David Baldacci - A Teve Klub

D R E A M L A N D

DAVID

BALDACCI

A TEVE KLUB

Európa Könyvkiadó Budapest, 2009

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David Baldacci: The Camel Club Warner Books, New York, 2005 Copyright© 2005 by Columbus Rose, Ltd. All rights reserved. Photograph © Creative Edge Studios, Inc. Hungarian translation © Komáromy Rudolf, 2009

Ezt a regényt az Egyesült Államok titkosszolgálatában hivatásukat teljesítőknek, valamint Larry Kirshbaumnak, az elsőrangú szerkesztőnek, nagyszerű kiadónak és csodálatos barátnak ajánlom.

ELŐHANG A Chevy Suburban végigrobogott a virginiai táj csöndes félhomályába burkolódzó úton. A negyvenegy éves Adnán er-Rími a volán fölé görnyedve összpontosított a szeles időben előtte kanyargó bitumenszalagra. Errefelé bőven akadtak őzek, és Adnán nem óhajtotta megkockáztatni, hogy valamelyiknek a tetves agancsa átüsse a szélvédőt. Egyébként is nagyon unta már, hogy valami folyton az életét fenyegeti. Egyik kesztyűs kezét fölemelte a kormányról, és megtapogatta a zakója alatti pisztolytáskát; a fegyver Adnán számára nem egyszerűen megnyugvást, hanem szükségletet jelentett. Hirtelen kipillantott az oldalablakon, ahogy meghallotta a felülről jövő hangot. Hátul két utas ült. A fársziul lelkesen mobiltelefonáló férfi, az iráni Mohammed az-Zaváhiri nem sokkal a szeptember 11-i merényletek előtt érkezett az országba. A mellette helyet foglaló nagydarab, izmos afgán, Gul Hán még csak néhány hónapja tartózkodott az Államokban. A kopaszra borotvált Hán terepszínű vadászdzsekit viselt, és épp a géppisztolyát ellenőrizte. Fürge ujjakkal visszakattintotta a helyére a tárat, és kettes lövésre állította a tűzváltó kart. Néhány esőcsepp hullott az ablakra, és Hán szórakozottan figyelte, ahogy lecsorognak. – Szép vidék – jegyezte meg pastu nyelven, amelyet Mohammed is beszélt, Adnán azonban nemigen ismert. – Az én hazám tele van szovjet páncélosok vastetemeivel. A parasztok egyszerűen körbeszántják őket. – Egy másodpercre elhallgatott, majd mélységesen elégedett tekintettel tette hozzá. – Meg néhány amerikai vasdög is akad. Adnán egyre a visszapillantó tükörbe nézegetett. Nem tetszett neki, hogy géppisztolyos ül a háta mögött, még ha akár muzulmán hittársa is. Különben sem nagyon bízott az irániban. Adnán Szaúd-Arábiában született, de sihederként Irakba vándorolt. Irak oldalán harcolt a két ország közötti borzalmas háborúban, és igen mélyen beleivódott az Iránnal szembeni ellenségesség. Mohammed az-Zaváhiri perzsa nemzetiségű volt, nem pedig arab, mint ő. Er-Rími ezért sem bízott benne. Mohammed befejezte a telefonálást, amerikai gyártmányú cowboycsizmájáról letörölgetett valami rákenődött sarat, megnézte az időt méregdrága karóráján, majd hátradőlt az ülésen, és mosolyogva cigarettára gyújtott. Mondott valamit fársziul, mire Hán nevetett. A tagbaszakadt afgán lehelete vöröshagymától bűzlött. Adnán szorosabban markolta a volánt. Ő sosem könnyelműsködött, és nem szenvedhette az iráni komoly ügyekben tanúsított nyegleségét. Néhány másodperc múlva újra kinézett az ablakon. Nyilvánvalóan Mohammed is meghallotta, amit ő, mert letekerte az ablakát, kidugta a fejét, és fölnézett a borús égre. Amikor meglátta az odafönt villogó vörös fényeket, ráreccsent Adnánra, aki bólintva beletaposott a gázba, mire utasai mindketten a háttámlához préselődtek. Az egyterű Chevrolet száguldott a kacskaringós országúton, s egyik-másik kanyarban annyira oldalra dőlt, hogy a hátul ülők tíz körömmel kapaszkodtak a biztonsági övbe. De a világ leggyorsabb kocsija sem hagyhat le egy helikoptert, ráadásul szerpentinen. Mohammed ismét fárszira váltva utasította Adnánt, hogy húzódjon félre valahol a fák alatt, és várjon, hátha továbbmegy az a porkavaró. – Mi ez, Adnán, baleset? – folytatta fársziul. – Talán mentőhelikopter? Adnán vállat vont. Nem valami jól beszélt fársziul, és a perzsa nyelv finom árnyalatai gyakran megtévesztették. Ahhoz azonban nem kellett nyelvészdiploma, hogy érzékelje útitársa hangjában a türelmetlen nógatást. Egy facsoportba hajtott, mindhárman kiszálltak, és a jármű mellett leguggoltak. Hán géppisztolyát az égre szegezte, és Adnán is elővonta a fegyverét. Mohammed csak a mobiltelefonját szorongatta, és idegesen nézett fölfelé. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha tovaberregett volna az a szecskavágó, ám azután épp a fejük fölött kutatóreflektor fénynyalábja vágta át a lombsátrat. – Picsába! – szakadt ki Mohammedből ezúttal egy angol szó. Fejével intett Adnánnak, hogy menjen, nézzen körül. Az iraki előregörnyedve futott a fák széléig, és óvatosan fölkémlelt. A fém szitakötő húsz méterrel fölöttük lebegett. Adnán visszatért társaihoz, és jelentette, amit látott. – Lehet, hogy leszállóhelyet keresnek – tette hozzá. – Hoztunk RPG-t? – kérdezte Mohammed enyhén remegő hangon. Megszokta, hogy az effajta műveletekben inkább értelmi szerző, semmint azon közkatonák egyike, akik a tulajdonképpeni ölést végrehajtják, s eközben nemegyszer magukat is megöletik. Adnán a fejét rázta. – Nem számítottunk rá, hogy ma este szükségünk lehet páncéltörő gránátvetőre. – Picsába! – ismételte magát Mohammed. – Ide hallgass! – suttogta. – Szerintem ezek leszállnak. A fák levélzete meg-megrebbent a rotorszárnyak keltette légörvénytől. Adnán bólintott társainak.

– Ez csak kétszemélyes helikopter, mi meg hárman vagyunk – hangsúlyozta, és vezetője szemébe nézett. – Vedd elő a fegyveredet, Mohammed, és készülj föl arra, hogy használd! Nem adjuk olcsón a bőrünket. Magunkkal viszünk egy-két amcsit. – Idióta! – förmedt rá Mohammed. – Azt hiszed, még nem hívtak ide másokat is? Ezek csak sakkban akarnak tartani bennünket, amíg meg nem érkezik az erősítés. – A papírjaink rendben vannak – vetette ellen Adnán. – A legjobbak a piacon. Az iráni úgy nézett rá, mint egy elmebetegre. – Fegyveres arabok vagyunk virginiai disznóhizlalók között. Ujjlenyomatot vesznek tőlem, és rögtön tudják, ki vagyok valójában. Csapdába estünk – tette hozzá fogcsikorgatva. – Hogy lehet ez? Hogy lehet? – Talán a mobilod miatt, amit folyton használsz – mutatott a férfi kezére Adnán. – Be tudják mérni az ilyesmit. Korábban is figyelmeztettelek. – Legyen meg Allah akarata! – dünnyögte Gul Hán, miközben sorozatlövésre állította a tűzváltó kart, nyilván az Úr óhajaival teljes összhangban. – Ha most föltartóztatnak bennünket, dugába dől a tervünk! – meredt rá hitetlenkedve Mohammed. – Szerinted Isten ezt akarja? Ezt? – Elhallgatott, mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon. – Megmondom, hogy én mit akarok, és az lesz! – közölte határozott hangon. – Azt akarom, hogy tartsátok föl őket – bökött remegő ujjával a most már folyamatosan rezgetett lombok felé –, amíg én felkötöm a nyúlcipőt. A fákon át, nyugati irányban egy kilométerre innen van egy másik út. Fölhívom Marvánt, hogy a másik kocsival jöjjön oda értem. De nektek mindenáron föl kell tartanotok őket. Mindenáron! Adnán mogorván nézett vezetőjére. Arckifejezése arra vallott, hogy ha az anyanyelvén létezne a „tyúkszaros" jelző szó szerinti fordítása, minden bizonnyal használta volna. – Rajta, kössétek le őket, ez az áldozatotok az ügyért! – harsogta Mohammed, és hátrálni kezdett. – Ha azt akarod, hogy meghaljunk, amíg te eliszkolsz, akkor add ide a stukkeredet! – mérgelődött Adnán. – Neked úgysem kell. Az iráni előhúzta a pisztolyát, és odadobta Adnánnak. A robusztus Hán a helikopter felé fordult, és elmosolyodott. – Ahhoz mit szólsz, Adnán, ha belelövök a farokrotorjukba, mielőtt leszállhatnának? – kérdezte hátrasandítva. – Odahaza jól bevált az amerikaiak ellen. Amikor földhöz csapódnak, úgy roppan ketté a gerincük, mint a gyufaszál. A golyó a tarkóján érte, s a sors fintoraként gerince roppant ketté úgy, mint a gyufaszál, és a testes afgán holtan rogyott össze. Adnán pisztolyt tartó keze az első áldozattól Mohammed felé lendült, aki e hitszegő támadás láttán már futásnak eredt. Nem valami gyors lábú volt azonban, és kedvelt cowboycsizmáját sem efféle mozgáshoz találták ki. Mohammed elbotlott egy kidőlt, korhadt fatörzsben, és Adnán utolérte. Az iráni fölnézett a saját pisztolyára, amelyet Adnán rászegezett. A fárszi nyelvű szitokáradatot akadozó arab könyörgés, végül angol követte: – Adnán, légy szíves, ne! Miért? Miért? – Azt mondod, Mohammed, azért üzérkedsz kábítószerrel – felelte arabul Adnán –, hogy pénzt szerezz az ügy támogatására. Mégis több időt töltesz a drágalátos cowboycsizmád meg a csillogó csecsebecséid vásárlásával, mint az iszlám előmozdításával. Eltévelyedtél. Amerikaivá lettél. De nem ezért teszem ezt veled. – Akkor miért? Mondd meg, miért! – kiáltotta az iráni. – Ez a te áldozatod a nemesebb célért. Adnán nem mosolygott ugyan, de a szeme egyértelműen diadalittasan csillogott. Közvetlen közelről bal halántékon lőtte a férfit, és az iráni többé semmilyen nyelven sem rimánkodott. Adnán előbb Mohammed kezébe szorította a fegyvert, azután letette, és visszasietett a tisztásra, ahol a helikopter közben leszállt, és jobb oldali ajtaja éppen kinyílt. Adnán hazudott, valójában négyszemélyes jármű volt. Két férfi szállt ki belőle. Komor arcú nyugatiak, cipeltek valamit. Adnán visszakísérte őket Mohammed holttestéhez, miután az egyterűből magához vett egy vadászpuskát. A férfiak egy hullazsákot hoztak magukkal. Kicipzárazták. Az eszméletlen, de még lélegző férfi, aki előkerült belőle, szembeötlően hasonlított Adnánra, és ugyanolyan öltözéket viselt. A halott iránitól nem messze egy fának támasztva helyezték el. Adnán átadta a tárcáját az egyik helikopteresnek, az pedig az öntudatlan férfi zakózsebébe rakta. Ezután a másik férfi elvette Adnántól a vadászpuskát, Mohammed élettelen kezébe szorította, az eszméletlen férfira irányította, és a fejére tüzelt, amivel félig szétroncsolta az illető arcát. Elő emberből pillanatok alatt hullát gyártott. Adnán szakértővé vált az ilyesmiben, méghozzá nem szabad akaratából. Ki választana efféle hivatást, ha nem őrült? A következő percben Adnán és a két férfi a helikopterhez rohant, beszálltak, és rögtön a levegőbe emelkedtek. A jármű oldalán és farkán nem viselt semmilyen felségjelzést, és az elöl ülő férfiak nem egyenruhában voltak. Sőt jóformán Adnánra sem néztek, mialatt az egyik hátsó ülésen elhelyezkedett, és becsatolta a biztonsági övet. Mintha még a jelenlétéről is megpróbáltak volna elfeledkezni.

Adnán nem törődött többé halott társaival. Gondolatai továbbkalandoztak, a rá váró sokkal nagyobb dicsőség felé. Tudta, ha küldetésük sikerrel jár, az emberiség nemzedékeken át megilletődött tisztelettel beszél majd róla. Adnán er-Rími most hivatalosan meghalt, pedig ennél értékesebbé már nem is válhatott volna a személye. A helikopter északias irányba, Pennsylvania nyugati része felé tartott. Egy Brennan nevű városba. Egy perc múlva ismét csend honolt a virginiai tájon, nem hallatszott más, csak a szelíden hulló eső, amely szép komótosan minden vérnyomot elmosott.

1. fejezet Lélekszakadva menekült, körös-körül golyók záporoztak. Nem látta, ki lő, és nem volt fegyvere, hogy viszonozza a tüzet. Mellette a felesége futott, az asszony másik oldalán pedig a kislányuk. Egy lövedék átfúrta a felesége csuklóját, sikoltás hallatszott. Azután újabb golyó talált célba, és az asszony szeme kissé elkerekedett. Az a tizedmásodpercnyi pupillatágulás volt ez, ami a halál beálltát jelzi, mielőtt az agy egyáltalán tudomásul venné. Ahogy a felesége összeesett, a férfi a kislányához ugrott, hogy a testével óvja. Ujjai a gyerek keze felé nyúltak, de elvétette a fogást. Mint mindig. Fölriadt, felült, az izzadságcseppek lecsorogtak az arcán, végül hosszú, bozontos szakállába szivárogtak. Egy palackból egy kis vizet locsolt fölhevült arcára, hagyta, hogy a hűs cseppek lemossák a visszatérő lidérces álom fájdalmát. Ahogy fölkelt, lábszára az ágy mellett tartott régi dobozhoz súrlódott. Némi habozás után fölemelte a tetejét. Megviselt fényképalbum rejtőzött benne. Egyenként megnézte hajdani felesége néhány fotóját, azután a lánya, az egykori csecsemő, majd kisgyermek képeihez lapozott. Későbbiek nem maradtak. Az életét adta volna, ha legalább egy pillanatra láthatja fiatal nőként. Nem telt el úgy nap, hogy ne merengett volna el, vajon hogy festene most. Körülnézett a szegényesen berendezett faházban. Porlepte polcok tekintettek vissza rá, amelyeken változatos témájú könyvek zsúfolódtak össze. A sötétbe borult környékre nyíló, széles ablak mellett ócska íróasztalon halmozódtak a gondos kézírásával teli naplófüzetek. A meleget jórészt a kőből rakott, feketére kormozódott kandalló szolgáltatta, s a kis konyhában készítette egyszerű ételeit. Szerény életterét tenyérnyi fürdőszoba egészítette ki. Karórájára pillantott, az ágya melletti rozoga deszkaasztalról távcsövet emelt föl, és írópultjáról kirojtosodott hátizsákot vett a kezébe. A távcsövet néhány füzettel egyetemben a zsákba dugta, s kifelé indult. A kopott, mohos felszínű, ódon sírkövek kirajzolódtak előtte a holdfényben. Ahogy a tornácról a gyepre lépett, a friss levegő a fejéből segített elűzni a rémálom okozta, gyötrő érzést, de a szívéből nem tudta. Szerencsére ma este el kellett mennie valahová, bár még bőven ráért. Amikor pedig fölös ideje akadt, kivétel nélkül mindig egy bizonyos helyre vette az irányt. Távozott a jókora, kétszárnyú kovácsoltvas kapun át, amely fölött tekercsdíszes keretű felirat jelezte, hogy ez a Washington északnyugati városrészében található Sion-hegy temető, és a közeli Sion-hegy Egyesült Metodista Templomhoz tartozik. A templom fogadta be a város legrégebbi fekete gyülekezetét, azt pedig 1816-ban olyanok alapították, akiknek nem volt ínyére, hogy hitüket faji elkülönítést alkalmazó imaházban gyakorolják, amely mintha valamiképp figyelmen kívül hagyta volna az egyenlőség bibliai elvét. A háromholdas telek fontos megállót jelentett a „földalatti vasút" nyomvonalán, amelyen a polgárháború idején déli rabszolgákat menekítettek az északi szabadságba. A sírkertet egyik oldalról a masszív Dumberton-ház, az Amerikai Gyarmatos Hölgyek Nemzeti Társaságának központja, a másikról egy alacsony, vörös téglás lakóépület zárta közre. A történelmi temető évtizedeken át sorsára hagyva pusztult, sírkövei ledőltek, fölverte a gaz. Azután a gyülekezet kerítéssel vetette körül, és fölépíttette a kis temetőgondnoki lakot. A közelben működött a jóval nagyobb és ismertebb Oak Hill-i temető, sok nevezetes személyiség végső nyughelye. Stone azonban a szabadság kapujaként játszott történelmi szerepe miatt jobban kedvelte a Sion-hegyet. Évekkel ezelőtt szegődött el temetőgondnoknak, és igen komolyan vette munkáját, ügyelt a telek és a sírok kifogástalan rendben tartására. Az állással járó faház jó ideje az otthonául szolgált. A gyülekezettől komplikált adminisztráció nélkül, zsebbe kapta a javadalmazását; egyébként közel sem keresett annyit, hogy jövedelemadót kellett volna fizetnie. Alig tudott megélni belőle, mégis elmondhatta, hogy ez az eddigi legjobban fizetett állása. A 27. utcán dél felé gyalogolt, éppen elcsípte a buszt, és nemsokára le is szállt, nagyjából egysaroknyira attól a helytől, amelyet úgyszólván második otthonának tekintett. Miközben elhaladt a kis sátor mellett, amely legalábbis elvileg a sajátjának számított, elővette a hátizsákjából a távcsövet, és egy fa árnyékából megszemlélte az út túloldalán álló épületet. A kincstári gukkert akkor vette magához, amikor búcsút mondott a köz szolgálatának, mert mélységesen csalódott hazája vezetőiben. Valódi nevét évtizedek óta nem használta. Most már hosszú ideje Oliver Stone-nak hívták, a nevet – jobb jelző nincs rá – pimasz dacból választotta magának. Helyesléssel figyelte a tekintélyromboló filmrendező legendás munkásságát, amely megkérdőjelezte a gyakran inkább kiagyaltnak, mint tényszerűnek bizonyuló „hivatalos" történelemfelfogást. A név átvétele annál is inkább helyénvalónak tűnt, mert ez az Oliver Stone is igen erősen érdeklődött a „tényleges" igazság iránt.

A távcsövön át tovább fürkészte a rezidenciánál zajló jövés-menést, amely újra meg újra lenyűgözte. Aztán belépett kicsiny sátrába, és ócska zseblámpája fényében gondosan följegyezte észrevételeit a hátizsákjában magával hozott egyik naplófüzetbe. E füzetek egy részét a gondnoki lakban tartotta, jóval többet pedig másutt létesített rejtekhelyeken. A sátorban semmit sem tárolt, mert tudta, hogy rendszeresen átkutatják. A tárcájában mindig magánál hordta hivatalos engedélyét, amely följogosította arra, hogy itt, ebben a sátorban tartózkodjon, és a szemközti épület előtt tüntessen. Ezt a jogát nagyon komolyan vette. Ismét kilépett a szabadba, megnézte az őröket, akik pisztolytáskájukban félautomatával, kezükben gépkarabéllyal járkáltak, és időnként rádió adó-vevőn beszéltek. Mindannyian ismerték, és óvatos udvariassággal bántak vele, ahogy olyanokkal szoktak, akik váratlanul ellenük fordulhattak. Stone-nak mindig rettentően nehezére esett, hogy tiszteletet mutasson irántuk. Sosem árt vigyázni azokkal, akik gyorstüzelő csúzlival mászkálnak. Oliver Stone-t nem ejtették a fejére, bármennyire elütött is az átlagtól. Tekintete találkozott az egyik őrével, aki odaszólt neki: – Figyelj, Stone, hallottad? Búvár Kund lebukott. Add tovább! A többiek nevettek a megjegyzésen, még Stone ajka is mosolyra nyílt. – Jogos a két pont – válaszolta. Egyszer a saját szemével látta, amikor pontosan ez a fickó néhány lépésnyire tőle lepuffantott valakit. Igaz, az az illető lövöldözött rá. Stone följebb rántotta vékony derekán az elnyűtt nadrágot, hátrasimította hosszú, őszes haját, és egy pillanatra megállt, hogy újra megkösse a madzagot, amellyel hasztalanul próbálta összefogni jobb cipőjét. A magas, feltűnően sovány férfin lötyögött az ing, nadrágszára bokáig ért. A lábbelije meg... hát igen, az örökké gondot okozott. – Kell új ruha neked – szólalt meg egy női hang a sötétben. Fölnézett, és látta, hogy a hang gazdája egy szobornak támaszkodik. Rochambeau gróf, az amerikai függetlenségi háború hős tábornoka képmásának. Rochambeau ujját mereven előrenyújtotta, Stone sosem tudott rájönni, mire mutat. Az északnyugati sarokban egy porosz, Steuben báró, északkeleten pedig egy lengyel, Kosciuszko generális őrizte a háromhektáros parkot, amelyben most Stone állt. Ezek a szobrok mindig mosolyt csaltak az arcára. Oliver Stone jó kedvre derült a forradalmárok közelségétől. – Tényleg kell új ruha neked, Oliver – jelentette ki a nő, miközben bronzbarnára sült arcát vakargatta. – Meg hajlevágás. Minden kell neked új, Oliver. – Az biztos – felelte halkan Stone. – Csak hát ez fontossági sorrend kérdése, és szerencsére a hiúság nálam sosem került előtérbe. A magas, ösztövér nő az Adelphia névre hallgatott. A beszéde alapján Stone nem tudta, pontosan hová tegye, bár nyilvánvalóan Európából, valószínűleg szláv ősöktől származott. Az igékkel különösen mostohán bánt, mondataiban a legképtelenebb helyekre tuszkolta be őket. Hosszúra növesztett, fekete haja őszbe csavarodott, mélyen ülő szeme borongósan szemlélte a világot, és sajátos módon mintha állandóan vicsorgott volna, bár Stone néha úgy tapasztalta, hogy zsémbessége vajszívet rejt. A korát nehezen tudta megbecsülni, de bizonyosra vette, hogy Adelphia fiatalabb nála. A nő sátra előtt majdnem két méter hosszú, külön felállított transzparens hirdette: A magzat élőlény. Aki nem hiszi, pokolra jut! Adelphia nemigen ismert finom árnyalatokat. Az életben csak határozottan feketét és fehéret látott. Szürkék nem léteztek a szemében, holott mintha ez a város találta volna föl a színességét. Az Oliver Stone sátra előtti kis táblán egyszerűen ez állt: Az igazságot akarom! Oly sok év után sem találta meg. Ámbár vajon létrehoztak-e valaha is várost, amelyben az igazság nehezebben fölfedezhetőnek mutatkozott, mint éppen itt? – Megyek kávéra, Oliver. Kérsz te? Pénzem van. – Köszönöm, nem, Adelphia. Máshová kell mennem. – Mész már megint gyűlésre? – ráncolta a homlokát a nő. – Az hoz neked mi jót? Fiatal az vagy már nem, és lenne szabad nem sötétben mászkálsz. Ez veszélyes hely. Stone a fegyveresekre pillantott. – Azt hiszem, tulajdonképpen nagyon is biztonságos. – Sok ember fegyverrel mondod nem veszélyes? Akkor mondom vagy bolond. – Lehet, hogy igazad van, és köszönöm, hogy törődsz velem! – mondta udvariasan. A nő szívesen vitatkozott volna, alig várta, hogy beleköthessen valamibe. Stone rég megtanulta, hogy sose kínáljon neki ilyen lehetőséget. Adelphia még egy pillanatig mérgesen nézett rá, azután elballagott. Stone közben a saját sátrával szomszédos feliratra pillantott:

Kellemes végítéletet! Régóta nem látta az úriembert, aki ezt a táblát fölállította. – Na igen, arra számíthatunk – mormolta, majd figyelmét az út túloldalán váratlanul támadt mozgolódás vonta el. Rendőrök és megkülönböztető jelzést viselő járőrkocsik gyülekeztek. Stone látta, hogy a kereszteződésekben is egyenruhások helyezkednek el. A túloldalon kitárult az impozáns fekete vaskapu, amely ez M-l-es harckocsi rohamának is ellenállt volna, és egy fekete Suburban robogott ki rajta, piroskék LED fényszórói vadul villogtak. Stone rögtön tudta, mi folyik. A legközelebbi útkereszteződéshez sietett. Távcsövén át látta, amint a világ leggondosabban szervezett díszkísérete kikanyarodik a 17. utcára. A tiszteletet parancsoló menetoszlop közepén minden idők legegyedibb építésű luxuslimuzinja haladt. A legmodernebb helyzetmeghatározó és hírközlési technikával fölszerelt Cadillac DTS nemesfa betétekkel gazdagított, kék bőrkárpitozású utasterében hat személy foglalhatott igen kényelmes helyet. A limó automataérzékelős, hátradönthető ülésekkel, kihajtható íróasztallal dicsekedhetett, tökéletesen légmentesen záródott, és saját belső levegőellátó rendszert is kialakítottak benne arra az esetre, ha a külső oxigénszint nem megfelelő. A hátsó ülés közepére az elnök hivatali jelvényét hímezték, és kívül-belül ugyanaz ékeskedett a hátsó ajtókon is. A jobb elülső sárhányó fölött az Egyesült Államok zászlaja lobogott, a bal elsőn pedig az elnöki zászló jelezte, hogy az USA legfőbb közjogi méltósága csakugyan a kocsiban ül. A jármű karosszériáját rakétabiztos páncéllemezek borították, ablakai telefonkönyv vastagságú polikarbonát üvegből készültek, amelyet semmiféle lövedék nem üthetett át. Négy önjavító gumiabroncson futott, rendszámtábláján két nulla díszelgett. Gyalázatos mennyiségű üzemanyagot fogyasztott, de tízmillió dolláros vételára tízlemezes CD-váltót és körkörös térhatású hangfalrendszert is magában foglalt. Sajnos a jutányos vételekre utazók nem számíthattak kereskedői engedményre. A kedveskedve Szörnyetegnek becézett kocsi mindössze két fogyatékosságban szenvedett: se repülni, se úszni nem tudott. A Szörnyeteg belsejében fény gyúlt, és Stone meglátta a férfit, aki valamiféle iratokat, kétségkívül hallatlan fontosságúakat tanulmányozott. Egy másik úriember ült mellette. Stone nem állhatta meg mosolygás nélkül. A biztonságiak nyilván őrjöngtek a lámpa miatt. Az ember még vastag páncélzaton és golyóálló üvegen át se nyújtson ennyire könnyű célpontot. A limó a kereszteződésben lassított, és Stone kissé megfeszült, amikor látta, hogy a férfi feléje pillant. James H. Brennan, az Egyesült Államok elnöke egy kurta másodpercre farkasszemet nézett Oliver Stone-nal, az összeesküvéselméleteken rágódó állampolgárral. Az elnök fintorogva mondott valamit, mire a mellette ülő férfi azonnal eloltotta a villanyt. Stone ismét mosolygott. Bizony, én mindig itt leszek. Tovább, mint bármelyikőtök. A Brennan elnök mellett ülő férfit is jól ismerte. Tudta, hogy ez a titokcsászárnak titulált Carter Gray, aki frissiben kreált kormányszintű posztja révén és ötvenmilliárd dolláros költségvetés birtokában vaskézzel irányíthat százhúszezer kiválóan képzett szakembert az USA mind a tizenöt titkosszolgálati szervénél. Éppúgy birodalmához tartozik a kémműhold-rendszer, mint a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) rejtjelező és rejtjelfejtő gárdája, a Pentagon védelmi hírszerző szolgálata, röviden VHSZ, sőt még a tiszteletre méltó CIA is, amelyet hajdan ő vezetett. A CIA langleyi központjában ülők állítólag úgy gondolták, hogy Gray kivételezni fog és kesztyűs kézzel bánik velük. Ebben is, abban is tévedtek. Mivel Gray a védelmi miniszteri tisztet is betöltötte már, föltételezték, hogy részrehajlóan viselkedik majd a – minden hírszerzési célú dollárból nyolcvan centet elköltő Pentagonnal. Ez sem jött be. Gray nyilvánvalóan tudta, kinek milyen vaj van a fején, és ezt arra használta föl, hogy mindkét szervet a maga jól fejlett akaratához idomítsa. Stone nem volt híve annak, hogy egy személy, egyetlen gyarló ember ekkora hatalommal rendelkezhessen, annak meg végképp nem, hogy az illető olyasvalaki legyen, mint Carter Gray. Évtizedekkel azelőtt igen közeli kapcsolatban álltak, bár Gray most biztosan nem ismert volna rá régi cimborájára. Néhány éve egészen más lett volna a leányzó fekvése, ugyebár, Mr. Gray? Váratlanul kitépték a kezéből a távcsövet, és Stone egy géppisztollyal hadonászó, egyenruhás őrrel találta szembe magát. – Ha még egyszer ráemeled a főnökre, Stone, akkor keresztet vethetsz rá, értem? Ha nem tudnánk, hogy nincs veled gáz, most is leshetned, hogy visszakapd. Ezzel Stone kezébe lökte a muzeális tábori távcsövet, és elvonult. – Csak az alkotmányos jogaimat gyakorolom, biztos úr – felelte Stone olyan halkan, hogy az őr semmiképpen sem hallhatta. Gyorsan eltette a távcsövet, és hátrahúzódott az árnyékba. Az ember ne vitatkozzon sótlan alakokkal, akik sorozatlövő fegyverrel mászkálnak. Stone mélyet sóhajtott. Nap mint nap nyaktörő egyensúlyozó mutatványokra kényszerítette az élet. Visszament a sátrába, kibontotta a hátizsákját, és zseblámpával átolvasott egy sor cikket. Az újságokból és hetilapokból kivágott, naplófüzeteibe ragasztott írások Carter Gray meg Brennan elnök ténykedéséről tudósítottak: „Ismét lesújtott a titokcsászár!" – harsogta az egyik; „Brennan és Gray, a keménykezű kettős" – említette őket a másik.

Igen gyorsan játszódott le az egész. A törvényhozás többszöri nekibuzdulás és elakadás után látványosan átszervezte az USA titkosszolgálati szféráját, és lényegében korlátlan bizalmat helyezett Carter Graybe. Gray mint titkosszolgálatokért felelős miniszter vezette az NHK-t, azaz Nemzeti Hírszerzési Központot. A központ törvényi felhatalmazást kapott, hogy határokon belül és kívül védje meg az országot a támadásoktól. E felhatalmazás legfontosabb íratlan része talán az volt, hogy bármely szükséges eszközzel védje meg. Gray hivatali idejének kezdete azonban aligha illett meggyőző előéletéhez: irtózatos áldozatokat követelő öngyilkos robbantások a nagyvárosokban, két magas rangú külföldi vendég meggyilkolása, majd egy közvetlen, de szerencsére sikertelen támadás a Fehér Ház ellen. Noha a törvényhozásban egyesek a lemondását, mások legalább miniszteri hatáskörének megnyirbálását szorgalmazták, Gray továbbra is élvezte elnökének támogatását. És ha a washingtoni hatalmi pozíciókat elemi csapásokhoz hasonlítanánk, akkor a szóban forgó elnököt egy hurrikán, valamint egy földrengés együttvéve jellemezné. Azután lassanként megfordult a széljárás. Tucatnyi amerikai földön tervezett terrorista merényletet hiúsítottak meg. Egyre gyorsabb ütemben öltek meg vagy fogtak el terroristákat. Az efféle szervezetek belső köreibe sokáig beférkőzni képtelen amerikai titkosszolgálatok végre saját hadállásaiban kezdték támadni az ellenséget, megcsappantották az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel szembeni ütőerejét. Érthető módon javarészt Gray aratta le az e fejleményekért járó babérokat. Stone az órájára nézett. Látta, hogy nemsokára értekezlet, odáig azonban jókora utat kellett megtennie, és szokásos közlekedési eszköze, a lába ma elfáradt. Kilépett a sátorból, és a tárcájába kukkantott. Egy vasat sem talált benne. Ekkor vette észre a gyalogost. Azonnal az úriember nyomába eredt, miután az intett, és egy taxi állt meg a járda mellett. Stone megszaporázta a lépteit, és éppen elérte a férfit, amikor az a kocsiba szállt. Lesütött szemmel, kinyújtott kézzel szólította meg. – Nincs egy kis aprója, uram? Csak egy-két dollár. Jól begyakorlott, tisztelettudó hangon beszélt, amely lehetőséget kínált, hogy a másik fél nagylelkű gesztust gyakoroljon, ha úgy tetszik neki. Gyakorolj csak, gyakorolj – buzdította magában Stone –, mert gyalog messze van. A férfi habozott, majd bekapta a csalit. Mosolyogva a tárcájáért nyúlt. Stone szeme elkerekedett, ahogy egy ropogós húszdolláros bankjegyet nyomtak a kezébe. – A Jóisten áldja meg! – hálálkodott, és markába szorította a pénzt. Amilyen gyorsan csak bírt, egy közeli szálloda taxidrosztjához igyekezett. Rendes körülmények között busszal ment volna, de húsz dollár birtokában megengedhette magának, hogy ne tömegközlekedjen. Lesimította hosszú, fésületlen haját és valamelyest helyrecibálta nem kevésbé zilált szakállát, majd a sor elején álló kocsihoz lépett. – Na, tiplizzél innét a sunyiba! – rivallt rá a sofőr, ahogy meglátta. Stone meglobogtatta előtte a húszast. – A bérfuvarozásra vonatkozó hatályos jogszabályok semmiféle személyválogatást nem tesznek lehetővé a szolgáltatásnyújtásban – világosította föl a félig lehúzott ablakon át. Bár a taxis arckifejezése félreérthetetlenül jelezte, hogy ő ugyan bármiféle személyválogatásra kész, tekintete mohón a bankóra tapadt. – Hajléktalan sutyerákhoz képest egész jól nyomja. – Majd gyanakodva tette hozzá: – Azt hittem, a magukfajták mind lököttek. – Aligha vagyok lökött, és egyáltalán nem hajléktalan – felelte Stone. – Az igaz, hogy kicsit rám jár a rúd mostanában. – Melyikünkre nem? A sofőr kinyitotta az ajtókat, Stone gyorsan beszállt, és közölte úti célját. – Ma este láttam az elnököt elhajtatni – mondta a taxis. – Egész frankó. – Ja, frankó – helyeselt Stone különösebb lelkesedés nélkül. A kocsi hátsó ablakán át a Fehér Ház felé pillantott, azután hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét. Milyen érdekes környéken laknak egyesek.

2. fejezet A fekete szedán lépésben haladt a dús lombú fasorral szegélyezett, egysávos úton, végül az abból leágazó, kavicsos dűlőre kanyarodott, majd harminc méterrel odébb megállt. Az öles termetű, kisportolt, szőke, húszas évei végén járó Tyler Reinke kiszállt a volán mögül, miközben az alig százhetven magas, harmincas, dongás mellkasú, ritkuló sötét hajú Warren Peters kikászálódott az anyósülésről. Reinke kinyitotta a csomagtartót. Odabenn egy harmincöt körüli, farmert és Washington Redskins dzsekit viselő fickó feküdt magzatpózban, kezét-lábát gumipókkal szorosan összekötötték. Száját vastag rongy takarta, és műanyag ponyvát terítettek alá. Az autók csomagtartójában megkötözve, betömött szájjal fekvők zömével ellentétben azonban még életben volt, noha alaposan benyugtatózták. A két férfi a ponyva segítségével kiemelte a csomagtartóból, és a földre tették. – Előre földerítettem a helyet – mondta Peters. – Abszolút frankó, bár jó kis kirándulást igényel. A ponyvával cipeljük a pasast, nehogy valami nyomot hagyjunk rajta. – Helyes – felelte Reinke, miközben bizalmatlanul méregette a meredek, egyenetlen felszínű lejtőt. – Csak szép lassan vigyük! Óvatosan indultak lefelé, menet közben fatörzseknek támaszkodtak. Szerencsére az utóbbi időben nem esett, így határozottan megvethették a lábukat a talajon. A kettejük között cipelt férfi még így is megnehezítette a dolgukat, többször is pihenőt kellett tartaniuk, és a zömök Peters igencsak szuszogott. Végül vízszintesbe hajlott a terep, és Reinke megszólalt: – Okés, mindjárt ott vagyunk. Tegyük le, és tekintsük át a helyzetet. A hátán hozott katonai málhazsákból éjjellátó távcsöveket vettek elő, és alaposan körülkémleltek. Elégedetten folytatták a gyaloglást. Tizenöt perc múlva a köves-földes rész végéhez értek. A lassan hömpölygő folyó sekély vizéből itt is, ott is lapos görgetegsziklák bukkantak ki. – Rendicsek – mondta Peters. – Ez lenne az. Reinke kinyitotta a málhazsákot, és két tárgyat rakott ki belőle a földre. A nagyobbik mellé guggolt, és körbetapogatta. Ujjai pillanatokon belül megtalálták, amit keresett. A gumicsónak egy perc alatt felfúvódott. A vászonzsákból előhúzott másik tárgyat – egy kisméretű csónakmotort – a jármű farához rögzítette. – A virginiai oldalon maradunk. A motor egész halk, de a vízen jól terjed a hang – magyarázta Peters. – Nem mintha szükségünk lenne rá – adott át egy apró készüléket a társának –, de itt a GPS. – Be kell mártanunk a pasit – emlékeztette Reinke. – Persze. Úgy gondoltam, hogy itt, a partnál. Levették a cipőjüket és a zoknijukat, föltűrték a nadrágszárukat. Foglyukat cipelve lépkedtek a víz szélén húzódó, homokos-köves földsávon, majd térdig begázoltak, és a langyos vízbe eresztették a férfit, amíg a teste – de csak nyakig – alá nem merült –, azután gyorsan kiemelték. Ezt a műveletet kétszer megismételték. – Ennyi elég lesz – vélte Peters, és lenézett az elázott férfira, aki halkan nyöszörgött álmában. Az arcát azért hagyták kinn, nehogy véletlenül magához térjen, és tovább bonyolítsa a szállítást. Kigázoltak a partra, és a gumicsónakba fektették a férfit. Még egyszer gondosan körbepásztáztak, majd kivontatták a hajócskát a vízre, és bemásztak. Peters beindította a motort, és a gumicsónak derekasan nekiiramodott. Reinke a fogoly mellé kuporodott, és figyelte a GPS képernyőjét, ahogy az erdős oldalhoz tapadva ereszkedtek lefelé a folyón. – Szívesebben választottam volna valami eldugottabb helyet, de nem én osztom a lapokat – mondta Peters kormányzás közben. – Még jó, hogy leszáll a köd. Megnéztem az időjáráselőrejelzést, és most az egyszer bejött. Pár száz méternyire innét egy néptelen kis öbölben kikötünk, és mihelyt tiszta a levegő, mehet a móka. – Nem rossz terv – ismerte el Reinke. A két férfi elhallgatott, ahogy a csöppnyi lélekvesztő a sűrűsödő ködgomoly felé igyekezett.

3. fejezet Alex Ford elfojtott egy ásítást, és megdörgölte fáradt szemét. – Maradjon ébren, Ford! – utasította egy éles hang a fülbevalójában, mire alig észrevehetően biccentett, és összeszedte magát. A helyiségben hőség uralkodott, de legalább a golyóálló mellényt nem kellett viselnie, amely a testére applikált mikrohullámú sütővel ért volna föl. A megfigyelődoboztól a fülbevalójához meg a csuklómikrofonjához vezető huzalok szokás szerint izgatták a bőrét. Maga a fülhallgató még inkább idegesítette, annyira kidörzsölődött tőle a füle, hogy már az is fájt, ha hozzáért. Megtapogatta a vállához szíjazott pisztolyt. Mint minden titkosszolgálatosnak, a zakóit mellben kissé bővebbre szabták, hogy palástolják a fegyver kidudorodását. Nemrég tértek át a kilencmilliméteresről a 0,357-es SIG-re. A SIG jó választásnak bizonyult, a feladathoz kellő megállító erővel bírt, Alex némelyik kollégája mégis nehezményezte a váltást, s egyértelműen a korábban rendszeresített stukit kedvelték. Alexet, aki nem tartozott a fegyvermániások közé, nem nagyon érdekelte a dolog. Titkosszolgálati évei alatt alig-alig vette elő a fegyverét, és még ritkábban sütötte el. E gondolattól egy pillanatra eltűnődött a pályáján. Hány ajtónál őrködött már? A válasz világosan tükröződött arcának ráncaiban, megfáradt tekintetében. Noha kikerült már a személyvédelemből, és átvezényelték a titkosszolgálat washingtoni területi irodájához, vagyis a WTT-hez, hogy pályája végén több nyomozómunkát végezzen, most megint két ajtófélfa között állt, embereket figyelt, szénakazalban keresett tűt, amellyel a rábízott személynek kívántak ártani. Ma este a fenyegetettségi skála alsó szintjére minősített külföldi méltóságok védelmében működött közre. Balszerencséjére az ő nevét húzták ki a kalapból a „túlórás" bevetésre, egy látogatóba érkező kormányfő védelmére, és erről mindössze egy órával a rendes szolgálat leadása előtt értesült. Így ahelyett, hogy kedvenc sörözőjében iszogatott volna, éppen azon fáradozott, hogy senki se lőhessen rá Lettország miniszterelnökére. Vagy Észtországéra? Az esemény a georgetowni elegántos Four Seasons Szállóban rendezett fogadás volt, a tömeg azonban kifejezetten B kategóriás, sokan csak azért jelentek meg, mert utasítást kaptak rá. Érintőlegesen fontos vendég is csak elvétve akadt: maroknyi alacsony beosztású fehér házi tisztségviselő, egy-két washingtoni megélhetési politikus, meg egy javakorabeli törvényhozó, valami nemzetközi kapcsolatokon ügyködő capitoliumi bizottság tagja, aki szemlátomást még Alexnél is jobban unatkozott. A veterán titkosügynök az elmúlt héten már három ilyen szolgálaton túli esti műsort adott elő. Az elnökválasztás előtti hónapokban tébolyult gyakorisággal követték egymást az estélyek, adománygyűjtő bankettek és pofavizitek. Kongresszusi képviselők és belső munkatársaik minden este öt-hat effélén fordultak meg, a potya eszem-iszom miatt éppúgy, mint azért, hogy választópolgárokkal rázzanak kezet, adománycsekkeket vágjanak zsebre, netán olykor szót váltsanak időszerű kérdésekről. Ha ezeken az alkalmakon bármely titkosszolgálati védelmet élvező személy vett részt, akkor Alexhez hasonló figurák vonszolták oda magukat az egész napi fáradságos munka után, és gondoskodtak az illető biztonságáról. Alex ma esti társára, arra a magas, keménykötésű, tengerészgyalogosok módjára fölnyírt frizurás kölyök-re pillantott, akit szintén az utolsó pillanatban füttyentettek oda aWTT-től. Fordnak néhány éve maradt az állami nyugdíjig, ez a gyerek azonban még több mint két évtizeden át zötykölődhetett a titkosszolgálati pálya hepehupás útjain. – Simpson már megint kihúzta magát – jegyezte meg a srác. – Zsinórban másodszor. Vajon kinek nyalt be csontig odafönn? Alex semmitmondóan vállat vont. Az efféle szolgálatban sok idő jutott a gondolkodásra, talán túl sok is. A titkosszolgálatosok ebben a tekintetben a „börtönegyetem" zugprókátoraira hasonlítottak: bőven ráértek töprengeni, kilométeres feketelistákat gyártani, mialatt némán vigyázták védenceiket. Alexet viszont már hidegen hagyta szakmájának ez a vonatkozása. Pillantása a csuklómikrofonja gombjára esett, és önkéntelenül elmosolyodott. A mikrofongomb az évek során rengeteg galibát okozott. Egyesek karba tették a kezüket, és véletlenül megnyomták, másoknál valahogy beragadt a mikrofon. És máris az éter hullámain úszott valami vaskos megjegyzés egy éppen arra járó dögös pipiről. Ha Alex száz ficcset kap minden alkalommal, amikor meghallotta az „Apám, micsoda tejcsárda!" kiszólást, már nyugalomba vonulhatott volna. Ilyenkor jó néhányan a mikrofonjukba ordítottak: „Mikrofon kikap!" Veszettül vicces látványt nyújtott a csuklójához kapkodó sok titkosügynök, amint ellenőrizte, nem ő tette-e közhírré elővigyázatlanságból a kéjvágyát. Alex megigazította a fülbevalóját, és megnyomkodta a nyakát. Ez a testtája porcroncsok és csigolyaösszenövések csataterévé vált. Egy ízben elnöki védőkíséret tagjaként teljesített szolgálatot, amikor egy

vidéki mellékúton fölborult a furgon, amelyben ült, ugyanis a sofőr elrántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy őzet. Számos műtétet és némi finomacéláru beültetését követően százkilencvenes testmagassága több mint két centiméterrel csökkent, ámbár a tartása jelentősen javult, mivel az acél nem hajlik. Ez a kis magasságvesztés távolról sem zavarta annyira, mint a szűnni nem akaró égető érzés a nyakában. Leszázalékoltathatta volna magát, hogy rokkantnyugdíjba vonuljon, de nem akaródzott így távoznia. Egyedülálló, gyermektelen férfi lévén, hová is mehetett volna? így hát küszködve talpra állt, és megszerezte a titkosszolgálat kuruzslóinak áldását, hogy néhány havi aktatologatás után visszatérhessen a terepmunkához. Most azonban, negyvenhárom évesen, miután felnőtt élete javát állandó teljes készültségben és zsibbasztó unalomban – a titkosszolgálatnál tipikusan mindennapinak mondható helyzetben – töltötte, komolyan nem értette, miféle idiotizmus késztette annak idején arra, hogy ne adja föl. A francba, hiszen találhatott volna magának valami passziót. Vagy ha nem, hát legalább asszonyt. Ajkába harapott, hogy csillapítsa a perzselő érzést a nyakában, és rendíthetetlenül figyelte, amint a miniszterelnök hitvese libamájat töm a szájába. Szép kis balhé.

4. fejezet Stone kiszállt a taxiból. – Nálam a megjátszós dumájával együtt is sutyerák marad – közölte megvető horkantással a sofőr, majd elhajtott. Stone tekintetével követte a távolodó kocsit. Hadd gondoljanak az emberek, amit akarnak. Rég leszokott arról, hogy efféle megjegyzésekre reagáljon. Egyébként meg tényleg sutyeráknak nézett ki. A georgetowni Waterfront iroda- és üzletkomplexum melletti kis közpark felé menet lepillantott a Potomac folyó barnás vizére, amint a hullámok a védőgátat nyaldosták. Néhány igen vállalkozó szellemű firkaművész, akit a jelek szerint cseppet sem zavart, ha munka közben nincs szilárd talaj a talpa alatt, aprólékos gonddal kidekorálta a betonfelületet. Nem sokkal ezelőtt még dübörgött a forgalom a most Stone háta mögött húzódó Whitehurst magas-úton, és javában zajlott az éjszakai élet az M utca meg a Winsconsin Avenue kereszteződése környékén. Georgetownban sok trendi hely kínált kellemes időtöltést a készpénzzel jól eleresztett vagy legalább használható hitelkártyával fölszerelt egyéneknek. Stone persze egyikkel sem rendelkezett. Ezen a kései órán azonban a duhajkodók legtöbbje már eltette magát másnapra a leginkább korán kelő és korán fekvő városnak számító Washingtonban. A Potomac folyó is elcsöndesedett aznap éjjel. A rendőrnaszád, amelyik rendszeresen járőrözött a vízen, bizonyára elhúzott délnek, a Woodrow Wilson híd felé. Stone elégedetten nyugtázta ezt. Hál' istennek szárazföldi rendőri közegekkel sem találkozott. Tudta, hogy ez szabad ország, de valamivel kevésbé szabad az olyanok számára, akik temetőben laknak, ruházatuk csak paraszthajszálnyival különb a toprongyosnál, és sötétedés után egy jómódú városrészben mászkálnak. Stone a parton gyalogolt, elhaladt a Francis Scott Key park szélén, át a hasonnevű híd alatt, és végül a híres dalszerző emlékműve mellett. Enyhe túlzásnak tartotta, hogy ennyit fáradoztak olyan fickó halhatatlanná tételén, akinek dalszövegeire a kutya sem emlékszik. A tusfekete égboltot felhőpamacsok és csillagpettyek tarkították, s mivel a közeli Reagan belföldi repteret is bezárták már, e kép szépségét nem rondította el légi járművek kondenzcsíkja. Stone azonban érezte, hogy már sűrűsödik a talaj menti köd, és hamarosan az orráig sem fog látni. Épp közelebb húzódott az egyik helyi evezős egyesület rikítóra pingált klubházához, amikor ismerős hang szólította meg a sötétből. – Te vagy az, Oliver? – Szevasz, Caleb! A többiek megjöttek már? Középtermetű, pocakosodó alak lépett a képbe. Caleb Shaw tizenkilencedik századi öltözékét keménykalap egészítette ki, amely eltakarta rövidre vágott, őszülő haját; gyapjúszövet mellényén óralánc csillogott. Barkóját hosszúra növesztette, orra alatt gondosan nyírt bajuszka hetykélkedett. – Reuben meg, de pillanatnyilag, hm, könnyít magán. Miltont még nem láttam – tette hozzá Caleb. – Nem meglepő – sóhajtott Stone. – Milton nagy koponya, de szórakozott, mint mindig. Amikor Reuben csatlakozott hozzájuk, Stone rögtön látta, hogy rossz színben van. A százkilencvenöt centis, igen erőteljes testfelépítésű, hatvan körüli férfi őszbe vegyülő göndör fürtös hajkoronát és ugyanolyan árnyalatú rövid, tömött szakállat viselt. Piszkos farmerban és flanelingben, kitaposott papucscipőben érkezett. Az oldalát fogta. – El kéne menned a szakrendelésre – utalt Stone arra, hogy Reuben vesekőre hajlamos. – Nem szeretem, ha turkálnak bennem – morogta a nagydarab férfi –; épp elég volt belőle a hadseregben. Inkább némán és háborítatlanul szenvedek, ha nincs ellene kifogásod. Beszélgetésük közben Milton Farb is befutott. Megállt, jobb sarkát háromszor belevágta maga előtt a porba, majd kétszer a balt, azután füttyentések és nyögések sorozatát hallatta. Végül számokat hadart, amelyek nyilvánvalóan nagy jelentőséggel bírtak. A másik három türelmesen kivárta, amíg befejezi. Mindannyian tudták, hogy ha kényszerneurózisos szertartása közepén félbeszakítják társukat, akkor muszáj elölről kezdenie, és meglehetősen hosszúra nyúlik a dolog. – Szevasz, Milton! – köszönt Stone, miután abbamaradt a füttyögés és nyögdécselés. Milton Farb fölnézett a porból, és elmosolyodott. A száznyolcvan magas, cingár férfi színpompás pulóverbe és borotvaélesre vasalt khakinadrágba öltözött. Bőr hátizsákját félvállra vetette, őszülő kese haja a nyakába lógott, ettől korosodó hippire emlékeztetett volna, de drótkeretes szemüvege mögött olyan pajkosan pislogott, ami jóval fiatalabbnak mutatta évei számánál. – Egész jó cuccot hoztam, Oliver – paskolta meg a hátizsákját.

– Na gyerünk! – mondta Reuben továbbra is az oldalát fájlalva. – Holnap hajnali műszakban dolgozom a kikötőben. Ahogy a négyes fogat elindult, Reuben Oliver mellé sorolt, és némi pénzt dugott barátja ingzsebébe. – Nem kell, Reuben – tiltakozott Stone. – Kapok javadalmazást az egyháztól. – Na persze! Tudom, hogy nem valami sokat vágnak hozzád a gyomlálásért meg sírkőcsiszatolásért, főleg, hogy tetőt biztosítanak a fejed fölé. – Jó, de te sem dúskálsz. – Te ugyanígy támogattál jó pár évig, amikor sehová sem tudtam fölvetetni magam. Nézzetek már végig rajtunk! – csattant föl Reuben. – Mikor a nyavalyában vénültünk meg ilyen szánalmasan? Caleb nevetett, Milton azonban egy pillanatra láthatóan megdöbbent, amíg föl nem fogta, hogy Reuben tréfál. – Az öregkor mindig lopva tör az emberre, de amint teljesen megjelenik, aligha kerüli el a figyelmet – jegyezte meg fanyarul Stone. Gyaloglás közben eltűnődött társain, akik évek óta ismerték, és jóban-rosszban kitartottak mellette. Reuben a West Point-i elit akadémián szerzett tiszti rangot, majd kitüntetéssel szolgált végig három terminust Vietnamban, s a hadseregben adományozható összes érdemérmet és dicséretet begyűjtötte. Ezt követően a védelmi hírszerző szolgálathoz, lényegében a CIA katonai megfelelőjéhez vezényelték. Végül azonban otthagyta a VHSZ-t, és beállt általában a háború, különösen pedig a vietnami háború hangos ellenzői közé. Miután az ország nem bajlódott tovább a délkelet-ázsiai „kis csetepatéval", Reuben egyszeriben támogatni való ügy nélkül maradt. Egy ideig Angliában élt, majd hazatért az Egyesült Államokba. Az elszántan fogyasztott kábítószer meg a fölégetett hidak nem sok választási lehetőséget hagytak neki. Szerencséjére belebotlott Oliver Stone-ba, aki segített neki, hogy nagyot fordítson az életén. Reuben ez idő szerint egy raktározási vállalat alkalmazásában dolgozott, elméje helyett az izmait tornáztatta kamionrakodással. Caleb Shaw politológiából és tizennyolcadik századi irodalomból egyaránt doktorált, de bohém természete a tizenkilencedik századi divatban lelt örömöt. Akárcsak Reuben, ő is tevőlegesen tiltakozott a vietnami háború ellen, amely megfosztotta a fivérétől. A Watergate-ügy idején, amikor a nemzet politikai ártatlanságának utolsó maradványait is elveszítette, Caleb a kormányzattal szemben is élesen fölemelte a hangját. Szakmai kiválósága dacára különcségei rég kirekesztették a tudomány élvonalából. Jelenleg a Kongresszusi Könyvtár ritkaságokat és különgyűjteményeket gondozó részlegében dolgozott. Az aznap este ülésező szervezetbeni tagságát nem említette az álláspályázathoz benyújtott életrajzában. A szövetségi hatóságok ferde szemmel néztek azokra, akik éjnek évadján értekezleteket tartó, összeesküvés-elméletekkel foglalkozó csoportokban vettek részt. Milton Farb alkalmasint ragyogóbb elmével bírt, mint a többiek együttvéve, jóllehet gyakran elfelejtett enni, a Paris Hilton név hallatán franciaországi kereskedelmi szálláshelyre gondolt, és azt hitte, hogy amíg bankkártya van a kezében, addig pénze is van. Az egykori csodagyerek természettől fogva óriási számokat tudott fejben összeadni, és igazi fotografikus memóriával rendelkezett – ha valamit egyszer olvasott vagy látott, örökre megjegyezte. Szülei vándorvurstliban dolgoztak, ahol Milton igen népszerű attrakcióvá vált, gyorsabban adott össze fejben, mint ahogy mások egyáltalán kalkulátorba ütötték a számokat, és bármely elétett könyv szövegét úgy mondta föl hiba nélkül visszafelé, mint a vízfolyás. Évek múltán, a rekordidő alatt megszerzett mesterdiplomával a zsebében kutatói állást kapott a Nemzeti Egészségügyi Intézményi Központban. Sikeresnek ígérkező pályáját azonban derékba törte egyre súlyosbodó kényszerneurózisa, amelyhez erős üldözési mániás komplexus is járult; valószínűleg mindkét probléma Milton rendhagyó, vándorvurstlizós gyermekkorában gyökeredzett. Sajnos ez az ikerdémon mindig a legrosszabbkor kerítette a hatalmába. Miután fenyegető levelet küldött az Egyesült Államok elnökének, és a titkosszolgálat nyomozást indított ellene, NEIK-s karrierjének vége szakadt. Az éppen beteghordóként dolgozó Stone-nal abban az elmegyógyintézetben ismerkedett meg, ahol kezelték. Ottani tartózkodása alatt szülei elhunytak, és egyetlen centet sem hagytak rá. Stone fölismerte Milton rendkívüli szellemi képességeit, és rábeszélte nyomorgó barátját, hogy próbáljon szerencsét a Mindent vagy semmit műsorban. Milton jelentkezett játékosnak, kényszerneurózisát és egyéb problémáit gyógyszerekkel ideiglenesen sikerült féken tartani, minden kihívóját legyőzte, és kisebb vagyont nyert. Azóta virágzó vállalkozást hozott létre céges honlapok tervezésével. Egy régi, elhagyott roncstelepnél közelebb húzódtak a vízhez. A közelben jókora, félig a vízbe nyúló bozótos terült el. A négy férfi erről a rejtekhelyről hosszú, patinás evezős csónakot húzott elő, amely nem épp tengerjárónak tűnt. Őket azonban ez nem riasztotta, cipőjüket-zoknijukat hátizsákba dugták, levitték a csónakot a vízhez, s beszálltak. Fölváltva eveztek, Reuben a legkitartóbban és legerőteljesebben. Hűvös szellő lengedezett a folyón, Georgetown és délebbre Washington fényei hívogatóan integettek feléjük, bár már halványultak a terjedő ködben. Stone a kicsiny jármű orrában ülve arra gondolt, milyen sok szeretnivaló akad ezen a helyen. Igen, sok szeretni-, de még több gyűlölnivaló. – A rendőrnaszád fönt jár a 14. utcai híd közelében – jelentette Caleb. – Új menetrendet vezettek be. A belbiztonságiak helikopterei pedig megint kétóránként keringenek a sétány objektumai körül. A könyvtár mai tájékoztató e-mailjében írták.

– Ma reggel magasabbra emelték a készültségi fokot – tájékoztatta őket Reuben. – Bennfentes barátaim szerint kampányporhintés az egész; Brennan elnök csinálja a műbalhét. Stone megfordult, és Miltonra meredt, aki szenvtelen arccal ült a tatban. – Szokatlanul hallgatag vagy ma, Milton. Minden rendben? Milton szégyenlősen nézett rá. – Összebarátkoztam valakivel. – Mind kíváncsian fordultak felé. – Egy lánnyal – tette hozzá. – Te vén kecske, te! – veregette meg barátja vállát Reuben. – Ez nagyszerű, Milton – örvendezett Stone. – Hol ismerkedtetek meg? – A szorongásterápián. Ót is kezelik. – Értem – mondta Stone, és visszafordult. – Ez igazán szép dolog – szólt hozzá diplomatikusan Caleb. Átcsorogtak a Key híd alatt, a meder közepén haladtak, és a folyásirányt követve délnek fordultak. Stone-t megnyugtatta, hogy a sűrűsödő köd a partról nézve gyakorlatilag láthatatlanná teszi őket. Tudta, hogy a szövetségi hatóságok nem szívelik a birtokháborítókat. Figyelte a szemük elé kerülő partot. – Kicsit jobbra, Reuben! – Legközelebb találkozzunk szimplán a Lincoln Emlékműnél! Akkor jóval kevesebbet kell izzadnom – morogta az evezőnél lihegő nagydarab férfi. A csónak a sziget nyugati oldalára kanyarodott, egy keskeny vízsávra, amely jogosan kapta a Kis-csatorna nevet. Ezen az eldugott helyen képtelenségnek tűnt, hogy alig néhány perce még a Capitolium kupoláját látták. Amint partot értek, kiszálltak, és behúzták a csónakot a bokrok közé. Ahogy libasorban gyalogoltak a fák között a főút felé, Oliver Stone a szokottnál ruganyosabban lépkedett. Sokat akart végezni ma éjjel.

5. fejezet A lett küldöttség végre visszavonult, és Alex azonnal a titkosszolgálat washingtoni területi irodájának közelében működő egyik bár, a szövetségi zsaruk kedvelt találkozóhelye felé vette az irányt. Az intézmény a Bekap bár névre hallgatott. Ez a szövetségi bűnüldöző szervek emberei számára mást, többet mondott, mint a laikusoknak. A szakzsargonban a BKP rövidítésre utaló szó annyit jelentett: bűnüldözési készenléti pótlék. A szövetségi fegyveres testületek tagjait annak fejében, hogy naponta legalább tíz órán át bármikor igény bevehetők voltak – azaz beránthatták, „bekaphatták" őket – a jelvény- és fegyverviselés mellett nem csekély kurázsit is igénylő feladatokra, az adott testülettől huszonöt százalékos fizetés kiegészítés illette meg. A névadás briliáns üzleti fogásnak bizonyult az italmérés tulajdonosai részéről, mert a műintézményben a megnyitás napjától kezdve állandóan egymásnak adták a kilincset a kincstári pisztolyforgatók. Alex belépett, és a bárpulthoz telepedett. A szemközti falon több tucat felvarró sorakozott, a bűnüldöző szervek karjelvényei. A többi falat az FBI, a kábítószer-felügyelet, az alkohol-, dohány-, lőfegyver- és robbanószer-felügyelet, a légimarsall-szolgálat meg a többi hasonló testület hőstetteiről tudósító, bekeretezett újságcikkek díszítették. Amikor Alex meglátta a lányt, önkéntelenül elvigyorodott, noha nem akarta kimutatni, miként hat rá a jelenléte. – Whisky-vermut jéggel, és nem kettő, nem is négy, hanem három húsos olajbogyóval – mondta a lány lekötelező mosoly kíséretében. – Jó a memóriája. – Nehezen tudnám elfelejteni, mivel sohasem rendel mást. – Hogy megy a sora az igazságügyben? Alex ismeretségi körében Kate Adams volt az egyetlen bármixer, aki egyúttal az Igazságügyi Minisztérium jogászaként dolgozott. – Istenien – tolta elé a koktélját a lány. – Hát magának a szolgálatnál? – Rendszeresen utalják a fizetésemet, és örülök, hogy élek. – Nem mondhatnám, hogy túlzottak az igényei. Kate letörölgette a pultot, miközben Alex diszkrét pillantásokat küldött felé. A százhetven magas, jó alakú nő karcsú nyaka körül vállig érő, szőke haj göndörödött. Följebb formás áll következett, kiugró járomcsontja keskeny, egyenes orrot fogott közre. Igazán mindene klasszikusan mértéktartó volt, amíg a tekintet a nagy, zöld szempárig nem ért, amely Alex szerint tüzes, szenvedélyes lélekről tanúskodott. A férfi a hivatali adatbázisból tudta róla, hogy egyedülálló, a 15-ös fizetési osztályba sorolták, és harmincöt év körüli – noha ötöt nyugodtan letagadhatott volna. Ez utóbbit Alex voltaképpen sajnálta, mert ő maga semmivel sem látszott kevesebbnek a koránál, bár fekete haja se nem ritkult, se nem őszült. Nem tudta, minek köszönheti ezt. – Lefogyott – rezzentette föl gondolataiból a nő megjegyzése. – Mióta elvezényeltek a személyvédelemtől, nem tömöm a fejemet silbakolás közben hotelkajával, sőt még kondizásra is jut időm ahelyett, hogy tíz órákat terpeszteném a sejhajomat a repülőgépen. Alex több mint egy hónapja járt ide csevegni ezzel a nővel. Minthogy nem érte be ennyivel, most azon törte a fejét, mivel kelthetné föl Kate érdeklődését. Pillantása a nő kezére esett. – Mióta zongorázik? – Hogyhogy? – lepődött meg a nő. – Bőrkeményedésesek az ujjai. Ez a zongorázás biztos jele. Kate a kezét nézegette. – Vagy a számítógépes billentyűzethasználaté. – Nem, attól csak az ujjbegyeken képződik bőrkeményedés. A zongorabillentyűk az ujjak teljes felső részével érintkeznek. És ez nem minden. Maga tövig rágja a körmét. A bal hüvelykujja körme betört, a jobb mutatóujján forradást visel, a bal kisujja pedig egy picit görbe, alighanem gyermekkori csonttörés miatt. A nő szemügyre vette az ujjait. – Maga meg micsoda? Talán valami kézszakértő? – A titkosszolgálatnál mindenki az. Az életem felét azzal töltöttem, hogy kezeket lesegettem mind az ötven államban meg még külföldön is. – Miért? – Azért, Kate, mert az emberek a kezükkel ölnek. – Aha. Alex többet is készült mondani, de az esti szolgálatot éppen befejezett FBI-ügynökök csődültek be csoportosan a bárba, és harsányan italt rendeltek. Alex a létszámfölénynek engedve fogta a poharát, és átült egy

kis sarokasztalhoz. Tekintete azonban továbbra is Kate-re szegeződött. A nyomozóhivatali fiúk szintén kitüntették figyelmükkel a csinos bármixernőt, s ez kimondhatatlanul ingerelte a titkosszolgálatost. Végül a falra szerelt televízió felé fordult. A CNN-re állították, és jó néhány vendég hallgatta feszülten a képernyőn éppen beszélőt. Alex a készülékhez vitte a koktélját, hogy jobban hallja az adást. Egy korábbi sajtótájékoztatót ismételtek, amelyet Carter Gray, az ország legfőbb titkosszolgálati vezetője tartott. Gray külső megjelenése azonnal biztonságérzetet ébresztett az emberben. Alacsony termete dacára sziklaszilárd egyéniség tekintélyét kölcsönözte neki széles válla, vastag nyaka és kerekded arca. Szemüvege értelmiségi benyomást keltett, és a látszat nem csalt, hiszen Gray az ország legjobb iskoláiban végzett. A tanintézetekben el nem sajátítható ismereteket pedig négy évtizedes szakmai gyakorlattal szerezte meg. Úgy tűnt, mintha nem létezne olyasmi, ami megfélemlíthetné vagy készületlenül érhetné. – Virginia állam délnyugati mezőgazdasági vidékén egy elveszett tehenét kereső gazda három feltételezett terrorista holttestére bukkant – jelentette be rezzenéstelen arccal a titokügyi miniszter. A közlés nyomán támadt gondolatok már-már nevetésre késztették Alexet, de Carter Gray borús ábrázata elvette a kedvét a vidámkodástól. – A nyomok arra utalnak, hogy ez a három férfi legalább egy hete, valószínűleg annál is hosszabb ideje halott. A Nemzeti Hírszerzési Központ információs adatbázisa segítségével megállapítottuk, hogy az egyikük Mohammed az-Zaváhiri, akiről úgy véljük, köze volt a központi pályaudvari öngyilkos merénylethez, és gyaníthatólag egy keleti parti drogcsempészhálózatot is irányított. Ugyancsak életét vesztette Adnán er-Rími, feltehetőleg az-Zaváhiri embere, és egy harmadik, egyelőre ismeretlen személyazonosságú férfi. Az FBI az NHK értesüléseinek felhasználásával további öt személyt vett őrizetbe, akik valamennyien kapcsolatban álltak az-Zaváhiri-vel, és nagy mennyiségű kábítószert, készpénzt, valamint fegyvert foglalt le. Alex magában elismerte, hogy Gray mesterien alkalmazza a washingtoni játékszabályokat. Félreérthetetlenné teszi a nagyközönség előtt, hogy a nagy kunsztot az NHK hajtotta végre, de az FBI-nak is juttat a babérokból. A hivatali sikerességet Washingtonban költségvetési dollárokban és némi hatáskör-toldozgatásban mérték. A fejével játszott az a hivatalnok, aki megfeledkezett erről. Ugyanakkor időnként mindegyik kormányhivatal rászorult testvérszervei szívességére. Gray ezen a téren tökéletesen lefedezte magát. – Az eset egyik legérdekesebb vonatkozása – folytatta a miniszter –, hogy a vizsgálat jelenlegi állása szerint az-Zaváhiri ölte meg két társát, majd öngyilkosságot követett el, bár még kiderülhet, hogy halála valamiképp a drogüzérkedésével függ össze. Akármi is a helyzet, úgy gondoljuk, hogy ez a legutóbbi fejlemény újabb lökéshullámot indít el a terrorista közösségekben, mialatt az Egyesült Államok támadásba lendül a terrorizmus elleni harcban. – Egy pillanatra elhallgatott, majd pattogó hangon tette hozzá: – Most pedig átadom a szót az Egyesült Államok elnökének! Bevett gyakorlatnak számított ez az efféle sajtótájékoztatókon. Gray általában röviden és velősen ismertette a tényszerű adatokat, majd a karizmatikus James Brennan következett, és szóvirágokkal teletűzdelt, minden ellenállást félresöprő beszéde semmi kétséget sem hagyott afelől, ki a legalkalmasabb arra, hogy megoltalmazza az országot. Ahogy Brennan hozzáfogott helyzetértékeléséhez, Alex figyelme ismét a bárpult és az ott szorgoskodó Kate Adams felé fordult. Tudta, hogy ilyen nő kegyeiért húsz pasi is töri magát, a zömük alkalmasint jobb kilátásokkal, mint ő. A nő alighanem fölismerte az érzéseit; a fenébe, valószínűleg még hamarabb átlátta, hogyan érez iránta, mint ő maga. Alex kihúzta magát, és döntésre jutott. Ugyan miért ne én tűnnék ki húsz másik közül? Am a pult felé menet félúton megtorpant. Egy másik férfi jött be, és egyenesen a nőhöz lépett. A Kate arcán azonnal földerülő mosoly egymaga is elárulta Alexnek, hogy ez az ember nem akárki. Visszaült a helyére, és tovább figyelte, amint azok ketten a pult végére húzódnak, hogy zavartalanul beszélgethessenek. Alex gyakorlott szeme fölmérte, hogy a nála valamivel alacsonyabb, de fiatalabb, erős testalkatú és jóképű fickó igen drága ruhát hord. Minden bizonnyal a jól fizetett vállalati jogtanácsosok vagy hivatali kijárok egyike, akik a washingtoni lobbisták fellegvárában, a K utcában űzik az ipart. Valahányszor Kate nevetett, mintha húsvágó bárddal sújtottak volna a titkosszolgálatos fejére. Felhörpintette a koktélját, és távozóban volt, amikor a nevén szólították. Megfordult, és látta, hogy Kate int neki. Kényszeredetten ballagott oda. – Alex, hadd mutassam be Tom Hemingwayt. Tom, ő Alex Ford – mondta a nő. A kézfogásnál Hemingway olyan hevesen szorongatta meg a titkosszolgálatos jobbját, hogy a korántsem gyönge legény Alex karjába fájdalom nyilallt. Lenézett a másik férfi kezére, és elképedt az acélékeknek beillő, vaskos ujjak meg az erőteljes kézfej láttán. Eletében nem látott még ilyen vasgyúró mancsot. – Titkosszolgálat – pillantott Hemingway az Alex gomblyukában pirosló kitűzőre. – Hát maga? – kérdezte Alex. – Én olyan helyen dolgozom, hogy ha elárulnám, meg kellene ölnöm magát – felelte sokat sejtető mosollyal Hemingway. Alex alig bírta leplezni megvetését. – Akadnak haverjaim a CIA-nél, a védelmi hírszerzésnél, a műholdas felderítésnél meg a Nemzetbiztonsági Hivatalnál. Maga melyiknél van?

– Szó sincs ennyire kézenfekvő dologról, Alex – felelte kuncogva Hemingway. Alex Kate-re pillantott. – Mióta foglalkozik az igazságügy ilyen Humor Haroldokkal? – Ami azt illeti – válaszolt a nő helyett Hemingway –, épp együttműködünk. A cégem meg az igazságügy. Kate a fő tanácsadó, én vagyok az összekötője. – Az biztos, hogy keresve sem találhatott volna Kate-nél jobb partnert – tette le üres poharát Alex. – Na én megyek. – Remélem, hamarosan újra láthatom – vágta rá Kate. Alex nem felelt. – További jó szórakozást, Tom! – fordult Hemingwayhez. – És el ne kottyantsa, merrefelé szolgálja állam bácsit! A világért se szeretném, ha ki kellene nyírnia valami szerencsétlen flótást, aki sokat kérdezősködött. Ezzel elvonult. A titkosszolgálatosok hátrafelé látó varázsszemével magán érezte a másik férfi perzselő tekintetét. Csak azt nem érzékelte, hogy aggódó arccal Kate is figyeli őt. Na jó – gondolta, ahogy a csípős éjszakai levegő a képébe csapott –, ez aztán végképp betett ennek az eddig csak átlagosan középrohadt napnak! Úgy döntött, hogy jár egyet, hadd dolgozzon benne a skót whisky meg a dagadt olajbogyótrió. Már sajnálta, hogy nem dobott be még egyet.

6. fejezet Az elnöki konvoj az adománygyűjtő vacsora után a Fehér Házba visszatérőben fürgén haladt a néptelen utcákon és forgalom elől lezárt kereszteződésekben. A titkosszolgálati előkészítő csapat gondos munkája jóvoltából az Egyesült Államok elnökének egyetlen másodpercig sem kellett vesztegelnie a forgalom miatt. Ez a mellékes juttatás jó néhány elkeseredett washingtoni ingázónak önmagában is elegendő ösztönzést adott volna, hogy megpályázza az állást. Gray odafelé menet esti beszámolót tartott a főnökének a nap minden számottevő hírszerzési kérdéséről. Most Brennan a Szörnyeteg hátsó ülésén elmélyülten tanulmányozott valami közvélemény-kutatási eredményeket, miközben Gray maga elé meredt, és szokás szerint egyszerre tucatnyi téma kavargott az agyában. – Már megbocsásson, elnök úr – pillantott végül a főnökére –, de ha ötpercenként átböngészi az adatokat, attól nem fognak megváltozni. Dyson szenátor nincs egy súlycsoportban önnel, mint elnökjelölt. Ezt a választást utcahosszal fogja megnyerni Dyson előtt. Úgyhogy – tette hozzá diplomatikusan – megengedheti magának azt a fényűzést, hogy egyéb kulcsfontosságú ügyekre összpontosítson. Brennan kuncogva tette félre a kimutatást. – Maga ragyogó koponya, Carter, de egyértelmű, hogy nem politikus elme. A győzelem mindaddig nincs szavatolva, amíg nem számlálták meg az utolsó szavazatot is. Azzal viszont természetesen tisztában vagyok, hogy ebben a versenyben tekintélyes előnyömet részben magának köszönhetem. – Hálával tartozom, amiért igencsak viharos kezdeti időszakomban támogatott. Valójában Brennan abban a „viharos" időszakban többször is fontolgatta, hogy szélnek ereszti Grayt, és ezt a miniszter nagyon jól tudta. De bármennyire távol állt is tőle a nyalizás, azt ő is belátta, hogy amennyiben valaki adandó alkalommal hajlik mások ülepének tisztogatására, akkor a szabad világ vezérének hátsója igazán nem rossz célpont. – Vadásznak még további az-Zaváhiri-félékre? – Az az incidens egészen ritka eset volt, elnök úr. Gray még most sem tudta biztosan, mi üthetett az-Zaváhiribe. Az NHK főnöke szerette volna azt hinni, hogy a terrorista szervezetekbe való beépülés stratégiája és más cselek alkalmazása ezek egymás ellen fordítására csakugyan kezd gyümölcsöket hozni. Am Gray kellően gyanakvó természet volt ahhoz, hogy ne zárjon ki egyéb lehetőségeket. – De legalább jót tett a sajtónknak. Miként már nemegyszer, Gray leküzdötte a késztetést, hogy őszintén kimondja, amit e megjegyzés hallatán gondolt. A veterán spion több elnök alatt is szolgált már, és mind nagyjából úgy viselkedett, mint Brennan. Nem állíthatta, hogy eredendően rosszak. Hivatali rangjukat tekintetbe véve azonban úgy találta, hogy sokkal inkább hajlamosak a hagyományos emberi gyarlóságokra, mint polgártársaik. Úgy látta, hogy alapvetően önző, énközpontú lények, akik a politikai csatározások hevében még meg is keményedtek. Mindegyik elnök hajtogathatta, hogy a köz javáért, nemes célok érdekében küzd pártjának élén, de Gray tapasztalatai azt mutatták, hogy valójában mindez az ovális irodában való trónolásért folyt. A hatalom a világ leghatékonyabb bódítószere, az Egyesült Államok elnöki posztja pedig a létező legnagyobb hatalmat képviseli, amelyhez képest a heroin placebónak tűnik. Ám ha Brennan ezen az estén holtan esik össze, megfelelő alelnök lépett volna azonnal a helyébe, és kormányozza tovább az országot. Gray úgy vélte, ha Brennan valamiképpen elveszíti a választást, ellenlábasa egyszerűen beköltözik a Fehér Házba, és Amerika szekere még csak meg sem döccen. Az NHK-főnök tudta, hogy az elnökök nem pótolhatatlanok, csupán annak képzelik magukat. – Nyugodjon meg, elnök úr, abban a pillanatban tudni fog bármely újabb az-Zaváhiriről, ahogy én. Brennan elég dörzsölt politikus volt ahhoz, hogy ne vegye szó szerint ezt a kijelentést. Washingtonban hagyománnyá vált, hogy főtitoknokok ezt-azt elhallgassanak az elnökök elől. A Fehér Ház mostani lakójának mégis minden indoka megvolt arra, hogy az igencsak népszerű Graynek szabad kezet adjon munkája végzésében. Carter Gray különben is kém volt, márpedig a kémek folyton titkolódznak, nyilván a vérükben van, hogy sosem adnak teljes felvilágosítást. Mintha belehalnának, ha mindent elárulnának. – Aludjon valamicskét, Carter, viszlát holnap! – búcsúzott az elnök, miután kiszálltak a Szörnyetegből. A kíséret kitódult a konvoj többi autójából. Az elnök legfőbb tanácsadóit és belső munkatársait dühítette, hogy Brennan úgy döntött, ma este oda-vissza kizárólag Grayjel utazik. Az elnök ezzel mintegy csontot dobott Graynek az az-Zaváhiri-bravúrért, ugyanakkor maga is hasznot húzott belőle. Az adománygyűjtő vacsorán a terrorizmusról előadott beszédével úgy fölborzolta a kedélyeket, hogy a jómódú résztvevők ijedtükben előrántották a csekkfüzetüket. A szmokingos nyáj egymillió dollárt köhögött ki Brennan pártjának. Ezért igazán megérte a kétszemélyes utazás a Szörnyeteggel.

Gray pillanatokon belül elillant a Fehér Házból. Az elnök tanácsával ellentétben esze ágában sem volt lefeküdni, és negyvenöt perc múlva már a virginiai Loudoun megyében, a Nemzeti Hírszerzési Központban járt. A létesítményt éppolyan jól őrizték, mint Marylandben a Nemzetbiztonsági Hivatalt. A hadsereg két teljes százada, vagyis négyszáz katona látta el a kültéri biztonsági szolgálatot. Arra azonban egyikük sem kapott felhatalmazást, hogy – katasztrófa esetét leszámítva – betegye a lábát valamelyik objektumba. A főépület úgy festett, mintha csupa üveg homlokzata mögül a virginiai táj lenyűgöző panorámája tárult volna a bent tartózkodók szeme elé. Valójában egyetlen ablak sem akadt benne. Az üvegtáblák alatt különleges anyaggal bélelt, bunkervastagságú betonfalak húzódtak, amelyeken se emberi, se elektronikus szem nem láthatott át. Több mint háromezren fáradoztak itt a legkorszerűbb műszaki eszközökkel éjt nappallá téve Amerika biztonságán, miközben a többi hírszerző kormányhivatal a nap minden másodpercében újabb adatokkal táplálta az NHK-t. A szeptember 11-i hírszerzési kudarcot és a CIA tömegpusztítófegyver-ügyi fiaskóját követő kormányzati reformkísérletek nem sok eredményt hoztak, sőt még fokozták is a zűrzavart olyan időkben, amikor nemzeti célul tűzték ki a hírszerzési szektor áttekinthető, célirányos működtetését. A meglévő elhárítási hatáskörök sokaságát, amelyek továbbra is elzárkóztak az értesülések egymás közti megosztásától, két továbbival gyarapították: a közvetlenül az elnök alá rendelt Nemzeti Terrorizmuselhárító Központtal és az FBI vadonatúj hírszerzési igazgatóságával. A főtitoknok legalábbis arra törekedett, hogy ésszerűbb állapotokat teremtsen, szükségtelen közbenső láncszemek és párhuzamosságok helyett egyetlen nemzeti hírszerzési igazgató tevékenykedjen saját szakembergárdával, műveleti központtal, és ami létfontosságú: az összes többi hírszerző hivatal fölötti költségvetési és műveleti ellenőrzéssel. A kémszakmában régóta az a mondás járta, hogy az elemzők veszélyes vizekre juttatják az embert, a fedett műveletek specialistái viszont rács mögé. Gray azt szerette volna, hogy amennyiben valaha is rajtaveszt, legalább ne másokat kelljen okolnia szakmai bukásáért. Gray belépett a főépületbe, átesett a biometriai azonosításon, és beszállt a felvonóba, amely a legfelső emeletre röpítette. Kisvártatva szűk és jól megvilágított szobában foglalt helyet, és mikrofonos fejhallgatót vett föl. Rajta kívül négyen tartózkodtak a helyiségben. Az egyik falat videókivetítő borította, a Gray előtti asztalon pedig Szálem el-Omari névvel ellátott irattartó feküdt. Fejből ismerte a dosszié tartalmát. – Későre jár, úgyhogy vágjunk bele! – szólalt meg. A világítást letompították, a kivetítő életre kelt, és egy szoba közepén karosszékben ülő férfit láttak. Kék műtősruhába öltöztették, se kezét, se lábát nem kötözték meg. Arcvonásai közel-keleti származásról árulkodtak, tekintete meggyötörtnek, mégis dacosnak tűnt. Gray már tapasztalhatta, hogy ezek mind dacosak. Ha olyasvalakire nézett, mint el-Omari, óhatatlanul a dosztojevszkiji típus jutott eszébe, a helyét nem lelő kívülálló, aki dúl-fúl, szervezkedik, módszeresen a rend felforgatásán mesterkedik. Ez a fanatikus arc elvetemült megszállottságot tükrözött. Ugyanilyen alak ragadta el örökre azt a két embert is, akit Gray mindenkinél jobban szeretett a világon. Bár el-Omari több ezer kilométerre, olyan objektumban tartózkodott, amelynek még a létezéséről is igen kevesen tudtak, a műholdas összeköttetés kristálytiszta képet és hangot biztosított. Gray a mikrofonján át angolul kérdezett valamit el-Omaritól. A férfi habozás nélkül arabul válaszolt, majd diadalmasan elvigyorodott. – Folyékonyan beszélek arabul, el-Omari úr – közölte kifogástalan arab nyelven Gray –, sőt tulajdonképpen jobban, mint ön. Tudom, hogy évekig élt Angliában, és jobban beszél angolul, mint arabul, ezért határozottan azt ajánlom, ezen a nyelven társalogjunk, nehogy valami félreértés támadhasson kettőnk között. El-Omari arcáról lehervadt a mosoly, és kihúzta magát ültében. Gray kifejtette javaslatát: el-Omari kémkedjen az Egyesült Államoknak, épüljön be a Közel-Keleten tevékenykedő egyik legveszedelmesebb terrorista szervezetbe. A férfi gondolkodás nélkül visszautasította. Gray erősködött, és el-Omari ismét elutasította. – Fogalmam sincs, miről beszél – tette hozzá. – Az USA Külügyminisztériumának nyilvántartása szerint jelenleg kilencvenhárom terrorista szervezet működik a világon, a zömük közel-keleti eredetű – felelte Gray. – Maga ezek közül elismerten legalább háromnak a tagja. Ezenkívül hamis útleveleket találtak magánál, valamint a Woodrow Wilson híd szerkezeti tervrajzait és pokolgépkészítéshez alkalmas anyagokat. Mostantól vagy nekünk dolgozik, vagy igen kellemetlen helyzetbe kerül. El-Omari mosolyogva hajolt közelebb a kamerához. – Évekkel ezelőtt Jordániában a maguk CIA-je, hadserege és FBI-osai, az úgynevezett tigrisbrigádok megkínoztak. Fehérneműre vetkőzött nőket küldtek be hozzám, akik rám kenték a menstruációs vérüket, legalábbis ők annak mondták, így tisztátalanná váltam, emiatt nem imádkozhattam. Azok a nők hozzám dörgölődztek, felkínálták a testüket, ha beszélek. Nemet mondtam, ezután agyba-főbe vertek. – Hátradőlt a karosszékben. – Nemi erőszakkal fenyegettek, azzal ijesztgettek, hogy attól majd AIDS-et kapok, és belehalok. Ez engem nem érdekel. Mohamed igaz követői nem félnek úgy a haláltól, ahogy a keresztények. Maguknak ez a

legnagyobb gyöngeségük, és teljes pusztulásba dönti magukat. Az iszlám diadalmaskodni fog. Meg van írva a Koránban. Az iszlám fogja uralni a világot. – Nem, ez nincs megírva a Koránban – vágta rá Gray. – A száztizennégy szúra egyikében sem szerepel. Sőt még Mohamed mondásai sem említik a világuralmat. – Maga olvasta a Hadisz-t? – hitetlenkedett el-Omari a Mohamed mondásait, ezáltal a próféta és az első muszlimok életét megörökítő gyűjteményre utalva. – És a Koránt is eredetiben. A nyugati tudósok sajnos mindmáig adósok maradtak az igazán jó fordítással. Ön is tudhatja tehát, el-Omari úr, hogy az iszlám voltaképpen békés, türelmes vallás, bár valóban olyan vallás, amely hevesen védelmezi önmagát. Ez érthető, hiszen egyes „civilizált" kultúrák már a keresztes hadjáratok óta folyamatosan próbálták a muszlimokat saját hitükre téríteni – előbb karddal, majd ágyúval. A Hadisz azonban kimondja, hogy az ártatlan asszonyok és gyermekek életét még a dzsihád idején is meg kell kímélni. – Mintha bárki is ártatlan lenne maguk közül! – vágott vissza el-Omari. – Minden iszlámhívő köteles harcolni azok ellen, akik elnyomnak bennünket. – Az iszlám a föld lakóinak egyötödét képviseli, és az ön hittestvéreinek elsöprő többsége a szólás- meg sajtószabadság, valamint a törvény előtti egyenlőség híve. A világ muszlimjainak több mint fele pedig demokratikusan működő államban él. Tudom, hogy önt egy afganisztáni madraszában képezték ki, így a Koránt illető ismeretei az ott beszajkózottakra korlátozódnak, ezért elnézem az ezekben a kérdésekben tanúsított tudatlanságát. – Gray nem tette hozzá, hogy el-Omari madraszabeli kiképzése automata fegyverek használatát és a szent háború viselésének módját is magában foglalta, ezáltal a szóban forgó kiképző központ az „iszlám West Point" kétes értékű címét vívta ki magának. – Arra áhítozott, hogy sahíddá, vértanúvá váljon – folytatta –, de öngyilkos merénylethez se kurázsija, se lelkesedése, és ugyanúgy hiányzik magából a mudzsahidok tartása meg harci ösztöne is. – Majd meglátja, van-e bátorságom, hogy meghaljak az iszlámért. – Semmi hasznom belőle, ha megölöm. Azt akarom, hogy dolgozzon nekem. – Eredjen a pokolba! – Intézhetjük könnyedén vagy keservesen – pillantott az órájára Gray. Már harminc órája talpon volt. – Sokféleképpen lehet a gyehennára kerülni. – Én a magam választotta úton jutok a mennyországba – hajolt előre el-Omari, és csúfondárosan kivillantotta fogsorát. – A felesége és a gyermekei Angliában élnek – jegyezte meg Gray. El-Omari fagyos tekintettel fonta össze a karját. – A magafajta szemetek a következő életben jó szolgálatot tesznek nekünk. – Egy fia meg egy lánya – folytatta Gray, mintha meg sem hallotta volna az arab válaszát. – Látom, hogy a nők sorsa nem túlzottan izgatja. A fia azonban... – A fiam örömmel hal meg a... – Nem áll szándékomban megölni a fiát – vágott közbe szigorú hangon Gray. – Más terveim vannak a számára. Ugye most múlt tizennyolc hónapos? El-Omari arcán aggodalom suhant át. – Ezt honnét tudja? – Muszlim hitben akarja fölnevelni? Nem felelt, némán meredt a kamerára. – Amennyiben ön nem hajlandó együttműködni velünk – folytatta Gray –, elvetetem a fiút az anyjától, egy kedves házaspár pedig örökbe fogadja, és a sajátjaként neveli föl. – Hatásszünetet tartott a következő, igen nyomatékos mondat előtt. – Amerikaiak nevelik föl Amerikában, keresztény hitben. Vagy nem. Csak önön múlik. El-Omari annyira megdöbbent, hogy fölállt, a kamera felé tántorgott, mígnem kezek jelentek meg, és visszakényszerítették a helyére. A következő szavak arabul törtek föl a torkából, mindazonáltal elég érthetően. Féktelen dühbe gurult, úgyhogy néhány másodperc múlva le kellett fogni, de tovább ontotta a fenyegetéseket. Végül betapasztották a száját. Gray félretolta a férfi aktáját. – Az elmúlt években 7816 amerikai halt meg a magukfajták kezétől. Mindannyiuk életét amerikai földön oltották ki. A külföldi merényleteket is számításba véve csaknem tízezren estek áldozatul. Egy részük gyermek volt, akiktől megtagadták a lehetőséget, hogy egyáltalán felnőjenek, és bármiféle vallást gyakoroljanak. Ön huszonnégy órát kap tőlem a döntésre. Kérem, hogy alaposan fontolja meg. Ha nekünk dolgozik, akkor a családjával együtt kényelemben élhet. Am ha másként határoz... – Gray biccentett a mellette ülő férfinak, és a kivetítő elsötétült. Gray az asztalon fekvő hat másik dossziéra nézett. Négy el-Omarihoz többé-kevésbé hasonló közel-keletiekkel foglalkozott. Az ötödik egy Arkansas állambeli neonácié volt, a hatodik pedig Kim Fongé, egy olyan délkelet-ázsiai csoport tagjáé, amely összeköttetésben állt közel-keleti terrorista szervezetekkel. Ezeket az embereket a nem hivatalos szóhasználatban „fantomőrizetesek"-nek hívták. Mindössze Gray és az NHK

maroknyi kiválasztott munkatársa tudta, hogy egyáltalán elfogták őket. Az NHK a CIA-hez hasonlóan titkos félkatonai osztagokat tartott fenn a világ válsággócaiban. Ezek többek között azt a feladatot kapták, hogy minden teketória nélkül fogják el Amerika feltételezett ellenségeit. Gray minden fantomőrizetesnek hasonló ajánlatot tett, bár az érintettek előéletéről gyűjtött értesülésektől függően más-más ösztönzők igénybevételével. A pénz meglepően sokaknál vált be. A gazdagok ritkán robbantották föl magukat és embertársaikat akár vallási, akár bármely egyéb okból. Gyakran manipuláltak viszont másokat, hogy helyettük effélét műveljenek. Gray már annak is örült volna, ha minden második elfogadja az ajánlatát, de örömmel ragadta meg a lehetőségeket. Egy óra múlva távozott az NHK-ból. Csak a bőrfejű vállalta minden további nélkül, hogy segít, és ebben kétségkívül befolyásolta Gray azon fenyegetése, hogy ha nem hajlandó együttműködni, akkor kiszolgáltatja egy dél-amerikai székhelyű, radikálisan erőszakos náciellenes csoportnak. Máskülönben csalódást hozott az este. Mialatt Gray az autójához tartott, elgondolkodott a pillanatnyi helyzeten. Mindkét részről egyre fokozódott az erőszak, és minél keményebben sújtott le az egyik fél, annál könyörtelenebbül vágott vissza a másik. Az Egyesült Államok nukleáris eszköztárának töredékével eltörölhette volna a föld színéről az egész Közel-Keletet, egy szempillantás alatt megsemmisítve minden lakosát, két világvallás szent helyeivel egyetemben. Ezen a szóba sem jöhető forgatókönyvön kívül Gray nem látott egyértelmű megoldást. Ebben a háborúban nem karabéllyal meg páncélököllel hadonászó, turbános-konyharuhás gyülevész népség állt szemben hivatásos hadseregek harckocsizó-zászlóaljaival, és nem egyszerűen holmi vallások közötti nézeteltérés miatt. Ez a küzdelem egy gondolkodásmód ellen folyt, amely az emberek életvitelét kívánta megszabni, s e küzdelem politikai, társadalmi és kulturális vonatkozásai a rendkívüli feszültségekkel terhelt emberiség hihetetlenül összetett mozaikjába olvadtak. Gray olykor eltűnődött, vajon katonák és kémek helyett nem elmegyógyászok és pszichológiai tanácsadók bevetésével kellene-e megvívni ezt a konfliktust. Mégsem tehetett egyebet, mint hogy nap nap után fölkelt, és végezte a dolgát. Hátradőlt a Suburban kopott bőrülésén, miközben körös-körül fegyveres testőrök figyeltek éberen. Tizenöt percre lehunyta a szemét, amíg nem érezte, hogy a jármű lassít. Azután az ismerős ropogás következett, ahogy a gépkocsioszlop végiggördült a Gray szerény otthonához vezető kavicsos kocsibehajtón. Ezt a házat éppolyan szigorúan őrizték, mint az alelnök kéróját a haditengerészeti obszervatóriumnál. Brennan elnök nem hagyhatta, hogy főtitoknokának akar a haja szála is meggörbüljön. Gray egyedül élt, de nem önszántából. Belépett, lazításképpen legurított egy sört, majd fölballagott az emeletre, hogy aludjon néhány órácskát. Lefekvés előtt szokás szerint kezébe vette az ággyal szemközti kandallópárkányra állított két fotót. Az egyik a feleségét, Barbarát ábrázolta, akivel felnőtt élete túlnyomó részét megosztotta. A másik képen egyetlen gyermeke, a leánya, Margaret látszott, azaz Maggie, ahogy valaha mindenki hívta. Valaha? Sehogy sem bírta megszokni, hogy szeretteiről a régmúlt részeként beszéljen. De hát hogyan másképp utalhatunk a meghaltakra és eltemetettekre? Mindkét képet megcsókolta, és visszatette. Miután ágyba bújt, a búskomorság borzalmas terhe ezúttal harminc percig, a szokottnál rövidebb ideig nyomasztotta, majd Carter Gray kimerülten elaludt. Öt óra múlva kellett kelnie, hogy ismét nekigyürkőzzön az egyetlen csatának, amelyért érdemesnek tartotta harcolni.

7. fejezet Alex Ford aznap este kelet felé gyalogolt, és hamarosan ismerős környéken találta magát. A Fehér Ház és a Lafayette park közötti térséget szilfák meg lesüllyeszthető terelőoszlopok díszítették, az elszórt őrbódékat pedig álcázták, hogy ne szúrjanak annyira szemet, mint valami börtönbeli őrtorony. A hangsúlyt mindazonáltal a biztonságra helyezték, nem is lehetett másként, bármennyi újabb fát meg tarka virágot ültettek is. – Szevasz, Alex – köszönt rá egy öltönyös, aki éppen kilépett az elülső biztonsági kapun. – Letelt a szolgálat, Bobby? – Talán fülbevaló lóg ki a seggemből? – mosolygott Bobby. – Megyek haza az asszonypajtáshoz meg a kölykökhöz, hacsak ki nem derül, hogy elköltöztek, és elfelejtettek értesíteni, ami nem is igazán számítana csodának, mivel sosem vagyok otthon. Hát téged mi szél hozott erre? Alex vállat vont. – Tudod, akit egyszer FH-s szolgálatra rendeltek, örökre nyomi marad. – Az tuti! Számolom a napokat, amíg végre nem csak évente egyszer láthatom a családomat. – Beosztottak a kampánykísérő keretbe? Bobby bólintott. – Holnapután indulunk további jattokat szorongatni és beszédeket mondani Iowától Mississippiig. A sok kampányhacacáré miatt kevés az ember, úgyhogy huszonegy napos váltásban be kellett vonnunk néhány WTT-st is, akik a nagy ember meg a kis nagy ember családjára vigyáznak. – Tudom. A melóhely meg kong az ürességtől. – Brennan ma este tarhabanzájon nyomta a sódert. Lovettáért gazsulált. Én mázlista meg itt maradtam. – Ja, te kis mázlista. – Nem tudom, hallottad-e, de a nagy ember szülővárosát átkeresztelték Brennanre – nevette el magát Bobby. – A kampány alatt föl is utazik, hogy részt vegyen az ünnepségen. Eszem azt a szerény szívét! – Közelebb húzódott, és halkabbra fogta a hangját. – Amúgy rendes tag. Naná, hogy őrá szavaztam, de rafinált egy fazon. Sutyiban olyasmiket ad elő... – Nem ő az első. – Ha a tisztelt publikum tudná, amit mi, nem igaz? Ahogy Alex továbbindult, a Lafayette park felé pillantott, ahol a még ilyenkor is kitartó „fehér házi demonstrálók" rostokoltak, legalábbis Alex és a többi titkosszolgálatos udvariasan így emlegette őket. A transzparensek, sátrak és fura szerzetek mindig érdekelték Alexet. Azelőtt sokkal többen voltak, mindenütt gondosan kivitelezett transzparenseket állítottak föl, de a rendőrség már szeptember 11-ét megelőzően rájuk szállt, amikor pedig tereprendezést végeztek a Fehér Ház előtti részen, az jó ürügyet kínált, hogy elhajtsák onnét a társaságot. Mivel azonban Amerikában az egyszerű polgárt is megilletik bizonyos jogok, néhányan összefogtak az Amerikai Állampolgári Szabadságjogok Egyesületével, bírósági keresetet nyújtottak be, hogy visszatérhessenek, és a legfelsőbb bíróság végül melléjük állt. Mindazonáltal csupán ketten döntöttek úgy, hogy visszajönnek. Alex fehér házi szereplése alatt megismerkedett néhány demonstrálóval. A legtöbbjük futóbolond volt, ezért a titkosszolgálat árgus szemekkel figyelte. Alex emlékezett egy palira, aki csupa nyakkendőbe öltözött, a legkényesebb pontokra biggyesztette a kravátlikat. Mégsem mindegyik tüntető volt buggyant, például az sem, akihez Alex most jött látogatóba. Az egyik sátornál megállt, és beszólt: – Oliver? Alex Ford vagyok. Itt van? – Nem van itt – közölte megvetően egy női hang. Alex az asszonyra nézett, aki papírpoharas kávéval a kezében lépett elő. – Mi újság, Adelphia? – Orvosok erkölcstelenül ölik kisbabákat ebben az országban, az az újság! Ez aztán szenvedélyes spiné! – gondolta Alex. Adelphia talán kissé túlzásba vitte az indulatoskodást, Alex mégis tisztelte benne, hogy legalább fűti valami. – Igen, én is hallottam róla. – Nem óhajtott vitatkozni. – Oliver merre jár? – Most mondom, nem van itt. Kell valahova elmegy! – Hová? Alex mind Stone, mind Adelphia lakcímét ismerte, de nem kívánta a nő orrára kötni, hogy rendelkezik ezzel az információval. Tudta, hogy Adelphia enélkül is üldözési mániás. – Vagyok nem a dadája. Az asszony hátat fordított.

Alex mosolygott. Annak idején, amikor maga is elnöki védőkíséretben szolgált, mindig gyanította, hogy a néni csípi ezt a Stone-t. Az Oliver Stone-t ismerő titkosügynökök zöme csak ártalmatlan félnótásnak tartotta a pasast, aki valami nevetséges okból vette föl a híres filmrendező nevét. Alex azonban nem sajnálta az időt, hogy valóban megismerje, s kiderítette róla, hogy olvasott és eszes pasas, aki jobban kiigazodik a világ politikai és gazdasági szövevényében, mint az út túloldalán dolgozó némelyik csóka. Különösen az összeesküvések terén mutatkozott járatosnak, úgy tűnt, hogy betéve tudja minden valaha nyilvánosságra került eset összes részletét. E tulajdonsága miatt néhány titkosszolgálatos a háta mögött Konspi királynak hívta. És azt se felejtsük el, hogy Stone baromi jól sakkozott. – Ha látja Olivert, legyen szíves, mondja meg neki, hogy Ford ügynök kereste! – szólt Adelphia után. – Ugye nem felejti el? Adelphia semmi jelét sem adta, hogy hallotta a kérést, de hát Alex tudta, hogy Adelphia már csak ilyen. Visszaindult oda, ahol a kocsiját hagyta. Útközben olyasmire lett figyelmes, ami megállásra késztette. A túlsó sarkon két férfi, egy fekete meg egy fehér dolgozott egy szabadon álló, két épület keskeny térközében elhelyezett bankjegy-automatán. Kezeslábasuk hátán „Szerviz" felirat virított. A furgonjuk a járdánál parkolt. Az oldalára cégnevet és telefonszámot festettek. Alex becsusszant az árnyékba, előhúzta a mobiltelefonját, és beütötte a furgon oldalán látható számot. Hivatalosnak tetsző géphang válaszolt, közölte a cég hivatali óráját és hasonló infókat. Alex bekukkantott a furgonba, azután elővette titkosszolgálatos jelvényét, és a két férfihoz lépett. – Hello, fiúk, a masinát szervizelik? Az alacsonyabbik a jelvényre sandított, és bólintott. – Ja. Nagy mázli. Alex az ATM-re nézett, és gyakorlott szeme azt látta, amit előre sejtett. – Remélem, szakszervezeti tagok. – A helyi 453-as oszlopos tagjai – heherészett az alacsony férfi. – De legalább túlórában vacakolunk ezzel a szarral. Aha, témánál vagyunk! Alex pisztolyt rántott, és rájuk szegezte. – Na, nyissák csak ki szépen azt a gépet! – Maga titkosszolgálatos, mi a franc köze van ATM-ekhez? – bosszankodott a fekete fickó. – Nem mintha magyarázattal tartoznék maguknak, de a titkosszolgálatot eredetileg az Egyesült Államok hivatalos fizetőeszközének védelmére hozták létre. Nyissa ki! – célzott Alex a fekete férfi fejére. Az ATM-ben nem kevesebb, mint száz kártya lapult. Alex ismertette a párossal a jogait, miközben plasztikbilincset helyezett a csuklójukra, azután hívta a rendőrséget. Amíg várakoztak, a fekete pasas ránézett. – Ezer éve csináljuk, és sose faragtunk rá. Hogy a picsába totózta ki? – A kártyanyíláshoz leolvasót csatlakoztattak. Rögzíti a PIN-kódot, úgyhogy le tudják másolni a kártyát. Meg aztán a bankok smucigok. Kizárt dolog, hogy túlóradíjat fizessenek valakinek, hogy késő éjjel idekússzon ezt a ketyerét szervizelni. Mihelyt a rendőrök elvitték a két zsiványt, Alex az utcán álló kocsijához ment. Még a váratlan, ám sikeres akció után is csak Kate Adams járt az eszében, aki napközben az igazságért küzd, esténként pedig koktélokat töltöget, és szemlátomást igen jóban van a lapátkezű szuper-titkosügynök Tom Hemingwayjel. Reménykedett, hátha másnap jobb napja lesz.

8. fejezet Stone, Milton, Reuben és Caleb a Theodore Roosevelt-sziget fősétányán gyalogoltak. Az egykori elnöknek a Potomac folyó közepén emléket állító, harmincöt hektáros parkerdőben hamarosan tisztáshoz értek, ahol Teddy Roosevelt gigantikus szobra jobb kezét az égnek emelte, mint aki csaknem kilencven évvel a halála után újból hivatali esküt akar tenni. A gondosan kialakított területen téglával burkolt gyalogutakat, mesterséges csatornák fölött átívelő két kőhidat, valamint a szobrot kétfelől közrefogó hatalmas szökőkútpárt építettek. Oliver Stone törökülésben elhelyezkedett a szobor előtt, a többiek is odatelepedtek. Stone a néhai elnök lelkes rajongói közé tartozott, ezért jártak ide, habár illetéktelen behatolókként, mivel a szigetet hivatalosan sötétedéskor lezárták. – A Teve Klub rendes ülését hivatalosan megnyitom – jelentette be ünnepélyes hangon Stone. – Kötött napirend híján indítványozom, hogy a legutóbbi ülés óta tett megfigyeléseket vitassuk meg, majd térjünk át új kérdésekre. Ki támogatja az előterjesztést? – Támogatom – vágta rá gépiesen Reuben. – Aki helyesli, jelezze igennel! – tette hozzá Stone. Az igenek átvitték az indítványt, és Stone kinyitotta a hátizsákjából elővett jegyzetfüzetet. Reuben gyűrött papírdarabokat húzott ki a zsebéből, Milton pedig kicsomagolta laptop számítógépét, majd kis flakon fertőtlenítő oldatot vett elő a zsebéből, és alaposan megtisztogatta a kezét. Stone egy kis ceruzalámpával világította meg jegyzeteit, míg Reuben az öngyújtója imbolygó lángjánál olvasott. – Brennan ma késő este elhajtatott – jelentette Stone. – Carter Gray elkísérte. – Ezek ketten össze vannak nőve – jegyezte meg csípősen Reuben. – Akárcsak J. Edgár Hoover és Clyde Tolson – toldotta meg tréfásan Caleb, miközben megemelte keménykalapját. – Nekem inkább Lenint és Trockijt juttatják eszembe – dörmögte Reuben. – Szóval nem bízol Grayben? – kérdezte Stone. – Hogy lehet megbízni ilyen fütyiben, aki élvezi, hogy császárnak hívják? – felelte Reuben. – Ami meg Brennant illeti, csak annyit mondhatok, hogy földhöz verhetné a fenekét, és hálát adhatna a terroristákért, mert ha azok nincsenek, mehetne csórikám állást keresni. – Nocsak, megint újságot olvasunk? – érdeklődött derűs hangon Stone. – Arra használom az újságokat, hogy röhögtessenek, mint mindenki mást. Stone tűnődő arcot vágott. – James Brennan tehetséges politikus, és elsőrangú intellektus, de ennél is fontosabb, hogy képes bizalmat ébreszteni az emberekben. Belül azonban sötét szörnyeteg rejtőzik. Olyan terveket szövöget, amelyekről a közvéleménynek sejtelme sincs. – Az a benyomásom – figyelte kíváncsian Reuben –, hogy nem annyira az elnökről, mint inkább Carter Grayről beszélsz. – Több olyan világra szóló összeesküvésről gyűjtöttem adatokat, amelyekről eddig semmiféle médiaorgánum nem számolt be – vágott a szavukba izgatottan Milton. – Én pedig – mondta Reuben a jegyzeteit nézegetve – személyesen értesültem három esetről, amikor a törvényhozás jelenlegi elnöke megcsalta igencsak bájos nejét. – Személyesen értesültél? – meredt barátjára kétkedő arckifejezéssel Caleb. – Két bennfentes jó ismerősöm tájékoztat folyamatosan a fejleményekről – reccsent rá Reuben. – Nyilvánvaló, hogy noha egyik-másik szoknyabolond elődje bajba került emiatt, a tisztelt képviselő úr a jelek szerint mégsem fér a bőrébe, és időnként továbbra is olyan helyekre dugja a micsodáját, ahová nem kellene. Mindent leírtam – lengette meg a jegyzeteit. – Miféle jó ismerőseid azok? – firtatta Caleb. – Magas beosztású hírforrások, akik névtelenek kívánnak maradni, amint magadtól is baromi jól tudhatnád – morogta Reuben, és visszagyömöszölte a zsebébe az állítólagos kicsapongásra vonatkozó adatokat. – Jó, de hadd mondjak valamit a saját elméleteimről! – szólt közbe türelmetlenül Milton, majd a következő húsz percben lelkesen ecsetelte Észak-Korea és Nagy-Britannia világméretű terrorista célokra kötött feltételezhető kapcsolatait, valamint a Szaúdi királyi család egyik legfontosabb tagja által pénzelt jemeni cselszövést. – Úgy vélem, ezek az adatok meghatározó jelentőségűek a kétségkívül küszöbönálló globális földindulás szempontjából – zárta le fejtegetését. A Teve Klub többi tagja kissé elképedten ült; rendesen így reagáltak, miután Milton előadta valamelyik kacifántos eszmefuttatását.

– Nem gondolod, Milton, hogy ez az észak-koreai-nagy-britanniai felvetés kissé erőltetett? – szólalt meg végül Reuben. – Elvégre azok a nyavalyás koreaiak szörnyen sótlanok, és bármi egyebet mondasz is a britekre, az tény, hogy elmés társaság. – Nálad van valami érdekes? – nézett Calebre Stone. – Majd frászt kaptunk, amikor nem találtuk a holland bibliánkat – felelte rövid gondolkodás után Caleb. Mindannyian várakozásteljesen pillantottak rá. – A holland bibliánkat! – kiáltott föl. – Romeyn de Hooghe kézzel színezett illusztrációival. Általános vélekedés szerint de Hooghe a legjelentősebb tizenhetedik század végi, tizennyolcadik század eleji holland illusztrátor. De végül kiderült, hogy minden rendben. Egyáltalán nem veszett el a kötet, csak adminisztrációs hiba történt. – Hál' istennek! De rossz lenne de Hossz nélkül! – epéskedett Reuben. Stone csalódottan fordult vissza hozzá. – A kéjenc törvényhozódon kívül semmi igazán érdekes? Reuben vállat vont. – Sajnos rég kikerültem a körforgásból. Hamar elfelejtik az embert, Oliver. – Akkor talán áttérhetnénk valami kézzelfoghatóbbra. A többiek kíváncsian figyelték Stone-t. Mély lélegzetet vett. Oly sok születésnapja múlt már el ünneplés nélkül, hogy kicsit törnie kellett a fejét, hány éves is tulajdonképpen. Hatvanegy – jött rá. Hatvanegy éves vagyok. A Teve Klubot réges-régen azzal a rendeltetéssel alapította, hogy szemmel tartsák a hatalmon lévőket, és mozgósítsák a közvéleményt, ha visszásságokat tapasztalnak, ez pedig lépten-nyomon előfordult. A Pennsylvania Avenue 1600., azaz a Fehér Ház előtt posztolt, följegyezte észrevételeit, és olyasmikért küzdött, amiket mások szemlátomást nem tartottak már fontosnak, például az igazságért meg a felelősségvállalásért. Kezdett elbizonytalanodni, hogy érdemes-e. – Látjátok, mi zajlik ebben az országban? – kérdezte most mégis fennhangon. Barátai szemébe nézett, akik nem válaszoltak. – Elhitethetik velünk, hogy védettebben élünk, de ez a biztonság nem okvetlenül jelent nagyobb szabadságot. – A szabadságot olykor föl kell áldoznunk a biztonságért, Oliver – mondta Caleb, miközben súlyos zsebórájával bíbelődött. – Nem állítom, hogy ez tetszik nekem, de mi az alternatíva? – Az alternatíva a félelemtől mentes élet – felelte Stone. – Kivált az olyan félelemtől, amelyet a túlzott riogatás okoz. A Carter Gray-félék nagyon jól értenek az ilyen félelemkeltéshez. – Gray első hivatali évében az ember azt hitte volna, hogy simán lapátra teszik a pasast, de valahogy mégis talpon tudott maradni – ismerte el mérgesen Reuben. – Ez is engem igazol, mert kétlem, hogy valaki ilyen ügyes vagy ennyire szerencsés. – Stone egy pillanatra elhallgatott, láthatólag jól megválogatta a szavait. – Véleményem szerint Carter nem tesz jót az ország jövőjének. Javaslom, hogy vitassuk meg a szóba jövő lehetőségeket. Három társa értetlenül meredt rá. Végül Caleb tért magához elsőként. – Pontosan mire gondolsz, Oliver? – Arra, hogy mit tehetünk azért, hogy Carter Grayt fölmentsék titokügyi miniszteri hivatalából. – Úgy érted, mi buktassuk meg Carter Grayt? – hökkent meg Caleb. – Úgy. – Az más – lélegzett föl színlelt megkönnyebbüléssel Reuben. – Már attól tartottam, hogy netán valami bonyolult feladatra akarsz vállalkozni. – Se szeri, se száma a történelmi példáknak arra, hogy az elnyomottak legyőzik a hatalmasokat – jegyezte meg Stone. – Na persze, de a való életben tíz esetből kilencszer Góliát rúgja szét David seggét – emlékeztette komoran Reuben. – Akkor voltaképpen miért működtetjük még ezt a klubot? – kérdezte Stone. – Hetente összeülünk, megbeszéljük feljegyzéseinket, megfigyeléseinket és elméleteinket. Ugyan mi végre? – Hajtottunk némi hasznot – válaszolt Caleb. – Bár sosem fogják a javunkra írni. Hozzájárultunk a pentagonbeli botrány feltárásához. Az egész abból a beszélgetéstöredékből pattant ki, amit a fehér házi konyhafőnök-helyettes véletlenül meghallott, azután elmesélt neked, Oliver. És ne felejtsd el a nemzetbiztonsági hivatali alvóügynököt, aki leiratokat módosított. Aztán meg ott volt a VHSZ-es ravaszkodás, amire Reuben bukkant rá. – Azoknak már ezer éve – legyintett Stone. – Én azt kérdeztem, mi értelme a klubunknak most. – Meglehet, hogy olyan, mint jó néhány más klub, csak éppen nincs székháza, az értekezleteinken nem szolgálnak föl frissítőt, és nélkülözzük a hölgytársaságot – mondta Reuben. – De hát mit vártál, ha egyszer nem fizetünk tagsági díjat? – tette hozzá vigyorogva. Mielőtt Stone válaszolhatott volna, mind a négyen a fákon átszűrődő hangok irányába fordították a fejüket. Stone azonnal az ajkához emelte a mutatóujját, és fülelt. Újra fölberregett a csónakmotor, és mintha közvetlenül a sziget partja mentén szólt volna. Fölkapták a cókmókjukat, és nesztelenül a környező cserjésbe indultak.

9. fejezet Oliver Stone óvatosan félrehajtott egy ágat, és a keskeny résen át kikukucskált a Roosevelt-emlékmű előtti kikövezett térségre. Társait is izgatta, mi folyik a közelükben. Két férfi jelent meg az egyik kavicsos gyalogúton, az egyik magas, vékony, szőke, a másik alacsony, köpcös, sötét hajú. Műanyag ponyvában cipeltek valamit. Miután letették a földre, Stone láthatta, hogy egy megkötözött embert. Kihúzták alóla a műanyagot, majd elemlámpával módszeresen végigpásztázták a területet. Szerencsére amint Stone észrevette a jövevények zsebéből előkerülő elemlámpákat, intett a társainak, hogy húzódjanak le a bokrok takarásába, rejtsék el az arcukat a fénykévék elől. Az imént érkezettek elégedetten állapították meg, hogy magukban vannak, és ismét foglyukhoz fordultak. Egyikük kivette az illető szájából a rongyot, és zsebre dugta. A férfi összefüggéstelen hangokat hallatott. Ittasnak tűnt. A köpcös revolvert húzott elő a kabátja alól, mialatt a másik kioldotta a fogoly kötelékeit. Az alacsony egy katonai málhazsákból majdnem teljesen üres palackot vett ki, a félig eszméletlen férfi két kezébe nyomta, majd a maradékból egy keveset a szerencsétlen ruhájára és szája köré locsolt. Reuben már-már kirontott a bokrok közül, de Stone megfogta a karját. A másik férfi is fegyvert viselt; világosan látszott az övére fűzött pisztolytáska. A Teve Klub nem kockáztatott. Ha most fölfedik magukat, az egyet jelentett volna a halálos ítélettel. Közben a revolveres férfi gumikesztyűt vett föl, és a fogoly mellé térdelt. Megfogta a fogoly jobb kezét, és a pisztoly markolatára szorította. A fogoly – talán a hideg fém érintésétől – kinyitotta a szemét. A köpcösre meredt, és váratlanul fölkiáltott: – Sajnálom. Könyörgök, ne! Sajnálom. A köpcös a földön fekvő szájába dugta a fegyver csövét, és a szájpadlásához nyomta. A fogoly egy pillanatig öklendezett, majd a köpcös meghúzta a ravaszt. A lövés hangjára a Teve Klub mind a négy tagja behunyta a szemét. Miután ismét kinyitották, megbabonázva figyelték, ahogy a jövevények a holttest mellé helyezik a pisztolyt és az üveget. A magas férfi hátizsákjából patentzáras nejlontasakot vett elő, és a gyilkos fegyver mellé fektette. Végül összehajtogatott papírlapot tett a halott férfi széldzsekijének zsebébe. A két férfi végzett, és körülnézett, a Teve Klub tagjai pedig még jobban meglapultak a bokrok közt. Egy perc múlva a gyilkosok elvonultak. Amint lépteik zaja elenyészett, a Teve Klub egy emberként sóhajtott föl. Oliver mutatóujját az ajkához tartva, nesztelenül vezette ki társait rejtekhelyükről a tisztásra. Reuben a holttest mellé térdelt, és megcsóválta a fejét. – Legalább azonnal meghalt – mondta fojtott hangon. – Nem mintha ez enyhítene azon, hogy meggyilkolták. – A csaknem üres palackra nézett. – Dewar's. Úgy látszik, leitatták szegény balféket, hogy ne tudjon védekezni. – Nincsenek iratai? – kérdezte Stone. – Ez tetthely – emlékeztette reszkető hangon Caleb. – Semmihez sem szabad nyúlnunk. – Igaz – értett egyet Reuben. Sóhajtva pillantott Miltonra, aki tébolyult hadonászással, hangtalanul adta elő kényszerneurózisos műsorát. – Inkább húzzunk innét a búbánatba, amíg szépen vagyunk, Oliver. Stone is letérdelt, és halkan győzködni kezdte. – Öngyilkosságnak álcázott kivégzést láttunk, Reuben. Ezek profi gyilkosok, én pedig szeretném tudni, ki az áldozat, és mit tudott, amiért meg kellett halnia. Beszéd közben zsebkendőt vett elő, a kezére csavarta, átkutatta a halott zsebeit, és egy tárcát húzott elő. Ügyesen széthajtotta, és minden tekintet az átlátszó műanyag lap alatti vezetői engedélyre szegeződött. Reuben elővette és fölkattintotta az öngyújtóját, hogy Stone leolvashassa a jogosítványról az adatokat. – Patrick Johnson – közölte Stone. – Bethesdában lakott. Visszatette a tárcát, benyúlt a másik zsebbe, és előhúzta azt a papírt, amit a gyilkos tett be oda. Az öngyújtó libegő lángjánál halkan fölolvasta a levél tartalmát. – „Sajnálom, ez már sok nekem. Nem bírok így élni tovább. Ez az egyetlen kiút. Sajnálom, nagyon sajnálom." És Patrick Johnson aláírás. Caleb az elhunyt iránti tisztelet jeléül levette keménykalapját, és elmormolt egy imát. – Az írás igen jól olvasható – folytatta Stone. – Gondolom, a rendőrség abból fog kiindulni, hogy az illető feltehetőleg öngyilkos kábulatba itta magát. – Közvetlenül a meggyilkolása előtt is azt mondta, hogy sajnálja – jegyezte meg Reuben. Stone a fejét ingatta. – Szerintem akkor valami más miatt sajnálkozott. Az írás szövege egyszerűen segélykiáltás, tipikus öngyilkos búcsúlevél.

Visszatette a papírt. Eközben a keze beleütközött valamibe a halott zsebében. Egy kis piros kitűzőt húzott elő, és ráhunyorgott a félhomályban. – Ez meg mi? – kérdezte Reuben, és közelebb tartotta az öngyújtóját. – Mi lesz ha visszajönnek? – vetette föl fojtott hangon Caleb. Stone visszatette a kitűzőt, és megtapogatta Johnson ruháját. – Csurom víz. – Szerinted ezt minek hagyták itt? – mutatott a nejlontasakra Reuben. – Azt hiszem, értem a célját, és a vizes ruháét is – felelte Stone rövid gondolkodás után –, de egyetértek Calebbel, hogy jobb, ha elmegyünk. Fölkerekedtek, majd ráeszméltek, hogy Milton nincs velük. Visszafordultak, és a halott mellett guggolva találták, kezét a holttest fölé nyúlva számolt. – Figyelj, Milton, tényleg mennünk kéne – sürgette Caleb. Miltont azonban szemlátomást annyira megrázta a dolog, hogy nem bírta abbahagyni a számolást. – Jaj, az isten szerelmére! – nyögött fel Reuben. – Esetleg álljunk neki mindannyian számolni, amíg vissza nem jönnek, hogy belénk eresszenek egy-két golyót! Stone megfogta Reuben karját, hogy lecsitítsa, és előrelépett Milton mellé. Lenézett Patrick Johnsonra. A fiatal arcot már beesetté tette a halál. Stone letérdelt, gyöngéden Milton vállára tette a kezét. – Mi már semmit sem tehetünk érte, Milton – mondta halkan. – A számolásban pedig hiába keresel vigasztalást, hiába próbálsz biztonságot találni benne, ha az a két férfi visszajön. Fegyver van náluk, Milton – tette hozzá nyersen –, nálunk meg nincsen. Milton abbahagyta a szertartást, magába fojtotta a sírást, és remegő hangon megszólalt: – Nem szeretem az erőszakot, Oliver. – Melléhez szorította a hátizsákját, majd a holttestre mutatott. – Nem szeretem ezt. – Tudom, Milton. Egyikünk sem szereti. Ketten együtt álltak föl. Reuben megkönnyebbült sóhajjal követte őket a kavicsos gyalogúton, amely a csónakjukhoz vezetett. Warren Peters, aki leadta Patrick Johnsonra a gyilkos lövést, a gumicsónakhoz visszafelé menet egyszer csak megtorpant az ösvényen. – A francba! – suttogta. – Mi az? – kérdezte Tyler Reinke, és idegesen körülnézett. – Rendőr naszád? – Nem, csak majdnem elbaltáztam valamit. – Peters egy kis földet és kavicsot kotort össze a markába. – Amikor bemártottuk a pasast, a víz lemosta a cipőjét. Ha itt járt volna az erdőben, nem lenne tiszta a talpa. Az FBI rögtön kiszúrná. A két férfi visszasietett az ösvényen a holttesthez. Peters leguggolt a meggyilkolt ember cipőjéhez, és a talpára kente a kavicsos földet. – Jó, hogy eszedbe jutott – dicsérte Reinke. – Gondolni sem merek arra, mi lett volna, ha ezt elcseszem. – Peters befejezte a maszatolást, és épp föl akart állni, de a tekintete megakadt valamin. – A rohadt életbe! – dühöngött. Fogcsikorgatva mutatott a papírra, amit az áldozat zsebébe rejtett: a sarka kikandikált. – Teljesen bedugtam, mert nem akartam, hogy túlságosan feltűnjön. Akkor most hogyhogy kilátszik? Visszanyomta a cédulát a zsebbe, és fürkészőn nézett a társára. – Talán valami állat próbálkozott? – Alig néhány perc után? És mit akarna egy állat a papírral a hulla helyett? Fölállt, elemlámpát vett elő a zsebéből, és ellenőrizte a kőburkolatot. – Lehet, hogy tévedtél a papírt illetően – vélte Reinke. – Valószínűleg nem nyomtad be annyira, mint gondoltad. Peters tovább vizsgálgatta a környéket, majd megdermedt. – Most meg mi van? – türelmetlenkedett a másik férfi. – Nem hallod? Reinke mozdulatlanná merevedett, elnémult, azután leesett az álla. – Valaki fut! Arra! – mutatott jobb kéz felé, az ő ösvényükkel ellentétes irányba. A két férfi fegyvert rántott, és futásnak eredtek arrafelé.

10. fejezet Stone és a többiek épp csak beugrottak a csónakjukba, és eltaszították. A köd mostanára besűrűsödött, megnehezítette a tájékozódást. Talán háromméternyire juthattak a szigettől a Kis-csatornában, amikor a két férfi kicsörtetett a fák közül, és meglátta őket. – Lapátolj, ahogy csak bírsz, és hajtsd le a fejedet! – bíztatta Stone Reubent, aki azonban egyáltalán nem igényelt buzdítást. Széles válla és vastag karja herkulesi erőfeszítéssel mozgott, és a kis csónak eliramodott a parttól. – Ne mutassátok nekik az arcotokat! – fordult a többiekhez suttogva Stone. – Caleb, vedd le a tökfödődet! Mindannyian azonnal előregörnyedtek, Caleb lekapta a keménykalapját, és reszkető térde közé szorította. Milton a csónakba szállása pillanatától kezdve számolt. A parton álló két férfi célba vette őket, de a ködben nem sokat láttak. Mindketten tüzeltek, ám a golyók a csónaktól majdnem félméternyire ártalmatlanul csobbantak a vízbe. – Evezz, Reuben, evezz! – lihegte rémülten Caleb, és még jobban összekuporodott. Üldözőik gondosabban céloztak, és még kétszer lőttek. Az egyik lövedék talált, deszkaszilánkok röppentek föl, és megsebezték Stone jobb kezét. Vér csordogált az ujjairól a csónak oldalára. Gyorsan elállította a vérzést ugyanazzal a zsebkendővel, amelyikkel megmotozta Patrick Johnsont. – Oliver! – kiáltotta eszelősen Milton. – Semmi bajom – felelte Stone. – Maradj lebukva! A két fegyveres belátta, hogy hiábavaló a támadás. Kirohantak. – A csónakjukért mennek – figyelmeztette társait Stone. – Akkor egy kis gubanc lesz, mert az övék motorcsónak – vágta rá Reuben. – Én húzok, ahogy csak bírok, de már nem sok benzin maradt a tankomban. Stone megrántotta Caleb kabátujját. – Caleb, vedd át az egyik evezőt, én meg a másikat. Reuben helyet adott nekik, és a két férfi teljes erőből nekiveselkedett. Az öböl elhagyása után általában északnak kanyarodtak a folyón, és visszatértek a kiindulási pontjukra. Most egyszerűen minél gyorsabban a szárazföldre akartak érni, ami azt jelentette, hogy egyenesen keletnek haladnak. Megkerülték a sziget nyugati csücskét, és Georgetown felé fordultak. – A fenébe! – Reuben a szigetet leste, miután meghallotta a csónakmotor berregését. – Úgy evezzetek, mintha az életünk függene tőle! – bömbölte Stone-nak és Calebnek. – Mert ezek baromira jönnek. Látván, hogy Caleb és Stone fáradnak, Reuben félretolta őket az útból, ismét magához ragadta az evezőket, és nem csekély erejét bevetve húzott. – Azt hiszem, közelednek – mondta kifulladva Caleb. Közvetlenül a jobbján becsapódott egy lövés, mire Caleb a csónak fenekén lapuló Milton mellé hasalt. Stone lebukott, ahogy egy másik lövés süvített el mellettük, azután meghallotta, hogy Reuben fölordít. – Reuben? – fordult barátja felé. – Semmi baj, csak súrolt, de elfelejtettem, menynyire éget az ilyen. Ezek a rohadékok elkapnak minket, Oliver – tette hozzá borúsan Reuben. – Öt hullát gyártanak ma éjjel. Stone az alvó Georgetown halvány fényei felé nézett. Bár a meder ezen a szakaszon meglehetősen elkeskenyedett, még így is messze voltak a parttól ahhoz, hogy ebben a ködben onnét valaki láthassa, mi folyik. Hátrapillantott a közeledő csónakra. Már ki tudta venni a fedélzeten ülő két férfi árnyalakját. Fölrémlett benne az a szakszerű eljárás, amellyel elintézték a szerencsétlen Patrick Johnsont. Elképzelte, hogy a saját szájába dugják a fegyvert, és meghúzzák a ravaszt. A motorcsónak váratlanul eltért tőlük. – Mi a... – hökkent meg Reuben. – Biztosan a rendőrnaszád. Hallgasd! – suttogta Stone, dél felé mutatott, és a füléhez emelte a tenyerét. – Rendőrök? – kérdezte megkönnyebbülten Caleb. – Gyorsan hívjuk föl magunkra a figyelmüket! – Hogyne! – torkolta le határozottan Stone. – Mindenki maradjon csöndben! Reuben, hagyd abba az evezést! Reuben csodálkozva nézett a barátjára, de beszüntette a húzást, és mozdulatlanul ült. – Baromi mázlink lesz, ha nem rohannak egyenesen belénk – dörmögte. Most már mindannyian jól hallották az erős hajtómű robaját. A ködön át látták az alig tízméternyire elhaladó járőrnaszád jobb oldalán végigfutó zöld fényeket. A naszád fedélzetén tartózkodó rendőrök nem hallhatták a gumicsónak motorjának hangját, mivel a sajátjuk elnyomta a zajt, és nem láthatták a kivilágítatlan evezős csónakot. A Teve Klub tagsága lélegzet-visszafojtva figyelte, amint a járőrnaszád lassan tovasiklott. Miután végre eltűnt a szemük elől, Stone megszólalt:

– Oké, Reuben, vigyél ki minket a partra! Caleb felült. – Miért nem akartad, hogy föllármázzuk a rendőröket? Stone várt a válasszal, amíg a part körvonala élesen ki nem rajzolódott. – Olyan helyen hajózunk, ahol nem lenne szabad, olyan csónakkal, amellyel hivatalosan nem is rendelkezünk. Az imént megöltek egy embert, és a holttestét a Roosevelt-szigeten hagyták. Ha bejelentjük a rendőrségnek, hogy gyilkosság szemtanúi voltunk, azzal elismerjük, hogy ott jártunk. Mondhatjuk, hogy láttunk két férfit, aki azután meg akart ölni bennünket, de nincs rá bizonyítékunk. Most Milton is felült. – De hát megsérültetek Reubennel. – Az én sebem csak karcolás, Reuben kezét pedig alig súrolta a golyó, úgyhogy magának a lövésnek nincs meggyőző nyoma. Így a rendőrség mindössze azt állapíthatja meg, hogy holtan találtak egy embert, és az illetőt hajón szállították a szigetre, amelyen mi is megfordultunk. A mi csónakunk elég könnyen végrehajthatta ezt a feladatot, más vízi jármű pedig nincs a környéken, mert mire elmagyarázzuk a dolgokat, a motorcsónaknak híre-hamva sincs. A rendőrök nem sok hitelt adhatnak a szavainknak. Mit gondoltok, mi a legvalószínűbb következménye, ha előadjuk nekik a mesénket? – hordozta végig tekintetét várakozóan a társain Stone. – Lecsuknak bennünket, és eldobják a kulcsot – motyogta Reuben, miközben letépett egy csíkot az ingéből, és bekötözte vele a karján ejtett felületes sebet. – Szeretném tudni, honnét jött rá hirtelen az a két szemétláda, hogy a szigeten vagyunk. – Nyilván meghallottak bennünket – mondta Stone. – Vagy pedig más okból jöttek vissza, és észrevették, hogy valami nem stimmel. Talán nem tettem vissza rendesen a levelet vagy a kitűzőt. – Nem is mondtad, miféle kitűző volt az – jegyezte meg Caleb. – Olyan, amilyet a titkosszolgálatosok szoktak hordani a hajtókájukon. – Szerinted titkosszolgálatos volt a pasas? – kérdezte Reuben, mialatt kifelé sodródtak. – Valami olyasmi. Miután partot értek, fürgén szárazra vontatták a csónakot, és a védőgát közelében, egy régi vízlevezető csatornában rejtették el. – Most hogyan tovább? – tette föl a kérdést Reuben, ahogy Georgetown néma utcáin ballagtak. Stone az ujjain számolgatta a tennivalókat. – Kiderítjük, kicsoda volt a meggyilkolt férfi. Kiderítjük, miért ölték meg. És kiderítjük, kik ölték meg. – Én meg még azt hittem, Carter Gray megbuktatása a rázós feladat – meredt rá hitetlenkedve Reuben. – Jesszusom, ember, tudod te, mit beszélsz? – Igen, tudom – felelte szenvtelenül Stone. – De miért kell bármit is tennünk? – kérdezte Caleb. Stone rámeredt. – Akik így gyilkolnak, azok jellemzően minden nyomot eltüntetnek, ami azt jelenti, hogy tőlük telhetően igyekeznek bennünket is fölkutatni és kinyírni. A rendőrséghez a fentebb vázolt okokból nem fordulhatunk, így hát melegen ajánlom, hogy... – Hogy kapjuk el őket, mielőtt ők kapnak el minket – vágott közbe Reuben. Stone továbbment, a Teve Klub többi tagja pedig mögötte szedte a lábát.

11. fejezet Ahogy a furgon bekanyarodott az úton, előtűnt I kétarasznyi fényvisszaverő betűkből álló, gondosan kivitelezett felirat: Üdvözöljük James H. Brennan elnök szülőhelyén, a pennsylvaniai Brennanben! A szöveg mellett egészen jól sikerült, fába vésett képmás ábrázolta az elnököt. A furgon volánjánál ülő férfi mosolyogva nézett két társára, majd képzeletbeli pisztollyal Brennan fejére célzott, és „tüzelt", három golyót eresztett a világ legnagyobb hatalmú személyiségének agyába. A furgon a település központjába érkezett. Az ötvenezres lélekszámú Brennan, amely rövid idő alatt Pittsburgh jelentős alvóvárosává vált, most komoly reményeket fűzött egy nagyarányú megújhodáshoz, és a városszerte létesülő munkahelyek, egymás után alapított vállalkozások meg javában zajló építkezések e szép álom megvalósulásáról tanúskodtak. A remény jórészt azon alapult, hogy e helységből származott a nagy népszerűségnek örvendő jelenlegi elnök. A becsvágyó törekvések még a város kellős közepén emelkedő, használaton kívüli víztornyot sem hagyták érintetlenül. A városatyák először Brennan arcképét meg az Egyesült Államok elnöki címerét kívánták elhelyezni az építményen. Miután felvilágosították őket, hogy ez nemcsak a jó ízlésbe, hanem jogszabályba is ütközne, inkább csillagos-sávos mintára mázoltatták, ezáltal hozták összefüggésbe a várost neves szülöttével. A furgonban ülő három férfi szintén erősen érdeklődött az USA legfőbb közjogi méltósága iránt, bár egészen eltérő okból. A főutcától egysaroknyira lévő bérház előtt álltak meg. A három magas férfi vékony alkata elárulta, hogy nem a cukorban és telített zsírokban bővelkedő nyugati étrenden nőttek fel. Ketten Afganisztánban születtek, a harmadik Iránban, bár közel-keleti származásukat a diákokra jellemző stílussal – vagyis lötyögő farmerral, pulóverrel, edzőcipővel és hányaveti viselkedéssel – igyekeztek elhomályosítani. A helyi önkormányzati főiskola esti tagozatának mérnöki alapkurzusára iratkoztak be, holott valójában mindhárman jártasságot szereztek a légköri nyomással, szélirányváltozással, légellenállási együtthatóval összefüggő bizonyos természettudományos területeken, sőt olyan kevésbé közérthető témákban is, mint a Coriolis-gyorsulás és a pörgettyűprecesszió. Az afganisztániak negyvenhez közeledtek, bár jóval fiatalabbaknak látszottak, a perzsa is betöltötte már a harmincat. Tanáraik és évfolyamtársaik Indiából és Pakisztánból valóknak hitték őket. A három muszlim tapasztalta, hogy a nyugatiak zömének a „közel-keleti" jelző hinduktól muszlimokig több mint hárommilliárd embert takar, és állampolgárság vagy nemzetiségi hovatartozás finom árnyalataival nemigen törődnek. Nem mintha ők hárman kirívónak számítottak volna Brennanben. Az elmúlt évtizedben sok közel-keleti áramlott az Egyesült Államokba, különösen a nagyvárosokba és azok környékére. Brennanben jó néhány vállalkozást indítottak szorgalmas Szaúdiak, pakisztániak és indiaiak. A lakásban már várta valaki a három „diákot". Amikor beléptek, a csaknem hatvanéves férfi nem nézett rájuk, tovább bámult ki az ablakon. Korát meghazudtolóan sovány, inas termetű volt, mint fiatalabb társai. Fehér bőrű amerikai létére respektussal viseltettek iránta, nyilvánvalóan vezető szerepet játszott a kis csapatban, amelynek tagjai Jack kapitánynak hívták. A tiszteletteljes megszólítást saját magának választotta kedvenc italmárkája, a Jack Daniel's után. Valódi nevét nem tudták, nem is kívánta az orrukra kötni. Jack kapitány Brennan határában, a Pittsburgh-be vezető útnál bérelt családi házban lakott. Színleg ízért jött ide, hogy tervezett „vállalkozásához" telephelyet keressen. Ez bőven indokolta, hogy a környéken sok üres telket szemügyre vegyen. Távcsövén át e pillanatban épp az átellenben álló Irgalmas Kórházat vette szemügyre. A második világháború befejezésekor létesített intézmény alacsony, fehér tömbje építészeti szempontból nem sok látnivalót nyújtott. A közvetlen környék egyedüli kórházaként vonta magára Jack kapitány érdeklődését. A kórház hátsó frontján gépkocsival jól megközelíthető bejárat nyílt, de igen szűk, ráadásul hosszú utat kellett onnan megtenni a felvételi pultig. Így még a mentősök is szinte minden esetben elöl álltak meg, és a lépcső melletti kerekes székes rámpát használták. Jack kapitánynak nagyon jelentős, sőt kulcsfontosságú tényező volt ez, olyannyira, hogy egyszer huszonnégy órán át videokazettára rögzítette az egész jövés-menést. Beszerezte az Irgalmas Kórház szintalaprajzait is, és a legnyilvánvalóbbtól a legeldugottabbig ismert minden be- és kijáratot. Tovább figyelte, amint egy mentőautóból pácienst emelnek ki, és guruló hordágyon sietve betolják a főkapun. Jack kapitány úgy látta, itt kitűnő a röppálya. A magas térszint pedig az ő munkakörében majdnem mindig kedvezőnek minősült.

Leült, úgy nézte, amint az egyik férfi laptoppal matat, a másik kettő pedig valami készülék használati útmutatóját tanulmányozza. – Mi a helyzet? – kérdezte. – Másik csevegőoldalra álltunk át – felelte a laptopnál ülő iráni. A képernyője szélére ragasztott papírszeletre pillantott. – Ma az Elfújta a szél a soros. – Nem rajongok érte – mondta savanyúan a vezetőjük. – Miért olyan nagy ügy, ha fúj a szél? – kérdezte az egyik afganisztáni. Egy mozis csevegőszájtot választottak, amely minden idők ötven legjobb amerikai filmjével foglalkozott. Erősen kétesnek tűnt, hogy a bűnüldöző szervek az interneten mozidarabokról locsogókat kísérjenek figyelemmel, így Jack kapitányék viszonylag egyszerű rejtjelezési módszert alkalmaztak. Emellett naponta másik filmre váltottak. – Mindenki menetrend szerint halad? – kérdezte ápolt szakállát vakargatva Jack kapitány. Brennanben több más műveleti csoport is dolgozott. A hatóságok persze terrorista sejteknek nevezték volna őket, de Jack kapitány ezt közönséges szőr-szálhasogatásnak tartotta. A külföldön tevékenykedő amerikai műveleti csoportokat éppígy tekinthette terrorista sejteknek az a náció, amelyiknek ártani szándékoztak. Ő csak tudta, elvégre sok efféle csoportban működött már. Mihelyt túltette magát a hazafias blődségeken, fölismerte az igazságot: az ember csak azok részére végezze megélhetésképpen azt, amit ő, akik a legtöbbet hajlandóak fizetni érte. Ez az egyszerű szemléletváltoztatás kimondhatatlan bonyodalmaktól szabadította meg az életét. Az iráni végigolvasta a chatszövegeket. Olyan gyakorlatra tett már szert ebben, hogy kapásból desifrírozta a kódolt üzeneteket. – Minden zökkenőmentesen, terv szerint alakul. – Némi hitetlenkedéssel tette hozzá: – Még a nő is jól halad. Nagyon jól. – A nők sokkal többre képesek, mint amit feltételezel róluk, Ahmed – mosolygott a megjegyzésen az amerikai. – Minél hamarabb megérted ezt, annál jobban jársz. – Mindjárt az jön, hogy a férfiaké a gyengébbik nem morgolódott Ahmed. Jack kapitány a két afganisztánira nézett. Mindketten tadzsikok voltak, az északi szövetségben szolgállak, mielőtt erre a küldetésre toborozták őket. Az amerikai az anyanyelvükön, dariul szólt hozzájuk. – Nálatok ma is eladják a lányokat a vőlegénynek? – Még szép – felelte az egyikük. – Mi másra jók? – Változnak az idők, barátom – mondta Jack kapitány. – Nem egészen a tizennegyedik században élünk. – Semmi kifogásunk a modern nők ellen – kottyantotta közbe a másik afganisztáni –, amennyiben engedelmeskednek a férjüknek. Ha szót fogadnak, semmi gond. Szabadok. Jack kapitány tudta, hogy a szabadság ebben az értelmezésben viszonylagos. Ha egy afganisztáni nő válni akar, mindenét elveszíti, a gyermekeit is beleértve. A házasságtörő feleséget még akkor is kivégzik olykor a saját rokonai –, ha a férje másik asszonyt vitt a házhoz. A férfiak irányítanak mindent, ők mondják meg, járhat-e iskolába egy nő, vállalhat-e állást, kihez menjen feleségül. Ez ősi afganisztáni törzsi szokásokon alapult, nem az iszlámmal kezdődött, nem a tálibok honosították meg, de nem is fordultak szembe vele. – Ez nem csak a nőkre vonatkozik – mondta az első afganisztáni. – Nekem is engedelmeskednem kell az apámnak, akkor is, ha nem értek egyet vele. Övé az utolsó szó. Ez tisztelet és becsület kérdése. Helyben vagyunk – gondolta Jack kapitány. – Megnézhetné magát, aki ezen az évezredek óta uralkodó felfogáson próbálna változtatni. Fölállt. – Nincs sok időnk az előkészítő csapat érkezéséig. – Ha éjjel-nappal kell dolgoznunk, akkor is elkészülünk – jelentette ki Ahmed. – Ne feledd, hogy iskolába jártok! – emlékeztette Jack kapitány. – Csak estin. – Brennan, micsoda városnév! Úgy tudtam, csak zsarnokok neveznek el magukról helységeket – fintorgott az egyik afganisztáni. – Nem Brennan tette – mosolyodott el Jack kapitány. – Az emberei nevezték el róla. Végül is ez a demokrácia. – Ettől kevésbé diktátor Brennan? – kérdezte a másik afganisztáni. Jack kapitány arca elkomolyodott. – Nem nagyon érdekel. Csak azt tartsátok észben, hogy egyetlen lehetőséget kapunk.

12. fejezet Az utca másik oldalán az Irgalmas Kórház sürgősségi osztályának egyik orvosa lépkedett a folyosón az igazgatóság munkatársával. Az orvos nemrégiben állt munkába a kórházban, ahol örömmel fogadták, mivel rendszerint munkaerőhiánnyal küzdöttek. Ahogy a folyosón haladtak, a doktor idegesen pillantott az egyik ajtónál posztoló fegyveres őrre. – Fegyveres őrség? Csakugyan szükséges ez? – kérdezte. Az intézményvezetés képviselője vállat vont. – Sajnos. Az elmúlt fél évben kétszer rabolták ki a patikánkat. Nem engedhetünk meg magunknak több betörést. – Erről miért nem tájékoztattak, mielőtt aláírtam a szerződésemet? – Nem akarjuk nagydobra verni. – De hát azt hittem, hogy Brennan békés kisváros – mondta az orvos. – Hogyne, az is, csak tudja, itt ez a rengeteg gyógyszer. Persze fegyveres őrök mellett senki sem próbálkozik semmivel. Az orvos hátrasandított a biztonsági emberre, aki mozdulatlanul állt a falnál. A doktor arckifejezéséből látszott, hogy nem osztozik igazgatósági kollégája bizakodó hangulatában. Miközben a folyosón ballagtak, az épület egy másik részében az egyenruhás Adnán er-Rími indult őrjáratra. Külseje alaposan megváltozott a virginiai erdőben történt „elhalálozása" óta. Mostanában sok ilyen halott rótta Brennan utcáit. A pennsylvaniai Brennan peremén elhanyagolt üzletsor állt, amelynek bérlőkörét egy zálogház, néhány olcsó bérű családi vállalkozás, egy óvadékkölcsönző meg egy grillcsirkés képezte. Az összes többi kiadó helyiség üresen tátongott – egyetlen irodát kivéve. Ennek az egynek a kirakata le volt takarva, mivel a berendezés nem készült még el. Voltaképpen el sem kezdődtek a munkálatok, sőt tervbe sem vették, hogy valaha elkezdődjenek. A hevenyészett pozdorjalemez fallal elválasztott hátsó traktusban két arab meg egy harmadik férfi tartózkodott. Az egyik arab egészségügyi szakmérnök volt, a másik vegyész, bár mindketten rendelkeztek egyéb képzettséggel is. A karosszékben ülő harmadik férfi, az USA nemzeti gárdájának egykori tagja idegesen nézegette a fal melletti asztalon szépen sorba rakott különféle felszereléseket, amelyek között akadtak fogók, elektromos csavarhúzók, villanyhuzalok és egyéb, fejlettebb eszközök is. A volt nemzeti gárdista nyugtalanul pillantott jobb keze hűlt helyére. A csonkról öntvénymintát vettek, és fémujjakkal ellátott, csillogó fémtokot húztak rá. – Csak lazítson! – buzdította a vegyész, és szelíden megfogta az ideges úriember vállát. A mérnök egy hosszú dobozból valami tárgyat vett ki, és fölmutatta. Úgy festett, mint egy emberi kéz. – Szilikonból készítettük, lemásoltuk hozzá az ér-hálózata lefutását, utánoztuk a természetes bőrszínét, sőt még a szőrszálak árnyalatát is egyeztettük. A fémtokba és a csuklójához csatlakoztatott belső kézbe vezetett huzalok révén mind az öt ujj akkumulátorasan mozgatható, behajlítható. A régebbi modellekben csak a hüvelyk-, a mutató- és a gyűrűsujj mozgott. Most annyira sikerült lekicsinyíteni a beépített vezetékrendszert, hogy az új generációs gyártmány mérete hozzávetőlegesen megegyezik egy tényleges emberi kézével. – A protézis mellé tartotta a kezét. Láthatja, hogy csak egy-két centivel hosszabb a normálisnál. A férfi mosolyogva bólogatott. Nyilvánvaló volt, hogy arra gondol, ez a műkéz szakasztott olyan, mint egy igazi. – A csuklóízülete szilárd, a megmaradt csuklóizomzata is erős, ez sokat segít majd – mondta a mérnök. A belső kézbe ágyazott elektródok jó összeköttetést biztosítanak az izmokkal. – Ja, baromi mázlim van – mondta keserűen a férfi. A szilikonkezet a fémtokra illesztették, és rögzítették, majd néhány egyszerű gyakorlatot végeztettek a férfival. – Ha fölfelé nyomja a csuklóizmait, a kéz kinyílik – magyarázta a mérnök. – Ha elernyeszti az izmokat, ökölbe szorul. Próbálgassa! A férfi tíz-tizenötször ismételte a feladatot, miközben a másik kettő feszülten figyelte. Egyre könnyedebben bánt az eszközzel. – Jó – bólintott helyeslően a vegyész. – Kezd belejönni, de tovább kell gyakorolnia. Nemsokára gondolkodás nélkül megy majd. Természetesnek fog érződni. A karosszékben ülő férfi megdörzsölte az álkezet az acélkampóval, amely a másik kezét alkotta. – Tapintásra igazi? – kérdezte. – Én nem tudom megállapítani. – Akivel kezet fog, az az eltérő felszínből és a bőr alacsonyabb hőmérsékletéből rájön, hogy nem valódi –

felelte a mérnök –, de minden más tekintetben nagyon is igazinak látszik. A férfi csalódottnak tűnt a hallottaktól, és elfordította a fejét az új kéztől. – Nem kaphatja vissza, amit elveszített – közölte nyersen a vegyész –, de ez jobb, mint az eddigi, és ha kívánja, a másik kezét is megcsináljuk. A férfi a fejét rázta, és fölemelte a kampót. – Ezt megtartom. Nem akarom elfelejteni, mi történt velem. – Az egyenruhája megvan? – kérdezte a mérnök. A férfi bólintott, miközben továbbra is új kezét nyitogatva-csukogatva állt föl a karosszékből. – Az is emlék, szükségem nincs rá. – Milyen rangban szolgált? – A nemzeti gárdánál őrmesterségig vittem. – Újra behajlította a kezét. – És ha ennek vége? – Gondoskodni fogunk önről a megállapodás szerint – válaszolta a mérnök. – Az szép lesz, végre gondoskodik rólam valaki. – A szokott módon tartjuk a kapcsolatot. Kezet ráztak. – Jó érzés, hogy végre képes vagyok erre – mondta a volt nemzeti gárdista. Miután távozott, a két férfi ismét munkához látott. Az asztalon egy másik, arab feliratú doboz feküdt. Az egyik férfi kinyitotta. Műanyagba csomagolt rozsdamentes acéltartály pihent benne. A tartályban egy folyadékkal töltött üvegcse. A férfi kiemelte a fiolát, és a fény felé tartotta. Jól tudta, hogy az FBI értékelése szerint a világ három legerősebb halálos mérge – életveszélyességi sorrendben – a plutónium, a botulizmus toxinja és a ricin. Az ampullába ezeknél jóval kevésbé veszedelmes mérget zártak, de a maga módján az az anyag is nagyon hatékony volt. A kézbe, amelyet az imént helyezett a volt nemzeti gárdistára, egy tasakot rejtettek. Ha a bőrbe ágyazott parányi kioldógomb megnyomódott, és a csukló egészen sajátos módon elfordult, akkor a tasak kinyílt, és I benne tárolt bármiféle folyadék a mesterséges pórusokon át kijutott. Javában dolgoztak, amikor a vegyész megszólalt: – Nagyon elkeseredett ez a nemzeti gárdista. – Te nem lennél az? – kérdezte a társa.

13. fejezet Tom Hemingway mezítláb ült a Capitoliumtól nem messze található szerény lakásában. Öltönyét már pólóra és rövidnadrágra cserélte. Bár későre járt, nem érezte fáradtnak magát. Sőt ereiben pezsgett az adrenalin. Éppen most kapta a hírt, hogy Patrick Johnson meghalt. Hemingwayt nem furdalta a lelkiismerete, elvégre az az ember csak magát okolhatta. Azám, de a gyilkosságnak tanúi akadtak, és meglógtak. Ez természetesen fenekestül felfordíthatott mindent. Bement a hálószobájába, kinyitotta a titkos padlószéfet, dossziét vett elő, és az étkezőasztalhoz telepedett. A dossziéban vagy huszonöt férfi és egy nő fotója sorakozott. Muszlim volt mind. A hatóságok Amerika ellenségeinek minősítették volna őket. Ez a társaság Tom Hemingway életének két teljes esztendejét testesítette meg. A csoport azon tagjaival pedig, akik így vagy úgy szembekerültek a törvénnyel, Hemingway csodát művelt. Halottaknak mutatta az élőket. Az édesapja, Franklin T Hemingway őexcellenciája államférfi volt, méghozzá olyan időkben, amikor ez a szó még némi tényleges jelentést hordozott. Magasra jutott a ranglétrán, nagykövetként a földkerekség diplomáciai szempontból legmegterhelőbb országaiban állomásozott. Nemzedéke egyik kimagasló békekovácsaként, odaadó és talpig becsületes köztisztviselőként dicsérték mindenütt, amíg idő előtt el nem ragadta az erőszakos halál. Tom Hemingway végül beletörődött az apja elvesztésébe, de tudta, hogy sohasem fogja – és nem is akarta – túltenni magát rajta. Szerette és tisztelte az öreget, akinek példájából mások iránti figyelmességet és együttérzést tanult. Sok nagykövettel ellentétben, aki busás kampányadományokkal „vásárolta meg" címét, és egy pillanatig sem vesződött azzal, hogy megismerje annak a földnek a nyelvét, kultúráját, ahová küldték, Franklin Hemingway családostul mintegy megmerítkezett a vendéglátó ország nyelvében és történelmében. Ennélfogva Tom Hemingway sokkal inkább értette és méltányolta mind az iszlám, mind Ázsia világát, mint gyakorlatilag bármely honfitársa. Mégsem lépett diplomata apja nyomdokaiba, mert Tom Hemingway úgy vélte, vérmérséklete nem teszi alkalmassá arra a pályára. Annál inkább vonzotta a kémek világa. A Nemzetbiztonsági Hivatalban kezdett, majd a CIA-hez helyezték, ott küzdötte föl magát. Fontos, sőt tisztes karriernek tűnt, és az édesapjától örökölt munkamorállal vetette bele magát. Kiválóan helytállt a terepen, a világ legveszélyesebb tűzfészkeibe vezényelték. Olykor csak perceknek köszönhetően vészelte át az élete kioltására törő merényleteket. Ő maga viszont eredményesen gyilkolt hazája nevében. Segédkezett államcsínyek megrendezésében, amelyek a nép által választott kormányokat döntöttek meg. Felügyelt műveleteket, amelyek bizonytalanságot teremtettek amúgy is gyönge harmadik világbeli országokban, mert ezt tartották a legjobb megoldásnak az Egyesült Államok számára leghasznosabb légkör kialakítására. Megtett mindent, amit kértek tőle, sőt még többet is. És végső soron mindezt semmiért. A drágalátos munka, amelyet végzett, nem volt egyéb svindlinél, inkább üzleti, semmint nemzeti érdekek vezérelték, mindössze annyit ért el, hogy még jobban elmérgesítette a helyzetet. Úgy látta, a világ közelebb került a pusztuláshoz, mint valaha, pedig Tom Hemingway látott már egyet-mást. Számos ok vezetett idáig, mindenekelőtt a víz, olaj, földgáz, vasérc, szén és más természeti kincsek válságos megfogyatkozása. E becses javak oroszlánrészét gazdag országok sajátították ki, például az Egyesült Államok, Japán és Kína, a legszegényebbeknek pedig csak morzsákat hagytak. De több volt ez a tehetősek és nincstelenek szövevényes történelmi előzményekre visszatekintő témájánál. A tudatlanság és a türelmetlenség alapvető kérdésébe torkollott. Hemingway gyakran párosával találkozott velük, sosem lelhette föl az egyiket, a tudatlanságot annak gonosz ikerpárja, a türelmetlenség nélkül. Apja negyvenévesen elmondhatta magáról, hogy segített békét teremteni olyan országokban, amelyek addig csak háborút ismertek. Ugyanennyi idős korára Tom segített sok helyütt szétszaggatni a békét, romba dönteni a világ nagy részét. Származását figyelembe véve lesújtó felismerésre jutott. Azután leült, átgondolta választási lehetőségeit, és lassanként összeállt egy terv. Törekvéseit sokan reménytelenül naivaknak bélyegezték volna, azzal az okoskodással, hogy a világ nem így működik. Kijelentették volna neki, hogy szánalmas bukásra van ítélve. Holott pontosan ezek az emberek a világ bizonyos részein segítségnyújtás ürügyén kegyetlenkedtek. Bűncselekményeiket olyan aljas indokból követték el, mint az anyagi haszonszerzés meg a hatalomvágy, és arra számítottak, hogy még csak komolyan kérdőre sem vonják majd őket azok, akikkel oly nyilvánvalóan elbántak. Hát akkor ki is a naiv? – tűnődött el Hemingway. „Hivatalos" foglalkozása révén a legutóbbi években keresztül-kasul beutazta a Közel-Keletet. Ezen idő alatt apránként kialakította összerakós játéka darabkáit, megismerkedett olyan személyekkel, akiknek közreműködését igényelte. Kétkedőket bőven talált, de azután egy illető, akit már csak mint az édesapja hűséges barátját is őszintén tisztelt, vállalta, hogy segít. Ez az ember nemcsak kapcsolatot szerzett más egyénekhez,

hanem egy jól kidolgozott művelet felépítéséhez szükséges pénzeszközöket is. Hemingway egy pillanatig sem hitte, hogy ezt az úriembert nem hajtják ebben önös érdekek. Az amerikai születésű és neveltetésű Tom Hemingway azonban a térségbeli minden összeköttetése, nyelv- és kultúraismerete birtokában sem teljesíthetett volna egymaga ilyen emberfeletti feladatot. És ha a naivitás határait súroló idealizmusban szenvedett is, brutális valóságérzékkel látta, miként kivitelezheti legeredményesebben a tervét. Nemegyszer kívánta, bárcsak élne még az édesapja, hogy tanácsot kérhessen tőle. Ámbár tudta, mit mondana Franklin Hemingway: Ne tedd, ez nem helyes! Pedig meg akarta tenni. És valójában miféle indíttatásból? Hemingway sokszor tette föl magának ezt a kérdést, ahogy a folyamat kibontakozott. Hol ilyen, hol olyan válasszal állt elő. Végül arra a következtetésre jutott, hogy nem a hazájáért teszi, nem is a Közel-Keletért, hanem azért a bolygóért, amely egykettőre kifogy a további lehetőségekből. Meg talán az apja iránti tiszteletből is, aki a békéért élt, de erőszakos halált halt, mert az emberek nem hajlandóak szót érteni egymással. Talán ilyen egyszerű és ilyen bonyolult ez az egész.

14. fejezet Patrick Johnson holttestét másnap korán reggel egy marylandi általános iskola ötödik osztályosai fedezték föl, akik tanáruk vezetésével többet akartak megtudni Teddy Rooseveltről. Sajnálatos módon sokkal többet tudtak meg, mint amennyire számítottak. Aznap délelőtt Alex Ford a munkahelyére tartott állami tulajdonú romhalmaz Ford Crown Victoriájával. Ha mást nem is, változatosságot valóban nyújtott a washingtoni területi iroda. A WTI főnöke, a vezető különleges ügynök, azaz VKÜ úgy vélte, a valamennyi szolgálati területen széles körű tapasztalatokat szerzett ügynökök e gyakorlati ismereteik révén jobban tudják végezni a munkájukat. Alex általában egyetértett ezzel a felfogással. Ezen a héten például már teljesített megfigyelést pár folyamatban lévő ügyben, lehúzott néhány órát fogolyszállítással, őrt állt több magas rangú külföldi vendég mellett, és egyszer behívták a WTI ügyeletén fenntartott nonstop kapukülönítménybe. A titkosszolgálat őrző-védő hírszerzési osztagának keretében működő kapukülönítményt akkor vetették be, ha valaki megjelent a Fehér Háznál, kopogtatott a kapun, és előzetes bejelentés nélkül kívánt találkozni az elnökkel. Az ember nem is hinné, milyen gyakran előfordult ez. Egy fickó például félévente fölbukkant, közölte az őrökkel, hogy ez az ő háza, és mindannyian magánlaksértést követnek el. A titkosszolgálat megállapította, hogy teliholdkor is fölélénkül az effajta mozgolódás. Az ilyen hajmeresztő viselkedést tanúsítókat rendszerint fölkeresték a titkosszolgálat emberei, majd némi agykurkászás következett, esetleg rövid időzés a hűvösön vagy – attól függően, mennyire háborodottnak ítélték az ügynökök az illetőt – a Szent Erzsébet Szövetségi Elmeklinikán. Alex leparkolt, bement a WTT-be, biccentett az előcsarnokban strázsáló széles csípőjű nőnek, végighúzta belépőkártyáját a felvonó kapcsolótáblájának nyílásában, és fölvitette magát a harmadik emeletre, ahol a főváros és környékének térségi akciócsoportja székelt. Az akciócsoport szorosan együttműködött a virginiai és marylandi rendőr-főkapitánysággal meg egyéb szövetségi bűnüldöző szervekkel egy rakás gazdasági bűncselekmény ügyében. Ez jól hangzott, az viszont már kevésbé, hogy a bűnözők szorgoskodása több munkát adott, mint amennyit az akciócsoport belátható időn belül elvégezhetett volna. A titkosszolgálat három szintet foglalt el az épületben, és Alex most a harmadik emeleti jókora nyitott térben elhelyezett, falak nélküli munkaállomására igyekezett. E-mail várta Jerry Sykes VKÜH-tól, vagyis a vezető különleges ügynök helyettesétől, hogy amint beér, menjen föl az ötödikre. Ezt kissé szokatlannak találta. Talán tegnap este megsértett valami személyiségi jogokat, amikor letartóztatta a két bankjegyautomatás tökfejet? Fölliftezett az ötödik emeletre, kiszállt, és végigballagott a folyosón, menet közben biccentgetett az ismerősöknek. Elhaladt a szolgálatjelző falitábla mellett. A táblán a WTT-s ügynökök mágneshátú fotóit rendezték pillanatnyi megbízásaik szerinti csoportokba. Ez a nem kimondottan csúcstechnikás módszer jó áttekintést adott az állomány hollétéről. A biztonság kedvéért létezett egy elektronikus szolgálatjegyzék is, mert némely imposztorok nem átallották más feladatokhoz átrendezni az ügynökök fényképét. Így előfordulhatott, hogy egy bűnügyekhez beosztott munkatárs a tábla szerint váratlanul a toborzó részleg íróasztalhoz láncolt, álmatlanságban szenvedő világában találta magát. Néhány kép fejjel lefelé állt, ami azt jelentette, hogy tulajdonosa pillanatnyilag külső feladaton, a WTT-n kívül dolgozik. Sok fotón piros vagy kék pötty, a Republikánus, illetve a Demokrata Párt hagyományos színe ötlött szembe, de nem pártállásra utalt, bár egyesek ezt próbálták elhitetni idelátogató rokonaikkal és ismerőseikkel, hanem azt jelezte, hogy az adott ügynök Virginiában vagy Marylandben lakik. Sykes fölállt az íróasztalától, amikor Alex megjelent az ajtóban. – Csüccs le, Alex! – kínálta hellyel. Alex leült, és kigombolta a zakóját. – Most ledorongolás jön, vagy csak dumcsizni szottyant kedved? – mosolyodott el, és Sykes hál' istennek visszavigyorgott rá. – Hallottam a tegnap esti hőstettedről. Imádjuk az olyan ügynököket, akik ingyen túlóráznak. Máskor is nyugodtan megteheted, ne fogd vissza magad. – Ha köszönetképpen meg akartok dobni egy csinos fizuemeléssel, azt éppenséggel nem utasítanám vissza. – Álmodik a nyomor. Vadiúj játszanivalót kapsz, ez tényleg nagy durranás – ütögetett meg egy asztalán fekvő dossziét Sykes. – Most csúzlizták ide a központból a VKÜ-nek, tőle meg nekem. Alex gyanakvó arcot vágott. – Telítve van a kapacitásom, Jerry. Amíg nem vonják ki a forgalomból a pénzt, az emberek megpróbálják lenyúlni vagy hamisítani. – Ezt most felejtsd el. Mit szólnál egy jó kis emberöléshez? – Nem emlékszem, hogy szerepelne a munkaköri leírásomban – felelte kelletlenül Alex.

Nézd meg, mi áll a jelvényeden meg a fizetési kimutatásodon. Pénzügyminisztérium helyett immár azt írják rá, hogy Belbiztonsági Minisztérium, úgyhogy rengeteg fincsi téma vár kiosztásra a puttonyunkban. – Sykes a dossziéba pillantott. – Ma reggel I Roosevelt-szigeten holtan találtak egy Patrick Johnson nevű férfit lőtt sebbel a szájában, búcsúlevéllel a zsebében, a holttest mellett revolverrel meg egy üveg skót whiskyvel. – Kicsoda az illető? – kérdezte Alex. – Az NBVK-ban dolgozott – felelte Sykes a Nemzetbiztonsági Veszélyelemző Központra utalva. -Vagyis közénk tartozott. Így kerülsz a képbe. – De hát az átszervezés óta az NBVK már nem a titkosszolgálathoz, hanem az NHK alá tartozik. Ahogy jóformán az egész hóbelevanc. – Igaz, de továbbra is belefolyunk az ügyeibe, Johnson pedig legalábbis elvileg a titkosszolgálat meg az NHK közös alkalmazásában állt. – Lőtt seb a szájban, a srác alighanem berúgott, ott a revolver és a búcsúlevél. Mit kell ezen vizsgálni? – Egyelőre öngyilkosságnak néz ki a dolog, és alighanem ebben is maradunk. Mivel szövetségi területen esett meg, és szövetségi alkalmazottat érintett, az FBI meg a parkfelügyelet nyomoz. Szeretnénk azonban, ha valaki képviselné az érdekeinket. Amennyiben öngyilkosság történt, simán beadjuk a sajtónak. Ha viszont valami más, akkor a végére kell járnunk. Ez lesz a dolgod. – Miért a Roosevelt-szigeten halt meg Johnson? Talán Roosevelt-buzi volt? – Ezt neked kell kiderítened. De vigyázz, nehogy az FBI lekörözzön! – Minek köszönhetem ezt a baromi nagy megtiszteltetést, Jerry? – kérdezte Alex. – Az ilyesmit nem a belső ellenőrzés szokta intézni? – De. Téged egyszerűen csíplek – válaszolta epésen Sykes. – A személyvédelemben lehúzott időd után egyébként is rád fér, hogy minél több igazi munkát kapj. – Vicces, akkor is ugyanezt mondták, amikor a személyvédelemhez vezényeltek. – Ki mondta, hogy az élet igazságos? – Olyantól sosem hallottam, aki valaha is jelvényt hordott – vágott vissza Alex. – Láthattad, milyen kölykök szaladgálnak itt – öltött komoly képet Sykes. – Ügyesek, okosak, és szétdolgozzák az agyukat, de átlagosan hatévi gyakorlatuk sincs. Te háromszor ennyit nyomtál le. Ha már a fiatal versenyzőknél tartunk, vedd magad mellé Simpsont. Hadd szokja a gyűrődést! – Ennek a Simpsonnak nincs véletlenül valakije odafönn? – Miért? – kérdezte Sykes, de mintha mosoly suhant volna át az arcán. – Csak azért, mert ez a zöldfülű mintha mindig megúszná a trutyi melókat. – Annyit mondhatok, hogy Simpson valami hájfejűnek a retyerutyája, és az emberek hajlamosak kicsit lazán előadni magukat ennél a zöldfülűnél. Neked nem muszáj. Tessék, az akta! Vár a tetthely, kapd el a gyilkosokat! Ahogy Alex fölállt, Sykes hozzátette: – A szokásos kilencvennapos jelentéstétel erre az esetre nem vonatkozik. Naponta részletes e-mailt akarunk. És nem árt, ha tudod, hogy egyenesen a VKÜ-höz meg a központba megy. – Rendben. – Ahogy már jeleztem, ez nagy durranás, ennek megfelelően bánj vele! – Vettem az adást, Jerry. Alex visszatért az íróasztalához, a széktámlára terítette a zakóját, és kinyitotta a dossziét. Mindenekelőtt Patrick Johnson fotója került a szeme elé, és a képen nagyon is elevennek látta a pasast. Egy kézzel írott cetliről megtudta, hogy Johnson eljegyezte magát. Menyasszonyának neve és telefonszáma a cetli után következett. Alex feltételezte, hogy a nőt már értesítették. Johnson szakmai életrajza meglehetősen sablonosnak tűnt. A férfi a washingtoni hivatali körökben csak NHK-ként emlegetett Nemzeti Hírszerzési Központ egyik részlegében, az NBVK-ban dolgozott. Az NBVK közérthető megfogalmazásban olyan információkat és stratégiákat gyűjtött össze, amelyeket a zsaruk elnöki merényletektől terrorista támadásokon át a columbine-ihoz hasonló vérengzésekig mindenféle vészhelyzet elhárítására használhattak föl. A titkosszolgálatosok sosem kívánták, hogy letartóztassanak egy merénylőt. Az azt jelentette volna, hogy az őrizetükre bízott személy már meghalt. Alex emlékezett, mekkora csetepaté robbant ki, amikor az NHK világossá tette, hogy be akarja kebelezni hírszerzési birodalmába az NBVK-t. A titkosszolgálat ádáz ellentámadásba lendült, de az elnök végül a Gray vezette NHK mellé állt. Mivel azonban a titkosszolgálatot egészen sajátos kapcsolat fűzte az elnökhöz, fenn tudott tartani némi összeköttetést az NBVK-val, így maradhatott Johnson elvileg a titkosszolgálattal közös alkalmazott, még ha csak névlegesen is. Alex átlapozta a dosszié hátralévő részét, és megjegyzett belőle ezt-azt. Végül fölállt, és fölvette a zakóját. Kifelé menet elcsípte Simpsont. Jackie Simpson törékeny alkatához sötét haj és kreol bőr társult. A nő markáns arcvonásait meghökkentően kék szempár uralta. Bár a titkosszolgálatnál újoncnak számított, a nyomozó munkában egyáltalán nem volt kezdő, mert előzőleg majdnem nyolc évet szolgált a rendőrségnél. Amint megszólalt, azonnal kiderült, hogy

délvidéki (pontosabban alabamai). Sötét nadrágkosztümjének övén a bal keze ügyében fölcsatolva viselte oldalfegyverét. Alex fölvonta a szemöldökét a nyolccentis, zömök cipősarok láttán, bár Simpson még így is tizenöt centivel alacsonyabb volt nála, majd tekintete a kosztümkabát felső zsebéből kikandikáló díszzsebkendő vörös háromszögére siklott. Egy ilyen apró divatmozzanat könnyen az ember életébe kerülhetett. Alex azt is tudta, hogy a nő pisztolya egyedi darab, amelyet valahogy sikerült jóváhagyatnia. A szolgálati fegyvereknél jobban szerették az egyöntetűséget, hátha tűzharc közben osztozni kell a lőszeren. Mint oly sok új munkaerőt, Simpsont is egyrészt határtalan ügybuzgalom, másrészt döbbenetesen elővigyázatlan véleménynyilvánítás jellemezte. – Frankó – reagált új feladatuk hírére. – Patrick Johnsonnak nem volt nagyon frankó – szögezte le Alex. – Nem úgy értettem. – Ezt örömmel hallom. Gyerünk! – indult el fürgén Alex, Simpson meg loholhatott a nyomában.

15. fejezet Dzsamila, a dada tisztába tette a legkisebb fiút, azután figyelmét, illetve nem csekély türelmét az egyesztendős gyerkőc kettő- és hároméves bátyjának megetetésére fordította. Amint végzett ezzel a feladattal, játszott a gyerekekkel, majd lefektette őket. Munkába magával hozott szatyrából elővette az imaszőnyegét, és imádkozás előtt elvégezte a vudu-t, a rituális tisztálkodást, vagyis megmosta az arcát, kezét, alkarját és lábfejét. Mezítláb a kibla irányába, tehát Mekka felé fordult, és bemutatta a szalát-ot, az imát. Ezt a szertartást naponta ötször hajtotta végre, először két órával napkelte előtt, utoljára este, mihelyt teljesen besötétedett. Most épp az aznapi második imára, a délire került sor, amely akkor esedékes, amikor a nap ereszkedni kezd. Néhány perccel az ima végzetével, az emeletről a fiúk anyja, Lori Franklin jött le, ámulva nézett körül szépen rendben tartott házában, majd bekukkantott a fiúkhoz, akik a tágas játszószobában felállított fekhelyeken szundikáltak. Az alig harmincéves, igen vonzó asszony teltkarcsú alakkal, feszes idomokkal dicsekedhetett. Kis sporttáskát tartott a kezében. – A klubba megy, asszonyom? – kérdezte Dzsamila. – Igen, Dzsamila; teniszezem egy szettet, a többit még nem tudom – felelte az asszony, könnyedén fölkacagott, majd elégedetten szívta be a levegőt, ahogyan a jómódú fiatalok szokták. Fejével a fiai felé intett. – Látom, már leterítetted a siserehadat. – Nagyon jó fiúk. Lelkesen játszanak, és jól elfáradnak. – Nálad jók. Nálam nem annyira, és az előző három dadus sem bírt velük. Most végre annak ellenére élvezhetem az életet, hogy a férjem napi húsz órát dolgozik. Férfiakkal élni képtelenség, Dzsamila, a fizetésük nélkül meg lehetetlen. – Nálunk odahaza a férfi a család feje – jegyezte meg Dzsamila, miközben játékokat rakosgatott egy tárolódobozba. – Az asszonynak az a dolga, hogy segítse a férjét, rendesen vezesse a háztartást, és ellássa a gyerekeket. De csak olyan férfihoz mehet feleségül, akit tisztel, és akinek a kívánságait tiszta lelkiismerettel tudja teljesíteni. Nem a férje az ura, hanem Isten. Az amerikai nő égnek emelte a tekintetét. – Jaj, Dzsamila, a férfiak itt is királyok, legalábbis annak hiszik magukat. – Újra elnevette magát. – Tőlem pedig George megkapta a családot, amire vágyott. És a kívánságait is teljesítem, amikor igazán igényli. Ez nem is olyan rossz üzlet. – Szóval asszonyom egész délután a városban lesz? – váltott homlokráncolva gyorsan témát Dzsamila. Olykor túlságosan szókimondónak találta munkaadóját. – Időben megjövök, hogy vacsorát készítsek. George megint vidékre utazott. Ugye most már maga is ehet napközben? Vége annak a böjtölős hogyishívjáknak? – Igen, a ramadán elmúlt. – Nem bírom észben tartani az időpontokat. – Mert változnak. A ramadánt az iszlám év kilencedik hónapjában ünneplik. Akkor nyilatkoztatta ki Gábriel arkangyal a Korán első részét Mohamednek. Mivel a muszlimok a holdnaptárhoz igazodnak, a ramadán évről évre előrébb tolódik. A szüleim éppúgy ramadánoztak már télen, mint nyáron. – Na én nem szeretnék júliusban karácsonyozni. Azt meg el sem tudom képzelni, hogy így koplaljak. Ez biztosan árt az egészségének, Dzsamila. – Ellenkezőleg, nagyon is egészséges. A várandós vagy szoptatós anyáknak pedig nem kell böjtölniük. A szaum, vagyis a böjt elűzi a rossz gondolatokat a szervezetből. A megtisztulás, elmélyülés időszaka ez. Én nagyon jól érzem magam tőle, és egyáltalán nem kínoz az éhség. Virradat előtt elfogyasztom a szahúr-t, napnyugta után pedig következhet a főétkezés. Nem nagy áldozat ez. Dzsamila hallgatott arról, hogy egy tipikus amerikai étkezés háromszor olyan bőséges, mint az övé. – A ramadán befejeztekor ünnepet ülünk. Ez az íd al-fitr. Új ruhába öltözünk, lakomázunk, mulatunk, meglátogatjuk rokonainkat és ismerőseinket. – Szerintem ez akkor is egészségtelen. – Lori Franklin kinézett az ablakon. – Szép az idő, ültesse kocsiba a fiúkat, vigye el őket a parkba, hadd tombolják ki magukat! – Elviszem őket, asszonyom. Nagyon szeretek vezetni. – Ugye maguknál nem vezethetnek a nők? – Igaz, hogy Rijadban nem vezethetnek autót – felelte Dzsamila rövid habozás után –, de az csak helyi törvény, semmi köze az iszlámhoz. Franklinné szánakozva nézett rá. – Nem kell magyarázkodnia. Tudom, hogy a hazájában sok minden tilos. Nézek híradót: kényszerházasság, többnejűség, lefátyolozzák magukat, eltakarják a testüket, és nem járnak iskolába. Semmi joguk sincs.

Dzsamila egy pillanatra lehajtotta a fejét, nehogy az asszony észrevegye rajta a rosszallást. Amikor ismét föltekintett, mosolyt erőltetett az arcára, és derűs hangon felelt: – Nekem és a muszlimok zömének nem ilyen az iszlám. A muszlim nők számára nem kényszer a házasság, hanem szerződés férfi és nő, illetve a két család között. Ha ne adj' isten válásra kerül sor, a nőnek komoly vagyon jár a férfitól. Ez törvényes joga. És a férfi csak akkor nősülhet többször, ha mindegyik feleségéről egyformán tud gondoskodni. Ha nem nagyon gazdag, akkor csak egy felesége lehet. Azonkívül az iszlám kimondja, hogy mindenki tanuljon, férfi és nő egyaránt. Én jó iskolába jártam. Ami a ruhát illeti, a Korán nem írja elő, mit vegyünk föl. Férfiaknak is, nőknek is azt mondja, öltözködjenek erkölcsös, helyénvaló módon. Isten szeret bennünket, tudja, hogy aki őbenne hisz, helyesen dönt. Egyes nők fátylat és abájá-t, hosszú köntöst hordanak, mások meg nem. – Nálunk egészen másként van, Dzsamila. Amerikában mindenki azt csinálhat, amit akar. Bármit a világon. Ettől olyan nagyszerű ez az ország. – Igen, ezt hallottam már. De vajon tényleg olyan jó dolog, hogy akármit megtehetnek? Franklinné elmosolyodott. – Hát persze, Dzsamila, főleg, ha nem derül ki. – Ahogy gondolja, asszonyom – felelte Dzsamila, de egyáltalán nem volt meggyőzve. – Valójában a nők irányítják ezt az országot, Dzsamila, csak hagyjuk, hogy a férfik azt képzeljék, ők parancsolnak. – De hát Amerikában a huszadik századig nem is szavazhattak a nők. Az asszonyt kissé váratlanul érte ez a megjegyzés, de azután legyintett. – Az már a múlté. Mondhatjuk úgy, hogy behoztuk az elvesztegetett időt. És minél előbb rájönnek erre a muszlim nők is, annál jobb nekik. Dzsamila ezt inkább válasz nélkül hagyta. Kioktatták, hogy ne tárgyaljon ilyen kérdésekről a munkaadójával, néha mégsem bírta megállni. – Örülnék, ha meggondolná magát, és ideköltözne – mondta Franklinné. – Óriási ez a ház. – Köszönöm, de egyelőre szeretném fenntartani a megállapodásunkat. – Rendben, ahogy akarja. Szükségem van magára. Az asszony puszit dobott alvó kisfiáinak, és távozott. Ahogy végiggurult a kocsibehajtón, az ott álló Teher egyterűre pillantott. Egyáltalán nem akadt fenn azon, hogy az a lány, aki az Egyesült Államokba érkezéséig soha nem vezetett autót, őhozzá már saját egyterűvel és érvényes jogosítvánnyal állított be. Franklinné elméjét persze egészen más gondolatok kötötték le, nem ért rá efféle csip-csup ellentmondásokon tűnődni. Egyébként nem teniszezni meg kártyázni indult, sőt ínég csak nem is a szabadidőklubba. A kis sporttáskában lélegzetelállítóan áttetsző kombiné rejtőzött. Az asszony ahhoz illő tangát vett föl – melltartót nem, mert azt fölöslegesnek vélte ahhoz a tevékenységhez, amire aznap délután készült. Így is némi gondot okozhatott, hogy igencsak ifjú szeretője ne tépjen le róla mindent. Dzsamila az ablakhoz lépett, onnan figyelte, amint munkaadója elrobog kis Mercedes sportkocsijával. Egyik délután, amikor George Franklin szabadnapot vett ki, hogy egy kicsit a fiaival legyen, Dzsamila követte Lórit a klubba, ahol az asszony beszállt egy másik férfi kocsijába. Dzsamila követte őket egy motelhoz. Gyanította, hogy az asszony most is oda igyekszik. Elvégre ütő nélkül kissé komplikált teniszezni, és Franklinné a garázsban a falra akasztva hagyta a rakettjét. Dzsamila már az USA-ban töltött néhány hét után megállapította, hogy Amerikában egyértelműen nem királyok a férfiak. Inkább bolondok. Az asszonyaik pedig szajhák. Amikor a fiúk fölébredtek az ebéd utáni szunyókálásból, elvitte őket a parkba, ahol végkimerülésig játszottak. Dzsamila mosolyogva figyelte, amint a legnagyobbik fiú élvezettel rohangál körbe-körbe az öccsei körül. Aztán lehervadt az arcáról a mosoly. Kétellette, hogy megéri az anyaságot. Meguzsonnáztatta a fiúkat a piknikkosárban hozott elemózsiából, majd a legidősebbet, Timmyt kellett hajkurásznia, hogy visszaszerezze tőle a mobiltelefonját meg a kocsikulcsát. A gyerek mindig megkaparintotta ezeket, valahányszor Dzsamila hozzáférhető helyen hagyta a retiküljét. A lány nem bánta, hiszen tudta, hogy a gyerekek kíváncsiak. Bepakolta a fiúkat az egyterűbe, ahol rögtön elaludtak. Azután elővette a szőnyegét, és a kocsi mellett végezte el délutáni imáját. A rituális tisztálkodáshoz egy kis üveg vizet meg egy lábast hozott magával. Amíg a fiúk aludtak, a kocsival széltében-hosszában bejárta a pennsylvaniai Brennant. A város a térség sok más településéhez hasonlóan annak köszönhette létezését, hogy a vasúti hatalmasságok hajdanában úgy döntöttek, állomást építenek ide. A vonatok utasokat is szállítottak, de főleg szenet meg kokszot az acélművekbe és a keleti parti kikötőkbe. Mostanában Brennan szépen kiépült, mint Pittsburgh villanegyede. Az elegánsan fölújított lakóházak között elragadóan régimódi üzletek és éttermek nyíltak, és pompás új szabadidőklub. Dzsamila gyakran megállt, kattintgatta alig mutatóujjnyi méretű digitális fényképezőgépét, és közben miniatűr diktafonba beszélt. Olyan dolgokról ejtett szót, amelyek aligha érdekelhettek egy külföldi dadát, aki három szundikáló kisfiúval furikázik, őt viszont kifejezetten érdekelték. Ezután a környező vidéket is föltérképezte, s különös figyelmet fordított az úthálózatra.

Végül terméskőből épült gyönyörű villa elé kanyarodott, amely az úttól jókora távolságra helyezkedett el, és a közelben fejtett kőből rakott, alacsony kerítés választotta el a külvilágtól. Milyen szép ház – gondolta. De fölöslegesen nagy. Amerikában minden túlméretezett: az ételadagok, a házak, a kocsik, az emberek. Csak a ruhával fukarkodnak. Dzsamila néhány hónap alatt több ülepet, cicit és köldököt látott, mint egész addigi életében. Ez undorította. Többre becsülte volna ennél a „szabadságnál", ha himár-ral takarhatja el magát, és három vagy több másik feleséggel vetélkedhet. Homlokráncolva pillantott az alvó gyermekekre. Igen, undorodott a munkaadói pénzéhségétől és szeretetlen házasságától. Bizonyos értelemben még a hátsó ülésen szuszogó csemetéiktől is, mivel tudta, hogy ha majd felnőnek, azt hiszik, övék a világ egyszerűen azért, mert amerikaiak. Sebességbe tette a kocsit, és elhajtott. Ma este a számítógépén, a filmbarát honlapon kellett jelentést tennie. A kívülről megtanult menetrend szerint a csevegőoldalon ezúttal a Ne bántsátok a feketerigót! című film került sorra. Furcsa filmcím, de Dzsamila tudta, hogy az amerikaiak furcsák. Furcsák, erőszakosak, és ami a legijesztőbb: teljesen kiszámíthatatlanok.

16. fejezet Oliver Stone visszatért a faházába, és aludni próbált, de az éjszakai rendkívüli események teljességgel lehetetlenné tették ezt. Begyújtott, mert az üldögéléshez enélkül kissé hideg lett volna, és hajnalig olvasott, bár gondolatai folyton visszakalandoztak Patrick Johnson halálához. Vagy inkább meggyilkolásához. Ezután kávét főzött, és a következő órákban temetői teendőit látta el. Mialatt gyomlált, füvet nyírt, összeszedte a szemetet, és letisztogatta az ódon sírköveket, azon töprengett, milyen közel járt az elmúlt éjjel barátaival együtt a halálhoz. Sokszor tapasztalta már ezt az érzést, és megtanult bánni vele, de most makacsabbnak tetszett, mint máskor. Miután végzett a munkájával, bement a faházba, és lezuhanyozott. Ahogy a tükörben szemügyre vette a külsejét, elhatározásra jutott, csak a megvalósításhoz szükséges eszközei hiányoztak. Tudta, hogy Caleb és Reuben ilyenkor már dolgoznak, Miltonra pedig nem merte rábízni a feladatot. Tulajdonképpen egyetlen választása maradt. A kínai negyedbe indult. – Adelphia? – szólalt meg Stone negyvenöt perccel később egy vegytisztító fölötti folyosón, a lakás előtt. – Adelphia? – ismételte a nevet. Arra gondolt, hogy talán már elment otthonról a nő. Azután közeledő lépéseket hallott, és Adelphia fekete nadrágban, csípőig érő pulóverben, hátul kontyba fogott hajjal nyitott ajtót. – Honnét tudsz, hol lakom? – kérdezte mérgesen. – Te mondtad. – Aha – vágott még komorabb arcot. – Gyűlés ment hogy? – kérdezte ingerülten. – Akadt egy-két meglepetés. – Akarsz mit, Oliver? Stone megköszörülte a torkát, és belefogott a meséjébe. – Eszembe jutott, mit tanácsoltál a külsőmmel kapcsolatban, úgyhogy arra gondoltam, esetleg megnyírhatnál. Azt hiszem, magam is boldogulnék, de lehet, hogy utána még rosszabbul néznék ki. – Nem is kinézel rosszul – szaladt ki a nő száján, mire észbe kapott. Feszélyezetten köhintett, majd kissé meglepetten pillantott a férfira. – Szóval megfogadod a tanácsomat? Stone bólintott. – Új ruhát is veszek. Mármint annyiban újat, hogy nekem új lesz. Meg cipőt. A nő gyanakodva méregette. – És szakállad? Attól kinézel úgy, mint az a Frakkelstein vagy kicsoda. – Persze, a szakáll sem marad, de azt egyedül is le tudom vágni. – Nem, nem – rázta a fejét –, majd én. Sokszor álmodtam arról, hogy eltüntetem azt a szakállat. Gyere csak – tessékelte be a férfit –, csináljuk most. Mielőtt gondolod magad meg. Stone belépett és körülnézett. A lakásban uralkodó patikatisztaság és rend meglepte. A lobbanékony és zilált személyiségű Adelphia képtelennek tűnt arra, hogy ilyen rendet tartson. A nő a fürdőszobába vitte, és a vécére mutatott. – Ülj oda! Stone szót fogadott, miközben a nő a szükséges eszközöket szedegette elő. Az ülőhelyéről Stone az előszobai könyvespolcra látott, amelyen sokféle témájú kötet sorakozott, egyik-másikról meg sem bírta állapítani, milyen nyelven íródott, pedig jó néhány éven át járta a világot. – Ezeken a nyelveken mind tudsz, Adelphia? – kérdezte a könyvekre mutatva. A nő abbahagyta a rakosgatást, és gyanakvóan nézett rá. – Mégis minek tartok olyan könyveket, ha olvasni nem tudom? Annyira nagy ez a lakás, hogy tartok benne fölösleges holmikat? – Jó, értem. Adelphia lepedőt kanyarított köré, és a tarkójánál megkötötte. – Mennyi vágást akarsz? – Nyírd körül a fülemet, és egyáltalán ne lógjon a nyakamba. – Vagy benne biztos? – Teljesen biztos. A nő hozzáfogott a hajvágáshoz. Amikor elkészült, megfésülte a férfit, néhány rakoncátlan tincset zselével simított le. Ezután ollóval esett neki a dús szakállnak, és gyorsan lenyisszantgatta, majd egy újabb eszközt vett a kezébe. – Használom a lábamhoz – magyarázta, és egy női borotvát mutatott. – Neked arcodhoz is lesz jó. Végül egy kis tükröt nyomott Stone kezébe, aki belenézett, és szinte rá sem ismert a képmására. Megdörzsölgette évek óta nem látott arcbőrét. A loboncos haj meg torzonborz szakáll eltűntével láthatóvá vált magas, barázdált homloka és sima, vékony nyaka.

– Van szép arcod – dicsérte őszintén Adelphia. – A nyakad meg olyan, mint kisbaba bőre. Én nyakam nem szép. Öregasszonyos. Mint pulykáé. – Szerintem nagyon bájosak a vonásaid, Adelphia – mondta a férfi. Továbbra is saját arcát csodálta a tükörben, így nem láthatta, hogy a nő elpirul, és gyorsan lesüti a szemét. – Tegnap este jött látogatód. – Látogatóm? – pillantott föl Stone. – Kicsoda? – Öltönyös férfi. A neve Fort vagy valami ilyesmi. Emlékszem nem pontosan. Azt kéri, mondom neked meg, hogy kereste téged. – Fort? – Látom, beszél azokkal az emberekkel a túloldalon. Te ismered, Oliver. A titkos emberekkel. – A titkosszolgálatosokkal. Fordra gondolsz? Alex Ford ügynökre? – Ez az! – bökött rá az ujjával Adelphia. – Megtermett férfi. Magasabb nálad. – Nem mondta, mit akar? – Csak azt, hogy kereste téged. – Ez hánykor volt? – Mi vagyok én, időmérő? Mondtam neked meg, hogy kereste téged. Azt hiszem – folytatta tétován –, éjfélkor kereste. Tudok semmi mást. Stone agyában ez a legfrissebb hír kavargott, sietve fölállt, és lekapta a lepedőt. – Szeretnélek kifizetni – kezdte, de a nő egy intéssel elhárította az ajánlatot. – Biztosan van valami, amivel viszonozhatnám a szívességedet. – Van valami – nézett a szemébe Adelphia. Egy pillanatra elhallgatott, és Stone csodálkozva meredt rá. Egyszer kávézunk. Amikor éjszakai gyűlésed nincs – tette hozzá homlokráncolva. Stone kissé meghökkent, de végül úgy döntött, egy kis beszélgetés meg kávézás semmit sem jelent. – Rendben, Adelphia. Azt hiszem, ideje, hogy ilyesmire is sort kerítsünk. – Akkor jó. Adelphia kézfogásra nyújtotta a jobbját. A férfi meglepődött, milyen erősek hosszú ujjai. Néhány perc múlva, miközben az utcán ballagott, Stone az éjszakai látogatóján törte a fejét. Alex Forddal barátkozott össze leginkább a titkosszolgálatosok közül, tehát puszta véletlennek is tulajdoníthatta, hogy éppen most látogatta meg. A közeli használtruha-boltba tartott. A Reubentől kapott pénzen két kertésznadrágot, egy pár strapabíró félcipőt, zoknikat, ingeket, egy pulóvert meg egy kifakult kék zakót vásárolt. Az eladó – régi ismerőse – két vadonatúj alsónadrággal toldotta meg a vételt. – Éveket fiatalodtál, Oliver – jegyezte meg a férfi. – Tudom. Érzem magamon – felelte Stone. Szerzeményeivel visszatért a Lafayette parkba, hogy a sátrában gyorsan átöltözzön. Ahogy azonban kicsiny szentélyébe lépett volna, rászólt egy hang: – Hova, hova, cimbora? – Stone fölnézett, és látta, hogy egy egyenruhás titkosszolgálatos bámul rá. – Az a sátor már foglalt, úgyhogy odább lehet állni. – Ez az én sátram, biztos úr – felelte Stone. Az őr odalépett hozzá. – Stone? Tényleg te vagy az? – Kicsit rövidebb hajjal és szakáll nélkül – mosolygott Stone –, de tényleg én vagyok. Az őr a fejét ingatta. – Hol jártál, Elizabeth Ardennél? – Ki az az Elizabeth? – hördült föl egy női hang. Mindketten arra fordultak, és látták, hogy Adelphia trappol feléjük, és szemrehányóan néz Stone-ra. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint reggel, de vállig érő haját kibontotta. – Nem kell folyton összeesküvés-elméleteket keresgélni, Adelphia – évődött vele az őr. – Az egy wellnessközpont megszépülni vágyóknak. A feleségem egyszer ment el oda, de meg kell mondanom, annyi pénzért nekem jó az asszony úgy, ahogy van. Kuncogva elvonult, miközben Adelphia közelebb húzódott Stone-hoz. – Jössz kávéra és beszélgetsz most? – kérdezte. – Boldogan mennék, de találkoznom kell valakivel. Majd, ha visszajövök. – Meglátunk – felelte csalódottan Adelphia. – Dolgom van nekem is. Várhatok rád nem örökké. Végezek munkám. – Persze hogy nem várhatsz – mondta Stone, de az asszony sarkon fordult, és elviharzott. Stone besurrant a sátrába, átöltözött, és a többi újonnan beszerzett ruháját a hátizsákjába tette. Kóválygott a parkban, amíg meg nem találta, amire várt: a reggeli hírlapot. Az újságban egyetlen sort sem írtak arról, hogy hullát fedeztek föl a Roosevelt-szigeten; nyilván lapzárta után történt a dolog. Keresett egy nyilvános telefont, és fölhívta Calebet a munkahelyén, a Kongresszusi Könyvtár Jefferson-épületében. – Hallottál valamit, Caleb? Az újságban egyelőre semmi sincs.

– Egész délelőtt a híreket hallgatom. Másról sem beszélnek, mint hogy a Roosevelt-szigetet lezárták, nyomozás folyik, de az illetékesek nem közölték, miféle ügyben. Ide tudsz jönni egy óra körül, hogy megbeszéljük a dolgot? Stone igennel válaszolt. – Megtetted az óvintézkedéseket? – kérdezte azután. – Igen, ahogy a többiek is. Reuben dolgozik, de egy szünetben fölhívott. Miltonnal is beszéltem. Ki sem dugja az orrát a házából. Komolyan begyulladt. – A félelem természetes reakció arra, amit mindannyian láttunk. Hú, majdnem elfelejtettem, Caleb, esetleg nem ismersz majd meg azonnal, mert kissé elváltoztattam a külsőmet. Szükségesnek tartottam, mert engem láthattak meg legnagyobb valószínűséggel a gyilkosok. – Rendben, Oliver. – Mivel most már egészen elfogadható a megjelenésem, nem találkozhatnánk az utca helyett az olvasóteremben? Mindig is szerettem volna belülről látni az épületet, csak hát nem akartalak zavarba hozni. – Erről sejtelmem sem volt. Persze hogy bejöhetsz. Ahogy Stone a Kongresszusi Könyvtár felé gyalogolt, Patrick Johnson gyilkosaira gondolt. Hamarosan tudni fogják, hogy a szemtanúk nem fordultak a rendőrséghez. Akkor pedig talán fölismernek egy lehetőséget, amely a Teve Klub elnéptelenítéséhez vezethet.

17. fejezet Alex a Potomac folyó mentén hirtelen emelkedő szakasz előtt kanyarodott le a George Washington gyorsforgalmi útról, és a Roosevelt-sziget bejáratánál beállt a parkolóba, ahonnét csak a hosszú gyaloghídon lehetett megközelíteni a szigetet. A parkoló már megtelt rendőrségi járőrkocsikkal és a szövetségi hatóságok megkülönböztető jelzés nélküli járműveivel. A fővárosi halottkémi hivatal emberei és az FBI helyszínelői is megjelentek. Alex tudta, hogy komoly csörtéket kell vívnia öltönyösökkel meg egyenruhásokkal. – Nagy a nyüzsi – jegyezte meg Simpson. – Nagy, és muris lesz látni, ahogy az FBI meg a parkfelügyelet kakaskodik, hogy melyikük illetékes. A fővárosi zsaruk jókora lemaradással a harmadik helyre pályázhatnak. A hídra léptek, és fölvillantották az igazolványukat egy ott posztoló őrnek. – Titkosszolgálat? – kérdezte kissé zavarodottan az egyenruhás zsaru. – Elnöki utasítással. Szigorúan titkos – felelte Alex, és továbbhaladt. A megjelölt gyalogutakon hamar a tetthelyre értek. Ahogy közeledtek, Alex fülét beszédfoszlányok ütötték meg, amelyeket letöltött mobiltelefonos csengőhangok kakofóniája festett alá. Alex büszke volt arra, hogy az ő telefonja simán cseng, amikor valaki hívja. A washingtoni rendőrök és a parkfelügyeletesek egyenruhájuk meg némileg tiszteletteljes viselkedésük miatt kiríttak a képből. A bűnügyi helyszínelők is könnyen észrevetették magukat. Az öltönyösökről, akik úgy ácsorogtak ott, mint akik megvették az egész szigetet, messziről ordított, hogy FBI-os fiúk. Alex azonban látott más öltönyösöket is, akiket nem tudott hova tenni. Odalépett ahhoz a parkfelügyeleteshez, akit rangidősnek nézett. Nagyon jó alapszabálynak tartotta, hogy igyekezzen maga mellé állítani az egyenruhásokat. – Alex Ford, titkosszolgálat. A társam Simpson ügynök. A rendőr kezet fogott velük. – Eddig mit tudunk? – intett fejével a holttest felé Alex. A zsaru vállat vont. – Valószínűleg öngyilkosság. Úgy néz ki, a pasas szájba lőtte magát. Nem tudunk biztosat, amíg a halottkém nem végez. Beállt a hullamerevség. Ha kinyitjuk a pasas száját, elbarmoljuk a boncolást. – Azok ott az FBI-osok? – biccentett Alex a halott mellett álló két öltönyös irányába. – Hogy találta ki? – kérdezte a zsaru derűs hangon. – Kilóg a zakójuk alól a supermanes palást – felelte Alex. Megjegyzése kuncogást fakasztott. – Hát amazok? – kérdezte, és a már korábban látott férfiakra mutatott, akik halkan beszélgettek egymással. – Carter Gray emberei az NHK-tól – mondta a rendőr. – Alighanem épp azt elemezgetik, mi kifogása az al-Kaidának Teddy Roosevelt ellen. Alex elvigyorodott. – Megtenné, hogy megosztja velünk az értesüléseit? A főnököm iszonyúan szőrözős típus. – Szívesen, bár egyelőre nem sok érdekeset tudunk. Az áldozatnál volt a tárcája meg egy búcsúlevél és egy pisztoly, amelyből egy töltényt kilőttek. Úgy tűnik, hogy majdnem egy liter skót whiskyt beszopott. Még most is érezni a bűzét. A fegyveren és a palackon ujjlenyomatokat találtak, a revolvert a férfi nevére jegyezték be. Az ujjlenyomatokat ellenőrizzük, hogy az elhunyttól származnak-e. – Lőpormaradvány a kezén? – kérdezte Simpson. – Látható nincs, de a fegyver egészen újnak és gondosan karbantartottnak tűnik. És még revolvernél sem mindig mutatható ki maradvány. – Dulakodásnak nincs nyoma? – tudakolta Alex. A zsaru a fejét rázta. – Más téma – szólalt meg ismét Simpson. – Autóval jött ide, hogy megölje magát? – A parkolóban nem állt kocsi – mondta a zsaru. – Lehetséges, hogy valaki lelőtte, azután elhajtott. Ha viszont valóban öngyilkosság történt, másként hogy juthatott ide az illető? – vetette föl Simpson. – A parkoló északi végén gyalogos-felüljáró visz át a gyorsforgalmi fölött, összeköti a szigetet a történelmi emléktúra többi állomásával meg a Lánchídhoz vezető úttal. A kerékpárút pedig áthalad a hídon, és a szigeti parkolónál végződik. De nem hisszük, hogy a pasas így érkezett. Valaki látta volna, ha ezeket az útvonalakat használja. Van egy másik teória – folytatta némi habozás után a zsaru. – A ruhája vizes, a harmat nem áztathatta el ennyire. – Micsoda? Azt akarja mondani, hogy úszott idáig? – fogta föl végre Alex. – Úgy néz ki.

– Hogyhogy? Ha már beugrott, és amúgy is öngyilkosságot tervezett, miért nem tüdőzött le egyszerűen egy nagy adaggal a Potomacből? – Ha a virginiai oldalról, a Kis-csatornán át úszott ide, az nem hosszú út – jegyezte meg a zsaru. – Na persze – válaszolta Alex. – De aki abból az irányból jött, lubickolás helyett miért nem kelt át a gyaloghídon a Kis-csatornánál? Ha pedig tökrészeg volt, akkor belefulladt volna. – Ha csak itt nyakalta be a whiskyt, akkor nem – felelte a Zsaru. – És van még valami. Szólt a területet átfésülő helyszínelő csapat egyik tagjának. A férfi odavitt valamit, és a zsaru kezébe nyomta, aki fölmutatta. – Ezt találtuk. Műanyag bűnjeltasak volt, benne egy másik patent-záras tasakkal. Alex és Simpson megvizsgálták. – Ebbe tette a fegyvert, hogy úszás közben ne érje víz a lőszert – rukkolt elő a megoldással Alex. – Talált. A fegyver 0,22-es revolver volt teljes köpenyű lövedékekkel. – Úgy tudom, búcsúlevelet is hagyott hátra – mondta Alex. A zsaru előhúzta a noteszét. – Szóról szóra leírtam. Fölolvasta a két titkosszolgálatosnak, és Simpson bemásolta a saját jegyzetfüzetébe. – Magánál van az eredeti levél? – kérdezte Alex. – Maguk kicsodák? – tudakolta egy metsző hang. Alex megfordult, és egy alacsony, tömzsi férfival találta szembe magát, aki konfekcióöltönyt, jellegtelen nyakkendőt meg csillogóra suvickolt, lyukmintás orrborítású, fűzős félcipőt viselt. Fölvillantotta neki a jelvényét, és a társával együtt bemutatkozott. A férfi egy kurta pillantásra méltatta a jelvényt, majd közölte: – Lloyd különleges ügynök vagyok. Az NHK-tól már jöttek ügynökök, hogy képviseljék a titkosszolgálat érdekeit. Alex fölvette a munkavégzésben gáncsolt szövetségi nyomozó pózát. – Csak parancsot teljesítünk, Lloyd ügynök. Őszintén szólva, a titkosszolgálat szereti maga képviselni az érdekeit. Az FBI bizonyára belátja, hogy egy NBVK-s elvesztése kényes kérdés, minthogy a pénzügy helyett már a belbiztonsághoz tartozunk. Alex tudta, hogy az utóbbi jóval fajsúlyosabban hangzik bűnüldözői berkekben, mint a pénzügy valaha is. És ha mást nem is, a hárommázsás gorilla FBI legalább azt a négymázsás gorillát tiszteli, amivé a Belbiztonsági Minisztérium nőtte ki magát. Lloyd úgy festett, mint aki menten visszalő valami csípős megjegyzéssel, de azután mintha meggondolta volna magát. Vállat vont. – Felőlem játszhatnak Sherlock Holmes-osdit. Ott a holttest. Csak ne bolygassák meg a tetthelyet. – Értékelem az együttműködését, Lloyd ügynök. Épp a búcsúlevél felől érdeklődtem. Lloyd intett egy másik öltönyösnek, és odavitték a papírt. – A ruhát és a többi anyagot még átgőzölik latens ujjlenyomatok után, de nem vagyok biztos benne, hogy sokat találnak. Ez öngyilkosság. – A textil nem a legnyerőbb a rejtett ujjlenyomatok megőrzésére – szólalt meg Simpson –, de az a dzseki nem rossz felület, kivált, hogy nedves volt, és a múlt éjszakai időjárás kedvezett az ujjlenyomatok megtartásának. A technikusaiknak nincs Superfume készletük a kisbuszban? Ilyen felületeken a ciánakrilát verhetetlen a latensek előhívásában. – Nem tudom, hoztak-e magukkal – mondta Lloyd. – Tulajdonképpen talán jobb is, ha beviszik a ruhát a laborba. Ott hőkamrában befújhatják ninhidrinnel vagy DFO-val, az mindent egyből előhív. – Kösz a tippet! – felelte szűkszavúan Lloyd, bár nyilvánvalóan lenyűgözte a nő jártassága az ujjlenyomat-kimutatási módszerekben. Alex elismerően pillantott Simpsonra, majd tekintete Lloydon állapodott meg, aki komoran bámulta a nőt. – Még meg kell erősíteni, hogy a kézírás az áldozaté – tette hozzá Alex. – Tudok róla – felelte Lloyd. – Elintézhetem, hogy a titkosszolgálat laborja foglalkozzon vele. És az esetleg rajta található ujjlenyomatokkal. – Az FBI laborjának nincs párja – vágott vissza Lloyd. – De a mi laborunknak kevesebb a restanciája. Ne feledje, hogy egy csónakban evezünk, Lloyd ügynök. Ez az érv mintha valami együttműködési húrt pendített volna meg a konok FBI-os lelkének legmélyén. Pillanatok alatt teljesen megváltozott a modora. – Ezzel tisztában vagyok, Ford ügynök. – Maradjunk az Alexnél. A kollégám Jackie – intett fejével Simpson felé Alex. – Rendben, szólítsatok Donnak! Szavadon foglak, és élünk az ajánlatoddal. Az FBI laborja tényleg ki sem lát a terrorizmussal összefüggő ügyekből. Alá kell írnod, hogy átveszed a bűnjelet. A halottkém nagyon ragaszkodik a formaságokhoz.

Alex aláírta, amit kellett, a műanyagon át alaposan megszemlélte a papírt, majd átadta megőrzésre Simpsonnak. – Van valami indítékunk az öngyilkosságra? Úgy hallottam, nősülni készült. – Az tényleg öngyilkosságba kergeti némelyik pasit – mondta a zsaru. Ezen mindenki nevetett, csak Simpson nem, és egy pillanatig úgy tűnt, mindjárt pisztolyt ránt, hogy maga is gyarapítsa néhánnyal a halott férfiak számát. – Még korai bármit is kijelenteni – vélte Lloyd. – Lefolytatjuk a nyomozást, de bizonyosnak látszik, hogy Patrick Johnson önkezével vetett véget az életének. – Mások jelenlétének semmi nyoma? – kérdezte Simpson. – Lehetett, de azután ötven kisiskolás gyalogolt át a területen – felelte a zsaru. – Ma reggel még ködös volt az idő, majdhogynem belebotlottak a holttestbe. Tisztára betojtak tőle. A kőburkolat sem valami jó a lábnyomok vagy egyéb nyomok szempontjából. – Milyen úton jött ide? – kérdezte Alex. – Valószínűleg arra – mutatott bal kéz felé a zsaru. Ha a Kis-csatornán keresztül úszott ide, akkor árkon-bokron átgyalogolt, azután azt az ösvényt használta. – Most kutatjuk át a partszakaszt az autója után – tette hozzá Lloyd. – Maryland államban, Bethesdában lakott. Viszonylag közel kellett jönnie kocsival, hogy azután átússzon a szigetre. Ha megtaláljuk a kocsiját, jobban behatárolhatjuk, hol gázolt be a vízbe. Alex a virginiai oldalra pillantott. – Ha átúszta a csatornát, akkor csakis a parkolóban hagyhatta a kocsiját, fiúk. A zsaru vállat vont. – Márpedig nem hagyta ott. Hacsak nem az történt, hogy valaki elfuvarozta az öngyilkossága helyszínére, azután elhajtott. De annak nincs sok értelme. – A rendőrnaszád rendszeresen erre jár – jegyezte meg Simpson. Lloyd bólintott. – Múlt éjjel elhúztak itt a vízi rendőrök, de a sűrű ködben semmit sem láttak, úszót végképp nem. – Mennyi ideje állt be a halál? – kérdezte Alex. – A halottkém szerint hozzávetőlegesen tizenkét órája. – Valami elképzelés, hogy miért szemelte ki a Roosevelt-szigetet? – Félreeső, csöndes, mégis közel van mindenhez. És talán Roosevelt-rajongó volt – tette hozzá Lloyd. Tekintetével végigpásztázta az NHK-sokat, összevonta a szemöldökét, majd ismét Alexhez fordult. Átballagunk az NHK-sokhoz, fölteszünk néhány kérdést, meglátjuk, kiderül-e, miért akarhatta megölni magát Johnson. Lehet, hogy amit megtudunk, attól ezek a srácok – intett az NHK-sok felé – még inkább üldözési mániások lesznek, mint amilyenek. – Úgy érted, Johnson talán csinált valamit az NHK-nál, amit nem kellett volna? – kérdezte Alex. – Nemigen tudnám megmondani, mivel nem világos, mivel is foglalkoznak ezek az NHK-nál – jegyezte meg Lloyd, és elvonult. – Akkor eggyel többen vagyunk – mormolta Alex. Intett Simpsonnak, hogy kövesse a holttesthez. – Bírod gyomorral? – kérdezte a nőt. – Alabamában életvédelmis nyomozó voltam. Rengeteg lőtt sebet meg holttestet láttam. – Nem tudtam, hogy Barna olyan gyilkolászós állam. – Hülyéskedsz? Alabamában több a fegyver, mint az egész hadseregben. Alex leguggolt, és megnézte Johnsont. Megtapogatta a halott egyik dermedt karját. A ruhaujj átázott, a hullamerevség még egyáltalán nem kezdett oldódni. A fülénél, orránál és szája körül alvadt vér látszott. – Agyalapi törés – következtetett Simpson. – A vér leszivárog a törött koponyaalaptól. A halottkém valószínűleg a nyakszirt közelében fogja megtalálni a lövedéket. Mivel csupán 0,22-es kaliberű, a pasasnak jócskán föl kellett nyomnia a csövet, hogy tiszta röppályát biztosítson. – Némi vér fröccsent a jobb ruhaujjára, de csak egyetlen kis csepp – tette hozzá Alex. – Ez kissé meglepő. – Igen, de olykor gyöngébb a vérzés, ha a lövedék a fejben marad. – Alighanem ez a helyzet – értett egyet Alex, majd hátraszólt: – Hol találták a fegyvert és a búcsúlevelet? A zsaru válaszolt. A fegyvert a jobb oldalon, a holttesttől körülbelül tizenöt centiméterre. A búcsúlevelet a széldzsekije jobb zsebében. Ahogy Alex fölállt, összeszorította a fogát, mert izzó fájdalom hasított a tarkójába. Szinte minden alkalommal megugrasztotta, ha hirtelen egyenesedett föl. Simpson a férfira nézett. – Mi baj? – Régi jógasérülés. Mit súg az alabamai életvédelmis nyomozói ösztönöd? Simpson vállat vont. – Azt tanultam, hogy az előzetesen feltételezett halálok rendszerint helytálló. – Nem ezt kérdeztem. Mit mond a zsigeri ösztönöd?

– Azt, hogy sokkal többet kell megtudnunk, mielőtt lezárhatjuk ezt az aktát – hadarta a nyomozónő. – Nem ez lenne az első eset, amikor az előzetes észleletek félrevezetőek. – Az NHK-sok felé biccentett. Kétlem, hogy túlzott együttműködési készségre számíthatunk tőlük. Alex az öltönyösökre meredt. Tudta, hogy ha létezik a CIA-nél, sőt még az NBH-nál is titkolódzóbb kormányszerv, az az NHK. Nem esett nehezére maga elé képzelnie az útakadályokat, amelyeket a minden más fölébe helyezett nemzetbiztonsági érdekek alapján emeltek. Jóllehet időnként a titkosszolgálat is folyamodott efféle módszerekhez, Alex sokkal inkább hitte, hogy az ő kollégái helyénvalóan alkalmazzák ilyetén hatáskörüket. Jóval kevésbé nyugtatta meg, hogy az NHK rendelkezik ezzel a csodafegyverrel. – Hát te mit gondolsz? – kérdezte Simpson. Alex hosszasan tanulmányozta a talajt, majd fölnézett. – Nem szeretnék nagyon önzőnek mutatkozni, de úgy gondolom, ez most púp a hátamon, ami pályám jelenlegi szakaszán cseppet sem hiányzott. Ahogy Simpsonnal elhagyni készültek a Roosevelt-szigetet, odasietett hozzájuk a két férfi, akikről már kiderült, hogy NHK-sok. – Úgy hallottuk, maguk titkosszolgálatosok – szólította meg őket a magas szőke. – Valóban – felelte Alex. – Ford és Simpson ügynök a WTT-től – Tyler Reinke vagyok, a társam Warren Peters. Az NHK-tól jöttünk. Mivel Johnson a két hivatal közös alkalmazásában állt, alighanem az a legjobb, ha összedolgozunk. – Még igencsak az elején vagyunk, de szívesen megosztjuk az értesüléseinket, ha cserébe is kapunk valamit – válaszolta Alex. – Nálunk mindig ez a játékszabály – mosolyodott el Reinke. – Rendben, akkor el tudják intézni, hogy beszélhessünk Johnson volt munkatársaival? – Azt hiszem, igen – mondta Peters. – Ismernek valakit az NHK-nál? – Maguk az elsők, akik bevallják, hogy ott dolgoznak. – A megjegyzés szemlátomást mind Reinkét, mind Peterst bosszantotta kissé. – Tessék, a névjegyem. Hívjanak, ha megszervezték. – A Simpson kezében lévő, tasakba zárt búcsúlevélre mutatott. – Összehasonlítjuk a búcsúlevélen látható kézírást, hogy egyértelműen megállapítsuk, Johnsoné-e. – Éppen tárgyalni akartam magukkal a búcsúlevélről. Rengeteg írásszakértőt foglalkoztatunk. Ők egykettőre el tudják végezni a feladatot. – A titkosszolgálat is hamar boldogul vele – kontrázott Alex. – De az NHK-nál százával akad kézírásminta Johnsontól. Csak azért kínálok segítséget, hogy gyorsabban eredményhez jussunk. Manapság az együttműködés a siker titka, nem? – Az a búcsúlevél bűnjel egy emberölési nyomozásban. A halottkém esetleg fennakadhat azon, ha átengedjük maguknak. Az más, hogy az FBI-hoz vagy I titkosszolgálathoz került, elvégre mi fölesküdött bűnüldözők vagyunk. – Tulajdonképpen mi is – vélte Reinke –, és már beszéltem a halottkémmel, hangsúlyoztam, hogy nemzetbiztonsági érdekek játszanak szerepet. Nem liánja, hogy átvegyük a bűnjelet, amennyiben ügyelünk az adminisztrációra. – Gondolom, majd frászt kapott, hogy netán hiba csúszik a nyilvántartásba – mondta Alex. Rövid fontolgatás után vállat vont. – Rendben, értesítsenek bennünket minél előbb. Es végezzenek ujjlenyomat vizsgálatot is! Miután Peters kitöltötte a szükséges okmányokat a halottkémmel, óvatosan átvette a búcsúlevelet. – Carter Gray hadiösvényre lép. Valószínűleg már bele is vetette magát az ügybe. – Meg tudom érteni – felelte Alex. – Szóval mi a véleményed? – kérdezte Simpson, amint az NHK-sok magukra hagyták őket. – Az, hogy ez a két seggfej behajítja a névjegyemet az első kukába. – Akkor miért adtad oda nekik a búcsúlevelet? – Azért, mert emberölési ügy tárgyi bizonyítékának birtokába kerültek, ezáltal komoly ürügyet szolgáltattak, hogy az NHK-ba menjünk, és a saját szemünkkel nézzünk körül.

18. fejezet Carter Gray fél hétkor kelt, és háromnegyed óra múlva érkezett vissza az NHK-hoz. Az előcsarnokban komor fekete-fehér fotók sorakoztak, amelyek mellett minden alkalmazottnak nap mint nap el kellett haladnia. Az egyiken a lángokban álló Világkereskedelmi Központ látszott. A mellette lévő a tornyok helyén maradt üres telket és romhalmazt örökítette meg. A harmadikon a Pentagon sérült épülete éktelenkedett, oldalába rést vágott az American Airlines lökhajtásosa. Mellette egy negyedik kép a Fehér Ház bekormozódott, lehullott vakolatú falát mutatta azon a részen, ahol két páncéltörő gránát csapódott be, sőt egyenesen az elnöki rezidencia keleti terméig hatolt, az amelletti pedig az Oklahoma City-i robbantás okozta pusztítást. Ezek a borzalmas képek végig folytatódtak az NHK előcsarnokának oldalán, majd tovább a szemközti falon. Sokakat azonban az utolsó sújtotta le leginkább. Az általa fölidézett esemény gyakorlatilag összes áldozata tizenhat év alatti volt, életüket négy öngyilkos merénylő oltotta ki, akik egyidejűleg hozták működésbe robbanószerkezetüket a legkiválóbb és legokosabb amerikai iskolásoknak rendezett külföldi ünnepségen. Tanulmányi előmenetelükkel és példamutató közösségi munkájukkal nyerték el a franciaországi jutalomutazást. Elismerésben fürödve indultak útnak az Egyesült Államokból, és koporsóban kerültek haza. – Soha ne feledjenek! – oktatta embereit Gray. – És tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődhessen meg! Az NHK nem hivatalos nyilvántartást vezetett arról, hány emberéletet mentett meg, mennyi vagyoni kárt hárított el bel- és külföldön potenciális terrorista támadások megakadályozásával. Az így megkíméltek száma 93 000 amerikait és 31 000 idegen állampolgárt tett ki, a megóvott anyagi javak értéke csaknem százmilliárd dollárra rúgott. A legmagasabb hírszerzési körökön kívül senki sem ismerte ezeket a statisztikai adatokat; az amerikai közvélemény elé egyáltalán nem kívánták tárni, méghozzá jó okkal. Ha valaha is kiderül, hány merénylet következett már be „hajszál híján", az amerikaiak valószínűleg többé ki sem merlek volna lépni a házukból. Gray ugyanarra az emeletre ment föl a lifttel, mint előző este, de másik helyiségbe lépett be. Itt öt férfi és két nő ült a téglalap alakú tárgyalóasztal körül. Gray leült, és fölnyitotta az előtte fekvő laptopot. – Éjszakai fejlemények? – kérdezte. – El-Omari visszautasította az együttműködést – felelte egyik asszisztense. – Ez tulajdonképpen nem meglepő. – Őrizetbe vegyük el-Omari fiát, miniszter úr? – Ne. Az anyjánál maradhat. Egy gyermeknek szüksége van legalább az egyik szülőjére. – Értettem, miniszter úr! – mondta a férfi, felfogva, hogy ez egyet jelent a szerencsétlen apa halálos ítéletével. – Egy hetet kapnak, hogy a rendelkezésre álló bármely eszközzel a lehető legtöbb hasznos értesülést csikarják ki el-Omari úrból. – Igenis – mondta az egyik nő. – Ronald Tyrus, a beépített neonácink? – kérdezte Gray. – Már megkezdtük a kikérdezését. – És a többiek? – Kim Fongtól ellenőrzött fülest kaptunk egy új generációs robbanóanyagról, amely állítólag láthatatlan a reptéri röntgennel. Úgy tudja, hogy a szállítmányt a jövő héten csempészik Los Angelesbe. – Kövessük a vásárlóhoz. A vegyészeket, a berendezést és a finanszírozókat, az egész szakramentumot akarom. A többiek? – Egyikük sem hajlandó együttműködni. – A férfi elhallgatott. – Kimeneti stratégia a szokásos? A helyiségben tartózkodók mindegyike dolgozott már valamilyen minőségben Grayjel, és félelemmel vegyes tisztelettel tekintett rá. Az évek során közösen hoztak olyan döntéseket és hajtottak végre olyan cselekményeket, amelyek nemcsak törvénybe, hanem gyakran a jó erkölcsbe is ütköztek. Ezek a kiválóan iskolázott és kiképzett emberek az Egyesült Államok ellenségeinek ítélt személyek fölkutatására és meggyilkolására kaptak parancsot, amit kötelességtudóan teljesítettek is, mert az volt a dolguk. Am egy-egy újabb ember lehetséges halála, noha e csoportnál egyáltalán nem ment ritkaságszámba, mindig tiszteletteljes figyelemre késztette őket. – Nem – mondta Gray. – Hagyjuk futni őket, de jeladóval, és diszkrét csatornákon szivárogtassuk ki róluk, hogy tárgyaltak a hatóságokkal. – Akkor a saját embereik fognak végezni velük – mondta a jelen lévő másik nő. Gray bólintott.

– Vegyük filmre a gyilkosságokat! A felvételeket majd zsarolásra használjuk. Ha pedig a tettesek mégsem állnak át hozzánk, az egymást öldöső terroristák mindig bekerülnek a hatórai hírekbe. Na jó, halljuk a legfrissebbeket! A felszólításra a helyiségben ülő legfiatalabb személynek kellett válaszolnia. Tapasztaltságát tekintve azonban nála sokkal idősebb ügynökökön is túltett. Tom Hemingway éppolyan jóvágású és választékosan öltözött volt, mint előző este a Bekap bárban. Csillaga a közel-keleti ügyek első számú szakértőjeként fölfelé ívelt az NHK-nál. Ráadásul kiváló távol-keleti alapokat is szerzett, hiszen életének első húsz évét amerikai nagykövet édesapja állomáshelyein töltötte, előbb Kínában, majd Jordániában, és Kínába való visszatérése előtt rövid ideig Szaúd-Arábiában. Édesapja utazásai révén Tom Hemingway az amerikai hírszerzés azon kevés operatív tisztje közé tartozott, akik beszéltek mandarin kínaiul, héberül, arabul és fársziul. Arab eredetiben olvasta a Koránt, és az apján kívül egyetlen amerikai sem ismerte nála jobban az arab világot. A kvalitásai, valamint testi és szellemi fáradhatatlansága mellett a kémmesterség iránti érzéke is hozzájárult, hogy szélsebesen emelkedett jelenlegi pozíciójába, Gray közvetlen környezetébe. Hemingway leütött egy billentyűt számítógépén, mire a túlsó falon elhelyezett képernyő életre kelt, és a Közel-Kelet részletes műholdas térképe tűnt föl rajta. – Amint látható – magyarázta Hemingway –, a területen dolgozó CIA-s és NHK-s operatív tisztek számottevő pozíciókat szereztek Iránban, Líbiában, Szíriában, Bahreinben, Irakban, az Egyesült Arab Emírségekben és Jemenben, valamint az új Kurd Köztársaságban. Több mint két tucat ismert terrorista szervezetbe és különálló sejtbe épültünk be a legmélyebb szinten. A közeljövőben mindenütt jelentős eredmények várhatók. – Nem hátrány, ha a terepen dolgozó ügynökei nem mind szőkék, kék szeműek, akik egy kukkot sem tudnak arabul – jegyezte meg fanyarul egy másik férfi. – Márpedig évtizedek óta ez a helyzet – vágott vissza Gray –, és egyelőre közel sem elegendő operatív tiszt beszéli a nyelvet. – Kabul és Tikrit nem kifejezetten népszerű állomáshelyek a karrieregyengetésre – szólt hozzá valaki. Oka, hogy a muszlim nemzetek közül kizárólag Mali és Szenegál minősíthető teljesen szabadnak. – Nem mi alakítjuk a mostani kormányzat külpolitikáját, Tom – jelentette ki higgadtan Gray –, csupán megpróbáljuk eltakarítani a rumlit és mérsékelni a károkat. Mi újság India és Pakisztán ügyében? Hemingway mély lélegzetet vett. – Napról napra romlik a helyzet. A legfrissebb becslések szerint a két ország közötti atomháború első napján huszonötmillió halálos áldozattal és további húszmillió súlyos sebesülttel kellene számolni. Ekkora katasztrófát a világ együttesen sem képes kezelni. Ráadásul Kína és India mind gazdaságilag, mind katonailag egyre közelebb kerül egymáshoz. Ez komolyan aggasztó. – Egyiptom? – kérdezte Gray. – Robbanásponton, akárcsak Indonézia és Szaúd-Arábia – felelte Hemingway. – Az egyiptomi idegenforgalom a Luxor melletti Hatsepszut-templomnál rendezett vérfürdő óta a béka feneke alá süllyedt. A vergődő gazdaság pedig lehetőségeket nyit a kormány megdöntésére. Gray hátradőlt a karosszékében. – Igazán érthető, ha a nyaralni vágyók ódzkodnak attól, hogy agyonlövessék és fölkoncoltassák magukat. – És Észak-Koreáról még nem is beszéltünk – mondta Hemingway. A miniszter bólintott. – Őrült főparancsnok, a világ harmadik legnagyobb hadserege, az atomrakétáik képesek levegőbe repíteni Seattle-t, az ország fő exportcikke pedig a hamis amerikai valuta. Részletesen kidolgozott, frissített forgatókönyveket kérek. Huszonnégy órán belül legyen az asztalomon az anyag! Na jó, hogy állunk a narkóterrorizmussal ? Hemingway leütött egy másik billentyűt, és a falon változott a kép. – A jelzett területeken közel-keleti terroristák egészen szoros kapcsolatot alakítottak ki távol-keleti drogkartellekkel. Egyes esetekben már teljesen át is vették a drogkereskedelmet. A közép-ázsiai köztársaságok összeomlás küszöbén állnak. A kábítószer-termelés a leggyorsabban bővülő gazdasági ágazat. Mivel pedig ezek az országok a volt Szovjetunióhoz tartoztak, rövidesen megtörténhet, hogy közel-keleti terrorista csoportok radioaktív heroint és krekket dobnak piacra az Egyesült Államokban. – Elég fonák, ha figyelembe vesszük, hogy a muszlimok nemhogy krekkhez, de még szeszes italhoz sem nyúlnak – hangoztatta egy másik férfi. Hemingway a fejét rázta. – Repültem már együtt Szaúdiakkal úgy, hogy amint a levegőbe emelkedtünk, eltűnt a fejkendő, és előkerült a pia. – Köszönjük a jelentést, Tom! Ez a jelenlegi veszteséglista alapvetően pontos? – kérdezte Gray egy másik férfitól. – Igen, miniszter úr. Nagyon megbízható forrásokra támaszkodik.

– Tapasztalataim szerint ezt a kifejezést gyakorta összekeverik a megbízhatatlan forrásokkal – mondta Gray. – Mint általában, a helyszíni operatív tisztek kapják a lehető legszélesebb mozgásteret, hogy az ellenségtől függően más-más harcmodort alkalmazzanak! Ahol csak lehet, ösztönözzék őket megelőző csapásra! A túloldalon majd elrendezzük az esetleges utóhatásokat. A jelenlévők mindannyian értették, mit jelentenek Gray szavai: öljék meg mindet, és ne aggódjanak apró-cseprő jogi vagy politikai részletek miatt. Gray ezt követően a hazai terrorizmusról kért és kapott jelentést, a félkatonai és vallási szervezeteket is beleértve. – Lássuk a legfelkapottabb olvasnivalókat! – adott utasítást ezután Gray. Így ment még két órán át, miközben egyik válsággócot a másik után szedték ízekre. Mégis mindez a körültekintő elemzés bármelyik pillanatban idejétmúlttá válhatott, amint újabb épület dől romba, politikus bukik meg, vagy óriásgép robban föl a levegőben. Gray éppen be akarta rekeszteni az értekezletet, amikor az egyik nő, aki valami sürgős feladat miatt hagyta el a helyiséget, visszatért, és újabb dossziét adott át neki. A titokminiszter két perc alatt átfutotta a négy oldalt. Amikor fölnézett, látszott rajta, hogy nem elégedett. – Ez az elmúlt éjszaka történt. A rendőrség és az FBI ma reggel háromnegyed kilenc óta nyomoz. Én pedig csak most hallok a dologról? – Azt hiszem, nem ismerték föl elég hamar az ügyben rejlő jelentőséget. – Kicsoda ez a Patrick Johnson? – kérdezte Gray. – Elemző a... – Ezt én is tudom – szakította félbe türelmetlenül a nőt. – Itt áll a jelentésben, amit most nyomott a kezembe. A halála a körülményeket figyelmen kívül hagyva összefügg valamiképpen a munkájával? – Az FBI vezeti a nyomozást. – Ez a legkevésbé sem vigasztal – morogta Gray. – Küldtünk legalább embereket a helyszínre? Ez a jelentés megmagyarázhatatlan módon hallgat erről. – Igen, küldtünk. – Egy óra múlva Patrick Johnson egész élettörténetét látni akarom. Essen neki! A nő kirobogott a helyiségből. Miután elment, Gray fölállt, és a folyosón átballagott egy másik tanácsterembe, ahol a CIA, az NBH és a Belbiztonsági Minisztérium képviselői várták. A következő egy órában Gray tájékoztatást kapott, és egy sor kérdést lett föl, amitől a jelenlévők egyik fele erősen feszengett, a többiek meg igencsak elbátortalanodtak. Ennek végeztével az irodájába indult. A szerény helyiség két nagyobb közé ékelődött, azokat válságközpontként használták, és legtöbbnyire élénk tevékenység folyt bennük. A miniszter szobája nélkülözött minden személyes emléktárgyat, még a másutt elmaradhatatlan fotós dicsőségfal is hiányzott belőle. Gray nem ért rá korábbi diadalain kérődzni. íróasztalához telepedett, és arra a falra pillantott, amelybe rendes körülmények között az ablakot vágták volna. Gray kivétózta az ablakot az NHK létesítményének tervéből, hiszen az ablak gyönge pont, kémek beférkőzési lehetősége és az összpontosítást akadályozó zavarforrás. Nehezen hozta meg a döntést, mert rajongott a természetért, most mégis napfénytől elzárt, ablaktalan helyen töltötte „legszebb éveit", próbálta megakadályozni világa lerombolását. Eltűnődött, milyen visszás dolog, hogy minden idők leghatalmasabb hírszerző szervezete a saját épületéből sem lát ki. Hangjelzést hallott a számítógépéből. Lenyomott egy billentyűt, és nagy érdeklődéssel kezdett olvasni Patrick Johnsonról.

19. fejezet A Kongresszusi Könyvtár Ritka Könyvek részlege több mint 800 000 becses kötetet tárol a Jefferson-épületben. Sok könyvbarát szemében eme irodalmi kincsestár koronaékszerét jelentette a Lessing J. Rosenwald-féle régi könyvek és nyomatok gyűjteménye. A kollekció sok darabja inkunábulum, vagyis ősnyomtatvány, amely 1501 előtt, Gutenberg találmányának legelső napjaiban készült. A Rosenwald-kollekciót több mint száz másikkal együtt számos páncélteremben, a könyvritkaságok olvasótermének szomszédságában őrzik. Az intézmény látogatói ez utóbbi szentélyben olvashatják, vagy esetleg kézbe is vehetik a köteteket, amelyek inkább műalkotások, mintsem egyszerűen könyvek. Habár az olvasóterem nyitva áll a nagyközönség előtt, a biztonsági ellenőrzés rendkívül szigorú. Az egész területet a hét minden napján huszonnégy órán át zárt láncú kamerák figyelik, és időjelzéses felvételre rögzítik. Alkalmazottak tartják szemmel a könyvek használatát a teremben, ahonnét kötetet csak intézményközi kölcsönzés keretében vagy a könyvtárvezető utasítására szabad kivinni. A legritkább kiadványokat gyakran még a raktárból is csak különleges körülmények között veszik elő. E kivételes esetekben sokszor a személyzet kezeli a könyvet, a látogató pedig csak egy-két arasznyi biztonságos távolságból szemlélheti a magasztos oldalakat. Nem bocsátanak be semmiféle táskát és jegyzetfüzetet, ami alkalmas lehetne az értékes kötetek kicsempészésére; sem pedig tollat, mert a tinta az ódon lapokra mázolódhatna. Erre a megszentelt helyre csak ceruzát és különálló jegyzetlapokat engednek. Egyes könyvtárosok még így is idegesen kapkodnak levegő után, ha egy grafitceruza harminc centiméternél közelebb kerül valamelyik nagy becsben tartott „védencükhöz". Oliver Stone az első emeleti olvasóterembe tartott, áthaladt a sárgaréz szerelvényes ajtón, amelynek párnázott szárnyait kis kerek ablakkal látták el. A jókora, bronzból öntött belső ajtót – amelynek három mezőre osztott lapjain a dombormíves díszítés egyesek szerint a nyomtatás történelmi jelentőségét szimbolizálja – most kitárták a belső falhoz. Amikor az olvasóterem bezár, ezt az ajtót ráhajtják a bőrborítású másikra, így még akkor is félelmetes akadályt képezett, ha valaki átjutott az elektronikus biztonsági rendszeren és a fegyveres őrökön. Maga a terem az egész Kongresszusi Könyvtár legszebbjei közé tartozott. Stílusa a philadelphiai Függetlenségi csarnok György kori egyszerűségét követte, ezáltal megnyugtató környezetet kívánt teremteni a tudományos munkához és elmélkedéshez. Ezt sikerült is elérni, mert mihelyt Stone belépett, csodálatos nyugalom szállta meg. Caleb Shaw a terem túlsó végén, az asztalánál dolgozott. Speciális képzettsége révén több könyvészeti korszak szakértőjének számított, így fontos kutatásokban segédkezett a tudósoknak. Amikor meglátta barátját, elébe sietett, hogy üdvözölje, s közben begombolta a kardigánját, mert a teremben igen hűvös volt a levegő. – Igazad volt, Oliver, nem biztos, hogy megismertelek volna – mondta barátja megváltozott külseje láttán. – Tulajdonképpen nem is rossz érzés – vallotta be Stone. A biztonsági kamerákra sandított. – Nagyon komolyan őrzik ezt a helyet. – Muszáj. A gyűjtemény felbecsülhetetlen értékű, a maga nemében páratlan. El sem hinnéd, micsoda óvintézkedésekkel vigyáznak, nehogy valaminek lába keljen. Ha egy könyv elkeveredik, senki sem távozhat, amíg a kötet elő nem kerül. A gyűjtemény beszerzőjének nincs hozzáférése az adatbázishoz, nem módosíthatja a katalógusbejegyzéseket, az adatbázis kezelője pedig nem vásárolhat könyvet. – Mert különben valaki megvehetne egy könyvet a gyűjtemény számára, azután „eltüntethetné" az adatbázisból, majd elemelhetné, értékesíthetné, és senki sem jutna a nyomára? – Pontosan. Te jó ég, micsoda délelőttöm volt! – sóhajtott föl Caleb. – Bejött egy igen idős úriember, nem valamelyik ismerős kutató, csak egy idegen, aki beesett az utcáról. És egy William Blake-et akart látni. Egy William Blake-et! Azt mondta, akármelyik William Blake megteszi. Kész csoda, hogy nem szólaltak meg a szirénák. Ezzel az erővel akár a mormon bibliánkat is kérhette volna, az sem hatott volna riasztóbban. Blake-et csak legfelsőbb szintű jóváhagyással lehet megtekinteni, azt pedig nem sűrűn osztogatják, nekem elhiheted. – Blake ritkaság? – kérdezte Stone. – A „ritkaság" meg sem közelíti a helyzetet. Talán égi tüneménynek mondhatnám. – Na és mit csináltatok? – Miután még egy kicsit beszélgettünk a mukival, kiderült, hogy minden valószínűség szerint Blake egyik testvérének távoli leszármazottja. Úgyhogy előhoztuk az egyik illusztrált művét, tudod, a saját metszeteivel. Hozzányúlni természetesen nem szabad, mert nagyon kevesen tudnak bánni a régi könyvekkel. De ez az epizód szépen végződött. Az úriembert mélyen megindította az egész élmény. Már-már attól tartottam, hogy könnyekig meghatódik. Igaz, ami igaz, sok kötetünk valóságos gyönyörűség. Azt hiszem, ezért imádok itt dolgozni. Mindez a szóáradat úgy tört elő, ahogy egy hivatása iránt szenvedélyesen elkötelezett ember igyekszik lelkesedését másokra is átplántálni.

Caleb és Stone a személyzeti felvonón mentek le az alsó szintre, ahol a Kongresszusi Könyvtár komplexumának Jefferson-, Adams- és Madison-épületét összekötő alagútrendszeren át a Madison alsó szintjén működő étkezdébe jutottak. Ott ebédet vettek, és kivitték a szabadba, hogy a Madisonnak az Independence Avenue-ra néző homlokzata tövében, az egyik piknikasztalnál fogyasszák el. A sugárút túloldalán emelkedett a hatalmas Jefferson-épület, odébb pedig a Capitolium. – Nem rossz kilátás – jegyezte meg Stone. – Sajnos a legtöbb ember észre sem veszi. Stone végzett a szendvicsével, majd barátjához hajolt. – Mit tudsz Patrick Johnsonról? – Utánanéztem a kormányzati adatbázisban, de semmit sem találtam. Nincs TÜK-ös jogosítványom az igazán alapos kutakodáshoz. A kitűzője miatt úgy gondoltad, hogy talán titkosszolgálatos. Ha ez igaz, akkor nem az én súlycsoportom. A bűnüldöző szervek és a könyvtárosok sajnos nem ugyanazokkal az adatbázisokkal dolgoznak. – Van egy új fejlemény. Alex Ford, a titkosszolgálatos, akivel összehaverkodtam, múlt éjjel a sátramnál keresett. – Múlt éjjel! Szerinted összefügg az üggyel? – Fogalmam sincs, hogyan függhetne, hiszen még a gyilkosság előtt keresett, de idegesítő. Zümmögés hallatszott, Caleb elővette a mobiltelefonját, és fogadta a hívást. Arcvonásai egészen fölélénkültek, ahogyan fülelt. – Milton volt az – mondta, miután megnyomta a piros gombot. – Sikerült behatolnia a titkosszolgálat adatbázisába. Stone szeme elkerekedett. – Sikerült neki? Máris? – Milton számítógéppel bármire képes, Oliver. Vagyonokat kereshetne illegális mókákkal az interneten. Három éve behatolt a Pentagon rendszerébe, azt mondta, azért, mert meg akart győződni róla, nem tervezik-e, hogy atombombát dobjanak valamelyik nagyvárosunkra, azután terroristákra fogják egy iszlámellenes totális háború ürügyéül. – Ez az ötlet tényleg Miltonra vall. Most mit talált? – Johnson adatkezelési felügyelőként dolgozott az NHK-nál. – Az NHK-nál? Carter Graynél. – Ahogy mondod. Stone fölállt. – Légy szíves, hívd föl Reubent meg Miltont, és mondd meg nekik, hogy készüljenek, este elmegyünk. A kocsid is kell. Engem fölvehetsz a szokott helyen. Reubennel majd Miltonnál találkozunk. Az esik legközelebb az úti célunkhoz. – Vagyis? – Bethesdához. A néhai Patrick Johnson lakóhelyéhez. – De hát valószínűleg ott a rendőrség. Gyilkossági nyomozás folyik, Oliver. – Nem, emberölési nyomozás – igazította ki Calebet –, amelyben a rendőrség a jelen pillanatban kétségkívül az önkezűség felé hajlik. De ha ott találjuk a rendőröket, talán fölcsíphetünk valami hasznos információt. Ja igen, Caleb, hozd magaddal Goffot is! Ahogy elvonult, Caleb elképedve bámult utána. Goffot, a kutyáját! Persze jól ismerte a barátja furcsa kéréseit. A szemetet egy hulladékgyűjtőbe dobta, és visszaindult könyvritkaságainak világába.

20. fejezet Amint Tyler Reinke és Warren Peters elhagyták a Roosevelt-szigetet, egyenesen visszaindultak az NHK-ba. Leadták a „búcsúlevelet", hogy összehasonlíttassák Patrick Johnson kézírásával és ujjlenyomat-vizsgálatot is végeztessenek. Tájékoztatták a labort, hogy a cédulán akadhatnak hasznos latens ujjlenyomatok, amelyek kizárhatják az öngyilkosságot. Ezt mondták az NHK-sok, de természetesen nem ez lebegett a szemük előtt. Ha a múlt éjszakai tanúk valamelyike megfogta a búcsúlevelet, és szerepel valahol az adatbázisban, akkor Peters és Reinke pompás lehetőséghez juthattak a szálak elvarrására. Ezután Georgetownba hajtottak, leállították a kocsit, és legyalogoltak a folyópartra. – Nem tettek feljelentést – mondta Peters. – Ha igen, arról tudnánk. – Ez talán némi előnyhöz juttat bennünket – felelte Reinke. – Mit gondolsz, mennyit láttak? – Vegyük a legrosszabb eshetőséget, és tételezzük föl, hogy eleget ahhoz, hogy azonosítsanak minket a rendőrségen. Peters elgondolkodott. – Jó, induljunk ki abból az elméletből, hogy azért nem értesítették a rendőrséget arról, amit láttak, mert valami illegálisát műveltek a szigeten, vagy egyéb okból félnek. – Te ültél a gumicsónak orrában; mennyire jól láttál? – Abban a rohadt ködben nem sokat láttam belőlük. Különben nem okoznának gondot. – A csónakjuk? – Ócska deszkateknő, elég hosszú, hogy négyen is elférjenek benne. – Négy embert láttál? – Csak kettőt, vagy talán hármat. Nem tudom biztosan. Lehet, hogy valamelyiket megsebesítettem a karján. Mintha valaki fölordított volna. Az egyikük öreg fószer volt. Emlékszem, hogy láttam a deres szakállát. Elég szakadt fazon. – Hajléktalan? – Talán. Ja, az lehetséges. – Na most elég aggódnivaló nekünk a rendőrség, az FBI meg a titkosszolgálat. – Tudtuk, hogy erre számíthatunk – felelte Peters. – Emberölési ügyekben nyomozást szoktak indítani. – De az eredeti tervben nem számoltunk szemtanúkkal. Mit nézel ki ebből a Ford gyerekből? – Nem kezdő, szóval alighanem ért a helyezkedéshez. Később majd lekáderezzük őt is, meg a társát is. Egyelőre jobban izgatnak az FBI-osok. – Tudjuk, hogy errefelé tartottak – mondta Reinke, miután a folyópartra értek. – Ma reggel előzetesen földerítettem a partszakaszt, és nem találtam a csónakot, de itt kell lennie. Én északra megyek, te délre. Ha bármit észreveszel, hívj! A két férfi ellentétes irányban indult el. Patrick Johnson menyasszonya végre elég hosszú időre abbahagyta a zokogást, hogy válaszolni tudjon Alex és Simpson néhány szokványos kérdésére, akik vele szemben ültek az összetört nő nappalijában. Az FBI-osok már jártak itt, hogy kihallgassák, és Alex kétellette, hogy Lloyd ügynök a legkíméletesebb modorát dobta be. Elhatározta, hogy ő gyengédebben adja elő magát. Anne Jeffries havi ezernyolcszáz dollárért szerény lakást bérelt a virginiai Springfieldben: nappali, háló, fürdőszoba, az egész meg sem közelítette a száz négyzetmétert. A nő középmagas, telt alkatához pufók, jellegtelen arc járult. Barna haját hosszan hordta, fogsorát fehérítéssel vakítóra varázsolta. – Úgy volt, hogy jövő év május elsején tartjuk az esküvőt – mondta Jeffries. Gyűrött melegítőben, kócosan, festetlen arccal ült a fotelban, a lábánál egy halom használt papír zsebkendő. – Nem tudott problémákról? – kérdezte Alex. – Egyáltalán nem – felelte a nő. – Nagyon boldogok voltunk együtt. A munkám nagyszerűen alakult. Úgy tette ezeket a kijelentéseket, mint aki kérdésekre válaszol. – Mivel foglalkozik? – érdeklődött Simpson. – Egy alexandriai székhelyű nonprofit egészséggondozó vállalkozás fejlesztési igazgatója vagyok. Már vagy két éve. Remek állás. És Pat is imádta a munkáját. – Tehát beszélt róla önnek? – kérdezte Alex. Jeffries leeresztette a papír zsebkendőjét. – Nem, tulajdonképpen nem. Mármint tudtam róla, hogy a titkosszolgálatnál dolgozik, vagy valami ilyesmi. Tudtam, hogy nem ügynök, mint maguk. De arról sosem beszélt, hogy mit csinál, vagy egyáltalán hol. Úgy volt

ez nálunk, mint az a régi poén, tudják: „ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek." Istenem, milyen hülye szöveg! A zsebkendő megint fölemelkedett, és újabb könnyek szöktek a nő szemébe. – Hát igen, az – értett egyet Alex. – Gondolom, tudja, hogy a vőlegényét a Roosevelt-szigeten találták meg. Jeffries mély lélegzetet vett. – Ott volt az első randevúnk. Piknikezni mentünk. Ma is pontosan emlékszem, milyen ennivalót vittem, és milyen bort ittunk hozzá. – Ezek szerint az első találkájuk színhelyén követett el öngyilkosságot? – kérdezte Simpson. – Ez szimbolikus jelentőségű lehet. Összenéztek Alexszel. – De hát nem voltak köztünk problémák! – fakadt ki a nő, megsejtve gyanújukat. – Az ön szemszögéből talán nem – mondta színtelen hangon Simpson. – Olykor előfordul, hogy valójában egyáltalán nem is ismerjük azokat, akiket a legjobban ismerni vélünk. Tény viszont, hogy a vőlegénye mellett whiskysüveget és pisztolyt találtunk, mindkettőn az ő ujjlenyomataival. Jeffries fölállt, és járkálni kezdett a szűk szobában. – Nézzék, nem hiszem, hogy Pat valamiféle titkos kettős életet élt volna. – Mindenkinek vannak titkai – erősködött Simpson. – Az pedig, hogy az első találkájuk színhelyén ölte meg magát...Talán nem véletlen. Jeffries hátraperdült, és Simpsonra nézett. – Pat nem olyan volt. Nem rejtegetett olyan titkokat, amik miatt eldobta volna magától az életet. – Ha ön tudna azokról a titkokról, nem is volnának titkok – pendítette meg Simpson. – A búcsúlevelében azt írta, hogy nagyon sajnálja – vetette közbe Alex, és dühös pillantást lövellt Simpsonra. – Nincs valami elképzelése, mit sajnálhatott? Jeffries visszarogyott a fotelba. – Az FBI-osok nem szóltak erről. – Nem kötelességük közölni önnel, de úgy gondoltam, talán jobb, ha tudja. Ön szerint mire gondolhatott? – Fogalmam sincs. – Nem nyomasztotta valami? Nem tapasztalt nála kedélyállapot-változást? – kérdezte Alex. – Semmi ilyesmit. – A saját nevére bejegyzett, 0,22-es kaliberű Smith & Wesson revolvert használt. Látta valaha nála? – Nem, de tudtam, hogy pisztolyt vásárolt. Önvédelmi célból, mert a környéken, ahol lakott, történt pár betörés. Én személy szerint irtózom a fegyverektől. Úgy terveztem, hogy az esküvő után ráveszem, szabaduljon meg tőle. – Mikor beszélt vele utoljára? – kérdezte Alex. – Tegnap délután. Azt mondta, amint tud, fölhív. De nem hívott. A nő úgy festett, mint aki mindjárt újra sírva fakad, úgyhogy Alex gyorsan megszólalt. – Nem is sejti, min dolgozhatott mostanában? Nem említett valamit, akár futólag? – Mint mondtam, nem beszélt a munkájáról. – Anyagi gondok, volt barátnő, efféle? A nő a fejét rázta. – Ön mit csinált tegnap este tizenegy óra és éjjel kettő között? – kérdezte Simpson. Jeffries megkövülten meredt rá. – Ez mit akar jelenteni? – Szerintem igazán egyszerű kérdés. – Azt mondták, Pat megölte magát, akkor nem mindegy, hol voltam én? – Elvileg emberölés ügyében folyik a nyomozás – vágott közbe Alex, aki nagyon bosszantónak találta kollégája kihallgatási technikáját –, ami öngyilkosságtól gyilkosságig bármit takarhat. Mi csak próbáljuk tisztázni az érintettek hollétét a szóban forgó időpontban. Rengeteg embernek tesszük föl ugyanezt a kérdést. Ne halljon ki belőle többet. Anne Jeffries dacos arca lassan megenyhült. – Fél hét körül jöttem el a munkahelyemről. Néhány kilométeres távolság, de olyankor katasztrofális a forgalom, úgyhogy egy óra tíz percbe tellett, hogy hazavánszorogjak. Lebonyolítottam néhány telefont, bekaptam egy falatot, és visszaautóztam Alexandriába, a varrónőhöz, akinél a menyasszonyi ruhát rendeltem. – Elcsuklott a hangja, szipogott egy kicsit. Alex tiszta zsebkendőt nyomott a kezébe, és közelebb tolta hozzá a pohár vizet, amit a nő korábban töltött magának. Jeffries nagyot kortyolt belőle, és folytatta. – Fél tíz körül végeztem a ruhapróbával. Akkor hívott a barátnőm, aki Alexandriában lakik, és a Union Street-i sörözőben találkoztunk. Körülbelül egy órát töltöttünk ott, csevegtünk. Azután hazajöttem. Éjfélre ágyban voltam. – Hogy hívják a barátnőjét? – kérdezte Simpson, és fölírta a nevet. A két ügynök fölszedelődzködött, de Jeffries megállította őket.

– Nem mondták meg, hol van Pat... holtteste. – Gondolom, a washingtoni halottasházban – felelte halkan Alex. – Megnézhetem? – Nem szükséges. Már egyértelműen azonosították – felelte Simpson. – Nem arra gondoltam. Én csak... szeretném látni. – A nő egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon eltorzult a külseje? – Nem – válaszolta Alex. – Meglátom, mit tehetek. Egyébként a szülei a közelben laknak? – Kaliforniaiak. Beszéltem velük, iderepülnek Pat fivérével. – A nő fölnézett Alexre. – Tényleg nagyon boldogok voltunk együtt. – Értem – mondta a férfi, miközben kilépett az ajtón Simpsonnal. Odakint szembefordult a társával. – Ezt hívják nálad hatékony kihallgatási technikának vagy mi a francnak? Simpson vállat vont. – Én játszottam a rossz zsarut, te meg a jó zsarut. Egész jól bevált. A nő alighanem igazat mond. És a világon semmit sem tud. Alex válaszolni akart, amikor csengett a telefonja. Meghallgatta a hívót, majd Simpsonhoz fordult. – Gyerünk! Gyors léptekkel elindult. – Hová? – loholt utána Simpson. – Lloyd hívott az FBI-tól. Úgy gondolják, rájöttek, mit sajnált Patrick Johnson.

21. fejezet Amikor Alex és Simpson megérkeztek Patrick Johnson bethesdai lakhelyére, két okból is meglepődtek. Először is azért, mert rendőri jelenlétnek nyomát sem látták, még megkülönböztető jelzést viselő járművet vagy sárga kordont sem. Csak a behajtón álló két egyterű árulkodott arról, hogy valaki tartózkodik a helyszínen. A második meglepetést maga a ház jelentette. Alex megállt a járdán, és csípőre tett kézzel szemlélte a családi házat. Nem volt nagy, de különálló, még csak nem is ikerház, ráadásul jómódú környéken, gyalog néhány percnyire a nyüzsgő belvárosi résztől. – Johnson fizetési besorolása alapján olyasféle bérlakásra számítottam, mint a menyasszonyáé – mondta Alex. – A mindenit neki, ez egy kertes ház. Simpson a fejét csóválta. – Amikor a WTT-hez vezényeltek, és fogalmam sem volt a washingtoni eszméletlen lakásárakról, kicsit érdeklődtem az itteni ingatlanoké felől. Ez könnyen megérhet több mint egymillió dollárt is. Odabent Lloyd ügynök várta őket. – Honnan szedte a zsozsót a pasi erre a házra? – kérdezte Ford. – Ez az – bólintott Lloyd. – Sőt nemcsak a házra. A garázsban egy új Infiniti QX56 luxusterepjáró áll. Azt több mint ötven rugóért vesztegetik. És megtaláltuk a másik kocsiját is. A folyó virginiai oldalán hagyta, mielőtt átúszott a szigetre. Lexus szedán, az is negyven rugó. – Titkokat adott el? – kérdezte Simpson. – Nem. Úgy gondoljuk, megbízhatóbb fekete pénzforrásra támaszkodott. – Drogra – vágta rá Alex. – Gyertek, nézzétek meg magatok! – Az FBI újabban másképp biztosítja a helyszíneket? – kérdezte az emeletre menet Alex. – Ezúttal különleges utasítást kaptunk. – Hadd találjam ki. Mivel az NHK-t érinti az ügy, a diszkréció mindennél fontosabb. Lloyd válasz helyett elmosolyodott. A nagyobbik hálószoba gardróbjában mennyezetről lehajtható létra vezetett a padlástérbe. A gardróbfülke padlóján átlátszó nejlonba göngyölt csomagok sorakoztak. – Kokó? – kérdezte Simpson. Lloyd a fejét rázta. – Heroin. Tízszer akkora hasznot hoz, mint a koksz. – És a menyasszonya semmiről sem tudott? Mit képzelt, honnan vesz ennyi lóvét a pasija? – Még nem kérdeztem, mert amikor beszéltünk vele, ezt még nem találtuk meg. De meg fogom kérdezni – tette hozzá Lloyd. – Hogyan bukkantatok rá ilyen gyorsan a kábszeres szálra? – tudakolta Alex. – Miután megláttuk, hol lakik, átfuttattuk Johnson nevét a Seisint személyiadat-bázisában, és ráakadtunk erre az ingatlanszerzésre. Tavaly egy egész négytized millióért vásárolta, ebből félmilliót tett le készpénzben, aminek a forrását nem tudtuk kinyomozni. A kocsikat hitelre vette, de hamarosan előtörlesztette a teljes összeget, megint csak egy lenyomozhatatlan bankszámla felhasználásával. Tudtam, hogy vagy örökölt, vagy titkokkal kereskedett, vagy kábszerrel. Az utóbbit a legegyszerűbb földeríteni. Kutyát kértem a kábítószer-felügyelettől. Amint a gardróbba lépett, szétugatta az agyát. Először nem találtunk semmit, aztán megláttuk a padlásfeljárót. Fölemeltük a kutyát, és bingó! A pasikám habfóliába bugyolálva tárolta az anyagot a szarufák között. – Hát talán még mindig jobb, hogy drogot árult, mint ha a hazáját árulta volna – jegyezte meg savanyú képpel Simpson. – Én még abban sem vagyok biztos, hogy hozzáfért eladásra érdemes titkokhoz – felelte Lloyd. – És most már nem is kell ebben az irányban vizsgálódnunk. De így is elég nagy balhé ígérkezik. A fenébe, szinte már látom a Post főcímét: „Carter Gray titok- vagy drogcsászár?" Alexnek úgy tűnt, FBI-os pályatársa örömmel megragad minden alkalmat, hogy sarat dobálhasson az egyetlen szövetségi bűnüldöző szervre, amelyet költségvetése és hatásköre alapján a sajátja riválisának tekint. – Most az a kérdés – mondta –, vajon megölte-e magát, mert drogüzér létére egy tisztességes nővel készült összeházasodni, és hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, vagy pedig a cinkosai tették el láb alól, és öngyilkosságnak próbálták beállítani a dolgot. – Én az önkezűségre szavazok – felelte Lloyd. – Azon a helyen halt meg, ahol először randiztak a jegyesével. Holmi drogüzérek egyszerűen kilyukasztották volna a fejét, amikor a kocsijában ül, vagy az ágyában alszik. Ez az egész gyilkosság-öngyilkosság cselszövés túlontúl komplikált az ilyen fazonoknak. – Egyebet nem találtatok a droggal összefüggésben? – kérdezte Alex némi fontolgatás után. – Ügyleti naplót, a terjesztőhelyek listáját, számítógépes fájlokat, bármi effélét.

– Még keresünk. De kétlem, hogy meggondolatlanul ilyesmit hagyott volna szanaszét. Majd értesítünk, mit találtunk, hogy lezárhassátok az aktát. Ahogy Alex és Simpson visszaballagtak a kocsihoz, a nő a társára pillantott. – Tessék, itt a púp a hátadon, ami cseppet sem hiányzott. Gratulálok! – Koszi! – felelte kurtán Alex. – Na de drogüzér az NHK-nál, ez még hullámokat fog kavarni. – Az ő bajuk. Így lett leosztva a zsuga. – Akkor most vissza a WTT-be? Bólintott. – Fölmegyek, dobok egy gyors mailt, részletesebbet majd akkor, ha a mi Lloyd barátunk kitölti az infóhézagokat, aztán tovább hajkurászhatjuk a pénzhamisítókat meg álldogálhatunk mindenféle ajtókban golyófogónak. – Izgisen hangzik. – Remélem, komolyan mondtad, mert jó sokáig művelheted. – Nem panasznak szántam. Magamtól léptem be, senki sem noszogatott – jelentette ki Simpson, bár nem valami meggyőzően. – Figyelj, Jackie, én általában a magam dolgával szoktam törődni, de fogadj el egy őszinte tanácsot az egészséges titkosszolgálati pályához olyasvalakitől, aki sok mindent látott már. – Csupa fül vagyok. – Végezd el a rád eső részt a trutyi melóból, bárki ügyel is rád odaföntről. Egy: ettől jobb ügynök válik belőled. Kettő: amikor elhagyod a céget, így legalább egy barátod lesz. – Tényleg, és kicsoda? – kérdezte ingerülten Simpson. – Én.

22. fejezet Az NHK helikopterleszállóján Gray beült egy Sikorsky VH-60N-es szecskavágóba. Ugyanezt a modellt használták elnöki különgépnek is, bár a közeljövőben Lockheed Martin gyártmányra akartak átváltani. Gray rendszerint a Sikorskyval repült a Fehér Házba, hogy Brennannel tárgyaljon, ezért egyes, érthető okokból névtelenségben maradni kívánó rossznyelvek „félnöki különgép" néven emlegették. Kettejük szállítása azonban jól láthatóan különbözött. Amikor ugyanis az elnök érkezett az Andrews légi támaszpontról, Camp Davidből vagy máshonnan, három egyforma VH-60N-es repült kötelékben. Kettő csaliként szolgált, így ha valaki föld-levegő rakétával merényletet kísérel meg, csak egy a háromhoz eséllyel találta volna el a kiszemelt célpontot. Carter Gray ebben a tekintetben magára volt utalva. Elvégre miniszter jó néhány akad, de elnök csupán egy. Hagyományosan csak az elnöki különgép ereszkedhetett le a Fehér Ház területén. Brennan hatalmazta föl Grayt, hogy így közlekedjen, noha a titkosszolgálat hevesen tiltakozott. Ez megkímélte a minisztert, hogy naponta kínkeservesen ingázzon Loudoun megyéből, márpedig a titokcsászárnak igen drága volt az ideje. A titkosszolgálatnál mindazonáltal továbbra is zúgolódtak. Érthető, hogy nem szívesen látták, ha az Egyesült Államok elnökén kívül bárki is röpköd a Pennsylvania Avenue 1600. légterében. Csaknem háromszáz kilométer per órás sebességgel gyorsan és eseménytelenül zajlott az utazás, bár az egyébbel elfoglalt Gray ezt észre sem vette. Abban a biztos tudatban vágott át a Fehér Ház gyepén, hogy a környező tetőkön elhelyezett szövetségi mesterlövészek gyakorló célpontul használják busa fejét. Benn, a nyugati szárnyban Gray biccentett ismerőseinek. 1902-ig melegház állt ezen a területen. Teddy Roosevelt akkor jutott arra az elhatározásra, hogy számos csemetéjétől és népes állatseregletétől elkülönített, nyugodt munkahelyet igényel, ahol zavartalanul végezheti a dolgát, mint a nemzet vezetője. Utóda, a potrohos William Taft még bővíttette is a nyugati szárnyat, és az ovális iroda minden jövendő elnök életének elmaradhatatlan részévé vált. Gray aznapi látogatását már beütemezték és jóváhagyták. Bejelentés nélkül senki, még a First Lady sem léphetett az ovális irodába. Brennan Grayt mindig itt, nem pedig a szomszédos Roosevelt-teremben fogadta, mint sok esetben látogatóit és alárendeltjeit. Brennan fölnézett hatmázsás íróasztalától, amely a Resolute nevű brit hajó fájából készült. A jég fogságába került hajót legénysége a sorsára hagyta, amerikai bálnavadászok fedezték föl, az Egyesült Államok kormánya megjavíttatta, és jó szándéka jeléül hazaküldte Angliába. Viktória királynő viszonzásul ajándékozta az íróasztalt Rutherford B. Hayes elnöknek. A Resolute Desk néven emlegetett bútordarabot azóta minden elnök használta, azt az időszakot kivéve, amikor a Smithsonian Múzeumban állították ki. Gray kieresztette a csápjait, amint a nyugati szárnyba lépett. Az interneten látta a Patrick Johnson haláláról szóló tudósításokat. Délután újabb részletek szivárogtak ki. A legutóbbi hírekről a Fehér Házba jövet, a helikopteren értesült. Az FBI-tól is kapott összefoglalót, amely a Johnson házában rejtegetett drogkészletre is kiterjedt. Arról is tudott, hogy Ford és Simpson titkosszolgálatos ügynökök részt vesznek a nyomozásban. Amint meghallotta Simpson nevét, elmosolyodott, ami nála ritkán fordult elő. Arra gondolt, hogy ez az ő szükség esetén bedobható titkos aduja. Miként valamirevaló főkémhez illik, Graynek voltak szemei meg fülei a Fehér Házban, így előre figyelmeztették, hogy Brennan nyugtalan a Johnson-ügy és a kedvezőtlen hatások miatt, amelyeket újraválasztási kampányára gyakorolhat. Nem hagyta tehát, hogy főnöke kezdeményezze a társalgást. – Elnök úr, mielőtt belefogunk a napi tájékoztatóba, szeretném szóba hozni Patrick Johnson Roosevelt-szigeti halálának szerencsétlen kérdését – mondta, amint helyet foglaltak egymással szemben. – Meglep, hogy nem hívott ezzel kapcsolatban, Carter. A hang csípősséget Gray értette ugyan, de nem különösebben tetszett neki. – Előbb szerettem volna megismerni a tényeket, uram. Semmiképpen sem kívánom vesztegetni az idejét. – Korántsem az első lett volna ma, aki vesztegeti – vágta rá Brennan. Ez itt az elnök, én pedig állok szolgálatára – emlékeztette magát Gray. Rövid tájékoztatást adott az elnöknek, olyan információkat, amelyekről Brennan kétségkívül amúgy is tudott. Amikor Gray rátért a drog felfedezésére, Brennan fölemelte a kezét. – Másokat is érint a dolog? – kérdezte élesen. – Jó kérdés, elnök úr, és egyelőre senkitől sem kaptam rá kielégítő választ. Személyesen fogok belső vizsgálatot vezetni az ügyben, és felkérésemre az FBI is közreműködik ebben. Gray utálta bevonni a Nyomozóhivatalt, de inkább javasolta ő, semhogy másnak engedje át az indítványozást. – Ha az FBI-osok beszállnak, szabad kezet kell adnia nekik, Carter. Semmit sem söpörhet a szőnyeg alá.

– Azt egyébként sem tenném. Pillanatnyilag azonban úgy tűnik, az ügy nem terjed ennél tovább, azaz ha Johnson drogot árult, az nem függött össze az NHK-s munkájával. Az elnök a fejét rázta. – Ezt egyelőre nem tudhatjuk. Pontosan mit dolgozott maguknál? – Elektronikus hírszerzési nyilvántartásunkat felügyelte, amely működő vagy lefogott, likvidált terrorista gyanúsítottakról és más célszemélyekről, illetve – szervezetekről tartalmaz adatokat. Johnson a rendszer megtervezésében is segédkezett. – Érdemes ezt áruba bocsátani? – Nehéz elképzelni, hogyan lehetne. Csupa alapvető infó, jórészt a nyilvános weboldalunkon is megtalálható. Vannak bizalmas információk is, például ujjlenyomatok, esetleg DNS-adatok és más effélék. A Johnson által kezelt nyilvántartás azonban nem tartalmazott például semmi olyan konkrét hírszerzési értesülést, amit célszemélyek elfogásának elősegítése végett derítettünk föl. Az elnök bólintott, hátradőlt, és kidörzsölt egy csomót a tarkójából. Eddig tizennégy órányi munkát zsúfolt a reggel hét óta az íróasztalánál töltött nyolcba, és még egy teljes délután, majd elnöki díszvacsora állt előtte. Másnap pedig a középnyugati államokba kellett indulnia kampányra, mert bár a választásokat már a zsebében érezhette, üldözési mániája mégsem engedte, hogy lazítson. – Kimondom kereken, Carter, hogy egyáltalán nem örülök ennek. Más sem hiányzik most, mint egy nyavalyás botrány. – Minden tőlem telhetőt megteszek, elnök úr, hogy azt megakadályozzam. – Nem ártott volna, ha kicsit jobban az emberei körmére néz – dorgálta meg a minisztert. – Ezt magam is belátom. – Gray egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Nem hagyhatjuk, elnök úr, hogy ez a fejlemény akadályozza legfőbb munkánkat. – Vagyis? – nézett rá értetlenül Brennan. – Mint tudja, a média érti a módját, hogy bolhából elefántot csináljon. Ez fantasztikusan földuzzasztja a példányszámot, de a nemzetbiztonságnak nem feltétlenül használ. Brennan vállat vont. – Ez a szólásszabadság területe, Carter. Szent és sérthetetlen. – Én sem mondok mást – hajolt előre Carter. – De a kiszivárogtatások ügyében tehetünk valamit, továbbá befolyásolhatjuk az információáramlás tartalmát és időzítését. A média pillanatnyilag nagyjából annyit tud, mint mi. Beszámol róla, az NHK pedig hivatalos közleményt ad ki az ügyről. Szerintem ez eddig rendben is van, az viszont bizonyosan nem szolgálja az érdekeinket, ha ilyesmi következtében olyan kép alakul ki, mintha az NHK küldetése félresiklott volna. Ismét szünetet tartott, mielőtt bevetette a szöveget, amelyet a helikopteren a Fehér Házba jövet begyakorolt: – Elnök úr politikailag nem sok ponton támadható. Az ellenfelei mostani reménytelen helyzetükben mindent megragadnak, amivel árthatnak önnek. Ezt a mostanit is ilyen lehetőségnek vélhetik. Az efféle stratégia eredményes alkalmazására akad történelmi példa. Mondjuk ki kereken: nem hagyhatjuk, hogy ezt novemberben az ön legyőzésére használják föl. Bármi is az igazság, nem elég fontos ahhoz, hogy visszatarthassa önt még egy hivatali megbízás elnyerésétől. Brennan hosszan elgondolkodott ezen. – Rendben, együttes erővel rövid pórázra vesszük a médiát – jelentette ki végül. – Utóvégre a nemzetbiztonság forog kockán. Ha pedig az FBI vagy mások részéről ellenségeskedést tapasztal, szóljon nekem! – Kihallgatott, majd legbehízelgőbb politikusi baritonján folytatta: – Igaza van, a nemzetbiztonságot nem siklathatja félre, hogy egy fickó mellékesen droggal üzérkedett. – Természetesen – mosolygott Gray. Hála istennek, hogy választási év van! Brennan az íróasztalához lépett, és megnyomta a házitelefon gombját. – Kéretem Decker miniszter urat! – Deckert? – kérdezte láthatólag meglepetten Gray. Brennan bólintott. – Tárgyalnunk kell Irakról. Decker egy perc múlva belépett. A rövidre nyírt ősz hajú, jóképű férfi ötvenes éveire is megőrizte ruganyosságát, mivel a világ bármely részére vetette is a munkája, lefutotta a napi tíz kilométert. Megözvegyülése óta a főváros egyik legáhítottabb partijává vált. Bár fegyveres szolgálatot nem teljesített, pályáját a hadiiparban kezdte, és miközben fölküzdötte magát, csinos vagyont gyűjtött, mielőtt közszereplővé lépett elő. Ebben a szférában nem kevésbé gyorsan emelkedett föl, megfordult a flottaminiszteri és a védelmiminiszter-helyettesi poszton is. A Pentagon vezetője olyan volt, mint az egész washingtoni bagázs – dörzsölt, választékos, könyörtelen, törekvő és megbecsült –, és Gray szívből utálta. A Decker által irányított szektor használta föl a hírszerzési dollárok roppant tömegét, azt a költségvetést, amelyet elvben Gray ellenőrzött. Így bár Decker együttműködött Grayjel, és a nyilvánosság előtt egy rossz szót sem szólt róla, Gray nagyon is jól tudta, hogy a színfalak mögött Decker igyekszik kicselezni és minden adandó alkalommal hátba döfni. Ráadásul a védelmi miniszter vetélkedett leginkább Grayjel az elnök figyelméért.

– Az iraki vezetés világossá tette, hogy szeretné, ha nagyon hamar távoznánk – kezdte a társalgást Decker a tőle megszokott élénkséggel. – Csakhogy óriási gondok várnak megoldásra, még annál is súlyosabbak, hogy a kurdok saját köztársaságot hoztak létre. Az iraki hadsereg és a biztonsági erők egyszerűen nincsenek fölkészülve ezekre. Némely kritikus szempontból talán soha nem is lesznek. Az ország azonban már megelégelte a jelenlétünket. Most pedig az irakiak nyilvánosan magukévá tették új szövetségesük, Szíria keményvonalas álláspontját, miszerint Izraelt el kell törölni a föld színéről. Ez tarthatatlan helyzet, de a demokratikusan választott kormány véleményét nem söpörhetjük félre. – Ezt mind tudjuk, Joe – türelmetlenkedett Gray. – A Baasz pártiak pedig arról egyezkednek a vezetéssel, hogy az erőszak feltartóztatásáért cserébe visszakapják a hatalmat – tette hozzá az elnök szemébe nézve. Brennan bólintott. – De ilyen körülmények között hogyan vonulhatunk ki Irakból? Még csak az kéne, hogy Szíria és Irak összefogjanak, és újra Huszein cimborái kormányozzanak! A Szíriában berendezkedett Saría Csoport meg Hezbollah hamarosan befészkelné magát Irakban, sőt azon túl is – tette hozzá az elnök a két Izrael-ellenes terrorista szervezetre utalva. – Franciaország az 1920-as években lehasította Szíria partvidékét, létrehozta Libanont, Szíria pedig azóta is vissza akarja szerezni, és ennek érdekében szövetséget köthet Irakkal. Azután meg kedvet kaphatnak a Golán-fennsíkra, és háborút robbantanak ki Izraellel. Ez a jelenleginél is ingatagabbá teheti az egész térséget. – Persze ha idejönne egy másik ország, lekanyarítaná New Englandet, és egyoldalúan új országot alakítana ki, az bennünket is fölzaklatna, nem igaz, elnök úr? – kérdezte Gray. – A baaszisták mellett – ragadta újra magához a szót Decker – az iraki törvényhozásban ülnek szélsőséges muszlim frakciók, amelyek egyre befolyásosabbak. Ha átveszik a hatalmat, jóval veszélyesebbé válnak az Egyesült Államokra, mint Szaddam Huszein valaha is volt. Mi viszont azt ígértük az iraki népnek, hogy akkor vonulunk ki, ha már megfelelő helyi biztonsági erők működnek, és hivatalosan szólítanak föl bennünket a csapatkivonásra. Ez a pillanat már-már elérkezett. – Akkor térj végre a tárgyra, Joe! – csattant föl Gray. Decker Brennanre pillantott. – Ezt teljes egészében még elnök úrnak sem fejtettem ki. – Megköszörülte a torkát. – Ha kiiktatunk egyet-kettőt ezek közül a szélsőséges frakciók közül az iraki törvényhozásban, azzal olyan kormányzat felé billenthetjük a mérleget, amelyik a legkedvezőbb az USA számára, és megakadályozza a Baasz Párt újbóli hatalomra jutását. És ne feledjük azt a sok olajat, elnök úr! Lassan nyolcvan centbe kerül egy liter benzin. Szükségünk van arra, hogy az iraki készletekre támaszkodhassunk. – Kiiktatunk? Mégis mivel, orgyilkossággal? – horkant föl Brennan. – Ilyesmit mi már nem művelünk. Törvénytelen. – Állam- vagy kormányfőt legyilkolni törvénytelen, elnök úr – igazította helyre Gray. – Pontosan – helyeselt Decker. – Ezek az emberek nem tartoznak ebbe a kategóriába. Számomra ez semmivel sem különbözik attól, ha vérdíjat tűzünk ki Bin Laden fejére. – De hát a szóban forgó célpontok az iraki törvényhozás annak rendje és módja szerint megválasztott tagjai – ellenkezett Brennan. – Abban az országban a lázadók jelenleg mérsékelt törvényhozókat öldösnek büntetlenül. Ez nem más, elnök úr, mint az esélyek kiegyenlítése – hangoztatta Decker. – Ha nem teszünk valamit, végül nem maradnak mérsékeltek. – De Joe, ha így járunk el, azzal polgárháborút szítunk – vélte Gray. – Majd úgy állítjuk be, mintha az iraki mérsékeltek tették volna megtorlásul, hogy senki haragját ne vonjuk magunkra. Teljes együttműködést ígértek nekem. – Na de az abból eredő polgárháború... – vetette föl Brennan. – Az tökéletesen jogszerű indokot ad majd, hogy a belátható jövőben fenntartsuk iraki jelenlétünket – vágta rá nyilvánvaló önelégültséggel Decker. – Ha viszont hagyjuk, hogy a baaszisták visszatérjenek, akkor minden ellenzéket eltipornak, és Irak ismét Huszein jellegű diktatúrába süllyed. Ezt nem engedhetjük. Minden elköltött pénz és elveszített emberélet értelmetlenné válna. És ha ez Irakban bekövetkezik, akkor semmi okunk sincs azt hinni, hogy a tálibok nem kapnak erőre Afganisztánban. – Mi a véleménye? – nézett az elnök Grayre. Gray tulajdonképpen bosszankodott, hogy ez nem neki jutott eszébe. Decker egyértelműen kifogott rajta. A kis rohadék. – Nem ön lenne az első amerikai elnök, aki effélét hagy jóvá, uram – ismerte el kelletlenül. Brennan nem tűnt meggyőzöttnek. – Ezt még át kell gondolnom. – Természetesen, elnök úr – felelte Decker. – De az idő sürget, és mint ön is jól tudja, amennyiben Irak és Afganisztán ismét velünk ellenséges kormány irányítása alá kerül, az amerikai közvéleményben elszabadul a pokol. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nyilván nem ilyen örökséget kíván hátrahagyni, uram. Bármennyire gyűlölte is minisztertársát Gray, Brennan aggódó arckifejezése láttán magában el kellett ismernie, hogy Decker tökéletesen játszotta ki a lapjait. A védelmi miniszter távozása után Brennan hátradőlt, és levette az olvasószemüvegét.

– Mielőtt elkezdi a tájékoztatót, Carter, szeretnék gyorsan megbeszélni valamit magával. Szeptember 11-én New Yorkba készülök, hogy beszédet mondjak az emlékhelyen. – Gray tudta, hová akar kilyukadni, de hallgatott. – Az a kérdésem, nincs-e kedve elkísérni. Elvégre szinte mindenkinél többet tett azért, hogy soha többé ne történhessen ilyesmi. Hallatlan dolognak számított elhárítani az Egyesült Államok elnökének invitálását, hogy elutazzon vele valamilyen eseményre. Grayt azonban ebben a konkrét témában cseppet sem érdekelte a protokoll és a hagyomány. – Kedves öntől, elnök úr, hogy felajánlja, de egy washingtoni magánrendezvényen veszek részt. – Tudom, hogy fájdalmasan érinti, Carter, de gondoltam, megkérdezem. Biztos, hogy nem jön? – Egész biztos, elnök úr. Köszönöm! – Hát jó. – Brennan szünetet tartott. – Tudja, hogy a szülővárosomat átkeresztelik a nevemre? – Igen, elnök úr. Gratulálok! Brennan elmosolyodott. – Tudja, ez is olyasmi a pozíciómban, ami egyszerre hízelgő és kínos. Nem teng túl bennem annyira a hiúság, hogy ne látnám: a városomat legalább annyira hajtja a névváltozással járó haszonszerzés reménye, mint az az óhaj, hogy tisztelegjen egy szülötte előtt, aki sokra vitte. Odamegyek, beszédet mondok a névadó ünnepségen, kezet fogok a helybeliekkel. Ugyan, jöjjön már el velem! Ha az első legfontosabb szabály az, hogy soha ne hárítsd el az elnöki invitálást, akkor a második legfontosabb szabály így szól: soha ne utasítsd vissza kétszer egymás után! – Köszönöm, nagyon szívesen elmegyek. Az elnök szemüvegével megütögette a jegyzetfüzetét. – Meglehetősen valószínű, hogy még négy évig itt leszek. – Szerintem több, mint valószínű, elnök úr. – Szeretnék őszintén beszélni magával, Carter. Ez maradjon köztünk! – Gray bólintott. – Ha ért is el eredményeket az ország megvédelmezésében, valóban úgy gondolja, hogy kevésbé veszélyes ma a világ, mint amikor átvettem a hivatalomat? Gray alaposan megfontolta a kérdést, próbált a főnöke tetszésének megfelelően válaszolni. Brennan arca azonban kifürkészhetetlen maradt, és Gray úgy döntött, igazat mond. – Nem, nem az. Sőt sokkal bizonytalanabbá vált. – Az embereim azt állítják, hogy a jelenlegi fogyasztás mellett ötven év múlva kifogynak a bolygó fosszilis tüzelőanyagai. Nincs többé légi utazás, csak egy két villanyautó, a városok energiahiány miatt működésképtelenné válnak. A hírközlés, munkavégzés, utazás, élelmiszer-ellátás mind-mind gyökeresen átalakul. Mi több, hazánknak nem lesz rá módja, hogy megfelelően fenntartsa atomfegyvereit és más harceszközeit. – Ez tényleg mind lehetséges. – Na jó, de haderő nélkül miként őrizzük meg a biztonságunkat, Carter? – Attól tartok, erre nincs válaszom, elnök úr – mondta rövid habozás után a miniszter. – Azt hiszem, hogy a középszerű elnököt a kiváló elnöktől a lehetőség különbözteti meg. – Ön jó munkát végzett, elnök úr. Büszke lehet rá. Valójában Gray úgy vélte, hogy ez a pasas nem tett semmi különöset, de ezt esze ágában sem volt közölni a főnökével. Egy órával később, amint Gray kilépett a nyugati szárnyból, ez egyszer nem az járt az elméjében, hogyan tartóztassa föl Amerika ellenségeit vagy miként nyerje el a Fehér Ház urának tetszését. Ahogy beszállt a helikopterbe, Gray a lilán gondolkodott. Hatéves koráig az volt a kislánya kedvenc színe. Azután átváltott a narancssárgára. Amikor megkérdezte, mi a változás oka, a lányka csípőre tette a kezét, fölszegte dacos kis állát, és közölte vele, hogy a narancssárga felnőttesebb szín. Ez az emlék mindmáig mosolyt csalt a férfi arcára. Warren Peters végre megtalálta a csónakot ott, ahová a Teve Klub rejtette. Azonnal fölhívta Tyler Reinkét, aki egykettőre csatlakozott hozzá. – Biztos, hogy ez az? – kérdezte Reinke, miközben megszemlélte a járművet. Peters bólintott. – Véres a pereme. Tehát nem tévedtem, tényleg eltaláltam egyiküket. – Ha elvitték és visszahozták a csónakot, valaki láthatta őket. Peters ismét bólintott, majd a vizet kémlelte. – De akadhat könnyebb módja is, hogy a nyomukra bukkanjunk. Johnson zsebében igazolvány is volt. – Hát aztán? – A szemtanúink talán látták, hol lakik, és fölébredt bennük a kíváncsiság. – Azzal sok talpalást megtakaríthatunk – értett egyet Reinke. – Ma este odamegyünk.

23. fejezet Alex megírta a jelentését, gondosan megválogatta a szavait, és annyit köntörfalazott, amennyit csak bírt anélkül, hogy magára haragította volna a fölötteseit, majd e-mailen elküldte Jerry Sykesnak. Elintézett még némi papírmunkát, és úgy döntött, befejezi a napot, mielőtt valaki elkapná túlórázni. Nem óhajtotta újabb estén át azt figyelni, hogyan tömi a fejét valami király vagy miniszterelnök rákszósszal. Elhaladt egy ügynök mellett, aki egy gyanúsított kihallgatása előtt épp faliszekrénybe dugta a pisztolyát. – Szevasz, Alex, fogtál újabb ATM-es banditákat? – kérdezte az ügynök. Az eset híre a folyosói pletykák utolérhetetlen sebességével száguldottá be aWTT-t. – Nem én. Nem találtam több olyan marhát. – Hallom, jól megértitek egymást Simpsonnal – jegyezte meg a férfi, és alig tudta megállni vigyorgás nélkül. – Kijövünk. – Tudod, ki az a J-Lo? – Naná, Jennifer Lopez. Ki nem tudja? – Na, Simpson meg J-Glo. Nem is tudtad, milyen hírességgel társultál? – Hogyhogy J-Glo? Az meg mi? – Ugyan már, Alex, hát glória ragyog körülötte. Egyenesen az égből sugárzik a fény arra a kis déli észkombájnra. Azt mondják, legalább ötszáz méterről megvakítja az embert. Csoda, hogy te még látsz. Az ügynök röhögve odébbállt. Úgy esett, hogy Alex az épületből kilépve összefutott a társával. – Hazafelé? – kérdezte. – Nem, barátot keresek. Itt egyet sem sikerült fölhajtani. A nő tovább akart menni, de Alex a vállára tette a kezét. – Figyelj, amit mondtam, építő kritikának szántam. Zöldfülű koromban, amikor gőzöm sem volt semmiről, sokat adtam volna ilyen tippekért. Simpson egy pillanatig mintha be akart volna húzni a férfinak, ám azután láthatólag emberfeletti erőfeszítéssel visszanyerte a hidegvérét. – Díjazom az érdeklődésedet, csakhogy nőknél más a helyzet. A titkosszolgálat még ma is alapvetően férfivilág. – Ezt egy percig sem tagadom, Jackie, de az az igazság, hogy egyáltalán nem tesz jót a karrierednek, ha megengeded magadnak, hogy másként bánjanak veled, mint a többiekkel. Simpson elvörösödött. – Nem tehetek róla, ha kesztyűs kézzel bánnak velem. – Rossz válasz – rázta a fejét Alex. – Nagyon is tehetsz róla. Jobban jársz, ha baromi gyorsan leállítod. – Alex elhallgatott, majd megkérdezte: – Szóval ki az őrangyalod? – Simpsonnak mintha nem akaródzott volna válaszolnia. – Bökd már ki! Magamtól úgysem jövök rá. – Hát jó! – fakadt ki a nő. – Az apám Roger Simpson szenátor. – A hírszerzést felügyelő bizottság elnöke – bólogatott lenyűgözve Alex. – Jókora angyal. Simpson egy szempillantás alatt Alexre rontott, kis híján a férfi negyvenhetes bebújós félcipőjére tiport. – Apám soha nem vetné latba a befolyását, hogy nekem segítsen. És szíves tájékoztatásul közlöm, hogy egyke mivoltom jottányival sem könnyítette meg az életemet. Mindenért rohadtul meg kellett küzdenem. Attól olyan vastag a bőröm. Alex egy lépést hátrált, és maga elé tette a kezét, hogy féken tartsa a nőt. – Ez a város nem tényekre, hanem a látszatra épül. A látszat pedig az, hogy a kelleténél jobban kihúzod magad a trutyi melóból. Es ez nem minden. – Na ne mondd! Simpson kosztümkabátjára mutatott. – Rendszerint lángvörös díszzsebkendőt viselsz a szivarzsebedben. – Na és? – A titkosszolgálatnál ez szigorúan tilos. Egyrészt magadra vonod a figyelmet olyan szakmában, amely azzal dicsekedhet, hogy a személyvédelmet kivéve igyekszik láthatatlan maradni. Másrészt baromi jó célpont annak, aki golyót akar ereszteni beléd. Szóval nemcsak világgá kürtölöd, hogy kilógsz a sorból, de még hülyén is csinálod. Simpson összeszorította a fogát, és úgy nézett le a karmazsinpiros színfoltra, mint aki skarlát betűt hord a mellén. – A stukkered meg egyedi darab – folytatta Alex. – Újabb jel, hogy másnak, azaz különbnek tartod magad a többieknél. Ezt nem veszik jó néven a kollégáid. Se a kolléganőid.

– Apámtól kaptam, amikor nyomozó lettem. Alexnek feltűnt, hogy minél dühösebb Simpson, annál inkább kiütközik vontatott alabamai hanghordozása. – Akkor pakold be a vitrinbe, és hordd a titkosszolgálatnál rendszeresítettet! – Attól kezdve talán egy csapásra megszűnik minden gondom? – szakadt ki a nőből olyan hevességgel, hogy Alex legszívesebben leütötte volna. – Nem, attól kezdve ugyanazok a gondjaid, mint mindenki másnak. Fogd már föl, hogy szar az élet! Alex megfordult, és elment. Mára elege volt ebből a zöldfülű hülye picsából. És ellenállhatatlanul hívogatta a Bekap bár. Kate Adams az igazságügyben eltöltött nap után épp átvette a műszakot, amikor Alex beállított a viszonylag korai időpontban még szinte teljesen üres bárba. A férfi eltökélt léptekkel vonult a pulthoz. Kate látta, hogy jön, és elkészítette a koktélját a három húsos olajbogyóval, mire Alex ledobta magát a bárszékre. – Képzelődöm, vagy tényleg kiakadt valamin? – kérdezte olyan évődő hangnemben, ami tüstént oldotta a férfiban a feszültséget. Kókusz meg lonc illategyvelege terjengett a mahagóni bárpult fölött, és megült Alex orrában. Eltűnődött, hogy vajon a nő hajat mosott, mielőtt munkába indult, vagy ez a parfümje, vagy mindkettő. Akárhogy is, nála bejött. – Csak a melón. Majd elmúlik. Hörpintett az italából, bekapta az egyik olajbogyót, és az előtte lévő tálkából kimarkolt mogyoróval együtt leküldte. – Magánál mi újság? A szuperkém Tommy barátja nem jelentkezik? Kate fölvonta a szemöldökét a megjegyzésre. – Hemingway? Barátomnak azért nem nevezném. – A férfi olyan kétkedő tekintetet vágott, hogy Kate letette a poharat, amit épp törölgetett, és a pult fölé hajolt. – Van valami mondanivalója, Ford ügynök? – Semmi közöm hozzá – vont vállat Alex. – Ha egy csaj kacérkodik valakivel, az még semmit sem jelent. Alex még egyet kortyolt a koktéljából. – Jó tudni. – Lássuk be, nagyon helyes, világlátott, értelmes pasi. Nagy szám. Már-már valami fullánkos megjegyzéssel vágott vissza, amikor ráeszmélt, hogy a lány csak heccelődik vele, és kimondhatatlanul élvezi. – Ja, tényleg. Épp azon gondolkodtam, hogy fölcsípem a tagot. Kate ismét a pult fölé hajolt, megragadta Alex nyakkendőjét, és úgy magához rántotta, hogy a férfi kilötyögtette a koktélját. – Úgy látom, nem akar a tárgyra térni, úgyhogy nekem kell. Elmegyünk valahová? Alex érezte, hogy tátva marad a szája, de a következő pillanatban észbe kapott, és becsukta. – Tőlem kérdezi? – Nem, a háta mögött álló fickótól. Persze hogy magától. Önkéntelenül körbesandított, hátha csak beugratják, és a kandi kamerás közönség mindjárt harsány hahotára fakad. – Ez tényleg komoly? A lány még jobban megmarkolta a nyakravalóját. – Ha kacérkodom, akkor kacérkodom. Ha randizom, az teljesen más tészta. – Igen. Szívesen elmegyek magával. – Na látja, nem is olyan nehéz. Miután ezt végre tisztáztuk, talán megbeszélhetnénk az időpontot is. Mivel a jelek szerint kissé nehéz a felfogása a társas érintkezésben, megteszem az első lépést. Vélhetőleg nemcsak inni szokott, hanem enni is. Mit szólna, ha elmennénk vacsorázni? – Ez aztán a csavart labda! Azt hittem, óvatosságból ebédet javasol. – Mostanában veszélyesen élek – felelte Kate, azután lassan, egészen lassan eleresztette a nyakkendőt, lecsúsztatta a kezét az anyagon, amíg az kiszabadulva alá nem hullott. Alex újból kényelembe helyezte magát, láthatólag nem zavarta, hogy a koktélja fele a zakóujjába ivódott. – Részemről rendben a vacsi – sikerült kinyögnie dadogás nélkül. – Jó, akkor rögzítsük a napot és az órát. Az azonnali kielégülés híve vagyok: ráér holnap este? Alex akkor is szabaddá tette volna magát, ha az elnök halálos ágyának őrzésére rendelik. – Ha minden igaz. – Akkor maradjunk fél hétben. Foglalok asztalt, hacsak nem maga akarja intézni. – Nem, nem, csak tessék! – Az étteremben találkozzunk, vagy értem jön a lakásomra? – Magáért megyek. – Nahát, Ford ügynök, hogy maga milyen készséges. Valóságos felüdülés, miután egész nap jogászok között forgolódtam. A jogászok soha semmiben nem értenek egyet.

– Erről hallottam. – Hat óra tájban várom. A lány felírta a címét meg a telefonszámát, és odacsúsztatta a cédulát a férfinak. Alex átadta a céges névjegyét, amelynek hátára ceruzával jegyezte föl az otthoni címét és telefonszámát. – Szeret odakint, Manassasben lakni? – érdeklődött a névjegyet nézegetve Kate. – A zsebem nagyon szereti. – Alex a lány címére nézett, és elcsodálkozott. – Georgetown, R utca? – Ne tápláljon vérmes reményeket, uram! Nem holmi örökösnővel beszél, aki emberbaráti érzületből tevékenykedik az igazságügyben. Az úriház mögötti kocsiszínben lakom. A tulaj özvegyasszony, aki jobb szereti, ha nincs teljesen egyedül. Nagyon rendes nő. Egyébként egész jó fej. – Nem tartozik nekem magyarázattal. – Ami nem jelenti azt, hogy nem is igényli. – Kate másik pohárral töltött a férfinak. – A cég számlájára, miután kilötyögtette a sajátját. Törlőrongyot adott neki. – Ha már ilyen együttműködő kedvében van, elárulná, hol dolgozik az a „nagy szám", és miféle témán munkálkodnak maguk ketten? Kate az ajka elé tette az ujját. – Ügyvédi titoktartás, tudja. Annyit államtitoksértés nélkül is mondhatok, hogy egy régi épület újrahasznosítása ügyében dolgozom a cégével. De nem hiszem, hogy megállapodásra jutunk. Na és magát mi akasztotta ki a munkahelyén? – Nem hallgat elég sirámot? – Hivatalosan randizunk. Úgyhogy aki a-t mond, mondjon b-t is! – Rendben – mosolyodott el Alex. – Újoncot osztottak be mellém egy nyomozáshoz. Az apukája valami nagyfejű, aki minden követ megmozgat érte. Próbálom megértetni a csajszival, hogy így nem sok barátra fog szert tenni a cégnél. – És nem veszi az adást? – Ha nem, előbb-utóbb pofára esik. – És milyen ügyön dolgoznak? – Most én jövök a hivatali titoktartással. Alex tekintete váratlanul a pult fölött a falra akasztott plazmatévére tapadt. A képernyő előterében a Roosevelt-sziget látszott, miközben a lapátfogú híradósnő a súgógép segítségével csicsergett a rejtélyes öngyilkosságról. Alexnek feltűnt, hogy a titkosszolgálat részvételéről nem esik szó. A Patrick Johnson házában talált heroinról viszont bőségesen megemlékeztek. – Ez az az ügy? – kérdezte Kate. – Hogy? – pillantott ismét rá Alex. – Azt reméltem, kizárólag ennek tulajdonítható, hogy rám se bagózik. – Bocs – mondta zavartan a férfi. – Igen, ez az, de többet nem mondhatok. Mindketten a tévé felé fordultak, mert ismerős hang ütötte meg a fülüket. A férfi az NHK hivatalos véleményét fejtegette a tragédia kapcsán. Nem Carter Gray beszélt, aki valószínűleg nem kívánta személyes megjelenésével országos fontosságúvá tenni a dolgot. Tom Hemingway azonban gördülékenyen és szakszerűen, nagy számhoz illően tálalta az országnak az NHK verzióját. Alex megint Kate-re nézett, aki most végre mintha nem talált volna szavakat. – Lebukott – mosolygott diadalmasan Alex.

24. fejezet Caleb a Fehér Ház közelében vette föl Oliver Stone-t. A fityegő kipufogójú, ólomszürke Chevrolet Malibuval a főváros marylandi határszélére, Milton Farb házához indultak, ahol Reuben is várta őket. Stone az őslelet Chevy anyósülésén tartotta az ölében Caleb kutyáját, Goffot, az ismeretlen származásvonalú kis korcsot, akit a Ritka Könyvek részlegének első főnöke, Frederick Goff után neveztek el. Ahogy Milton szerény, de szépen karbantartott otthona elé kanyarodtak, Reuben szökdécselt le a tornáclépcsőről, az autóhoz ment, és beszállt. Szokott farmerját és papucscipőjét viselte piros kockás, vasalatlan flanelinggel; farzsebébe munkáskesztyűt dugott, munkavédelmi sisakját a kezében hozta. – Megcsíptem egy kis pluszmelót a kikötőben – magyarázta. – Már nem jutottam haza. – Meglepetten nyugtázta Stone új frizuráját és ápolt külsejét. – Nehogy azt mondd, hogy visszatérsz az átlagpolgárok tömegébe! – Csak próbálok inkognitóban és életben maradni. Milton elkészült? – A barátunk némi késedelmet szenved – kacsintott Reuben. – Hogyhogy? – kérdezte Stone. – Szórakozik, Oliver. Nem emlékszel? Az új barátnőjével. – Találkoztál a kicsikével? – kérdezte izgatottan Caleb. – Talán engem is bemutathatna valakinek. Megrögzött agglegény létére folyton kereste az újabb jelölteket. – Csak futólag láttam. Jóval fiatalabb Miltonnál, és eszméletlenül jól néz ki – felelte Reuben. – Remélem, szegény fiú nem dugja hurokba a nyakát. Én háromszor mondtam ki a boldogító igent, de negyedszer legfeljebb akkor fogom, ha istentelenül berúgok. Nyavalyás csajok. Nem bírok együtt élni velük, ők meg hétszentség, hogy nem bírják ki mellettem. – A harmadik feleséged egész rendes asszony volt – jegyezte meg Stone. – Nem mondom, hogy a nők semmire sem jók, Oliver. Mindössze az a véleményem, hogy a tartós kapcsolat záloga nem a törvényes elkötelezettség. Ha többször születnék, akkor sem tudnék elszámolni addig, ahány jó mulatságot elfuserált a házasság szentsége. – Szóval úgy okoskodsz, hogy tiltsuk be a házasságot, és menten leesik a válások száma? – Úgy – morogta Reuben. Mindannyian Milton házára néztek, ahogy kinyílt az ajtó. – Tényleg nem rossz bőr – állapította meg Caleb, és Stone-ra sandított. Miltonék könnyed csókot váltottak, majd a nő lement a lépcsőn a kocsijához, a Caleb Malibuja előtt parkoló sárga Porschéhoz. – Kíváncsi vagyok, hogy nem zavarja-e Milton kényszerneurózisa – mondta elgondolkozva Caleb. Több száz órát fecséreltek már el Milton szertartásai miatt. Mégis tudomásul vették, mint barátjuk személyiségének összetevőjét. Mindannyiuknak akadt ilyen „összetevőjük", és Milton mindent megpróbált, hogy kikúráltassa magát. Éveken át tartó gyógyszerszedés, pszichiátriai kezelés és néhány kórházi beutalás nyomán viszonylag normálisan élt, csak rövid időkre tört ki rajta a kényszerneurózisa, amikor bezárta az ajtót, leült, kezet mosott vagy erős idegfeszültség alá került. – Kötve hiszem, hogy zavarná – mutatta Reuben. Láthatták, ahogy a nő tűsarkúban végigtipeg a járdán, majd ujjával megkocogtatja a kocsiablakot, magában motyogva számol, mielőtt kinyitja az ajtót, majd hasonló műveletsor után foglal helyet az ülésen. Tekintélyes mennyiségű gumit hagyott az útburkolaton, mert hat másodperc múlva száz kilométer per órás sebességgel lőtt ki, azután az első kereszteződésnél a fékbe taposott. Ezt követően tovarobogott. A Porsche turbó öblös decibeleitől Caleb összerezzent. – Hol a csudában szedte össze ezt a nőt, autóversenyen? – kérdezte Caleb, ahogy döbbenten szemlélte a még füstölgő guminyomokat az úttesten. – Nem, azt mondta, a szorongásterápián – emlékeztette őket Reuben. – A nőt is kényszerneurózissal kezelik. Milton becsukta a bejárati ajtót, lebonyolított egy rövid szertartást, és hátizsákjával a többiekhez indult. Hátulra, Reuben mellé ült. – Szemrevaló pipi – mondta Reuben. – Hogy hívják? – Chastity – felelte Milton. – Chastity? Úgymint 'szemérem'? – horkant föl Reuben. – A te érdekedben remélem, hogy nem veszi túl komolyan a nevét. Mire a meglehetősen sűrű forgalomban Patrick Johnson környékére értek, jócskán besötétedett. Ez meg is felelt Stone-nak, aki az esti órákban mozgott a legotthonosabban. Ahogy végiggurultak az utcán, figyelte a házszámokat. – Rendben, Caleb, balra a következő háztömb. Itt állj meg! Caleb lehúzódott az út szélére a Malibuval, és barátjára nézett.

– Hogyan tovább? – kérdezte idegesen. – Várunk. Szeretném fölmérni egy kicsit a terepet, látni, kik jönnek-mennek. – Stone elővette a távcsövét, és azzal leste az utcát. – Amennyiben azok az elöl parkoló Suburbanek FBI-os kocsik, akkor balra a harmadik ház Johnsoné. – Jó kis kégli – jegyezte meg Reuben barátja tekintetét követve. – Arról számoltak be, hogy heroint találtak a házban – mondta Milton, aki mostanáig a laptopját tanulmányozta. – És Johnson a Roosevelt-szigeten randevúzott először a menyasszonyával. Elméleteket gyártanak, hogy szimbolikus jelentőségű a helyszín; a küszöbönálló házassággal már nem tudta összeegyeztetni a kettős életét. – Hogyhogy kocsiban internetezel? – hökkent meg Caleb. – Úgy hogy teljesen mobilizáltam magam – felelte Milton. – Még vezeték nélküli hozzáférési pont sem kell. Jaj, Caleb, igazán megengedhetnéd, hogy bevezesselek a huszonegyedik századba. – A munkahelyemen én is használok számítógépet! – De csak szövegszerkesztéshez. Még saját e-mail fiókod sincs, csak könyvtári. – A saját levelezésemet szívesebben bonyolítom tollal, papírral és bélyeggel – jelentette ki méltatlankodva Caleb. – Nem pergament és lúdtollat akartál mondani, Caleb testvér? – kérdezte vigyorogva Reuben. – És ha veled meg az internetező Neandervölgyiekkel ellentétben teljes mondatokban fogalmazok, sőt ne adj' isten központozással is élek, az már bűncselekmény? – Nem, nem az, Caleb – mondta higgadtan Stone –, de próbáljuk a ma esti küldetésünkre terelni a társalgást! – Az ember azt hinné, egy NHK-st kellően átvilágítanak, hogy kiderüljön, ha droggal üzérkedik. – Amikor állományba vették, még vélhetően tiszta volt, csak azután fajzott el – felelte Reuben. – Gondolj Aldrich Amesre, a szovjet kettős ügynökre. Villában lakott, Jaguarral járt, és a CIA-nek eszébe sem jutott megkérdezni, miből futja minderre. – Csakhogy a jelek szerint Johnson drogot árult, nem pedig titkokat – mondta Caleb. – Összekülönbözött az üzletfeleivel, és kinyírták. Ez elég egyértelműnek látszik. – Az a két úriember szerintetek úgy festett, mint a drogüzérek? – kérdezte Stone. – Minthogy egyetlen drogüzér sincs az ismeretségi körömben, nem igazán áll módomban válaszolni erre a kérdésre – mondta Caleb. – Én ismerek párat, Oliver – mondta Reuben. – És bármit gondolnak is némely bigott barmok, nem mindegyikük fekete suhanc, aki kilencmilliméteressel a félig letolt gatyája zsebében császkál. – Nem feltételezem, hogy drogüzérek. Nézzük a tényeket. Az első randevúja helyszínére vitték. Ez arra utal, hogy adatokat gyűjtöttek róla, hacsak nem az volt a szokása, hogy a szívügyeivel traktálta a bűntársait. Olyan halk járású motorcsónakkal szállították, hogy csak akkor hallottuk meg őket, amikor a szigethez értek. Na már most elképzelhető, hogy a drogüzérek ilyen technikát alkalmaznak, mondjuk, Dél-Amerikában, ahol jóval több a víz, de a szövetségi fővárosban? – Ki a franc tudja, miféle csúcstechnikás kütyüket használnak ezek manapság? – dörmögte Reuben. Stone elengedte a füle mellett a kérdést. – Ráadásul a két gyilkos igencsak katonás felderítést végzett a területen, és hivatásos orgyilkosokat megszégyenítő módszerességgel ölt. Nagyon is tisztában voltak a nyomszakértők által bűnjelként felismerhető anyagmaradványok mibenlétével, és ennek megfelelő lépéseket tettek. Előrelátóan még műanyag tasakot is vittek magukkal, hogy olyan benyomást keltsen, mintha az áldozat a pisztolya szárazon tartására használta volna, amíg átúszott a szigetre. – Ez igaz – értett egyet Caleb –, de a börtönt a drogüzérek is szeretnék elkerülni. Stone erre az észrevételre sem reagált. – Miután pedig rájöttek, hogy gaztettüknek szemtanúi akadtak, egy pillanatig sem gondolkoztak, megszabaduljanak-e tőlünk. Ezek az emberek szakavatott gyilkosok, de nagyon erősen kétlem, hogy drogdílerek. Három barátja az elhangzott okfejtést fontolgatta, mialatt Stone ismét a szeméhez emelte a távcsövet. A némaságot egy perc múlva Caleb törte meg. – Chastity mivel foglalkozik? – kérdezte Miltontól. – Könyvelő. Nagyvállalatnál dolgozott, de a kényszerneurózisa miatt kirúgták. Most saját cége van, és segít a honlaptervező vállalkozásomban. Én rémesen bánok a pénzzel. Chastity könyvel, és ő intézi az ügyfélszerzést is. Tényleg fantasztikus. – Azt elhiszem – bólogatott Reuben. – Az ilyen csöndesen szakszerű bigékkel nem árt vigyázni. Jámbornak nézed őket, és egyszer csak lerohannak. Jártam egy abszolút szolid, rendes nővel, kizárólag térden alul érő szoknyát hordott. De esküszöm, amit az a nő a szájával művelt, az meghazudtolta a... – Ha az egészségügyi problémája miatt bocsátották el Chastityt, az méltánytalan – vágott közbe gyorsan Stone –, hacsak nem akadályozta a munkavégzésben.

– A munkáját el tudta végezni. Ráfogták, hogy leégeti a céget az ügyfelek előtt, ami tiszta kamu. Két tulaj egyszerűen nem csípte, az egyikük azért fújt rá, mert Chastity nem feküdt le vele. Beperelte őket, és egy rakás pénzt kapott. – Íme, szeretett hazánk, az Amerikai Ügyvédesült Államok! – mondta Reuben. – De ne szalaszd el a pénzes csinibabákat, Milton! Isten ments, hogy nősülésre buzdítsalak, de ha felvilágosult korunkban egy férfi képes eltartani egy nőt, akkor semmi kivetnivalót sem találok abban, ha egy nő tart el egy férfit. – Tényleg vesz nekem ezt-azt – mondta halkan Milton. – Komolyan? – támadt föl hirtelen az érdeklődés Reubenben. – Mégis miket? – Számítógépes programokat, ruhaneműt, bort. A borhoz nagyon ért. – Milyen ruhaneműt? – kíváncsiskodott Reuben. – Személyes jellegűt – szökött Milton arcába a vér. Gyorsan a komputerébe temetkezett, nyomkodta a billentyűket. Reuben mondani akart valamit, de Stone igen szigorú tekintete elhallgattatta. – Rendben – szólalt meg végül Stone –, mondom, hogy melyikőtök mit csináljon. Miután körvonalazta a tervét, hátizsákjából ócska fejfedőt vett elő, fejébe nyomta, pórázra kötötte Goffot, és Milton tartalék mobiltelefonjával a zsebében kiszállt a kocsiból. Reuben és Caleb az autóban maradtak, onnan figyeltek, Milton pedig az utca túloldalán indult gyalog Johnson háza felé. Azt a feladatot kapta, hogy jegyezzen meg magának mindenkit, aki túlzott érdeklődést tanúsít Stone iránt. Azért jutott neki ez a szerep, mert amikor üldözték őket, a csónak fenekén lapult, tehát szinte kizárt, hogy a gyilkosok megláthatták volna. Megbeszélték, hogy ha Milton kiszúr valakit, fölhívja Stone-t a mobilon. Stone ráérősen ballagott az utcán, megállt, hogy zacskóba gyűjtse, amit Goff egy fánál elpottyantott. – Jó kutyus! – dicsérte a négylábút. – Ez igen hasznos az álcánkhoz. Amikor Johnson villájához ért, FBI-os széldzsekit viselő férfi jött ki a házból egy jókora dobozzal, amelyet hatósági bűnjelszalaggal ragasztottak körbe. – Micsoda szörnyű tragédia, biztos úr! – szólította meg Stone kíváncsi hangon a férfit, aki azonban nem válaszolt, elsietett Stone mellett, és átadta a dobozt az egyik Suburbanben ülő nőnek. Stone hagyta, hogy Goff körbeszimatoljon egy fát Johnson háza előtt, ő pedig ezalatt alaposan szemügyre vette az épületet és a szomszédos ingatlanokat. Miközben folytatta útját, elhaladt egy szedán mellett, amelyik alapjáraton dohogott az út szélén. Olivernek arcizma sem rezdült, amikor meglátta, ki ül a volánnál. Tyler Reinke szeme épp csak Stone-ra villant, majd tovább figyelte Johnson házát. Nyilvánvalóan nem ismerte föl a férfit, akit előző éjszaka majdnem lelőttek. Stone magában hálát adott elővigyázatosságának, hogy gyökeresen átalakította a külsejét. Most az a kérdés vetődött fel, hogy hol a másik úriember? Továbbsétált az utcán, a következő sarkon befordult, és azonnal fölhívta Calebet, tájékoztatta az imént látottakról. Azután telefonált Miltonnak, aki egy perc múlva melléje szegődött. – Biztos, hogy ő az? – kérdezte Milton. – Semmi kétség. Most azt szeretném tudni, hol a másik. Stone telefonja zümmögött. – Reuben most szúrta ki a másik pasast – tudósította feszült hangon Caleb. – Merre? – Johnson háza előtt beszélget azt egyik FBI-ossal. – Gyertek értünk! – kérte Stone, és megmondta, hol találják őket Miltonnal. – De ne azon az utcán, ahol most álltok! Nem szeretném, hogy elhaladjatok a ház és a pasas kocsija mellett. A sarkon fordulj balra, azután jobbra. A következő háztömbnél találkozunk. Amíg a két férfi a megbeszélt helyen várakozott, Stone látta, hogy Milton fölvesz egy újságlapot, amit a szél fújt át az utcán. Szépen összehajtogatta, és elhelyezte az egyik kocsibejárónál álló kukában. – Milton, hozzányúltál tegnap éjjel a Patrick Johnson zsebébe tett búcsúlevélhez? Milton nem felelt azonnal, de zavart tekintete bőségesen elegendő választ adott Stone-nak. – Honnét tudod, Oliver? – Azok a pasasok valahogy rájöttek, hogy ott jártunk. Nem hiszem, hogy azért, mert megláttak bennünket. Szerintem valamiért visszamentek a hullához, és észrevették, hogy valaki megbolygatta a búcsúlevelet, vagy máshová került. – Én csak... én csak... – Tudom, csak ellenőrizni akartad. Stone nagyon nyugtalankodott, méghozzá egészen egyszerű okból. A nedves papír kiválóan megőrzi az ujjlenyomatokat. Vajon Milton ujjlenyomatai szerepelnek valamilyen adatbázisban? Egyelőre nem akarta föltenni neki a kérdést, mert attól félt, hogy pánikrohamba kergeti vele amúgy is zaklatott barátját. Miután a Malibu megjött, Stone és Milton beszálltak. Caleb továbbhajtott egy darabon, a rengeteg parkoló autó között talált egy szabad helyet, és bepréselte magát. – Megreszkírozzuk, hogy kövessük őket? – kérdezte Reuben. – Sajnos Caleb kocsija túlságosan szembeötlő – felelte Stone. – Ha kiszasszerolják, hogy követjük őket, és ellenőrzik a rendszámot, már Caleb házánál fognak várni, mire odaérünk.

– Atyaúristen! – nyögte Caleb, és olyan képpel szorongatta a volánt, mint akinek mindjárt felfordul a gyomra. – Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Reuben. – Azt mondtátok, az egyikük az FBI-osokkal beszélt – felelte Stone. – Csakhogy az FBI-osok nem állnak szóba közönséges járókelőkkel. Tudom. Kipróbáltam. Ez azt jelenti, hogy a két pasas nagy valószínűséggel bűnüldöző. – Vagyis akár NHK-sok – kottyantotta közbe Milton. – Mint Johnson. – Ez már nekem is eszembe jutott – mondta Stone. – Carter Gray emberei – mormolta. – A szentségit! – suttogta Caleb. A visszapillantó tükörbe meredt. – Lehet, hogy az ő kocsijuk jön mögöttünk. – Ne nézzetek arra! – utasította őket határozottan Stone. – Caleb, végy mély lélegzetet, és nyugodj meg! Reuben, húzódj össze egy kicsit, hogy ne lássák, mekkora vagy, ha esetleg erre néznek. – Beszéd közben levette a fejfedőjét, és előrecsúszott az ülésen, amíg teljesen el nem tűnt a képből. – Caleb, látszik a rendszámtáblád az útról? – Nem, az elöl-hátul parkoló kocsik elég közel állnak. – Helyes. Amint elhaladnak mellettünk, légy szíves, várj tíz másodpercet, azután állj ki, és fordulj velük ellenkező irányba. Milton, te hátul eléggé takarásban ülsz. Nagyon óvatosan less ki, és figyeld, hogy felénk pillantanak-e. És szeretném, ha jó alaposan megnéznéd őket magadnak. Caleb mély lélegzetet vett, azután visszatartotta, amíg a kocsi lassan el nem haladt. – Ne nézz oda, Caleb! – figyelmeztette rejtekhelyéről ismét Stone. Ahogy a kocsi továbbhajtott, és a következő kereszteződésben balra fordult, Stone megszólalt: – Milton? – Nem néztek ide. – Oké, Caleb, mehetünk! Caleb lassan kiállt, és a következő sarkon jobbra fordult, miközben Stone felült. – Mindenki tartsa nyitva a szemét, hogy nem jönnek-e vissza! – mondta. Hátranézett Miltonra. – Mit láttál? Milton meglehetősen teljes személyleírást adott a két férfiról, és megjegyezte a kocsi virginiai rendszámát is. – Szerintem most menjünk a rendőrségre – nézett Stone-ra Reuben. – Mind ugyanazt mondjuk, hinni fognak nekünk. – Nem! – szólt rá élesen Stone. – El kell kapnunk őket, mielőtt ők kapnak el bennünket. – Hogyan? – kérdezte Reuben. – Főleg akkor, ha a gyilkosok hatósági emberek? – Azzal, ami a Teve Klubnál nagyon jól bevált: az igazságot keressük. – Mindenekelőtt lefuttathatjuk a rendszámukat – szólt hozzá Milton is. – Nem állami rendszám, úgyhogy esetleg mázlink van, és a pasas saját kocsija. – Ismersz valakit a közlekedésrendészeten, aki utánanéz? – kérdezte Reuben. – Ha a Pentagon adatbázisát feltörtem, akkor a közlekedésrendészet nem jelenthet nehézséget, Reuben – vágott sértődött képet Milton.

25. fejezet AZ NHK központjának alsó szintjén korszerűen fölszerelt konditerem működött, amelyet idő hiányában gyakorlatilag senki sem használt. Az abból nyíló egyik kis helyiségben viszont éppen edzett valaki. Tom Hemingway egy szál kényelmes tornanadrágot és fehér atlétatrikót viselt, s törökülésben, behunyt szemmel, mezítláb elmélkedett a padlón. A következő pillanatban fölegyenesedett, és harcművész alapállásba helyezkedett. Az esetleges külső szemlélők zöme valószínűleg arra a következtetésre jutott volna, hogy mindjárt kungfu- vagy karategyakorlatokba kezd. Ugyanezek az emberek alighanem meglepetéssel értesültek volna arról, hogy a „kungfu" szó szerinti fordításban szorgalmas munkával kibontakoztatott ügyességet jelent. Ennélfogva a baseballjátékos is tekinthető jó „kungfusnak". Négyszáz harcművészeti ág eredeztethető Kínán kívülről, és csupán három őshonos abban az országban: a hszingji-csüan, a pakua-csang és a tajcsi-csüan. E hármat a négyszáz másiktól lényegében az erő különbözteti meg, mert az egész testet eszközül használják a támadó teljes mozgásenergiájának a célpontra történő átviteléhez. Így azzal egyenértékű csapás mérhető, amilyet egy gépkocsis gázolás áldozata szenved el. A három úgynevezett belső – nejcsia — harcművészet bármelyikének gyakorlott alkalmazója olyan ütést tud bevinni, ami belső szervek repedéséhez vezet, és halált okoz. Hemingway a Kínában töltött esztendők során vonzalmat érzett e belső harcművészetek iránt, már csak azért is, hogy olyan azonosságtudathoz jusson, amelynek révén jobban beleolvadhat környezetébe, mint szőke haja és kék szeme engedné. Bár a belső harcművészetek többi válfaját is gyakorolta, leginkább a hszingjiben, pontosabban annak sanhszi stílusában szerzett jártasságot. A formagyakorlatok megkezdése előtt majdnem egy órán át mozdulatlanul ülve meditált. Ez képességet fejlesztett ki benne arra, hogy ösztönösen érzékelje környezetét, jóval hamarabb megsejtse valaki jelenlétét, mintsem ténylegesen láthatta az illetőt. E tehetsége a gyakorlatban jó szolgálatot tett neki. CIA-ügynökként nemegyszer mentette meg az életét, hogy az öt érzéket felülmúló módon tudta észlelni ellenségeit. A harcművészeti ág sokéves gyakorlása rendkívül megerősítette Hemingway ízületeit, inait, tokszalagjait, izomkötegeit és -pólyáit. A forgások, csavarok végrehajtása közbeni gerincnyújtás jóvoltából az évtizedek múltán mindegyik csigolyája tökéletesen illeszkedett a szomszédaihoz. Egyensúlyérzéke szinte meghaladta az emberi felfogóképességet. Egy ízben hat órán át állt egy felhőkarcoló ujjnyi széles párkányán, húszemeletes magasságban a süvítő szélben és esőben, miközben odalent egy kolumbiai halálosztag körözött őt keresve. Ujjai annyira megerősödtek, hogy kézfogáskor tudatosan mérsékelnie kellett magát, és még így is sokan panaszkodtak csonttörő szorítására. Most bambusztartást vett föl, ami kulcsfontosságú a hszingjiben. A bambusztechnika egyszerű fizika, és ebben rejlik a hszingji híres ereje. Hemingway különlegesen képzett embereket ölt meg a bambusztartásból kiinduló egyetlen, szabályozott irányú és intenzitású ütéssel. Ezután két ívelt pengéjű kardot vett a kezébe, a pakua belső harcművészet hagyományos fegyverét. Ezek voltak kedvenc gyakorló fegyverei. Körbesuhant a teremben, miközben egészen kifinomult kettős mozdulatokat végzett a görbe kardokkal, ami a pakua ágra jellemző, döbbenetesen feszes lábmunkával és hihetetlen centrifugális erővel párosult. Az edzés befejeztével Hemingway lezuhanyozott, és utcai ruhába öltözött. Készülődés közben önkéntelenül megtapogatta a tetoválást, amelyet jobb alkarja belső oldalán viselt. A négy szóból álló kínai szöveg lefordítva annyit jelentett: „Teljes hűség a haza szolgálatára". A felirathoz egy monda fűződött, amely fölkeltette Hemingway érdeklődését. A déli Szung-dinasztia idején egy Jüe Fej nevű híres hadvezér olyan főparancsnok alatt szolgált, aki átállt az ellenséghez. Az árulás láttán Fej undorodva tért haza. Az édesanyja otthon kioktatta, hogy a katona legfőbb kötelessége a hazáért harcolni. Az asszony maradandó emlékeztetőül a fia hátára tetováltatta a négy szót, úgy küldte vissza a csatatérre. Hemingway kölyökkorában hallotta ezt a történetet, s örökre megjegyezte. Miután egy különlegesen fölkavaró CIA-s küldetés végeztével a kilépés gondolatával foglalkozott, megcsináltatta azt a tetoválást. Távozás helyett a bőrébe vésette a négy szót, és folytatta a munkáját. Kocsival hazatért Capitoliumhoz közeli szerény lakásába, és kiment a konyhába, hogy vulung teát főzzön, a kedvencét. Leforrázta a zöldesfekete leveleket a kannában, két csészét tett a tálcára, és bevitte a kis nappaliba. Miközben kitöltötte a teát, hangosan megszólalt: – Hidegen nem valami jó a vulung. A szomszéd szobából motoszkálás hallatszott, és előlépett a másik férfi. – Na jó, mivel árultam el magam? Nem használok semmi illatszert. Levettem a cipőmet. Harminc perce majdhogynem a lélegzetemet is visszafojtom. Mi a magyarázat? – Az erőteljes kisugárzását nem tudja elrejteni – mosolygott Hemingway.

– Néha komolyan megijeszt, Tom. – Jack kapitány hátrahajtott fejjel nevetett, majd elvette a fölkínált teát. Leült, kortyintott egyet, és a szemközti falon függő kínai tájképfestmény felé biccentett. – Szép. – Jártam azon a vidéken, amit ábrázol. Apám gyűjtötte a művész munkáit, meg szobrokat a Sang-dinasztia korából. – Bámulatos ember volt a nagykövet. Személy szerint nem ismertem, de sokat hallottam róla. – Államférfi volt – mondta Hemingway teázás közben. – Sajnos ez a fajta mára csaknem kihalt. Jack kapitány néhány másodpercig hallgatott, tanulmányozta az átellenben ülő férfit. – Megpróbáltam elolvasni a verseket, amikről beszélt. – A Vörös Bors gyűjteményt? – nézett föl a csészéjéből Hemingway. – Mi a véleménye? – Az, hogy még fejlesztenem kell a kínaitudásomat. – Csodálatos kommunikációs eszköz – mosolygott Hemingway –, ha egyszer belejön az ember. Jack kapitány az asztalra tette a csészéjét. – Szóval mi olyan fontos, hogy személyesen kell megbeszélnünk? – Carter Gray elmegy a brennani névadó ünnepségre. – Hoppá, ezért tényleg érdemes volt összejönnünk. Na és maga hogyan akarja megjátszani a dolgot? – A kivonulási stratégia kezdettől gondot okoz. Bárhogy csűrtem-csavartam, túlzott bizonytalansággal járt. Most Gray jelenlétével bizonyosságot nyerünk. – Pontosan mit okoskodott ki? Hemingway ismertette tervét, és munkatársa kellően lenyűgözöttnek látszott. – Azt hiszem, ez működni fog. Mi több, szerintem ragyogó. Ragyogó és tökös. – Attól függ, sikerül-e vagy sem – felelte Hemingway. – Ne szerénykedjen, Tom! Nevezzük nevén a dolgot. Ez a terv megrengeti az egész világot. – Jack kapitány egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – De ne becsülje alá az öreget! Carter Gray többet felejtett, mint amit maga meg én valaha is tudni fogunk a kémszakmáról. Hemingway kinyitotta az aktatáskáját, amelyben egy DVD lapult. Odacsúsztatta a lemezt a társának. – Úgy vélem, hasznosnak fogja találni a tartalmát. Jack kapitány megtapogatta a DVD-t, és Hemingway szemébe nézett. – Én több mint húsz évet húztam le a CIA-nél, jó néhányat Gray alatt. Hát maga? – Tizenkettőt, végig terepen, előtte pedig két évet az NBH-nál – válaszolta Hemingway. – Az NHK-nál egy évvel azután kezdtem, hogy Grayt kinevezték miniszternek. – Úgy hallom, a legfelső polcra szánják magát. Érdekli? Hemingway a fejét rázta. – Nem sok jövőt látok benne. – Akkor vissza a CIA-hez? – Az haszontalan anakronizmus. – Ugyan! CIA mindig lesz, még a sosem létezett iraki tömegpusztító fegyverek után is. – Gondolja? – kérdezte kíváncsian Hemingway. – Hát, amikor abban segédkeztem, hogy a kommunizmus seregnyi „elfogadható alternatíváját" támogassuk, zömmel szörnyeteg diktátorokat, vagy krekket juttassunk feketék lakta negyedekbe, és ebből járuljunk hozzá külföldi illegális műveletek pénzeléséhez, vagy más országokban demokráciákat robbantsunk szét, mert nem álltak az amerikai üzleti érdekeltségek mellé, akkor azt hittem, kell lennie jobb módszernek. De már rég túltettem magam ezen a gondolkodáson. – Ebben a harcban nem győzhetünk katonákkal és kémekkel – mondta Hemingway. – Ez nem ilyen egyszerű. – Akkor nem is lehet győzni – jelentette ki nyersen Jack kapitány –, mert az országok csak ezt az utat ismerik nézeteltéréseik rendezésére. – Dosztojevszkij írta, hogy mi sem könnyebb, mint elítélni a gonosztevőt, és nincs nehezebb annál, mint megérteni. – Maga meg én jó sok időt töltöttünk arrafelé, de komolyan azt hiszi, hogy valaha is megérti a közel-keleti terrorista „gonosztevő" mentalitását? – Honnét tudja, hogy arra a „gonosztevőre" céloztam? Ami a külföldi eseményeket illeti, csakugyan nem tiszta a kezünk. Sőt magunk gerjesztettünk sok problémát, amivel mára szembekerültünk. – Ez az oka, hogy manapság egyetlen értelmes indíték létezik: a pénz. Mint már mondtam, engem semmi más nem érdekel. Visszamegyek a szépséges szigetecskémre, és többé színemet sem látják. Részemről ennyi. – Ez brutálisan őszinte. – Hát maga miért csinálja? – Valami jobbért, mint a mostani. – Már megint az idealizmus? Higgye el, Tom, meg fogja bánni. Vagy belehal. – Nem idealizmus, még csak nem is fatalizmus, hanem egyszerűen gyakorlatba átültetett eszme. Jack kapitány lassan megcsóválta a fejét.

– Jóformán minden elképzelhető ügy mellett és ellen harcoltam már. Mindig lesz valamiféle háború. Eleinte a termőföldért meg az ivóvízért folyt, azután nemesfémekért, majd következett az emberi viszálykodás legnépszerűbb válfaja: „Az én istenem jobb, mint a tiéd." Egyre megy, hogy Jeremiásból és Jézusból, Allahból és Mohamedből vagy Brahmából és Buddhából merítjük a hitünket, valaki azt fogja mondani, nincs igazunk, és harcba száll miatta velünk. Én az űrlényekben hiszek, és pokolba az e világi istenekkel! A világegyetem ezermilliárd planétájának nagy összefüggésében nem vagyunk olyan baromira fontosak, és kész. Az emberiség különben is velejéig romlott. – Buddha az anyagiasság fölé emelkedett. Jézus az ellenség elfogadását hirdette. Ahogy Gandhi is. – Jézust elárulták, és meghalt a kereszten, Gandhit pedig megölte egy hindu, aki begurult attól, hogy Gandhi elnézően bánt a muzulmánokkal – hangsúlyozta Jack kapitány. Hemingway föl-alá járkált a szobában. – Emlékszem, apám elmagyarázta, hogy India függetlenné válásakor az angolok átrajzolták a határokat. El akarták különíteni a hindukat a muszlimoktól, de elavult térképeket használtak. Tizenkétmillió embernek kellett áttelepülnie, mert a britek totálisan elcseszték. És az ebből eredő zűrzavarban félmillióan veszítették életüket. Azt megelőzően pedig Irakot önkényesen tákolták össze, és ez sok olyan konfliktust idézett elő, amit ma is láthatunk. Tucatjával sorolhatnánk efféle példákat. Az erős országok eltapossák a gyöngébbeket, és később kibújnak az éppen általuk okozott problémák felelőssége alól. – Egyre az én tételemet bizonyítja, Tom, hogy velejéig romlottak vagyunk. – Az én tételem az, hogy sohasem tanulunk! – Hát aztán, maga azt hiszi, hogy tud jobb megoldást? Hemingway nem válaszolt. Jack kapitány távozni készült, de az ajtóban megállt. – Kétlem, hogy még találkozunk, hacsak végül nem egy déltengeri kis szigeten köt ki, mely esetben szívesen látom. Kivéve, ha menekül, mert akkor, barátocskám, csak magára számíthat.

26. fejezet Alex Ford, miután kilépett a bárból, a közeli falatozóban bekapott valamit. A pultnál bepréselte magát két drabális washingtoni zsaru közé, és eldiskurált bűnüldöző szaktársaival, meghallgatta az ezeréves vészjósló pletykákat. Azon szórakozott legjobban, hogy: „Mindenszentekkor messziről kerüljük el a metrót!" Személy szerint legszívesebben fölpattant volna a pultra, hogy ordítva adja mindenki tudtára, milyen gyönyörű nő hívta randizni. Ehelyett szép csöndben befalta a sajtburgert hasábburgonyával, és az áfonyás pitét, s leöblítette feketekávéval. Azután visszaindult a WTT-be, hogy megnézze az e-mailjét. Sykes továbbra sem válaszolt, bár érkezett tőle elektronikus visszaigazolás, hogy megnyitotta a neki küldött jelentést. Alex félig-meddig abban a reményben ténfergett a WTI folyosóin, hogy összefut Sykesszal, és megtudja, mi a helyzet a nyomozással. Alex több ezer jelentést írt már, de ez egyenesen a központba ment, ami egyáltalán nem gyakran fordult elő a magafajta közkatonáknál, akiket nem arra szemeltek ki, hogy följebb segítsék őket a vezetői ranglétrán. Ha az ember tudja, hogy az igazgató szeme fogja vizslatni az ő logikus fogalmazásra irányuló gyönge próbálkozását, könnyen libabőrös lesz a nyaka, és viszketni kezd. Elhaladt a szolgálatjelző tábla mellett, és észrevette, hogy a fényképét Simpsonéval együtt a „Különleges megbízatások" felirat alatt helyezték el. Ahogy a másik fotóról rá visszabámuló, kreol bőrű nőre nézett, a „J-Glo" nevet mormolta. Talán egyszerűen visszamehetne a csaj Alabamába. Apuci valószínűleg örülne. Még egy kicsit húzta az időt az íróasztalánál, majd úgy döntött, ha Sykes tényleg beszélni akar vele, majd megtalálja. Kinn a kapunál teleszívta a tüdejét a csípős éjszakai levegővel, és mosolyogva gondolt Kate Adamsre, azután rég nem érzett könnyedséggel indult el az utcán. Eszébe jutott, hogy hazamegy, de valójában beszélgetni szeretett volna valakivel. Csakhogy jó barátai egytől egyig nős titkosszolgálatosok voltak, ami azt jelentette, hogy amikor nincsenek szolgálatban, családjuk körében töltik értékes szabad óráikat. A WTI ifjú titánjaival meg nem sok közös témát talált. Ez rádöbbentette, hogy három röpke év múlva igencsak komoly döntéseket kell hoznia. Egyszerűen vonuljon nyugdíjba? Vagy igazoljon át másik kormányhivatalhoz, éljen legnagyobbrészt a titkosszolgálatos nyugdíjából, és tegye félre az új állásában kapott fizetést? Ezt hívták repetázásnak. Nem ütközött jogszabályba, és sok szövetségi ügynök folyamodott hozzá nyugdíjalapja fölhizlalása végett. Ezzel egyenlítettek, miután a piaci ár alatti közszférában dolgoztak. Felnőtt életének jó része emlékködbe borult, előbb kitapasztalta a dörgést a titkosszolgálatnál, nyolc különböző területi irodájánál kergette a zsiványokat, azután a személyvédelemhez került, ahol látástól vakulásig ide-oda röpködött, egyik városból, országból a másikba futkosott. Annyit idegeskedett mindenki más miatt, hogy nemigen ért rá önmaga miatt aggódni. Egyszeriben teljesen képtelennek is érezte magát erre. Honnét indult el? Mit csinált? Erezte, hogy pánikroham tör rá, olyan, amit nem orvosolhat egy újabb vermutkoktél. Bénultan ácsorgott egy utcasarkon, azon mélázott, mit kezdjen hátralévő életével, amikor csengett a mobiltelefonja. Először semmit sem mondott neki a kijelzőn megjelent név és hívószám, azután beugrott, hogy ez Anne Jeffries, a néhai Patrick Johnson menyasszonya. – Halló? – Nem gondolja, hogy tudtam volna róla, ha a férfi, akihez feleségül akartam menni, akivel le akartam élni az életemet, egy nyomorult drogdíler! A nő az utolsó szót úgy visította, hogy Alex elkapta a fülétől a telefont. – Ms. Jeffries... – Beperelem magukat. Beperelem az FBI-t meg a titkosszolgálatot. És magát is. Meg a társát, azt a repedtsarkú... – Hohó, lassabban a testtel! Megértem, hogy feldúlt... – Feldúlt? Az nem kifejezés, egy tejútrendszerben sincs azzal, amit érzek. Nem elég, hogy Patet meggyilkolták, most még a becsületét is sárba tiporják. – Én csak a munkámat próbálom végezni, Ms. Jeffries... – Tartogassa a szánalmas mentegetődzését az ügyvédemnek! – vágott a szavába a nő, és letette. Alex zsebre dugta a telefonját, és mély lélegzetet vett. Vajon kit hív ezután a nő? A Washington Postot? A CBS híradót? Az ő összes valaha létezett főnökét? Megpróbálta Jerry Sykes privát mobilszámát. A hangpostafiók jelentkezett, de Alex részletes üzenetet hagyott a megözvegyült menyasszonnyal folytatott rövid, ám annál kirobbanóbb társalgásról. Na jó, megtette, ami tőle tellett. A nőci várhatóan úgyis kiveri a huppot. Most aztán végképp nem akaródzott hazamennie. Mászkálni akart. És gondolkozni.

Kószálása, mint már oly sokszor, a Fehér Házhoz vezette. Biccentett néhány ismerős egyenruhás titkosszolgálatosnak, majd megállt, és szóba elegyedett egy ügynökkel, aki egy fekete Suburbanben ülve kávét vedelt. Annak idején együtt indultak a louisville-i területi irodánál, bár aztán másfelé kanyarodott az útjuk. Alex barátja elmondta, hogy a nagy ember ma este díszvacsorát ad, másnap pedig középnyugati kampányra indul, majd New Yorkban szeptember 11-i megemlékezésen vesz részt. – Örülök, ha egy elnök nem tétlenkedik – felelte Alex. A Fehér Ház némelyik lakója szétdolgozta az agyát, napi tizenkét órát gályázott, azután szmokingot öltött, megmutatta magát a washingtoni társasági életben, végül magánlakosztályában lógott a telefonon hajnalig. Más elnökök átlébecolták a napot, és korán bedobták a szundit. Alex sosem tartotta helyénvalónak az elnöki poszton a lébecolást. A Lafayette parkba ért, és meglepetten látta Stone sátrában a fényt. Gondolta, talán végre akad valaki, akivel igazán kibeszélgetheti magát. – Oliver? – szólalt meg halkan, miközben megállt a kivilágított sátor mellett. A sátorlap föllibbent, és egy ismeretlen férfival találta szembe magát. – Elnézést – mondta. – Kerestem valakit, de... – A, Ford ügynök! – lépett ki Oliver Stone. – Stone? Maga az? Stone mosolyogva dörzsölte meg simára borotvált arcát. – Nem árt, ha az ember időnként megújul... – Tegnap éjjel kerestem. – Adelphia mondta. Hiányoznak a sakkcsatáink. – Azt hiszem, nem jelentettem félelmetes ellenfelet. – Rengeteget javult az évek során – felelte elnézően Stone. Amíg Alex az elnöki személyvédelemben dolgozott, meglátogatta Stone-t, amikor csak feszített időbeosztása engedte. Eleinte a Fehér Ház körüli potenciális problémákat igyekezett figyelemmel kísérni. Akkoriban egy kilométeres sugarú körzetben ellenségnek tekintett mindenkit, aki nem viselt titkosszolgálati jelvényt, és Stone sem képezett kivételt. Valójában az keltette föl Alex érdeklődését, hogy Oliver Stone-nak mintha nem lett volna múltja. Hallotta rebesgetni, hogy Stone valaha kormányzati munkát végzett. Így hát megnézett minden adatbázist, ami csak eszébe jutott, hátha kiderül valami a pasas előéletéről, de egyszerűen semmit sem talált. Nem a nyilvánvalóan álnév, az „Oliver Stone" alapján keresett, hanem titokban megszerezte Stone ujjlenyomatát, s átfuttatta az FBI hatalmas automatikus ujjlenyomatazonosító rendszerén, az az AULAR-on. Hiába. Ezután továbbította a fegyveres szervezetek adatbankjaiba, a titkosszolgálat saját számítógépes nyilvántartásába és minden egyéb helyre, amit ki tudott gondolni. A legcsekélyebb eredmény nélkül. Az Egyesült Államok kormánya szempontjából Oliver Stone nem létezett. Egyszer követte Stone-t a temetői faházhoz. Utánanézett a temetőt birtokló felekezetnél, de ott semmit sem mondtak neki, Alex pedig nem tudott valószínűnek hangzó indokot fölmutatni, hogy erőltesse a dolgot. Néhányszor megleste Stone-t, amikor az a temetőben dolgozott, és miután a férfi elment, Alex fontolgatta, hogy átkutatja a faházat. Volt azonban valami Stone-ban, valami határozott méltóság és mélységes őszinteség, ami miatt végül elvetette az ötletet. – Szóval miért keresett? – kérdezte Stone. – Csak erre jártam. Adelphia azt mondta, gyűlésre ment. – Szereti kiszínezni a dolgokat. A barátaimmal találkoztam a sétányon. Esténként szívesen sétálunk arrafelé. – Egy pillanatra elhallgatott. – Na és mi újság a WTT-n? – Jó, hogy újra ügyeket kapok. – Hallom, meghalt egy alkalmazottjuk. – Patrick Johnson – bólintott Alex. – A Nemzetbiztonsági Veszélyelemző Központban dolgozott. Az valójában beolvadt az NHK-ba, engem annyiban érint az eset, hogy Johnson továbbra is egyfajta közös alkalmazásban volt. – Magát érinti? – kérdezte Stone. – Úgy érti, hogy dolgozik az ügyön? Alex habozott. Nem látta okát, hogy elhallgassa a részvételét, hiszen nem kifejezetten számított titkosnak. – Megbíztak, hogy szimatoljak körül, bár úgy tűnik, már megoldották az ügyet. – Erről nem hallottam. – Heroint találtak Johnson lakásán. Úgy gondolják, valamelyik üzletfele ölte meg. Anne Jeffries telefonhívását nem említette. Az nem volt publikus. – És maga mit gondol? – kémlelte az ügynök arcát Stone. Alex vállat vont. – Ki tudja? Meg aztán voltaképpen csak ráakaszkodtunk az FBI-ra. – De mégiscsak meghalt egy emberük. Kérdő tekintettel nézett a barátjára. – Tudom.

– Évek óta figyelem magát, Ford ügynök. Érdeklődő, szorgalmas, és jók az ösztönei. Szerintem latba kéne vetnie ezeket a képességeit ebben az ügyben. Ha a pasas nemzetbiztonsági szempontból kényes munkát végzett, nem ártana alaposan utánanézni. – A lényeget már elmondtam, Oliver. Esetleg nem drog áll a háttérben? – Ez az. Ha nem drog, akkor mi? Szerintem valakinek nagyon komolyan meg kellene vizsgálnia ezt a kérdést. A válasz talán a férfi munkájában keresendő. Gondoljon arra, hogy a házába csempészett kábítószer kézenfekvő megoldás valaminek az elleplezésére. Alex kétkedő arcot vágott. – Ez erősen valószínűtlen. És őszintén szólva, az NHK nagy darázsfészek ahhoz, hogy olyasvalaki piszkáljon bele, aki három év múlva nyugdíjba vonulna. – Három év nem olyan hosszú idő, Ford ügynök; közel sem olyan hosszú, mint amennyi ideje szolgálja a hazáját. És akár igazságos ez, akár nem, sajnos rendszerint az ember pályafutásának a végére szoktak emlékezni. – Ha pedig most elvétem a lépést, talán nincs is további pályám. – Csakhogy az sem mellékes, hogy az ember maga is a pályája végére emlékszik legélénkebben. Maga valószínűleg évtizedekig bánhatja majd, amit elront. Az pedig tényleg nagyon hosszú idő. Alex elköszönt Stone-tól, és visszaballagott a kocsijához. Volt logika abban, amit a pasas mondott. Bizonyos kérdések nem tisztázódtak Patrick Johnson halála körül. A kábítószerlelet valóban nagyon is kapóra jött, más részletek pedig egyszerűen nem illeszkedtek a képbe. Az igazat megvallva, Alex csak félszívvel nyomozott az ügyben, készségesen fogadta el az FBI irányvonalát és következtetéseit. Ráadásul más szinten is igazat kellett adnia Stone-nak. A balesete után azért maradt a titkosszolgálatnál, mert nem akart rokkantnyugdíjjal távozni. Hát nem, az sem illett hozzá, hogy egy nagyszabású ügyön alvajáróként átbotorkálva búcsúzzon a pályájától. A szakmai büszkeség ennél többet követelt. És ha az Egyesült Államok elnökei ne lébecoljanak, akkor a titkosszolgálat ügynökei se. Oliver Stone megvárta, amíg Alex eltűnt a szeme elől, azután a temetői faházához sietett. Onnan hívta föl a Miltontól kapott mobiltelefonon Calebet, és beszámolt neki a legfrissebb fejleményről. – Ezt a véletlen szerencsét nem szalaszthattam el – magyarázta. – De ugye arról nem szóltál, hogy láttuk a gyilkosságot? – Ford ügynök szövetségi zsaru. Nyilvánvaló, mi lett volna a kötelessége, ha szólok neki. Abban reménykedem, hogy előás valamit az NHK-nál, ami a mi lehetőségeinket meghaladná. – Nem sodorjuk ezzel veszélybe? Úgy értem, ha az NHK-sok lepuffantják a saját embereiket, nem fel-létlenül riadnak vissza egy titkosszolgálatos megölésétől. – Ford ügynök tehetséges ember, de azért nekünk is munkához kell látnunk az őrangyalaiként, nemde? Stone kinyomta a telefont, hirtelen eszébe jutott, hogy nem is vacsorázott, a konyhában kotyvasztott magának valami levest, és a kandallónál fogyasztotta el. Kicsit begyújtott, mert a temetőben évszaktól függetlenül mindig fázott. Ezután a kandalló melletti ódon karosszékébe telepedett egy könyvvel. Olvasmányainak igencsak tarkabarka gyűjteményét Caleb segítségével válogatta össze. Ennyi maradt: a barátai, a könyvei, néhány elmélet, egy-két emlék. Ismét a fényképalbumos dobozra pillantott, s bár ösztönösen érezte, hogy nem lesz jó vége, letette a könyvet, és a következő órát múltjában bolyongva töltötte. Elmerengett a lányáról maradt képeken. Az egyiken a kislánya kedvenc virágát, egy csokor százszorszépet szorongatott. Stone mosolyogva emlékezett vissza, hogyan ejtette ki a gyerek: szájszosszép. Egy másik fotón tortagyertyákat fújt el, pedig nem is volt születésnapja. Miután elesett valami üvegcserépen, több öltéssel varrták össze a kezét, és bátor viselkedése jutalmául kapta a tortát. A vágás helyén félhold alakú forradás maradt a jobb tenyerén. Stone mindig megpuszilta a heget, valahányszor karjába vette a kislányt. Olyan kevés emléke maradt róla, hogy görcsösen kapaszkodott mindegyikbe. Végül gondolatai visszakanyarodtak ahhoz az utolsó estéhez. A házuk nagyon elszigetelt helyen állt; a munkaadója ragaszkodott ehhez. Stone csak a támadás után értette meg, miért. Emlékezett a nyikorgásra, ahogy az ajtó kinyílt. Gyermeküktől elvágva, a feleségével épp hogy kisurrantak az ablakon, amikor megszólaltak a fojtott hangú lövések. Stone emlékezett, ahogy maga elé képzelte a fegyvercsövek végére húzott hangtompítót. Dübb – dübb – dübb! Gyilkos piócákként martak belé. Azután a felesége egyet sikoltott, és ezzel vége volt. Meghalt. Stone kettőt megölt a férfiak közül, akiket aznap éjjel a kivégzésére küldtek, a saját fegyverüket használta ellenük. Azután biztos helyre menekült. Akkor éjjel látta utoljára a feleségét meg a lányát. Másnap már olybá tűnt, mintha soha nem is léteztek volna. Kiürült a ház, a gyilkos támadás minden nyoma eltörlődött. Az évek során mindhiába próbálta fölkutatni a lányát. Betht. Elizabeth néven anyakönyvezték, de mindig így szólították: Beth. És azon az évtizedekkel ezelőtti pokoli éjszakán örökre elveszítette azt a csodaszép kislányt, a szeme fényét. Miután végre megtudta az igazságot az akkor éjjel történtekről, bosszúvágy marcangolta Stone-t, de történt valami, ami kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat. Az újságban a külföldi hírek között valami fontos személyiség erőszakos haláláról olvasott. A gyilkosságot nem sikerült felderíteni. A férfi feleséget és

gyermekeket hagyott hátra. Stone az egész gyilkosságon fölismerte hajdani munkaadója keze nyomát. Nagyon is ismerősen festett a kép. Ekkor eszmélt rá, hogy nem jár neki elégtétel, noha megölték a feleségét, és elvették tőle a gyermekét. Sok korábbi bűn száradt a lelkén, a hazafiság kétes köpönyege alá rejtve. Kitűnt hát, számos álnéven járta a világot. Viszonylag könnyen tehette; nagyon jól kiképezték rá. Jó néhány esztendeig kóborolt, mígnem az egyetlen útra lepett, amely nyitva maradt előtte. Oliver Stone lett, néma tiltakozó, aki észrevett és figyelemmel kísért Amerikában fontos dolgokat, amelyekkel mások mintha nem törődtek volna. Am ez eddig korántsem tudta ellensúlyozni ama két ember elvesztésének fájdalmát, aki mindennél többet jelentett neki. Ezt a terhet utolsó leheletéig cipelnie kellett. Amikor a hamvadó tűz mellett végre álomba merült, még könnyeitől nedvesen csillogtak az album sima lapjai.

27. fejezet Dzsamila hajnali ötkor kelt kis bérlakásában, a pennsylvaniai Brennan peremén. Alighogy megvirradt, elvégezte aznapi első imáját. Tisztálkodás után levette a lábbelijét, és kendőt kötött a fejére. Végrehajtotta az iszlám rituális mozdulatsorát: állás, meghajlás, arcra borulás az imaszőnyegen. Először elszavalta a sahádá-t, a muzulmán hitvallás lényegét: Lá Haha illá Allah, azaz „Nincsenek istenek, csak Isten." Azután a megnyitó szúra, a Korán első fejezete következett. Hangtalanul fohászkodott, csak ajkával formálta a szavakat. A szálát befejeztével átöltözött, és elkészült a munkába induláshoz, majd leült reggelizni. Ahogy körülnézett a csöppnyi konyhában, elgondolkodott a beszélgetésen, amelyet előző nap folytatott Lori Franklinnel. Dzsamila hazudott kenyéradójának, noha az amerikai asszony nem is sejthette, hogy megtéveszti. Dzsamilát hivatalos okmányai Szaúdi állampolgárnak mutatták. Ez, valamint női mivolta még a szeptember 11-ét követő időkben is egészen megkönnyítette amerikai beutazását. A valójában iraki születésű lány felekezetére nézve az iszlám szunnita ágához tartozott, miként a muszlimok több mint nyolcvan százaléka, bár Irakban ők alkották a kisebbséget. A régmúlt időkben a szunniták leginkább Mohamed próféta utódlásának kérdésében csaptak össze síita ellenfeleikkel, de mára az ellentétek megsokasodtak és elmérgesedtek. A síiták hite szerint a negyedik „igaz úton járó" kalifa, Ali ibn Abi-Tálib, Mohamed veje és unokatestvére az iszlám prófétájának véréből való tényleges mód. A síita muzulmánok ezért zarándokolnak Ravze-e-Sarifba, Ali kék mecsetbeli sírhelyéhez. A szunniták ezzel szemben úgy hiszik, hogy Mohamed nem jelölt ki utódot, ezért a próféta halála után a kalifák vették át az irányítást. Szunniták és síiták egyetértenek abban, hogy a kalifák egyike sem emelkedett prófétává; az a tény viszont, hogy a négy első kalifa közül három erőszakos halált halt, világosan jelzi a muszlim népesség éles megosztottságát az utódlást illetően. Szaddam Huszein világi uralma alatt Dzsamila vezethetett autót, míg Szaúd-Arábiában ezt nem tehette volna. A Szaúdiak a saría, vagyis iszlám törvénykezés igen szigorú formáját követik. Ez a szigor megköveteli, hogy a nők nyilvánosság előtt mindenkor hagyományosan szemérmes öltözékben mutatkozzanak, eltiltja őket a szavazástól, sőt még attól is, hogy férjük előzetes engedélye nélkül kilépjenek a házból. Ezeknek a szabályoknak a kérlelhetetlen, botforgató vallási rendőrség szerez érvényt. „Lecsapó tér" néven vált hírhedtté a rijádi óváros lőtere. Péntekenként itt büntetik meg mindenki szeme láttára azokat, akik vétettek a saría ellen. Dzsamila egyszer járt ott, és elszörnyedve figyelte, amint öt embernek levágták mindkét kezét, két másiknak pedig a fejét. Ennél sokkal enyhébb büntetésnek számít a falaka, a talpbotozás, amely nem hagy feltűnő nyomokat, bár az áldozat utána lábra sem tud állni a fájdalomtól. A külvilág jórészt már attól fogva szemet hunyt, hogy Ibn Szaúd király, Arábia meghódítója, aki a nevét adta az országnak, geológusokat szerződtetett vízkeresés céljából, ám ehelyett kőolajra bukkantak. Mivel bolygónk fekete aranyának nem kevesebb, mint egynegyede rejtőzik az itteni homoktenger alatt, az iparosodott nemzetek által áhított ásványkincs birtokában a Szaúdiak rendszerint kényük-kedvük szerint járhatnak el, nem kell megtorlástól félniük. Dzsamila azonban nem mindenben hazudott Franklinnénak. Minthogy Bagdadban élt, és Szaddam Huszeinhez hasonlóan a szunnitákhoz tartozott, valóban nagyjából a saját belátása szerint öltözködhetett, és valóban jó iskolába járt. Ennek ellenére megvetette az iraki diktátort. Barátokat és rokonokat veszített el, akik „eltűntek", miután szót emeltek a zsarnokság ellen. Irak amerikai megszállásakor a lány imádkozott, hogy megdöntsék Huszein önkényuralmát, és imái meghallgatásra találtak. Családjával együtt eleinte felszabadító hősökként üdvözölte az amerikaiakat és szövetségeseiket. Csakhogy hamarosan megváltozott a helyzet. Dzsamila egyik nap arra tért haza a piacról, hogy az otthonuk egy balul sikerült légi csapás miatt romhalmazzá vált. Egész családja odaveszett, két öccse is a halálát lelte. A tragédia után Dzsamilát moszuli rokonok vették magukhoz, de az amerikaiak iraki jelenléte ellen lázadók autóba rejtett pokolgépe mindannyiukkal végzett. Ekkor Dzsamila Tikritbe utazott, az unokatestvéréhez, de a háború miatt onnan is menekülni kényszerült. Attól kezdve otthontalanul hányódott, ő is a lényegében földönfutóvá vált, egyre népesebb tömeget gyarapította, amely újra meg újra a mind nagyobb létszámú lázadó hadsereg, valamint Amerika és szövetségesei közötti harcokba keveredett. Az egyik ilyen csoportban ismerkedett meg egy férfival, aki azt állította, hogy az amerikaiak közönséges gyarmatosítók, csak a drágalátos olajuk érdekli őket. Hangoztatta, hogy minden muszlim köteles visszaütni az iszlám ezen ellenségeinek. Mint a legtöbb muszlim, Dzsamila addig csak a „nagy dzsihádot", az iszlám hit jobbításáért lélekben vívott harcot gyakorolta. Ez a férfi nyilvánvalóan másfajta dzsihádról, a „kis dzsihádról", a szent háború elképzeléséről beszélt, amely a hetedik században az iszlámmal együtt keletkezett. Dzsamila először értelmetlen halandzsaként utasította el a férfi érvelését, de ahogy a helyzet egyre kilátástalanabbá vált, a lány kezdett jobban hallgatni rá és a hozzá hasonlókra. Szavai az első kézből tapasztalt borzalmakkal alátámasztva lassanként értelmet nyertek a

fiatal nő számára, aki mindenét elveszítette. A kétségbeesés és reménytelenség hamarosan valami mást szült: haragot. Dzsamila nemsokára Pakisztánban, majd Afganisztánban találta magát, ahol olyasmikre képezték ki, amik azelőtt meg sem fordultak a fejében. Afganisztánban burkát hordott, befogta a száját, szót fogadott I férfiaknak. Piacra járt, és amit vásárolt, a lebernyeg alá dugta, úgyhogy egészen kidagasztotta. A burkába az arc előtti részen hálót illesztenek. Úgy alakítják ki, hogy megfossza a nőket a perifériális látástól. Ha egy asszony meg akar nézni valamit, arrafelé kell fordítania a fejét. Azt mondják, így a férj mindig tudja, mire figyel a felesége. Sokan még a tálibok uralmának megszűntével sem vetették le a burkát, de Dzsamila látta, hogy még a burkát eldobó nők sem válnak igazán szabaddá, mert férjük, fivéreik, sőt fiaik szabályozzák életük minden mozzanatát. A kiképzés hónapjai után Dzsamila az Egyesült Államokba indult sorstársai sokaságával. Valamennyien hamis iratokat kaptak, és valamennyiüket az az izzó vágy hajtotta, hogy visszavágjanak az ellenségnek, aki tönkretette az életüket. Dzsamilának azt tanították, hogy Amerikában minden gonoszság. Hogy a nyugati élet és értékrend tökéletes ellentétben áll a muszlim hittel, sőt legfőbb célja az iszlám teljes megsemmisítése. Hát hogy ne harcolt volna ilyen szörnyeteg ellen? Amerikában töltött első heteit részben egyhangúság, részben szemnyitogató élmények jellemezték. Heteken át nem sok dolga akadt, csak üzeneteket hozott-vitt. Ugyanakkor először láthatta saját szemével Amerikát, a hatalmas ellenséget. Néha egy afgán nővel ment vásárolni, akit megdöbbentettek a bolti áruk csomagolásán ábrázolt emberek. A tálibok alatt minden ilyen képet letakartak. Kiderült, hogy az amerikaiak testes, farkasétvágyú emberek, és sosem látott autókat vezetnek. Az üzletek tele vannak, az emberek mindenféle ruhát hordanak. Férfiak és nők ölelkeznek az utcán, sőt csókolóznak is idegenek előtt. És olyan gyorsan mozgott minden, hogy Dzsamila alig tudta követni. Úgy tetszett, mintha a távoli jövőbe vetődött volna. Megrémítette, de furcsa módon érdekelte is mindez. Azután kiemelték a csoportból, amellyel Amerikába érkezett, és egy másik városba vitték, ahol további kiképzésben részesült. Új személyazonosságot kapott, és ajánlóleveleket. Ezenkívül egy egészen különleges autót is, amelyet most vezetett. Brennanbe küldték, ahol Franklinék dadaként alkalmazták. Élvezte a munkáját, szívesen foglalkozott a fiúkkal, de ahogy telt-múlt az idő, hazavágyott. Úgy látta, Amerika egyszerűen nem neki való. Dzsamila mindig is sóvárogva gondolt arra, hogy majd elvégzi a háddzsot, vagyis elzarándokol az iszlám legszentebb helyére, a hidzsázi Mekkába, Mohamed szülővárosába. Gyermekkorában sokat meséltek neki családtagjai, akik visszaemlékeztek a muszlimok életének e mindennél jelentősebb eseményére. A kislány elképzelte, hogy a szent nagymecset, az al-maszdzsid al-Harám körül keringve imádkozik. A zarándoklat el-Muzdalifában, a próféta esti imájának színhelyén huszonegy kavicsot gyűjtenek a sátán mínai jelképes megkövezéséhez. Két-három napot töltenek Mínában különféle szertartásokkal, majd visszatérnek Mekkába. Azok, akik végrehajtották a zarándoklatot, nevükhöz toldhatják a hádzsi címet. Dzsamilát kislány korában különösen vonzották azok az elbeszélések, amelyekben megelevenedett a zarándoklatot követő négynapos ünnepség, az id al-adha, vagyis az áldozati ünnep, más néven a nagy ünnep. Azt is alig várta, hogy régi egyiptomi szokás szerint, amit olykor más muszlimok is utánoztak, otthona bejáratára festve örökíthesse meg, milyen közlekedési eszközzel tette meg a zarándoklatot. Dzsamilának azonban a hazájában kirobbant háború miatt nem nyílt lehetősége, hogy eljusson Mekkába. Most már nem hitte, hogy valaha is sort keríthet rá. Sőt nagyon valószínűtlennek tartotta, hogy egyáltalán visszatérhet a szülőföldjére, hacsak nem koporsóban. Összecsomagolta a munkához szükséges holmikat, és lement a kocsijához. A jármű hátsó rakterébe pillantott, ahol olyan, utólag beépített extra felszerelés rejtőzött, ami a gyártónak álmában sem jutott volna eszébe. Brennan központjában Jack kapitány éppen nyélbe ütötte az üzletet, új ingatlana, egy autójavító műhely megvásárlását. Az elegáns öltönyben feszítő, választékos külsejű „üzletember" átvette a kulcsokat, köszönetet mondott az eladónak és képviselőjének, mielőtt Audi kabriójával elhajtott. Azok mosolyogtak, megszámolták a pénzüket, és sok szerencsét kívántak neki. Nektek is sok szerencsét! – gondolta Jack kapitány. – És sok szerencsét Brennan városának is. Ráfér. Néhány perc múlva Jack kapitány egy út szélén leparkolt, bekapcsolta kézi számítógépét, fölment a világhálóra, és belépett a csevegőoldalra. A mai film az Óz, a nagy varázsló volt. Emlékezett, hogy gyermekkorában látta. Valószínűleg a legtöbb nézővel ellentétben, mindig a szolgává tett szárnyas majmokkal rokonszenvezett, sajnálta őket sanyarú sorsuk miatt. Most üzenetet hagyott, amelyben találkozót kezdeményezett a parkban. Az autójavító műhely a mostani művelet kulcsfontosságú elemét képezte, és itt jutott szerephez a nő. Jack kapitány tudta, ha a nő nem jár sikerrel, az ő egész munkáját meghiúsítja. Bizonyos dolgok nem derülnek ki arctalan e-mailekből, például az, hogy valakiből nem hiányzik-e a feladat elvégzéséhez szükséges akaraterő. Az ilyesmiről személyesen kell meggyőződni.

Borúsra és kissé hűvösre fordult az idő, úgyhogy a park szinte elnéptelenedett. Jack kapitány egy padon ült, újságot olvasott és kávézott. Előzőleg fél órát töltött alapos terepszemlével, addig ki sem szállt a kocsijából. Mikroszkopikusan kicsiny valószínűséggel bírt, hogy valaki megfigyelés alatt tartja, de aki efféle tevékenységet űz, nem sokáig maradhat életben, ha ilyen csekély, mégis sorsdöntő részletek miatt elbukik. Az első oldalakat igen fontos hírek töltötték meg. Az értéktőzsde tegnap a tegnapelőtti lanyhulást követően meglepő erősödésnek indult. Javában dúlt a fociszezon, az úgynevezett „futballháború". Legalábbis azok nevezték így, akik sosem tapasztalták meg az igazit. Jack kapitány arról is értesült, hogy egy filmcsillag – minő döbbenet! – elhagyta a feleségét egy másik filmcsillag miatt. Majd arról a szenzációs leleplezésről olvasott, hogy valami rockzenész élő koncerten play backre énekelt. Meg hogy autóba rejtett pokolgép ölt meg három izraelit ama végeérhetetlen küzdelemben. Izraeli illetékesek közölték, hogy a megtorlás nem sokáig várat magára. Hát persze, ezt Jack kapitány is jól tudta. Az izraeliekkel nem szórakozik az ember. Jack kapitány igen bátor, harcedzett férfiú létére is óvakodott attól, hogy közvetlenül szembehelyezkedjen az izraeliekkel. A hírlap hátsó oldalain eldugott beszámolókban azt olvasta, hogy Afrikában továbbra is milliók halnak meg AIDS-ben. Ezután átfutott egy cikket arról, hogy a fekete földrészen tomboló polgárháborúk több millió emberéletet követelnek. Egy újabb írás azt fejtegette, hogy a világ egyik fele a legsötétebb nyomorban tengődik. Nap mint nap gyermekek ezrei halnak meg egyszerűen azért, mert üres a hasuk. Jack kapitány letette az újságot. Nem nagyon szokott moralizálni; élete során sok embert ölt meg. Ha létezik mennyország és pokol, tudta, hol kap majd örök szálláshelyet. Na de most komolyan, színpadi tátogás a címoldalon? Először a gyerekeket hallotta meg, de nem nézett arra. Azután a hinta lengésére fülelt, majd megkezdődött a körbe-körbe szaladgálás. Mosolygott az apróságok vidám sivalkodásán. Végül elcsitult a gyerekzsivaj. Újabb percek teltek cl, azután kocsiajtók nyílása és csukódása hallatszott. Kisvártatva léptek közeledtek. Kimért, higgadt léplek. Egyszer csak halkan megreccsent a másik pad közvetlenül a háta mögött, valaki helyet foglalt. Jack kapitány abban a pillanatban fölemelte az újságját. – Szerintem ebben az idényben semmi sem tartóztathatja föl a Steelerst – jegyezte meg. – Én inkább a Patriotsra fogadok – felelte a másik. – Biztos? – Tudom, mit beszélek. Ha szemernyi kétségem lenne, semmit sem mondanék. Miután így azonosították egymást, Jack kapitány a tárgyra tért. – Franklinéknél minden rendben? – Igen, a legnagyobb rendben – válaszolta Dzsamila. – Minden menetrend szerint, nem hoznak zavarba váratlan helyzetekkel? – Egyszerű az életük. A férfi állandóan dolgozik, az asszony állandóan szórakozik. Jack kapitány kihallotta a megjegyzésből a rosszallást. – Úgy gondolod? – Tudom. – A lány egy pillanatra elhallgatott. – Az amerikaiak undorítóak. – Csak nem? – Disznók! Egytől egyig gonoszok! A férfi erre mondott egy szót arabul, amitől Dzsamila elnémult. – Idehallgass! – mondta határozottan Jack kapitány. – Némelyik amerikai rossz, és némelyik muszlim is rossz. A legtöbben azonban szeretnének békében és viszonylagos boldogságban élni, otthont teremteni, családot alapítani, Istenhez imádkozni, és méltósággal meghalni. – Tönkreteszik a hazámat! Azt mondják, Irak egyet jelent az al-Kaidával meg a tálibokkal. Ez őrültség. Mindannyian tudjuk, hogy Huszein és Bin Laden halálos ellenségek voltak. A tizenkilenc szeptember 11-i merénylő közül pedig tizenöt Szaúdi. Most mégsem látok amerikai harckocsikat Rijád utcáin, csak Bagdadban. – Tudom, megbuktattak egy embert, akinek ők segítettek hatalmon maradni. De Irak nem birtokol egy darabot Amerikából, mint a Szaúdiak. Azonkívül minden „nagy" civilizáció lemészárol másokat, akik az útjában állnak. Megkérdezheted a témáról az indiánokat, de ha a más muszlimokkal szembeni muszlim kegyetlenkedésről akarsz hallani, eredj, nézd meg a kurdokat! – Most ezt mondja. Pont most mondja! De miért? Miért?! – Azért – válaszolt Jack kapitány higgadt, de továbbra is nagyon határozott hangon –, mert a harag, amit tévedésből szenvedélynek hiszel, egymagában romba döntheti mindazt, amiért dolgoztunk. Összpontosítanod kell, nem pedig gyűlölködnöd. A gyűlölet esztelenségekre készteti az embert. Nem tűröm az esztelen gondolkodást, megértetted? Csönd támadt. – Megértetted? – Meg – felelt végre Dzsamila. – Változott a terv. Tulajdonképpen kicsit világosabb. Szeretném, ha most nagyon figyelmesen végighallgatnál, azután addig gyakorolnád ezt az új menetrendet, amíg álmodban is meg nem tudod csinálni. Miután befejezte az új tudnivalók részletezését, a lány megszólalt:

– Ahogy mondja, így könnyebb. Ezen az úton járok Franklinékhez. – Pontosan. De mindent számításba kell vennünk. Azon a bizonyos napon, ha Franklinok időbeosztása megváltozik, márpedig megváltozhat, mert nem mindennap látogatnak elnökök a városba, valaki majd készenlétben áll. Emlékszel, mit kell mondanod? – „Vihar közeledik" – felelte Dzsamila. – De nem hiszem, hogy szükség lesz rá. – De ha mégis szükséges, akkor meg kell tenni – jelentette ki szigorúan, arabul a férfi. – És ha eljön a vihar? – kérdezte rövid tétovázás után a lány. – Akkor megteszed, amiért idehoztak. De ha elkapnak... akkor meglesz a jutalmad. A fidáíja jutalma. Dzsamila mosolyogva szegezte tekintetét a felhős égbolt egy pontjára, ahol kikandikált a nap. Még senki sem nevezte őt fidáíjának, önfeláldozónak. Még akkor is arra a pontra meredt, amikor Jack kapitány elment. Elment, mert megtudta, amit akart.

28. fejezet – Azt hittem, lezárták az ügyet – csodálkozott Jackie Simpson, ahogy Alex kocsijával elhajtottak a WTT-ből. – Ezt egy szóval sem mondtam. – Az FBI megtalálta a kábítószert; te benyújtottad a jelentésedet. Azt mondtad, visszamész pénzhamisítókat hajkurászni meg őrt állni. Jól emlékszem, mert akkor adtad a káprázatos karrierútmutatást is. – Anne Jeffries tegnap este telefonált. Azt mondta, a drog csak kamu. Azzal fenyegetődzött, hogy beperel bennünket. – Összevissza hadovál. Különben sem perelhet be azért, hogy a munkánkat végeztük. Mintha bizony mi csempésztük volna a heroint Johnson házába. A francba! – És ha valaki más csempészte oda? – pillantott rá Alex. – Minek csempésztek volna drogot a házába? – nézett vissza kétkedő tekintettel a lány. – Azt nekünk kell kiderítenünk. Ez az ügy kezdettől fogva nem gömbölyű. – Mindjárt kigömbölyödik, ha elfogadjuk a tényt, hogy Patrick Johnson egy kazal pénzt keresett drogüzérkedéssel; nősülés előtt állt, és nem látott kiutat. – Ha nem látott kiutat, minek vállalta egyáltalán a nősülést? – Talán a kis Annié a slampos külseje dacára szupernő az ágyban, és nem adja alább jegygyűrűnél. Úgyhogy a pasi kinyögi a sorsdöntő kérdést, azután meggondolja magát. Úgy érzi, csapdába esett, és nincs más kiút, mint bekapni a pisztolyát. – Ugye most viccelsz? – Nem sokat tudsz a nőkről, mi? – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy egy idő után kicsit uncsi, ha az ember csak a férfi kéjvágyának tárgya. A nők tartósabb kapcsolatra vágynak, brilles típusúra. A férfiak hódításokra vágynak. – Köszi a teljes emberi faj beskatulyázásáért, értékes felvilágosítással gazdagodtam. – Akkor tessék, egy másik teória: Johnson droggal üzérkedett, de a nősülés miatt ki akart szállni a buliból. Ebből az üzletből nem lehet csak úgy visszavonulni, így aztán az üzletfeleitől kenyérpirító helyett golyót kapott nászajándékba. – Azon a szigeten, ahol az első randevúját bonyolította? Erről honnét tudhattak volna? – Talán Anne Jeffriestől, a hölgyeménytől, aki most annyira hangoskodik, hogy a szíve csücske sosem foglalkozott kábszerrel. – Szóval hazudik? – Vagy hihetetlenül buta, vagy pedig tudott a drogról. – De ha a nőcit nem zavarta a dolog, akkor a pasi minek ölte meg magát? – Talán ő tényleg ki akart szállni, de éppen a néni nem akarta. Alex a fejét csóválta. – Na most meg már a csaj paktál le a drogosokkal, és kinyírja a vőlegényét? – Ez is hangzik olyan hihetően, mint a te elméleted. – Szerintem Anne Jeffries akkor sem tudna megkülönböztetni egy kiló heroint egy csomag porcukortól, ha lenyomnánk a torkán. – Tökmindegy. – Simpson karba tette a kezét. – Akkor hová megyünk? – Emlékszel a két fickóra, Reinkére és Petersre, akikkel a Roosevelt-szigeten találkoztunk? Fölhívtam őket. Befejezték a kézírás elemzését, és gondoltam, megtudjuk, mi az eredmény, visszavesszük a búcsúlevelünket, azután körülszimatolunk. – Körülszimatolunk! – kiáltott föl a lány. – Tudod, hogy amikor az elnök az NHK-ba megy, a titkosszolgálatosokat egyes emeletekre föl sem engedik vele, mert aTÜK-ös jogosítványunk nem elégséges hozzá? – Ja, tudom. Mindig bepöccenek tőle – mondta Alex. – Akkor mire számítasz, mit találunk ott? – A nyomozáshoz tudnunk kell, mit csinált Johnson az NHK-nál. – Hová lett a pasas, aki nem akarta elcseszni az utolsó három évét? Alex megállt egy piros lámpánál, és a lányra nézett. – Ha attól félnék, hogy elcseszem, most rögtön leadhatnám a jelvényemet. Minthogy pedig nem szándékozom ezt tenni... – Ez a könnyfakasztóan hazafias felismerés most fogalmazódott meg benned? – Tulajdonképpen egy régi barátom vezetett rá tegnap éjjel.

A lámpa zöldre váltott, újra elindultak. Alex újra a lányra pillantott, aki közben kigombolta a kosztüm-kabátját, és a férfi most hirtelen észrevette. – Az egy 0,357-es SIG. Jackie nem nézett rá. – A másik pisztolyom kicsit nehéz volt. Alex azt is észrevette, hogy nem viseli a szokásos rikító díszzsebkendőjét. A 7-es úton már Fairfax megye nyugati részén haladtak, amikor Simpson végre ismét megszólalt. – Tegnap este apámmal vacsoráztam. – És hogy van a szenátor úr? – Jól értesülten – hangzott a tömör válasz. Alex bölcsen hallgatott. Amikor az NHK biztonsági főkapujához értek, Alex ámulva méregette az előttük terpeszkedő épületegyüttest. – Az anyjuk szemit! Mekkora lehet az NHK költségvetése? – Titkos, akárcsak a miénk – felelte Simpson. Majdnem egy órába tellett, hogy bebocsátást nyerjenek, de – tiltakozásuk dacára – még e hosszas ellenőrzés után is le kellett adniuk a pisztolyukat. Két fegyveres őr kísérte őket végig a folyosókon, meg egy dobermann; az utóbbi folyton Alex nadrágszárát szaglászta. – Nehogy elfelejtsd, hogy egy csapatban játszunk, öcsi! – tréfálkozott az ebbel Alex. Az őrök még csak el sem mosolyintották magukat. A két titkosszolgálatost egy kis szobában ültették le, és azt mondták nekik, hogy várjanak. Hát vártak. Vártak és vártak. – Képzelődöm, vagy tényleg idegen országba léptünk? – kérdezte Alex savanyú képpel, miközben galacsinná gyűrt egy darab papírt, és elvétette a szemétkosárra irányzott hárompontost. – Nem én akartam idejönni – csattant föl a társa. – Nekem tele az íróasztalom a WTT-nél aktákkal, amiken dolgozhatnék, hogy építsem a saját karrieremet. Mire Alex válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és Tyler Reinke lépett be rajta, Warren Petersszel a sarkában. – Kit látnak szemeim? – szólalt meg Alex, miközben színpadiasan nézegette az óráját. – Örvendek, hogy végül sikerült idejutniuk. – Elnézést a várakozásért – mondta Reinke fesztelenül. Valami papírt vett elő, és mindannyian a szoba közepén álló kis asztalhoz telepedtek. – A búcsúlevélen található kézírás egyezik a Johnsonéval – közölte Reinke. – Semmi kétség. Átadta az elemzést a titkosszolgálatosoknak, hogy megvizsgálhassák. – Ez nem meglepő – mondta Alex. – Hol a búcsúlevél? – A laborban. – Értem. – Alex várt, de a két másik férfi nem szólt semmit. – Kérem vissza. – Hogyne, rendben – mondta Peters. – Egy kis időbe telhet – tette hozzá Reinke. – Reméltem, hogy ezt mondják, mert szeretnénk körülnézni Johnson irodájában, és beszélni a munkatársaival. Egy kicsit fölmérni, milyen jellegű munkát végzett. Bamba tekintetek meredtek Alexre. – Az sajnos nem lehetséges – mondta Peters. – Ez emberölési nyomozás, fiúk. Nem ártana egy kis együttműködés. – Ami az együttműködést illeti, elvégeztük maguk helyett a kézíráselemzést. Azonkívül eléggé világos, hogy a pasas öngyilkosságot követett el. Az FBI is erre a következtetésre jutott. – A látszat néha csal – vágott vissza Alex. — És effajta ügyeknél követelmény az érintett személy munkahelyének vizsgálata. – Patrick Johnson munkaterülete szigorúan titkos – jelentette ki határozottan Reinke. – Nincs kivétel. A maguk titkos ügykezelési jogosítványa nem elegendő. Ellenőriztem. Alex előrehajolt, és Reinke szemébe nézett. – Öt esztendeig őriztem az Egyesült Államok elnökét. Az Összfegyvernemi Terroristaelhárító Akciócsoportnál dolgoztam, amikor maga még pomponlányokkal döngetett a főiskolán. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága ülésein őrködtem, amikor olyan államügyekről váltottak szót, amiktől maguk mindketten a minőségi konfekciópantallójukba piszkítanának. – A TÜK-ös jogosítványuk nem elegendő – hajtogatta Reinke. – Hát az öreg hiba – mondta Alex, mert azzal bízlak meg, hogy nyomozzak ebben az ügyben. Na most választhatjuk a sima utat, de a rögöset is. – Vagyis? – kérdezte Peters. – Vagyis szerezhetek bírói végzést, hogy átkutathassam Johnson munkahelyét, és beszélhessek a kollégáival, vagy pedig beengednek szépszerével, TÜK-ÖS elégtelenség ide vagy oda.

Reinke elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nincs az a bíróság széles e hazában, amelyik házkutatási végzést bocsátana ki ezekre a helyiségekre. – No lám, a nemzetbiztonsági kártyát próbáljuk kilátszani? – kérdezte lekicsinylően Alex. – A titkosszolgálat folyton azzal próbálkozik – hárított Peters. – Nem efféle ügyekben. És hadd emlékeztessem az urakat, hogy immár a Belbiztonsági Minisztérium a főnököm, nem pedig a pipogya Pénzügy. – Jó. A belbiztonsági miniszter pedig Carter Graynek referál. – Marhaság, mindketten a kormány tagjai. – Befejezték a péniszméricskélési vetélkedőt? – vágott közbe Simpson. – Mert kezd hülyén festeni. Nyílt az ajtó, és Reinke meg Peters talpra ugrottak. Carter Gray meredt rájuk a küszöbről. Alex döbbenten figyelte, amint Gray odalép Simpsonhoz, átöleli, és megcsipkedi a pofiját. – Egyre szépülsz, Jackie. Mi újság? – Voltam már jobban is – felelte a lány, morcosan nézett Alexre, majd visszafordult Grayhez. – Ez itt a társam, Alex Ford. Gray biccentett. – Örvendek, hogy megismerhetem, Alex. – Köszönöm, miniszter úr! – Tegnap apuval vacsoráztam – mondta Simpson. – Megint együtt kéne vadásznunk őzre a szenátor úrral. A múltkor egy hatos agancsot zsákmányoltam. Azóta cserbenhagyott a szerencsém. – Majd szólok neki. – Mit tehetek értetek? A lány elmondta, hogy szeretnének körülnézni Patrick Johnson irodájában. – Közöltem velük, hogy hiányzik a szükséges TÜK-ös jogosítványuk, uram – szólt közbe Reinke. – Hát persze. – Gray Simpsonra pillantott. – Gyere, Jackie, lekísérlek benneteket. – Hátranézett Reinkére és Petersre. – Távozhatnak – mondta kurtán. A két férfi nyomban kimenekült a helyiségből. Ahogy Gray a folyosón vezette a titkosszolgálatosokat, Alex Simpson fülébe súgta: – Jesszusom, nem mondtad, hogy ismered Carter Grayt. – Nem kérdezted. – Na és honnan ismered? – A keresztapám.

29. fejezet Mialatt Alex és Simpson az NHK-nál próbáltak zöld ágra vergődni, Oliver Stone a Fehér Ház közelében, egy parkban sakkozott. Játékbeli ellenfele, amúgy régi barátja, Thomas Jefferson Wyatt, általánosan ismert nevén T. J. már csaknem negyven esztendeje dolgozott a Fehér Ház konyháján. T. J. az Egyesült Metodista Gyülekezet tagjaként segítette gondnoki álláshoz Stone-t a gyülekezet által fenntartott Sion-hegy temetőben. Ha az időjárás engedte, Stone és Wyatt gyakran sakkoztak Wyatt szabadnapjain. Tulajdonképpen a sakk révén barátkoztak össze. Stone most a tőle megszokott fontolgatás nélkül lépett, és a hátrányos következmény nem is váratott magára, mert Wyatt leütötte a vezérét. – Mi baj, Oliver? – kérdezte Wyatt. – Nem rád vall, hogy ekkorát hibázz. – Csak valami jár a fejemben. – Stone hátradőlt a padon, és fürkész pillantást vetett barátjára. – Úgy tűnik, a mostani főnököd négy évet hosszabbít. Wyatt vállat vont. – A konyhából egyik elnök majdnem olyan, mint a másik, akár republikánus, akár demokrata. Enni mindegyik eszik. De félreértés ne essék, ez most rendesen teszi a dolgát. Jól bánik velünk, megbecsüli a munkánkat. A titkosszolgálatosokat is, pedig tudod, azokat nem mindenki szokta megbecsülni. Az ember azt hinné, hogy nagyra tartják azokat, akik hajlandók felfogni a másnak szánt golyót. – Wyatt megcsóválta a fejét. – Hányinger, hogy miket láttam ilyen téren. – Apropó, titkosszolgálat, tegnap éjjel találkoztam Ford ügynökkel. Wyatt földerült. – Na az rendes ember. Meséltem neked, hogy miután Kitty meghalt, és tüdőgyulladással feküdtem, majd mindennap benézett hozzám, amikor a városban járt. – Emlékszem. Stone előrelépett az egyik futójával. – Tegnap láttam, hogy Carter Gray leszállt a Fehér Háznál – jegyezte meg. – A titkosszolgálatosok fújnak rá. Ott csak az elnök helikoptere szálljon le, és kész. – Carter Gray rangja megengedi, hogy ő találja ki a szabályokat. Wyatt vigyorogva előrehajolt, és suttogóra fogta a hangját. – Olyan pletyit hallottam róla, amit csípni fogsz. Stone közelebb húzódott. Sakkjátszmáik során olykor viszonylag ártatlan hírmorzsák is elhangzottak. A fehér házi kiszolgáló személyzet jobbára hosszú időn át dolgozik ott, s tagjai híresek mind a munkájukban tanúsított precizitásukról, mind pedig az elnöki család számára ennél is fontosabb diszkréciójukról. Stone-nak csak évek alatt sikerült annyira bizalmas viszonyt kialakítania Wyatt-tel, hogy szót ejtsenek a Fehér Házban lezajlott akár leghétköznapibb eseményekről. – Az elnök fölkérte Grayt, hogy szeptember 11-én kísérje el New Yorkba, tudod, az emlékhelyre, ahol ünnepi beszédet tart. Wyatt elhallgatott, egy arra járó után nézett. – És? – kérdezte Stone. – És Gray kerek perec elhárította. – Ez kicsit erős, még Graytől is. – Jó, te is tudod, mi történt a feleségével meg a lányával. – Persze. Stone évtizedekkel ezelőtt ismerkedett meg Barbara Grayyel, aki már akkor is nagyszerű teremtés volt, olyan részvevő lélek, amilyennek a férje sohasem mutatkozott. Stone-ban azonnal tisztelet ébredt iránta, később is csak azért hibáztatta, hogy férj terén rossz az ízlése. – Azután az elnök arra kérte Grayt, hogy menjen el vele abba a pennsylvaniai városba, amelyik Brennanre változtatta a nevét. – Erre ő? – Kétszer nem lehet visszautasítani a nagy embert. – Nem hát – értett egyet Stone. Mindketten elhallgattak, Wyatt a táblát tanulmányozta, azután lépett, s Stone huszárja felé közeledett a bástyájával. – Úgy látom, Graynek is megvan a maga baja – mondta Stone, miközben a lehetőségeit mérlegelte. – Az a Patrick Johnson nevű fickó, akit holtan találtak a Roosevelt-szigeten, az NHK-ban dolgozott.

– Igen, a nagy házban is beszélik. – Az elnököt nem nyugtalanítja? – Azok ketten nagyon jóban vannak, úgyhogy ha valami sár hullik Grayre, óhatatlanul az elnökre is fröccsen belőle. Nem most lépett le a falvédőről az öreg. Ragaszkodó típus, de van esze. -T. J. körülpillantott. – Nem szokásom mindent kikotyogni. Ezt mindenki tudja. – Biztos, hogy az NHK és a Fehér Ház alaposan megdolgozza a sajtót, mert a reggeli hírekben nem sokat mondtak az ügyről. – Tudom, hogy az elnök késő este egy csomó szendvicset meg kávét rendelt. A választás a finishez közeledik, és az öregnek nem hiányzik semmi grimbusz. Márpedig egy hulla jókora grimbusz. Miután befejezték a sakkjátszmát, és Wyatt elment, Stone még egy ideig elgondolkozva üldögélt. Szóval Gray elmegy Brennanbe? Érdekes. Stone úgy vélte, kissé meredek húzás a várostól ez a névváltoztatás, de szemlátomást kifizetődött. Épp távozni készült, amikor meglátta, hogy Adelphia közeledik két pohár kávéval. Az asszony leült, és a kezébe nyomta az egyik poharat. – Most kávézunk és beszélgetünk – nyomta meg az utolsó szót. – Ha nem mész megint gyűlni – tette hozzá tréfásan. – Nem, dehogyis megyek, Adelphia. És köszönöm a kávét! – Stone elhallgatott. – Honnét tudtad, hogy itt találsz? – Mintha az ilyen nagy titok. Hová mész, amikor sakkot játszol? Mindig ide. Azzal a feketével, aki a Fehér Házban dolgozik. – Nem tudtam, hogy ennyire kiszámítható a mozgásom – mondta kissé bosszúsan. – Férfiak mindig számíthatók ki. Szereted a kávédat? – Nagyon finom. Hm, ez nem olcsó kávé, Adelphia. – Nem iszom kávét százszor is mindennap. – De van rá pénzed? Adelphia az új ruhát méregette. – Miért? És neked van pénzed? – Van állásom. És a barátaim is segítenek. – Nekem segít senki. Dolgozom minden pénzért. Stone maga is meglepődött, hogy még sosem kérdezte erről az asszonyt. – Mit dolgozol? – Varrok mosodának. Dolgozom, amikor akarok. Fizetnek jól. És adnak olcsó szobát. Azután veszek kávét, amikor akarok. – Hálás dolog lehet, ha valaki ért az ilyesmihez – mondta Stone szórakozottan. Elhallgattak, különösebb érdeklődés nélkül nézegették a kis parkban járó-kelő embereket. – A sakkmeccsben te lettél a győző? – törte meg végül a csendet Adelphia. – Nem. A figyelmetlenségem és az ellenfél hozzáértése egyenlő mértékben felelős azért, hogy vereséget szenvedtem. – Apám volt nagyon ügyes a sakkban. Ő volt, hogy mondják... – Az asszony láthatólag keresgélte a megfelelő szót. – Az apám volt olyan... wielky mistrz. – Nagy bajnok? Ja, nem, úgy érted, nagymester. Az szép. – Te beszélsz lengyelül? – nézett élesen Stone-ra. – Egy kicsit. – Voltál Lengyelországban? – Nagyon régen – felelte a férfi, a kávéját hörpölgette, és figyelte, ahogy a szellő szelíden libegteti a lejük fölött a lombokat. – Jól értem, te onnan való vagy? – kérdezte kíváncsian. Adelphia még sosem beszélt a származásáról. – Születtem Krakkóban, de azután a családom költözött Bialystokba. Én még gyerek voltam, költöztem én is. Stone mindkét városban megfordult, de nem állt szándékában elárulni. – Én igazából csak Varsót ismerem, és mint mondtam, régen jártam arrafelé. Alighanem még a születésed előtt. – Haha, ezt kedvesen mondod. Még ha hazudod is! – Az asszony letette a kávéját a padra, és Stone-ra szegezte a tekintetét. – Nagyon sokkal fiatalabbnak látszol, Oliver. – Hála neked és a boszorkányos ügyességednek, ahogy az ollóval meg a borotvával bánsz. – És a barátaid is nem ezt gondolják? – A barátaim? – pillantott Adelphiára a férfi. – Láttam őket. Újra az asszonyra nézett. – Ja igen, föl szoktak keresni a Lafayette parkban. – Nem, úgy értem, a gyűléseiden láttam őket. Stone próbált nyugodtnak mutatkozni a megdöbbentő szavak hallatán.

– Követtél a gyűléseimre? Remélem, nem nagyon unatkoztál. Vajon mit látott vagy hallott? – Lehet, hogy valamit hallottam, lehet, hogy valamit nem hallottam – mondta tartózkodóan az asszony, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Ez mikor volt? – kérdezte Stone. – Na végre figyelsz rám. – Adelphia közelebb húzódott, és megpaskolta a kezét. – Ne aggódjál, Oliver, nem vagyok kém. Látok, de nem hallok. És amit látok, az marad nálam mindig. Mindig marad nálam. – Nem mintha különösebb látni- vagy hallanivaló akadt volna. – Igazságot keresed, Oliver? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Ahogy mondja a táblád, az igazságot akarod. Látom én. Olyan ember vagy, aki azt keresi. – Attól tartok, az évek múltán egyre csökken az esélyem, hogy meg is találjam. Adelphia váratlanul a parkon átvánszorgó különös alakra pillantott. Bárki, aki a legutóbbi tíz évben Washington utcáin járt, találkozhatott ezzel a szívszaggató látvánnyal. A férfi karja helyén egy-egy rövid, csupa csont és bőr csonk lógott. A lába olyan borzasztóan kifacsarodott, hogy csoda, hogy egyáltalán talpon tudott maradni. Rendszerint még télen is lenge öltözékben, cipő nélkül mászkált. Lábfejét sebhelyek és kelések borították, lábujjai furcsán meghajlottak. Általában üres tekintettel meredt maga elé, állandóan folyt a nyála, és a mellére csorgott. Úgy hírlett, beszélni sem tud. Nyakában zsinórra akasztott erszény himbálódzott. Rongyos ingére gyerekes ákombákomokkal a „segíts" szót írták. Stone már számos alkalommal adott neki pénzt, és tudta, hogy a Pénzügyminisztérium közelében, egy gőzkivezető rácshoz jár aludni. Az évek során megpróbált segíteni rajta, de a férfinak teljesen elborult az elméje. Arról nem volt tudomása, hogy valamelyik állami szerv lépéseket tett volna a szerencsétlenért. – Istenem, az az ember, az a szegény ember! A szívem szakad meg, ahogy szenved – mondta Adelphia. Odasietett a férfihoz, néhány dollárt húzott elő a zsebéből, és az erszénybe tette. A férfi gagyogott neki valamit, azután továbbvánszorgott egy közeli embercsoport felé. Ott is rögtön kinyíltak a tárcák és retikülök a kedvéért. Ahogy Adelphia visszaindult a helyére, Stone mellé, egy nagydarab férfi lépett elé, és elállta az útját. – Nem nézek ki olyan szarul, mint az a ficere, de korog a gyomrom, és porzik a vesém – mordult rá. Zsíros haja az arcába lógott, a ruházata azonban nem látszott különösebben viseltesnek. Viszont hullámokban áradt a testéből a gyomorforgató bűz. – Nekem több nincs – felelte ijedt hangon Adelphia. – Hazudsz! – rántotta magához a karjánál fogva a férfi. – Ide azt a tetves pénzt! Mielőtt Adelphia akár csak sikolthatott volna, Stone mellette termett. – Azonnal eressze el! – rivallt rá a jó huszonöt évvel fiatalabb és sokkal erősebb alkatú férfira. – Tűnés, öregfiú! Ez nem tartozik rád. – A hölgy a barátom. – Azt mondtam, tűnés! A felszólítást lendületes ökölcsapás követte, amely telibe találta Stone állát. Oliver az arcát tapogatva rogyott a földre. – Oliver! – sikoltotta Adelphia. A parkban erre többen rákiáltottak a férfira, és valaki elszaladt, hogy rendőrt hívjon. Miközben Stone föltápászkodott, a férfi rugós kést húzott elő a zsebéből, és Adelphiának szegezte. – Ide a pénzt, vagy csúnyán megváglak, ribanc! Stone váratlanul előrelódult. A férfi elengedte Adelphiát, hátratántorodott, elejtette a kést, minden ízében remegve térdre esett, majd kínjában rángatózva hanyatt vágódott. Stone fölvette a kést, azután nagyon szokatlan módon fogta a tenyerébe. A támadó fölé hajolt, föltépte a gallérját, lemeztelenítette a férfi vastag nyakát, kidagadó artériáit. Egy másodpercig úgy tűnt, fültől fülig fölhasítja azt a nyakat, ahogy a kés hegye veszedelmesen megközelített egy lüktető eret. Oliver Stone szemében olyan fény villant, amilyet az elmúlt harminc-valahány évben gyakorlatilag egyetlen ismerőse sem láthatott. Stone keze azonban hirtelen megállt a levegőben, fölnézett Adelphiára, aki zihálva figyelte. Abban a pillanatban nem volt világos, melyik férfitól fél jobban. – Oliver? – szólongatta halkan. – Oliver? Stone a földre dobta a kést, fölállt, és leporolta a nadrágját. – Istenem, te vérzel! – kiáltotta Adelphia. – Vérzel! – Semmi bajom – mondta Stone, noha alig állt a lábán, és ingujjával megtörölgette véres száját. Hazudott. Az ütés kegyetlenül fájt. Úgy érezte, menten szétrobban a feje, és hányinger környékezte. A szájába nyúlt, és kirántott egy fogat, ami az ökölcsapástól kilazult. – Nem semmi bajod! – erősködött Adelphia, ahogy figyelte. Egy nő futott oda hozzájuk. – Már jönnek a rendőrök. Nem esett bajuk? Stone megfordult, és látta, hogy egy járőrkocsi áll meg bekapcsolt villogóval a járda mellett.

– Biztos mindent meg tudsz magyarázni a rendőrségnek – hadarta Adelphiának kissé zavarosan, mert földagadt az ajka. Ahogy elbotorkált, az asszony utánaszólt, de Stone nem nézett hátra. Mialatt a rendőrök odamentek, és kérdezgetni kezdték, Adelphia egyre csak arra tudott gondolni, amit az imént látott. Oliver Stone a mutatóujjával a férfi oldalába bökött a bordáinál. Ettől az egyszerű mozdulattól az a felbőszült, behemót ember magatehetetlenül zuhant a földre. Az pedig, ahogy Stone megmarkolta a kést, mélyen fölkavarta Adelphiát, méghozzá egészen személyes okból. Csak egyszer, jó néhány éve Lengyelországban látott valakit így kést fogni. Az a férfi KGB-s volt, és azért jött, hogy erőszakkal elvigye Adelphia nagybátyját, aki a szovjetek ellen agitált. Adelphia akkor látta utoljára élve a bácsikáját. A rokon megcsonkított holtteste harminc kilométerrel odébb egy kiapadt falusi kútból került elő. Ahogy Adelphia körülnézett, meghökkent. Oliver Stone eltűnt.

30. fejezet Itt dolgozott Patrick Johnson – mondta Carter Gray íves kézmozdulat kíséretében. Alex lassan fogta föl az egészet. A közepén nyitott, összesen körülbelül fél futballpályányi teret bokszok szegélyezték. Minden íróasztalon lapos képernyős számítógép állt, szerverek zümmögtek a háttérben. Kosztümös-öltönyös dolgozók ültek a helyükön teljesen munkájukra összpontosítva, vagy pedig a közlekedőkön jártak-keltek, és olyan rejtjeles szakzsargonban társalogtak a fejbeszélőjükön, hogy Alex minden szövetségi nyomozói gyakorlatával a háta mögött sem értette. Erezhető volt a feszített tempó. Ahogy Gray néhány sarokboksz felé vezette őket, Alex egyik-másik számítógépen arcokat, zömmel közel-keletieket látott fölvillanni, és a képernyő egyik oldalán adatok gördültek alá, vélhetőleg az ábrázolt személyekéi. Papírból viszont egyetlen fecni nem sok, annyit sem látott. – Igen, papírmentesek vagyunk – tájékoztatta Gray. Alex meghökkent a közléstől. A gondolatolvasást is fölvette a műsorába a pasi? – Legalábbis az itteniek. Én még ma is jobb szeretem a kezembe venni az anyagot. A miniszter megállt a többinél nagyobb egyik rekesz előtt, amelyet derékig érő térelválasztó helyett embermagasságú vett körül. – Ez Johnson irodája. – Ha jól sejtem, valamiféle vezető beosztásban dolgozott – jegyezte meg Simpson. – Igen. Pontosabban a terrorizmussal összefüggésben gyanúsítottak teljes adatnyilvántartását felügyelte. Amikor átvettük az NBVK-t, összevontuk a személyzetét és a nyilvántartását a miénkkel. Ezzel ideális egyeztetés alakult ki. Mindazonáltal természetesen nem kívántuk teljesen kizárni a titkosszolgálatot, Johnson és mások ezért működtek közös alkalmazásban. Gray ezt nagylelkűen jelentette ki, Alex azonban a lilikében körülnézve egészen mást gondolt. Szép, de haszontalan csont. Tekintete az irodában lévő egyetlen személyes tárgyon pihent meg. Johnson íróasztalán Anne Jeffries kis, bekeretezett fotója állt. Alex konstatálta, hogy amikor a nő rendesen kicsípi magát, nagyon is csinos. Fölmerült benne a kérdés, vajon ügyvédhez fordult-e már. A következő pillanatban egy másik férfi lépett oda hozzájuk. Tom Hemingway kezet nyújtott Alexnek, és rávillantotta mosolyát. – Úgy nézem, Ford ügynök, a fedettségemnek fuccs. – Nagyjából – felelte Alex, és majdnem fölszisszent a csontropogtató szorítástól. Gray fél szemöldöke fölszaladt. – Maguk ismerik egymást? – Kate Adams, az igazságügy jogásza révén, akivel együtt dolgoztam, miniszter úr. – Jackie Simpson, titkosszolgálat – lépett elő Simpson. – Tom Hemingway. – Örvendek a szerencsének. A nő elismerően méregette a jóképű Hemingwayt, amíg el nem csípte Alex rosszalló pillantását. – Éppen megmutattam nekik Patrick Johnson irodáját, és elmagyaráztam, mit dolgozott nálunk – mondta Gray. – A titkosszolgálat részéről ők nyomoznak a halála ügyében. – Ha gondolja, uram, innen átveszem. Tudom, hogy értekezletre várják. – Tom sokkal jobban ért a számítógépekhez, mint én – mondta Gray, nem egészen az igazsághoz híven, de sosem dicsekedett az erősségeivel, nehogy éppen ez az önhitt magatartás változtassa gyönge pontokká őket, mint oly gyakran megesik. – Ne felejtsd el átadni a papádnak, amit mondtam, Jackie! – búcsúzott el tőlük. – Tehát pontosan mit is keresnek? – kérdezte Hemingway. – Alapvetően azt szeretnénk megérteni, mivel foglalkozott itt Johnson – válaszolta Alex. – A miniszter úr azt mondta, a terrorista gyanúsítottak adatnyilvántartását felügyelte. – Úgy van, egyebek között. Azt hiszem, a legjobban azzal jellemezhetném, hogy az adatellenőrök olyanok nálunk, mint a vezető légi forgalomirányítók, akik arra ügyelnek, hogy minden zökkenőmentesen illeszkedjen. Az adatbázisokat folyamatosan új értesülésekkel frissítik. És karcsúsítottuk is a rendszert. Az FBI, a kábítószer-felügyelet, a Belbiztonsági Minisztérium, az alkohol-, dohány-, lőfegyver- és robbanószer-felügyelet, a CIA, a VHSZ és a többiek mind külön adatbázissal dolgoztak. Rengeteg átfedés és téves információ fordult elő, az egyes szervek semmiképpen nem férhettek hozzá teljes mélységben mások nyilvántartásához. Többek között ez a probléma vezetett szeptember 11-éhez. Most viszont mindent itt kezelünk, de a többi hivatal éjjel-nappal hozzáférhet. – Nem kockázatos egy kissé, hogy mindent egy helyen tartanak? – Természetesen működtetünk biztonsági háttérközpontot – mondta Hemingway.

– Hol? – kérdezte Alex. – Az sajnos bizalmas. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. És ne feledjék, hogy a rendszerünk nem helyettesíti az FBI-féle AULAR-t – utalt Hemingway az automatikus ujjlenyomatazonosító rendszerre. – Mi terroristákra utazunk, nem pedofilekre és bankrablókra. Ezenkívül fölvásároltunk magáncégeket, amelyek hírszerzési adatbányászatra és más műszaki területekre szakosodtak. – Az NHK magánvállalatokat vásárolt föl? – kérdezte Alex. Hemingway bólintott. – A kormánynak nem szükséges újra föltalálnia a kereket a magánszektor után. A szoftverünk számos adatbázisból szó szerint előás több ezermilliárd bájtnyi információt, és sémákat szerkeszt, gyanúsítottakra jellemző megnyilvánulásokat, magatartásmintákat meg tevékenységi modelleket ismer föl, amik mind-mind felhasználhatók a nyomozásban. Ügynökeink tenyérben elférő eszközöket, például zsebben hordható kézi számítógépet kapnak, ami lehetővé teszi, hogy azonnal hozzáférjenek ezekhez az adatbázisokhoz. Egyetlen lekérdezéssel megszerezhetnek egy-egy témára vonatkozó minden információt. Hihetetlen cucc ez. – Hogyan képesek eredményesen felügyelni ekkora rendszert, ha szüntelenül új infókkal bombázzák magukat? – érdeklődött Alex. – Miután az összes többi hivatal anyagai átkerültek, jókora restanciát kellett ledolgoznunk, és köztünk szólva, becsúsztak gikszerek, sőt párszor le is fagyott a rendszer. De most már olajozottan működik. Johnsonra meg a többi itteni kollégára hárult a feladat, hogy felügyeljék, továbbá biztosítsák az adatbevitel pontosságát. Ez rendkívül munkaerő-igényes terület. – Szóval nem olyan szélsebes. – A sebességnek semmi haszna, ha téves az információ – vetette ellen Hemingway. – Noha igyekszünk mindent lehetőleg naprakészen és precízen nyilvántartani, a tökély természetesen megvalósíthatatlan. – Tudna mutatni néhány példát? – kérdezte Simpson. – Hogyne. Hemingway leült Johnson íróasztalához, és egy biometrikus olvasóra helyezte a tenyerét. Azután billentyűket ütögetett a számítógépen, és a képernyőn egy arc, valamint ujjlenyomat és egyéb azonosító adatok jelentek meg. Alex váratlanul önmagára meredt, és láthatólag mindarra, amit valaha is tett, amióta kibújt az anyaméhből. – Fiatal korodban elmarasztaltak szeszesital-fogyasztásért – mondta Simpson az egyik bekezdés elolvasása után. – Ezt elvileg törölték a nyilvántartásból – vágta rá Alex. – Meggyőződésem, hogy a hivatalos nyilvántartásból valóban eltávolították – felelte Hemingway. – Egyébként hogy viselkedik a nyaka? Úgy tűnik, elég komisz sérülést szenvedett. – Az orvosi leleteimet is begyűjtötték? Mi a fene történt a magánélettel? – Bizonyára átsiklott az apró betűs rész fölött a 200l-es hazafias törvényben. – Hemingway leütött még néhány billentyűt, mire újabb kutatási terület bukkant föl. – Sűrűn jár a Bekap bárba. – A nevezett italmérésből származó hitelkártya-bizonylatok jegyzékére mutatott. – Nyilván az ennivaló Kate Adams jelenléte is befolyásoló tényező. – Tehát valahányszor használom a hitelkártyámat, maguk tudják, mivel foglalkozom? – Ezért fizetek mindig készpénzzel – közölte önelégülten Hemingway. Bebillentyűzött még néhány parancsot, és Jackie Simpson fotója, digitalizált ujjlenyomata meg alapvető adatai jelentek meg. – Ez téves – mutatott az egyik sorra a nő. – Birminghamben születtem, nem pedig Atlantában. – Látják, még az NHK sem csalhatatlan – mosolygott Hemingway. – Gondom lesz rá, hogy helyreigazítsák. – Rossz fiúk is akadnak itt, vagy maguk kizárólag zsaruk után kémkednek? – kérdezte Alex. Hemingway még néhány billentyűt leütött, és új arc tűnt föl. – Ezt a férfit Adnán er-Ríminek hívják, azaz hívták. Egy másik terrorista ölte meg Virginiában. Mint láthatják, bizonyítottan elhunyt. Ezt jelzi a jobb felső sarokban a koponya a lábszárcsontokkal. Kissé avítt ötlet, nem tudom, ki állt elő vele, de eléggé egyértelműen mutatja az illető személy pillanatnyi állapotát. – Hemingway megnyitott egy ablakot. – Itt látható az ujjlenyomat. A nyilvántartásban szereplő digitális nyomat alapján határozottan azonosítottuk er-Rímit. – Johnson rendelkezett olyan információval, ami valaki számára értékes lehet? – Úgy vélem, Ford ügynök, általában véve az NHK minden dolgozója hozzájuthat információkhoz, amelyek hazánk ellenségei számára értékesek lehetnek. Ezért vizsgáljuk az előéletet és végzünk szigorú szűrést. – Jobb megoldás nincs – mondta Jackie. – És Patrick Johnson hirtelen vagyonosodása nem nyomta meg a vészcsengőt? Hemingway bosszúsnak látszott. – Kellett volna. Ezért fejek fognak hullani. – De nem a magáé – jegyezte meg Alex. – Nem, ez nem az én felelősségem – felelte Hemingway.

– Mázli. Szóval ha nem a drogból származott Johnson jövedelme, maga szerint akkor sem valószínű, hogy itteni titkokat adott el? – Nem valószínű, de nem is lehetetlen. A drogot azonban megtalálták a házában. – Nem bánja, ha beszélünk Johnson néhány munkatársával? – Meg tudom szervezni, de sajnos a beszélgetéseiket meg kell figyelnünk. – Hm, akár a börtönben, csak itt mi vagyunk a jó fiúk – mondta Alex. – Mi is azok vagyunk – vágott vissza Hemingway. Egy óra elteltével, miután beszéltek Johnson három kollégájával, az derült ki, hogy egyikük sem ismerte igazán, Johnson magánéletét. Visszakapták a fegyverüket, majd Hemingway kikísérte őket. – Minden jót! – búcsúzott, mielőtt az automata ajtó bezárult mögöttük. – Kösz a sok segítséget! – morogta Alex. A kocsijukig két marcona gépkarabélyos követte őket. – Valamelyikük nem akarja esetleg fogni a kezemet, fiúk, hátha váratlanul megvadulok? – kérdezte tőlük Alex. Visszafordult, és undorodva lépkedett tovább. – Ez tiszta időpocsékolás volt – állapította meg Simpson. – Mint a nyomozói munka kilencven százaléka. Te aztán igazán tudhatnád – mérgelődött Alex. – Miért kaptad föl a vizet ennyire? – Téged talán nem borít ki az, ami odabent folyik? A francba, szinte azt vártam, hogy előkerül egy fotó, amin épp elveszítem a szüzességemet. – Nekem nincs rejtegetnivalóm. És miért voltál olyan seggfej Tómmal? – Azért voltam olyan seggfej Tómmal, mert nem kimondottan kedvelem a szemétládát. – Remek, azt hiszem, ez a hozzám fűződő kapcsolatodat is megmagyarázza. Alex nem bajlódott válaszadással. Viszont odapörkölt egy adag gumit az NHK makulátlan aszfaltjára, miközben elhúzott a nyavalyába Big Brother-falváról.

31. fejezet Néhány perccel Alex és Simpson távozása után Hemingway elhaladt az NHK folyosóján Reinke meg Peters mellett, és kurtán biccentett. Tizenöt perccel ezután Hemingway elhajtott. Újabb tíz perc múltán Reinke és Peters ugyanígy tettek. Egy nagy és drága bevásárlóközpontban találkoztak, kávét vettek, és elindultak az üzletek között. Már bekapcsoltak egy zavarókészüléket, nehogy valaki lehallgathassa őket, és mindannyian komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megbizonyosodjanak arról: senki sem szegődött a nyomukba. A kémkedés fontos szabálya, hogy az ember vigyázzon, nehogy a saját hivatala kémkedjen utána. – Próbáltuk megakadályozni, hogy benézhessenek Johnson irodájába – mondta Peters –, de aztán betoppant Gray. – Tudom – felelte Hemingway –, azért mentem le. Még csak az hiányozna, hogy Carter Gray fölfigyeljen a témára. – Mi a helyzet Forddal és Simpsonnal? – Ha túl közel jutnak, vannak lehetőségek, hogy elbánjunk velük. A búcsúlevélen találtunk ujjlenyomatot, és lefuttattuk. – Egyezett valakiével? – kérdezte Reinke. – Igen. – És ki az? – kérdezte Peters. – A zakózsebedben van. Hemingway felhörpintette a kávéját, és eldobta a poharat. Peters előhúzta a papírdarabot, amelyet Hemingway valamikor a zsebébe csúsztathatott. Elolvasta a nevet: Milton Farb. – Évekkel ezelőtt az NHK-ban dolgozott, mint számítógépes rendszerszakértő, de valami agybaja miatt kezeltetnie kellett magát. Benne volt a telefonkönyvben, úgyhogy nem volt nehéz lenyomozni, e-mailben kódolva átküldtem a személyi anyagát. Figyeljétek, és valószínűleg elvezet benneteket a többiekhez. De előbb mindig mindent egyeztessetek velem! Ha nem muszáj, nem nyírjuk ki őket. Elsétált az egyik irányba, miközben Reinke és Peters újult erővel indultak el a másikba. Carter Gray visszatért az irodájába, lebonyolított néhány telefont, egyet a Fehér Házzal is, majd egy sor rövid értekezletet tartott. Ezután hozzáfogott egy újabb feladathoz, amely több órát vett igénybe. Ha az elnök úton volt, Gray pedig nem tudta elkísérni, és nem is találkozhattak menet közben, akkor védett vonalon videotelefon-beszélgetés formájában ejtették meg a napi tájékoztatót. Gray jellemzően minden alkalommal a nap jó részét fordította ennek előkészületeire, pedig tudta, hogy a leglényegesebb pontok igen röviden összefoglalhatók. – Elnök úr, az általunk ismert világ a vesztébe rohan, részben a mi jóvoltunkból, és ez ellen nem sokat lehetünk. Többé-kevésbé garantálhatom viszont, hogy amíg továbbra is több százmilliárd dollárt költünk belbiztonságra, az amerikaiak zömét nem fenyegeti veszély. Maroknyi ember azonban kellő kurázsival, vakszerencsével és plutóniummal minden költséges fáradozásunkat meghiúsíthatja. Akkor aztán bármi megtörténhet, még az is könnyen előfordulhat, hogy mindannyian meghalunk. Van kérdése, uram? A tájékoztató előkészítése helyett most éppen furikázni támadt kedve, de azt nem tehette. Az elnökhöz hasonlóan a titokminiszter sem vezethetett maga; a nemzetbiztonság szempontjából annyira létfontosságúnak ítélték, hogy nem ülhetett volánhoz. Persze istenigazából inkább horgászott volna, és mivel azt most bottal meg csalival nem művelhette, hát úgy döntött, megpróbálkozik a horgászás egy másik válfajával, amelyhez igencsak értett. Beütött a laptopján egy névlekérést. Öt perc múlva meg is kapta a kívánt információt. Nem mondhatta, hogy az NHK személyzete nem hatékony. Egyik legragyogóbb húzásának tartotta, hogy az NHK ellenőrzése alá vont össze minden terrorizmusellenes adatbázist. Ez pontosabbá tette a rendszert, ugyanakkor nyomjelezte az NHK-nak a többi hírszerző ügynökség tevékenységét. Ha például a CIA-sek információt igényeltek valamiről, akkor bele kellett nyúlniuk az NHK valamelyik adatbázisába, így Gray rögtön tudta, mit keresnek. Csodálatosan bevált a dolog, s lehetővé tette, hogy Gray a hivatali hatékonyság leple alatt hírszerző testvérszervezetek után kémkedjen. Megosztott képernyőn rendezte el a képeket és adatokat, hogy egyidejűleg nézegethesse az összesét. Jó néhány férfi bámult vissza rá. Szinte mind közel-keletiek, valamennyiüket megfelelőképpen nyilvántartásba vette az NHK. És mind meghaltak már, sokan más terroristák kezétől. Sorsukat az egyes képek jobb felső sarkában díszelgő, koponyás-lábszárcsontos jelzés erősítette meg. Akadt közöttük egy mérnök meg egy vegyész, egyúttal robbanószer-szakértők is. Egy további, Adnán er-Rími bátor harcos volt, akinek az idegei a küzdelem hevében sosem mondták föl a szolgálatot. Hat másik azért vesztette életét, mert a furgonjukban, amelyben ültek,

működésbe lépett – nem derült ki, véletlenül-e, vagy valakinek a szándékából egy robbanószerkezet. A helyszín iszonyatos látványt nyújtott, holttestek helyett testrészeket kellett összegyűjteni. Al-Zaváhiri kivételével e férfiak egyike sem szerepelt a terrorizmussal gyanúsítottak „kiemelt listáján", de Amerika így is örvendhetett, hogy nincsenek az élők sorában. Gray nem sejthette, hogy er-Rími és a többiek fotóját ravaszul módosították. Nem is azoknak a képei voltak, akik valójában elhaláloztak. Digitális ötvözetei voltak például er-Ríminek és az er-Rímiként azonosított halottnak. A módosítást úgy végezték, hogy ne üssenek el gyanús mértékben az illetők esetleg még valahol kallódó „korábbi" fényképeitől. Ez időt és számottevő szakértelmet igényelt, de megérte. Az NHK adatbázisában föllelhető fotók alapján immár gyakorlatilag lehetetlenné vált ezeknek az araboknak az azonosítása. Ugyancsak ragyogó húzásként nem hagytak hátra „arcot" a halottakon az azonosításukhoz. Természetesen teljes egészében kicserélték az ujjlenyomatokat, amelynek alapján egyértelműen azonosíthatták őket. Az ujjlenyomat sohasem hazudik. Persze a digitális korban semmi sem sérthetetlen. És mégis, Carter Gray ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendjén. Lekattintotta a nyilvántartást, és úgy döntött, jár egyet az NHK területén. Úgy gondolta, a saját lábán gyaloglás még nem tilos. Ahogy kilépett az épületből, fölnézett az égre, tekintetével követte a Lufthansa egyik 747-esét, amely a Dulles reptérre igyekezett, és gondolatai a múltba levédtek. Pályája elején a CIA szupertitkos, mára elhagyott kiképző létesítményébe vezényelték. Az épületet, amelyet a fővárostól valamivel több mint kétórányira lévő, de azonos nevű virginiai település közelében a környező erdő rendkívül jól elrejtett szem elől, CIA-s szóhasználatban 511/A körzetként emlegették, ékes bizonyítékaként annak, hogy mégiscsak létezik hivatali humorérzék. Nem hivatalosan azonban rendszerint Gyilok-hegy néven utaltak rá. Az NHK nemrégiben lépéseket tett, hogy a már hosszú ideje bezárt helyet újból megnyissák, mint terrorista gyanúsítottak kihallgatóközpontját. Az Igazságügyi Minisztérium azonban megneszelte, mi készül, és az eljárás jelentősen lelassult. Később pedig a kubai Guantánamói-öböl, az iraki Abu Graib börtön dicstelen ügye és az afganisztáni Sóakna börtönfiaskó együttes hatásaként az újramegnyitás tervei a sztornírozás határára kerültek. Gray mégsem aggódott. Az országon kívül rengeteg hely szolgálhatott ugyanerre a célra. Az amerikai és nemzetközi jogszabályok egyaránt megtiltották a foglyok kínvallatását. Gray már sok bizottság előtt tanúsította, hogy az általa felügyelt hírszerző szervek betartották ezeket a jogszabályokat, és gyakorlatilag minden egyes szavával hazudott. Na de azok a kiváló és jámbor törvényhozók, akik se egy kukkot nem beszéltek arabul, se Omán vagy Türkmenisztán fővárosát nem tudták volna megnevezni asszisztencia nélkül, vajon tényleg azt képzelték, hogy így működik a világ? A hírszerzés mocskos szakma, amelyben folyton hazudnak és folyton meghalnak. Az a tény, hogy az Egyesült Államok elnöke egy másik ország választott tisztségviselőinek meggyilkolását fontolgatta, önmagában bizonyítja a világpolitika bonyolultságát. Gray visszatért az irodájába. Még egy pillantást akart vetni ezekre a „halottakra", akik valamiképpen jelentős szerephez juthattak a jövőjében. Isten óvja Amerikát, ha igen.

32. fejezet Mihelyt Alex visszaért a WTT-be, e-mailen elküldte friss jelentését Jerry Sykesnak. Erre az üzenetre azonban az elsővel ellentétben villámgyors válasz érkezett. A telefonáló nem egyszerűen arra utasította, hogy keresse föl Jerry Sykes, vagy akár a VKÜ irodáját. Parancsot kapott, hogy azonnal jelentkezzen a titkosszolgálat központjában, méghozzá egyenesen az igazgatónál. Alex úgy gondolta, ez aligha jó jel. A központ elég közel volt ahhoz, hogy gyalog menjen, és ki is használta az alkalmat. A friss levegőn töltött idő lehetőséget adott, hogy fontolóra vegye a titkosszolgálat utáni jövőjét, amely hamarabb elkövetkezhetett, mint eddig képzelte. Három esztendővel hamarabb. Mostanáig csak párszor találkozott a jelenlegi igazgatóval, társasági eseményeken, és az a néhány perc egészen kellemes csevejjel telt. Alex ösztönei azt jósolták, hogy ez a találkozás korántsem olyan haverkodós légkörben fog zajlani. Néhány perc múlva belépett az igazgató tágas irodájába. Ott volt Jerry Sykes, bár láthatólag próbált beleolvadni a kanapéba, amelyen gubbasztott, közvetlenül mellette pedig Alex nem kis meglepetésére Jackie Simpson ült – Megkérhetem, hogy csukja be az ajtót, Ford? – kérdezte Wayne Martin, a titkosszolgálat igazgatója. Csukja be az ajtót. Nem kimondottan kecsegtető előjel. Alex eleget tett a felszólításnak, majd leült, és várta, hogy Martin belekezdjen. A testes férfi, aki előszeretettel hordott csíkos inget jókora kézelőgombbal, munkája révén jutott idáig a ranglétrán, többedmagával ő tette például harcképtelenné John Hinckleyt, miután az Reaganre támadt. Most egy előtte fekvő dossziét tanulmányozott. Alex egy gyors pillantást vetett rá, és úgy vélte, az az ő személyi anyaga. Hát ez tényleg nem sok jót ígért. Martin becsukta az aktát, íróasztala szélére telepedett, és megszólalt. – Máris a tárgyra térek, Ford ügynök, mert akár hiszi, akár nem, ma még rengeteg dolgom van. – Értettem, igazgató úr – mondta gépiesen Alex. – Röviddel ezelőtt az elnök telefonált. A különgépéről. Egy sor kampányeseményre indult, és szakított időt arra, hogy fölhívjon maga miatt. Ezért van most itt. Alex testéből mintha az utolsó cseppig elillant volna a vér. – Az elnök úr miattam hívta igazgató urat? – Kitalálja, milyen okból? Alex most Sykesra pillantott, aki a padlószőnyeget tanulmányozta. Simpson ránézett ugyan, de nem tűnt segítőkésznek. – Patrick Johnson ügyével kapcsolatban? Alex alig hallotta a saját hangját. – Talált, süllyedt! – bömbölte Martin, és öklével akkorát csapott az asztalra, hogy mindenki összerezzent. – Ha már így ráhibázott, akar még egyet tippelni, hogy mit művelt, amivel telefonálásra késztette az Egyesült Államok elnökét? Alex szájában nem maradt nyál, de az igazgató nyilvánvalóan választ várt. – Patrick Johnson halála ügyében nyomozok. Erre kaptam utasítást. Martin a második mondatnál a fejét rázta. – Az ügyben az FBI vezeti a nyomozást. Tudtommal magát pusztán azzal bízták meg, hogy a mi hivatali érdekeink védelmében figyelje a nyomozást. Az elhunythoz pedig annyi közünk van, hogy elvileg a titkosszolgálat és az NHK közös alkalmazásában állt, valójában azonban teljes mértékben az NHK irányítása és joghatósága alá tartozott. Nem cáfolja ezt az értékelést? Alex nem is vesződött azzal, hogy Sykesra nézzen. – Nem, igazgató úr. – Akkor jó, örülök, hogy ezt tisztáztuk. Na kérem, az FBI-osok kábítószert találtak Mr. Johnson lakhelyén, és most ezen a szálon haladnak, ami olyan irányba mutat, hogy áruba bocsátotta a mondott kábítószert, és e vállalkozásból tekintélyes bevételre tett szert. Következésképpen NHK-s alkalmazotti jogviszonyáról nem feltételezik, hogy összefüggött a halálával. Maga tud erről? – Tudok, igazgató úr. – Ez még jobb – állt föl Martin, és Alex lélekben előkészült arra, ami következik. Nem is kellett csalódnia. – Nahát akkor – tört ki Martin –, mindezek után elárulná nekem, mégis mi az istennyilát képzelt, amikor odatolta a képét az NHK-ba, és mindjárt Carter Grayt fogta vallatóra az ügyben? Ezt olyan módon adta elő, amit csak egy kiképző őrmester egy szuszra végigüvöltött vezényszavaihoz lehetett volna hasonlítani. – Úgy véltem, az összes vonatkozás feltárásához helyénvaló fölkeresnünk az NHK-t – felelte Alex, miután végre a hangjára talált. – Elvégeztek helyettünk egy kézíráselemzést, és...

– Kihallgatta Carter Grayt, vagy nem? – Nem, igazgató úr. Megjelent, és fölajánlotta, hogy levisz bennünket Johnson munkahelyére. Addig csupán két alacsony rangú beosztottjával beszéltem, akik nem mutatkoztak különösebben együttműködőknek. – Fenyegetődzött azzal, hogy házkutatási parancsot szerez az NHK helyiségeire? Alexben megállt az ütő. – Az csak rutinszerű szurkálódás volt a... – Igen?! – csapott ismét az asztalra Martin. Alex homlokán izzadság gyöngyözött. – Igen, igazgató úr. – Megtudtak valami hasznosat, amíg ott tartózkodtak? Találtak füstölgő fegyvert? Találtak terhelő adatot arra nézve, hogy Gray miniszter úr valami aljas cselszövésbe keveredett? Noha jól tudta, hogy ezek szónoki kérdések, mégis úgy érezte, válaszolnia kell. – A nyomozás szempontjából semmi különösebben hasznosat nem tudtunk meg, de ismétlem, igazgató úr, a miniszter úr indítványozta, hogy körbevezet bennünket. És csak pár percet töltöttünk ott. – Hadd avassam be mesterségünk műhelytitkaiba, Alex. A miniszter úr nem véletlenszerűen futott össze magukkal az NHK-ban. Fölhívták a figyelmét a maguk jelenlétére és annak céljára, ezért ment le, hogy találkozzon magukkal. Az elnök úrnak azt mondta, kötelességének tartotta, hogy így járjon el, mert ha kiszivárogtatják a sajtónak, hogy az NHK megtagadja az együttműködést egy bűnügyi nyomozásban, az rossz fényt vetett volna rá és a hivatalára. Mint tudja, a miniszter úr különösen közel áll az elnök úrhoz. Ami tehát rossz fényt vet az NHK-ra és Gray miniszter úrra, az nem lelkesíti a Fehér Házat. Tud követni? – Igen, igazgató úr. – Azzal is tisztában van, hogy a Johnson-ügy kapcsán a miniszter úr kezdeményezésére teljes körű belső vizsgálat folyik az NHK-nál, és ebben az FBI is közreműködik? – Nem, igazgató úr, erről nem tudtam. Martin mintha már nem is figyelt volna. Egy papírt vett föl az asztaláról. – Mint az első jelentésében megállapította, Mr. Johnson valószínűleg droggal üzérkedett, maga tudomásul vette, hogy az FBI ezt a szálat göngyölíti föl, és kész. Ezt a jelentést tegnap este nyújtotta be. Erre ma reggel fölbukkan az NHK-nál, és egy rakás kérdést tesz föl, amelyek egyértelműen ellentmondanak korábbi következtetéseinek. Szeretném tudni, mi történt a tegnap esti jelentése benyújtásától az NHK-beli ma reggeli látogatásáig, ami arra késztette, hogy meggondolja magát. Martin tekintetéből Alex hirtelen rádöbbent, hogy a pasas már tudja a választ. Gyors pillantást vetett Simpsonra, aki most idegesen nézegette vastag sarkú körömcipőjét. Szóval ezért volt itt a lány. A francba! Ismét az igazgatóra nézett. – Várom a válaszát – mondta Martin. Alex megköszörülte a torkát, hogy időt nyerjen. – Elemezték a búcsúlevélen látható kézírást, uram, és meg akartam kapni az eredményeket. Martin olyan gúnyos tekintettel reagált, hogy Alex érezte, amint a hónaljából csordogál az izzadság. – Ne próbáljon mellébeszélni nekem, fiam! – figyelmeztette az igazgató halk, nyugodt hangon, ami valahogy sokkal fenyegetőbben hatott, mint az iménti kirohanás. Simpsonra nézett. – Simpson ügynök tájékoztatott, miszerint maga azt mondta neki, egy régi barátja rábeszélte, hogy feküdjön rá jobban erre az ügyre. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ki az a „barát"? Még hogy egy elejtett megjegyzés nem teheti tönkre az életét! Alex agyában lázasan kavarogtak a gondolatok: miből telik majd a jelzálogtörlesztésre, ha fegyelmi úton eltávolítják a titkosszolgálattól, és hogyan nyírja ki Jackie Simpsont anélkül, hogy halálra ítélnék? – Nem nagyon emlékszem a Simpson ügynökkel folytatott beszélgetésre, igazgató úr. – Ma reggel zajlott le. Nem hiszem, hogy a titkosszolgálatnak szüksége van ilyen gyatra memóriájú ügynökökre, úgyhogy fusson neki még egyszer! Tartsa észben, hogy most két karrier forog kockán, és az egyik még csak most kezdődik – pillantott ismét Simpsonra Martin. – Az illető kiléte nem fontos, igazgató úr. Már egyébként is arra az elhatározásra jutottam, hogy folytatom a nyomozást az ügyben, mert bizonyos részletek egyszerűen nem illettek a képbe. Ez kizárólag az én felelősségem. Simpson ügynöknek semmi köze ahhoz a döntésemhez, hogy fölkeresem az NHK-t. Csupán azt tette, amit mondtam neki, azt is vonakodva. Egyedül vállalom a következményeket. – Tehát nem válaszol a kérdésemre? – Engedelmével, igazgató úr, ha úgy vélném, hogy a legcsekélyebb jelentőséggel bír az ügy szempontjából, válaszolnék rá. – És nem gondolja, hogy ezt én bírálhatnám el? Alex számos okból nem óhajtotta közölni a titkosszolgálat igazgatójával, hogy az ő „régi barátja", a nyomozás folytatásának ösztökélője egy magát Oliver Stone-nak nevező férfi, aki időnként a Fehér Házzal átellenben sátrazik, és tudvalevőleg különféle összeesküvés-elméleteken rágódik. Ez most valahogy nem tűnt szerencsés ötletnek. Idegesen megnyalta az ajkát.

– Minden tiszteletem az öné, igazgató úr, de az a tanács bizalmasan hangzott el, én pedig némelyekkel ellentétben nem szoktam visszaélni mások bizalmával. – Nem nézett Simpsonra, amikor ezt mondta, de hát nem is nagyon kellett. – Úgyhogy nem szükséges rajtam kívül is felelőst keresnie, igazgató úr. Az igazgató leült a karosszékébe, és hátradőlt. – Maga szép, egyenletes pályát futott be nálunk, Ford. – Ezt jólesik hallani. Alex szaporábban vette a levegőt, ahogy érezte, hogy a bárd lecsapni készül. De az ember pályafutásának a végére szoktak visszaemlékezni. Alex kis híján fölnevetett, mivel pontosan így fogalmazott Stone is, persze egészen más okból. – Mondják, igazgató úr. – Egy pillanatra elhallgatott. – Feltételezem, hogy most másik területi irodába helyeznek át. Ha a titkosszolgálatnál megorroltak egy ügynökre, rendszerint kizsuppolták a leginkább közutálatnak örvendő területi irodába. Ámbár ebben az esetben ez még szép álomnak minősülhetett. Az igazgatói utasítás megszegése nagy valószínűséggel a titkosszolgálattól történő kipenderítést vont maga után. – Mára végeztünk, hazamehet. Holnaptól pedig hivatalosan elvezénylik a WHT-ből, vissza az elnöki személyvédelembe. Talán a kapuban ácsorgás majd észhez téríti. Őszintén szólva, nem tudom, mit kezdjek magával. Egyfelől ebben a minutumban úgy kirúgnám, hogy a lába sem éri a földet. Másfelől azonban jó néhány évet beleölt a szolgálatba, kár lenne mindezt lehúzni a klotyón. De a félreértések elkerülése végett jegyezze meg – emelte föl a mutatóujját figyelmeztetően Martin –, hogy a Patrick Johnson-ügynek mostantól a közelébe sem mehet, még ha a „régi barátja" másként vélekedne is. Világos? – Teljesen világos, igazgató úr. – Akkor hordja el magát!

33. fejezet Mialatt Lori Franklin a két nagyobbik fiúval játszott a ház kertjének e célra igényesen berendezett részében, Dzsamila megfürdette a kicsit. Amíg ezután öltöztette, a babaszoba ablakából figyelte a többieket. Az asszony nem elegendő időt töltött a gyermekeivel, legalábbis Dzsamila véleménye szerint. Azt azonban még az iraki lánynak is el kellett ismernie, hogy ilyenkor türelmesen és odaadóan foglalkozik velük. Mesét olvas nekik, rajzolnak, labdáznak, így napról napra a szeme láttára növekszenek, változnak. Lori Franklin nyilvánvalóan imádta a fiait. Most épp a középsőt hintáztatta, a nagyobbik pedig a hátán lovagolt. Végül hármasban fogócskáztak, és egy kupacba rogytak össze a pázsiton. A vidám kacagás elhallatszott Dzsamilához is, aki néhány másodpercig ellenállt a késztetésnek, majd ő is elnevette magát a szívet melengető látványtól. Fiúk... Sok fiúgyereket szeretett volna, akik daliákká serdülnek, és idős korában gondoskodnak az anyjukról. Hirtelen abbahagyta a nevetést, és elfordult az ablaktól. Az embernek soha nem lenne szabad természetesnek vennie azt, amije van. Soha! Kivált az amerikaiaknak nem, akiknek olyan sok jutott. Később, miközben Franklinnéval ebédet készítettek, az asszony értetlen arccal csukta be a hűtőszekrényt. – Kóser ennivalót láttam a hűtőben, Dzsamila. A lány konyharuhába törölte a kezét. – Igen, asszonyom, magamnak vettem a boltban. A saját pénzemből. Az itteni étkezéseimhez. – Engem nem ez érdekel, Dzsamila. Kifizetjük a kosztját. De tudnia kell, hogy a kóser... szóval az zsidó élelmiszer. – Igen, asszonyom, tudom. Franklinné zavarodottan pillantott rá. – Félreértettem valamit? Mióta esznek a muzulmánok zsidó ételt? – A zsidók a Korán szerint a Könyv népe. Ahogyan keresztények is, asszonyom. Jézust pedig az iszlám nagyon fontos prófétának ismeri el, de nem istennek. Csak egy Isten van. És egyedül Mohamed közvetítette Isten igaz igéjét az embereknek. David és Ibrahim azonban az iszlámnak is fontos prófétái. Ibrahim az, akit maguk Ábrahámnak hívnak. Ő építette a fiával, Iszmáillal, vagyis Izmaellel a Kábát, és vezette be a háddzsot, a mekkai zarándoklatot. Az asszony türelmetlennek látszott. – Köszönöm a hittanórát, de mi köze ennek az egésznek az ennivalóhoz? – A muszlimok csak olyan ételhez nyúlhatnak, ami iörvényes, vagyis helál, és kerülniük kel azt, ami harám, azaz tiltott. Ezek az előírások a Koránból, fatvákból és más iszlám rendelkezésekből erednek. Nem fogyaszthatunk szeszes italt, nem ehetjük meg sertés, kutya, majom vagy olyan állat húsát, amelyik nem emberi kéztől múlt ki. Csak olyan állatok húsát ehetjük meg, amelyek hasadt patájúak, a vízi állatok közül pedig csak az uszonyosokat-pikkelyeseket, ahogyan a zsidók. A zsidók a muszlimok számára is elfogadhatóan készítik az ételeiket. Például teljesen kivéreztetik a húst. Mi, muszlimok nem ihatunk vért, és semmiféle véres ételhez nem nyúlhatunk. Azonkívül a zsidók nem ölnek állatot forrázással, se villanyárammal, bár a vágáskor nem mondják háromszor, hogy Allah akbar, vagyis hatalmas az Isten. Mi, muszlimok azonban elismerjük Istent azzal, hogy kimondjuk a nevét, mielőtt megesszük az ételt. És Isten nem kívánja, hogy az övéi éhezzenek, ha nem találnak helál ennivalót. Kimondjuk Isten nevét az étel fölött, és akkor az már helál étel. Nem minden muszlim eszi meg a zsidó élelmet, de én, ha nem találok helál ételt, megeszem a kósert. – Hát ez nekem magas – ráncolta a homlokát Franklinné. – A kezembe veszem az újságot, és szinte biztosan akad benne legalább egy hír arról, hogy a zsidók meg a muzulmánok valahol öldösik egymást. Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de nem gondolja, hogy ha maguk megeszik a zsidók kajáját, és a zsidók benne vannak a maguk Bibliájában, akkor igazán kitalálhatnának valamit, hogy megférjenek egymással? – Nem az ennivaló miatt nem értünk egyet – váltott hűvösebb hangra Dzsamila. – Sokat mesélhetnék... – Na jó, ebbe nem nagyon szeretnék belemenni. Ebéd után találkozom George-dzsal. Itthon felejtette a ma esti járatra szóló repülőjegyét. Komolyan mondom, ez a George semmit sem képes észben tartani. Az ember azt hinné, hogy egy befektetési bankárnak jobb a memóriája. Miután az ebéd végeztével Lori Franklin elment, Dzsamila beültette a gyerekeket az egyterűjébe, és a parkba hajtott. Útközben gondolatai a közelmúltba kalandoztak. Pakisztánban a kiképzői között megismert fiatalembereket, akik úgynevezett áldozati emlékkönyvet vezettek a saját önfeláldozásukról. Dzsamila tudta, hogy Nyugaton ezeket öngyilkossági naplónak hívják. Hírlapi beszámolókat olvasott arról, hogy ilyen naplókat találtak, miután ezek az ifjak meghaltak az iszlámért. Nemegyszer elgondolkozott már, vajon hogyan fest majd életének utolsó napja. Elképzelte, mi jár a fejében, amikor elérkezik az idő, miként fogadja majd. Sok kérdés és némi kétely nyugtalanította. Bátran fog-e viselkedni? Nemesnek és rendíthetetlenül elszántnak látta magát, de nem rugaszkodott-e el ezzel a képpel a valóságtól? Tényleg azonnal a paradicsomba kerül? Elsiratja-e valaki? Ugyanakkor lelkiismeret-furdalása támadt, elvégre be kellett volna érnie Isten iránti szeretetével, ahogyan minden muszlimnak.

Rendes körülmények között hallatlannak számított, hogy nőket vonultassanak föl terrorista sejtekben a férfiakkal együtt, hiszen szigorú szabályok és törzsi szokások tiltották, hogy egymással rokonságban nem álló férfiak és nők egymás közelében tartózkodjanak. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy míg a muszlim férfiakat Amerika-szerte árgus szemekkel figyelik, a muszlim nők jóval szabadabban mozoghatnak. Így léhát most sokkal nagyobb számban állítottak csatasorba muszlim nőket. Dzsamila összebarátkozott az egyik férfival, akivel együtt képezték ki. Ahmed iráni volt, ami rögtön gyanakvóvá tette a lányt, mivel az ő hazája sosem élt egyetértésben Iránnal. A férfi azonban más képet festett a teheráni világról, mint amilyenről a lány odahaza hallott. – Az emberek boldogságra vágynak – mondta neki Ahmed –, de ha nincs szabadság, nem élhetsz boldogan. Szeretheted és magasztalhatod Istent anélkül, hogy mások beleszólnának az életed minden vonatkozásába. A fiatalember kifejtette, hogy az iráni nők vezethetnek autót, szavazhatnak, sőt még a parlamentben is kaphatnak helyet. Nem kényszerítik őket, hogy egész arcukat eltakarják, csak a hajukat meg a testüket kell, és újabban szépítőszereket is használnak. Arról is beszélt, hogy nagyszámú műholdas antennát csempésznek az országba, illetve, ami még megdöbbentőbb, férfiak és nők együtt ülnek a kocsiban, miközben zene szól az autórádióból. Ha az ember tudja, hová forduljon, és mit mondjon, talál kiskapukat. Azt mondta, így van esély az életteli életre, még ha csak rövid ideig is. Dzsamila érdeklődéssel hallgatta, valahányszor terítékre került ez a téma. Ahmed azt is említette, hogy igazán illik hozzá a Dzsamila név, amely arabul „szép"– et jelent. Igazán illik – mondta tisztelettel és csodálattal, miközben kerülte a lány tekintetét. Ez a megjegyzés nagyon boldoggá tette Dzsamilát. Lehetőséget sejtetett egy olyan jövőre, amelyet addig valószínűtlennek hitt. Ugyanakkor a férfi gyakran ejtett szót közelgő haláláról is, sőt naplójában följegyezte a pontos napot és órát, amelyen életét fogja adni Istenért. A lánynak azonban nem mutatta meg a kiválasztott dátumot. Dzsamila nem tudta, hogy Ahmed kívánsága azóta teljesült-e. Azt sem tudta róla, hová küldték. Rendszeresen olvasta az újságot, kereste benne Ahmed nevét vagy a fényképét, a halálhírét, de nem került a szeme elé. Eltűnődött, vajon egyszer nem a fiatalember találkozik-e majd az újságban az 5 fotójával, az ö haláláról szóló tudósítással. Ahmed verseléssel próbálkozott, és szerényen arról álmodozott, hogy szárnypróbálgatásait majd nyomtatásban olvashatják muszlim testvérei. Költeményeinek tragikus hangvételéről Dzsamila tudta, hogy az Iránban éveken át tapasztalt erőszakból és szenvedésből ered. – Ha az ember a puszta életén kívül mindent elveszített – mondta egyik utolsó beszélgetésükkor a férfi –, az nem teszi értékesebbé azt az életet, csupán nagyobb hatású lesz annak az életnek a feláldozása. Dzsamila az emlékezetébe véste ezeket a szavakat. Erőt öntöttek belé, és értelmet adtak az életének. A Korán szerint minden férfi vagy nő, aki helyesen él, és hisz Istenben, a legcsekélyebb igazságtalanság nélkül a paradicsomba jut. Dzsamilának azonban azt tanították, hogy a muszlimok paradicsomba jutását csak az biztosítja, ha az iszlám szent háborújában mártírként halnak meg. Amennyiben ez igaz – és Dzsamila mindennap imádkozott, hogy igaz legyen –, akkor készen állt erre az áldozathozatalra. Szilárdul hitte, hogy a túlvilágon jobb élet vár rá. Biztosra vette: Isten nem hagyja, hogy másként legyen. Olykor elképzelte, hogy találkozik a poétájával a paradicsomban, ahol örök békességben élhetnek. Ez a gondolat azon kevesek közé tartozott, amelyek még mosolyt tudtak csalni az ajkára. Igen, Dzsamila nagyon szerette volna viszontlátni a férfit. Hogy az életben vagy a halálban-e, többé nem számított neki. Egyáltalán nem számított.

34. fejezet Stone hazagyalogolt a faházába, rendbe szedte magát, jeges borogatást rakott az arcára, és pihent, amíg a duzzanat le nem lohadt, majd a kölcsönkapott mobiltelefonon fölhívta Reubent és Calebet. Értekezletet beszéltek meg aznap estére, de Miltont nem sikerült utolérnie. Ezután a temetőben dolgozott, és segített egy odalátogató párnak egy sírhely megkeresésében. Valaha régen a gyülekezet nyilvántartotta az ott eltemetetteket, de az a jegyzék elveszett. Az elmúlt két esztendőben Stone ellenőrzött minden sírkövet és helyi feljegyzést, hogy újra pontos listát állítson össze. Még a Sion-hegy temető történetét is tanulmányozta, így nem hivatalos idegenvezetőként működött, elmesélte a hely históriáját az érdeklődő csoportoknak. Amint végzett a mostani látogatókkal, és folytatta a munkáját, érezte, hogy ég az arca. Nem, nem frissen szerzett sérülésétől, inkább a szégyentől. Röstellette, hogy ostobán viselkedett, kivált Adelphia előtt. Most is érezte a kés súlyát a tenyerén. Micsoda hülyeség... Később elhatározta, hogy metróra száll, és elmegy Miltonhoz. Egyrészt kíváncsi volt, sikerült-e a barátjának lenyomoznia a rendszámot, másrészt meg akart győződni róla, hogy nem esett-e baja. Tudta, hogy olyanokkal van dolguk, akik éppoly könnyen lefuttathatnak egy ujjlenyomatot, mint Milton. Épp a földalatti Foggy Bottom állomása felé igyekezett az utcán, amikor dudáltak mögötte. Hátrafordult. Kiderült, hogy Ford ügynök az. A titkosszolgálatos az út szélén megállt Crown Victoriájával, és lehúzta az ablakot. – Elvihetem? – Észrevette barátja sérüléseit. – Mi a csuda történt magával? – Elestem. – Nem fáj? – A hiúságom nagyobb kárt szenvedett, mint a képem. Stone beszállt a kocsiba, és elrobogtak. – Gondolkodtam a tegnap esti beszélgetésünkön – szólalt meg végül, miután reményei szerint elfogadhatóan hosszú ideig várt. – Hogy halad a nyomozása? – Olyan jól, hogy visszapateroltak a személyvédelembe. – Ford ügynök... – Tudja, Oliver, ennyi év múltán talán szólíthatna Alexnek. – Remélem, nem sodortam bajba a tanácsommal, Alex. – Nagyfiú vagyok. Egyébként is igaza volt. Csak éppen nem láttam át a részleteket, és most ennek iszom B levét. – Miféle részleteket? – Azt sajnos nem mondhatom el. Jut eszembe: hová tart? Stone megmondta. – A barátaimat látogatom meg – tette hozzá. – Remélem, magas rangúak. Azokból sosincs elég. – Sajnos nekem egyetlenegy olyan sincs. – Ebben hasonlítunk. Hanem a fene vinné el, a zöldfülű társamról ma kiderült, hogy... ámbár a „társam" megjelölés eléggé lazán értendő, szóval kiderült róla, hogy rendelkezik effajta barátokkal. Mi több, ma fölvilágosított, hogy a keresztapja nem más, mint Carter Gray. – Kicsoda a társa? – nézett Alexre. – Jackie Simpson. Stone arcvonásai megfeszültek. – Roger Simpson lánya? – Honnét tudja? – Magas rangú barátokat említett, és nemigen léteznek sokkal magasabbak, mint Roger Simpson. A pasas a CIA-nél dolgozott, de annak már jó ideje. – Erről nem tudtam, de magyarázatot adhat apuci titkosszolgálatok iránti érdeklődésére. Stone kibámult az ablakon. – Hány éves a nő? – Ki, Jackie? Harmincöt körüli. – És még kezdő a titkosszolgálatnál? – Előtte zsaru volt Alabamában. – Milyen? – Pillanatnyilag előkelő helyen áll a feketelistámon. Ma reggel lényegében beköpött, mint legyek a sajtot.

– Úgy értem, hogy néz ki. – Miért érdekli? – Csak kíváncsiságból. – Filigrán, fekete hajú, kék szemű, és ha nagyon begerjed, úgy elhúzza a szavakat, mint annak a rendje. Nincs az az isten, hogy meghátráljon, és nem rejti véka alá a véleményét. Nem az az ibolya típus. – Értem. Vonzó? – Miért, járni akar vele? – vigyorgott Alex. – A vén bakkecskék mindig érdeklődnek a fiatal csirkék iránt – felelte mosolyogva Stone. Alex vállat vont. – Elég csinos, már annak, akit nem zavar, hogy olyan akaratos. Harmincöt körüli — gondolta Stone. — Fekete, kék szemű és akaratos. – Maga találkozott már Carter Grayjel? – kérdezte. – Ma ismerkedtem meg vele. – Mi a véleménye róla? – Úgy lenyűgözött, hogy nem térek magamhoz. – Szóval ezért került bajba? Összeakadt Grayjel? – Mondjuk úgy, hogy baromi agyafúrtnak képzeltem magam, és átengedtem az esethez kirendelt két NHK-snak a hullánál talált búcsúlevelet, mert ennek az ürügyén odamehettem és körbeszimatolhattam, erre jól ellátták a bajomat. Tudhattam volna. Stone az utolsó mondatokra már nem figyelt. Gondolatait az NHK-sok kezébe került búcsúlevél kötötte le. Vajon Milton rajta hagyta az ujjlenyomatát? – A két NHK-s segítőkésznek bizonyult? – Nem kifejezetten. Tudja, nem bírom a spionokat. leszek rá, hogy a cégüket Nemzeti Hírszerzési Központnak, Központi Hírszerző Irodának vagy Védelmi Hírszerző Szolgálatnak vagy mi a frászkarikának hívják, az biztos, hogy akkor se mondanának igazat, ha az anyjuk élete függene tőle. – Nem, az biztos, hogy nem – dörmögte a bajsza alatt Stone. Félúton szólt Alexnek, hogy tegye ki a sarkon. – Elviszem végig, Oliver – mondta a titkosszolgálatos. – Az igazgató mára elengedett, hogy a vétkeimen elmélkedhessek. – Szeretnék járni egyet. – Nézéssé meg a száját az orvossal! – Feltétlenül. Amint Alex elhajtott, Stone elővette a mobiltelefonját, és Miltont hívta. Csüggesztően hatott ugyan a hír, hogy a titkosszolgálatost levették az ügyről, de így legalább nem kellett félteni Alex életét. Stone ezt magukról nem mondhatta el. – Halló? – szakította félbe merengését Milton hangja. – Honnan beszélsz, Milton? – Chastitytől. – Mióta vagy nála? – Reggel óta, miért? – Amikor elmentél otthonról, nem vettél észre valakit a ház körül? – Nem. – Ne menj haza! Szeretném, ha valahol másutt találkoznánk. – Stone gyorsan kigondolta, hol. – A Union pályaudvaron. Oda tudsz érni úgy fél őrá belül? – Azt hiszem. – A könyvesboltnál fogok állni. Sikerült lenyomoznod a rendszámot? – Nem okozott gondot. Megvan a pasas neve és címe. Úgy hívják... – Majd személyesen. Figyelj ide, Milton: légy szíves, nagyon vigyázz, nehogy kövessen valaki! – Mit tudtál meg? – kérdezte idegesen Milton. – Majd elmondom, ha találkozunk. Ja igen, még valami. Nézz utána, mit tudsz összeszedni Jackie Simpsonról, Simpson szenátor lányáról! Stone bontotta a vonalat, azután fölhívta Reubent meg Calebet, és tájékoztatta őket a legfrissebb fejleményekről. Ezután a legközelebbi metróállomásra indult, és nem sokkal később már a hatalmas Union pályaudvarból jókora darabot kihasító B. Dalton könyváruház bejáratánál állt. Böngészgette a könyveket, közben időről időre a földalatti kijárata felé pillantott, ahonnét Miltont várta. Amikor Milton a pályaudvar más részéről futott be, Stone kérdőn nézett rá. – Chastity elhozott kocsival – magyarázta Milton. -Mi történt az arcoddal? – Nem érdekes. Chastity is itt van? – Nincs. Hazaküldtem. – Egész biztosan nem követtek, Milton?

– Ahogy Chastity vezet? Tuti. Stone a könyvesbolttal szemközti bisztróba terelte. Kávét vettek, azután az egyik belső sarokasztalhoz telepedtek. Milton elővette a mobiltelefonját, és megnyomott egy gombot. – Kit hívsz? – kérdezte Stone. – Senkit. Beépített diktafonos a mobilom. Eszembe jutott, hogy később valamiért rá kell csörögnöm Chastityre, és emlékeztetőt hagyok magamnak. A telefon, amit neked adtam, ugyanilyen. És fényképezni is tudsz vele. Milton a diktafonba beszélt, majd eltette a mobilját. – Hogy hívják a pasast? – kérdezte Stone. – Tyler Reinkének. A városon kívül, Purcellville mellett lakik. Utca, házszám is megvan. – Ismerem a környéket. Kiderítetted, hol dolgozik? – Mindenhol néztem, ahová be tudtam jutni, márpedig jó pár helyre be tudok, de semmit sem találtam róla. – Az azt jelentheti, hogy tényleg NHK-s. Azt hiszem, oda még te sem tudsz beslisszolni. – Meglehet. – Jackie Simpsonról találtál valamit? – Nem is keveset. Nyomtattam neked. Stone kinyitotta az elécsúsztatott dossziét, és egy nő lézernyomtatóval készült képe tárult elé. Igazat kellett adnia Alexnek: a nő vonásairól lerítt akaratos egyénisége. A dosszié tartalmazta a lakcímét is. Nem messze lakott aWTT-től. Stone kíváncsi volt, vajon gyalog jár-e munkába. Becsukta a dossziét, eltette a hátizsákjába, majd elmesélte Miltonnak, hogy a búcsúlevél az NHK-sokhoz került, és esetleg rajta lehet az ujjlenyomata. Milton mélyet sóhajtott. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad ahhoz a papírhoz nyúlnom. – Szerepelsz még az NEIK adatbázisában? – Valószínűleg. És a titkosszolgálat ujjlenyomatot vett tőlem, miután azt a hülye levelet írtam Ronald Reagannek. Teljesen kiborított, hogy megnyirbálta a mentálhigiénés költségvetést. Stone előrehajolt. – Ma este Caleb társasházi lakásában szerettem volna értekezletet tartani, hogy átrágjuk a dolgokat, de most már nem tudom, biztonságos-e ott. – Akkor hol találkozzunk? Ebben a pillanatban csengett Stone mobiltelefonja. – Összejöttem egy régi haverommal egy sörre – jelentkezett izgatottan Reuben. – Együtt harcoltunk Vietnamban, és egy időben kerültünk a védelmi hírszerzéshez. Hallottam, hogy most vonult nyugalomba a VHSZ-től, hát gondoltam, megiszom vele egy pofa sört, hátha megered a nyelve. Azt mesélte, az NHK mindenkit kiakasztott azzal, hogy a terroristákra vonatkozó összes nyilvántartást a hatáskörébe vonta. Még a CIA nyilvántartását is kipucolták. Gray tudta, hogy ha ő ellenőrzi az információáramlást, akkor minden egyéb is az ellenőrzése alá kerül. – Szóval az összes többi hírszerző ügynökségnek az NHK-hoz kell fordulnia ezekért az információkért? – Aha, és így az NHK mindenki másról tudja, min dolgozik éppen. – De hát a törvény szerint egyébként is az NHK felügyel mindenki mást, Reuben. – Ugyan már, ki a franc törődik a törvénnyel? Komolyan azt hiszed, Oliver, hogy a CIA elmondja a teljes igazságot arról, amit művel? – Nem – vallotta be Stone. – Az igazmondás ellenkezik az ösztönökkel, ráadásul nincs történelmi előzménye. A kémek mindig hazudnak. – A ma esti értekezletet továbbra is Calebnél tervezzük? – kérdezte Reuben. – Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Caleb lakása... – Stone hangja elakadt. – Caleb? – ismételte elmélázva. – Oliver? – szólongatta Reuben. – Ott vagy még? – Mi baj, Oliver? – aggódott Milton. – Hol vagy most, Reuben? – kérdezte gyorsan Stone. – A kalyibában, amit a váramnak nevezek. Miért? – Értem tudsz jönni a Union pályaudvarhoz, azután elvinni a raktáramhoz? – Persze, de nem válaszoltál. Az értekezletet továbbra is Calebnél tervezzük? – Nem, azt hiszem, inkább... – Stone körülnézett. Itt találkozunk, a Union pályaudvaron. – A Union pályaudvaron – ismételte Reuben. – Hát az nem a legintimebb hely, Oliver. – Azt nem mondtam, hogy itt tartjuk az értekezletet. – Hetet-havat összehordasz – morgolódott Reuben. – Később mindent megmagyarázok, csak gyere ide, amilyen gyorsan bírsz. A főbejárat előtt foglak várni. Stone letette, és Miltonra nézett. – Minek mész a raktáradhoz? – kérdezte Milton. – Szükségem van onnan valamire. Az talán végre mindent megmagyaráz.

35. fejezet – Úgy látszik, senki sincs itthon – mondta Tyler Reinke, ahogy a Milton háza előtt álló kocsiból az épületet figyelte. Milton Farb aktájára pillantott. – Ha az ember azzal fenyegetődzik, hogy megmérgezi Reagan elnök töltött cukorkáját, az nem túl fényes karrierlehetőségeket nyit előtte – jegyezte meg fanyarul. – Talán ezért nem fordultak a hatóságokhoz. A pasas előélete miatt. – Engem az érdekel, mit keresett késő éjjel a Roosevelt-szigeten – mondta Peters. – Szerintem várjunk még, azután nézzünk szét odabent. Ha másutt rejtőzködik a pasas, valószínűleg hagyott valamit a házban, ami elárulja, hol. – Addig is újra elruccanhatnánk Georgetownba. Hátha valaki aznap éjjel látott valamit, amit hasznosíthatunk. – És talán nem árt még egy pillantást vetnünk a csónakra, ha már arrafelé járunk – tette hozzá Reinke. Jack kapitány megigazította a kalapját, és ujjával megsimította a gomblyukába tűzött sárga rózsát, miközben új ingatlanja belsejét szemlélte. A tágas autójavító műhelyben három jókora munkaállást alakítottak ki. Most azonban majdnem üres volt, „szerelőinek" minden figyelme egyetlen járműre összpontosult. Ahmed, az iráni a homlokát törölgetve mászott ki a műhely padlójába mélyített szerelőárokból. – Hogy megy? – kérdezte Jack kapitány. – Terv szerint. Beszélt a nővel? – Az a rész már teljesen rendben, Ahmed, kész, passz – felelte. – Meg ne kérdezd ezt még egyszer! – tette hozzá fagyos tekintettel. Az iráni kurtán bólintott, és visszaugrott az árokba. Rövidesen elektromos csavarkulcsok hangja töltötte be a levegőt, és Jack kapitány újra kilépett a napsütésbe. Ahmed néhány percig várt, majd előbújt az árokból, gyorsan a munkapadhoz lépett, és egy szerszámok alá rejtett rongyból hosszú pengéjű kést csúsztatott ki. A kést a kocsi hátsó részén a szőnyeg alá helyezte, és visszahajtotta a helyére a szőnyeget. Ezalatt odakint Jack kapitány beszállt az Audijába, és az Irgalmas Kórházzal szemközti lakásba hajtott. Az egyik afganisztáni engedte be. – A fegyverek itt vannak? – kérdezte Jack kapitány. – Darabonként hoztuk föl őket bevásárlózacskókban, ahogy mondta. – Mutasd! A férfi a helyiség sarkában álló óriásképernyős televízióhoz kísérte. Együtt eltették az útból a tévét, majd az afganisztáni egy csavarhúzóval fölfeszegette a padlószőnyeget, és láthatóvá vált a szigetelőréteg és a padlóalap. Az utóbbit eltávolították, és furnérlemezzel pótolták. Jack kapitány láthatta, hogy a furnér alatt méretre szabott kötéldarabokat erősítettek tizenöt centiméteres távközökben a födémgerendához. A köteleken két összeszerelt mesterlövész-karabély feküdt. – Hallottam az M-50-esről, de használni még nem használtam – mondta Jack kapitány. – Digitális optikájú, úgyhogy nincs látható azonosítómintázat; a töltényűrbe huszonegy milliméteres lőszer fér, beépített környezetérzékelős, ráadául multi-termáldetektoros. – Az afganisztáni letérdelt, és a nagy felbontású távcsővel ellátott karabély egyik részére mutatott. – Neurofeedback rendszerrel semlegesíti az izomrángást. – Arra sosem volt szükségem a melóhoz – közölte szakavatottan Jack kapitány. – A legújabb Camoflex bevonat révén ennek a gombnak a megnyomásával beleolvad a környezetébe. A nanotechnikával kidolgozott cső ezer méteren egy százezred szögpercnél kisebb eltéréssel juttatja célba a lövedéket. Túlzott pontosság ehhez a melóhoz, de annyi baj legyen. Van pár MP-5-ösünk is körülbelül kétezer lőszerrel. Pályája elején Jack kapitány elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy csak a tengerszint feletti magasság jellemzően meteorológusoktól kapott értékének beállítása után adta meg a légköri nyomást, holott a lövészeknek a magasságra való tekintet nélkül a tényleges légnyomás kell. Ez szarvashiba, mert a hideg levegő sűrűbb a melegnél, így a hangsebesség is kisebb benne, ami kulcsfontosságú annak, aki szuperszonikus munícióval dolgozik. E hiba következtében a lövedék nem ölt, csak sebzett, az pedig elfogadhatatlan eredmény, ha az ember államfő ellen kísérel meg merényletet. – Hová rejtettétek a lőszert? – kérdezte. Az afganisztáni az óriásképernyős tévé mögé lépett, és lecsavarozta a hátlapot. Szépen föltornyozva több tucat teljesen betöltött MP-5-ös tár, valamint M-50-es tölténydobozok sorakoztak a készülék helyén. – Mint láthatja, nem sokat tévézünk – jegyezte meg szükségtelenül. – Mi a helyzet a másik két karabéllyal, amit használni fogtok? Meg a lőszerrel.

– A többi padlódeszka alá tettük. Bevetésre készek. Több mint ötven órát gyakoroltunk velük. Nyugalom, nem fogjuk elhibázni. – Az idő jónak ígérkezik a vadászathoz, de errefelé hajlamos gyorsan megváltozni. Az afganisztáni vállat vont. Erről a távolságról ez nem nehéz lövés. Könnyen célba találtam már éjszaka, háromszor ilyen messziről úgy, hogy még lőttek is rám. Jack kapitány tudta, hogy ez nem puszta hencegés, többek között eleve ezért volt itt a fickó. – De pontosan így még nem csináltad – mondta. – A lőtáv és a röppálya kissé más. – Higgye el, én is tudom. Kiment a fürdőszobába, és megtekintette álcáját a tükörben. Levette a kalapot, megvizsgálta őszbe vegyült, dús haját meg ugyanolyan színezetű bajuszát és szakállát. Sötétített szemüvegét is levette, és kék szempár nézett vissza rá. Hosszú, erőteljes orra oldalán kis forradás húzódott. Se haját, se szakállát nem maga növesztette. A valójában kopasz, borotvált arcú és barna szemű férfi orra tényleg hosszú volt ugyan, de keskeny, és nem csúfította el forradás. Ismét felöltötte a kalapot meg a szemüveget. Élete során sokszor eltűnt már, olykor mások szolgálatában, akár az Egyesült Államok kormányáéban. Máskor saját vállalkozásban tevékenykedett, kötélidegzetét és lövész szakértelmét a legtöbbet kínáló rendelkezésére bocsátotta. De mint Hemingwaynek mondta, legközelebb végérvényesen kívánt eltűnni. Kihajtott a városból az ünnepség színhelyére, amely a központtól alig tízpercnyire terült el, ámbár tíz perc alatt sok minden történhet. A területet fehérre festett deszkakorlát övezte, amilyennel tanyákat szoktak körülkeríteni, számos gyalogos bejárat mellett egyetlen autós kapu nyílt rajta. Ezt kétfelől ölnyi magasságú téglaoszlop fogta közre, a konvojnak ezen, a Szörnyeteghez képest kissé szűkre méretezett nyíláson kellett be- és kilépnie. Jack kapitány szemügyre vette a környező fasorokat, s úgy vélte, e kör mentén helyezik majd el a hatósági mesterlövészeket. Vajon hányat? Tízet, húszat, huszonötöt? Ezt mostanában még a legjobb hírszerző munkával is nehezen lehetett kideríteni. Tudta, hogy tökéletesen álcázzák őket, úgy beleolvadnak a környezetükbe, hogy az ember rájuk léphet, mielőtt észrevenné őket. Igen, az ő emberei egészen bizonyosan halálukat lelik ezen a megszentelt földdarabon. De legalább gyorsan és fájdalommentesen. A messzehordó fegyverből útnak indított, szuperszonikus lőszer, különösen a fejre irányozva gyorsabban öl, mintsem az agy reagálhatna. A fidáíjinokra azonban közel sem ilyen fájdalommentes halál várt. Jack kapitány elképzelte, amint a gépkocsioszlop begördül, és az elnök kiszáll a Szörnyetegből. Integet, kezet fog, hátba vereget, ölelkezik, azután az „Éljen a főnök!" hangjai közben a golyó- és robbanásálló szónoki emelvényre kísérik. A szám azért szokott fölcsendülni az Egyesült Államok elnökének érkezésekor, mert annak idején James Polk elnök feleségét feldühítette, hogy csenevész, semmitmondó külsejű férjét sokszor észre sem vették, amikor megjelent valahol. Sarah Polk úgy rendelkezett tehát, hogy ezt a muzsikát játsszák, ha a férje belép egy helyiségbe. Azóta minden elnök az ellentmondást nem tűrő asszony által mutatott példát követte. Maga a zeneszám eredete azonban még ennél is mulatságosabb, legalábbis Jack kapitány annak találta. Szövege Sir Walter Scott elbeszélő költeménye, A tó hölgye nyomán egy skót klánvezér bukását írja le, akit elárul és halálba küld ősellensége, V. Jakab király. Az V. ének befejező részén minden leendő politikus alaposan elgondolkozhatna: Ugyan ki lenne itt király? – Én nem – motyogta magának Jack kapitány. – Én aztán nem. A volt nemzeti gárdista a karosszékbe telepedett, és a két férfi feszült tekintetétől kísérve nézegette új kezét. Most, hogy a tasakkal is kiegészítettük, kezdjünk hozzá a mozdulatok begyakorlásához! – mondta a mérnök. Az amerikai úgy mozgatta a kezét és a csuklóját, ahogyan mutatták neki, de semmi sem történt. – Gyakorlat kell hozzá. Egykettőre mesterien fog bánni vele. Két óra alatt számottevő előrehaladást tettek. Pihenésképpen leültek beszélgetni. – Szóval maga teherautó-sofőr volt? – kérdezte a vegyész. Az egykori katona bólintott, fölemelte kampóját és műkezét. – Ehhez nemigen alkalmas foglalkozás, mivel a rakodásban is segítenem kellett. – Mennyi időt töltött Irakban, mielőtt szerencsétlenül járt? – Tizennyolc hónapot. Már csak négyet kellett volna lehúznom, legalábbis azt hittem. Aztán parancsot kaptunk, hogy huszonkét hónappal meghosszabbították a turnénkat. Az összesen négy év! Mindezek előtt nős, családos emberként éltem Detroitban, a saját házamban. Mire észbe kaptam, magamnak kellett összekaparnom a pénzt a védőfelszerelésemre meg GPS-re, mert állam bácsinak nem futotta rá. Aztán meg egy taposóakna letépte mindkét kezemet, és kiszakított egy jó darabot a mellkasomból. Négy hónapig ápolnak a Walter Reed Kórházban, és mire hazamegyek, a feleségem válik, a házam rég elúszott, lényegében fedél nélkül maradtam. – Elhallgatott, megrázta a fejét. – Az első öbölháborúban is futottam egy kört, és jól megszívtam az egész gányt, amit Szaddam odanyomott nekünk. Miután leszereltem a hadseregtől, beléptem a nemzeti gárdába, hogy

legalább keressek valamit, amíg újra lábra nem állok. Teljesítettem az ottani szolgálati időmet, aztán szögre akasztottam a surranót, és teherautózni kezdtem. Évek múltán egyszer csak bekopognak a katonaságtól, és azt mondják, hogy a nemzeti gárdás leszerelésemet hivatalosan el sem fogadták. Nem valami udvariasan küldtem el őket a búsba. Erre szó szerint elvonszoltak. Üvöltöttem-rúgkapáltam. Másfél év múlva meg bumm! – oda a kezem és az életem. A saját hazám ezt művelte velem. – Most visszafizetheti a kölcsönt – mondta a mérnök. – Most vissza – értett egyet a hajdani nemzeti gárdista, miközben a kezét hajlítgatta. Adnán er-Rími az Irgalmas Kórház folyosóin lépkedett, figyelő tekintete módszeresen fölfogta környezete minden részletét. Egy perc múlva visszaért a kórház főbejáratához, ahol épp egy idős nőt toltak be, hordozható infúzióra kötve. Adnán kilépett a szabadba, beszívta a langymeleg levegőt. A kórház bejárati lépcsőjétől balra rámpa szolgált a kerekes székes páciensek és a gurítható hordágyak mozgatására. Er-Rími lement a lépcsőn a kórház előtt futó járdaszakaszra, majd megfordult, és fölment a tizennégy lépcsőfokon, közben némán számolta a másodperceket: normál sebességgel hét másodperc, futva talán feleannyi. Visszasietett a kórházba, kezét lecsúsztatta az oldalfegyveréhez. A maga részéről ócska amerikai szarnak tartotta a 0,38-as revolvert, de az őrző-védő szolgálatnál, amelyiknél elhelyezkedett, csak ilyet adtak. Tudta, hogy tulajdonképpen nincs jelentősége, de az ő szemében mindennél fontosabbnak számítottak a fegyverek. Jóformán egész eddigi életében rájuk szorult, egyszerűen létezni sem bírt volna nélkülük. Leballagott a nővérállásig, a pult középvonalával szembeni negyedik padlócsempénél megfordult, és megint a főbejárat felé indult. A szemlélő azt hihette volna, hogy csak ellenőrző körútját végzi. Magában számlálta a lépéseit, közben biccentett két arra haladó nővérnek. A főbejárat közelében jobbra fordult, számolta a lépéseit az ottani előtérben, megfordult, kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót, számolta a fokokat két sor lépcsőn lefelé, és a kórházépület nyugati oldalának alagsori folyosóján találta magát. Ez a folyosó egy másikba torkollott, amely északra, a hátsó kijárathoz vitt. Széles, aszfaltozott kocsibehajtó emelkedett a kórház mögötti főútvonalig. Ezt a részt a szintkülönbség és a rossz elvezetés miatt gyakran még mérsékelt esőzés után is elárasztotta a víz, ezért még inkább szívesen használta ehelyett mindenki az elülső bejáratot. Adnán ott állva többször is elképzelt egy bizonyos műveletet. Miután végzett, egy kétszárnyú ajtóhoz fordult, kulccsal kinyitotta, belépett, és becsukta maga mögött. A kórház áramelosztójába került, amely a házi tartalék áramfejlesztőt is magában foglalta. A vagyonőrszolgálatnál rendkívüli helyzet esetére kioktatták a helyiséggel kapcsolatos legalapvetőbb tudnivalókra. Így szerzett ismeretei kiegészítéséül elolvasta az összes itteni berendezés kezelési útmutatóját. Csak egy érdekelte igazán: az, amelyet az áramfejlesztővel szemközti falra szereltek. Kulcscsomója egy másik kulcsával kinyitotta a szekrényt, és tanulmányozta a benne elhelyezett kapcsolótáblát. Úgy látta, nem lesz nehéz megbuherálni. Bezárta az elosztóhelyiséget, és visszament a kórházba, hogy folytassa a járőrözést. Mindaddig folytatni szándékozott, amíg el nem érkezik a nagy nap. Nem sokkal később letelt a műszakja. A kórház öltözőjében levetette az egyenruháját, majd hazabiciklizett körülbelül három kilométernyire bérelt lakásába, ahol elköltötte lepénykenyérből, datolyából, lóbabból, olajbogyóból meg egy szelet helál húsból álló ebédjét. A húst parányi konyhája tűzhelyén sütötte meg. Adnán családja eredetileg állatokat tartott és datolyát termesztett Szaúd-Arábiában, ami nem kis teljesítmény olyan országban, amelynek mindössze egy százaléka alkalmas művelésre, és sokat kellett küszködniük. Az apja halála után er-Rímiék Irakba menekültek, ahol búzát termesztettek és kecskéket neveltek. Mint legidősebb fiú, Adnán lett a családfő. Az iszlám előírások szerinti helál állatvágással kezdett foglalkozni, és a mészárosvállalkozásából származó mellékjövedelem igencsak elkélt. Adnán lakása ablakánál ült, két kezében egy csésze teát szorongatott, és gondolatai a régi időkben jártak. Hajdani borotvaéles kése kecskék, bárányok, tyúkok és marhák életének vetett véget. Az állatok nyakát úgy kellett elmetszenie, hogy közben kimondta Allah nevét. Vágás közben mindig sértetlenül hagyta a gerincvelőt, méghozzá két okból: egyrészt az állat így kevésbé szenvedett, másrészt ezáltal nem akadályozta a rángó mozgást, amely meggyorsította a kivérzést, amelyet az iszlám törvényei megkövetelnek. A törvények azt is előírják, hogy az állatok ne láthassák társaik kimúlását, legyenek jól tápláltak és kipihentek. Egészen más ez, mint a nagyüzemi ölés amerikai vágóhidakon alkalmazott „letaglózós-nyakonszúrós" módszere. Adnán arra gondolt, hogy az amerikaiak csakugyan felülmúlhatatlan mesterei az életek tömeges, gyors kioltásának. Teáját szürcsölgetve tovább merengett a múltján. Harcolt az egy évtizedes iráni-iraki háborúban, amelyben ezerszámra mészárolták le egymást muszlimok a történelem legádázabb kézitusáiban. Miután az a fegyveres konfliktus véget ért, Adnán élete visszazökkent a rendes kerékvágásba. Megnősült, családot alapított, és tőle telhetően igyekezett elkerülni, hogy a hatalmi tébolyban szenvedő Szaddam Huszein és pribékjei bármiféle okot találjanak az ő vagy szerettei zaklatására. Azután következett szeptember 11., az afganisztáni invázió, és a tálibok gyorsan vereséget szenvedtek. Adnánt személy szerint ez nem zavarta. Amerikát megtámadták, és visszavágott. Az irakiak zöméhez hasonlóan Adnán sem támogatta a tálibokat. Irakban továbbra is úgy folyt az élet, mint addig. Adnán még 8 hazáját sújtó nemzetközi embargó közepette is biztosítani tudta szerény megélhetését. Am azután az USA hadat üzent

Iraknak. Mint minden honfitársa, Adnán is rettegett a várható bomba- és rakétazáportól. Családját biztonságos helyre küldte, ő azonban maradt, mert választott hazáját idegen támadás fenyegette. Az amerikai repülőgépek megjelenésekor Adnán néma borzadállyal figyelte, amint Bagdad lángtengerré változik. Az amerikaiak járulékos veszteségekről beszéltek, Adnán azonban tudta, hogy férfiak, nők és gyermekek vesztek oda, amikor otthonuk romba dőlt. Azután jöttek az amerikai harckocsik és katonák. Adnánban szemernyi kétely sem volt a dolgok kimenetelét illetően. Az amerikaiak hihetetlen erőt képviseltek, fegyvereik több ezer kilométerről öltek. Adnán pedig csak puskával, pisztollyal, a késével meg a puszta kezével harcolt. Úgy hallotta, az amerikaiaknak olyan rakétáik vannak, amelyek az USA-ból útnak indítva néhány perccel később az egész Közel-Keletet megsemmisíthetik. Ez megrémítette Adnánt. Ilyen ördögi hatalmat senki sem győzhetett le. Huszein megdöntése után mégis remény ébredt, csakhogy ez a remény hamar kétségbeesésbe fulladt, ahogy mindent elborított az erőszak és a halál, s egyszerűen eltűnt a civil társadalom. Miután pedig az amerikaiak jelenléte ténylegesen „megszállássá" fajult, Adnán úgy vélte, egyértelmű a kötelessége. Harcba szállt tehát ellenük, a küzdelemben saját honfitársait ölte meg, s e tettei először undorították, de valahogy megideologizálta a dolgot. Ölt irániakat a két ország háborújában. Olt arabokat és amerikaiakat Irakban. Ölt állatokat a késével. Úgy tűnt, hogy egész életét végigkíséri mások életének kioltása. Most pedig már csak a saját élete maradt. Felesége és gyermekei meghaltak. Szülei, testvérei sem éltek már. Egyedül Adnán járt még a földön, szerettei a paradicsomban lakoztak. És most itt, az Egyesült Államokban, ellensége tenyerén tartózkodott. Tudta, hogy ez utolsó állomáshelye, támadással és megtámadtatással töltött életének végső fejezete. Elfáradt, hiszen nyolcvanesztendőnyit élt mindössze feleannyi idő alatt. Se teste, se lelke nem bírt már sokkal többet. Fölhajtotta a teáját, de tovább figyelte az ablakból, ahogy a lakótelep játszóterén egy csapat gyerek futkározott. Fekete, fehér és barna gyermekek játszottak együtt. Ennyi idősen a bőrszín és kultúra különbözősége semmit sem jelent. Adnán azonban tudta, hogy mire felnőnek, ez sajnos megváltozik, ahogy mindig.

36. fejezet – Hívatott, miniszter úr? – kérdezte Tom Hemingway, ahogy belépett Carter Gray irodájába, amelyről azt rebesgették, hogy az NHK létesítményében ez az egyetlen hely, amely nem áll elektronikus megfigyelés alatt. Gray az íróasztalánál ülve intett Hemingwaynek, hogy kerüljön beljebb. – Csukja be az ajtót, Tom! A két férfi fél órán át értekezett különféle időszerű világpolitikai eseményekről, néhány globális jelentőségű válsággóc helyzetéről, valamint Hemingway szerepéről a Közel- és Távol-Keleten folyó hírszerzési műveletek bizonyos kulcsfontosságú fejleményeiben. Ezután a társalgás egyéb ügyekre terelődött. – A titkosszolgálatosok, akik tegnap itt jártak? – kérdezte Gray. – Teljes mértékben együttműködtem velük, miniszter úr, legalábbis a teljes mértékű együttműködés NHK-s felfogása szerint. Remélem, helyesen tettem, hogy megszabadítottam tőlük miniszter urat. – Helyesen tette. Az ügynökök, akik eredetileg fogadták őket? – Warren Peters és Tyler Reinke. Jó embereink. Ok kapták a feladatot, hogy a nyomozás során képviseljék az NHK érdekeit. Azt hiszem, a helyszínen talált valamiféle bűnjelet vizsgáltak meg a titkosszolgálatosok helyett. – Beszéltem az elnök úrral Fordról és Simpsonról. Gondolom, nem fognak visszajönni. – Jól tudom, hogy Simpson a miniszter úr keresztlánya? – Igen. Roger Simpson egyetlen gyermeke. Megtiszteltetésnek vettem, amikor fölkért, hogy vállaljam Jackie keresztapaságát, bár nem vagyok biztos benne, hogy jól láttam-e el a tisztemet. – Úgy tűnik, nem kell félteni a hölgyet. – Lányomként szeretem. – Gray mintha kissé zavarba jött volna saját szavaitól. Gyorsan megköszörülte a torkát. – Belső vizsgálatot folytatok Patrick Johnson halála ügyében. Az FBI bevonásával. – Szerintem helyes lépés – bólintott Hemingway. – Nem hiszem, hogy bármi eredményt hozna, de fedeznünk kell magunkat. – És miért nem hiszi, hogy bármi eredményt hozna? – fürkészte az arcát Gray. – Drágább ház és autó, mint amit megengedhetett magának, kábítószer a lakásában? Nem először fordul elő ilyesmi. – Nálunk először fordul elő – hangsúlyozta Gray. – Maga jól ismerte Johnsont? – Olyan jól, mint a többi adatellenőrt. Minden tekintetben kiválóan végezte a munkáját. – Milyen benyomást tett magára? Hemingway elgondolkodott a kérdésen. – Korlátozott kapcsolatunk alapján úgy tűnt, a becsvágya meghaladta a lehetőségeit. – Éleslátó megállapítás ahhoz képest, hogy saját elmondása szerint nem nagyon jól ismerte. – Ez az értékelés az itt dolgozók felére vonatkozhatna. Valljuk be: miniszter úr szintjére szeretnének eljutni, de sohasem fognak, és ez nem hagyja nyugton őket. Gray hátradőlt a karosszékében. – Alaposan megnéztem Johnson aktáját. Semmi sem utal benne arra, hogy az az ember árulóvá válhat. Egyetért velem? Hemingway bólintott. – Ez persze szinte mindenkiről elmondható, aki valaha elárulta ezt az országot. Ez inkább lélektani kérdés, semmint holmi bankszámláké. – Akadnak itt olyanok, akik jobban ismerték Johnsont, mint én. – Beszéltem velük – mondta Gray. – Johnson menyasszonyával is beszéltem. A nő szerint a drogügy mese habbal. – Nem meglepő, ha védi a vőlegényét. – Úgy rémlik, négy hónapja, hogy központosították az összes hírszerzési adatbázist. Jól emlékszem, Tom? – Igen, azzal a megjegyzéssel, hogy a Közlekedésbiztonsági Hivatal nyilvántartását csak nemrégiben vettük át teljesen az ottani ellenőrzési főosztálytól. Többek között a Belbiztonsági Minisztériummal kellett előbb rendeznünk bizonyos jogi kérdéseket. – Egyéb számottevő fennakadás a rendszerben? – Semmi. Miniszter úr bizonyára arra is emlékszik, hogy a KBH anyaga meglehetősen tetemes adattömeget ölelt föl. Magában foglalta egyebek közt a repülésbiztonsági, az utasregisztrációs, valamint a vízumkibocsátási és bevándorlási státusjelző programot. Ez utóbbi, az USA-VIKIBEV a mi szempontunkból különösen kényes, mert részletes adatokat tartalmazott a külföldi beutazók előéletéről, továbbá digitális ujjlenyomatokat és fényképeket. Az Amerikai Polgárjogi Egyesület kéjes élvezettel kötött bele, adatvédelmi jogtiprást kiáltott, és keresetet nyújtott be minden elképzelhető bíróságon. De a rendszernek itt a helye, és végül meg is kaptuk.

Korábban ezek az adatok tízegynéhány ügyosztályon szóródtak szét, ez elképesztő átfedésekkel és kettőzésekkel járt, ami jórészt használhatatlanná tette a nyilvántartást. – Igen, ez az elégtelenség volt szeptember 11. egyik fő oka – jegyezte meg Gray. – Erről jut eszembe, úgy hallom, az elnök úr fölkérte miniszter urat, hogy vegyen részt a holnapi New York-i megemlékezésen. – Ezt csiripelték a verebek? Hiába, a hivatali hírharangok túltesznek a legjobb kémhálózaton is. Igen, fölkért, és az is igaz, hogy elhárítottam. Szokásomhoz híven egy egészen zártkörű szertartáson emlékezem azokra, akik azon a napon veszítették életüket. – Azt is hallottam, hogy fölmegy Pennsylvaniába, Brennanbe. Gray bólintott, és íróasztala fiókjából egy könyvet vett elő. – Mennyire alaposan ismeri a Bibliát, Tom? Hemingway megszokta Graynél a hirtelen témaváltásokat. – Olvastam a hivatalos anglikán bibliafordítást, ahogy a Koránt, a Talmudot és a Mormon könyvét. – Helyes. Mi az az egy dolog, amiben mindezek hasonlítanak? – Az erőszak – válaszolta habozás nélkül. – Az emberek azt mondják, a Korán erőszakot szít. A keresztényekről egy szót sem ejtenek ezzel kapcsolatban, pedig ha emlékezetem nem csal, Mózes V. könyve különösen bővelkedik lángokban és kénkőben. Mindenestől veszítsd ki ezt, verd meg azt. – Legalább következetes. A Korán viszont arra inti a hívőket, hogy ne oltsák ki a saját életüket, ez pedig összeegyeztethetetlen az öngyilkos robbantó fogalmával. Nemhogy paradicsomot nem ígér, de pokolbeli elkárhozással fenyegeti azt, aki megöli magát. – A Korán arra mondja ezt, ha a halál nem Allah ügyét szolgálja; ami nem vonatkozik azokra, akik az ügyért halnak meg. És a Koránban, valamint a Korán utáni írásokban, helybeli jogszabályokban és szokásokban elegendő utalás akad a hitetlenek megölésére ahhoz, hogy igazolja, szentesítse az idegenek elpusztításával egyidejű öngyilkosságot. Azt is mondja, hogy akik az ügyért halnak meg, valójában nem halottak, és szeretteik ne sirassák őket. Ez megkülönbözteti az iszlámot a kereszténységtől. – Igaz. De található még egy nagy hasonlóság a két vallás között. – Mi az, miniszter úr? Gray eltette a bibliáját. – A holtak feltámadása.

37. fejezet A tágas lakóház, amelyet Jack kapitány Brennan zöldövezetében bérelt, a fő úttól jó messzire esett, a közelében egyetlen más épület sem állt. Jókora házimozi is tartozott hozzá, e létesítményt éppen most kívánta hasznosítani. Már bekészítette a lejátszóba a Hemingwaytől kapott DVD-t, de egyelőre nem indította el, amíg mai esti vendégei helyet nem foglaltak. Egyikük sem rágcsált pattogatott kukoricát; semmiféle frissítőt nem kínáltak körbe. Ez nem mindennapi mozizásnak ígérkezett. Az öreg megszemlélte csapatát, a csupa rátermett, tehetséges embert. Megedzette őket az élet, amely nem sok boldog pillanatot juttatott nekik, sokszor még olyan, mások számára természetes dolgokat sem, mint ennivaló, egészséges ivóvíz, fekhely, viszont örökös üldöztetésre, erőszakra, életveszélyre számíthattak. Megjelentek Jack kapitány pokolgépgyártói és mérnökei, orvlövészei, fidajinjai, műszerészei, beépített emberei és sofőrjei. Dzsamilát azonban nem hívta meg. Az ő küldetését teljesen elkülönítve kezelte. Őszintén szólva nem tudta, miként reagálnának a férfiak arra, hogy a művelet ennyire kényes része egy nőre hárul. A társaságból csak néhányan értesültek a lány részvételéről, és az amerikai tudta, jobb, ha ez így is marad. Mindannyiuk külseje megváltozott. Hajukat lenyírták vagy megnövesztették. Szakállukat leborotválták. Lefogytak vagy meghíztak. Valamennyien nyugati módra öltözködtek. Egyesek napszemüveget viseltek, mások festették a hajukat. Bár egyikük „valódi" képe sem maradt az NHK adatbázisában, a művelet fontossága nem engedett lazaságot az apró, mégis jelentős részleteknél, különben hiába módosították az NHK-s fotókat, továbbra is előfordulhatott volna, hogy amerikai hírszerzők fölismerik valamelyiküket, akit évekkel azelőtt teljes életnagyságban láttak. Jack kapitány a helyiség elejére lépett, és a bajtársias tisztelet jeléül mindnyájukat név szerint üdvözölte. Jelentést kért előrehaladásukról, és ki-ki szószaporítás nélkül, hozzáértőén válaszolt. Jack kapitány, Tom Hemingway és egy harmadik személy egyenként szemelték ki őket abból a névsorból, amelyet ez a mindkettejük bizalmát élvező harmadik fél bocsátott rendelkezésre. Választásuk nem a csoport legádázabb és legbuzgóbb muszlimjaira esett. Furcsa módon mindenekelőtt a visszafogottságot értékelték. A szeptember 11-i repülőgép-eltérítők a legkülönbözőbb környezetből kerültek ki. A négy sugárhajtású gép „pilótáját" kísérő tizenöt géprablóból tizennégy Szaúd-Arábiából érkezett. Középosztálybeli családokból származtak, amelyek nem különösebben tűntek ki sem a politikában, sem a muzulmán hitben. Ezek a fiatalemberek mégis elhagyták otthonukat és családjukat, kiképzést kaptak az al-Kaidánál, vérükbe ivódott a dzsihád és a radikális iszlám gyakorlata, katonás pontossággal hajtották végre a parancsokat, egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy az a légiút a paradicsomba röpíti őket. A szeptember 11-i géprablóknak egyáltalán nem kellett önálló döntéseket hozniuk; mindent előre elterveztek számukra. Brennanben most egészen más helyzet érlelődött. Mindenkinek jócskán hozzá kellett járulnia az események alakításához. Hemingway és Jack kapitány ezért idősebb, iskolázott férfiakat kerestek, akik valaha normális életet éltek. Ezeket az embereket nem az al-Kaida képezte ki, és nem az afféle felfogáshoz jellemzően társuló okokból szentelték életüket a dzsihádnak. Noha néhányan korábban összeütközésbe kerültek az amerikai és európai törvényekkel, így ujjlenyomatot vettek tőlük, és fényképet készítettek róluk, ami szükségessé tette az NHK-s kozmetikázást, egyikük sem jutott arra a szintre, hogy fotójukkal tele lettek volna az újságok. A legfiatalabb harmincéves volt, a legidősebb ötvenkettő, átlagéletkoruk negyvenegy esztendő. Ezek a férfiak gyakorlatot szereztek ugyan az ölésben, de nem szomjaztak arra, hogy elvegyék mások életét. Az évek során háborúkban és más konfliktusokban mindegyikük legalább három közvetlen hozzátartozóját veszítette el, sőt ötüknek-hatuknak teljes családját ilyen erőszak ragadta el. Önként jelentkeztek a küldetésre, másfajta okokból, mint amilyeneket a közel-keleti terroristák észjárásához szoktak társítani. Olyannyira, hogy mindannyian katonáknak, nem pedig terroristáknak tekintették magukat. Tom Hemingway okvetlenül ilyen beállítottságú „szent harcosokat" akart. – Ne feledjétek – intette embereit Jack kapitány –, hogy mialatt itt ülünk, és ezt a műveletet tervezzük, valahol másutt sokkal többen tervezgetik azt, hogyan állítsanak meg bennünket. Kiválóan értik a dolgukat, ezért nekünk annál is jobban, tökéletesen kell végeznünk a miénket. – Egy pillanatra elhallgatott, sorra a szemükbe nézett. – Egyetlen tévedés elegendő, hogy az egész összeomoljon. Világos? Valamennyien néma egyetértéssel bólintottak. Jack kapitány újra átismételte az ünnepség részleteit. A titkosszolgálatosok és helybeli rendőrök serege terjedelmes jegyzetfüzetekben rögzíthette az elnöki látogatás előkészítő munkájának minden részletét. Jack kapitány és csapata nem engedhetett meg magának efféle fényűzést. Egyetlen elveszített lap katasztrofális következményekkel járhatott volna. Így hát mindent az emlékezetükbe kellett vésniük. A teljes egyértelműség kedvéért Jack kapitány – közlendője bonyolultságától függően – hol arabra, hol angolra váltott.

– Mielőtt az elnök egyáltalán beteszi ide a lábát, a titkosszolgálat előőrse érkezik Brennanbe, hogy hozzákezdjen az esemény tervezéséhez, amely a világ legalaposabban kidolgozott és biztosított gépkocsioszlopát is magában foglalja. A jellemzően huszonhét járműből álló konvojban találhatók helyi rendőrkísérők, „gyalogkakukk" híradós furgon, sajtóegység, VIP-furgon, mentőautó, készenléti terroristaelhárító osztagot szállító jármű, valamint két „szörnyeteg". Az egyikben az elnök ül, a másikban titkosszolgálatosok utaznak. A repülőtérről a brennani helyszínre vezető összes útvonalat alaposan átvizsgálják, és a látogatás napján lezárják. Az ünnepség helyszínén az elnök a színpad jobb oldaláról érkezik, és ugyanabban az irányban távozik. Mialatt beszédet mond, golyó- és robbanásálló pulpitus, az úgynevezett „kék lúd" mögött fog állni. A környező fasor mentén végig mesterlövészeket helyeznek el. Ha az elnök mozog, állandóan testőrök fala veszi körül. Mindenkori tartózkodási helyét gyilkos zónának nevezik, és a titkosszolgálat rendkívül komolyan veszi ezt a felfogást. Óriási tömegre kell számítani, ezért az ünnepség helyszínére nyíló minden gyalogos bejáratnál fémdetektorokat állítanak föl. Pontosan olyan észlelőberendezéseket szereztünk be, amilyeneket a titkosszolgálatosok fognak használni, és a legmagasabb érzékenységi fokozatnál teszteltük őket. A lövészeink bátran áthaladhatnak ezeken a kapukon. Tartsuk észben, hogy a titkosszolgálatosok figyelni fognak az egyéni viselkedésre, nevezetesen azokra a személyekre, akik kilógnak a képből, nem vesznek részt az eseményben, és azokra, akik nem érintkeznek másokkal a tömegben. Mivel ti közel-keletiek vagytok, valószínűleg fokozott figyelmet tanúsítanak majd irántatok. Egész adatbázisuk van merénylőkről, s ez a legjelentéktelenebb részleteket is felhasználja a merénylők ismertetőjegyeinek meghatározásánál. Mint tudjátok, a fényképetek már nincs nyilvántartásban az amerikaiaknál, a külsőtök erősen megváltozott, tehát igen csekély annak a kockázata, hogy azonosítanak. Ez azonban nem ok a gondatlanságra. Előírjuk tehát az öltözéketeket és az ünnepségen tanúsítandó magaviseleteteket, ti pedig kivétel nélkül a legapróbb részletekig betartotok mindent. Amikor beléptek oda, úgy festetek majd, ahogy orvosokhoz, ügyvédekhez, tanárokhoz, iparosokhoz, boltosokhoz, választott hazátok tisztes polgáraihoz illik. – Jack kapitány ismét elhallgatott, és végighordozta tekintetét a társaságon. – Most bemutatok egy videót, amely ékesen szemlélteti, mennyire komolyan veszik küldetésüket a titkosszolgálatosok. Megnyomott egy gombot a kezében tartott távirányítón, és a vetítővászon életre kelt. Tom Hemingwaytől egy nyilvánosan hozzáférhető videofilmet kapott a titkosszolgálatról és általános őrző-védő módszereiről, ritka felvételeket merényletkísérletekről, és egy még ritkább videót, amelyen a titkosszolgálat emberei a beltsville-i létesítményben gyakoroltak. A marylandi Beltsville-ben tanulták meg az ügynökök, hogyan kell célpontjaikat pisztollyal leteríteni, robogó járművel majdhogynem helyben körbefordulni, és addig gyakorolták a különféle védelmi technikákat, mígnem az ingatag gondolkodás kiiktatódott a folyamatból, és az elszánt izommemória vette át a helyét. Az emberek megbabonázva figyelték a Gerald Ford és Ronald Reagan elleni merényletkísérletről készült felvételeket. John Kennedy meggyilkolása nem szerepelt a DVD-n, mert az elnökök már nem jártak nyitott gépkocsival, és régóta korrigálták mindazokat a hibákat, amelyeket Dallasban azon a napon a titkosszolgálatosok és túlbuzgó politikusok követtek el. – Láthatjátok, hogy az ügynökök minden esetben ugyanúgy járnak el – magyarázta Jack kapitány. – Az elnök köré teljes védőpajzsot vonnak, és a lehető leggyorsabban szinte a tenyerükön viszik el a helyszínről. Reagant betuszkolták az elnöki limuzinba, és másodpercek alatt elhajtottak vele. Szeptember 11-én, amikor úgy tűnt, hogy repülőgép tart a Fehér Ház felé, a titkosszolgálatosok evakuálták az alelnököt ottani irodájából; azt mondják, a lába sem érte a földet, amíg biztonságba nem helyezték. Sebesség, sebesség! Ne feledjétek, hogy ez áll kiképzésük tengelyében, egész idegrendszerük ehhez igazodik. Gépiesen begyakorolt lépéseket hajtanak végre, nem vesztegetik az időt gondolkodásra. Ezt az ösztönös késztetést semmi sem írhatja felül. Legfontosabb ösztönük pétiig az elnök életének megóvása. Ezért bármit föláldoznak, akár a saját életüket is. Erre bizton számíthatunk. Tűzerőben, létszámban, kiképzettségben és technikai felszereltségben semmiképpen nem vetekedhetünk velük, de igenis megérthetjük lelkivilágukat, önnön kilétükről, szerepükről alkotott képüket, és a saját javunkra fordíthatjuk. Valójában a meglepetés erején kívül ez az egyedüli előnyünk. Ez pedig elegendő, ha azon a napon tökéletesek vagyunk. Újra lejátszotta a videónak ezt a részét, lebontotta, mint egy mérkőzésről készült filmet, kockáról kockára pergette le, s az emberei mindent az elméjükbe véstek. Számos kérdés hangzott el, amit az amerikai jó jelnek vett. Ezután az ünnepség helyszínének alaprajza tűnt fel a vetítőernyőn. Jack kapitány lézerceruzával módszeresen végighaladt a területen, rámutatott a fő stratégiai jelentőségű tényezőkre, be- és kilépési pontokra, a Szörnyeteg és más fontos járművek elhelyezkedésére a konvojban. – Vegyük észre, hogy az elnöki limuzin mindig olyan helyen áll, ahonnét akadálytalanul egy kijárathoz juthat. Ez létfontosságú a terveink szempontjából. Az aznap a helyszínre szánt emberei mindegyikének sorszámot adott, és rámutatott a képen a megfelelő számokra, amelyek az illető személyek pozícióját jelezték. – Mindenekelőtt ezt a járművet kell működésképtelenné tenni – mutatott a mentőautóra. – Akik ezért felelősek, mindenképpen tökéletes munkát végezzenek! A következő képen egy sovány, ősz hajú, szemüveges férfi látszott.

– Az elnök a saját orvosával, ezzel az emberrel, dr. Edward Bellamyval szokott utazni. A doktor az emelvényen fog tartózkodni az elnökkel. Elsőként őt kell leszedni. Muszáj, nem hibázhatunk. A következő képen egy kötélkordon ábrája jelent meg. Jack kapitány egészen lassan, gondosan húzta végig az ujját a kötélen, mint egy sebész, aki pontos bemetszést ejt az élő testen. – Ez a titkosszolgálatosok legsötétebb rémálma. Ha rajtuk múlna, sohasem engednék, de a politikusoknak lételemük, hogy kezet fogjanak az emberekkel, és kisdedeket puszilgassanak – magyarázta. – Az elnök itt, a kötélkordonnál a leginkább támadható. Ugyanakkor ez kétélű kard, mert a testőrök pontosan itt a legeslegéberebbek. A vásznon most a nemzeti gárdista tűnt föl, az, akinek Jack kapitány emberei új kezet adtak. Díszegyenruhát viselt. A fotó valamivel régebben készült, ezért mostani keze helyén egy-egy kampó látszott. – Az ünnepségen nem használhatunk elektronikus távközlési eszközöket, mert a titkosszolgálat zavaró- és lehallgatóberendezésekkel fedi le az egész területet. Így mindent a régi jó módszerrel, a szemünkre és a fülünkre hagyatkozva kell végeznünk. – Jack kapitány a vetítővásznon látható férfira mutatott. – Ez az ember szolgál tájékozódási pontként. De mások is lesznek ott ugyanilyen egyenruhában, tehát vigyázzatok, nehogy összetévesszétek valakivel! Mindegyikőtök kap egy példányt ebből a DVD-ből, és hozzá hordozható DVD-lejátszót. Napi négy órán át tanulmányozzátok, hogy megjegyezzétek a férfi minden vonását és minden egyéb részletet, amit ma este mutatok. Ügyeljetek arra, hogy a helyszínen mindjárt az elején megtaláljátok, és azután egy pillanatra se veszítsétek szem elől! Az esemény szervezői úgy intézték, hogy minden amerikai hadirokkant közvetlenül a kötélkordonnál kapjon helyet, ez afféle kitüntetés. Nagyon derék dolog a városatyáktól, hogy így rendelkeztek, ez egyértelműen a tervünknek kedvez. Jack kapitány a mérnökre meg a vegyészre nézett, azokra a közreműködőkre, akik új kézzel látták el a volt nemzeti gárdistát. – Megerősítést nyert, hogy a kívánt hatás két percen belül beáll. – A két férfi bólintott, és Jack kapitány folytatta. – Amint ez megtörténik, haladéktalanul megkezdődik az egyes feladatok végrehajtása az alábbi sorrendben: l-es lövészfázis, majd A és B fidáíjinok, azután a 2-es lövészfázis, azt követően a C és D fidáíjinok, majd a 3-as lövészfázis, azután a végső fidáíja, utoljára pedig a 4-es lövészfázis. – Az egyes mozzanatoknál ujjaival csettintgetett. – Mint tudjátok, mindegyik fázishoz egyértelműen meghatározott célpont tartozik. Ha egy célpontot nem találnak el a megfelelő fázisban, akkor a következő fázisra annyival több kötelezettség hárul, mert kivétel nélkül minden célpontot el kell találni. Mindegyik titkosszolgálatos a legkorszerűbb testpáncélzatot viseli majd, ahogyan a rendőrök zöme is, tehát ennek megfelelően helyezzétek el a lövéseket. Világos? Megállt, és újfent megszemlélte mindegyiküket. Eltervezte, hogy egész este folyamatosan erre fog törekedni. Sorra bólintottak neki. Újra meg újra elismételte a támadási sorrendet, aztán mindegyik emberével pontosan felmondatta, s az illetőnek egyúttal azt is vissza kellett igazolnia, hogy melyik fázisba tartozik. – Láthatjátok az ábrán, hogy fegyvereitek korlátozott hatótávolsága miatt a lövészek a kordontól legfeljebb kétsornyira, sőt a legtöbb esetben csak egy-sornyira helyezkednek el. Kijelölt lépcsőkben fogtok az eseményre érkezni, és elég korán ahhoz, hogy eljussatok azokra a pontokra. Jack kapitány elhallgatott, és hosszasan nézte embereit. Most készült rátérni a dolog velejére. – Mindegyikőtöknek tisztában kell lennie azzal, hogy mihelyt elsüti a fegyverét, a mesterlövészek szinte azonnal agyonlövik. A tömeg közelsége valamelyes védelmet nyújt, de valószínűleg nem elégségeset. Értesüléseink szerint a mesterlövészek alighanem a rendszeresített Remington 700-as sorozatú, zárdugattyús mesterlövész-karabélyt fogják használni 0,308-as lőszerrel. A szövetségi mesterlövészek, akikkel szembekerültök, ezerméteres távon huszonöt centiméter sugarú körben célba találnak. Ellenfeleik ügyességét elismerő moraj hallatszott a helyiségben. Érdekes reakció annak fényében, amit ez számukra jelentett. Jack kapitány nem hagyott nekik választást élet és halál között, amikor elérkezik a cselekvés ideje. Egyszerűen azt akarta, hogy cselekedjenek, a titkosszolgálat is erre képezte ki a maga embereit. És mindenkinek meg kellett értenie, hogy életének feláldozása árán részesedhet az iszlám e történelmi jelentőségű napjából. – Mint tudjátok, a golyók, amelyek benneteket érnek, egyenesen a paradicsomba juttatnak. Bőségesen rászolgáltok erre a jutalomra – közölte velük részben arabul. Most sorban a fidáíjinokra nézett. Megtisztelésképpen ruházta föl őket ezzel a címmel. Az arab fidáíj szó eredeti jelentése 'kalandozó', de újabban rendszerint arab gerillaharcosokra vagy „önfeláldozókra" vonatkozott. Valószínűnek látszott, hogy Jack kapitány összes embere odavész az ünnepségen, így hát valamennyiüket megillette volna ez a cím. Néhányukról azonban tudták, hogy feladatuk következtében menthetetlenül meghalnak, és társaik nem nehezteltek azért, hogy e küldetés folyamán csak e szűkebb csoport tagjait emlegették fidáíjinokként. Az eligazítás végeztével Jack kapitány lekísérte a társaságot egy hangszigetelt helyiségbe, amelyet az előző tulajdonos hangstúdióként használt. Ez is szerepet játszott abban, hogy Jack kapitány kibérelte a házat, bár a fegyverek, amelyeket használni szándékoztak, nem csaptak nagy zajt. Most lőteremmé alakították át a szobát, az emberek megkapták fegyverüket, hozzá lőszert, és a következő két órában a céllövést gyakorolták, miközben

Jack kapitány hang- és videoberendezés segítségével váratlan zavaró effektusokat alkalmazott, mert az igazi lövöldözéskor majd teljes káoszra számíthattak. Bár Adnán er-Rímire az ünnepség színhelyén nem várt feladat, részt vett a mostani összejövetelen, mert feltétlenül tudni akart mindenről, ami összefüggött a küldetéssel. Valaha vállvetve harcolt Jack kapitánnyal, és az amerikai mindenkinél jobban megbízott benne. Adnán egy Ahmed nevű iráni mögött állt, aki a két afganisztánival együtt, az Irgalmas Kórházzal szemben lakott, és a javítóműhelyben rejtőző járművön dolgozott. Ahmednek sem volt dolga az ünnepségen, de Adnánhoz hasonlóan ő is ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen a ma esti értekezleten. A lövések között Ahmed a bajsza alatt motyogott. Valami megütötte Adnán fülét, de az iraki nem mutatott meglepetést. Arabul megszólította Ahmedet. – Az én nyelvem a fárszi – felelte Ahmed. – Ha mondani akarsz valamit, fársziul beszélj hozzám, Adnán. Adnán nem válaszolt. Nem tetszett neki, hogy a fiatalember parancsolgat neki. Mi az, hogy az „ő" nyelvén beszéljen? Már régen arra a megállapításra jutott, hogy az irániak egészen más muszlimok. Nem szólt semmit, és odébb húzódott a nála fiatalabb férfitól. Tekintete azonban visszatért hozzá, és hegyezte a fülét az iráni haragos szavaira. Fél órával az utolsó vendég távozása után Jack kapitány Pittsburgh központjába hajtott. A város legdrágább szállodájának halljában várta a férfi, akivel találkozót beszélt meg. Az úriember kissé kimerültnek látszott a hosszú repülőúttal járó időeltolódástól. Liften fölmentek a panorámás lakosztályba. Bár a férfi folyékonyan beszélt angolul, a társalgást anyanyelvén, koreaiul kezdte. Jack kapitány is úgy válaszolt neki. Ahogy észak-koreai kollégájával csevegett, eszébe jutott egy idézet egy általa csodált férfiútól: „Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe." * Ezeket a szavakat Szun-ce kínai hadvezér írta A hadviselés törvényei című könyvében. A sok évszázados tanács mindmáig érvényes maradt.

38. fejezet Stone és Milton nagyot néztek, amikor a motorkerékpár megállt mellettük a Union pályaudvarnál. Reuben fölemelte motorosszemüvegét, és megdörzsölgette kivörösödött szemét. – Hová lett a kisteherautód, Reuben? – csodálkozott Stone. – Akár hiszed, akár nem, ezt a kicsikét roncstelepen találtam. Egy évet bütykölgettem rajta. – Mi ez? – kérdezte Stone. – Egy 1928-as Indián Chief oldalkocsis motorkerékpár – vágta rá a választ Milton. – Honnan az ördögből tudod? – meredt rá Reuben. – Hat és fél évvel ezelőtt olvastam róla egy cikkben az Antik Motorkerékpárok Magazinjában, amíg a fogorvosnál vártam. Koronaprepire mentem. – Koronamipire? – kérdezte Reuben. – Korona-előkészítésre. Lecsiszolják a fogzománcot, és egy körülbelül két milliméter átmérőjű dentincsapot hagynak a fogból anélkül, hogy a gyökeret megsértenék. Erre előbb műanyagból ideiglenes koronát húznak, majd pedig porcelánból készült végleges koronát. Elég szép. Látod? – nyitotta ki a száját Milton, és megmutatta a koronáit. – Köszönjük a kiselőadást a gennyes fogsoráról, Earb doktor! – mondta türelmetlenül Reuben. – Jaj, ez egyáltalán nem gennyesedik – felelte Milton, aki nem érzékelte barátja megjegyzésének gúnyos élét. Reuben sóhajtott, majd tekintetével büszkén végigsimogatta a hajszálcsíkos csillogó tűzpiros járművet. – Ezerköbcis erőgép, felújított áttétel és gyújtómágnes. Az oldalkocsi nem eredeti; üvegszálas másolat, de nem rozsdásodik, és sokkal könnyebb. A legtöbb alkatrészt internetes árverésen vettem, és egy haverom szervált marhabőrt, azzal húztam át az oldalkocsi ülését. Balos oldalkocsi, ami baromi ritka. Ilyen állapotú mocit húsz rongy fölött árulnak, én kábé a tizedét feccöltem bele. Na nem mintha el akarnám adni, de sose lehet tudni. Fekete bukósisakot nyújtott Stone-nak, a sisakra motorosszemüveget applikáltak. – Mégis hová üljek? – kérdezte Stone. – Hová, hová, hát a pótkocsiba, bakker! Miért, mit gondoltál, mire való? Virágcserépnek? Stone föltette a sisakot, megigazította a szemüveget, azután kinyitotta a keskeny ajtót, belépett az oldalkocsiba, és leült. A magas férfi igen szűkösen fért el. – Na, akkor gyía! – mondta Reuben. – Egy pillanat! – kiáltotta Stone. – Nincs semmi tudnivaló erről a motorról? – De, ha az oldalkocsi kereke elválik a talajtól, kezdhetsz imádkozni. Reuben berúgta a motort, és a hajtómű beindult. Párszor felpörgette, búcsút intett Miltonnak, és elsuhantak a Union pályaudvartól. Nyugatra fordultak a Constitution Avenue-n. Elhúztak a Vietnamban elesettek emlékművénél, ahol a vietnami veterán Reuben szalutált a falnak, félkört írt le a Lincoln-emlékműnél, és átkelt a Virginiába vivő arlingtoni hídon. Onnét délnek tartottak a George Washington gyorsforgalmi úton, amelyet a helybeliek csak GW néven emlegetnek. Száguldás közben kíváncsi pillantásokat vontak magukra a mögöttük hagyott járművekben ülőktől. Stone kitapasztalta, hogy ha egy bizonyos szögbe fordítja a lábát, akkor majdnem ki tudja nyújtani. Hátradőlt, és balra, a Potomac folyóra nézett, ahol egy motorcsónak éppen elhagyott két, egymással versengő evezős egységet. A langymeleg napsütésben kellemesen üdítő szellő lengedezett, és Stone néhány másodpercre megengedte magának, hogy gondolatai elkalandozzanak a Teve Klubra leselkedő számos veszélytől. Reuben egy jelzőtáblára mutatott. – Emlékszel, hogy évekig „Lady Bírd Johnson emlékpark" volt kiírva? – harsogta túl a motorberregést. – Igen. Amíg valaki föl nem hívta az illetékesek figyelmét, hogy az elnökné még él – kiáltotta vissza Stone. – És a ligetet Lyndon B. Johnsonról nevezték el, aki már valóban jobblétre szenderült. – Imádom közhivatalaink hatékonyságát – bömbölte Reuben. – Alig tizenvalahány évig tartott, hogy kijavítsák a hibát. Még jó, hogy nem fizetek adót, különben tényleg kiakadtam volna. Figyelték, ahogy egy sugárhajtású gép a levegőbe emelkedik a Reagan belföldi reptér kifutópályájáról, majd hosszú ívben elkanyarodik, és végül délies irányba fordul, amerre ők is haladtak. Néhány perc múlva átlépték Alexandria óvárosának határát, megérkeztek az ország egyik leginkább történelmi jellegű településére. A helység Róbert E. Lee konföderációs tábornok nem egy, hanem mindjárt két kisfiú kori otthonán kívül egy igen nevezetes kis templommal dicsekedhet. A Christ Church padjait valaha egyenesen George Washington alapszerve koptatta. A város ki se lát a jómódból, egymást érik a csodálatosan renovált ódon lakóházak, hangulatos macskaköves utcák, káprázatos vásárlási lehetőségek és mindenféle éttermek. Mindehhez néhány ápolt közpark és hívogató folyópart tartozik. Ráadásul ez a szövetségi csődbíróság otthona.

– Rohadt egy hely – jegyezte meg Reuben, ahogy elhaladtak a bíróság mellett. – Kétszer is megjártam. – Calebnek vannak ismerősei, akik segíthetnek a pénzed kezelésében. És biztosra veszem, hogy Chastity is értékes szolgáltatást tud nyújtani. – Nem kétséges, hogy a kis Chastity ki tudná szolgálni az igényeimet, de akkor Milton tényleg bepipulna rám – közölte Reuben kópés kacsintással. – Egyébként nem pénzkezelési tanács kéne nekem, Oliver, hanem több pénz, amit kezelhetek. Balra kanyarodott, és a folyó felé haladt egy keresztutcán, amelyik a Union Streetbe torkollott. Talált parkolóhelyet, és Stone némi nehézség árán ki-kecmergett az oldalkocsiból. – Mi a fene történt a képeddel? – kérdezte Reuben, aki nyilvánvalóan csak most vette észre a sérülést. – Elestem. – Hol? – A parkban. T. J.-jel sakkoztunk, azután Adelphiával kávéztam. Amikor eljöttünk, megbotlottam egy fagyökérben. – Adelphiával?! – ragadta vállon barátját Reuben. – Oliver, az a nő nem komplett. Szerencséd, hogy nem kevert a kofidba valami kábszert, amitől földobod a talpadat. Jól jegyezd meg, amit mondok, egy este követni fog a vityillódba, és elvágja a torkodat. – Elhallgatott, majd fojtott hangon hozzátette: – Vagy még rosszabb, megpróbálja elcsavarni a fejedet. Reuben megborzongott, alighanem Adelphia, mint csábító szirén gondolatától. Elballagtak a Union Street-i söröző mellett, majd átkeltek az utca túloldalára, és a saroktól nem messze lévő üzlethez igyekeztek, amelynek bejárata fölött tábla hirdette: „Libri quattuor sententiarum." – Ez meg mi a nyavalya? – mutatott a feliratra Reuben. – Igaz, hogy jó ideje nem jártam itt, de ezt a helyet azelőtt nem Doug Könyvbarlangjának hívták? – Az a név nem vonzotta a megcélzott igényes vásárlóréteget, úgyhogy megváltoztatták. – Librikuttykurutty gezemicére? Ez aztán blikkfangos! Mi az anyámkínját jelent? – Latinul „Szentenciák négy könyve". Lombardi Peter tizenkettedik századi kézirata, amelyet fölvágtak, és Aquinói Szent Tamás páli levelekhez fűzött kommentárjainak 1526-os kiadásában a kötéstáblához használtak. Egyes tudósok szerint az aquinói műve a világ legnagyobb könyvritkasága. Egy még korábbi munka, amelyet a kötésébe tettek, talán még annál is különlegesebb. Így hát nagyon találó név egy ritka könyvekkel foglalkozó boltnak. – Le vagyok nyűgözve, Oliver. Nem is tudtam, hogy beszélsz latinul. – Nem beszélek. Ezt Calebtől hallottam. Egyébként ö találta ki, hogy kereszteljék át az üzletet. Mint tudod, én ismertettem össze a tulajjal. Gyümölcsöző ötletnek véltem, elvégre Caleb a régi könyvek szakértője. Eleinte egyszerűen ajánlott ezt-azt, de most már társtulajdonosként is érdekeltté vált a bizniszben. Az üzletbe lépésüket az íves, tömör tölgyfa ajtó fölé szerelt csengettyű csilingelése kísérte. Szúette mennyezetgerendák húzódtak a vakolatlan, részben tégla, részben kőfal fölött, amelyen ízléses olajfestmények függtek. A díszes könyvespolcok és masszív szekrények roskadoztak az antikvár kötetektől, amelyek mind gondosan fölcímkézve vártak gazdájukra az üvegajtók mögött. Egy külön helyiségben csinos fiatal nő állt a kis presszópult mögött, és kiszolgált néhány szomjas kuncsaftot. A falon tábla kérte a kedves vendégeket, hogy itallal ne menjenek át a könyvrégiségek közé. Kék blézert, szövetpantallót és fehér garbót viselő, alacsony, kopaszodó férfi jött elő hátulról. Kitárt karokkal, napbarnított arcán széles mosollyal közeledett. – Üdvözlöm önöket a Libri quattuor sententiarumban! – köszönt nekik jól begyakorlott szöveggel, majd megtorpant, szemügyre vette Reubent, és Stone-ra nézett. – Oliver? – Üdv, Douglas! – nyújtott kezet Stone. – Emlékszel Reuben Rhodesra? – Douglas – dünnyögte Reuben. – Mi lett a Douggal? Douglas hosszasan megölelgette Stone-t, és kezet rázott Reubennel. – Tudod, Oliver, hát szóval nagyon megváltoztál. Előnyösen, de megváltoztál. Tetszik az új stílusod. Sőt imádom. Irtó sikkes. Bellissimo! – Köszönöm! Caleb azt mondja, jól megy az üzlet. Douglas megfogta Stone könyökét, és egy csöndes sarokba vezette őket. – Caleb egy gyöngyszem, valóságos kincs, kész csoda. – Nahát, én meg még azt hittem, szimplán könyv-moly – vigyorgott Reuben. – Azt sem tudom, hogyan háláljam meg neked, Oliver, hogy bemutattad Calebet – lelkendezett tovább Douglas. – Virágzik az üzlet, virágzik! Valaha pornóképregényeket árultam a kocsim csomagtartójából, most pedig nézz rám. Öröklakást vettem az óvárosban, tízméteres vitorlást, nyaralót Dewey Beachen, sőt magán-nyugdíjbiztosítást is kötöttem. – Mindezt az írott szó hatalma révén – hümmögött Stone. – Figyelemre méltó. – Pornócuccot árulsz még? – tudakolta Reuben. – Hm, Douglas, szeretném megnézni a dolgaimat, a tárolóban, amit Caleb jóvoltából használhatok – mondta nyugodtan Stone.

Douglas elsápadt, és idegesen nyelt egyet. – Ó, hogyne, természetesen. Parancsolj, menj csak! És ha bármire szükségetek van, csak szóljatok. Nagyon finom a kapucsínónk, és ma isteni a muffin. A ház vendégei vagytok, ahogy mindig. – Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük! Douglas újra megölelte Stone-t, majd elsietett, hogy segítsen egy nőnek, aki a kellemes idő ellenére sarkig érő bundában lépett az üzletbe. Reuben végignézett a rengeteg könyvön. – Ezeknek az íróknak a zöme valószínűleg egy vas nélkül purcant ki, a barátunk meg az ő verejtékükön vesz magának öröklakást meg jachtot meg nyugdíjbiztosítást. Stone nem felelt. Kinyitott egy keskeny ajtót, amelyet az üzlet bejárata mellett vágtak, és szűk lépcsőn mutatta az utat Reubennek a pincébe. Ott egy rövid folyosó túloldalán beléptek egy régi tömörfa ajtón, amelyen „Idegeneknek tilos a bemenet" felirat állt. Becsukta maguk mögött az ajtót, és egy újabb folyosón balra fordult. Ennek a végén régimódi kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitott vele egy íves ajtót, és egy antik faburkolatú kis helyiségbe jutottak. Felkattintotta a villanyt, és egy széles kandallóhoz lépett. Reuben figyelő tekintetétől kísérve letérdelt, benyúlt a kandalló oldalánál, és meghúzott egy ott függő rövid huzalra erősített fémfogantyút. Kattanás hallatszott, és a kandalló melletti burkolópanel kinyílt. – Odavagyok az ilyen titkos zugokért – mondta Reuben, ahogy megragadta a szabaddá vált panelt, és teljesen kitárta. A panelon túl körülbelül két és fél méter mély, másfél-két méter széles és olyan magas helyiség rejtőzött, hogy még Reuben is könnyen fölegyenesedhetett benne. Stone egy kis ceruzalámpát vett elő a zsebéből, és belépett. Mindhárom falat könyvespolcok borították. Az egyik polcon gondosan elrendezett naplófüzetek és noteszek sorakoztak, néhány lelakatolt páncélkazetta meg számos kartondoboz, utóbbiak ragasztószalaggal lezárva. Amíg Stone átnézte a füzeteket, Reubennek váratlan gondolata támadt. – Hogyhogy nem a vityillódban tartod ezeket a holmikat? – Itt riasztó is működik. A faházat csak holtak őrzik. – Honnét tudod, hogy a jó öreg Douglas a távollétedben nem jön le és kotorász a cuccaid között? – Azt mondtam neki, hogy álcázott csapdákat építettem be – magyarázta Stone, miközben tovább vizsgálgatta a naplófüzeteket –, és ha rajtam kívül bárki megpróbál benyitni, az életével játszik. – És gondolod, hogy elhitte? – Az nem nagyon számít. Szemernyi bátorság sem szorult belé, úgyhogy biztosan eszébe sem jut próbálkozni. Ráadásul Caleb a sugalmazásomra elejtett néhány megjegyzést Douglasnek, miszerint pszichopata sorozatgyilkosként a börtönkórház elmeosztályára zártak, ahonnét merő formaságok miatt engedtek ki. Szerintem ezért ölelget minden alkalommal, ha találkozunk. Vagy jó akar lenni nálam, vagy ellenőrzi, nem viselek-e fegyvert. A, ez az! Stone kihúzott egy régi bőrkötéses határidőnaplót, és kinyitotta. A kötetet gondosan beragasztott újságkivágások töltötték meg. Átolvasta, Reuben türelmetlenül várt. Végül Stone becsukta a naplót, és két másik vastag könyvet vett le egy polcról. A könyvek mögül egy negyven-ötven centis oldalhosszúságú bőrtok került elő. Ezt a naplóval együtt a hátizsákba tette. Kifelé menet Reuben elvett három muffint a csinos fiatal nőtől. – Reuben vagyok – közölte föléje tornyosulva, és behúzta a hasát. – Jó magának – mondta kelletlenül a fekete ruhás nő, majd elsietett. – Szerintem ez a csirke el van ájulva tőlem – jegyezte meg Reuben büszkén, ahogy visszamentek a motorkerékpárhoz. – Persze, nyilván azért szaladt el, hogy az összes barátnőjének elújságolja – felelte Stone.

39. fejezet Alex Fordnak körülbelül egy órájába tellett, hogy elhatározza magát, mit vegyen föl a Kate Adamsszel való esti találkozóra. Megalázóan kínos hatvan perc volt, mert rádöbbent, milyen régen nem randevúzott. Végül kék zakót, fehér inget, khakinadrágot és nagy lábára kényelmes, bebújós félcipőt választott. Megfésülködött, leborotválta arcáról a délutánra kiütközött borostát, felöltözött, elrágcsált pár szem mentolos cukorkát, és úgy döntött, jobb híján megfelel a célnak az a kissé már leharcolt balfácán, aki a tükörből bámul vissza rá. A washingtoni forgalom elérte azt a kritikus szintet, amikor semerre sem jó vezetni, és Alex aggódott, hogy elkésik. Mindazonáltal a 66-os szövetségi főúton sikeresen kikerült egy balesetet, és azon túl szabad volt a pálya. A Key hídi kijáratnál letért, átkelt a Potomacen, jobbra kanyarodott az M utcára, és kisvártatva már a puccos Georgetownban, a 31. utcán haladt fölfelé. A valaha különálló várost az akkori brit uralkodó után nevezték el, és a környék bizonyos elemei annyira megőrizték ezt a királyi méltóságot, ami némelyek szemében kifejezett sznobériával volt egyenértékű. A fő kereskedelmi tengelyeken, azaz az M utcán meg a Wisconsin Avenue-n azonban határozottan dzsesszes, mai légkör uralkodik, a keskeny járdákon csapatostul mászkálnak a lazán öltözött fiatalok, mobiltelefonon karattyolnak, és szemrevételezik egymást. Georgetown felsőbb régióiban viszont, ahová most Alex tartott, tekintélyes befektetésállományú famíliák laktak, és egy árva tetkó vagy testékszer sem került látótérbe. Ahogy Alex egymás után hagyta el az előkelő rezidenciákat, érezte, hogy egyre idegesebb. Az évek során hihetetlen hatalmasságokat őrzött-védett, de a titkosszolgálat azzal büszkélkedett, hogy olyan elit szervezet, amely afféle munkásemberekből áll. Alexei éppen ilyen anyagból gyúrták, és szívesebben ebédelt a sarki palacsintázó pultjánál, mint egy háromcsillagos párizsi étteremben. Persze tudta, hogy most már nem hátrálhat meg. Az út, amelyen haladt, a Dumbarton Oaks palota közelében torkollott az R utcába. Alex jobbra fordult, és továbbment az R utcán, amíg meg nem találta a címet. – Oké, szóval nem viccelt az úriházzal – mormolta Alex, ahogy fölbámult a vörös téglás, palatetős épületmonstrumra. Beállt a köríves kocsibehajtóra, kiszállt, és körülnézett. A tökéletesen szimmetrikus elrendezésű park bokrait mind azonos magasságúra és formájúra nyírták, a nyárutó virágai teljes színgazdagságukban pompáztak. A moha buján zöldellt a kő járólapok körül, amelyek a hátsó kertre nyíló, íves tömörfa kapuhoz vezettek. Bár az efféle palotáknál alighanem inkább hátsó parkot kell mondani – gondolta Alex. Az órájára pillantott, és látta, hogy mintegy tíz perccel korábban érkezett, Kate talán még itt sincs. Épp arra készült, hogy időtöltésképpen megkerüli a háztömböt, amikor éneklő hang szólította meg a háta mögül: – Hahó, maga a titkosszolgálatos? Ahogy megfordult, egy apró, görnyedt asszony tipegett felé bézs vászonnadrágban és hosszú ujjú farmeringben, karján vágott virággal teli kosárral. Vattás, fehér haja kikandikált széles karimájú szalmakalapja alól; óriási fekete napszemüvege majdnem az egész arcát eltakarta. Mintha a múló idő összezsugorította volna. Alex jóval nyolcvan fölöttinek saccolta. – Hölgyem? – Maga tényleg jó magas, ráadásul helyes is. Visel fegyvert? Kate mellett nem ártana. Alex körbepillantott, hirtelen nem tudta, nem Kate űz-e vele tréfát, és ezt a furcsa nőt csak a poén kedvéért bérelte föl. Nem látott senkit, úgyhogy visszafordult az öregasszonyhoz. – Alex Ford vagyok. – Abból a Ford családból? – Sajnos nem számíthatok busás életjáradékra. A nő levette a kesztyűjét, nadrágzsebébe dugta, és kezet nyújtott. Alex megrázta, de a nő ezután nem eresztette el. A ház felé húzta a férfit. – Kate még nincs kész. Kerüljön beljebb, Alex, megiszunk egy pohárral, és elcsevegünk. Alex hagyta magát betessékelni, mert őszintén szólva, nem tudta, mi mást tehetne. A nő erős fűszer- és még erősebb hajlakkillatot árasztott. Miután a házhoz értek és bementek, végre elengedi-e Alex kezét. – Jaj, milyen neveletlen vagyok. Lucille Whitney-Houseman – mutatkozott be. – Abból a Whitney-Houseman családból? – vigyorodott el Alex. A nő levette a szemüvegét, és kacéran visszamosolygott. – Az apám, Ira Whitney nem föltalálta a húsfeldolgozást, csak vagyont szerzett belőle. Az én drága uram, Bernié, nyugodjék békében – tette hozzá, miközben a mennyezetre emelte a tekintetét, és keresztet vetett –,

szóval a családja a szeszből kereste a pénzét, és nem mindet törvényesen. Bernié pedig ügyész volt, mielőtt szövetségi bíróvá nevezték ki. Mondhatom, érdekes családi összejöveteleket tartottunk. Óriási szalonba vezette Alexet, és intett, hogy foglaljon helyet az egyik falhoz állított széles pamlagon. A virágot csiszolt kristályvázába tette, és a férfihoz fordult. – Apropó, szesz, mivel mérgezi magát? Egy szekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. Jól felszerelt bár rejtőzött benne. – Köszönöm, Mrs... mindkét nevét használja? – Szólítson csak Luckynak! Mindenki így, vagyis Szerencsésnek hív, mert világéletemben az voltam. – Köszönöm, Lucky, csak egy pohár szódát kérek. Az asszony hátraperdült, s szigorúan nézett Alexre. – Rengetegféle koktélt tudok keverni, fiatalember, de ilyen nevű nem akad köztük – jelentette ki szemrehányó hangon. – Hát, akkor rumos kólát. – Legyen whiskys kóla, vagy inkább kólás whisky. Alex kezébe nyomta az italt, és leült mellé a saját koktéljával. – Gin-vermut, olajbogyó helyett gyöngyhagymával – emelte föl a poharát. – Azután kaptam rá, hogy Cary Grant ezt rendelte a vonaton az Észak-északnyugatban. Csirió! Koccintottak, és Alex kortyintott egyet, de köhögnie kellett. Az íz alapján olybá tűnt, mintha tiszta whiskyt kapott volna. Körülnézett a méretre nagyjából az ő teljes házával megegyező, ám jóval nívósabban berendezett szalonban. – Na és régóta ismeri Kate-et? – kérdezte Alex. – Körülbelül hét éve, bár csak három éve lakik nálam. Csodálatos teremtés. Vág az agya, mint a borotva, gyönyörű, formás, de hát úgysem tudok olyat mondani, amit ne tudna róla. Plusz életemben nem ízleltem olyan fincsi karamellás csecset, mint az övé. Alex kis híján félrenyelt. – Hogy mondta? – Nem kell annyira izgalomba jönni, kedvesem, az egy italkülönlegesség. Karamellsnapsz és ír krémlikőr. Elvégre bármixer a lelkem. – Hogyne. – Szóval maga is olyan titkosügynök, aki az elnökre vigyáz? – Ami azt illeti, holnaptól igen. – Harry Truman óta mindegyik elnököt ismertem – mondta elmélázva az asszony. – Harminc évig a republikánusokra szavaztam, azután vagy húszig a demokratákra, de öregkoromra megjött az eszem, úgyhogy most a független jelölteket támogatom. De Ronnie Reagant imádtam. Micsoda sármőr! Az egyik bálon táncoltam vele. Ezzel együtt be kell vallanom, hogy az összes ismerős elnök közül Jimmy Cartert kedveltem leginkább. Finom ember volt, igazi gentleman, még ha a szíve mélyén kicsit kéjenc is. Ezt pedig nem mindegyikükről mondhatjuk el, igaz? – Igaz, valóban nem. Ezek szerint Brennan elnök urat is ismeri? – Találkoztunk, de nem hiszem, hogy megjegyzett magának. Már rég elveszítettem a hasznosságomat a politikai színtéren. Bár fénykoromban nyomtam valamit a latban. Akkor mintha Georgetown körül forgott volna a világ. Éppúgy ismertem Kate Grahamet, mint Evangeline Bruce-t, Pamela Harringtont vagy Lorraine Coopert. Micsoda estélyeket adtunk! Fehérasztal mellett formálódott a belpolitika, miközben poharazgattunk és cigarettáztunk, bár a hölgyek gyakran az uraktól elkülönítve. Azért persze nem mindig fogta halkabbra a hangját az asszony, és Alexre nézett. Hajszálvékony, felvont szemöldökét mintha csak odarajzolták volna. – Merthogy szex az volt dögivel. No nem orgiák, kedvesem, semmi ilyesmi. Kormánytisztviselőkről van szó ugyebár, a köz szolgáiról, és szexorgia után kissé nehéz fölkelni és késő estig dolgozni. Alaposan kifárasztja az embert. Alex hirtelen ráeszmélt, hogy mindinkább tátott szájjal hallgatja a nőt. Gyorsan becsukta. – És, khm, Katié a kocsiszínben lakik? – Szívesen beköltöztettem volna ide, hiszen nyolc hálószobás a ház, de hallani sem akart róla. A saját kuckójában érzi jól magát, ahogy minden nő. És így akkor jön-megy, amikor csak akar. – Az asszony megpaskolta Alex combját. – Szóval ez az első randevújuk. De édes! Hová mennek? – Nem tudom pontosan. Kate választotta a helyet Újra megszorította Alex kezét, és a szemébe nézett – Jól van, kedvesem, hadd adjak magának e tanácsot. Még a modern nő is szereti, ha a férfi hébe-hóba átveszi az irányítást. Úgyhogy legközelebb mag válassza ki a helyet! Legyen határozott. A nők utálja azokat a férfiakat, akik nem tudnak dönteni. – Jó, de honnét tudjam, hogy egyébként mikor akarja, hogy én irányítsak? – Jaj, azt nem tudhatja. Csak szépen elcseszerinti, ahogy a többi férfi szokta. Alex megköszörülte a torkát. – Kate sokat randizik? – Szóval le akarja informálni, kedvesem? Hát Kat csak néhány havonta szokott összeszedni valakit. Eddig senki sem maradt meg mellette, de ez ne vegye e a kedvét. Rendszerint valami beképzelt ügyvéddel, kijáróval

vagy nagymenő hivatalnokfélével állít haza. Maga az első pisztolyos, akit idehozott – tette hozzá az asszony bátorító hangon. – Ugye maga revkóva jár? – kérdezte reménykedve. – Az jó? – Kedvesem, minden civilizált nő ledobja a bugyija a veszélyes pasasoknak. Egyszerűen nem bírunk magunkkal. Alex vigyorogva széttárta a zakóját, és megmutatta fegyverét. – Istenem, de izgis! – csapta össze a kezét a nő. – Halló, Lucky, le lehet szállni a pasimról! Mindketten megfordultak. Kate Adams mosolyogva állt a szomszéd szoba ajtajában, combközépig érő fekete rakott szoknyát, nyitott nyakú fehér blúzt és szandált viselt. Alex ráeszmélt, hogy eddig nem is látta a lány lábát, mert a bárban mindig nadrágot hord. Kate megölelte Luckyt, és puszit nyomott az arcára. – Szórakoztattam az udvarlódat, amíg szépítkeztél, drágám – mondta Lucky. – Nem mintha az nálad olyan nagy megerőltetést igényelne. Ez egyszerűen igazságtalanság, Kate. A világ legjobb plasztikai sebésze sem tudná leutánozni nekem a járomcsontodat. – Hazudós. A férfiak mindig bomlottak Lucky Whitney után. Még ma is bolondulnak érted. Lucky Alexre mosolygott. – Mi tagadás – mondta igencsak visszafogott hangon –, a fiatalember is megmutatta nekem a munkaeszközét. Fogadok, hogy neked még nem volt szerencséd hozzá, Kate. – A munkaeszközéhez? – nézett meglepetten a lány. Nem, még nem láttam. Alex elszörnyedve ugrott föl, a hirtelen mozdulattól a pamlagra löttyintette az italát. – A fegyveremet mutattam meg neki! – Persze, úgy nevezte. A fegyverét – mosolygott pajzánul Lucky. – Na és hová mentek vacsorázni? – Nathanhöz – felelte Kate. – Nathanhöz? – vonta föl a szemöldökét Lucky, Alexhez fordult, és föltartotta a hüvelykujját. – Oda csak az igazán ígéreteseket viszi.

40. fejezet – Reuben! – szólalt meg az oldalkocsiban gubbasztó Stone. – Még van egy kis időnk. Beugorhatnánk az Arlingtoni temetőbe? Reuben a nemzet legnagyobb kegyelettel övezett katonai sírkertje felé nézett, és bólintott. Néhány perc múlva beléptek a látogatói bejáraton, és elhaladtak a katonai szolgálatban elesett nők emlékműve mellett. Egy pillanatra megálltak a Kennedy család nyughelyénél, Arlington legfőbb idegenforgalmi vonzerejénél, amelyet hajszálnyival lemaradva követ az őrségváltás az ismeretlen hősök síremlékénél. Továbbmentek, majd Reuben megtorpant, és az Arlington Ház melletti gyepes részre meredt. Az épület valaha Róbert E. Lee otthonául szolgált, de miután Lee úgy döntött, hogy a konföderációs hadsereg élére áll az unióval szemben, a szövetségi kormányzat elkobozta. – Nem itt találtál rám totálisan betépve? Stone a kérdéses pontra nézett. – Rég volt az már, Reuben. Kimásztál belőle. Legyűrted a démonaidat. – Nélküled nem sikerült volna, Oliver. – Reuben elhallgatott, és végignézett a sok fehér sírkövön. – Rohadnál bepöccentem. A vietnami századom felét elvitte a lombtalanító vegyszer, és a hadsereg illetékesei még csak be sem ismerték, hogy ők a felelősek. Ezután ugyanígy történt a perzsa-öböli szindrómával. Csak ide akartam jönni, hogy kiordibáljam magam, hátha valaki meghallgat. – Alighanem jobb, hogy kiütötted magad. Aznap itt járt a védelmi miniszter; csúnyán végződhetett volna a dolog. Reuben kíváncsian nézett barátjára. – Tudod, még sosem kérdeztem tőled, mit kerestél aznap a temetőben. – Azt, amit mindenki más: hogy lerójam a tiszteletemet. Stone megállt egy helyen, és némán számolta a fehér sírkövek sorait, azután középtájon odalépett az egyikhez. Karba tett kézzel állt, miközben a lenyugvó nap beleégett a horizontba. Reuben az órájára pillantott, de mintha vonakodott volna megzavarni a barátját. Stone-t végül egy arra járó csoport szakította ki magányából. Figyelte, amint a férfiak az Arlingtoni temető legújabb, még el sem készült bővítése felé tartanak. A szeptember 11-i emlékhelyhez, amelyet a sírkert határán alakítottak ki. Ez a Pentagonnál életüket vesztettek emlékművéből és egy emlékligetből állt. Oliver vonásai megfeszültek, amikor észrevette, ki lépked a fegyveres biztonsági emberek között. Reuben is arra pillantott. – Carter Gray – dünnyögte Reuben. – Gondolom, a feleségéhez jött – mondta halkan Stone. – A holnapi tömeg előtt. Carter Gray megállt a felesége, Barbara sírhelyénél, letérdelt, és kis virágcsokrot helyezett a földre. Elvileg másnap lett volna az asszony halálának évfordulója, de – miként Stone kikövetkeztette – Gray nem óhajtott a temetőt várhatóan elözönlő idegenek sokaságával osztozni gyászában. Fölegyenesedett, és lenézett oda, ahol a felesége nyugodott, miközben kísérete tisztes távolságban várakozott. Barbara Gray dandártábornoki rangban szerelt le jeles pályafutás után, amelynek során sok mindent elsőként ért el a nők közül a hadseregben. Emellett az egyik leghangosabb szószólója volt annak, hogy a második világháborús pilótanőket megillesse a teljes katonai tiszteletadással járó arlingtoni temetés, ezt ugyanis megtagadták tőlük, mivel a háború után rövid úton föloszlatták a légierő női alakulatát. 2002 júniusában új szabályozás tette lehetővé, hogy ha nem is teljes pompával, de egyáltalán katonai temetést kaphassanak jó néhány női haderőegység tagjai, köztük a pilótanők. Barbara Gray sajnos nem érhette meg ezt az intézkedést. 2001. szeptember 11-én délelőtt az akkor civil tanácsadó Barbara Gray a Pentagonban értekezett egy programról a hadsereg két képviselőjével, amikor az American Airlines gépe az épületbe csapódott, és megsemmisítette a helyiséget, amelyben az asszony tartózkodott. A tragédia megrázó adalékaként Gray-ék közjogász lánya, Maggie éppen akkor érkezett a Pentagonhoz, hogy az édesanyjával találkozzon. Az első robbanás gyakorlatilag elhamvasztotta. Ahogy Carter Gray a felesége sírját nézte, beléhasított annak a délelőttnek az emléke. Azután a lelkifurdalás hulláma következett, mert aznap neki is az épületben kellett volna lennie. Úgy volt, hogy a Pentagonnál találkozik a feleségével meg a lányával, és együtt indulnak a régóta tervezgetett családi üdülésre. A forgalomban elakadt, és körülbelül húsz percet késett. Mire a Pentagonhoz ért, a családja odaveszett. Amikor végre fölemelte a tekintetét a megszentelt földről, körülnézett, és észrevette a két férfit, aki messziről bámult vissza rá. A nagydarabot nem ismerte, de a másikra mintha emlékezett volna valahonnét. Azután figyelte, ahogy megfordulnak, és elmennek. Gray még tíz percig időzött a felesége sírjánál, majd pedig erőt vett rajta a kíváncsiság, és arrafelé indult, ahol nemrég még a két férfi ácsorgott. Ráeszmélt, hogy ismerős neki ez a rész.

Nézegetni kezdte a sírköveket, tekintete fürgén siklott végig a sírjelek rendezett sorain, mígnem az egyiknél megállapodott. A következő pillanatban védőkísérete Gray után iramodott, ahogy a miniszter futásnak eredt a gyalogjárón. Ahogy közelebb került a kijárathoz, megállt és vadul zihálva előrehajolt, miközben kísérői körülfogták, és kérdezgették, rosszul érzi-e magát. Nem válaszolt nekik, nem is hallotta őket. Agyában ide-oda cikázott a sírkőre vésett név, amely az imént meggondolatlan rohanásra késztette. Jól tudta, hogy a kő alatti érckoporsóban senki sincs, az csak szemfényvesztés, egy nyomeltüntető akció része. A név azonban valódi volt, egy létező személyé, akiről úgy hitték, hogy hazája védelmében esett el. – John Carr – mondta ki Gray a nevet, amely évtizedek óta nem hagyta el az ajkát. John Carr. A legügyesebb gyilkos, akit Carter Gray valaha látott. Nathan vendéglője még nem telt meg zsúfolásig. Alexék a bárpult melletti sarokban kaptak asztalt, és italt rendeltek. – Lucky tényleg jó fej – mondta Alex. – Hogy akadtatok össze? – Mielőtt az Igazságügyi Minisztériumba kerültem, ügyvédi magánpraxist folytattam. Amikor Lucky megözvegyült, én intéztem a férje hagyatéki ügyeit. Összebarátkoztunk, és végül rábeszélt, hogy költözzek hozzá. Először nemet mondtam, de kitartóan győzködött, és közben a nagy Ó rohadtul nem akart kopogtatni az ajtómon. Lakbért fizetek a kocsiszínért – tette hozzá gyorsan Kate. – Lucky nagyon érdekes egyéniség. Az a fajta, aki mindenfelé megfordult már, és mindenkit ismer. Ugyanakkor magányos is. Az ilyenek nehezen viselik az öregséget. Csupa élet, és mindent szeretne csinálni, amit valaha, pedig már nemigen megy neki. – Ahogy elnézem, azért baromira próbálkozik – válaszolta Alex. – Na és miért nyergeltél át a közszférára? – Nem különösebben eredeti megfontolásból. Kiégtem az óradíjas taposómalomban. Meg aztán hagyatéki joggal nem lehet megváltani a világot. – És mit művelsz az igazságügynél, amivel megváltod a világot? – Tulajdonképpen valami egészen újszerűt. Guantánamo, az Abu Graibi hadifoglyok esete, a Sóakna és egyéb ügyek után a minisztérium új munkacsoportot hozott létre a nemcsak háborús, hanem erősen politikai jellegűeknek is tekinthető foglyok polgárjogainak érvényesítésére, valamint az ezen osztályba sorolható személyek sérelmére elkövetett bármiféle bűncselekmény kivizsgálására. – Abból ítélve, amit az újságban olvasok, bizonyára ég a kezetek alatt a munka. – Az Egyesült Államoknak általában véve kiváló az eddigi teljesítménye, ami a hadifoglyok és idegen hadviselőkként nyilvántartott személyek kezelését illeti, de minél tovább húzódik a terrorizmus elleni háború, annál erősebb a kísértés a mieinknél, hogy lealacsonyodjanak az ellenfél szintjére. Elvégre ők is csak emberek, és esetleg úgy tekinthetnek a velük szemben ülő egyénre, mint aki egyáltalán nem is érdemel jogokat. – Ez azonban nem mentség arra, hogy megsértsék a törvényt. – Nem, nem mentség. És itt jutnak szerephez a magamfajták. Az elmúlt két évben hatszor jártam különféle háborús övezetekben. Sajnos nem sokat javul a helyzet. – Úgy tűnik, Carter Gray jól belejött az ellencsapásokba. Kate hátradőlt ültében, és kortyintott a pohár vörösborból, amit rendelt. – Ezzel kapcsolatban vegyesek az érzelmeim. Személy szerint részvéttel viseltetek iránta a szeptember 11-i vesztesége miatt. Gondolom, kizárólag emiatt tért vissza a közhivatali szektorba. De nem vagyok meggyőződve róla, hogy jól tette. – Ezt hogy érted? – kérdezte Alex. – Tudom, hogy rendkívüli eredményeket ért el. Azt viszont nem tudom, hogy nem vesz-e igénybe rendkívüli eszközöket az elérésükhöz. Komoly problémáink támadtak például a kiadatással. – Hallottam, hogy az időnként valóságos politikai bokszmeccs. – Nem csoda, ahogy az eljárás zajlik. A terrorizmussal gyanúsítottakat a Nemzetközi Vöröskereszt bárminemű beavatkozási vagy akár betekintési lehetősége nélkül szállítják az USA-ból más országba és viszont. Amikor mi viszünk foglyokat külföldre, szóbeli biztosítékot kapunk, hogy a fogadó ország nem alkalmaz kínzást. Csak az a baj, hogy ezt semmi sem igazolja. Sőt nyilvánvalónak látszik, hogy gyakran igenis sor kerül kínzásokra. Ráadásul mivel ez ilyen kínzás az USA-ban törvényellenes, egyesek szerint az NHK és a CIA tevőlegesen részt vállal fogolykiadatásban, hogy azután kínvallatás segítségével hasznos információkat csikarhassanak ki. Mi több, ráveszik a fogadó országot, hogy koholjon vádakat, mert így a gyanúsított rács mögé dugható, kivallatható, nemegyszer akár kínzással is. Ez ellentmond mindannak, amit Amerika képvisel. – Miután első kézből ismerem az intézményt, azt hiszem, az NHK nagyon is képes ilyesmire. – Ha jól értem, nem valami biztatóan halad a nyomozásod annak a halott férfinak az ügyében. Alex némi habozás után arra jutott, hogy jobb, ha kitálal. Mesélt a titkosszolgálat igazgatójával folytatott kínos „csevegésről", valamint arról, hogy visszalökték a személyvédelembe. – Nagyon sajnálom, Alex – fogta meg a kezét Kate. – Á, magamnak kerestem a bajt. Gray nem kispályás, és persze az sem nyerő, ha az embert a saját társa köpi be. Úgy látszik, leiskoláztak. – Alex ivott a koktéljából. – Nálad sokkal jobb a whisky-vermut – mosolyodott el.

– Tudtam én, hogy tetszel nekem – koccantotta össze a poharukat Kate. A férfi arckifejezése komolyra változott. – Az eredeti tervemnél kellett volna maradnom: ha az embernek három éve hiányzik a kerek húszból, akkor ne lógjon ki a sorból, inkább fogja vissza a tempót, és ne ugráljon fölöslegesen. – Nekem nem tűnsz visszafogott fajtának – felelte Kate. Alex vállat vont. – Figyelj, hagyjuk a melót. Mesélj magadról! Erre való az első randi. A lány hátradőlt, és egy szelet kenyeret bökögetett maga előtt. – Egyke vagyok, a szüleim Coloradóban laknak. Ok biztos azzal kezdenék, hogy a két elnököt adó Adams család rokonságához tartozunk, de én hiszem is, meg nem is. Arról álmodoztam, hogy világklasszis tornász leszek, és a belemet is kidolgoztam ezért. Aztán egy év alatt tizenöt centit nyúltam, és lőttek az álmomnak. Közvetlenül érettségi után úgy döntöttem, hogy fölcsapok vegasi krupiénak. Ne kérdezd, miért, úgy döntöttem, és kész. Beiratkoztam egy tanfolyamra, simán átmentem a vizsgán, és irány a kaszinók városa! De nem sokáig bírtam. Akadt egy aprócska problémám a piás zsetonszórókkal, akik azt képzelték, hogy nyugodtan taperolhatják a seggemet, valahányszor kedvük szottyan rá. Miután egyik-másiknak összekócoltam a fogsorát, a kaszinó azt ajánlotta, hogy húzzak vissza keletre. Miután elkezdtem az egyetemet, gondoltam, bármixerként teremtem elő a tandíjravalót, és úgy végeztem el a jogot, hogy a pult mögött maradtam. Ebben a szakmában legalább valami szilárd berendezési tárgy választja el az embert a barmoktól. És mint a múltkor kiokoskodtad, zongorázom is. Óraadással kerestem pénzt, hogy könnyebben fedezzem a tanulmányaim költségeit. Nem lenne muszáj mixerkednem, de az az igazság, hogy szívesen csinálom. Egyrészt levezetem az energiáimat, másrészt a Bekap bárban rengeteg érdekes emberrel ismerkedem meg. – Tornász, krupié, csapos, zongorista, aki egyben az igazság és törvényesség védelmezője. Baromira lenyűgöző. – Néha úgy érzem, sokkal inkább működésképtelen, mint lenyűgöző. Na és rólad mit kell tudni? – Semmi különöset. Ohióban nevelkedtem, mint négy gyermek közül a legkisebb, és egyedüli fiú. Apám napközben autóalkatrészeket adott el, esténként azonban Johnny Cash második eljöveteleként tündökölt. – Komolyan? – Legalábbis azt szerette volna. Azt hiszem, Nashville határán túl ő szedte össze a legnagyobb gyűjteményt Johnny Cash-emléktárgyakból. Mindig feketében lépett föl, boszorkányosan pengette az akusztikus gitárt, és egész jól kornyikált. Megtanultam gitározni, hogy együtt játszhassak vele. Még haknikra is elkísértem. Az Ohio-völgy legjobb kricsmijeiben vendégszerepeltünk. Nem voltunk felülmúlhatatlanok, de nem csináltuk rosszul. Jó kis hepajokat rendeztünk. Aztán a napi négy csomag betett neki. Hat hónap alatt elvitte a tüdőrák. Anyukám egy floridai nyugdíjastelepen él. A nővéreim szétszéledtek az országban. – És mi késztetett arra, hogy élő pajzsként domboríts? Alex még egy kicsit ivott, és elkomolyodott. – Tizenkét éves koromban láttam a Kennedy-merényletről készült Zapruder-filmet. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ennek nem szabad megismétlődnie. Sosem felejtem el a képet, ahogy Clint Hill titkosügynök fölpattan a limuzinra, és visszanyomja Kennedynét az ülésre. Akkoriban rengetegen úgy vélték, hogy az asszony is benne volt az elnök meggyilkolására szőtt összeesküvésben, mások meg azért ítélték el, mert azt hitték, egyszerűen menekülni próbált a mindenét bemocskoló vértől, még ha az a férje vére volt is. Holott valójában vissza akarta szerezni azt a darabot, amit a lövés leszakított a férje fejéről. Fölhajtotta az italát, mielőtt folytatta. – Egy titkosszolgálatos rendezvényen találkoztam az akkor már vén csont Clint Hill-lel. Mindenki kezet akart fogni vele. Azt mondtam neki, óriási megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Egyedül ő reagált. Segített Kennedynének, a saját testével védelmezte a lövésektől. Hozzátettem, hogy remélem, ha úgy hozza a helyzet, én is követhetem a példáját. Tudod, mit válaszolt? Fölnézett, és látta, hogy a lány tekintete rászegeződik; Kate Adams lélegzet-visszafojtva hallgatta. – Mit válaszolt? – kérdezte. – Azt, hogy: „Ne akarja követni a példámat, fiam, mert én elvesztettem az elnökömet." Hosszú csönd támadt, amelyet végül Alex tört meg. – Megáll az eszem, hogy ezt a hervasztó rizsát nyomatom, mikor a hátam közepére se hiányzik. – Amilyen napot hagytál magad mögött, csoda, hogy nem csiccsentettél be. – Tudod, Kate, egyedül az a gondolat segített át a mai napon, hogy a mai estét veled tölthetem. Alex kissé meglepettnek tűnt saját őszinteségétől, és gyorsan lesütötte a szemét, hogy a koktélospohárban maradt szeszes olajbogyó felszínét tanulmányozza. Kate megfogta a kezét. – Mindjárt még jobban zavarba hozlak azzal, hogy elárulom: ilyen kedveset még sosem mondtak nekem. A társalgás ártatlanabb témákra terelődött, és hamar elrepült az idő. Ahogy fölszedelődzködtek, egykét keresetlen szó hagyta el Alex ajkát. Az ajtón ugyanis Roger Simpson szenátor és neje, valamint Jackie leányuk lépett be.

Alex megpróbálta behúzni a nyakát, de Simpson észrevette. – Szevasz, Alex! – köszönt neki a lány. – Jó estét, Simpson ügynök! – viszonozta kimérten. – Hadd mutassam be a szüleimet. Roger Simpson meg a felesége langaléta alakjukkal, szőke hajukkal ikreknek látszottak, valósággal fölébe tornyosultak törékeny, fekete hajú lányuknak. – Szenátor úr, asszonyom! – biccentett mindkettejüknek Alex. Roger Simpson olyan fenyegető tekintettel meredt vissza rá, ami tüstént meggyőzte Alexet, hogy Jackie nyilván a maga eltorzított verziójában mesélte el neki az egész históriát. – A hölgy Kate Adams. – Övendek, hogy megismerhetem önöket – mondta Kate. – Na minden jót, Simpson ügynök. Kétlem, hogy egyhamar találkozunk. Alex Kate-tel a sarkában kivonult. Amint az utcára léptek, a férfi kifakadt: – Ez hihetetlen, hogy az egész rohadt város összes étterme közül éppen... Elhallgatott, mert Jackie Simpson bukkant elő. – Beszélhetnék veled egy percet, Alex? – Nyugtalanul pillantott a másik lányra. – Négyszemközt. A férfi Kate-re nézett, aki vállat vont, kissé odébb sétált, és tanulmányozni kezdte egy kirakat ruhakínálatát. Simpson közelebb húzódott. – Nézd, tudom, hogy baromira berágtál rám. És azt hiszed, hogy bemószeroltalak. – Eddig telitalálat. – Pedig nem így történt. Carter Gray nyilván azonnal fölhívta apámat, amint otthagyott bennünket. Még mielőtt az elnöknek telefonált. Apám meg fölhívott engem, és lehordott, de rendesen. Azt mondta, egy önfejű alak nem teheti tönkre a karrieremet, ami még el sem kezdődött. – Honnét szerzett tudomást az igazgató az én „régi barátomról"? Simpson elkeseredett képet vágott. – Tudom, hülye voltam. Apám teljesen lehengerli az embert. Kiszedte belőlem. – Fölsóhajtott. – Apám rettentő illusztris személyiség, anyám meg egykori Alabama szépe, úgyhogy mifelénk valóságos szentként tisztelik. Így aztán egy mezei nyomozó nem felelt meg nekik. Azt akarták, hogy az üzleti életben vagy a politikában villogjak. Megmakacsoltam magam, azt mondtam, hogy márpedig én zsaru vagyok, de ők nem hagyták annyiban. Nyaggattak, hogy gondolkozzak nagyobb távlatokban. Hogy leszálljanak rólam, jelentkeztem a titkosszolgálathoz. Apu mozgósította a kapcsolatait, így vezényeltek a WI-hez. Arról álmodozik, hogy én leszek a titkosszolgálat első női igazgatója. Én mindig csak arra vágytam, hogy jó zsaru váljon belőlem, de nekik az nem elég. – Szóval egész életedben azt fogod csinálni, amit a szüleid akarnak? – Ez nem ilyen egyszerű. Apám megszokta, hogy az emberek engedelmeskednek neki. – A lány elhallgatott, fölnézett Alexre. – De ez az én problémám. Tőled csak bocsánatot akartam kérni a történtekért. Es remélem, találok rá módot, hogy jóvátegyem. Sarkon fordult, és visszament a vendéglőbe, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. Miután Kate visszatért, Alex összefoglalta neki az elhangzottak lényegét, majd hozzátette: – Amikor azt hinnéd, tökre kiismertél valakit, és joggal utálod, mint a bűnt, akkor hirtelen olyat lép, amivel teljesen összezavarja a képet. – Az utca túloldalára pillantott, és földerült. – Légy szíves, mondd, hogy fagyizni szeretnél! A lány a szemközti árusra nézett. – Jó, de figyelmeztetlek, hogy nálam két gombóc a minimum, és nincs belenyalás. – Ez a beszéd!

41. fejezet Stone és Reuben a Union pályaudvaron a B. Dalton könyváruháznál találták Calebéket. Caleb egy Dickens-remekműben gyönyörködött, Milton pedig a számítógépes magazinok részlegébe ásta be magát. Stone-ék összeterelték őket, azután négyesben metróra szálltak, elmentek a Smithsonian állomásig, és ott fölmozgólépcsőztek a Nemzeti sétányra. – Tartsátok nyitva a szemeteket és a fületeket! – figyelmeztette a társait Stone. Elsétáltak a főbb emlékművek mellett, miközben a körülöttük nyüzsgő turisták fényképezőgéppel és videóval megörökítettek minden látványosságot. A Teve Klub tagjai végül elérték a Franklin Delano Roosevelt parkot, ahol a sétány meglehetősen új keletű kiegészítése, az F. D. Roosevelt-emlékmű kapott helyet. Ez jókora területet foglal el, és különféle szoborkompozíciókból áll, amelyek az egykori elnök kormányzásának számottevő mozzanatait jelképezik. Ő az egyetlen amerikai elnök, akit egymás után négy hivatali időszakra megválasztottak. Stone egy félreeső gyepes részre vezette a barátait, amelyet a gazdasági válság korszakának egy bronzba öntött jelenete – ingyenkonyhánál sorban állók csoportja – takart el a kószáló turisták szeme elől. Stone néhány pillanatig nézelődött, majd elégedetlenül csóválta a fejét, és visszavezette őket a metróba, amellyel ezúttal a Foggy Bottomig utaztak. Onnan gyalog mentek tovább. Az északnyugati városrész 27. utcája és a Q utca sarkán Stone megállt. Gondnoki munkahelye, a Sion-hegy temető bejáratára mutatott. – Jaj, ne, Oliver! – nyögött fel panaszosan Reuben. Nem kell még egy tetves temető. – A halottak nem hallgatódznak – zárta le a vitát Stone, és kinyitotta a kaput. Faházába tessékelte őket, ahol a többiek várakozóan néztek rá. – Végeztem némi kutatást, ami szerintem kulcsfontosságú a Patrick Johnson-gyilkossággal kapcsolatos nyomozásunkhoz. Úgyhogy a Teve Klub rendkívüli ülését ezennel megnyitom. Javaslom, hogy vitassuk meg az utóbbi időben lépten-nyomon egymást öldöső terroristák ügyét. Ki támogatja az előterjesztést? – Támogatom – vágta rá gépiesen Caleb, bár kíváncsian pillantott a többiekre. – Aki helyesli, jelezze igennel! Az igenek átvitték az indítványt, és Stone kinyitotta az antikváriumból hozott nagyalakú határidőnaplót. – Az elmúlt másfél évben számos eset fordult elő, amelyben terroristák állítólag megölték egymást. Ezt annyira érdekesnek találtam, hogy gyűjteni kezdtem a témáról föllelhető minden cikket. A legutóbbi ilyen incidensben egy Adnán er-Rími nevű férfi is szerepelt. – Arról olvastam – mondta Milton. – De miért mondod, hogy állítólag? – A halottak arca puskalövés, illetve robbanás következtében mindegyik alkalommal részben vagy teljesen szétroncsolódott. Ujjlenyomatok, DNS vagy bármely más rendelkezésre álló nyom alapján kellett azonosítani őket. – De hát ez a rendes eljárás, Oliver – szólt hozzá Reuben. – Amikor a VHSZ-nél dolgoztam, mi is így csináltuk, bár akkor DNS-vizsgálatot még nem végeztünk. – És Reubentől azt is tudjuk, hogy most már az NHK kezeli a terrorizmussal kapcsolatos összes információt – tette hozzá Stone. – Ugyanazokat az információs adatbázisokat használták mindezeknek a halott terroristáknak az azonosításához, amelyeknek a felügyeletében Patrick Johnson közreműködött. – Hatásszünetet tartott. – Hátha Johnson valamiképp megpiszkálta az adatbázisokat? Hosszú hallgatás után Milton szólalt meg elsőnek. – Úgy érted, esetleg manipulálhatta valahogy az adatokat? – Hadd fogalmazzak nyersebben – felelte Stone. -Mi van, ha az adatbázisban a holtan találtak ujjlenyomatával cserélte ki azokét a terorristákét, akiket a hatóságok halottaknak hisznek? Caleb láthatóan elszörnyedt. – Arra célzói, hogy például Adnán er-Rími valójában nem halt meg, de ami az amerikai hírszerzést illeti... – Számunkra halott – fejezte be helyette a mondatot Stone. – A múltját patyolattisztára mosták. Szabadon járhat-kelhet, azt csinálhat, amit akar. – Mint egy lesterilezett fegyver – vetette közbe Reuben. – Pontosan. – De várj egy cseppet, Oliver! – mondta Reuben. – Léteznek óvintézkedések. Ha jól emlékszem, a VHSZ-nél csak bizonyos lépések megtétele után lehetett módosítani a nyilvántartást. Stone Calebre nézett. – Hasonló eljárást alkalmaznak a Kongresszusi Könyvtár Ritka Könyvek részlegében. Nyilvánvaló okokból az a személy, aki beszerzi a könyveket, nem viheti be őket az adatbázisba, és viszont. Tulajdonképpen emiatt gondolkoztam el ezen a lehetőségen. De mi a helyzet, ha valaki a markában tartja mindkét személyt: a hírszerzési információk begyűjtőjét is, meg azt is, akit az adatok rendszerbe vitelével bíztak meg? És ha az egyikük magas rangú? Talán nagyon magas rangú?

Azt akarod mondani, hogy Carter Gray is benne van a dologban? – bukott ki végül Reubenből a kérdés. – Ugyan, menj már, bármi egyebet mondhatsz Grayre, de csak nem képzeled, hogy komolyan kétségbe vonhatod a hazaszeretetét? – Nem állítom, hogy ez könnyű kérdés, Reuben – felelte Stone. – De ha nem Gray, akkor talán valaki más vált árulóvá. – Hát az már valószínűbb – hagyta rá Reuben. – Jó, és ha ez mind igaz – szólalt meg Milton –, akkor miért ölték meg Johnsont? – Ha NHK-s a két férfi, aki a szemünk láttára ölte meg Johnsont, akkor azt is figyelembe véve, hogy szerény állami fizetésből nagy lábon élt, úgy tűnik, két dolog történhetett – válaszolt Stone. – Az egyik lehetőség az, hogy bárki bérelte is föl az adatállomány módosítására, az illető attól félt, hogy Johnson hirtelen vagyongyarapodása nyomozáshoz fog vezetni, ezért megölte, és becsempészte hozzá a drogot. Vagy pedig Johnson vérszemet kapott, még több pénzt követelt, és inkább megölték. – Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Milton. – Részemről mindenekelőtt szeretnék életben maradni – felelte Reuben. – Mert ha igaz, amit Oliver mond, akkor egy rakás hatalmasság igyekszik majd kitörni a nyakunkat. – Ráadásul Milton kiléte és lakhelye már nyilván nem titok – mondta Stone. – Ami az üldözőinket illeti, azt javaslom, hogy fordítsunk a kockán. – Hogyan? – kérdezte Caleb. Stone becsukta a határidőnaplóját. – Ismerjük Tyler Reinke lakcímét. Szerintem ennek alapján induljunk el. – Azt akarod, hogy egyenesen belesétáljunk a pasas célkeresztjébe? – hördült fel Reuben. – Nem, de például mi is a célkeresztünkbe vehetjük őt. Alex és Kate fagylalttal a kezükben ballagtak le a georgetowni vízpartra, annak a helynek a közelébe, ahol George Mason évszázadokkal ezelőtt révhajót járatott. Kate három görgetegsziklára mutatott, amely a Key hídtól északra, a Georgetowni Egyetemmel átellenben alig látszott ki a folyó közepéből. – Ez a Három nővér-sziget – mondta. – A legenda szerint három apáca fulladt ott vízbe, amikor fölborult a csónakjuk. Azután bukkant föl a három szikla, amely a halálukra emlékeztet, és a veszélyre figyelmeztet. – A Potomac csakugyan megtévesztőén csöndes sodrú – fűzte hozzá Alex. – Nem mintha manapság bárki is úszni akarna benne. Nagyobb esőzések után rendszerint egyik-másik szennycsatorna túltelítődik. – Amikor a 66-os szövetségi főutat építették, egy sarkantyút is terveztek, és híd vezetett volna ahhoz a ponthoz. Három nővér hídnak nevezték volna, de a munkálatok közben annyi különös baleset történt, hogy végül föladták. Egyesek szerint az apácák kísértettek. – Te hiszel az ilyesmiben? – kérdezte Alex. – Furcsább dolgok is megestek már. Gondolj csak a városban keringő összeesküvéselméletekre. A zömük valószínűleg őrültség, de némelyik igaznak bizonyul. – Ismerek egy pasast, aki ebbe a kategóriába tartozik. Oliver Stone-nak hívják. Egyszerűen zseniális, még ha kicsit sajátos is az észjárása. – Oliver Stone-nak? Ne hülyéskedj! – Ez persze nem az igazi neve. Gondolom, csak tréfa azok rovására, akik flúgosnak tartják. Az egyik legérdekesebb vonása az, hogy nincs előélete, legalábbis olyan, amit földeríthetnék. Talán már régóta szökésben van – mosolyodott el Alex. – A leírás alapján Lucky alighanem érdeklődne iránta. Szóval még ma is ledobja a bugyiját a veszélyes pasasoknak? – Micsoda? – hökkent meg Kate. – Nem fontos. – Alex evett egy kanálka fagylaltot, és a Roosevelt-sziget felé nézett. A lány követte a tekintetét. – Na ki vele! – mondta végül. – Egy bármixer nagyon figyelmes hallgatóság. Alex intett neki, hogy üljön mellé egy folyóparti padra. – Jó, elmondom, mi nem hagy nyugton – kezdte. – A pasi átúszik a szigetre, és lepuffantja magát. Ez valószerűen hangzik? – Végül is azon a szigeten randevúzott először a menyasszonyával. – Rendben, de minek úszott a szigetre? Miért nem egyszerűen kocsival vagy gyalog ment? Gyalogos-felüljáró vezet át a gyorsforgalmi út fölött, egyenesen a szigeti parkolóhoz, meg egy kerékpárút is. Ott az emberünk átugorja a kaput, bemegy a szigetre, leissza magát, és szétloccsantja az agyát anélkül, hogy átevickélne a Potomacen. A kocsiját jóval följebb találták meg a folyónál, ami azt jelenti, hogy messzire kellett úsznia utcai ruhában, cipőben és egy nejlonzacskóba dugott pisztollyal. Pedig se nem Mark Spitz, se nem Michael Phelps. – De az ujjlenyomata rajta volt a pisztolyon.

– Kényszeríteni valakit, hogy pisztolyt fogjon, és meghúzza a ravaszt, valóban nem egyszerű, és nem is okos dolog – ismerte el Alex. – Épp annak nem adnék pisztolyt a kezébe, akit meg akarok ölni. De ha előbb leitatom? – Alex a lábára mutatott. – És a cipőtalpa sem tetszik nekem. – Hogyhogy? – Föld tapadt rá, ahogy az várható is, ha valaki átgyalogol a bozóton, viszont körülötte sehol sem látszott föld az aljzaton. Az ember azt hinné, abból a vörös agyagból a környező kőburkolatra is kellett volna kerülnie. A ruhája is túlságosan tiszta maradt. Ha azon a szigeten bóklászol, mindenütt gallyak, levelek ragadnak a ruhádra. A pasason semmi ilyesmi nem volt. Márpedig ha úszva megy a szigetre, akkor át kellett volna vergődnie azokon a tüskebokrokon, hogy a fősétányra jusson. – Ez sehogy sem stimmel – látta be Kate. – És az öngyilkos búcsúlevél a zsebében. Épp csak nyirkos volt, és a tinta nem folyt szét. – Valószínűleg ugyanabban a műanyag zacskóban vitte magával, amiben a fegyvert. – Akkor miért nem hagyta a zacsiban? Minek vette elő és dugta a csuromvizes zsebébe, amitől elmázolódhatott volna a tinta, és akkor olvashatatlanná válik az üzenet. Egyébként pedig nedvesen találták ugyan meg, de ha tényleg végigúszta azt az utat, akkor ázottabbnak és szutykosabbnak kellett volna lennie, mivel a Potomac arrafelé igencsak koszos. – De hát valóban vizes volt. – Persze, de mit csinálsz, ha olyan látszatot akarsz kelteni, mintha valaki úszva jutott volna a szigetre? – Vízbe mártom – mondta pillanatnyi fejtörés után Kate. – Pontosan, vízbe mártod. És akad indíték is. Senkivel sem beszéltem, aki tudott volna Johnson drogügyleteiről. A menyasszonya úgy kiakadt, hogy perrel fenyegetődzött, mert egyáltalán fölvetettem, hogy talán igaz a dolog! – Mint mindig mondtam, a titkosszolgálat nem szokott átsiklani a részleteken. – Ugyan már, szó sincs arról, hogy gyárilag jobbak lennénk az ilyesmiben, mint az FBI-osok. Nekik is látniuk kellett volna. Szerintem felülről óriási nyomás nehezedik mindenkire, hogy minél előbb zárjuk le az ügyet. – Ha mások vinnék a szigetre a pasast, és nem akarnának kocsit használni, nehogy valaki meglássa őket, mitévők lennének? Ahogy beszélgettek, egy rendőrnaszád haladt el lassan mellettük. Egymásra néztek, és egyszerre szólaltak meg: – Hajóba szállnának! – Azt nem könnyű elrejteni – mondta elgondolkozva Alex. Kate jobbra-balra nézett a vízparton. – Én benne vagyok, ha te is. A szemetesbe dobták a fagylaltospoharakat, és a vízhez indultak. Egy teljes órába tellett, de végül megtalálták, miután Kate észrevette, hogy a csónak orrának hegye kiáll a vízlevezető csatornából. – Sasszemű – bókolt Alex. A lány kibújt a szandáljából, Alex levetette a cipőjét meg a zokniját, föltűrte a nadrágszárát, és egy arra járó pár kíváncsi tekintetétől kísérve üggyel-bajjal bemásztak. Alex pillantása végigsiklott az ócska evezős csónak deszkatestén, egy ponton megállt, és egészen közel hajolt a palánkhoz. – Ez úgy fest, mint egy golyó ütötte lyuk. – Az pedig vér lehet – mutatott Kate egy kis sötét foltra a perem közelében. – Ez nem nagyon stimmel, hacsak nem a csónakban ölték meg Johnsont, és azután vitték a szigetre. Aznap éjjel ködös idő volt, tehát észrevétlenül megtehették. – Szóval mit raksz össze mindebből? – kérdezte Kate. Alex fölegyenesedett, morfondírozott. – Szeretném megnézni, hogy a vér egyezik-e a Patrick Johnsonéval vagy valaki máséval. De ha az igazgató megtudja, hogy már megint ebben az ügyben szaglászom, akkor egy vadiúj szibériai kihelyezett részlegben kötök ki. Feltéve, hogy nem nyír ki puszta kézzel. – Én körbeszimatolhatok – ajánlkozott Kate. – Nem, azt nem. Jobb szeretném, ha a közelébe sem kerülnél az ügynek. Egészen ijesztő gondolatok járnak a fejemben. Egyelőre hagyjuk ennyiben a dolgot.

42. fejezet Jack kapitány az imént kapott üzenetre nézett. A szöveget rejtjelezték, de fejből tudta a kulcsot, és gyorsan megfejtette. Nem valami jó hírt tartalmazott: Ma beszéltem Grayjel. Megnézett valami adatokat, de nem tudom, miket, mert letiltotta a hozzáférést. Szóba hozta nekem a halottak feltámadását. Kiderítettem, hogy ugyanilyen megjegyzést tett más magas rangú itteni beosztottaknak is. Nyilvánvalóan kóstolgat bennünket, próbálkozik, hogy melyikünk harap rá a csalira. Ezért üzenek most küldönc útján. Haladjon tovább terv szerint, én majd tartom itt a frontot. Mostantól K 1-es csatornán érintkezünk. A kommunikációval manapság az a gond, hogy gyakorlatilag lehetetlen titokban művelni, ha az ember modern technikát alkalmaz. Kémműholdak leskelődnek mindenütt, és a telefaxokat, számítógépeket, mobilvagy vonalas telefonokat meg az e-maileket egyaránt megfigyelheti valaki. Nem csoda, ha a terroristák futárokhoz és kézzel írott üzenetekhez folyamodnak. A sors fintora, hogy a modern megfigyelési technika visszakergette őket a kőkorszakba. A K 1-es egyszerűen használható volt: a papírra írt, kódolt üzeneteket megbízható küldönccel juttatták célba, és a papírt elolvasás után megsemmisítették. A titkosszolgálat előőrsének most már csakhamar a helyszínre kellett érkeznie. Nem sokkal azután az elnök a különgépével Pittsburghbe repül, és a történelem legszigorúbban őrzött gépkocsioszlopa útnak indul Brennanbe. Amivel ott kerül szembe, azt egyesek talán zömmel negyvenes férfiakból meg egy fiatal nőből álló, szedett-vedett ármádiának tekintenék. Jack kapitány azonban a saját embereire fogadott volna. Elővette az öngyújtóját, és hamuvá égette a levelet. Dzsamila, miután elmondta aznapi utolsó imáját, a fürdőszobai tükörben tanulmányozta az arcvonásait. Ma ünnepelhette volna huszonnegyedik születésnapját, de sokkal idősebbnek látta magát; a legutóbbi évek nem bántak kegyesen vele. Sosem jutott neki elegendő ennivaló, szűkölködött egészséges ivóvízben, és sok-sok éjszakán nem volt fedél a feje fölött. Az örökös golyó- meg bombazápor pedig mindennél gyorsabban öregíti az embert. Most legalább jóllakhatott. Sokszor mondták már neki, hogy Amerika a bőség hazája. Arra gondolt, nem valami igazságos dolog, hogy ezeknek itt mindenük megvan. Hallotta, hogy itt is vannak hajléktalanok, meg éhező gyermekek, de nem hitte. Ugyan! Biztos csak az amerikaiak propagandája, hogy sajnáltassák magukat. Dzsamila erre arabul elkáromkodta magát. Még hogy ezeket sajnálja? Huszonnégy éves fejjel magányosan, a földgolyó túlsó felén élt, mint ahová való volt. A szerettei már mind meghaltak. Megölték őket. Erezte, hogy gombóc nő a torkában. A következő pillanatban visszafojtotta a könnyeit. Gyorsan benedvesített egy törülközőt, és az arcára tette, hadd szívja magába a könnyeket a hűvös anyag. Amint összeszedte magát, fogta a retiküljét meg a kocsikulcsát, becsukta és gondosan kulcsra zárta maga mögött a lakása ajtaját. Azt mondták neki, Jack kapitány egyik embere mindig vigyázni fog a kocsijára, bárhol parkol is. Nem kockáztathatták meg, hogy valaki ellopja. Nem maradt volna idő, hogy másik ugyanilyet szerezzenek. Dzsamila különösnek találta Jack kapitányt. Egy arabul folyékonyan beszélő amerikai nem mindennapi ember. Hát még az olyan, aki láthatólag jobban ismeri az iszlám világ szokásait és történelmét, mint némelyik muszlim. Dzsamilát kioktatták, hogy bármit mond neki a férfi, köteles engedelmeskedni. Először helytelennek érezte, hogy parancsokat fogadjon el egy amerikaitól, de miután személyesen megismerkedtek, nem tagadhatta, hogy az az ember tekintélyt parancsoló légkört áraszt. Valóságos szertartássá vált, hogy esténként autózik egyet a környéken. Ez részint némi kikapcsolódást jelentett, miután egész nap dadát játszott három örökmozgó kisfiú mellett, részint emlékezetébe véste a feladatához szükséges különféle utakat és kerülőket, Brennan belvárosába ment, elhajtott az Irgalmas Kórház mellett. Adnán er-Rími nem volt szolgálatban, de Dzsamila nem ismerte volna meg, ha látja. Ugyanazért annak sem volt értelme, hogy jobbra nézzen, arra a lakásra, ahonnét abban a pillanatban két álcázott M-50-es mesterlövész-karabély irányult gyakorlás végett a kórházra. A lány útja az autójavítóhoz vezetett. Megszokásból végighajtott a mellékutcán, felülnyíló ajtók sora mellett, amelyeknek ablakszemeit feketére mázolták. Tudta, hogy azon a bizonyos napon majd át kell hajtania a városközpont déli csücskén, és a Brennanből kivezető úton nyugat felé tartania. A szerepe harminc perc alatt véget ér. Imádkozott Istenhez, hogy adjon neki bölcsességet és bátorságot. Folytatta az autózást, és hamarosan elhaladt az ünnepség színhelye mellett. Csak annyit tudott, hogy az ország elnöke óriási tömeg előtt fog beszélni itt. Egyébként nem sokat jelentett neki ez a füves terület.

Kocsikázásai során járt már munkaadói, George és Lori Franklin otthonánál is. Nagyon szép házban laktak, mármint ha valakinek tetszik a hagyományos amerikai építészet. Dzsamila viszont Franklinék kertjét szerette leginkább, ahol a gyerekekkel szokott játszani: a három fiú szaladgált a zöld pázsiton, fára másztak, bújócskáztak. Ő maga sivatagos vidéken nőtt fel, és el kellett ismernie, hogy Amerika nagyon szép ország. Legalábbis a felszínen. Hazafelé menet most ismét útba ejtette a házat. Ahogy elsuhant előtte az egyterűvel, ösztönösen az emeleti ablakokra pillantott, amelyek mögött a fiúk két szobában aludtak. Azon vette észre magát, hogy egyre jobban kötődik hozzájuk. Bizonyosra vette, hogy ezekből az aranyos gyermekekből olyan felnőttek válnak majd, akik gyűlölik az iszlámot, mindazt, amiben ő hisz. Bárcsak igazán foglalkozhatott volna velük, akkor megtanította volna őket az igazságokra; megmutatta volna nekik hite és világa valódi fényét. Rájöhettek volna, hogy közte és közöttük sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Dzsamila elgondolkozva állt meg a kocsival. Régóta magyarázták neki, hogy Amerika és az iszlám összebékíthetetlenek. Igen, ez biztosan igaz is. Ezek elpusztítják a hazámat – emlékeztette magát. Erőszakos népség, mindenkiénél hatalmasabb hadsereg. Elveszik, amit akarnak, akár olaj az, akár mások élete. És mégis, ahogy most szertenézett a békés környéken, mindezt nehezen tudta elképzelni. Nagyon nehezen. Alex körbepillantott Adams otthonában, és nagyon tetszett neki, amit látott. A kocsiszín lakója nem vitte túlzásba a rendrakást, itt-ott széjjelhagyott dolgokat. Alex maga sem volt rendmániás, és kétellette, hogy hosszú távon kibírná olyasvalaki mellett, aki az. Azt is biztató jelnek találta, hogy rengeteg a könyv. Iskolás korában nemigen olvasott, s a titkosszolgálathoz kerülése után elszántan hozzáfogott, hogy pótolja a hiányt. A lány nyilvánvalóan nem tartozott a kultúrsznob olvasók közé. Bár a polcokon jó néhány kötetre való igényes szépirodalom akadt, Alex egészséges mennyiségű kommersz regényt is fölfedezett. A falat és az asztalokat családi képek tarkították, és Alex alaposan szemügyre vette, miként fejlődött Kate nyakigláb, félszeg bakfisból kedves, magabiztos nővé. A földszint legnagyobb részét elfoglaló helyiség egyik sarkában egy fekete rövidzongora állt. Kate közben átöltözött, farmerben, pulóverben és mezítláb jött le a hálószobájából. – Bocs – mondta kezd lepusztulni az eleganciám. – Egy pillanatra se tévesszen meg az ezerdolláros öltöny és a kifogástalan ápoltság. Magam is farmeres pólópárti vagyok. A lány nevetett. – Sört? – A mentás kávéfagylalt után mindig kiváló torok-öblítő. Két üveg Coronát vett elő a hűtőből, zöldcitromot vágott föl, és a hátsó kert felé fordított kanapéra telepedtek. Kate maga alá húzta a lábát. – Most mi a következő lépésed? – Nem tudom – vont vállat a férfi. – Hivatalosan a fehér házi személyvédelemhez vezényeltek, és még örülnöm is kéne. Nem mintha a nyomozás során bármiféle vétséget követtem volna el, de megtagadtam az igazgató irodájában azt az egyenesen tőle kapott parancsot, hogy áruljam el valakinek a nevét. El sem hiszem, hogy ezt tettem. – Szóval Oliver Stone volt a régi barátod, akit említettél nekem? Alex pillantása magában hordozta a választ. – Ezt meg hogy a fenében találtad ki? – A jelenlévők közül nem csak te tudsz következtetni. – Úgy látszik, nem. – Húzott egyet a söréből, és hátradőlt a díványpárnákra. – Mint mondtam, szerintem most meg van kötve a kezem. Hogyan szólhatnék egyáltalán a csónak megtalálásáról? Ezzel bevallanám, hogy pontosan azt műveltem, amit az igazgató megtiltott. Ha megtudja, nekem végem. Ezt nem kockáztathatom meg. – Értem a dilemmádat. Ahogy Kate letette a sörét a dohányzóasztalra, súrolta a férfi vállát. Az egyszerű érintés hatására mintha villamos szikra csapott volna Alex testébe. Kate a zongorához ült, és játszani kezdett. Alex fölismerte a darabot, a Rapszódia egy Paganini-témára nyilvánvalóvá tette, hogy a nő kiválóan képzett pianista. Pár perc elteltével Alex odaült mellé, és egy kísérő dallamot pötyögött a billentyűkön. – Ez Ray Charles – mondta Kate. – Azt hittem, gitároztál. – Az öregem úgy vélte, aki megtanul zongorázni, azután jóformán bármin tud játszani. – Nem Clint Eastwood zongorázott, mint titkosszolgálatos a Tűzvonalban egyik jelenetében? – De, Rene Russóval az oldalán. – Bocs, én nem vagyok Rene Russo. – Én se Clint Eastwood, de tájékoztatásul közlöm, hogy Rene Russo semmiben sem különb nálad. – Hazudós.

– Nem az a fajta pasi vagyok, aki az első randin ledobja magáról a textíliát, mint Eastwood. Bocs! – tette hozzá vigyorogva Alex. – Kár – mosolyodott el Kate. – A második randira azonban nem okvetlenül érvényes ez a szabály. – Hm, ennyire biztosra veszed, hogy sor kerül másodikra? – Ugyan már, hiszen revkóval járok. Lucky szerint az nagyon izgis. Alex végigfuttatta az ujjait a billentyűkön, amíg a lány kezéhez nem ért. Az ezt követő csókhoz képest a korábbi villamos szikra bágyadt bizsergésnek tetszett. Kate még egyszer megcsókolta, majd fölállt. – Tudom, hogy nem valami hízelgőén hangzik, de úgy gondolom, helyes az első randis szabályod – mondta bátortalanul, majd elfordította a fejét. – Elsőre nem adjuk oda magunkat, mert másodszorra talán vissza sem jön az illető. Alex a lány vállára tette a kezét. – Én bármikor visszajövök, ha akarod, Kate. – Mondjuk, holnap. Feltéve, hogy kibírom addig. Alex begyújtotta elaggott Cherokee-ját, és repeső szívvel indult el. Elhajtott a kereszteződésig, ráfordult a 31. utcára, és megkezdte a hosszú, kanyargós ereszkedést Georgetown főtengelye felé. Először az jelezte a bajt, amikor fékezett, és semmi sem történt. Újra a pedálra lépett, mire az – immár egyértelműen várható szerencsétlenségre figyelmeztetve – ellenállás nélkül a padlóig süllyedt. A kocsi a lejtő szögének növekedésével rohamosan gyorsult. Ráadásul kétoldalt autók parkoltak, és ezen a részen úgy tekergett az aszfalt, mint valami istenverte kígyó. Kínlódott a volánnal, közben alacsonyabb sebességfokozatra váltással próbálta csökkenteni az iramot, de nem sokra ment. Ekkor egy szembejövő kocsi fényszórója hasított a sötétségbe. – A francba! Vadul jobbra rántotta a kormányt, és a Cherokee becsúszott két parkoló autó közé, ahol egy vaskos fatörzs megoldotta azt, amit a fék nem tudott. Az ütközéstől fölfúvódott légzsák egy pillanatra elkábította. Félrelökte a zsákot, kicsatolta a biztonsági övét, és kibotorkált a kocsiból. Érezte a vér ízét az ajkán, és égett az arca, alighanem a légzsák forró gáztartalmától. Leült a járda szélére, és megpróbált nem öklendezni, ahogy a mentás kávéfagylalt meg a sör fojtogatta a torkát. Egyszer csak arra eszmélt, hogy valaki mellette térdel. Épp azt készült mondani, hogy semmi baja, amikor megdermedt: valami hideg, kemény tárgyat nyomtak a nyakához. Ösztönösen kivágódott a keze, az illető térdébe öklözött, megroggyantotta. A férfi fölordított fájdalmában, de ahogy Alex föl akart tápászkodni, rettenetes csapást mértek a fejére. Azután futva távolodó lépéseket hallott, majd egy gépkocsi kipörgő kerekekkel elrobogott. Néhány pillanat múlva értette meg a sietős visszavonulás okát, ugyanis további autófényszórók villantak a szemébe, és emberek vették körül. – Rosszul van? – kérdezték újabb másodpercek elteltével egymás után többen is. Alex még ekkor is érezni vélte a fegyver csövének jeges érintését a nyakán. Azután egy gondolat hasított az agyába. A fék! Félrelökte a bámészkodókat, kínzó fejfájásával mit sem törődve elemlámpát kapott elő a Cherokee-ból, és a bal első kerékdob alá irányította a fényt. Az egészet fékfolyadék borította. Valaki megpiszkálta a terepjárója fékjét. Azt azonban csak egyetlen helyen tehette. Kate-nél! A zsebébe nyúlt a mobiltelefonjáért. Nem találta. Föltépte a karambolos Cherokee ajtaját. A mobilja az ütközés erejétől kettétörve hevert a padlón. Alex felüvöltött dühében. A segítségére sietett emberek most meghökkentő viselkedése láttán rémült arckifejezéssel hátráltak. Azután ahogy hátraperdült, és zakójának szárnya föllibbent, valaki világgá kiáltotta, amit észrevett: – Fegyver van nála! Erre fölriasztott galambraj módjára szétrebbentek. Alex utánuk futott. – Kérek egy telefont! Egy telefont! – kiabálta, de eliszkoltak. Megfordult, és lóhalálában elindult fölfelé a 31. utcán. Fejsebéből az ingére csorgott a vér, keze-lába mintha elszakadt volna a testétől, de Alex rohant tovább, föl a meredek emelkedőn, amíg úgy nem érezte, hogy szétpattan a tüdeje. Berobogott az R utcába, és balra fordulva, még jobban rákapcsolt. Olyan erőtartalékra lelt magában, amelynek addig a létezéséről sem tudott. Ahogy feltűnt a ház, előhúzta a fegyverét. Lassított, és lekuporodva osont be a kertbe. A főépület sötétbe burkolódzott. Alex nesztelenül lopakodott a kapuhoz, amely a hátsó kertbe és a kocsiszínhez vezetett. A kaput bereteszelték, ezért átmászott a kerítésen. A túloldalon leért a lába a gyepre, leguggolt, és lélegzet-visszafojtva földerítette a terepet. A feje lüktetett, és annyira csengett a füle, hogy azt sem tudta, hall-e egyáltalán. A bokrok fedezékében kúszott a kocsiszín felé. A

tetőtérben égett a villany. Alex néhányszor mély lélegzetet vett, nyugalmat kényszerített magára, miközben megmarkolta a SIG-jét. Előrearaszolt, tekintetével a kertet pásztázta a bokrokon keresztül. Ha valaki fegyverrel lesben áll odakint... Ekkor fény gyúlt a kocsiszín földszintjén. Alex az egyik ablakon át figyelte, amint Kate a látóterébe került. A lány lófarokba kötötte a haját. Továbbra is mezítláb volt, de most csak egy hosszú pólót viselt. Alex még egy kicsit előbbre kúszott, közben pillantása Kate-ről a kocsiszín külső falára, majd a hátsó kertrészt körülvevő, dús lombú Leyland ciprusok sorára siklott. Ha ő lesipuskás, ezt a helyet választotta volna. Még egy önfegyelmező lélegzetvétel után végképp átállt őrző-védő üzemmódra. Ez annyit jelentett, hogy egyenletesen jobbra-balra mozgó tekintete átfésülte a terepet, és védelmi „buborékja" középpontját Kate képezte. A titkosszolgálatosokról az a mendemonda keringett, hogy amikor fölveszik ezt a tempót, még a kolibri szárnyrebbenését is meghallják. Ez persze nevetséges szóbeszéd, de Alex mindenképpen meg akarta óvni a lányt. Okvetlenül ki akarta szúrni a fegyvert, mielőtt elsütik. Mintha hosszú éveken át erre az egy feladatra képezték volna ki. Istenem, csak kevésnek ne bizonyuljon! Ekkor vette észre: a kert másik oldalán, jobb kéz felé, egy óriási rododendron mögött egy karabély távcsövének szinte láthatatlan csillanását. Habozás nélkül fölemelte a pisztolyát, és lőtt. Tudta, hogy maroklőfegyverhez hosszú ez a táv, de nem érdekelte, eltalálja-e a lesipuskást. Csupán el akarta riasztani. Közvetlenül a távcső mögé célzott. Mihelyt tüzelt, a karabély csöve teljes egészében megjelent, fölfelé rándult, és elsült. Egy tizedmásodperc múlva Alex hat további golyót röpített ugyanabba az irányba. Ezután Kate sikoltását hallotta, majd a karabély eltűnt, és futva távolodó lábdobogás ütötte meg a fülét. A fenébe, elhibázta, de a célkitűzését akkor is teljesítette. Ámbár egy lövést a gazfickó is megeresztett! Alex a kocsiszínhez vágtázott. Ahogy berobbant az ajtón, újra Kate sikoltását hallotta, de amint a lány meglátta, elnémult. Alex odarohant hozzá, elkapta a derekát, lenyomta a földre, és a saját testével védte. – Maradj lent, egy orvlövész ólálkodik odakint – súgta a lány fülébe. Hason előrekúszott, a villanykapcsolóra tenyerelt, és sötétbe borította a kocsiszínt. Azután visszamászott Kate-hez. – Nem esett bajod? – kérdezte zaklatottan. – Nem találtak el? – Nem – súgta vissza a lány, azután megtapogatta Alex arcát. – Úristen, te vérzel? – Nem lövéstől. Valaki üllőnek nézte a fejemet. – Ki csinálta? – Fogalmam sincs. A férfi kifújta magát, a tűzhelynek támaszkodott, tekintetét az ajtóra szegezte, keze a pisztolyára szorult. Kate előrekúszott, fölnyúlt, és egy tekercs papírtörlőt húzott le a pultról. – Maradj a földön, Kate! – csattant föl Alex. – A pasas még odakint lehet. – Vérzel – felelte határozottan a lány. Újra fölnyúlt, és vizet eresztett a gombóccá gyűrt papírtörlőre. Letisztogatta a férfi arcát, és megvizsgálta a púpot a fején. – Hihetetlen, hogy nem ütött ki. – A félelem az ájulás kiváló ellenszere. – Még a terepjáród motorzúgását sem hallottam. – A kocsimat taccsra tették. Elvágták a fékcsövet. Elég zűrösen jutottam le a 31. utcán. – Akkor hogy kerültél vissza? – Futottam. – Futottál! – döbbent meg Kate. – Egészen idáig? – Kiokoskodtam, hogy csak nálad piszkálhatták meg a fékemet, úgyhogy vissza kellett jönnöm. Meg akartam győződni róla, hogy nem esett bajod – hadarta el feldúltan, egy szuszra Alex. A lány abbahagyta a vértörölgetést, a szája széle izgatottan remegett. Azután átfonta a férfi nyakát, arcával a mellkasára simult. Alex fél kézzel átölelte. Eszméletlen első randi!

43. fejezet A Teve Klub tagjai visszagyalogoltak a Foggy Bottom állomáshoz, és elmetróztak a Union pályaudvarig, ahol az alsó szinti ízek utcájában kései vacsora mellett megbeszélték a teendőket. Ezután a vasúti pályaudvar mélygarázsába mentek a járműveikért. Stone úgy döntött, Reubennel motorozik az oldalkocsiban. Calebhez és Miltonhoz fordult, akik éppen beszálltak a Malibuba. – Ti ketten menjetek hozzád, Caleb! Azt hiszem, a lakásod biztonságos, de legyetek szívesek vigyázni! – Várj egy pillanatot! – fortyant föl Caleb. – Ti Reubennel hová mentek? Stone habozott. – Én csak visszavitetem magam a faházhoz. Caleb a barátja arcát fürkészte. – Hazudsz! Purcelville-be mentek, ahol az a pasas lakik. – Tyler Reinke – egészítette ki Milton, és merőn nézett Stone-ra. – Kimentek oda – folytatta Caleb. – Minket azért hagysz itt, mert attól félsz, hogy útban leszünk. – Vedd tekintetbe, Caleb, hogy neked meg Miltonnak tényleg semmiféle tapasztalatotok sincs effélében. Mi viszont Reubennel... – Nem érdekel – szakította félbe Stone-t. – Mi is megyünk. – Sajnos ezt nem engedhetem – jelentette ki nyugodtan Stone. – Ha lelepleződünk, mindannyiunkat elkapnak, nem pedig csak kettőnket. – Nem engedheted? Felnőttek vagyunk, Oliver – méltatlankodott Caleb. – És a Teve Klub teljes jogú tagjai. Ha nem egyezel bele, hogy mi is menjünk, akkor a nyomodban fogok haladni, végigdudálom az utat, és elárulhatom, hogy úgy szól a dudám, mint egy mozsárágyú! – Én pedig már kikerestem a házát az internetes térképen – mondta Milton. – Elég nehéz odatalálni, ha nem ismered a pontos útvonalat, az pedig a zsebemben lapul. Stone Calebre, majd Miltonra nézett, végül Reubenre, aki vállat vont. – Mindenki egyért, egy mindenkiért – mondta Reuben. Stone végül kelletlenül bár, de bólintott. – Akkor ne csak az én kocsimmal menjünk? – kérdezte Caleb. – Ne – felelte a motorkerékpárt nézegetve Stone. – Tulajdonképpen megkedveltem az utazást ezzel az alkotmánnyal, és még hasznunkra is lehet ma este. Nyugatnak, majd Virginiában a 7-es úton északnyugat felé tartottak, és az NHK központjától nem messze robogtak át Leesburgön. Az egyik kereszteződésnél tábla is jelezte a hírszerzési központhoz vezető irányt és a távolságot. Stone-t mindig elképesztette, hogy az NBT-hez, a CIA-hoz és más, fokozottan kényes helyekhez jelzőtábla mutatja az utat. Igaz, ott is fogadnak látogatókat. Ennyire titokzatos mesterségnél mégis furcsa az ilyesmi. Reinke nagyon-nagyon félreeső helyen lakott. Miután letértek a 7-esről, fél órán át kanyarogtak mellékutakon, míg Milton végre meg nem pillantotta a keresett útjelzést. Intett Calebnek, hogy húzódjon le az út szélére. Reuben beállt mögéjük, Stone-nal leszálltak a motorról, és beültek a többiekhez a kocsiba. – A ház attól az úttól jó háromszáz méterre fekszik – mondta Milton. – Rákerestem más környékbeli címekre. Egyetlenegy sincs. Csak a pasasé. – Baromira elszigetelt – nézett körül idegesen Reuben. – A gyilkosok hírhedten igénylik a háborítatlanságot – jegyezte meg Stone. – Akkor mi a terv? – kérdezte Caleb. – Szeretném, ha Miltonnal a kocsiban maradnátok... – Oliver! – bosszankodott Caleb. – Légy szíves, hallgass végig, Caleb! Szeretném, ha Miltonnal a kocsiban maradnátok, de előbb végighajtunk az úton, és megnézzük, otthon van-e valaki. Ha igen, akkor távozunk. Ha nem, akkor Miltonnal visszajöttök ide, és őrködtök. Ugye, ez az egyetlen út a házhoz, Milton? – Ez. – Mobiltelefonon tartjuk a kapcsolatot. Ha bárkit jönni láttok, azonnal hívjatok föl, és megtesszük a szükséges lépéseket. – Mire készültök? – kérdezte Caleb. – Be akartok törni a házba? – Ugye, tudod, Oliver, hogy valószínűleg riasztója van? – kockáztatta meg Reuben. – Csodálkoznék, ha nem lenne. – Akkor meg hogy juttok be? – kérdezte Reuben. – Azt bízd rám!

A ház csakugyan sötét volt, és vélhetőleg üres is, mert garázs nem tartozott hozzá, és sehol sem láttak autót. Amíg Milton és Caleb az út elejénél elrejtőzve őrködtek, Stone-ék a motorkerékpárral fölhajtottak, a ház mögött egy facsoportban leparkoltak, és gyalog közelítették meg az épületet. A kétszintes, régi ház homlokzatának deszkaburkolatáról hámlott a festék. A bejárati ajtó masszívnak látszott, de közvetlenül mellette ablak nyílt. Stone bekukucskált az ablakon, és intett Reubennek, hogy ő is nézzen be. Az ajtóval szemközti falon valami újnak látszó tárgyról zöldes fény derengett. – Hát persze hogy van riasztója – dörmögte Reuben. – Most hogyan tovább? Stone nem válaszolt. Jobban belesett a szúnyoghálón. – Feltehetőleg mozgásérzékelőket is beszereltetett. Ez bonyolítja a helyzetet. Váratlanul feléjük lendült valami a ház belsejéből. Smaragdszínű ikervillanás kíséretében az ablakhoz vágódott, és lepattant. A két férfi hátraugrott, és Reuben már futásnak eredt volna, de Stone utánaszólt. – Semmi baj, Reuben. Reinke macskát tart. Reuben zihálva botorkált vissza az ablakhoz, és benézett. Fehér mellényes, fekete cica bámult vissza rá tágra nyílt, csillogó zöld szemmel. A konyhában ült, a jelek szerint a pultról ugrott nekik, amikor észrevette őket. – Nyavalyás dög! Fogadok, hogy nőstény – fintorgott Reuben. – Ezt miért mondod? – Csak azért, mert a nők mindig megpróbálnak szívbajt hozni rám. – Pedig az az igazság, hogy az állat jelenléte jócskán megkönnyíti a dolgunkat – vélte Stone. – Ezt meg honnét veszed? – A mozgásérzékelős biztonsági rendszerek nem valami jól működnek együtt a macsekokkal. – Macskaajtó, amire nem reagál a mozgásérzékelő! – csettintett az ujjaival Reuben. – Pontosan. Stone a zsebéből fekete bőrtokot húzott elő, amit a titkos raktárából hozott. Kicipzározta. Első osztályú betörőfelszerelést tartalmazott. Reuben a bűnözőszerszámokra nézett, majd a barátjára. – Erről tudni sem akarok. A konyhaablak tíz másodperc alatt kinyílt. – Honnét tudtad, hogy az ablak nincs a biztonsági rendszerhez csatlakoztatva? – Betörésbiztos ablak és mozgásérzékelő együtt kicsit sok lenne a jóból – válaszolta Stone. – Meg aztán az ilyen régi házak vakolt falaiba nehézkes dolog vezetékeket húzni. Kétlem, hogy Reinke fedezni tudná a költségeket. Azt pedig felfeszítés előtt megnéztem, nincs-e drót nélküli riasztókészülék az ablakon. – Na jó, mégiscsak érdekel. Honnan a fészkes fenéből értesz ilyenekhez, mint a drót nélküli riasztókészülék? – A könyvtár nincs elzárva a nyilvánosságtól, Reuben – pillantott barátjára ártatlan arckifejezéssel Stone. Bemásztak, és a macska készségesen fogadta őket, a lábukhoz dörgölődzött, majd türelmesen várta, hogy megsimogassák. – Mielőtt bárhová továbbmegyünk, először is meg kell keresnünk a mozgásérzékelőt. Azután beküldőm a macskát, és a nyomába eredünk – magyarázta Stone. – Készülj föl, hogy laposkúszásban kell közlekednünk. – Remek! Ezzel az erővel visszamehetnénk Vietnamba – morogta Reuben. Fél órával azelőtt, hogy Stone-ék betörtek Tyler Reinkéhez, Warren Peters meg Tyler Reinke fölfeszítették Milton házának hátsó ajtaját, besurrantak, és becsukták maguk mögött az ajtót. Nem könnyen boldogultak, mert Milton minden ajtót hatpontos zárral látott el, és az összes ablakot beszögelte, amit a tűzoltóság kétségkívül helytelenített volna. A behatolók előzetesen ellenőrizték a házhoz tartozó villanyóraszekrényt, hogy nincs-e jele biztonsági rendszernek, de nem találtak effélét. Reinke bicegett, minthogy Alex Ford térden öklözte, Warren Peters zakójának ujján pedig golyó ütötte lyuk őrizte a titkosszolgálatos kis híján célba talált lövésének nyomát. Akkor botlottak a párosba, amikor Georgetownba mentek, mert még egyszer meg akarták nézni a csónakot, de kiderült, hogy Ford és Adams megelőzték őket. Most mindkettejükben forrt a düh, amiért nem sikerült végezniük a párocskával, így Milton Farb csakugyan szerencsés volt, hogy pillanatnyilag nem tartózkodott otthon. A két férfi zseblámpát vett elő, és hozzáfogtak a kutatáshoz. Farb háza nem volt túl nagy, de tele könyvekkel és drága számítógépes meg videoberendezéssel, ami a honlaptervező vállalkozáshoz kellett. Emellett elhelyeztek benne még valamit, amire Reinkéék nem számítottak: vezeték nélküli infravörös megfigyelő rendszert, amely mennyezetsínre szerelt halogénvilágításnak látszott. Ez most minden helyiségben rögzítette a mozgásukat, és egyúttal néma riasztást küldött egy őrző-védő cégnek, amellyel Milton több korábbi betörés miatt szerződött. A riasztórendszer szünetmentes áramforrással kiegészített közönséges háztartási csatlakozóaljzatról működött. A ház gazdája azért szokott le a hangos riasztó használatáról, mert a rendőrség azon a környéken olyan lassan szokott kiszállni, hogy addigra a föllármázott betörők hetedhét határon túl voltak. Mialatt a két NHK-s átkutatta a házat, minden újabb felfedezéstől egyre jobban elámultak.

– Ez a pasi totál hangyás – állapította meg Peters a konyha szemrevételezése közben. A kamraszekrény polcain glédában álltak a gondosan fölcímkézett konzervek. A tálalóeszközök méret szerint fölakasztva csüngtek a kampós fali tárolóról. A lábasokat és serpenyőket hasonlóan rendezték el a tűzhely fölötti tartóállványon. Még az edényfogó kesztyűk is katonás rendben sorakoztak, akárcsak a tányérok és poharak a kredencben. A konyha a végletekig hajtott precizitás emlékműve volt. Amikor fölmentek az emeletre, és körülnéztek Milton hálószobájában meg a gardróbfülkében, hasonló körülményeket találtak. Reinke fejcsóválva lépett ki a fürdőszobából. – Nem fogod elhinni. Ez a csávó lapokra tépkedte a vécépapírt, és négyszögletes fonott kosárban a retyó mellett halmozta föl, az eldobásra vonatkozó útmutatással együtt. Figyelj, neked eszedbe jutna, hogy ne lehúzd a papírt? – Az semmi – válaszolt Peters a gardróbból. – Gyere ide, és szólj hozzá, hogy nyomikám vállfán tartja a fuszeklijait! Mindketten döbbenten meredtek a zoknikra, az ugyancsak egytől egyig kínos gonddal vállfára aggatott, háromba hajtogatott alsónadrágokra és a végig, még a kézelőnél is szépen begombolt ingekre. Mindezt évszakonként csoportokba rendezték. Még találgatni sem kellett, mert Milton segítőkészen téli, nyári, tavaszi és őszi tájképet helyezett el az egyes szekcióknál. Miután a hálószobában semmi hasznosat sem találtak, a két NHK-s átvonult a másik fenti helyiségbe, amelyet dolgozószobának rendeztek be. Azonnal Milton íróasztalához léptek, amelyen minden tárgy elvágólag feküdt. A tökélyre vitt rendben itt végre rábukkantak valamire, aminek hasznát vehették. Az íróasztal fölötti polcon egy „Nyugták" feliratú doboz állt, és gyorsan kiderítették, hogy ebben hónap, valamint termékfajták szerint osztályozva pihentek a pénztárblokkok. Reinke kihalászott egy hitelkártya-bizonylatot, amelyen név szerepelt. – Chastity Hayes – olvasta Reinke. – Fogadjunk, hogy az a barátnője? – Már ha ilyen pasi talál magának barátnőt. Valószínűleg ugyanaz jutott az eszükbe, mert mindketten a dolgozószoba falára világítottak a zseblámpájukkal. A képeket igen bonyolult alakzatba rendezték, amelyet Peters ismert föl elsőnek. – Ez egy kettős spirál. DNS. A pasinger tisztára meg van húzatva. Reinke lámpája átvillant az egyik képen, majd visszatért oda. – „Szeretettel: Chastity" – olvasta Reinke a fotó alján. A felvétel merész fürdőruhában örökítette meg Chastityt, aki csókot dobott a fényképésznek, feltehetőleg Miltonnak. – Ez a csaja? – kérdezte meghökkenten Reinke, ahogy a bikinis Chastity melletti képen Miltont nézte. – Hogy a francba tudja összeszedni ilyen gyík ezt a csajt? – Babusgató ösztön – vágta rá Peters. – Némelyik nő imád anyáskodni. Elektronikus készüléket húzott elő, amely úgy festett, mint egy nagyobbacska okostelefon, és bebillentyűzte Chastity Hayes nevét. Egy perc múlva három lehetőség jelent meg. Peters a fővárosra és környékére szűkítette a keresést, így nem maradt más, csak Chastity Hayes könyvelő, egyben háztulajdonos a marylandi Chevy Chase-ben. Emellett föltárult a nő iskolai végzettsége, egészségügyi, foglalkoztatási és pénzügyi előélete. Ahogy Peters végigfuttatta tekintetét a parányi képernyőt elárasztó infókon, Reinke rábökött az egyik sorra: – Egy darabig dilikórházban kezelték. Lefogadom, hogy kényszerneurotikus, mint Farb. – Legalább már tudjuk, hol lakik. És ha Farb nincs itt – pillantott Peters még egyszer az édes kis Chastity fotójára –, akkor van rá egy sansz, hogy a csajhoz ment. Mert a helyében én ott héderelnék. A ház hátsó felén támadt zajra mindketten megdermedtek. Lépések hallatszottak, majd nyögés és puffanás. Fegyvert rántottak, és a zaj irányába indultak. Mihelyt a konyhába értek, meglátták az eszméletlenül földön fekvő férfit. Az egyenruhájától összerezzentek. – Vagyonőr – mondta végül Reinke. – Biztosan beindítottunk valami riasztót. – Jó, de ki ütötte le? Idegesen néztek körül. – Húzzunk innét! – suttogta Reinke. Hátul kiosontak, és hamarosan az egy sarokkal odébb álló kocsijukhoz értek. – Elkapjuk ma éjjel a pipócát? – kérdezte Peters. – Nem kapjátok – ugrasztotta meg őket a hátsó ülésről jövő hang. Ahogy megfordultak, Tom Hemingway emelkedett föl az ülésről. Nem valami elégedett képet vágott. – A ma esti teljesítményetek harmatgyönge – kezdte baljósan. – Idáig követtél bennünket? – kérdezte bátortalan, majdnem elcsukló hangon Peters. – Mégis mit vártatok tőlem a legutóbbi kudarcjelentésetek után? – Szóval te intézted el a vagyonőrt. Meghalt? – kérdezte Reinke. Hemingway elengedte a füle mellett a kérdést. – Hadd kápráztassalak el újfent mindkettőtöket ama feladat komolyságával, amelyet most teljesíteni igyekszünk. Egy kicsivel északabbra innét seregnyi emberem majd' széttépi magát, miközben sokkal többet

végez, mint amit tőletek valaha is kívántak. Holott velük ellentétben benneteket igen jól megfizetnek. És ők eddig semmiféle hibát sem követtek el. – Olyan merőn nézett rájuk, hogy mindketten visszafojtották a lélegzetüket. – Ami ma éjjel történt, talán csak pechszéria, de ami a továbbiakat illeti, nem engedélyezek több pechet. – Most mi a teendőnk? – kérdezte idegesen Reinke. – Menjetek haza, és pihenjetek egy kicsit. Rátok fér. Add ide a bizonylatot a nő nevével! – nyújtotta ki a kezét. – De hát honnét... – kezdte Reinke, Hemingway azonban olyan megvető tekintettel mérte végig, hogy Reinke becsukta a száját, és átadta a papírt, Hemingway pedig pillanatok alatt eltűnt. A két férfi hátradőlt a kocsiülésen, és mély lélegzetet vett. – Ettől a pasitól összevissza szaladgálom magam – mondta Peters. – A CIA-nál legendák keringtek róla – bólogatott Reinke. – Még a kolumbiai drogmaffiózók is halálra rémültek tőle. Soha senki nem látta, mikor jött be és ment ki. – Egy pillanatra elhallgatott. – Az NHK konditermében megfigyeltem edzés közben. Olyan, mintha gránitból faragták volna, és gyors, mint egy macska. És eddig két harmincöt kilós testzsákot amortizált le puszta kézzel. Azt már nem is engedik, hogy a lábát használja pofozózsákon, mert egyetlen rúgással kettétörné a cuccot. – Akkor most mi az ábra? – kérdezte Peters. – Hallottad, mit mondott. Pihenünk egy cseppet. Három ma esti rázós helyzet után nem hiányzik egy negyedik. Szunyálhatsz nálam.

44. fejezet Az Arlingtoni temetőben látottak után Gray egyenesen a CIA langleyi központjába ment. A létesítményben kialakítottak egy helyiséget, ahová csak a CIA hivatalban lévő vagy volt igazgatói léphetnek be. Mindegyikük a maga hivatali idejére vonatkozó iratokhoz és anyagokhoz férhetett hozzá. Ezeket páncélfülkékben tárolták, amelyek széfkazetta jellegű, nagyméretű fémdobozokat tartalmaztak. Az itt található titkok miatt ezt a termet őrizték a legszigorúbban Langleyben. Gray a nevével megjelölt ajtó előtt biometrikus leolvasóra tapasztotta a tenyerét. A tolóajtó kinyílt, Gray belépett, és elővette a kulcsát. Pontosan tudta, melyik kazettát keresi: a 10-es számút. Kinyitotta, kivette a tartalmát, leült, és szétteregette az anyagokat a fülkében elhelyezett íróasztalon. A dosszié, amelyet épp tanulmányozott, hivatalosan „J. C." jelzést viselt. Ez a két kezdőbetű sok mindent takarhatott, akár Jézus Krisztust is. Ezúttal azonban nem Isten fiára utalt, csupán egy figyelemre méltó hús-vér ember, John Carr monogramja volt. Ahogy Gray átolvasta Carr CIA-s pályafutásának fegyvertényeit, egyfolytában csóválta a fejét afölötti teljes elképedésében, amit ez a férfi véghezvitt, mi több: túlélt! Bár mondhatnánk, hogy a világ azóta veszélyesebbé vált, mégsem számottevően vészterhesebbé, mint amikor John Carr a Központi Hírszerző Irodában dolgozott. A miniszter John Carr langleyi karrierjének utolsó lapjaihoz ért, a dosszié azzal a mozzanattal ért véget, amivel kellett: John Carrt az Arlingtoni temetőben teljes katonai tiszteletadással búcsúztatták, noha elvileg akkor már évek óta nem a hadseregnek dolgozott, és nem egyenruhában esett el. Ezután teljes múltját nyomtalanul kitörölték az Egyesült Államok minden nyilvántartásából. Gray a CIA legfelső szintjéről kapott parancsok alapján személyesen gondoskodott erről. És noha John Carrt nem abba a sírba temették, mégis halottnak hitték. Az ellene intézett első támadás csak a feleségével végzett, egy újabb merénylet azonban sikeresnek bizonyult, bár a holttest nem került elő; vélhetőleg halak eledelévé vált az óceán mélyén. Gray talán elhamarkodott következtetéseket vont le. A temetőben egy sovány, rozogának tűnő férfit látott. Ő lett volna a félelmetes John Carr? Az idő múlása persze nyomot hagy, de Gray úgy képzelte, olyan egyéniségben, mint Carr, egyszerűen nem tudnak kárt tenni az évek. Csakhogy az a férfi pontosan a John Carr nevével megjelölt sír előtt állt. Azután pedig nem vált-e kámforrá, olyasformán, ahogy a legendás Carr valaha hivatásszerűen művelte? Gray érverése fölgyorsult, amint arra gondolt, milyen közel kerülhetett egy férfihoz, akit hajdan elárult a hazája. És nem is akármilyen férfihoz, hanem ahhoz, aki a maga idején az Egyesült Államok kormányzatának tökéletes gyilkológépeként működött. Mármint addig, amíg teherré nem vált, miként az efféle emberek oly gyakran. Carter Gray eltette a kazettát, és különös érzések kavarogtak benne, ahogy elhagyta a régi titkok termét. Carter Gray egy halottól félt, aki megmagyarázhatatlan módon továbbra is az élők sorában lehetett. Hazaérve Gray meggyújtotta a gyertyákat a hálószobájában, és újra meg újra a kandallópárkányon álló fotókra pillantott. Tudta, hogy néhány perc múlva éjfél, és ismét elérkezik szeptember 11. Az ágya melletti fotelba ült, és kinyitotta a bibliáját. Carter Grayt katolikusnak keresztelték, hétéves korában az egyház hű fiához illően elsőáldozáshoz járult, tizenhárom évesen bérmálkozott, sőt még ministrált is. Felnőtté válása óta azonban politikai rendezvényeken kívül be sem tette a lábát templomba. Az ő foglalkozásában sosem tűnt különösebben aktuálisnak a vallás. A felesége viszont nagyon is buzgó katolikus volt, és a lányukat, Maggie-t szintén abban a hitben nevelte. Most, hogy mindkettejüket elveszítette, Gray rákapott a bibliaolvasásra. Nem a saját üdvözülése végett, inkább azért, hogy elhalt szerettei helyett továbbvigye a fáklyát, bár tagadhatatlanul lelt némi vigaszt az igében. Ma este hangosan fölolvasott néhány részt a korinthusi levelekből, egy másikat Mózes harmadik könyvéből, azután megkockáztatta A zsoltárok könyvét. Már jóval elmúlt éjfél, a fényképek elé térdelt, és imádkozott, bár inkább elhunyt családtagjaival társalgott. E szertartás közben szinte mindig összetört és sírt. A megérdemeltnek érzett könnyek bizonyos értelemben gyógyhatást fejtettek ki. Mégis, ahogy visszaült a bibliájával a fotelba, gondolatai ismét az üres koporsót rejtő sírhelyhez kalandoztak. Vajon él John Carr vagy meghalt? Tom Hemingway visszatért a lakására, zsebében Chastity Hayes hitelkártya-bizonylatával. Elkészítette szokásos teáját, és mezítláb a Capitoliumra néző ablaknál állva fogyasztotta el. Sok minden történt az elmúlt huszonnégy órában, és az ő szempontjából csupa kedvezőtlen fejlemény. Reinke és Peters szánalmas duója ma este két célpontot hibázott el, most pedig Alex Ford meg Kate Adams kétségkívül egyenesen a maguk hivatalához fordulnak, és teljes kivizsgálást szorgalmaznak. Ráadásul Carter Gray a holtak feltámadását emlegette. Hemingway észjárása szerint ez egyértelmű célzást jelentett mindazokra a

terroristákra, akiket állítólag az ő munkatársaik öltek meg. Ez késztette arra, hogy sürgős üzenetet küldjön Jack kapitánynak. Elfordult az ablaktól, és a falon függő portréra nézett. A jól sikerült képmás az édesapját, Franklin T. I Hemingway őexcellenciáját ábrázolta, aki a diplomáciai világ legproblematikusabb tájékain szolgált nagykövetként. Utolsó állomáshelye pedig még az ő számára is leküzdhetetlenül erőszakosnak bizonyult. A Kínában kapott golyó olyan férfi pályája végére tett pontot, aki a békéhez vezető utak kikövezésének szentelte az életét, még ha azokat mindenki járhatatlanoknak hitte is. A fiú főleg azért nem lépett az apa nyomdokaiba, mert Tom Hemingway nem hitte, hogy rendelkezik egy sikeres államférfi készségeivel és kvalitásaival. Meg persze akkoriban még dühös fiatalember volt. Bár haragja valamelyest csitult az évek során, teljesen sohasem enyészett el. Miért is enyészett volna? A temetésen a világ minden tájáról érkezett jeles személyiségek hangoztatták, hogy Franklin Hemingway fájdalmas űrt hagyott maga után, mint a világbéke bajnoka. Hemingway e percben éppoly hevesen érezte tanítómestere hiányát, mint aznap, amikor az orgyilkos golyója kioltotta az apja életét. Számára semmit sem enyhített az idő. Csak még inkább fokozta gyötrelmét, amely azóta mardosta, hogy megtudta: az a drága, bátor szív megszűnt dobogni.

45. fejezet Tyler Reinke igen gyéren bútorozta be az otthonát. Reuben és Stone hason csúszva hatoltak be minden helyiségbe, abban a reményben, hogy valami hasznosat találnak, de minden alkalommal csalódottan távoztak. Elhaladtak a bejárati ajtó mellett, amelynél újabb kódbillentyűzet volt fölszerelve a riasztóhoz, és a dagadt macska nyomában fölmásztak az emeletre. Miután a hálószobához értek, Reuben szeme megakadt valamin. – A mi Mr. Reinkénk helikoptert vezet. Fölemelte az éjjeliszekrényen álló egyetlen képet. A fotón Tyler Reinke egy áramvonalas, fekete helikopter kezelőszerveinél ült. – Felségjel a gépen? – kérdezte Stone, miközben a szoba többi részét kutatta át. – Nuku – tette vissza a fényképet Reuben, de előbb az ágyterítő sarkával letörölgette az esetleges ujjlenyomatokat. Stone a gardróbban kotorászott, és egy kis dobozzal jött ki. – Pénzügyi iratok – válaszolt Reuben kérdő tekintetére. Kiemelt egy paksamétát, és elkezdte végignézni, minden egyes lapot átfutott. – Valami érdekes? – Úgy látom – mutatott egy papírt –, ezt a számlát álnéven nyitották, bár a lakcím egyezik ezzel a házéval. De sajnos pénzügyi befektetésekhez nem sokat konyítok. – Hadd nézzem meg! – Reuben egy ideig tanulmányozta a számlaegyenlegeket és az iratcsomóban található kézzel írott feljegyzéseket. – A jelek szerint Reinke, amennyiben ez tényleg az ő számlakivonata, az utóbbi időben irdatlan nagy eladási opciót vásárolt marginra. – Opciót? Marginra? Ez meg mi? – A marginra, azaz letétre vásárlás azt jelenti, hogy kölcsönt vett föl egy tőzsdei kötéshez. A kölcsönpénzből összehozott ügylet alapján egy bizonyos árfolyamon adhatja majd el az értékpapírokat. Ezek a kézírásos jegyzetek azt mutatják, lényegében az utolsó fityingjét is fölteszi arra, hogy a Standard & Poor részvényindexe zuhanórepülésbe fog kezdeni. Elvileg olyan ez, mintha az ember olcsón adna el, és drágán vásárolna vissza, de a jelen esetben óriási összeget szakíthat le pontosan ezzel. Viszont sokkalta nagyobb summa forog kockán, mint amennyit a hivatali fizetéséből megengedhet magának valaki. Ezért üzletel marginra. – Nem is sejtettem, hogy ennyire értesz a pénzügyekhez. – Az ember belekóstol ebbe-abba. Meg aztán gondolhatod, hogy eszemben sincs addig trógerolni azon a rohadt rakparton, amíg be nem krepálok. – De hát honnét tudhatja a pasas, hogy lemegy a tőzsdeindex? Az hagyján, ha egy részvényről bennfentes infóhoz jut, de az egész piacról? – Stone egy pillanatra elgondolkodott. – Ámbár előre nem látható katasztrófák esetén a pénzpiacok szinte mindig összeomlanak. – Miféle katasztrófák esetén? – kérdezte Reuben. – Olyanok, mint a földrengés? – Vagy akár ember okozta szerencsétlenségek. Úgy emlékszem, szeptember 11-én be kellett zárni a tőzsdét, hogy mindenki lecsillapodjon. Ha magára hagyják a piacot, minden bedőlt volna. Előzetes ismeretekkel rendelkező gátlástalan egyének vagyonokat kereshettek volna. – Szóval lehet, hogy Reinke tud valami küszöbönálló katasztrófáról? – kérdezte idegesen Reuben. – Vagy pedig maga is segédkezik az előidézésében – felelte Stone. Amint út menti búvóhelyükről meglátták a közeledő autót, Milton előkapta a mobiltelefonját, és fölhívta Reubent. Azaz csak hívta volna, de nem csengett ki. A mobilra nézett, és elszorult a szíve. Caleb rápillantott, ahogy a reflektorfény közelebb kúszott. – Hívd már őket! – Nincs térerő. – Micsoda? – Nincs térerő. Nyilván leárnyékolt helyen vagyunk. Nem bírok telefonálni. – Erősen valószínű, hogy gyilkos ül benne – mutatott Caleb a szembejövő kocsira. – Értsd meg, hogy semmit sem tehetek. – A francba ezekkel a csúcstechnikás szarságokkal! – dühöngött Caleb. – Mindig bedöglenek, amikor igazán kellenének. A másik kocsi lefordult a műútról, és Reinke háza felé tartott. – Ez Tyler Reinke kocsija. Megismerem – mondta Caleb. – Tudom, én is látom – esett pánikba Milton. – Most mit csinálunk?

– Hát én biztos nem hagyom, hogy kicsinálják Olivert meg Reubent, amíg itt bénáskodunk ezzel a szemétre való csúcstechnikával – indította be a motort Caleb. – Kapaszkodj! Milton hallgatott a figyelmeztetésre, Caleb pedig gázt adott, és a Malibu előrelódult. Fölcsikorogtak az útra, Caleb padlóig nyomta a gázt, és úgy fordult Reinke háza felé, hogy hajszál híján két kerékre emelkedett. Ahogy a Malibu nekiiramodott, Caleb ráfeküdt a dudára. Amikor Stone-nal beszélt, nem tréfált: a kürt fülsiketítő hangot adott ki, úgy szólt, mint a visítás és a vonatfütty keveréke. Reinke hátrasandított a tülkölve száguldó Malibura. Petersre nézett. – Hülye gimis kölykök sétakocsikáznak. Errefelé mindig ez megy. Reinke házában Stone és Reuben egyszerre ugrottak a hálószobaablakhoz, amikor meghallották a tülkölést. Ekkor látták meg a kocsibehajtóra forduló fényszórót. – A kurva életbe – káromkodott Reuben –, ez Reinke! – Meg a haverja – tette hozzá Stone, ahogy a két férfi kiszállt a kocsiból. Majd a Malibura pillantott, amely tovatűnt az úton. – A szájukba rágtam, hogy hívjanak, ne pedig száguldozzanak olyan ricsajjal, mint akire rájött a sikítófrász – mondta ingerülten. Lerohantak a földszintre, ahol Stone az utolsó pillanatban kapott észbe, és az ingénél fogva elrántotta Reubent, aki már belépett volna a bejárati ajtónál fölszerelt aktív mozgásérzékelő infravörös sugarába. Ahogy előrekúsztak, hallották a bejárati ajtó zárjának kattanását. Épp elérték a konyhát, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és vijjogni kezdett a riasztó. Miközben fölkeltek a padlóról, valaki beütögette a kódot, és a vijjogás elnémult. – Oké – suttogta Stone. – Kikapcsolták a riasztót, most már kinyithatjuk a hátsó ajtót. Reuben a lehető legzajtalanabbul így is tett, bár ezalatt lépések közeledtek feléjük. Kiugrottak az ajtón, becsapták maguk mögött, és befordultak a ház sarkánál. Ott pedig egyenesen beleszaladtak Warren Petersbe, aki egy szemeteskukát húzott hátra az épület mögé. – Mi az isten... – szólalt meg az NHK-s, de Reuben ökölcsapásától hanyatt esett. Stone és Reuben a motorhoz rohantak. Már rajta ültek, és Reuben be is rúgta, amikor Reinke a ribillió hallatán kifutott a házból. Megpillantotta Stone-ékat, nekiiramodott, és a zakójába nyúlt. Tiszta célpont kínálkozott előtte. Csak a félig repülő üzemmódra állított, rozsdamarta Malibura nem számított, amelynek volánjánál egy begőzölt könyvritkaság-szakértő, az anyósülésen pedig egy rémületében ész nélkül számoló, kényszerneurotikus lángelme foglalt helyet. – Jesszusmárja! – ordította Milton, ahogy Reinke a szélvédőhöz vágódott, legurult róla, és elterült a fűben. Ezután Milton folytatta a rituális számolgatást. Peters közben talpra vergődött, Caleb azonban, akinek testét-lelkét mintha halált megvető ifjonti szellem szállta volna meg, hátramenetbe kapcsolta a Malibut, tövig nyomta a gázpedált, és olyan sebesen tolatott, hogy a kerekek géppuskagolyók módjára szórták a kavicsot. Peters üvöltött, ahogy a kocsi rárontott. Leadott egy lövést, és félreugrott. Újra célzott, amikor a motor elsuhant mellette. Reuben vezetett, Stone pedig kiült az oldalkocsi peremére, és a szíjnál fogva meglendítette a sisakját. Oldalról fejbe kólintotta vele Peterst, aki azonnal a földre zuhant. Kereken tíz perc telt el, mielőtt Peters és Reinke mozgolódni kezdtek. Mire magukhoz tértek, a Teve Klub rég elporzott.

46. fejezet A hatóságok nem éppen biztatóan reagáltak az Alex Forddal és Kate Adamsszel történtekre. A rendőrök úgy vélték, a fékcső láthatólag teljesen magától pattant el. Azt mondták, ilyen régi járműnél ez nem szokatlan. Kate Adams házánál pedig semmi más nem bizonyította a lesipuskás jelenlétét, mint amit Alex a saját elmondása szerint látott és hallott. Két golyóját megtalálták hátul a kerítésbe ágyazódva, amerre lőtt. Egyéb nem került elő. Másnap reggel Alex a főnöke irodájában ülve hallgatta az éjszakai események hivatalos verzióját. Sykes abbahagyta a föl-alá járkálást, és ránézett. – Az emberek, akik a „baleseted" után a segítségedre siettek, arról számoltak be, hogy furcsán viselkedtél, aztán meg elszaladtál. Alex, ez az egész baromság nem rád vall. Történt valami az életedben, amiről nem tudok? – Az égvilágon semmi más, mint hogy valaki meg akar ölni – felelte hűvösen Alex. Sykes ledobta magát a karosszékébe, és kezébe vette a kávésbögréjét. – Mi a nyavalyának akarnának megölni? – Valami pasas pisztolyt nyomott a fejemhez, Jerry. Nem szakítottam rá időt, hogy megérdeklődjem, miért. – Rajtad kívül senki sem látta azt a pasast. Úgyhogy még egyszer kérdezem: mi történt tegnap óta, ami miatt valaki meg akarhat ölni? Alex habozott. Elmesélte volna Sykesnak a csónak felfedezését, de úgy gondolta, ha bevallja, hogy megszegte az igazgató újabb parancsát, azzal vége a karrierjének. – Jó néhány esztendei baromi jó szolgálatot hagytam magam mögött. Miért agyalnék ki egyszeriben ilyen hülyeségeket? – Éppen ez az: sok évet lehúztál. Az igazgató tegnap elnézően bánt veled. Simán kirúghatott volna. Én valószínűleg nem ciciztem volna a helyében. Ne cseszd el a föntről kapott ajándékot, Alex! Még egyet nem fogsz kapni. – Jó, de nem küldhetnél legalább valakit Kate Adams házához? Nem álmodtam azt a távcsöves puskát. Sykes hátradőlt. – Fölhívom a washingtoni rendőrséget, és kérem, hogy egy járőrkocsi tegyen még néhány kört, de ez minden. És ezt is tekintsd ajándéknak. – Sykes az órájára nézett. – Értekezletre megyek, te meg, azt hiszem, őrködni. – Igen. A Fehér Házba – mondta fáradtan Alex. – Nem -ba, csak -hoz. Meg kell dolgoznod érte, hogy újra bekerülhess az épületbe. A Teve Klub aznap korán reggel röpgyűlést tartott Caleb lakásán. Első napirendi pontként gratulálni kívántak a jeles könyvtárosnak és tökös pilótának bátorságához. Erre azonban kicsit várniuk kellett, Caleb ugyanis még a mellékhelyiségben öklendezett, miután ráeszmélt, mennyire közel járt a halálhoz. Amikor végre előkerült a vécéből, Stone megszólalt: – Szeretném hivatalosan jegyzőkönyvbe venni, hogy Caleb rendkívüli bátorságával és leleményességével kiérdemelte a Teve Klub teljes tagságának legmélyebb háláját. Caleb sápadtan, de mosolyogva rázott kezet mindegyikükkel. – Nem is tudom, mi ütött belém. Egyszerűen láttam, hogy tennem kell valamit. Azóta nem ijedtem meg ennyire, hogy volt szerencsém kezembe venni Tocqueville De la Démocratie en Amérique-ját az eredeti papírborítójában. – Kézbe vettél egy Tocqueville-t! – színlelt remegést Reuben. – A gondolattól is libabőrös a hátam! – Feltehető azonban, hogy Reinke meg a társa most már úgyszólván kifigyeltek bennünket – figyelmeztette őket Stone. – Egyáltalán nem biztos. Amíg az utat lestük, elöl-hátul leszereltem a rendszámtáblát – közölte Caleb, mire mindannyian meglepedten meredtek rá. – Miután Milton megjegyezte, és egykettőre azonosította a rendszámukat, attól féltem, hogy ugyanezt csinálják a miénkkel – magyarázta. Ebben a pillanatban zümmögött Milton mobiltelefonja. – Halló? – szólt bele. Rövid beszélgetés után letette, és a többiekre nézett. – Betörtek a házamba, s leütötték a vagyonőrt, aki a néma riasztás miatt szállt ki. – Elvittek valamit? – kérdezte Stone. – Úgy tűnik, nem, de az egész házban mennyezetvilágításnak álcázott megfigyelő rendszer működik. Erről a vagyonőrszolgálatnál sem tudnak. – Nagyon érdekelne, ki tört be – jegyezte meg Stone. – Haza kell mennem, hogy megnézzem. A DVD-felvevőt a hűtőszekrény mögé rejtettem. – Meg kell kockáztatnunk a kiruccanást – mondta Stone. – Ha Reinke és a kollégája jártak ott, az kellő hátszelet biztosíthat nekünk.

Reuben vaskos karjával átölelte Calebet. – Na, ha még egyszer a szemünk elé kerülnek, lecsapjuk őket, mint a taxiórát, nem igaz, Terminátor? Visszavezénylése után Alex Ford kissé félszegen töltötte első napját az elnöki személyvédelemben. Úgy látszott, mindenki tudja, hogy a veterán titkosszolgálatosnak ez lefokozást jelent. Mégis szívélyesen és szakmabeliekhez illően bántak vele. Egy előnyt a fehér házi külső szolgálat is rejtett magában: Alex járőrözhetett a Lafayette parkban. Stone-t nem találta ott, Adelphiát azonban igen. A nő a park közepén lődörgött, és Stone sátra felé lesegetett. – Jó napot, Adelphia! – köszönt udvariasan Alex. – Olivert keresem. Meglepetésére az asszony válaszul könnyekben tört ki. Alex még sosem látta sírni. – Mi baj, Adelphia? Adelphia a tenyerébe temette az arcát. Alex odalépett hozzá. – Mi történt, Adelphia? Bántotta valaki? Vagy rosszul érzi magát? A nő a fejét rázta, azután mély lélegzetet vett, és fölnézett. – Van rendben minden – mondta. – Van jól. Alex egy padhoz kísérte. – Látom, hogy nincs jól. Árulja el, mi a baj, hátha segíthetek. Adelphia kicsit pihegett, majd újra Stone sátrára pillantott. – En nem hazudok magának. Jól vagyok, Fort ügynök. – Szólítson Alexnek, de ha minden rendben... – Alex követte a nő tekintetét. – Oliverrel történt valami? – kérdezte gyorsan. – Azt tudom nem. – Nem értem. Akkor miért sír? A nő úgy meredt rá, mint még soha. Nem a szokásos gyanakvó és barátságtalan arckifejezéssel, hanem reményvesztetten. – Oliver bízik magában. Mondta nekem, Fort ügynök jó ember. – Én is kedvelem és becsülöm Olivert. – Alex elhallgatott, majd hozzátette: – Amikor legutóbb találkoztam vele, sebes volt az arca. Ez összefügg azzal a dologgal? Adelphia bólintott, és elmesélte neki a parkbeli esetet. – Fogta ezt az ujját – emelte föl a középső ujját –, és beledugta férfi oldalába. És ez az óriási ember eleste, mint kisbaba. – Mély, szaggatott lélegzetet vett. – És akkor Oliver veszi föl kést, és tart így – megborzongott –, tart így, mint aki jól ismer kést. És gondolom, vág el mindjárt a férfi nyakát, így! – Kezével kaszaboló mozdulatot tett, majd megállt, és szomorú, mégis megkönnyebbült arccal nézett Alexre. – De nem vág. Nem vágja férfit. Amikor rendőrök jönnek, elmegy. Oliver szereti rendőröket nem. – És azóta nem találkoztak? Az asszony a fejét rázta, Alex pedig hátradőlt a padon, emésztgette a hallottakat. – Halló, Alex! – kiáltott oda valaki. Alex a szolgálatvezetőjére nézett. – Esetleg visszajöhetnél, és beszállhatnál a buliba, ha nem nagy fáradság – mondta morcosan. Alex fölpattant, de távozás előtt még Adelphiához fordult. – Ha látja Olivert, szóljon neki, hogy szeretnék beszélni vele. Adelphia nem tűnt nagyon lelkesnek az ötlettől. – Megígérem, hogy hallgatni fogok arról, amit mondott. Csak találkozni szeretnék vele. Az asszony végül bólintott, és elsietett. Brennanben fölgyorsultak az elnöki látogatás előkészületei, és Jack kapitány ki sem látott a munkából. A javítóműhelyben terv szerint haladt a jármű szerelése, és készen álltak a különféle sofőrök. Jack kapitány nem kereste fel többször az orvlövészek fészkét, nem akarta megkockáztatni, hogy szemet szúrjon a lakásba járkálása. Er-Rímivel és kollégájával a kórházban időzött, amikor azok ketten nem voltak szolgálatban. Ott nem volt semmi gond. Tegnap még egyszer találkozott Dzsamilával, miután a lány befejezte esti brennani körútját. Jack kapitány kicsit aggódott még Dzsamila érzelmei miatt, de most már nem maradt idő arra, hogy mást keressen helyette. Nyomatékosan hangsúlyozta neki, mennyire fontos a feladata az egész terv szempontjából. Hogy milyen sokan áldozzák föl az életüket, és mindez az áldozat semmivé válik, ha ő kudarcot vall. A nagy napig még egy értekezletet szándékozott tartani, aznap este, a titkosszolgálatosok reggeli érkezése előtt. Azt követően pedig, akárcsak a legutóbbi eligazítás után, találkozót tervezett észak-koreai kollégájával a részletek egyeztetése végett. Carter Gray azonban szagot fogott. Jack kapitány tulajdonképpen kicsit meg is lepődött, hogy az öreg ilyen sokára kezdett gyanakodni. A muszlim világban létező összes kapcsolatukat fölhasználták, hogy megszervezzék ezt az akciót, de Jack kapitány úgy látta, Hemingway terve végül is hiábavaló próbálkozás, csak Tom Hemingway egyszerűen nem hajlandó fölfogni. Jack kapitány úgy vélte, Hemingwaynek az a legnagyobb baja, hogy még mindig hisz az emberi jóságban. Ő bezzeg tudta, hogy ez a gondolkodásmód alapvetően téves, mert

azokba, akik igazán számítanak, szemernyi jóság sem szorult. Minden eddig kivitelezett küldetésénél számított váratlan tényezőkre, és ez a mostani sem képezett kivételt. Ismét a helyes útra kormányozta régi vezérelve: valójában minden a pénz körül forog. A város szélén bérelt irodában a mérnök meg a vegyész újra átismételték a műkéz használatát a volt nemzeti gárdistával. A férfi már egész jól elsajátította az eszköz működtetését. Figyelték, ahogy markolt, integetett és egy sor más gyakorlatot hajtott végre új kezével. Ezután hibátlanul kivitelezte a vizes tasakos feladatot is. Mielőtt elment, mindketten megköszönték neki a fáradozást. Ezután bepakoltak egy hátizsákot, és a városközpontba indultak, ahol öt-hat üzletben fordultak meg. Mindenütt elintézték, amit akartak, és egy kis ajándékot hagytak hátra. Ezek az ajándékok később hozzájárulhattak, hogy a pennsylvaniai Brennan helyet kapjon a történelemben, ha nem is olyan helyet, amilyet a városka lakói kívántak volna.

47. fejezet Alex a nap folyamán megtudta, hogy a brennani rendezvény előőrséhez osztották be. Ettől teljesen kiakadt, mivel így el kellett szakadnia Kate-től. Nem mintha zúgolódhatott volna, hiszen jóformán egy hajszál választotta el attól, hogy búcsút mondhasson a titkosszolgálatos nyugdíjának. Máris sejtette, hogy végig fogják zavarni Amerika összes isten háta mögötti porfészkén, ami Brennan újraválasztási kampányának útjába esik. Mire befejeződik, azt se tudja majd, hogy fiú-e vagy lány. Kate-tel egy Dupont Circle-i étteremben találkoztak. A lány kiheverte az éjszakai ijedséget, és most eltökélte magát, hogy kideríti az igazságot. Ez a vagányság egyszerre töltötte el Alexet csodálattal és rémülettel. – Megértem, hogy így gondolkodsz, Kate, de ne ragadtasd el magad! Ezek a fickók pisztolyt hordanak, és nyilvánvalóan nem riadnak vissza attól, hogy használják. – Egy okkal több, hogy eltakarítsuk őket az utcákról – jelentette ki elszántan Kate. – Mikor indulsz Brennanbe? – Virradatkor. Repülővel rövid az út, de rengeteg a tennivaló. Az előőrsökre hárul a kulimunka, ami szavatolja az elnök biztonságát. Én viszont kikészülök attól, hogy nem leszek itt, ha netán kellenék neked. A lány Alex kezére tette a kezét. – Ami azt illeti, szerintem fantasztikus voltál az éjjel. A pincérfiú pontosan ennél a mondatnál ért oda a vacsorájukkal, és meg is hallotta. Nyilván félreértette a szavakat, mert vigyorogva Alexre kacsintott. – Van valami újabb fejlemény? – kérdezte vacsora közben Kate. – Csak egy. Alex elmondta neki, mit beszélt Adelphiával Stone-ról. – Azt mondtad, semmit sem találtál Stone múltjáról. Márpedig annak alapján, amit Adelphia látott, egyértelmű, hogy Stone-nak nagyon is van múltja, talán kifejezetten érdekes múltja. Elgondolkozva bólintott. – Mit szólnál ahhoz, ha evés után elballagnánk aló. és a Pennsylvania sarkára? – Úgy hallom, egész jó hely. Gondolod, hogy engem beengednek? – Pillanatnyilag abban sem vagyok biztos, hogy engem beengednek-e. De én a túlsó sarokra gondoltam. Háromnegyed óra múlva megérkeztek a Lafayette parkhoz. – Úgy néz ki, nincs itt – jegyezte meg Alex, ahogy Stone sötét sátrára nézett. Pillanatokon belül kiderült, hogy a sátor valóban üres. – Más címet nem tudsz? – kérdezte Kate. – De. Húsz perccel később Alex a Sion-hegy temető bejáratánál állt meg a kocsijával. A gondnoki faházban égett a villany. – Itt lakik? – csodálkozott Kate. – Egy temetőben? – Mire számítottál? Tetőtéri luxuslakásra a sportpalotánál? A temető kapuja zárva volt, de Alex bakot tartott Kate-nek, azután maga is átmászott a kerítésen, és a lány mellett huppant le. Amikor kopogásukra Stone ajtót nyitott, nem tudta palástolni meglepetését. – Alex? – kérdezte, majd kíváncsian pillantott a titkosszolgálatos partnernőjére. – Jó estét, Oliver, a hölgy a barátnőm, Kate Adams. Az Igazságügyi Minisztérium jogásza, és a létező legjobb bármixer. – Örülök, hogy megismerhetem, Adams kisasszony – üdvözölte a lányt Stone, és kezet fogott vele, azután kérdőn nézett ismét Alexre. – Csak gondoltuk, hogy beugrunk – mondta Alex. – Értem. Akkor kerüljenek beljebb! Stone beengedte a jövevényeket a faházba, és amíg körülnéztek, kitöltötte a nemrég főzött kávét. Kate levett egy könyvet a polcról, és belelapozott. – Ezeket mind olvasta, Oliver? – kérdezte. – Igen, bár a zömét legfeljebb kétszer. Sajnos az embernek nem jut annyi ideje olvasni, amennyit szeretne. – Szolzsenyicin – sandított a lány Alexre. – Nem habkönnyű olvasmány. – Azt hiszem, az egyetemen a művei kivonatos változatát olvastam – mondta Alex. – Jó, de oroszul? – mutatta a kötetet Kate. Stone két csésze kávéval jött elő a konyhából. – Tetszik a háza, Oliver – mondta a lány. – Ilyennek képzelem egy egyetemi tanár otthonát.

– Persze, minden poros, gyűrött, rendetlen, és mozdulni sem lehet a könyvektől. – Stone Alexre pillantott. – Úgy tudom, beosztották Brennanbe, a névadós előőrsbe. Alexnek leesett az álla. – Ezt meg honnan a fenéből tudja? – A fehér házi őrködés általában rettentően unalmas, és az emberek a melóról locsognak, hogy valamivel agyonüssék az időt. A beszéd pedig arrafelé elképesztően messzire elhallatszik, ha valaki igazán kinyitja a fülét, bár a legtöbben szerintem már egyáltalán nem figyelnek. – Alex szerint maga egészen rendkívüli egyéniség, Oliver, és úgy tapasztaltam, hogy az ő emberismeretére nyugodtan támaszkodhatok – mosolygott Stone-ra Kate, miközben mindhárman a kandallóhoz telepedtek. – Biztosíthatom, Adams kisasszony, hogy Alex igazán különleges ember. – Kérem, szólítson Kate-nek! – Hogyne, és ha még ennél is különlegesebb leszek – mondta Alex –, akkor fölcsaphatok benzinkutasnak, hogy meg tudjak élni. – Stone-ra pillantott. — Úgy látom, gyógyulgat az arca. – Az eleve semmiség volt. Csak egy kis jég kellett rá. Rosszabbat is kibírtam már. – Tényleg? Nincs kedve mesélni róla? – kérdezte Alex. – Félek, hogy halálra untatnám. – Hátha mégsem – erősködött. Valaki bekiáltott az utcáról. Mindannyian fölálltak, és az ajtóhoz léptek. A bezárt kaputól Adelphia szólongatta Stone-t. – Adelphia? A férfi gyorsan kiment, és beengedte. Miután visszaültek a kandallóhoz, Stone bemutatta Adelphiát Kate Adamsnek. Kate kezet nyújtott, de Adelphia csak biccentett. Nyilván nem számított arra, hogy társaságot talál Stone-nál. – Nem tudtam, hogy tudod, hol lakom, Adelphia – mondta Stone. – Te tudod, én lakom hol, fordítva is van ugyanúgy – morogta az asszony. A letorkolás után Stone lesütötte a szemét, a kezét nézegette. – Oliver épp most említette, hogy már sokat javult az arca – váltott sietve témát Alex, abban a reményben, hogy ez megnyugtatólag hat Adelphiára. Az asszony azonban nem szólt semmit, és újabb kínos csönd következett, amíg Kate meg nem jegyezte: – Ismertem a Szabadságjogok Egyesülete egyik ügyvédjét, aki a Lafayette parki ügyön dolgozott. Azt mondta, ádáz csatát folytattak, hogy visszatérhessenek. – A titkosszolgálatosok nagyon agresszívan léptek föl – értett egyet Stone –, mert biztonsági okokból nem tetszett nekik a jelenlétünk. – De az emberek jogai győznek – szólt közbe váratlanul Adelphia. – Az emberek itt jogosok. Ezért nagyszerű ország ez az ország. Stone egyetértőleg bólintott. – Igen – folytatta Adelphia. – Oliver barátom táblája azt mondja: „Az igazságot akarom". – Végül is mind azt akarjuk – mosolygott Kate. – De igazságnak néha kell jönni belülről – jelentette ki nyomatékosan Adelphia, és a szívére tette a kezét. – Aki akarja igazságot, az mondja meg igazat, nem? – nézett körbe a társaságon. Stone-t nyilvánvalóan feszélyezte, hogy a társalgás ilyen irányt vett. – Az igazság sokféle alakot ölthet – válaszolta elgondolkozva –, de az ember olykor akkor sem veszi észre, ha az igazság egyenesen szembenéz vele. – Hirtelen fölállt. – Elnézést, de el kéne mennem. – Későre jár, Oliver – mondta Alex. – Igen, késő van, és ma este nem vártam vendégeket. Mindenki értett a szóból. Valamennyien fölkeltek, motyogva elköszöntek, és sietősen távoztak. Alex és Kate fölajánlották Adelphiának, hogy hazaviszik. – Oliver van bajban – mondta az asszony a kocsi hátsó üléséről. – Tudom, hogy igaz ez. – Miért olyan biztos benne? – kérdezte Alex. – Jön ma a parkba barátjával, az óriásival. Motorkerékpáron. Ül oldalkocsiban. Az utolsó megállapítást Adelphia olyan hangsúllyal tette, mintha ez a viselkedés bűncselekménynek minősülne. – Óriás barátjával? A, Reubenre gondol – tisztázta a dolgot Alex. – Igen, Reubennek Azt szeretem nem nagyon. Mert a nadrágja se áll jól. – Úgy érti, a szeme se áll jól – javította ki Alex. – Nem, úgy értem, a nadrágja se áll jól! – Rendben, Adelphia – mondta Kate. – Tudom, mire gondol. Adelphia elismerően nézett a másik nőre. – De még mindig nem árulta el, miért gondolja, hogy Oliver bajban van – mondta Alex. – Mindenért. Oliver nem ugyanaz. Valami zavarja nagyon. Próbálok beszélni vele, de nem akar. Nem akar!

Alex értetlenül fogadta az indulatos választ, az asszonyra pillantott, és hirtelen megfogalmazódott benne a gyanú. – El akar mondani nekünk valamit, Adelphia? Az asszony egy pillanatra mintha megijedt volna, azután vérig sértett arcot vágott. – Mit mond maga? Hogy hazudok? – Nem, nem úgy értettem. – Én nem hazudós vagyok. Próbálok tenni jót, és kész. – De én csak... – Nem többet mondok – szakította félbe a férfit. – Nem beszélek több hazugságot. Megálltak egy lámpánál. Adelphia kilökte az ajtót, kiszállt, és elvonult. – Adelphia! – szólt utána Alex. – Hadd füstölögje ki magát! – mondta Kate. – Hamar vissza fog jönni. – Azt nem tudom kivárni. Holnap reggel elutazom. – Én pedig holnaptól szabadságra megyek. – Hogyhogy? Ez mikor derült ki? – Az éjszakai kalandunk után rám fér a pihenés, úgyhogy kiveszek egy hetet. Talán fölugrom Brennanbe, hogy megnézzelek. Úgy hallom, nagy szám az a hely. – Alighanem valami marhalegelő, ahol az elnök véletlenül megszületett. – Vagy talán szakítok némi időt, hogy lecsekkoljam a te Stone-odat meg a barátait. Alex riadtan nézett a lányra. – Szerintem ez nem jó ötlet, Kate. – Esetleg megkeresem azokat, akik az életünkre törtek. Válassz! Megadóan tartotta föl a kezét. – Jó, rendben. Banyek, melyik ujjamba harapjak? Nézz utána Olivernek és a kompániájának. – Igenis, kapitány úr! – tisztelgett Kate.

48. fejezet A titkosszolgálat előőrse reggel hétkor szállt le Pittsburghben, ahol kisebb hadseregnek megfelelő kocsisor gördült le a gépekről, és egyenesen Brennanbe indult. Az elnök évente több száz utazást tett, és legalább néhány nappal azelőtt, hogy valahol megjelent, egész ezrednyi titkosszolgálatost küldtek oda, akik az út biztonsági eseménytelenségének szavatolása végett több ezer munkaórán át ellenőriztek minden elképzelhető részletet. Mivel az elnök választási hadjáratához számos kiruccanást terveztek, és egyik államból a másikba szándékozott cikázni, több előőrsöt vezényeltek ki, ez pedig meglehetősen igénybe vette a személyi állományt. Rendes körülmények között az előkészítők egy kerek héttel gazdálkodhattak, de a Brennan elnök kampányához beütemezett rendezvények száma miatt a titkosszolgálatnak fontossági sorrendet kellett fölállítania. A csekélyebb kockázatúnak minősített eseményeknek rövidebb előkészítési időt juttattak. A fokozottan kockázatosaknál a szokásos hetet töltötték előkészítéssel. A pennsylvaniai névadót jó pár tényező miatt csekélyebb kockázatúnak ítélték. Alex Ford meg az előőrs többi tagja számára ez természetesen azt jelentette, hogy egyheti tennivalót kellett néhány napba beleszuszakolniuk. A titkosszolgálat a város legnagyobb szállodájának egy teljes emeletén ütött tanyát. A hotelt az elnök keresztneve után addigra Sir Jamesre keresztelték át, s ez körülbelül tízpercnyi poénkodásra adott lehetőséget a területi ügynököknek, amíg a fölötteseik hallótávolságon belülre nem kerültek. Az egyik szobát kijelölték hírközpontnak, következésképpen összes bútorzatától megfosztották, majd alapos „poloskairtást" rendeztek. Ettől kezdve a titkosszolgálatosok távozásáig se szobapincért, se szobaasszonyt nem engedtek be oda. Aznap délután a titkosszolgálatosok a helyi rendőri szervek képviselőivel találkoztak. Alex figyelte, ahogy az előőrs parancsnoka szembenéz a rendőrségi keret tagjaival, miközben eligazító brosúrákat osztanak ki. – Ne feledjék – figyelmeztette őket –, hogy valamiféle csoport nem messze innét, egy másik helyiségben homlokegyenest az ellenkezőjét tervezi annak, amit mi igyekszünk megvalósítani! Alex sokszor hallotta már ezt a műsort, de el sem tudta hinni, hogy a jelenlévők közül sokan beveszik ezt a szöveget. Mindazonáltal sokéves gyakorlata dacára sem becsült alá semmit. A titkosszolgálatosok természetüknél fogva üldözési mániások. Noha Brennan nem ígérkezett veszélygócnak, annak idején arra sem számított senki, hogy Bobby Kennedyt egy szálloda konyhájában lövik agyon. James Garfieldet vasútállomáson érte utol a vég, William McKinleyt közönségkordonnál terítette le egy férfi kendőbe bugyolált revolverrel, Lincolnt színházban puffantották le, John Fitzgerald Kennedyt pedig nyitott limuzinban. Csak ne az én őrizetem alatt! — hajtogatta magában Alex. Csak ne az én őrizetem alatt! Meghányták-vetették a konvoj szóba jöhető útvonalait a repülőtértől az ünnepség helyszínéig, és mindegyiknél megfontolták a lehetséges veszélyes pontokat. Ezután a társaság kisebb egységekre bomlott, és Alex gépiesen a szokott kérdéseket intézte a helyi rendőri erőkhöz. Tetőzött-e a lőfegyvereladás? Nem tűnt-e el rendőregyenruha? Kaptak-e az elnök ellen irányuló fenyegetést? Hol találhatók a legközelebbi kórházak és esetleges konspirációs lakások? Ezután a helyszínre hajtottak. Alex gyalog bejárta az egészet, és segített kijelölni a mesterlövészek figyelőállásait. Szemrevételezte a területet, föltérképezte azt B sávot, amit a titkosszolgálatnál orgyilkos csatornának neveznek. Ehhez a merénylő agyával kell gondolkozni. Hol, mikor és miként várható, hogy az illető lecsap? Az emelvény már elkészült, egy szerelőbrigád az utolsó simításokat végezte a fény- és hangtechnikán meg a két óriási tévéképernyőn, amely lehetővé tette, hogy a tömeg legalább digitálisan közelről láthassa az elnököt. Alex gyakorlott szemmel úgy vélte, védelmi szempontból eléggé használható a terep. Az, hogy egyetlen beés kijáraton át kellett bonyolítani a gépkocsiforgalmat, éppúgy vont maga után nyilvánvaló előnyt, mint hátrányt. Ámbár az elnök úgysem akart sokáig időzni a helyszínen. Max két órát. Visszaautózott Brennanbe, és körülnézett a városkában. A titkosszolgálatnál régóta azzal humorizáltak, hogy bankrablásra az a legalkalmasabb idő, amikor az elnök az adott helységben tartózkodik, hiszen harminc kilométeres körzetben minden zsaru őt vigyázza, nem pedig a lakosság pénzét. Alex úgy érezte, ez itt most különösen találó. Egyetlen zsarut sem látott. Hotelszobájába visszatérve úgy döntött, hogy fut egyet. Már az egyetemre is atlétikai ösztöndíjjal került, és nyaksérülése ellenére minden lehetőséget kihasznált a futásra. A futás azon kevés dolog közé tartozott, ami megóvta a teljes fizikai leépüléstől. A főutcán kelet felé fordult, elhagyta a kórházat, azután balra kanyarodott, és belegyorsítva északnak tartott. Egy egyterű haladt el mellette. Semmi sem indokolta, hogy odanézzen, és nem is nézett oda. Egyébként sem ismerte volna föl a nőt. Dzsamila sem pillantott felé, ahogy – hátul a három fiúval – elhajtott.

Ezután Alex egy autójavító műhely mellett futott el, amelynek ablakait elsötétítették. Mögöttük serény munka folyt, egy új járművet adjusztáltak. Ha Alex tud a cselszövésről, beront a műhelybe, és mindenkit letartóztat. De nem tudott róla, így továbbkocogott. Az az igazság, hogy Brennan egész központja vajmi kevéssé érdekelte, mert az elnök ide egyáltalán nem készült. A teljes program a névadó ünnepségből állt. Miután szállodai szobájában lezuhanyozott, Alex elment, hogy önként jelentkezzen még egy adag melóra aznap este. Nem ártott minden tőle telhetőt megtennie, hogy visszahízelegje magát a titkosszolgálat kegyeibe. Amíg Alex lázasan dolgozott Brennanben, Kate is szorgoskodott. Aznap hajnalok hajnalán kelt, és Luckynál reggelizett. Szívességet kért az öreg hölgytől, aki azonnal rábólintott. Ezután visszament a kocsiszínjébe, leült a kis íróasztalhoz, és eltervezte, hogyan támadja le Oliver Stone-t. Alex azt mondta, az összes szokásos adatbázisban lefuttatta Stone ujjlenyomatait, és nulla eredményre jutott. Kate számára ez csak két dolgot jelenthetett: az az ember vagy sohasem töltött be olyan állást, amihez ujjlenyomat-ellenőrzés szükséges, vagy pedig olyan nyomtalanul kitörölték azokból az adatbázisokból a személyazonosságát, hogy Oliver Stone valódi énje hivatalosan megszűnt létezni. A lány lejegyzett néhány tudakozódási irányt, azután ugyanúgy dolgozta ki stratégiáját, ahogyan egy jogi ügyet szokott, majd elégedetten egykettőre lezuhanyozott, és útnak eredt. Nem sokkal később a lehető legközelebb parkolt le a Sion-hegy temetőhöz, és várt. Az óra még csak fél nyolcat mutatott, de ahogy figyelt, látta, hogy Stone előbukkan a faházából, és elindul az utcán. Kate lebukott a kocsijában, nehogy a férfi észrevegye. Amikor Stone már majdnem eltűnt a szeme elől, meglepő dolog történt. Adelphia lépett ki a Q utcán parkoló kocsik mögül, és Stone nyomába szegődött. Kate pillanatnyi gondolkodás után sebességbe tette a kocsit. Gyorsan utolérte Adelphiát, és letekerte az ablakot. Az asszony először úgy tett, mintha nem tudná, kicsoda, de Kate nem hagyta, hogy lerázza, így Adelphia végül feszengve megszólalt: – Á, igen, látom most, hogy maga az. Ideges pillantást vetett Stone felé, aki már majdnem eltűnt. Kate követte a tekintetét. – Igyekszik valahová? – kérdezte. – Nincs igyekezek hová – felelte kedvetlenül Adelphia. – Ráérek csináljak semmit. – Akkor hadd hívjam meg egy csésze kávéra! Alextől tudom, hogy szeret kávézni. – Tudom venni kávét magamnak. Keresek. Nincs szükségesem adományra. – Csak barátságból hívom. Tudja, barátok közt szokás az ilyesmi. Ahogy Oliver is segített a parkban, amikor valaki megtámadta magát. – Hogyan tudja ezt mind? – nézett a lányra gyanakodva Adelphia. – Nemcsak maga aggódik Oliver miatt, hanem Alex is. Én pedig segíteni szeretnék Alexnek, mert vidékre utazott. Kérem, fogadja el azt a kávét! Legyen szíves! – Miért segít Fort ügynököt? – kérdezte az asszony. – Nők vagyunk, Adelphia. Azért, mert ő fontos nekem. Ahogyan magának Stone. Adelphia ismét Stone felé nézett, kicsit szipogott, beült a kocsiba, és hagyta, hogy Kate megvendégelje egy közeli Starbucks kávézóban. – Mi magának a foglalkozása? – érdeklődött Adelphia. – Az Igazságügyi Minisztériumban dolgozom. – És mit csinál? Igazságot? – Szeretném azt hinni. Legalábbis igyekszem. – A hazámban évekig... nem is, évtizedekig volt nem igazság. Szovjetek mondták meg, mit csináljunk. Azt is mondták meg, vehetünk levegőt vagy nem. Az egy pokol. – Biztos borzasztó lehetett. – Azután jövök ebbe az országba, kapok állást, élek jól. Kate tétovázott, de nem bírt magával. – Akkor hogy keveredett a Lafayette parkba? Adelphia először csökönyös képet vágott, de ez nem sokáig tartott. – Eddig senki nem kérdez ezt – felelte remegő hangon. – Csak most maga. Sok évig nem, csak most maga kérdez. – Belátom, hogy nem nagyon jól ismer engem, és nem muszáj válaszolnia. – Az jó. Nem akarom beszélni róla. Nem akarom. Egy ideig mindketten a kávéjukat iszogatták. – Van igaza – szólalt meg végül Adelphia. – Betegszem bele aggódásba Oliver miatt. Oliver van bajban. Én tudom. – Honnét tudja? Adelphia a ruhája ujjából zsebkendőt húzott elő, és megtörölgette a szemét. – Egyik este nézem tévét. Sose nézem tévét. Sose olvasom újságot. Tudja, miért nem? – Kate a fejét rázta. – Mert hazugságok. Vannak tele hazudással.

– De hát most mondta, hogy mégis nézte a tévét. – Igen, a híradó megy, és akkor nézem meg. – És mit látott? Adelphia hirtelen ijedtnek tűnt, mintha kifecsegett volna valamit. – Nem, ez nem olyan dolog, amint mondhatom. Nem helyes nekem mondani. Maga jogász. Köztisztviselő. Nem akarom, hogy keverem Olivert bajba. – Úgy gondolja, Adelphia, hogy Oliver valami helytelen dolgot művelt? – Nem! Nem, ezt gondolom nem. Mondom már magának, Oliver jó ember. – Rendben, akkor nincs miért tartania a hatóságoktól. Se tőlem. Adelphia hallgatott. – Kérem, Adelphia, ha valóban aggódik Oliver miatt, engedje meg, hogy segítsek! Nem követheti mindenhová, hogy vigyázzon rá. Az asszony végül sóhajtott, és megveregette Kate kezét. – Van igaza. Elmondom. – Erőt vett magán, és folytatta. – A tévében látom, hogy ember testét találták szigeten. A folyóban. – A Roosevelt-szigeten? – kérdezte gyorsan Kate. – Azon szigeten. – De mi köze ennek Oliverhez? – Mindjárt látja meg. Akarok kávéra menni Oliverrel, de kell gyűlésre menjen. – Gyűlésre? Miféle gyűlésre? – Na ezt kérdezem. Miféle gyűlésre késő éjjel? De ő megy el. Én meg leszek ettől nagyon mérges. Gyűlésre igen, kávéra nem? Akkor úgy teszek, mintha megyek el, de látom, hogy beszáll taxiba. És én is beszállok taxiba. Van pénzem, én is szállhatok be taxiba. – Hogyne, természetesen – bólogatott Kate. – Mi történt aztán? – Követem Olivert Georgetownba. Száll ki, én is szállok ki. Megy folyóhoz. Megyek folyóhoz. És akkor látom barátai, akikkel találkozik. Látom, mit csinálnak. – Mit? – szakadt ki a kérdés Kate-ből olyan hangosan, hogy meghökkentette Adelphiát. – Szállnak be régi csónakba, és eveznek ki szigethez, azt csinálnak. – És maga erre mit csinált? – Fogok taxit, és megyek vissza. Nem várok őket. Én nem úszók szigetre. Visszamegyek taxin. Iszom kávét, és látom Fort ügynököt, amikor jön Oliverhez. – Adelphiánál eltört a mécses. – És akkor látom tévében a meghalt embert. – És biztos benne, hogy ez ugyanaz az este? – Mondják tévében. Ugyanaz az este. – Az imént azt mondta, nem hiszi, hogy Oliver bármi helytelent művelt. Mégis látta, hogy kieveznek arra a szigetre, ahol azután valaki megölt egy embert. – Azt mondják, pisztollyal ölték meg. Olivernek pisztolya nincs. – Azt nem tudhatja biztosan. És mi a helyzet a többiekkel? Oliver barátaival. – Ezeket ismerem – nevetett Adelphia. – Olyanok, mint ijedt egerek, kivéve dromedárt. Egyik dolgozza könyvtárban. Imád könyveket. Hozott nekem párat. A másik ellenőriz dolgokat. – Ellenőriz dolgokat? – Tudja: számol, hümmög, dünnyög, fütyörész. Először nem tudom, mi az, de Oliver mondja meg nekem, hogy kétszeres neurózis vagy olyasmi. – Kényszer neurózis? – Az. – Tudja, hogy hívják Oliver barátait? – Igen, tudom azt. A könyves neve Caleb Shaw. Néha veszi föl régi ruhát. Oliver azt mondja, ez hobbija. Én azt mondom, kicsi könyves bolond. – És akit dromedárnak titulált? – Igen, akinek nadrágja se áll jól. Reuben a neve, Reuben Rhodes. Majdnem mint görög sziget Rodosz. – És mit gondol, mi történt a szigeten, ha nem ők ölték meg azt az embert? – Hát tudja nem? – akadt el Adelphia lélegzete. Halkabbra fogta a hangját. – Látják, ki tette. Látják gyilkost. Kate hátradőlt a padon. Először arra gondolt, be kell számolnia minderről Alexnek, de azután eltöprengett, vajon bölcs dolog lenne-e az. A férfi kétségkívül rögtön visszajönne, és azzal még inkább elásná magát a titkosszolgálatnál. Azt pedig nem tudhatják, egy szó is igaz-e abból, amit Adelphia előadott. A lánynak támadt egy ötlete. – Eljönne velem, Adelphia, hogy megnézzünk valamit? – Hová megyünk? – kérdezte gyanakodva az asszony. – Georgetownba. Megígérem, hogy nem tart sokáig. Adelphia vonakodva, de beleegyezett, és a georgetowni vízpart közelében egy parkolóhoz hajtottak. – Le tudná írni a csónakot, amiben ültek? – kérdezte Kate.

– Hosszú volt, három-négy méteres. És ócska. Csupa korhadt. Hozták arról a régi roncstelepről – mutatott az asszony dél felé. Kate levitte a vízhez. – Maradjon itt! – Fürgén lemászott a védőgát oldalára szórt köveken, és elérte a vízlevezető csatorna nyílását. – Ha kicsit előrehajol, szerintem egész jól láthatja. – Félrehúzott valami gazt, és ahogy Adelphia kihajolt, elébe tárult a csónak orra. – Ez az a csónak, amiben látta őket? – Igen, ez a csónak ez az. Jóságos ég!

49. fejezet Oliver Stone a társasház előtt várakozott, figyelte, amint jól öltözött emberek lépnek ki a sokemeletes épületből, és az aktatáskák számából ítélve alighanem munkába indulnak. Azután megjelent a lány. Jackie Simpson csak egy kis, vállra akasztós retikült vitt magával. Nem nézett Stone-ra, ahogy elhaladt mellette. A férfi várt, majd kellő távolságból követte. Mivel nagyokat lépkedett, a lány pedig aprókat, folyton lassítania kellett. Kétszer úgy gondolta, megszólítja, de mindkét alkalommal olyasmi történt, ami még sosem fordult elő vele: inába szállt a bátorsága. Amikor azonban a lány megállt, hogy egy automatából újságot vegyen, elejtette az aprót. Stone a segítségére sietett, és a lány kinyújtott tenyerébe helyezte az érméket. Ahogy megpillantotta a kezét, fölgyorsult a lélegzete, de csak mosolygott, miközben a lány megköszönte a segítséget, és továbbment. Amint aWTT-hez értek, Stone megállt, és figyelte, ahogy a lány belép a kapun. Filigrán, kreol bőrű és akaratos. Valaha ismert egy pontosan ilyen nőt. Megfordult, és egy metróállomáshoz indult. Igen fontos találkozóra igyekezett. Amikor a megbeszélt helyen a felszínre ért, a klub többi tagja már várta. Úgy döntöttek, hogy Milton a legveszélytelenebbül akkor hozhatja el a házából a betörésről készült felvételt, ha a néma riasztást fogadó vagyonőrszolgálat védőkíséretet ad mellé. Eszerint intézkedtek, és Milton, akit a Teve Klub többi tagja Caleb Malibuján diszkrét távolságból követett, a háza közelében találkozott két biztonsági őrrel, és hármasban mentek be a házba. Milton körülbelül fél óra múlva csatlakozott a barátaihoz, és beültek Caleb kocsijába. – Elhoztad? – kérdezte Stone. Milton bólintott, és hátizsákjából egy DVD-t csúsztatott elő. – Be volt kapcsolva, úgyhogy vélhetőleg fölvett valamit. Bedugta a lemezt a laptopjába, és a következő percben már Milton házának elsötétített belsejét figyelték. – Ott van! – mondta Stone, és a kép szélén megjelenő férfira mutatott. – Ez Reinke! – kiáltott föl Caleb. – Az meg a társa – tette hozzá Reuben. – Akit a sisakoddal kupán vágtál, Oliver. Tovább nézték a felvételen, ahogy a páros helyiségről helyiségre lopakodik. – Istenem, Milton, hogy bírsz ekkora kupiban lakni? – rosszmájúskodott Reuben. – Mit húz elő abból a pitliből? – kérdezte Caleb. Milton újra lejátszotta azt a részt. – Úgy néz ki, az a számlás dobozom, de nem látom, mi az a papír. – Figyeljetek, ott a biztonsági őr! – mondta Stone. Nézték, ahogy a férfi előrelépett, majd valami nekivágódott a sötétből, és ettől összerogyott. – Ez meg mi a rosseb volt? – kérdezte Reuben. – Egy álarcos férfi – mondta Stone. – Legalább egyiküknek volt annyi sütnivalója, hogy betörés közben eltakarja a fizimiskáját. – De ez nem Reinke, és nem is a másik fickó – állapította meg Milton. – Ami egyértelműen azt jelenti, hogy még valaki járt a házban – mondta elgondolkozva Stone. – De ez a felvétel annyival erősíti a pozíciónkat, hogy... Telefon ciripelése szakította félbe. Milton fölvette a mobilját. – Á, szia, Chastity! – Hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Micsoda? Jaj, istenem! De hát miről beszé... Stone kitépte barátja kezéből a készüléket. – Chastity? A vonal végén azonban férfihang jelentkezett. – Úgy gondolom, a jelen körülmények között joggal mondhatjuk, hogy egálban vagyunk. Amíg maguk nem lépnek, addig mi sem. A telefon elnémult. Stone a pánikba esett Miltonra nézett, akinek könnybe lábadt a szeme. – Nagyon sajnálom, Milton. Kate az egész délelőttöt és délutánt azzal töltötte, hogy Milton Farb, Reuben Rhodes meg Caleb Shaw után kutakodott. A Google-ra is fölment, és talált valami anyagot Miltonról, illetve a Mindent vagy semmit-beli szerepléséről. Oliver Stone azonban rejtély maradt. Egyvalamit biztosra vett: ezek az emberek látták, ki ölte meg Patrick Johnsont. A golyó ütötte lyuk és a vérnyom a csónakon arra utalt, hogy majdnem ők is életüket vesztették. Frissen szerzett ismereteivel fölvértezve tért vissza aznap délután a Sion-hegy temetőbe, és szerencsére ott találta Stone-t, aki odakint dolgozott.

– Jó napot, Oliver! Kate Adams vagyok. Tegnap este futólag találkoztunk. – Emlékszem – felelte kurtán a férfi. – Minden rendben? Nyugtalannak látszik. – Semmi különös. – Mint tudja, Alex vidékre utazott, és remélem, nem veszi tolakodásnak, de szeretném meghívni ma este vacsorára. – Vacsorára? Stone úgy nézett a lányra, mintha az valami ismeretlen nyelven beszélne. – Hozzám. Illetve nem egészen hozzám, mert a kocsiszínben lakom. Voltaképpen a szállásadóm, Lucille Whitney-Houseman georgetowni otthonába. Ismeri? – Még nem volt hozzá szerencsém – mondta idegesen a férfi. – És szeretném meghívni Adelphiát meg a többi barátját is. Stone valami gyomot dobált egy szemeteszsákba. – Nagyon kedves, de attól tartok... – Elhallgatott, és szúrós tekintettel nézett a lányra. – Miféle többi barátomat? – Tudja. Reuben Rhodest, Caleb Shaw-t és Milton Farbot. Könyvritkaságok gyűjtésébe fogok, és úgy gondoltam, izgalmas lenne elbeszélgetni Calebbel. Azonkívül a Mindent vagy semmit lelkes rajongói közé tartozom, bár azt hiszem, nem láttam azt az adást, amelyikben Milton szerepelt. No meg természetesen izgat Reuben munkája is, amit jó néhány éve a VHSZ-nél végzett. – Kate egy pillanatig hagyta leülepedni a megjegyzést. – Biztos fantasztikusan érdekes vacsora lesz. Azelőtt rengeteg vacsorát adtak Georgetownban, legalábbis Lucky, azaz Mrs. Whitney-Houseman azt mesélte. Kate azt remélte, hogy szó áradatával a meghívás elfogadására bírja Stone-t, már csak azért is, mert nyilván sikerül fölpiszkálnia a kíváncsiságát. A földön térdelő férfi egy-két másodpercig egy szót sem szólt, láthatólag az elhangzottakat boncolgatta. – Tapasztalataim szerint, ha valaki nem sajnálja az időt, hogy ennyi mindent tudjon meg másokról, akkor érdeklődése általában olyan indítékú, amely nem mindenki számára nyilvánvaló. – Ezt nem vitatom – felelte Kate. – Abban azonban nem vagyok biztos, hogy a ma este megfelelő-e. Az a helyzet, hogy nagyon kellemetlen híreket kaptunk mostanában. – Ezt sajnálattal hallom. Alexszel nekünk is akadt némi kellemetlenségünk. Meg akartak ölni bennünket. Fura, de ez mindjárt azt követően történt, hogy egy georgetowni csapadék-levezetőben elrejtett régi csónakra bukkantunk, amelyiken mintha golyó ütötte lyukat meg vérnyomot láttunk volna. – Értem – fokozta még tovább Kate elismerését és kíváncsiságát Stone azzal, hogy higgadtan reagált a bizonyára megdöbbentő közlésre. – Hát akkor talán mégis elfogadom a meghívását. Értesítem a barátaimat. – Hét körül remek lenne. Megadjam a címet? – Legyen szíves! Mrs. Whitney-Houseman kétségkívül a város oly fertályán lakik, ahová a pórnép gyermekei vajmi ritkán teszik be a lábukat. Kate közölte a címet. – Akkor most elugrom Adelphiához, hogy őt is meghívjam. Bizonyára el tudják fuvarozni a barátaival. – Nézze, Kate, ezt tényleg nem tartom jó ötletnek. – Szerintem pompás ötlet – jelentette ki határozottan. – Ugyan miért? – kérdezte a férfi. – Azért, Oliver, mert maga olyan benyomást tesz rám, mint akinek pillanatnyilag minden elképzelhető baráti segítségre szüksége van. Caleb, Milton és Adelphia a Malibuval érkeztek Lucky rezidenciájához; a kipufogócső füstölgött, a rugók nyikorogtak a Reinke házánál történt incidens után. Reuben és Stone a veterán motorkerékpáron álltak be mögéjük. Kate már leste őket, és most kinyitotta a díszesen faragott bejárati ajtót. – Szép járgány – mondta a lány Reubennek, aki kopott bőrdzsekit, gyűrött khakinadrágot, inget viselt, és a szokott papucscipőjét. A vacsora tiszteletére azonban kék vászonkendőt kötött a nyakába kravátli gyanánt. Reuben tekintete elismerően siklott végig a fiatal nő alakján. Kate fekete nadrágot, fehér blúzt, fekete körömcipőt vett föl, nyakán vékony gyöngysor csillogott. Szőke haját kontyba fogta, ezáltal kiemelte hosszú, karcsú nyakát. – Egyszer elvihetem egy körre – mondta a férfi. — Ne vegye dicsekvésnek, de az oldalkocsi látott már egyet-mást. Adelphia kimérten biccentett a lánynak, amikor bevonult a házba. Milton követte. A makulátlan zöld zakóba, csíkos nyakkendőbe és tökéletesen élére vasalt szövetnadrágba öltözött férfi átnyújtotta a magával hozott kis csokrot. – Milton, ugye? Jaj, köszönöm szépen, nagyon szép virág!

Amint elhangzottak ezek a szavak, Kate látta, hogy Milton szemébe könnyek szöknek. Ezután Caleb következett, aki úgy döntött, nem az Ábrahám Lincolnos szerelésében jön, miután Stone valami olyasfélét mondott neki, nem hiányzik, hogy a vendéglátóik közveszélyes őrültnek nézzék. Finoman dacos gesztusként azonban a félkilós zsebóráját láncostul mégiscsak kirakatba tette. Oliver Stone zárta a sort. Új holmijaiból választott az alkalomhoz illőket, és fél kezében a bukósisakját szorongatta. – Beavatna előzetesen a napirendbe? – Jaj, hát akkor semmi mulatság sincs az egészben – kacsintott rá Kate. – Nem az a célunk, hogy jól mulassunk. – Egyetértek, de megnyugtathatom, hogy ma este nem fog információhiányban szenvedni. Lucky egy kancsó sangriával fogadta őket. Ahogy az öregasszony csevegve és töltögetve sürgölődött, a vak is láthatta, mennyire elemében van. A jólesően felfrissült társaság egy kellemes órácskát töltött el tálalás előtt. Reuben és Caleb derekasan bevacsoráztak. Stone, Milton és Adelphia alig nyúltak az ételhez. A kávét a könyvtárban szervírozták. Lucky szivarral is kínálta őket, de csak Reuben gyújtott rá. – Szívesen látom, ha egy férfi dohányzik – mondta Lucky, aki leült Reuben mellé, és megpaskolta izmos vállát. – Az az érzésem, hogy maga revkóval jár. Reuben kérdőn meredt rá, a társalgás pedig Kate határozott irányításával hírszerzési témákra terelődött. – Tudják, a világ legjobb kémelhárítását is meghiúsíthatja a korgó gyomor – mondta Reuben. – Hogyhogy? – kérdezte Kate. – Nagyon egyszerűen. Mindenkinél hamarabb pontosan tudtam, mikor kezdik Afganisztán és Irak bombázását. – Akkor még a VHSZ-nél dolgozott? – Fenéket, már rég kirúgtak. Azért tudtam, mert a Dominó pizzafutár-szolgálat rendelésfelvevője voltam. Közvetlenül a bombázás kezdete előtt a Pentagonban mindig felszökött a pizzarendelés. Így aztán szerénységem korábban értesült a dologról, mint a tévéhíradósok, sőt valószínűleg maga az elnök. Mialatt Reuben beszélt, Caleb megszemlélte a masszív könyvespolcokon sorakozó köteteket. Lucky kalauzolta. Caleb arca minden újabb felfedezésnél földerült. – Á, ez a Moby Dick egészen jó állapotú példánya. Ez meg A sátán kutyája, első kiadás, eredeti védőborító. Nagyon szép. És az ott csak nem egy 1785-ös Jegyzetek Virginia államról Jeffersontól? De igen. A gyűjteményünkben is van egy. Lucky, okvetlenül meg kell engednie, hogy hozzak magának számítógéppel pontosan méretre szabott, savmentes tokokat ezekhez a kötetekhez. Lucky csüggött Caleb minden szaván. – Jaj, számítógéppel szabott savmentes tokokat, iszonyú izgis! Megtenné, hogy hoz, Caleb? – Megtisztelésnek tekinteném. Reuben kiszolgálta magát még egy csésze kávéval, amelyet a dzsekije zsebéből előhúzott flaskából egy kis egyébbel talpalt meg. – Bizony, a jó öreg Caleb jól fölturbózza az izgalomkészletet. – Most átmegyünk a kocsiszínbe, Lucky – mondta végül Kate. – Meg kell beszélnem ezt-azt a barátaimmal. – Rendben, drágám – mondta az asszony, ezúttal Caleb karját paskolgatva –, de előbb ígérd meg, hogy visszajöttök. – Engem egy kommandós osztag sem tarthatna távol, Lucky – biztosította azonnal Reuben. Kate kikísérte őket, majd át a kocsiszínbe, ahol a dohányzóasztal körüli széles kanapén meg két füles fotelban foglaltak helyet. – Gondolom, szólt a többieknek a beszélgetésünkről meg a csónak felfedezéséről? – kérdezte Kate tárgyszerű hangon Stone-tól. – Szóltam – válaszolta a férfi, és egy pillantást vetett Adelphiára. – Valamiért azt hiszi, hogy abban a csónakban ültünk, és a szigeten jártunk? – Nem hiszem, tudom. Most pedig azt szeretném tudni, mennyit láttak. – Semmi sem bizonyítja, hogy bármit is láttunk – felelte rezzenéstelen arccal Stone. – Még ha Adelphia azt mondta is magának, hogy követett bennünket a folyóhoz, és figyelte, amint a szigethez indulunk, az sem jelenti azt, hogy végignéztük annak az embernek a halálát. – Márpedig szerintem mindent láttak. És bárki ölte is meg Patrick Johnsont, fölfedezte, hogy maguk ott vannak, ezért menteniük kellett az irhájukat. Ez megmagyarázza a lyukat és a vért a csónakon. Csak azt nem értem, miért nem fordultak egyszerűen a rendőrséghez, hogy feljelentést tegyenek. – Maga könnyen beszél – vetette közbe Reuben. – Magának hinnének. De nézzen ránk, erre a kétes egzisztenciájú, szedett-vedett társaságra! – Tehát beismerik, hogy a gyilkosság szemtanúivá váltak? Caleb szólni akart, de Stone a szavába vágott: – Nem ismerünk be semmit.

– Én csak segíteni próbálok, Oliver – mondta Kate. – És ne feledjék: valaki bennünket is meg akart ölni, miután Alexszel megtaláltuk a csónakot. – Erről nem szóltál nekünk, Oliver – nézett értetlenül Stone-ra Reuben. – De mi lesz Chastityvel? – fakadt ki Milton. – Elrabolták Chastityt! Mindannyian rámeredtek, ahogy az arca megvonaglott, és eleredtek a könnyei. – Ha elraboltak valakit, akkor azonnal értesíteni kell a rendőrséget – vélte Kate. – Az nem olyan egyszerű – ellenkezett Caleb, és Stone-ra pillantott, aki lesütötte a szemét. – Mi tényleg nem mehetünk a rendőrségre. A lány Stone-ra nézett. – Ha összefogunk, együtt talán tehetünk valamit, Oliver – mondta halkan. – Ja, baromira igaza van – helyeselt Reuben. – Neki ott a háta mögött a hivatal, az Igazságügyi Minisztérium, mi csóringerek meg csak másod- vagy harmadkézből jutunk infóhoz. – Legfőbb ideje, hogy együttműködjünk – kottyantotta közbe Caleb. Stone továbbra is hallgatott. Reuben letette a szivarját. – Na jó, mivel jeles vezetőnk szokásától elütően szótlan, a Teve Klub rendkívüli ülését ezennel megnyitom, és javaslom, hogy azonnal mondjunk el Kate-nek mindent. Ki támogatja az előterjesztést? – Támogatom – vágta rá habozás nélkül Caleb. – Aki helyesli, estébe – mondta tekintetét Stone-ra szegezve Reuben. Elfogadták az indítványt. – A Teve Klub döntött – állapította meg Reuben. – Mi az a Teve Klub? – csodálkozott Kate. – Átvenném az ülés vezetését – szólalt meg végre Stone.

50. fejezet – Mit csináltál? – ordította a mobiljába másnap reggel Alex, aki a szállodai szobában épp a pisztolyát csatolta föl, amikor Kate hívta. – Figyelj, pont ezért vártam ma reggelig a telefonálással – mondta a lány. – Mert tudtam, hogy rögtön a plafonra mászol. – Mi az istent vártál tőlem? Mondjuk, ilyesmit: „Szép munka volt, Kate, és igazán örülök, hogy nem murdeltál meg." – Előre megmondtam, hogy lecsekkolom Stone-t meg a barátait, te pedig azt felelted, hogy rendben. – De azt nem tudtam, hogy Stone-ék szemtanúi voltak a Johnson-gyilkosságnak, vagyis éppen annak, amitől eleve óva intettelek. – Azt én sem sejtettem, hogy közük van a dologhoz. Úgyhogy csak hallgass végig! Rengeteg mondanivalóm van. Kate percekig beszélt, tolmácsolta mindazt, amit Stone előző este közölt vele. Miután befejezte, Alex hitetlenkedve rázta a fejét. – Na jó, ezt vegyük át még egyszer. Látták a gyilkosságot, mégsem fordultak a rendőrséghez, mert attól féltek, hogy a rendőrök azt hiszik, ők is benne voltak? – Szerintem Oliver nem nagyon csípi a rendőrséget. Talán a múltja miatt. – Ráadául lenyomozták az egyik gyilkost, elmentek a házába, és majdnem otthagyták a fogukat? – Igen. – És miközben ők „kirabolták" a gyilkos házát, ugyanazok a fickók betörtek Milton Farbhoz, és Stone-ék filmre vették az akciót? – Csakhogy az illetők elrabolták Milton barátnőjét, így Stone-ék ebben az ügyben sem mehetnek a rendőrségre. – De nem árulták el neked a gyilkosok nevét? – Azt hiszem, csak az egyikét tudják. – Viszont lefilmezték őket. Felismerted a fickókat? – Nem mutatták meg nekem a filmet. – Mi a francért nem? – Először neked szeretnék megmutatni. – Ez remek, de én momentán négyórányi kocsiútra tőletek annyit gürizek, hogy majd belegebedek, és holnap jön az elnök. – Mindent megpróbáltam, de hajthatatlanok. Csak neked mutatják meg. Figyelj, vegyük már észre, hogy én az Igazságügyi Minisztériumban dolgozom, és nem is ismernek. Komoly erőfeszítésükbe került, hogy ennyit is elmondjanak nekem. Oliver benned bízik, nem bennem. Alex megvakarta a fejét, az álla alá szorította a telefont, és befejezte a pisztolytáska felcsatolását. – Oké, és mi a terved? – Úgy gondoltam, holnap meglátogatlak. – Holnap! Holnap jön az elnök. És te is tudod, Kate, hogy ez mindent megelőz. – Tudom, de össze akartalak ismertetni a Teve Klubbal... – A mivel? – Jaj, bocs, Oliver meg a barátai így hívják magukat. Teve Klub. Ez egy összeesküvés-figyelő szervezet, amelyet évek óta működtetnek. Tudod, hogy eredetileg ők mozdultak rá évekkel ezelőtt arra a botrányra a védelmi miniszterrel? Emlékszel, nem? A miniszter csúszópénzeket fogadott el, hogy bizonyos szállítóknak juttasson állami megrendeléseket. A Teve Klub a fehér házi konyhafőnök helyettesétől szerzett hírmorzsa alapján derítette ki. Elképesztő ügy, Alex. A férfi hanyatt dőlt az ágyon, és behunyta a szemét. – A fehér házi konyhafőnök helyettese a védelmi miniszter után kémkedik az úgynevezett Teve Klub számára? Ugye, most hülyéskedsz? Mondd, hogy csak hülyéskedsz, Kate! – Jó, felejtsd el. Nem érdekes. Alex fölugrott. – Nem érdekes?! – Hajlandó lennél meghallgatni, Alex? Ezek az emberek hihetetlen nyomozómunkát végeztek ebben az ügyben. Tényleg hihetetlen. Valahogy sikerült lecsillapodnia. – Oké, mindannyian idejöttök. És aztán? – Részt veszünk az ünnepségen, azután együtt leülünk, megmutatják neked a filmet, és megmondják a férfi nevét. Onnan folytatjuk.

– Úgy érted, hogy vigyem az infót a titkosszolgálathoz? – Úgy. A névvel meg a levideózott pasasokkal komoly anyag lesz a kezünkben. És vissza kell hoznunk Chastityt. Miltonnak megszakad a szíve. – Ki a fene az a Chastity? – Jaj, bocs, Milton barátnője. Ót rabolták el. – Emberrablásokkal az FBI foglalkozik. És másodpercről másodpercre nagyobb a valószínűsége, hogy a nő nem kerül elő élve. – Ezek nem közönséges emberrablók. Az ő szempontjukból sokkal több forog kockán. Telefonáltak, és Milton pár óránként néhány szót beszélhet a nővel, ezzel jelzik, hogy életben van. Nem hiszem, hogy bántani fogják, legalábbis egyelőre nem. Szóval patthelyzet alakult ki. – És pontosan hogy függ össze mindez Patrick Johnsonnal? – Hát ezzel kapcsolatban eléggé homályosan fogalmaztak. Neked biztos részletesebben elmagyarázzák majd. Abból a kevésből, amit nekem mondtak, úgy látom, hogy kiokoskodták a dolgot. Alex mélyet sóhajtott. Az előtte álló egész napot kitöltötték az utolsó előkészületek. Teljesen a munkájára kellett összpontosítania. Erre most a titkosszolgálati teendők helyett várhatóan a Teve Klub foglalkoztatja majd az agyát. Teremtőm, segíts... – Alex, ott vagy még? – Itt vagyok – morogta. – Szóval mit gondolsz? Odamehetünk? Alex a fegyverére pillantott, egy töredékmásodpercig azon tűnődött, nem lenne-e egyszerűbb azonnal véget vetni ennek a cirkusznak. – Alex! – Jó, rendben. Gyertek! – Adelphiát is vihetjük? Nagyon aggódik Oliver miatt. Alex most már kirobbant. – Hát persze, Kate, hozzátok csak Adelphiát! És hozzátok az agyament Majom és Zsiráf Klubot is! Sőt, ha már itt tartunk, mi az istennyiláért nem ugrótok be a Fehér Házba, és fogjátok fülön az elnököt is? Lefogadom, hogy tisztára beindul ettől az egésztől. Alighanem még a különgépet is fölajánlja, hogy ideruccanjatok. El ne felejtsétek megadni neki a nevemet, hogy pontosan tudja, kit kell letolnia, mint a szaros gatyát, mihelyt ideér! – Na jó, most leteszem – váltott idegtépőén nyugodt hangra Kate. – Viszlát holnap! A telefon elnémult, és Alex épp visszahuppant az ágyra, amikor kopogtak. – Alex! Ideje a lovak közé csapni. Indulás! – szólt be a rajparancsnoka. – Kész vagy, Alex? – kérdezte valamivel hangosabban. Alex fölpattant, és kinyitotta az ajtót. – Jól vagy? – nézett rá vissza a rajparancsnok. – Soha jobban – felelte Alex. Sötétedett a német kisvárosban, ahogy Tom Hemingway a Frankfurttól egyórányira lévő település utcáit rótta. Áthaladt az elbűvölő bevásárlónegyeden, a gótikus székesegyház mellett befordult egy mellékutcába, és belépett egy bérházba. A lifttel fölvitette magát a harmadik emeletre, a folyosón a negyedik lakás ajtaján bezörgetett, mire kiszóltak neki, hogy kerüljön beljebb. Odabent nem égett a villany, Hemingway mégis szinte azonnal a szinte koromsötét helyiség egyik sarkára összpontosított. – Látom, a hatodik érzéked nem hagyott cserben, Tom – mondta a férfi, és mosolyogva lépett elő. Arab volt, de burnusz helyett öltönyt viselt, bár a fején turbánt hordott. Intett Hemingwaynek, hogy foglaljon helyet a kisasztal melletti fotelban, ő meg vele szemközt ült le. Az arab hátradőlt, és a fotel karfáján nyugtatta a kezét. – Apád kiváló ember volt, és csaknem harminc éven át jó barátom. Ismert bennünket, nem sajnálta az időt, hogy megtanulja a nyelvünket, megismerje vallásunkat és kultúránkat. Sajnos manapság senki sem követi a példáját. – Különleges egyéniség volt – értett egyet Hemingway. – Egészen különleges. A férfi egy kis csésze vizet emelt föl a kettejük közötti asztalról, és ivott belőle. Hemingwaynek is kínált egy csészével, de Tom elhárította. Az arab egy papírt nyújtott át. – Ahogy megállapodtunk – mondta. Hemingway megnézés nélkül zsebre tette az iratot. – Biztosan jól átgondoltad – jegyezte meg. – Egész életemben ezeken a dolgokon gondolkodtam. – Garantálod, hogy senki sem fogja vállalni a felelősséget? – Tiszta sor – bólintott az arab. – Feltételezem, hogy az embereim kielégítően működtek együtt. – Irántad való ragaszkodásukat tanúsítja, hogy szó nélkül megtettek mindent, amit kértünk tőlük.

– Ami történt, az nem kizárólag a ti javatokat célozta. Az-Zaváhiri meg a hozzá hasonlók elcsábultak az országotok miatt. Elszakadtak az iszlámtól. – Egy pillanatra elhallgatott. – A holnapi napot illetően biztos vagy a dolgodban? – Igen. – Egy szuperhatalom megtámadását nem lehet félvállról venni. – A szuperhatalmak is emberekből állnak. Az arab a fejét rázta. – A mi népünk nagyon másfajta, olyasmikben különbözik, amiket a te hazád nem hajlandó elismerni. – Talán minél inkább eltérünk, annál inkább hasonlítunk is. – Már elnézést, de ez csak a te buddhista süketelésed. – Még egy kortyot ivott. – Amerika többet költ a haderejére, mint a világ összes többi országa együttvéve. Önvédelemből egyetlen ország sem művel ilyet, csakis támadó szándékkal. Az elnökötök megnyom egy gombot, és az arab világ gombafelhőben tűnik el. – Semmi okunk rá. A Közel-Kelet mérföldes léptekkel halad előre. Demokráciák váltják föl a diktatúrákat. – Persze, azokat a diktatúrákat, amiket Amerika segített és támogatott. A hatalomra jutó demokráciák azonban a legtöbb esetben jobban gyűlölik Amerikát, mint a megdöntött diktátorokat. Úgy vonultatok be Irakba, hogy nem értettétek a történelmét, kultúráját. Amerika csak ámult és bámult, hogy Nagy-Britannia fogott egy Mezopotámia nevű földet, amelyen mesterségesen létrehozott egy országot Irak néven. Meg hogy a lakosság síitákból, szunnitákból, kurdokból és több tucat más csoportból tevődik össze, olyan csoportokból, amelyek köztudomásúlag soha nem értettek szót egymással. Komolyan azt hittétek, hogy belibegtek, megmentitek az irakiakat, és kitör a béke? – Fölemelte a kezét. – És nem lehet egy népet „belebombázni" a demokráciába. Az alulról szerveződik, nem az égből hullik. A szavazófülkékbe igyekvő muzulmánok bombatölcsérek mellett haladnak el, amelyekben családtagjaik lelték halálukat. Azt hiszed, az amerikai stílusú demokrácia lehetősége valaha is feledtetheti velük, ki ölte meg férjüket, feleségüket, gyermekeiket? – Az én hazámnak föl kell ismernie, hogy a szabadsághoz sokféle út vezet. Attól félek, hogy még ma is azt hisszük, egyedül a mi módszereink célravezetőek. Az arab még egyet kortyolt. – Ez nagyon szép, Tom, de nem hiszem, hogy a vezetőitek osztoznak a nézeteidben. Isten hatalmas, egyetlen kézlegyintéssel legyőzheti a hadseregeteket. Mi, halandó arabok azonban hiába harcolunk ellenetek, egyszerűen nem bírunk a temérdek pénzetekkel és fegyveretekkel. És látjuk, hogy a roppant amerikai haderő nyomában amerikai cégek és amerikai csővezetékek érkeznek. Azt mondod, a célotok egy szabad világ. Érdekes, Afrikában több a diktátor, mint a Közel-Keleten, és sokkal súlyosabb a népirtás. Mégsem látom, hogy amerikai tankok dübörögnének azon a tájékon. Na persze, a Közel-Keleten sokkal több az olaj. Ne hidd, Tom, hogy mi szegény sivatagi vademberek nem fogjuk föl, hogy Amerika céljai korántsem önzetlenek. Legalább ennyit feltételezz rólunk! – A szabadság valóban jó dolog, barátom. És Amerika a világ legszabadabb országa. – Igazán? Az az ország, amelyik kétszázötven évig rabszolgákat tartott, és még további százig de facto rabszolgasorba kényszerítette a feketéket? De személyesen is tapasztaltam, mi fán terem a ti szabadságotok. Több mint ötven esztendeje Iránban demokratikusan választott miniszterelnök kormányzott, aki nem röstellette államosítani a kőolajipart. Ez nem nagyon tetszett az amerikai olajtársaságoknak. Így hát a CIA-seitek segédkeztek a kormány megbuktatásában és a bábsah visszahelyezésében. Az ő nyugati életforma iránti szánalmas rajongása vezetett az iráni forradalomhoz, és ezzel a valódi demokrácia minden reménye véget ért. Amerika efféle játékokat űzött és űz Chilétől Pakisztánig az egész földkerekségen. A nyugati világ irányelvei világszerte közvetlenül milliók és milliók lemészárlását idézték elő. – A férfi elhallgatott, és Hemingway arcát fürkészte. – Szóval mi lesz, ha az új iraki kormány nem nyeri el Amerika tetszését? – Mégis tudom, hogy a szabadság híve vagy – mondta halkan Hemingway. – Gyerekkoromban hallottam, amikor apámmal effélékről beszélgettetek. – Igaz, hogy egész életemben küzdöttem bizonyos szabadságjogokért, amelyek összhangban állnak Isten igéjével. Világosan látom, milyen előnyökkel jár, ha az emberek komoly beleszólást kapnak a saját életükbe. Nem értek egyet azzal, ahogyan némelyik arab országban a muszlim nőket kezelik. És fölfordul a gyomrom attól, hogy sárkunyhók tőszomszédságában fényes paloták emelkednek. A muszlim világban rengeteg a probléma, és ezeket orvosolnunk kell. De vajon igazi szabadság-e az, ha valaki más mondja meg, mire törekedjünk? És miért nem működik ez mindkét irányban, Tom? Amerika a föld népességének kevesebb mint öt százalékát képviseli, energiájának mégis egynegyedét fogyasztja el. A szegény országok nem jutnak hozzá a számukra szükséges energiához, polgáraik szenvednek és meghalnak, mert Amerika ilyen sokat vesz el magának. Akkor hát ezek az országok rohanják le az energetikai diktátor Amerikát, és kényszerítsék, hogy kevesebb olajat meg gázt használjon föl? Tetszene ez az Egyesült Államoknak? – Ha így vélekedsz, megkérdezhetem, miért segítesz nekünk? A férfi vállat vont. – Egyszerű. Minden elesett amerikai miatt arabok százai halnak meg. Arab öngyilkos merénylők ma ezrével gyilkolják le saját testvéreiket. Minden újabb robbantással önmagunkat gyengítjük, és egyenesen az USA kezére

játszunk. – Elhallgatott, és ivott még egy korty vizet. – A nyugati sajtó rögeszmésen azt hajtogatja, az öngyilkos robbantók azért ölik meg magukat, hogy a paradicsomba juthassanak. Isten azonban azt mondja, hogy életeket menteni nagyszerű dolog. Aki egyetlen életet megment, sokakat ment meg. A vérünket kell ontanunk, hogy a paradicsomba kerüljünk? Miért nem örvendhetnek a muszlimok békés életnek a földön, hihetnek Istenben, szolgálhatják őt, és juthatnak a paradicsomba ezen a módon? A nyugati világban a fiatalok békében nőnek fel. A mi gyermekeink nem érdemlik meg ezt a jogot? – Természetesen megérdemlik – mondta Hemingway. – Jól tudod, hogy a hazád lehetetlent kíván. Az 1970-es évek energiaválsága előtt Amerika az arab-izraeli kérdésen kívül nem törődött a Közel-Kelettel. Azután jött szeptember 11., és megtámadtátok a tálibokat. Ezzel semmi bajom. A helyetekben ugyanígy jártam volna el. Az a cél azonban, amire most törekszetek, vagyis, hogy az egész Közel-Keletet egyik napról a másikra demokráciává változtassátok, őrültség. Azt várjátok tőlünk, hogy évek alatt véghezvigyük azt, amit nektek évszázadokba tellett megvalósítanotok. – A másik férfi szünetet tartott. – És ez nem egyszerűen az iszlám nyugatellenességének kérdése. Az arabok évszázadokon át alakítottak ki olyan szokásokat és kultúrákat, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a természeti kincsekben szűkölködő, sivatagi éghajlatú vidékekkel, nemegyszer a törzs törvényein és férfiaik vezetésén alapultak. Amerikát ez nagyon hosszú ideig egyáltalán nem zavarta. Most természetesen zavarja, és szerintetek meg kell változnunk. Haladéktalanul. Eddig százezer iraki halt meg, és az országban zűrzavar uralkodik. Nem tudok tapsolni ehhez a fajta haladáshoz, Tom. Nem tudok. – Én csak annyit tehetek, amennyi tőlem telik. Ha nem válik be, mit veszítünk? – Emberéleteket, Tom, sok-sok életet – felelte komoran az arab. – Az nem különbözik attól, ami most történik – vélte Hemingway. – Te mindenre tudsz választ. Akárcsak az apád. Pekingben ölték meg? Hemingway bólintott. – De biztos nem a kínaiak. Azok rosszindulatúak, de aligha ostobák. Vállat vont. – Hivatalosan nem derült ki, de megvan a gyanúm. – Érdekes ez a helyzet a kínaiakkal, Tom. Egyszer majd megelőzik Amerikát, mint a világ legnagyobb gazdasága. A hadseregük tízszer akkora létszámú, mint a tiétek, és napról napra erősebb, technikailag fejlettebb. Képesek atomfegyverekkel csapást mérni az Egyesült Államokra. Saját népüket ölik vagy dolgoztatják rabszolgaként, mégis barátaitoknak nevezitek őket, miközben az arab világot azzal az ürüggyel tiporják el, hogy fölszabadíttok bennünket. Tudod, mit mondunk mi, arabok? Azt mondjuk, eredjetek, „szabadítsátok föl" a barátaitokat, a kínaiakat. De Amerika nem így tesz. Miért nem? Mert a kínaiak nem puskával, Nissan teherautóval meg kocsiba rejtett pokolgéppel vágnak vissza, mint amire mi, muszlimok kényszerülünk. Így hát békén hagyjátok és a barátaitoknak hívjátok őket. – Apám egyáltalán nem tartotta őket annyira a barátainak. – Bölcs ember. Egy jobb világba távozott. – Én ateista vagyok, úgyhogy nem tudom biztosan, hová távozott. Az arab szomorúan nézett rá. – Önmagadat sérted azzal, hogy nem hiszel Istenben, Tom. – Önmagamban hiszek. – És ha fizikai léted megszűnik, mire jutsz ezzel? – Egy pillanatra elhallgatott. – Semmire. – Ez az én szabadságjogom, hogy válasszak – jelentette ki határozottan Hemingway. Az arab fölállt a fotelból. – Ég veled, Tom, és sok szerencsét! Többé nem látjuk egymást. Néhány perc múlva Hemingway már visszafelé sietett az utcán a bérelt kocsijához. Megnézte a barátjától kapott papírlapot, fejben lefordította az arab szöveget. Az a férfi valóban mindent nagyon körültekintően kigondolt. Hemingway aznap este Frankfurtban repülőre szállt, hogy nyolc órával később New Yorkba érjen. Föltekintett a felhőtlen égboltra, és eltűnődött, hogy vajon annyi isten létezik-e, ahány csillag. Egyes vallások szerint talán igen. Ót nem nagyon érdekelte a válasz. Soha semmiféle isten nem hallgatta meg az imáit. Hemingway számára ez bőségesen bizonyította, hogy nincsen efféle lény. Több ezer kilométerrel odébb, az Atlanti-óceán túlsó partján Jack kapitány szintén az égboltot nézte, és a másnapi eseményeket fontolgatta. Minden elkészült, már csak James Brennan és kísérete érkezését várták. Utolsó intézkedésként a művelet résztvevői által használt összes laptopot megsemmisítették. Nem folytattak több diskurzust a mozis csevegőszájton. Jack kapitánynak máris hiányérzete támadt. Még aznap este a Pittsburghi Nemzetközi Repülőtér parkolójába hajtott. Leadta a kocsiját, és a csarnok felé indult. Hivatalos útiterve meglehetősen egyértelműen festett: Pittsburghből a chicagói O'Hare-re, az O'Hare-ről Honoluluba, Honoluluból pedig Amerikai Szamoára, repül, ahonnét motorcsónakkal szándékozott az ő drágalátos szigetére szállíttatni magát.

Brennanben véget értek a teendői. A tulajdonképpeni akciót nem várta meg. Az kissé még neki is kemény lett volna. És bár itteni munkája befejeződött, más tekintetben még csak most kezdődött. Eljött az ideje, hogy életbe léptesse tartalék tervét. Tom Hemingwayjel létrehozott társulása hivatalosan lezárult, bár ezt a másik félben nem tudatosította. Jót mulattunk, Tom, itt a vége, fuss el véle! Most már az észak-koreaiaknak dolgozott. Jack kapitány bejelentkezett az utasfelvételnél, de magánál tartotta a bőröndjét, mivel belefért a kézipoggyászkeretbe. Az egyik bárban ivott valamit, majd megcélozta a mosdót. Ezután a reptéren járkált, amíg a beszállás előtti ellenőrzéshez nem indult. Ahelyett azonban, hogy alávetette volna magát az ellenőrzésnek, elhagyta a repülőteret, egy másik parkolóhoz sietett, és átvette a kocsit, amely ott várt rá. Dél felé robogott. Dzsamila a lakása konyhaasztalánál ült, és halála napját, óráját jegyezte föl a naplójába. Vajon mennyire pontosan adta meg az időt? Ha másnap valóban meghal, megtalálják a naplóját. Talán közzéteszik az újságban, a teljes nevével együtt, amit a halálozás időpontja mellé írt. Azután valamiért kiradírozta. Hátha túléli a holnapot... A nyitott ablakhoz lépett, és kinézett, hagyta, hogy a könnyű szellő végigcirógassa; beszívta a levegőt, amely viszonylag új élménnyel ajándékozta meg, frissen vágott fű illatát hordozta. Eltűnődött, milyen csöndes, békés itt minden. Se bombazápor, se puskaropogás. Együtt sétáló, beszélgető embereket látott. Az épület lépcsőjén egy idős férfi ült, cigarettázott és sörözött. Dzsamila hallotta a közeli kis játszótéren föl-fölharsanó gyermekkacajt. Arra gondolt, hogy ő is fiatal, előtte az egész élet. Lassan mégis becsukta az ablakot, visszahúzódott lakása sötét árnyai közé. – Ne hagyd, hogy kudarcot vallják! – fohászkodott halkan Istenhez. – Ne hagyd, hogy kudarcot vallják! A lány lakásától alig húszpercnyire Adnán er-Rími éppen befejezte aznapi utolsó imáját. Miként Dzsamila, ő is hosszúra nyújtotta az ájtatoskodást. Föltekerte és elrakta imaszőnyegét. Csak naponta kétszer, hajnalban és este imádkozott. Vonakodva tartotta be a ramadánt, épp elég esztendeig volt üres a hasa ahhoz, hogy elunja a koplalást. Az évek során egyszer-egyszer cigarettához és szeszes italhoz is nyúlt. A mekkai zarándoklatot egyáltalán nem végezte el, mert nem tellett útiköltségre. Mégis hithű muszlimnak tartotta magát, mert szorgalmasan dolgozott, segített a rászorulóknak, sohasem csalt, sohasem hazudott. Viszont ölt. Isten nevében, az iszlám védelmében, életformája megóvásáért ölt. Olykor úgy tetszett, egész létezése három összetevőből áll: munkából, imádkozásból és harcból. Azelőtt keményen dolgozott, hogy a gyermekeinek ne kelljen majd harcolniuk, ne kelljen önmagukat és másokat fölrobbantaniuk igazságuk bizonyítása végett. De a gyermekei mind meghaltak. Az erőszak utolérte őket, hiába próbálta megoltalmazni őket az apjuk. Adnán előtt most már csak egyetlen feladat állt. Csukott szemmel kilépte lakásában a kórházi folyosó méreteit. Végigment az előtéren, jobbra fordult, tizennégy lépést tett, jobbra nyúlt, kinyitotta az ajtót, és eljátszotta, hogy lelépked nyolc lépcsőfokon, lépcsőfordulóhoz ér, majd újabb nyolc lépcsőfok következik, a lenti előtér, végül a kijárati ajtó. Azután még egyszer elgyakorolta. Azután harmadszor is. Amikor ezzel végzett, levette a pólóját, és a fürdőszoba tükrében megszemlélte a felsőtestét. Bár még most is irigylésre méltó fizikumú volt, az izmok mögül valami megviseltség sugárzott belőle, amitől inkább hasonlított öregemberre, mint élete teljében lévő férfira. Az évek során elszenvedett számos külső sérülés már behegedt. Belül azonban maradandó sebeket ütöttek rajta. Az ágyára ült, tárcájából tíz fotót vett elő, és elrendezte őket maga előtt: egy hajdanvolt család gyűrött, megfakult emlékeztetőit. Mindegyik fölött elmerengett, fölidézte a békesség és a szeretet pillanatait. És a borzaloméit. Például azt, amikor a Szaúdiak lefejezték az apját valami szabálysértésnek minősülő cselekményért. Rendszerint két kardcsapás kellett ahhoz, hogy valakinek fejét vegyék. Adnán apjának azonban nagyon vastag nyaka volt, csak három csapással tudták lemetszeni, és a nyolcéves Adnánt kényszerítették, hogy végignézze. Nem sokan tudták volna föleleveníteni ezeket az eseményeket anélkül, hogy legalább néhány könnyet ontsanak, de Adnán szeme száraz maradt. Bár amikor megcsókolta halott gyermekei színehagyott képét, remegett a keze. Néhány perc múlva fölvette a kabátját, és elhagyta a lakást. Biciklivel hamar megtette a Brennan belvárosába vezető utat. Állványhoz láncolta a kerékpárját, és gyalog ment tovább. Elhaladt az Irgalmas Kórház előtt, az épületre pillantott, amely legalábbis másnapig a munkahelyének számított. Ezután tekintete az utca túloldalán emelkedő bérházra villant. Tudta, hogy a két afganisztáni odabent újra meg újra a fegyverét ellenőrzi, mert mániákusan módszeres emberek, mint minden valamirevaló mesterlövész. Adnán folytatta a gyaloglást, befordult egy utcába, majd egy másikba, végül besurrant egy sikátorba. Kétszer kopogtatott az ajtón. Hiába. Ekkor beszólt fársziul. Lépések közeledtek, és hallotta, hogy Ahmed szintén perzsa nyelven válaszol: – Mit akarsz, Adnán? – Beszélgetni. – Nem érek rá. – Már mindennel el kellett készülnöd, Ahmed. Valami baj van? Kinyílt az ajtó, és Ahmed bosszúsan nézett rá.

– Nekem semmi bajom – morogta, de hátrahúzódott, hogy Adnán beléphessen a garázsba. – Úgy gondoltam, jobb, ha még egyszer átvesszük a teendőket – mondta Adnán, ahogy a munkapad melletti egyik ülőkére telepedett. Pillantása a járműre siklott, amelynek másnap oly fontos szerepet kellett játszania. Bólintott. – Mutatós. Jó munkát végeztetek, Ahmed. – Majd holnap elválik, jó munkát végeztünk-e vagy sem – felelte Ahmed. Húsz percen át értekeztek Adnánnal a számukra kijelölt feladatokról. – Miattunk nem aggódom – mondta Ahmed kedvetlenül. – Ez a nő idegesít. Kicsoda? Mihez ért? – Az nem rád tartozik – torkolta le Adnán. – Ha kiszemelték erre, akkor nyilván jól elvégzi majd a dolgát. – A nők csak arra jók, hogy gyereket szüljenek, főzzenek meg takarítsanak. – Te a múltban élsz, barátom – csóválta a fejét Adnán. – A muszlim múlt dicsőséges. Mindenből a legjobbat mondhattuk a magunkénak. – A világ lehagyott bennünket, Ahmed. Vele együtt kell haladnunk, hogy a muszlimok ismét naggyá válhassanak. Megmutatjuk a világnak, mire vagyunk képesek. Sokra. Ahmed a padlóra köpött. – Ez a véleményem a világról. Mindenki hagyjon békén bennünket! – Majd holnap meglátjuk, melyikünknek van igaza. Lassan ingatta a fejét. – Túlságosan hiszékeny vagy. Túlságosan bízol az amerikaiban, aki vezet bennünket. – Lehet, hogy amerikai, de bátor, és tudja, mit csinál – nézett szigorúan az iránira Adnán. – Én megteszem a magamét – mondta végül Ahmed. – Igen, te meg – felelte Adnán, ahogy fölegyenesedett. – Mert én majd gondoskodom róla, hogy megtedd. – Nincs szükségem arra, hogy egy iraki pesztrálgasson – jelentette ki harciasan Ahmed. – Holnap nem irakiak, irániak vagy afganisztániak leszünk – replikázott Adnán. – Mindannyian muszlimok, Isten szolgái vagyunk. – Ne merd kétségbe vonni a hitemet, Adnán! – figyelmeztette fenyegető hangon Ahmed. – Semmit sem vonok kétségbe. Egyedül Isten vizsgálhatja az emberek lelkét. – Adnán az ajtóhoz lépett, de visszafordult. – Viszlát holnap, Ahmed! – Majd a paradicsomban – felelte Ahmed.

51. fejezet Az elnöki különgép délután egy órakor szállt le a Pittsburghi Nemzetközi Repülőtéren. A térségből minden légi forgalmat eltereltek, ugyanezt tervezték a későbbi felszálláshoz is. A hosszú gépkocsioszlop indulásra készen állt. Az elnöki konvojnál létezik egy alapszabály, amelyet ki-ki csak a maga kárára hagyhat figyelmen kívül: mihelyt az elnök beül a Szörnyetegbe, a kocsisor megindul. Aki ekkorra nem foglal helyet valamelyik járműben, az kimarad a buliból. A konvoj útvonalát már rég lezárta a titkosszolgálat, és a járművezetők harapós hangulatban figyelték, amint a Szörnyeteg meg a többi huszonhat kocsi elsuhan. Az elnöki limóban Brennan, a felesége, a kabinetfőnöke, Pennsylvania kormányzója és Carter Gray ültek. Mire a gépkocsioszlop begördült az ünnepség színhelyére, a területet már több mint tízezren töltötték meg, zászlókat lobogtatva, táblákat magasba emelve mutatták ki a város és névadója iránti rokonszenvüket. Odakint, a kerítés mellett az országos sajtóorgánumok furgonjai parkoltak, és tökéletesen frizírozott híradósok álltak a vagányabb stílusú kábelhálózatok jóval újabb évjáratú és divatérzékenyebb, de nem kevésbé belőtt frizurájú tudósítói mellett. Valamennyien arra készültek, hogy tájékoztassák az országot és a nagyvilágot az eseményről, persze mindenki a maga tálalásában, és az ifjabb hangok előreláthatóan sokkalta cinikusabban szólnak majd az egész felhajtásról. Alex Ford az emelvény közelében helyezkedett el, de azután hátrahúzódott a kordonnal körülvett rész mögé, a konvoj felé, ahogy az a bekerített területre hajtott. A férfi egy pillanatra megdermedt, amikor észrevette a sokaságban középtájon előretörekvő Kate-et, Adelphiát és a Teve Klubot. Kate integetéssel jelezte, hogy meglátta. Alex nem intett vissza, de egyetlen ujjnyira biccentette a fejét, majd tovább figyelt, hogy kiszúrja az esetleges bajforrásokat. Ilyen népes és lármás tömegben ez majdhogynem lehetetlen. Mindazonáltal az összes gyalogos bejáratnál fémdetektorokat állítottak föl, s ez némi megnyugvást jelentett a titkosszolgálatosoknak. Alex a fasorra pillantott, bár nem látta a mesterlövészeket, de tudta, hogy ott helyezték el őket. – Ha úgy alakul, ne hibázzatok, srácok! – mormolta a bajsza alatt. Amikor az elnök megjelent, minden oldalról körülvette a golyóálló mellényes „szupercsapat" élő fala. Alex ismerte ezeket a testőröket, megannyi kőkemény fickót. Az elnök a színpadra lépett, és kezet fogott néhány fontos személyiséggel, miközben a felesége, a kormányzó, a kabinetfőnök meg Gray helyet foglaltak a pulpitus hátterében. Hamarosan Brennan is csatlakozott hozzájuk. A rendezvény menetrend szerint kezdődött. A polgármester meg más helyi méltóságok szólaltak föl, igyekeztek rálicitálni egymásra az elnök és városuk magasztalásában. Ezután a kormányzó az előirányzottnál kissé hosszabbra nyújtotta a mondókáját, úgyhogy a kabinetfőnök asszony homlokráncolva toporgott tűsarkújában. A különgép következő leszállóhelyén, Los Angelesben adománygyűjtő vacsorát rendeztek, amit a kabinetfőnök sokkal fontosabbnak tartott annál, hogy ez a becsvágyó pennsylvaniai városka fölveszi a nagyfőnök nevét. Alex tovább pásztázta a tömeget. Az első sorban, a kötélkordonnál a fegyveres testületek számos tagját szemrevételezte. Egyenruhájukról látta, hogy zömmel a reguláris hadseregben szolgálnak vagy szolgáltak. Jó néhányuknak hiányzott keze vagy lába, alighanem közel-keleti küldetés következtében. Akadt pár nemzeti gárdista is, az egyik a bal kézfeje helyén kampót viselt. Alex szánakozva csóválta a fejét. Mennyi áldozat... Brennan a beszéde után nyilván le akart menni, hogy szót váltson ezekkel a katonákkal. Az ilyesmihez mindig értett. Ahogy Alex tekintete végigsiklott az ezer meg ezer arcon, nem egy közel-keletit is észrevett. Nagyjából ugyanúgy öltözködtek, mint körülöttük bárki más. Táblát tartottak, „Brennan rá dupláz!" kitűzőt hordtak, és éppen olyanoknak tűntek, mint a jókedvű, büszke és hazafias tömeg többi része. Jack kapitány embereit különféle csoportokba szervezték az egész tömegben, hogy tűzerejük a lehető legnagyobb területet fedje le a pulpitus előtt. Már mindannyian megtalálták a kampókezű nemzeti gárdistát. Nem esett nehezükre, hiszen a férfi közvetlenül a kordonnál várta, hogy sort kerítsen rá az elnök. Voltaképpen valamennyien James Brennanre vártak. Körülbelül az idő tájt, amikor az elnöki különgép Pittsburghben leszálláshoz készült, egy áramvonalas, fekete helikopter New York belvárosában egy épület tetejéről a levegőbe emelkedett, és dél felé tartott. A pilóta mellett egy másik overallos ült, hátul pedig Tom Hemingway. Hordozható tévékészüléket tartott a kezében, és feszülten figyelte a képernyőt. Brennanben óriási tömeg gyűlt össze, a terület már zsúfolásig megtelt. Ez aggasztotta leginkább Hemingwayt. A tömeg.

Az órájára pillantott, és szólt a pilótának, hogy húzzon bele. A helikopter tovaberregett a manhattani felhőkarcolók fölött. Dzsamila az elmúlt két órában a gyerekeket levegőztette. Miközben az egyterűvel Franklinék kocsibeállójára kanyarodott, azt tervezte, hogy gyorsan megebédelteti a fiúkat, és azután ideje indulni. Ahogy karján a legkisebbel, nyomában a két nagyobbikkal benyitott a házba, úgy megdöbbent, hogy majdnem elejtette a picit. Lori Franklin a hallban telefonált, még a teniszruhájában, csak mezítláb. Az asszony Dzsamilára mosolygott, és intett, hogy mindjárt befejezi. Amint ez megtörtént, Dzsamila rögtön megszólalt: – Azt hittem, asszonyom nincs itthon. Azt mondta, a klubba megy teniszezni, azután ebédelni. Franklinné letérdelt, és lelkesen ölelte magához kisfiáit, akik odaszaladtak hozzá. Azután elvette a kisbabát Dzsamilától. – Tudom, Dzsamila, de meggondoltam magam. A klubbeli barátnőimmel beszéltem, akik elmennek a mai ünnepségre, ezért úgy döntöttem, én is elmegyek. – A két nagyobbik fiúhoz fordult. – És ti is jöttök. – Elviszi őket? – hökkent meg Dzsamila. Franklinné fölállt, és kezével meglóbálta a baba dundi öklöcskéjét. – Meg ezt a töpörtyűt is. Szeretnéd látni az elnököt? Szeretnéd? – gügyögte neki, majd Dzsamilára nézett. – Érdekes lesz, elvégre az elnök nem mindennap jön a városba. – Elmegy az ünnepségre? – kérdezte Dzsamila halk, hitetlenkedő hangon. – Őrá szavaztam, még ha George szerint idióta is. Ez köztünk legyen mondva – tette hozzá az asszony. – De nagy tömeg lesz, asszonyom. Olvastam az újságban. Gondolja, hogy helyes dolog elvinni a fiúkat? Olyan kicsik, és... – Tudom, ez nekem is eszembe jutott. Aztán rájöttem, hogy ez csodálatos élmény lesz nekik, még ha elfelejtik is. Felnőtt korukban elmondhatják majd, hogy ott voltak. Na megyek, gyorsan lezuhanyozom. Gondoltam, előtte együtt ebédelhetnénk valahol... – Együtt? – kérdezte Dzsamila. – Azt akarja, hogy én is menjek? – Jaj, persze, segítség nélkül hogy boldoguljak a babakocsival meg a többi cuccal? És igaza van a tömeggel, úgyhogy nem árt, ha még valaki vigyáz a fiúkra, nehogy elvesszenek nekem. – De hát egy csomó dolgom van itt – mondta Dzsamila leverten, mintha e pillanatban a házimunka érdekelte volna. – Ne butáskodjon! Magának is csodálatos élmény lesz, Dzsamila. Személyesen érzékelheti, mitől olyan nagyszerű ez az ország. Képzelje el, még az is lehet, hogy találkozunk az elnökkel. George-ot eszi majd a sárga irigység, még ha azt állítja is, hogy nem bírja Brennant. Franklinné fölment az emeletre lezuhanyozni és átöltözni. Dzsamila egy fotelba rogyott, hogy megnyugodjon. A legnagyobbik fiú a ruhaujját cibálta, hogy menjen velük játszani. Dzsamila először ellenállt, de azután engedett az unszolásnak. A fenti fürdőszobából kihallatszott a vízcsobogás, és tudta, némi időre van szüksége, hogy összeszedje a gondolatait. A kisbabát a járókába tette, és egy kicsit foglalkozott a nagyobbakkal. Aztán kiment a fürdőszobába, és egy kis hideg vizet locsolt az arcára. Az emeleten még mindig csobogott a víz. Dzsamila tudta, hogy Franklinnénál nem kell szó szerint venni a „gyors" zuhanyozást. Végül átlátta, hogy nincs kibúvó. A retiküljéért indult. Vihar közeledik – mondogatta magában, gyakorolta, mielőtt a valóságban is bemondta volna a mobiltelefonjába. Ez a két egyszerű szó azonnal megoldhatná a problémáját, most mégis beleborzongott a gondolatba, hogy ez a megoldás talán nem a legjobb Lori Franklinnek, aki éppen ma akarta a gyerekeivel tölteni az időt. Majdnem elállt a szívverése, amikor meglátta a kiborítva a földön heverő táskáját. Könnyelműen a fotelban hagyta, elfelejtette magasabbra tenni. Térdre esve turkált a szétszóródott tárgyak között. A mobiltelefonja! Hová lett a mobiltelefonja? A játszószobába rohant, egyenesen Timmyhez, a legidősebb fiúhoz, aki egyre gyakrabban pakolta ki a retiküljét, amíg Dzsamila meg nem szokta, hogy eltegye a gyerek keze ügyéből. Fölkapta a kisfiút, és megpróbálta tőle telhetően nyugodt hangon kifaggatni. – Hol a dada telefonja, Timmy, te haszontalan? Már megint eldugtad a dada telefonját? – A kisfiú szemlátomást elégedetten mosolyogva bólintott. – Na jól van, te haszontalan, most vidd oda a dadát a telefonhoz! A dadának kell a telefonja. Mutasd meg, jó? Csakhogy a gyerek nyilvánvalóan nem emlékezett, hová tette. Tíz percig keresgéltek, miközben a kisfiú hol ide, hol oda vezette. Dzsamila minden meghiúsult kísérlettel egyre jobban elcsüggedt. Egyszer csak meghallotta, hogy elzárták a vizet. Az órájára nézett. Most már nagyon gyorsan el kellett indulnia, ha nem akart elkésni. Kétségbeesetten törte a fejét, míg eszébe nem jutott valami: Franklinék telefonjáról fölhívhatja a saját mobilját, és a csengőhang majd nyomra vezeti. Beütögette a számot, és körbejárta a házat, de semmit sem hallott. Timmy bizonyára megnyomta a némítógombot, amikor elcsente a telefont. Dzsamilának újabb gondolata támadt. Egyszerűen Franklinék telefonjáról intézi a hívásokat. Tárcsázott, de közben rádöbbent, hogy ez így nem

működik. A férfi a vonal túlsó végén nem fogja fölvenni a telefont. Dzsamilának megmondták, hogy az illető csak akkor fogadja a hívást, ha Dzsamila neve és száma jelenik meg a kijelzőn. A lány az utcai ablakhoz rohant, és kinézett. Vajon nem láthatja meg a férfit? Nem jelezhet neki? De senkit sem látott. Senkit. Egyedül volt. Járkálást hallott az emeletről. Visszafutott a konyhába, és kihúzta az egyik fiókot. Elvett egy pecsenyekést, és föllopódzott az emeletre, ahol halkan bekopogott Franklinnéhoz. – Tessék! – Asszonyom? – Jöjjön csak be! Kinyitotta az ajtót, becsukta maga mögött, és ráfordította a kulcsot, azután látta, hogy Franklinné törülközőbe csavarva ruhákat rakosgat az ágyra. Az asszony fölpillantott. – Több időt kellett volna hagynom magamnak, hogy kitaláljam, mit vegyek föl. A fiúk készen vannak? – Asszonyom? – Tessék? – Asszonyom, tényleg azt hiszem, hogy jobb, ha egyedül megy. A fiúk itt maradnak velem. – Ne beszéljen sületlenségeket, Dzsamila! – felelte Franklinné. – Együtt megyünk. Melyiket válasszam, a zöldet vagy a kéket? – tartotta maga elé mindkét ruhát. – A kéket – válaszolta szórakozottan Dzsamila. – Szerintem is. Na most nézzünk cipőt! Az asszony belépett a gardróbfülkébe, és átnézte a cipőit. – Asszonyom, tényleg azt hiszem, hogy jobb, ha egyedül megy. Franklinné kissé bosszús arccal jött ki a gardróbból. – Magát nem kényszeríthetem, Dzsamila, de én elmegyek a fiúkkal. – Karba tette a kezét, és szigorúan nézett a dadára. – Valami baja van az elnökünkkel, onnan fúj a szél? – Nem, dehogy... – Tudom, hogy sok a feszültség Amerika meg a maga világrésze között, de ez nem jelenti azt, hogy nem mutathat tiszteletet az államfőnk iránt. Elvégre maga akart idejönni, ahol rengeteg lehetőséghez jutott. Tényleg kiborít, hogy az emberek idejönnek ebbe az országba, pénzt keresnek, aztán meg nem győznek siránkozni, nyafogni, hogy milyen kibírhatatlanok vagyunk. Ha ennyire utálnak minket, eredjenek vissza oda, ahonnét jöttek! – Én nem utálom ezt az országot, asszonyom, bármennyi rosszat tett is a népemmel, nem utálom – mondta Dzsamila, és rögtön tudta, hogy hibát követett el. – Mi a fenét tettünk mi Szaúd-Arábiával? Az én hazám rengeteg időt és pénzt fordít a Közel-Keletre, próbálja fölszabadítani, és mit kapunk cserébe? Csak még több kínlódást, nyomorúságot, ráadásul adóemelést. – Franklinné mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon. – Ide hallgasson, Dzsamila, semmi kedvem ehhez a vitához. Tényleg semmi. Én csak azt hittem, hogy jól fog esni egy kellemes kis ebéd, és aztán elmegyünk a rendezvényre. Ha odaérünk, és nagy a tömeg, és nem érezzük jól magunkat, akkor egyszerűen eljövünk, oké? Akkor most legyen szíves, szedelődzködjön föl a fiúkkal. Kábé húsz perc múlva lemegyek. Franklinné hátat fordított, és visszament a gardróbjába. Dzsamila előhúzta a zsebéből a pecsenyekést, és összeszedte a bátorságát ahhoz, amit tennie kellett. Előrelépett, de megdermedt. Franklinné ugyanis váratlanul megint kijött a gardróbból, és tátott szájjal meredt rá. – Dzsamila? – szólalt meg rémülten, ahogy a késre pillantott. A dada arckifejezése mindent elárult, amit tudnia kellett. – Úristen! Megpróbálta magára csukni a gardrób ajtaját, hogy Dzsamila ne férhessen hozzá, de a lány gyorsabbnak bizonyult. Elkapta Franklinné haját, és az asszony nyakához szorította a kést. Lori Franklin hisztérikus zokogásba kezdett. – Miért csinálja ezt? – sikoltozott. – Bántani akarja a gyerekeimet. Ha hozzájuk nyúl, megölöm! – Esküszöm, hogy nem bántom a fiait. – Akkor miért csinálja ezt? – Nem mehet az elnökhöz! – rivallt rá Dzsamila. – Azonnal feküdjön a földre, különben nem látja felnőni a fiait. Még jobban Franklinné nyakához nyomta a penge élét. Az asszony remegve hasalt a padlóra. – Ne nyúljon a gyerekeimhez! Dzsamila kitépte a falból a telefonzsinórt, és megkötözte vele Franklinnét, a kezét a lábához rögzítette, hogy moccanni sem bírt. Ezután leszakított egy darabot a lepedőből, és betömte vele a száját. Éppen elkészült ezzel, amikor megkocogtatták a hálószoba ajtaját. – Mama? Dada? – kérdezte halkan Timmy. Franklinné a szájába tömött rongyon át kiabálni próbált, Dzsamila azonban a helyzethez képest nyugodtan kiszólt. – Jól van, Timmy, mindjárt megyek. Menj csak vissza a testvéreidhez!

Kivárta a távolodó totyogást, azután lenézett Franklinnéra. Üvegcsét vett elő a zsebéből, folyadékot öntött belőle a törülköző sarkára, amit aztán rátapasztott Franklinné orrára, szájára. Az amerikai nő rúgkapált, öklendezett, majd elvesztette az eszméletét. A gardróbfülkébe vonszolta az elkábított asszonyt, és rácsukta az ajtót. Lement a földszintre, felöltöztette a fiúkat, és bepakolta őket az egyterűbe. Most, hogy megindultak az események, nem gondolkozott, csak pontosan azt tette, amit begyakorolt. Egy perccel azután, hogy elhajtott, a földszinten megcsörrent Franklinék telefonja. Csengett és csengett. George Franklin az irodájában letette a telefont. Megpróbálta a felesége mobilját. Mivel azzal sem jutott semmire, Dzsamila számával próbálkozott. A konyhaszekrényben, a lábasok között Dzsamila telefonja villogott, de hangot nem adott. Timmy véletlenül valóban megnyomta a némítógombot, amikor a szekrénybe dugta a készüléket. George Franklin letette a telefonját. Nem aggódott, csak bosszantotta a dolog. Nem először fordult elő, hogy nem tudta utolérni a feleségét, bár máskor Dzsamila föl szokta venni az asszony telefonját. A férfi meg akarta kérni a nejét, hogy vigyen be neki valamit, amit otthon hagyott. Tudta, hogy ha nem sikerül rövidesen beszélnie vele, akkor magának kell a holmiért mennie. De most inkább az asztalán fekvő iratokra fordította a figyelmét.

52. fejezet Brennan befejezte a beszédét, és a tömeg éljenzése közepette átvette a polgármestertől a város jelképes kulcsát. Pár perc múlva integetve és mosolyogva indult le a lépcsőn, ahol azonnal titkosszolgálatosok fala vette körül. Alex körülbelül húszméternyire, a Szörnyeteg közelében állt, tekintetével pásztázta a tömeget, amelynél nagyobbat bizonyára sohasem látott ez a tájék. – Rendben, emberek, ahogy korábban megbeszéltük, minden kéz elöl, hogy láthassuk! – szólalt meg a kordon elején posztoló rangidős ügynök, mielőtt az elnök odaért. Brennan először a fegyveres testületek tagjai felé tartott. Kezet fogott pár tengerészgyalogossal, köztük egy díszegyenruhás fiatal nővel, néhány rokkant katonával, valamint egy-két nemzeti gárdistával, mindegyiküknek köszönetet mondott, és fényképezőgépek kattogása közben mosolyogva továbbment. Lehajolva rázott kezet egy kerekes székben ülő katonával, noha titkosszolgálatosai szinte a zakójába kapaszkodtak, pillantásuk szélsebesen szökkent mindazokra, akik nemhogy karnyújtásnyi közelségbe, de akár lőtávolon belülre kerültek a nagy emberhez. Azután az elnök a rokkant nemzeti gárdista elé lépett. Brennan kinyújtotta a kezét, és az illető megszorította a végtagprotézissel. A műkéz tapintásától Brennan, aki nyilvánvalóan nem vette észre, hogy az nem valódi, kissé értetlen képet vágott, de csak egy másodpercre. Megérezte a nedvességet a kezén, és diszkréten a másik tenyeréhez dörzsölte, hogy letörölje. Megköszönte a férfinak a hazáért tett szolgálatait, a gárdista pedig másik kezével, helyesebben a kampójával tisztelgett főparancsnokának. Az elnök némileg ezen is meglepődött, de azután továbbment, egy-egy szót váltott a kordonnál várakozó tisztelőivel, kezet fogott még egy nemzeti gárdistával, két öregebb férfival, egy fiatal nővel és egy idős hölggyel, aki megpuszilta. Amíg ez zajlott, a First Lady a kormányzó meg a kabinetfőnök kíséretében lassan lefelé lépkedett az emelvényről, közben meg-megállt integetni és csevegni. Gray szintén fölkelt a helyéről, és szórakozottan fürkészte a tömeget. Úgy festett, mint aki szívesebben tartózkodna bárhol másutt. Azután hirtelen megszakadt a vaktában nézelődés, amint tekintete a tömegben álló Oliver Stone-ra szegeződött, bár Stone nem tudott erről. Gray mondani készült valamit, de torkán akadt a szó. Az elnöktől balra álló titkosszolgálatos vette észre elsőként, hogy Brennan nincs jól: verejték ütött ki a homlokán, a fejét fogta, majd vészjóslóan a szívéhez kapott. – Mi az, elnök úr? – kérdezte az ügynök. – Csak a... – kezdte Brennan, de elcsuklott a hangja, és rémült tekintettel zihált. – Sasköröm rosszul van – szólt bele a titkosszolgálatos azonnal a csuklómikrofonjába, Brennan fedőnevét használva. – Ismétlem, Saskö... Tovább nem jutott, mert váratlanul elvágódott. Egyidejűleg hat másik ügynök és öt rendőr esett el az elnök körül, ahogy elindult a lövöldözés első hulláma. – Lőnek! – ordította tucatnyi különböző ügynök, és a titkosszolgálatok azonnal átváltottak szükségállapot! reagálási üzemmódra. Pánik tört ki, a tömeg összevissza futkosva próbált menekülni a körös-körül tomboló erőszaktól. Négy arab lesipuskással a fegyverek elsütése után másodperceken belül végeztek a fasorból figyelő mesterlövészek, ami csodálatra méltó teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy távcsöves irányzékaik látóterében elszabadult a pokol. Azután három fidáíjin rohant előre a tömeggel a konvojhoz, mindegyikük gyufát gyújtott, és a zakója alá rejtett csomagocskához szorította. Egy pillanat múlva a trió lángokban állt. Egyikük a mentőautó alá vetette magát, és a jármű is kigyulladt. Az emberek szétszaladtak, attól féltek, hogy azonnal fölrobban, amint a tűz a benzintartályhoz ér. Tucatnyi ügynök vágtázott előre, és a tömeg élő falának feszült, hogy védősáncot formáljon az elnök körül, aki holtsápadtan rogyott a földre. Ötüket terítette le a második lövéssorozat. A talpon maradtak megragadták az elnököt, és a Szörnyeteghez vitték, de olyan gyorsan és összehangoltan mozogtak, hogy úgy tűnt, mintha egymáshoz rögzítették volna őket, akár egy gondosan kidolgozott géprovar testrészeit. Mégis két újabbat ért találat, ahogy a második lövöldözéshullám folytatódott. A hason fekvő Edward Bellamy, az elnök orvosa mellé zuhantak, akit még az első sortűz talált el. Mire az ügynökök az elnökkel a Szörnyeteghez értek, már csak ketten maradtak. Rendőrségi keret sietett a megerősítésükre, de egy harmadik tűzhullám szinte az egészet kiiktatta. A többi rendőr a sokaságot próbálta féken tartani, amely rémülten sikoltozva rohamozta meg az összes kijáratot, vagy épp a kerítésen igyekezett átmászni, férjek futottak feleségük kezét szorongatva, szülők kapták ölbe gyermekeiket, hogy minél gyorsabban elvigyék őket erről a lidércnyomásos helyről.

További három puskás merénylő került földre, fejüket átütötte a szövetségi mesterlövészek golyója, akik most az elnök felé nyomultak, de haladásukat nagyban akadályozta az ész nélkül menekülni próbáló állampolgárok kavargó csődülete. Már a fidáíjinok második hulláma is támadásba lendült, és a gépkocsioszlop újabb járművei borultak lángba. Carter Gray dermedten állt az emelvényen. Pillanatnyi döbbenetét, amelyet az okozott, hogy észrevette Oliver Stone-t a tömegben, most a szeme előtt lejátszódó borzalom söpörte félre. Az elnök felesége a férjének kiáltozott, de hangját elnyomta a tömeg lármája. Az asszonyt, Grayt meg a kabinetfőnököt három titkosszolgálatos vette körül fegyverrel a kézben. A szerencsétlen kormányzó az imént lelépett a színpadról, és elsodorta a tömeg, amely majdnem ugyanolyan veszélyessé vált, mint a lövöldözők vagy az eleven fáklyák. A pánikszerű menekülésben emberek ezrei préselődtek az emelvényhez, amelynek támasztószerkezete recsegett-ropogott együttes nyomásuk alatt. Kate, Adelphia és a Teve Klub tagjai a beszéd alatt folyamatosan araszoltak előre, úgyhogy Brennan utolsó mondatainál már csak két sor választotta el őket a kordontól. Reuben Rhodes most ott állt az egyik első lesipuskás mellett. A lövés eldördüléséig mégsem vett észre semmit, mert figyelmét az óriási tévéképernyő kötötte le, amelyen az elnök kezeket rázott. – Fegyver! – üvöltötte ösztönösen, amint meglátta, mi folyik. Megragadta a férfi kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert. A következő pillanatban a férfi meghalt, szuperszonikus lövedék csapódott a fejébe. Reuben ledobta a fegyvert, kézen fogta Adelphiát meg Kate-et, és elvonszolta őket. A Teve Klub többi tagjával együtt tébolyultan nyomakodtak a kerítés felé. – Gyerünk! – kiáltotta Stone. – Még egy kicsit tovább! Kate hátra, a Szörnyeteg felé nézett. Tekintetével Alexet kereste, hogy nem esett-e baja. Azután előrelökték, és vissza kellett fordulnia. Alex teste beidegződött mozdulatokkal azonnal reagált az első lövésekre. Pisztolyt rántva nyomult előre az ügynökök maroknyi csoportjához, akik az alélt elnököt cipelték. Amikor az egyikük elesett, Alex rögtön a helyére állt. Elérték a Szörnyeteget, és belökték az elnököt. Két titkosszolgálatos követte. A limuzin vezetésére kijelölt ügynök kinyitotta a bal első ajtót, és épp be akart szállni, amikor eltalálták, és a fűre rogyott. Alex ösztönösen a volánhoz ugrott, fölkapta a kulcsot az első ülésről, beindította a motort, beletaposott a gázba, és egyidejűleg nyomta a dudát. Szerencsére a tömeg java már elmenekült a konvojtól a térség másik felére, ahonnét több kijárat nyílt, de még így is mindenütt emberek szaladgáltak. Alex egy pillanatra rést talált, és átrobogott rajta. A kijáratnál a Szörnyeteg roppant motorja engedelmeskedett neki, ahogy a negyvenhetes cipő padlóig nyomta a gázt, s a limó a parkolón át a műút felé száguldott. Alex kerülgette az autókhoz áramló embereket. Elnyírta egy kisteherautó elejét, de továbbrobogott. Az ünnepség színhelyén a konvoj többi kocsija is elindult, és a Szörnyeteg után viharzott. Egy másodperccel azelőtt, hogy az oszlop első tagja a kijárathoz ért, az utolsó fidáíjin meggyújtotta magát, és a szélvédőre vetődött. A rendőrök kiugrottak a járőrkocsiból, mielőtt elborították a lángok. A kijáratba ékelődött tűzcsóva hathatósan akadályozta, hogy a konvoj folytatása kijusson. Rendes körülmények között a többi jármű áttörte volna a kerítést, de most a menekülő emberek ezrei visszatartották őket. Legalább a Szörnyeteg kijutott. Legalább az elnököt biztonságba helyezték – gondolta az egyik eltalált ügynök, mielőtt elvesztette az eszméletét. A limuzin hátsó ülésén a két ügynök megvizsgálta Brennant. – Kurva élet, asszem szívroham. Húzzunk a kórházba! – rikkantotta az egyikük. Brennan vonaglott fájdalmában, a mellkasát és a karját tapogatta. – Bellamy doktor? – kérdezte Alex. – Lelőtték. A mentőkocsinak meg aláfűtöttek. Alex a visszapillantó tükörbe meredt. Senki sem jött mögöttük. A huszonhét tagú gépkocsioszlop egyetlenegy járműre zsugorodott. Alex most az útra koncentrált. Az Irgalmas Kórházig csak tíz perc. Úgy tervezte, hogy öt perc alatt megteszi a távot. Imádkozott, hogy az elnök kibírja addig.

53. fejezet A fekete helikopter a pennsylvaniai táj fölött suhant. Tom Hemingway megadta a pilótának a pontos leszállási koordinátákat, miközben műholdas televízióján figyelte, mi történik az ünnepségen. Noha minden úgy zajlott, ahogyan megálmodta, Hemingway mellkasát most mégis mintha vasabroncs szorította volna össze, ahogy az események valós időben bontakoztak ki előtte. Bármennyit törte már a fejét, bármennyit tervezgetett, és bármennyiszer játszotta le képzeletben ugyanezeket a mozzanatokat, a valóság sokkal erőteljesebben, lehengerlőbben hatott. Végül kikapcsolta a tévét. Egyszerűen nem bírta nézni tovább. Dzsamila a brennani belvárosi utcákon robogott, balkanyar után rögtön jobbra fordult, majd óvatosan végiggördült egy szűk sikátoron, miközben a gyerekek a hátsó ülésen viháncoltak, nevetgéltek. Rájuk pillantott, majd megrezzent, és a fékbe taposott. Majdnem túlszaladt. A felülnyíló ajtó fölcsapódott, és a férfi intett neki, hogy hajtson be. Dzsamila egyterűje belódult, és az ajtó lecsukódott utána. Az Irgalmas Kórháztól fél háztömbnyire nyerges vontató kanyarodott ki egy mellékutcából, nyugat felé próbált fordulni, ám a motor rejtélyes módon lefulladt. A sofőr kiszállt, fölnyitotta a motorháztetőt. A kamion mindkét irányban teljes szélességben eltorlaszolta az utat. Néhány saroknyira onnét a Szörnyeteg két keréken vette be a kanyart ugyanabba az utcába, csak épp az ellenkező irányból. Nem bánta volna, ha legalább egy rohadt rendőrségi járőrkocsi megtisztítja előtte az utat, de a jelek szerint egy sem maradt. Föltételezte azonban, hogy Brennan be- és kivezető útvonalait egytől egyig lezárták, hiszen kétségkívül egy egész hadseregre való hatósági ember szállta meg a környéket. A Szörnyeteg elsuhant egy utcasarok mellett, amely mögött a csillagos-sávos mintával kidekorált, ódon brennani víztorony magasodott. A közterület-fenntartók barna egyenruhájába öltözött két férfi mindössze fél órával ezelőtt jelölt ki munkaterületet az utcának ezen a szakaszán. A narancssárga terelőkúpok és -szalag teljesen lezárta a járdát, egy másik mellékutcába irányította a gyalogosokat. Senki sem tudta, miféle munkálatok készülődnek, de az a néhány ember, aki a városban maradt, követte a kerülőre késztető útmutatást. Amint a Szörnyeteg elhaladt ezen a részen, működésbe lépett a víztorony elülső támasztólábában elhelyezett két robbanótöltet. A torony összecsuklott, keresztben az utcára zuhant, tartálya ízzé-porrá tört, és csaknem félezer hektoliter állott víz zúdult ki belőle. Így az utcának ez a vége ugyanúgy járhatatlanná vált, mint a túlsó. Tíz másodperccel később a főutca felső és alsó felén füst csapott ki az üzletekből, az emberek kimenekültek, a tűzjelzők beindultak. A korábban az arab mérnök-vegyész páros által a kérdéses kereskedelmi egységekben elrejtett füstbombák teljesítették feladatukat. Az a néhány lélek, aki úgy döntött, hogy nem vesz részt az ünnepségen, hamarosan páni félelemben téblábolt az utcákon. Alex kifarolva fékezett a Szörnyeteggel közvetlenül az Irgalmas Kórház bejáratánál. A jobb oldali hátsó ajtók kivágódtak, és az elnököt cipelő két ügynök kirobbant a limuzinból. Alig tettek egy lépést, amikor mindkettejüket találat érte, és elterültek. Az elnök a járdára rogyott, ott feküdt a Szörnyeteg mellett. – Bassza meg! – üvöltött a mikrofonjába Alex, miközben az utasoldalon kikászálódott a kocsiból. – Orvlövészek a kórháznál! Orvlövészek a kórháznál! Tőrbe csaltak. Ismétlem, tőrbe csaltak! Ügynökök a földön! Ügynökök a földön! Sasköröm... – Elhallgatott. – Sasköröm a... – kezdte újra, de félbehagyta, mert nem tudta, mi a nyavalyát mondjon Saskörömről. Eszelősen igyekezett kiszúrni a torkolattüzeket. Tudta, hogy be kell juttatnia Brennant a kórházba. Tekintete végigkémlelte az utcaszintet, majd fölemelkedett. Ekkor látta meg: a szemközti bérház ötödik emeletén. Optika nem csillogott, csak az ikervillanás jelezte a két lesipuskást. Miközben Alex előhúzta a pisztolyát, éppen lövedékek vágódtak a Szörnyeteg abroncsaiba, de az általuk ütött lyukak azonmód újra összezárultak. Golyók záporoztak a limó elejére, hátuljára és oldalára, egy az üveget találta el, de nem tett benne kárt. A Szörnyeteg ennél sokkal többet is kibírt volna. Az Egyesült Államok elnöke azonban a járdán hevert, a jelek szerint haldoklott. Védjük az embert, a jelképet, a hivatalt. Csakhogy most már egyedül Alex Ford maradt, hogy eleget tegyen a titkosszolgálat jeligéjének. Igen ám, de amint elindul a kórház lépcsőjén az elnökkel, könnyű célpontot nyújtanak a magaslesből támadó orvlövészeknek. Mindazonáltal Brennan még lélegzett, a szíve dobogott. Alex most kizárólag ezzel törődött. Csak ne az én őrizetem alatt, elnök úr! Csak ne az én őrizetem alatt! A férfi hóna alá nyúlt, nekiveselkedett, és maga felé húzta. Az elnök most teljes egészében a Szörnyeteg acélból és polikarbonátból alkotott védőpajzsa mögé került. – Rendbe fog jönni, elnök úr – mondta a lehető leg-higgadtabban. – Mindjárt... meghalok – rebegte válaszul nyögések között az elnök.

Alex ösztönösen még a Szörnyeteg takarásában is Brennan és az orvlövészek közé helyezkedett. Milliméterről milliméterre csúsztatta följebb a fejét a Szörnyeteg fara mögött. Amikor egy lövés feléje süvített, újra lebukott, majd azonnal visszaküldött néhány lövedéket a SIG-jével, de nem pazarolta a muníciót, hiszen ebből a távolságból és szögből csoda kellett volna ahhoz, hogy akár ráhibázzon valamelyik szemétládára. Amint a kórház felé pillantott, egy biztonsági őrt látott. – Vissza! Vissza! – kiáltott rá. – Orvlövészek a túloldalon! A férfi azonnal visszahúzódott, két másodperc múlva azonban a bérház felső emeleteire tüzelve előugrott, lerobogott a lépcsőn, és Alex mellé hemperedett, miközben puskalövések fütyültek körülöttük. – Azt a betyár mindenit! Megunta az életét? – üdvözölte Alex. – Ez az elnök? – lihegte Adnán er-Rími a hasaló Brennanre biccentve. – Igen, és gyorsan be kell vinnünk – mutatott pisztolyával a kórházra Alex –, mert a következő kórház Pittsburghben van, ő pedig azonnali segítségre szorul. – Maga az egyetlen testőr? – kérdezte hitetlenkedő hangon Adnán. – Úgy tűnik – bólintott komoran a titkosszolgálatos. – A tévében láttuk, mi történt. Alex a férfira pillantott. – Itt maga az egyetlen rendész? – Adnán bólintott. – Miféle stukkerja van? – 0,38-as szar. – Remek. – Az elnök hangosan felnyögött, mire Alex gyorsan megkérdezte: – Hogy hívják? – Faríd Sáh – felelte Adnán. – Rendben, Faríd, ezennel ideiglenesen szövetségi szolgálatba léptetem. Alex kinyitotta a Szörnyeteg hátsó ajtaját, megnyomott egy gombot az anyósülés hátára szerelt lapon, mire az lenyílt. A panel mögött valóságos arzenál vált láthatóvá, többek között egy sörétes puska, egy MP-5-ös gépkarabély és egy mesterlövész-karabély. Alex kivette az MP-5-öst meg egy tartalék tárat. Visszafordult imént kinevezett kollégájához. – Maga elég erős gyereknek látszik, Faríd. – Nagyon erős vagyok. – Az jó. Mit gondol, képes fölemelni az elnököt, és fölvinni ezen a lépcsőn a kórházba? – Könnyedén – bólintott Adnán. – Oké, háromra pontosan ezt kérem magától. Kettes lövésre állítom ezt a csúzlit, ezzel talán tíz másodpercet nyer, hogy följusson a lépcsőn. És Faríd! – Tessék? – Még valamit kérek, öregem. – Mit? – Én maguk és az orvlövészek között leszek. Előbb engem kell megölniük, hogy magukhoz férjenek. – Alex elhallgatott, nagyot nyelt. – De ha leszednek, márpedig valószínűleg le fognak, akkor magán keresztül juthatnak őhozzá. Ez azt jelenti, hogy maga előtt kell vinnie, így mindenkor egy test áll az elnök meg az orvlövészek között, világos? – Adnán nem szólt semmit. – Világos? – reccsent rá Alex. – Igen! – Akkor sok szerencsét! – Alex kivárta, hogy a biztonsági őr fölemelje az elnököt. Oké, egy... kettő... három! Alex fölugrott és tüzet nyitott, MP-5-ösével megszórta a két ablakot, ahol az imént a torkolattüzeket látta. Rettentően szeretett volna hátralesni, figyelni a bérzsaru előrehaladását, de ez szóba sem jöhetett. Végül kiürült a tár, előhúzta a pisztolyát, és azt is kiürítette. Ahogy a lövések záporoztak rá, ismét lebújt, újra-töltött, és megfordult. Arra számított, hogy a páros már szerencsésen bejutott a kórházba. De nem. Sőt úgy tűnt, a biztonsági őr nagyon is ráérősen lépked fölfelé, mint akinek egyáltalán nem... – A francba! – ordította el magát Alex. Pisztolyával célba vette a férfi széles hátát. – Állj! A férfi azonnal megfordult, és Brennan most kettejük közé került. Adnán lassan hátrált a kórház felé, Alex pedig kétségbeesetten próbált lehetőséget találni olyan halálos lövéshez, amely semmiképpen sem találhatja el az elnököt. Sajnos nem kínálkozott ilyen lehetőség, és a páros eltűnt a kórházban. – Elvitték az elnököt – üvöltötte a mikrofonjába Alex. – Ismétlem, a kórháznál elrabolták Saskörmöt. Le kell zárnunk az egész rohadt várost. Alex már épp föl akart nyargalni a lépcsőn, biztosra véve, hogy lelövik, amikor végre átpártolt hozzá a szerencse. Rendőri erősítés jelent meg a helyszínen. Alex még egy percet várt, hogy a közegek lekössék a lesipuskásokat, és azután fölrohant az Irgalmas Kórház lépcsőjén. Mialatt mindenütt lövések csattogtak körülötte, átvetette magát az üvegajtón, amelyet közben ripityára tört. A következő pillanatban robbanás hallatszott az épületből.

54. fejezte Reuben átemelte Kate-et meg Adelphiát a kerítésen, és a túloldalon csatlakoztak a Teve Klub többi tagjához. Mialatt rémülten sikoltozó emberek rohantak el mellettük, ők megálltak egy pillanatra, hogy lélegzethez jussanak és összeszedjék a gondolataikat. – Úristen! – rebegte falfehéren Kate, és tekintetével tébolyultan kereste Alex Fordot. – Ez borzalmas – nyögte Adelphia. – Mint Lengyelország és a szovjetek. Stone az ünnepség helyszínét fürkészte, ahol az elesettek feküdtek. A gyep a fegyveresek vérétől vöröslött. A szövetségi mesterlövészek uralták a helyzetet, jelenleg éppen a területet biztosították, holttesttől holttestig járva győződtek meg arról, hogy az arab terroristák valóban meghaltak. Annyit azonban Stone még a terület széléről is meg tudott állapítani, hogy a földön heverő tetemekben nincs élet. Jack kapitány emberei egytől egyig meghaltak; sok fidáíjin a felismerhetetlenségig összeégett. Mindannyian hallották a távolban rikoltozó szirénákat. Néhány perc múlva tűzoltóautó jelent meg a helyszínen, és több másik követte. Tömlőikkel gyorsan megtámadták az égő kocsikat, és fekete füst gomolygott a levegőben. Stone tovább figyelte, amint eltakarították a rendőrségi járőrkocsi roncsát, hogy távozhasson az elnöki konvoj, helyesebben ami megmaradt belőle. Mrs. Brennant meg a kabinetfőnököt sietve betessékelték a másik Szörnyetegbe, és elrobogtak a két nővel. A számtalan zúzódást szenvedett pennsylvaniai kormányzót is megtalálták, s egy furgon elhajtott vele. Stone vállára egy lapátkéz nehezedett. Ahogy megfordult, Reuben meredt rá. – Úgy nézem, el kéne húznunk a francnyavalyába – vélte. – A tetves zsernyákok esetleg előbb lőnek a csellengőkre, és csak azután kérdeznek. Stone mintha töprengett volna valamin. – Elszedted az egyik merénylő fegyverét, Reuben. Nem vettél észre valami szokatlant a stukkeren? Reuben egy pillanatra elgondolkozott. – Nem akartam sokáig szorongatni, nehogy az én agyamat is szétloccsantsák, de most, hogy említed, tényleg elég fura volt. Könnyebb, mint hittem. – Stone-ra nézett. – Miért kérdezed? Stone nem válaszolt. Újra a sok halott arabot figyelte. Adnán a kórházban pillanatok alatt elhelyezte a továbbra is folyamatosan nyöszörgő Brennant a guruló hordágyra, amelyet előre odakészített a bejárathoz. A kinti fegyverropogás mostanára mindenkit elriasztott az épület utcai frontjától. Adnán látta, hogy orvosok, ápolók és beteghordók csoportja ijedten lesi az előtér túlsó feléről. – Mi folyik itt? – kiáltotta előmerészkedve az egyik orvos. Adnán nem válaszolt a tudakozódásra, viszont biccentett annak a férfinak, aki most bukkant föl mellette. Az illető az a legújabban állományba vett orvos volt, aki a minap aggodalmaskodott, hogy csakugyan szükséges-e fegyveres őröket alkalmazni az Irgalmas Kórházban. – Sérült – szólalt meg a doktor. – Átveszem. – Maradjanak távol a főbejárattól! – figyelmeztette Adnán. – Lövöldöznek. Az orvos fecskendőt húzott elő a zsebéből, lepattintotta a védősapkát, és az elnök karjába szúrta a tűt. Brennan elveszítette az eszméletét. Ezután a doktor lepedőt terített rá, a hordágyhoz szíjazta, és végiggurította az oldalfolyosón. A felvonóhoz érve, levitte az alagsorba. Adnán kivárta, majd visszafordult a csoportba verődött kórházi személyzethez. – Kérem! – kiáltotta egy másik orvos Adnánnak. – Ki volt az az ember a hordágyon? Mindannyian megindultak felé. Adnán a zubbonyába nyúlt, gázálarcot rántott elő, fölvette, és elindult a közeledő csoporttal szemben. Azután a zsebéből valami gránátfélét kapott ki, és fölemelte. – Vigyázz! – sikoltotta az egyik nővér, mire valamennyien megfordultak, és az ellenkező irányban futásnak eredtek. – Hívják a rendőrséget! – ordította menekülés közben egy másik orvos. A következő pillanatban Adnán elérte a pult középvonalával szembeni negyedik padlócsempét, és falhoz vágta a hengeres tárgyat. Az fölrobbant, és az előtér azonnal megtelt sűrű füsttel, amelyet a kórház szellőzőrendszere mindenfelé széthordott. A másodperc törtrészével a füstbomba durranása előtt Adnán üvegcsörömpölést hallott, de nem látta a hangforrást. Nem tudhatta, hogy ez Alex Ford, aki átveti magát az üvegajtón, azt azonban tudta, hogy sietnie kell. Visszafordult a főbejárat felé, lépéseit számlálva, s kizárólag a

szüntelen gyakorlással megerősített memóriájára hagyatkozva tájékozódott a sötétben. Amint a főbejárathoz közeledett, érezte, hogy valami a lábához ütődik, de továbbment. Ezután lépett működésbe az időzített robbanószerkezet, amelyet Adnán a kórház áramelosztójában helyezett el. Az egész épület áram nélkül maradt, minden sötétbe borult. Adnán megfordult, végigment a folyosón, a kijáratnál megállt, kinyitotta az ajtót, és kilépett. Fölkapott egy hosszú vascsövet, amelyet korábban egy gőzvezeték mögé rejtett, és beékelte az ajtó tolórúdja alá. Azután futásnak eredt. Amint fölrobbant a bomba, és füst töltötte be az előteret, Alex hasra vágta magát, úgy kúszott előre. Mintha víz mélyén haladt volna, ráadásul fojtogatta a füst. Azután beleütközött valamibe, helyesebben valakibe, odakapott, de az illető már továbbment. A titkosszolgálatos megfordult, és a lépések zaját követve az ellenkező irányba indult. Hallotta, hogy egyenletesek, kimértek. Hogy az ördögbe képes valaki ilyen nyugisan ballagni ebben a gomolygó genyóban? Aztán észbe kapott: úgy, hogy álarcot visel. És az egyenletes léptek? Az illető a lépéseit számlálva tájékozódik a füstben. A titkosszolgálat beltsville-i kiképző központjában valaha ő is gyakorolta ezt a módszert. Alex olyan gyorsan csúszkált előre, ahogyan csak bírt. A lépések hirtelen elhalkultak, erre megkettőzte az erőfeszítést, úgy hányta-vetette magát, mint a zsákmányához közeledő kígyó. Hál' istennek újra fölerősödtek a léptek. Másik folyosóhoz ért, megfordult, azon kúszott tovább. Hallotta, hogy egy ajtó nyílik és csukódik. Még gyorsabban mászott, jobbra lökte magát, és kitapogatta a falat. Amikor a keze fémbe ütközött, fölnyúlt és megragadta a fogantyút, de az ajtó nem akart kinyílni. Előrántotta a pisztolyát, derékmagasságban az ajtóra lőtt. Az egyik golyó a tolórudat érte, az kettéroppant, és kiesett a vascső, amelyet Adnán beszorított alá. Alex föltépte az ajtót, és kilódult rajta. Itt nem érezte olyan sűrűnek a füstöt, de a kórház áramellátása nyilván megszűnt, mert nem működött a világítás. Alex fölállt, megkereste a kapaszkodót, és csúszkálva-botladozva ment le a lépcsőn. Elvétett egy fokot, és elterült az első lépcsősor alján. Vérezve, összetörten tápászkodott föl, és a továbbiakban a középkorlátba fogódzkodva haladt lefelé. Idegességében kettesével vette a fokokat, és amint leért, nekiiramodott a folyosón. Abban a pillanatban robbant ki a kijáraton, amikor Adnán beszállt az ott parkoló mentőautóba. Alex gyanította, hogy az elnök hátul fekszik. Figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott, eltalálta Adnánt a karján. Mivel az arab visszalőtt, Alexnek oldalra kellett ugrania, de kicsúszott a lába alól a talaj, és lebukfencezett egy betonlépcsőn. Fölállt, újabb lövést adott le, és viszonzásul egyenesen a bordái közé talált Ahmed, aki a mentőautó vezetőüléséről bukkant elő. Szerencsére Ahmed kis kaliberű lövedékének semmi esélye sem volt, hogy áthatoljon a legkorszerűbb kevlarmellényen, amelyet a személyvédelemhez beosztott titkosszolgálatosok viseltek. Így is olyan érzést keltett, mintha Muhammad Ali teljes erőből behúzott volna egyet, és Alex összerogyott a fájdalomtól, miközben Adnán újabb lövése fölszántotta a bal karja bőrét. A mentőautó vijjogó szirénával száguldott el, Alex pedig szinte érzéketlenné vált lábakkal tántorgott utána. A mellkasa majd szétpattant, a karjából ömlött a vér, a tüdeje megtelt füsttel, végül térdre esve tüzelt a mentőre, kilőtte a tárat, mégsem sikerült megállítania. Ezután kipróbálta a csuklómikrofonját, de nem működött. Rájött, hogy a karját ért golyó bizonyára megsértette a vezetéket. Mielőtt elájult, utolsó emlékként még egy pillanatig látta a mentőautót, majd a jármű eltűnt. És vele az elnök is. Az ő őrizete alatt.

55. fejezet George Franklin bekanyarodott a kocsijával a behajtóra. Brennan túlsó feléből érkezett, az ünnepség színhelyével ellentétes irányból, és nem hallgatta a rádiót. – Lori? – hívta a feleségét. – Dzsamila? A konyhaszigetre dobta a kulcsát, és a nőket tovább szólongatva ment végig a házon. Benyitott a garázsba, és értetlenül meredt a felesége kabriójára meg a Lincoln Navigator luxusterepjáróra. Mindannyian Dzsamila egyterűjével mentek el? – Lori? Fiúk? Fölment az emeletre, most már kezdett nyugtalankodni. Miután benyitott a hálószobájukba, nyugtalansága pánikba torkollott, hiszen meglátta a földön fekvő telefont és a széttépett lepedőt. – Lori drágám? Hangot hallott a gardróbból. Odaugrott, föltépte az ajtót, és megtalálta összekötözött feleségét. Lori ködös tekintettel, de mintha őrá nézett volna. A férfi mellette termett, és kihúzta a szájából a rongyot. – Atyaisten, Lori, mi történt? Ki művelte ezt veled? – kérdezte szinte eszét vesztve. Az asszony kimondta a nevet, de hangtalanul. – Kicsoda? – Dzsamila. Elvitte a fiúkat – felelte halkan Lori Franklin, s férjébe csimpaszkodva zokogásban tört ki. A mentőautó beszáguldott a műhelybe, és a garázsajtó lecsukódott mögötte. Adnán és Ahmed kiugrottak a kocsiból, kinyitották a hátsó ajtót, és kiemelték az elnököt. Dzsamila már kinyitotta az egyterű hátulját, és a jobb oldali hátsó ajtónál állva igyekezett csitítgatni az igencsak fölzaklatott fiúkat. Mindannyian kicsik lévén, szerencsére nem tudtak kiszabadulni a helyükről. A lány most a kocsi hátuljához ugrott, és megnyomta a belső tér egyik hornyában elrejtett gombot. A padló fölemelkedett, és ólommal, illetve vörösrézzel bélelt rekesz vált láthatóvá, amelyben két mélyedést alakítottak ki, az egyiket egy magzatpozíciójú férfi, a másikat egy kis hengeres tárgy számára. A férfiforma körben egy-egy ujjnyi ráhagyással megfelelt James Brennan elnök méreteinek. Dzsamila a fiatalemberre meredt, aki félrehúzódott, hogy az orvos Adnánnal meg az ott álló negyedik férfival leemelhesse Brennant a hordágyról. – Ahmed? – kérdezte hitetlenkedve a lány. A férfi ránézett. – Ahmed! Én vagyok az, Dzsamila. Ahmed volt az, az iráni költő; aki lejegyezte halálának pontos napját és óráját, aki oly sok jó tanáccsal látta el őt, és akiről azt remélte, hogy együtt jutnak majd a paradicsomba. Most azonban furcsán csillogott a szeme, Dzsamila sosem látta ilyennek, még akkor sem, amikor elragadta a szónoki hév. Ez megijesztette. – Nem ismerlek – mondta ridegen Ahmed. – Ne szólj hozzám, nőszemély! Dzsamila elhátrált tőle, a szíve majd megszakadt a választól. Amíg áthelyezték Brennant a hordágyról az egyterűbe, Ahmed odalépett a mentőautóhoz. Dzsamila látta, hogy becsúsztatja a kezét, de azt nem látta, mit művel. Miután a fiatalember visszatért a többiekhez, Dzsamila ismét előrelépett. – Ahmed, együtt voltunk a pakisztáni táborokban. Biztosan emlékszel rám. Ahmed ezúttal válaszra sem méltatta. Dzsamila fölsikoltott, amikor észrevette Ahmed kezében a kést, amelynek hegye az elnök nyakára irányult. Adnán azonban gyorsabb volt, rárontott Ahmedre, és ledöntötte a lábáról. – Te bolond! – ordította Ahmed, és talpra ugrott, miközben Adnán rászegezte a pisztolyát. – Fölfogtad, ki ez itt? – intett Brennan felé. – Az amerikai elnök. A gonoszság fejedelme, aki tönkretette mindenünket. – Nem fogod megölni – mondta Adnán. – Hallgass rám! – kiáltotta Ahmed. – Ez soha vissza nem térő alkalom. Hát nem érted? Az amerikaiak egyre csak gyilkolnak. Mindannyiunkat elpusztítanak a tankjaikkal meg a repülőikkel. Most viszont mi ölhetjük meg őt. Ezzel tönkretesszük Amerikát. – Nem! – rivallt rá zordul Adnán. – De miért? – jajdult föl Ahmed. – A terv miatt? – fröcsögte megvetően. – Azt a tervet egy amerikai eszelte ki. Egy amerikai parancsolgat nekünk, Adnán, hát nem látod? Ez az egész csak fondorlat, hogy elpusztítsanak bennünket. Én tudtam, kezdettől fogva tudtam. De most végre bosszút állunk. – Fölemelte a kését. – Itt az idő! – Nem akarlak megölni, Ahmed, de megteszem. – Hát akkor ölj meg! Ahmed előrelódult, és Adnán tüzelt.

Dzsamila sikoltott, ahogy Ahmed a mellkasa közepén egyetlen lőtt sebbel a műhely padlójára rogyott. Adnán visszatette a fegyverét a pisztolytáskába, és félrelökte Ahmed holttestét az útból. Dzsamila arcán végigfolytak a könnyek, ahogy halott poétáját bámulta. A többiek olyan zavartalanul sürögtek-forogtak, mintha nem is embert öltek volna meg a szemük láttára, csak egy svábbogarat. Brennant elhelyezték a rekeszben, a mellette lévő mélyedésbe oxigénpalack került. Az orvos maszkot tett Brennan arcára, és megnyitotta az oxigénadagolót. Adnán becsukta a rekeszt, és a zokogó Dzsamilához fordult. – Pedig ismert engem – hüppögte a lány. – Ő volt az én Ahmedem. A férfi válaszul durván pofon ütötte. Dzsamila ettől annyira meghökkent, hogy a sírást is abbahagyta. – Szállj be a kocsidba, és tedd a dolgodat! – parancsolt rá Adnán. Dzsamila szó nélkül engedelmeskedett. A garázsajtó fölszaladt, és az egyterű elrobogott. Adnán a másik két férfira nézett, és Ahmed holtteste felé intett a fejével. Fölemelték a hullát, és az olajgyűjtő aknába tették, mialatt Adnán bekötözte Alex lövésétől vérző karját. Régebben is gyanította, hogy Ahmed meg fog próbálkozni valamivel. Állandóan szemmel tartotta, amióta berakták az elnököt a mentőautóba, de még így is hajszálon múlott. Néhány másodperc múlva a három férfi beszállt a mentőbe, most Adnán lett a páciens, az orvos vigyázott rá, harmadik társuk vezetett. Így festett az eredeti menekülési terv, amelyben még Ahmed is szerepelt. Adnán azonban tudta, hogy álca ide vagy oda, látták őket a kórházban, most pedig még meg is sebesült. Valószínűnek tűnt, hogy nem jutnak át az útlezáráson. Viszont szép kis csali válik belőlük, és azután nemsokára vége. Az ötven körüli orvosra pillantott, és a tekintetéből megértette, hogy ő is tudja, mi a helyzet. Adnán lehunyta a szemét, megfogta sérült karját. A fájdalom nem volt nagyon súlyos, sokkal rosszabbat is elviselt már. Csak újabb seb a korábban ejtettek mellé. Ezúttal azonban Adnán sejtette, hogy ez az utolsó. Nem óhajtott amerikai börtönben sínylődni, és nem hagyhatta, hogy az amerikaiak villanyárammal üssék agyon, mint valami barmot. Mihelyt a bérházat az orvlövészek kivételével kiürítették, a kommandósok több RPG-t lőttek ki az ötödik emeleti lakásra. Csak ezzel sikerült véget vetni a legádázabb tűzharcnak, amelyet Pennsylvania a polgárháború óta látott. Amikor megrohamozták a lakást, mindkét lesipuskást holtan találták, de azok addigra kilőtték összes M-50-es muníciójukat, gépkarabélyaik pedig a több ezer lövedéktől úgy fölforrósodtak, hogy szinte perzseltek. A kórház légterét megtisztították, az épület mögötti aszfalton rátaláltak a vérző Alex Fordra. Miután magához tért, elmondta, mit látott, és általános körözést adtak ki a mentőautóra.

56. fejezet Dzsamila alig öt perccel Brennan elhagyása után beleszaladt egy útlezárásba. Három kocsi állt előtte, és a rendőrök mindenkit kiszállítottak a járművekből. Hátrapillantott a fiúkra. A kisbaba elaludt, a másik kettő továbbra is bömbölt, és Dzsamila érezte, hogy ismét eleredtek a könnyei. Ahmed azt mondta, nem ismeri. Azt mondta, ne szóljon hozzá. A szeme láttára ölték meg. Le akarta szúrni azt az embert. Szembeszegült a tervvel, és ezért végeztek vele. Legjobban mégis ezek a szavai fájtak: „Nem ismerlek." Dzsamila csak úgy tudta értelmezni a történteket, hogy a gyűlölet fölemésztette Ahmed lelkét, szétzúzta a költő szívét. Felrezzent gondolataiból, amikor megkocogtatták az ablakot. A rendőrök. Letekerte az ablakot, és a gyermeksivalkodás megütötte a közegek fülét. – Te jó ég, hölgyem, mi bajuk a kicsiknek? – Megijedtek – fogott bele Dzsamila a jól begyakorolt magyarázatba. – Én is megijedtem. Rendőrautók szirénáznak, az emberek rohangálnak, sikoltoznak. Most jövök a belvárosból, és mindenütt sikoltoznak. Ez őrület, megbolondult a világ. Hazaviszem a gyerekeket. A dadájuk vagyok – tette hozzá alighanem fölöslegesen. Elsírta magát, erre a fiúk még jobban rázendítettek. Ez fölébresztette a kisbabát, aki teli torokból csatlakozott a zenebonához. – Jól van, jól van – mondta a rendőr. – Nagyon igyekszünk. Biccentett az embereinek. Átnézték a kocsit, alá is bekukkantottak. Centiméterekre jártak az eszméletlenül fekvő elnöktől, de gyakorlatilag láthatatlan volt a számukra, és egyébként is siettek, hogy minél hamarabb áttérjenek a következő autóra. A hátsó ülésről terjengő penetráns bűzből ítélve mindhárom fiú bent ment ki. A közegek becsapták az ajtókat. – Minden jót! – köszönt el az egyikük Dzsamilától, és továbbintette. Egy perccel később többszöri próbálkozás után George Franklinnek végre sikerült megkapnia a bejelentésekkel elárasztott segélyhívó központot, beszámolt a történtekről, leírást adott Dzsamiláról, a fiúkról és a kocsiról. Dzsamila azonban már javában a találkozóhely felé tartott, amikor ezeket az értesüléseket továbbították az intézkedő szerveknek. Tíz perc múlva a fekete helikopter átberregett a csatatérré változott ünnepi helyszín fölött, és leszállt a parkolóban. Az egyik ajtó kinyílt, Tom Hemingway lépett ki, és Carter Grayhez sietett, aki épp szövetségi ügynökökkel beszélgetett. – Atyaisten, miniszter úr, épp visszaindultunk New Yorkból, amikor hallottuk. Az elnök úr életben van? – kérdezte Hemingway. Gray látása már kitisztult, elméjében helyreállt a fontossági sorrend. – Az imént tudtuk meg, hogy az elnököt elrabolták. Minél gyorsabban vissza kell jutnom Washingtonba – felelte. Egy perc múlva a helikopter a levegőbe emelkedett, és dél felé fordult. Dzsamila lassan hajtott vissza a találkozóhelyről Franklinék házához. Az elnök átrakása az egyterűből a térséget elhagyó végső szállítóeszközre simán zajlott, alig egy percet vett igénybe. A lány bekapcsolta a rádiót, hogy elfojtsa a gyerekek lármáját, meg azért is, hogy figyelje a híradásokat. Az éter megtelt rendkívüli bejelentésekkel, bár a bemondók nem sok értelmeset tudtak közölni. Sok halottról számoltak be, az eseményeket televízión figyelő közvéleményt azonban a jelek szerint inkább az érdekelte, hogy az elnököt kórházba szállították. Hamarosan ki kellett derülnie, hogy mi sem áll távolabb az igazságtól. A lány annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette a hátulról közeledő rendőrségi járőrkocsikat. Végül akkor nézett a visszapillantó tükörbe, amikor a tetőn villogó fények fölkeltették a figyelmét. Rögtön meghallotta az egyik kocsiból harsogó hangot. – Azonnal húzódjon félre, és szálljon ki! – szólították föl a rendőrök a megafonon át. Nem húzódott félre azonnal, és esze ágában sem volt kiszállni. Inkább gázt adott. Az élen haladó járőrkocsiban egymásra néztek a rendőrök. – Úgy látszik, még vele vannak a gyerekek. A másik zsaru bólintott. – Közrezárjuk, és megpróbáljuk kicsalogatni. – Jó, de ha nem száll ki? Villámgyorsan hívjunk mesterlövészt! – Nem hiszem, hogy maradt. A fenébe, több mint négy éve egyetlen gyilkosság sem történt, most meg ugyanaznap támadnak merénylők az elnökre és rabolja el valami eszement dada a munkaadója gyerekeit.

Egy kilométerrel odébb egy másik rendőrségi járőrkocsi torlaszolta el az utat. Láttára Dzsamila letért az aszfaltról, a fűbe hajtott. A járőrkocsik követni készültek, de megtorpantak, mert Dzsamila visszafordította a kocsit, így az most szembenézett az úttal. Kicsatolta a biztonsági övét, és hátramászott. – Mi a nyavalyát művel ez a nő? – kérdezte az egyik zsaru. – Bántani akarja a gyerekeket? – Ki tudja? Mi újság a mesterlövésszel? – Nem sok jót vettem ki abból, hogy a diszpécser kiröhögött, amikor kértem. – Amíg a gyerekek bent vannak, semmiképpen sem kockáztathatjuk meg a lövést. – Akkor mihez kezdjünk? – Oda nézz! Kinyitják az ajtót! Figyelték, amint kinyúl egy kéz, és leteszi a földre a gyermekülésbe szíjazott kisbabát. Ezután a két nagyobbik fiú is hasonló módon került ki a kocsiból. – Na erre varrjál gombot! – mondta az utasoldalon ülő zsaru. – Ha megpróbálja elgázolni őket, te kilövöd a kereket, én pedig a szélvédőn át a fejére célzok – felelte a társa. Kiszálltak a járőrkocsiból: egyikük pisztollyal, a másik gyorstüzelő sörétes puskával. Dzsamila azonban nem szándékozott kárt tenni a gyerekekben. Sorban rájuk pillantott, és visszaült a volánhoz. Még integetett is a legnagyobbiknak. – Szia, Timmy! – köszönt az ablakon át. – Szia, te kis haszontalan! – Dada – felelte a könnyes szemű gyerek, és ő is búcsút intett. Bármennyire nem szívelte a lány Lori Franklint, örült, hogy nem kellett megölnie. A gyerekeknek szükségük van az anyjukra. Igen, minden gyereknek szüksége van az anyjára. Gyorsan lefirkantott valamit egy darab papírra, amelyet a retiküljéből vett elő. Gondosan összehajtogatta, és a markába szorította. Sebességbe tette az egyterűt, elindult előre, és visszakanyarodott az útra. Egy újabb járőrkocsi most csatlakozott a hajtóvadászathoz. Dzsamila a kocsi mellett álló két rendőr felé tartott. – Álljon meg! – szólította föl az egyikük kézi megafonján. Dzsamila nem állt meg. Gyorsított. – Azonnal álljon meg, vagy tüzet nyitunk! Mindkét rendőr célzott. Egy járőrkocsi az egyterű farához közeledett, a másik lekanyarodott, és szerencsésen fölvette a fiúkat. – Lőjük ki a gumikat! – mondta az egyik zsaru, ahogy Dzsamila feléjük robogott. Mindketten tüzeltek, és kilyukasztották az első kerekeket. Dzsamila azonban továbbhajtott. Felpörgette a motort, és az egyterű gyors tempóban kacsázott a szétszakadt abroncsokon. – Álljon meg! – kiáltott rá ismét a kézi hangszórón át a zsaru. Az egyterű mögötti zsaruk kilőtték a hátsó kerekeket, de a lány még így is továbbment az összevissza billegő-dülöngélő kocsival a két rendőr felé. – Ez megveszett! – ordította az egyik zsaru. – Elüt bennünket. – Azonnal álljon meg! – kiáltotta még egyszer a zsaru. – Különben tüzet nyitunk! Dzsamila a kocsiban nem is hallotta a férfit. – Tanúsítom, hogy nincsenek istenek, csak Isten – kántálta újra meg újra arabul. Száguldás közben gondolatai egy pillanatra az Ahmed nevű fiatalemberhez kalandoztak, aki tudni sem akart róla, pedig rabul ejtette a szívét. Ahmedhez, a költőhöz, aki meghalt, és bizonyára a paradicsomba jutott. Dzsamila ezután Mohamed prófétára gondolt, aki azon a sorsdöntő éjszakán a „legtávolabbi mecsettől" a mirádzs, azaz létra segítségével fölhágott egészen a megszentelt „hetedik mennyországig". Az az ígért paradicsom, amely csupa gyönyörűség, sokkal többet ér, mint bármi ezen a világon. A lány padlóig nyomta a gázpedált, és a megnyomorított autó előrelódult. A vadászpuska és a pisztoly egyszerre dörrent. Az egyterű szélvédője berobbant. A jármű azonnal levágódott az útról a gyepre, és egy fának rohant. Fölrikoltott az autó kürtje. A zsaruk odafutottak, és óvatosan kinyitották a vezetőülés melletti ajtót. Dzsamila véres feje a volánon nyugodott, tágra nyílt szeme már semmit sem látott. Ahogy a rendőrök hátraléptek, valami papír libbent ki az egyterűből. Az egyikük lehajolt érte. – Mi az? – kérdezte a társa. – Búcsúlevél? A férfi megnézte, vállat vont, és kollégája kezébe nyomta. – Nem tudok kínaiul. A valójában arab szöveget Dzsamila írta. A halála pontos napját és óráját adta meg.

57. fejezet Carter Gray szótlanul ülte végig a helikopter utat Washingtonba. Hemingway nem próbálta háborgatni a gondolatait; neki is bőven volt min töprengenie. Az NHK-nál szálltak le, és Gray kimászott a helikopterből. – Hazamegy, miniszter úr? – kérdezte Hemingway. – Az elnök eltűnt – nézett rá hitetlenkedve Gray. – Vár a munka. Bevonult az NHK központjába, miközben a helikopter ismét a levegőbe emelkedett. Hemingway a fejbeszélőjén utasította a pilótát. Tyler Reinke megismételte a kapott parancsot, és nyugat felé fordultak. Hemingway lepillantott a helikopter padlójára. Kétarasznyival alatta, a raktérben békésen aludt James Brennan elnök. Néhány órán belül a világ legtávolabbi zugában is legalább nagyjából tudomást szereztek arról, ami a pennsylvaniai kisvárosban, Brennanben történt. A titkosszolgálat azonnal életbe léptette a kormányzati működés folytonosságát biztosító tervét, a külügyminiszterrel bezárólag gondoskodott a helyettesítési rangsorban szereplő személyek védelméről. Az alelnök, Ben Hamilton az Egyesült Államok alkotmányának huszonötödik kiegészítése értelmében átvette a legfőbb közjogi méltóság teendőit. Első ízben fordult elő, hogy ezt az elnök elrablása miatt kellett foganatosítani. Az újonnan fölesketett megbízott elnök nem ugrált örömében. Mindenekelőtt lekapta a tíz körméről a titkosszolgálat igazgatóját. Ezután a Fehér Házba hívatta valamennyi hírszerző szolgálat vezetőjét, és felelősségre vonta őket, amiért semmit sem tudtak az egyértelműen rendkívül kiterjedt tervezést és élőerőt követelő akcióról. Hamilton közismerten az elnöki székre pályázott. Nyilván úgy gondolta, az emberrablás nemcsak az országnak okoz kárt, hanem valószínűleg az ő számára is kedvezőtlen, hogy ilyen körülmények között foglalja el a legfelső posztot. Ezután aznap estére az ovális irodába rendelte Carter Grayt. Meg nem erősített, de teljesen egybehangzó hírek szerint Gray magától értetődő természetességgel fogadta a nyakába zúdított szóáradatot. Miután Hamilton befejezte, Gray nyugodtan megkérdezte, most már hozzáláthat-e, hogy megkeresse és épségben visszahozza az elnököt. Újdonsült főnökének válasza a hírforrások szerint, akik az igen vastag falakon át is hallották, nem tűrt volna nyomdafestéket. Adelphia és a teve klubosok Brennanból visszatérvén Kate invitálására a kocsiszínben gyűltek össze. Adelphia továbbra is elszörnyedt arcot vágott. Kate egy pohár vizet meg hideg borogatást hozott neki, az asszony azonban a kezére meredve ült, és lassan rázta a fejét. – Alex jól van – mondta Kate –, de nem engedtek be hozzá, csak telefonon beszélhettem vele néhány percet. – Biztosan kikérdezik – vélte Reuben. – Az események kellős közepébe került. Talán látott valamit, ami segíthet. – Mi mit láttunk, ami hasznos lehet? – kérdezte Stone. – Rengeteg lövöldözést, halottakat és égő kocsikat – sorolta Caleb. – Meg azt, hogy elvitték az elnököt – tette hozzá Milton. – De már előtte is történt vele valami baj – mondta Caleb. – Láttam az óriástévén. A mellét tapogatta. – Szívroham? – vetette föl Reuben. – Lehetséges – felelte Stone. – Na és arabok lövöldöztek – egészítette ki a helyzetképet Reuben. – Az egyikük kezéből kicsavartam a fegyvert, mielőtt lepuffantották. – Határozottan összehangolt támadást hajtottak végre – jegyezte meg Stone. – Ez még a legnagyobb káoszban is világosan látszott. Lövészek, azután önmagukat fölgyújtók, majd újabb lövészek. Célzott tűzvezetés szervezett hullámaiban. – Legalább az elnöki limó ki tudott szabadulni – vetette közbe Kate. – Még ha az elnököt végül elrabolták is. – Igen, de az elkövetők valószínűleg azt akarták, hogy a limuzin elszökhessen – húzta alá Stone. – Miután elvágták a gépkocsioszlop többi részétől. – Miltonra nézett, aki veszettül klimpírozott a laptopján. – Semmi újság, Milton? – Csak annyi, hogy megerősítették az elnök eltűnését, és heves tűzharc zajlott le a brennani Irgalmas Kórház előtt. – Irgalmas Kórház – ismételte elgondolkodva Stone. – Ha az elnök rosszul lesz, kórházba kell vinni. Ez az előírt eljárás.

– És fölgyújtották a mentőautót – mondta Kate. – Az is a tervhez tartozott – válaszolta Stone. Caleb végignézett a társaságon. – Akkor most mi legyen? – Okvetlenül beszélnünk kell Alexszel. Látnia kell azt a filmet – mondta Kate. – Most biztosan nagyon elfoglalt – figyelmeztette Reuben. – Amint hazamegy, meglátogatom – mondta Kate. – Tudom, hogy szeretne segíteni. Stone azonban korántsem tűnt annyira magabiztosnak, mint a lány. A titkosszolgálat székházának válságközpontjában lázas munka folyt. Bár hivatalosan az FBI vezette a nyomozást, a titkosszolgálat nem óhajtott kimaradni ebből az ügyből. Alex Ford felkötött karral, zúzódott oldalán ragtapasszal, tüdejében még most is perzselő érzéssel immár tizedszer számolt be élményeiről, azután őt is tájékoztatták a legfrissebb fejleményekről. – Elfogtuk a kórházi biztonsági őrt – mondta a titkosszolgálat igazgatója, Wayne Martin. – A mentőautóban ülő másik két férfi tűzharcban életét vesztette, de ezt a mocskot elkaptuk. – És az elnök úr? – kérdezte aggódva Alex. – Nyoma veszett. Úgy gondoljuk, másik járműre rakták át. Egy Dzsamila Szelim nevű nő szerepet játszhatott a dologban. Gyermekgondozóként dolgozott egy házaspárnál, Franklinéknél. Megkötözte Franklinnét, és magával vitte a gyerekeket. Később elengedte őket, de amikor megpróbálta elgázolni az intézkedő rendőröket, lelőtték. – Ez hogyan függ össze az elnökkel? – kérdezte egy másik ügynök. – Úgy véljük, a gyerekeket használta föl, hogy átjusson az útzáron. Egy dada három sivalkodó kisgyerekkel nem a leggyanúsabb tétel. – Nekem még így sem világos – jegyezte meg az iménti ügynök. – Amikor a rendőrök átvizsgálták a nő autóját, a hátsó részében titkos rekeszt találtak. Ezt réz- és ólomlemezzel bélelték ki, nagyjából az elnökével egyező méretű felnőtt férfi körvonalai mentén, ezenkívül egy oxigéntartály fért bele, amely később elő is került. Franklinné elmondta, hogy a dada nagyon feldúltan fogadta közlését, miszerint az asszony meggondolta magát, és elmegy az ünnepségre a fiaival. Ez jókora homokszemet lökött volna a gépezetükbe, ezért semlegesítenie kellett Franklinnét. – A pasas beszélt? – kérdezte Alex. – Mármint a biztonsági őr. – Ezt a nyomozati vonalat az FBI vette át – felelte rosszkedvűen Martin –, de az ujjlenyomatait lefuttattuk, és semmi eredmény. – Igazgató úr, ez a fickó nem újonc. Nem hiszem, hogy ez az első bevetése – mondta Alex. – Egyetértek, de gondolom, eddig nem csípték el. Alex most föltette a rettegett kérdést. – Mennyi a halottak száma, igazgató úr? Martin furcsán nézett rá. – Az ünnepség helyszínén és a városban összesen huszonegy terrorista vesztette életét. – Úgy értem, a mieink közül. Martin körbepillantott a teremben ülőkön. – Ez nem publikus, és mindaddig nem hozzuk nyilvánosságra, amíg nem tudjuk kiokoskodni, mi a nyavalya folyik. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nincs emberveszteségünk. Alex fölugrott, és az igazgatóra nézett. – Mi az istenről beszél? Csak úgy hullottak az emberek mindenütt. Ott voltam, láttam őket, a szentségit. Ez valami politikai kozmetikázó kamuzás? Mert ha az, akkor messziről bűzik! – Hátrébb az agarakkal, Alex! – felelte Martin. – Tudom, hogy erős fájdalomcsillapítókat kapott, de akkor se beszéljen velem így, fiam! Alex mély lélegzetet vett, és visszaült. – Voltak veszteségeink, igazgató úr. – Valóban lelőtték a mieinket, több mint huszonötjüket, plusz vagy tizenöt egyenruhást. És Bellamy doktort. – Martin hatásszünetet tartott. – De kábítólövedék terítette le őket. Valamennyien fölépültek. Így válik érthetővé, hogy az orvlövészek átjutottak a fémdetektorokon. A fegyverek és a nyilacskák több komponensű anyagból, fémalkatrészek nélkül készültek. – Ismét elhallgatott. – Amit most mondok, az nem kerülhet ki a teremből. A jelen lévő ügynökök mind egymásra néztek. – Kábítópuskát használtak? – kérdezte vonakodva Alex. – A kórházban nem kábítónyilacskákat lődöztek. Igazi golyókkal tüzeltek. – A másik két ügynökbe, akit ott találtunk, kábítónyilacskát lőttek. Azután igazi lőszerrel tartották távol az erősítést. Noha páholyból célozhattak, és a piacon kapható legjobb mesterlövész-karabélyt használták, egyetlen embert sem találtak el éles lőszerrel. Szemtanúk szerint csak a mieink közelébe lőttek. Tűzfüggönyt vontak a kórház elé, hogy visszatartsák az embereinket. Ez most már világosnak tűnik. Minden arra vall, hogy egyetlen gyilkos lövést sem adtak le, jóllehet a mieink azt mondták, rengeteg alkalom kínálkozott volna. Egy percig sem állítom, hogy értem a dolgot, de pillanatnyilag ezek a tények. – Nálam éles lőszert használtak – nyúlt sebesült karjához Alex. – Gratulálok, maga az egyetlen. Azt hiszem, nem számítottak rá, hogy bejut a kórházba, és összezavarja a terveiket.

– Nyilvánvalóan nem eléggé zavartam össze őket. – Egyetlen ügynök sem tehetett volna többet – nézett a szemébe Martin. Alex nem méltányolta ezt az elismerést. – Kétségkívül az volt a terv – folytatta az igazgató –, hogy a rendes biztonsági kontingens nélkül terelik a kórházba az elnököt. Jól ismerték az eljárásrendünket, a módszereinket, és ellenünk fordították. Úgy véljük, az a tény, hogy egyáltalán nem tettek kárt a biztonsági erőinkben, jó jel az elnököt illetően. Könnyűszerrel megölhették volna. – Tehát valószínűleg váltságdíjért tartják fogva, méghozzá nem csak pénzért – mondta egy másik ügynök. – Ez a valószínű forgatókönyv – hagyta helyben Martin. – Isten tudja, mit fognak kérni. – De minek vesződtek annyit azzal, hogy ne öljenek meg bennünket, igazgató úr? – kérdezte bosszúsan Alex. – Elvégre az effélék pontosan ezt művelik: gyilkolnak. Vegyük szeptember 11-ét, a Colé rombolót, a központi pályaudvart. Most meg nem ölnek, csak lemészároltatják magukat. Ebben semmi logika sincs. – Egyetértek, semmi logika sincs benne. Úgy látszik, ismeretlen terepen járunk. – Martin távirányítót vett a kezébe, és a falra függesztett nagyképernyős plazmatelevízióra célzott vele. – Most készítettük be ezt a videót. Szeretném, ha mindannyian végignéznék. Ha bármi furcsát látnak, sikítsanak! A tévé életre kelt, és Alex figyelte, amint a brennani borzalmas események kibontakoznak. Háromszor nézték meg, és bár néhány ügynök tett észrevételeket, nem találtak semmi szembeötlőt. Világosan érzékelték, hogy a terroristák nagyon szervezetten és fegyelmezetten ténykedtek. – Kiiktatták a mentőautót, és Bellamy doktort is, hogy kezelés végett egyenesen a kórházba kelljen vinnünk az elnököt – mondta Martin. – Ezután egy kamionnal meg egy ledöntött víztoronnyal eltorlaszolták az erősítés útját. Baromi ravasz. Szerencse, hogy amikor Reaganre lőttek, nem ezekkel a fickókkal kerültünk szembe. Ót maroknyian vitték kórházba. Ha valaki ott vár rájuk, pillekönnyű célpontnak bizonyultak volna. Ami azt jelenti, hogy mostantól változtatnunk kell a módszereinken. – De az elnök valóban betegnek látszott – mondta Alex. – Emlékszem, hogy a melléhez kapott. Amikor a kórházhoz értünk, azt mondta, mindjárt meghal. Ellenőriztem a pulzusát, és normálisnak tűnt, de nem vagyok orvos. – A kórházi személyzet elmondása szerint egy ottani doktor befecskendezett neki valamit, és elvesztette az eszméletét – tette hozzá Martin. – Nem számíthattak arra, hogy magától rosszul lesz, és az Irgalmas Kórházba megy – mondta Alex. – Ezt az ünnepségen kellett előidézniük. – Helyes, de nem tudjuk, hogyan csinálták. – Talán kábítópuskával olyan nyilacskát lőttek belé, ami rosszullétet provokált – szólalt meg egy másik ügynök. – Ez elképzelhető. És a kábítópuskák nem is csapnak nagy zajt, viszont az első lövéssorozatig senki sem látott fegyvert. Százszor is végignéztük a filmet. Az elnök egyszer sem rezzen meg, nem mutatja jelét, hogy bármiféle lövés érte volna. Még a kábítónyilacska becsapódásakor is jelentkezik valami fizikai reakció. – Ez most jött, igazgató úr – lépett be ebben a pillanatban Jerry Sykes valami irattal. Martin elolvasta, és fölnézett az embereire. – A brennani kórház jelentette, hogy öten keresték föl a kórházat légzőszervi panaszokkal és szívroham tüneteivel. Elküldték a személyleírásukat és egyéb adatokat. Valamennyiüket ellátták, de a leletek semmi rendellenességet sem mutatnak. – Valamiféle biológiai ágenst juttathattak a levegőbe – vetette föl Sykes. – És csak az elnökre meg még néhány emberre hatott? Ez hipergyönge ágens lenne – kétkedett Martin. Alex tekintete a tévéképernyőre tapadt. – A kórházban kezelt öt ember egy nemzeti gárdista, két idősebb férfi, egy fiatal nő meg egy idős asszony? – Ezt meg honnan a fenéből tudja? – nézett föl a dossziéból Martin. – Tekerjük vissza, és játsszuk le lassítva azt a részt! – mutatott Alex válaszul a képernyőre. Mindannyian figyelték, amint Brennan lekezelt a kordonnál állókkal. – Ez az, itt álljunk meg! – kiáltotta Alex. Martin kimerevítette a képet. – Nézzék a férfi kezét! – bökött Alex a nemzeti gárdista művégtagjára. – Az műkéz, Alex – mondta Sykes. – Pár ügynök a kordonnál észrevette. – Igen, én is láttam – bólogatott Alex. – A jobbját, vagyis a protézist nyújtja kézfogásra. És láthatjuk, hogy Brennan még öt emberrel fog kezet. Most mehet tovább! A nemzeti gárdista szalutált az elnöknek. – Álljunk meg! – mondta Alex. – Tessék, a bal kezével tiszteleg. Illetve a bal kampójával. Egy kéz meg egy kampó? – Talán éppen várja, hogy a másik is elkészüljön – felelte türelmetlenül Martin. – De miért jobbal fog kezet és ballal tiszteleg? – Én balkezes vagyok, viszont a legtöbb ember jobbkezes – magyarázta Sykes. – Ezért mindig jobbal fogok kezet, de néha ballal tisztelgek. Hát aztán?

– Na jó, lát valaki valamit? – kérdezte Martin. Alex tovább tanulmányozta a kezet. – Rá tudunk közelíteni a fickó kezére? Martin és Sykes ferde szemmel néztek rá. – Próbáljuk már meg a kedvemért! Nem úgy tűnik, mintha bárki más észrevett volna valamit – mondta Alex. Martin addig nyomta a zoomoló gombot, amíg a mesterséges kéz majdnem az egész képernyőt be nem töltötte. – Ezt figyeljék! – mutatta Alex. – Micsodát figyeljünk? – csattant föl Martin. – A nedvességet a fickó tenyerén. – Az izzadság – nézett értetlenül Alexre Sykes. – Meleg volt az idő, Alex. – Ja, tényleg meleg volt. De a műkezek nem annyira szoktak izzadni. – A büdös életbe! – ordított föl Martin a képernyőre meredve. Nem sokkal később, ahogy az emberek kifelé indultak, Martin megállította Alexet. – Nincs miért szégyenkeznie, Alex. Az a helyzet, hogy maga baromi nagy hős. – Ezt nem gondolja komolyan – mondta Alex. – És én sem gondolom.

58. fejezet Huszonnégy óra telt el, és a pánikba esett Amerika továbbra is várta, hogy hírt kapjon eltűnt elnöke felől. A nemzeti gárdista címét lenyomozták, de mire odaértek, a férfi rég eltűnt. A kórházba fölvett páciensekről megállapították, hogy bőrön át fölszívódó, nagy hatású szintetikus hallucinogén anyagtól szenvedtek. A leletek kimutatták, hogy ez szívrohamszerű tüneteket, részleges bénulást és halálfélelmet okoz. Azonosításába CIA-s kutatókat és technikusokat is bevontak. A CIA-sek sietve tájékoztattak mindenkit, hogy ők persze soha senkinél nem alkalmazták a szert, de bezzeg Amerika ellenségei, na azok a gazemberek bizonyára igen. Örömhírként szolgált azonban, hogy a vegyület nem halálos, és hatásai egészen könnyen ellensúlyozhatóak meglévő készítményekkel. A jelek szerint a kordonnál állók az elnöki kézfogás révén érintkeztek az anyaggal. Brennan központjában, egy gépkocsijavító műhelyben még egy holttestet találtak, akiben Alex fölismerte a kórházi mentőautó sofőrjét. A javítóműhely tulajdonosának, egy amerikai üzletembernek nem sikerült a nyomára bukkanni. A ballisztikai vizsgálat kiderítette, hogy a halott férfiból eltávolított golyót ugyanabból a fegyverből lőtték ki, amelyik Alexet sebesítette meg. Miután a lövedék súrolta a titkosszolgálatos karját, a fa lépcsőkorlátba ágyazódott. Ez a tény, valamint a kórház és a javítóműhely közelsége erősen arra mutatott, hogy az átrakás a mentőautóból Dzsamila Szelim egyterűjébe a műhelyben zajlott le. Az elnököt nyilván ismét áthelyezték, talán egy további járműbe, amellyel kicsempészték a területről. Hamilton megbízott elnök több beszédet intézett az amerikaiakhoz, hogy megnyugtassa őket: az ország helyzete szilárd, vezetése zavartalan, és bárki követte is el ezt a szörnyűséget, súlyos büntetésben fog részesülni. Követelte, hogy akármiféle terrorista csoport rabolta el James Brennant, azonnali hatállyal sértetlenül bocsássa szabadon, mert különben az Egyesült Államok a gaztett megtorlásául kíméletlenül megsemmisíti az elkövetőket és mindazon államokat, amelyek segítséget nyújtanak nekik. Az elnökrablás azonban egyértelműen lesújtotta az Egyesült Államokat. Az árfolyamok zuhanni kezdtek, az emberek nem mertek kilépni az utcára, az ország megdermedt. Az sem használt a közhangulatnak, hogy muszlim szélsőségesek fölszólították az emberrablókat: öljék meg Brennant, ha eddig nem tették, és mutassák be a holttestét a világnak. A fegyveres erőket és a Hadászati Légi Parancsnokságot (HLP) 2-es védelmi készültségi szintre helyezték, ami addig összesen egyszer, az 1962-es kubai rakétaválság idején fordult elő. Még a szeptember 11 —i események is csak VKSZ 3-as szintet gerjesztettek. Katonai szakértők arra figyelmeztettek, hogy a dolgok alakulásától függően akár a legmagasabb, l-es harckészültségi szintig is fajulhat a helyzet. Akkor aztán bármi megtörténhet. A hírszerzési szektor minden eszközt igénybe vett az emberrablók kilétének megállapítására. Diplomáciai tudakozódás is folyt az összes csatornán. A Pentagon pedig ugrásra készen várta a célpontot, hogy bevethesse csúcstechnikás fegyvertárát. – Nem pöcsölünk tovább ezekkel – jelentette ki egy altábornagy a fegyveres testületeket felügyelő szenátusi bizottság egyik tagjának. – Egyetlen bakancs sem lép a földjükre, nehogy legyen kire lőniük. Csak rakétákat zuttyantunk a nyakukba, és búcsút mondhatnak a szaros kis életüknek. A szenátor nem vitatkozott ezzel a hozzáállással. Az ügy még tovább szította az iszlám világ és Amerika között amúgy is fölfokozott feszültséget. Bár egyetlen terrorista szervezet sem vállalta magára a felelősséget, a Brennanben lemészárolt terroristák egytől egyig közel-keletiek voltak. Megdöbbentő, de tény, hogy amikor ujjlenyomataikat egyéb adatokkal együtt lefuttatták az NHK roppant, átfogó rendszerében, semmit sem találtak. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az USA hírszerző közössége egyetlen bájtnyi információval sem rendelkezik ezekről az elkövetőkről, mégis úgy látszott, hogy ez a helyzet. Pillanatnyilag azonban az illetékesek zöme nem erre az anomáliára koncentrált. Egyszerűen vissza akarták szerezni az elnöküket. És választ vártak a kérdésre, hogy miként fordulhatott elő egyáltalán ilyesmi. Az elnökrablás másnapján késő este Kate Adams bekopogott Alex Ford manassasi házának ajtaján, miután telefonon ismételten eredménytelenül hívta. Odabentről bánatos gitárdallamok hallatszottak, majd elnémult a zene, és Kate közeledő léptekre fülelt. – Ki az? – Szia, Alex, Kate vagyok. Alex borotválatlanul, kócosan nyitott ajtót. Szakadt farmerban, piszkos pólóban és mezítláb állt a küszöbön. Kate látta, hogy a szeme véreres, és alkoholt érzett a leheletén. A férfi jobb kezében fekete spanyolgitárt tartott. – Nem hívtál vissza. Nagyon aggódtam – mondta a lány. – Bocs. Nem értem rá – felelte kurtán Alex. Kate a hangszerre meredt.

– Hogy tudsz játszani lőtt sebbel a karodon? – Minek felkötni, ha van Jack Daniel's? – Bejöhetek? A férfi vállat vont, félrehúzódott, és becsukta az ajtót Kate mögött. – Csodálkozom, hogy nem lepték el az utcát a híradós furgonok. – Eddig nem hozták nyilvánosságra a nevemet. Csak egy titkosügynök vagyok, aki elcseszte, és hagyta, hogy elrabolják az elnököt. Alex a nappaliban ültette le a lányt. A kis helyiséget igencsak szellősen bútorozták be. Kate úgy látta, olyan kopár, mintha valaki éppen be- vagy kiköltözne. Egyetlen részlet nem illett a képbe: egy polcon több száz röviditalos pohárka sorakozott. – Mindenhonnét elhoztam egy kupicát, ahová őrzővédő szolgálatra osztottak be. – A lány odafordult, és látta, hogy Alex őt figyeli. – Nem sok mutogatnivaló ennyi év után, igaz? – Kínos csönd támadt. – Mit iszol? – kérdezte azután a férfi. – Nem olyan erősét, mint amit te. Alex fölállt, és kisvártatva egy pohár jeges kólával tért vissza. – Ugye nem whisky? – kérdezte óvatosan Kate. – Nem, abból épp most fogytam ki. Érdekes, tegnap még egy egész üveggel volt. – Na és mi a terved? Itt gubbasztasz, agyoniszod magad, miközben Johnny Cash-balladákat játszol? – Az is egy terv – mondta egykedvűen a férfi. – Nem valami jó. – Tudsz jobbat? – Megígérted, hogy találkozol Oliverrel meg a többiekkel. – Ja persze, a Teke Klub – felelte szórakozottan. – Nem, Teve Klub. – Mindegy – kezdte újra pengetni a gitárját. Kate körülpillantott a szobában, és tekintete egy fotón állapodott meg. Kezébe vette. A képen látható hórihorgas, sovány, cserzett arcú férfi dús, fekete haját tupírozva fésülte hátra. Szája szögletéből cigaretta fityegett, kezében gitárt tartott. A lány Alexre sandított, aki feszülten figyelte. – Édesapád? – Az utánozhatatlan Freddy Ford, alias „Turbó Spéci". – Mint a Johnny Cash-szám? Amúgy nem kimondottan őrá hasonlít. – Tényleg nem. Inkább az idősebb Hank Williamsre. Kate visszatette a képet, és körülnézett. – Nem valami lakályos otthon, mi? – kérdezte Alex. Kate látta, hogy tekintete változatlanul rászegeződik. – A titkosszolgálati munka nem nagyon segíti az otthonteremtést – jegyezte meg a férfi. – Nyugi, nem a pénzedre hajtok – mosolyodott el a lány. – Az jó. Visszaült, a kóláját kortyolgatta. – Találkoznod kéne Oliverrel, Alex. Ne felejtsd el, hogy elraboltak egy nőt. – Akkor az FBI az illetékes, bár azt hiszem, pillanatnyilag egy másik emberrablással van elfoglalva. – Ok benned bíznak. – Nézz rám, Kate! – mutatott önmagára a férfi. – Ha eltűnne a nővéred, tényleg azt szeretnéd, hogy én foglalkozzak az üggyel? – Azt. – Nem kell a púder. – Ne csináld, Alex! Találkozol velük? – Nem! – Miért nem? – Nem tartozom magyarázattal se neked, se másnak, az istenit neki! Kate letette a poharát, és fölállt. – Sajnálom, hogy így látod. Kifelé indult, de Alex megfogta a vállát, és visszafordította magához. – Elcsesztem, Kate – mondta egyszerűen. – Nem teljesítettem a feladatomat. – Az nem a te hibád. Majdnem megöltek. – Nem, csak beetettek, mint egy pancser kezdőt. Az a közel-keleti biztonsági őr merő véletlenségből kicsámpázik a kórházból. Szíves örömest kockáztatja az életét, hogy nekem segítsen, én pedig hagyom, hogy a szemétláda elsétáljon az Egyesült Államok elnökével! – Nem hagytad, hogy elsétáljon. Rájöttél, miben sántikál. – Persze, kábé hatvan másodperces késéssel, és az én szakmámban ez nem üti meg a mértéket. – Alex a falnak támaszkodott. – Emlékszel, mit mondott nekem Clint Hill, Kennedy testőre? – Azt, hogy ne akard követni a példáját, mert ő elvesztette az elnökét. – Úgy van. És most már pontosan tudom, hogy értette.

59. fejezet Carter Gray alig aludt Brennan eltűnése óta, fáradozásai eredményeként mégsem sokat tudott fölmutatni. Harminchat órával az elnök elrablása után az NHK egyik tárgyalóasztalánál ült. Vele szemben pedig székhez láncolva, két markos őr felügyelete alatt az a férfi, aki csak a hivatalos okmányaiban szereplő Faríd Sáh névre hallgatott. Gray tudta, hogy ez pusztán a kóbor apácák megtévesztésére szolgál, a Sáh fölötti ellenőrzést pedig főként azért sikerült kicsikarnia az FBI-től, mert számottevő kompromittáló adatokkal rendelkezett a Nyomozóhivatal igazgatójáról. – Faríd Sáh Indiából – mondta Gray. – De maga nem indiai. – Apám indiai volt, anyám Szaúdi. Anyámra ütöttem – felelte halkan a fogoly. Sebesült karját az oldalához ragtapaszozták. Nem köthették föl, nehogy ezáltal hatékony öngyilkos segédeszközt adjanak a kezébe. – Hindu-muszlim vegyes házasság? – Meglepődne, milyen sok akad egymilliárd ember között. – És pontosan hogyan került Indiából Amerikába? – Amerika a lehetőségek hazája – hangzott a homályos válasz. – A muszlimok újabban hindukat toboroznak terroristáknak? – Az iszlám hitet gyakorlom. Bizonyára megfigyelték, amint a zárkámban a szalát-ot végeztem. – Tudja, Sáh úr, valahonnét ismerős nekem. – Úgy tapasztaltam, hogy az amerikaiak zömének mindannyian egyformának látszunk. – Én nem tartozom az amerikaiak zöméhez. És pontosan hogyan szerzett biztonsági őri állást a kórházban? A fogoly lesütött szemmel hallgatott. – Na és kik ezek az emberek? – tett fényképeket az asztalra Gray. – A családtagjai? Semmi válasz. – A képek a lakásáról valók, tehát vélhetőleg tudja, kiket ábrázolnak. Érdekes. Mindegyiknek a hátán dátumok olvashatók arabul. Úgy tűnik, születési és halálozási dátumok, valamint egyéb adatok. – Gray fölmutatta egy kamasz fiú fotóját. – Róla az áll itt, hogy tizenhat évesen halt meg. Az iraki-iráni háborúban. A fivére? Melyik oldalon esett el? Hát maga melyik oldalon harcolt? Gray nem várt válaszra, tudta, hogy úgysem kap. Fölemelt egy másik képet, ezúttal egy nőét. – Eszerint ez az asszony Irak úgynevezett „első amerikai lerohanása" alatt vesztette életét. Feltételezem, hogy az első öbölháborúra céloz, amikor Irak rohanta le Kuvaitot, az Egyesült Államok pedig Kuvait segítségére sietett. Ez itt a felesége? Maga Szaddam Huszein oldalán harcolt? További hallgatás. Gray újabb képet vett a kezébe, egy tizenéves lányét. Megfordította és elolvasta: – „Irak második amerikai lerohanásakor ölték meg." A lánya? – A fogoly változatlanul a kezét bámulta. – Mindezeket az embereket, a családját és a barátait háború meg felkelés során vesztette el; előbb muszlimok harcoltak muszlimok ellen, azután muszlimok amerikaiak ellen. Erről szól ez az egész? – hajolt közelebb Gray. – A bosszúállásról? Gray lassan összeszedegette a fotókat, és bólintott az őröknek. – Nemsokára visszajövök – mondta a fogolynak, miközben fölállt. Akkor majd szépen mindent elregél nekem. Másnap reggel sajtóhíresztelések nyomán végre tájékoztatták a nemzetet, hogy a terroristák kábítópuskát használtak Brennan elnök elrablásakor. Ez egyetlen amerikai életét sem követelte, bár sérüléseket számosan szenvedtek, amikor fejvesztve menekültek az ünnepség helyszínéről. A legvelősebben a New York Times főcíme tette föl a kérdést: „Csak önmagukat akarták megölni az öngyilkos merénylők?" A Washington Post kommentárja azon elmélkedett, pusztán az-e erre a magyarázat, hogy az igazi fegyvereket leleplezték volna a fémdetektorok. Azt azonban senki sem tudta megindokolni, miért használtak kábítópuskát a kórházi orvlövészek is. A New York Post főcíme fogalmazott a legnyersebben: „Mi az ördög folyik itt?" Amerikában és szerte a világon az utcákra is átterjedt az erőszak. Világossá vált: csupán idő kérdése, hogy valami nagyobb horderejű történjen. Ugyanaznap délelőtt a Fehér Ház újabb sokkoló híreket kapott. Valamennyi amerikai országos televízióhálózathoz jelzés érkezett az al-Dzsazírától, hogy rövidesen leadják az emberrablók váltságdíj-üzenetét, amely most jutott el az arab hírtévéhez. Az al-Dzsazíra képviselői azt állították, az anyag megdöbbentő kijelentéseket tartalmaz. Előzetesen senki, még a megbízott elnök sem kaphatott másolatot. Az emberrablók nyilván azt kívánták, hogy a kormányzat ugyanakkor értesüljön a részletekről, amikor a nagyközönség.

Hamilton megbízott elnök ennek kapcsán rögtönzött válasza, amennyiben a tévé egyenesben sugározza, sorozatos kisípolásra szorult volna, és a médiahatóság hivatalos elmarasztalását vonja maga után szalonképtelen szóhasználata miatt. De hát mit tehetett? Összehívta a kabinetjét és katonai vezérkarát a közlemény meghallgatására. – Honnan a fenéből tudhatjuk, hogy ezek az emberek tényleg fogva tartják-e Brennant? Lehet, hogy az egész csak hanta – figyelmeztetett a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Valóban – értett egyet Joe Decker védelmi miniszter, a kabinet nagy tisztelettel övezett tagja, aki mindig gondosan fölkészült, és teljes erőbedobással vett részt a politikai játszmákban. Emellett olyan emberként tette ismertté magát, aki nem habozik megnyomni a gombot, hogy beindítsa Amerika monstruózus hadi gépezetét. A Brennan-kormányzat rendíthetetlen oszlopává vált, akire a mostani válság folyamán Hamilton erősen támaszkodott. Hamilton papírlapot vett elő a zsebéből. – Ezt néhány perce továbbították a hírhálózatok a Fehér Házba. A váltságdíj-követelő levél melléklete. – Mi van benne, elnök úr? – kérdezte Decker. – Az, hogy ezek a nukleáris kódok, amelyeket Brennan elnök magánál tartott. Meg kell erősítenünk, hogy helytállóak-e. A kódok persze már nem érvényesek. Decker védelmi miniszter két perc múlva gyors konzultáció és egy ellenőrző telefonhívás után gyászos arccal nézett körül a teremben. – Ezek azok. A jelenlévők mind maguk elé meredtek, s kerülték egymás tekintetét. Valamennyien ugyanarra gondoltak. Bármit kérnek is az emberrablók, szinte bizonyos, hogy az olyasmi, amibe az Egyesült Államok nem egyezhet bele. Ez pedig sajnos megpecsételi a szerencsétlen James Brennan sorsát. A falra szerelt plazmaképernyőn komor hírolvasó jelent meg. Hamilton szavakba öntötte a körülötte összegyűltek kimondatlan gondolatait: – Esküszöm az élő Istenre, hogy ha ezek a nyomorultak filmre veszik Jim Brennan lefejezését, kő kövön nem marad odaát. A veterán híradós személyiség zaklatottnak látszott, de gyorsan olvasni kezdett. Először is Amerika és a világ többi országa ismerje el, hogy az iszlám nagy vallás, és részesítse illő tiszteletben. Másodszor, minden dollár után, amelyet az Egyesült Államok akár Izraelnek, akár Egyiptomnak juttat, adjon egy dollárt Palesztina gazdasági fejlesztésére. Harmadszor, az összes szövetséges katonát vonják ki Irakból és Afganisztánból, bár ENSZ-csapatok maradhatnak. Negyedszer, Afganisztánban számoljanak föl minden szövetséges katonai támaszpontot. Ötödször, a Közel-Keleten valamennyi külföldi magán olajérdekeltséget adjanak át annak az országnak, amelyben a szóban forgó olajérdekeltségek találhatók, az Afganisztánon áthaladó kőolajvezetéket is beleértve. Hatodszor, a Közel-Keleten működő bármely külföldi vállalkozást arab többségi tulajdonba kell helyezni, és a következő két évtizedben a teljes üzleti nyereséget a térségbeli beruházásokba kell visszaforgatni. Hetedszer, az Egyesült Államok és szövetségesei állapodjanak meg abban, hogy nem törnek más szuverén államra, hacsak nem az adott nemzet hadereje részéről éri őket kifejezett támadás, vagy pedig hitelt érdemlően bizonyítják, hogy az a nemzet az Egyesült Államok vagy szövetségesei elleni terrorista merényletet támogatott. Nyolcadszor, az Egyesült Államok tartózkodni köteles attól, hogy óriási hadereje felhasználásával saját képére formálja a világot. Kilencedszer, ismerjék el, hogy a Közel-Kelet számos bajának oka a Nyugat eltévelyedett külpolitikája és gyarmatosító nyerészkedése. A követelésjegyzék felolvasása közben még borúsabbá vált a hangulat a fehér házi teremben. – A régi fals nóta! – csattant föl egy tábornok. – Kicsit csalódott vagyok, hogy nem képesek újat kitalálni. – Nem hajolhatunk meg a zsarolás előtt – szögezte le Hamilton, és megerősítést várva nézett körül. – Semmiképpen sem – értett egyet a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Világos, hogy nem – tette hozzá Decker. Az asztalnál ülők jegyzetelgetni kezdték a várható eseménysornak megfelelő hivatalos tálalást. A tábornokok és tengernagyok eközben az egyik sarokban a katonai válaszlépést vázolták föl. – Várjunk egy pillanatot, emberek! – szólalt meg Andrea Mayes külügyminiszter asszony, az elrabolt elnök bizalmas barátja. – Ne írjuk le sitty-sutty Jim Brennant! A pentagonos csoport döbbent hitetlenkedéssel meredt rá. – Komolyan azt képzeli – fortyant föl az egyikük –, hogy ezek csak úgy visszaadják nekünk? Indulatok szabadultak el az asztal körül, aminek mennydörgő hang vetett véget. Mindenki az asztal egyik végén ülő Carter Gray felé fordította a figyelmét. Bár legyőzhetetlenségének nimbuszából sokat veszített, még így is tiszteletet parancsolt. – Talán meghallgathatnánk a folytatást – mutatott a képernyőre. A terem elcsöndesült. – Most új szakasz következik – mondta a hírolvasó a papírt szorongatva. Megköszörülte a torkát, és belekezdett. – „Azok a civilizált országok, amelyek önkényesen, golyókkal és bombákkal szereznek érvényt akaratuknak, közönséges terroristák, és nincs joguk ahhoz, hogy megfosszanak más országokat ugyanettől a

kiváltságot. Aki karddal irányít, sokszor kard által vész el." – A hírolvasó ismét szünetet tartott. – Most érkeztünk az üzenet legbizarrabb részéhez, bár őszintén szólva, híradós pályám harminckét esztendeje folyamán az eddig történtekhez foghatóan hihetetlen eseménysort sem láttam. A férfi harmadszor is elhallgatott, mintha kellő súlyt kívánna adni a pillanatnak. – A fene vigye el! – bömbölte Decker. – Nyögje már ki, az isten szerelmére! A híradós folytatta a felolvasást. – „Akár teljesülnek ezek a követelések, akár nem, mához egy hétre James Brennan elnököt sértetlenül szabadon bocsátjuk, biztonságos helyen hagyjuk, és haladéktalanul értesítjük az illetékes szerveket, hogy elszállíthassák. Mindazonáltal fölszólítjuk a világot, fogadja teljes komolysággal ezeket a követeléseket, ha egyáltalán azt óhajtja, hogy igazán megvalósulhasson a szalám." Ez arabul „béké"-t jelent – tette hozzá sietve. A fehér házi csoport lenyűgözve bámulta a képernyőt, az arcokon döbbenet és félelemmel vegyes tisztelet tükröződött. – Mi a nyavalyát mondott? – kérdezte Hamilton. – Azt mondta, hogy még ha nem teljesülnek a követelések, akkor is sértetlenül szabadon bocsátják Brennan elnököt – felelte érces hangon Gray. – Baromság! – dühöngött Decker. – Ezek mindnyájunkat agyalágyultnak néznek? Nem – gondolta Gray –, nem hiszem, hogy mindnyájatokat agyalágyultnak néznek. – Ez képtelenség – mondta mérgesen a védelmi miniszter. – Szeretném tudni, hol verbuválták az embereket, akik összehozták ezt a balhét. – Több mint egymilliárd muszlim él a földön – nézett rá megvetően Gray. – Hírszerzési adatok azt mutatják, hogy közülük százezrek készek meghalni az ügyért. A muszlimok buzgón követik hitüket, és szó nélkül megteszik, amit kérnek tőlük. Komolyan azt hiszed, olyan nehéz húszat találni, aki hajlandó ilyen körülmények között föláldozni az életét? Komolyan azt hiszed? – ismételte meg a kérdést. – Most háborút viselünk ellenük, Joe. Ha még csak nem is ismered az ellenségedet, tisztelettel megjegyzem, hogy a Védelmi Minisztérium nem a legalkalmasabb a feladatára. – Honnan a nyavalyából veszed a... – kezdte Decker, de Gray félbeszakította. – Helyesebb lenne, ha inkább azt kérdeznénk magunktól, ki tervelte ki ezt a cselszövést. Mert erősen kétlem, hogy az általam ismert terrorista szervezetek bármelyike. Ez pedig azt jelenti, hogy valaki más is szabadon garázdálkodik. Valaki mást kell keresnünk.

60. fejezet A megdöbbentő követelések után Carter Gray újult céltudatossággal tért vissza munkájához. Mivel az NHK nyilvántartásában nem szerepelt Faríd Sáh, azon morfondírozott, hol másutt kutasson. Kínálkozott az FBI automatikus ujjlenyomatazonosító rendszere, bár Gray szinte biztosra vette, hogy ott nem talál Faríd Sahot. Senki sem választ olyan álnevet, amelyhez priusz tapad. És ahogy előre sejtette, az AULAR adatbázisában folytatott keresés sem járt eredménnyel. Ezután Gray helikopteren átröppent Pennsylvaniába, Brennanbe. A városban ideiglenes hullaházat létesítettek, ahol Gray az összes holttestet megszemlélte. Az Irgalmas Kórház orvosának teteme ismerősnek tűnt, de semmi több. Gondot okozott, hogy az NHK számítógépes nyilvántartásában tárolt fotók öt-tizenöt éve készültek. Ennyi idő alatt rengeteget változhat az ember. Gray ezután fölkereste a névadó ünnepség színhelyét, az autójavító műhelyt, a kórházat, végül pedig a bérházat, amelyből az orvlövészek sakkban tartották a rendőröket. Az NHK főnökének nem támadt egyéb gondolata, mint hogy csodálta a terroristák kifinomult szervezését. Ki hozhatta mindezt mozgásba? Ugyan ki? A hazafelé vezető helikopteres úton elővette a Sáh lakásából elhozott fényképeket. Az eszébe villant valami. Átirányította a helikoptert Langleybe. Amint odaért, átadta a képeket, valamint Faríd Sáh rendőrségi arcképfotóját a CIA igazgatójának, és megkérte, hogy haladéktalanul tudakozódjon az érintett személyek bármelyikének azonosítása érdekében. Aznap este az irodájában hívták Langleyből. A CIA-sek fölhajtottak egy arab informátort, aki fölismerni vélte a képeken látható egyik személyt. A fiatal lányt. Az informátor együtt harcolt Irakban a lány apjával, először egy Szaddam Huszein-ellenes földalatti mozgalom tagjaként, azután az amerikai megszállással szemben. Amikor az informátor meglátta Sáh fotóját, rögtön fölismerte benne a lány apját, noha a férfi külseje drasztikusan megváltozott. – Hogy hívták az apát? – kérdezte türelmetlenül Gray. – Adnán er-Rími – felelte a CIA igazgatója. – De ez nem stimmel. Az az ember már meghalt. Ezt Gray is elismerte, megköszönte a segítséget, és letette a telefont. Azonnal belépett az adatbázisba, előhívta er-Rími nyilvántartási fotóját, és egybevetette a képet a magát Faríd Sahnak nevező férfi jelenlegi „pofalemezével". Bár mutatkozott némi hasonlóság, ez még a kopaszra nyírt fejet, leborotvált szakállat és némi testsúlyváltozást figyelembe véve sem ugyanaz az ember volt. A titokminiszter hátradőlt karosszékében, és íróasztalára ejtette a fotót. Az NHK adatbázisát meghamisították, fényképeket és ujjlenyomatokat cseréltek ki. Patrick Johnsont fizették le, hogy elvégezze ezt, azután megölték. Most mindez értelmet nyert, de hová jutott vele Carter Gray? Ezek szerint ezt az egész nyavalyás háborút fogyatékos hírszerzés segítségével vívta. Ez minden katasztrófán túltett: a legsúlyosabb szakmai kudarcot jelentette, amelyet Gray valaha átélt. Kilépett a szabadba, és leült a szökőkút melletti padra. Amíg a nyugtató vízcsobogást hallgatta, fölnézett az NHK létesítményére, a világ legnagyszerűbb hírszerző hivatalára. Tudta, hogy a jelen esetben semmi hasznát sem veheti. Ez belső akció volt. A terroristákat gyilkoló, majd „feltámadó" terroristákra vonatkozó korábbi gyanúja igazolódott. De ki az áruló? És milyen mélyre terjedt a hűtlenség? Carter Gray most a rendelkezésére álló hatalmas erőforrások dacára igencsak egyedül érezte magát. Tom Hemingway hosszú lábát maga alá húzva, behunyt szemmel ült a betonpadlón. Pulzusa és légzése annyira lelassult, hogy első ránézésre nem is volt nyilvánvaló, egyáltalán él-e. Miután fölállt, fürgén végigment a folyosón, és belépett egy másik helyiségbe. Kulccsal kinyitott egy súlyos ajtót, áthaladt rajta, majd ugyanúgy egy másikon is. Egy kicsiny fülke priccsén falhoz láncolt kézzel-lábbal Chastity Hayes feküdt. Egyenletes lélegzetvétele mutatta, hogy alszik. Hemingway otthagyta a nőt, és átment egy másik helyiségbe, ahol másik, sokkal fontosabb foglya szintén kényelmesen aludt. Hemingway egy ideig az ajtóban állva figyelte Brennan elnököt, és elmerengett a történteken. Amikor mindenki erőszakot várt, Hemingway megmutatta a világnak, mi az önmérséklet. Amikor mindenki azt képzelte, újra a muszlim elvakultság sztereotípiája ismétlődik meg, történelmi léptékű csavart labdát adott föl a világnak. Mégsem teljesen precedens nélkülit. Gandhi egy egész földrészt változtatott meg az erőszakmentességgel. Az amerikai Dél embertelen faji elkülönítését végül ülősztrájkok és békemenetek győzték le. Fordítsd oda a másik orcádat is! – ez volt Hemingway régi-új útja. Mert enélkül nem látott mást, csak két, számára oly sokat jelentő világ elkerülhetetlen pusztulását. Hemingway sokáig tépelődött, mennyit áruljon el az araboknak a küldetésről. Vajon engedelmeskednek-e a parancsoknak, ha tudják, hogy egyetlen ellenségük sem leli halálát? Végül mégis úgy döntött, hogy ha azt kéri

tőlük, haljanak meg ezért az ügyért, akkor teljes tájékoztatást kell kapniuk. Így helyes. Az emberek tehát abban a pennsylvaniai városkában abban a tudatban áldozták föl az életüket, hogy ellenségeiket nem fenyegeti veszély. Ennél bátrabb tettet Hemingway sohasem látott. Az órájára nézett. Rövidesen újabb üzenet jut el a világhoz, és megjelöli, hol engedik szabadon az elnököt. Ez nem kevésbé megdöbbentően hat majd, mint a legutóbbi közlemény. Kate a temetőgondnoki lakban találkozott a Teve Klubbal, és beszámolt arról, hogy kudarcot vallott Alex Fordnál. – Alex önmagát hibáztatja azért, ami az elnökkel történt – sóhajtotta. – Mivel jól megismertem az évek során, nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve – felelte Stone. – Önérzetes ember, aki nagyon komolyan veszi a munkáját. – A túltengő önérzet olykor hátrányossá válhat – jegyezte meg Kate. – Mindenesetre kifutunk az időből – szólt közbe Milton, és bekapcsolt komputere képernyőjére mutatott. – Lassanként eldurvul a helyzet a nagyvilágban. – A többiek körétömörülve bámulták a számítógépen felvillanó híreket. – Bár az emberrablók közleményükben azt állították, hogy el fogják engedni Brennant, az erőszak kezd fékezhetetlenné válni – magyarázta Milton. – Világszerte muszlimokat bántalmaz és gyilkol a csőcselék. A muszlimok pedig visszavágnak. Kuvaitban rajtaütöttek öt amerikain, és lefejezték őket. Irak pedig újra teljesen destabilizálódott. – Most aztán még a mérsékeltebb iszlám elemek is arra buzdítják a Brennant fogva tartókat, hogy súlyos árat csikarjanak ki érte Amerikától – tette hozzá Stone. – Az egyik csoport arra szólítja föl az emberrablókat, hogy a szabadonbocsátásáért cserébe atomfegyvereket követeljenek – mondta Caleb. – Istenem, széthullik az egész világ. Miért nem tudnak az emberek nyugton ülni, könyveket olvasni, és kedvesen bánni egymással? Reuben fölvonta bozontos szemöldökét erre a naiv kérdésre. – Az amerikai haderő csőre töltött, csak a tűzparancsra vár. – Ez totális háborút okozhat az iszlám világgal – vélte Caleb. – Egyesek talán háborút akarnak – mondta Stone. Carter Gray talán azt akar. – És ha az elnököt elengedik... – vetette föl Kate. – Az nem feltétlenül számít – válaszolta Stone. – Annyira megosztott a világ, hogy egyetlen szikra elég a végső ütközet kirobbantásához. – De vajon ki tudjuk-e nyomozni a tettest? – kérdezte a lány. – Mármint mi? – rökönyödött meg Reuben. – Az ki van csukva. – Tévedsz, Reuben – vágott közbe komoly arccal Stone. Mindannyian ránéztek. – Alex Ford egyszer meglátogatott itt; talán elérkezett az ideje, hogy a Teve Klub viszonozza a látogatást. Carter Gray végigment az NHK elszigetelt fogdablokkjának folyosóján. Biccentett az őröknek, akik félrehúzták a cellaajtót. – No, Mr. er-Rími, beszélgessünk? – kérdezte diadalmasan Gray. A testes fogoly nem válaszolt, fejére húzott takaróval feküdt az ágyon. Gray intett az őröknek. A két férfi vállon ragadta er-Rímit, és megpróbálták fölhúzni. – A francba! – káromkodta el magát az egyikük. Elengedték er-Rímit, aki a betonpadlóra zuhant. Gray berontott, a mozdulatlan testre meredt. Az arab szájából ragtapaszvégek kandikáltak ki. Bepólyált karjáról tépte le a kötszert, gombóccá gyűrte, és a takaró alatt megfullasztotta magát. Már kihűlt. Gray a sarokban fölfüggesztett videokamerára nézett. – A pasas ragtapasszal megnyuvasztja magát, maguk meg semmit sem vesznek észre! Idióták! Adnán er-Rími cellájába hajította a dossziét. A szétrebbenő fotók a holttestre szállingóztak. Ahogy Gray dúlva-fúlva elvonult, a hulla üveges tekintete szinte követni látszott a titokcsászár döngő lépteit. Ha egy halott képes lenne ilyesmire, Adnán er-Rími bizonyára mosolygott volna. Fél órával később Gray helikoptere a Fehér Háznál szállt le. Mérsékelt örömmel nézett elébe a Hamilton megbízott elnökkel való találkozásnak. Úgy döntött, mindjárt az elején túlteszi magát a nehezén. Gray és Hamilton sosem álltak közel egymáshoz. Brennan régi politikai harcostársaként Hamilton leplezetlen nemtetszéssel figyelte a bensőséges kapcsolatot, amely Brennant a titokügyi miniszteréhez fűzte. Ráadásul mindmostanáig fájó pontot jelentett, hogy az elnök Grayt, nem pedig őt hívta a névadó ünnepségre. Am éppen ez az esemény változtatta meg gyökeresen munkakapcsolatukat, így Hamilton kerekedett felül. Gray feltételezte, hogy új főnöke keresi az alkalmat a kirúgására, és az NHK vezetője nem szándékozott ilyen alkalmat adni. Beszámolt Hamiltonnak a fogoly öngyilkosságáról, de er-Rími igazi kilétéről nem tájékoztatta. Ezt a titkot sírba akarta vinni magával. – Azt hiszem, elnök úr, mindazonáltal előrehaladást tettünk.

– Na ne mondja, és akkor ebből mi a jóistent tud kihámozni? – csattant föl Hamilton, s egy muszlim hírlapot mutatott. – Tud arabul, nem? – „Végre megfizetnek bűneikért" – fordította le hangosan a főcímet Gray. Hamilton egy másik újságot vett a kezébe. – Itt meg azt írják: „Talán az iszlám valóban képes a másik orcáját is odafordítani." Ez egy nagy példányszámú olasz napilapban jelent meg. Most, hogy az elnökünk isten tudja, hol van, a nemzetközi sajtó azt sejteti, hogy ez valahogy a mi hibánk. – Egy hosszú papírcsíkot emelt föl. – Az elmúlt húsz percben arról értesültem, hogy New Yorkban fényes nappal kirángattak a kocsijából egy muszlim taxisofőrt, és agyonverték. Képzelje, az az ember hat évig szolgált a hadseregben. A mi hadseregünkben! Rijadban pedig két amerikai olajmérnököt elhurcoltak a szállodájukból; néhány száz méterrel odébb kibelezve találtak rájuk egy sikátorban, lecsupaszított holttestükön „Halál Amerikára!" felirattal. És ez csak a legutóbbi a tízegynéhány efféle incidens közül, amiről ma kaptam jelentést. A Pentagon alig várja az utasításomat, hogy befűthessen valakinek atomilag, ami pedig a hírszerzőimet illeti, mintha mindent szereznének, csak híreket nem. Halványlila segédfogalmunk sincs, hová tűnt Jim Brennan. Merőn nézett Grayre, nyilvánvalóan valami suta választ szeretett volna hallani tőle, hogy rávethesse magát. Ben Hamilton ránézésre négy évet öregedett az emberrablás óta eltelt rövid idő alatt. Gray még nem látott olyan elnököt, aki ne őszült volna meg a Fehér Házban. A történelem e leglehetetlenebb foglalkozása a világ furcsa működése folytán mégis a legáhítottabbá vált. – Bárhogy történt is, ami történt, és bármit hord össze róla a világsajtó, kutyából nem lesz szalonna mondta Gray. – Ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, meg fogjuk találni a szükséges támadási lehetőséget. – Élve akarom visszakapni Jim Brennant! – csapott öklével az asztalra Hamilton. – A maga eddigi munkája fityiszt sem ér. Ez a dolog a maga őrizete alatt esett meg, és abszolúte felelőssé teszem érte. Egy koszos kis arab banda porig alázta az Egyesült Államokat. Ha az elnök nem ép bőrrel kerül vissza, maga nem a hazai hírszerző közösség feje többé. Világosan fejeztem ki magam? – Teljesen világosan – felelte szenvtelenül Gray. Tudta, hogy ez üres fenyegetés. A megbízott elnök semmi szín alatt nem engedhette meg magának, hogy ilyen válság idején leváltsa a hírszerzés főnökét. – De hadd húzzam alá, hogy jelenlegi külpolitikánkra való tekintettel az emberrablók egyetlen követelését sem vehetjük komolyan fontolóra, és nem várhatunk egy hétig az elnök szabadon bocsátására, nem mintha elhinném, hogy szabadon fogják bocsátani. Az amerikai nép nem tűrné el. Az erőszak pedig közben egyre inkább elvadul. – Hát akkor azt hiszem, önállóan kénytelen megkeresni Brennant – vetette oda Hamilton. Gray figyelmesen nézte ellenfelét. Sejtette, mit gondol, hiszen a politikusok oly átlátszóak. Ben Hamilton mindennél jobban kívánta ezt a posztot. Türelmesen eleget tett a kötelezettségeinek, kivárta, hogy Brennan leszolgálja a kétszer négy évet, azután majd őrá kerüljön a sor, viselhesse az amerikai koronát. Most megkapta a trónt, de vajon megfelelt a feladatnak? Gray szerint távolról sem. Ben Hamilton még alelnöknek sem volt méltó. – Elnök úr! – viharzott be váratlanul a kabinetfőnök, sarkában egy titkosszolgálatossal. – Ez most jött az al-Dzsazírától. Az emberrablók közzétették, hol bocsátják szabadon az elnököt. – Hol? – sürgette az asszonyt Gray. – Medinában. – Medinában! – kiáltott föl Hamilton. – Hogy a pokolban tudták kivinni Brennant az országból Szaúd-Arábiába? – Magángépen, magánreptérről – felelte Gray. – Nem is olyan nehéz. Hamiltonnak az arcába szökött a vér. – Milliárdokat költünk reptéri és határbiztosításra, ezek meg kisíbolják az elnököt az Egyesült Államokból a Közel-Keletre! Úgy meredt Grayre, mintha abban a szent pillanatban ki akarná rúgni. – Van benne logika – magyarázta gyorsan Gray. – Mekka után Medina a muszlim világ legszentebb városa. Hamilton a kabinetfőnökére nézett. – Lépjen érintkezésbe a Szaúdiakkal, és közölje velük, hogy amíg nem kapjuk vissza Brennant, ehhez az országhoz csatoljuk Medinát! – Grayhez fordult. – A térségbeli összes katonai és hírszerzési erőnket összpontosítsuk oda! – Rajta vagyok, elnök úr – mondta Gray, és fölállt. Szeretett volna minél előbb kikerülni a helyiségből. Szállok szolgálatára! – gondolta Gray, miközben kimenekült az ovális irodából.

61. fejezet Jack kapitány hátradőlt a foteljában, és igazán jó okkal vágott elégedett képet. Kezébe került a jelszó, amire szüksége volt ahhoz, hogy elindítsa végső tervét. A foglyuk a vártnál sokkal több kínzást bírt ki, bár észak-koreai kollégái igen szakavatottan végezték az efféle feladatokat. Végül mégis megtört; végül mindenki megtörik. Jack kapitány elolvasta az arab szöveget, és elmosolyodott. Lenyomozhatatlan, kiónozott telefonról kezdeményezett hívást. Folyékony, választékos arabsággal elmondta, amit kellett, azután használta a becses jelszót. Ez hitelesítette Jack kapitány közlésének forrását a másik fél számára, hogy azonnal továbbadják a világnak. Jack kapitány kikapcsolta a telefont, és öngyújtójával elégette a papírdarabot. Ha Tom Hemingway azt hitte, megdöbbentette a világot, most várhatott, amíg meghallja öreg barátja mondandóját. Joe Decker védelmi miniszter az íróasztal fölött Hamilton megbízott elnökre meredt. Az imént tájékoztatták őket az al-Dzsazíra révén kiadott közleményről, és majd szétvetette őket a düh. – Ez az egyetlen választásunk, elnök úr – mondta Decker. – Egyszerűen nincs oda fölvonultatható haderőnk, és őszintén szólva, még ha volna, akkor is egykettőre újabb Irakká változhatna. Ezt mindenáron el kell kerülnünk. Nem engedhetjük meg magunknak. Andrea Mayes, a magas, csontos, őszülő külügyminiszter asszony, aki eddig az ovális iroda hátsó felében álldogált, előrelépett. – Decker miniszter úr javaslata az atomsorompó egyezmény nyílt megsértése, elnök úr. Ezt nem tehetjük. – Dehogynem – erősködött Decker. – Hogyhogy? – kérdezte szigorúan Hamilton. – Az Egyesült Államok világosan kifejezésre juttatta, hogy bármiféle, akár biológiai, akár vegyi vagy nukleáris tömegpusztító fegyver vele szemben történő alkalmazása semmissé teszi az atomsorompó egyezmény megkötéseit a támadó ország vonatkozásában. – Na de Szíria nem támadott meg bennünket – vetette ellen Mayes. – A Saría Csoport vállalt felelősséget Brennan elnök elrablásáért. A Saría székhelye és pénzelője Szíria. A hazánk által korábban körvonalazott külpolitika értelmében ez azt jelenti, hogy Szíria igenis megtámadott bennünket a Saría Csoport révén, és valamiféle vegyi anyagot használt föl az elnök elrablásához. Bizonyítékaink vannak továbbá arra, hogy Szíria mostanában tömegpusztító fegyverek előállítását célzó programba kezdett. Noha Szíria egyelőre nem vetett be ellenünk tömegpusztító fegyvert, az USA nem köteles ölbe tett kézzel várni, hogy megtámadják. Ha ezt hozzávesszük ahhoz a tényhez, hogy elrabolták az elnökünket, és ezt most még a képünkbe is vágják, máris bőséges igazolást nyer az álláspontunk. Mayes hitetlenkedve rázta a fejét. – Szíria nem jelent veszélyt a tömegpusztító fegyverek kifejlesztése szempontjából. Az egy kurdok és arabok, szunniták és vallási kisebbségek között szétaprózott nemzet. – A mondottak egyike sem barátja a hazánknak – vágott vissza Decker. – Nem hiányzik nekik az a káosz és erőszak, amit Irakban látnak – mondta Mayes. – Kinek hiányozna? És nem vevők az általunk hirdetett demokráciára. Líbiát pénzzel támogatjuk, mert elvetette atomprogramját, pedig attól még diktatúra marad. A szíriai közvélemény nagyon is tudatában van kormánya fogyatékosságainak, és egyre hangosabbak az ottani ellenzéki csoportosulások. A kormány eltörölte a Muszlim Testvériség tagjaira kiszabott halálbüntetést. Egyéb kedvező jelek is mutatnak arra, hogy amerikai invázió nélkül is erősödik a szabadság. Megfog változni a kormányzás, de ehhez idő kell. – Mayes elhallgatott, és az elnökre nézett. – Négy éve ezt magyarázom Jim Brennannek. Az ilyesmi időigényes. Nem forgathatunk föl egyik napról a másikra egy ezeréves kultúrát. – A szíriai másként gondolkodó csoportok közül sokan kommunisták és más baloldaliak. Nem hiányzik nekünk már megint az az irány. Hamilton a Központi Hírszerző Iroda igazgatójára nézett, aki a kandalló előtt ült. – Egyetért Joe véleményével, Allan? – Nem a legnyerőbb dobás, de majdnem. – És semmi okunk rá, elnök úr, hogy az ENSZ-hez szaladgálással vagy koalíciófabrikálással vesztegessük az időt – tette hozzá gyorsan Decker. – Elvették az elnökünket, és vissza akarunk kerülni a vezetőülésbe. Ez pedig ide juttat bennünket, méghozzá gyorsan. El tudjuk intézni egyedül, és meg is kell tennünk. – Decker szeme szikrát szórt. – A fenébe, elnök úr, már elnézést, de mégiscsak a miénk a világ egyetlen szuperhatalma. Amondó vagyok, hogy most már járjunk is el eszerint. – És Jim Brennan? – kérdezte Hamilton.

– Ha még él, és mindannyian ezért imádkozunk, akkor valószínűleg ez az egyetlen esélyünk, hogy visszahozzuk. Hamilton átrágta mindezt. – Rendben, uraim – szólalt meg végül. – Hívják az országos tévéhálózatokat, haladéktalanul tegyenek adásba. Tájékoztatom a nemzetet. – Deckerhez fordult. – Isten segítsen nekünk, Joe, ha tévedünk. Amikor Alex Ford ajtót nyitott, Adams és a Teve Klub bámult vissza rá. – Hogy az a magasságos... – kezdte dühösen Alex. – Légy szíves, Alex! Beszélni szeretnénk veled. – Durva a helyzet, Ford ügynök – tette hozzá Reuben. – Nagyon durva. – Miről van szó? – kérdezte Alex. – Jelentős fejlemények történtek – felelte Stone. – Miféle fejlemények, Oliver? – Egy terrorista szervezet felelősséget vállalt az emberrablásért – vágott közbe Kate. – Idejövet a kocsiban hallottuk. – A Saría Csoport, amelyik egyértelműen Szíriához köthető – mondta Stone. – Hol a tévéd? – kérdezte Kate. – Az elnök két perc múlva beszédet mond. Alex betessékelte őket, és bekapcsolta a tévékészüléket. Perceken belül Ben Hamilton jelent meg a képernyőn vészesen komor arccal. Összegezte a helyzetet az országnak, majd így folytatta: – Amerika nagylelkű nemzet. Mindig kinyújtjuk a kezünket a rászorulók felé. Két világháborúban barátaink segítségére siettünk. Azok a háborúk azért folytak, hogy a világ szabad maradjon. Nem kétséges, hogy jóravaló, tisztességes nép vagyunk, amely arra használja a hatalmát, hogy világszerte terjessze a szabadságot. Ugyanakkor azonban nemzetünk megvédi magát, és visszavág, ha megtámadják. Nos, amerikai honfitársaim, most csakugyan megtámadtak bennünket. A szervezet, amely megtámadott, már meg is mutatta magát. A Saría Csoportot tagadhatatlan szálak kötik Szíriához, ahhoz az országhoz, amelyről régóta tudjuk, hogy Amerika és szövetségesei ellen tevékenykedő terrorista csoportokat dédelget. – Egy pillanatra elhallgatott. – Minden amerikai köztisztviselőt légi úton elszállítottunk Szíriából. Minden más amerikait, aki ismereteink szerint Szíriában tartózkodott, idejében figyelmeztettünk, hogy haladéktalanul hagyja el az országot. A Saría Csoport saját nyilatkozatában is elismerte, hogy az Egyesült Államok teljes joggal védi meg magát, ha támadás éri, és vág vissza minden nemzetnek, amely közreműködik abban a támadásban. És Amerikának nem fognak terroristák dirigálni. – Itt Hamilton hosszú szünetet tartott. – Ennélfogva, amerikai honfitársaim, a védelmi miniszterrel és a Pentagonnal folytatott tanácskozás után főparancsnoki minőségben az alábbi döntést hoztam. – A francba! – szakadt ki Alexből és Kate-ből egyidejűleg, mert tudták, mi következik. – Most mi közöljük követelésünket az emberrablókkal. – Hamilton újabb hatásszünet közben kihúzta magát. – Utasítottam katonai parancsnokaimat, hogy amennyiben James H. Brennan elnök ettől a pillanattól számítva nyolc órán belül nem tér vissza baj nélkül, haladéktalanul mérjenek korlátozott nukleáris rakétacsapást Szíria fővárosa, Damaszkusz ellen. Damaszkusz egyedül akkor kerülheti el ezt a sorsot, ha elnökünk a megadott időn belül sértetlenül visszatér honfitársaihoz. Ha Brennan elnök Medinában tartózkodik, akkor átadhatják az Egyesült Államok Szaúd-arábiai nagykövetségének, és ez esetben visszalépünk az atomcsapástól. Imádkozom, hogy az emberrablók azonnal teljesítsék követelésünket. Ha nem, akkor isten irgalmazzon Damaszkusz népének! Alkudozásnak, halasztásnak nincs helye. A Saría Csoport tagjai azt ígérték, sértetlenül adják vissza elnökünket. Tegyék ezt az Egyesült Államok által megszabott időn belül, különben Damaszkusz fog megfizetni égbekiáltó bűnükért. – Hamilton még egyszer szünetet tartott. – Isten áldja amerikai honfitársaimat, és isten áldja Amerikát! Ahogy az elnököt lekeverték, Alex nappalijában mindenki mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva ült. Amerikában és szerte a világon kétségkívül százmillió otthonban játszódott le ugyanez a jelenet. Kate elkínzott arccal nézett Alexre. – Ez a vég kezdete lehet. – Ha az, hát az – mondta nyugodtan Stone –, de azzal semmit sem érünk el, ha itt ülünk, amíg a gombafelhő meg nem jelenik Damaszkusz fölött. – Mi a nyavalyát tehetünk, Oliver? – kérdezte Alex. – Megkereshetjük az elnököt! – vágta rá Stone. – Hogyhogy? – hördült fel Alex. – Medinában van. – Nem hiszem, és remélem, hogy maga sem. Mutasd meg neki a DVD-t! – nézett Miltonra Stone. Milton fölnyitotta a laptopját. – Ford ügynök, ez az a videó, amelyik a házamban a betöréskor készült. – Mi az isten köze ennek bármihez is? – fortyant föl Alex. – Nem fogták föl, hogy nyolc óra múlva atomrakétát lövünk ki? – Nézd meg a filmet, Alex! – kérlelte Kate. Alex megadóan fölemelte a kezét, és lehuppant a padlóra, a laptop elé. – A jóistenit! – káromkodta el magát egy perccel később. – Ez Tyler Reinke és Warren Peters. NHK-sok.

– Sejtettük, hogy az NHK emberei – mondta Stone. – Miből sejtették? – Abból, hogy ők ölték meg Patrick Johnsont. Alex hátrahőkölt. – Miért ölték volna meg Johnsont? – Mert belepiszkált az NHK adatállományába. Halottnak tüntetett föl olyanokat, akik valójában nem haltak meg. És gondolom, valaki egy rakás pénzt fizetett neki ezért, de Johnson vérszemet kapott, vagy trehánnyá vált, vagy mindkettő. – Jól értettem: Johnson megváltoztatta az NHK nyilvántartását, hogy halottnak tűnjenek olyan emberek, akik valójában nem azok? – Szerintünk ezeket az embereket használták föl Brennanben – felelte Stone. – Az újságok azt írták, hogy az ott megölt arabok egyike sem szerepelt az NHK adatbázisában. Ez felfoghatatlan. Szerintem ezek az emberek lesterilezett eleven fegyverként szolgáltak Brennan elnök elrablásához. Amikor átkutattuk Reinke házát, fölfedeztük, hogy tetemes összegű kölcsönpénzt fektetett be azzal a várakozással, hogy a tőzsdei árfolyamok zuhanni fognak, ami most be is következett. – Azt mondja, ez az egész dolog tőzsdei pénzkeresésről szól? – kiáltott föl Alex. – Nem, ennél sokkal mélyebbre terjed – felelte Stone. – Van valami elképzelése, ki állhat emögött? – nézett a szemébe a titkosszolgálatos. – Valaki az NHK felső régióiban – kockáztatta meg Stone. – Mindenesetre magasabban, mint Reinke és Peters. – Hadd vessek még egy pillantást arra a videóra! Alex újra végignézte, amint Reinke, majd Peters megjelent a képernyőn. Ezután a fekete álarcos férfira mutatott, aki éppen leterítette a vagyonőrt. – Jól odavágott a fickónak – jegyezte meg. – Ellenőriznie kellett a pulzusát, hogy meggyőződjön róla, nem nyírta-e ki. Reuben váratlanul a szája elé tette az ujját, és a leengedett reluxájú, de nyitott ablak felé intett. Most már mindannyian hallották a lépéseket. Alex Stone-ra sandított, és szavak nélkül is azonnal értették egymást. Stone jelzett Reubennek, hogy kövesse a titkosszolgálatost. Miközben a többiek tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna, Alex előhúzta a pisztolyát, és hangtalanul kinyitotta a bejárati ajtót. Ő balra lépett ki, Reuben jobbra, és a ház háta mögé indultak. A következő percben kiabálás és dulakodás hallatszott, majd elült a lárma. Azután kinyílt a bejárati ajtó, és Alex vonult be. Mögötte Reuben cipelt valakit. Jackie Simpson nem a legvidámabbnak látszott.

62. fejezet – Mi a fenét keresel itt, Jackie? – mérgelődött Alex. A lány merőn nézte. – Egyfolytában hívogatlak, hogy a hogyléted felől érdeklődjek, de egyszer sem hívtál vissza. Hát ma este elugrottam ide személyesen, és úgy látszik, valami konspirációba botlottam. Mi folyik itt, Alex? Stone le sem vette a tekintetét Simpsonról. – Tulajdonképpen azt próbáljuk kiokoskodni, mi folyik az NHK-nál. – Tudom, ezt a részt hallottam. Meg hogy Reinke és Peters betörtek valakinek a házába. – Az ügynöknő Alexre nézett. – Ha tudsz valamit az elnök elrablásáról, azt közölnöd kell a titkosszolgálattal. Nagyon megütheted a bokádat, Alex, ha efféle információt tartasz vissza. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – vágott a szavába Stone. – Ki a fene maga? – mérte végig megvetően Simpson. – Oliver Stone – nyújtott kezet a férfi. – Hogy mondta? – kérdezte hitetlenkedve a lány. – Oliver Stone-nak hívják – szólt közbe Alex. – Ok meg a barátai, Reuben, Milton és Caleb. Kate Adamset már ismered. – Maga pedig Jackie Simpson, az alabamai Roger Simpson szenátor egyetlen gyermeke és Carter Gray titokminiszter keresztlánya. – Talán gond? – kérdezte hűvösen a lány. – Egyáltalán nem, de súlyos hiba lenne ebben a fázisban a hatóságokhoz fordulni, Simpson ügynök. – Idehallgasson, Oliver Stone vagy hogy hívják igazából, baromira azt csinálok, amit akarok. Zsaru vagyok, érthető? És... – És ritka intelligens zsaru – szakította félbe komoly tekintettel Stone. – Mivel pedig az, biztosra veszem, hogy már végiggondolta a nyilvánvalót. Simpson a szemét forgatta, de Stone továbbra is rászegezte a tekintetét, amíg a lány meg nem kérdezte: – Ugyan mi lenne az? – Ha nem tévedünk, és az NHK nyilvántartását meghamisították, az azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy terroristák serege mehetett Pennsylvaniába, Brennanbe, és sikeresen elrabolhatták az elnököt. Ez nem sok jót ígér se a keresztapjának, aki a szóban forgó hivatalt vezeti, se az édesapjának, aki a szenátus hírszerzési bizottságának elnökeként a hivatal működését felügyeli. Biztosra veszem, hogy egyiküknek sem kíván szakmailag ártani. Márpedig ha most a hatóságokhoz fordul, igen könnyen tönkreteheti mindkettejük karrierjét. Valamennyien feszülten figyelték, ahogy Jackie Simpson és Stone hosszasan farkasszemet néznek. Végül Simpson nem bírta tovább, és Alexhez fordult segítségért. – Mi a nyavalya folyik itt, Alex? Most mégis mit csináljak? – Ki akarjuk deríteni ezt az egészet, Jackie, és addig egy szót sem szólhatunk senkinek. Caleb az órájára pillantott. – Pontosan hét óránk és negyvenegy percünk maradt, hogy megtaláljuk Brennant, ezáltal megelőzzünk egy esetleges Armageddont. – Az akkor se lenne sok idő, ha szabad kezet kapnánk – mondta Reuben. – Te jószagú úristen! – kapta föl a fejét Alex. – Kezet! – Micsoda? – hökkent meg Kate. Alex a laptophoz kapott, s újra lejátszotta a DVD-t. – Ennél a résznél! – mutatta. – Itt ni, világosan látszik! Mindenki zavarodottan pislogott, mert Alex nem Reinkére, nem is Petersre bökött, hanem az álarcosra, aki leütötte a vagyonőrt. Stone értetlenül nézett rá. – Én csak egy maszkos pasast látok, Alex. Mi mást kéne? Alex kimerevítette a képet, és az ujjával mutatta: – Ezt! – A vagyonőr nyakát? – kérdezte Simpson. – Nem, a jobb kezet azon a nyakon – felelte Alex. – A pasas lehúzta a kesztyűjét, hogy kitapintsa a vagyonőr pulzusát. – Jó – vont vállat Reuben. – Hát aztán? Alex sóhajtott. – Nézd meg ezt a kezet, Kate! Ne mondd, hogy nem ismered föl! – Mit, egy kezet? Hülyéskedsz?

– Ahogy már mondtam, Kate, a kezek figyelése a munkámhoz tartozik. Ezt a kezet pedig ezer közül is megismerném. Egészen sajátos a jókora ízületeivel, és ennél vastagabb ujjakat sohasem láttam. – Lenyomott egy billentyűt, és a kép ráközelített a kézre. – A hüvelykujj körmének bal felső sarkában pedig ott egy háromszög alakú fekete folt. Korábban, amikor először láttam, azt hittem, valami furcsa tetoválás. – Korábban láttad? Miről beszélsz? Mikor láttad? – Amikor bemutattál Tom Hemingwaynek. Azután pedig amikor az NHK-ban találkoztunk vele. Kate tátott szájjal bámult a férfira, majd a képernyőre pillantott. – Azt mondod, hogy ez Tom Hemingway keze? – Semmi kétség. Számomra olyan a kéz, Kate, mint az ujjlenyomat. – Azt hiszem, Alexnek igaza van – szólalt meg Simpson. – Szerintem ez tényleg Hemingway keze. – Tehát ez a Hemingway rabolhatta el az elnököt? Miért? – kérdezte Stone. – Honnan a francból tudjam? – csattant föl Alex. – De azt talán kitalálhatjuk, hol tartják fogva. És Kate megadhatja a választ. – Én? – lepődött meg Kate. – Hogyhogy? – Említetted, hogy te meg Hemingway együttműködtök valami ügyben. – Úgy van. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, egy régi épületet érint a dolog. – Igen, a virginiai Washington közelében – felelte elgondolkozva a lány. – Azt hiszem, valaha CIA-s létesítmény volt, de már rég nem működik. Az NHK külföldi foglyok kihallgatóközpontjaként kívánta hasznosítani, azután Guantánamo, Abu Graib meg a Sóakna miatt az igazságügy sztornózta. Miért? – Mert úgy gondolom, ott tarthatják fogva Brennan elnököt. Mondj el mindent, amire emlékszel a témával kapcsolatban! – Nem szükséges – jelentette ki Stone. Mindenki feléje fordult. – Miért nem? – kérdezte Alex. – Mert én nagyon jól ismerem a helyet. – Tulajdonképpen kicsoda ez a pasas? – bosszankodott Simpson. – Nyugi, Jackie! – hallgattatta el Alex. – Tényleg tudja, hol az a hely, Oliver? – Virginiának azon a részén egyetlen régi CIA-épület van. – Ne már, Alex – tiltakozott Simpson –, csak nem kajálod meg ezt a szöveget? Alex nem is figyelt rá. – El tud vinni oda, Oliver? – El, de biztos, hogy el akar menni? – Az elnököt az én őrizetem alatt rabolták el, tehát minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy baj nélkül visszahozzam. – Az nem lesz könnyű. Nemcsak hogy jól álcázott létesítmény, de még úgy is tervezték, hogy igen csekély benti erő nagyon nagy kintit tudjon vég nélkül visszatartani. – Mi a túró az a hely? – kérdezte Reuben. – CIA-s kiképző központ volt a... különleges célokra. Alex az órájára nézett. – Tehát Washingtonból a virginiai Washingtonba megyünk. Ha azonnal indulunk, körülbelül két óra alatt odaérhetünk. – Egy kicsit több – igazította ki Stone. – A létesítmény jócskán félreesik a kitaposott úttól. – Miért nem vonjuk be az FBI-t? – kérdezte Milton. Stone a fejét rázta. – Fogalmunk sincs, milyen magasra terjed a korrupció. Ennek a Hemingway gyereknek mindenütt kémei lehetnek, akik leadják neki a drótot. – Azonkívül fogalmunk sincs, hogy tényleg ott van-e az elnök – tette hozzá Alex. – Ez csak megérzés. Nem vesztegethetjük a nyomozóhivatalosok idejét valamire, ami hamis nyomnak bizonyulhat. Az ég szerelmére, atomrakéta visszaszámolása folyik. – Mehetünk az én egyterűmmel. Abban mindannyian elférünk. – Felejtsd el! – nézett rá Alex. – Te nem jössz, Kate! – Akkor te sem mész – vágta rá a lány. – Maga nem mehet, Kate – avatkozott közbe Stone –, és Caleb meg Milton sem. – Mindenki feléje fordult, és már-már újból kitört a parasztlázadás, de fölemelte a kezét. – Azt a létesítményt nem hivatalosan Gyilok-hegynek becézték, és az elnevezés találó. – Egy pillanatra elhallgatott. – Alexet és Reubent odaviszem, de mást nem. – És hárman talán följuthatnak oda észrevétlenül – tette hozzá Alex. – Négyen – szólalt meg Simpson, mire mindenki ránézett. – Négy főben gondolkozzunk! – mondta dacosan Alexnek. – Én is titkosszolgálatos vagyok.

63. fejezet A Damaszkusz elleni rakétacsapás nem éppen irigylésre méltó feladatát a Tennessee atommeghajtású tengeralattjáró kapta. A százhetven méter hosszú, csaknem tizenhétezer tonnás, Ohio osztályú atomtengeralattjáró-támaszpontja a ballisztikus rakétákkal fölszerelt atlanti-óceáni atomtengeralattjáró-flotta többi egységével együtt a georgiai Kings Bayben található. Az Ohio osztályú atomtengeralattjárók az Egyesült Államok haderejének legfélelmetesebb harceszközei. Többszörös robbanófejű rakétái teljes készletével bármelyik ilyen tengeralattjáró önmagában egyetlen csapással eltörölhet a föld színéről bármely nemzetet. A Tennessee pillanatnyilag az Atlanti-óceán közepén, száz méterrel a víz felszíne alatt várakozott, bár legújabb generációs Trident II D-5-ös rakétáinak egyikével még georgiai anyakikötőjéből is elérhette volna Damaszkuszt. Egy csaknem harmincmillió dollárba kerülő D-5-ös tizenhárom méter hosszú, hatvan tonnát nyom, és legnagyobb hatótávolsága csökkentett hasznos teherrel tizenkétezer kilométer. A hangsebesség hússzorosára képes D-5-ös tízszer olyan gyors, mint a Concorde, és nincs a világon olyan sugárhajtású vadászgép, amely akár csak megközelíthetné ezt az iramot. Csupán egyetlen D-5-öst szándékoztak Damaszkuszra indítani, ez az adat azonban a tényleges tűzerőt illetően félrevezető. A D-5-ös hadászati konfiguráció hat önálló visszatérő hordozóeszközt tartalmaz, és ezek mindegyike egy W-88-as 475 kilótonnás termonukleáris robbanófejet rejt. Összehasonlításképpen: egyetlen W-88-as robbanófej messze meghaladja a történelem eddigi valamennyi háborújában fölhasznált valamennyi bomba összesített robbanóerejét, a második világháborúban Japánra ledobott két atombombát is beleértve. Noha a Tennessee fedélzetén szolgáló százötvenöt tengerész négy hete elhagyta a szárazföldet, a legénység értesült a legfrissebb eseményekről. A tengerészek tudták, mire kaptak parancsot, és mindegyikük betűről betűre teljesíteni szándékozott, még ha a legtöbbjük titokban táplált is félelmeket, hogy milyen útra tereli majd ez a világot. Számítógépeik képernyőjére meredve, újra meg újra átismételték ama kilövési procedúrát, amely igen könnyen gigászi háborúba taszíthatta a földet. Nem kis falat ez olyan csapatnak, amelynek átlagéletkora nem haladja meg a huszonkét esztendőt. Közben a Hamilton televíziós beszéde óta eltelt első órában az arab világ egyöntetűen kiállt testvérnemzete mellett. Szaúd-arábiai, jordániai, kuvaiti és pakisztáni diplomaták kétségbeesetten igyekeztek jobb belátásra bírni Amerikát. Mialatt megkezdték Damaszkusz kiürítését, más muszlim országok katonai parancsnokai és politikai vezetői arról tanácskoztak, mi a legjobb válasz, ha amerikai rakétatámadás éri Szíriát. Közel-keleti terrorista szervezetek mindenütt totális dzsihádra szólítottak föl az Egyesült Államok ellen, amennyiben csapást mér Damaszkuszra. E csoportok vezetői szerte a Közel-Keleten tervezni kezdték a megtorlást. Világos volt, hogy ha valóban atomrakétát lőnek ki Szíriára, a pusztítás messze felülmúl mindent, amit a világ valaha is tapasztalt. A több mint hatmilliós lélekszámával a bolygó legsűrűbben lakott városai közé tartozó Damaszkusz polgárainak csupán néhány százalékát menekíthették biztonságos helyre a megadott idő alatt. A többiekre az a sors várt, hogy az atomvillanás nyomán semmivé váljanak, miközben sugárzó gombafelhő emelkedik a levegőbe, majd beteríti a világ legrégebben folyamatosan lakott városát. Szíria meg a Saría Csoport azonnal hevesen tagadta, hogy felelős az emberrablásért. Ennek azonban nyugati körökben nem sokan adtak hitelt. A legutóbbi esztendő során a Saría Csoport jelentősen fokozta terrorista tevékenységét. Az al-Dzsazírának telefonáló személy pedig azt a bonyolult jelszót használta, amelyet az arab hírtelevízió hitelesítés céljából adott meg a Saríának. Ezt a jelszót folyamatosan változtatgatták, és csak a terrorista szervezet néhány magas rangú vezetője ismerte. A Saría Csoport azon kijelentései, amelyek szerint a jelenlegi jelszót ismerő egyik vezetője két hete eltűnt, nagyrészt süket fülekre találtak. Az ENSZ fölszólította Amerikát, hogy álljon el az atomrakéta kilövésétől, és rendkívüli diplomáciai csatornákon a világszervezet biztonsági tanácsának összes többi tagja megerősítette ezt a követelést. Az érintett kormányok egyike sem számított azonban arra, hogy az USA megmásítja szándékát. Izraelt riadókészültségbe helyezték. Vezetői jól tudták, hogy az ország a muszlim ellentámadás egyik első célpontjává válik. Ráadásul Szíria közelsége miatt a radioaktív porfelhő veszélye indokolta, hogy az izraeli miniszterelnök fölvegye a kapcsolatot Hamilton megbízott elnökkel a kérdés tisztázása végett. A zsidó állam Golán-fennsíki vízkészleteit csekély távolság választotta el a célterülettől. A bejrúti kormány is érintkezésbe lépett Washingtonnal, mivel Damaszkusz közel esett a libanoni határhoz. Washington szűkszavú válasza a két ország esetében egyformán hangzott: „Tegyenek meg minden óvintézkedést, amit szükségesnek ítélnek!" Az Egyesült Államok mindezen megkeresésekre ugyanúgy reagált: minden az emberrablókon múlik. Csak annyi a teendőjük, hogy sértetlenül visszaszolgáltassák James Brennant – vagyis az, amit egyébként maguk is ígértek –, és akkor a szíriaiak tovább élhetnek. Csupán annyi változott, hogy most az Egyesült Államok diktálja elnöke visszaadásának időzítését.

Hamilton megbízott elnök most épp a Fehér Ház ovális irodájában ült Decker védelmi miniszterrel, katonai vezérkarával, a nemzetbiztonsági tanács tagjaival, Mayes külügyminiszterrel és néhány más kormánytaggal. Carter Gray szembeötlően hiányzott a társaságból. Az atomfegyver bevetéséről hozott súlyos döntés láthatólag nyomasztotta Hamiltont; sápadt, beesett arcával úgy festett, mint valami gyógyíthatatlan beteg. Palackos ásványvizet kortyolgatott, hogy enyhítse gyomorégését, miközben tábornokai és tengernagyai fojtott hangon társalogtak. Decker kivált az egyik ilyen csoportból, és Hamiltonhoz lépett. – Elnök úr, átérzem döntése rendkívüli jelentőségét, de szeretném, ha tudná, hogy a kapacitásunk bőségesen elegendő. – Nem az nyugtalanít, Joe, hogy el tudják-e találni azt a tetves várost, hanem az, ami utána történik. – Szíria régóta terroristák melegágya. Damaszkuszban nyüzsögnek a volt Baasz párti nehézsúlyúak, akik csak az alkalomra várnak, hogy puccsot kíséreljenek meg Irakban. Jól ismert, hogy damaszkuszi mecsetek a mudzsahidok komoly kiképző állomásai. A szíriai félkatonai alakulatok pedig Irak egész szunnita háromszögében megtalálhatóak. Itt az ideje, hogy határozott vonalat húzzunk náluk a homokban. Ugyanúgy a dominóelv alapján, ahogyan Irakkal kezdve terjesztjük el a Közel-Keleten a demokráciát. A szíriaiakkal példát statuálunk, azután mindenki szépen beáll a sorba. – Jó, de mi a helyzet a radioaktív porfelhővel? – kérdezte Hamilton. – Bizonyosan továbbterjed némi sugárszennyezés, de Damaszkusz fekvése alapján úgy véljük, valamelyest mérsékelt marad. Hamilton fölhajtotta a vizet, és a papírkosárba dobta a pillepalackot. – Valamelyest mérsékelt marad a sugárszennyezés. Örülök, hogy maga így gondolja, Joe. – Elnök úr, helyes döntést hozott. Nem engedhettük, hogy ez a dolog megtorlatlanul maradjon. Különben ezek elszemtelenednének, még jobban megnőne a szarvuk. Megálljt kell parancsolni nekik. Újabb szárazföldi egységek felvonultatása pedig meghaladná haderőnk teherbíró képességét, és lehetővé tenné, hogy a szíriaiak ugyanolyan eredményes gerilla-hadviselést folytassanak velünk szemben, mint most az irakiak. Egyébként ha rájönnek, hogy nem a levegőbe beszélünk, el fogják engedni az elnököt. Ki sem kell lőnünk a rakétát. – Remélem, igaza lesz – állt föl Hamilton, és kinézett az ablakon. – Mennyi idő maradt? Decker azonnal a titkárára pillantott. – Hat óra, tizenegy perc, harminchat másodperc – válaszolta azonnal a titkár az előtte lévő laptopot tanulmányozva. – Újabb hír a Saría Csoporttól? – kérdezte Hamilton. – Csak annyi, hogy nincs náluk az elnök – mondta Andrea Mayes. A külügyminiszter most odalépett, és megállt a főnöke mellett. – És ha igazat mondanak, elnök úr? Ha tényleg nincs náluk? Talán valaki Szíriára akarja kenni a dolgot abban a reményben, hogy pontosan azt fogjuk tenni, amit teszünk. – Megengedem, hogy noha az al-Dzsazíra rendszeresen cseréli a hitelesítő jelszót, valaki esetleg mégis hozzáférhetett – vágott közbe Decker. – De a telefonáló olyan bizalmas részleteket közölt az emberrablásról, amelyeket csak az elkövetők tudhattak. Az a terrorista szervezet, amelyik ilyesmit művel, azt akarja, hogy a világ tudomást szerezzen róla. Sosem szokták másik szervezetre hárítani a felelősséget. Mindössze annyi történt, hogy a Saría Csoport azt hitte, nem fogjuk kijátszani a nukleáris adu ászt. Ezért táncolnak most vissza, ezért próbálnak mosakodni. A fejemet teszem rá, hogy a nyomorultaknál van az elnök! Hamilton merőn nézett Deckerre. – De ha mégsem, mi pedig a földdel tesszük egyenlővé Damaszkuszt? Megcsóválta a fejét, hátat fordított, és kibámult az egyébként szemet gyönyörködtető washingtoni nyáreste sötétjébe. A város utcáiról tiltakozók ezreinek hangja hatolt föl hozzá. A „Nem kell atom!" jelszó még a Fehér Ház vastag falain is áthatolt, az Egyesült Államok polgárai félreérthetetlenül adták vezetőik tudtára véleményüket. Hamilton azonban átlátta, hogy a már kimondott atomfenyegetést nem vonhatja vissza. Másként Amerika ezermilliárd dolláros nukleáris arzenálja egyetlen szempillantás alatt értéktelenné válik. Ahelyett, hogy részt vett volna az ovális irodabeli összejövetelen, amelyet a kiirtás küszöbére került hatmillió szíriai haszontalan „siralomházi virrasztásának" tartott, Carter Gray az NHK központjában maradt. Megállt Patrick Johnson gazdátlan fülkéjénél, és a számítógép sötét képernyőjére meredt. Gikszerek és lefagyások. És csiribí-csiribá! – élő, viruló terroristák szépen digitális sírjukba süllyedtek. Leült Johnson karosszékébe, és körülnézett a helyiségben. A férfi menyasszonyának, Anne Jeffriesnek a fotója még most is az íróasztalon állt. Gray a kezébe véve tanulmányozta. Kellemes külsejű nő. Majd talál valaki mást, akivel leélheti az életét. Abból ítélve, ami kiderült róla, Johnson kimagasló hozzáértéssel végezte a munkáját, de ez egy csúszómászó személyiségével párosult. Semmi esetre sem főzhette ki ezt a cselszövést. Tényleg elképesztően hatott a gondolat, hogy Amerika első számú hírszerző hivatalában valaki megszervez egy csapat állítólag halott muszlimot az Egyesült Államok elnökének elrablására. Most pedig a világ a globális dzsihád küszöbére került.

Gray már tüzetesen átvizsgáltatta az adatbázisokat. Semmiféle digitális nyom nem mutatta meg, ki módosíthatta az elektronikus nyilvántartást. Ez nem okozott meglepetést, figyelembe véve Johnson szakértelmét, és azt a körülményt, hogy közreműködött az adatbázis megalkotásában, sőt hivatásszerűen foglalkozott a rendszer hibáinak elhárításával. Jól tudta tehát, hogyan leplezze üzelmeit. De egyáltalán ki vette rá minderre (és fizette meg busásan, amit drága háza és autói tanúsítanak)? Gray még valamin töprengett. Hol van az elnök? Valahol viszonylag közel kellett lennie. Annak dacára, amit a témáról Hamiltonnak nyilatkozott, Gray egy pillanatig sem hitte, hogy James Brennan elnök Szaúd-Arábiában, Medinában van. Muzulmánok sosem vinnének oda keresztényt. Fölidézte a napot, amikor Jackie Simpson és az a másik ügynök az NHK-ba látogatott. Az ő két embere kísérte őket. Reynolds? Nem, Reinke. A magas, vékony. A másik alacsonyabb, testesebb volt. Peters. Úgy van. Hemingway akkor azt mondta, hogy ezeket állították rá a Johnson-gyilkosság nyomozására. Gray fölvette a telefont, és érdeklődött a két ügynök holléte felől. Meglepő választ kapott: ma este nem jelentkeztek szolgálatra. Újabb tudakozódásba fogott, és mivel az eredmény még inkább meglepte, eltűnődött, vajon eddig miért nem tette föl magának ezt a bizonyos kérdést. Azt közölték vele, hogy Töm Hemingway bízta a párosra Patrick Johnson halálesetének nyomozását. Gray legalább annyit tudott, hová ment most Hemingway. Nem sokkal az emberrablás után szigorúan fedett küldetésben a Közel-Keletre vezényelték, hogy utánanézzen, mit tud kideríteni. Hemingway önként vállalkozott a küldetésre. Ez idő szerint azonban nem lehetett kommunikálni vele. Meg kellett várni, hogy magától jelentkezzen. Hogy magától jelentkezzen. Gray a Johnson íróasztalán elhelyezett biometrikus olvasóra tette a tenyerét, és a rendszer azonnal hozzáférést engedett neki a halott ügynök számítógépéhez. Beütögetett egy parancsot, és igen gyorsan eredményre jutott. Tom Hemingway belépett Johnson számítógépébe. Gray megnézte az esemény digitális időbélyegzőjét, és megállapította, hogy akkor történt a dolog, amikor Hemingway fogadta Simpsont és Alexet. Valami azonban zavarba ejtette Grayt. Hemingway elvileg nem férhetett volna hozzá Johnson komputeréhez, ahogyan egyetlen más adatellenőréhez sem. A miniszter lassan fölemelkedett a székről. Erezte, hogy öreg már ehhez a munkához. Már nem képes felnőni a feladatokhoz. Hiszen az igazság egész idő alatt ott táncolt a szeme előtt. Következő kérdése magától értetődően merült föl. Hová? A válasz szinte azonnal adódott. Újra fölvette a telefont, és rendelkezett, hogy a helikoptere azonnal álljon indulásra készen, azután összehívott egy rajt leghűségesebb területi ügynökeiből. Kirobogott Johnson irodájából, és végigkocogott az NHK folyosóin. A zsigereibe mart a válasz, és zsigeri megérzései eddig nem sokszor vezették tévútra.

64. fejezet Alex Crown Victoriájával haladtak délnyugat felé a 29-es főúton. Alex és Stone ültek elöl, Simpson meg Reuben hátul. Alex az útitársára sandított. Miközben végső leszámolásra készült az elnök elrablásának értelmi szerzőjével, elgondolkozott, kik is alkotják fogolyszabadító különítményét. Egy újonc titkosszolgálatos, egy hatvan körül csámborgó nagydarab figura, akit Adelphia úgy jellemzett, hogy „a nadrágja se áll jól", és persze egy Oliver Stone nevű temetői dolgozó, aki a várható leszámolás kellemes hangzású helyszínére, a Gyilok-hegyre vezeti őket. És mindennek a tetejébe, ha csődöt mondanak, akkor a világ igen könnyen porrá és hamuvá válhat. Alex fölsóhajtott. Nekünk annyi. Körülbelül harmincöt perccel azután, hogy letértek a 29-es főútról a 21 l-es útra, megérkeztek a virginiai Washington városkába, Rappahannock megye székhelyére. Onnét Stone részletes útmutatásai alapján indultak a hegyvidékre, és hamarosan maguk mögött hagyták a civilizáció minden nyomát, ahogy az aszfaltot kavicsos, majd földutak váltották föl. Szinte hihetetlennek tetszett, hogy alig több, mint két órája kerekedtek föl a fővárosból, és nem sokkal jártak keletre a forgalmas 8l-es meg a 66-os szövetségi főút találkozásától. – Tulajdonképpen mi ez a Gyilok-hegy nevű hely? – kérdezte Simpson a hátsó ülésről. Stone tűnődő arckifejezéssel pillantott rá, majd kinézett a szélvédőn. – A következőnél forduljon jobbra, Alex, aztán álljon félre az útról! – Útról? – dohogott Alex. – Miféle útról? Már vagy harminc kilométer óta nem láttam rendes utat. Gajra ment a felfüggesztésem. Már jó ideje hegyek közt haladtak, és a sötétségből nem nézett vissza rájuk más, csak a sűrű erdő. Stone visszafordult Simpsonhoz. – Mint mondottam, a Gyilok-hegyen a CIA különleges kiképző központja működött. – Emlékszem, mit mondott. Engem az érdekelne, miért hívják Gyilok-hegynek. – Röviden azért, mert nem arra képezték ki az ügynököket, hogy finomkodjanak az emberekkel. – Úgy értsem, hogy egy szövetségi kormányhivatal gyilkosokat képzett ki? – horkant föl Simpson. – Ezt akarja mondani? – Oda álljon, Alex! – mutatott előre Stone. – Innentől gyalogolunk. Alex szót fogadott, lecsattintotta mágneses elemlámpáját a Crown Victoria ajtóoszlopáról, hátrament a csomagtartóhoz, és kiadogatta a felszerelést, többek között lőfegyvereket és éjjellátó műszereket. Reuben és Stone szakavatottan kezelték a fegyverüket. – Három menet Vietnamban, azután VHSZ – válaszolta Reuben a titkosszolgálatos kérdő tekintetére. – Kicsit tudok bánni a pisztollyal. – Az jó – bólintott Alex. Stone-ra nézett, aki épp a fegyverét ellenőrizte. – Boldogul vele, Oliver? – Megoldom – felelte halkan Stone. Valójában félve vett annyi év után ismét fegyvert a kezébe. – Arra az esetre, ha valamilyen okból elszakadnánk egymástól, mindenkinél itt a mobilja? – kérdezte Alex. – Idefönt nemigen lesz térerő – jegyezte meg Reuben. – Mihelyt pedig bejutunk a létesítménybe, minden telefonos kapcsolat megszakad – figyelmeztetett Stone. – Réz- és ólompajzsot építettek be. – Hurrá – fintorgott Alex. – Rendben, Oliver, mutassa az utat! Elindultak a fák közé. – Gondot okoznak valakinek a barlangok? – kérdezte Stone, ahogy a hegyoldalban egy üreg nyílásánál állította meg a csapatot. – Nekem komoly gondot okoz, ha eltévedek és meghalok valamelyikben – felelte Alex. – Attól nem kell félni, de helyenként elég passzentosak a járatok. – Mennyire passzentosak? – érdeklődött bizonytalanul Reuben. – Nem vagyok éppen törpenövésű. – Elférsz – nyugtatta meg barátját Stone. Alex a koromfekete lyukba meredt. – Ez az építmény bejárata? – Nem hivatalos bejárat, de a hivatalosakat feltehetőleg őrzik – válaszolta Stone. – Na jó, szorosan a nyomomban! Előrevilágított a lámpájával, és belépett. Simpson maradt utoljára, és nyilvánvalóan nem nagyon örült, hogy így alakult a helyzet. A háta mögé lesegetett, megborzongott, és követte a többieket. A zegzugos járatokban némi időt vett igénybe a tájékozódás. Két helyen lehullott törmelék torlaszolta el az utat, ezt el kellett takarítaniuk, több másik szakaszon pedig mászva jutottak át. A nyikorgó, meg-megreccsenő dúcolat nagyobb sietségre ösztönözte őket.

Aknához jutottak, amelynél elnagyolt kéz- és lábkapaszkodókat vájtak a sziklába. Stone ment előre. Miután fölért, lámpája fekete sziklafalat világított meg. A megkopogtatott szikla azonban üreges hangot adott. Végigtapogatta, majd óvatosan nekifeszült, mígnem a fal engedni kezdett. Alex is fölkapaszkodott, és segített neki, így hamar hátratolták a falszakaszt. Mindannyian bebotladoztak a résen. A fal, amelyet betoltak, valójában deszkából készült, csak a hátoldalát kőutánzatúra festették. A belső oldalához polcot rögzítettek. Stone visszalökte a helyére. – Azt hiszem, most már nem árt, ha mindenki készenlétben tartja a fegyverét – suttogta. – Nem tudjuk, milyen közel járhatunk valakihez. Előrehaladás közben körülnéztek az impozáns méretű térben. Mintha negyven évet visszaugrottak volna az időben: a rozsdamentes falakra még hamutartókat is szereltek. Néhány másodperce lépkedtek ott, amikor valahonnét erőteljes zaj visszhangzott, mire Stone kivételével mindenki összevissza kapkodott a fegyverével. – Csak madarak – magyarázta. – Valahogy bejutottak. A régi időkben is előfordult ilyesmi. Szavaitól maga is megdermedt. A régi időkben. Ez olyan ártatlanul hangzott, mintha kedves alma materébe tért volna vissza öregdiák-találkozóra. Ez a hely tizenkét hónapig szolgált az otthonául. Életének egy esztendejét szentelte heti százhatvannyolc órában az emberölés legprecízebb és legrafináltabb módjainak elsajátítására. Fiatalemberként jeleskedett ebben a környezetben, ezzel a feladattal. A katonai kommandósnak nem okozott különös nehézséget, hogy a CIA-hez vezényelték. Egyik fegyvert a másikra cserélte, és ellensége ettől kezdve olyan civilekből állt, akik azt sem tudták, hogy megtámadták őket. A terepen aratott ifjonti sikerei legendássá tették. Idősebb fejjel a gondolatuktól is irtózott. El sem tudta hinni, hogy ennyire elütő két személyiség lakozhat egyazon emberben. Ahogy lépkedtek, egyre-másra föltámadtak az emlékek Stone-ban. Minden új látvány, minden friss szag vagy távoli zaj hajdani borzalmak egész sorát hozta felszínre. Társai mind tőle várták, hogy utat mutasson nekik, talán megóvja az életüket. Holott őt nem arra képezték ki, hogy bárkinek az életét megkímélje. Stone homlokát kiverte a veríték. Három, számára korántsem közömbös embert hozott ide, a halálba. A Gyilok-hegyre. Miután Reinke és Peters meghallották a Saría bejelentését, miszerint a csoport rabolta el Brennan elnököt, majd pedig Hamilton megbízott elnök a televízióban közölte követelését, azonnal a Gyilok-hegyre autóztak. Kocsijukat egy tisztáson hagyták, és benyargaltak az erdőbe. A fák közötti keskeny nyiladékon, irtásterületre jutottak, amelyet omladékkövek tömege és elvadult cserjés borított. Kikerülgették az akadályokat, Peters félrevont egy folyondárfüggönyt, és ajtó tárult föl. A „Gyilok-hegy" egyenesen az alapkőzetbe épült. Peters egy kis fémlemez fedelet emelt föl az ajtón. A fedél alatt egy gomb meg valami kaputelefonféle látszott. – Mi vagyunk Tylerrel – jelentkezett be a férfi. – Gáz van. Eressz be gyorsan! Reinke visszahajtotta a fémlemezt, és hátrahúzódott. Ahogy a masszív ajtó kattanva kinyílt, egy kőrakás mögül három alak ugrott elő. Tyler Reinke és Warren Peters dróthurokkal a nyakukon rogytak a földre. Jack kapitány kilépett a sziklák takarásából. Elismerően bólintott. Reinkééknek nyikkanásnyi idejük sem maradt, hogy figyelmeztethessék benti kollégájukat. Jó néhányan csatlakoztak a csoporthoz, és Jack kapitány mindannyiukat bevezette az építménybe.

65. fejezet Jack kapitány tizenegy észak-koreait hozott magával, akik megérdemelten álltak igencsak gyakorlott és könyörtelen gyilkosok hírében. Viszonylag könnyen juttatták be őket az Egyesült Államokba egy dél-koreai műszaki tanulmányprogram résztvevőinek álcájában. Az országba érkező kelet-ázsiaiak korántsem olyan alapos vizsgálaton estek át, mint a közel-keletiek. Veszedelmes képességeik nem altatták el Jack kapitány éberségét, aki Tom Hemingway hasonló tehetségét is mérlegelte, ezért döntött bölcsen úgy, hogy megosztja embereit, és kettőt maga mellett tart. Személyesen tapasztalta, mit tud művelni harchelyzetben Hemingway. Egyszer egy jemeni halálosztag nyolc tagja balszerencséjére belefutott Hemingwaybe, miközben Jack kapitány biztos távolságból figyelt. Vérfürdőt láthatott. Öt percen belül mind a nyolc – szívós, edzett és állig fölfegyverzett – jemeni holtan hevert. Hemingway még csak elő sem vette a pisztolyát. Az egészet kézzel és lábbal művelte, s olyan sebességgel, precizitással és erővel vitte véghez, amilyennel Jack kapitány – noha bejárta a világot – addig sohasem találkozott. Hemingway mostanra valószínűleg rájött, hogy valami baj történt, és a vesztükre tört. Jack kapitány az emberei szétosztásával ki akarta fárasztani Hemingwayt, hogy átkaroló manőverrel körülvegyék, és közelharc nélkül, egyszerűen szitává lőjék. Az özönvíz előtti mennyezeti neoncsövek pattogva pislákoltak, majd egy hirtelen felvillanás miatt Jack kapitány és az észak-koreaiak eltakarták a szemüket. Amikor Jack kapitány leeresztette a kezét a szemétől, mindenekelőtt egy lábat látott, amely mintha egyenesen a falból emelkedett volna ki. Puffanás és nyögés hallatszott, majd egyik embere fejjel a földre borult. A következő pillanatban a másik észak-koreait olyan erő lökte hátra, hogy nekiütközött Jack kapitánynak, azután összegabalyodott végtagokkal együtt estek el. Jack kapitány sem hiába kapott kiképzést: lelapult, előrántotta pisztolyát, és ívesen a támadó felé tüzelt, szabad kezével pedig egyidejűleg másik pisztolyt kapott elő. Amint az első pisztoly tára kiürült, a másikból ugyanabban az irányban újabb sor lövést adott le. Golyói azonban csak falat értek. Jack kapitány talpra állt, miközben küszködve próbált levegőhöz jutni, s fegyvereit töltötte újra. A támadás gyorsasága és hevessége az emberölésben szerzett minden gyakorlata ellenére megrendítette. Észrevette, hogy két embere nem mozdul a földről. Lábával megfordította az észak-koreait, aki az imént rázuhant. A férfi nyaka úgy összeroppant, hogy a csigolyanyúlványok kidudorodtak a bőrén. Jack kapitány a saját nyakához nyúlt; pontosan tudta, hogy Hemingway könnyűszerrel végezhetett volna már vele is. A másik észak-koreaira nézett. A férfi orra összetört, a porc besüllyedt az agyába. Úgy festett, mintha ágyúgolyó zúzta volna szét az arcát. – Jézus Mária! – mormolta Jack kapitány. – Tom? – szólalt meg idegesen, majd rövid hallgatás után újra: – Tom? Nem mondom, lenyűgöző, hogy pár másodperc alatt kiiktatott két elsőrangú harcost. – Nem kapott választ. – Azt hiszem, tudja, miért jöttünk. Adja át a pasast, és mindannyian mehetünk a dolgunkra. Ha azt hiszi, számíthat Reinke és Peters támogatására, gondolja át még egyszer! Elvágott torokkal fekszenek a bejárat előtt. Úgyhogy egyedül van velünk szemben. Mindannyiunkat nem tud megölni. Legalábbis nagyon remélem. Jack kapitány futólépésben indult a többi embere felé. Reménykedett, hogy Hemingway még nem jutott el hozzájuk. Magabiztos szavai dacára most erősen bánta, hogy nem hozott magával sokkal több észak-koreait. A főfolyosóról nyíló egyik helyiségben Hemingway egy pár íves pengéjű kardot vett a kezébe. Mély, meditatív lélegzetet vett, megfordult, és elrohant. A Gyilok-hegy ma éjjel méltóvá válhatott a nevéhez. Amikor a férfiak kiáltásai elhatoltak hozzájuk, Alex és a többiek behúzódtak a központi előtérrel szomszédos egyik terembe. – Ez nem Hemingway hangja volt – mondta Simpson. – Nem, de akárkié is, tudja, hogy Hemingway idebent van, és a jelek szerint Töm éppen most gyilkolta meg az illető két emberét – felelte Alex. – Úgyhogy, ha Hemingway itt van, akkor talán az elnök is. Stone az órájára nézett. – Nem sokkal több, mint négy óránk maradt, hogy erről megbizonyosodjunk. – Sorban a társaira pillantott. – A legkecsegtetőbb megoldás az, ha szétválunk, így ha lerohannak bennünket, nem tudnak egyszerre mindannyiunkkal végezni. – Félrevonta Alexet. – Számos kiképző helyiség található itt, amelyekről nem árt tudnia. – Kiképző helyiség? – kérdezett vissza idegesen a titkosszolgálatos.

– Lőtér, az FBI-os „Hogan utcá"-hoz hasonló helyzetgyakorló tér, labirintus, valamint az „igazság" és a „türelem" szobája. – Igazság és türelem? Mi a szar ez, kolostor? Stone elmagyarázta, hogy a kiképző helyiségek a főfolyosó két oldalán sorakoznak, kettő az egyiken, három a másikon. – Végig kell menni egy helyiségen, hogy az ember a következőbe juthasson, míg lépcsőhöz nem ér, amelyik az alsó szint fogdacelláiba vezet. Miután belép az elsőbe, végig kell haladnia az összesen, nincs másik kijárat – fejezte be a leírást. – Kezdtem azt hinni, hogy egyikünk sem fogja elhagyni ezt a helyet – mondta komoran Alex. Stone a hátuk mögé intett. – Mivel a raktárterületen át jöttünk be, amelyik közelebb fekszik a kiképző részleghez, lehetséges, hogy tulajdonképpen előrébb járunk, mint az az ember, akit hallottunk, amennyiben ő a főbejáraton keresztül érkezett. Alex az éjjellátó szemüvegét babrálta, noha fényben nem működött. Hátrapillantott, de senkit sem látott. – Reubennel a három bal oldali terembe megyünk – folytatta Stone –, maguk Simpsonnal a két jobb oldaliba. Az ajtók csak egy irányban nyílnak, tehát mihelyt belép valahová, az ajtó bezárul a háta mögött. Nincs visszaút. – Ez csak természetes – felelte epésen Alex. – Nézze, Alex, ha jól értettem, Simpson még kezdő, úgyhogy... szóval, mindannyiunkért felelősnek érzem magam, tudja? – Majd én vigyázok rá, Oliver – felelte Alex a barátja arcát fürkészve. – Köszönöm! Na most tudnia kell még ezt-azt a termekről, ahová mindjárt belép. Amit most mondok, azt betű szerint be kell tartania. Világos? – Mint a nap, Oliver. Csak mondja, és úgy lesz. Miután Stone kioktatta Alexet, elindult Reubennel az előtérben, és oldalfolyosóhoz értek, ahonnét az első ajtó nyílt. A két férfi befordult oda. – Ez a lőtér – súgta Stone, miközben körülnéztek a félhomályos helyiségben. A magyarázat szükségtelen volt, mivel láthatták a lőállásként szolgáló fülkéket, a túlsó oldalon pedig a csigával mozgatható, alaposan elhasznált céltáblákat, rajtuk golyó lyuggatta, ember alakú papírfigurákkal. – Te jobbra mész, és középen találkozunk. Amint végzünk a teremben, a szemközti ajtó vezet a következőbe. Elváltak, és Stone óvatosan elindult a lőtér bal szélén. Alig tett meg három métert, amikor kinyílt a lőtér ajtaja. Stone azonnal eloltotta a lámpáját, leguggolt, fölemelte a pisztolyát, és nyugalmat erőltetett magára. Majdnem három évtizede nem foglalkozott effélével. Egy pillanatra fölnézett, és mintha valaki elsuhant volna, de a gyér fényben nem tudta kivenni, hogy kicsoda. A legkevésbé sem hiányzott, hogy tévedésből Reubenre lőjön. A világítás pedig épp csak arra volt jó, hogy használhatatlanná tegye az éjjellátót. Lopakodó léptek közeledtek, Stone laposkúszásban óvakodott előre, amíg a lőtér céltáblák felőli végéhez nem ért. Ahogy teltek a másodpercek, különös érzés vett rajta erőt. Úgy tűnt, hogy testi-lelki változások zajlanak benne. Tagjai hajlékonyakká váltak, elméje teljesen a túlélésre összpontosított. Egész létezése egy tizenötször tizenöt méteres, rosszul megvilágított, árnyakkal, hézagokkal, nehéz lőszögekkel és rejtekhelyekkel teli lőtérre korlátozódott. Még egy kicsit balra húzódott, és hozzáért valamihez. Fölnézett, és hirtelen támadt egy ötlete. A guggoló férfialak egyik kezében pisztollyal, a másikban dobókéssel mozgott jobb felé. Mintha hallott volna valamit, de nem volt biztos benne. Óvatosan belépett az egyik lőtábla célfolyosójába. Teltek-múltak a másodpercek. Ezután az észak-koreait visítás hökkentette meg. Megfordult, és látta, hogy valami száll felé. Tüzelt, a golyók átszakították a tárgyat. Stone egyujjnyival a férfi torkolattüze fölé lőtt. Nyögés hallatszott, és az észak-koreai a földre zuhant. A repülő tárgy az egyik papír céltábla volt. Stone az egyik húzódróttal hajtotta végre a figyelemelterelő cselt, és egyidejűleg visított. Az észak-koreai a trükk hatására tüzelt, és ezzel elárulta pozícióját. Hosszabb csönd támadt, majd Reuben hangja hallatszott: – Egyben vagy, Oliver? Néhány másodperc múlva Reuben és Stone a holttest mellett álltak, miután meggyőződtek arról, hogy nincs más a helyiségben. Stone lámpájával a hullára világított. A férfi mellkasának mértani középpontjában, alig egy centiméteres távközzel két lőtt seb látszott. Stone megvizsgálta a férfi vonásait, ruháját és fegyverzetét. – Észak-koreai – vonta le a következtetést. – Te pontosan mit csináltál a CIA-nél? – kérdezte Reuben, ahogy a bemeneti ikernyílást nézegette. – Hivatalosan destabilizátornak neveztek. Ez jóval kevésbé durván hangzik, mint amilyen valójában volt. A lőtér ajtaját géppisztolysorozat lyuggatta át; Reuben és Stone földre vetették magukat. Az ajtó kivágódott, és egy tovább tüzelő második férfi röppent be rajta. Stone gáncsot vetett neki, mire a férfi elterült, s a géppisztoly kiesett a kezéből. Reuben ráugrott a nála jóval kisebb termetű emberre.

– Elkaptam, Oliver – kiáltotta Reuben. Vaskos karjával átölelte a férfit, és megszorongatta. – A csúzlid nélkül nem vagy olyan nagy legény! – Ezután fölordított fájdalmában, ahogy a férfi a lábfejébe vágta a sarkát. Reuben szorítása enyhült, a férfi meg csak erre várt. Két ökölcsapást mért Reuben állára, két továbbit a gyomorszájára, amitől Reuben levegő után kapkodva térdelt föl, és vért köpködött. A férfi keze fölemelkedett, majd tenyerének éle gyilkos tartásba helyezve zuhant Reuben nyaka felé. A golyó az agyába fúródott. A férfi térdre rogyott, azután a földre bukott. Stone visszadugta a pisztolyt az övébe, és a barátjához szaladt. – Reuben? – szólongatta fátyolos hangon. – Reuben! – Bazmeg, Oliver! – nyögte bevert szájjal Reuben, és reszketve állt lábra. A két férfi egymásra nézett. – Mi az istent keresünk itt, Oliver? – kérdezte Reuben, és letörölgette a vért. – Ez baromira nem a mi súlycsoportunk. Stone lenézett remegő kezére, és érezte a fájdalmat a lábában, ahol elgáncsolta a koreait. Ma este két embert ölt meg, miután majdnem harminc éve senkit sem. Noha egy pillanatra úgy tűnt, fölelevenedik egykori kiképzése, világosan látta, hogy ez nem olyan, mint a biciklizés. Nem annyira a fizikai állóképességen és ifjonti erőn múlik, inkább az észjáráson, amely azt sugallja, hogy rendjén való dolog minden lehetséges eszközzel, bármilyen okból kioltani egy másik ember életét. Stone valaha így gondolkodott, de többé nem. Mégis kelepcébe sétált egy építményben, amely könnyen a sírboltjukká válhatott, ha nem folytatja a gyilkos múltidézést. Talpra segítette a barátját. – Sajnálom, hogy idehoztalak, Reuben. Ne haragudj! – csuklott el a hangja. Reuben a vállára tette lapátkezét. – A francba, Oliver, ha muszáj kinyiffannunk, akkor már inkább veled, mint bárki mással az ismerőseim közül. De vissza kell mennünk. Mihez kezdene nélkülünk Caleb meg Milton? Alex és Simpson tágas, sötét és kifejezetten büdös helyiségbe kerültek. A lőtér hangszigetelt falai miatt nem hallották az ott eldördült lövéseket. Alex az éjjellátójával megszemlélte az utat: vaslépcsőn juthattak föl egy keskeny, hídszerűen fölemelt járdára, amely átvezetett a termen. – Előremegyek, hogy megnézzem, minden rendben van-e – suttogta Simpsonnak. – De közelről fedezz! – tette hozzá. – Minek hősködsz? – kérdezte a lány. – Ki mondta, hogy hősködöm? Ha bajba kerülök, melegen ajánlom, hogy húzz ki a csávából, még ha emiatt kilyukasztják is az irhádat. Figyelj, amikor végighaladsz a járdán, mindig maradj középen, világos? Ne lépj a szélére! – Miért, akkor mi lesz? – Nem tudom, és nem is szeretném megtudni. Oliver szólt, hogy a kellős közepén menjünk, és pontosan ezt fogjuk tenni. Alex óvatosan fölment a lépcsőn, azután előregörnyedve, mindig középen haladva lépkedett végig a járdán. Átért a túloldalra, meglátta a következő helyiségbe vezető ajtót, és halkan hátraszólt: – Oké, tiszta, gyere! Simpson utána sietett. Éppen odaért, amikor kinyílt a bevezető ajtó, és mindjárt be is csukódott. Alex és Simpson azonnal leguggoltak. Alex fölmérte a helyzetet, majd megütögette Simpson vállát, a mögöttük lévő kijárati ajtó felé intett, és jelezte, hogy ő hátramarad. Amint Simpson elindult, Alex előreszegezett fegyverrel a járda legvégén lekuporodott. Hátrapillantott Simpsonra, és bólintott. A lány kinyitotta az ajtót, és kisurrant, de nem teljesen nesztelenül, mire a teremben tartózkodó másik személy fölsietett a lépcsőn a járdára. Alex előrelépett, de szerencsétlen módon a járófelület szélére nehezedett. Kattanást hallott, eltűnt alóla a járda, és a semmiben találta magát. Térdig érő, iszapos vízbe zuhant. Odébb még egy csobbanás hallatszott. Nyilván a másik fickó is lepottyant. Itt most annyira sötét volt, hogy Alex még önmagát sem látta, az éjjellátóját pedig beleejtette a szutyokba. Imádkozott, hogy az ellenfelének ne legyen éjjellátója, különben neki vége. Lövés dörrent, s a golyó Alex fejéhez veszedelmes közelségben pattant le a víztartály oldaláról. Lekuporodott, viszonozta a tüzet, és rögtön pozíciót változtatott. Igyekezett nem belélegezni a mocsoktömeg bűzét. Sebesült karja fájt, zúzódott bordái iszonyatosan sajogtak, a nyaka égett. Ezt leszámítva kirobbanó formában érezte magát. Illetve fizikai sérülésein túl is akadt egy kis gondja. Mivel térdig sárban állt, minden mozgással elárulta volna a helyzetét, tehát nem mozdult. Csakhogy a másik fél sem. Az idegek csatája bontakozott ki, amelyben az elsőként megmoccanóra halál várt. Alexnek eszébe jutott, hogy ez a „türelem" szobája, amelyet Stone említett. Néhány perces mozdulatlan ácsorgás után rádöbbent, hogy más taktikához kell folyamodnia. Lassan kinyújtotta a kezét, amíg ujjai meg nem érintették a tartály acélfalát. Azután elővette az elemlámpáját. Hirtelen oldalra rántotta a törzsét, a kés elsuhant mellette, a tartály oldalához csattant, és halk csobbanással a vízbe merült. Alex azonban nem sütötte el a fegyverét, noha ellenfele kétségkívül ebben reménykedett. Tenyerén méricskélte az elemlámpa súlyát, fölnyúlt, és óvatosan a tartály falára helyezte. A lámpa mágneses oldala azonnal erősen odatapadt. Alex most lehajolt, annyira kinyújtotta a karját, amennyire csak bírta, és az

elemlámpa bekapcsoló gombjára illesztette a mutatóujját. Előkészítette a pisztolyát, nekifohászkodott, megnyomta a gombot, és elrántotta a kezét. Kigyulladt a fény, és a következő másodpercben két lövés találta telibe. Újabb pillanat múlva Alex fegyvere is megszólalt, s a férfi föllélegezve nyugtázta, hogy egy test a vízbe zuhant. Azután valaki átküzdötte magát a feje fölött. Hogyhogy? Hiszen nincs is járda! Azután még valaki átsietett fölötte. Alex fölugrott, amennyire csak tudott, próbálta elérni a kapaszkodót, hogy fölhúzza magát. Kétszer elvétette, és a vízbe esett. Harmadszorra elérte a célt, fölhúzódzkodott, és sikerült végigrángatódznia a korláton a következő ajtóig, majd azon át távozott.

66. fejezet Stone és Reuben körülnéztek, és mintha az FBI-osok által élethelyzetek szimulálására használt quanticói híres „Hogan utca" hasonmásába kerültek volna. A titkosszolgálat is hasonló gyakorlópályát üzemeltetett beltsville-i kiképző létesítményében. Ezt a termet díszletépületekkel, telefonfülkével, járdákkal és komplett útkeresztődéssel rendezték be, utóbbiból még a közlekedési lámpák sem hiányoztak. Az úttest szélén lerohadt gumis, ócska fekete szedán parkolt. Mintha hirtelen visszaléptek volna az időben. Az utcán számos kirakatbaba állt – pár férfi, három nő meg néhány gyermek. Arcukon megfakult a festés, és nagyon összekoszolódtak, bár még így is feltűnően élethűek maradtak. Reuben észrevette, hogy mindegyikük fején golyó ütötte lyukak éktelenkednek. Stone az egyik épület háta mögé vitte Reubent, ahonnét mindegyik kivágott ablakhoz falépcső vezetett föl. – Ott gyakoroltuk az orvlövészetet – magyarázta Stone. – Kinek a gyilkolására készültetek? – Jobb, ha nem tudod – hangzott a szűkszavú válasz, és Stone máris az ajkához emelte az ujját. Közeledő lépések hallatszottak. Stone fölfelé, az egyik ablak irányába mutatott. Csöndben fölmentek, és óvatosan kilestek. Három észak-koreai jelent meg. Jól összeszokott egységként mozogtak, fölváltva fedezték egymást, ahogy átkutatták a területet. Stone és Reuben ujja a pisztoly ravaszára feszült. Stone előrébb araszolt, és megtervezett egy lövést. Csakhogy a koreaiak MP-5-ös gépkarabéllyal voltak fölfegyverkezve. Ha Stone-ék leszednek egyet-egyet, akkor is marad még egy, ők pedig elárulják a pozíciójukat. Akkor pedig két pisztoly nem könnyen küzd le egy gyakorlottan kezelt MP-5-öst. – Mi a szent szar? – hökkent meg Reuben, ugyanis az egyik észak-koreai éppen a földre rogyott. A nyakából oldalt kés állt ki. A másik kettő azonnal tüzet nyitott abba az irányba, amerről a kés jött. Azután csönd támadt, a koreaiak sietve hátráltak, s az ócska autó mögött kerestek fedezéket. Mivel most hátat fordítottak Stone-nak és Reubennek, a Teve Klubosok könnyen leszedhették volna őket. Reuben kérdő tekintetére Stone mégis a fejét rázta. Mielőtt fölfedte volna jelenlétüket, meg akarta várni, mi sül ki ebből a helyzetből. Az egyik észak-koreai elővett valamit a dzsekijéből, biztosítószeget húzott ki belőle, majd a késdobó felé hajította a tárgyat. Bár a gránát nem feléjük tartott, Stone megragadta Reubent, és lenyomta a leshelyükül szolgáló állvány pallójára. A robbanás megremegtette a termet. Miután a zaj elült, és a füst valamelyest kitisztult, Stone meg Reuben épp idejében pillantottak föl, hogy észrevegyék az előrenyomuló koreaiakat. Stone tovább várt: a gomolygó füstben egyelőre nem láttak elég tisztán. A következő pillanatban egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak ugrott ki a füstfüggöny mögül. Olyan hihetetlen fürgeséggel haladt előre, mint akire nem hat a gravitáció. Oldalán szárnyként villogott két kard. A kardokkal a gépkarabélyokra csapott, kiütötte őket a koreaiak kezéből. Amikor a pisztolyukhoz kaptak, a pengék elmetszették a pisztolytáskák szíját, és a támadó félrerúgta a földre eső pisztolyokat. Mindez egyetlen szemkápráztatóan gyors mozdulatsorban játszódott le. Ezután a férfi megállt a két észak-koreai között. Nagyon megfontoltan levette fekete csuklyáját, és a földre helyezte a kardokat. Tom Hemingway a két férfi szemébe nézett, majd koreaiul szólította meg őket. – Mit mond? – Lényegében azt, hogy adják meg magukat, vagy meghalnak – felelte Stone, tekintetét az előttük zajló jelenetre szegezve. – Mit gondolsz, megadják magukat? – suttogta Reuben. – Nem. Észak-koreaiak. A legtöbb ember föl sem tudja fogni, mennyire tűrik a fájdalmat és a szenvedést. És most aztán bőven lesz mit tűrniük – gondolta Stone, miközben Hemingwayre meredt. A két koreai most tékvandótartást vett föl. Egyikük hirtelen támadó lábmozdulatot színlelt, de Hemingway figyelemre sem méltatta a cselt. Újra koreaiul szólt hozzájuk. Mindketten a fejüket rázták. Az egyikük Hemingway felé rúgott, aki fél kézzel elkapta a férfi lábfejét, és egy karlendítéssel hátralódította. Megint koreaiul beszélt. – Azt mondja, sajnálja, hogy kénytelen ezt tenni – válaszolt Stone a barátja kérdő tekintetére. Mielőtt újabb lélegzetet vehettek volna, Hemingway lecsapott. Ökle áttörte ellenfele erőtlen védelmét, és egyenesen a férfi mellkasának vágódott. Olyan gyorsan mozgott, hogy puszta szemmel követni is alig lehetett. Hemingway megpördült, és csonttörő rúgást mért a férfi halántékára.

Stone-ék még a rejtekhelyükről is hallották a férfi nyakának reccsenését. A másik férfi Hemingwayjel a sarkában szaladt át az úttesten a kocsihoz. Amikor visszafordult, Hemingway meglátta a kést, és előreszökkent. A férfi eldobta a kést, a penge belehasított Hemingway karjába, de hiába. Hemingway a sarkával pontosan állon rúgta a koreait, aki a kocsira hanyatlott. Hemingway megállt, véres karjára pillantott, majd ismét a férfira fordította figyelmét. – Ez csúnya lesz – mondta Reuben. Hemingway egyetlen csapással megölte. Stone abból érzékelte ezt, ahogy az áldozat megroggyant. Még sosem látott emberi kéztől ekkora ütést. Inkább egy grizzlymedve nyers erejére emlékeztetett. Am Hemingway nem hagyta elesni a koreait. Az autóhoz szorította, és tovább csépelte a fejét, a mellkasát meg a hasát. Olyan erővel és döbbenetes sebességgel ütlegelte, hogy miután végül eleresztette, és a férfi a földre rogyott, Stone meg Reuben láthatták, hogy a koreai háta mögött behorpadt a kocsiajtó. Hemingway hátralépett, és mély lélegzetet vett, miközben megszemlélte a három halottat. Ahogy lehajolt a kardjaiért, Stone előhúzta a pisztolyát, és megcélozta Hemingway fejét. Hemingway váratlanul megdermedt, fölegyenesedett, és lassan Stone-ék rejtekhelye felé fordult. Merőn nézett az ablakra. Noha semmiképpen sem láthatta őket, nyilvánvalóan tudatosodott benne a jelenlétük. Ahogy Hemingway ott állt, nyilvánvalóan a golyó jöttére várva, Stone leeresztette a pisztolyt. Hemingway néhány másodpercig várt, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Simpson futott, ahogy a lába bírta, de reménytelenül eltévedt. Végül megállt és körülnézett. Labirintusba keveredett. – Jackie! A férfi hangja irányába futott. – Vigyázz, Jackie, valahol itt vannak! Azonnal megállt, és féltérdre ereszkedve fülelt. Először csak a saját lélegzését hallotta, azután lépéseket, lopakodó léptek neszét. Elhátrált tőlük a folyosón. Tüzelésre készen tartotta maga előtt a pisztolyát. – Jackie? – Itt vagyok! – szólalt meg. Alex kidugta a fejét a kanyarban, és meglátta a lányt. Gyorsan csatlakozott hozzá. – Mi a franc történt veled? – nézett mocskos ruhájára Simpson. – Ne is kérdezd! – dörgölgette a koszt Alex. – Csak soha ne merd azt mondani, hogy a türelem rózsát terem, különben leütlek! – Hátrapillantott. – Két fickó vágtatott be ide. Semmi jelük? A lány a fejét rázta. – Hogy jutunk ki innét? – Egyszerű, csak nézz a lábad elé! – Hogyhogy? Alex nem válaszolt. Végigment a folyosón, és amikor keresztfolyosóhoz ért, megállt. Letérdelve vizsgálta a padlót. – Na ehhez mit szólsz? – Simpson odasietett. – Látod? – mutatta a padló rovátkájában alig észrevehetően megbújó pontocskát. – Egy piros petty – mondta Simpson. – Mit tudunk ebből? – Hogy merre forduljunk. – Honnét tudjuk? – Ilyet is csak szárazföldi patkány kérdezhet. – Mert? – Mert minden tengerjáró tudja, hogy a piros szín kikötőoldalt, vagyis bal oldalt jelent. Alex balra fordult a folyosón, és végigmentek rajta, amíg újabb kereszteződéshez nem értek. Ott ismét pontra leltek. Ezúttal zöldre. – A zöld kormányoldalt jelent, vagyis... – Jobbot – fejezte be a mondatot Simpson. így haladtak tovább, és hamarosan az útvesztő végére értek. – Áruld el, honnét tudtál a pöttyökről! – érdeklődött Simpson. – Olivertől. – Szóval tényleg járt itt – mondta elgondolkodva a lány. Alex a szemébe nézett. – Én egy percig sem kételkedtem benne. – A közlekedő túlsó végén lévő ajtóra pillantott. – Oliver azt mondta, ezen az oldalon csak két terem van. Ez azt jelenti, hogy azon az ajtón túl... – Az elnök van. – Meg Hemingway – tette hozzá komoran Alex. – Ő szövetségi ügynök, Alex, ami azt jelenti, hogy a mi oldalunkon áll.

– Figyelj rám, Jackie, ez a pasi áruló, és valószínűleg a kisujjával is meg tud ölni. Ha alkalmad nyílik, hogy lelődd, el ne szalaszd! – Alex! – Nem viccelek, Jackie. Tedd meg! Most pedig gyerünk! Mialatt Alex és Simpson átügettek a labirintuson, Stone meg Reuben beléptek egy terembe, amelyben függőketrec, falhoz erősített láncok, gurulóasztalok és sebészeti műszerekkel megrakott tálcák mellett egy villamosszékre emlékeztető szerkezet várta őket. Stone az utóbbira meredt, és a fogát szívta. – Ezt hívták az igazság szobájának. Arra használták, hogy megtörjék, szóra bírják az embert. Az igazság az volt, hogy végül mindenkit megtörtek, engem sem kivéve. – A székre mutatott. – Az egyik srácnál, akivel együtt képeztek ki, túlzásba vitték, és az áramütéstől megállt a szíve. A családjának azt mondták, tengerentúli bevetés közben eltűnt. Alighanem itt, a Gyilok-hegyen temették el. – Ahogy talán majd bennünket is fognak – jegyezte meg borúsan Reuben. – Menjünk tovább! – mondta Stone. – Ettől a kócerájtól mindig hánynom kellett. Épp csak elindultak a kijárat felé, amikor kivágódott az az ajtó, amelyiken beléptek. – Futás! – kiáltotta Stone, és tüzet nyitott az északkoreaira, aki berobogott a helyiségbe. A férfi visszalőtt, Stone kénytelen volt bevetni magát a villamosszék mögé. Mindenfelé golyók csapódtak be. Egy perc múlva, amikor Stone a lehető leggyorsabban újratöltött, Reuben fölüvöltött: – Eltaláltak! Oliver, eltaláltak! – Reuben! – kiáltotta Stone, és két golyó fütyült el a füle mellett. Viszonozta a tüzet, és lelapult. Balról csörömpölés hallatszott, mintha valaki fölborított volna egy műszeres tálcát; azután további lökdösés-dobálás csapott éktelen zajt. Stone gyors döntést hozott. Célba vette, és sorra kilőtte a mennyezeti világítótesteket. A sötétben föltette éjjellátó szemüvegét, és kétségbeesetten pásztázta tekintetével a műszer zöldben derengő látómezejét. Hová tűnt Reuben? Hová tűnt? Végre megpillantotta: egy fölborult gurulóasztal mellett az oldalát fogva hevert. Az észak-koreainak nyoma sem volt. Egy helyütt sebtében barikádot emeltek gurulóasztalokból és orvosi felszerelésből. Az illető nyilván ott bujkált. Azután Stone tekintete fölfelé siklott, és meglátta, mi a teendő. Fölhúzott térddel hanyatt feküdt. A lábára eresztette a pisztolyt, és összeszorított térdével rezzenéstelenül a célra tartotta. Minden levegőt kipréselt a tüdejéből, és teljesen ellazította az izmait. Mintha a gyilkolásról szerzett minden szakismerete egyszerre fölidéződött volna, éppen a kellő pillanatban. Istennek vagy az ördögnek köszönjem? Napvilágnál könnyen ment volna a lövés. A zöld köd és az a tudat, hogy nincs második próbálkozás, jócskán megnehezítette a feladatot. Meghúzta a ravaszt, és a lánc, amely a pontosan az észak-koreai férfi rejtekhelye fölött függő ketrecet tartotta, szépen kettévált. Az egytonnás ketrec lezuhant. Stone lövésre kész pisztollyal tovább figyelt. Amit ezután látott, attól kissé fölfordult a gyomra, noha szándékosan idézte elő. A gurulóasztalok alól kiömlött a vér, és néhány ujjnyival a torlasz előtt tócsába kezdett gyűlni. Stone fölállt, és a sarokba indult. Óvatosan átlesett az asztalok fala fölött. A lezuhant ketrec alól csak egy kézfej látszott ki. A férfinak sikoltani sem maradt ideje. Stone hajdani világában ez „príma munkának" minősült volna. – Oliver! – kiáltotta Reuben. Stone megfordult, és átrohant a túloldalra, ahol Reuben az oldalát fogva ült a falnál. A kést még nem húzta ki, a sebből szivárgó vér szétterjedt az ingén, és lefolyt a földre. – Annak a szemétládának mákja volt, hogy eltalált ezzel a szarral. De túlélem. Rosszabbat is kibírtam már – morogta Reuben hamuszürke arccal. A barátja a falipolcokhoz rohant, és fölforgatta őket. Nagy mennyiségben elraktározott sebkenőcsöt, ragtapaszt és gézt talált. A kenőcs eltarthatóságában nem bízott, de a sértetlen steril csomagolású kötszert mégiscsak tisztábbnak vélte Reuben ingénél. Fölkapott egy adagot a készletből, és sietett vissza Reubenhez. Miután bekötözte, átsegítette az ajtón a következő helyiségbe. Amint elhagyták a termet, kinyílt az igazság szobájába vezető ajtó. Jack kapitány kukkantott be óvatosan. Eltartott egy percig, hogy átkutassa a helyiséget, és rábukkanjon az emberére a ketrec alatt. – Na jó – szólalt meg –, talán itt az ideje, hogy az életbenmaradásra gondoljunk. Azok a tetves északkoreaiak bizonyára megértik majd. Megfordult, hogy a vasajtón át visszavonuljon, de nem tudta kinyitni. – Erről elfelejtkeztem – dörmögte. Törte a fejét, mitévő legyen. Az órájára nézett. Nemsokára úgyis mindegy.

67. fejezet Stone és Reuben nagyjából Alexékkel egy időben értek le a létesítmény alsó szintjére. – Tehát összesen kilenc kínait tettünk jégre – állapította meg a két csoport tapasztalatainak egybevetése után Alex. – Ami azt illeti, észak-koreaiakat – helyesbített Stone. – Észak-koreaiakat! Azok meg mi a francnak ártották bele magukat ebbe? – kérdezte Simpson. – Fogalmam sincs – mondta Stone. Pisztolyával előremutatott a folyosón. – Azt viszont határozottan tudom, hogy az én időmben a lenti cellákban tartották a kihallgatásra váró „őrizeteseket". Feltehetőleg itt van most az elnök. Alex az órájára nézett. – Három óránk maradt – mondta sürgetően. – Ennyi idő alatt kell megtalálnunk az elnököt, azután kijutnunk innen, térerőt keresnünk, és fölhívnunk a titkosszolgálatot. A központ majd értesíti a Fehér Házat, hogy lefújják a kilövést. – Vajon maradtak még észak-koreaiak? – kérdezte Simpson. – Amikor leragadtam az iszapban – mondta Alex –, két pasast láttam elhúzni mellettem. Úgyhogy... Vigyázz, gránát! – kiáltott föl hirtelen. Fedezék után kapkodtak, ahogy a jelzett tárgy lepattogott a lépcsőn, és a közelükben landolt. De kiderült, hogy nem közönséges robbanószerkezet, hanem fény- és hanggránát, amely fülsiketítő durranásával és vakító villanásával kábítja el az embert. Az FBI-os túszmentő csapat tagjai esküsznek a hatékonyságára. Ezúttal el is érte a célját. Amint működésbe lépett, mindannyian azonnal harcképtelenné váltak. Két észak-koreai robogott le a lépcsőn. Füldugójuk jóvoltából nem zavarta őket a dörrenés. Fegyverüket a magatehetetlen Alexre meg a többiekre szegezték. Stone kínlódva próbált föltápászkodni, de annyira szédült, hogy nem sikerült neki. Simpson a fülére tapasztotta a kezét, úgy festett, hogy menten elájul. Reuben a sarokban kuporgott, az oldalát fogta, és pihegve lélegzett. Az egyik észak-koreai egyetlen szót kiáltott, méghozzá angolul: – Megdöglötök! MP-5-ösét sorozatlövésre állította, és keze a ravaszra siklott, amellyel néhány másodperc alatt kiüríthette az egész tárat, mind a harminc lőszert. Meg is tette volna, ha még él. A gerince azonban kettéroppant, amikor hátulról belecsapódott egy láb. A földre rogyott, estében meghúzta a ravaszt, és a gépkarabély tárából, egyenesen a betonpadlóba adott le egy sorozatot. A visszapattanó lövedékek a testébe vágódtak, bár ez őt már a legkevésbé sem zavarta. A másik férfi megpróbált Hemingwayre tüzelni, csakhogy Hemingway kitépte a tárat a fészkéből, fejbe sújtotta vele a koreait, majd a májára irányzott ökölcsapással megrepesztette a létfontosságú szervet. A férfi nagy puffanással holtan terült el. Azután Hemingway elillant. Ahogy a kábítógránát hatása elmúlt, Alex talpra vergődött, és fölsegítette Simpsont. Stone ugyanígy tett Reubennek – Hová ment Hemingway? – kérdezte Stone. – Arra – mutatta a folyosón Alex. – Láttam, ahogy eltűnt a mögött az ajtó mögött. Azt nem tudom, hogyan, mert közben a fejem szét akart robbanni. Egy pillanatra az összetört észak-koreaiakra meredtek. – Ez a pasi rémálom – fakadt ki Alex. – Az imént mentette meg az életünket – mutatott rá Simpson. – Jaj, tényleg? Alighanem azért, mert mindannyiunkat saját kezűleg szeretne kinyírni – vágott vissza Alex. – Úgyhogy változatlanul érvényes, amit mondtam. Lődd agyon a szemétládát! Stone az órájára pillantott. Hemingway egyedül állt a folyosó végén, háta mögött a két cellával: az elnökével és Chastityével. A foglyok eszméletlenül feküdtek, mivel amnéziát okozó szert kevert a vacsorájukba. Úgy gondolta, jobb nekik, ha nem emlékeznek arra, ami történt velük. Ahogy a folyosó másik végén kinyílt az ajtó, behúzódott az árnyékba. Alex belépett a többiekkel, és elkiáltotta magát: – Hemingway! Az elnökért jöttünk. Hemingway hallgatott.

– Talán nem tudja, mi történt, Tom – tette hozzá Alex. – A Saría Csoport felelősséget vállalt az emberrablásért. Az Egyesült Államok atomrakétával vette célba Damaszkuszt. Nem egészen három óra múlva kilövik, hacsak az elnök szerencsésen vissza nem tér. Reinke és Peters azért jöttek, hogy ezt közöljék magával. Hemingway meghökkent, de továbbra sem szólt semmit. – Őszintén beszélek magával, Tom – folytatta Alex. – Világégés küszöbén állunk. Minden muszlim hadsereg és a földkerekség összes terrorista szervezete összefog, hogy az Egyesült Államokra támadjon. VKSZ l-es szinten vagyunk, Tom, VKSZ l-es szinten. Jól tudja, mit jelent ez. Minden robbanásra kész. – Alex elhallgatott, majd fölordított: – Három óránk van, az istenit, és hatmillióan fognak meghalni! Hemingway végre kilépett a fénybe. – Miért vállalt volna felelősséget a Saría Csoport? – kérdezte gyanakodva. – Nekik nem akaródzott, úgyhogy besegítettem – közölte Jack kapitány, amint beugrott az ajtón, és pisztolyát Simpson halántékához szegezte. Elvette a lány fegyverét, és a többiekre irányította. – Na most dobják el a fegyvert, különben mélyrehatóan tanulmányozhatják a hölgy agyvelejét. A többiek egy pillanatig haboztak, majd Alex, Stone és a sebesült Reuben sorban engedelmeskedtek a felszólításnak. – A francba, ezt a pasast hallottam korábban – mormolta Reuben Stone-nak, de a barátja nem figyelt. Merőn nézte Jack kapitányt. Ahogy Jack kapitány tekintete átsiklott rajtuk, megállt, majd visszatért Stone-ra. Jack kapitány a homlokát ráncolta. Azután Hemingway vonta magára a figyelmét, aki megszólalt: – Azt hittem, megállapodtunk. Alex úgy látta, annyira megfeszül minden porcikája, mint aki egyenesen a világűrbe akar ugrani. – Meg is, Tom – felelte kedélyeskedve Jack kapitány. – Csak aztán kedvezőbb ajánlatot kaptam az északkoreaiaktól. Mondtam magának, hogy most csak a pénzre utazom. Én igazán figyelmeztettem, komám, és ne engem hibáztasson azért, hogy nem vette az adást. – Mire jó ez? – kérdezte Hemingway. – Hogy háborút szítsanak Amerika és a muszlim világ között? Mit nyernek ezzel az észak-koreaiak? – Teszek rá. Engem kifizettek. – Atombombát fogunk dobni Damaszkuszra – mondta Alex. Jack kapitány megvetően nézett rá. – Egy ideig dolgoztam a szíriaiaknak. Pont olyan vérszomjasak, mint bárki más. Úgy kell nekik! – Hatmillió ember – hangsúlyozta Alex. – Asszonyok és gyermekek is. – Maga tényleg nem érti, amit mondok? – ingatta a fejét fáradtan Jack kapitány. – Halott észak-koreaiak hevernek mindenütt. Komolyan azt hiszi, hogy így is működni fog a terve? – Van időm kitakarítani, Tom. Nem messze innét tudok egy régi bányaaknát. Tökéletes hely hullák lerakására. Csak egyet hagyok itt. Hogy az egész világ láthassa. – Brennant? – Nem végezhetek félmunkát. – Tehát mindnyájunkat meg akar ölni? – szólalt meg Stone. – Maga nagyon ismerős nekem – nézett rá Jack kapitány. – Nem válaszolt a kérdésemre. – Igen, az a tervem, hogy mindegyiküket megölöm. – Hemingwayre pillantott. – Én tisztességesen jártam el magával szemben, Tom. Látja, mi történt Brennanben! Úgy ment minden, mint a karikacsapás. – Akkor hiába, ha az elnök is holtan végzi – mondta szenvtelenül Hemingway. – Sértetlenül kell visszaadnom, mert azt ígértem. – Ha pénz kell magának, abból az Egyesült Államok sokkal többet tud adni, mint Észak-Korea – jegyezte meg Simpson. – Annyira az én mohóságom sem határtalan – rázta a fejét Jack kapitány. – Egyébként is erősen kétlem, hogy kifizetnének. Az USA a legnagyobb adós a világ országai közül. Jack kapitány egy lövéssel felszínes sebet ejtett Hemingway bal lábán. A férfi arca megvonaglott, térdre rogyott. Ezután Jack kapitány a jobb karjába lőtt. – Elég! – sikoltotta Simpson. – Hagyja már, kérem! – Röstellem így elaprózni, Tom – mondta Jack kapitány –, de semmi kedvem ahhoz, hogy kitörje a nyakamat. – Előfordulhat, hogy kénytelen lesz átgondolni a tervét – csikorgatta a fogát Hemingway. – Ugyan miért? – Mert a zárkaajtókhoz álcázott csapda tartozik. – Akkor kapcsolja ki a szerkentyűt, és nyissa ki az ajtókat! Hemingway a fejét rázta. – Akkor egyenként megölöm ezeket, amíg nem engedelmeskedik. – Teljesen mindegy, így is, úgy is megöli őket – mondta Hemingway.

– Majd meglátjuk, meddig bírja a sikolyaikat. Az az egyetlen gyönge pontja, hogy túlságosan civilizált, Tom. Stone-nak sikerült magára vonnia Hemingway tekintetét, és a szemével intett neki. Hemingway alig észrevehetően biccentett. Jack kapitány Simpson halántékához szorította a pisztolyt. – Ég vele, bárki is maga! – Az én nevem John Carr – mondta halkan Stone, és előrelépett. – Mi csakugyan ismerjük egymást. Jack kapitány kicsit lejjebb eresztette a pisztolyát. – John Carr – mondta elképedve, és tetőtől talpig végigmérte Stone-t. – Istenem, John, az évek nem valami kegyesen bántak veled. – Annak idején szemét áruló voltál, és az is maradtál. – Én úgy távoztam, ahogy nekem tetszett. Szerintem te nem mondhatod el ezt magadról – acsarkodott Jack kapitány. Figyelme most teljesen Stone-ra irányult, így nem vette észre, hogy Hemingway lassanként a falhoz húzódik. Stone még egy lépést tett előre, kizárta Jack kapitány látóteréből Hemingwayt. – Miért nem engem ölsz meg? Örök második voltál, nyilván legyezgetné a hiúságodat, hogy kiiktathatod a legmenőbbet, nem? – Te most is csak egy öntelt barom vagy – morogta Jack kapitány. – Veled ellentétben megszolgáltam a jogot az önteltségre. Hogy is cseszted el? A, igen, rosszul adtad meg a légköri nyomást, és elvétetted a célt. Egy év múlva engem kellett odaküldeni, hogy elvégezzem helyetted a melót. Nézz szembe a ténnyel, hogy másodrangú kontár voltál. Jack kapitány most Stone homlokára szegezte a pisztolyt. – Ezúttal nem kell légköri nyomással piszmognom. Hemingway a villanykapcsolóhoz ugrott, és sötétségbe borította őket. Jack kapitány tüzelt. Sikoltozás, kiabálás hallatszott, végül egyetlen velőtrázó üvöltés, majd valaki elesett. Újra kigyulladt a fény, és Jack kapitány a pisztolyai nélkül feküdt a földön. Stone mellette állt, kezében véres kés, amelyre szövetszálak és bőrfoszlányok tapadtak. Az igazság szobájában vette magához. – Te rohadék! – nyögte Jack kapitány a lábát tapogatva, ugyanis Stone elmetszette a lábikráját, ezzel mozgásképtelenné tette. – Miért nem öltél meg inkább? – üvöltötte. – Mert nem kellett – felelte Stone. – Ide hallgassanak! – zihálta Jack kapitány. – Fejenként tízmillió dollár üti a markukat, ha megölik Brennant. – Mindannyian undorodva néztek rá. – Ó is csak ember – ordította. – Ha nem fogja be – reccsent rá Alex –, én fogom megölni. A sebesült Hemingway a falba kapaszkodva felült. – El kell vinnie Brennan elnököt, és egy bizonyos helyen hagynia, hogy úgy végződjön az ügy, ahogy kell. Alex hitetlenkedve nézett rá. – Nem tudom, miféle őrült elképzelések mozgatják magát, és nem is érdekel. A háború szélére sodorta a világot, úgyhogy most szépen visszaviszem az elnököt oda, ahová való. Útközben pedig megejtek egy telefonálást, és szólok, nehogy maga miatt elhamvasszanak hatmillió embert. – Hemingwayre szegezte a pisztolyát. – Most vagy kinyitja a cellaajtót, vagy megölöm. Hemingway talpra vergődött. – Bármit gondol maga vagy bárki más, nem vagyok hazaáruló. Mindent a hazámért, az én világomért tettem. – Azonnal nyissa ki azt a rohadt ajtót! – rivallt rá Alex. Hemingway kulcscsomót vett elő, és kinyitotta az egyik ajtót. – Mintha azt mondta volna, hogy csalicsapda tartozik hozzá – morogta Jack kapitány. – Hazudtam – felelte Hemingway. Stone meg Alex kihozták az eszméletlen elnököt, és a falhoz ültették. Megkeresték Chastityt, és a férfi mellé helyezték. Alex elővette a mobiltelefonját. – A francba, elfelejtettem, hogy itt nincs térerő, úgyhogy ki kell jutnunk innét, hogy fölhívjuk Washingtont, és... – Szerintem arra nem lesz szükség – szakította félbe egy férfihang. Mindannyian megfordultak és Carter Grayre meg hat géppisztolyos emberére meredtek.

68. fejezet – Hála istennek! – lélegzett föl Simpson, és a keresztapja felé lépett, aki azonban Hemingwayre fordította a figyelmét. – Az elnököt azon a helikopteren rejtette el, amelyikkel hazaröpített, igaz? – Nyilván nem várt választ, és Hemingwaytől nem is kapott. Gray a fejét csóválta. – Meghamisította a nyilvántartást, az én nyilvántartásomat, és a zombihadseregével elrabolta az elnököt. – Az elnök jól van – mondta Simpson. – Csak begyógyszerezték. – Nagyon jó. Innen átvesszük – felelte Gray, és intett két emberének, hogy menjenek az elnökért. – Várjon! – kiáltotta Hemingway. – Úgy kell visszajuttatni, ahogy elterveztem! Az a sok ember Pennsylvaniában nem halhatott meg hiába. Egy jobb világért áldozták föl magukat. – Maga megőrült! – torzult el Gray arca, majd lehiggadt, és Stone-hoz fordult. – Üdv, John! El sem tudom mondani, mennyire megrendített, amikor kiderült, hogy él. – A földön fekvő Jack kapitányra pillantott, aki vérző lábát tapogatta. – Két, holtnak hitt régi barát. Úgy látszik, a feltámadás a huszonegyedik század egyik vezérmotívuma. – Nem volt kedvem a maga ütemterve szerint beadni a kulcsot, Carter – mondta Stone. Simpson hol az egyik, hol a másik férfira nézett. – Mi a fenéről beszélnek? – Figyeljenek, emberek, kifutunk az időből – vágott közbe Alex. – Értesítenünk kell a Fehér Házat, hogy megtaláltuk az elnököt, leállíthatják a kilövést. Gray elengedte a füle mellett a szavait. – Jackie, légy szíves, gyere ide mellém! – Micsoda? Nem hallottad Alexet? – kérdezte a lány. – Le kell állítanunk a kilövést. – Te meg én elmegyünk innét, és soha senkinek nem beszélhetsz arról, amit ma itt láttál-hallottál. Világos? Simpson a többiekre nézett. – Nyilván mindannyiunkban megbízhatsz, hogy nem fecsegünk ki olyasmit, ami árthatna a hazánknak. – A többiek nem érdekelnek, Jackie, csak te. – Egyedül maga távozik innen élve, Simpson ügynök, más senki – nézett a lányra Stone. – Gondolom, ez az elnökre is vonatkozik – pillantott Grayre. – Miket hord itt össze? – kiáltotta Simpson. A keresztapjától várt megerősítést, de Gray arckifejezésén azonnal tükröződött, hogy Stone igazat beszél. A lány az eszméletlen Brennanre mutatott. – Ez itt az Egyesült Államok elnöke! – Ezzel tisztában vagyok – mondta Gray. – Az ovális irodában pedig pillanatnyilag egy másik személy tartózkodik, aki ugyanannyira képes az ország vezetésére, noha ez sajnos nem nagy szó. Simpson most Gray embereire meredt. – Meg akarja ölni az elnököt! Akadályozzák meg! – Ezek az emberek csak rám hallgatnak, különben nem lennének itt – felelte Gray. – Hatmillió ember hal meg, ha nem telefonálunk a Fehér Házba – fogta könyörgőre a lány. – Hatmillió szíriai – vitatkozott Gray. – Tudod, hány terroristát támogat a jó öreg Szíria? Gyakorlatilag az Irakba induló összes öngyilkos robbantó elosztó központja. Már évekkel ezelőtt szét kellett volna robbantanunk azt a lepratelepet. – Te megőrültél – nézett a keresztapjára Simpson. – Ez nem egyetlen emberről szól, Jackie – válaszolta nagyon higgadtan Gray. – Szigorúan a jó és a gonosz erőinek harca, nekünk pedig gondoskodnunk kell arról, hogy a két oldal világosan körülhatárolt maradjon. Ennek érdekében áldozatokat kell hozni a köz javára. Az elnök sem élvezhet kivételt. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Biztos, hogy apád mindezt gond nélkül megértené. – Baromság! – csattant föl Simpson. – Ő lenne az első, aki sittre vágatna téged! – Gyere ide, Jackie! – sürgette Gray. – Ne kéresd magad! Simpson nem mozdult. – Nem. Engem is meg kell ölnöd. – Ne kényszeríts erre a döntésre! – Vigyázz, pisztoly! – kiáltott föl váratlanul Alex, és Brennan felé vetette magát, de valaki egy kicsit gyorsabbnak bizonyult. Ahogy eldördült a lövés, az emberek mintha lassított felvételen mozogtak volna. Kiáltozás, lábdobogás hallatszott, fémes csattanás a földön, azután néma csönd.

Jackie Simpson előbb térdre rogyott, majd arccal a hideg betonpadlóra bukott. A Brennannek szánt golyó az ő szívébe hatolt. Jack kapitány a bokájára csatolt kis pisztolytáskából elővett fegyverrel az elnökre lőtt, Simpson azonban keresztülhúzta a számítását. Alex letérdelt, kitapintotta a lány pulzusát, majd fölpillantott, és a fejét rázta. – Jackie! – szakadt ki Grayből a kiáltás, ahogy halott keresztlányára meredt. – Beth – tapadt Oliver Stone döbbent tekintete a fiatal nőre. Egyedül a közelében álló Alex hallotta a suttogva kiejtett nevet, és Stone-ra nézett. Beth? Gray már Jack kapitány mellett állt, rászegezte a fegyverét, de Stone sztentori hangon megszólalt: – Ha lelövi, sosem tudjuk meg, mi a háttere az észak-koreaiak elnökgyilkos tervének. A miniszter a ravaszon hagyta az ujját, de nem húzta meg. Stone láthatóan remegett, könnyek szöktek a szemébe, ahogy megszólalt: – Medinába visszük az elnököt. Oda, ahová Mr. Hemingway mondja. – Az nem jöhet szóba – heveskedett Gray. – Csakis az jöhet szóba, Carter – felelte Stone. – Nem hagyhatja, hogy ártatlanok milliói haljanak meg minden ok nélkül. – Ártatlanok! – pördült Stone felé Gray. – Azok az átkozottak vették el tőlem a családomat! – kiáltotta. – Megfosztottak mindentől, ami fontos volt nekem. – Velem pedig a saját hazám művelte ugyanezt – emlékeztette Stone. Gray és Stone egymásra meredtek, mindenki őket figyelte. Azután Stone tekintete Simpson holttestére vándorolt. – Akárcsak maga – remegett meg a hangja –, most én is mindent elveszítettem. Gray előbb Simpsonra, majd Stone-ra pillantott. – Semmiképpen sem vihetem Medinába az elnököt. Nincs annyi idő. – Azt hiszem, Mr. Hemingway sokkal közelebbi Medinára gondol – felelte Stone. Mindannyian Hemingwayre néztek. – Itt a helikoptere? – kérdezte Hemingway a minisztert, aki bólintott. – Azzal kevesebb mint két óra alatt, jóval a határidőn belül eljuthatnak az én Medinámba. – Amennyiben beleegyezem, miért nem elég, ha a helikopterről telefonálok, és azt mondom, abban a bizonyos akármiféle Medinában találtunk az elnökre, amiről maga beszél? – kérdezte Gray. – Ha nem megy el ténylegesen oda, nem fog tudni válaszolni a helyet illető összes kérdésre. A sajtó és a közvélemény tájékozódni akar majd – válaszolta Hemingway. – Teljes részletességgel. – Még le is arathatja a babérokat az elnök megtalálásáért, Gray – nézett a miniszterre Stone. – Azt meg hogy csináljam? – akadékoskodott Gray. – Van elég gógyija, hogy a helikopteren kiokoskodja – felelte Stone. – Ez az ember velem marad – mutatott Jack kapitányra Gray. – Biztosra veszem, hogy sikeresen kipréseli belőle az utolsó információmorzsát is – jelentette ki magabiztosan Stone. – És Hemingway is – tette hozzá Gray. – Igyekezzünk! – türelmetlenkedett Alex. Amíg a többiek kifelé indultak, Gray figyelte, ahogy Stone letérdelt Simpson mellé. Stone megérintette a nő haját, azután megfogta még meleg kezét. Megfordította, és megnézte a tenyerén a félhold alakú forradást. Pontosan ugyanolyannak tűnt, mint sok esztendővel azelőtt, amikor a lány megvágta a kezét. Stone a minap akkor látta, amikor összeszedte neki az aprópénzt. Könnyek gördültek le a szeméből, a lidércnyomás könnyei. Almában újra meg újra elveszítette a lányát, most pedig a valóságban is, és ez összehasonlíthatatlanul jobban fájt. Megcsókolta az arcát. Stone fölnézett Grayre, aki kezét tehetetlenül lógatva állt. – Lesz szíves gondoskodni róla, hogy elszállítsák, és illő módon eltemessék! – mondta keményen. Gray üres tekintettel bólintott, aztán Stone minden további szó nélkül kiment mellette. Odakint követte Gray embereit egy közeli tisztásra, ahol a helikopter állt. – Hová? – hajolt ki a pilóta. – Medinába – szólt oda neki Hemingway. – Hovááá? – értetlenkedett a pilóta. – Az ingzsebemben a cím – felelte Hemingway. Egyik őrzője kihúzta a papírlapot, és elolvasta. Egy pillantást vetett Hemingwayre. A válla fölött Stone is elolvasta az írást. Tehát jól sejtette. Hemingway helyet foglalt a helikopter hátsó részén. Egy tizedmásodperccel később lefejelte a hozzá legközelebb ülő őrt, szétzúzta a férfi orrát és jobb járomcsontját. Ezután olyan erővel rúgott az előtte lévő ülésbe, hogy az kiszakadt a rögzítéséből, és a benne ülő őr előrerepült. A következő pillanatban Hemingway már – sebesült láb ide vagy oda – az erdő felé futott. Alex utánairamodott, amilyen gyorsan csak tudott a nekicsapódó ágak, bokrok és indák között. A pasast lábon lőtték, és mégsem bírta utolérni? Kiáltást hallott elölről, és megszaporázta lépteit. Hirtelen kiért a fák

közül, és csúszkálva állt meg. Épp idejében, hogy ne bukjon le a meredély szélén. Nem látott le a szakadék legaljára, de ahogy a fülét hegyezte, csobbanást hallott. Amint az őrök is odarohantak, lemutatott a mélységbe, és a fejét rázta. Tom Hemingway eltűnt.

69. fejezet Ben Hamilton megbízott elnök az ovális irodában, emberei körében figyelte a televíziót. A szemcsés és ugráló képsorok – a hivatásos hírszolgálatok már elszeleltek az országból – mindazonáltal világosan mutatták a teljes zűrzavart, amely Damaszkuszban uralkodott. A közutakon elakadt a gépkocsiforgalom, a járdákat kétségbeesett, rettegő szíriaiak özönlötték el. Jelentések szerint az emberek megrohanták a repülőtér kifutópályáját, megpróbáltak fölkapaszkodni az induláshoz készülő utolsó néhány gépre. A jogrend rég fölbomlott. Mindenki menekülni akart. S ahogy az órák múlásával fogyott a remény, egyre cudarabbra fordult a helyzet. Hamilton és csapata láthatta, amint rémülten sikoltozó anyák futnak az utcán kicsinyeikkel a karjukon, miközben katonák furakodnak át a pánikba esett tömegen, és szócsövön át figyelmeztetik a lakosságot, hogy hagyja el a várost. Minthogy azonban már egy óra sem maradt az Egyesült Államok által kitűzött határidőig, ezek az emberek mind halálra voltak ítélve. Egy akadozó videofelvételen fosztogatókat vertek agyon a feldühödött polgárok. Az elnök egészen addig nézte, amíg azt nem látta, hogy egy csapat kisgyermeket elszakítanak a családjuktól, majd agyontapossa őket a menekülő tömeg. – Kapcsolják ki ezt a vackot! – rendelkezett Hamilton, és a képernyő azonnal elsötétült. Hamilton íróasztalát elborították a világ minden tájáról érkezett hivatalos üzenetek, amelyekben kérlelték, hogy ne húzza meg a ravaszt. Országszerte amerikaiak milliói vonultak az utcára, egyesek támogatták Hamilton döntését, a legtöbben azonban ellenezték. A fehér házi telefonközpontot elárasztották a hívások. Joe Decker védelmi miniszter a főparancsnoka mellé telepedett. Hamilton elkeseredetten nézett rá. A miniszter talán megérezte, hogy tétovázik. – Tudom, elnök úr, hogy szinte elviselhetetlen nyomás nehezedik önre. Azt is tudom, mit vár öntől a világ, de ha most meghátrálunk, minden hitelünket elveszítjük ezeknek az embereknek a szemében, és amint ez bekövetkezik, végképp alulmaradunk. – Ezt én is átlátom, Joe – mondta elgondolkozva Hamilton. – Újabb fejlemény történt, elnök úr. – Mégpedig? – nézett fáradtan a miniszterre. – Pillanatnyilag igen szokatlan légköri viszonyok alakultak ki az Atlanti-óceán térségében. A haditengerészet jelentése szerint néhány percen belül zavar támadhat a Tennessee-vel folytatott műholdas kommunikációban. – Ebben az esetben nem szabad elindítanunk a rakétát. Decker a fejét rázta. – Ezek a viszonyok nincsenek hatással a kilövés eredményére. A D-5-ös inerciális vezérlőrendszerrel működik. Az indító hajtóműfokozat leválása után kétszeres csillagászati ráirányítást végez, majd optimális helyre manőverez, ahonnét a kioldott robbanófejek szabadeséssel jutnak célba. Csak a tengeralattjáróval fenntartott érintkezés okoz gondot. – Mit akar ezzel mondani, Joe? – kérdezte Hamilton. – Melegen ajánlom, hogy essünk túl rajta, mielőtt megszakad a kapcsolat. – Micsoda? Most indítsunk? – nézett az órájára a megbízott elnök. – Még ötvenkét percünk maradt. – Ugyan mit számít az, elnök úr? Ha el akarnák engedni Brennant, már elengedték volna. Voltaképpen így a másik félnek csak még több ideje jut arra, hogy megtervezze az ellencsapást. És ha nem lépünk azonnal, később talán elérhetetlenné válik a Tennessee. – Nem használhatnánk más nukleáris eszközt? – Az a tengeralattjáró ideális helyen tartózkodik, a rakétája is ideális a Damaszkusz elleni bevetéshez, és felkészülten várja a parancsot. Az Atlanti-óceánon található többi tengeralattjárónk ugyanilyen kommunikációs nehézségekkel kerülne szembe. – Hát akkor egyszerűen közöljük a Tennessee-vel, hogy ha a határidő lejártakor nem hallanak felőlünk, lőjék ki a rakétát! – Ez a nukleáris eszközökkel nem így működik, elnök úr. Számos okból csakis akkor indítanak, ha mi azt mondjuk, hogy indítsanak. Nem nézik az órát. És talán összehozhatunk valami más megoldást, de valószínűleg letelik a határidő, mire elkészül. Ha pedig nem lőjük ki a rakétát az általunk megadott időpontban, akkor oda minden tekintélyünk, elnök úr. – Szóval mostantól ez megy? Mi odacsapunk, ők visszavágnak? Meddig? Amíg el nem pusztítunk mindent? – Engedelmével, elnök úr, mi sokkal többel tudunk odacsapni, mint ők. És szilárd meggyőződésem, hogy végül mi fogunk győzni. Hamilton fölpillantott, és látta, hogy minden tekintet rászegeződik a teremben. Isten irgalmazzon nekem! – Először lépjen érintkezésbe a szíriaiakkal! – mondta. – Adjunk nekik még egy esélyt.

Két kezébe fogta a fejét, miközben a jelenlévők mind lesütötték a szemüket. – Várjanak! – ugrott föl meglepetésükre Andrea Mayes. – Kérem, elnök úr, miért ne adnák vissza a szíriaiak Brennant, ha náluk lenne? Miért hagynák, hogy saját embereik milliószámra haljanak meg? – Mert terrorista népség – vetette oda Decker. – Ezek így gondolkoznak. És a vallásuk szerint azok az emberek mind a paradicsomba szállnak. Meg azt se felejtsük el, hogy ők támadtak miránk. Ok vették el a mi elnökünket. És mostanára szinte biztosan meghalt. Nincs választásunk. Úgy kell visszaütnünk, hogy semmi kétséget se hagyjunk országunk elszántságát illetően. Bármi kevesebbtől valószínűleg vérszemet kapnának. Erre a csapásra pedig nincs jobb módszer az atombombánál. Japán csak azután kapitulált, hogy kettőt is ledobtunk rá. Ez végül éppenséggel megkímélt több millió emberéletet. Azt elfelejtette említeni, hogy a Hirosimára és Nagaszakira dobott atombombák ugyanakkor megöltek vagy megnyomorítottak több százezer japán polgári személyt, és évtizedekre sugárszennyezetté tették a két nagyvárost. Hamilton elfordította a fejét, a külügyminiszter asszony visszarogyott a foteljába. Decker telefont ragadott, és védett vonalon parancsot adott, hogy azonnal küldjenek utolsó felszólítást a szíriaiaknak és a Saríának. Néhány perc múlva megkapta a választ. – Nos? – nézett föl Hamilton. – A jól fésült verzió úgy hangzik, hogy Isten le fog sújtani ránk a gonoszságért, amelyre most készülünk – felelte Decker. – Tehát fölhatalmaz, elnök úr, hogy érintkezésbe lépjek a vezénylő parancsnokkal? Hamilton hirtelen mintha döntésképtelenné vált volna. – Elnök úr – használta ki ezt az alkalmat Mayes –, nagyon kérem, gondolja át a dolgot! Ha megsemmisítjük Damaszkuszt, soha többé nem lesz béke. Soha többé. Decker a miniszternő elé állt. – Elnök úr, most sincs béke. És ha ön nem képes végigmenni ezen az úton, akkor minden hatalmától megfosztják Amerikát. Köznevetség tárgyává, miskárolt, tehetetlen bábbá válunk a világ szemében. Tudom, hogy ön nem ilyen vezető. – Pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Meg kell tennünk. Hamilton a szemét dörzsölgette, Mayesre pillantott, azután bólintott Deckernek. – Telefonáljon! Fölállt, és kinézett az ablakon, mialatt Decker egy másik telefonon parancsot adott a vezérkarnak, ahonnét azonnal továbbították a Tennessee-re. Az elnök elképzelte, amint a hatalmas Trident rakéta rövidesen útnak indul a tenger mélyéről, egyre gyorsulva olyan elképzelhetetlen sebességgel és erővel tör fölfelé, hogy gáz védőfal veszi körül. Ahogy több száz méteres óceánrétegen halad át, egyetlen csepp víz sem férhet fémburkolatához. Huszonkétezer kilométer per órás utazósebessége révén a kilövéstől számított harminc percnél rövidebb idő alatt csap le Damaszkuszra olyan erővel, mint ezernyi ötös fokozatú hurrikán együttesen. Semmi sem marad utána. Hamilton először észre sem vette a telefoncsengést. Azután lassan fölnézett. Az a készülék szólalt meg. Odaugrott, fölkapta. – Halló? Elsápadt, az oldalát fogta. A helyiségben tartózkodók zöme azt hitte, valamiféle roham tört rá. – Megtalálták! – üvöltötte a teremnek. – Megtalálták Brennant! – Decker felé perdült. – Fújja le a kilövést. Fújja le! Decker gyorsan fölvette a másik telefont, és megparancsolta, hogy állítsák le a Tennessee-t. Am hirtelen elfehéredett. – Micsoda? Az lehetetlen. Minden tekintet rászegeződött. – Az atlanti-óceáni vihar kezdi szétzilálni a műholdas kommunikációt – mondta holtsápadtan a védelmi miniszter. – A Tennessee vette és nyugtázta a kilövési parancsot, de most a vezérkar nehezen tud vele ismét kapcsolatot teremteni. – Tudtam, hogy ki kellett volna várnunk a teljes nyolc órát – kiabált Deckerrel Hamilton. – Maga idióta! – Uramisten! – hebegte megrendülten Andrea Mayes. Hamilton kitépte a telefont Decker kezéből, és durván félrelökte az útból a férfit. – Itt Hamilton megbízott elnök beszél – szólt bele a kagylóba. – Azonnal érjék utol azt a rohadt tengeralattjárót, és állítsák le a kilövést! Nem érdekel, hogyan csinálják, de oldják meg! Az íróasztal szélének kellett támaszkodnia, mert a térde megrogyott, és a homloka verejtéktől csillogott. Decker összetörten állt a falnál, ahová Hamilton taszította. Neki is ütközhetett, mert a vállát tapogatta. – Robbantsák ki a vízből azt az istenverte tengeralattjárót, ha kell! – üvöltött ismét a telefonba Hamilton. – Csak állítsák le valahogy! Állítsák le! Másodpercek peregtek le, és egyetlen lélegzet sem hallatszott az ovális irodában, mert mindenki visszatartotta. Végül Hamilton letette a kagylót, és térdre omlott. Úgy tűnt, nem sok választja el attól, hogy elájuljon. Fölnézett a beosztottaira. – Megszakították a kilövést – nyögte ki, majd Decker szemébe nézett. – Az utolsó... rohadt... másodpercben. Az ovális irodában nem tört ki ujjongás, mindenki dermedten hallgatott.

Valahol az Atlanti-óceán mélyén azonban százötvenöt amerikai tengerész ordítva adott hangot megkönnyebbült örömének. A világot újfent megrázta a hír, hogy Medinában szerencsésen megtalálták James Brennan elnököt, egy városszéli elhagyott raktárépületben. Az ohiói Medinában. A Szaúd-arábiai Medinában fölvonultatott több mint tizennégyezer kommandós és egyéb katona a lehető legcsöndesebben somfordált el. Az elnök zsebéből gépelt papiros került elő, amelyen egyszerűen ennyi állt: „A nagy áldozatból nagy lehetőség fakad." Franklin Hemingway harminc évvel azelőtt vetette papírra ezt a mondatot, és a fia nem tudott kigondolni ennél jobb üzenetet, amit a szabad világ vezérénél hagyhat. Carter Grayt nemzeti hősként ünnepelték, amiért kiokoskodta, hol fogják szabadon engedni Brennant. A főtitoknok a részleteket némileg homályban hagyva fejtette ki, hogy ez kemény munka, megbízható informátorok és nagy adag szerencse összjátékával sikerült. – Mindazonáltal az emberrablók állták a szavukat – mondta –, mivel az elnök valóban Medinában volt, csak éppen tizenegyezer kilométerrel idébb, mint hittük. Gray egy megindító estét töltött a Simpson házaspárral, vigasztalta a szenátort és feleségét, akik egyetlen gyermeküket veszítették el. A történtek hivatalos verziója, vagyis, amit a szülőkkel közöltek, úgy szólt, hogy Jackie késő éjjel a 8l-es szövetségi főúton halálos végű gépkocsirablás áldozatául esett. Gyanúsított nem akadt, és Gray tudta, hogy senkit sem fognak őrizetbe venni. Egyéb fejlemény csak három NHK-s ügynök megmagyarázhatatlan eltűnése volt. Ezzel is Gray foglalkozott. Jack kapitánynak – hogy, hogy nem? – kedve támadt beszélni, azután már abba sem akarta hagyni. Carter Gray most bőséges munícióhoz jutott, Észak-Korea ellen. James Brennan diadalmasan tért vissza a Fehér Házba, amely előtt hatalmas tömeg ünnepelte. Az elnök a televízión keresztül szólt a nemzethez, köszönetet mondott Carter Graynek példamutató helytállásáért, nem is sejtve, hogy az az ember komolyan fontolgatta a meggyilkolását, amit a szíriaiakra kent volna. Brennan ugyancsak megköszönte alelnökének a rendkívüli helyzetben jól végzett munkát. Végezetül háláját fejezte ki az amerikaiaknak, akik rendíthetetlen hazaszeretettel kitartottak a válság idején. Sohasem tudhatták meg, hogy egyetlen másodperc választotta el őket a világvége kezdetétől. A kabinetfőnök asszony sugárzó arccal figyelt. A válság múltán ismét maradéktalanul a választásokra fordíthatta figyelmét. A legfrissebb közvélemény-kutatások tanúsága szerint Brennan történelmi csúcsot, nyolcvanhat százalékos népszerűségi mutatót ért el. A katasztrófa elhárítása nyomán fölényes győzelemre számíthatott a szavazóurnáknál, és újabb négy évig fáradozhatott azon, hogy emléket állítson magának. Brennan részletes tájékoztatást kért minden eseményről, ám arra senki sem tudott fényt deríteni, hogy ki rabolta el őt. Immár világosnak tűnt, hogy se a Saría Csoportnak, se Szíriának nincs köze a dologhoz. Józan vizsgálódással azt is megállapíthatták, hogy a Saría Csoportnak egyáltalán nincsenek eszközei az Egyesült Államokkal szembeni efféle ármány kivitelezésére. Megtalálták a csoport egyik vezetőjének holttestét, és egyértelműen látszott, hogy halálra kínozták az illetőt. Arra pedig senki sem adott magyarázatot, miként tudott ennyi hétpróbás arab anélkül az Egyesült Államokba szivárogni, hogy az amerikai hírszerző szektorban bármiféle adat szerepelt volna róluk. Damaszkuszban még zűrzavar tombolt, bár korántsem akkora, mint ha a Trident elérte volna a várost. A szíriaiak és a többi közel-keleti érthetően továbbra sem tértek magukhoz a sokkból, de úgy tűnt, hogy miután a világ ennyire közel sodródott a pusztuláshoz, az emberek együttműködésre készebben tekintenek a jövőbe. Azt persze csak az idő dönthette el, hogy tartós marad-e ez a szemlélet. Hamilton alelnök egy időre visszavonult hivatali teendőitől. Egyetlen másodperces közelségbe került ahhoz, hogy Harry Truman óta első amerikai elnökként atombombát vessenek be a parancsára, s az ezzel járó emberfeletti feszültség erősen megviselte. Az orvosok azonban teljes felépülésére számítottak. Brennan meghökkenéssel értesült arról, hogy az emberrablók csaknem mindannyian meghaltak, miközben szándékosan nem okoztak emberveszteséget az Egyesült Államoknak. Miközben még ezt a döbbenetes hírt emésztgette, megtekintette egyik kedvenc politikai kerekasztal-beszélgetéses műsorának az ő eltűnése idején sugárzott adását. Az ott megszólaltatott mind a négy tévétudor arra a következtetésre jutott, hogy valamiféle félrevezetés folyik. – És ha épségben visszaszolgáltatják az elnököt? – kérdezte a műsorvezető. Valamennyi szakértő kijelentette, hogy az csakis újabb trükk lehet. – Miféle céllal? – tudakolta a riporter. – Több mint húsz embert áldoztak föl. Bármikor egész könnyedén megölhették volna az elnököt. Ha pedig épségben visszaadják, mit nyernek? – Értse meg, ezek az emberek semmitől sem riadnak vissza – magyarázta az egyik szakértő. – Először megpróbáltak megölni bennünket. Ez nem vált be. Visszavágtunk, és nyerésre állunk a terrorizmus elleni háborúban. Ezért most nyilvánvalóan taktikát változtattak. – Tehát most azzal a csellel próbálkoznak, hogy nem ölnek meg minket? – hüledezett a moderátor. – Pontosan – válaszolta magabiztosan a specialista. Brennan megkapta az emberrablók követeléseinek másolatát, és magánlakosztályában hosszú ideig tanulmányozta. Szintén elszörnyedve tekintette át a részletes

beszámolót arról, milyen közel jutott az Egyesült Államok ahhoz, hogy atomcsapást mérjen egy nemzetre, amelyről kiderült, hogy ártatlan az ellene fölhozott vádban. Miközben a nyilvánosság előtt dicsérte alelnökét, megdöbbenéssel értesült arról, milyen gyorsan engedte magát rábeszélni Hamilton, hogy hagyja jóvá atomfegyver alkalmazását, és milyen kevés választotta el a kilövéstől. Brennan most már komolyan fontolgatta, hogy más alelnökjelölt után néz. Tárgyalt a muszlim ügyek különféle szakértőivel, hosszú órákat töltött feleségével és családjával. Hetente többször járt templomba, talán égi útmutatást keresett az emberiség e világi problémáinak megoldásához. Miután az elnök szerencsésen visszatért, a világsajtó nyíltabban kezdett cikkezni az emberrablók követeléseiről. Az európai, dél-amerikai és ázsiai fővárosokban mindinkább a követelések tartalmára összpontosítottak, mivel előttük nem árnyékolták be hullahegyek és romok. Végül Brennan együttes ülésre hívta össze kormányának tagjait, a nemzetbiztonsági tanácsot és legfőbb katonai tanácsadóit. Ezen szóba hozta elrablóinak követeléseit. – Ez abszurdum, elnök úr – tiltakozott azonnal nemzetbiztonsági tanácsadója. – Teljes képtelenség. Nem engedhetünk. – Elnök úr – szólalt föl Joe Decker védelmi miniszter –, már a követelések fontolgatása is a gyöngeség jele hazánk részéről. – Másodperceken múlott, hogy nem öltünk meg hatmillió embert olyan bizonyíték alapján, amelyről kiderült, hogy alapvetően hamis – adott velős választ Brennan. – Ezt nem mi kezdtük, és mindig előfordulnak kockázatok – vitatkozott Decker. – Mi vagyunk a világ egyetlen megmaradt szuperhatalma – vetett rá megsemmisítő pillantást Brennan. – Nukleáris fegyvertárunkkal az egész világot elpusztíthatjuk. Ha mások nem mutatnak önmérsékletet, nekünk akkor is muszáj! Az elnök tekintetéből Decker kiolvashatta, hogy Brennan következő kormányában az új alelnökhöz új védelmi miniszter is társul majd. Brennan egy papírszeletet vett elő a zsebéből. Azt az üzenetet, amelyet az elrablása után találtak nála. Némán elolvasta: „A nagy áldozatból nagy lehetőség fakad." Miként a történelem megmutatta, és Brennan is jól tudta, ilyen időkben gyakran termettek nagy elnökök. Elfordult Joe Deckertől meg pentagonos kompániájától, és külügyminiszterére, Andrea Mayesre nézett. – Azt hiszem, ideje munkához látnunk – mondta Brennan elnök.

70. fejezet Jacqueline Elizabeth Simpsont egy észak-virginiai temetőben zártkörű szertartáson helyezték örök nyugalomra. A búcsúztatáson a gyászoló szülőkön és a család jó barátain kívül közjogi méltóságok, a titkosszolgálat képviselői vettek részt, valamint a lány keresztapja, Carter Gray. A közelben, de egy facsoport takarásában a barátai által vásárolt vadonatúj fekete öltönyben és nyakkendőben Oliver Stone állt. Amikor a lelkész a vallási bölcsesség és vigasz szavaival fordult a jelenlévőkhöz, Stone nem hallotta. Tekintetét fogva tartotta a koporsó, amelyben a leánya, Beth feküdt. A férfi nem sírt. Nehezen tudta eldönteni, mit érez. Elvégre apja is volt az elhunytnak, meg nem is. Három esztendeig ő mondhatta a magáénak, a fennmaradó teljes időben viszont Simpsonék. Nem sok joga volt eljönni. Mégsem bírt volna távol maradni. Miután a ceremónia véget ért, és mindenki távozott, Stone előbújt rejtekhelyéről, s a sírhelyhez lépett. A temetői munkások már arra készültek, hogy leeresszék a koporsót a kiásott gödörbe, de Stone megkérte őket, hogy várjanak. – Rokon? – kérdezte az egyikük. – Igen – felelte. – Az vagyok. Húsz hosszú percen át térdelt a koporsó előtt, egyik kezét a simára polírozott felületen nyugtatva. Végül remegő lábbal fölállt, lehajolt, és megcsókolta a koporsót, majd egyetlen szál virágot helyezett a tetejére. Egy százszorszépet. – Isten veled, Beth! – köszönt el halkan. – Szeretlek. A Teve Klub, Alex és Kate másnap Stone faházában találkoztak. Reubent addigra az orvosok a sebei ellátása kapcsán pár komisz vesekőtől is megszabadították. Chastity teljesen kiheverte a megpróbáltatásait, amelyekre egyáltalán nem is emlékezett. Alex elhozta a Jackie Simpson haláláról szóló sajtóbeszámolót. – Eszméletlenül hősies csajszi volt, és úgy fognak rá emlékezni, mint egy autós bűncselekmény áldozatára – jegyezte meg keserűen. Stone az íróasztalánál ült. – Tévedés. Nem csak erről fognak emlékezni rá – mondta határozottan. Alex témát váltott. – Az agyam eldurran, hogy Carter Gray most valóságos nemzeti hős, holott ki akarta nyírni az elnököt. Nem létezik, hogy semmit sem tehetünk az ügyben. – De ha nyilvánosságra hozzuk, akkor minden más is kitudódik – vetette ellen Reuben. – Nem vagyok biztos benne, hogy az ország az eddig megismertek tetejébe még ezzel a ténnyel is képes megbirkózni. – Carter Grayt bízzátok csak rám – mondta halkan Stone. – Személyesen intézkedem. Mindannyian csodálkozva néztek rá, de az arckifejezése nem bátorított kérdésekre. – Na jó – állt föl Reuben –, azt hiszem, ideje hivatalossá tenni a dolgot. – Megköszörülte a torkát. – A Teve Klub rendkívüli ülését ezennel megnyitom. Javaslom, hogy az Egyesült Államok javára végzett példás munkájukért, valamint a klubnak nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségükért fogadjunk sorainkba két új tagot: Alex Ford ügynököt és Kate Adamset. Ki támogatja az előterjesztést? – Támogatom – vágta rá egyidejűleg Milton és Caleb. – Aki helyesli, jelezze igennel! És az igenek átvitték az indítványt. – Rendben, szeretnék megtudni valamit – mondta Alex. – Miért Teve Klub? – Mert a teve igen szívós. Sohasem adja föl – válaszolta Stone. – Ezt mondja Oliver, de a valódi ok nem ez – kontrázott Reuben. – Az 1920-as években létezett egy Teve Klub. Tagjai mindegyik összejövetelükön arra koccintottak, hogy szembeszegülnek a szesztilalommal, és kitartanak az utolsó csepp whiskyjükig. Na kérem szépen, ez a nekem való klub. Az ülés berekesztése után Alex még maradt egy kicsit. – Szóval Oliver Stone valójában John Carr – mondta. – Csak volt. John Carr nincs többé – felelte kurtán Stone. – Oliver, azt mondtad Carter Graynek, hogy a hazád elvette a családodat. Hogy értetted ezt? Stone az íróasztalához ült, és az ott heverő iratokat rendezgette. – Mondjuk, hogy úgy gondoltam, befejezem a hazám iránti „szolgálataimat", de a hazám nyilvánvalóan úgy vélte, az én munkakörömből nem vonulhat nyugalomba az ember. – Egy pillanatra elhallgatott. – Örökké bánni fogom, hogy a családom szenvedett miattam.

– A lányodat Bethnek hívták? – kérdezte óvatosan Alex. – És Atlantában született? – Honnét tudod? – meredt rá Stone. Alex az NHK adatbázisában tévesen szereplő születési helyre gondolt, amelyre Simpson fölhívta Hemingway figyelmét. Pedig az adatbázis nem tévedett. A lány valóban Atlantában, nem pedig Birminghamben jött a világra, ahonnét Simpsonék származtak. Azután a magas növésű, szőke Simpsonék jelentek meg előtte törékeny, fekete hajú leányukkal. Alex így jól el tudta képzelni Oliver Stone megboldogult feleségét. Világossá vált a számára, hogy Jackie Simpson és Beth Carr egyazon személy. – A hivatali anyagában szerepelt – felelte Alex. Stone szórakozottan bólintott. – Részvétem, Oliver – tette a vállára a kezét Alex. – Ne sajnálj engem, Alex. Sok mindent tettem életemben, amiért utálom magamat. Hivatkozhatnék arra, hogy a hazámat szolgáltam, de nem valami jó mentség. Carter Gray éppen befejezte napi tájékoztatóját az elnöknél, és visszafelé tartott helikopteréhez a Fehér Ház gyepén. Jól sikerült a megbeszélés, bár Brennan különös – és Gray szempontjából nyugtalanító – utalásokat tett az Amerika közel-keleti politikájában tervezett irányvonalváltásra. Gray azonban abbahagyta az ezen való morfondírozást, amikor meglátta a kerítésnél álló férfit, aki őt nézte. Oliver Stone a motorkerékpár felé intett, amelyen Reuben ült. Azután nyugatra mutatott. Gray követte a kézmozdulatot, és azonnal megértette a férfi szándékát. Néhány perc múlva Gray már limuzinnal haladt a motorkerékpár mögött. Amint várta is, befordultak az Arlingtoni Nemzeti Temetőbe. Egy-két perccel később Gray megállt Stone-nal szemben John Carr sírjánál. Védőkísérete diszkrét távolságban várakozott. – Legfeljebb tíz percet tudok adni, John – mondta Gray. – Oliver Stone-nak hívnak. – Mindegy – hagyta rá türelmetlenül Gray. – És öt perc is bőven elegendő. – Akkor vágjunk bele! – Hogy kötött ki a lányom Simpsonéknál? Úgy tűnt, Grayt kissé kizökkentette a kérdés, de válaszolt rá. – Mint tudja, Roger Simpson együtt dolgozott velem a CIA-nél. Összebarátkoztunk. Nekik nem lehetett gyerekük. Jó megoldásnak tűnt. Maguknak nem voltak rokonaik, és nem akartam sorsára hagyni a gyereket, bár egyes kollégák úgy gondolták, hogy egyszerűen őt is le kellett volna lőni. Fogalmam sem volt róla, hogy maga egyáltalán életben maradt, John. – Nem hiszem, hogy hosszasan keresett volna. – Nem volt részem abban, ami magukkal történt. Nem én adtam rá utasítást, és nem is helyeseltem. Sőt megmentettem a lányát a haláltól. – De a kisujját sem mozdította azért, hogy megakadályozza az ellenem és a családom ellen intézett támadást, igaz? – Komolyan azt képzelte, hogy csak úgy kiszállhat? – Sosem árultam volna el a hazámat. – Nem ez a lényeg. – De igen, pontosan ez a lényeg! Gray fölemelte a kezét. – Ez már régen a múlté. – A múltunk egy része ott fekszik – mutatott balra Stone –, ahová a feleségét temették. Talán elfelejtette? – Ne merészeljen róla beszélni! – csattant föl Gray. – Akar még valamit? – Csak egyet – mondta Stone. – Azt, hogy mondjon le a pozíciójáról. – Micsoda? – meredt rá értetlenül Gray. – Azonnali hatállyal mondjon le nemzeti hírszerzési igazgatói pozíciójáról. Többé nem alkalmas a posztra. – Sajnálom magát – mondta fejcsóválva Gray. – Őszintén sajnálom. Avatott kézzel szolgálta a hazáját, és ha szüksége van valamire, hogy kényelmesebbé tegye öreg napjait, meglátom, mit tehetek. – A nyilvánossághoz fordulok, elmondok mindent, amit tudok. Gray szánakozva nézett rá. – És rögtön hinni fognak magának, annak az embernek, aki még csak nem is létezik. Meg a Reuben barátjának. Utánanéztem. Még magánál is javíthatatlanabb. És ha azt hiszi, Alex Ford egy szót is fog szólni, ki kell ábrándítanom. Nem fogja kockára tenni a karrierjét azzal, hogy kikezd velem, és elég esze van ahhoz, hogy ne rángassa ilyesmibe az országot. Úgyhogy eredjen szépen vissza a kis odújába, John, és többé ki se dugja az orrát! – Csak annyit kérek, hogy mondjon le. – Gray fáradtan rázta a fejét, és megfordult, hogy elinduljon, de Stone még hozzátette: – Mielőtt elmenne, esetleg nem árt meghallgatnia ezt. Gray visszafordult, látta, hogy Stone egy kis diktafont tart a kezében, és megnyomja a lejátszást.

A következő pillanatban Gray a saját hangját hallotta, amint a Gyilok-hegyen teljes nyugalommal beszél az elnök feláldozásáról. Miután Stone megnyomta a Stop gombot, Gray kirobbant: – Hogy az ördögbe tudta ezt... Elhallgatott, ahogy Stone fölemelte a mobiltelefonját. – Egy barátomtól kaptam ezt a telefont, amely egyben hangfelvevő is. Öreg spion lévén, nem hagytam parlagon heverni. – Gray kezébe nyomta a kazettát. – Holnap reggel örömmel hallgatom majd a lemondását. – Elindult, de azután visszafordult. – Voltaképpen mindketten avatott kézzel szolgáltuk a hazánkat, Carter, de ahogyan tettük, annak többé nincs helye. Hála istennek. Gray kivörösödve, ziháló mellkassal állt. – Én nem fanatikus vagyok, hanem hazafi! – Tulajdonképpen egyik sem, Carter. – Hát akkor mégis micsoda? – kérdezte gúnyosan. – Árulja már el! – Bukott ember. Kate és Alex másnap együtt ebédeltek. Egész Washington a főtitoknok váratlan lemondásáról beszélt. – Ugye az nem lehet, hogy Oliver keze van a dologban? – kérdezte a lány. – Szerintem Oliver sokkal többre képes, mint bármelyikünk gondolná – válaszolta halkan Alex. Ebéd után kéz a kézben sétáltak el egy igen ismerős épület mellett. – Úgy látszik, nem bírom kiverni a fejemből ezt a helyet – meredt a Fehér Házra Alex. – Akkor nagyon csipkednem kell magam, hogy másra tereljem a figyelmedet. Elvégre ön néhány év múlva szabad ember, Ford ügynök. A férfi Kate-re nézett, és elmosolyodott. – Én már nemigen tekintem magamat szabad embernek. – Ezt netán bóknak vegyem? Megcsókolta a lányt. – Ez válasz a kérdésedre? Figyelték, amint egy helikopter emelkedik föl a Fehér Ház területéről. – Carter Gray valószínűleg most járt utoljára a Fehér Házban – jegyezte meg Alex a gép farkára festett NHK-s jelvény láttán. – Csakhogy megszabadultunk tőle – mondta Kate. – Az utódja esetleg ugyanolyan könyörtelen lesz – figyelmeztette Alex. – Hát ez tényleg hátborzongató gondolat. – Semmi vész – mutatott Alex a Lafayette parkra. – Amíg ő itt van. A park egyik padján Stone és Adelphia kávéztak. Adelphia lelkesen magyarázott, de nyilvánvaló volt, hogy Stone figyelme teljesen a szemközti épületre összpontosul. Alexék tovább ballagtak az utcán, s Oliver Stone és a Teve Klub avatott kezeiben hagyták az ország sorsát.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönet Michelle-nek, amiért örökös első számú rajongóm és legjobb kritikusom. Ámulok és bámulok, hogy minden szövegváltozatot az utolsó szóig elolvas. Köszönöm Aaron Priestnek, hogy kezdettől mellettem áll. Nélküle mindez nem jöhetett volna létre. Köszönetem és elismerésem Maureen Egennek, Jamie Raabnak, Tina Andreadisnak, Emi Battagliának, Tom Maciagnak, Karén Torresnek, Martha Otisnak, Jason Pintérnek, Miriam Parkernek meg az egész Warner Books-os brancsnak, amiért annyit fáradoznak értem. Lucy Childsnak és Lisa Erbach Vance-nek a sokezernyi apróságért, amit nap nap után intéznek helyettem. Köszönöm Frances Jallet-Millernek szerkesztői szakértelmét és hihetetlen éleslátását, amely ennél a könyvnél tökéletesen megnyilvánult. Őszinte köszönetem és hálám Art Coliinnak valamennyi kéziratváltozat lektorálásáért. Köszönöm dr. Monica Smiddynek, a szerény és zseniális igazságügyi orvos szakértőnek figyelmes és részletekbe menő szaktanácsait. Köszönöm dr. John Y. Cole-nak, a Kongresszusi Könyvtár munkatársának a színfalak mögötti bámulatos kalauzolást és az intézmény pompás épületeiről, gyűjteményeiről átadott szakismereteket. Mark Dimunationnek és Dániel De Simonénak, a Kongresszusi Könyvtár dolgozóinak, amiért türelmesen válaszoltak temérdek kérdésemre, és megengedték, hogy bepillantsak a könyvritkaságok olvasótermébe, amely igazi ékszer. Hálás köszönetem és tiszteletem az Egyesült Államok titkosszolgálata washingtoni területi irodájában dolgozóknak mindazért, amit tesznek, és mert készségesen megosztották velem ismereteiket. Hála illeti Jennifer Steinberget, amiért utolsó pillanatban föltett adatgyűjtési kérdéseimre is mindig kaptam választ. Köszönet Maria Rejtnek hasznos észrevételeiért. Bob Schulénak, amiért lektorálta a szöveget, hihetetlenül jó megjegyzéseket tett, kiokosított az energiapolitikából, mindenekfölött pedig azért, mert a legjobb barát a világon. Köszönöm Neal Schiffnek, hogy mindig kész megosztani velem FBI-os szaktudását. Köszönet Charles Veilleux-nek a lőfegyverekről és egyéb harceszközökről adott szaktanácsaiért. Tom DePontnak a regényben szereplő pénzügyi kérdésekben nyújtott segítségéért. Kedves barátomnak, dr. Alii Guleriának, amiért mindig rendelkezésünkre állt, és fölvilágosított mindenféle fogszabályozási és indiai témában. Lynette-nek és Deborah-nak a „David Baldacci Enterprises" biztos kezű kormányzásáért.

David Baldacci a világ egyik legnépszerűbb thriller-szerzője. Regényei több mint nyolcvan országban, legalább negyven nyelven csaknem hetvenmillió példányban jelentek meg. Feleségével létrehozta a Wish You

Well Alapítványt, amely az írás-olvasás tanítását támogatja az Egyesült Államokban. Angol nyelvű honlapjának címe: www.davidbaldacci.com.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató A tördelés az SZBÉ Stúdióban készült Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2009-ben Felelős szerkesztő Szabó Olimpia Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva Borítótervező Nagy Peter Készült 30,23 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 8796 3 www.europakiado.hu