Darren Shan - Démonvilág 10 - A-pokol-hősei.pdf

Darren Shan A pokol hősei Démonvilág

Tizedik könyv Móra Könyvkiadó A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Hells Heroes First published in hardback in Great Britain by HarperCollins Children's Books 2009 HarperCollins Children's Books is a division of Harper Collins Publishers Ltd 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W6 8JB © Darren Shan, 2009 Darren Shan erkölcsi jogot formál arra, hogy a mű szerzőjének tekintsék A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu Fordította MIKÓ BÁLINT Digitalizálta S. G. WILLS A Démonvilágról és Darren Shanról minden érdekesség megtalálható a világhálón: www.darrenshan.com

DARREN SHAN a szerzője az elképesztően nagy sikerű Vámpír könyveknek is. Kalandjairól emberek milliói olvastak a világ minden táján, a legkülönbözőbb nyelveken, ám életének igazi részleteit misztikus homály fedi. Teljes elszigeteltségben él Írország szívében. És soha nem iszik vért. Legalábbis ezt állítja...

„Mi történik, ha mindent elveszítesz? Újrakezded. Mindig újrakezded." Apply Some Pressure Maximo Park Nektek, Liam, Biddy és Bas - az Atyának, az Anyának és a Szent Kebelnek! VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár: Geirnek, Wiedarnak, Jonnak és a norvég Shan-klán többi éjszakai teremtményének Logisztika: Geraldine Stroud - a Hasfelmetsző kapitány Mary Byrne - a pityókás első tiszt Főszerkesztő: Stella Paskins - 10 menet után még mindig talpon! Az apokalipszis ügynökei: Christopher Little és csatlósai Külön köszönet jár minden egyes démonian bűbájos Shan-rajongónak, kiváltképp azoknak, akik a sorozat megalkotásának ideje alatt netes cimboráimmá lettek. De vigyázzatok! Ha most faképnél hagytok, fejek fognak hullani!

Tartalom Aki utoljára nevet Újabb ütközet A zsörtölődő barát Rémálom

Kupaktanács Otthon, édes otthon Barlangászok Cápatámadás Ki ez a lány? Veszélyes áradás Lovagok nyálkás páncélzatban A trónteremben A szentségtelen négyes Elsötétítés Átkelés Nagyobb, jobb, gonoszabb... Mózes módjára A hiányzó láncszem A kacsintás Nagy durranás Ó, igen, mindenre emlékszem... Leszámolás? Még egyszer, érzéssel... Új kezdet

Aki utoljára nevet - Hiányzik Cal - mondja Dervish. - Gyerekkorunkban sokat civakodtunk, ahogy általában a testvérek, de mindig számíthattunk a másikra. A barlang szájánál heverünk, a tűző délutáni naptól védetten gyönyörködünk a kopár táj látványában. - Fura - kuncog Dervish. - Azt hittem, én halok meg elsőként. Az életmódom, a sok veszély, amit vállaltam... Biztos voltam benne, hogy fiatalon és nem éppen kellemes módon halok meg, Cal pedig megéri akár a kilencven évet is. Hát nem különös, miként alakultak a dolgok? A Dervish mellkasának bal oldalán tátongó lyukat bámulom. Vér szivárog belőle, és még a csontjait is látom belül. - Aha - mormogom. - De bizony az. Dervish megmoccan, és az arca rögtön eltorzul a fájdalomtól. Rettenetes kínokat áll ki, de már nem kell sokáig szenvednie. A bácsikám azelőtt is rossz bőrben volt, hogy megtámadtuk volna a démonok seregét. Most, a pokoli kitérő után már nincs sok hátra neki. Vége van, és ezt mindketten tudjuk. Ezért jöttünk fel ide a barlang mélyéből: a felszínen, tiszta levegőt lélegezve akart meghalni. - Emlékszem egy nagy veszekedésünkre - folytatja Dervish -, amire nem sokkal azután került sor, hogy Cal elvette az anyádat. Azt követelte, hogy hagyjam ott a Tanítványokat, házasodjak meg én is, csináljak gyerekeket, és éljek normális életet. Bolondnak tartott azért, amit műveltem. - Nem tévedett - gúnyolódom. - Már megint ugratsz... - Dervish arca görcsbe rándul, vércsík folyik le az állán.

- Ne beszélj! Kíméld a szíved - mondom neki, remélve, hogy nem érződik a hangomon az aggodalom. - Mi a fenének? Ahová megyek, ott már úgysem lesz rá szükségem. - Gyanakodva húzza fel a szemöldökét. - Ugye nem hiszed, hogy megúszhatom? - Dehogyis! Egyszerűen csak torkig vagyok a nyavalygásoddal. Dervish halkan felnevet, de a kacagása véres köhögésbe torkollik. Magamhoz ölelem reszkető testét. Nyögdécselve vért és gennyet öklendezik fel. Amint véget ér a roham, arra kér, vigyem ki a barlangból. - Már nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg leégek a napon - suttogja. Felnyalábolom haldokló bácsikámat, és kicipelem a szabad ég alá. Alig van súlya, lesoványodott és kimerült, szó szerint elhasználódott szegény. Fejét a mellkasomon nyugtatja, akár egy csecsemő, aki anyjához bújik. Egy nagy sziklához támasztom a testét, aztán mellételepedem. A szeme csukva, valószínűleg elaludt. Szomorúan szemlélem, megpróbálom az emlékezetembe vésni ráncos arcának minden egyes barázdáját. Kócos haját kisimítom a homlokából, és azok az éjszakák jutnak az eszembe, amikor rémálmok kínoztak, és ő nyugtatgatott. Hirtelen felriad, és rémült tekintettel körbenéz. Amikor meglát engem, aztán a mellkasán éktelenkedő lyukat, megnyugszik. - Szerencsére csak álom volt. Azt hittem, bajban vagyunk... - Itt nem érhet minket semmi baj. Dervish halványan elmosolyodik. - Jó volt veled lenni. A fiamként szeretlek. Bill-E iránt is hasonlóan éreztem, de vele nem tölthettem annyi időt, mint veled. - Ha te lennél az apám, biztosan örökbe fogadtattam volna magam valakivel.

Dervish vigyorog. - Pont ezt akartam hallani. Igazi Grady vagy. Nem szoktunk érzelgősködni. A bácsikám tekintete egyszer csak elkomorul, majd felsóhajt: - Remélem, viszontlátom Calt, Bill-E-t és Meerát, sőt még Beranabust is. Azokat, akik előttem távoztak a túlvilágra. Szerinted van élet a halál után, Grubbs? Újjá fogok születni? Vagy pedig nincs... semmi? - Valaminek lennie kell - motyogom. - Ha nincs semmi, miért ad nekünk lelket az univerzum? Nem volna semmi értelme. Dervish lassan bólint, majd a hátam mögé pillant, és meglepetten kérdezi: - Az meg micsoda? Gyorsan körbehordozom a tekintetemet, mindenhol veszélyforrást gyanítok. Semmit sem látok, csak a kiszikkadt földet és a sziklákat. - Nincs ott semmi... - kezdek a mondókámba, de nem fejezem be. Dervish szemében kihunyt az élet lángja. Nem lélegzik, az arcára mélységes nyugalom ül ki. Megremegek, aztán a könnyeimmel küszködve az arca felé nyúlok, hogy lezárjam a szemét. Csupán pár centire van a kezem a szemétől, amikor... hamm! Dervish fogsora összezárul, megharapja a mutatóujjamat. - Ördög és pokol! - kiáltok fel, ahogy hátratántorodom. - Ha látnád magad! - röhög fel Dervish. A fene egye meg, még most is hülyéskedik! - Meg ne próbáld még egyszer! - vicsorgok. - Még egy ilyen, és ások egy nagy lyukat, aztán élve eltemetlek.

- Ne szívd mellre! - Dervish még mindig a nevetéssel küszködik. Végigpillant természetellenesen nagy izmaimon, a bőrömből előtörő vörös szőrzeten, farkasra emlékeztető vonásaimon, sárga szememen, vastag karmaimon és vérfoltos agyaraimon. - Borzalmasan nézel ki - állapítja meg. - Nem csoda, ha az embernek olyan a példaképe, mint te - vágok vissza. - Szegény Grubbs - kezd sajnálkozni gúnyosan Dervish. - Hiszen csak arra vágytál, hogy valaki igazán szeressen. - Dugulj el! Mindketten felröhögünk. - Hiányozni fogsz nekem - sóhajtja Dervish. - Hát... - motyogom. - Te is... szóval... te is nekem. - Néha azt kívánom, bárcsak maradhatnék még, és láthatnám, mire juttok. De aztán ahogy a nehézségekre gondolok... - Keserűen csóválja a fejét. - Ne izgulj - válaszolom nagyképűen. - Majd én elbánok a Démonvilággal és Árnnyal. Épp elég filmet láttam ahhoz, hogy tudjam, miként érnek véget az efféle történetek. Egy hónap múlva már nagyban ünnepeljük egymást és a fényes győzelmünket. Te sajnos ekkor már nem leszel jelen, hiszen addigra meghaltál. - Te aztán tudod, hogyan kell megvigasztalni egy haldoklót - dorgál meg Dervish. Egy időre hallgatásba burkolózunk. A bácsikám már nem vérzik annyira, mint korábban, de nem áltatom magam - azért van így, mert alig maradt vére. Ezúttal nincs esélye a felépülésre. Az utóbbi hónapok során többször is túljárt a halál eszén, de az utolsó ütőkártyáját is kijátszotta, amikor szembeszálltunk a démonok hordáival.

- Mi lesz veled, Grubbs? - kérdezi. - Ez az új külső... és az, hogy láthatóan élvezettel és könnyedén ölsz... - Megleszek. - Meztelen, szőrös lábujjaimmal idegesen piszkálgatom a földet. - Nem hinném - folytatja a bácsikám. - Megváltoztál, és nem csupán külsőleg. - Gyenge, vérfoltos kezét az enyémre helyezi. - Ne válj szörnyeteggé! Emlékezz arra, ki vagy, az emberekre, akik szeretnek téged, és arra, miért harcolsz! Beranabus nem ember módjára viselkedett, de ő soha nem is volt teljesen az. Te viszont az voltál, és az is vagy. Ezt sose felejtsd el! - Tényleg így akarsz itt hagyni? - kacsintok rá. - Utoljára még kioktatsz, mint egy hatodrangú tévés pszichológus? - Komolyan beszélek - mordul rám Dervish. - Ne hülyéskedj! - mosolyodom el. - Ezzel már elkéstél. A bácsikám megvonja a vállát, majd az égre emeli a tekintetét. - Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. - Nem is fogom. Dervish reszketni kezd, a napot bámulja. - Olyan hideg van. Mi a francért nem ad meleget az a dolog onnan fentről? - Napfogyatkozás. Ez a marhaság jut eszembe először. Dervish kissé bosszúsan mered rám, de végül szó nélkül hagyja ostoba megjegyzésemet. - Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt - mondja. - A vérfüredi utazáson kívül egyetlenegyszer sem vittelek el nyaralni. - Ha neked a Vérfüreden töltött idő számít nyaralásnak, akkor talán jobb is.

- Orlando - bólogat Dervish. - Oda kellett volna elmennünk. Jól szórakoztunk volna a hullámvasúton. Te, Bill-E és én... - Eleve elrendeltetett, hogy nem élhetünk normális életet - dörmögöm. - Régen azt hittem, lehetett volna másképp is, hátat fordíthattam volna az egésznek, a démonoknak és a varázslásnak. De már születésemkor nyilvánvaló volt, hogy nem tudok kitörni ebből az ördögi körből, ahogy te, Bec és Beranabus sem. Nem volt más választásunk. Gyűlölöm a sorsot az igazságtalansága miatt, de... Nem fejezem be a mondatot. Dervish feje előrebukott. Visszatolom, de közben ügyelek arra, hogy az ujjaim távol legyenek a szájától, hátha megint megharapna... Ezúttal azonban nem viccelt. A szeme csukva, kissé szétnyílt ajkáról pedig eltávozott az utolsó lehelet is. A szíve már nem dobog. - Úgy látszik, te voltál az, aki utoljára nevettél, öregfiú - motyogom rekedten, és a fejét a vállamra igazítva, gyengéden, ügyetlenül megölelem. Felkelek a szikla mellől, miután óvatosan nekitámasztom a bácsikámat, aztán kiválasztok egy árnyas helyet. Mielőtt munkához látnék, olyan érzésem támad, mintha Dervish mögém lopózott volna. Gyorsan megfordulok, már épp mosolyra húznám a számat, de a bácsikám meg sem moccan. Most már soha nem is fog. Szomorú sóhajtással ökölbe szorítom a kezem, aztán erőteljesen belevágom a kemény, száraz talajba, és elkezdem ásni a nagybátyám sírját.

Újabb ütközet Egy gyárat fésülünk át: egy hét-nyolc méteres kígyódémon nyomában járunk. Nem hittem volna, hogy egy ekkora szörnyeteg könnyedén elrejtőzhet, de már hosszú percek óta kutatunk minden eredmény nélkül. Az utcán kéne lennem, a harc sűrűjében, de ez a démon egy Tanítványt ölt meg.

Idős, törékeny hölgy volt, mégis jobban forgatta a tüskés buzogányt bárkinél. Sohasem kérdeztem meg a nevét, de kedveltem. A gyilkosa meg fog fizetni. Behúzódom egy sarokba, ellenőrzöm a csöveket. Ideges vagyok, ami fura érzés. Az utóbbi időben nem éreztem mást, csak közönyt és gyűlöletet. Valószínűleg a pillanat feszültsége ragadott magával. A démon biztosan nem lesz komoly ellenfél - az ablakokon átkelő valamennyi bestiánál erősebb vagyok -, de vicces azt színlelni, hogy veszélyben vagyok. Már majdnem elfelejtettem, milyen a félelem. Kaparászás hangja üti meg a fülemet hátulról. Megperdülök, és az ujjbegyeimben sercegni kezd a varázserő. De csak Moe az. Követett az épületbe, pedig megmondtam neki, hogy maradjon kint. Moe egyike azon vérfarkasoknak, amelyek a farkasszigeti kaland óta nem tágítanak mellőlem. A vérfarkasok jól megvannak név nélkül is, de amikor már több hete egy húron pendültem a trióval, szükségét éreztem a névadásnak. Úgyhogy három nagy komikus után Curlynek, Larrynek és Moe-nak kereszteltem őket. Sohasem volt időm hallgatni ezeknek a pasiknak a műsorát, de Dervish imádta őket, az ő emlékére választottam ezeket a neveket. Rámordulok Moe-ra, így adok hangot elégedetlenségemnek. Válaszul halkan felvinnyog, de tudja, hogy nem vagyok igazán dühös. Moe nagyon komolyan veszi testőri feladatait, nem szeret messzire kerülni tőlem. Úgy vélem, nem tud mit kezdeni magával, ha nincs lehetősége engem védelmezni. Miután elfoglalta a helyét mögöttem, újból nekilátok a gyár átkutatásának. Előrenyomulok egy hosszú futószalag mentén: egy órával ezelőtt még békésen üldögéltek mellette a munkások. Már majdnem egy hónapja, hogy Dervish meghalt a sivatagban, és azóta több tucat átkelésre került sor. Emberek százezrei pusztultak el, a túlélők pedig rémültek és elkeseredettek, de az élet megy

tovább. Néhányan tisztában vagyunk vele, hogy reménytelen a helyzetünk, viszont még nem volt bátorságunk másokkal is közölni a rossz hírt. A lakosság úgy tudja, hogy elbírunk a démoni megszállókkal. Tehát hiába növekszik napról napra a hullahegy, a polgárok élik megszokott életüket, egészen addig, amíg el nem érkezik az átkelés ideje. Akkor gyorsan elbújnak, majd az ablak bezárulása után ismét előmerészkednek. Moe felvonyít, és egy szekrény felé iramodik. Azonnal a nyomába szegődöm, mert azt hiszem, megtalálta a démont, de amikor feltépi a szekrény ajtaját, majd előkotor egy elemózsiás dobozt, rájövök, hogy csak egy szendvicset szagolt ki. - Idióta! - mordulok rá, majd visszafordulok a futószalag irányába. Méregfogak mélyednek a combomba. Velőtrázó kiáltással esem össze, a kígyó pedig behúz a futószalag alá a félhomályba, ahol már régóta várakozott. A szemét keresem, hogy kiüssem, de nincs neki egy sem. Egyre erősebben szorít, a fogai egyre mélyebbre csúsznak a húsomban, és szétzúzzák a csontokat a lábamban. Még valamikor régen olvastam egy túlélési technikákról szóló brosúrát, amelyben az állt, hogy ha valaha is egy óriási kígyó szorításába kerül az ember, mozdulatlanná kell merevedni, mert akkor halottnak hisz minket. Aztán amikor elkezdi lenyelni a lábunkat, előhúzzuk a késünket (ciki, ha nincs nálunk), és felkészülünk a nagy pillanatra. Amint a kígyó, falás közben túljutott a combunkon, és már a hasunk következne, döfjük fel a kést a száján át egészen az agyáig. A lányokra mindig sikerült alaposan ráhoznom a frászt ezzel a dumával.

Biztosan kitűnő tanács, de nincs időm a gyakorlatban is kipróbálni. A legtöbb nagy kígyóval ellentétben ez bizony mérges, és érzem, ahogy a mérge elömlik az ereimben. Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy a tetszhalottat játsszam. Ráadásul ez nem is az én stílusom. Úrrá leszek a fájdalmon, megragadom a démon méregfogait, és kitépem őket. A bestia fulladozva elenged, rózsaszín, mérgező vér fröcsköl a szájából. Az egyik kitört fogat oldalról a fejébe vágom. Úgy visít fel, akár egy csecsemő, majd vergődni kezd a földön. A hátára ugrom, és mintha rodeón lennék, meglovagolom, közben pedig tovább döfködöm. A sebeiből fröcsögő vér bemocskolja az arcomat és a mellkasomat. Amikor a kígyó nekicsapódik a futószalagnak, és felborítja, a szájába dugom a fejemet, és leüvöltök a torkán. Az ajkamon varázsenergia képződik, amely átszakítja a démon testét. A szörnyeteg nyálkás cafatokra robban szét. Kikaparom a bűzös maradékát a fogaim közül, aztán a varázsenergiával elkezdem begyógyítani a sebeimet. Lábra állok, és megkeresem Moe-t, aki még mindig a szendvicsét majszolja. - Kösz a segítséget! - vicsorgok rá, miközben még több varázsenergiát használok fel ereim megtisztításához. Moe bűntudatosan pillant rám, aztán felém nyújtja a szendvics utolsó falatját. Undorodva felhúzom az orrom, és a kijárat felé bicegek. Szeretnék még egy kicsit gyilkolászni, mielőtt az univerzumok között nyílt ablak bezárul és megfoszt a csihi-puhi örömétől. * Az utcákon hemzsegnek a démonok: a szokásos gonosz keveréklények, amelyeket különféle állatokra, halakra és madarakra emlékeztető testekből tákoltak össze. A démonoknak nincs semmi

fantáziájuk. A többségük képes varázserővel formát adni magának, de ahelyett hogy valami ötletessel és lenyűgözővel rukkolnának elő, csak a mi földi mintáinkat utánozzák. Vérfarkasok tucatjai küzdenek a démonokkal. Farkasszigetről hozattam őket az eredeti falkám helyére. Az új példányok legtöbbje nem olyan erős, gyors és okos, mint az első csoport egykori tagjai, de teljesítik a feladatot. Középen Curly feszít, a távollétemben övé a falkavezér szerepe. Igazi vadóc a kislány; magasabb nálam, bár a válla nem olyan széles, mint nekem. Az esze a helyén van: azonnal észreveszi, ha egy vérfarkas nem engedelmeskedik a parancsnak, és embert támad meg a démonok helyett. Egy szempillantás alatt ráveti magát a selejtes példányra, és lelkiismeret-furdalás nélkül elharapja a torkát. Curlynél nincs második lehetőség. Katonák és kezdő mágusok harcolnak vállvetve a vérfarkasokkal. A katonák nem sok pusztítást visznek végbe, mivel a démonokat csak varázslat segítségével lehet megölni, viszont a mágusok szép munkát végeznek. Gyorsan tanulnak, és bár a Tanítványokhoz egyelőre nem érnek fel, hamarosan akár az ő szintjükre is eljuthatnak. Elvegyülök a tanoncok között, és átveszem a buzogányos hölgy megüresedett helyét. Nem sok Tanítvány maradt, ezért szétszóródtak a világban: csak egy-kettő jut minden egyes máguscsoportra. Amint elhaladok mellettük, a férfiak és a nők egyaránt összerezzennek. Tudják, ki vagyok. Látták, hogy mindenkinél több démont vagyok képes megölni. Mellettem biztonságban érzik magukat. Viszont félelmetes látványt nyújtok, és a legtöbbjüknek borsózik a háta, ha feltűnök a közelben. Ha akarnám, visszaváltozhatnék, megint emberi külsőt ölthetnék, de így jobban érzem magam a bőrömben. Sokkal könnyebb az embereket a halálba vezetni, ha nem vagy egy közülük.

Egy tizenkét-tizenhárom évesnek látszó lány egy fajojóval játszik. Amikor egy démon megfelelő távolságba kerül, hozzávágja a jojót. A faanyag szilánkokra törik, és kiszúrja a démon szemét. A lány ezután komótosan készít egy másik jojót, ezúttal műanyagból. - Szép munka - dicsérem meg. - Nem nagy szám - feleli közömbösen, és ásítást színlel. A varázslás nem természetes dolog a mi univerzumunkban, de egyes emberi lények - a mágusok – úgy születnek, hogy képesek ráhangolódni a varázsenergiákra. Amikor egy démon ablakot nyit az ő univerzumából a miénkbe, a varázsenergia átáramlik. Ha mágus vagy, fel tudsz vele töltekezni. A múltban nem sok mágusnak volt lehetősége élni az erejével, mert nem nagyon nyíltak ki ablakok. A Tanítványok csak nehezen tudtak újoncokat toborozni. Most, hogy a démonok rákapcsoltak, és naponta akár két-három ablak is kinyílik, minden egyszerűbbé vált. Amikor egy ablak elkezd formálódni, köré gyűjtjük az embereket, és teszteljük a varázsképességeiket. Az ígéretesen teljesítőket némi gyorstalpaló kiképzés után bedobjuk a mély vízbe, ahol aztán győzedelmeskednek vagy elhullanak. Megpillantok egy ablakot a közelben. Egy kislány, aki még a jojósnál is fiatalabb, odaáll mellé. Egy férfi és egy nő követi. Azt hiszem, a saját céljaikra használják a lányt, akinek nem volt választása. Lehet, hogy ártatlan, de mivel a Démonvilág rajta keresztül akarja érvényesíteni az akaratát, meg kell halnia. Miközben átfurakodom a harcoló démonok, vérfarkasok és emberek tömegén, őszintén elcsodálkozom az emberi faj önzésén és mohóságán. Már rég hozzá kellett volna szoknom, mégis minden alkalommal meglepődöm, amikor szembesülök vele.

A legtöbb mágus jó ügy érdekében használja az erejét, pláne most, amikor már mindenki látja, micsoda pusztító erőt képvisel a Démonvilág. Mások viszont csatlakoznak a démonokhoz a hatalom, a gazdagság és a hosszabb élet reményében. Azt gondolják, így jobban érvényesülhetnek, és anélkül, hogy jól meggondolnák a dolgot, eladják a lelküket annak, aki a legmagasabb árat ígéri érte. Fel sem merül bennük, hogy egy démonok által uralt világban nem lesz helye embereknek még a leggonoszabbaknak sem. A démonok senkivel sem kötnek életre szóló szövetséget. A lány mögött álló nő kiszúr engem. Kezét a lány vállára helyezi, majd valamit a fülébe suttog. Ezután mindhárman elindulnak az ablak felé. Aha! Nem volna helyes ilyen könnyedén elengednem őket. Elharsogok egy varázsigét, amellyel láthatatlan akadályt emelek a trió és az ablak közé. A felnőttek arcára kiül a páni félelem, a gyerek viszont egyszerűen csak zavartnak látszik. A férfi nekiveti magát az akadálynak, megpróbál áttörni rajta. A nő káromkodik, majd előrántja a fegyverét. Amikor rám fogja, én egy csokor virággá változtatom azt. Szomorúan bámulja a szirmokat, mert tudja, ez lesz a halotti koszorúja. Ekkor feltűnik a színen Moe, és a földre dönti a nőt. A sikolya felajzza a bennem lakozó farkast, vicsorogva ugrom rá a férfira. Épp csak annyi ideje marad, hogy könyörögjön egy kicsit az életéért, aztán már a nyakába is mélyesztem a fogaimat, s a számat elönti az emberhús édes íze. Miután eleget nyakaltam be a pasas véréből, arrébb lököm a hulláját - most a kislány következik. Fura tekintettel mered rám, még mindig zavarodottnak tűnik. Fiatalabb, mint amilyennek először hittem: hét- vagy nyolcéves csupán. Az egyik kezében egy kis játék mackót szorongat. - Te vagy a mumus? - suttogja elkerekedett szemmel.

- Igen - dörmögöm, aztán megragadom a fejét hatalmas, sebhelyes, véráztatta karommal, és összeroppantom. Juni Swanról villannak emlékek az elmémbe, amikor a lány teste megremeg, és a kezéből kihull a mackója. Juni Vész herceg szolgája volt, és belelátott a jövőbe. Farkasszigeten megküzdöttünk, ő nyert, de végül elengedett, mert egy látomásból arról kapott hírt, hogy én leszek az, aki elpusztítja a világot. Próbáltam félvállról venni Juni jóslatát, de biztos vagyok benne: igazat mondott. Gyakran gondolok arra, hogy le kellene vetnem magam egy szikláról, vagy hagyni, hogy a démonok végezzenek velem. Nélkülem sokkal biztonságosabb hely lenne a világ. De képtelen vagyok megtenni. Élni túlságosan is jó dolog. Úgyhogy inkább folyamatosan hazudozom magamnak, és abba a hiú ábrándba kapaszkodom, hogy esetleg mégis tévedett, bár pontosan tudom, részemről ez nem más, csak önző önáltatás. Miután a kislány teste elernyedt, gyengéden eleresztem, és azon morfondírozom, vajon a világot is olyan könnyen fogom-e összezúzni, mint az ő fejecskéjét. Az ablak felszívódik a levegőben, a démonok itt rekednek. Elkeseredett kiáltásokat hallatnak, és vadul harcolnak, mert szeretnének minél több embert megölni, mielőtt ez az univerzum megszabadul undorító porhüvelyüktől. De már most is jóval gyengébbek, mint korábban, hiszen nincs már velük a varázsenergia, amely a túlélésük feltétele. Az én erőm is csökken. Varázsló vagyok, ablak hiányában is elboldogulok. De korántsem vagyok olyan erős ilyenkor, mint amikor a levegő megtelik a Démonvilágból átáramló delejes energiával. Nem érdekes. A küzdelemnek ebben a végső szakaszában már nincs rám szükség, ahogy a mágusokra sincs. Elérkezett a katonák és a vérfarkasok ideje: darabokra szaggatják az

elerőtlenedett démonokat fogaikkal, karmaikkal, pisztolygolyóikkal és machetéikkel. A démonok nem halnak meg, de már nem képesek összerakni magukat, úgyhogy csak hevernek darabokban, szétszóródva, amíg a varázsenergia teljesen el nem tűnik: akkor aztán elporladnak. Moe felhúzza megtépázott szemöldökét, rám mered, és kérdően felhorkant. - Menj csak - sóhajtom, arcom összerezzen a lábamba nyilalló fájdalomtól. Ez a hátránya annak, ha varázslattal gyógyítunk be egy sebet. Addig minden rendben, amíg van elég varázsenergia a levegőben, de amint nincs, a kínok tízszer erőteljesebben törnek ránk. Miután Moe is elindult, hogy kivegye a részét a vérontásból, egy sovány, sápadt, jeges tekintetű asszony lép mellém. Prae D'Alecheu az, a Bárányok vezetője - egy csoporté, amely korábban lemészárolta a Grady család vérfarkassá változott tagjait, most viszont ők biztosítják számomra a fenevad-utánpótlást Farkasszigetről. - Csúnya sebeket szereztél - mondja, ahogy a lábamra pillant. Már belilult, és genny szivárog a vágásokból, amelyek újból felszakadtak. - Nem lesz gond - motyogom. - Megszabadultam az összes méregtől, mielőtt az ablak bezárult volna. - Fáj? - kérdi Prae. - Igen, de nem halálos. - Ettől függetlenül el kell látni. Elvigyorodom. Prae imád anyáskodni az ő kis farkasai fölött, még egy olyan félfarkas fölött is, amilyen én vagyok. Az emberek hidegen hagyják, de azok, akik oktalan gyilkológépekké változtak, felébresztik a benne szunnyadó gyengédséget. - A többieket is gondjaidba veszed? - érdeklődöm.

- Persze - csattan fel. - Mindig így teszek, nem? Prae nem képes irányítani a vérfarkasokat - ez csak nekem áll módomban -, de sokévnyi tapasztalattal bír, és egy szakértőkből álló csoportot vezet. Amikor túl fáradt vagyok, vagy nincs időm összegyűjteni a falkát és lehiggasztani őket, akkor jelenik meg ő az embereivel. Ha kell, elektromos ösztökét, hálót és béklyót is használnak a begyűjtéshez, bár miután kiőrjöngték magukat a harctéren, a vérfarkasok többnyire készségesen és boldogan engedelmeskednek. - Látlak majd később? - kérdezem. Prae gyakran velem tölti az estét egy-egy csata után: ilyenkor megtárgyaljuk, mire számíthatunk a következő összecsapás alkalmával, milyen taktikával élünk majd. - Nem - válaszolja. - Új szállítmányt várunk a szigetről. Biztos akarok lenni benne, hogy minden rendben van, és szeretném elszállásolni őket a többiek közelében. - Segítsek? Tagadólag megrázza a fejét. - Először a kényelmükről gondoskodom. Holnap reggel megtarthatod nekik a lelkesítő szónoklatodat. El lesznek ragadtatva tőle. Prae távozik, én pedig magamban kuncogok. Az utóbbi hetekben igencsak megkedveltem őt. Dervishre emlékeztet. Nagybátyám is tudott ilyen távolságtartóan viselkedni, ha arra volt szükség. Ahogy eszembe jut a bácsikám, lehervad az ajkamról a mosoly. Néhány percet azzal töltök, hogy felidézem a vele kapcsolatos legelevenebb emlékeimet: amikor eljött meglátogatni a bolondokházába, ahová a családom halála után zártak; amikor Vénával és Artériával küzdött

Carcery Vale-ben, amikor Vész herceggel harcolt Vérfüreden, és amikor méltóságteljesen elhunyt a sivatagban. Aztán eszembe ötlik, mennyire szerette Junit, amikor még azt hittük, a mi oldalunkon áll, és ez felidézi a rémséges jóslatot is. Szomorúan felsóhajtok, és elindulok a kórházba, és azt kívánom, bárcsak megritkulnának ezek a csendes, emberinek nevezhető pillanatok. Az élet sokkal könnyebb, ha eluralkodik a káosz, és a bennem lakozó vérfarkas kerül előtérbe.

A zsörtölődő barát Nem azért jöttem a kórházba, hogy ellássák a sebeimet. Prae aggodalma megható volt, de felesleges. Elég nagy fájdalmaim lesznek a következő támadásig, de amint kinyílik egy ablak, és a varázsenergia betölti a levegőt, azonnal rendbe jövök. Valójában beteglátogatóban járok. Egy nálam nem sokkal idősebb srácot keresek, akinek a szemét egy hónappal ezelőtt vájtam ki. Amikor belépek a kórterembe, ahol Kernelt hagytam, mielőtt a csata megkezdődött, rögtön furdalni kezd a lelkiismeret, ahogy minden egyes találkozásunk alkalmával. A gyomrom görcsbe rándul, ha arra gondolok, milyen aljas módon vakítottam meg a barátomat - kitéptem mindkét szemét az üregéből, ahogy egy nagyzoló srác veszi el erőszakkal a gyengébb gyerektől az édességet. Az orvosok és a nővérek azt sem tudják, hol áll a fejük, annyi sérülttel kell foglalkozniuk. A súlyos esetekkel nincs idejük törődni, és inkább azokra összpontosítanak, akiknek több esélyük van a felépülésre. Senki sem figyel fel rám, amint végigbaktatok a folyosókon. Igyekszem összehúzni magam, de még így is rémisztő látványt nyújtok. Magasabb vagyok bármelyik emberi lénynél: egy foltos,

szakadt farmertől eltekintve teljesen meztelenül császkálok, szőrösen, véresen és büdösen. Normális esetben mindenkire ráhoznám a frászt, de már rég nem élünk normális időket. Manapság minden városban, ahová harc közben elvetődöm, néhányan kíváncsian végigmérnek és ennyi... Megállok Kernel szobájának ajtaja előtt, és az üvegen át nézem a kopasz, barna bőrű kamaszt. Egy széken ül a sarokban. Amikor behoztam ide, egy ágyon hagytam, amelyre azóta egy újabb sérült került. Kernel mellett Kirilli Kovacsot pillantom meg, aki élénken magyaráz valamit, és közben hevesen gesztikulál. Rámosolygok a most is röhejes Kirillire. Még mindig bűvésznek való ruhát visel - igaz, a régi, tönkrement szerelését lecserélte egy újra pár héttel korábban. Ezen nem voltak arany- és ezüstcsillagocskák, de neki sikerült felhajtania néhányat, és a csendesebb pillanatokban felvarrta őket a ruha oldalára. Kirilli bal kezén két ujjal kevesebb van - a mókamester csupa seb és égési sérülés, ráadásul a jobb lábfeje hiányzik, ezt művégtaggal pótolták. Kirilli büszke a sérüléseire. Először még nyavalygott, de miután látta, milyen hatást gyakorol velük az emberekre - különösen a csinos nővérkékre -, komoly pofát vág a dologhoz. Előszeretettel mesél túlzásoktól hemzsegő történeteket arról, miként vesztette el a különféle testrészeit. Kirilli gyáva nyúl, de amikor legutóbb megütköztünk a démonokkal a saját univerzumukban, egészen össze-kapta magát. Ő lett a nap hőse, amivel meg saját magát is sikerült meglepnie. A nagy esemény óta nem nagyon kellett akcióba lépnie, de ha mégis sor került rá, jól helytállt önmagához képest. Úgy vélem, alapjában véve felülkerekedett a gyávaságán, de sohasem lesz belőle igazi harcos.

Kitárom az ajtót. Kernel egykedvűen mosolyog, függetlenül attól, milyen sztorival traktálja épp Kirilli. Jó barátok lettek, és Kirilli segít Kernelnek megfeledkezni a „szemtelenségéről". Azt hiszem, embert próbálóbb feladatokat kéne rábíznom - túl fontos ahhoz, hogy afféle bébiszitterként vesztegesse az idejét -, de a Kernel miatt érzett lelkiismeret-furdalás visszatart. A sarokból morgó hang üti meg a fülemet. Larry az, ő kuporodott oda. Ha nem tartózkodom a közelben, mindig valamelyik hűséges vérfarkasommal őriztetem Kernelt. Hivatalosan azért vannak itt, hogy megvédjék őt. De az igazság az - és ezzel Kernel is tisztában van -, hogy cseppet sem bízom vak társamban. Attól tartok, amint kinyílik egy ablak, készít magának egy új szempárt, és szépen lelép. Larry azt a parancsot kapta tőlem - igen nehéz volt a fejébe verni szegénynek -, hogy tartsa szemmel Kernelt, és amint elkezd a szemürege környékén babrálni, azonnal szerelje le. Kernel és Kirilli egyszerre kapják fel a fejüket Larry morgására. Kernel arckifejezése rögtön megváltozik, pedig nem lát engem. Valószínűleg a szagom árult el. - Íme, a mi győztes hadvezérünk! - gúnyolódik Kernel. - Sok démonnak ontottad ki a belét ma, Grubbs? Meg is vakítottál esetleg párat? - Hogy van? - kérdezem Kirillitől, és ügyet sem vetek Kernel csipkelődésére. - Hogy lennék? Vak vagyok! - csattan fel Kernel, mielőtt a Tanítvány válaszolhatna helyette. Haldoklom. Egy orvos megnézett, mielőtt kinyílt volna az ablak. A sebem elfertőződött. Varázsenergiával megtisztítottam - természetesen a lehető legnagyobb titokban, nehogy felkeltsem az őröm gyanakvását -, de a rothadás ki fog újulni. Bármikor feldobhatom a talpam, mert a fertőzés az agyamat is megtámadhatja. Add vissza a szemem világát, te átkozott farkaskölyök! - Néha azért szokott témát váltani? - teszem fel a kérdést sóhajtva.

- Csak akkor viselkedik így, ha itt vagy - suttogja Kirilli. - És, ahogy azt bizonyára te is észrevetted, nagy tehetsége van a sopánkodáshoz. Keserűen morgok, és arrébb lépek, mert a nővérek egy újabb pácienst szeretnének elhelyezni a kórteremben. - Ezt már sokszor megbeszéltük. Nem kapod vissza a látásodat, amíg meg nem mentettük Becet. Ha megígérnéd, hogy nem pattansz meg, már most is megengedném, hogy új szempárt varázsolj magadnak. - Azt megígérem, hogy a pokolban egy örökkévalóságon át fogom rugdosni a fenekedet - rivall rám Kernel. - Ehhez mit szólsz? Haragosan nézek a vak varázslóra, de magamat nála is jobban gyűlölöm ebben a pillanatban. Kernel egy démoni fegyver, a Kah-Gash része. Én is az vagyok. Ezzel a fegyverrel pontot lehetne tenni a háború végére, mert vagy nekünk, vagy a Démonvilágnak garantálná a győzelmet. A harmadik rész egy Bec nevű lányban lakozik, aki jelenleg az egyik démonmester, Vész herceg foglya. Az eredeti terv az volt, hogy mi hárman egyesítjük erőinket, elszabadítjuk a Kah-Gashban rejlő energiát, elpusztítjuk a Démonvilágot, aztán víg cowboyok módjára ellovagolunk a naplementébe. Mi leszünk az univerzum bajnokai, a valaha élt legnagyobb hősök. Pofonegyszerűnek tűnt az egész. Ekkor azonban feltűnt a színen a Halál, és jóval bonyolultabbá vált a helyzet. A Halál régebben ugyanolyan színtiszta erő, energia volt, mint a gravitáció vagy a fény - nem volt sem teste, sem szelleme. Most már van tudata, és az általa elragadott holtak lelkét felhasználva testet készített magának. Árnynak hívtuk, amíg rá nem jöttünk, kiről is van szó valójában.

A Halál nem kedvel minket. Az élet szerinte túlságosan is elterjedt ebben az univerzumban, ezért vissza akarja csinálni az egészet, azt akarja, hogy minden úgy legyen, mint ahogy régen volt, amikor még csak a démonok és az Öreg Lények léteztek. Ezért aztán a démonok oldalára állt. A Halál támogatását élvező démonok szövetségre léptek egymással, és támadást indítottak a Föld ellen. Ha győzedelmeskednek, az lesz a jutalmuk, hogy az emberiség eltűnik a bolygóról, és ők irányíthatják az univerzumunkat, ráadásul halhatatlanok lesznek. Motivációnak nem is rossz... Az egyik Öreg Lény elvitte Kernelt egy kis utazásra az univerzum középpontjába, közben pedig elmagyarázta neki, miképp keletkezett az élet. Először egyetlen univerzum létezett, amely hatvannégy zónára oszlott: a zónák fele fekete, a másik fele fehér volt, akár egy sakktábla mezői. A Kah-Gash tartotta össze az egészet, és megakadályozta, hogy az Öreg Lények és a démonok egymásnak essenek. Azonban a régi rendszer összeomlott, a Nagy Bumm mindent szétzúzott, és megkezdődött az életnek az a menete, amit mi is ismerünk. Az Öreg Lények megvédtek minket a démonoktól, amíg módjukban állt, de a harcuk eleve kudarcra volt ítélve. A démonokkal ellentétben ugyanis ők képtelenek a szaporodásra, és amikor az utolsó is meghal közülük, az emberiség áldozatul esik a gonosz teremtmények seregeinek. Így pedig nem csupán a mi világunk bukik el, hanem az összes többi is az univerzumban. Az Öreg Lények úgy próbálják megakadályozni, hogy a démonok teljes győzelmet arathassanak, hogy építettek egy bárkát. Olyat, mint egykor Noé, csak ez kicsit nagyobb: egy egész világ, amelyet az univerzumból össze-toborzott, varázserővel rendelkező lények népesítenek be. A Lények Kernelt akarják megtenni kapitánynak. Mivel ő a Kah-Gash „szeme", mindig képes megtalálni a legrövidebb utat egyik pontból a másikba, még univerzumokon keresztül is. Az Öreg Lények azt remélik, hogy ha Kernel örök életűvé válik, folyton egy lépéssel a Démonvilágból

utána küldött üldözői előtt jár majd a bárka, így a jelenlegi univerzum egy picike darabja az idők végezetéig fennmarad. Kernel nem fogadta el az ajánlatukat, hanem visszajött közénk, és egy utolsó nagy csatára indult velünk. Az Öreg Lények azt mondták, nem győzhetjük le a Halált, mert az sebezhetetlen, ám Kernel nem volt hajlandó leírni bennünket. Csatlakozott hozzám és Bechez, és együtt szálltunk szembe Árnnyal. Sikerült elpusztítanunk a Halál testét, de csak idő kérdése, és visszatér: hatalmasabb és gonoszabb lesz, mint valaha, és az lesz minden vágya, hogy győzelmet arasson. Kernel tudta ezt, ezért úgy döntött, mégis a bárkát választja. Kértem, hogy maradjon velünk, és harcoljunk együtt tovább. Vész herceg foglyul ejtette Becet, én pedig ki akartam őt szabadítani, hogy aztán egyesült erővel vethessük be a Kah-Gash energiáját a Halál ellen. Kernel nem állt kötélnek. Meg volt győződve róla, hogy Bec lepaktált Vész herceggel. Még ha nem is lett volna így, akkor sem hitt már benne, hogy legyőzhetjük a Halált. Nekifogott kinyitni egy ablakot, hogy szépen lelépjen valami távoli helyre. Ekkor jöttem ki a béketűrésemből és téptem ki mindkét szemét. Szükségem van Kernelre, mert csak vele tudom megtalálni Becet, ráadásul csak hármasban van esélyünk a Halál ellen. Meg kell vakítanom és fogságban kell tartanom ahhoz, hogy engedelmeskedjen? Ám legyen! Grubbs Grady, az ember sohasem viselkedett volna ilyen elvetemült módon, de az új, vérfarkas énem... Legyen elég annyi, hogy nem éppen tiszta a lelkiismeretem, de együtt tudok élni vele. - Milyennek látod? - kérdi Kernel Kirillitől. - Szégyelli magát? Remélem, igen, mert kellene. Olyat tett velem, amit én egy kutyával sem volnék képes. Még egy démonnal sem. Sőt talán még egy vérfarkassal sem!

- Fáradtnak tűnik - mondja Kirilli, és halvány mosolyt villant felém. - Szegény Grubbs - sziszegi Kernel. - Túlhajtottad magad? Ki kellene venned egy hét szabadságot, és elmenni üdülni. - Igazad van - sóhajtom. - Gyerünk, gyűlölj csak! Más gyűlölnivalód úgysincs, igaz? - A Démonvilágra gondolsz? - Kernel megrázza a fejét. - Nem, őket nem gyűlölöm. Teszik, amit tenniük kell. A természet ilyennek alkotta meg őket: undorító, szívtelen gyilkosok. Ok már csak ilyenek. Te viszont a gonoszságot választottad az emberségesség helyett. Barátok voltunk, bíztam benned, mégis ezt művelted velem, és most akaratom ellenére tartasz itt, pedig tudod, hogy helytelenül cselekszel. Sokkal jobban megvetlek, mint gondolnád. - Teszek rá - felelem a lehető legközönyösebben, és megpróbálok olyannak tűnni, mint a jojós kislány a harctéren. - Itt töltjük az éjszakát, aztán tízkor odébbállunk. Ha szükséged van valamire, szólj a nővérnek. - Új szempárt akarok - morogja Kernel. - Szerinted egy nővér tud ilyesmivel szolgálni? Elindulok az ajtó felé. - Grubbs - szól utánam Kernel. Elcsigázottan pillantok hátra, és felkészülök az újabb sértegetésekre. - Miért vagyunk még mindig itt? - Az előbb mondtam, hogy itt töltjük az éjszakát, és... - kezdek dühösen magyarázkodni. - Úgy értem, itt a Földön - szakít félbe. - Amikor megvakítottál, arra hivatkoztál, hogy szükséged van rám Bec felkutatásához: megvárjuk, amíg a sebeink behegednek, aztán kiszabadítjuk őt. Azóta már egy hónap is eltelt, és még mindig nem indultunk Bec keresésére. Mi ennek az oka?

Őszintén meglep, miért nem tette már fel korábban is ezt a kérdést Kernel. Folyton arra vártam, hogy megkérdezi, és mindenféle válaszokat gyártottam arra az esetre, ha megtenné. Most viszont a nyelvem nem engedelmeskedik, néma maradok. Eszembe jutnak az álmaim, már majdnem elmesélném neki mindet, ám az utolsó pillanatban megmakacsolom magamat. - Nem állunk készen. Akkor indulunk el kiszabadítani Becet, amikor eljön az ideje. Jelenleg itt több hasznunkat veszik. - Miért nem csak a magad nevében beszélsz? - csattan fel Kernel. - Én állandóan itt unatkozom a kórházban, és várom, hogy visszatérj a csatamezőkről. Ha nem áll szándékodban kiaknázni a képességeimet, akkor engedj el! - Kapsz majd feladatot - motyogom. - Ha megérett rá az idő, elviszlek a démonok univerzumába, ahol készíthetsz magadnak új szempárt. - És aztán? - Kernel nem hagy békén. - Megkeressük Becet. - Megkeressük? - szinte nyivákol felháborodásában. - Nem megmentjük? Nyelek egy nagyot, majd Kirilli felé biccentek: - Reggel látjuk egymást... - Én téged biztosan nem! - szól utánam Kernel, és emelt hangon még hozzáteszi: - Legalábbis nem hiszem, hogy ennek nagy volna a valószínűsége. *

A kórház egyik emeletén találok egy üres szobát, ahol orvosi köpenyekből összedobálok magamnak valami hálóvacokszerűséget. Nincs kedvem aludni, de a pihenés létfontosságú még egy olyan lénynek is, amilyen én vagyok. A lehető legjobb formámat kell nyújtanom, csak így szállhatok szembe a démonokkal. A Kernellel folytatott beszélgetésre gondolok, meg a többiekre: Dervishre, Junira, Vész hercegre, Becre. Megint eszembe jut a jóslat, Juni gúnyos kacagása és az, mekkora élvezettel ecsetelte, miként robban darabjaira a világ és ég el a markomban az univerzum. Túl sok ez nekem. Bűntudat, félelem és magány kerít hatalmába. Az utóbbi időben szinte kihaltak belőlem az emberi érzések. Közönyös, brutális fickóvá váltam. Ma este azonban - ha csupán néhány percre is - leomlik a fal, amellyel körülvettem a lelkemet, és újra a régi, szerencsétlen kamasz vagyok. Teljes súlyukkal nehezednek a szívemre a velem szemben támasztott elvárások... mekkora árat fizet érte a világ, ha elbukom... mennyien haltak meg miattam! Egy csomó életet vettem el, például azét a zavarodott kislányét ma este... Nem tudom, mi vár rám Vész herceg birodalmában... Juni jóslata nem hagy nyugodni... Az arcom eltorzul, majd egyre emberibbé lesz, zihálok és elerednek a könnyeim. Nagy, forró, sós könnyek folynak le az arcomon, miközben a holtak - Dervish, Beranabus, anya és apa, Meera és Bill-E - segítségéért fohászkodom. Megvakítottam egy barátomat. Szörnyű dolgokat titkolok azok elől, akik bíznak bennem. Hazudtam és gyilkoltam. És ha hihetek Juninak, még ezeknél is borzalmasabb dolgok következnek. Őrülten morgok és üvöltök, a köpenyekbe harapok, hogy elfojtsam a sírást, öklömmel ütlegelem a mellkasom és az arcom. Elátkozom az univerzumot, Istent (ki tudja, létezik-e egyáltalán?), az Öreg

Lényeket, a Tanítványokat, Vész herceget és a démonokat. A legtöbb átkot azonban önmagamra szórom, a szegény, szánalmas és apokaliptikus Grubbs Gradyre. Aztán, amint felszáradtak a könnyeim... amikor a vérfarkas énem végre felülkerekedik, a vonásaim átalakulnak és megkeményednek... amikor megint sikerül mélyen magamba temetnem az emberi érzéseimet... amikor a Kah-Gash azt mondja nekem, hogy nem vagyok egyedül, és hagyjam abba a gyerekeskedést... akkor fokozatosan megnyugszom. Megfordulok, és újból elrendezem a köpenyeket, kényelembe helyezem magam. Sokkal lassabban lélegzem, és elmormogok egy varázsigét, amelynek hatására képes leszek álommentesen végigaludni az éj hátralévő részét - vagy mégsem?

Rémálom A varázslat, amelyet elalvás előtt alkalmazok, elvileg megakadályozza, hogy álmodjak. A segítségével alaposan kialudhatom magam, megvéd a rémálmoktól, így reggel frissen és üdén ébredhetek. Ám amióta Becet elrabolták, semmi sem használ. Több varázslatot kipróbáltam, számos Tanítványhoz fordultam tanácsért, mégsem tartja vissza semmi az álmokat, amikor elalszom. Minden egyes alkalommal ugyanazokat a borzalmas dolgokat élem át, és ez az oka annak, hogy nem próbáltam eddig megmenteni Becet. Amikor újból elkezdődik az álom, hagyom, hogy magával sodorjon. Korábban hadakoztam ellene, meg akartam változtatni az események sorrendjét, a részleteket, de egyszer sem sikerült. Ma éjszaka beletörődöm a vereségembe, lehetőleg olyan méltóságteljesen, amennyire egy hozzám hasonló fenevadtól telik.

Egy pókhálóból szőtt szobában vagyok, és egy alvó lányt figyelek - Bec az. Vastag hálóból álló ágyszerűségen fekszik, egy lágyabb szövésű hálóból készült takaró alatt. Sápadtnak és fáradtnak látszik, de nem sérült, és könnyedén, nyugodtan lélegzik. Bal kezével végigsimít az arcán - ismerős jelenet. Megrezdül az orra - ezt is számtalanszor láttam már. Ha az ember folyton ugyanazt az álmot éli át, elkezd figyelni a részletekre, így legalább nem dilizik be. Ma megpróbálok valami újat felfedezni, egy apró mozdulatot, rezzenést, amelyre korábban nem figyeltem fel, de eddig minden ugyanúgy történik, mint korábban. Bec kinyitja a szemét. Egy pillanatra pánikba esik. „Hol vagyok?", de aztán eltűnik az arcáról az aggodalom, és felkel. Gyönyörű hálóinget visel, amilyet csak régi filmekben látni. Az anyaga nem pókháló. Vész herceg valószínűleg valamelyik áldozatáról szedte le - nem tudom elképzelni a gazfickót, amint bemegy érte egy butikba. Bec egy kis, kerek ablakhoz lép, és kitekint a pókhálóból álló tájra. Vész herceg birodalmában vagyunk, abban a világban, amely végtelen mennyiségű ragadós pókhálóból tevődik össze, és reménytelenség s szomorúság hatja át. Érzem, hogy emberek ezrei lelték itt halálukat magányosan, mindentől távol, miközben szeretteik nevét üvöltötték. Bec egy asztal és a mellette lévő szék felé fordul - mindkettőt hálóból „faragták". Az asztal mögött tükör függ a falon. A lány leül elé, és tanulmányozni kezdi magát benne. Feszültnek tűnik, de rémültnek nem. Előrenyúl, hogy megérintse a tükörképét, mintha nem lenne biztos abban, hogy az övé, ám félúton megtorpan, és leengedi a kezét. Feláll, és odamegy a szoba másik sarkában álló szekrényhez. A szekrény ajtaja a közeledtére kinyílik, és magától előcsúszik egy rúd, amelyen különféle ruhák lógnak: hosszú, fodros ruhák olyanok, amilyeneket egy hercegnő vagy egy filmsztár hord. Nem hiszem, hogy egy Bec-hez

hasonló lánynak jól állnának. Valószínűleg neki is ez a véleménye, mert csak mosolyogva rázza a fejét, amikor a ruhákra pillant. - Túl szigorú vagy magaddal, Apróság - mondja egy hang. Bec megmerevedik, majd lassan megfordul, és meglátja Vész herceget. A démonmester a szoba ajtajában lebeg, sápadtvörös bőrén megannyi repedésből szivárog a vér. Sötétvörös szeme gyengédséget sugároz. Még a kígyók is, amelyek a szíve helyén tátongó lyukban tekeregnek, ártalmatlannak tűnnek, játékosan sziszegnek, mintha mosolyognának a szekrény előtt álló lányra. - Természetesen megérdemled ezt a sok szép holmit - folytatja Vész herceg, majd belebeg a szobába, és nyolc kezével végigsimít a ruhákon. - Magas rangú főpapnő vagy. Csak a legjobbat várhatod el a világodtól és a benne élő emberektől. Ők csak azért léteznek, hogy szolgáljanak téged, és hódoljanak a szépségednek. - Hízelegsz - mondja Bec szemérmesen. - Nem - válaszolja Vész herceg. - Az erő szép, és mivel te vagy a legerősebb az emberek közül, te vagy a legszebb is. Viseld ezeket a ruhákat, amelyek sajnos csupán rongyok. Később kerítünk olyanokat, amelyek sokkal megfelelőbbek számodra. Felkap egy zöld ruhát, és mosolyogva így szól: - Ez illik a szemed színéhez. Felpróbálnád a kedvemért? - Rendben - sóhajtja Bec, majd kibújik a hálóingéből: cseppet sem érdekli, hogy meztelenül mutatkozik a démonmester előtt. Bec meztelenkedése eleinte zavarba hozott, de mára hozzászoktam. Sokkal inkább nyugtalanít az a tény, hogy láthatóan szeretne Vész herceg kedvében járni. Miért kell teljesítenie a kéréseit,

felvennie az általa kiválasztott ruhát? Az ellenségünkről van szó, egy gonosz, aljas szörnyetegről. A lány mégis hagyja, hogy úgy bánjon vele, mint egy babával. Miután Bec felöltözik, Vész herceg az asztalhoz vezeti, és kisminkeli, amit a lány nyugodtan tűr. Undorító látni, ahogy a démon roncsolt, ocsmány kezével Bec arcát simogatja. Legszívesebben félrelökném, és egy pofonnal rádöbbenteném a lányt, mit is művel valójában. Sokkal jobb lenne, ha Vész herceg irányítaná a gondolatait, ha átmosta volna az agyát, és ő csak ezért engedelmeskedne neki. Am semmiféle erre utaló jelet nem tudok felfedezni. Bec idegesnek tűnik, de az elméje láthatóan még mindig a sajátja. Vész herceg elkészül, pár méterrel hátrébb lebeg, és megszemléli a művét. Elégedetten bólogat, mint mindig, ha valami tetszik neki, és ezt suttogja: - Csodásan festesz! Bec elpirul, képtelen elnyomni egy félszeg kis mosolyt. Gyűlölöm ezt a mosolyt, mert egyáltalán nem helyénvaló. Vész herceg birodalma a könny és a fájdalom világa, nem a bátortalan, mégis önelégült vigyorgásé. - Gyere! - Vész herceg a karját nyújtja Becnek. - Hadd vezesselek körbe a palotámban. Bec nyel egy nagyot zavarában, aztán elfogadja a feléje nyújtott kezet, és engedi, hogy a démonmester kivezesse a hálóból. Lemennek egy pókhálókból álló lépcsősoron. Vész herceg néhány csatlósa siet el mellettük, amint méltóságteljesen lépkednek lefelé. A jelentéktelenebb démonok villámló tekintettel merednek Becre, de nem merészkednek a közelébe, mert nem akarják feldühíteni urukat. Bec tudja, hogy gyűlölik, de nem érdekli. Amíg védelmezője mellette van, nem eshet bántódása.

Bejárják az egész kastélyt. Vész herceg elképesztően udvarias, tökéletes házigazda módjára viselkedik, felhívja Bec figyelmét minden apróságra. A lány gyönyörködik a csillárokban és a szobrokban, és szinte turbékol, amikor Vész herceg szerényen bevallja, hogy ő maga tervezett itt mindent. - Annyira kreatív vagy! - búgja Bec. - Köszönöm a bókot, de tévedsz - feleli Vész herceg. - Olyan tárgyak mintájára alkottam meg őket, amilyeneket a Földön láttam. Tehetséges iparos vagyok, semmi több, művészi érzékkel egyáltalán nem rendelkezem. Az én fajtám legnagyobb átka, hogy nincsenek eredeti ötleteink. Tovább haladnak lefelé, egy mélyen a föld alatt fekvő pincébe. Álmodom, mégis feszültté válok. Tisztában vagyok vele, mi következik, és utálom: ez az álom egyik legrosszabb része. Ha átugorhatnám, megtenném, de ugyanúgy vonz, mint korábban; tehetetlen vagyok, nem tudok félrenézni. Egy kínzókamrába lépünk be. A pókhálós falon mindenféle rettenetes kínzóeszköz sorakozik. A tűzben vörös parázs izzik, haldoklók sikolyai visszhangzanak mindenfelől. Bec megremeg, az ujjai szorosabban fonódnak Vész herceg karjára, aki gyengéden megveregeti a lány kezét. Bec ideges, mégis megteszi az első reszketeg lépést. Vész herceg helyeslően bólint, és folytatják útjukat. Sohasem voltam képes megszámolni a pincébe zárt embereket, mert a legtöbbjük falak mögött, avagy fülkékben raboskodik. A kiáltások és nyögések hangereje alapján legalább harmincan, de az is lehet, hogy még többen vannak. - Sajnálod őket? - kérdezi Vész herceg a reszkető Bectől. - Igen - nyöszörgi a lány.

- Jól van - mondja Vész herceg. - A szánalom erény. Én is sajnálom őket, hidd el - erősködik, amikor Bec kétkedő pillantást vet rá. - Örömömet lelem a szenvedésükben, de szánalmat is érzek. Ebben különbözöm a többi démontól. Nem gyűlölöm az embereket. Vágyom a kínjaikat és a szomorúságukat látni, de egyben csodálom is őket. Én szeretettel kínzok, Apróság. Meg tudod ezt érteni? - Nem - feleli hidegen Bec. - Legalább őszinte vagy - sóhajtja Vész herceg. - Fel tudod fedni előttem az igazi érzéseidet, és ez engem örömmel tölt el. Nem akarom, hogy hazugságok mérgezzék meg a kapcsolatunkat. Mindig mondd el nekem az igazat, még akkor is, ha úgy gondolod, nem volna ínyemre. A hazugságok mindannyiunkat lealacsonyítanak. Bec csendben figyeli Vész herceget, aki munkához lát néhány, a falakon lógó és pár, a kínzóasztalokra kötözött emberen. Úgy viselkedik, amint kínozza őket, akár egy ápoló, minden egyes pillanat csalókán gyengéd és szeretetteljes. Szinte dorombol áldozatainak, hangsúlyozza, hogy mennyire sajnálja őket, bárcsak szabadon engedhetné valamennyiüket, és már amúgy sem tart sokáig az egész. Bec nem osztozik a démonmester élvezetében, de nem is tiltakozik az ellen, ami a szeme előtt zajlik. Ahányszor csak elérünk eddig a jelenetig, mindig megpróbálok a gondolataiban olvasni, de még egyszer sem sikerült. Bármit megadnék érte, ha kideríthetném, mi jár a fejében. Remélem, azért vág ilyen közönyös képet, mert meg akarja téveszteni Vész herceget, aki így viszonylag kedves marad, és elhiszi Becnek, hogy tényleg nem gyűlöli. Nagyon bízom benne, hogy csak színjátékról van szó: a lány valójában el akarja árulni a démonmestert, és alig várja, hogy Kernellel együtt kiszabadítsuk.

A tekintete azonban nyugodt, szenvtelen, és amikor megnyalja az ajkát, úgy tűnik, csak az önuralma tartja vissza, különben ő is kipróbálná, amit Vész herceg művel a szerencsétlenekkel. Miközben a démonmester újabb fájdalomsikolyokat présel ki az áldozataiból, Bec körülnéz a pincében, mire az én virtuális fejem is szépen körbefordul. Most jön az a rész, amelyet a legjobban utálok. Szeretném lehunyni a szemem, vagy félrepillantani, de képtelen vagyok rá. Azt kell látnom, amit Bec lát, még akkor is, ha ébredés után jó ideig borsózik tőle a hátam. A kínzóeszközökre és a falakhoz láncolt emberek igen sokfélék. Vannak köztük mindenféle bőrszínű férfiak és nők, fiúk és lányok. Csecsemők nincsenek - Vész herceg ugyanis imád társalogni az áldozataival. Egyetlen személy kivételével senki sem tűnik ismerősnek. Ezt az egyet sem ismerem név szerint, de az aurája alapján képes vagyok beazonosítani a cingár, szőke férfit: egy Tanítvány. Bec érdeklődve tanulmányozza - a férfi igen rossz bőrben van: már csak a varázsenergia tartja életben -, majd továbbsétál, és tekintete egy velem egykorú lányon állapodik meg. Ezt a lányt észre sem vettem a korábbi rémálmok során. Becet nem érdekli jobban a többi szenvedőnél, épp csak egy villanásnyi ideig mered rá. Csupán a negyedik vagy az ötödik alkalommal - amikor elkezdtem a részletekre összpontosítani, és így nem untam halálra magam - néztem meg alaposabban a lány arcát, és ekkor úgy megdöbbentem, hogy még most, körülbelül a huszadik azonos rémálom után is élénken él emlékezetemben a sokk élménye. A lány csinos, de az arcát vér borítja, és rémület torzítja el a vonásait. A ruhája mocskos cafatokban lóg a testéről, én azonban biztos vagyok benne, hogy eredetileg a legjobb tervezők butikjaiban vásárolta őket. És bár a haja kócos, a körme pedig hosszú és töredezett, egykor nagyon ápolt lehetett, akár egy modellé.

Noha a lány arca véres, nem látszanak rajta kínzás nyomai - igaz, ez Vész herceg áldozatainak jó részéről elmondható. A démonmester ugyanis ellátja a sebeiket, és hagyja őket felépülni, így legközelebb még nagyobb szenvedéseknek néznek elébe. Ez a lány sokkal több szörnyűségen ment keresztül, mint azt bárki is gondolná. Beckel együtt én is rövid pillantást vetek tehát a szenvedő alakra, és ugyanúgy megrémülök, mint első alkalommal, amikor rájöttem, ki is ő. A Földön, a csendes kórházi szobában fekve ajkam megremeg, amint elrebegi a nevét: Bo Kooniart...

Kupaktanács Bec és Vész herceg felmegy egy másik lépcsősoron, amely a démonmester palotájának soron következő részébe vezet. A lebegő Vész herceg tésztaszerű húsáról menet közben végig csepeg a vér, de nem az övé. Bec hallgat, a fejét lehajtja, komoran eltűnődik valamin. Bo Kooniartra gondolok. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna, hogy utoljára láttam: egy démonoktól megszállt városba sietett vissza, mert meg akarta keresni a rettenetes apját és az elviselhetetlen testvérét. Bo színésznő volt, szerepelt a Vérfüred című filmben, amely a démonokról szólt, és egy őrült rendezte, aki úgy döntött, a hitelességre törekvő művészet nevében igazi szörnyeket fog használni. Megvetettem Bót. Az apja, Tump Kooniart nagy befolyással bíró ügynök volt, és csak miatta kapott a lány és a testvére szerepet a filmben. A papa nem csupán a rendezővel dolgozott együtt, hanem Vész herceggel is összeszűrte a levet. Azt hitte, a Démonvilág megkíméli majd őt és a csemetéit. Tévedett...

Bo idegesítő, elkényeztetett, sznob fruska volt. Ám amikor a démonok elárasztották a helyet, és az életünk csak egy hajszálon múlt, meglepő módon önzetlenül, hősiesen viselkedett. Az ő segítsége nélkül talán el sem tudtunk volna menekülni. Ezután viszont, ahelyett hogy velünk tartott volna, visszament a vérengzés színhelyére, hogy megmentse az apját és a testvérét. Azt hittem, Bo is elesett azzal a sok száz emberrel együtt, aki akkor és ott lelte halálát, de úgy látszik, Vész herceg életben hagyta, és elvitte a saját univerzumába, ahol szabadon kínozhatja, ha kedve támad hozzá. Amikor ráébredtem, hogy Bo még mindig életben van, és a rémálomba illő pincebörtön foglya, saját magamat kezdtem hibáztatni. Vész herceg azért rendelte el a forgatás színhelyének lerohanását, mert bosszút akart állni rajtam és Dervishen. Mindenki, aki akkor meghalt, miattunk vesztette életét. Bo miattam szenved. Kötelességem őt kiszabadítani. Csakhogy egyelőre nem merek átkelni, amíg el nem határoztam, mi legyen Beckel. Egy váratlan orvtámadást még meg tudok úszni Vész herceg birodalma ellen, de kettőt már egész biztosan nem. A „tárlatvezetés" folytatódik. Bec nagyrészt hallgatásba burkolózik, mélabúsnak látszik, de biztos vagyok benne, hogy ha a helyében lennék, én sokkal ramatyabbul festenék. Hogyan tud ilyen nyugodtan sétálgatni ennek a szörnyetegnek az oldalán? Nem volna képes rá, hacsak nem akar csatlakozni hozzá... Bárcsak elbeszélgetnének erről. A filmekben a főgonosz mindig leleplezi a terveit mások előtt, mert túl sokat beszél, az összes titkát kifecsegi. Vész herceg azonban sohasem utal rá, mit is akar kezdeni Beckel. Az emberiség és a Démonvilág közti háborúról sem tesz említést, sem arról, milyen szerepet szán ebben a lánynak.

A pár belép egy sakktáblákkal teli szobába, és Vész herceg arca rögtön felderül. A vérfüredi összecsapásunk után azt mondta, elvettem a kedvét a sakktól, de ez egyáltalán nem igaz. Még mindig rajong érte, ami jól látszik abból, mennyire gondját viseli a tábláknak, és abból is, ahogy Becnek beszél róluk: elmeséli, miképp tett szert rájuk, milyen játszmákat játszott, és miféle ellenfelekkel hozta össze a sors. - Talán te magad készítetted valamelyiket? - kérdezi Bec. - Nem - feleli Vész herceg mogorván. - Próbálkoztam ugyan többször is, de a sakk olyan számomra, akár egy vallás. Ahányszor csak nekifogok egy saját gyártmányú tábla megalkotásának, mindig úgy érzem, mintha szentségtörést követnék el. Bec végigtekint a kiállított darabokon. Úgy tűnik, egy bizonyos sakktáblát keres. - Mi van az eredeti Táblával? - teszi fel végül a kérdést. - Miért keresed? - kérdezi Vész herceg bizalmatlanul. - Nem keresem - mosolyog Bec. - Csak szeretném újból látni. Tudom, hogy elvitted a barlangból, miután Drust meghalt. - Úgy érted, miután megölted őt - suttogja Vész herceg. Bec egy pillanatra megmerevedik, majd bólint. - Aha. Vész herceg az ujjait ropogtatja. Egy ötlábú, zsiráfnyakú démon elrohan, aztán egy kristálytáblával tér vissza: ez az első, amely ebben a világban készült. Kernel szerint egykor az Öreg Lények eszköze volt; az emberiség fejlődését segítették vele. Vész herceg egy ideig áhítatosan tartja a kezében a táblát, majd átadja Becnek. Ő hasonlóan tiszteletteljesen és óvatosan bánik vele, és közelről szemügyre veszi. - Lenyűgöző! - suttogja. - Érzem az erejét. Annyira más, mint a miénk...

- Az Öreg Lények varázsereje - mondja lenézően Vész herceg. - Semmi különös nincs benne. Bec a Tábla takarásában önelégülten elmosolyodik. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Számomra ez is csak egy a sok sakktábla közül. Tisztában vagyok a varázserejével, de az utazásaim során vagy száz ennél jóval érdekesebb tárgyat láttam. Bec visszaadja a Táblát Vész hercegnek. Lassan elérkezünk az álmom végéhez. Alig várom már, hogy befejeződjön, de a végkifejlet előtt még sor kerül egy utolsó beszélgetésre. - Szeretnék belépni a Táblába - jelenti ki Bec. - Miért? - csattan fel a gyanakvó Vész herceg. - Hallottam, hogy milyen nagyszerű élmény. Kernel sok évvel ezelőtt belépett a Táblába, és én is meg szeretném tapasztalni, milyen érzés. Vész herceg rosszalló tekintettel méregeti. - A Táblán belül sem menekülhetsz előlem - morogja. - Ha azt hiszed, meríthetsz az Öreg Lények varázserejéből, aztán ellenem használhatod, nagyon tévedsz. - Semmi ilyesmi nem áll szándékomban - feleli higgadtan Bec. - Korábban azt mondtad, nem akarod, hogy hazudjak, ezért hát felfedem előtted a titkomat, azt, hogy miért akarok belépni a Táblába. Ennek semmi köze a meneküléshez. Bec szempillája megrebben. Olyan ember benyomását kelti, aki tudja, hogy figyelik, és szeretne kettesben maradni a beszélgetőpartnerével, hogy nyugodtan megvitathassák sötét terveiket. Ahányszor látom, miként fürkészi a környezetét, mindig egy kérdés jár a fejemben: Vajon tudja-e, hogy itt vagyok? Ez bizony nem szokványos álom. Ezek az események igaziak, megtörténtek, vagy a jövőben fognak megtörténni. Valószínűleg a Kah-Gash mesterkedéseinek köszönhetően tudom követni

Becéket a kastélyban. Ha a megérzésem nem csal, a Kah-Gash Becen keresztül is működik, így a lány érzékeli a jelenlétemet. Talán Vész herceg is felfigyelt Bec idegességére, mert kis idő múltán bejelenti: enged a lány kérésének. - Legyen hát. Teljesítem a kívánságodat, ahogy mindenkiét szoktam, aki őszinte hozzám. A testük megmerevedik, a szemükben kihuny a fény. A lelkük belépett a Táblába. Ha biztos lennék benne, hogy mindez a jelenben történik, azonnal megsemmisíteném a démonmester testét, amíg a lelke messze jár. Egy szempillantás alatt végeznék vele, annyi lenne Vész hercegnek. De az idő a Démonvilágban egészen más, mint nálunk. Lehet, hogy ez a jelenet a múltban játszódott, vagy esetleg még be sem következett. Bolond lennék, ha anélkül lépnék akcióba, hogy biztosan tudnám, a démonmester védtelen, és mással van elfoglalva. A látvány most el fog mosódni, az álom befejeződik. Mindig ilyenkor ér véget, aztán öntudatlanságba zuhanok, és reggelig ájultan fekszem. Már csak néhány másodperc, és... Nem történik semmi! Hosszú perceken át figyelem a mozdulatlan, félig lehunyt szemű duót: a Táblát kezéből semmi pénzért ki nem adó Vész herceget és a mellette álló Becet. Vajon a jelenet „lefagyott", mint amikor egy DVD megakad lejátszás közben? Ekkor azonban egy démon oson el a közelben, és rájövök, az idő tényleg telik! Az álom most először egészen másmilyen. Nem tudom, ez jót vagy rosszat jelent-e. Próbálom elfordítani a tekintetemet a Tábláról, de nem megy. Nyugtalanság lesz úrrá rajtam a gondolatra, hogy esetleg csapdáról van szó: ha az elmém itt ragadt, a testem a másik dimenzióban szépen elfonnyad és meghal. Idecsaltak volna, és most fogoly vagyok? Ha ez a helyzet, nincs menekvés. Ebben az álomzónában tehetetlen vagyok.

Az idő ólomléptekkel halad előre. Nehéz megmondani, mennyi telt el. Bárcsak lenne karórám. Egyre inkább a meggyőződésemmé válik, hogy belesétáltam valami csapdába, és a saját ostobaságomnak köszönhetem lassú halálomat. Aztán, amikor épp nagyban korholom magam a hülyeségemért... Bec pislog egyet, Vész herceg pedig mellkasához szorítja a Táblát. A páros ismét lélegezni kezd, és zavartan mosolyog egymásra. - Érdekes... - motyogja Vész herceg. - Ugye? - vigyorog rá Bec. - Alaposan végig kell gondolnom a dolgot. - Természetesen. - Ha tévedsz... és mégsem úgy történik majd, ahogy hitted... - A démonmester nem fejezi be a mondatot, de az arca elsötétül. - Akárhogy fogunk is hozzá, mindenképp kockázatot vállalunk - von vállat Bec. - Egyedül is visszatalálok. A lány kimegy a szobából, én pedig gépiesen követem. Mi a fene folyik itt? Vész herceg nem mozdul, dédelgeti a Tábláját, és kifürkészhetetlen tekintettel bámul Bec után. * Bec nyomában maradok, miközben a lány pókhálókból álló szobákon, folyosókon halad keresztül, majd végül ugyanott köt ki, ahonnan útjára indult: a hálószobájában. Kimerültnek látszik. Az az érzésem, a Táblán belül jóval több idő telt el számukra, mint számomra, aki csak néző voltam.

De mi a csodát műveltek odabenn? Miről beszéltek? Úgy tűnt, Bec valamiféle ajánlatot tett Vész hercegnek. Na de milyet? A lány levetkőzik, és letörli arcáról a sminket. Belebújik a hálóingébe, aztán az asztal melletti székbe telepszik, és a tükörbe bámul. Szemlátomást kétségek közt vergődik; mintha mindent kockára tett volna, és nem tudja, miképp alakulnak majd az események. Egy percig azt hiszem, megpróbálta meggyőzni Vész herceget arról, hogy álljon át a mi oldalunkra. Talán végig csak az alkalomra várt, mikor sorozhatja be közénk. Őrült gondolataim támadnak a démonmesterről, aki Darth Vader módjára csatlakozik hozzánk, és együtt állítjuk meg a Halál nevű Császárt. De ez bizony nem a Csillagok háborúja, és amint megszületik agyamban a gyermeteg remény, a valóság rögtön darabokra is szaggatja. - Hamarabb sikerült meghoznom a döntést, mint gondoltam. Bec megfordul. Vész herceg lépett a szobába. Mosolyog. A lány feláll, és remegve odasétál hozzá. - Tehát határoztál? - Igen. - A démonmester lehajol, és megcsókolja Becet. Egy pillanatig azt hiszem, az ajkán keresztül akarja elszívni a lány életerejét, ám ez a csók a szenvedély csókja, nem a pusztításé. - Csodálom a merészségedet és a ravaszságodat - súgja Vész herceg. - Azt tesszük, amit tanácsoltál. Ha megtaláltad a mágnesköveket, segítek megnyitni az átjárókat. Bec hevesen átöleli Vész herceget. Én pedig felocsúdom a rettenetes álomból. Felpattanok hevenyészett kórházi fekhelyemről, ököllel a falba vágok, és dühöngő őrültként üvöltök fel.

Otthon, édes otthon Abba a városba kellene utaznom, ahol a legközelebbi átkelésre kerül sor, de elnapolom a kirándulást. A vérfarkasokat küldöm magam helyett, Prae D'Alecheu-vel és a Bárányokkal. Ezúttal egyedül kell helytállniuk. Én egy másik repülőre szállok Kernellel, Kirillivel, Moe-val és Curlyvel. A többi vérfarkast Larry gondjaira bízom. Szinte reszketek az idegességtől, és képtelen vagyok akár egy percre is kiverni a fejemből az álmot - folyton Bec Vész herceggel kötött egyezsége jár az eszemben meg az, ahogy a lány megölelte a démonmestert. Ettől a rettenetes emléktől csaknem megbolondulok. Bárcsak már akkor Bec nyomába eredtem volna, amikor elrabolták; így rég végezhettem volna ezzel a nyomorult múltbéli papnővel. A repülőn mesélek Kernelnek és Kirillinek az álmomról. Nekik is tudniuk kell a veszélyről, arra az esetre, ha velem bármi történne. Kernel a plafonon van a dühtől. - Miért nem mondtad el már rég? - harsogja. Azzal védekezem, hogy az álom tegnap esti verziójáig semmi jele nem volt annak, hogy Bec el fog árulni bennünket, de Kernel nem hisz nekem. - Mindenképp el kellett volna mondanod. Tudod jól, hogy egy ilyen fontos információt nem szabad megtartanod magadnak. Semmit sem hozhatok fel a mentségemre. Igaza van. Moe és Curly utál repülni. Csak lapulnak az ülésük mélyén, olyan távol húzódnak az ablaktól, amennyire lehetséges, és panaszos vinnyogással reagálnak a motor zajára, a turbulencia okozta

zökkenésekre. Minden vérfarkas gyűlöli a repülést. Csak azért hajlandók kibírni, mert tudják, az út végén rengeteg zsákmány vár rájuk... Most legalább nem kell az átszállásokkal bajlódnunk. A világ kormányai és hadseregei ma már együttműködnek a Tanítványokkal. Csak kérnem kell, és azonnal rendelkezésemre bocsátanak egy sugárhajtású repülőgépet - így sokkal egyszerűbben és gyorsabban eljuthatunk egyik helyről a másikra. Kernel még akkor is sopánkodik, amikor a gépünk leszáll: századszor is az orrom alá dörgöli, hogy ő már réges-régen figyelmeztetett Beckel kapcsolatban, és mindez nem történt volna meg, ha hallgatok rá, na és persze vigyem őt vissza a Démonvilágba, és engedjem szabadon. Köti az ebet a karóhoz - véleménye szerint csak az időnket pazaroljuk, ha megpróbáljuk keresztezni Bec és Vész herceg terveit. Noha rengeteg varázskő - az ősi varázs-energia „tárolóegysége" - elpusztult vagy egyszerűen kimerült, még mindig létezik belőlük néhány. - A legtöbb hollétéről fogalmunk sincs - mondja Kernel -, de Beranabus tudott pár kőről, amelyeket nem volt képes megsemmisíteni, vagy meg akart kímélni. Sohasem közölte velünk, merre találhatóak, Bec azonban mindenkinek magába szívja az emlékeit, akit megérint, és elég sok időt töltött Beranabusszal. Nem tudjuk megakadályozni, hogy elvezesse Vész herceget a varázskövekhez. Nekünk befellegzett. Ezzel az érvvel sem tudok vitatkozni. A legtöbb energiával rendelkező varázsköveket fel lehet használni arra, hogy átjárót nyissunk vele a démonok univerzuma és a miénk között. A Démonvilág lakói az ilyen átjárókon keresztül tömegével kelhetnek át hozzánk, és addig maradnak a Földön, amíg az átjáró nyitva áll - ez akár több évet vagy még hosszabb időt is

jelenthet! Némelyik átjáró az idők végezetéig nyitva maradhat. Ha Bec és Vész herceg megkaparintja a köveket, az azt jelenti, hogy megnyerték a háborút. Nekünk azonban meg kell próbálnunk megakadályozni, hogy elérjék a céljukat. Megvetem Kernelt a negatív hozzáállásáért. És nem veszett el minden remény - ha visszakapja a szeme világát, rögtön megtalálja Becet, és így talán még időben megölhetjük. Ezt azonban inkább nem mondom el neki, mert akkor újabb szónoklatot kellene végighallgatnom. A repülőből átszállunk egy helikopterbe. Sajnos eddig még nem volt módom csak úgy a kikapcsolódás kedvéért helikopterezgetni. Állandóan rohanok egyik ütközetből a másikba. Egy nap majd szeretnék elmenni egy sétarepülésre, de a dolgok jelenlegi állása szerint erre nem sok esélyem van. Amint bekapcsoltuk a biztonsági öveket, már fel is emelkedünk. Curly és Moe vidáman vonyítva kidugja a fejét a gépből. Amennyire utálják a repülőket, annyira imádják a helikoptereket. Ezek a vérfarkasok kiismerhetetlenek... Csak rövid ideig vagyunk a levegőben, és bár Kernel képtelen eldugulni, nem figyelek oda a mondókájára, hanem a múltamra gondolok, arra, mi mindent vesztettem el és hagytam magam mögött. Bill-E halálának éjszakája óta nem jártam Carcery Vale-ben - vagyis az éjszaka óta, amikor megöltem őt. Sötét emlékek sokasága idéződik fel bennem, de azért pár boldog kép is vegyül közéjük. Carcery Vale külvárosa felé tartunk, házak, boltok, iskolák felett suhanunk el. Innen fentről egyik sem tűnik ismerősnek. Este van, az utcák csendesek, alig néhány ember sétálgat vagy hajt valamerre a kocsijával. Lehet, hogy küszöbön a világvége, de azért az élet többé-kevésbé a normális kerékvágásban folyik.

Eredetileg azonnal a barlanghoz mentünk volna, de hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolok, megérintem a pilóta vállát, és új útirányt jelölök ki számára. - Mi a fenét csinálsz? - kérdezi Kernel, amint észleli, hogy a helikopter elkanyarodik. - Először meg akarom nézni a házunkat. - Mi a csodának? Ha már eldöntöttük, mit csináljunk, csináljuk is végig rendesen. Nincs időnk holmi ostoba, nosztalgikus kitérőre. Rá sem hederítek, a gondolataim a hatalmas ház körül forognak, amely néhány kilométernyire van a várostól. Itt éltem Dervishsel, miután a szüleimet lemészárolták. Ez volt az utolsó hely az életemben, amelyet otthonnak nevezhetek. Talán a legeslegutolsó... A nagy udvaron landolunk, a pilóta kikapcsolja a motort. Curly és Moe elsőként száll ki, körbeszimatolnak a földön, farkas módjára megjelölik a területüket, megbizonyosodnak róla, hogy biztonságos a vezérük számára. Utánuk én kászálódom ki a helikopterből, a vak Kernel vezetgetésének feladata Kirillire hárul. A pilóta nem hagyja el a gépet. Megbámulom a gigantikus méretű házat, jó és rossz emlékek kavarognak a lelkemben. Az ablakok üvegét golyózápor lyuggatta át, de ettől függetlenül az épület teljesen úgy néz ki, mint azon a szomorú éjszakán, amikor utoljára láttam. A pótkulcs nincs a bejárati ajtótól balra lévő virágcserép alatt, ezért eleinte azt hiszem, be kell törnöm a házba, de végül rájövök, hogy az ajtó be sincs zárva. Belépek, kiáltozom, de nem érkezik válasz. Az öreg ház szokásos zajain és a padlórecsegésen kívül nem hallani semmilyen hangot. Miközben a többiek is sorban belépnek, én a golyónyomokat nézem a falakon, az ódon lépcső körül, amely a ház gerincét alkotja. A legtöbb bútor, darabokban hever szanaszét. Amikor Dervish

és Bec utoljára éjszakázott itt, egy áruló Bárány, Antoine Horwitzer szolgálatában álló katonák támadták meg őket. - Áporodott szagot érzek - jegyzi meg a mögöttem bicegő Kirilli. - Ősidők óta nem járt itt senki - felelem. - Azért nem ennyire régóta elhagyatott - mormogja Kernel. - Talán a halott tulajdonosát gyászolja - mondja Kirilli. - A házaknak is vannak érzéseik. Nem úgy élnek és éreznek persze, mint mi, de magukba szívják a bennük lakók lelkének egy részét. - Csodabogár - dörmögi Kernel, majd mindketten felnevetünk. Kirilli vállat von, és előrecsoszog felmérni a terepet. - Velem tartasz? - kérdezem Kerneltől, mert halványan érzem felsejleni az egykor köztünk lévő szoros köteléket. - Nem - sóhajtja, aztán egy ablakhoz lép, és úgy fordul felé, mintha kilátna rajta. - Itt maradok, és gyönyörködöm a holdfényben. Te csak nézz körül nyugodtan a házban - teszi hozzá halkan, amikor a lépcső felé veszem az irányt. - Tudom, milyen sokat jelent neked ez a hely. Nem kell sietned. - Kösz - felelem mosolyogva. Először Dervish dolgozószobájába megyek. Ebben a helyiségben töltötte az ideje nagy részét, itt dolgozott, szőtte a terveit és pihent. Szinte teljesen szétlőtték, de még mindig érezni benne a bácsikám illatát. A könyvei szanaszét hevernek a padlón, a számítógépei szétrobbantak, de még így is könnyedén el tudom képzelni őt, amint a képernyőt bámulja, és a homlokát ráncolja egy-egy varázslat olvasása közben. És - bár lehet, hogy csupán a képzeletem játszik velem - még a lába

orrfacsaró bűzét is érezni vélem. Szerette lerúgni idebent a cipőjét, de a zokni gyakori cserélgetése nem volt éppen az erőssége. Szeretnék valami magasztosat mondani, valamiképp tisztelegni halott bácsikám emléke előtt, de kizárólag elcsépelt közhelyek jutnak az eszembe. Sohasem voltam a szavak embere - régen is gyakran hagytak cserben, és most sem tudom megtalálni a megfelelőeket. Végül egyszerűen megsimogatom a szék támláját, amelyben Dervish egykor annyit ült. Végignézem a hallban lógó portrékat is, tanulmányozom a holtak arcát; a családtagjaimét, akik az elmúlt évszázadok során hunytak el - a többségük a likantrópia, azaz a vérfarkaskór következtében. Szeretném, ha Dervishről és Bill-E-ről is kerülne fel kép, de nincs nálam egy sem. Kereshetnék párat a dolgozószobában, oda viszont nem akarok visszamenni. Végül beérem annyival, hogy két nagyobb méretű kép poros védőüvegére az ujjammal ráírom a nevüket, születésük és haláluk dátumával együtt. Pillanatnyi töprengés után Dervish neve alá még odabiggyesztem: „A jó ügyért halt meg." Némileg tovább tartó morfondírozás után Bill-E neve alá ezt firkantom oda: „A féltestvére ölte meg." Az már a jövőbeli látogatókon múlik, mit silabizálnak ki e rejtélyes feliratokból. * A jó öreg hálószobámban vagyok. Az ágyon fekszem, és boldogan sóhajtozom. Hát nem volna jó most szépen felébredni és rájönni: minden, ami eddig történt, csupán rémálom volt. Jót röhöghetnék Dervishsel és Bill-E-vel, amikor elmondanám, miként távoztak az élők sorából. Mulatságos lenne, amint a haláluk szörnyűséges körülményeit ecsetelném, és a hajamat felborzolva játszanám a vérfarkast.

De sajnos szó sincs álomról, és nem tehetek úgy, mintha az lenne. Túlságosan megváltoztam, ami például abból is kitűnik, hogy a lábam jóval túlér az ágyon. Vetek egy pillantást a régi ruháimra és a CD-imre is, eszembe jut a távoli múlt, amikor ezek a dolgok még számítottak. Kimegyek a vécére, és kézmosás közben Loch húgára, Reni Gosselre gondolok. Összejöhettem volna vele, ha a világ nem fordul fel fenekestül. Talán meg kellene keresnem; adhatnék neki egy búcsúcsókot, és mondhatnék neki valami nyálas marhaságot: mondjuk azt, hogy mindig is kedves marad a szívemnek. Ekkor megpillantom a tükörben eltorzult arcomat: a fogaimat, a vérben forgó szememet, a csomókban lógó durva szőrzetet, és az egyik hatalmas fülemet, amely jó hat centiméterrel nyúlik feljebb, mint a másik. Szép kis udvarló lennék ilyen külsővel! Jobb lesz a távolból búcsút venni Renitől. Csak a frászt hoznám rá, ha így meglátna, én pedig nem azért jöttem vissza, hogy ráijesszek a majdnem excsajomra. Miért jöttél vissza? - kérdezi a Kah-Gash. Az ősi fegyver hangja általában akkor szól hozzám, amikor a helyzet meglehetősen kilátástalannak tűnik. Valami felkelthette az érdeklődését. - Hogy búcsút vegyek - válaszolom. - Látni akartam ezt a helyet még egyszer utoljára. Kirillinek igaza volt - a házak olyanok, akár az emberek. Szeretném, ha a ház „tudná", mennyit jelent nekem. Roppant különös - jegyzi meg szárazon a Kah-Gash. - Azt hittem, egy életre magad mögött hagytad az efféle régimódi emberi érzelgősséget. - Én is ezt hittem - motyogom, majd rákacsintok a tükörképemre -, de örülök, hogy mégsem így történt.

Elindulok a földszintre. A többiek a konyhában épp a szomjukat oltják: Kernel és Kirilli poharat használ, Curly és Moe tálból vedel. Közlöm velük, hogy néhány percig még maradunk, aztán erőt veszek magamon, és kinyitom a pince ajtaját. Dervish borgyűjteménye - a legnagyobb büszkesége - rettenetes állapotban van. Egy csomó állvány, amelyen az üvegek álltak, felborult, több száz összetört üveg hever a padlón, a tartalmuk kárba veszett. Sohasem érdekelt a bor, de a pusztítás látványa nagyon elkeserít, mivel tudom, mennyire ritka évjáratok voltak köztük, és milyen sokat jelentettek a bácsikámnak. Óvatosan átlépem a gyűjtemény roncsait, és kinyitom a titkos ajtót, amely az egyik álborospolc mögött rejtőzik. Lebaktatok egy hosszú alagútszerűségen a ház másik, titkos pincéjébe. Dervish itt vitte végbe veszélyesebb varázslatait, és Vész herceggel is ebben a pincében tárgyalt. A szobát varázsenergia hatja át. Sohasem kérdeztem a bácsikámról, honnan ered. Talán a mágneskő az oka, amely nem messze innen, a barlangban van eltemetve. A varázserőmmel lángra lobbantom a falakon sorakozó gyertyákat. Amint világosság támad a szobában, a tekintetem egy acélketrecre szegeződik. Ebbe zártuk Bill-E-t, amikor átalakult, és én magam is raboskodtam benne egy ideig. Nehéz elhinni, hogy egykor ezek a nyeszlett kis rácsok képesek voltak visszatartani egy hozzám hasonló fenevadat. De akkoriban még nem voltam szörnyeteg. Járkálok a pincében, nézegetem a könyveket, az égett papírdarabokat és a sakkfigurák maradványait, amelyekkel Vész herceg ellen játszottunk. Sohasem kedveltem ezt a helyiséget, de már nem ijeszt meg, mint régen. Ma már semmitől sem félek. Egyedül attól, hogy Bec lepaktál a démonokkal, meg attól, hogy elpusztítom a világot...

Egy, a törmelék közt heverő könyv felkelti a figyelmemet. A borítóján Vész herceg képe van. Felkapom, és tanulmányozom a démonmester vonásait. Összeszorítom az ajkam. Minden szörny közül ezt utálom a legjobban. Bármit megadnék érte, hogy a szemébe nézhessek, majd nevetve préselhessem ki belőle az életet. Talán még a háború elvesztését is elfogadnám, ha ezzel az aljas féreggel rendezhetném a számlát. Miközben Vész hercegre gondolok, a kép lassan megmozdul! A tekintetét rám emeli, és mereven néz engem: - Grubitsch... - suttogja. - Gyere... várlak... Grubitsch! - Majd a megfelelő időben - morgom. A démonmester arca úgy mered elő a borítóról, akár egy háromdimenziós grafika. - Add át magad... nekem! Engedd, hogy mindennek... véget vessek! Nem lesz több fájdalom. Nem lesz több szomorúság. Nem lesz... - Elég a locsogásból! - fojtom belé a szót, majd a könyvet a szám elé tartva velőtrázó farkasüvöltést hallatok. Vész herceg arca összegyűrődik, majd kisimul. Pár másodperc elteltével megint csak egy kép a borítón, a hangját sem hallom már. Félrehajítom a könyvet. - Vége az ostoba nosztalgiázásnak - fújtatom dühösen, és feltrappolok a házba. A búcsúzkodás befejeződött, ideje munkához látni.

Barlangászok A pilótát hátrahagyjuk, hogy vigyázzon a ház mellett álló gépre, mi pedig elindulunk a barlanghoz. Úgy ismerem ezt az erdőt, mint a tenyeremet: bár rég nem jártam itt, csukott szemmel is képes lennék végigmenni rajta anélkül, hogy megbotlanék. Feltöltekezem az ismerős látvánnyal,

mélyen beszívom a szagokat. Hamarosan felpörögnek az események. Hosszú ideig nem lesz olyan nyugodt éjszakám, mint ez a mostani - vagy talán soha többé. A barlang helyéhez érve sehol sem látni bejáratot. - Mi történik? - kérdezi Kernel, és bizalmatlanul szimatol bele a levegőbe. - A lyukat betemették - felelem. - Akkor nincs miért aggódnunk - mondja. - Nem kaparinthatják meg a varázskövet, hacsak nem erről az oldalról közelítik meg a barlangot. - Nem bízhatunk semmit sem a véletlenre. - Megragadom Kernel kezét, és jó erősen megszorítom. Felkiált meglepetésében, én pedig a Kah-Gash segítségével egyesülök vele. Az adrenalinszintünk az egekbe szökik, és energiát merítek mindenből, ami körülöttünk van - a talpunk alatt elterülő varázsenergia-gócpontból is. Szabad kezemmel a betemetett nyílásra mutatok, és elharsogok egy parancsszót, mire a sziklák földdel, egy csomó bogárral és néhány ijedt nyúllal egyetemben - a levegőbe emelkednek, és tölcsér alakban örvénylenek felettünk. Kernel még akkor is remeg, amikor eleresztem. - Hogy csináltad ezt? - krákogja. - Az engedélyem nélkül vettél el az erőmből. - Én vagyok a fegyver ravasza - emlékeztetem. - Én hívom életre a Kah-Gasht, és ehhez senki engedélyére nincs szükségem. - Tehát szabadon lophatsz tőlem, amikor csak akarsz - vágja rá gúnyosan Kernel, és rendeződni látszó kapcsolatunk ezzel megint a mélypontra kerül. - Nehogy már szívrohamot kapj! - dünnyögöm, majd lemászom a lyukon keresztül a föld alatti világ félhomályába.

Kirilli segít Kernelnek leereszkedni. Moe és Curly követi őket, halkan morognak, nincs ínyükre ez a kis kirándulás. Engem nem zavar a sötétség, bármilyen meredek is az út lefelé, de Kirilli varázsol egy fénylabdát. - Tessék! - ragyog fel az arca a boldogságtól. - Így már mindjárt más. Amint ezt kimondja, a műlába megcsúszik. Kirilli elzuhan, rémülten kiált fel. Mielőtt azonban a halál torkába bukfencezne, Moe elkapja a bal karját. A vérfarkas minden izmát megfeszíti, és szorosan a falhoz tapad, miközben Kirilli összevissza lengedezik a kezében. Miután a meglepett varázsló visszanyeri a lélekjelenlétét, és sikerül megkapaszkodnia, Moe elengedi. - Megmentette az életemet - lihegi Kirilli, és úgy tűnik, mindjárt elhányja magát a megrázkódtatástól. - Ezek a fenevadak napról napra egyre emberibbé válnak. - Ne lelkesedj annyira - dörmögöm. - Csak azért mentett meg, mert később esetleg jó ebéd lehet belőled. Kirilli halovány kacajt hallat. - Viccelsz, ugye, Grubbs? Szó nélkül mászom tovább. - Grubbs? * A barlang nem sokat változott Bill-E halálának éjszakája óta. Még mindig képes vagyok rácsodálkozni különleges szépségére: a lenyűgöző álló- és függőcseppkövekre, a szokatlan alakzatokra, a barlang egyik faláról alázúduló vízesésre. Egyszerűen elakad a lélegzetem a látványtól. Az addig történtek és a Démonvilágban látott rengeteg csodaszámba menő dolog után

azt hittem, érzéketlenné váltam a barlang varázsereje iránt, de nem, ugyanolyan hatással van rám most is, mint amikor először jártam itt Bill-E és Loch társaságában. - Fantasztikus - álmélkodik Kirilli az állócseppkövek közt botladozva. - Fiatalabb koromban barlangászkodtam. Ez bizony remek egy hasadék. Biztos vagyok benne, hogy egy barlangrendszer első tagjáról van szó. Ha volna megfelelő felszerelésem, szívesen feltérképezném. - Nem azért jöttünk ide, hogy barlangrendszereket tárjunk fel - mordulok rá, azzal a vízeséshez trappolok. Megvizsgálom a falát. Találok rajta egy apró repedést, amely egykor sokkal nagyobb volt. Itt nyílt volna meg a járat, ha a démonok sikerrel járnak. - Kernel - szólítom vak barátomat. Kirilli odavezeti hozzám gyanakvó társunkat. Egy barlangban vájtam ki a szemét. Tuti, hogy most is ez jár a fejében, és arra gondol, nem akarom-e talán más testrészeitől is megfosztani. - Szeretném újból egyesíteni az erőinket. Megadod az engedélyt? - Akkor is megtennéd, ha megtagadnám - sziszegi Kernel, de felém nyújtja a kezét. A Kah-Gash segítségével feltöltekezem energiával, aztán óriási üvöltést eresztek meg a barlang fala felé fordulva - hasonló módon, mint amikor Vész herceg képére üvöltöttem rá a pincében. A szikla megremeg, mintha csak földrengés volna. A repedés szélesedni kezd, és egészen addig abba sem hagyja a tágulást, amíg úgy két méter átmérőjű lyuk nem lesz belőle. Abbahagyom az üvöltözést, a fal remegése megszűnik, de a nyílás megmarad. - Szerinted ez is része Bec tervének? - szegezi nekem a kérdést Kernel, amikor előrelépek. Rögtön megtorpanok, és hátrapillantok rá. Angyali mosoly ül az arcán. Ezt nem most találta ki. Kifejezetten a legkevésbé megfelelő pillanatra tartogatta ezt a megjegyzést, hogy jól zavarba hozzon vele.

- Mi a csodáról beszélsz? - csattanok fel. - Talán a lány irányította az álmodat is - mondja mézes-mázos hangon. - Legjobb tudásunk szerint a többi mágneskő valószínűleg használhatatlan. Talán csak ezt az egyet lennének képesek a befolyásuk alá vonni, és Becéknek szükségük volt rád: te tisztítod meg számukra a terepet. Gyűlölettől szikrázó pillantással méregetem a kopasz kamaszt. Most igazán örülök, hogy kikapartam a szemét. Bárcsak a nyelvét is kitéptem volna! - Egyvalamit garantálhatok - közlöm hűvösen. - Ha megtámadnak minket, és látom, hogy minden elveszett, mielőtt meghalnék, felfalatlak a vérfarkasaimmal. Kernel felkacag, majd megint felém nyújtja a kezét. - Vezess, hercegem! - Fulladj meg! - rivallok rá, és otthagyom Kirillivel. Megfeszítem izmaimat, összekuporodom, majd felugrom a falra, és megragadom a rés alsó részét. Felhúzom magam, és belebámulok a túloldalán tátongó sötétségbe. Nem hallok és nem látok semmit, de Kernel figyelmeztetése felzaklatott, úgyhogy őrködöm, amíg a többiek lemásznak mellettem. Miután mindannyian odaértünk a járat szájához, behatolunk a belsejébe. Sokkal melegebb van itt, mint a barlangban, és bár ahhoz elég széles a hasadék, hogy két ember elférjen benne egymás mellett, folyamatosan arra gondolok, hogy a falak egyre közelebb csúsznak egymáshoz, és végül összepréselnek minket. Kirilli és Kernel is elég ideges, Moe és Curly pedig panaszosan nyivákol, amint vonakodva jönnek utánunk.

Elérünk a járat végéhez; egy újabb barlang nyílik belőle, amelynek alján csendes, nyugodt felszínű tó terül el. A tó közepén csontokból képződött sziget áll, ennek a tetején pedig egy hatalmas, töredezett szikladarab terpeszkedik - a mágneskő! - Nem vagyok jó úszó - közli Kirilli bátortalanul. - Nem lehet túl mély a víz - mondom, és belegázolok. Hiába borítja vastag szőrzet a lábamat, még így is hideg. - Levetkőzzünk? - kérdi Kirilli. - Felesleges. - De ha egész éjszaka átázott ruhában kell mászkálnunk... - Mágus vagy! - idézem emlékezetébe a nem elhanyagolható tényt. - Azonnal megszáríthatod a cuccaidat, amint átértünk. - Ó! - világosodik meg az elméje. - Néha kimegy a fejemből. Kuncogva bevezeti Kernelt a tóba, ám a vidámság hangjai rémült kiáltásokká válnak, amint megérzi a jéghideg vizet. Ennek ellenére rendületlenül halad előre. Curly és Moe a nyomában vannak. Moe lefröcsköli Curlyt. A farkaslány felvisít, és visszafröcsköl. Egy pillanattal később már vízi csatát vívnak egymással: dulakodnak, birkóznak, a víz alá nyomják a másikat, és úgy vonyítanak, akár két pajkos kölyökkutya. Odaérek a szigethez, és felkapaszkodom a csontok alkotta dombra. Egy repedt koponya kettétörik a lábam alatt. Magamban majdnem bocsánatot kérek az egykori tulajdonostól, de persze a világon semmi értelme: aki régen a nyakán hordta, már évszázadokkal azelőtt elvesztette az érdeklődését a bocsánatkérések iránt, hogy én megszülettem volna.

Kernel és Kirilli is kimászik a tóból, én pedig már a csontok közepén lévő szikladarabot tanulmányozom. Négyszögletes, durva felületű. Egy térdelő csontvázat pillantok meg mellette, amely a koponyáját a szikla tetején nyugtatja. Azt hiszem, ez olyasvalaki maradványa lehet, akinek a torkát a szikladarab felett metszették el: a mágnesköveknek szükségük van a véráldozatra. - Milyen? - kérdezi Kernel. - Nem nagy szám. Bármelyik kőbányában találni szebbeket. - Ellököm az útból a csontvázat, és összedörzsölöm a kezem. - Itt az ideje munkához látni. Beranabus a hajón egyszerűen összetörte a mágneskövet, ugye? Tehát nem kell varázsolni, elég a nyers erő? - Ez a kő más, mint a többi - mondja Kernel. - Szerintem erősebb fajta. - E felől csak egy módon bizonyosodhatunk meg. Átkarolom a hatalmas követ. Arra számítok, hogy valóságos energiasokk száguld végig a testemen, de semmi ilyesmire nem kerül sor: bár érzékelem az Ősi Varázserő jelenlétét a kőben, az nem hat rám. Az ujjaim elkalandoznak, és olyan repedésekre akadnak, amelyek remek fogást biztosítanak. Jól megszorítom a követ, és minden erőmet megfeszítve megpróbálom kettétörni. Nem történik semmi. Elengedem a követ, és korholni kezdem. - Azt hiszed, keménykedhetsz? - morgom. - Grubbs Gradyvel nem fogsz elbánni. - Újból nekiveselkedem. - Most már kövekhez beszél... - szólal meg Kernel. - Nem komplett - súgja Kirilli. Rájuk sem hederítek, megfeszítem az izmaimat. A kő még mindig ellenáll. Kijövök a béketűrésből, felkapom, körbenézek, majd a követ az egyik vállamon egyensúlyozva a vízbe baktatok. A lábam

remeg, de varázslattal új erővel töltöm fel. Moe és Curly tátott szájjal bámul rám, amint elhaladok mellettük. A mágneskő óriási súllyal nehezedik rám, pedig a cipeléséhez varázsenergiát is használok. Még pár másodperc, és a víz alá nyom. Nincs kedvem egy kő alatt megfulladni - ennél szebb halált is el tudok képzelni. Vadul káromkodva lekapom a követ a vállamról, a fejem fölé emelem, és nekivágom a barlang falának. A varázskő nagy csattanással hullik darabokra. Törmeléke szinte esőként zúdul a földalatti tó tükrére és a földre. A vérfarkasok vonyítással felelnek a visszhangokra, és a barlang fura zajokkal telik meg. Kievickélek a tóból, felkapom a nagyobb törmelékdarabokat, és sorban a falhoz vagy egymáshoz vagdosom őket, így zúzom porrá a varázskövet. Bec és Vész herceg ennek bizony már nem fogják hasznát venni. Carcery Vale-ben soha többé nem nyílik átjáró. Amint végeztem, nekitámaszkodom a falnak, és zihálva pillantok körül. Kernel és Kirilli épp a tavon gázol keresztül. Moe és Curly már kimászott a partra, és szárítkozik. A csontsziget most nem tűnik olyan fenyegetőnek. Arra gondolok, hogy lebontom, és szétszórom a csontokat. Nincs időm valamennyit eltemetni, de ha a tóba szórom őket, némi tisztes nyugalmat biztosíthatnék a holtaknak. Mialatt azon tanakodom, vajon mit kezdjek a szigettel, a járatból lépések hallatszanak. Elugrom a faltól, és pontosan a tóból épp kigyalogolni készülő Kernel és Kirilli mellé huppanok a vízbe. - Várjatok! - sziszegem, és csendre intem őket. Hegyezem a fülem, hátha rosszul hallottam. Néhány másodperc elteltével azonban ismét felhangzanak a lépések. Két személy közeledik, lassan és óvatosan jönnek. - Társaságot kapunk? - suttogja Kernel.

- Valószínűleg ellenség. - Halkan odavakkantok Moe-nak és Curlynek. Rögtön tudják, mit várok tőlük: a járat szájához mennek, és elfoglalják őrhelyüket a nyílás két oldalán. - Kioltsam a fényt? - kérdezi Kirilli. Reszket. Talán a jeges víz miatt, de szerintem a félelem sokkal nagyobb szerepet játszik benne. - Ne! Ha kiadom a parancsot, erősítsd fel, és az érkezőkre irányítsd a sugarakat, bárkik legyenek is azok. Ha van szemük, talán megvakíthatjuk őket. - Ebben már profi vagy - dörmögi kelletlenül Kernel. Elhallgatunk. A lépések zaja egyre közelebbről hallatszik. Árnyékokat pillantok meg. Két alak: az egyik sovány és magas, a másik alacsonyabb és testesebb nála. A cingár csontkollekció esetleg Vész herceg, de a társa semmiképp sem lehet Bec - hacsak a lány nem választott magának új testet, ahogy Nadia Moore is tette, amikor a démonmester szolgálatába állt. Meglátom a lábfejüket. Csizmát és farmert viselnek, mindketten embernek tűnnek. Talán katonák, akiket azért küldtek, hogy végezzenek velünk? Mágusok? Esetleg az ifjú Kirilli Kovacshoz hasonló barlangászok? Akár azok is lehetnek... A duó megtorpan; valószínűleg érzékelik a veszélyt. A széles vállú fickó hirtelen előrelép, a sovány pedig követi. Curly és Moe csatavonyítást hallat, és már vetnék is magukat rájuk. - Ne! - üvöltöm, mire a két vérfarkas nyomban szoborrá dermed. A két ember már majdnem elsütötte a fegyverét, de most leengedik azokat, és ránk bámulnak. - Kik azok? - szisszen fel Kernel, és idegesen tördeli a kezét. - Mi a franc történik? - Én vagyok az - szólal meg a testesebb figura. - És én - teszi hozzá a cingár. - Cápa? - kérdezi Kernel. A lélegzete is elakad a megdöbbenéstől.

- Aha - dörmögi a katona. - És Timas Brauss - mondja a számítógépzseni. Cápa végighordozza a tekintetét a vérfarkasokon, a csontszigeten, a varázskő maradványain és a vízben vacogó triónkon, majd széles vigyorra húzódik a szája: - Ugye hiányoztam, fiúk?

Cápatámadás Utoljára akkor láttam Cápát, amikor elmenekültünk Farkasszigetről. A vérfarkasok csúnyán elbántak vele. Egy átlagos ember belehalt volna a sérülésekbe, amelyeket szerzett, de Cápa egyike a legszívósabb fickóknak. A képébe röhögött a halálnak, nem volt hajlandó feldobni a talpát. Még most sem fest túl jól. A bal fülét leharapták, a helyén csúnya seb éktelenkedik. A jobb szemével alig lát valamit - a körülötte lévő hús dagadt, sebes és élénk rózsaszín színben pompázik. A bal kezének négy ujja is súlyosan csonkolódott, így épen maradt hüvelykujja elég fura látványt nyújt mellettük. A jobb kezéről két ujja hiányzik: a mutató és a hüvelyk. A derekától a mellkasáig hevenyészett kötés borítja. - Szörnyen nézel ki - harsogom boldogan, majd felkapom és örömittasan megrázom. - Vigyázz a bordáimra! - szisszen fel, mire rögtön leeresztem. Összevont szemöldökkel mér végig. - Te is elég borzalmas állapotban vagy. Borotváról még nem hallottál? - Nem tudtam időt szakítani a borotválkozásra. Túlságosan lefoglalt a rengeteg démon, amelyet ki kellett nyírnom. - Ez nem kifogás - mondja Cápa, és huncutul rám kacsint a jó szemével.

- Szia! - köszön Kernel, amint előrecsoszog, és kezét nyújtja a katona felé. - Hogy vagy, öcskös? - kérdi Cápa szokatlanul kedvesen, és kézszorítás helyett megöleli. - Megvagyok - sóhajtja Kernel. - Engem Kirilli Kovacsnak hívnak - mutatkozik be bűvészünk. Katona módjára vigyázzba vágja magát, mintha egy tiszttel közölné a nevét. - Tanítvány vagyok. - Komolyan? - dörmögi Cápa, és őszinte megrökönyödéssel pillant végig Kirilli maskaráján. - Ne is törődjetek velem - szól közbe Timas vidáman. - Én nem számítok. - Dehogyisnem! - kacagok fel, és előrelépek, hogy megrázzam a cingár, sovány, vörös hajú számítógépzseni kezét. - Nagyon szerettelek volna már viszontlátni - mondja Timas. - Legfőképp azért, hogy felújíthassam kapcsolatomat a bájos Meera Flame-mel, de mint hallottam, sajnos nincs már közöttünk. - Egy hónappal ezelőtt történt - bólintok, és az arcom elkomorul, amint Meera szörnyű halálára gondolok. - Magával vitte a pokolba Juni Swant is, ezernyi nyálkás darabra robbantotta a nyavalyást. - Sovány vigasz - feleli Timas. - A számítógépek világában próbáltam megnyugvást találni, de Meera halála óta már képtelen vagyok úgy lelkesedni irántuk, mint régen. Azt hiszem, gyászolok. Vagy csak az étrendem megváltozása az oka... Kirilli felhúzott szemöldökkel mered ránk. Elmosolyodom, és kezemmel jelzem, hogy a pasi nem komplett. - Mit műveltetek, amióta nem láttuk egymást? - kérdezem. - Mintha évek teltek volna el a farkasszigeti kalandjaink óta.

- Lábadoztam - mondja Cápa kelletlenül, mert nem szívesen ismeri el, hogy súlyosan megsebesült. - Én pedig őt pesztráltam - teszi hozzá Timas. - Már jóval előbb csatlakozni akartam hozzátok, de az orvosom nem engedte - panaszkodik Cápa. - Folyton nyugtatókkal tömött. Ha nem falta volna fel egy démon, még mindig egy kórházi ágyon hevernék. Az utódja szerencsére jóval kevésbé viselte szívén a sorsomat. - Biztosan jól vagy? - érdeklődöm. - Nem szeretném, ha feldobnád itt nekem a talpad. - Micsoda pozitív hozzáállás! Már túl vagyok pár ütközeten. Edzésbe akartam hozni magam, mielőtt újra találkozunk. Meg kellett bizonyosodnom róla, megint a régi vagyok-e. Több tucat halott démon győzhetne meg téged, hogy igen... de ugyebár nem tehetik, hiszen már nem tudnak beszélni. - Hogyan tudsz harcolni ilyen kevés ujjal? - kérdezi Kirilli. Cápa válasz helyett csak behajlítja a hüvelykujját. - Ezzel vájok a testükbe. Kirilli vidáman felnevet, de rögtön abbahagyja, amint rájön, hogy Cápa komolyan beszélt. Az exkatona először Kirillit méregeti, majd felém fordítja a tekintetét. - Veled mi a helyzet? Történt valami esetleg, amiről tudnom kell? - Igen, de menjünk a másik barlangba, majd ott mondom el. A koponyák és csontok látványa az idegeimre megy. - Kezdesz elpuhulni - mormogja Cápa, és követ a járaton át a természeti csodák barlangjába. Letelepedünk a vízesés közelében, és elsoroljuk Cápának, mi minden esett meg velünk. Kirilli a zombik hajóján átélt élményeit ecseteli, Kernel az Öreg Lények társaságában az univerzumban tett kirándulásáról tart rövid összefoglalót. Aztán én mondom el a Halállal és a démonokkal vívott

csatánk történetét. Amikor ahhoz a részhez érek, miként vakítottam meg Kernelt, Cápa dühödten szakítja félbe a beszámolómat. - Mi a fenéről beszélsz? - üvölti, és előbb rám, majd Kernelre vet izzó pillantást. - Azt hittem, valamilyen démon fosztotta meg a szeme világától. Komolyan azt akarod bemesélni nekem, hogy te voltál? - Meg kellett tennem - motyogom. - Itt akart hagyni minket. - Na és? - harsogja Cápa. - Ő is egy közülünk. Nem fordulhatunk a testvéreink ellen. - Látod? - mosolyog önelégülten Kernel. - Már vagy egy hónapja szajkózom ugyanezt én is. - Nem értesz semmit. - Ki nem állhatom azt, ahogy Cápa most néz engem. - A Halál ellen harcolunk, és hagyományos módszerekkel nem győzhetjük le. A Kah-Gash az egyetlen reményünk, és ha Kernel elmegy, nekünk végünk. Szükségem van rá, mert csak az ő segítségével találhatjuk meg Becet, és vele együtt tudjuk elszabadítani a fegyver erejét. - Hányszor mondjam még el, hogy nincs már remény? - csattan fel Kernel. - Nem fogom az időmet olyan háborúra pazarolni, amely már az elején elveszett. Még ha rá tudnál is venni, hogy maradjak, Bec nélkül semmire sem mennénk, de ő elárult minket, és... - Mit mondtál? - rökönyödik meg Cápa. Elmesélem az álmomat; hogyan lépett szövetségre benne Bec Vész herceggel. - Megesküdött neki, hogy elvezeti a mágneskövekhez. Ezek segítségével a démonmester képes lesz átjárókat nyitni az univerzumok között. - Miből gondolod, hogy nem puszta rémálomról volt szó? - teszi fel a kérdést Cápa. - Nem közönséges álom volt, hanem a valóság, hidd el...

- Akkor tisztázzunk valamit - kezdi Cápa határozottan. - Ti hárman alkotjátok a Kah-Gasht, a valaha létezett legpusztítóbb fegyvert. Egyikőtök vad vérfarkassá változott, a második le akar lépni az univerzum legtávolabbi szegletébe, a harmadik pedig valószínűleg árulóvá lett. Tényleg ti volnátok az utolsó reményünk? Szerintem sokkal többre mennénk a kiábrándító triótok nélkül. - A Kah-Gash nélkül nekünk befellegzett - kötöm az ebet a karóhoz. - A démonok elsöpörnek minket, és a Föld még az év végét sem éri meg. - Legalább nem a barátaink szaggatnak minket széjjel - vág vissza tüstént Cápa. - Inkább belezzen ki egy démon, mint hogy te szúrj hátba! Iszonyatos indulatba jövök, és fenyegetően vicsorogva hajolok előre. Moe és Curly felsorakozik mellém - az én ellenségem az övék is. - Csigavér, kutyulik - morogja Cápa, és csonkított kezével nyugalomra intő mozdulatokat tesz. - Ne húzz fel - vicsorgok rá. - Nem vagyok rózsás hangulatban. - Teszek a hangulatodra - von vállat Cápa. - Megjátszod itt nekünk a hőst, pedig közben lassan kezdesz bekattanni. A pokolba, hiszen még Timas is normálisnak tűnik hozzád képest. - Felháborít ez a személyem és a jó természetem ellen intézett durva támadás - méltatlankodik a számítógépzseni, de Cápa rá sem hederít. - Komolyan beszélek, Grubbs. Nem könnyű rám ijeszteni, de amit elmondtál, és az az őrült tekinteted... Szerintem lassanként elveszted az önuralmadat. - Egy frászt! - morgom összeszorított fogakkal. - Nem okozott örömöt Kernel megvakítása, de meg kellett tennem. Te is műveltél olyasmit a múltban, ami nem volt ínyedre, úgyhogy csak ne nagyképűsködj nekem. Emberként nem lett volna esélyem sem, mert gyenge voltam. Most erős és

kegyetlen vagyok, akár a démonok. Bármit képes vagyok véghezvinni, amivel megmenthetem a világot. - Biztos vagy ebben? - Igen. - Semmitől sem félsz? Bármiféle rettenettel kelljen is szembeszállnod, ami a Démonvilágból érkezik, nem fogsz visszakozni? - Pontosan! Cápa szája jeges mosolyra húzódik. - Akkor miért nem eredtél rögtön Bec nyomába? - Először ide kellett eljönnöm, hogy elpusztítsam a mágneskövet - felelem pislogva. Cápa csak a fejét csóválja. - Vannak más kövek is. A lány talán épp most, a beszélgetésünk idején fedi fel a hollétüket Vész herceg előtt. Azonnal fel kellett volna kutatnod őt. - Azt hittem, ide fog jönni - motyogom. - Az itteni volt az egyik legtöbb varázsenergiával bíró kő. Korábban is használták már, ezért... - Hazudsz! - rivall rám Cápa. - Csak azért jöttél ide, hogy húzd az időt, mert valójában be vagy rezelve. Látom a szemedben, akármennyit is vesztett az emberi jellegéből. A félelem jeleit nem tudod elrejteni, pláne nem azok elől, akik tudják, mit keressenek. - Mi a fenét tudsz te a félelemről? - szállok hevesen vitába vele. - Többet, mint szeretnék - válaszolja halkan Cápa. - Örök társam a csontig hatoló félelem, ahogy mindenki másnak is, aki ezekkel a démoni fenevadakkal küzd. Láttam a szememben tükröződő rémületet, amikor az éjszaka közepén felriadtam és belenéztem a tükörbe. Persze nappal sem tűnt

el. Nem hagyom, hogy a félelem elhatalmasodjon rajtam, de mindig velem van. Benned is gyökeret vert, és úgy érzem, rossz útra térített. Üvöltve ellenkeznék vele, de elhallgatok... Igaza van! Amint kimondta, tudtam. Cápa nem éppen a szavak embere, de rendszerint fején találja a szöget, ha nagy ritkán bő lére ereszti a mondókáját. Tényleg félek. Nem Bectől, nem is a Démonvilágtól, hanem magamtól és Juni jóslatától, amely szerint én fogom megsemmisíteni a Földet. Rögtön Bec után kellett volna mennem, amint felépültem. Hagyhattam volna Kernelt is szabadon távozni, legfeljebb előtte megkérem, keresse meg a lányt, és nyisson ki egy ablakot. Nem hiszek magunkban igazán. Titokban úgy gondolom, még a Kah-Gash három darabjának egyesítésével sem győzhetjük le a Halált. Nálam sokkal bölcsebb emberek vélik kivitelezhetetlennek a dolgot, és szerintem sem tévednek. Azért tartottam vissza Kernelt, mert féltem. Nem akartam Bec után indulni. Inkább harcoltam volna tovább - ehhez értek, ez ad biztonságérzetet. Ha elengedem Kernelt, vissza kellett volna térnem a démonok univerzumába, és ezzel azt kockáztatom, hogy világpusztító szörnyeteggé változom. Ha itt maradok, elkerülhetem a sorsomat - legalábbis naiv módon ebbe az illúzióba ringattam magam. Tényleg csak halogatásról volt szó, semmi többről. Azt hittem, én vagyok Grubbs Grady, a szuperhős. Pedig azóta próbálok elbújni az univerzum és önmagam elől, hogy megmenekültünk Vész herceg seregeitől. Cápa azonban most felnyitotta a szemem, és rájöttem: itt az ideje abbahagyni a színlelést. - Kernel, annyira sajnálom - motyogom. A barátom arcára kiül a megdöbbenés. - Tévedtem. Gyáva voltam és gonosz.

- Folytasd csak... - mondja. - Nem tartóztatlak tovább. Visszamegyünk a Démonvilágba, és szabadon engedlek. Csak annyit kérek, hogy keresd meg Becet, és nyiss egy ablakot nekünk, mielőtt távoznál. Remélem, velünk jössz, és együtt megmentjük a lányt, ha lehetséges - ha pedig nem, akkor megöljük. De semmit sem fogok erőltetni. A választás joga a tiéd. - Hát... ha tudnám, hogy képesek lennénk változtatni a helyzeten... - morfondírozik Kernel keserűen. - Nem kell magyarázkodnod. - Idegesen tördelem a kezemet, és ferde pillantást vetek Cápára. - Pszichológusnak kéne állnod. - Na persze, hogy egész nap hallgassam a vinnyogásodat. Kösz, nem. - Bocs, hogy felhívom a figyelmeteket valamire, ami nyilvánvaló - szól közbe Kirilli -, de nem Kernel közülünk az egyetlen, aki képes ablakokat nyitni? - Nem - felelem. - Én is képes vagyok rá, csak nekem nem megy olyan könnyen, mint neki. Eltart majd néhány óráig, de mivel varázsenergiával teli helyen vagyunk, fel tudok töltekezni. - Jóval több varázsenergiát használhatnánk fel, ha nem törted volna ripityára a varázskövet dörmögi Kirilli. Egészen közel hajolok az arcához. - Látod a vérfarkasokat? - Hüvelyk- és mutatóujjamat épp az orra előtt közelítem egymáshoz fél centiméternyire. - Ilyen közel jársz hozzá, hogy felszolgáljalak nekik ebédre. Kirilli elsápad, én pedig behunyom a szemem, és a levegőből annyi energiát szívok magamba, amennyit csak tudok.

Már szűnőben van, mivel a varázskő megsemmisült, de nem adom meg ripacs mágusunknak a káröröm lehetőségét azzal, hogy ezt beismerem. Mély lélegzetet veszek, felidézem a Beranabustól tanult varázsige első sorát, és elkezdem az összpontosítást.

Ki ez a lány? Jóval tovább tart kinyitnom az ablakot, mint gondoltam, és persze iszonyúan nehezen megy. Kernel úgy csinálja, mintha ez volna a legegyszerűbb dolog a világon - csupán pár mozdulatot tesz a kezével, és már kész is. Még Beranabus is viszonylag könnyedén teljesítette a feladatot. Én viszont úgy alkotok, ahogy Dervish tette, amikor a pince mélyén megidézte Vész herceget Carcery Vale-ben: lihegek, fújtatok, varázsigéket kántálok, a pórusaimból füst száll fel. Végül, többórányi megfeszített munka után, létrejön egy sárga, gyengén pislákoló fényű ablak. - Gyorsan! - kiáltom a többieknek. - Fogalmam sincs, meddig tart ki. Elsőként Cápa kel át rajta. A merevítőkötés miatt nem tud rendesen mozogni, elég szánalmas látványt nyújt, ám így sem lennék annak a démonnak a helyében, aki könnyű célpontnak véli. Timas a nyomában. Nem hiszem, hogy sok hasznát vesszük odaát, mivel annyi varázsereje sincs, mint egy csigának, de semmiképp sem hagyná magára Cápát. Kirilli habozik. - Talán az egyikünknek itt kellene maradnia, hogy... - Elharapja a mondat végét, mivel nem jut eszébe megfelelő kifogás.

- Lapuljon és rettegjen? - kérdezem gúnyosan. Kirilli sötét pillantást vet rám, aztán ő is átkel. Rámordulok Moe-ra és Curlyre, mire követik a példáját. Megfogom Kernel kezét, és az ablakhoz vezetem. Közvetlenül előtte megtorpan. - Még így is érzékelem a fényeket - suttogja, és úgy forgatja a fejét, mintha látna. - Az ablakomat nem lehet egy napon említeni a tieiddel. - Ez igaz - mosolyodik el -, de egy kezdőtől nem rossz teljesítmény. Belép az ablakba, boldogan felsóhajt, és eltűnik. Szerinted ez bölcs döntés? - szegezi nekem a kérdést a Kah-Gash, amikor én is indulnék a társaim után. - Nem akarod, hogy velük menjek? - érdeklődöm morcosan. Azt akarom, amit te akarsz - válaszolja az ősi fegyver hangja. - Mindig téged szolgáltalak: a héttérbe húzódtam, ha azt kívántad; harcoltam a farkaséneddel, amikor féltél tőle; segítettem az időutazásban, amikor a démonok átkeltek. Nem bízol bennem, de én mindig tiszteletben tartottam az óhajaidat. - Akkor mondd meg, mi volna a helyes lépés! Nem ítélkezhetek. Csupán megkérdőjelezem a cselekedeteidet, mert felfigyeltem a bizonytalanságodra. - Elpusztítom azzal a világot, ha Bec után megyek? - erősködöm. - Talán inkább el kellene menekülnöm Kernellel együtt az univerzum másik végébe? Esetleg vessem le magam egy hegy tetejéről? Nem tudom - feleli a Kah-Gash. - Nem látom a jövőt. Csak annyit mondhatok, nem vagy biztos abban, át kell-e kelned, ezért mint a barátod, megkérdezem tőled: tényleg ezt szeretnéd? - Azt akarod, hogy találjam meg a lányt, és miután egyesítettük vele az erőinket, szabadjára engedjünk téged - vágom a képzeletbeli képébe kihívóan.

Mindig is szabad voltam - jelenti ki a Kah-Gash. - Én választom ki a gazdatesteimet, és szabad akaratomból lakozom bennük. - De azért szeretnél megint egésszé válni? Néhány másodperces néma csönd következik, aztán felsóhajt. Az ablak hamarosan bezárul. Kelj át, vagy maradj. Te döntesz. De gyorsan kell határoznod. Bárcsak tovább faggathatnám, de nincs rá idő. Tisztában vagyok vele, hogy talán ez életem legrosszabb döntése. Káromkodva bár, de átvetem magam az ablakon, pont mielőtt kihunyna, és ezzel megszűnne a kapcsolat az univerzumok között. * Egy oázisban vagyunk. Legalábbis annak tűnik, de közelebbről szemlélve rögtön kiderül, hogy a fák csontból és emberi húscafatokból állnak, a középen lévő apró tó pedig nyüzsög az élettől; ragadozókkal van tele. Ez volt Beranabus egyik legkedvesebb helye ebben a dögletes univerzumban; gyakran pihent meg itt. - Miért késtél? - kérdezi Cápa. - Nem volna szabad itt lennünk - mondja Kernel szinte ugyanabban a pillanatban. - Csak bekötöttem a cipőfűzőmet... - felelem Cápának, majd Kernelhez fordulok. - Nem is viselsz cipőt! - jegyzi meg az exkatona. - Remek megfigyelő vagy - válaszolom szárazon. - Bec tud erről a helyről - jelenti ki Kernel emelt hangon. - Itt táboroztunk a kórházat ért támadás után. Valószínűleg ellenőrzés alatt tartja.

- Ez nekem is eszembe jutott - vonom össze a szemöldökömet -, de ez az egyetlen hely, ahová Beranabus megtanított ablakot nyitni. Máshová nem jöhettünk. - Hülyeség! - harsogja Kernel. - A hely nem számít. Akárhová képes lettél volna... - Ahelyett hogy kioktatsz - csattanok fel -, inkább csinálj magadnak új szemet, aztán vigyél minket oda, ahol szerinted biztonságban leszünk. Kernel dünnyög még valamit, de hátat fordít nekünk, leül, és elkezd összpontosítani. Amint a varázsenergiát üres szemüregébe irányítja, Moe felmordul, és Curlyvel a sarkában megközelíti. - Nyugi! - csitítom őket. - Változott a terv. Hadd dolgozzon a szemén. A vérfarkasok bambán bámulnak rám. Fáradtan sóhajtok egyet, majd megköszörülöm a torkomat, és új utasításokat bömbölök nekik. Amikor az üzenet eljutott az agyukig, felfedezőútra indulnak: megvizsgálják a fákat, kergetőznek egy kicsit közöttük, letépnek róluk némi húst meg csontot, és jóízűen majszolgatják. - Lehet inni a vízből? - kérdezi Kirilli, és a sötét tavacska felé indulna. - Nem víz van benne - világosítom fel. - Ha a közelébe merészkedsz, magába ránt és megesz. - Fantasztikus - dörmögi Cápa. - Te aztán tudod, hogyan kell randihelyet választani. - Akad itt számítógép? - kérdezi Timas, miközben a fákat tanulmányozza. - Ez a Démonvilág univerzuma - emlékeztetem. - Varázslat, szörnyek, rémálmok és az őrület otthona. Persze hogy nincsenek nyavalyás számítógépek! - Miért nincsenek? - kérdez vissza. - Talán a démonok is szívesen lógnának a neten. Erre a mondatra csak forgatom a szememet, de végül elmosolyodom. Fura ez a viharvert kis csapat, de minden egyes tagjára számíthatok, ha harcra kerül a sor. Hát... mondjuk Kirillire nem, ha hirtelen inába száll a bátorsága... és Timasra sem, ha elunja magát... és Kernelre sem, amint

elsiet az Öreg Lényekkel esedékes találkájára... és Cápára sem, ha a merevítőkötés, amely bent tartja a beleit, elszakad... - Min vigyorogsz? - kérdi Cápa. - Nem örülnél, ha elmondanám - kuncogok. A fenébe a negatív gondolatokkal! Nem tökéletesek, de mégiscsak a barátaim. Ha a helyzet rosszra fordul, inkább halnék meg ezeknek a gazfickóknak a társaságában, mint bárki máséban. * Kernel még mindig az új szempár létrehozásán dolgozik. Lassan kezd körvonalazódni a végeredmény. A szemgolyók egyelőre úgy festenek, mint két feltört tojás belseje, amit visszaöntöttek a héjba. Mindannyian a közelében üldögélünk, Moe és Curly pedig a lábamnál hever, és fáradtan liheg a kimerítő fogócska után. Épp Beranabus lelkéről mesélek Cápának és Timasnak - miképp találtunk rá Árny belsejében, hogyan szabadítottuk ki, és mit mondott nekünk, mielőtt távozott a túlvilágra -, amikor fojtott hangok szakítanak félbe. A zaj forrása felé fordítom a tekintetem: Curly az. A fejét rázza, és öklendezik. A szám vigyorra húzódik, mert azt hiszem, talán egy csont akadt meg a torkán, de Moe morogva elhúzódik mellőle. Valami nincs itt rendben... - Húzódjatok hátrébb - utasítom a többieket. Elsomfordálnak a közelből - még Kernel sem kérdezősködik, hanem rögtön megteszi, amit kérek. Moe vicsorog, fogát csattogtatja, és sötéten méregeti Curlyt. A nőstény vérfarkas fetreng, vinnyog és zihál fájdalmában. Kérdően mordulok rá, de vagy nem hallja, vagy nem tud válaszolni. Karmaival a saját pofája felé kap. Megint rárivallok, próbálom

megnyugtatni, de feltápászkodik, és rettenetes hangokat hallatva eliramodik. Nekiütközik egy fának, de újból felpattan, és még sebesebben rohan tovább. Biztosan nincs magánál, hiszen épp a tó felé szalad. Látom, ahogy az azt kitöltő gusztustalan folyadék kezd feldúsulni a part mentén: megérezte az áldozat közelségét, és készen áll a bekebelezésére. A zavarodott vérfarkas nyomába eredek, és elkapom. Megüt, de csak nagyon gyengén; nincs erő az öklében. Az arcába pillantok, és elborzadok. A húsa felhólyagzik. mintha nyakon öntötték volna egy vödörnyi marósavval. A szeme kidülled, a nyelve pedig őrült sebességgel csapkod a szájában egyik oldalról a másikra. - Mi baja van? - kiáltja Kirilli. - A fene tudja - dörmögöm, és készen arra, hogy bármikor megint megtámadhat, elrángatom a tótól. Curly térdre zuhan, arcát beletemeti a homokba. Vadul kapálózik, hatalmas porfelhőket repít a levegőbe. A fejét a földbe veri, mintha ki akarná csinálni magát. Hirtelen felsikolt, két tenyerét a fejére szorítja, végül összeesik. A keze lehanyatlik, a lába picit még remeg, de aztán az is elernyed. Arccal a föld felé fordulva hever, nagyon gyengén lélegzik. Közelebb óvakodom hozzá, bár még mindig tartok tőle, hogy rám veti magát. Nem tetteti magát halottnak - erről szó sincs. Egyáltalán nem mozdul, amikor jobb lábammal meglökdösöm, és akkor sem, amikor mellétérdelek, és a hajánál fogva felemelem a fejét. A többiek döbbenten szisszennek fel az arca láttán. Komor tekintettel meredek rájuk, és körbeforgatom a fejet, hogy mindenki alaposan megnézhesse. Amint sikerül nekem is szemügyre vennem, rögtön rájövök, mi hökkentette meg a társaimat. Curly vonásai megváltoznak, az izmok és a csontok közül egy másik arc türemkedik elő. Még csak most formálódik: a farkaslány bőre

folyamatosan dudorodik és lelohad, felgyűrődik és kisimul. Én azonban - a rengeteg vér és genny ellenére - már így is felismerem. - Bec! A lény szeme kinyílik, és rám pillant. Nagy a kísértés, hogy elengedjem a fejét, aztán beletapossam a földbe, de ezzel nem oldanék meg semmit. Ez nem az igazi Bec, csupán önmaga kivetítése. Inkább végighallgatom, amit mondani szándékozik. Ha bántanám, csak Curlynek ártanék vele. Bec ajka megremeg, majd némi szőrös húst köp ki: Curlyét. Megpróbál beszélni, de vér önti el a torkát, és csak gurgulázó hangok törnek elő belőle. Kiköpi a vért, öklendezni kezd. Curly keze megrándul, és a szája elé emelkedik. Talán csak a vért akarja letörölni, de tudom, hogy óvatosnak kell lennem. Birkózófogással leterítem, és a kezét a háta mögé csavarom. Most csupán néhány centiméter választja el Bec arcát az enyémtől. Kissé hátrébb húzom a fejem, nehogy megharaphasson. - Nem tűnsz idegesnek - mondja Bec. A hangja jóval érdesebben cseng, mint általában, kissé összekeveredett Curly rekedtes hangszínével. - Láttam már ennél furább dolgokat is - vonom meg a vállam. - Ez tényleg Bec? - harsogja Cápa. - Csend! - vetem oda. - Ha igen, meg kell ölnünk... - Kuss! - üvöltöm. - Kémkedtél utánam - mosolyog gúnyosan Bec.

- Mintha éreztem volna a jelenlétedet, de egészen mostanáig nem voltam benne száz százalékig biztos. Sokkal jobban aggódnátok, ha a felbukkanásom meglepetésként ért volna. Meg fogsz gyilkolni, Grubbs, vagy még mindig reménykedsz benne, hogy egyesítheted a Kah-Gash részeit? - Mit műveltél? - morgom. - Tényleg átálltál annak a bűzös, rothadó démonhúskupacnak az oldalára? - Nem győzhetjük le a démonokat - sóhajtja. - Mindenki ráébredt már erre rajtad kívül. - Ezért inkább csatlakozzunk hozzájuk? - kérdezem gúnyosan. - Soha! Inkább meghalok, mintsem Vész herceg és a hozzá hasonlók oldalán harcoljak. - Én már kipróbáltam, milyen halottnak lenni - mondja Bec. - Hidd el, nem valami jó szórakozás. - És most jobban szórakozol? - Legszívesebben apró darabokra zúznám öklömmel az arcát, de az sem változtatna semmin. - Már rég nem számít, élvezek-e valamit, vagy sem - feleli a lány. - Nem fogok rikoltozó hárpiává változni, mint egykor Juni Swan. Nem okoz örömöt, amit csinálok, de életben akarok maradni. Semmi értelme feláldozni magunkat, ha a háborút már úgyis elvesztettük. - Dehogy nincs - vetem ellen. - Nem létezik nemesebb dolog annál, mint meghalni azokért, akik fontosak nekünk. - De ki fontos neked? - érdeklődik halkan Bec. - A szüleid, Dervish, a nővéred, Bill-E és Meera mind halottak. Ki maradt meg? Kiért harcolsz? Szerintem csak azért tartasz ki, mert ezt várják tőled. Sohasem gondoltál bele a helyzetedbe, sosem mondtad magadnak: „Nem kell ezt csinálnom." Próbáld meg, Grubbs! Kérdezd meg magadtól, hogy kiért is küzdesz, és azután vágd a szemembe, hogy hibáztam, amikor az életet választottam az értelmetlen halál helyett.

Megrázom a fejemet. Az a leghátborzongatóbb az egészben, hogy tényleg érzek némi kísértést. Könnyedén elfogadhatnám az érveit, csatlakozhatnék hozzá, lemondhatnék a Beranabus által rám hagyott védelmezői posztról, és akár egy cowboy, ellovagolhatnék a tündöklő, barbár naplementébe Bec és Vész herceg oldalán. Sohasem akartam hős lenni. Minek haljak szörnyűséges halált, ha győzelmesen is élhetek? Csak a gondolkodásmódomon kell egy picit változtatnom, és... - Nem - suttogom, és ellenállok a sötét erők csábításának. - Majdnem sikerült megfognom téged, ugye? - kérdezi mosolyogva Bec. - Majdnem - ismerem el, és farkashangon felkacagok. - Grubbs - szólít meg Kernel. - Ne most! - ripakodom rá, és továbbra is Becre összpontosítok. - Van még valami mondanivalód? Biztosan nem csupán azért jöttél, hogy megkísérts engem. - Figyelmeztetni akartalak - közli Bec. - Ennyivel tartozom neked. - Mire figyelmeztetsz? - kérdezem gyanakvóan. - Grubbs! - kiabálja Kernel. - Ablak nyílik. Érzem. - Erre! - válaszolja szomorúan Bec. Az arca ezután megmerevedik, egyre sápadtabbá válik, majd a vonásai lassan elmosódnak. Visszaejtem a földre Curly fejét, felpattanok, és körbehordozom a tekintetemet, felmérem a terepet. Nem látok semmit, de hiszek Kernelnek. - Mi a helyzet az új szemeddel? - kiáltom neki. - Még nincs kész - válaszolja. - Van még időm nyitni egy ablakot vissza a mi világunkba? Kernel megrázza a fejét.

- Akkor készüljetek fel a harcra! Amint ezt kimondom, sötét, szürkés színű ablak keletkezik, és Vész herceg szolgáinak sokasága ömlik át rajta. Másodpercek leforgása alatt elözönlik az oázist; üvöltenek, és csorog a nyáluk, tajtékzó pokoltűzként árasztanak el minket.

Veszélyes áradás Károgó démonok taszítanak a földre, de a következő pillanatban már talpra is ugrom, és egy löketnyi varázsenergiával szerteszórom a fenevadakat. Elnézek a fejük felett, tekintetemmel Vész herceget keresem. A csatlósai nem érdekelnek, hisz náluk jóval erősebb vagyok, ám a mester már egészen más lapra tartozik. Ha ő is átkel, nagy bajban leszünk. A gyötrelem nyolckarú lovagjának azonban nyoma sincs. Csupán alacsonyrendű démonok ömlenek át az ablakon. A herceg talán a „műsor" végére tartogatja a belépőjét, így kelt majd igazán lenyűgöző hatást. Vagy tart tőlem és Kerneltől, ezért először látni akarja, miképp boldogulunk a szolgáival. A vak kamaszt apró, szőrös démonok csapata támadja meg. Hosszú ormányuk van, a végén szívókorongra emlékeztető szájjal. Valószínűleg azt a parancsot kapták, hogy próbálják meg kivájni a szemét - ha már újat készített magának. - Kernel! - harsogom. A barátom ellöki magától a támadói többségét, kettőnek pedig olyan karaterúgással zúzza össze az ormányát, amelyre még Bruce Lee is méltán lehetne büszke. Egy polip formájú démon veti rám magát, karjait a nyakam köré fonja.

Néhányat átharapok közülük - hmm... ez ám a sushi! -, aztán megragadok egyet, és magamhoz rántom a szörnyeteget. Lefejelem, és ezervoltnyi varázsenergiával sütöm meg az agyát. A polip összeesik, maradék karjai elernyednek. A hulláját dobbantóként használva felpattanok a levegőbe, és a közelemben lévő démonokra varázserőmmel tüzet zúdítok. Sikoltásuk zene füleimnek... Kirilli próbálja távol tartani magától a démonokat: gyenge energianyalábokat lő feléjük, kétségbeesetten nyivákol és botladozik ide-oda. Kitűnő harcos válna belőle, ha képes volna elfeledkezni a félelméről, és összpontosítana. Még ebben a felzaklatott állapotban is elég ereje van, hogy visszaverje a démonokat. Csak amiatt kell aggódnia, hogy felbukik a saját lábában, és végül védtelenné válik. Timas és Cápa vállvetve küzd, puszta kézzel és lábbal. Cápa a régi bevált módszer híve: ütlegel, rúg és fojtogat. Kifejezetten szereti bemocskolni a kezét - vagyis a hüvelykujját... Timas nem tud varázsolni, de gyors és ügyes: bár képtelen megölni a démonokat, higgadtan és szinte művészien cselezi ki őket. Egyedül nem sokáig maradna életben, ám Cápa oldalán dicséretesen helytáll. Moe őszinte élvezettel irtja a fejvesztetten menekülő lényeket. Úgy érzi magát, mintha a szokásosnál előbb érkezett volna el számára a karácsony. Torkokat harap át, végtagokat tép le, lendületesen belez. Csak azt sajnálja, hogy nem állhat meg falatozni véres munkája gyümölcséből. Curly feltápászkodik, a pofája iszonyúan fest. Alig néhány nyomorúságos másodpercig bírja a gyűrődést: fájdalmasan nyöszörög, próbálja helyre tenni arcának elmozdult darabjait, de a démonok lerántják, és végeznek vele. Szomorú halál egy remek harcosnak. Öt hatalmas termetű fenevad csúszik át az ablakon. Igazi óriások, legalább négy méter magasak. Kemények lehetnek, mint a szikla, de varázserő szempontjából nem állnak a helyzet magaslatán. Ha ezek lesznek a legerősebb ellenfeleink ebben a csatában, akkor minden simán fog menni. Eltart

majd egy ideig, de végül felszámoljuk ezt a tömeget anélkül, hogy különösebben meg kellene erőltetnünk magunkat. Ennek így nincs semmi értelme. Valaminek történnie kell - talán a kisebb, csaholó démonok között rejtőzik egy titkos veszélyforrás? Vész herceg nem pazarolná ránk a csatlósait. Persze boldogan feláldozná őket, ha tudná, hogy képesek kicsinálni minket, de ezek a szörnyetegek még egy mezei mágusnak sem jelentenének komoly problémát. Miközben próbálom megfejteni, mi lappanghat ennek a látszólag kaotikus ütközetnek a hátterében, az óriások megragadják a kisebb démonokat, és belehajítják őket az élő folyadékkal teli tóba. Az rögtön bugyogni és forrni kezd; lemállasztja a védtelenebb fenevadak húsát, átégeti a csontjaikat, de a keményebbek páncélján is áthatol. - Mi a fene történik? - kiáltja Cápa, és egy leginkább tócsára emlékeztető négyfejű démont vág hozzá az egyik óriáshoz. Az úgy kapja el, akár egy frizbit, és egyenesen a tóba dobja, ahol a szerencsétlen épp csak kettőt üvölthet, mielőtt a nyelvét elönti a habzó folyadék. - Ezek a nyavalyások a mi munkánkat végzik el! - Talán a mi oldalunkon állnak - rikoltja boldogan Kirilli. - Azt hiszik, mi nyerjük meg a háborút, ezért elárulták a mesterüket, és ezzel szeretnék elnyerni a kegyeinket. - Nem valószínű - morgom, azzal lefejelek egy újabb polipdémont, és növekvő aggodalommal figyelem, amint egyre több démon landol méretes társaik révén a tóban. A folyadékot lassan elszínezik a démonvér különféle árnyalatai. Határozottan rossz érzés kerít hatalmába. Amikor egy újabb démon hullik a falánk tóba, a folyadék lüktetni kezd. Az óriások letérdelnek a tó előtt, és lehajtják a fejüket. Néhány démon gyűlölettől ittasan rájuk támad, de az óriások oda

sem bagóznak az őket érő ütésekre, hanem nyugodtan várnak, akár imádkozó szerzetesek az oltárnál. A folyadék megint lüktet, majd kör alakban, sötétséget vonva fölénk, felemelkedik. A térdelő óriások és a démoni aljanép fölött lebeg. Egy őrült pillanatig az gondolom, lábakat növeszt és megindul felénk. Ehelyett azonban, akár egy gyilkos hullám, lesújt az óriásokra és a körülöttük csoportosulókra - megtörik, aztán megint a magasba tornyosul, és már sokkal nagyobb, mint korábban. A halálos folyadék alkotta fal - számomra kifürkészhetetlen módon - többméternyit kúszik előre, és rárogy egy újabb hordányi démonra. Összezúzza és elnyeli őket, végül ismét kiterjeszti határait, és teljes életnagyságban tornyosul fölénk. Az életre kelt tó egyre közelebb ér hozzánk. A legtöbb démon rájött, hogy bajba került: megkísérlik megtámadni a mozgó tavat, de az rögtön elperzseli és szétszaggatja őket. Az okosabb fenevadak menekülőre fogják a dolgot. Cápa, Timas, Kirilli és Moe körém gyűlik. Hitetlenkedve bámulnak a mozgó víztömegszerűségre. Kernelt szólítom, aztán készítek egy energiagömböt, barátom és a többiek erejét felhasználva. A folyadékfalnak repítem: a gömb lyukat üt rajta, dühösen sisteregve bukkan elő a másik oldalán. A folyadék azonban összeforrasztja a sebét, a lyuknak egy szempillantás múlva már hűlt helye, és a tó eltántoríthatatlanul halad tovább felénk. - Átkozott Beranabus! - süvöltöm. - Azt mondta, ennek a birodalomnak az ura lelépett, vagy megölték. Mekkorát tévedett! Maga a tó az úr. Eddig csak szendergett, nem volt ereje mozogni, de most, hogy teletömték démonokkal...

Megpróbálkozom egy fagyasztó varázslattal, de csupán a tó egy részét sikerül félig-meddig eljegesítenem pár másodpercre. A hókuszpókuszom nem használt, a gyilkos fal nem torpan meg, hanem rendületlenül tör előre, és sorban pusztítja el a démonokat, akiket nyilvánvalóan kizárólag azért küldtek ide, hogy alaposan felhizlalják a szunyókáló behemótot. - Nem tudjuk legyőzni! - kiáltom mérgesen, és hátramenetbe kapcsolok. - Nem tudnál bevetni egy párologtató varázslatot? - érdeklődik Kirilli. - Semmi sem használ. Ez a tó egy démonmester, és mi az ő birodalmában vagyunk. - Futásban biztosan jobbak lennénk nála - poénkodik Kirilli. - Kovacsra mindig lehet számítani, ha gyorsan visszavonulót kell fújni - nevetek fel. De ezúttal igazat adok neki. - Sprinteljünk, és... Lefékezek. Az oázis peremén álló fák egybefonódnak; hús meg csont összeforr, és áthatolhatatlan gyűrűt vonnak körénk. Visítozó démonok vetik neki magukat a csontból és húsból keletkezett kerítésnek; próbálják megmászni, de hamar felnyársalják őket az élesebb, nagyobb csontok. - Ezen mi sem mászunk át - jegyzi meg Kernel, majd gúnyos pillantást vet rám. - Mit tegyünk, bölcs és nemes vezérünk? - Felajánlhatjuk Kirillit engesztelő áldozatként, aztán reménykedhetünk, hogy mi, többiek megússzuk - mormogom, és őszinte megelégedésemre sikerül egy rémült kiáltást előcsalnom bűvészünkből. - Hogy állsz a szemeddel, Kernel? - Még nem vagyok kész - válaszolja. - Mit szöszmötölsz ennyi ideig? - méltatlankodom. - Ha nem tetszik, harapj belém - felesel Kernel.

A tó egy újabb adag démonra csap le. Amikor ezután felemelkedik, kettéválik, és immár két hatalmas fal közeledik felénk - duplán bajban vagyunk. - Osztódó szörnyeteg - jegyzi meg Timas. - Lenyűgöző. A megkettőződéshez bekebelezett démonok számából és abból, mennyi maradt még, arra következtetek, hogy további sokszorozódásokra lehet számítani... - Gyorsan összeszámolja az élő démonokat. - A következő hat percben még hat klón születik. - Jól jönne valami terv - harsogja Cápa. - Dolgozom rajta. - Körbepillantok, az esélyeinket latolgatom. A legjobb, amit tehetünk, talán az, ha lyukat ütünk a csont és hús alkotta falba. Esetleg foghatunk egy démont, és őt robbantjuk bele. De ez mégsem működne. A démonmesterek maguk szabják meg birodalmuk természeti törvényeit. Ha egyesítem az erőmet Kernelével, talán legyőzhetjük osztódó ellenfelünket egy élet-halál harcban, de sajnos efelől is kétségeim vannak. Még Beranabus sem mert hazai terepen megmérkőzni a hatalmasabb démonokkal. Ha mi mégis ezt tennénk, óriási kockázatot vállalnánk vele. Az eddig felsoroltakon kívül van még egy lehetőségünk. Egy jól ismert szólásmondás jut eszembe róla: cseberből vederbe. Ha választanom kell a kivégzőosztag és a szikláról a mélybe ugrás között, mindig a zuhanásra szavazok, ugyanis aközben kedvező fordulatra is sor kerülhet. - Kövessetek! - kiáltom, megragadom Kernel kezét, és előrenyomulok. Elszaladok a halálos folyadékfalak mellett; kitérek előlük, így alig egyméternyire tőlem csapódnak a földbe dühös tajtékjaik. Oda tartok, ahol a tó eredetileg állt, és ahol még mindig a levegőben lebeg a démonok átözönléséhez használt ablak.

- Ugye csak viccelsz? - üvölti Cápa. - Ez egyenesen Vész herceg birodalmába vezet! - Hát nem oda mennénk amúgy is? - rikoltom vissza. - De az eredeti terv szerint megleptük volna. Ha átugrunk az ablakon, amelyet épp ő nyitott... - Ha a helyében lennék, és az ablakomon át egy idióta ugrana a karjaim közé, attól aztán igencsak meglepődnék - felelem kacagva. Mielőtt Cápa újabb ellenérveket hozhatna fel, belevetem magam az ablak villódzó fényeibe, áttörök rajta, és vad csatakiáltással, őrült öngyilkos módjára hullok cseberből vederbe...

Lovagok nyálkás páncélzatban Mindent pókháló borít. Vadul fordulok körbe, amikor a többiek is megérkeznek, mivel arra számítok, Vész herceg és csatlósai bárhol megbújhatnak. De teljesen egyedül vagyunk egy nagy, üres szobában. Nincs idő töprengeni. Nem tudom, a mozgó tó át tud-e jönni utánunk, de nem akarok semmit sem a véletlenre bízni, ezért varázslatot bocsátok az ablakra: pajzsot formálok köré, így semmi sem hatolhat át rajta. - Hol van Vész herceg? - morogja Cápa, és nyugtalan tekintettel pásztázza a szobát. - Fogalmam sincs. - Próbálom érzékelni a démonmester jelenlétét, de az efféle varázstevékenység sohasem volt az erős oldalam. - Tűnjünk el innen! - nyögi panaszosan Kirilli. - Ne hülyéskedj! - ripakodom rá. - Eleve ide akartunk jönni. - Változott a helyzet - fogja Kirilli pártját Kernel. - Vész herceg csalt ide bennünket. Egyértelmű, hogy erre ment ki az egész. Sült bolondok vagyunk, ha részt veszünk a játékában.

- Mindig ez történik - vonom meg a vállamat. - Vész herceg csapdát állít, én belesétálok, és remélem a legjobbakat. Eddig sikerült elbánnom vele. Végül biztosan kifogyok a szerencséből, de mást nemigen tehetek. Nem vagyok elég okos, így nem járhatok túl az eszén - egyedül a testi erőmre és a bátorságomra hagyatkozhatok. - Tehát egyszerűen be akarsz sétálni az oroszlán barlangjába és elvenni, ami kell? - kérdezi Kernel. - Pontosan - vigyorodom el. - Meghibbantál... - Lehet, de tapasztalataim szerint minél többet okoskodsz, annál nagyobb eséllyel lövöd lábon magadat. Juni, Davida Haym és Antoine Horwitzer sokkal intelligensebb volt nálam; mindhárman alaposan kitervelték, hogyan csinálnak ki. Én még mindig itt vagyok, ők pedig halottak. Néha megéri egyszerűnek lenni. - Különös módon ez majdnem értelmes gondolat volt - dörmögi Kernel. - Hagyjátok abba a dumálást! - sivítja Kirilli. - Vigyél ki innen minket, Grubbs! - Nem megyünk sehová! - förmedek rá. - Mi van a szemeddel, Kernel? - Ha semmi nem jön közbe, tíz perc, és megint látok. - Remek. - Megropogtatom az ujjperceimet. - Várhatunk itt is, de szerintem inkább támadjunk most rögtön. - Vész herceg és Bec valószínűleg pont erre számít, mivel jól ismernek téged - figyelmeztet Kernel. - Oké. Nem akarok csalódást okozni nekik, de előbb egy személyes ügyet kell lerendeznem. - Miről beszélsz? - vonja össze a szemöldökét Cápa. - Majd meglátjátok - azzal útnak indulok a kastélyban, amelyet többtucatszor jártam már be álmomban.

* Timast lenyűgözi a kastély, hálós szerkezete. Ha rajta múlna, tapodtat sem mozdulnánk egy emeletről, amíg minden szobát alaposan át nem vizsgáltunk. Szó sem lehet róla, hogy lassítsunk a tempón, ezt a kérését kerek perec elutasítom - addig rohangálunk, amíg rá nem bukkanok egy folyosóra, amely felidézi a Beckel és Vész herceggel zajló rémálombéli bolyongásaim emlékét. Amint kezdem kiismerni magam, nagyobb sebességre kapcsolok, és keresztülvezetem a többieket egy csomó folyosón és szobán, majd le a tömlöcbe. Nem találkozunk Vész herceg egyetlen csatlósával sem. Ez igen furcsa - a kastélynak hemzsegnie kellene a gonosz kis démonoktól -, de nincs időm töprengeni rajta. Még ha minden mást rosszul csinálok is, egyvalamit mindenképp szeretnék helyrehozni. Csupán csepp a tengerben, de számomra kifejezetten fontos csepp. Épp az ajtó felé trappolok, amikor Kernel megtorpan, és így szól: - Abrakadabra! A kopasz, karamellszínű tinédzser felé fordulok. Vadonatúj kék szempár tölti ki a nemrég még üresen tátongó szemüregét, a pupillájában apró fények lobbannak. Széles mosollyal bámul bele a levegőbe. - Látod a fényeket? - kérdezem. - Ó, igen... - sóhajtja, és kinyújtja a kezét, hogy egy számunkra láthatatlan pontocskát megcirógasson. Lassan szétterpeszti az ujjait, és a réseken át sokatmondó pillantást vet rám. - Eljött a búcsú ideje. - Óvatosan közli, arra számít, hogy vitába szállok vele. Bólintással nyugtázom a hallottakat, aztán az előttünk lévő folyosó felé biccentek. - Ahol elkanyarodik, van egy ajtó, amely a tömlöcbe vezet. Rengeteg emberi lény raboskodik benne, Vész herceg a szabad idejét kínzásukkal tölti. Kiszabadítom őket. Velem tartasz?

- Azt mondtad, elmehetek - feleli Kernel bizonytalanul. - El is mehetsz. De ha így teszel, és mi elbukunk, ezeket a szerencsétleneket arra kárhoztatod, hogy akár több ezer éven át legyenek kénytelenek elviselni Vész herceg szadista játékait. Kernel idegesen megnyalja a szája szélét, a homlokát ráncolja. Már majdnem megfogtam... - A foglyok egyike egy Bo Kooniart nevű lány. Segített nekem és Dervishnek kitörni Vérfüredről. Leléphetett volna velünk, de ő inkább visszament megkeresni a családját - rámosolygok Kernelre. - Mindent kockára tett, hogy megmentse a testvérét. Mi ketten pontosan tudjuk, mit jelent ez, ugye? Kernel keserűen bólint. - Derítsd ki, hol van Vész herceg és Bec - mondja Cápa. - Kutasd fel őket! Talán a tömlöcben várnak ránk. Kernel néhány másodpercig csendben tanulmányozza a láthatatlan fényeket. - Az egyik felsőbb szinten vannak, a kastély középső részén. - Akkor mi a frásztól félsz? - vigyorodik el Cápa. - Ez az utolsó szívesség, amelyet megteszek nektek, aztán itt sem vagyok. Megegyeztünk? szegezi rám a tekintetét Kernel. - Csinálj, amit akarsz, kopaszka - gúnyolódom, majd gyorsan újból útnak eredek, és szőrös, vérfoltos kezemmel elrejtem az arcomon szétterülő mosolyt. * Az ajtót - ahogy minden mást itt - szintén pókhálók alkotják. Eddig ez az első ajtó, amit a kastélyban láttunk. Amikor kinyitjuk, Timas lehajol, hogy szemügyre vegye a forgópántját. Mi

viszont előrenyomulunk: elsőként én lépek be, utánam Cápa, majd Kernel, Kirilli és Moe. Már azelőtt halljuk az áldozatokat, hogy megpillantanánk őket: panaszosan nyögdécselnek, keservesen sírnak, reszketeg hangon könyörögnek kegyelemért vagy megváltó halálért. Szétszóródunk a tömlöcben. Legelöl Kirilli halad, és tágra nyílt szemmel bámulja a falhoz és a kínzóasztalokra kötözött embereket, az eldobált játékok módjára a földön és a pókhálós polcokon heverő kínzóeszközöket. - Ez felháborító! - fakad ki. Egy félig összeroncsolódott arcú ember felemeli a fejét Kirilli hangjára, és fél szemével rábámul: - Azért jöttél, hogy végezz velünk? - zihálja. - Dehogy! Meg akarunk menteni titeket - válaszolja Kirilli, és odasiet hozzá. - Ne gúnyolódj velem - vonja össze a szemöldökét fáradtan a férfi. - Vész herceg csatlósai vagytok, és azért küldött titeket, hogy hiú reményt keltsetek bennünk. - Nem, becsszóra! - erősködik Kirilli. - Azért vagyunk itt, mert... - Vigyázzatok! Ott fent! - kiáltja mögülünk Timas. Felnézek, és egy termetes, pók formájú démont veszek észre, amely egy pókfonálon ereszkedik alá, olyan gyorsan, akár egy sas, amely lecsapni készül egy patkányra. Előreugrom, hogy megvédjem Kirillit. Cápa és Kernel egy töredékmásodperccel később kapcsol. A dühös bűvésznek azonban nincs szüksége a segítségünkre. Szépen ellép mellőlünk, ujját a pókra szegezi, és elharsog egy varázsigét, mire a szeméből villámok csapnak a démonba. A találat végzetes, a pók felrobban, minket pedig nyálka és ragacs undorító elegye terít be. Köpködök, kitörlöm a szememből, majd Kirillire nézek. Meredten áll, az ujja még mindig a levegőben, az arcvonásait megvetés torzítja el.

- Szép munka, Kovacs - morgom. - Legközelebb viszont lehetőleg ne áztass el minket. Ha megvártad volna, amíg lejjebb ereszkedik, ugyanúgy megölhetted volna, ráadásul megkímélsz minket a nyálkaesőtől. Kirilli pislogva emeli rám a tekintetét: rájön, hogy csak vicceltem, és elmosolyodik. - Amúgy is iszonyú büdös vagy, ez a csekélység már igazán nem számít. - Egyre jobban kedvellek - felelem nevetve, és hátba veregetem. - Most pedig szabadítsuk ki szegény ördögöket, és küldjük haza őket. - Ez a beszéd! - mondja Kirilli, azzal nekilát leszedni a kételkedő félarcú fogoly láncait. Miközben a többiek a tömlöcben tüsténkednek, és sorban kiszabadítják a félholtra kínzott embereket, én oda sietek, ahol Bo Kooniart sínylődött álmomban. A gyomrom összeszorul, amikor csak hűlt helyét találom - a bilincs, amellyel a falhoz volt béklyózva, nyitva hever a földön. Megkeresem a szőke Tanítványt, akit minden alkalommal láttam, amikor Vész herceget és Becet követve idejöttem. Arcán remény és hitetlenkedés keveréke tükröződik. - Bo... a lány, aki itt volt... hová lett? A Tanítvány nem válaszol, csak bámul rám, mintha el sem hinné, hogy tényleg létezem. - A lány - mordulok rá, és arcomat egészen közel nyomom az övéhez. - Te ugye nem vagy... démon? - krákogja. - De nem tűnsz... embernek sem. Mi... vagy te? - Ez most nem fontos. Ki akarlak szabadítani titeket. De hol a lány? Talán Vész herceg... - Nem fejezem be a kérdést, mert semmi kedvem szavakba önteni legbelsőbb félelmeimet. - Ott van... hátul - zihálja a Tanítvány, és fejével egy mögöttem lévő rácsos ajtó felé int.

Gyorsan odasietek, és a rácsokon keresztül meg is látom Bót meg két másik rabot: a padlóhoz vannak láncolva. Egy kis szobába zárták őket, amelyben tűztestű rovarok mászkálnak. Lassan kúsznak fel és alá a szerencsétlen foglyokon, és apró, lángokkal teli sebeket vájnak a húsukba. Bo - és rabtársai - száját felpeckelték, úgyhogy nem tud sikoltani, de a tekintete szörnyű fájdalomról és rettegésről árulkodik. Elkáromkodom magam, kitépem az ajtót a helyéből, és oldalra taszítom. Berontok a szobába, eltaposok annyi tűzrovart, amennyit csak tudok, aztán kiszabadítom Bóékat, és kituszkolom őket a tömlöcbe. Veszek egy mély levegőt, és rájuk fújok: kioltom a testüket égető lángokat, megölöm a mellkasukba, arcukba és végtagjaikba lyukakat fúró rovarokat. Egy karomsuhintással eltávolítom a pecket a szájukból. Szipognak és sírdogálnak, én pedig segítek megkeresni a földön szanaszét heverő ruhadarabjaikat. Miközben öltözködnek, igyekszem ellátni a sebeiket, aztán hozzálátok a többi rab kiszabadításához. - Várj! - mondja Bo. - Már láttalak korábban, de nem tudom, hol. - A hangja meglepően erősen cseng ahhoz képest, milyen szenvedéseken ment keresztül. Aztán eszembe jut, milyen bátran tért vissza Vérfüredre, ahol az őrület tombolt, mert meg akarta keresni az apját és a testvérét: rögtön rájövök, nem is kellene meglepettnek lennem. - Grubbs Grady vagyok - dörmögöm, és hagyom, hogy az arcom visszaváltozzon olyanná, amilyen akkor volt, amikor megismert. - Grubbs? - elkerekedik a szeme. - Mi lett veled? Úgy nézel ki, mint... - ...mint a Vérfüred című film egyik szereplője - vigyorodom el. - Elátkoztak? - kérdezi. - A szörnyek tették ezt veled? - Aha - motyogom. - Valahogy így történt. Felsegítem a földről.

- Jól vagy? - Fogalmam sincs - sóhajtja. - Olyan hosszú idő telt el... évek... de azért ugye nem látszom öregnek? - A kezét bámulja. Bár érdes, sebhelyek tarkítják, és vérfoltok éktelenkednek rajta, mégis egyértelműen egy lányé, nem pedig egy vén banyáé. - Csinos vagy - mondom neki. - Ha veszel egy forró fürdőt, fantasztikusan fogsz festeni. - Forró fürdőt? Itt? - vet rám hitetlenkedő pillantást Bo. - Nem itt - felelem halkan. - Hazaviszünk. - Ne mondj ilyet, hisz úgysem igaz! - utasít rendre remegve. - De igaz - jelentem ki meggyőződéssel, majd elüvöltöm magam: - Kernel, hol van már az az ablak? - Dolgozom rajta - kiáltja vissza. - Már csak pár perc, és vége - ígérem a lánynak. Megfeledkeztél a közelgő apokalipszisről - figyelmeztet a Kah-Gash hangja a fejemben, de rá sem hederítek. - Abe? - kérdi Bo félénken. - Az apám? - Nem láttad itt őket? Megrázza a fejét. - Akkor nem jutottak ki Vérfüredről. - Biztos vagy benne? Nem lehetnek esetleg máshol? - Könnyek gyűlnek a szemébe. - Nem. Szomorúan bólint, én pedig csodálattal adózom az emberek lelkierejének. Hiába ment keresztül egy csomó rettenetes dolgon, első gondolata a rokonaié, bár szegények halottak. Azt hittem,

erősebbé váltam, amikor farkasszerű szörnyeteg lett belőlem, de valamilyen furcsa módon talán többet vesztettem ezzel, mint nyertem. - Kinyílt az ablak - harsogja Kernel, majd beküldi a foglyok első csoportját a sárgán villogó fénybe. - Gyertek velem - mondom Bónak és a többi rabnak, aztán elindulunk az ablak felé. - A másik oldalon emberek vannak. Segíteni fognak. - Te nem jössz velünk? - érdeklődik Bo. - Nem. - Rád talál, ha itt maradsz - suttogja. Nem szükséges megkérdeznem, kire gondolt. - Nem kell keresnie engem. Most épp mi vagyunk a démonmester nyomában. - Szerinted legyőzhetitek? - Úgy mered rám, mintha elment volna az eszem. - Mindenesetre megpróbáljuk. Nem szól semmit, csak a fejét csóválja. Már az ablaknál állunk. Mielőtt még bármit is mondhatna, gyengéden átlököm rajta. Nem kell hálálkodnia; elég, ha biztonságban tudhatom. Apró, látszólag jelentéktelen diadal - nekem azonban sokat jelent. A foglyok sorban kelnek át, néhányukon viszont már nem lehet segíteni. Róluk Cápa gondoskodik a maga mogorva és barbár stílusában: egy mozdulattal eltöri a nyakukat, a lelkük így gyorsan és fájdalommentesen szabadul meg földi porhüvelyéből. A szőke Tanítvány megtorpan az ablak előtt, és ránk néz: - Veletek kellene maradnom, hogy az oldalatokon harcolhassak - dadogja. - Ez a feladatom. - Ebben az állapotban nem sok hasznodat vennénk - mondom olyan kedvesen, amennyire tőlem telik.

- De tudom, mit kell tenni... - Eleget tettél már így is - mosolygok rá. - Menj haza. Pihend ki magad, és épülj fel. Vegyél ki hosszú szabadságot. Isten a tudója, mennyire megérdemled. - Mielőtt elmennék... - szólal meg. - A háborút... ki nyerte meg? - Melyiket? - A világháborút. - Az elsőt vagy a másodikat? - Volt második is? - fehéredik el. - Menj haza - tanácsolom neki ezúttal már kissé erélyesebben. Sajnálom ezt a szerencsétlen fickót, akinek mindent újra kell majd tanulnia, hogy alkalmazkodjon ahhoz, amit a huszonegyedik században életnek nevezünk. Hamarosan minden rab átkel az ablakon, a menthetetlenek pedig a másvilágra távoztak. Már csak mi maradtunk a tömlöcben. Először Cápára nézek, róla Timasra, aztán Kirillire. - Ha ti is menni akartok, megértem. Valószínűleg mindenki odavész, aki velem tart. - Gyávának látszunk? - sértődik meg Cápa. - Hát... - Azt akarom mondani, hogy Kirilli igen, de csak egyetlen pillantást kell vetnem eltökélt ábrázatára, hogy megváltozzon a véleményem. Véget értek azok az idők, amikor gúnyolódni lehetett Kirilli Kovacson. Most már ő is közénk tartozik. - Sajnálom. Azt hiszem, túl sok filmet láttam. Gyerünk! Elindulok az ajtó felé. - Hát el sem búcsúzol tőlem? - kérdezi Kernel. - Miért kellene? - morgom. - Hiszen úgysem mész sehová.

- Azt mondtad, elmehetek. - Kezd felpaprikázódni. - Elmehetsz - kuncogok -, de nem fogsz elmenni. Komolyan kihagynád a végső összecsapást Vész herceggel? Elhagynál minket, amikor még mindig van remény a fenevad legyőzésére? Engednéd Becnek, hogy romlásba taszítsa a világot, abban a tudatban, hogy megállíthattad volna, de nem tetted? Nem, nem. Nem mész te sehová. Kernel morog, zsémbel, és szinte érzem, amint a megvetése lyukat éget a nyakamba. De tudom, ha átlépem az ajtó küszöbét, utánam jön. Mind velem tartanak. A pokolba is, hiszen hősök vagyunk! Ez a munkánk...

A trónteremben Végigmegyünk a magas mennyezetű kastély folyosóin; lépteink zaját elfojtja az a rengeteg tömör pókháló, amely padlóként szolgál. Még egyeden démonnal sem futottunk össze. Talán Vész herceg csatlósai is a démonsereggel tartottak, amellyel akkor ütköztünk meg, amikor a legutóbb itt jártunk. Furcsa, hogy Vész herceg úgy döntött, személyesen kíván megvívni velünk. Mint uralkodó, a saját birodalmában érthető módon biztosra veheti a győzelmet, de még inkább biztosra mehetne, ha szolgáinak százait vetné be ellenünk. Vész hercegnek nem szokása bármit is a véletlenre bízni. Miért váltott volna épp most taktikát? Kernel menet közben is a fényfoltok összeillesztgetésével foglalatoskodik: egy ablak vázát készíti el, így ha szeretne gyorsan lelépni, csak néhány utolsó simítást kell elvégeznie, és már mehet is. Őszintén meglep, hogy velünk maradt. Blöfföltem, amikor azt mondtam neki, biztos vagyok benne, hogy nem hagy cserben minket. Biztosra vettem, hogy elmegy. Az utóbbi egy hónapban másról sem beszélt, csak arról, mennyire vissza akar térni a bárkára. Mi a fene ütött belé?

Én vagyok a bűnös - suttogja a Kah-Gash a fejemben. - Te vagy az oka? - mordulok rá. Csak akkor vagyok képes hatni rátok, ha megfogalmazódott bennetek, mit akartok - mondja a Kah-Gash. - Nem vehetem rá egyikötöket sem, hogy olyat tegyen, amihez nem fűlik a foga, de ha kétféle véleményt vallotok, lökést adhatok valamelyikötöknek. Kernel tudta, hogy el kellene mennie, de maradni akart. Segítettem neki a döntésben, így letért az általa helyesnek tartott útról. - Gondolom, nem ez az első alkalom, hogy befolyásoltál bennünket - vádolom meg. Nem hívnám ezt befolyásolásnak - tiltakozik a Kah-Gash. - Csupán időről időre elég önbizalmat adok ahhoz, hogy megtegyétek, amire igazán vágytok. - Vagyis azt, amire te is vágysz, ugye? Szeretnéd, ha egyesítenénk a részeidet. Felhasználsz minket. Milyen gyanakvó vagy - sóhajtja a Kah-Gash, majd hallgatásba burkolózik. El kellene mondanom Kernelnek, amit a Kah-Gash kifecsegett nekem, és újból felajánlhatnám neki a távozás lehetőségét. Így lenne korrekt. Én azonban egy nyálka borította, szőrös, mutáns, farkasképű fenevad vagyok. Mi a fenét tudok én a korrektségről? Addig nyomulunk előre, amíg egy hatalmas terembe nem jutunk; ez a legnagyobb a kastélyban. A padlón játékok, babák, ruhák és egyéb földi csecsebecsék hevernek. Középen egy óriási csillár lóg egy méretes, pók formájú trón felett - mindkettőnek pókháló az anyaga. A trón mögött a falon egy Vész hercegről készített, Van Gogh stílusát idéző portré látható.

Vész herceg a trón előtt kucorog, alig érinti a földet, és egy sakktábla fölé hajol. Bec az ellenfele, ő törökülésben ül, háttal nekünk. Épp egy lépést tesz előre az egyik figurával, amikor feltűnünk a színen; teljesen lefoglalja a játék. - Egy pillanat, jóemberek - mormogja Vész herceg anélkül, hogy felnézne. Összepréseli vérvörös ajkát, élénken tanulmányozza a sakkfigurákat, aztán ő is lép az egyikkel. Rámosolyog Becre, és így szól: - Később folytatjuk. - Ezután kihúzza magát, Bec pedig felénk fordul. - Üdvözöllek, Grubbs - köszönt halkan a lány. - És titeket is, Kernel, Cápa, Kirilli. - Aztán biccent a magas, vörös hajú fickó és a vérfarkas felé is. Timas sugárzó arccal mered rá, Moe ellenben vadul vicsorog. - Csak őket hoztad magaddal? Azt hittem, egy egész hadsereggel rontasz ránk. - Elegen vagyunk - felelem, majd közelebb húzódom hozzájuk, és rejtett csapdáktól tartva pásztázom végig a szobát. Úgy tűnik, kettejüket leszámítva teljesen üres. - Köszöntelek, Cornelius - mondja Vész herceg. - Nagyon régen nem látogattál meg. Milyen kár, hogy az ifjú Artéria nem lehet itt most velünk. Kernel egy szót sem szól, de láthatóan a hányinger kerülgeti. Nehéz most neki. Talán fogytán a Kah-Gash meggyőző ereje, és kezd elgondolkodni rajta, mi a fenét keres itt. - Engem nem is üdvözölsz? - kérdezi Cápa. - Miért tenném? - válaszolja higgadtan Vész herceg. - Te mindig is csupán mellékszereplő voltál. Gyalogokra nem pazaroljuk az udvariaskodást. - Vérig sértesz - játssza a duzzogót Cápa. A pillantása Becre siklik, és jelképesen elhúzza a hüvelykujját a nyaka előtt, így kísérli meg ráhozni a frászt. De ha aggódik is a lány, nem látszik rajta. Az arckifejezése egyáltalán nem változott.

- Lenyűgöző ez a hely - mondja Timas, majd felbámul a csillárra, aztán a trón mögött függő festményre néz. - Ezt ugye színes hálókból fonták? - Igen - feleli Vész herceg, és megenged magának egy őszinte melegséggel teli mosolyt. - Te vagy az első vendég, aki felfigyelt erre. Távolról olyan, mintha olajfestmény lenne, de valójában... Elharapja a mondatot, és zavarában köhécselni kezd. - Barátok lehetnénk, Timas Brauss, ha más körülmények között találkozunk. Kedves vagy a szívemnek. - A kezét végighúzza a mellkasa helyén tátongó, kígyóktól hemzsegő lyukon. - Ha lehet ilyet mondani... - Kiszabadítottuk a rabokat - morogja Kirilli, és kiráz némi nyálkát a dzsekije ujjából. - Milyen bátrak vagytok - duruzsolja Vész herceg. - Ez a hír valósággal letaglózott. Mivel vagy kivel játsszak most üres óráimban? - A szeme gonoszul megvillan. - Talán éppen neked fogom szentelni mostantól minden figyelmemet, Kovacs mester! Kirilli elővarázsol egy kártyát a levegőből, aztán kettétépi. - Ezt gondolom a figyelmedről. - Azt mondták, gyáva nyúl vagy. Úgy tűnik, félretájékoztattak - vonja össze a szemöldökét Vész herceg. - Nem hinném - mondja Kirilli. - A beszámoló helytálló volt, ám időközben megváltoztam. Moe kérdően mordul felém. - Igen, igazad van - válaszolom. - Miben is? - érdeklődik Vész herceg. - Moe úgy véli, túl sokat dumálunk, ideje a tettek mezejére lépni. - Ahogy ezt kimondom, tapsolok egyet, és varázsenergia-löketet küldök a trón előtt álló két ellenségünk felé. Amint a löket útjára indul, egy ugrással én is a nyomába szegődöm, harcra kész karmokkal és fogakkal.

Az energiahullám felborzolja Bec haját, és néhány vércseppet sajtol ki Vész hercegből, de ez minden. A démonmester csettint a nyelvével, majd a kezével varázsmozdulatot tesz felém. Térdre roskadok, a szám úgy szorul össze, mintha összeragasztották volna az ajkamat, az orrlyukamban lévő szőrszálak szó szerint egybefonódnak. Nem kapok levegőt. Karmaimmal az ajkamhoz kapok, felvágom a számat, aztán feldugom néhány ujjamat az orromba, és szétszaggatom a szőrszálakból szőtt hálót. Amint végre némi levegőhöz jutok, Moe, Cápa, Timas és Kirilli lendül támadásba. A vérfarkas vonyít, Cápa bömböl, Kirilli visít. Timas csak fütyörészik, mintha épp a munkahelyére tartana. Vész herceg könnyedén visszaverhetné őket, de engedi közelebb érni a harcra éhes négyest, majd dulakodni kezd velük, hátrébb taszítja őket, játszik velük: hadd higgyék, hogy van esélyük legyőzni. Én nem vagyok ilyen naiv. Kaptam egy kis ízelítőt az erejéből, amikor bevarrta a számat, és bedugaszolta az orromat. Nagyot tévedtem, amikor azt hittem, sarokba szoríthatjuk. Az ő birodalmában vagyunk, ahol verhetetlen. Kernelre pillantok. Még mindig egy ablakon dolgozik, de amikor észreveszi a rá szegeződő tekintetemet, kérdően felvonja a szemöldökét: tudni akarja, harcba kívánom-e küldeni őt is. Megrázom a fejemet: folytassa csak, amit elkezdett. Ezután Becre nézek, aki még mindig nem mozdul. Nyugodt közönnyel szemléli a küzdelmet. - Miért tetted ezt? - mordulok rá, és elindulok felé. Tudom, hogy Vész herceg be fog avatkozni, de cseppet sem érdekel. - Volt más választásom? - kérdezi halkan Bec. - A démonok győztek. Nincs értelme feleslegesen hősies halált halni.

Egyre közelebb érek hozzá. Vész herceg egyelőre nem próbál megállítani. A szám nyáltól és vértől nedves. Köpök egyet, hogy megtisztítsam, aztán a lányra dörrenek: - Régen akkor is harcoltál, amikor úgy tűnt, minden remény elveszett. - Akkor még sokkal fiatalabb voltam - sóhajtja Bec. - Hittem a csodákban. Most már tudom: nem nyerhetünk. Bran is megsejtette ezt. A Halált nem győzhetitek le. - De Beranabus legalább nem adta fel - emlékeztetem. - Lefoglalta Árnyat, amivel időt nyert számunkra. Feláldozta az életét érted, te pedig annak a szörnyetegnek a szolgálatába szegődtél, akit ő a legjobban gyűlölt. - Ha megmenthetném az emberiséget azzal, hogy feláldozom magamat, azonnal megtenném feleli Bec. - De semmit sem érnék el vele. - Feláll, fogja a sakktáblát, és felém nyújtja. - Itt a Tábla. Ilyen volt az univerzum kezdetben, és hamarosan ilyen lesz megint. Hatvannégy zóna: a fele az Öreg Lényeké, a másik fele a démonoké. Embereknek nem jut benne hely. Szerintem ez se nem jó, se nem rossz - egyszerűen ez a dolgok rendje... - Tévedsz! - csattanok fel. - Ez csak akkor következik be, ha hagyjuk. És nem fogjuk! Én nem engedem! Végre ütőtávolságon belülre érek. Öklömmel Bec felé csapok. Várakozásaimmal ellentétben nem hajol el, hanem felkapja a Táblát, azzal hárítja az ütésemet, majd akkora erővel sújt az államra vele, hogy a fejem hátracsuklik. Ez igencsak meglep - nem hittem volna, hogy az apró termetű lány ilyen komoly ellenfél lesz, ha közelharcra kerül a sor. Mielőtt felocsúdhatnék a döbbenetből, megérinti a hasamat, és akkora varázsenergia-löketet küld belém, hogy a bőröm szinte felrepedezik.

Fájdalmas üvöltéssel esem össze, Bec pedig széttöri a fejemen a Táblát. Felemelem a kezem védekezésül, de hasztalan: a súlyos tárgy kalapácsként zuhan az ujjperceimre, összetöri a csuklóm csontjait, aztán a földbe döngöli az arcomat. Ha a padló betonból volna, a koponyám ripityára törik, és az agyam péppé zúzódik. De a hálók révén puha felületre esem, és bár olyan érzés kerít hatalmába, mintha az arcomat befalazták volna - a szemem csukva, megannyi sebemből vér szivárog -, legalább össze tudom szedni magamat. Halottnak kellene lennem, de nem vagyok az, és ez nem túl jó hír Bec számára. Talpra ugrom, és éles fogam a csuklója köré záródik. Nem számított ilyen gyors ellentámadásra. Azt gondolta, lesz még elég ideje újra nekem esni. Miközben Bec egy varázslatot készít elő, amivel lerázhat, még jobban a kezébe mélyesztem a fogamat; végül le is rágom. Elakadó lélegzettel esik hanyatt, és az ajkán formálódó varázslatot arra használja fel, hogy elállítsa a vérzést, és tompítsa a fájdalmát. Mielőtt visszailleszthetné a kezét, a nyakát veszem célba, mivel a kezéhez hasonlóan most ezt szeretném könnyedén elharapni. Az állkapcsom megmerevedik, a testemet elektromos sokk járja át, amely végigkering az ereimen. Habzó szájjal zuhanok el. Amikor a padlón landolok, meglátom Vész herceget, aki úgy mozgatja jobbra-balra a mutatóujját, mintha csak egy rosszalkodó gyereket utasítana rendre: - Nem, Grubitsch! - dorgál meg. - Juni Swant már megöltétek, és én nem szeretnék még egy segédet elveszteni. Cápa felüvölt, és kezét a Vész herceg mellkasán tátongó lyukba vágja. A kígyók megmarják, de ő bent tartja a kezét, megragad néhány tekergő hüllőt, és kiszorítja belőlük a szuszt, majd a hulláikat Vész herceg képébe hajítja. Vér fröcsköl a démonmester szemébe, ideiglenesen megvakítja.

Mialatt Vész herceg a vért próbálja eltávolítani a szeméből, Cápa, Moe és Kirilli ráveti magát. Timas is velük tartana, de habozik, és végül inkább Bec felé fordul. - Jól tudsz sakkozni? - kérdezi a lánytól. - Hát... - Bec zavarba jön. Timas még azelőtt lecsap, hogy ellenfele összehozna egy teljes mondatot. Első pillantásra esetlen nyakiglábnak tűnik, ám ha akar, rendkívül gyorsan képes mozogni. Jobb lábával hatalmasat rúg, a lábfeje épp Bec koponyáját éri, az ütés ereje oldalra taszítja ellenfelét. A lány meglepetten kiált fel. Miután az állkapcsom ellazul, négykézláb Bec után indulok, hogy végezzek vele. Timas félreáll az útból, én pedig tovább araszolok. Bec meghallja a közeledésemet, még mielőtt meglátna. Gyűlölettel teli szemembe mered, és macska módjára kezd fújni rám. Elharsog egy varázsigét, mire egy töredékmásodperccel később a csonkolt keze végigszáguld a padlón, visszapattan a csuklójára, majd heves táncba kezd, miközben a csontjai, inai és erei óriási sebességgel forrnak össze ismét. Vad vonyítással ugrom Becre, de ő ellép előlem, és a padlón a legközelebbi hálós falhoz csúszik. Amikor nekiütközik, több méter magasra felmászik rajta, majd biztonságos magasságból bámul rám. Vész herceg megint rendesen lát, készen áll a küzdelemre. Aggodalom tükröződik az arcán. Cápa benyúl a démonmester mellkasán lévő lyukba, hogy még több kígyót öljön meg. Ezúttal az egyikük, akár egy nyíl süvít ki onnan, és feltekeredik a katona karjára. Cápa próbálja lefejteni magáról, de a hüllő felkúszik a könyökéhez, és beleharap a bicepszébe, majd egész fejét az így keletkezett sebbe mélyeszti. A teste egy szempillantás alatt hatol Cápa bőre alá, csaknem teljesen

eltűnik a karjában. Az exkatona felordít, és elkapja a kígyó farkát. Kezében a hüllő végével elesik, és fájdalmas, rémült kiáltásokat hallat. Moe üvölt, és fogait Vész herceg hasának tésztaszerű húsába mélyeszti. Egy darabot kitép belőle, majd egy másik, úgy harminccentis területen lehántja róla a bőrt. Vész herceg felordít, és a vérfarkas felé fordul. Két kígyó ugrik a mellkasából egyenesen Moe szemébe. A vérfarkasnak nincs ideje kivédeni a támadást, a méregfogak behatolnak a szemgolyójába. Moe vinnyogva zuhan a padlóra, vakon agonizál. Kirilli a Moe-val és Cápával történtek láttán hátrálni kezd - magára maradt és reszket. - Na, most mi lesz, kis ember? - suttogja Vész herceg, majd a bűvész orra előtt a levegőbe emelkedik, és mind a nyolc karját kinyújtja. Kirilli nyel egy nagyot, még pár lépést tesz hátrafelé, aztán megtorpan. - Azt hiszem, eljött az ideje, hogy bevessem a mesterfogásomat - közli vigyorogva, és előkap egy halom kést. Mindet elhajítja, és az éles tárgyak a démonmester mellkasának jobb oldalába fúródnak. Amint célba értek, növényzetté változnak. Vész herceg felkacag, de elfullad a hangja, amikor a gaz növekedni kezd, és belevájja magát a húsába. Néhány másodperc múlva az egész mellkasa egy fojtogató melegház benyomását kelti. Az indák felkúsznak a testén, a nyakára tekerednek, elborítják az arcát, amely lassan gyönyörű lila színt ölt. - Mester? - szólítja Bec fentről aggodalmaskodó hangon. Utána kéne erednem, de Vész herceg látványa teljesen lenyűgöz. Egyszerűen hihetetlen, hogy így kell küzdenie egy olyan jelentéktelen Tanítvány ellen, mint Kirilli Kovacs. Lehet, hogy Kirilli a mi adu ászunk. Senki sem gondolta, hogy bármiféle veszélyt jelenthet. Vész herceg valószínűleg ezért nem védte magát olyan alaposan, mint ahogy a mi esetünkben járt volna el.

Bárcsak Kirilli maximálisan ki tudná használni a helyzetet... Ám miközben ilyen lehetetlen gondolataim támadnak, Vész herceg megrázkódik, majd elmosolyodik. A növényzet elfonnyad, és száraz csomókban hullik le róla. Pár pillanattal később szinte nyoma sincs. - Ez már valami - szól elismerően Vész herceg -, de édeskevés ahhoz, hogy egy hozzám hasonló démont térdre kényszerítsenek vele. Ez minden, ami tőled telik, Kovacs mester? - Azt hiszem, igen - sóhajtja Kirilli. - Akkor megint felteszem a kérdést: mi lesz most, kis ember? - Végzel velem? - érdeklődik Kirilli halovány mosollyal. Vész herceg bólint, és néhány kezét a mágus felé fordítja. - Nem! - harsogom, és varázsenergiával a démonmesterbe lövök. Vész herceg oldalra zuhan. Miután összeszedte magát, rám mereszti a szemét. - Te még életben vagy? Azt hittem, rég elbántál vele, Apróság! - Nehéz ügy - feleli halkan Bec. - A barátaim voltak. - Megértem - dorombolja Vész herceg. - De legalább az egyiküket meg kell ölnöd nekem. Csak így bizonyíthatod, hogy tényleg az én oldalamon állsz. A szívemben remény éled. Úgy tűnik, Bec még mindig a régi énje és az új fogadalma között őrlődik. Ha elbizonytalanodott, van esély a megmentésére. Még nem lépte át a végső határt. Talán visszahúzhatom közénk. - Segíts nekünk! - könyörgöm, és tekintetemet a zaklatott lányéba fúrom. Az arcvonásaim újból emberi formát öltenek. - Ha mi hárman egyesítjük az erőinket, le tudjuk győzni Vész herceget. - Visszajöttem! - rikoltja Kernel. - Nem kellett volna, de megtettem. Érted!

- Hogy megölj - mondja Bec komoran. - Nem. Meg akarunk menteni - szólok közbe. - Még nem lépted át a végső határt, megint egy lehetsz közülünk. A tieiddel kell tartanod, így ésszerű. Bármit is teszel, sohasem válik belőled démon. - Igazad van, de ember sem vagyok igazán. A Halált szolgálom, letértem az élők útjáról. Már csak ez maradt nekem... - Nem! - kiáltom. - Meg tudnád... - A népem halott - vág a szavamba Bec. - Akiknek hűséggel tartoztam, évszázadokkal ezelőtt meghaltak. Bran volt az utolsó, aki közel állt hozzám. Egyikőtök sem a világom része. Belefáradtam abba, hogy mindig megpróbáljak helyesen cselekedni. Amikor a lelkem nem volt hajlandó továbbindulni a túlvilágra, elszabadítottam a Halált. Bizonyos értelemben én vagyok az anyja. Most neki tartozom feltétel nélküli hűséggel. Bec kinyújtja a kezét a Tábla felé, amely erre felfénylik, és az ujjai közé röppen. Vész herceg boldogan felsóhajt, majd Cápa és a többiek fölé emelkedik. Lebegés közben varázsmozdulatot tesz a falak irányába, amelyek rögtön szertefoszlanak, a hálók felgombolyodnak és lehullanak, így láthatóvá válik, mi rejlik mögöttük. Emberek vannak a körülöttünk lévő termekben: sok ezer, meredten egy helyben álló, üres tekintetű, karját az oldalához szorító ember. Egy pillanatig azt hiszem, halottak, de észreveszem, hogy a mellkasuk egy ütemre emelkedik és süllyed, amint lélegeznek. - Nyilvánvaló, mi a helyzet - jegyzi meg Timas. - A Tábla! - üvölti Kernel. - A Táblába zárták a lelküket.

- Méghozzá hét lakat alá - teszi hozzá gúnyosan Vész herceg, és kaján mosollyal az ajkán közelebb lebeg Bec-hez. - Várj! - harsogom, mert meglátom Bec szemében a gonosz szándékot. - Ne tedd ezt! Még mindig közénk tartozol. Beranabus undorodna tőled, ha így látna. Ezek itt igazi emberek, gyerekek is vannak köztük... - Az én szememben mind gyerekek vagytok - válaszolja halkan Bec. - Több mint ezerötszáz éves vagyok. Még a legöregebbjeitek is csecsemők hozzám képest. - Az arcvonásai megkeményednek. - Itt az ideje ágyba fektetni a kicsiket... - Nem! - kiáltom, mert érzem, ahogy a minket összekötő kapocs örökre elszakad, és Bec szemében kihuny emberi mivoltának utolsó szikrája is. Megkísérlem megállítani: felé ugrom, ki akarom verni a kezéből a Táblát. Vész herceg azonban egyetlen suhintással megfékez. Miközben Kernel előretántorog, és Cápa a kígyóval viaskodik... miközben Kirilli Becet bámulja, Timas pedig gondterhelten ráncolja a homlokát... miközben Moe vakon fetreng a földön, és Vész herceg a pártfogoltja mellé lebeg és bátorítóan bólint felé... Bec jobb kezét a Táblára helyezi, és a kristályok rétegén tüzes hullámot küld keresztül. Látom, amint a lángok mind a hatvannégy zónát elborítják. Bent a Táblában minden szinte végtelennek mondható, mindegyik zóna galaxis nagyságú, de a tűz a fény sebességénél is gyorsabban száguld, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül: démonokat, világokat, égboltokat... és a körülöttünk lévő emberek lelkét. Úgy dőlnek el, akár a dominók, a testük rángatózva zuhan el; egy múltbéli, szomorú tekintetű lány mészárolja le sorban őket. Sok ezer ártatlan, védtelen emberi lény hal meg egyetlen kegyetlen gyilkos, a sápadt és elvetemült Bec kezétől.

A szentségtelen négyes Szavak nélkül, rémülten és gyűlölettel bömbölök. Bec arcát a több ezer égő lélek fénye világítja meg. Egyszerre tűnik csodálkozónak és elátkozottnak. - Kedvesem - gurgulázza Vész herceg, és ragacsos kezével végigsimítja Bec arcát. A lány, ellenkezés nélkül tűri. Meredten bámulja a Táblában pislákoló fényt. Nem tesz semmit, hogy megállítsa a mészárlást, még akkor sem, amikor szó szerint halomba dőlnek körülöttünk a vonagló testek. Korábban sohasem láttam senkit tudatosan a Gonosz szolgálatába állni. Ha nem volna ennyire gyomorforgató a látvány, le lennék nyűgözve. - Mi a fene történik? - kiáltja Cápa. Időközben letépte a belé hatoló kígyó farkát, és kiszívta a belső szerveit. A hüllő halott, de a testének nagy része a katona bőre alá szorult. - Bec megölte őket! - üvöltöm vissza, és próbálok felmászni a falra a lány után. Már csak ez a fal áll, úgy magasodik a teremben tornyosuló hullahegyek fölé, akár egy hatalmas oszlop. Cápa a sorban elzuhanó emberekre pillant. - Nem! - harsogja panaszosan, mert rettentően szíven üti a tragédia, hiába látott már ezerféle szörnyűséget. - Meg kell állítanunk Becet - mondja Kirilli, és ujjait hajlítgatva előrelép. - Ahhoz már késő - válaszolja Timas, aki a lány kezében lévő Táblát nézi. - Rendkívüli szerkezet. Bárcsak tudnám, hogyan működik. Remegő ujjal mutatok Becre. - Meg foglak ölni! Nem maradhatsz örökké odafent. Amint lejöttél, halott vagy.

- Micsoda egy brutális alak vagy te, Grubitsch - kacag Vész herceg. - Azt hiszed, az eszement erőszak a válasz az univerzum összes problémájára. Bec pislog, majd ismét a Táblára mered. Nem tudom, meghallott-e bármit is abból, amit beszéltünk, vagy egyáltalán érzékeli-e a jelenlétünket. Azt figyeli, miként égnek el a lelkek, de nem lel örömöt a legyilkolásukban. Valójában ő maga is pusztulófélben van. Emberi érzelmei a haldoklók lelkével együtt válnak a lángok martalékává. - De miért? - motyogja Kernel. - Ennek semmi értelme. - Biztosítani akarja az új mesterét a hűségéről - válaszolom vicsorogva. - De Vész herceg nem arra kérte, hogy őket ölje meg - köti az ebet a karóhoz Kernel. - Arra kérte, hogy egyikünket ölje meg. Kell, legyen valami oka, amiért nem téged vagy engem támadott meg, hanem az emberek ellen fordult. - Te mindig is okosabb voltál termetes barátodnál, Kernel - szólal meg Vész herceg. - Nem olyan okos persze, mint a ravasz kis Bec, de mindenképp magasabb fokán állsz az IQlétrának, mint a némileg korlátolt Grady mester. Az utolsó ember is a földre hanyatlik, de a Tábla még mindig világít. Sötét, kitartóan lüktető fénnyel ég - szürke, homályos, árnyszerű pulzálással. - Ez a Halál! - süvöltöm, de a felismerés túl későn hasít belém. Vékony indák emelkednek ki a Táblából, és Bec köré nyúlnak a levegőbe. Messzebbről akár füstnek is lehetne vélni őket, de ilyen közelről tisztán látni, hogy nincs semmi természetes ezekben az erőteljes, inas fonalakban. Olyan a felépítése, mint a Halálé, amikor szemtől szemben álltunk vele. Úgy tűnik, árnyszerű ellenfelünk visszatért. Az embereket azért kellett lemészárolni, hogy a Halál a lelkük anyagából új testet teremthessen magának.

Elkeseredett üvöltéssel minden erőmet egy varázsgömb képében szabadítom el. Rakétaként száguld Bec felé, semmi sem állíthatja meg, vagy térítheti el. Darabokra fogja szaggatni a lányt. Vész herceg azonban közbeavatkozik, Bec és közém siklik, és felfogja a robbanást. A lökés ereje Becre taszítja, aki ettől a padlóra zuhan. A démonmesternek azonban semmi baja. Az ő birodalmában vagyunk. Bármilyen támadást képes kivédeni, és mindig visszavág. Cápa és Kirilli a földön heverő Becre veti magát. Szemükben gyilkos indulat. Ám mielőtt még lecsaphatnának rá, a lány már megint talpon van. Lusta mozdulattal repíti őket hátra. Még most is a Táblát szorongatja. Még több árnyszerű inda emelkedik ki a hatvannégy négyzetből, körbefonják Becet, felkúsznak a nyakán, az ajkát simogatják. A lány kinyitja a száját, és mély lélegzetet vesz. Az árnyak lecsúsznak a torkán, mire a tekintete jóval sötétebb, fenyegetőbb színt kap. - Grubbs, gyere ide hozzám! - Szavai tompán zengnek a teremben. Van valami parancsoló és csábító a hangjában. Tudom, hogy meg akar ölni, de ez a lehetőség nem is tűnik rossznak. Ha átengedem magam neki, egy szemvillanás alatt vége mindennek. Nem lesz több fájdalom, bűn és szenvedés. Egyetlen ölelés az árnyékokba burkolózott lánytól, és eggyé válhatok vele, részévé lehetek egy komor és homályos alvilágnak, a feledésben kereshetek menedéket. - Grubbs! - sikoltja Kernel. Rosszalló tekintettel meredek rá, és már épp mondanám neki, hogy ne zavarjon, ám ekkor meglátok egy vörös fényű ablakot. Megnyitotta a menekülés kapuját! - Ne is álmodjatok róla! - vicsorogja Vész herceg. Megkísérel közbelépni, de bár nem sebesítettem meg súlyosan, amikor az energiagömböt nekicsaptam, azért sikerült legalább egy kis

kellemetlenséget okoznom neki. Lassabban mozog, mint szokott. Cápa és Kirilli eliszkol a démonmester elől, és átbukdácsol az ablakon. Timas nem siet; elnézegeti a Táblából kinyúló indaszerűségeket, amelyek Bec testén táncolnak. Árnyfelhő formálódik a lány körül. Timas olyan látványt nyújt, mint aki a legszívesebben belevetné magát ennek a felhőnek a közepébe. - Gyertek! - harsogja Kernel. - Nem várok tovább. Jöttök azonnal, vagy itt maradtok meghalni. Timas felsóhajt; az orrát lógatva, haragosan pillant Kernelre, majd átkel az ablakon, az életet választja a halált jelentő árnyfelhő helyett. - Gyere ide hozzám, Grubbs - suttogja Bec, és előrebotorkál, felemeli sötét kezét. Megpróbál mosolyogni, de olyan benyomást kelt, mintha elfelejtette volna, hogyan kell. - Ne öld meg! - könyörög neki Vész herceg, a hangjában őszinte vágyakozással. - Azt mondtad, vele én magam végezhetek. A szavadat adtad! Csak ennyit kértem tőled... - Grubbs! - kiáltja Kernel aggódva. Megfoghatjuk a barátodat! - szólal meg bennem a Kah-Gash hangja. - Elzárhatjuk a menekülési útvonalát, és itt tarthatjuk. Beleránthatjuk magunkkal a felhőbe. Mindhárom rész egyesül a Halálban, az univerzumok legnagyobb erői egybefonódnak, a hármas helyett egy négyes jön létre. Ez mérhetetlen hatalmat jelentene. Te vagy a fegyver ravasza, csak rajtad múlik... - Hatalom! - motyogom tágra nyílt szemmel, és olyan kétségek közt vergődöm, amelyeket képtelen vagyok teljes mértékben felfogni. - A pokolba veled! - csuklik el Kernel hangja, majd a vörös fénnyel izzó ablakhoz lép. Kinyújtom a kezemet, hogy visszatartsam... de végül futni hagyom. - Nem! - krákogom, mert kezd kitisztulni az elmém. - Én nem ezt akarom! Bec felszisszen, az álmosoly lehervad az arcáról.

- Gyere ide! - morogja. Ezúttal nem kérlel, hanem parancsol. - Fordulj fel! - horkantom, azzal beleugrom az ablakba. Bec és Vész herceg csalódott kiáltásai visszhangoznak a fülemben, miközben egy árnyszerű inda nyúl utánam, hogy visszarántson. A Halál azonban túl lassú most ehhez a fürge farkasgyerekhez képest. Mielőtt megragadhatna, már el is tűntem, magam mögött hagyom a sötétséget - legalábbis egy időre...

Elsötétítés Kernel épp zárja az ablakot, amikor áthuppanok rajta a túloldalra, és végighemperedem a földön. - Már azt hittem, hogy utoljára láttunk - mondja, miközben az ablak fénye kihuny, és így végre biztonságba kerülünk. - Reménykedtél, mi? - vigyorgok rá, immár megint talpon. Vész herceg birodalmában eléggé elbántak velem, különösen az arcomra kaptam sokat. Amíg meríthettem a Démonvilág varázsenergiájából, nem is volt semmi gond, le tudtam tompítani a fájdalmat. Itt, a Földön viszont úgy érzem magam, mintha épp most bukkantam volna elő egy húsdarálóból. Cápa nyögve szedegeti ki a húsából a kígyó darabjait. A karján méretes lyuk marad utána. Timas érszorítót csinál az övéből, és az exkatona karjára csatolja. - Sohasem kedveltem a kígyókat - lihegi Cápa. - Mostantól szívből gyűlölöm őket! Valószínűleg rémálmaim lesznek róluk. - Túl szegényes a fantáziád ahhoz, hogy rémálmaid legyenek - kacag fel Kernel, és a barátunk mellé huppan. Végighordozza rajtam a tekintetét, majd összevont szemöldökkel kérdezi: - Rendben leszel?

- Aha - dörmögöm, aztán vért köhögök fel. - A fejed bal oldala úgy néz ki, mintha vasdarabbal verték volna be. - Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmemet. - Kórházba vihetnélek, de valószínűleg nem tudnának valami sokat tenni érted. Elegem van az aggodalmaskodásából. - Megleszek. Csak pihenek egy kicsit, aztán elmegyünk egy olyan helyre, ahol van elég varázsenergia, és összeszedem magam. - Bosszúszomjas kis dög ez a Bec, mi? - kérdezi Timas vidáman, mintha egy macskáról beszélne, amely megmutatta, milyen élesek a körmei. - Vízbe fojtottam volna, ha sejtem, mivé változik - morogja Kirilli. - Megmentette az életemet, amikor először találkoztunk a hajón. Kedvesnek tűnt. De úgy ölte meg most ezeket az embereket, mintha hangyák lettek volna. - Elvesztettük őt - sóhajtok fel. - Most már Vész herceghez és a Halálhoz tartozik. Ha legközelebb összefutunk vele, ki kell nyírnunk. - Szerinted meg tudod tenni? - kérdi halkan Kernel. - A démonok univerzumában biztosan nem. De itt, ahol gyengébbek, talán igen. Van rá esélyünk. Csend telepszik ránk. Mind Vész hercegre, Becre és a Halálra gondolunk. Nekünk befellegzett. Látom a társaim szemében. Dumálhatunk, amit csak akarunk, de a démonok erősebbek nálunk, még a saját, hazai terepünkön is. A győzelem pusztán álom, nem valós lehetőség. Kirilli is nagyot sóhajt, aztán kurtán felnevet: - Otthagytuk Moe-t. Hiányozni fog nekem az az ostoba szőrmók. Lehet, hogy ebédnek nézett, de én akkor is komáltam.

- Most már csak egy él az eredeti farkasfalka tagjai közül - bólintok. - Feltéve, hogy Larryt még nem ölték meg. - Kernelre pillantok. - Mennyi időt töltöttünk távol? - Fogalmam sincs - rázza a fejét Kernel. - De mindenképp túl sokat. - Elhúzódik tőlem, és az arckifejezése megváltozik. - Tudod, mit akarok mondani. - El szeretnél menni? - Őrültség volt maradnom. Most már tényleg mennem kell. - Te vagy a titkos fegyverünk - mondom neki. Tisztában vagyok vele, hogy feleslegesen pofázom, de úgy érzem, még egyszer meg kell próbálnom a lelkére beszélni. - A segítségeddel lesből támadhatnánk, gyors akciókat vihetnénk végbe, csak ott teremnénk valahol, aztán már le is lépnénk. Ha cserbenhagysz minket, könnyedén elbánnak velünk. - A távozásomtól függetlenül is végetek - sóhajt Kernel. - És megfeledkezel róla, hogy a szemem itt nem működik valami jól. Már elkezdett szúrni. Egy-két nap itt a Földön, és megint ragacsos gömböcskékké kocsonyásodnak a szemgolyóim. Miközben megkísérlek újabb érveket felsorakoztatni, amelyekkel maradásra bírhatnám, Kirilli megköszörüli a torkát: - Miért nem kérünk segítséget az Öreg Lényektől? Ha az igazat mondták el neked, Kernel, akkor megvan hozzá az erejük, hogy visszaverjék a démonokat. Ha sikerül meggyőznünk őket... - Ők nagyban gondolkodnak, nem részletekben - válaszolja a barátom. - A Föld számukra egy a sok milliárd bolygó közül. Mi nem számítunk. Nekik csak a Kah-Gash bennem lakozó része kell. - Megegyezhetnénk velük - folytatja Kirilli. - Mi lenne, ha megmondanád, hogy csak akkor segítesz nekik, ha megerősítik a Föld védelmét? A múltban is használtak mágnesköveket a démonok elleni védekezéshez. Biztosan fel tudják tölteni a régieket, vagy tudnak helyettük újakat

adni. Varázsgyűrűt emelhetnénk a bolygónk köré, amelyen a Démonvilág teremtményei nem lesznek képesek keresztülhatolni. Kernel elbizonytalanodik. - Azt hiszem, a Halál megváltoztatta a dolgokat. Nem tudom, működnének-e még a régi módszerek. - De azért megkérdezhetjük, nem? - erősködik Kirilli. - Ha nemet mondanak, akkor sem veszítünk semmit. Mi rossz van abban, ha a tudomásukra hozzuk, mit kívánunk? Nem igaz? Kernel habozik, mire én rögtön lecsapok rá. - Miért ne próbálhatnánk meg? Ha visszautasítanak is, meg biztosan nem büntetnek a kérdés miatt, vagy szerinted igen? - Valószínűleg nem... - morfondírozik Kernel. - De... - De mi? - csattanok fel. - Félsz, hogy felbosszantod őket? Hagynál veszni mindannyiunkat, csak hogy jó benyomást kelts az újdonsült barátaidban? - Ez elég durva megjegyzés volt - jegyzi meg Kernel komor tekintettel. - Talán. De egyáltalán nem kérnénk tőlük lehetetlent. Vigyél el minket az Öreg Lényhez, aki visszakísért. Hadd beszéljük ezt meg vele. Ha visszautasít, akkor is legalább megpróbáltuk. Te elmehetsz, mi pedig maradunk. Mi rossz van ebben? Kernel megvonja a vállát. - Tuti, hogy nemet mond, de gondolom, meg lehet kérdezni. Hadd nyissak egy ablakot a Démonvilágba, és akkor... - Miért kellene odamennünk? - vágok közbe gyanakvóan. - Ha közvetlenül Atlantiszba nyitnék ablakot, az órákba is beletelne - feleli Kernel.

- Itt ilyen sokáig nem bírná a szemem. A Démonvilágban könnyebben boldogulok. - Rendicsek! - morgom, de azért nem tágítok a közeléből, hátha át akar verni. * Kernel végigrepít minket pár különböző világon; olyan helyet keres, ahol az ellenségeink nem találhatnak ránk. Végül az űr mélyén lebegő aszteroidán nekiáll ablakot nyitni Atlantiszba, a világba, ahol az Öreg Lény várakozik. Atlantisz távolról sem egy mitikus, egykor hullámsírba süllyedt földi ország, hanem a miénkhez legközelebb eső lakható bolygó. Egykor értelmes lények éltek rajta, rájöttek az űrutazás titkára, meglátogatták a planétánkat, és befolyással voltak az emberiség fejlődésére. Aztán valamiféle katasztrófa következett be, nukleáris háború, vagy annál is rosszabb. Az atlantisziak kipusztultak. Nem mondhatnám, hogy alig várom az eredeti univerzumból származó, az időnél is öregebb lénnyel való találkozást. A faj nyilvánvalóan magasabb rendű a miénknél, és Kernel szerint jóval bölcsebbek nálunk, ezért badarság lenne nem elfogadni a terveiket. A saját bevallásuk szerint is egyszer már elszúrták, úgyhogy én nem hiszek bennük olyan vakon, mint Kernel. Még akkor is, ha az általuk épített bárka a jövő egyetlen záloga, miképp fordulhatnak el a jelen problémáitól? Az Öreg Lények azt mondták Kernelnek, hogy minden fajnak a maga útját kell járnia. Ők megvédenek minket, amíg gyereknek számítunk, visszatartják a démonok seregeit, így nyugodtan fejlődhetünk. De ezt követően háttérbe húzódnak, és sorsunkra hagynak minket: vagy sikerül életben maradnunk, vagy a démonok áldozataivá válunk. Micsoda gusztustalan hozzáállás ez! Ha én rendelkeznék ekkora hatalommal, egyetlen világot sem hagynék magára. Az Öreg Lények sem élnek örökké! Azt mondják, csak pár milliárd évig

képesek megvédeni minket a démonoktól. Mintha az semmi volna! Egyetlen milliárd év egy örökkévalóságnak tűnik a legtöbb civilizáció szempontjából. Ha ilyen hosszú időn át nem engednék a közelünkbe a démonokat, a Föld már úgyis kietlen bolygó lesz, mire az erejük elfogy. Könnyedén megspórolhatnák nekünk ezt a sok szenvedést. Tudom, hogy más planétákra is gondolniuk kell. Az univerzum hemzseg az értelmes lényektől, a Föld pedig csak egy a többmilliárdnyi bolygó közül. De ha már az elején érdemesnek találtak arra, hogy pátyolgassanak minket, mi a fenéért nem fejezik be a megkezdett munkát? Számomra ez olyan, mintha egy szülő megtanítaná a gyerekét járni, aztán bedobná egy kígyókkal teli verembe, és azt mondaná: „Mutasd meg, hogy méltó vagy a túlélésre. Sok szerencsét!" Egy csomó dolog miatt beleköthetnék az Öreg Lényekbe, de el kell titkolnom az érzéseimet, széles vigyort erőltetek az arcomra, és meghúzom magam, mert már csak ezekben a fickókban reménykedhetünk. Ha rá tudjuk venni őket, hogy segítsenek, talán le lehet győzni a Démonvilág seregeit. Esetleg még a Juni által megjósolt jövő sem válik valóra, és nem pusztítom el az univerzumot. Inkább lenyelem a dühömet, és jópofizom egyet ezekkel a rideg, ősöreg életadókkal. Ha nem tennék így, magunkra maradnánk, és az egész biztosan a végünket jelentené. Uralkodj magadon, Grubbs! Csigavér! * Kernel, borzasztó hosszú ideig pepecsel az Atlantiszba vezető ablakkal. Keményen dolgozik, izzad az erőlködéstől, de a nagy távolság miatt nem tudja egy szempillantás alatt megoldani a feladatot. Amikor megkérdeztem tőle, menynyire van tőlünk Atlantisz, csak annyit mondott: messze. Ebből az univerzumból amúgy sem juthatunk a közelébe - a tér itt más tulajdonságokkal

rendelkezik. Kernelnek olyan ablakot kell létrehoznia, amely visszavezet a Földre, és onnan nyílik Atlantiszra. Örülök, hogy nem én vagyok a Kah-Gash szeme. Ha ehhez hasonló technikai dolgokkal kellene foglalkoznom, igen hamar begolyóznék. Démonokat kibelezni sokkal szórakoztatóbb. Miközben Kernel munkálkodik, mi a sebeinket látjuk el. Cápa és én szereztük a legcsúnyább sérüléseket. Az exkatona hasát védő merevítőkötés több helyen átszakadt. Varázslattal összekapcsolta megint, de már látom alatta a húsát. Rondán fest - lila színben játszik és zöld gennyfoltok tarkítják. A nadrágjába vér csepeg, és a belei néhol áttüremkednek a szakadozott kötésen. - Mit gondolsz, meddig bírod még? - kérdezem tőle. - Már hetekkel ezelőtt fel kellett volna dobnom a talpamat - feleli Cápa egy vállrándítással -, legalábbis az orvosaim szerint. Ki tudja? Elég régóta cselezem ki a halált. - Régóta van elfertőződve a sebed? - Mióta vagy nővérke? - háborog Cápa. - Fertőzés? - harsogja Timas. - Elvileg közölnöd kellett volna velem, ha fertőzést kapsz. - Kiment a fejemből - válaszolja Cápa szárazon. - Hadd nézzem - mondja Timas, és a merevítőkötés felé nyúl. - Hagyj békén - horkantja Cápa. - Varázslattal meggyógyítottam magam. Jól vagyok - sóhajtja. - Tudjátok, kik hiányoznak? A hölgyek. Bármilyen rosszul mentek is a dolgok, amikor Meera vagy Sharmila velünk volt, mindig kellemesebben éreztem magam. Hülyén hangzik, nem? - Ha most itt lennének, azonnal kórházba vinnének, és megvizsgáltatnák ezt a fertőzést - dühöng Timas.

- Miért nem keresel magadnak valamilyen masinát, és játszadozol azzal inkább? - csattan fel Cápa. - Itt? - vág vissza Timas nem minden él nélkül. - Azt hittem, én vagyok a szorongós a csapatban - mormogja Kirilli, mire mindannyiunkból kitör a nevetés. - De komolyan - mondja mosolyogva Timas. - Ha nem kezelik, a fertőzés végez veled. - Én is komolyra fordítom akkor a szót - feleli Cápa vigyorral az arcán. - Tisztában vagyok vele, hogy meg fog ölni, de szerintem ez nem olyan fertőzés, amivel az orvosok bármit is kezdeni tudnának. Csak engedjetek tovább harcolni, és elesem, amikor ütött az órám. Már nincs sok hátra, és ezen az sem változtatna, ha kényszerpihenőre vonulnék. Inkább halok meg a csatamezőn, mint egy kórházi ágyban, párnák közt. Timas megemészti a hallottakat, majd rábólint. - Ahogy akarod. - Ez az előnye annak, ha nincsenek a közelben nők - kuncogja Kirilli -, legalább megbeszélhetjük az ilyen problémákat. Egyetlen nő sincs a világon, akit Cápa efféle érveléssel képes lenne meggyőzni. - Nem igaz, a mi fajtánkhoz tartozó rokon lélek nőket képes lennék - jegyzi meg Cápa. - Sharmila és Meera tudta, mi a dörgés. Nem lenne ellenvetésük. És nem is sírnának, mivel kemény fából faragták őket. - Igen - sóhajtok fel. Meera jut eszembe, amint a motorbiciklijén ül, vörös haja mögötte leng a szélben, és nevetve húz el a sebességhatárt jelző táblák mellett.

Megint csend telepszik ránk. Elvesztett barátainkra emlékezünk, és a sebekre gondolunk, amelyeket a harcok során szereztünk. Kész megkönnyebbülés, amikor Kernel végre kinyitja a fehér fénnyel világító ablakot, és kimerülten eltámolyog mellőle. - Épp ideje volt - dörmögöm. - Gyerünk! - Várj egy percet! - állít meg Kernel. - Ez az ablak a mi univerzumunk egy távoli pontjába vezet, nem pedig világok közti átjáró. Nem úgy működik, mint egy normális ablak. Több percbe is beletelik átkelni rajta, közben pedig nem lesz oxigén. Az Öreg Lény adott nekem egy varázskövet, azt kell használnunk. Kernel elővesz egy ezüstösen csillogó követ, és szemügyre veszi. - Az erejével védőburkot vonok magunk köré, de szerintem mindannyiunkat nem tud körülvenni. Ha a burok átkelés közben szétmállik, el kell szakadnom tőletek. Gyanakvóan bámulok Kernelre. - Ha ez valami trükk, akkor... - Nem akarlak átverni - bizonygatja. - Nem volt róla szó, hogy másokat is magammal viszek. Fogalmam sincs, sikerül-e. - Nem vonhatunk mi is külön védőburkot magunk köré? - kérdezi Cápa. - Nem, az enyém másfajta mágiával készül, és abból nem tudtok meríteni. Nyugtalan pillantásokat váltunk. Cápa, Timas és Kirilli a döntésemre vár. - Sor kerül majd harcra? - kérdezem. - Atlantiszon? - Kernel megrázza a fejét. - Nem. Néhány csigaszerű lény talán megtámad minket, de velük könnyedén elbánhatunk.

- Akkor csak én megyek veled. A többiek itt maradnak. Visszafelé felvesszük őket... vagy én veszem fel őket, ha egyedül térnék vissza - teszem hozzá gyorsan, mielőtt Kernel újból belekezdhetne „nem jövök vissza"- monológjába. - Biztosan boldogulsz nélkülünk? - kérdezi Cápa. - Aha. - Megragadom Kernelt, és agyar nagyságú fogamat egészen közel nyomom a nyakához. - Ha Ablakos Fiúcska bármilyen galibát okoz, elharapom a nyaki ütőerét, mielőtt egyet pisloghatna. - Remek - fintorog Kernel, majd szoros, láthatatlan burkot von kettőnk köré, és szépen belecsoszogunk a fénylő ablakba. * Az átkelés eddig minden alkalommal egy röpke másodperc alatt zajlott le, olyan volt, mint egy ajtón keresztül átlépni egyik szobából a másikba. Ezúttal azonban más a helyzet. Egy fura zónán lebegünk át, amely mindenféle alakú és színű fénnyel van tele. Úgy kapaszkodom Kernelbe, mint kisgyerek az apjába - riadtan meredek a fényekre, teljesen elbizonytalanodom. Megpróbálok feltenni a barátomnak egy kérdést, de nem hallatszik a hangom. - Hagyományos módon is beszélgethetünk - hallom meg Kernel hangját a fejemben -, de az csökkentené a burok energiáját. Így sokkal könnyebb. - Rohadt telepátia - morgom csendesen, aztán a fények felé biccentek. - Ilyeneket látsz folyton? - Ezek itt különböznek a normál fényektől - mondja -, de azért hasonlítanak rájuk. - A szokványosakra hogyan koncentrálsz?

- Számomra mindegyik az - nevet Kernel. - Csupán egy alkalommal nem voltam képes érzékelni a fényeket: amikor Vész herceg palotájában beléptem a Táblába. - Mitől haladunk? - kérdezem. - Mi repít minket előre? - Nem tudom biztosan. Azt hiszem, maguk a fények. Amíg Atlantiszra gondolok, addig arrafelé vezetnek bennünket. - És mi történik, ha elájulsz vagy bedilizel? - Akkor akárhol felbukkanhatunk - feleli kissé sértődötten Kernel. Soha életemben nem éreztem ennyire gyámoltalannak magamat. A démonok világában, bármennyire rosszul mentek is a dolgok, legalább képes voltam harcolni. Itt minden szempontból Kernelre kell hagyatkoznom. A Földön varázsló vagyok, a vérfarkasok vezére. Itt viszont egy senki. Ha Kernel úgy dönt, hogy beletaszít a semmibe, nem akadályozhatom meg. Minél tovább suhanunk, annál feszültebbé válok. Vissza akarok menni, és szerencsét próbálni Kernel nélkül. A Földön vagy a Démonvilágban szívesen meghalok, de itt, ebben a természetellenes fények uralta zónában semmiképp. Hiba volt eljönnöm. Ott kellett volna maradnom, ahová tartozom. Próbálok úrrá lenni a hisztérián, de egyre inkább eluralkodik rajtam. Már majdnem azt követelem Kerneltől, hogy vigyen vissza, amikor megszólal: - Látod azt a zöld fényfoltot? Az ott Atlantisz bejárata. Tekintetemet az említett foltra szegezem, és vágyakozva mosolygok, mialatt közelebb érünk. A többi fénymező eliramodik mellőlünk, és végül az egész univerzum nagy zöld foltnak látszik. Átkelünk a bejáraton, és kemény padlón landolunk.

Egy kőből épült teremben vagyunk. A levegő ocsmány bűzt áraszt; az én érzékeny orromnak valóságos kínszenvedést okoz. Pislogok, bandzsítok a rosszulléttől - így pillantok körbe, és felfedezek egy kövér fekete férfit, aki nem messze tőlünk üldögél. Az Öreg Lény az emberi alakban. Úgy néz ki, mint Raz Warlo, aki sok évvel ezelőtt Dervish oldalán harcolt. - Üdv, Kernel - köszönti a társamat, engem pedig bizalmatlanul méreget. - Nem számítottam arra, hogy a Kah-Gash egy másik részét is magaddal hozod. - Ő itt Grubbs - mutat be Kernel. - Szeretne kérdezni tőled valamit. - Tudom - feleli Raz. - Kiolvastam a gondolataiból. A válaszom: nem. - Várj csak egy percet - csattanok fel. - Fogalmad sincs, mit... - A segítségemet akarod kérni - szakít félbe Raz. - Arra akarsz rávenni, hogy térjek vissza a Földre, töltsem fel a mágnesköveket, és áruljam el a titkot, hogyan tudjátok visszaverni a démonokat. - Jó, rendben, tudod, mit kívánok. - Mosolyt erőltetek az arcomra, próbálom poénra venni a dolgot. - De nem mondhatsz nemet, mielőtt... - Minden érvedet ismerem. Senki sem vehet rá, hogy visszamenjek veled. Azzal sem mész semmire, ha megzsarolsz, hogy nem engeded el Kernelt, ő ugyanis mindenképp velem jön a bárkára. Nálad nagyobb erő hívásának engedelmeskedik. A ti világotok a nagy egész szempontjából elhanyagolható tényező. - Titeket talán nem izgat a Föld sorsa - vicsorgom -, de minket csak az érdekel. - Nem igaz - válaszolja szomorúan Kernel. - Ez nem így van. Megmenteném a Földet, ha képes volnék rá, de ha választanom kell az értelmetlen halál és más univerzumok megsegítése között... mennem kell, Grubbs.

- Senkinek sem kell mennie sehová - sziszegem. Azon vagyok, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet. - Gyere te is velünk, Öreg Lény! Adj erőt, hogy megvédhessük magunkat! Egyszer már működőképessé tettétek a mágnesköveket. Miért ne tehetnéd őket azzá megint? Nektek az idő semmit sem jelent. Adjatok nekünk még egymillió évet! Nem halnátok bele, ugye? - Ez ellenkezne mindazzal, amiben hiszünk - mondja Raz. - Megvédjük a fejlődő világokat, amíg gyerekcipőben járnak, de az emberiségnek már nincs szüksége ránk. Megvolt hozzá az erőtök, hogy gyorsabban fejlődjetek, és lekörözzétek a démonokat, de elbuktatok. Ez a ti bajotok, nem a miénk. Ha ebbe az ügybe beleavatkoznánk, az összes többibe is bele kellene. - És ez talán bűn lenne? - fakadok ki. - Módotokban áll életeket, egész világokat megmenteni. Mi a francért nem használjátok az erőtöket? - Nem menthetünk meg mindenkit - feleli Raz higgadtan. - Az univerzumok nem így működnek. A veszteségek elkerülhetetlenek. - Na, ide hallgass, te rohadt... Egy lépést próbálok tenni Raz felé, de hirtelen mozdulatlanná dermedek. A kezem kinyújtva, az egyik lábam a levegőben, a szám nyitva. Elég hülyén festhetek, de semmit sem tehetek ellene. - Grubbs! - sipítja Kernel, aztán Razhoz fordul magyarázatért: - Mit műveltél vele? - Csak megállítottam. Nem esett baja. Amint továbbálltunk, megint tud majd mozogni. Gyere, Kernel, itt az ideje visszatérni a bárkára. - De így Grubbs nem lesz képes hazamenni. - Hagyunk itt neki egy darabka varázskövet, az majd megvédi - ígéri Raz.

- Biztonságban lesz, legalábbis addig, amíg szembe nem találja magát a démonokkal, és el nem pusztul a fajtársaival együtt. - Biztosan? - kérdezi Kernel. - A szavamat adom. Meg akarom mondani Raznak, mit is gondolok az ő adott szaváról, de az ajkamat ugyanúgy képtelen vagyok használni, mint a többi testrészemet. Nagyjából annyira vagyok cselekvőképes, mint egy betontömb. Raz lehasít egy darabot az egyik varázskőből, a jobb tenyerembe nyomja, és rákulcsolja az ujjaimat. Ezután lüktető fénygömbbé változik, mire a terem kövei is pulzálni kezdenek körülöttünk. Kernel bűntudatos pillantást vet rám, aztán megvonja a vállát. Ebben a percben jobban gyűlölöm még Vész hercegnél és Becnél is. Hogyan képes hátat fordítani nekünk? Lehet, hogy vérfarkas vagyok, de még mindig emlékszem rá, mit jelent embernek lenni, és azokért a dolgokért harcolok, amelyek fontosak voltak nekem, mielőtt átváltoztam volna. Miközben próbálok kiszabadulni a bénító varázslat bűvköréből, Kernel visszafordul, és beleszimatol a levegőbe. A szeme összeszűkül. Egy pár méterrel arrébb lévő pontra koncentrál, majd megszólal: - Raz... - Kérlek, ne zavarj. Ez nagyon... - Ablak keletkezik. A fénygömb abbahagyja a lüktetést. - Biztos vagy benne? Kernel bólint. - Ott! - mutat előre. - Nem a tieitek jönnek?

- Nem - sóhajtja Raz. - Mennyi időnk maradt? - Nem... Szürke fénnyel világító ablak nyílik ki, és Bec lép át rajta. - ...sok - fejezi be a válaszát komoran Kernel. Bec magasabbnak látszik, mint korábban, de csupán a körülötte örvénylő árnyak miatt. Tetőtől talpig beborítják, felhőként emelkednek fölé, és palástként terülnek a vállára. A szemében is árnyak villannak, az ajkán pára táncol. Az árnyak folyamatosan mozgásban vannak, néha teljesen beterítik, aztán szétválnak annyira, hogy előbukkanjon közülük Bec sápadt arca. Kissé Juni Swanra emlékeztet, de Juninál jóval félelmetesebb benyomást kelt. - Nem engedhetlek el, Kernel - mondja, és ugyanolyan tompán zeng a hangja, mint Vész herceg tróntermében. Nem gonoszul, csupán eltökélten. Egy csipetnyi szomorúság is kiérződik belőle, mintha őszintén sajnálná, hogy ezt kell tennie. - Hogyan találtál ránk? - motyogja Kernel, és elhátrál Bec közeléből. - Én vagyok a Kah-Gash emlékezete - feleli Bec. - Mindenre emlékszem, amit látok vagy magamba szippantok. Amikor kapcsolatba kerültünk, bekebeleztem a legfrissebb emlékeidet. A fényeket nem látom, de utánozni tudom a cselekedeteidet, és el tudok menni oda, ahová te - még oda is, ahová az Öreg Lények elvittek téged! Bárhová képes vagyok elmenni, ahol jártál. Még a bárkát is könnyedén megtalálom. - Nem! - kiált fel elfúló hangon Raz. Rémületében sokkal emberibben viselkedik. - Dehogynem, ősöreg barátom - enged meg magának egy halvány mosolyt Bec. - Valóban mesteri búvóhelyet találtatok, mégis rábukkantunk a rejtekhelyetekre. Elvezetem a démonokat a

bárkához, és ráuszítom őket a rajta összesereglett teremtményekre. Kernel nélkül fikarcnyi esélyük sincs. A fénygömb sivítva Bec felé röpül. A lány felkacag, és úgy pöcköli el magától, akár egy legyet. Amint Raz a terem falának csapódik, a rám bocsátott varázslata megszűnik, és megint ura vagyok önmagamnak. Becre vetem magam, a hátán landolok. Hatalmas fogaimmal a nyaka felé kapok, de az árnyszerű indák megvastagodnak körülötte, és megráznak; elektromos hullámot lőnek keresztül a testemen. Fulladozva én is a falra kenődöm, akárcsak Raz. - Ellenem nem harcolhatsz - jelenti ki nyugodtan Bec. - Már két lélek lakozik bennem. A Halál egyesült velem; én vagyok a teste és a szócsöve. Amikor rám támadsz, a Halált támadod meg - és ő olyan ellenfél, akit senki sem győzhet le. Raz magához tér, és újból Becnek ront. A fénygömbnek ezúttal a kis termetű lányt övező árnyakkal gyűlik meg a baja. A levegőt magas, recsegő hangok töltik be; olyan élesek, hogy a fülemből és az orromból megered a vér. Óriási fényvillanások és teljes elsötétülések váltják egymást. Bec mozdulatlanul áll az egymásnak feszülő erők okozta káosz középpontjában. Az ujjai rángatóznak, de ettől eltekintve meredten figyeli, ahogy a baljós árnyak a lüktető fénygömb körül örvénylenek. Megpróbálok közbelépni, de Bec körül sokkal forróbb a levegő annál, amit el tudok viselni. Csak néhány méternyire bírom megközelíteni, ám a karomon lévő szőrszálak kigyulladnak, így visszavonulót kell fújnom, és a porban meghemperegve oltom el a lángokat. Kernel a hadakozó párost bámulja; leesett az álla, a szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől. - Segítenünk kell az Öreg Lénynek! - harsogom. Felpattanok, és letörlöm a véres izzadságot az arcomról.

- Nem tudunk - suttogja Kernel. Az ő füléből és orrából is vér szivárog. - Biztosan tehetünk valamit - hördülök fel, és vadul megrázom a barátomat. - Például mit? - Egyesítsük a varázserőnket. Szabadítsuk el a Kah-Gasht, és azzal húzzunk be egy jó nagyot Becnek. - Megvesztél? - háborodik fel Kernel. - Bec is a Kah-Gash része, de most már a Halálé is. Ha egyesülünk, Árnnyal kerülünk kapcsolatba. Azt akarod, hogy a Kah-Gash hatalma a Halál kezébe kerüljön? Kernelre pillantok, majd a Bec körül hullámzó árnyakra. Talán most fogom elkövetni azt a hibát, amellyel a világ pusztulását idézem elő. Talán így ér véget a történet: én magam adom a Halál kezébe azt a fegyvert, amellyel mindent a földdel tehet egyenlővé. Ha megszerzi a Kah-Gasht, bábuként használhat engem, és ugyanúgy dróton rángathat, mint Becet: visszaküldhet a Földre, hogy ott vérfürdőt rendezzek. - El kell tűnnünk innen - zihálja Kernel, és a zöld fénnyel világító ablak felé tuszkol, amely még mindig nyitva áll. - És mi lesz Razzal? - mordulok fel, s kiszabadítom magam a szorításából. - Neki annyi - válaszolja. - Vége. Bec ismeri a bárka helyét, meg fogja találni. Az Öreg Lények terve dugába dőlt. Raz már nem segíthet rajtunk. Senki sem segíthet... - Akkor haljunk meg itt - felelem halkan, mire Kernel megtorpan. Tekintetem világoskék szemébe fúrom, a beleegyezésére várva. - Ha most jött el a vég, ne gyáván, hanem bátran távozzunk az élők sorából! Te és én, ketten a Halál ellen. Mit szólsz hozzá?

Kernel megnyalja az ajkát. Az arcvonásai ellágyulnak, és úgy érzem, igent fog mondani. Lélekben felkészülök az utolsó összecsapásra és a megkönnyebbülésre, amit a kudarcunk utáni halál hoz majd. Ám ekkor Kernel megmakacsolja magát. - Semmi kedvem meghalni ilyen távol az otthonomtól. Ha nem tehetünk semmit, legalább a saját világunkban adjuk be a kulcsot, ne pedig egy halott bolygón. Nagy sóhajjal nyugtázom, hogy egyelőre nem pihenhetek meg végleg. Bólintok, majd Kernellel a zöld fényű ablak felé veszem az irányt, de közvetlenül előtte megállok, és visszapillantok a dulakodó óriásokra. Nem akarok úgy lelépni, hogy nem tudom a csata kimenetelét. Ha Raz képes meglepni ellenfelét, és egy csodás véletlen folytán győzelmet arat, nem veszett el minden remény. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a győzelem nem a miénk lesz. Az árnykígyók behatolnak a fénygömb belsejébe, és egyenesen a szívébe marnak. Egész darabokat harapnak ki belőle, amelyeket a levegőbe dobnak: egy ideig szálldosnak, majd szertefoszlanak. Most már semmi kétség: Raz halálos vereséget szenvedett. - Menjetek, Kernel - suttogja a fénygömb. - Itt már semmit sem tehettek. - Sajnálom - nyögi a barátom. - Én is - mondja Raz. - Annyira szerettük volna ezt megakadályozni, de úgy tűnik, az erőfeszítéseink hiábavalóak voltak. Kérlek, bocsássatok meg nekünk. Bárcsak... Bármit is akart mondani, elnyomja egy csikorgó hang. Mintha két fémlemezt húzogatnának fel-le egymáson, aztán fényvillanás következik, amely olyan erejű, hogy néhány másodpercig azt hiszem, megvakultam, és az egész testem lángba borul. Amikor visszatér a látásom, és kioltom a lángokat, többtucatnyi fényfoszlányt látok lebegni a levegőben. Ennyi maradt az Öreg Lényből...

Az árnyak Bec köré sereglenek, ő pedig fejét lassan mozdítva, arcán borzalmas elégedettséggel végignézi, amint a fényfoszlányok egymás után kihunynak. Az egyik közel sodródik a szájához, ő ráfúj és halkan felnevet, ahogy a fénypászma eltűnik. Kernel megragadja a karomat; liheg a kimerültségtől. A lángok rajta nem terjedtek szét - ez az előnye, ha valaki szőrtelen -, de az arcán csúnya égési sebek éktelenkednek, és az egyik oldalán lyuk tátong, amelyet a forróság vájt a húsába. Próbál magával rángatni, de én farkasszemet nézek Beckel. - Mielőtt vége mindennek, megöllek - ígérem neki. - Nem hinném - rázza meg a fejét. - Letépem a nyakadról a... - kezdeném felsorolni, miket teszek majd vele, de ő a szavamba vág. - Az Öreg Lénnyel vívott harc kifárasztotta a Halált, de rövidesen megint feltöltődik energiával. Ha nem mentek el azonnal, elpusztít titeket, megszerzi a Kah-Gash mindhárom részét, és idejekorán kivívja magának a győzelmet. - Mintha érdekelne, mi lesz... - Tűnjetek innen, bolondok! - kiáltja, és a szeméből sugárzó félelem jobban hat rám, mint bármilyen fenyegetés. Elnehezült szívvel átkarolom Kernelt, és átbukunk a zöld fényű ablakon, miközben csalódott és dühödt üvöltéseket hallatok, mert tudom, mindennek vége.

Átkelés

Cápa, Timas és Kirilli az aszteroidán vár ránk. Az ablak közelében ülnek, és halkan beszélgetnek. Nem vesznek észre minket rögtön, csak amikor Kernel felnyög és elbotorkál mellőlem, akkor kapják fel a fejüket és ugranak talpra. - Nos? - harsogja Cápa reménykedve, mert úgy véli, Kernel visszatérése kedvező jel. - Vége mindennek - közlöm vele, és azonnal kihuny a lelkesedés fénye a szemében. - Az Öreg Lény nem akart segíteni? - kérdezi Kirilli. - Nem. De ha akart volna is, már az sem számít. Bec követett minket. Lepaktált a Halállal: nem sokkal utánunk keltek át, és megölték az Öreg Lényt. - Mi a fenéről beszélsz? - háborog Cápa. - Egyedül Kernel képes ilyen gyorsan ablakot készíteni. - Már nem ő az egyetlen - morgok keserűen. - Azt akarod ezzel mondani, hogy Bec bármelyik percben itt teremhet? - rebegi Kirilli, és a tekintete gyorsan végigcikázik az aszteroida kiemelkedésekkel teli felszínén: gyanús árnyak után kutat. - Dehogy! - válaszolja Kernel. - Bec nem látja a fényeket. Azt mondta, csak utánozni tudja, amit teszek, és eltalál azokra a helyekre, ahol azelőtt jártam, mielőtt megérintett és magába szívta az emlékeimet. Ide nem fog követni. - Hála az égnek - könnyebbül meg Kirilli. - A bárkát viszont megtalálja, és elvezeti hozzá a démonokat - teszi hozzá Kernel. Senkit sem kavar fel túlságosan a hír. Nem igazán érdekel minket a bárka. A Föld bajban van. Emberek - akiket ismerünk és szeretünk - fognak meghalni. Mit számít ilyenkor egy hasonló veszélyben lévő űrhajó, amely több trillió kilométernyire van tőlünk? Nekünk a mi világunk a

legfontosabb. A pokolba a többi univerzummal! Ilyen nagy méretekben meg sem kísérelünk gondolkodni. - Most mi lesz? - kérdi Timas, miközben Kernel és én leülünk, és az aszteroida kietlen felületét bámuljuk. - Visszamész a bárkára? - Egyedül nem találom meg - sóhajtja Kernel. - Becnek tökéletes a memóriája, az enyém azonban nem az. Engem az Öreg Lények vittek a bárkára, és ők is hoztak vissza. Magamtól nem találok oda. - Hát... akkor ezt a témát lezártnak tekinthetjük, felesleges tovább rágódni rajta - derül fel Cápa arca. - Úgy tűnik, vissza kell jönnöd velünk. - Nem sok hasznomat látnátok - dörmögi Kernel. - Akár itt is maradhatok, hogy megvárjam, amíg elpusztul az univerzum. Az sokkal egyszerűbb lenne. - De nem volna valami izgalmas. - Felállok, és lerázom az arcomról a vért; varázsenergiával gyógyítom meg sérült orromat és fülemet. Nem vagyok lehangolt. Úgy érzem, a sors kezd visszatérni a rendes kerékvágásba, a dolgok megint a helyükre kerülnek. Megpróbáltunk mindent, de állandóan kudarcot vallottunk. Rég túljutottunk már azon a ponton, amikor egy ravasz terv segítségével megmenthettük volna a világot. Most már bábok vagyunk a sors kezében. Nincs értelme olyan események miatt aggódni, amelyekre semmi befolyásunk sincs. - Mi a következő úti cél? - érdeklődöm vidáman. Senki sem néz a szemembe. Kifogytak az ötletekből. Eddig voltak célpontjaink: Juni Swan, Árny, Vész herceg, az Öreg Lény. Most viszont már csak annyit tehetünk, hogy hazatérünk, és egy utolsó kemény csatában megadóan fogadjuk a megsemmisülést. - Talán... - kezdené Timas, de nem folytatja.

- Ha Bec a Halál része, és megöljük... - veti fel Cápa. - Vannak más Öreg Lények is... - mormogja Kirilli. - Kernel? - fordulok a barátom felé. - Nem számít már semmi - vonja meg a vállát a mogorva kamasz. - Akkor vigyél el minket Prae D'Alecheu-höz - hozom meg a döntést. - Ha harc közben kell meghalnom, legalább a hűséges falkám körében érjen utol a vég. * Prae néhány osztagnyi katona és az én génmanipulált vérfarkasaim társaságában hadakozik a démonokkal és egy csapat zombival egy kisváros mellett. Pont mellettük bukkanunk elő az ablakból, és igen kellemes meglepetést okozunk a hölgynek. Bájcsevegni ellenben nincs idő. Felvonyítok, így tudatom a vérfarkasokkal, hogy a falkavezér megint feltűnt a színen. Boldog vonyítással felelnek, és újult erővel vetik magukat a harcba. Szeretnének elkápráztatni. Larry abbahagyja a mészárlást, elkezd szökdécselni körülöttem, izgatottan kapdos felém, tetőtől talpig végigszaglász, hogy megbizonyosodjon róla, valóban én vagyok az, nem pedig egy alakváltó démon áll előtte. Elharsogok pár parancsot az eredeti falkám egyetlen túlélőjének: azonnal hagyja abba a szimatolgatást, és mars vissza a csatába. Larry eliramodik, és más vérfarkasokat is maga mellé vakkant, én pedig a harcvonal szélén csámborgó kósza ellenségeket kezdem el öldösni, mielőtt elsunnyognának. Teszek rá, hogy démonok-e vagy zombik. Néhány társamnak gondot okoz olyanokat gyilkolni, akik egykor élő emberek voltak, de az én farkasszememben mind egyformák.

Nem tart sokáig térdre kényszeríteni a démonok és zombik társulatát. A falka már azelőtt felülkerekedett, mielőtt megérkeztünk volna. A jelenlétem csupán felgyorsítja az eseményeket. Percek múlva már egy megcsonkított hullákból álló halom tetején pihengetünk, és vidáman kurjongatva ünnepeljük a győzelmünket, még akkor is, ha csak egy eleve elvesztett háború kis ütközetéről van szó. - Nem hittem volna, hogy újra találkozunk - mosolyog Prae. - Itt elszabadult a pokol. Azt gondoltam, már kicsináltak valami távoli démonuniverzumban. - Ne reménykedj... - engedek meg én is magamnak egy gúnyos mosolyt. Végighordozom a tekintetemet a falkámon, szemügyre veszem a frissen csatlakozottakat, és csaholással üdvözlöm a korábbról ismerősöket. - Miről maradtunk le? - kérdezi Cápa, és Prae gyorsan felvilágosít minket. A Föld szénája sokkal rosszabbul áll, mint amikor elhagytuk. Hat hét telt el, naponta négy-öt ablak is kinyílik. A legtöbb országban démonok garázdálkodnak. A Tanítványok, a mágusok, a vérfarkasok és a katonák kitartóan harcolnak, de Prae tekintetében már a teljes levertség jeleit vélem felfedezni. Amikor elindultunk Vész herceg birodalmába, az emberek még bizakodtak. Most már nem táplálnak hiú reményeket. Abból, amit Prae elmond, nyilvánvalóvá válik, hogy a világ minden táján bekövetkezett a nagy eszmélés. Még azok is, akik eddig nem kerültek kapcsolatba a démonokkal, tudják, nincs sok hátra nekik. Csak végzik gépiesen mindennapos feladataikat, de nem hisznek a győzelemben. A zombik a közelből érkeztek. Prae szerint több száz zombi és még több démon gyűlt össze egy innen néhány kilométernyire lévő város közelében. Valahol a környéken egy mágneskő van elásva. Amint Bec ráakadt, a démonok munkához láttak egy áruló mágus segítségével, és

nyitottak egy átjárót. Ezen keresztül démonhordák jöttek át a Földre kivenni a részüket a pusztításból, a halottak pedig életre keltek, hogy melléjük álljanak. Fura varázsenergia terjeng a levegőben, amely ismerősnek tűnik Kernelnek: olyan, mint amilyet akkor érzékelt, amikor a hajón harcolt Árny ellen. A Halál ezt az energiát használta fel a holtak feltámasztásához, és láthatóan itt is végbevitte ugyanazt a trükköt. Az üres tekintetű zombikat olyan erő irányítja, amely ellen nem tehetnek semmit; így hát gyilkolnak könyörtelenül, örökké telhetetlen gazdájuk rabszolgáiként. Az élőhalottak első csapatát a kriptákból és a sírok mélyéről előmászó tetemek alkották, de sok olyan hulla is csatlakozott később hozzájuk, akik a démonok elleni harcban estek el. A túlbuzgó démonok egy csomó áldozatot darabokra tépnek, de azokat, akiknek a teste viszonylag érintetlen marad, a Halál mágiája zombivá változtatja. - Eddig nem sikerült eljutnunk az átjáró bejáratához - sóhajtja Prae -, úgyhogy inkább igyekeztünk visszaszorítani az átkelő seregeket és megakadályozni, hogy a kisebb csoportok szétszóródjanak. A démonok nem különösebben erősek, és a zombik sem jobb harcosok az átlagembernél. Ha csupán egyetlen ilyen átjáró keletkezett, feltartóztathatjuk az ellenséget. Nem fog nagy problémát okozni. - Ez sajnos csak egy a sok közül - szomorítom el. - Még több fog létrejönni, és azokon keresztül már erősebb démonok érkeznek majd. - Ez nekem is eszembe jutott - bólint lassan Prae -, de azért... tudod... reménykedtem, hogy mégsem így lesz. - Hagyd a fenébe a reménykedést. Nincs időnk fantáziálásra.

Végigpillantok a körülöttünk heverő holtakon, aztán a távolban fekvő városra meredek. Repülők köröznek mellette, és bombákat potyogtatnak. Katonák és mágusok csapatait látom itt-ott. - Hívjátok vissza a repülőgépeket! - kiáltom Prae-nek, és elindulok a város felé. - Odamész? - kérdezi. - Igen. Megkeresem a mágneskövet, elpusztítom, és ennyi. - De sok ellenség gyűlt ott össze. Egyre többen kelnek át. Nem valami erősek, de tényleg rengetegen vannak... - Annál többet ölhetek meg - kuncogok, aztán futásnak eredek, magam mellé szólítom a vérfarkasaimat, és faképnél hagyom az embereket. Csináljanak, amit akarnak: visszavonulnak vagy követnek - nekem teljesen mindegy. * Mészárlás. Vérontás. Halálos káosz. Átvágunk a démonok és zombik sorain, csonkítunk és belezünk. Kernel vezet minket, a fényfoltokat követi az átjáró bejárata felé. Az öt legerősebb vérfarkasomat - köztük Larryt - rendeltem mellé testőrül, bár nem hiszem, hogy valóban szüksége volna rájuk. Kernel sohasem számított a legkitűnőbb harcosnak, de most igencsak elszántan támad az ellenségeinkre, varázslattal változtatja őket cseppfolyóssá, vagy egyszerűen csak szétrobbantja a fejüket. Még sohasem láttam ilyen vérszomjasnak. Valószínűleg sokan viselkednének hasonlóan a helyében, hiszen egyre közelebb a vég. A kétségbeesés szokatlan tettekre késztetheti az embert. Ha mindenki úgy harcol, mint Kernel, az igazán jó dolog.

Az ellenlábasaink tekebábuk módjára hullanak el, képtelenek feltartóztatni minket, nyers erővel csapunk le rájuk. Megölnek néhány vérfarkast és katonát, még pár mágust is, de a teljesítményük halovány a miénkhez képest, és alig egy-két percen belül már nyilvánvaló, hogy legyőzzük őket. Visszahúzódnak a város külterületére, ahol a varázskő egy kiásott gödör mélyén hever. Az értelmesebb démonok egy része visszamenekül az átjárón keresztül a saját világa biztonságába, de a legtöbben körbeveszik a bejáratot, és az életük árán is meg akarják védeni. Nem hinném, hogy hősiességből teszik - pusztán annyira buták, hogy képtelenek felfogni, vereséget szenvedtek. Kibelezek egy vadkan formájú démont, kiköpöm a belsőségeit, aztán tovább nyomakodom előre. Megtalálom a követ. Jellegtelen szikladarab, egy kis átjáró bejárata elé állítva. Benézek mögé, és egy nőt pillantok meg: az álláig egybeolvadt a varázskővel, néhány testrésze még látszik és működik. A nő rosszindulatúan méreget, és egy számomra ismeretlen nyelven mond valamit. Varázslat segítségével lefordíthatnám, de minek vesződnék vele? Biztosan csak a szokásos sértéseket vágta a fejemhez. Jobb kezemet ökölbe szorítom, és betöröm a nő koponyáját. Bár halálos sikoly tör elő a szájából, egyebet nem igazán érek el ezzel. Egy rakás démon veti rám magát, de megfeszítem az izmaimat, és arrébb söpröm őket. Ezután a sziklát csapkodom; egyik ütést a másik után mérem rá. A negyedik csapástól megreped, az ötödiktől kettétörik, és néhány továbbit követően porrá zúzódik. Amikor a varázskő széttörik, szél suhan elő az átjáróból. Hamar nagy sebességre kapcsol és végigsöpör a környéken, összegyűjti a démonokat és a zombikat, s feldönt pár katonát és vérfarkast. Varázslattal a földhöz szegezem a lábam, így engem nem sodor el, és nyugodtan nézhetem, amint a szél átsüvít az átjárón, és a zsákmányával visszatér a Démonvilágba. Magával

ragad néhány ártatlan embert és vérfarkast is, de ez sincs rám semmilyen hatással. Kemény világban élünk, és csak egyre keményebbé válik. Egyedül az erős számít. A szél elültével az átjáró bezárul, a sok szikla és a föld összetorlódik előtte. Körülnézek, ki maradt meg. Sokan felbuktak a széltől, épp most szedik össze magukat, sírnak és nyögdécselnek. Prae egy vérfarkasba kapaszkodott. Elengedi, elbotorkál mellőle, aztán siet szemrevételezni szeretett falkája többi tagját - egyedül ezek a szőrös fenevadak váltanak ki belőle anyai érzelmeket. - Ez nem volt nagy ügy - vigyorgok Kernelre. A barátom szeme tűzben ég, ide-oda cikázik, még mindig keresi, mit ölhetne meg. - Nyugi, nagyfiú! - csitítom, és határozott mozdulattal a vállára teszem a kezem. - Egy időre vége van. Megpihenhetünk. - Megpihenni? - kérdezi gúnyosan. - Ne gyerekeskedj! Van még egy átjáró. Kiszagoltam... - Hol? - mordulok fel. - A világ másik oldalán. Pár perc alatt odaérhetünk. Benne vagy? - Milyen ehhez viszonyítva, amit az előbb zártunk be? - Nagyobb. Csak néhány órája áll nyitva, de már így is több démon érkezett rajta keresztül, mint ide. És ezek erősebbek is, sokkal veszélyesebbek az itt szétvert bandánál. - Vannak Tanítványok a helyszínen? Mágusok? Vagy katonák? - Kit érdekel? - sipítja Kernel. - Majd elbánok velük egymagam, ha te berezeltél. - Vigyázz, kivel húzol ujjat! - vicsorgok rá. - Ne légy nevetséges! - mosolyog önelégülten. - Engem nem bántanál. Szükséged van rám. Én vagyok az, aki ide-oda tud furikázni téged egy szempillantás alatt az őrület közepette. Fáradtan bámulok Kernelre, amint megkezdi az ablakkészítést. Egyáltalán nem zártam a szívembe Cornelius Fleck új és vadabb verzióját. Valami eltörött a lelkében, amikor az Öreg Lény meghalt.

Azt hitte, nagyobb cél érdekében kell cselekednie, meg fogja menteni az univerzumot. Most viszont megint egy közülünk, „visszasüllyedt" a mi szintünkre, és azért kell verekednie, hogy megmentsen egy végső összeomlás szélén álló jelentéktelen planétát. Eléggé kikészült szegény. Fogalmam sincs, minden rendben van-e az agyában. Ebben az állapotban bármire képes lehet. De jelenleg nincs idő segíteni az őrület határán táncoló Kernelnek. Miközben épp érte aggódom, kinyílik az ablak, és ő már át is lépett rajta. Nincs más választásom, mint összecsődíteni a vérfarkasaimat, aztán utánairamodni, mielőtt áldozatul esne egy seregnyi démonnak és élőhalottnak.

Nagyobb, jobb, gonoszabb... Azonnal tudom, hogy bajban vagyunk. Ha valaki olyan gyakran harcol, mint én, igen gyorsan képes felmérni egy csata állását. Egy átlagember számára ez az új csatamező semmiben sem különbözne az előbbitől: egy csapatnyi ember és vérfarkas küzd démonokkal és életre keltett hullákkal. De a látszat néha csal. A levegőben lévő varázsenergia jóval erősebb itt, mint a városban, ahol az imént jártunk. Ez kapóra jön nekünk, de a démonoknak még inkább. Azt jelenti, hogy sokkal veszélyesebb szörnyek kelhetnek át a túloldalról, olyan fenevadak, amelyek képesek meríteni ebből az energiából, és jóval nagyobb pusztítást visznek majd véghez, mint a pár perccel ezelőtt legyőzött társaik. Már tartózkodik pár mágus és katona a helyszínen. Felzárkózunk melléjük: a vérfarkasok szabadjára engedik ösztöneiket, a Tanítványok varázsvillámokat szórnak, a katonák tüzet nyitnak, így a gyengébb démonok és zombik hamar elesnek.

Egy hordányi élőhalott több száz rémülten üvöltő embert kerített be. Szétszórom őket egy varázshullámmal, amely a legtöbbjüket darabokra szaggatja. - Harcoljatok, vagy tűnjetek el innen! - üvöltök az emberekre, aztán egy termetes démonnal kezdek dulakodni, amelynek számos feje van, és jóval több karja, mint amennyit össze tudok számolni. Rángat és üt, tucatnyi helyen a bőrömbe vág, a legnagyobb szájával pedig az arcomat akarja bekapni. A földre rántom a démont, vadul öklözöm, és mindenébe beleharapok, ami a fogaim közelébe kerül. A gyomrába hasítok, és a kezemmel kirántható belek után kutatok. Mielőtt végeznék a fenevaddal, undorító bűz tölti be a levegőt. Felnézek, és megpillantom Kernelt, aki épp végigrókázza a démont. Amint az alsó ajkáról az utolsó csepp hányadék is aláhullik, megérinti a trutymót, amely ettől rögtön maró savvá változik. A halálos folyadék átszivárog a démon páncélján; a bestia visítva csuklik össze. - Imádod ezt a régi hányástrükköt, mi? - morgom. Felpattanok, és letörlöm magamról a nyálkát, a vért, na meg persze Kernel utolsó vacsorájának maradékát. - Működik, ez a lényeg - feleli, és már a következő áldozatát keresi. - Egyedül is elbántam volna a démonnal - jegyzem meg. - Tudom. De nem tetszett a pofája. Kernel ezzel eliramodik, és lázasan vizslatja a kavargó tömeget olyan arc után kutatva, amely szintén nem nyeri meg a tetszését. Igen sok közül választhat. Megperzselek még néhány démont, aztán a kopasz kamasz nyomába eredek. Attól tartok, valami hülyeséget csinál ebben a felfokozott állapotban.

Elkeseredetten harcolunk, egyre több démon kel át, és minden újabb érkező erősebb az előzőeknél. Egyelőre nem éreztem meg egyetlen démonmester jelenlétét sem, ám az ellenfeleink kétségtelenül „kitűnő tanulók". A katonák megölése gyerekjáték számukra, és a vérfarkasok meg a mágusok sem okoznak nekik nagy gondot. Csak pár perce tart a csata, és máris óriási veszteségeink vannak. Átnyomakodom egy falkányi zombin, és megragadom Kernelt. - A mágneskő! - ordítom a fülébe. - Meg kell semmisítenünk! Nem sokáig bírjuk már ilyen túlerővel szemben. - Ott van! - kiáltja, és bal felé mutat. Lábujjhegyre állok, de így is csak zombikat és démonokat látok, és egy maroknyi embert, akiket körülvettek. - Milyen messze van? - kérdezem Kerneltől. - Másfél kilométernyire, vagy egy kicsit messzebb. - Mit szólnál egy kis repüléshez? - Ebben a világban még nem próbáltam - válaszolja -, de részemről mehet. Megfogjuk egymás kezét, majd a magasba ugrunk. Én már repültem egyszer korábban, Beranabusszal, amikor kirángatott egy repülőgépből. Azóta párszor megkíséreltem utánozni a trükkjét, de sohasem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű varázsenergia a mutatványhoz. Most viszont van bőségesen, és elsuhanunk a hadakozók feje felett, akár két egymásba kapaszkodó tündér. Néhány erősebb démon tüzet nyit ránk, miközben elhaladunk felettük, de könnyűszerrel eltérítjük a felénk tartó energiagömböket és szikladarabokat.

Amikor azonban már csak úgy száz méternyire vagyunk az átjárótól, egy rajnyi szárnyas démon emelkedik a magasba. Megállunk egy pillanatra a levegőben, és aggodalmas tekintettel méregetjük őket. Harminc vagy negyven démon röppent fel, és a varázskő felett lebegnek. Szándékosan vették fel épp ezt az alakzatot: ők az átjáró égi őrei. - A földön is van belőlük - mondja Kernel komoran. - Sokkal erősebbek azoknál, amelyekkel eddig dolgunk akadt. - Elbírunk velük? - kérdezem. - Talán - Kernel visszanéz a mögöttünk lévő démonokra. - De tény, hogy azokkal ott hátul jóval szórakoztatóbb lenne megküzdeni. - Ez most nem a szórakozásról szól - hördülök fel. - Dehogyisnem - kuncog a barátom. - Pont te tanítottál meg erre. Reménytelen a helyzetünk, ezért nem tehetünk mást, mint hogy annyi démont viszünk magunkkal a halálba, amennyit csak tudunk, és örömünket leljük a mészárlásban. Haragszom rá, de nem szállhatok vitába vele. Ha Kernel öngyilkos, vérszomjas szörnyeteggé vált, annak egyedül én vagyok az oka. - Próbáljunk meg eljutni a mágneskőhöz - dörmögöm. - Ha sikerül elsiklanunk az őrök mellett, és elpusztítjuk, az édes győzelem lesz. Kernel mérlegeli a hallottakat, majd rábólint. Előrelendül, és messze hangzó csatakiáltással száguld a szárnyas démonok felé. Elkáromkodom magam, de aztán én is utánaeredek. Az összecsapás rövid és durva. A démonok nem csupán jól repülnek, de remek harcosok is. Megkísérelünk átrepülni közöttük, ám sajnos gyorsabbak nálunk, és sokkal nagyobb gyakorlatuk

van az égi manőverezésben. Energiagömbökkel és savas okádéklövedékekkel szórjuk meg őket, és bár páran megsérülnek vagy meghalnak közülük, a legtöbbjüknek meg sem kottyan, amit csinálunk. Fülsüketítő sipításokat hallatnak, és két méter hosszú karmokkal és csőrökkel támadnak ránk, amelyek gond nélkül leszakítják bárkinek a fejét. Pár perc múltával már tudjuk, reménytelenül nagy fába vágtuk a fejszénket. Elkapom Kernel pillantását, megrázom a fejemet, aztán visszavonulót fújok. Kopasz barátom követ, mert úgy dönt, ő sem szeretné, ha egy csapat démoni hárpia csipkedné halálra. A démonok nem üldöznek minket, hanem a földre ereszkednek, készen arra, hogy megint a levegőből támadjanak, ha úgy érzik, veszély fenyegeti a varázskövet. - Mondtam, hogy felesleges megpróbálnunk - jegyzi meg Kernel durcásan. - Mennyi ideig tarthatják nyitva azt az átjárót? - kérdezem. - Úgy nézek én ki, mint valami szakértő? - háborog Kernel. - Tudom, hogy az vagy, épp elégszer dicsekedtél már vele. Szóval mennyi ideig? Kernel felnevet, aztán arra a területre koncentrál, ahol a mágneskő található: tanulmányozza a fényeket, amelyeket csak ő képes érzékelni. - Még jó ideig nem omlik be az átjáró - sóhajtja végül. - Becslésem szerint akár évekig is nyitva maradhat. Rosszullét környékez. Veszek egy nagy levegőt, hagyom leülepedni magamban az információt, aztán megfordulok és elmasírozok. - Hová megyünk? - kérdezi a mögöttem haladó Kernel. - Visszavonulunk. - Tehát megfutamodunk?

- Van jobb ötleted? - Nincs. - Akkor fogd be a szád, és segíts a lehető legtöbb túlélőt összeszedni és kimenekíteni innét. * Összegyűjtjük a megmaradt katonákat, mágusokat, vérfarkasokat és civileket, aztán segítünk nekik kitörni. Elvezetjük őket egy buszokból és teherautókból álló konvojhoz, amely néhány kilométerrel arrébb várakozik - egy előrelátó tábornok helyezte ide, arra az esetre, ha a harc kedvezőtlen kimenetelű lesz. A démonok a nyomunkban lihegnek, szeretnének minél többünket megölni, mielőtt kikeveredünk a hálójukból. A gyorsabb szörnyetegek egy csoportja a konvojt támadja meg, és felkapaszkodik a járművek tetejére; betörik, és hatalmas baleseteket, karambolokat okoznak. Páran közülük abban a tűzben lelik a halálukat, amelyben emberi áldozataik is, de a többségük vihogva, letépett karokat cipelve áll odébb - valószínűleg majd néhány korsónyi vér mellett mutogatják őket a bajtársaiknak valamelyik démonkocsmában, ahol eldicsekszenek a hőstetteikkel. Kernel, Cápa, Kirilli és én mindent megteszünk, hogy minimalizáljuk a veszteségeket. A többiek tőlünk várnak útmutatást, mivel mi vagyunk a legerősebbek és a legtapasztaltabbak. Biztonságos helyre irányítjuk a buszokat és a teherautókat, visszaverjük a démonokat és a zombikat, a lehető legnagyobb területet lefedve küzdünk. De végeredményben csupán négy hapsi vagyunk. Nem menthetünk meg mindenkit. Rengeteg szövetségesünk halt meg, több ezerre rúg a számuk. És a helyzet csak romlani fog, amikor a démonok megvetik a Földön a lábukat, és elkezdenek szétszóródni.

Miután biztonságos helyre vezényeltük a csapatainkat, egy ideiglenes tábor felé vesszük az irányt, ahol orvosok látják el a sebesülteket és zárják le a halottak szemét. Vonyítok párat, így hívom magamhoz életben maradt vérfarkasaimat. Amikor mind a tizenhatan - úgy tűnik, a többiek valamennyien odavesztek - körém gyűlnek, egy nagy, üres sátorhoz vonulunk. Timas is csatlakozik hozzánk, őt is idecsalogatta a vonyításom. Kimerültnek látszik, mindenütt vér borítja, de nem a sajátja, mivel nem sérült meg. Katonák akarnak feltartóztatni, mert parancsokat várnak tőlem, de egy intéssel jelzem, hogy most nem alkalmas, majd később egyeztetünk. Leroskadunk a sátorban álló székekre, és elcsigázottan körbepillantok. Larry nincs a tizenhat vérfarkas között, és Prae D'Alecheu sincs jelen. - Prae-t hiába keresed. Meghalt - mondja Timas, mielőtt egyetlen kérdést is feltehetnék. - Megölték, amikor egy sebesült vérfarkas védelmére kelt. Levágtam a fejét, és elhamvasztottam, így egészen biztosan nem fog zombiként visszatérni szegény. Megemésztem a hírt, majd megkérdezem: - És mi van Larryvel? Senki sem szól egy szót sem. Nem hinném, hogy bárkit is érdekel Larry sorsa. Őszintén szólva én is alig vagyok képes kipréselni magamból egy kevés együttérzést, pláne most, amikor ezrek pusztultak el. Sajnálom, Larry. Remélem, könnyű halálod volt, de ha mégsem, az a te bajod. - És ezután mi lesz? - érdeklődik Kirilli. Még sohasem láttam ennyire elkeseredettnek, ám ezúttal nem az önsajnálatban tobzódik, mint régen annyiszor. Szomorú, mert látta, amit látott.

- Megpróbáljuk lezárni az átjárót - sóhajtom. - Minden golyónkat a szörnyetegekbe eresztjük. Benzinnel körbelocsoljuk az átjárót, és ha ki akarnának törni belőle, meggyújtjuk. A tűz sokkal végez majd közülük, ha még egy kis varázsenergiával is megtámogatjuk. A kört mágusok fogják őrizni. Megint jöhetnek önként jelentkezők: teszteljük a mágikus adottságaikat, és újakat veszünk fel a régi mágusok mellé. Ha megjött az erősítés, ismét támadást indítunk a varázskövet őrző démonok ellen. - Milyen messzire juthatnak el a démonok, ha sikerül kitörniük innét? - kérdi Kirilli. - A hajón egy varázsburkon belül voltak csak képesek meglenni. Itt is van hasonló burok? - Nincs - válaszol Kernel. - Az energia ebből az átjáróból szabadon áramlik kifelé. Van persze egy határ, amelyen nem terjedhet túl, de több száz kilométernyire is szétterülhet minden irányban. - Akkor egy kétszáz kilométeres sugarú körben mindenkit evakuálnunk kell - jelenti ki Cápa. - Beszélek az illetékesekkel, ráállítom az ügyre a katonákat, és senki földjévé változtatjuk a körzetet. - Nem érted az egészet - feleli Kernel. - Nem irányíthatjuk az eseményeket. - Az előbb mondtad, hogy vannak bizonyos határok... - Ennek az átjárónak a határairól beszélek - csattan fel a kopasz fiú. - De léteznek az itteninél erősebb mágneskövek is. Tuti, hogy hamarosan újabb átjáró nyílik, méghozzá olyan, amely végtelen energiával rendelkezik. Az azon átkelő démonok bárhová képesek lesznek elmenni. És persze a mesterek is átjöhetnek rajta - sok száz démon, amelyek olyan veszélyesek, mint maga Vész herceg, vagy még nála is hatalmasabbak. - Nem akadályozhatjuk meg, hogy megnyíljon az átjáró? - kérdezem.

- Nincs varázspálcám - zsörtölődik Kernel. - Megérzem, ha átjáró nyílik, többnyire még előtte. Percek alatt a helyszínen teremhetünk, de mi lesz, ha egyszerre kettőt nyitnak meg? Vagy hármat? Esetleg még többet? A démonmesterek meg fogják vetni itt a lábukat. Ha ennek a középszerű hordának a védelmi vonalain sem voltunk képesek áttörni, vajon mennyi esélyünk lesz a valóban kemény ellenfelekkel szemben? Hosszú ideig csak hallgatunk. Lassan mindannyian felém fordulnak: az én vállamra akarják helyezni a döntés súlyát, nekem kell kiadnom a végzetes parancsot. Nem hibáztatom őket. Ha volna rá lehetőségem, tovább passzolnám a felelősséget. De ha a felelősség az enyém kell legyen, nem tiltakozom... - Szólj a katonáidnak! Menekítsétek ki a túlélőket - mondom Cápának -, aztán gyere vissza. Kipihenjük magunkat, Kernel pedig résen lesz, és tájékoztat minket, mikor nyílik átjáró. Amikor ez bekövetkezik, értesítjük a közelében tartózkodókat, hogy vonuljanak vissza. Semmi értelme harcba bocsátkozni az erősebb démonokkal. Mindenkinek a lelkére kötjük, hogy inkább fusson. A legfürgébbek maradnak életben. A lassúak pedig... - Megrázom a fejem. - Nem próbálunk meg segíteni nekik? - suttogja Kirilli. A saját bőrünket mentjük. - Minek? - kérdezi Cápa. - Hogy találkozhassunk a nagyfiúkkal. - Megropogtatom az ujjperceimet. - Ez a tervem. Nem veszünk tudomást a kisebb, kevésbé veszélyes átjárókról. Összecsődítjük a legerősebb Tanítványokat és mágusokat, aztán várunk. Amint nyílik egy állandó jellegű átjáró, amelyen keresztül már démonmesterek is átkelhetnek, hatalmas támadást indítunk. Ha sikerül bezárnunk a járatot, kifújhatjuk magunkat, és várjuk, mikor nyílik ki a következő - akkor aztán megint végigcsináljuk ugyanazt. Ha kudarcot vallunk, nincs B terv. Győzelem vagy halál...

- Az utolsó lehetőségünk... - mormogja Timas. - Tehát itt tartunk? - kérdi halkan Cápa. - Igen. - Rendben! - harsogja az exkatona, és felpattan a székéből. - Utálok lazsálni. Szétkürtölöm a híreket, aztán szunyálok egy jót. Ne felejts el időben szólni, amikor kezdetét veszi a nagy buli - erről semmiképp sem szeretnék lemaradni. Azzal kimasírozik a sátorból, mi pedig bánatosan mosolygunk utána. Feszült várakozással és felkészüléssel telnek majd a hátralévő napok, amíg a világ végét várjuk.

Mózes módjára Négy nap telik el. Egyre nyugtalanabbak vagyunk, már viszket a tenyerünk, annyira szeretnénk harcba menni. Könnyebb lenne beszállni az egyik háborúba a sok közül, amelyek szerte a bolygón zajlanak, mint itt ülni tétlenül és malmozni. De bármennyire is véresek ezek a csaták - hallunk róluk, és látjuk a felvételeket a hírműsorokban -, az apokaliptikus jelző egyáltalán nem illik rájuk. Hat átjáró nyílt meg, de mindegyik korlátozott energiájú, és noha emberek milliói estek áldozatul a démoni betolakodóknak, a világ még kitart. Az idő nagy részét a vérfarkasaimmal töltöm. Jobban kedvelem a társaságukat, mint az emberekét. Ha a falkámmal vagyok, nem kell gondolkoznom; csak rájuk morranok, és máris engedelmeskednek. Néha elmegyünk portyázni a démonok által megszállt területekre, és ilyenkor találnak maguknak pár zombit, akiken elcsámcsoghatnak. De ezektől a kellemes kitérőktől

eltekintve nem teszünk mást, csak heverészünk: nappal a sátorban, ahová a tűző nap elől húzódunk be, éjszaka meg a csillagos ég alatt. Na és persze vakarózunk és szuszogunk. Nem sokat dumálok a többiekkel. Láttam Timast és Cápát, amint egyik tanácskozásról a másikra siettek, különféle politikusokkal és katonatisztekkel tárgyaltak. Létrehoztak egy szükségállapotbizottságot, és úgy tesznek, mintha lenne tervünk, megpróbálják elejét venni a pániknak. Kernel és Kirilli összetrombitált egy mágusokból és Tanítványokból álló sereget. Vagy kétszázan lehetnek: csak a megfelelő alkalomra várnak, akcióra készen. Sokan nem reagáltak a két elszánt fickó felhívására, inkább harcolnak tovább a már átkelt démonokkal, és azokat a területeket védik, ahol a szeretteik és barátaik élnek. Kernel és a volt bűvész nem hagyja lustálkodni a jelentkezőket: minden lehetséges módon tesztelik a képességeiket, alaposan felturbózzák őket a végső és egyben legnagyobb ütközetre. Nem hiszem, hogy túl sok jelentősége lenne ennek az egésznek, de ha el tudják foglalni magukat vele, ám legyen... Végül, amikor már szinte begolyózom a semmittevéstől, Kernel bedugja a fejét a sátramba, és közli: - Itt az idő! Azonnal hegyezni kezdem a fülemet. - Újabb átjáró nyílik? - Igen. Nem messze onnan, ahol egykor laktál. A tengerparton. - Elég nagy? - Hatalmas - bólint komolyan Kernel. - Még nem nyílt meg, de a fények, amelyeket látok, még ilyen nagy távolságról is valósággal megbolondultak.

- Közöld a hírt a többiekkel is - mormogom, és a nyakamon égnek mered az izgalomtól minden szőrszál. - Ja, majd elfelejtettem... - Kernel megtorpan, és hátrapillant. - Örülök, hogy megismertelek. A barátom keserűen elmosolyodik. - Dehogy örülsz - mondja, azzal elindul összehívni a hadsereget, én pedig a vérfarkasokat készítem fel a csatára, amely talán az utolsó lesz. * Kernel készít egy narancsszínű fénnyel izzó ablakot, és átkelünk rajta. Egy fűvel borított szirtre érkezünk. Az átjáró egy alattunk lévő barlangban van kialakulófélben, de szerettük volna ezen az oldalon tartani a gyülekezőt, mielőtt szembenézünk ellenségeinkkel. Miközben a mágusok, Tanítványok és vérfarkasok is rendezetten átkelnek, lemegyek a meredély széléhez. Katonákat nem hoztunk magunkkal - ők úgysem érnének semmit a Démonvilág erői ellenében. Az elemek által ostromolt partsáv terül el előttünk, a hullámok a messze alattunk heverő sziklákat csapkodják - innen lezuhanni bizony nem volna kellemes. Heves eső zuhog a nyakunkba, a végtelennek tetsző óceán felől pedig szilaj szelek törnek felénk. A föld, ameddig a szem ellát, kopár. Kétlem, hogy valaha is élt valaki ezen a gyönyörű, ám kihalt helyen. Érzem, amint varázsenergia tölti be a levegőt. Majdnem olyan itt lenni, mint a démonok univerzumában. Az ujjbegyeimből állatias gőzalakzatok törnek elő, és figyelem, ahogy szertefoszlanak az esőben. A lábunk alatt meg-megremeg a föld, és puffanások hallatszanak, mintha goblinok és trollok vernék a föld gyomrában harci dobjaikat a nagy csatára készülődve.

Cápa és Timas eddig halkan beszélgetett. Most eltávolodnak a szirttől, és Timas elfoglalja a helyét egy érdes felületű szikla takarásában. Egy rakás laptopot hozott magával, és gyorsan beindítja őket. Cápa néhány napernyőt szúr a talajba, és kinyitja őket technikai zsenink feje felett, hogy így is védve legyen a buksija. Kíváncsivá tesz a szokatlan eljárás, ezért odabaktatok hozzájuk, hogy megnézzem, miben mesterkednek. - Nem most kellene videojátékokkal játszani. - Dehogy játszom! - vet rám sötét, sértett pillantást Timas. - Volt egy érdekes vitánk - dörmögi Cápa. - Miféle vita? - érdeklődöm. - A bolygónk jövőjéről beszélgettünk és arról, mi lesz vele, ha ma veszítünk. - És mire jutottatok? - Aggodalmasan szemlélem a laptopokat. - Az én véleményem szerint - kezd bele a mondókájába Cápa - ha otthagyjuk a fogunkat, a Föld lakóinak is jobb lesz meghalniuk, mielőtt a Démonvilág kegyeden csatlósainak markába kerülnének. Megszereztük az engedélyt a legtöbb illetékes hivataltól, de az sem számítana, ha nem adták volna a beleegyezésüket. Timas könnyedén feltörné a biztonsági kódjaikat... - Talán - szól közbe a számítógépzseni. - Nem száz százalék, de lehetséges. Remek erőpróba lenne, de olyan fajta, amelyre inkább nem vágyom. - Mi a frászról dumáltok? - csattanok fel. Cápa egy apró kamerára bök, amely az uniformisa vállrészénél rejtőzik. - Sokan közülünk ugyanilyen kamerát viselnek. Timas mindent látni fog. Ha a démonok kerekednének felül, parancsa van rá, hogy megnyomja a gombot. - Miféle gombot?

- A nukleáris fegyver gombját - feleli alig hallhatóan Timas. Tátott szájjal bámulok rá, aztán a vigyorgó Cápára. - Ugye most csak szórakoztok velem? - Ne gyerekeskedj - morgolódik az exkatona. - Te magad mondtad: ez az utolsó lehetőségünk. Ha kudarcot vallunk, a Földnek annyi. Inkább pusztuljon el velünk együtt, mint hogy a démonok kezére jusson. Ez sokkal gyorsabb, tisztább és emberségesebb megoldás. Na és így jó pár démont is magunkkal rántunk a halálba. - De... - forog velem a világ. Ezt látta volna előre Juni Swan? Talán Timas nem lesz képes megnyomni a gombot, és a feladat rám hárul majd, így leszek én a Föld végzete. - Van más ötleted? - kérdezi Cápa. - Engedjük szabadon futkározni a démonokat, hogy kedvükre gyilkolhassák és kínozhassák az embereket, a maradékot meg rabszolgasorba taszítsák? Láttuk Vész herceg kastélyában, mi a foglyok sorsa. Azt akarod, hogy a barátnődnek, Bo Kooniartnak még többet kelljen szenvednie? - Nincs jogunk ilyen döntést hozni - suttogom. - Dehogynincs - válaszolja Cápa. - Mindenesetre a dolgot a nukleáris ügyekért felelős személyek elé terjesztettük. Akadt egy csomó ellenzője, de néhányan zöld utat adtak, így már nyugodtan elvégezhetjük a munkánkat, ha szükség lesz rá. Timas összeköttetésben áll több földi bázissal. Ha a szörnysereg legyűr minket, a fejünkre rogyasztja a bolygót. Egy marék hamu sem marad belőle. Alaposan befűtünk a Démonvilágnak... Cápára bámulok, majd Timasra, aztán lassan bólintok. - De csak akkor robbantsd fel a világot, ha tényleg minden elveszett - mondom Timasnak.

- Semmiképp ne nyomd meg a gombot, ha csak azt hiszed, hogy vesztésre állunk. Amíg mind egy szálig el nem estünk, nem használhatod a nukleáris fegyvert. Megértetted? - Igenis - feleli Timas, majd felém nyújtja a kezét. Amikor megrázom, így szól: - Szívasd meg őket alaposan, Grubbs! - Úgy lesz - ígérem. Hátat fordítok a nukleáris pusztulás hírnökének, és magamban azért imádkozom, hogy ne kelljen megsemmisítenie a Földet. Kernel már vár rám. - Az átjáró nyitva - közli szárazon. - Hogy jutunk le? - érdeklődöm. - A víz alatt van egy hasadék. Beugrunk, és úszunk. - Ne légy nevetséges - gúnyolódom. - Az igazi hős nem beúszik, hanem bátran bemasírozik az oroszlán barlangjába. - Van jobb ötleted? - kérdezi hidegen. Odaballagok a meredély széléhez. Innen egyenesen be lehet ugrani oda, ahol a hullámok a szikláknak csapódnak. Kernelnek igaza van: a legegyszerűbb az volna, ha varázslattal védőburkot vonnánk magunk köré, aztán leugranánk. Normális esetben ez lenne a kézenfekvő megoldás. Ám mivel igen sok varázsenergia van a levegőben, ugyanolyan kreatívak lehetünk, mint a démonok univerzumában. Eszembe jut valami, mire széles vigyor terül szét az arcomon. Felemelem a karomat, és az alattunk hullámzó víz felé lendítem. Az óceán habzani, bugyogni kezd. A kíváncsi Tanítványok és mágusok körém gyűlnek. A víztükör kettéválik, egy átjáró nyílik benne: egy száraz útszakasz a meredély lábánál, amelyet két oldalról víztömeg határol.

- Éljen soká a modern idők Mózese! - kurjantja irigykedve Kirilli. - Ha nekem is lett volna ilyen műsorszámom, még David Copperfieldet is lekörözöm. - És még nem is láttatok mindent... - dörmögöm, majd a másik kezemmel a szirtre mutatok. Úgy ötvenméternyire tőlünk egy jókora darab szikla mély, dübörgő hanggal kiválik a helyéről, és tíz méter hosszú, öt méter széles, fél méter magas lépcsőfokká formálódik. Egy ujjmozdulatomra újabb szikla csúszik be pont alá, majd az alá is egy újabb és így tovább... Nemsokára készen áll a lépcsőnk, amely egyenesen az óceán aljáig vezet, ahol szétválasztottam a vizet. - Szilárdan áll ez a tákolmány? - kérdezi Kirilli, és bizalmatlanul méregeti a művemet. - Ezt csak egy módon tudhatjuk meg - vigyorgok, aztán elrugaszkodom a szirtről, és egy jó néhány méterrel lejjebb lévő lépcsőfokon landolok. Még csak meg sem remeg. - Gyertek! - hívom a többieket. - Az utolsó fizeti a cechet... Mindenki nevet, aztán jönnek utánam le a lépcsőn, a barlanghoz, ahol a szörnyek várakoznak.

A hiányzó láncszem Egyre óvatosabban haladunk lefelé, az idegszálaink megfeszülnek. Néhány mágus egyszerűen berezel, és visszavonul. Nem állok meg leteremteni őket. Ahová tartunk, ott gyengéknek nincs helyük. Megleszünk a gyávák nélkül. Elnézőbb is lehetnél velük... - duruzsolja a Kah-Gash hangja. - Nemrég még te magad is elfutottál volna. - Nem akarod kihagyni a nagy bulit, mi? - morgom cinikusan. - Biztosan kedvedre való lesz.

Miből gondolod? Őszintén meglepődik. - Ezt akarod, nem? Okot arra, hogy elszabadulhass, és elpusztíthasd az emberek világát. Ha tényleg erre vágynék - mondja a Kah-Gash lehengerlően -, már rég úgy intéztem volna, hogy megtörténjen, és nem várnék ürügyre. - Tehát a démonok univerzumát sem akarod elpusztítani? - vonom fel a szemöldökömet. Még mindig nem értesz - sóhajtja a Kah-Gash. - Semmit sem akarok. Amikor csak egyetlen univerzum létezett, ösztönösen azon munkálkodtam, hogy ez így is maradjon. Amióta darabokra szakadt, egyszerűen csak élvezem az életet. Egyáltalán nem érdekel, mi lesz a háborútok kimenetele, ki győz, és ki veszít. Csupán egy kíváncsi megfigyelő vagyok. - De Kernel azt mondta, te vezettél el minket idáig. Az Öreg Lények szerint te tartottad életben Bec lelkét, miután a teste meghalt. Te választottál ki három embert, akikbe bele is költöztél. Ez mind a te műved. Én vagyok a ludas - kacag a Kah-Gash. - De engem csak az izgatott, hogy lássam, mi történik. Egyik fél győzelmét vagy vereségét sem kívánom. - Válaszolj egyenesen: segíteni fogsz, vagy hátráltatsz minket? - szegezem neki a kérdést. Egyik sem áll szándékomban. - Akkor viszont fogd be a pofádat! - ripakodom rá. Ahogy akarod - susogja a Kah-Gash, és elhallgat. - Lassabban, nagyfiú! - mondja Cápa, és a vállamra teszi a kezét. Hátranézek. Egy mögöttünk lévő részre mutat: ott az átjáró bejárata. - Ez az út vezet a barlangba. Eltévesztetted az irányt. Valószínűleg elkalandoztak a gondolataid. - Így is mondhatjuk - felelem bűnbánóan.

Kernel és Kirilli a sziklafalban tátongó rés előtti lépcsőfokon vár ránk. A Tanítványok fölöttük sorakoznak, mellettük a vérfarkasaim. A mágusok a feljebb lévő lépcsőfokon állnak. A legtöbbjük remeg, néhányan csaknem rosszul vannak a félelemtől, de azért hősiesen tartják magukat. Ma már nem lesz több dezertáló. Akik itt maradtak, azok a rettenetes, apokaliptikus befejezésig vállvetve harcolnak velünk. - Szólnál esetleg néhány szót a seregedhez? - kérdezi Kernel. Egykedvűen megvonom a vállam, aztán a csapat felé fordulok, és ezt harsogom: - Öljünk meg pár démont! Megkönnyebbült üdvrivalgás a válasz - nem hinném, hogy bárki is hosszú szónoklatra vágyott volna -, majd a Tanítványok, a mágusok és a vérfarkasok mind utánam erednek az átjáróba. Búcsút intünk a napfénynek, az emberi világnak, és behatolunk a démonok bűzös barlangjába. * Az átjáró keskeny, viszont úgy két méter magas. A talaj nyirkos, és egy csomó hal meg más tengeri állat hullája hever rajta - bár néhányan még félholtan fickándoznak, csúszkálnak. Nagyon meleg van, a forróság az előttünk lévő barlangból áramlik ide. Száraz, természetellenes hőség ez, amilyet már korábban is rengetegszer éreztem, mégpedig mindig a démonok jelenlétében. Kernel halad mellettem. Létrehozott egy fénygömböt, amely hűséges nyomkövető kutya módjára vezet minket. A kopasz kamasz kék szemében kihunyt az őrület szikrája. Most egyszerűen csak idegesnek látszik. - Maradj végig mellettem - mondom neki. - Ha együtt harcolunk, talán van esélyünk. Ne fogd vissza magad. Attól nem kell tartanunk, hogy a Kah-Gash elárul minket.

Teljes erőbedobással kell megküzdenünk ezzel a hordával. - És mi lesz Beckel? - kérdezi Kernel. - Megöljük, vagy megpróbáljuk egyesíteni az erőnket az övével? - Megöljük. - Nincs rá mód, hogy vérontás nélkül győzzük le, aztán az erejét a saját céljainkra használjuk fel? - Megkísérelhetjük, de nem fűzök hozzá sok reményt - mosolygok keserűen. - Bárcsak itt lenne Beranabus - sóhajtja Kernel. - Nem tehetne semmit, ha itt volna. Most már minden rajtad és rajtam múlik. A többiek csak azért vannak itt, hogy úgy érezzük, nem vagyunk egyedül. Pedig pontosan ez a helyzet! Minden azon áll vagy bukik, mekkora pusztítást vagyunk képesek véghezvinni a Kah-Gash erejének kétharmadával. - Szerinted ennyi elég lesz? - kérdezi a barátom. - Mindjárt kiderül - mormogom, és megszaporázott léptekkel a Démonvilág barlangjában termek. Hatalmas, jóval nagyobb, mint gondoltam. Több tucat méretes kőoszlop veszi körbe. Az egyik, a többinél is nagyobb kő szolgál a Démonvilágba vezető átjáró bejárataként. Egy ember - nem tudom megmondani, férfi, avagy nő-e - vált eggyé vele, a testrészei összekeveredtek a sziklával. Az átjáró messzire nyúlik: kő, hús és belek undorító keveréke, az oldalán pedig vénák futnak, akár vasúti sínek egy térképen. Odabent tagbaszakadt démonok kószálnak, átkelésre készen. Indákat és agyarakat látok. A lények átkúsznak az átjárón, amely egyre csak szélesedik. Még nincs olyan állapotban, hogy átlépjenek belőle a világunkba, de rövid időn belül ez is lehetővé válik, és a bestiák úgy bukkannak majd elő belőle, mint szörnyeteg csecsemők egy rettenetes anyaméhből.

Vész herceg azonban már ideát vár ránk. Mivel egykor ő volt a Becnél lévő Kah-Gash darab gazdája, szabadon képes mozogni az univerzumok között. Fel és alá lebeg a levegőben a szikla közelében. Kiterjesztett karjával barátságosan integet nekünk, a szíve helyén tátongó lyukban kígyók sziszegnek. Sötétvörös szeme tágra nyílik, szája pedig sajnálkozva biggyed le. Mellette, árnyékok takarásában áll Bec. Nyakában pókháló sál, amely a térdén is túlér. A kis termetű leányzó még Vész hercegnél is veszélyesebbnek tűnik a körülötte keringő árnyak és a szemében csillogó embertelen örvények miatt. - Tehát idáig jutottunk... - mormogja Vész herceg, miközben a maradék egységeink is bejönnek a barlangba, majd szétszóródnak. - Ez az utolsó lehetőséged, Bec - hördülök fel, és oda sem bagózom a démonmesterre. - Gyere vissza hozzánk, és mindent megbocsátunk neked. Ha viszont ellenünk szállsz harcba, te is meghalsz a csürhével együtt. - Egyáltalán nem ismered a Halált - feleli halkan Bec. - Nem tudok meghalni. Még ha el is pusztítanátok a testemet, a lelkem tovább élne. A Halál magával ragad ma téged és mindenkit, aki veled tart. Én járok el a nevében, rajtam keresztül sújt le rátok. - Még nem késő meggondolnod magad - mondja Kernel elfúló hangon. - De, sajnos már késő - válaszolja Bec halovány mosollyal. - Akkor zárjuk le ezt az ügyet egyszer s mindenkorra - kiáltom a vérfarkasaimnak, akik nyomban Becre vetik magukat. Én Vész hercegre összpontosítok. Miközben őrült üvöltéssel felé ügetek, a mágusok és a Tanítványok mögém gyűlnek, és pár másodperc alatt eldöntik, a démont vagy a lányt fogják-e megtámadni...

Amikor Vész herceghez érek, felrugaszkodom a levegőbe, és megragadom nyakának hideg, ragacsos bőrét. Belemélyesztem az ujjaimat, az arcába vicsorgok: sohasem voltam hozzá ennyire közel, mint most. Egyre röhög, mialatt a hüvelykujjam a hangszálai után kutat, de csak tésztaszerű húsba ütközik. A karjai körém fonódnak, a mellkasában rejtőző kígyók pedig a szívem felé kapnak: úgy suhanunk keresztül a barlangon, mintha táncot lejtenénk. - Fogalmad sincs, mennyire vágytam erre a pillanatra - dorombolja Vész herceg. A szája alig néhány centiméternyire van a bal fülemtől. - Még egyetlen embert sem gyűlöltem úgy, mint téged. A halálod nagyobb örömöt fog okozni, mint egy... Energiagömböt vágok a démon állába, ami végigszáguld a fején, fel az agyába. Lángcsóvák jelennek meg a szemében, a húsa gusztustalan lila színűvé válik. Zihálva félig elereszt, és hevesen rázza a fejét. Kiszabadítom az egyik kezemet, a szemét veszem célba, de elkapja a csuklómat, és gúnyosan kacarászva visszahajlítja. A szeme és a húsa visszanyeri normál színét. Csak mosolyog rajta, hogy képtelen vagyok újabb energiarohamot intézni ellene. - Rossz fiú vagy, Grubitsch - korhol. - Nem szabadna csalnod, a fair play a legfontosabb. De az neked mindig problémát okozott, nem igaz? Sakkozáskor, Vérfüreden, a barlangban, ahol a testvéred meghalt... Sohasem volt benned elég bátorság tisztességes harcot vívni velem. Válaszul dobhártyarepesztő üvöltést hallatok, szinte teljesen vérfarkassá változom, és minden erőmmel próbálok kivergődni a szorításából. Egyszer csak elereszt, a földre zuhanok. Amikor talpra szökkenek, meglátom Becet, aki őszinte élvezettel veri vissza a farkasfalkám tagjait: elvágja a torkukat, felgyújtja, vagy úgy csapja le őket, akár a legyeket. Minden irányba árnyszerű kacsok, indák kígyóznak elő belőle, és megtámadják a vérfarkasok mögött álló embereket. Az árnyaknak

csak gyengéden végig kell suhintaniuk a legtöbb mágus arcán vagy mellkasán. Egyetlen apró érintéstől eldőlnek, akár egy darab fa: a szemükben kihuny a fény, a bőrük elszürkül, és már azelőtt halottak, hogy a földre hanyatlanának. Bec minden egyes gyilkosság után egyre erősebbé válik, mert a Halál egyre több lelket szív magába. - Kernel! - harsogom, és a felfordulás közepén próbálom megtalálni. - Itt vagyok! - szól vissza, és előrelép. Miközben felé szaladok, Vész herceg a barlang tetejére mutat, mire függőcseppkövek zúdulnak alá, és számos mágus koponyáját szúrják keresztül. Megtehetném, hogy védőburkot vonok magam köré, de inkább megvetésről árulkodó arckifejezéssel félresöpröm a rám hulló éles köveket. Pár pillanat múlva már Kernel mellett állok. Összenézünk, és bólintással jelzünk egymásnak. Egyik izmos karommal magamhoz szorítom a barátomat, a másikat pedig Vész hercegre szegezem. Amint a varázslat átrobban Kernelből belém, az enyémmel együtt szabadjára engedem az ujjamon keresztül. Sugárban kilövellő fekete varázsenergia vág Vész hercegbe egy vulkánkitörés erejével, és háttal nekicsapja a barlang falának. A démonmester visít, ahogy a Kah-Gash hatalmával péppé zúzzuk. Energiát merítünk mindenhonnan, még a Démonvilágba vezető átjáróból is. Hosszú idő után először tűnt fel reménysugár. Vész herceg a kezünk közt vergődik. Ha ilyet vagyunk képesek művelni egy ennyire erős démonnal, másokkal is megtehetjük. Talán nem veszett el minden. Lehet, hogy megtettük az első lépést egy új, démonmentes univerzum felé? - Az átjáró! - nyögi Kernel vacogó fogakkal. Akárcsak nekem, neki is óriási erőfeszítésébe kerül, hogy tartsa magát. A Kah-Gash ki akar törni a testünkből, hogy puszta energiává váljon. - El kell torlaszolnunk. Felejtsd el Vész herceget!

- Soha! - bömbölöm, aztán az ajkam vad mosolyra húzódik. - De tény, hogy várhat egy kicsit. - Ökölbe szorítom a kezemet, és visszapumpálom magamba az előbukkanni készülő energiát. A démonmester a földre huppan: szánalmas kis rakás lett belőle. Már soha többé nem tud méltóságteljes és félelmet keltő lebegésével lenyűgözni bennünket. A démonok univerzumába vezető átjáró felé fordulok. A benne gyülekező szörnyek már majdnem átnyomakodtak a mi oldalunkra; vonásaikat gyűlölet és harag torzítja el. Látták, mit tettünk Vész herceggel, érzik az erőnket, és tisztában vannak vele, hogy keresztülhúzzuk a számításaikat. Felkacagok, és a sziklára mutatok. Energiát merítek az átjáróból, majd visszairányítom, mert összezárom a falakat: azt akarom, hogy a szikla darabjaira hulljon, az átjáró pedig semmisüljön meg. Az átjáró húsos falai megremegnek, az erek vadul lüktetni kezdenek, néhány fel is robban. A démonok hatalmas zajt csapnak, miközben véreső hullik a nyakukba. Ilyen közel kerülni a győzelemhez, amely végül mégsem jön össze... Valóban gyötrelmes lehet. Háborodott haragjuk örömmel tölt el. Közelebb megyek egy lépéssel, és még több energiát szívok magamba az átjáró túloldaláról. Bármilyen édes is ez a pillanat, nem tarthat soká. Ideje befejezni ezt a csatát, és indulni a következőbe. Már nem kell többé tartanunk ezektől a szörnyektől. Addig legalábbis biztosan nem, amíg én és Kernel... Az erő olyan gyorsan tűnik el az ujjaimból, amilyen sebesen beléjük hatolt. Zavaromban felkiáltok, és idegesen kapkodom a fejem. Bec mögém került, és önelégülten vigyorog. A jobb keze Kernel vállán pihen: erőt habzsol magába a barátomból, na és persze Kernelen keresztül belőlem is.

- Hagyd abba! - harsogom, és az öklöm feléje lendül. Egyetlen pillantással megállítja méretes mancsomat, a mosoly még jobban szétterül sápadt arcán, amelyet árnyak hullámai terítenek be. - Ugyanazon fegyver részei vagyunk, Grubbs - mondja. - Az én engedélyem nélkül nem engedheted szabadjára a Kah-Gasht. - Én vagyok a ravasza - kiáltom. - Azt csinálok, amit akarok. Próbálok én is meríteni az erejéből, ahogy ő tette a miénkkel, de nem sikerül. Az áramlás egyirányú. A levegőből sokkal több energiához juthatok - és jutok is -, de amint belém nyomul, a harmada rögtön Becbe szivárog át. És miközben az árnyakba burkolózó, energiavámpírlánnyal hadakozom, másra már nem tudok figyelni. - Öld meg! - rikoltja Kernel, és belerúg Becbe. Eltaszítja magától a lány kezét, de az energiaáramlás folytatódik. Bec felé fordulok, és felkészülök a harapásra. Árnyak libbennek el mellőle, és a szememet veszik célba, ideiglenesen meg is vakítanak. Több árny kígyó módjára a torkomba kúszik, elakad a lélegzetem. Elsodródom a papnő közeléből, kiköpöm az árnyakat, és az arcomról is elhessegetem őket. Kernelt magammal rántom, bukdácsol mögöttem. Bec az átjáró szájához lép, és széttárja a karját. - Ide hozzám! - kiáltja. Azt hiszem, Vész herceget szólítja, ezért a szemem a démonmesterre szegezem. Valahogy sikerült térdre tornásznia magát, de nincs még olyan állapotban, hogy megint harcba szálljon ellenünk. Ekkor jövök rá, hogy nem Vész herceget hívja, hanem a többi démont, akik a hártyavékony varázsburok mögött várakoznak a túloldalon. Mielőtt bármit is tehetnék, még forróbb levegő hatol a barlangba. Legnagyobb bánatomra az átjáró megnyílik, és Vész hercegnél jóval erősebb démonok csapata özönlik át a világunkba.

A kacsintás A démonmesterek nem nagyobb termetűek, mint azok a kevésbé jelentős szörnyek, amelyekkel korábban végeztem, és külsőre sem rémisztőbbek náluk. Az erejüktől azonban valósággal lüktetni kezd a barlang levegője. Sokkal többre képesek, mint Vész herceg. Mialatt rosszindulatú vigyorral a képükön felénk közelednek, ráébredek, hogy ez a kőszívű, sakkbolond fenevad csupán egy alacsony rangú mester. Azt gondoltam, ő a démonok királya, a legfőbb ellenfél. Ehhez a bandához képest azonban kispályás. Még többen özönlenek elő az átjáróból, hogy részt vegyenek a vérfürdőben, a már átértek pedig nekiesnek a Tanítványoknak, a mágusoknak és a vérfarkasoknak. Nyugodt arroganciával mészárolják halomra őket, úgy hajítják arrébb a csapatom tagjait, mintha csak papírgombócot dobnának a szemétkosárba, és őszintén élvezik a szerencsétlenek haláltusáját. Ezek a mesterek egy csettintéssel lemészárolhatnak mindenkit, de szeretnének előtte eljátszadozni velünk. Kernelre vetem magam, és egyesítjük az erőinket. Reszket a megrázkódtatástól, szeme tükrében látom az én arcomat eltorzító félelmet is. Nem veszek tudomást a rettegésről, hanem összpontosítok. Megint erőt merítek a levegőből, és egy energiagömböt vágok az egyik mesterhez: zöld, púpos, büdös lény, olyan, akár egy félresikerült óriáspióca. Nagyobb erővel támadok rá, mint Vész hercegre, de még csak meg sem tántorodik. Apró, rózsaszín szemével rám mered, és gúnyosan mosolyog rám. - A pokolba... - nyögi Kernel. - Több erő kell - vicsorgom. - Mi vagyunk a Kah-Gash. Elbánunk velük. Egyszerűen csak több... - Nem! - Kernel körbepillant. - Szükségünk van Bec-re is.

A lány épp Vész hercegnek segít összeszedni magát. A démonmester ismét lebeg. Dühösnek tűnik, de közben szégyelli magát, és irigykedve szemléli a társait. Mindig úgy tekintett a Földre, mint a saját kis játszóterére: ő volt a legerősebb démon, aki át tudott kelni, igazi veszélyt jelentett, mindenki félt tőle. Most viszont ezek a sokkal erősebb teremtmények háttérbe szorítják. Tisztában volt vele, hogy így lesz - hiszen ezen munkálkodott -, de a pozíciójának elvesztése ettől még megviseli. Kirilli őrjöngve támad az egyik mesterre. Kártyákat lő felé, amelyek átszakítják a démon bőrét, majd felrobbannak. A Tanítvány gyűlölettel teli, félelmetes kiáltásokat hallat, amelyekből nem kevés izgalom érződik. Azt hiszi, ki tudja csinálni ezt a lényt. - Kovacs, te idióta! - üvöltöm. - Húzz el innen! Nem vagy képes... - Megtaláltam a gyenge pontját! - rikoltja vissza, és egy halom kártyát zúdít a démonra. Az arca teljesen kipirult a hőségtől és az adrenalintól. - Már nincs sok hátra ennek a kis féregnek. Jobban kellett volna vigyáznia, kivel... A repülő kártyák megállnak a levegőben, megremegnek, aztán összeállnak egy pengévé. Mielőtt Kirilli érzékelné a veszélyt, a penge már le is sújt rá, elválasztja a fejét a testétől. A kobakja magasra száll, az arcvonásai megdöbbenésről árulkodnak. Még nem hunyt ki a tudata, tehát látja, amint a penge ollózni kezd: először félbe, majd négy, végül pedig nyolc részre szeli a fejét. Kirilli karja egy-két másodpercig még rángatózik. Aztán a teste összecsuklik, miközben a fejének és agyának darabkái záporoznak rá. - Hát ennyi volt... - horkantom elkeseredetten, és a szemem a legnagyobb meglepetésemre megtelik könnyel. - Így kell távozni! - kiáltja Cápa, és átugrik a rakáson, amely nemrég még Kirilli Kovacs volt.

Épp mellettünk ér földet, letörli az arcáról a vért, és hátborzongató vigyorra húzódik a szája. - Mi a tervetek, fiúk? Hogyan készítjük ki ezt a halom pokolfajzat démontrágyát? - Sehogy - feleli Kernel keserűen. Az arca a mieink minden egyes halálsikolyától megrándul. - Túl erősek - suttogom, és rettegve bámulom a mészárlást. Cápa összevonja a szemöldökét, aztán pofon vág minket jobb kezének maradék három ujjával. - Elég a nyavalygásból! Ha legyőznek minket, rendben van, de nem adjuk fel! Találjátok ki, hogyan nyerhetünk, vagy haljunk meg harc közben. Viszont semmiképp se álljunk itt, mint a hülyék, arra várva, hogy kicsináljanak. Cápa kihívó kiáltással szökell előre, és egy rüh borította démon fején landol, amelynek többtucatnyi rákollója van. Az exkatona letép párat közülük, és megpróbálja megvakítani a szörnyet. Néhány szemét sikerül kiszúrnia, de rengeteg marad. A démon felhorkan, megforgatja a fejét, és egy csomó nyálkát fúj Cápára. Bátor barátunk undorodva megkísérli letörölni magáról a szennyet, de hamarosan velőtrázó üvöltést hallat, mert a nyálka beleég a húsába, majd a csontjaiba. Meg akarom menteni az exkatonát, kiterjeszteném rá is a varázserőmet, hogy megszüntesse a nyálka hatását. A démon azonban ezt megakadályozza, és szadistán viháncol, miközben Cápa száz darabra robban, amelyek mindegyike másodpercek alatt bomlik ragacsos trutymóvá. Csak bámulom a barátom földi maradványait: nem hittem volna, hogy ez ilyen gyorsan megtörténhet: egy szempillantás alatt, könnyedén. Azt gondoltam, ha kudarcot vallunk, mind dicsőségesen, kemény és hősies harc után esünk el. Ehelyett hangyákként taposnak el minket. Nevetséges. Mikor változtak meg a szabályok, és nekünk miért nem szólt senki? - Bec... - morogja a fülembe Kernel, és el nem eresztené a karomat.

- Ő kell nekünk. - Minek? - zihálom hamuszínű arccal. A démonok sorban tépik szét a Tanítványokat és a mágusokat. Az utolsó vérfarkas is kínok közepette hal meg. Az egyik démon felkapja a hulláját, és úgy forgatja körbe-körbe, akár egy rongybabát. - Még mindig bezárhatjuk azt az átkozott átjárót - sziszegi Kernel. Értetlenül meredek rá. Elvileg én volnék az, aki a végsőkig kitart. Amikor félember, félfarkas lénnyé váltam, örökre leszámoltam az óvatossággal, és egydimenziós fenevad lett belőlem, aki nem ismeri az „adjuk meg magunkat" kifejezést. Nekem kellene előállnom most mindenféle őrült, öngyilkosnak tűnő tervvel. Ehelyett lemerevedtem. Soha nem voltam még ilyen sebezhető és kétségbeesett. - Ha belökjük Becet az átjáróba, felrobbanthatjuk őt, és a robbanás ereje beomlaszthatja a sziklákat - folytatja Kernel, aki meglepően nyugodtnak látszik a körülményekhez képest. - Talán mi is meghalunk, de legalább nyerünk egy kis időt a világ számára. Esetleg meg tudjuk védeni magunkat a robbanástól, és tovább harcolhatunk. - Megvonja a vállát. - Bármi lesz is, nincs más választásunk. Lassan rábólintok, aztán még egyszer, immár sokkal magabiztosabban. - Rendben - dörmögöm Beranabus hangját utánozva. - És az is lehet, hogy nincs több olyan erős mágneskő, mint ez itt. Ha visszaverjük ezt a hordát, talán soha többé nem lesznek képesek átkelni. Egymásra pillantunk, és a tekintetünk azt mondja: Úúúúgy vaaan!!! - A halálig, Grady mester! - kiált fel Kernel, és elvigyorodik.

- A halálig, Fleck mester! - vigyorgok vissza rá. Aztán egyszerre mondjuk: - De nem a miénkig! Nevetve szaladunk végig a barlangon, kikerüljük az egymással küzdő embereket és démonokat. Kernel megcsúszik a vértől és nyálkától nedves földön, de én a szőrös talpam révén képes vagyok szilárdan megvetni a lábam, és elkapom, nehogy elessen, majd sebesen rohanunk tovább. Bec látja, hogy őt vettük célba, és mosolyogva tárja szét a karját, mintha csak hosszú távollét után szeretne minket magához ölelni. Vész herceg is kihúzza magát mellette, és már kezdene fenyegetőzni: - Meg ne próbáljátok... - A mondatot azonban már nem fejezheti be, mert rájuk ugrunk. A lehető legerőteljesebben rugaszkodom el a talajról, és egyenesen Vész hercegnek csapódom, aki ettől megint a barlang falához hanyatlik. Bec felmordul, és úgy dönt, maga bánik el velem. Engem tart veszedelmesebbnek, óvakodva méreget, és közben megfeledkezik a Kah-Gash harmadik részéről, Kernelről. Kopasz barátom kihasználja Bec figyelmetlenségét. Mögé kerül, és az agyát sokvoltnyi varázsenergiával rázza meg. A lány felsikolt, és próbál szabadulni - karja, lába és feje mind úgy remeg, mintha rohama lenne. Vész herceg őszinte aggodalommal nyúl utána, de én szőrös könyökömmel orrba vágom, aztán Becre vetem magam, és úgy ütlegelem, akár egy dobot. Ha akarnám, letéphetném a fejét, mint egy almát a fáról, de nem áll szándékomban megölni egyelőre... A Bec körül örvénylő árnyak igen lomhán reagálnak, csupán némi gyengus csapkodásra futja tőlük: szó szerint árnyékuk régi önmaguknak. Úgy néz ki, a Halál kellemetlen helyzetbe hozta

magát azzal, hogy Beckel egyesült. Mivel egyek a lánnyal, ha az szenved, akkor ő is. Nem tudja olyan hatékonyan megvédeni magát, mint amikor saját teste volt. Vész herceg vadul sziszeg, majd ránk veti magát. A karjai előrelendülnek, a kígyók pedig szinte kiugranak a mellkasából, és röptükben mérget köpnek ránk. Az egyik bestia a bal szemembe fúrja a fogát. Szegény szemem szétreped, a folyadék lecsorog az arcomon. Akkora üvöltés tör fel belőlem, amilyentől még egy ház is megremegne. Sohasem gondoltam volna, hogy ekkora trauma elveszteni egy szemet. Nem csoda, hogy Kernel annyira gyűlölt azok után, hogy ennek a kínnak a dupláját kellett kiállnia miattam. Kernel beveti a jó öreg hányós trükkjét: Vész hercegre okád egy adag trutymót, ami rögtön maró savvá változik; pont olyanná, amilyen Cápával is végzett. Ám a démonmester már tudja, mire számíthat Kerneltől, ezért nem éri váratlanul a támadás. Megfagyasztja a hányást, mielőtt kárt tehetne benne, így az vékony lapként a földre zuhan, és összetörik. A hányás azonban legalább elvonja a démonmester figyelmét, tehát nyerünk egy kis időt. Miután úrrá leszek a fájdalmamon, és újra tájékozódó képességem birtokába jutok, megragadom Becet, és az átjáró szájához lódítom. Amikor földet ér a varázskőnél, utánavetődöm. Kernel a nyomomban lohol, és energialöketekkel bombázza Vész herceget, hogy lelassítsa. Az átjáró falai megint vibrálnak, még mindig szélesedik. Pár percen belül újabb démonok kelhetnek át. Hallom izgatott sikolyaikat visszhangozni az univerzum másik végéből. Eszembe jut a hadsereg, amellyel akkor kellett szembenéznünk, amikor Beranabus lelkét kerestük. Többezernyi démon képe jelenik meg lelki szemeim előtt, amint beözönlenek ebbe a barlangba, végeznek velünk, a sziklán kuporgó Timast pedig rákényszerítik, hogy megnyomja a gombot. Teljesen mindegy, hogy nukleáris robbanás vagy az átkelő démonok pusztítják-e el a Földet.

A végeredmény a lényeg: a bolygónknak annyi. Hacsak... Felnyalábolom Becet, és besétálok vele az átjáró lüktető szájába. A lány vergődik a karjaim között, aztán felrikolt és tűzvarázslattal vág belém. A lángok felhasítják a karomat, végignyalják az arcomat, tövig égetik a szőrszálaimat, és mélyen beeszik magukat a bőröm alá. Nem veszek tudomást a kínjaimról, hanem Becre összpontosítok. Érzem, amikor Kernel mellém ér, és a varázsereje egyesül az enyémmel, majd a közös energiánk átáramlik a kapálózó lányba. Szeretném, ha hús, csont, vér és varázsenergia gejzírjeként robbanna fel a teste. Egy pillanatig, látva, miként repedezik fel a teste, azt hiszem, teljesülhet a vágyam. Ekkor azonban elmosolyodik, és abbahagyja a küzdelmet. A varázsenergiánk belé hatol, de ahelyett hogy átrobbanna rajta, csak kering a lányban, majd visszatér belénk: erősebb, mint valaha, de nem okozott bajt. Újból megpróbálom, ám hiába pumpálok belé még több energiát, mint első alkalommal, meg sem kottyan Becnek. Visszatér belém, méghozzá felturbózva. Vész herceg közben beért minket, és néhány kezével átkarolja a vállamat. Értetlenül bámulok rá, mivel nem csap le rám, hanem csak gonoszul mosolyog a képembe. - Mi folyik itt? - kiáltja Kernel, mert egyre több és több energia keletkezik bennünk és közöttünk. - Itt az ideje elszabadítani a Kah-Gash erejét - gurgulázza Bec. Annyi pofont kapott, hogy a fogai vérben áznak. - Felhasznál minket! - üvölti Kernel, és megkísérel lelépni, de az egyre gyarapodó varázsenergia nem engedi el. - Öld meg, Grubbs, öld meg! Megtenném, de képtelen vagyok összpontosítani. Legalábbis Becre nem tudok. Érzem, hogy az erő szétterül, a Kah-Gash pedig átveszi az irányítást, mint amikor

Carcery Vale-ben visszaküldött minket az időben, és megadta a lehetőséget, hogy legyőzzük a Démonvilágot. Most azonban egészen más a helyzet. Bec az ellenségnek dolgozik. Fogalmam sincs, mi következik. Véget kell vetnem ennek. A Kah-Gash a legfőbb fegyver. A világunk elbukik, ez most már biztos, de ha Bec megkaparintja a Kah-Gasht, az univerzum többi bolygóját is elintézheti vele. Ha képesek vagyunk arra, hogy legalább ezt megakadályozzuk, be kell érnünk ennyivel. Elkezdem tehát lassan megállítani az erő áramlását, így keresztülhúzhatom Bec számításait. Ám mielőtt - képletesen szólva - meghúzhatnám a ravaszt, találkozik a tekintetem Becével, és a lány rám kacsint! Ez a kacsintás teljesen elbizonytalanít. Nem tűnt őrült, győzelmes, utolsó gúnyos gesztusnak. Bec egy töredékmásodpercre megint a régi önmaga volt. Játékosan kacsintott, ahogy akkor szokott az ember, amikor titkol valamit, és egy csintalan trükkön töri a fejét. Olyanfajta kacsintás volt, amelyik azt mondja: „Bízz bennem, és játssz velem. Jó móka lesz!" Kész őrület! Úgy kellett volna véget vetnem mindennek, ahogyan elterveztem. Túl sok forog kockán, nem szabad felelőtlennek lennem. De az ígéret, amely ebben a kacsintásban rejlett... az emberségesség szikráját véltem felfedezni a lány halálos árnyak által elfátyolozott tekintetében. Elkeseredett, rémült és zavarodott vonyítással meghozom életem talán legrosszabb döntését. Ahelyett hogy kiszabadulnék Bec és Vész herceg szorításából, még több energiát veszek magamhoz a levegőből, és megadom a Kah-Gashnak a végső lökést, hogy életre keljen és elszabadítsa az univerzális poklot. Hirtelen óriási erővel egy mindent elemésztő energiagömb tör át a pórusaimon. Kernelből és Becből is hasonlók emelkednek fel.

A Kah-Gash három része sisteregve egyesül, majd lesújt a Démonvilágba vezető átjáróra. Minden fenekestől felfordul...

Nagy durranás Korábban szükségünk volt szavakra, hogy elszabadítsuk a Kah-Gash erejét; varázsigék révén voltunk képesek bánni vele. Ezúttal mind feleslegessé váltak. Magasabb szintre léptünk. Felnőttünk, beértünk, teljesen eggyé forrtunk a fegyverrel. Nincs többé lüktető égbolt, a felhők sem lobbannak lángra, a sziklák sem olvadnak el. Átugorjuk az összes régebbi fokozatot, és rögtön a „színrobbanás" következik. A testem szétszakad, és ösztönösen megérzem, hogy soha többé nem látom már hasznát. Grubbs Grady halott, megsemmisült - csakúgy, mint Kernel Fleck és Bec. Immár a Kah-Gash vagyunk: testetlen erő, amely tisztább a fénynél, és nem korlátozza semmi. Első alkalommal nem mentünk ilyen messzire. Nem értettük, mi történik. Nem akartuk kiengedni a kezünkből az irányítást, úrrá akartunk lenni az őrületen. Most viszont csak sodródunk az árral, magunk mögött hagyjuk emberi mivoltunkat, és olyan sebességgel robogunk előre, amelyet meg sem kísérlek szavakba foglalni. Keresztülrobbanunk az átjárón, a világ összeomlik mögöttünk. A Tanítványok és a mágusok azonnal meghalnak - a szirten rejtőzködő Timas egy pillanattal később, a Föld teljes lakossága pedig egy másodperccel ezután. A bolygó darabjaira hullik, pont úgy, ahogy Juni megjósolta, és természetesen én vagyok az oka. De teszek rá. Teljesen magával ragad az erő tobzódása, szinte megrészegít, és csupán három dolog létezik számomra: Most. Itt. Mi. Milliárdnyi villódzó fényfolt aluniverzumába kerültünk. Egyikből a másikba keringtünk, amikor korábban behatoltunk ebbe a birodalomba, ám most zökkenőmentesen megy az átkelés. A foltok

összeállnak, ablakokat alkotnak. Megtorpanás nélkül suhanunk át rajtuk, felgyorsulunk, az ablakok pedig elhomályosodnak és felszívják a mögöttünk lévő világ maradékát: a többi bolygót... a csillagokat... az univerzumot... minden anyagot... még magát az időt is. Es nem csupán az emberi univerzumot kebelezik be, hanem a Démonvilágét is. Minden felszívódik mögöttünk. - A Középpontba - suttogja egy hang, és beletelik néhány másodpercbe, amíg rájövök, ki szólt: Bec! Úgy tűnik, önálló énünk valamilyen módon még mindig létezik. Nem lettünk egyetlen lénnyé, pedig erre számítottam. - A Középpontba - súgja megint Bec, nagyobb nyomatékkal. - Miért akarsz odamenni? - kérdezi Kernel. - Később megmondom. Csak vezess oda minket. - De ha elmegyünk a Középpontba, és mindent magunkkal rántunk... - Bízz bennem - kéri Bec. - Nincs más lehetőség. Bran terve működni fog. - Grubbs? - A bizonytalan Kernel az én véleményemre kíváncsi. Fogalmam sincs, mi folyik itt, miféle tervről van szó, és azt sem tudom, vajon Bec tényleg megint a mi oldalunkon áll-e, vagy csak újból át akar verni minket. De van más választásunk? - Legyen így - mormogom a kedvenc Star Trek-hősöm, Picard kapitány hangját utánozva. Kernel nagyot sóhajt. Érzékelem az irányváltoztatást. A sebességünk megnő, az ablakok zsongó fehér fényfoltokká sűrűsödnek, és egyre nagyobb a zaj: minden más hangot elnyom, így nem tudunk beszélgetni. Rossz előérzetem támad, de már késő visszakozni, úgyhogy tovább pumpálom az erőt a KahGashba. A fényekből és minden magunk mögött hagyott dologból merítek. Kiszipolyozom az univerzumokat, az összes energiát, varázserőt és az időt is felhasználom, hogy még gyorsabban

suhanhassunk előre. Kernel vezet minket. Bec pedig... Nem tudom, miben mesterkedik a kelta lány lelke, de úgy veszem észre, ő sem tétlenkedik. Az elméjével a mögöttünk halmozódó világméretű törmelékhalomra összpontosít. Valamit ő is magába szív az univerzumok keringő maradékából. Nem energiát, és nem is varázserőt. Vajon mi lehet az? Mielőtt tovább morfondírozhatnék, tűzgömb keletkezik a távolban. Kernel leírása alapján azonnal felismerem: a Középpont az, a mindenség közepe, a hely, ahol sor került a Nagy Bummra. Eredetileg csak egyetlen univerzum volt, amely hatvannégy - felerészt fehér, felerészt fekete zónából állt. A fehér zónákban éltek a démonok, a feketékben az Öreg Lények. Más életforma nem létezett, és az idő sem. A démonok és az Öreg Lények egyik háborúja során a régi világ felrobbant, és ekkor jöttek létre az új univerzumok meg az élet, amit mi ismerünk. Berobbanunk a Középpontba. Kernel azt mondta, ez a legmelegebb hely, ahol életében járt, ám ezúttal mi magunk vagyunk a legforróbb dolog, ami valaha feltűnt a színen. A Középpont fények uralta szívében hatvannégy hatalmas négyzet alakú tábla lebeg. Fénygömbök csoportosulnak körülöttük - az Öreg Lények - és termetes démonok, amelyek még a barlangban látott mestereknél is erősebbek. Ezek a régi Démonvilág képviselői, akik már az új univerzumok születése előtt is éltek. Az Öreg Lényeken és a démonokon eluralkodik a pánik, amikor behatolunk a Középpontba. A hatalmas négyzetek fedezékébe akarnak húzódni, de mi résen vagyunk: beletaszítjuk őket a nyomunkban haladó örvénybe, amely beszippantja és cafatokra szaggatja őket: zavarodott halálsikolyokat hallatva pusztulnak el mind egy szálig.

Arra számítok, hogy lassítunk a tempón, ám továbbra is teljes sebességgel haladunk, majd szétválunk, mielőtt belerobbannánk a Középpont kellős közepébe. Vakító fényvillanással hatvannégy darabra szakadunk, aztán a fekete és a fehér négyzetekre támadunk. Felcsillannak, a felszínükön fényfodrok suhannak végig, majd szikrák lövellnek ki belőlük. Ezután minden a helyére kerül. A hatvannégy négyzet egy másodperc törtrésze alatt összeforr, mi pedig eggyé válunk, de nem csupán egymással, hanem a négyzetekkel is. Robbanások közepette terjeszkedünk, a négyzetek velünk együtt szélesednek. Mi vagyunk a zónák közti határok, de kitöltjük a bennük tátongó végtelen űrt is, mindenhol egyszerre vagyunk jelen. A terjeszkedés több millió éven át zajlik, ám számunkra ez csupán egy pillanat műve. Talán nem hangzik túl értelmesen, de másképp nem tudom elmagyarázni. Az időnek annyi. A törvények, amelyek szerint működött - és amelyek a Nagy Bumm óta létezett összes teremtményre hatással voltak -, nem léteznek többé. Idő hiányában minden azonnal, mégis fokozatosan megy végbe. Miközben próbálom felfogni az új törvényeket, egyszer csak klikk... a terjeszkedés megáll. Vége a folyamatnak. Az általam ismert univerzumok utolsó nyomai is eltűnnek. A világok, a csillagok, az emberek, a különféle lények... egyik sincs többé. Mintha nem is léteztek volna soha. A holtak lelke is eltávozik. Ebben az univerzumban a testük sohasem volt jelen, tehát a lelkük sem fejlődött ki. Szó szerint mintha mi sem történt volna... Mielőtt beleőrülnék a bűntudatba, észreveszem, hogy bizonyos életformák megint megjelennek. Az Öreg Lények és a Démonvilág lakói, akik már akkor is éltek, mielőtt Bec, Kernel és én a KahGashsá váltunk volna, feltámadnak, és az új univerzumban is elfoglalják az őket megillető helyet. A csüggedt Öreg Lények a fekete négyzetekben bukkannak fel, és rögtön siránkozni kezdenek afelett, ami elveszett. A Démonvilágban viszont - az eredeti démonok és az őket szolgálók -

valósággal örömünnepet ülnek: amint materializálódnak a fehér négyzetekben, majd megbolondulnak a boldogságtól. Az idő megsemmisült. Az emberiség nem létezik - nem is létezett soha. Visszaállt a régi rend. A Halál megint tudattalan erőként működhet, úgy, ahogy kell. A démonok örökké élnek, szaporodnak és gyilkolnak szüntelen. Az Öreg Lények értelmetlenül sodródnak rajtuk kívül más életformákat nem tartalmazó zónáikban, vagy a démonok sorban levadásszák őket. Árny és a Démonvilág nyert. Vége.

Ó, igen, mindenre emlékszem... - Nem, te idióta, ez a kezdet! Bec nevet, a fény felbugyog körülöttem. Pislogok, eltakarom a szemem a kezemmel. Aztán megdöbbenek. Várjunk csak! Testetlen erő vagyok. Nincs kezem és szemem. - Most már van - kuncog Bec. Leengedem a kezemet, és hitetlenkedve meredek a kis termetű leányzóra, aki egy általam igen jól ismert díványon üldögél. A régi, Carcery Vale-i otthonomból való. A hatalmas nappaliban találom magam, pont a megszokott helyemen, a túlméretezett tévé előtt. Bec velem szemben csücsül, és önelégülten vigyorog. A zavartnak látszó Kernel is a körünkben ücsörög.

- Mi a fene...? - Nem fejezem be a kérdést, mert valami furcsát veszek észre a kezemen. Megfordítom, hogy kiderítsem, mi vele a gond. Ekkor jövök rá: szőrtelen! A bőröm sima és sápadt. Az ujjaim nagyok, de nem állatiasak, és karmok helyett sima körmöket találok rajtuk. Nem vagyok vérfarkas! - Persze hogy nem vagy az - horkantja Bec. - Hacsak nem akarsz azzá válni. Bármikor megint izmos és szőrös lehetsz, de szerintem inkább maradj így. Farkas és ember keverékeként meglehetősen hülyén festettél. Felkel a díványról, és az ablakhoz megy. Egyszerű ruhát visel: egy köpenyt, vagy valami hasonlót, amit magára terített. Rajtam a kedvenc farmerom és pólóm van. Kernel is hasonló göncöket hord. Követem Becet az ablakhoz. Mialatt végiglépdelek a szobán, arra leszek figyelmes, hogy különféle tárgyak jönnek létre körülöttem - vázák, könyvek, képek. A szoba még mindig kialakulófélben van. Bec kibámul az ablakon a semmibe, és ezalatt kivételesen tényleg a nagy semmit kell érteni. Odakint sötétség honol, a végtelen űr sötétsége. Miközben kifelé nézelődöm, az otthoni kertünk egy része is előttem terem, majd egyre jobban formát ölt, és elég fura látványt nyújt a tök sötét háttér előtt. Bec mosolya tükröződik az ablaküvegen. Felém fordul, és ragyog az arca a boldogságtól. - Mi folyik itt? - dadogom. - Ideiglenes szállást készítek magunknak - feleli. - Úgy gondoltam, ez meg fogja könnyíteni az alkalmazkodást. - És ezekkel mi a helyzet? - bökök a testünkre. - Igaziak?

- Annyira igaziak, amennyire akarjuk, hogy azok legyenek - mondja titokzatosan, és visszatér a díványhoz. - Ezzel meg mire célzol? - csattan fel Kernel. - Álmodunk? Vagy ez a valóság? Hogyan voltál képes...? - Elhallgat, és csak kapkodja a fejét. - Nem látom a fényeket! - suttogja. - Naná, hogy nem - válaszolja Bec. - Most már mi vagyunk a fények. Régen a Kah-Gash részei voltak, de amióta mi lettünk a Kah-Gash, már nem kell látnod őket. Magasabb szintre emelkedtünk. Nem fizikai lények vagyunk, valójában nincs szemünk és fülünk, sőt még agyunk sincs. Ideje nagyobb léptékben gondolkodnod. - Mit szólnál hozzá, ha azzal kezdenénk, hogy szép lassan és érthetően elmagyarázol mindent, mielőtt kijövünk a sodrunkból? - morgom, és elkezdem tornáztatni az ujjaimat. - Nem ijeszthetsz rám, Grubbs - nevet Bec. - A testem nem számít. Összezúzhatod, de nem érnél el vele semmit. - Csettint egyet, mire a feje felrobban, a nyakából pedig ömleni kezd a vér. Kernel és én rémült kiáltást hallatunk. Ekkor azonban új fej nő a régi helyére. Bec szeme ismét kinyílik, és ránk kacsint. A kezét végighúzza a díványra fröccsent vér felett, és az semmivé foszlik. - Nem értem... - motyogom. - Fantázia az egész? Halottak vagyunk? - Dehogy, te marha - torkol le Bec. - Mi vagyunk a Kah-Gash. Mi vagyunk az univerzum! Mi vagyunk a ragasztó, amely mindent összetart, a mindent irányító erő, miénk a hatalom... - Továbbra is értetlenséget olvas ki a tekintetemből, ezért sóhajtva kérdezi Kerneltől: - Neked legalább sikerült felfognod? - Azt hiszem, igen - feleli lassan a barátom. - De... - Hirtelen savanyú képet vág. - Elpusztítottuk a világot! Az emberek, akiket ismertünk... ők mind...

- Halottak - fejezi be a mondatot Bec vidáman. - Atomjaikra hullottak, aztán még kisebb részekre. A régi univerzumnak még egy kis szelete sem maradt meg. Az idő és teremtményei örökre elvesztek. Ebben az új univerzumban csupán egyetlen helyen léteztek. - Megkopogtatja a kobakját. - Idebent! - Örülök, hogy ilyen könnyen túl tudtad tenni magad az eseményeken. - Vicsorgok, és megindulok felé. Azon morfondírozom, vajon miképp ölhetném meg úgy, hogy a lehető legkeservesebben fizessen meg azért a rettenetes tömeggyilkosságért, amelybe belehajszolt minket. - Ne gyerekeskedj! - szólal meg Bec. - Nem titeket vertelek át, hanem őket: a Démonvilágot és a Halált. Nem maradt más választásom. Bran találta ki az egészet. Nem volt benne biztos, hogy működni fog, de mivel egyéb lehetőség nem jöhetett számításba, vállalnunk kellett a kockázatot. - Ha nem mondod el rögtön az igazat, akkor... - Fogalmam sincs, hogy voltál képes ilyen töpörödött aggyal eljutni idáig rázza meg a fejét hitetlenkedve Bec, majd mielőtt válaszra nyitnám a számat, rám mutat: - Te vagy a fegyver ravasza. - Aztán Kernelre: - Te a szeme. - Aztán magára: - Én pedig az emlékezete. Te adtad meg az erőt, Grubbs, hogy kitörjünk az idő csapdájából, Kernel vezetett minket, én pedig mindent magamba szívtam. Varázsmozdulatot tesz a plafon felé, mire az áttetszővé változik. Az ég felettünk szurokfekete, semmit sem lehet látni. De miközben a szemünket meresztgetjük, megpillantunk egy tárgyat. Nem tudom, honnan jön a fény, amely megvilágítja, de szó szerint fényárban úszik, és jóval kivehetőbb még a szobánál is, amelyben éppen ülünk. A Hold az, teljes életnagyságban: himlőhelyes igazgyöngy a sötétség tengerében.

- Mindenre emlékszem a régi univerzummal kapcsolatban - mondja Bec, és felmosolyog az égi óriásra. - Azokhoz a bizonyos emlékekhez nem voltam képes hozzáférni, de valahol meg kellett lenniük. Ha a régi univerzumot valaha is újra kívánjuk alkotni, a Kah-Gashnak szüksége lesz a vázlatokra, hogy mindent pontosan és szabályosan teremtsen meg. Bran is tudta ezt, innen eredt az ötlete. Rájött, hogy ha a Kah-Gash képes volt mindent megjegyezni az eredeti univerzumról, akkor az új univerzumokat is elraktározhatja az emlékezetében. Miközben ti galaxisokat semmisítettetek meg, én is komoly munkát végeztem. Amikor elpusztítottuk őket, minden egyes bolygót, személyt, állatot, atomot meg kellett érintenünk, és ennek következtében mindent az emlékezetembe véshettem. Az egész történelem a Nagy Bummtól az utolsó pillanatig... mind itt van a fejemben! - kopogtatja meg ismét a homlokát. Tudom minden egyes intelligens lény nevét, ismerem a valaha élt összes pillangó szárnyának pettyeit, a legegyszerűbb és a legbonyolultabb teremtmények genetikai kódját. Tudom, miként működtek a napok, hogyan formálódtak meg a világok, miként fejlődött ki az élet. Az ősi univerzumok minden titkát kifürkésztem. Veletek is megosztom őket, ha ez a kívánságotok, de valami azt súgja, nem nagyon érdekel titeket a téma... - Tehát emlékszel... - dörmögöm. - Na és akkor? Ettől még elpusztult minden, nem igaz? - A régi világ valóban megsemmisült, de nem veszett el az emléke - gondolkozik hangosan Kernel, és töprengve ráncolja a homlokát. - Nézd csak ezeket a testeket: igaziak! Tökéletes másolatok, a legkisebb részlet is egyezik. Igazam van, ugye, Bec? - A lány bólint. - És a Hold is valódi? - Pont ugyanolyan, mint amilyen azelőtt volt, hogy felrobbantottuk volna - vigyorog Bec. - Mindent visszahozhatunk! - kiáltja Kernel. - A Kah-Gashnak nem csupán ahhoz van elég ereje, hogy szétszaggassa az univerzumokat, hanem az újrateremtésükhöz is.

- Bran is így vélte - kuncog Bec. Én még mindig kétkedve bámulok rájuk. - Mégis mi értelme egy hamisítványuniverzumot létrehozni? - Nem lesz hamisítvány - világosít fel Bec. - Olyan igazi lesz, mint a régi volt egykor. Bármit megtehetünk. Újraalkothatunk minden naprendszert, világot és teremtményt, és pont olyanok lesznek, mint régen. Engedjük, hogy a történelem ugyanúgy alakuljon, mint korábban. Először megjelennek az élet csírái, aztán jön, aminek jönnie kell. Megint élnek majd értelmes lények, emberek, és a lelkük is kifejlődik. Minden ugyanúgy történik majd, mint korábban: az idők kezdetétől egészen az univerzális pusztulásig. Egészen a legvégéig figyelemmel kísérjük a folyamatot, aztán az összes világ lakóit felszabadítjuk. Innentől fogva a jövőjük az ő kezükben lesz. - De mi értelme ennek? - morcoskodom. - A Démon-világ megint tönkre fog tenni mindent. Ők is léteznek. Átkelnek és öldökölni fognak, mint... - Nem figyeltél eléggé - szakítja félbe a sopánkodásomat Kernel. - Bec azt mondta, bármit megtehetünk. - Úgy érted, megvédjük az embereket a démonoktól? - Megrázom a fejemet. - A bestiák már régebben is megtalálták a módját, miként játsszák ki az univerzum törvényeit. Ezért omlott össze a Kah-Gash. Nem vehetjük biztosra, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy megint megtegyék. Bec odajön hozzám, és megragadja a kezemet. Az ujjai remegnek. - Nem kell megvédenünk az embereket, ha nem léteznek démonok - mondja halkan. - De vannak. Érzem a jelenlétüket.

- Én is - jegyzi meg Kernel. - Tudom, hol tartózkodnak, méghozzá az Öreg Lényekkel együtt. Ha lehunyom a szemem, látom mind a hatvannégy zónát, és nyomon tudom követni bármelyik élőlényt. - Mindent a Kah-Gash tart egyben - folytatja Bec. - Mi vagyunk az univerzum, mi kötjük össze a molekulákat. Semmi sem rejtőzhet el előlünk, és semmi sem dacolhat velünk. Az otthonom körvonalai elmosódnak, és most az űrben lebegünk: az újjáteremtett Hold fénye világít ránk. A csontrepesztő hideg és az oxigén hiánya egyáltalán nem hat rám. Miért is hatna? Mi vagyunk a Kah-Gash, tehát mi teremtjük meg a hőmérsékletet, a levegőt és minden egyebet. Kezdem kapiskálni, mitől van annyira feldobva Bec és Kernel. - A Kah-Gash sohasem kívánta irányítani az univerzumot - közli Bec. - Nem volt saját akarata, csak egyben tartotta a dolgokat. Fogalma sem volt, miért nem engedte egymásnak esni a démonokat és az Öreg Lényeket - egyszerűen csak így tett. Nem volt képes döntéseket hozni. - Ellentétben velünk - mondja Kernel lázasan csillogó szemmel. - Elvileg tiszteletben kellene tartanunk az eredeti univerzum rendjét - veszi át a szót megint Bec. - Sohasem avatkozhatunk be. Hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján, semlegesek maradunk... - De ez marhaság - vigyorog Kernel. - Azt hiszem, ezért kezdett kutakodni a Kah-Gash, miután darabjaira hullott; ezért szállt bele különféle teremtményekbe. Egyre érettebbé vált, fejlődött, megtanult dönteni. - Minden a döntésről szólt - bólint Bec. - Amikor a Vész hercegben lakozó darab úgy határozott, hogy belém telepszik, akkor a Kah-Gash megadta nekünk az irányítás lehetőségét, arra számított, hogy megoldjuk a problémákat.

- Kezded már fogni az adást? - kérdezi gúnyosan Kernel. - Aha - sóhajtom. - Tehát mindent újrateremthetünk? A világokat és a saját univerzumunkban élő embereket? - Igen - válaszolja Bec. - Az időt is újraalkothatjuk? - Vagy legalábbis a mását... - feleli Kernel. - De előtte még... - Becsukom a szemem és összpontosítok. A többiekhez hasonlóan én is képes vagyok érzékelni, merre járnak a démonok. Mind előttem vannak: harminckét zónában vigadoznak, ünneplik a győzelmüket és az örök életbe való visszatérésüket. Mi vagyunk a KahGash, az erő, amely összetartja a testüket, amely keringeti a vért a vénáikban és artériáikban, mi vagyunk a szürke, csökött agyukban lakozó sejtek. Mi éltetjük őket, de ha akarjuk, könnyedén... Kinyírjuk a démonokat! - mondom mosolyogva, miután kinyitottam a szemem. - Végezhetünk velük. Mind egy szálig elpusztíthatjuk őket, az összes nyavalyás szörnyeteget. - Igaz - mondja Bec, de aztán a vonásai megkeményednek -, de nem szükséges így cselekednünk. - Miről beszélsz? - hökkenek meg. - Ez népirtás lenne - közli Bec. - Meghibbantál? - kacagom el magam. - Démonokról van szó, nem emberekről. Nem lehet népirtásnak nevezni, ha kicsinálsz egy csomó szörnyet. - Ők is élőlények - köti az ebet a karóhoz Bec. - Kétségtelenül kegyetlenek és gonoszak, de ilyen a természetük. Nekik is joguk van élni. - Dehogyis van! - csattanok fel. - Megpróbáltak minket kiirtani. A pokolba is! Őket aztán nem érdekelte a mi élethez való jogunk. Mi a francért törődnénk az övékkel?

- Mert mi jobbak vagyunk náluk - feleli halkan Kernel Bec pártját fogva. - Ha megöljük őket, ugyanolyan rosszakká válunk, amilyenek ők. - Együtt tudok élni a tudattal - vonom meg a vállamat. Bec szeme szinte villámokat szór, kész újra vitába szállni velem. Kernel azonban csettint egyet, és így szól: - Várjatok! Eszembe jutott valami. Csak egy percet adjatok... Mindketten kíváncsian bámulunk rá, Kernel pedig hátat fordít nekünk, és összegörnyed. Pár pillanattal később egy táj tűnik fel előttünk. Egy völgyben vagyunk, és minden világoskék színben játszik. Csorba oszlopok tornyosulnak körülöttünk. Ismerősnek tűnik, de nem tudom, miért. - Ez volt az első hely a démonok univerzumában, ahová eljöttél velem és Beranabusszal világosítja meg az elmémet Kernel. Varázsmozdulatot tesz az egyik alacsonyabb oszlop felé, mire egy esetlen, szögletes formájú démon támolyog ki mögüle. Egyszer csak Beranabus tűnik fel előtte. Természetesen nem az igazi, vagy esetleg újrateremtett Beranabus az, csupán egy afféle lélekfilm, felvett anyag. Amint meglátja a varázslót, Becnek elerednek a könnyei, de az örömtől sír, nem a fájdalomtól. - Nem! - mondja a filmszerű Beranabus a démonnak. - Nem hagyunk titeket magatokra. Tudjátok, kik vagyunk és mit akarunk. És most... - Emlékszem - sóhajtok fel. - Nagyon meglepődtem. Azt hittem, minden démon olyan erős és veszélyes, mint Vész herceg. - Igen - teszi hozzá Kernel. - Mielőtt továbbmentünk volna, tudni akartad, miért nem végeztünk ezzel a kék démonnal.

Lassan bólintok, Beranabus pedig megint megválaszolja a kérdésemet: - Nem érdemes megölni. Több milliárd démon létezik, és bár mind gonoszak, a legtöbbjük nem tud átkelni a mi világunkba. Ennek a kreténnek például még ahhoz sincs bátorsága, hogy a völgyéből kidugja az orrát. Csak vár, rejtőzködik, próbál életben maradni. Ennyi telik tőle. - Rejtőzködnek és megpróbálnak életben maradni - visszhangozza Bec. - Tényleg le kellene mészárolnunk a gyengéket és az ártatlanokat, Grubbs? Idáig süllyedtünk volna? Ha így van, ne csak a Démonvilágot pusztítsuk el, hanem utána önmagunkat is. Ha nem vagyunk képesek megkegyelmezni azoknak, akik nem bántottak minket, nekünk sincs több jogunk ebben az univerzumban élni, mint azoknak, akik ellen keményen harcoltunk. - Oké! - csattanok fel. - Ennyi lelkifröccs bőven elég volt. Látom, mire megy ki a játék. Életben hagyjuk a gyengéket, azokat, amelyek nem tudnak átkelni, amelyek nem jelentenek veszélyt. A mestereket viszont le kell vadásznunk, ebből nem vagyok hajlandó engedni. Ezek a bestiák bármikor átkelhetnek hozzánk, packázhatnak velünk, és meggyengíthetik a Kah-Gasht... Most azonnal kicsináljuk mindet. - Az elszigetelésük is megoldaná a problémánkat - motyogja Bec. - Például bezárhatnánk őket egy olyan helyre, ahonnan nem... - Szó sem lehet róla! - bömbölöm. - Túl nagy kockázatot vállalnánk vele. Minden mestert kinyírunk. Ennek így kell lennie. Megérdemlik a sorsukat, és ha rajtam múlik, meg is kapják a büntetésüket. - Meg kell tennünk - mondja Kernel, és megkísérli Becet a mi oldalunkra állítani. - Korábban is rájöttek, miként pusztíthatják el a Kah-Gasht. Másodszor ugyanúgy sor kerülhet rá. A rend érdekében el kell intéznünk őket, különben sohasem lesz nyugtunk tőlük.

Bec nagyot sóhajt, majd vonakodva bólint. - Tudtam, hogy megjön az eszed! - kuncogom, aztán gonosz vigyor ül ki a képemre, mert ideiglenesen ismét a farkas Grubbs Gradyé a terep. - Adjunk nekik, egy sem maradhat! És ezzel kezdetét veszi az öldöklés...

Leszámolás? A démonmesterek milliószámra hullanak el. Nem számítottak a támadásunkra, tehetetlenek a haragunkkal szemben. Kozmikus szélvihar módjára söprünk végig a fehér zónákon, minden életet kioltva, amely veszélyt jelenthet. Nem kínzunk meg senkit, csak gyorsan végzünk velük. Ezekkel a velejük romlott lényekkel ellentétben mi nem vagyunk gonoszak, semmi kedvünk feleslegesen fájdalmat okozni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem egy hangyányit a mészárlást, de azért nem nagyon. Mivel az idő már nem úgy működik, mint korábban, az öldöklés iszonyú gyors, ugyanakkor végtelenül lassú: egyszerre tart egy lélegzetvételnyi ideig és olyan hosszan, mintha tucatnyi Nap születne, majd hunyna ki évmilliárdok alatt. Egyszerre kerül sor rá mind a harminckét zónában. Nem szükséges célba venni áldozatainkat, hiszen egyazon pillanatban vagyunk jelen mindenütt, egyszerre lebegünk milliónyi világ felett. Az ősi viking istenekhez méltó barbarizmussal taroljuk végig a démonok zónáit; mindenkit megsemmisítünk, akit kell. Nincs testünk, háborúkba sem bocsátkozunk. Puszta szellemekként vonulunk, természeti erőkként, a démonmesterek pedig porrá hamvadnak, amerre csak járunk: azt sem tudják, mi zúzta össze őket, a legtöbbnek még kiáltani sem marad ideje.

Mértani pontossággal, hideg kegyetlenséggel gyilkolunk, egészen ördögien. Végigszántjuk a fehér zónákat, vörösre festjük őket, minden démonmestert elteszünk láb alól... kivéve egyet. Őt a végére tartogatjuk. A többi csupán eltaposni való kígyó, amelyekkel szenvtelenül, szinte érdeklődés nélkül bánunk el, de ez az utolsó személyes ügy lesz. Megfizet a bűneiért, és biztos vagyok benne, hogy amikor sötétvörös szemében meglátom kihunyni az élet lángját, szinte szétrobbanok majd az örömtől. * Amikor az összes többi mestert elintéztük, testet alkotunk magunknak, és megjelenünk Vész herceg hálókból szőtt kastélya előtt. A démon az építményt övező várárok szélén vár minket: a trónján terpeszkedik, amely korábban a kastélyban állt. Soha nem tűnt ilyen magányosnak, ami nem csoda, hiszen minden fajtabélije beadta a kulcsot. Viszont nem fél. Felfogta, mi történt - magam gondoskodtam róla, hogy mindent halljon és lásson, hogy tudja, eljövünk érte... Legnagyobb meglepetésemre azonban egyáltalán nem rezeit be. - Legyetek megint üdvözölve, ifjú barátaim - mondja Vész herceg, és cinikusan megtapsol minket. - Milyen nagyot nőttetek a legutóbbi találkozásunk óta! Lenyűgözőnek találtam, ahogy megszabadultatok a démonmesterektől, bár kissé túlbuzgónak bizonyultatok. Beranabusnak biztosan kedvére való lett volna a műsor, Dervishnek vagy Meera Flame-nek azonban kevésbé nyerte volna el a tetszését. - Azt tettük, amit kellett - mormogja Kernel. - Én inkább úgy mondanám, még annál is többet - szellemeskedik Vész herceg.

- Megértem, hogy az eredeti univerzum erős mestereivel mind le akartatok számolni. Veszélyesek voltak, mindig tartanotok kellett volna tőlük. De mi a helyzet a kevésbé hatalmasokkal, a hozzám hasonlókkal? Ha megakadályozzátok az átkelésüket, nem támadhattak volna meg titeket. Nem jelentettek veszélyt. Nyugodtan békében hagyhattátok volna őket, hadd barangoljanak tovább a birodalmuk mélyén. Nem akartak bántani senkit a saját fajtájukon kívül. De ti őket is megöltétek. Mindenkit elégettetek a pokol tüzében. - Mert ti mind egyformán rosszak vagytok - vicsorgom. - Kinek a szemében? - kérdezi Vész herceg. - A tiédben? - Igen. - Ki hatalmazott fel rá, hogy egy egész faj felett ítélkezz, Grubitsch Grady? - érdeklődik gúnyosan mosolyogva Vész herceg. - Senki. Magamat hatalmaztam fel. - Milyen démoni cselekedet... - dorombolja Vész herceg. - Ha esetleg bűntudatot akarsz ébreszteni bennem, ahhoz ennél többre lesz szükség... - válaszolom nem kevés éllel a hangomban. - Kétlem, hogy az én feladatom lenne a bűntudat magjainak szétszórása - dörmögi. - Egy egész örökkévalóság áll előttetek. Idővel úgyis kínozni fog titeket a lelkiismeret. - Kezd untatni ez a fickó - színpadiasan ásítok, majd kérdő pillantást vetek a társaimra. - Nos, megölhetjük? - Igen - mondja Kernel, és vágyakozva megindul előre. - Várjatok! - motyogja Bec. Elpirul, lesüti a szemét. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy sajnálod? - kérdezem döbbenten.

- Nem... - Nem lehetsz részrehajló vele szemben - mondja erőltetett nevetéssel Kernel. - Tudjuk, hogy a szolgája szerepét játszottad, de az csak szerep volt. Ugye? Bec ránk néz, majd vesz egy nagy levegőt. - Egyezséget kötöttünk - böki ki végül, mire bosszúsan felhorkanok. - Miféle egyezséget? - hökken meg Kernel. - Lényegtelen - vágok közbe, mielőtt Bec válaszolhatna. - Meg fogjuk ölni. Ezt már eldöntöttük. Egyáltalán nem érdekel, miben állapodtatok meg ti ketten. Dervish, Bill-E, az anyám, apa és Gret... ők mind e miatt a szörnyeteg miatt haltak meg! Ugyanolyan sors jut neki is, mint a bűzös társainak. Erről nem nyitok vitát! - Nem ölhetjük meg - mondja Bec elkeseredetten. - Én is gyűlölöm. Olyanokkal végzett, akik közel álltak hozzám. De láttad, Grubbs, amikor együtt léptünk be a Táblába. Egyezséget kötöttünk. Ha nem tartom be, amit ígértem, akkor... - Miről szólt a megállapodás? - kérdezi ismét Kernel. - Nem akarom hallani! - üvöltöm. - Vész herceg egy démon, és mi nem tartozunk neki semmivel. Meg fogom ölni, és ha megpróbálsz megállítani, én... - Megölöd Becet is? - szól közbe Vész herceg. Láthatóan örömét leli a veszekedésünkben. - Élvezd a műsort, amíg lehet - vicsorítok rá, és ütésre emelem a mancsomat. Az univerzum megkeményedik az öklöm körül, a karom ernyedten hanyatlik le. Bec felé fordulok, a tekintetemben rettenetes harag lángol. - A Kah-Gash megint darabjaira törhet - mondja a lány. - Ha egymás ellen harcolunk, mindent kockára teszünk. Az áldozatok, amelyeket meghoztunk, az erőfeszítéseink semmit sem fognak

érni, ha most hagyjuk kicsúszni a kezünkből az irányítást. Akkor minden, amit szerettünk, örökre elvész. Elszámolok tízig, így úrrá leszek a dühömön. Majd összeszorított fogaimon keresztül mormogom: - Beszélj arról az átkozott egyezségről. - Vész herceg segített nekünk - közli Bec. - Meséltem neki Bran tervéről, hogy engedni fogja a démonokat, alagutat ásni, aztán azon átözönleni, és utána a Kah-Gashsal merít az átjáró erejéből, és ezzel visszalendíti az időt a kezdet kezdetéhez. - Vész herceg tudta, hogy megöljük a démonmestereket? - hüledezik Kernel. - Igen - feleli Bec. - Sejtette, hogy a csatlósokkal is végzünk. Nem hitte, hogy képes leszek rávenni téged vagy Grubbsot, hogy megkíméljük őket. - És mégis hagytad, hogy megtegyük, amit elterveztünk? - kérdezem megvetően a démonmestertől. - Miért is ne? - morogja. - Semmit sem jelentettek nekem. Ádáz, vad banda volt. Az univerzum jól meglesz nélkülük. Kernel és én értetlenül meredünk Vész hercegre, Bec pedig folytatja a felvilágosítást. - Az árulásom színjáték volt. Kinyírtam a Táblában lakozó lelkeket, de végig tisztában voltam vele, hogy a teljes győzelemhez sokkal többet kell elpusztítanunk. Később feltámaszthatjuk őket, akárcsak a többieket. Átvertük a Halált és a Démonvilágot. Elhitték, hogy átálltam az ő oldalukra, mert én is örök életre vágyom. A Halálnak rajtam keresztül kellett működnie, csak így tudtam a befolyásom alá vonni, amikor a Kah-Gash részei eggyé váltak. - De ha a Halál is a részeddé vált, miért nem jött rá, mire készülünk? - kérdezi Kernel.

- Nem férhetett hozzá a legbelsőbb gondolataimhoz, csak azokhoz, amelyeket meg kívántam osztani vele. A Halálnak korábban sohasem volt tudata. Még sok tanulnivalója lett volna az elmével kapcsolatban. - A lány gúnyosan elmosolyodik. - De valószínűleg már nem lesz alkalma behozni a lemaradást. - Megvédtem Becet az elvadult fajtámbéliektől - mondja Vész herceg. - Segítettem összehozni hármótokat, és mindent megtettem azért, hogy ne öljenek meg titeket, mielőtt egyesíthettétek volna a Kah-Gasht. Természetesen igen nagy kockázatot vállaltam ezzel, de jól kalkuláltam, így végül az történt, amit akartam. - Na de miért csináltad ezt? - krákogom. - Te démon vagy, és gyűlölsz minket. - Egyáltalán nem utállak titeket - vág vissza Vész herceg. - Én csodálom az embereket. A te beleidet, Grubitsch, persze szívesen kiontottam volna macskaeledelnek, ha úgy hozza a sors. De az emberek... a játékok, amelyeket feltaláltok... a szomorúság, amelyet kiálltok... - Mosolyogva merül bele az emlékezésbe. - Mit kapsz cserébe? - kérdi Kernel. - Mit ígért neked Bec? - Az életemet - válaszolja Vész herceg. - És némi előléptetést. - Tekintetét az égre, a távolban villogó csillagok felé fordítja. - Sohasem voltam olyan erős, mint amilyennek képzeltetek. Ezt már jól tudjátok, hiszen nálam jóval hatalmasabb démonokkal bántatok el. Fiatal, szerény kis démon voltam. Ezért összpontosítottam a Földre. Rájöttem, hogy ott mindenkit le fogok nyűgözni: ha a saját játékszeremmé teszem a bolygót, én leszek az emberi félelmek ura. - Tehát úgy döntöttél, nagy hal leszel egy pici tóban - állapítom meg szarkasztikusan. - Az erősebb mesterek egész galaxisokat terrorizáltak, világok sokaságára hozták rá a frászt morfondírozik oldalra billentett fejjel a démon.

- Nekem nem volt ehhez elegendő erőm, úgyhogy egyetlen planétára koncentráltam. Persze többet is teszteltem, mielőtt a Földre esett volna a választásom. Az ottani emberek megnyerték a tetszésemet, de fogalmam sincs, miért. Talán a Kah-Gash vezérelt hozzátok. Valószínűleg már ekkor kiválasztotta ezt a bolygót drámai végső jelenete helyszínéül. - Szánalmas vagy - közlöm megvetően, mert végre önmaga valójában látom ősi ellenségemet, és őszintén meglep, hogyan retteghettem tőle ilyen sokáig, hogyan hihettem őt a legveszedelmesebb ellenfelemnek. - Csak voltam - feleli Vész herceg nyugodtan -, de ennek örökre vége. Én lettem az utolsó démonmester, a bánat végső őre. Az univerzum összes démoni csatlósának meg kell hajolnia az akaratom előtt. Sötét árnyékot vetek a világotok lakóinak szívére, és jóval nagyobb területre terítem szét a kínok és szenvedések hálóját, mint bármelyik démonmester előttem. Tőlem ered majd minden rémálom, én fogok rejleni a baljóslatú mítoszok hátterében. Mindenhová elszórom a félelem magjait, ahová csak módomban áll, és egy örökkévalóságon át takarítom be a bőséges termést. - Miből gondolod, hogy engedni fogjuk? - kérdezem kihívóan. - Bec megígérte - mosolyog. Felvont szemöldökkel meredek a lányra. - Szükségünk van rá - mondja Bec. - Minden fejlett világnak megvoltak a maga mumusai, ördögei, gonosz lelkekei. Az univerzum nem lehet meg a gonosz ereje nélkül, amely magához vonzza a reá fogékonyakat. Kell egy rosszakaratú lény, akit a sötét lelkűek imádhatnak. Ha nem Vész herceg tölti be ezt a visszataszító szerepet, akkor nekünk kell eljátszanunk. Semmi kedvem szörnnyé válni a saját világainkban élő elvetemültek kedvéért. Neked van? - fordul felém. - És neked? - szegezi a kérdést Kernelnek.

Nyugtalan pillantásokat váltok kopasz barátommal. - Miért épp őt kellett választani? - morgom. - Újrateremthettük volna bármelyik korábban kinyírt démont, de egy csatlós is megfelelt volna a célnak. Nem kellett volna feltétlenül Vész herceget kiszemelni. El akarom pusztítani a nyavalyást. Mindazok után, amit velünk művelt... - Van egy régi mondás: „Az ismeretlen ördögnél mindig jobb az, amelyiket már ismered" - jegyzi meg alattomosan Vész herceg. - Szavamat adtam neki, hogy uralkodhat a fehér zónák felett - mondja Bec. - Megesküdött, hogy sohasem lépi át a határvonalat, békén hagyja az Öreg Lényeket, csak engedéllyel távozik a területéről, és a dolga végeztével mindig visszatér oda. Nem létesít állásokat az emberi univerzumban, és a csatlósait sem engedi megtelepedni benne. - De a csatlósok ezúttal már nem lesznek képesek átkelni - háborog Kernel. - Megakadályozzuk. - Nem tudjuk - világosítja fel Bec. - A történelem szempontjából lényeges a jelenlétük. Ha hagyjuk, hogy az idő úgy bontakozzon ki, mint korábban, minden egyes démontámadásnak újból be kell következnie. Együtt fogok dolgozni Vész herceggel, én határozom meg, hol és mikor kerülhet sor átkelésekre. Amikor elérünk a jelenbe - vagyis amikor megsemmisítettük az univerzumokat -, a démonmester szabad kezet kap, de csak azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja a szabályokat. Innentől fogva már meg tudjuk akadályozni a jelentéktelenebb démonok átkeléseit, és ezt követően az emberek démonmentes világban élhetnek - de csak ekkortól. - Miért bíznánk meg benne? - dörmögöm. - A szavamat adtam - feleli határozottan a démonmester. - Mindig megtartottam az ígéreteimet. - Jobb lenne nélküle csinálni - ingatom a fejemet. - Mi is képesek vagyunk irányítani a csatlósokat. Vész herceg folytonos veszélyt jelentene. Állandóan rajta kellene tartanunk a szemünket.

- Ez csak üres kifogás, Grubitsch - ellenkezik a démonmester. - Meg akarsz ölni, hogy így állhass bosszút rajtam. Mindenáron igazolni akarod a szándékod helyességét. - Hát akkor nem fogom - vonom meg a vállamat. - Megöllek, és átveszem a helyed. Inkább ez, mint hogy hagyjalak tovább garázdálkodni. Miattad vagyok itt, te vagy minden rossznak az oka, ami megesett velem. Ha te nem lennél, a szüleim, Dervish, Bill-E és a többiek még mindig élnének. Nem leszek elnéző veled, mert szörnyű dolgokat kellett kiállnom miattad. Inkább égjek el a pokol tüzében... Felkészülök a démonmester lemészárlására. Korábban úgy határoztam, lassú halála lesz, kínozom majd egy ideig, de most változott a terv: azonnal végezni akarok vele. - Talán nem is sejted, de a szavaidban benne rejlik, miért kell megkegyelmezned nekem - mondja Vész herceg nyugodtan, amint megemelem az ujjamat, hogy a benne rejlő varázserőmmel kicsináljam. A magabiztossága iszonyatosan feldühít, de valamilyen fura okból kifolyólag képtelen vagyok lesújtani rá. - Ha nem avatkozom közbe, sohasem egyesítheted az erődet Kernelével és Becével, tehát a Kah-Gasht sem tudtátok volna rendesen használni. Minden megsemmisült és újjáteremtődött, de nélkülem csupán megsemmisült volna. Igen, a poklot jártad meg miattam, de meg kellett tapasztalnod az élményt. A fájdalom, a szenvedés, az a sok halál mind elkerülhetetlen volt. Az univerzum érdekét szolgáltam, akárcsak te. Az én fenyegető jelenlétem nélkül sohasem leltél volna rá a helyes útra. Az embereknek szükségük van ördögökre és sötét istenekre, már csak azért is, hogy legyen ellenfelük - akadály, amelyet legyőzhetnek. Az embertársaid megértették, hogy nem létezhet fény sötétség nélkül, jóság gonoszság nélkül, és győzelem sem küzdelem nélkül. Nem ölhetsz meg,

mert én is a része vagyok annak, ami te vagy, amit tettél, és amit tenni akarsz. Nem kötelező kedvelned, akár meg is vethetsz, de el kell fogadnod. Remegek a kétségbeeséstől. Szeretném elkapni a grabancát, letörölni a képéről az önelégült vigyort és kiontani a belét. De sajnos minden, amit mond, igaz. A jóért és a rosszért, ami velem történt, egyaránt felelős. Bármenynyire undorító lény is, ő indította el a folyamatot. Nem volt szándékos részéről, és végig önző módon viselkedett, ám ha Beranabus nem tévedett, és valamiféle isteni erő, amely az univerzumban lakozik, kiválasztotta és megformálta a maga hőseit, akkor bizony Vész herceg is a nagy terv része volt; ugyanolyan lényeges elem, mint Bec, Kernel vagy én. - Figyelni foglak - fenyegetem. - Egyetlen rossz lépés, és... - Miért babrálnék ki veletek? - mosolyog. - Sohasem akartam leigázni a világotokat, Grubitsch, csak ki szerettem volna élvezni a benne élő lelkek szenvedését. Mostantól én leszek az egész univerzum legsötétebb alakja, minden gyenge, gyámoltalan és esendő halandó az én hálómba gabalyodik majd bele. Hát kívánhatnék ennél többet? - Remélem, belepusztulsz a nagy kéjelgésbe - rosszmájúskodom, aztán engedem szertefoszlani a testemet, és visszaváltozom éteri lénnyé. Emberi szemem utoljára Vész herceget látja, amint elégedetten dörzsöli össze mind a nyolc duzzadt kezét. Vágyakozó tekintete elárulja, hogy alig várja azoknak a milliárdoknak a megszületését, akiknek a szenvedésében örömét leli majd. Igazi szívtelen, ronda, ragyás élősködő ez a ravasz démonmester - de nélkülözhetetlen.

Még egyszer, érzéssel...

Vész herceg a világba búmagot vet, Vész herceg gyász ütött fákat ültet. Bent a háló közepén Vész herceg ül, mint egy vén. Keze csonka, szeme fakó, lelkében ezernyi kígyó. Bűnök rusnya férgei alvadt véred éhezik. Bent a háló közepén Vész herceg karma kemény. Vörös pókszálakon mászik, kínt osztogat, elvesz bármit. Mehet barát, jöhet galád, remény tűnik, zúdít csapást, Holdat iszik, napot zabál, malmoz, míg eljön a halál. Bent a háló közepén, Vész herceg, se te, se én...

Új kezdet Találomra kiválasztunk egy négyszögletes fekete zónát, és nekiállunk megteremteni rajta az életet. Tökéletes összhangban dolgozunk így hárman, nem is kell megtárgyalnunk semmit. Bec rendelkezésünkre bocsátja az emlékeit, így lerakhatjuk az élet alapjait. Kernel mozgatja az univerzum rejtett szálait, és mindent létrehoz, amit Bec kíván. Én pedig az erőt szolgáltatom mindehhez, beléjük áramoltatom a Kah-Gash energiáját. Hosszú és bonyolult folyamatról van szó, amely egyben gyors és egyszerű is. A Kah-Gash így működik. Olyan, mint egy személy, aki lélegzik, jár, beszél, csettint az ujjával. Emberként számos természetes funkciót láttunk el a nap minden egyes másodpercében. Most ugyanez a helyzet, de kozmikus szinten.

Az Öreg Lények tudják, mit művelünk, és érzékeljük, hogy helyeslik a dolgot, noha sohasem kommunikálunk velük. Boldogan sodródnak a saját zónáikban. Mindig is erre vágytak: egyedül lenni, nyugalomban, biztonságban a Démonvilágtól, barangolni tetszés szerint. Valóra váltottuk az álmukat, így többé nem kíváncsiak ránk. Bárcsak minden ilyen könnyen menne. Nehéz idők elé nézünk. Évmilliárdokon át kell összpontosítanunk... világokat, ökoszisztémákat és civilizációkat kell újraalkotnunk... ügyelnünk kell, hogy minden hímivarsejt megtalálja a neki szánt petesejtet... az egysejtű állatkáktól minden bolygón és galaxisban el kell jutnunk a legfejlettebbekig... meg kell határoznunk, melyik teremtmény miképp hal majd meg, méghozzá másodpercnyi pontossággal. Nem afféle laza kis babazsúr! A lelkek „learatásának" problémájával nem kell vesződnünk. Egy nálunk, a Kah-Gashnál is nagyobb erő tűnt fel a színen. Érzékeljük, de nem tudjuk azonosítani - valami, ami az erőnél, a tudásnál, az életnél és a halálnál is hatalmasabb. Elnevezhetnénk, de ez nem a mi feladatunk, nincs is jogunk hozzá. Hadd adjanak neki nevet az univerzum lényei, és tiszteljék, imádják, ahogy nekik tetszik. Nem azért vagyunk, hogy megválaszoljuk a kérdéseket, hanem hogy másoknak is biztosítsuk a lehetőséget ahhoz, hogy gyönyörködhessenek a mennyei csodákban, és egyszer talán maguk is megfejtsék a titkaikat. Nem szeretném, ha bármi rossz történne. Biztosan naponta többmilliószor fogok kísértést érezni a beavatkozásra: megkímélni az ártatlanokat, letaszítani trónjukról a zsarnokokat, egy jobb, biztonságosabb, tisztább univerzumot építeni. Ezen a kísértésen azonban úrrá kell lennem. Ha elkezdünk beavatkozni, megfosztjuk az egyes lényeket a saját döntés meghozásának jogától. Az égi erők egyeduralma nem sok jóhoz vezetne, bármilyen nemesek is a szándékaink. Mi vagyunk

ennek az univerzumnak a tervezői, és ennyiben ki is merül a feladatunk. Ezt sohasem szabad elfelejtenünk. És ha már itt tartunk: előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor el kell választanunk egymástól az univerzumokat. Csinálhattuk volna úgy is, hogy tiszta lappal indulunk, mindent véletlenszerűen hozunk létre, de ennek a következményeit nem lehetne megjósolni. Az élet így talán sohasem alakulna ki. Úgy véltük, helyesebb megint végigvezetni a teremtményeket azon az ösvényen, amelyen már jártak egyszer, aztán visszavonulni és magukra hagyni őket. Hát... talán kicsivel előbb parancsolunk megálljt. Nem szükséges megvárni a legvégső pillanatot. Semmi baj sem származik abból, ha egy-két nappal az univerzum végzete előtt ezt-azt a helyére teszünk. Amúgy is be kell avatkoznunk azon a szinten, megváltoztatni az események alakulását, hogy ez az új világ ne semmisüljön meg teljesen. Nem okozna nagy változást, ha egy-két héttel korábban lépnénk közbe... vagy pár hónappal, esetleg pár évvel előbb... - Veszélyes gondolataid támadtak - jegyzi meg Bec. A hangja egyszerre szól az univerzum összes szegletéből, és egyben sehonnan. - Megegyeztünk, hogy nem avatkozunk közbe. - De a végén szükség lesz rá - szállok vitába vele. - Ha hagyjuk, hogy megint ugyanaz következzen be, ismét porrá zúzzuk az univerzumot. Változtatásokat kell véghezvinnünk. A Kah-Gashnak nem lehetnek többé egyik testből a másikba vándorló darabjai. A Halálnak puszta erőnek kell maradnia, nem szabadulhat el Árnyként. Nem törhet ki háború az emberek és a démonok között. Befolyásolnunk kell az eseményeket, pár gyanús figurát ki kell húznunk a szereplők listájáról, egyeseknek kevesebb erőt kell adnunk, másoknak egy kicsivel többet. Olyan lesz, mint egy sakkjátszma. Hagyhatnánk a játékot olyan irányba haladni, mint előzőleg, de ha el akarjuk kerülni a sakk-mattot, elölről kell kezdenünk az egészet pár lépéssel a vége előtt.

- Logikusan hangzik - ismeri el Kernel. - Tehát hol húzzuk meg a határt? - érdeklődik Bec. - Grubbs született meg annak idején utoljára. Akkor vegyük le a kezünket az univerzumról, vagy már akkor, amikor én a világra jövök? - A második verzióra szavazok, így lenne a legegyszerűbb - mondja Kernel, de a hangjából bizonytalanság érződik. - Ha a te születésednél kezdjük, Bec - motyogom -, akkor az emberek, akiket szerettem, talán sohasem születnek meg. A szüleim, Gret, Dervish... - Cápa és Sharmila - teszi hozzá Kernel. - Bill-E és Kirilli - sóhajtja Bec. - Egyikükről sem kell lemondanunk - horkanok fel. - Meg is menthetjük őket. A szüleimet nem fogják meggyilkolni, Dervishnek erősebb szívet adhatunk, Bill-E-nek és Lochnak pedig nem kell meghalnia a Carcery Vale-i barlangban. - Cápa tovább harcolhat - morfondírozik Kernel. - Nadia normális életet élhet, és megőrizheti a méltóságát, mert sohasem válik belőle Juni Swan. - Bran visszavonulhat, élvezheti a megérdemelt pihenést - gondolkozik hangosan Bec. - Meera sem halna meg. Talán Dervish végre észhez térne, és beleszeretne. - Megvan az erőnk mindehhez - suttogom. - Amúgy is helyre kell pofoznunk a dolgokat. Ha már mindenbe belenyúlunk, miért ne tehetnénk pár személyes jellegű, jótékony változtatást? - Jogunkban áll átalakítani az univerzumot úgy, hogy a mi szájízünknek megfelelő legyen? - kérdi Bec. - Tekintsük ezt is a munka részének - kuncogom. - Ezt még meg kell beszélnünk - mondja Kernel.

- Többször is - fűzi hozzá Bec. - Remek - felelem. - Rengeteg időnk van. Biztosan sikerül megállapodnunk a következő pár milliárd év alatt. - Teremtek magamnak néhány óriási ujjat, és alaposan megropogtatom őket. - Kezdhetjük a melót! Ki szeretné véghezvinni a Nagy Bummot? - Ez a te feladatod - világosít fel Bec. - Minden a helyére került. Kernel és én nem tudunk többet tenni, amíg elő nem idézed a robbanást. - De ugye képesek vagyunk irányítani? - kérdezem. - Mármint a Nagy Bummot. Nem fogja befolyásolni a többi zónát? - Ezúttal nem - mondja Bec. - Minden simán fog menni - biztosít Kernel. Most, hogy itt az idő, ideges vagyok. Nem kis dologról van szó, életet teremtünk, univerzumot, mindenfélét. Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb fickó, vagy inkább fiú erre a rázós munkára. De végül is nem élünk tökéletes világban. Nem várhatunk arra, hogy majd valaki más elvégzi helyettünk, amit nekünk kell. A sorsunk olyan, amilyenné alakítjuk. Akármit hoz is az élet, szembe kell néznünk vele. Na de ha olyasmiről van szó, ami felülmúlja a várakozásainkat, ami túl nagy feladatnak tűnik? Hát... ebben az esetben meg kell találnunk a bennünk rejlő hőst, és kijátszani az ütőkártyáinkat. Az univerzum sohasem állít minket olyan erőpróbák elé, amelyeknek nem tudunk megfelelni. Csak hinnünk kell magunkban, és meglesz hozzá az erőnk, hogy győzedelmeskedjünk. Hol kezdjük? Úgy vélem, illene szólnom pár ünnepélyes szót e különleges alkalom okán, de sohasem voltam a szavak embere. Talán kölcsönvehetnék pár sort azokból a teremtésmítoszokból,

amelyeket nálam rátermettebb egyének írtak meg (vagyis fognak majd megírni), akik jóval érzékletesebben voltak képesek megragadni az efféle felemelő pillanatok lényegét. Már épp megkérdezném Becet, tudna-e javasolni egy ideillő idézetet, amikor eszembe jut valami, amit anyukámtól hallottam többször kicsi koromban. Nem volt különösebben vallásos, de sokszor olvasott fel nekem és Gretnek szent könyvekből. Nem emlékszem pontosan az idézetre, és talán nem is ért egyet mindenki a választásommal - de ki a fenét érdekel? Ez az én műsorom, és úgy vezénylem le, ahogy nekem tetszik. Megköszörülöm a torkomat, majd miután Kernel és Bec lassan elcsendesedik, ünnepélyesen kántálom: - Kezdetben teremté Grubbs a mennyet és a földet. Mindenhol sötétség honolt, ám Grubbs így szólott: „Legyen világosság!" És lett is! Faaantaaasztiiikuuus! VÉGE (A Démonvilág 2001. február 6.-2009. október 9.)