, minden készen álljon. Ott voltak a ruhák: a mentoni nyáron vásárolt, könnyű kis darabok, a Párizsban vett gyöngyös-hímzett csodák meg a kapucnis, nyúlprém kabát. Rájött, hogy a legtöbbjüket nem szeretné viselni New Yorkban. Most már olcsónak tűntek, és mintha valaki más vette volna meg őket – mintha egy másik nő testén vékonyra koptak volna. Késő délután, miközben Lili pakolgatott, és szögeket vert a ládák tetejébe, Greta megkérdezte: – Mi lesz Einar festményeivel? – A festményeivel? – Maradt még néhány. Igazság szerint. Sok. A műtermemben vannak – mondta Greta. – Azt hittem, akarod őket. Lili hirtelen azt sem tudta, mit gondoljon. Einar képei már nem lógtak a lakás falain, és valamilyen oknál fogva elképzelni sem tudta, hogy nézhetnek ki. Kicsi, aranykeretes festmények, a fagyos földet ábrázoló tájképek, és. És vajon még micsoda? – Megnézhetem őket? – Greta előhozta és szétnyitotta a vásznakat, kiterítette őket a padlón. Lili úgy érezte, mintha még soha egyiket sem látta volna. A legtöbb a mocsárvidéket ábrázolta. Az egyiken egy téli táj volt, dérrel és faggyal, a háttérben kis vitorlással. Egy másikon nyár volt, nyári éjszaka a mohos, tőzeges vidék fölött. Az egyik a talajt, a kékesszürke, itt-ott halványzölddel elegyülő földet ábrázolta. Kicsik voltak és gyönyörűek. Greta csak hozta, hozta az újabb vásznakat, sorban kiterítette mindegyiket, tízet, húszat, még többet – mintha egy virágmező borult volna sziromba a szemük előtt. – Tényleg mindet ő festette? – Egykor nagyon szorgalmas volt – felelte Greta. – Ez a hely, amit ábrázolnak. Ez hol van? – Nem ismered fel a mocsarat? – Nem hiszem. – Ez zavarta Lilit, mert tudta, fel kellene ismernie a helyet, de nem, nem sikerült; olyan volt, mintha egy múltba veszett arcot látna, és nem lenne képes kimondani a hozzátartozó nevet. – Egyáltalán nem emlékszel rá? Csak. halványan. A földszinten elindítottak egy fonográfot; a tangóharmonikás és a trombitás valami polkát játszott. – A Kékfog-mocsár – mondta Greta, – Az a hely, ahol Einar született? – Igen. Einar és Hans. – Te jártál már ott? – kérdezte Lili. – Nem, de olyan sok festményen láttam, és olyan sokszor hallottam róla, hogy amikor lehunyom a szemem, itt látom magam előtt. Lili szemügyre vette a festményeket. A mocsár, körülötte mogyoróbokrok és hársfák; egy nagy tölgy, ami mintha körbenőtt volna egy sziklát. Voltak bizonyos emlékei, bár nem vallhatta őket a sajátjainak mintha emlékezett volna rá, hogy ott lépked Hans mögött valami ösvényen, a csizmája hangosan cuppog a sárban. Emlékezett rá, hogy a mocsárba hajigálták a nagyanyja konyhájából elcsent tárgyakat, nézték, ahogy örökre alásüllyednek: egy tálca, egy bádogfazék, egy pántos kötény. Emlékezett rá, hogyan vágták téglába a tőzeget, hogyan saraboltak a földeken. És emlékezett I. Edvardra, a kiskutyára, amely egy nap lecsúszott valami mohos szikláról, és belefulladt a fekete vízbe. Greta csak hordta, hordta a festményeket, kiterítette őket, a sarkukra festékesüvegeket és csészéket, kistányérokat helyezett. – Innen származott Einar – mondta. Négykézláb állt, a haja az arcába hullott. Módszeresen szétnyitotta az összegöngyölt vásznakat, leszorította a sarkukat, és beleillesztette őket Einar sok-sok kis képből álló munkásságának mozaikjába. Lili őt figyelte, ahogy az orra hegyére összpontosít. Greta csuklóján, ahogy mozgott, meg-

megcsörrentek a karkötők. Az Özvegyház elülső szobája, amelynek északra, délre és nyugatra is nyíltak ablakai, lassanként megtelt Einar festményeinek visszafogott színeivel, a szürkékkel és a fehérekkel, a fakósárgákkal, az iszapbarnákkal, az éjszakai mocsárvidék mélyfeketéjével. – Egyfolytában dolgozott, egész nap, aztán másnap újra – mondta Greta. A hangja lágy volt, óvatos és idegen. – El tudod adni ezeket a képeket? – kérdezte Lili. Greta végzett. A padlót szinte teljesen betakarták a képek. Greta felegyenesedett, és keresett egy szabad részt, ahová odaléphet. A falhoz, a vaslábú kályha mellé hátrált. – Úgy érted, szeretnéd őket? Lilinek valami azt súgta, hogy hibát követ el, ennek ellenére kimondta: – Nem tudom, mennyi helyünk lesz. Nem hiszem, hogy Henriknek tetszenének. A saját képeit sem kedveli igazán. A modernebb dolgokat szereti. Végül is – mondta Lili az ott New York. – Eszembe jutott, hogy esetleg szeretnéd megtartani őket. Legalább néhányat? Amikor lehunyta a szemét, ő is a mocsárvidéket látta, a fehér kutyák családját, egy tűzhely mellett egy nagymamát, és Hansot, ahogy ott fekszik egy sziklán, és utána. Utána különös módon a fiatal Gretát a Királyi Művészeti Akadémia szappanzöld folyosóján, a kezében egy csomag vadonatúj ecsettel. Megtaláltam a művészboltot” – mondta ebben az elfeledett emlékben. – Nem arról van szó, hogy nem akarom őket – hallotta Lili a saját hangját azon a bizonyos napon, amikor az emlékek lassan bekúsztak közéjük, az Özvegyházban töltött utolsó napjai egyikén. – Egyszerűen nem vihetem magammal őket. – Megborzongott, mert hirtelen úgy érezte, hogy körülötte minden, minden valaki máshoz tartozik.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Egy nappal azután, hogy Lili és Carlisle elutazott Drezdába, kitört egy nyári vihar. Greta a lakásban volt, az elülső szobában, az empire asztalkán álló, cserépbe ültetett borostyánt locsolgatta. A szoba napfény nélkül szürke volt; IV. Edvard ott aludt Greta utazóládája mellett. A lent lakó tengerész valahol a vizeket járta, talán éppen abban a pillanatban csapott le rá a vihar. Villámlott; amikor dörgött, a tengerész feleségének kuncogását lehetett hallani. Furcsa – gondolta Greta. Furcsa, ahogyan elteltek az évek, ahogyan ismétlődtek a lapos napkelték Dánia fölött, a földgolyó fölött, ahogyan a napnyugta lecsapott az Arroyo Secóra és a San Gabrielhegységre. Évek Kaliforniában és Koppenhágában, évek Párizsban, házasságban és azon kívül töltött évek, és tessék, most itt volt, itt, a kiürített Özvegyházban, a telepakolt és lezárt utazóládákkal. Lilinek és Carlisle-nak aznap kellett megérkeznie Drezdába, feltéve, hogy az eső nem tartóztatta fel őket. Előző nap Greta és Lili elbúcsúzott egymástól a kompkikötőben. Körülöttük emberek nyüzsögtek, csomagokat cipeltek, kutyákat tartottak az ölükben, egy kisebb kerékpáros csoport végigtolta a pallón a bicikliket. Hans is ott volt, meg Carlisle, meg Greta és Lili, meg még több száz ember, mindenki búcsúzkodott. Egy tanárnő csapatnyi iskolást terelgetett. Sovány fiatalemberek vadásztak valamilyen munkára. Egy grófnő is útra kelt, egy hónapot szándékozott eltölteni Baden-Baden fürdőiben. És ott volt Greta meg Lili, egymás mellett, egymás kezét fogva, a körülöttük létező világról megfeledkezve. Greta még egyszer, utoljára félretolta a világot, mindent, amit ismert; még egyszer, utoljára úgy érezte, belezsugorodik abba a parányi intimitáskörbe, amiben csak ő állhat meg Lili; még egyszer, utoljára átölelte Lili derekát. Megfogadták, hogy írni fognak egymásnak. Lili megígérte, hogy vigyázni fog magára. Azt mondta – alig lehetett hallani a hangját, olyan halk volt –, hogy Amerikában majd újra találkoznak. Igen, persze, felelte Greta, bár nehezen tudta elképzelni, hogy ez így lesz. De azt mondta: „Igen, persze.” Amikor jobban belegondolt a dologba, borzalmas, jeges hideg futott végig a gerincén, a nyugati gerincén, mert úgy érezte, ott a dokknál, búcsúzás közben, hogy… hogy valamilyen szinten kudarcot vallott. Greta már csak arra várt, hogy Hans dudáljon neki az utcáról. A tornyok, a csúcsos és a ferde háztetők feketévé váltak a viharban; a Királyi Színház kupolája olyan szürke volt, mint a régi bádoglemezek. Aztán felharsant Hans jelzése, és Greta ölbe kapta IV. Edvardot, leoltotta a lámpákat. A zár súlyosan kattan a helyére. A vihar nem állt el, a városból kifelé vezető út csúszós volt. A bérházakat bepettyezte az eső. A járdaszegélyek mellett tócsákba gyűlt a víz. Greta és Hans látott egy bicikliző, kövér asszonyt – hatalmas testét esőkabát takarta aki figyelmetlenül nekihajtott egy kőműves kocsijának. Greta a szájához kapta a kezét, amikor meglátta, hogy az asszony riadtan összeszorítja a szemét. Ahogy túljutottak a város határán, az aranyszínű Horch, amelynek fehér kabriótetejét korábban lezárták és bereteszelték, elindult, hogy keresztülvágjon a tájon. A perjével, timótfűvel, csenkesszel és tarackbúzával borított rétek nedvesen terpeszkedtek az esőben. Az utat szegélyező vörös és fehér lóhere és lucerna megdőlt a víz súlya alatt, a levélkékről víz csepegett. A réteken túl apró, de mély vizű tavacskák csillogtak. Arhusba komppal jutottak át. Az átkelés nem volt egészen sima, de Hans és Greta végig a Horchban maradt. A kocsit megtöltötte IV. Edvard nedves, a nyirkosságtól begöndörödött szőrének szaga. Nem beszélgettek. Greta érezte a komp motorjainak dohogását, amikor a műszerfalra tette a kezét. Hans megkérdezte tőle, inna-e egy kávét; Greta igent mondott. Hans magával vitte IV. Edvardot. Greta, amikor egyedül maradt a kocsiban, Lili és Carlisle utazására gondolt. Néhány óra múlva valószínűleg belépnek a klinikán abba a szobába, ahonnan remek kilátás nyílik a hátsó kertben álló füzekre és az Elbára. Bolk

professzorra gondolt, meg a róla készült festményre. Jól sikerült kép volt, de nem adta el; a vásznat összecsavarva a szekrényben tartotta. Elhatározta, hogy pár nap múlva, amikor visszatér Koppenhágába, amikor befejezi a bútorok, a ruhák és a festmények átválogatását, elküldi a professzornak a képet. Felakaszthatná, mondjuk, Frau Krebs recepciós íróasztala mögé, esetleg egy szürke fakeretben. Vagy akár az irodájában is elhelyezhetné, a szófa fölött, ahol néhány éven belül minden bizonnyal megjelennek más, Lilihez hasonlóan kétségbeesett nők. Már beesteledett, amikor megérkeztek Kékfogba. A villa sötét volt, a bárónő már visszavonult a második emeleten lévő lakosztályába. Gretát a pisze orrú, néhány hófehér hajszáltól eltekintve kopasz inas felvezette egy szobába, amelyben egy csipketerítővel letakart ágy állt. Az inas görnyedten, pisze orrú arcát előretolva felkapcsolta a lámpákat, megnyitotta az ablakokat. – Nem fél a békáktól? – kérdezte. A mocsár irányából hangos kuruttyolás és brekegés hallatszott. Amikor az inas távozott, Greta kitárta az ablakokat. Az éjszaka tiszta volt, a félhold alacsonyan lógott az égen. A fák közötti nyíláson keresztül Greta megláthatta a lápvidéket. Majdnem úgy nézett ki, mint egy árvízi terület, vagy egy nagyobb kiterjedésű rét Pasadenában, amit alaposan feláztatott a januári eső. Greta a gilisztákra gondolt, amelyeket a téli felhőszakadások kizavartak a földből; maga előtt látta őket, ahogy ott tekeregnek a kövezett ösvényeken, ahogy megpróbálják megmenteni magukat a fulladástól. Ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akik szétvagdosták a gilisztákat; erre a célra az anyja készletéből csent el egy vajazókést. A félbevágott férgeket aztán tálcára pakolta, rájuk borított egy ezüst melegítőbúrát, és felszolgálta őket Carlisle-nak. Az idők során elszürkült anyagú csipkefüggönyök alja úgy terült szét a padlón, mint a menyasszonyi ruhák uszálya. Hans bekopogott, de nem nyitott be. – Lemegyek a földszintre, Greta! – mondta az ajtón keresztül. – Ha szükséged lenne valamire. – Volt valami a hangjában. Greta érezte, hogy az egyik kezét lágyan az ajtóra tapasztja, a másikkal a kilincset tartja. Elképzelte őt, ahogy ott áll a folyosón, amit csak a lépcső végében elhelyezett lámpa világított meg; elképzelte, ahogy a homlokát az ajtóhoz érinti. – Nem, most semmire – mondta. Csend támadt, amelyet csak a békák kórusa és a fák között megbúvó baglyok huhogása tört meg. – Jól van – mondta Hans. Greta nem hallotta, ahogy hátralép, de érezte, hogy zoknis lábával végigsiet a futószőnyegen. El fog jönni a mi időnk – gondolta. És rengeteg időnk lesz. Másnap, a reggelizőben Greta találkozott Axgil bárónővel. A szoba a fák közül előszikrázó mocsárra nézett. A helyiségben körben öntöttvasból készült, karos virágtartókban cserepes párfányok zöldelltek; a falra kék-fehér porcelántányérokat akasztottak. Axgil bárónő magas, szikár, hosszú lábú és karú nő volt, a kézfején gumiszerű erek futottak. Keskeny, hosszúkás fejét magasra tartotta; a nyaka inas volt. Ezüstszínű haját hátrafogta; a szeme keskeny, kissé ferde volt. Az asztalfőn foglalt helyet, Hans vele szemben, Greta pedig kettejük között ült. Az inas füstölt lazacot, keményre főtt tojást és háromszög alakúra vágott vajas kenyeret szolgált fel. – Sajnálom, nem emlékszem semmiféle Einar Wegenerre – közölte a bárónő. – Wegener? Ezt mondtátok, Hans? Akkoriban nagyon sok fiú járt a házunkba. Vörös volt a haja? – Nem, barna – felelte Hans. – Igen. Barna – mondta a bárónő, aki az ölébe hívta IV. Edvardot, és lazacszeletekkel etette. – Szép fiú volt, ebben biztos vagyok. Mikor halt meg? – Körülbelül egy éve – válaszolt Greta. Először az asztal egyik, majd a másik végére nézett, és eszébe jutott egy másik reggelizőszoba a világ másik felén, amelynek asztala körül egy olyan asszony uralkodott, aki nagyon sok mindenben hasonlított a bárónőre. Valamivel később Hans a tőzegmohaföldet keresztülvágó ösvényen átvezette Gretát egy zsindelytetős,

faereszes tanyaházhoz, amelynek kéményéből füst kígyózott az égre. Nem léptek be az udvarra, ahol a csipegető tyúkok között három kisgyerek rajzolgatott a botjával a sárba. Az ajtóban egy sárgás hajú asszony állt, a naptól hunyorogva figyelte két kisfiát és a kislányát. Felhorkant a karám elé kötött póni; a gyerekek nevettek. Az öreg IV. Edvard remegve lépkedett Greta lábánál. – Nem tudom pontosan, kik ezek – mondta Hans. – Már nagyon sok idő eltelt azóta. – Szerinted az a nő beereszt minket, ha megkérjük? Megengedi, hogy körbenézzünk? – Inkább hagyjuk – mondta Hans. A kezét Greta derekára tette, és még akkor sem vette el onnan, amikor visszafelé indultak a földeken keresztül. Hosszú fűszálak simogatták Greta lábszárát. IV. Edvard mögöttük lihegett. A temetőben találtak egy fakeresztet, amire a Wegener nevet írták. – Az apja – mondta Hans. Fűvel benőtt sírhalom volt egy vörös égerfa alatt. A temető mellett egy fehérre meszelt templom állt. A talaj egyenetlen és kavicsos volt; a nap felszívta a harmatot a fűszálakról, és ezzel édeskés illatúvá változtatta a levegőt. – Nálam vannak a festményei – mondta Greta. – Tartsd meg őket – felelte Hans. Még mindig a nő derekán tartotta a kezét. – Milyen volt akkor? Régen? – Egy kisfiú, akinek volt egy titka. Ez minden. Semmiben sem különbözött tőlünk, a többiektől. Az ég felhőtlen volt, a vörös éger levelei között szél motoszkált. Greta arra kényszerítette magát, hogy ne a múltra, inkább a jövőre gondoljon. A jütlandi nyár olyan volt, mint annak idején, amikor Einar, a kis Einar valószínűleg egyszerre volt boldog és szomorú. És most nélküle jött el ide. Nélküle jött vissza az ő otthonába. Ahogy a saját árnyékára, a sírokra rávetülő sötét foltra nézett, eszébe jutott, hogy Einar nélkül kell hazamennie a saját otthonába. Koppenhága felé menet az autóban Hans megkérdezte: – Mi a helyzet Kaliforniával? Még mindig megyünk? A Horch tizenkét hengere erőteljesen dolgozott; Greta úgy érezte, a vibráció lerázza róla a bőrt. A nap fényesen ragyogott; a kocsi tetejét leeresztették. Greta bokája körül egy papírfecni forgott a szélben. – Mit mondtál? – kérdezte hangosan, kezét a hajára szorítva. – Elmegyünk Kaliforniába? Együtt? – És abban a pillanatban, amikor a szél ott örvénylett körülötte, ahogy megemelte a haját és a ruhája alját és a papírfecnit, kaotikusan keresztüláramlottak az agyán a gondolatok: a pasadenai kis szoba, a rózsakertre néző, boltíves ablak; az Arroyo Seco peremén álló casita, amiben most bérlők élnek, egy házaspár a kisfiával; Teddy Cross régi műhelyének kopár ablakai és az épület, amit a tűz után nyomdává alakítottak át; a pasadenai művészeti társaság a barettes tagjaival. Hogy térhetne vissza ehhez? Hogy lenne képes rá? De nem csak ez volt a fejében: a casita mohos udvarára gondolt, ahová a fény azon az avokádófán keresztül szűrődik le, amelyet ráfestett a Teddy Crossról készült első portréjára; a kis bungalókra gondolt, amiket Carlisle épített a California Boulevardtól egyutcányira, ahol Illinoisból érkezett friss házasok telepedtek le, meg persze a végtelenbe nyúló narancsligetekre. Felnézett az égre, a halványkék égre, amiről a bárónő reggelizőszobájának falán elhelyezett antik tányérok jutottak eszébe. Június volt, Pasadenában mostanra már kiperzselődött a fű, a pálmák levelei zizegőssé váltak; mostanra a cselédek kihúzták a priccseket a ház hátsó részén lévő alvóverandára. Az egyik lány kinyitja a veranda szúnyoghálós ablakát, és kinéz, átpillant az Arroyo Secón, át a Linda Vista-dombokig, tekintetével átfogja Pasadena hullámzón szárazzöld látványát. Elképzelte, ahogy majd kicsomagolja a festékeit, összecsavarozza az állványát, felállítja az alvóverandán, és lefesti a tájat: az eukaliptuszok szürke-barna masszáját, a ciprusok porosán zöld törzsét, az oleanderek mögül kikandikáló, olaszos stílusú villa rózsaszínű stukkóját meg a mindent keretbe fogó betonbalusztrád szürkéjét. – Készen állok, mehetünk – mondta.

– Tessék? – kiabálta Hans a szélbe. – Tetszeni fog neked odakint. Úgy fogod érezni, hogy messzire, nagyon messzire került tőled a világ többi része. – Greta oldalra nyúlt, megsimogatta Hans combját. Ennek így kellett történnie. Visszatérnek Pasadenába. Rádöbbent, hogy odaát senki sem érti igazán, mi történt vele. A vadászklubbeli lányok, akik azóta már minden bizonnyal férjhez mentek, akik már beíratták a gyerekeiket a klub tenisziskolájába, semmit sem fognak tudni róla, kivéve persze azt a tényt, hogy egy valódi dán báróval tért haza. Előre tudta, miről fognak pletykálni: „Szegény Greta Waud! Már megint megözvegyült. Valami különös dolog történt a második férjével. Valami festő volt a szerencsétlen. Titokzatos körülmények között hunyt el. Úgy hallottam, Németországban. De semmi baj, Greta most visszajött, ezúttal egy báróval. Így van, Radikális kisasszony visszatért Pasadenába, és amint feleségül megy ehhez a férfihoz, bárónő lesz belőle!” Ez is annak a része volt, ami rá várt, ám ennek ellenére kellemes érzéssel töltötte el a hazatérés gondolata. A kezét Hans combján nyugtatta. Hans rámosolygott, az ujjai kifehéredtek a Koppenhága felé tartó Horch kormánykerekén. Egy levél várt Gretára; Carlisle-tól érkezett. Miután elolvasta, belecsúsztatta az egyik bőrönd oldalsó zsebébe. Rengeteg dolgot kellett hazavinnie: az ecseteit, a festékeit, a több tucat vázlatfüzetet és rajzot, amit Liliről készített. A levél? Jellemző volt Carlisle-ra, hogy nem adott elég információt. Az operáció tovább tartott, mint Bolk gondolta, majdnem egy teljes napot igénybe vett. Lili pihen, szinte egyfolytában alszik a morfiuminjekciók miatt, amiket még mindig folyamatosan kap. „A tervezettnél tovább kell Drezdában maradnom” – írta Carlisle. Még néhány hétig. Lili tovább fog lábadozni, mint bárki gondolta volna. Eddig minden lassan történt. A professzor kedves ember. Üdvözletét küldi. Azt mondja, nem kell aggódni Lili miatt. „Ha ő nem aggódik, akkor szerintem nekünk sem kell, nem igaz?” Egy héttel később Greta Waud és Hans Axgil felszállt a Deutscher Aero-Llyodon, hogy megtegyék a Pasadenába vezető út első szakaszát. Először Berlinbe kellett átrepülniük, azután Southamptonba, onnan hajóval mennek tovább. A csodás nyári napsütésben szikrázó aeroplán az Amager légikikötő aszfaltján várakozott. Greta és Hans egymás mellett állva figyelte a sovány fiúkat, akik bepakolták a bőröndjeiket és a ládáikat a gép ezüstös hasába. Az aszfalton, valamivel arrébb kisebb tömeg gyűlt össze egy emelvény körül; az emelvényen egy cilinderes férfi tartott beszédet. Szakállas volt, az előtte álló olvasópolc sarkában egy kis dán zászló lobogott a szélben. A háta mögött a Graf Zeppelin sötétlett – a hosszúkás, viharszürke test úgy nézett ki, mint egy hatalmas lövedék. Az emelvény előtt álló emberek kis dán zászlókkal integettek. Greta a Politikenben olvasta, hogy a Graf Zepp hamarosan sarkvidéki útra indul. Elnézte az üdvrivalgó tömeget, az aszfalt fölött lebegő zeppelint. – Szerinted sikerülni fog nekik? – kérdezte Hanstól. Hans a borjúbőr utazótáskája után nyúlt. Az aeroplán felkészült, beszállhattak. – Miért ne sikerülne? A beszédet tartó férfi politikus volt, de Greta nem ismerte fel. Talán még nem tartozott a parlamenti képviselők közé. A háta mögött a Graf Zepp kapitánya, Franz Josef Land állt, fókaprém sapkában. Ő nem mosolygott, a szemüvege fölött úgy húzta össze a szemöldökét, hogy már-már aggódónak tűnt. – Itt az idő – mondta Hans. Greta belekarolt Hansba, elindultak. Helyet foglaltak az aeroplánon. Greta az ablakon keresztül látta a zeppelint és a légi járműtől lassan eltávolodó tömeget. Az ingujjra vetkőzött, nadrágtartós férfiak nekiláttak a kötelek eloldozásának. A kapitány a saját kis kabinja ajtajában állva intett búcsút. – Olyan, mintha azon tűnődne, visszatér-e még valaha – jegyezte meg Greta, miközben egy kerék elforgatásával bezárták az aeroplán ajtaját. Az Empress of Britanniával az út sima és kellemes volt. Az utasok a tikfa fedélzeten felállított csíkos

nyugágyakban heverésztek. Greta arra a kézállásra gondolt, amit tízéves korában csinált. Összeszerelte a festőállványát, bedugta a csavarokat a lábán lévő lyukakba. Az egyik bőröndjéből elővett egy tiszta vásznat, és felszegezte a keretre. A hajó fedélzetén, emlékezetből kezdett festeni: Pasadena dombjait, ahogy kiemelkednek az Arroyo Secóból, szárazon és barnán, valamikor a nyár elején; a jacarandafák már ledobták magukról virágszirmaikat, a liliomok valósággal összezsugorodtak a hőségben. Lehunyt szemmel mindezt képes volt látni. Hans a délelőttöket egyedül, a kabinjában töltötte, a papírjaival foglalkozott, és felkészült az érkezésre, arra, hogy végre Kaliforniában lesz, ahol a Waud-ház kertjében meg fogják tartani az esküvőt. Általában csak késő délután került elő, olyankor Greta mellé húzott egy nyugágyat. – Végre úton vagyunk – mondta. – Hazafelé tartunk – felelte Greta. – Sosem hittem volna, hogy egyszer még haza akarok menni. Nem hitte, mégis így történt. Újra és újra eltöprengett az egészen, miközben az ecsete végét belemártotta a festékbe. A múlt eseményei, a jövő lehetőségei; minden, amit durván vagy óvatosan navigált, most ebben csúcsosodott ki. Hans csinos volt, ahogy ott ült a nyugágyon, kinyújtott lábbal, félig a napon, félig árnyékban, IV. Edvarddal a lábánál. A hajó hajtóművei folyamatosan dolgoztak, a hajóorr kettéhasította maga előtt az óceánt, két félre osztotta a vizet – elvágta azt, ami korábban megváltoztathatatlanul egynek tűnt. Greta és Hans folytatta a munkát a fakuló fényben, a sószagú levegőben, miközben az alkony vörösen és puhán ráereszkedett az üres, zsugorodó tengerre, míg felkelt a hold, és a hajó korlátján világítani kezdtek a fehér parti fények, míg az este hűvöse bezavarta őket a luxuskabinjukba, ahol végre, végre együtt lehettek.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A július már a végéhez közeledett, amikor Lili napközbenelég időre visszanyerte az eszméletét ahhoz, hogy bármi-re emlékezni tudjon. Közel hat héten keresztül ki-be lebegett az öntudatlanságból; álmában nyáladzott, vérzett a lába közötti rész és a hasa is. Frau Krebs minden reggel és minden este kicserélte a kötést az altestén; leszedte a régieket, amelyek olyanok voltak, mintha egy bíborszínű királyi bársonyköntös cafatjai lennének. Lili tudatában volt annak, hogy Frau Krebs kicseréli a kötést, a gézt, és örömmel fogadta a morfiumos tű szúrását, meg időnként az éteres gumimaszk jellegzetes nyomását is. Tudta, hogy valaki nedves borogatást tesz a homlokára, és rendszeresen kicseréli azt, valahányszor felmelegszik. Voltak olyan éjszakák, amikor felébredt, és felismerte Carlisle-t, aki a sarokba állított széken ülve, a fejét hátrahajtva egy párnára, nyitott szájjal aludt. Nem akarta felébreszteni – olyan kedves volt tőle, hogy az egész éjszakát mellette töltötte. Hagyta pihenni, de oldalra fordította a fejét és nézte, csak nézte, ahogy az arcát megolajozza az alvás, ahogy az ujjai ráfonódnak arra a szalagra, amellyel a párnát a szék háttámlájához rögzítették. Szerette volna, ha Carlisle végigalussza az éjszakát, mert nézni akarta, ahogy emelkedik-süllyed a mellkasa; szerette volna felidézni az operáció előtti utolsó napot, amit együtt töltöttek. Carlisle elvitte az Elba partjára, ahol úsztak egy kicsit, azután kifeküdtek egy pokrócra napozni. „Jó anya lesz belőled” – mondta Carlisle. Lili eltűnődött, mi lehet az oka, hogy Carlisle róla el tudja ezt képzelni, Gretáról viszont nem. Amikor lehunyta a szemét, időnként érezni vélte a bepólyált csecsemők jellegzetes, hintőporos illatát. Szinte érezte a kis csomag, a gyermek súlyát a karján. Megemlítette a dolgot Carlisle-nak, aki így válaszolt: „Én is látom.” A folyóparton Carlisle végighúzta a kezét a karján, lesöpörte magáról a vízcseppeket. Nedves haja az arcára tapadt. – Ez a része, ez most nehéz Gretának – mondta. Egy turistagőzös fekete füstöt köhögött feléjük. Lili befonta a pokróc rojtjait, pár fűszálat is közéjük illesztett. – Szerintem bizonyos értelemben véve hiányzik neki Einar – mondta Carlisle. – Meg tudom érteni. – Lilinek mindig furcsa érzése támadt, amikor valaki szóba hozta Einart; olyan volt, mintha egy kísértet hatolt volna keresztül a testén. – Mit gondolsz, eljön hozzám látogatóba? – Ide, Drezdába? Lehetséges. Nem tudom, miért ne tenné meg. Lili az oldalára fordult, és a hajóból feltörő fekete, lassan sodródó füstfelhőt nézte. – Írsz neki? A műtét után? Pár nappal a műtét után, amikor Lili láza már nem szökött magasabbra, Carlisle írt Gretának, ám ő nem válaszolt. Írt egy újabb levelet, erre sem kapott választ. Telefonált, de a recsegésen kívül csak azt hallotta, hogy a vonal másik végén kicsöng a készülék. Táviratot küldött, de azt meg nem tudták kézbesíteni. Végül a Landmandsbankenen keresztül sikerült megtudnia, hogy Greta visszatért Kaliforniába. Most, az éjszaka közepén Lili nem akarta megzavarni Carlisle álmát, de alig bírt csendben maradni. Kezdett visszatérni a fájdalom. Lili a takaró szélét markolta, félelmében tépkedni kezdte. A mennyezeten világító villanyégőre összpontosított, az ajkába harapott, de a fájdalom hamarosan szétterjedt a testében. Sikoltozni kezdett, morfiuminjekcióért könyörgött. Éterért rimánkodott. Kokainos tablettáért nyüszített. Carlisle mocorogni kezdett, felemelte a fejét; egy pillanatig Lilire bámult, verdeső szempillákkal, és Lili tudta, arra próbál rájönni, hogy hol van. Aztán Carlisle magához tért, és elment, hogy megkeresse az éjszakai ápolónőt, aki persze ott aludt a kuckójában. Egy percen belül rácsatolták Lili orrára és szájára az éteres maszkot; ezután az éjszaka hátralévő részére elvesztette az öntudatát. – Ma jobban érzi magát? – kérdezte Bolk professzor a reggeli vizit során.

– Talán egy kicsivel – próbálkozott Lili. – Megszűntek a fájdalmai? – Picit enyhültek – felelte Lili, bár ez nem volt igaz. Megpróbálta feltolni magát az ágyban. Amikor a professzor belépett a szobájába, aggódni kezdett a külseje miatt. Jó lett volna, ha a professzor kopogtat, amikor megjön, mert úgy lett volna ideje arra, hogy feltegyen egy kis rúzst, meg egy kis pirosítót, ami ott volt mellette, az éjjeliszekrényen, a keze ügyében, egy keksz méretű fémdobozkában. Miközben a professzor (aki nagyon jól festett a kikeményített köpenyében) a magával hozott papírokat nézegette, Lili elszégyellte magát; arra gondolt, biztos borzalmasan néz ki. – Holnap megpróbálkozunk járni egy kicsit – mondta a professzor. – Nos, ha holnap még nem állnék készen erre, holnapután biztosan menni fog a dolog – felelte Lili. – Szerintem holnapután meg tudom csinálni. – Tehetek önért valamit? – Már így is nagyon sokat tett értem – mondta Lili. Bolk professzor megfordult, hogy távozzon, ám Lilinek sikerült erőt vennie magán, hogy megkérdezze azt, amit a legjobban szeretett volna tudni. – Henrik New Yorkban vár rám. Mit gondol, szeptemberre át tudok utazni? – Minden bizonnyal. Amikor a professzor ilyen biztató dolgokat mondott, Lili úgy érezte, a hangja olyan, mint egy kéz, amit a vállára tesz. Lili ezután elaludt. Nem álmodott semmiről, de olyan érzése támadt, hogy minden rendben lesz. Időnként hallotta, hogy a professzor és Carlisle az ajtó előtt beszélget: – Tud mondani valamit? – kérdezte Carlisle. – Nem sokat. Lili ma nagyjából ugyanúgy van, mint eddig. Folyamatosan próbáljuk stabilabbá tenni az állapotát. – Van valami, amit tehetnénk érte? – Csak hagyjuk aludni. Szüksége van a pihenésre. Lili az oldalára fordult, és ismét álomba merült; semmi mást nem akart tenni azon kívül, hogy teljesíti a professzor parancsait. Nem sok mindenben volt biztos, de abban igen, hogy a professzornak mindig igaza van. Egy nap a folyosóról behallatszó hang ébresztette fel. Ismerős volt. Női hang a múltból. Rezes és erős. – Mit csinál vele az orvos? – Lili felismerte Anna hangját. – Más ötlete nincs? – A professzor úr csak az elmúlt néhány napban kezdett aggódni – felelte Carlisle. – És csak tegnap ismerte el, hogy a fertőzésnek elvileg már rég meg kellett volna szűnnie. – Mit tehetünk? – Én is ezt kérdezgetem magamtól. Bolk azt mondta, semmit. – Adnak neki valamit? Aztán éles csattanás hallatszott, talán két kiskocsi ütközött össze a folyosón, talán valami más történt. Lili nem hallotta Anna és Carlisle hangját, csak Frau Krebsét, aki ráripakodott az egyik ápolónőre, hogy máskor vigyázzon jobban. – A transzplantátum nem épült be – mondta Carlisle. – Bolk el fogja távolítani az uterust. – Aztán: – Mennyi időre jöttél? – Egy hétre. Két Carmenem van az Opernhausban. – Igen, tudom. A műtét előtt Lilivel sétáltunk, és láttuk a plakátot. Tudta, hogy nyár végén el fogsz jönni. Legalább volt mire várnia. – Meg persze ott van a házassága is. – Van valami híred Gretáról? – kérdezte Carlisle.

– Írt nekem. Azóta már valószínűleg Pasadenában van. Megállapodott. Tudsz róla meg Hansról? – Mostanra nekem is vissza kellett volna mennem – mondta Carlisle. Lili nem hallotta, hogy Anna erre mit válaszolt. Eltűnődött, vajon mi lehet az oka annak, hogy Anna még nem lépett be a szobájába. Nagyon is jól el tudta képzelni, ahogy Anna berobban az ajtón, és félrerántja a sárga függönyt. El tudta képzelni, hogy zöld selyemtunika van rajta, gyöngyös gallérral, a fején meg egy ehhez illő turbán tornyosul. El tudta képzelni, hogy az ajka éppen olyan vörös és csillogó, akár a vér, és azt is, hogy ezek az ajkak milyen nyomot hagynának az ő arcán. Arra gondolt, talán fel kellene kiáltania: „Anna!” Vagy fel kellene zokognia: „Anna, bejössz köszönni?” Erre gondolt, de a torka száraz volt, és képtelennek érezte magát arra, hogy kinyissa a száját, hogy akár egyetlen szót kipréseljen magából. Csupán annyit bírt tenni, hogy elfordította a fejét, és az ajtóra nézett. – Komoly a dolog? – kérdezte Anna a folyosón. – Attól tartok, Bolk nem mondott el mindent, mire számíthatunk még. Ezután mindketten hallgattak, és Lili nem tehetett mást, mint hogy fekszik az ágyban, mozdulatlanul, és hallgatja a saját szíve tompa dobbanásait. Hová ment Carlisle és Anna? – Most alszik? – kérdezte végül Anna. – Igen. Így, kora délutánonként két morfiumadag között van. Át tudsz jönni holnap, ebéd után? – kérdezte Carlisle. - De most is kukkants be hozzá, nézd meg, hogy van. Így légibb elmondhatom neki, hogy itt jártál. Lili hallotta, hogy nyikorogva kinyílik az ajtó. Érezte, hogy valaki belép a szobába – erre a levegő áramlásának és hőmérsékletének alig észrevehető változása utalt. Anna parfümjének illata lebegett az ágyához. Felismerte, és azt is tudta róla, hogy Anna a Fonnesbechben vette. Olyan kis, rövidke fiolában árusították, amin egy apró, aranyszínű bojt volt. A nevére nem emlékezett. Eau de Provence, vagy valami ilyesmi. Vagy lehet, hogy La Fille du Provence? Nem tudta, egyszerűen nem emlékezett rá. Képtelen volt kinyitni a szemét, hogy üdvözölje Annát. Nem bírt megszólalni, semmit sem látott, nem tudta felemelni a kezét, hogy legalább intsen. És abban a pillanatban, amikor megérezte, hogy mindketten, Carlisle is és Anna is ott áll az ágya mellett, rájött, semmit sem tehet, sehogyan sem közölheti velük, hogy tud a jelenlétükről. Másnap, ebéd után Carlisle és Anna beültette Lilit a fonott kerekes székbe. – Túl szép ez a nap ahhoz, hogy idebent legyünk! – jelentette ki Carlisle, miközben egy takarót gyömöszölt Lili köré. Anna egy hosszú, mályvaszínű sálat tekert Lili fejére, turbánt épített belőle. Ő is pontosan ilyet viselt. Amikor ezzel megvoltak, kitolták Lilit a klinika hátsó kertjébe, az egresbokor elé. – Tetszik a napsütés, Lili? – kérdezte Anna. – Tetszik idekint? Más lányok is voltak a kertben. Vasárnap volt, néhányukhoz látogatók érkeztek, akik magazinokat és csokoládét hoztak nekik. Az egyik asszony pliszírozott szoknyájú, pöttyös ruha volt rajta – az Unter den Lindenen lévő üzletben vásárolt, aranyszínű fóliába csomagolt csokoládékat adott egy lánynak. Lili látta Frau Krebset is: a télikertben volt, a pázsitot vizsgálgatta, a lányokat figyelte, és időnként egy pillantást vetett az Elba alattuk lévő kanyarulatára. Ilyen messziről egészen kicsinek látszott, olyan volt, akár egy gyerek. Aztán hirtelen eltűnt. Szabad volt a délutánja, nem kellett dolgoznia. A lányok imádtak Frau Krebsről pletykálni, sokan azt találgatták, vajon mit csinál a szabadidejében. Pár lánynak igencsak beindult a fantáziája, pedig Frau Krebs egy kapával a kezében indult a kertje felé. – Sétáljunk egyet? – kérdezte Carlisle. Kioldotta a kerekes szék fékjét, és keresztültolta Lilit a kavicsos füvön. A szék kerekei meg-megdöccentek a nyúlüregekben. Annak ellenére, hogy ezek a rázkódások fájdalmat okoztak neki, Lili nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen nagy boldogság kijutni a klinikáról, ráadásul éppen Carlisle-lal és Annával. – Lemegyünk az Elbához? – kérdezte Lili, amikor látta, hogy Carlisle elkormányozza a tolószéket a

folyóhoz vezető földúttól. – Le fogunk menni oda – mondta Anna. Végigtolták Lilit a fűzfák függönye alatt. Gyorsan haladtak, a kerék nagyokat zökkent a fák kiálló gyökerein, a köveken. Lili erősen kapaszkodott a karfába. – Úgy gondoltam, elviszlek egy kicsit – mondta Carlisle. – De nekem azt nem szabad! – tiltakozott Lili. – Ez szabályellenes. Mit szól majd Frau Krebs? – Senki sem fogja megtudni – mondta Anna. – Egyébként is, felnőtt nő vagy! Miért ne mehetnél el, ha ahhoz van kedved? Hamarosan túljutottak a klinika kapuján, kiértek az útra. Carlisle és Anna eltolta Lilit a hegyes vastömbökkel koronázott téglafalkerítések mögött megbúvó villák előtt. A nap melegen sütött, de friss szellő száguldott végig az utcán, felfedve a szilfák levelének hasát. Lili meghallotta a villamosok távoli csengetését. – Mit gondoltok, észreveszik, hogy eltűntem? – kérdezte. – És mi van akkor, ha igen? – Carlisle, ahogy az arca feszültté vált az összpontosítástól, ahogy a levegőbe csapott a kezével, ismét Gretára emlékeztette Lilit. Olyan érzése támadt, mintha hallaná az ezüstékszerek csörrenését. Volt egy emléke – mintha csak egy történet lett volna, amit egyszer elmondtak neki – Gretáról, ahogy Einarral a nyomában végigosont a Kronprinsessegade-on. Emlékezett rá, milyen érzés volt fogni Greta meleg kezét; emlékezett rá, milyen volt, ahogy az ujjaihoz értek Greta ezüstjei. Valamivel később Lili, Carlisle és Anna átkelt az Augustusbrückén. Lili előtt ott feküdt egész Drezda: az Opernhaus, a katolikus Hofkirche, az olasz stílusú Művészeti Akadémia és a Frauenkirche látszólag lebegő kupolája. Megérkeztek a Schlossplatzhoz és a Brühlsche terasz lábához. Egy férfi kis kocsiról cipóba dugott főtt virslit és poharakba töltött almabort árult. Jól ment neki az üzlet, nyolc-tíz ember állt előtte sorban, az arcukat rózsaszínűre festette a nap. – Hát nem csodás ez az illat, Lili? – kérdezte Carlisle, ahogy a lépcsőhöz tolta a széket. Negyvenegy lépcső vezetett fel a teraszra, amelyen vasárnapi korzózók sétálgattak. Néhányan a korlátnak támaszkodtak. A lépcsőt a Reggel, a Dél, az Este és az Éjszaka bronzszobrai díszítették; a lépcsőfokokat finom homok takarta be. Lentről Lili elnézte az egyik nőt, pontosabban hosszú, sárga szoknyáját és szalmakalapjának korongját. Egy férfiba karolva haladt felfelé. – De hogy fogunk feljutni oda? – kérdezte Lili. „Ne aggódj! – mondta Carlisle. Megfordította a tolószéket, és felhúzta az első lépcsőfokra. – De a lábad! – mondta Lili. – Nem lesz semmi baja – felelte Carlisle. – És mi van a hátaddal? – Greta talán sosem mesélt a mi híres, nyugati gerincünkről? Carlisle, aki Lili tudomása szerint soha, egyetlen egyszer sem hibáztatta Gretát a sérült lába miatt, nekilátott, hogy felhúzza a tolószéket a lépcsőn. Minden egyes rándulás iszonyú fájdalmat okozott Lilinek. Anna odanyújtotta neki a kezét, hogy legyen mit megszorítania. A teraszról az Elba fölött a folyó jobb partján álló Japánpalotáig lehetett látni. A folyón nagy volt a forgalom: lapátkerekes hajók, szénszállítók, sárkányos orrú gondolák és kölcsönözhető evezős csónakok kerülgették egymást. Carlisle betolta Lili tolószékét két pad közé, az egyik nyárfa alá, a terasz korlátjához, és rögzítette a féket. Lili egyik oldalára állt, Anna a másik oldalra lépett. Lili érezte a kezüket a tolószék háttámláján. Fiatal párok sétálgattak kézen fogva a teraszon, a fiúk szőlőízű cukrot vettek a lányoknak az édességárus korijáról. Az Elba túlsó oldalán, a füves parton négy kisfiú röptetett egy fehér, rongyfarkú papírsárkányt. – Nézzétek, milyen magasan repül a sárkányuk! – mutatott Anna a fiúkra. – Úgy tűnik, mintha a város fölé emelkedne. – Szerinted elvesztik? – kérdezte Lili.

– Szeretnél egy papírsárkányt, Lili? – kérdezte Anna. – Holnap szerzünk neked egyet, ha igen. – Mi is a neve ennek a helynek? – kérdezte Carlisle. – Európa balkonja? Egy ideig hallgattak; a csendet Carlisle törte meg. – Azt hiszem, veszek egy virslit attól a kis embertől. Éhes vagy, Lili? Hozhatok neked valamit? Lili nem volt éhes; egy ideje már egyáltalán nem evett, és ezzel Carlisle is tisztában volt. Szerette volna kimondani, hogy „nem, köszönöm”, de képtelen volt megformálni a szavakat. – Nem lenne baj, ha lemennénk pár percre a virsliárushoz? – kérdezte Anna. – Egy-két percig leszünk csak távol. Lili bólintott. Carlisle és Anna cipője elcsikorgott az apró szemű kavicson. Lili lehunyta a szemét. A világ balkonja – gondolta. Az egész világom balkonja. A szemhéján érezte a nap érintését. Hallotta, hogy a közeli pádon ülő párocska hogyan ropogtatja a cukrot. Hallotta az egyik hajó oldalához csapódó víz loccsanását. Csöngetett a villamos, azután megszólalt a katedrális harangja. És akkor Lili már nem gondolt a ködös, kétoldalú múltra és a jövő ígéretére. Nem számított, hogy ki volt egykor, és az sem, hogy kivé vált. Fraulein Lili Elbe volt. Egy dán lány, Drezdában. Egy fiatal nő, aki két barátjával sétálni indult vasárnap délután. Egy fiatal nő, akinek a legjobb barátja Kaliforniában volt. A legjobb barátja. magára hagyta őt. Hirtelen egyedül érezte magát. A többiekre gondolt, egymás után mindegyikükre. Henrikre. Annára. Carlisle-ra. Hansra. Gretára. A maguk módján valamennyien felelősek voltak azért, hogy Lili Elbe megszületett. Most már értette, mire gondolt Greta, amikor kijelentette: a többin, már neki egyedül kell túljutnia. Amikor kinyitotta a szemét, Lili látta, hogy Carlisle és Anna még nem tért vissza. Nem aggódott; tudta, hogy vissza fognak jönni érte. Rá fognak találni a székben. A folyó túlsó partján a fiúk szaladgáltak, az égre mutogattak. A papírsárkányuk a fűzek fölé emelkedett, magasra, még az Augustusbrückénél is feljebb. Az Elba fölött repült – napfényben világító, zsinegre kötött, lepedőfehér gyémánt. Aztán a zsineg hirtelen elpattant, és a papírsárkány elszabadult. Lili hallani vélte a kisfiúk izgatott kiáltozását, amelyet valahogy maga alá temetett a szellő. De nem. Ez lehetetlen. Túlságosan messze voltak tőle. Viszont határozottan hallott egy elfojtott sikolyt. Vajon honnan érkezhetett? A fiúk a fűben szökdécseltek. Azt a gyereket, aki azt a csévét tartotta a kezében, amelyikre a papírsárkány zsinegét tekerték fel, az egyik pajtása valamiért megütötte. Fölöttük az elszabadult sárkány reszketett a szélben, és úgy röpdösött odafent, akár egy albínó denevér, akár egy kísértet – fel és fel, azután le és le, hogy ismét emelkedni kezdjen, átkeljen az Elba fölött, és Lilihez lebegjen.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A regényben foglaltak a

képzelet műve, de megírásához bizonyos mértékig inspirációt adott Einar Wegener és a felesége története. A könyvet azért írtam meg, hogy felfedezzem azt az intim teret, amely nem mindennapi házasságukat jellemezte. Ez a tér csak a feltételezés, a spekuláció és a képzelet segítségével jöhetett létre. Einar tényleges átalakulásának néhány fontos ténye megtalálható ezeken az oldalakon, de a történet, ahogy itt olvasható a maga részleteiben, térben és időben elhelyezetten, párbeszédekkel fűszerezetten, teljes mértékben az én képzeletem terméke. Az 1931-es év elején, amikor híre ment, hogy egy férfi megváltoztatta a nemét, a lapok világszerte bemutatták Einar Wegener figyelemre méltó életének bizonyos részleteit. (Érdekes, hogy maga Lili Elbe szivárogtatta ki a történetet a sajtónak: beszámolókat készített magáról, sőt álnéven ő írta meg saját nekrológját is.) Ezen cikkek közül néhány sokat segített a regény megírása során, főként a Politikenben és más dán lapokban leközölt írásoknak vettem hasznát. Fontos forrásaim közé tartoztak Lili Elbe naplói és levelezése; ezt az anyagot Niels Hoyer szerkesztette kötetbe, amelyet ő adott ki Férfiból lett nő címen. A naplóbejegyzésekből és levelekből részletesen megismerhettem Einar evolúcióját, például azt a jelenetet, amikor Lili először látogatott el Wegener műtermébe, az Einar titokzatos vérzésével és fizikai hanyatlásával kapcsolatos részleteket, valamint azt, hogy miként utazott el a drezdai női klinikára, és mi történt vele, amikor ott volt. A könyvemben található, ezekre az eseményekre vonatkozó részekért különösen hálás vagyok Hoyernek, aki megszerkesztette és elérhetővé tette Lili saját feljegyzéseit. Természetesen Einar Wegener történetének több elemét megváltoztattam, így kijelenthetem, hogy a regény szereplői teljes mértékben kitalált személyek. Az olvasó ebben a könyvben nem fog túl sok, a valódi Einar Wegener életére vonatkozó életrajzi részletet találni, a regény többi szereplőjéről pedig kijelenthetem: nincsenek kapcsolatban egyetlen valós, élő vagy már elhunyt személlyel sem.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hosszú azoknak a névsora, akik valamilyen szerepet játszottak abban, hogy ez a könyv megjelenjen. Valamennyiüknek végtelenül hálás vagyok. Köszönet illeti első olvasóimat, Michael Lowenthalt, Lee Buttalát, Jennifer Marshallt, Mitchell Waterst, Chuck Adamst. Köszönet azoknak, akik a Random House-nál voltak munkatársaim, vagy jelenleg is azok; azoknak, akik sosem ágáltak az ellen, hogy egy regényíró van közöttük: Ann Godoff, Alberto Vitale, Bruce Harris, Joy deMenil, Leah Weatherspoon, Cathy Hemming, Sascha Alper, Benjámin Dreyer, Courtney Hodell. Köszönet a Viking Kiadó munkatársainak; valamennyien fontos tanácsokkal láttak el: Jonathan Burnham (aki intelligens módon megszerkesztette a korai szövegváltozatokat), Barbara Grossman (aki a legfontosabb és legkitartóbb szerkesztőm volt), Iván Held, Hal Fessenden, Leigh Butler, Jim Geraghty, Paul Slovak, Gretchen Köss, Amanda Pattén, Paul Buckley. Köszönet Alex Giganténak a jogi tanácsokért. Köszönet Lyann Goldbergnek és Mark Fortier-nek, akik keményen dolgoztak a könyv megjelenése érdekében. Köszönet azoknak, akiktől Koppenhágában kaptam kedves segítséget: Uselotte Nelsonnak. Susanne Andersennek. Mette Paludannak. Köszönet kiváló tolmácsomnak, Kirsten Nielsennek, valamint Luis Soriának és Peter Heeringnek. A német fejezetekért és publikációkért köszönet illeti Georg Reuchleint. Bill Contardi, Eric Price, Todd Siegal és Stephen Morrison is köszönetet érdemel – ők voltak azok, akik valódi keresztapákként kísérték figyelemmel a regény fejlődését. És végül: köszönet ügynökömnek és barátomnak, Elame Kosternek.

BEVEZETŐ A SZERZŐVEL KÉSZÜLT INTERJÚ ELÉ

Néhány

évvel ezelőtt, egy szürke áprilisi napon Drezdában felkapaszkodtam a Brühlsche terasz negyvenegy lépcsőjén, hogy a panorámában gyönyörködjem. Az Elba sötéten és gyorsan rohant, a város, mely egykori önmaga szelleme volt csupán, komoran gubbasztott a kései hótól terhes ég alatt. Drezda nyüzsgött – villamosok, autók, kosárkával felszerelt kerékpárok, villogó kék fénnyel közlekedő rendőrkocsik. A folyó túlsó partján stukkós lakóházak, az erkélyeiken mosókádak; betonpanelekből épített bevásárlóközpontok, amelyek előtt a hideg szél szemetet fújdogált. Azon a napon úgy éreztem, egy olyan várost látok, amely egy évszázadnyi iszonyú történelem után életre rázza magát. Szinte lehetetlen volt elképzelni a hajdani Drezdát, amelyet régen teuton Velencének neveztek; nehéz volt elhinni azt is, hogy a teraszt, ahol üldögéltem, valamikor az „Európa balkonja” néven ismerték. „A kontinens leggyönyörűbb városa” – állította egy 1909-ben kiadott angol útikönyv, a Romantic Germany, amelyben csinos házakról és zsúpfedeles közkutakról készült, kézzel festett, színes kis képek találhatók. És most ez: egy szétbombázott és kiégett város, amely több mint ötven éven keresztül fuldoklott a kommunista Kelet szorításában amelynek meglepetést okozott nemrég visszanyert szabadsága és a prosperitás első jelei. Nem sok minden maradt, ami az 1930-as évek Drezdájára emlékeztethette az embert. A teraszról elém táruló panoráma az 1945 februárjában végrehajtott légitámadásokról, a német nemzet néhány hónappal későbbi kapitulációjáról, a szovjet rezsim hosszú uralmáról mesélt, meg arról a falról is, amely 1989 novemberében, valamivel északabbra leomlott. Ám én azért voltam ott, hogy a gyönyörű múltat kutassam, a történelemnek azt a szakaszát, amelyben Einar Wegener és Lili Elbe itt élt, itt sétálgatott. Lehunytam a szemem a metsző szélben, és tessék: egy szempillantás sötét fél másodpercében ott feküdt előttem a régi Drezda, az, ahová 1930-ban, egy hideg napon megérkezett Einar, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy véglegesen átváltozzon a Lili nevű, félénk lánnyá. A dolgom az volt, hogy elképzeljem a múltat, hogy megkeressem az utcákon és a könyvtárak archívumában található emlékeket, amelyek arra a bizonyos letűnt korra és világra utalnak. Egyedül érkeztem Németországba, ott tartózkodásom ideje alatt csak a drezdai Hygiene Museum könyvtárosaival meg azzal a felfogadott tolmácscsal érintkeztem, aki együtt tanulmányozta velem a mikrofilmeket és egyéb feljegyzéseket. És azon a bizonyos napon, a Brühlsche teraszon végre megértettem, hogy melyek azok az alapvető munkák, amelyeket mindenképpen el kell végezni, ha az ember egy olyan regényt akar írni, mint én. Minden regény rendelkezik egy saját, belső memóriával, egy olyan organikus emléktömeggel, amelynek elemeit az olvasó és az író a történet kibontakozása során közvetetten vagy közvetlen módon felidézheti. Ám miközben összeállítottam Einar, Lili és Greta történetének elemeit, azon kezdtem eltöprengeni, kinek az emlékei relevánsak az én számomra, vagyis a regényíró szerepét betöltő személy számára. Lili Elbe (az a fiatal dán nő, akit először Greta Waud hívott elő) olyan emlékekkel, olyan előtörténettel rendelkezett, amely valójában Einaré volt. De vajon valóban az övé volt? Azon a szürke napon kezdtem megérteni a regény által felvetett kérdések némelyikét. Például: kinek a memóriája alapján tájékozódunk? A látszólag megsemmisült múlt milyen módon itatja át az aktuális világgal, az aktuális önmagunkkal kapcsolatos képeket? Drezda megsemmisült, végzett vele az amerikaiak impresszív módon kombinált tűzereje és hatékonysága, de mégis, a város, az egész város ott hevert a lábaim előtt: a terasz alatt, ahol szerelmespárok béreltek evezős csónakokat, a Semperoperen kívüli téren, az Elba partjain zöldellő, zsenge fűben. Az 1930-as év és vele együtt Lili Elbe karnyújtásnyi távolságra került tőlem. Felidézhettem egy már eltávozott személy emlékeit; mert Lili saját személye már nem létezett, az emlékei viszont jelen voltak. Mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy azon a napon, amikor Bolk professzor

végrehajtotta a műtétet Lili Elbén, Einar Wegener eltűnt. De vajon hová ment? Attól fogva ki adott otthont az emlékeinek? Meghalt, de nem temették el, és Lili, aki hitt abban, hogy egészen más lélek, mint Einar, kénytelen volt együtt élni egy olyan előtörténettel, egy olyan emléktömeggel, amely valójában nem a sajátja volt. Feltettem magamnak a kérdést: ez vajon miben különbözik attól, amikor az emberiség egésze hagy egy bizonyos emléktömeget az egyes, éppen létező személyekre? Valamennyiünket a múltunk definiál, de természetesen halassal van ránk a családunk múltja, a szerelmeink, a barátaink, az ellenségeink, a hazánk és a civilizációnk múltja is. Azon a bizonyos áprilisi napon a szél olyan jegesen süvített keresztül a teraszon, hogy valósággal szúrta a szemem, de a regény, amelynek megírására készültem, az Einarról és Liliről szóló, egyelőre cím nélküli regény lassanként kezdett formát ölteni. A személyazonosság, az elvesztése és a megszerzése, a kölcsönkérése, az ellopása, az elutasítása, az elfogadása ez a lényeg. Felnövünk és meghatározzuk magunkat, ám a gyönyörű és szomorú múlt mindvégig velünk marad. A törmelék és a hamu alatt, az előregyártott betonpanelek és azbesztlapok esetében, a gyárak és az autók által kiböfögött füstben, a szélben, az év utolsó hókupaca alatt meghajló nárcisz arcán – a történelmet és az emlékeket a képzelet tartja zsinegen, a nap fényében, valahogy úgy, mint egy fehér papirsárkányt a folyó vize fölött. Azon a napon, ott, Drezdában megállapítottam: semmi sem veszett el. Megíródik egy regény, így semmi sem veszhet el.

BESZÉLGETÉS-FAL Hogyan bukkant rá Einar. Greta és Lili történetére? Néhány évvel ezelőtt az egyik barátom, aki egy egyetemi kiadónál dolgozik, elküldött nekem egy könyvet, amelyet a cége jelentetett meg. A könyv a nemek elméletéről szólt. Hazavittem, és mit sem sejtve lapozgatni kezdtem. Mivel nem igazán szeretek teóriákról olvasni, nem számítottam rá, hogy tetszeni fog a könyv. És igazam volt. Túl sok szó esett a tényleges elméletről, a különböző szerkezetekről, és hiányoztak belőle a karakterek, nem volt története, cselekménye, vagyis semmi sem volt meg benne, ami felkeltheti egy regényíró érdeklődését. Annak, hogy végül mégis elmélyedtem a könyvben, egy rövidke bekezdés volt az oka. Ebben a bekezdésben Einar Wegenerról írtak, az első emberről, aki sikeres nemváltoztatáson esett keresztül. Addig úgy tudtam, a brooklyni Christine Jorgensen volt az első férfi, aki több, sikeres műtétnek köszönhetően nővé változott. Abban a bizonyos bekezdésben megemlítették, hogy Wegener festő volt, és hogy a felesége segített neki az átváltozásban. Volt ebben az egészben valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. Mi lehet az oka, hogy erről az emberről látszólag mindenki megfeledkezett? Ki volt ez az ember? Ki volt a felesége? A változás milyen hatást gyakorolt a házasságukra? Kíváncsi lettem, ezért elmentem a New York-i közkönyvtárba, és kutakodni kezdtem Einar Wegener után. Először semmit sem találtam róla, ezért a nemekről és a szexuális identitásról szóló könyvekhez nyúltam. Ezekben találtam meg Lili Elbe nevét. Őt több szerző is kapcsolatba hozta Einar Wegenerrel. A rövid és egymásnak gyakran ellentmondó referenciák végül elvezettek Lili Elbe naplóihoz és levelezéséhez, amelyet egy kötetben, 1933-ban, közvetlenül a halála után adtak ki. Számomra ekkor kezdődött a valódi kutatómunka. Hogyan kutatta fel a ránk maradt tényeket? Bizonyos értelemben véve a regényírás – főként akkor, ha a regény cselekménye a múltban játszódik, a szereplői pedig egykor valóban letérő személyek – lényege az, hogy összegyűjtünk egy halom részletet, amelyeket aztán megfelelő sorrendbe rendezünk, lehetőleg úgy, hogy olyan végterméket kínáljunk fel az olvasónak, amely kielégíti a szóban forgó történettel kapcsolatos kíváncsiságát. De mindezt olyan hangon és stílusban kell megtenni, amelyet a regényíró a sajátjának vallhat. öt könyvtár munkatársainak segédletével íródott. Mind az öt könyvtár – a Dán Királyi Könyvtár, a Királyi Művészeti Akadémia (mindkettő Koppenhágában található), A drezdai Hygiene Múzeum könyvtára, a New York-i közkönyvtár, valamint a pasadenai közkönyvtár – felbecsülhetetlen értékű anyagokkal szolgált a regény tárgyát és helyszíneit illetően. A regény szempontjából legfontosabb referenciák forrásainak némelyike, azok a cikkek, amelyek Wegener transzformációjával foglalkoztak, a dán sajtóban 1930-ban és 1931-ben megjelent cikkek voltak. A legjelentősebbek a Politiken és a Sationaltidende írásai voltak, amelyeket a koppenhágai Királyi Könyvtárban olvastam el, mikrofilmen. 1931-ben Lili Elbe elhatározta, hogy megmagyarázza az életét a nyilvánosság előtt, ezért közreműködött egy olyan esszésorozat elkészítésében, amelyet végül a Politiken közölt le. Az egyik barátja szerkesztőként dolgozott a lapnál; ez az illető tette lehetővé a számára, hogy úgy írja meg a cikkeket, mintha azokat egy harmadik személy fogalmazta volna. Ezekből az esszékből kiderül a világ számára Einar fokozatos evolúciója, melynek során nős férfiból és prominens művészből fiatal nővé vált. Természetesen szó esik arról a drezdai orvosról is, aki végrehajtotta rajta a három műtétet. Hónapokkal az esszésorozat megjelenése után a Politiken – mintegy végső gesztusként Lili Élbe fantasztikus történetéhez – megjelentette Lili nekrológját. Ez az írás állítólag Fru Louloutól származott, bár sok jel arra mutat, hogy a cikket maga Lili írta meg. Vagyis kijelenthető, hogy Lili, rá jellemző módon, megfogalmazta azt a hírt, amelyet a világ utoljára olvashatott róla.

Nem sokkal Lili Elbe 1931-ben bekövetkezett halála után az egyik barátja, Niels Hoyer megszerkesztette a naplója szövegét és a levelezését, majd ezt az anyagot Fra Mand Til Kvinde (Férfiból lett nő) címen könyv formájában publikálta. A napló felbecsülhetetlen értékű információforrás volt, nagyon sok minden kiderült belőle Einar Wegenerről és Lili Elbéről, különösen az átalakulásról, a drezdai női klinikán töltött időszakról, a rajta végrehajtott beavatkozásokról, a vizsgálatokról, emellett utalásokat találtam benne arra, hogy hol keressek további információkat. Így jutottam el a Királyi Művészeti Akadémiára, a Nyhavns-csatorna környékére, a rungstedi rádium intézetbe, a jütlandi lápvidék falvaiba, amelyekben Einar felnőtt, és természetesen a párizsi, valamint a drezdai klinikákra. Miből gondolta, hogy Einar és Greta története feledésbe merült? Egy örökkévalóságon át törhetnénk a fejünket, mi az oka annak, hogy a történet kis híján valóban feledésbe merült. Wegener az 1930-as évek elején esett át a műtéteken. Abban az időben nagy feszültség jellemezte a világot, de főként Nyugat-Európának azon részeit, ahol ő élt: Koppenhágát, Párizst, Drezdát. A gazdasági katasztrófa, a fasizmus, és végül a nácizmus fekete fellege már sötétségbe borította a kontinenst. Számomra nem volt meglepő, hogy a következő tizenöt esztendő borzalmas eseményeinek forgatagában az emberek valahogy megfeledkeztek erről a történetről. Ez az egyik ok. Természetesen van egy másik ok is, amely nem más, mint Wegener transzformációjának természete. A transznemű emberek számára még ma is komoly gondot jelent a társadalomba való beilleszkedés; szükségük van a segítségünkre. Az 1930-as években a történet egyszerűen túl erős volt ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek feldolgozni és megemészteni az eseményeit. Nem csupán arról volt szó, hogy a világ első alkalommal hallott olyan emberről, aki meg akarta változtatni a nemét, a sajtótermékek szalagcímei mármár bebeszélték az embereknek, hogy egy ilyen átváltozás orvosi szempontból lehetséges. Az újságok világszerte az elképedés és a megvetés furcsa elegyével adtak hírt Wegener transzformációjáról. Akkoriban a történet nagy port vert fel, de Lili Elbe haláláról például még a vele leginkább szimpatizáló koppenhágai lap is csupán egy aprócska, pársoros írást közölt le. Lili Elbe minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy a történelem hullámai fölött tartsa a fejét – ezért is írhatta meg a saját nekrológját, amelyet a Politiken hozott le. Mi inspirálta önt arra, hogy éppen ez a történet legyen első regényének témája? Ámulatba ejt a házasság. Az, ahogy a házasságon belül viselkedünk, ahogy megváltoztat minket, ahogy maga a házasság is megváltozik menet közben. Foglalkoztat az a kérdés, hogy bizonyos kapcsolatok miért élik túl önmagukat, mások pedig miért nem. Egyetlen olyan házasság sincs, amely ne lenne képes elég narratív anyagot szolgáltatni egy regényhez. Én úgy látom, hogy Einar, Lili és Greta történetének középpontjában nem a nemváltoztatás áll, hanem az az intim tér, amelyet a házaspár megteremtett magának. Szerelmesek voltak egymásba több éven keresztül, még akkor is, amikor úgy éltek együtt, mint két nő. Milyen lehet az a kapcsolat, amely még egy ilyen komoly váltást is kibír? Ha még egyszerűbben akarunk fogalmazni, eljutunk ahhoz a kérdéshez, amelyet újra és újra felteszünk magunknak: mi a szerelem? Volt még valami, amit megértettem, amikor elkezdtem foglalkozni Einar Wegener és Lili Elbe történetével. Nevezetesen azt, hogy bizonyos értelemben véve valamennyien rossz testbe születtünk. Egész életünkben szenvedünk, hogy elfogadjuk azt a burkot, amelyben ezen a világon mozgunk. Biztos vagyok benne, hogy mindenkivel előfordult már, legalább egyszer az élete során, hogy a tükörbe nézett, és valami ilyesmit gondolt: „Ez nem én vagyok. Nekem valaki másnak kellene lennem.” Nyilvánvaló, hogy a legtöbben nem teszünk igazán drasztikus lépéseket annak érdekében, hogy megbékéljünk magunkkal, hogy elfogadjuk azt a személyt, aki vagyunk, de ennek ellenére valamennyien átérezhetjük Einar identitással kapcsolatos gondolkodásmódjának univerzalitását: ne a testemet nézd, hanem a lelkemet.

A regény mekkora része alapszik megtörtént tényeken? Miért döntött úgy, hogy időnként eltér a tényéktől? Ez különösen a befejezésnél érzékelhető. Einar átalakulásának bizonyos eseményei tényeken alapulnak. Ilyen például az, amikor először öltözik Lilinek; ilyen a rejtélyes vérzés esete, de ilyenek a drezdai klinikán töltött időszak eseményei is. A regény nagy részét azonban én találtam ki. Szerelmi történetet akartam írni, egy regényt Einar és Greta házasságáról. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, el kellett képzelnem, hogyan éltek, hogyan dolgoztak együtt, hogyan veszekedtek, hogyan szerették egymást. ban a valós történet számos részét megváltoztattam, hogy egy saját logi-kával rendelkező szerelmi történetet írhassak. A legnagyobb változtatás, amelyet végrehajtottam, talán az volt, hogy Gretából (akinek a valódi neve Gerda volt) amerikait csináltam. Az én felfogásom szerint ő a regény főhőse. Annak érdekében, hogy be tudjam mutatni, mennyire szerette a férjét, később pedig Lilit, szükségesnek éreztem azt, hogy beléptessek a történetbe egy új karaktert, amely segít megértenünk, hogyan közelíti meg a házasságát. A regény befejezése mindennek a kiterjesztése. Úgy éreztem, a végén valamilyen formában meg kell oldanom a házasságukkal kapcsolatos kérdést – végül is éppen erről szól az egész történet. A valóságban Gerda Wegener és Lili Elbe eltávolodott egymástól, ami érthetetlen és reménytelenül szomorú dolog, ha figyelembe vesszük, hogy korábban mennyi mindent megtettek egymásért. Mennyiben jelentett kihívást az ön számára, hogy egy olyan karaktert kellett megteremtenie, aki a történet elején férfi, a végén pedig nő? Egy ilyen karakter elképzelésében az a legérdekesebb, hogy foglalkozni kell a múlttal és a jelennel is. A múlt komoly szerepet kap a regényben, de ez általában így van a regények esetében. Engem viszont az a kérdés is érdekelt, hogy kié ez a bizonyos múlt. Amikor Einar már Liliként élt, akkor kinek a gyermekkora volt az, amelyre visszaemlékezett? Mely fizikai és emocionális emlékek tartoztak Einarhoz, melyek Lilihez, és melyek mindkettejükhöz? 1930 tavaszán Einar Wegener lépett be a drezdai női klinika kapuján, és néhány hónappal később Lili Elbe lépett ki ugyanazon a kapun. Mi történt Einar múltjával? Mi történt mindazzal, amit szeretett, amit megbánt? Mi lett a frusztrációival, azokkal az álmaival, amelyekre emlékezett? Számomra az jelentett kérdést, hogy mindezt hogyan mutassam be. A valóságban Einar Wegener valóban úgy érezte, teljes mértékben nővé változott; úgy érezte, hogy a kés segítségével éppen olyan egyszerűen és magától értetődően végbement nála a változás, ahogy az ember fel- vagy lekapcsolja a lámpát a szobájában. Az én véleményem azonban az, hogy túlságosan leegyszerűsítette a dolgot. Úgy vélem, hogy mindaz, ami az átalakulás során történik, nem ilyen magától értetődő. Hiszem, és ez a másik oka annak, hogy regényként írtam meg ezt a történetet, hiszem, hogy Einar férfi és nő is volt, de valójában egyik sem; hiszem, hogy se férfi, se női testben nem élhetett teljes életet. Ez fizikailag is igaz volt, hiszen rendelkezett a férfiak és a nők fizikai jellemzőivel is, ám ami ennél sokkal fontosabb: a pszichéje, a lelke egyszerre tartozott mindkét nemhez. Talán nem azonos mértékben, de Lili még az operációt követően sem volt teljes mértékben nő. Hogyan is lehetett volna az? Nőnek hitte magát, de nem ez volt a helyzet. Nyilvánvaló, hogy kihívást jelent egy olyan személyről írni, aki egyszerre férfi és nő, de a kínálkozó lehetőségek miatt a feladat hálásnak tekinthető. Mely irodalmi alkotások hatottak önre? Nagyon nehéz megmondani, mely írók gyakoroltak rám hatást, de természetesen van néhány kedvencem a kortársak körül: Joyce Carol Oates, Joan Didion, John Updike, Alice Munro, Mavis Gallant, Eudore Welty, Kazuo Ishiguro és Doris Lessing. Nagyon kedvelem Jane Austen, a Bronté nővérek, E. M. Forster, D. H. Lawrence, Thomas Mann és Thomas Hardy írásait is.

Greta csodálatos karakter. Miért bátorítja Greta arra a férjét, hogy öltözzön nőnek? Mi motiválja őt, és hogyan képes összeegyeztetni ezeket a motivációkat azzal a fájdalommal, amelyet Einar átváltozása okoz neki? Gretában a függetlenség és a ragaszkodás szokatlan kombinációja van jelen. Önálló gondolkodású nő, független személyiség, ugyanakkor szokatlan módon felajánlja magát annak a két férfinak, akikhez feleségül megy – különösen Einarnak. Bármit megtenne érte. Jobban ismeri Einart, mint a férfi önmagát, és bizonyos dolgokat már azelőtt észrevesz, hogy Einar reagálna arra, hogy nőnek öltözik. Greta biztatja Einart, hogy éljen Liliként, mert tudja, hogy Einar ezt szeretné. Greta számára ez éppen elég indok. Persze semmi sem lehet ennyire egyszerű. Greta karrierje akkor indul be, amikor Liliről fest képeket. Éppúgy szüksége van Lilire, mint Einarra. Hiszem, hogy Greta a férjének, de még önmagának sem vallja be, hogy Lili milyen mértékben megváltoztatta az életét mint művészét. Nélküle Einar nem válhatott volna Lilivé, de Lili nélkül belőle sem lehetett volna olyan művész, amilyen lenni szeretett volna. A motivációik és cselekedeteik bonyolultak és egymásba fonódóak. A könyv megírása milyen hatást gyakorolt a transzneműek választásával kapcsolatos nézeteire? A regény megírása közben új oldalról sikerült megismernem a bátorságot. Ma, hetven évvel azután, hogy Lili Elbe meghozta ezt a történelmi szempontból is bátornak nevezhető döntést, még mindig óriási, már-már emberfeletti bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki vállalja a neme megváltoztatását. Ez a változás fokozatos és lassú. Hitre van szükség ahhoz, hogy az ember képes legyen megváltoztatni magában az egész világát, de mégis sértetlenül fejezze be a folyamatot. Vajon hányán vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy végrehajtsunk egy ilyen nagy fontosságú dolgot? Ez nem csupán az első transszexuális történetét feldolgozó regény, ennél sokkal többről szól. Reményei szerint az olvasókban mi-lyen gondolatokat ébreszt majd? Abban bízom, hogy az olvasó, miután befejezte a könyvet, jobban megérti majd, hogy kit szeret, miért szereti azokat az embereket, mennyire szereti őket, és mit tesz annak érdekében, hogy megóvja ezt a szeretetet, hogy ne ártson neki. Ezek a legfontosabb kérdések. Meg persze ott marad az olvasó fejében az emlék: élt egyszer egy bátor férfi, akinek volt egy gyönyörű felesége, és akiben egy titokzatos dán lány lakozott. Ez a regény egy házaspár történetét meséli el, valamint azt, hogy ez a férfi és ez a nő milyen egyéni és közös transzformáción ment keresztül.

{1}

I. Harald Gromsson avagy Kékfogú Harald (911-986) nevéhez fűződik a dánok megtérítése. Ragadványnevét állítólag onnan kapta, hogy nagyon szerette az áfonyát.