Darren Shan- A végzet szentélye 3..pdf

DARREN SHAN A VÉGZET SZENTÉLYE

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Larten Crepsley a kimerültségtől fújtatva kapaszkodott fel a jéggel borított, alattomos hegygerincre, ahol körbejártatta tekintetét a töredezett csúcsok fagyos tengerén. Vámpíréletének hosszú évtizedei során megfordult már szinte a világ minden vidékén, ám ennél kegyetlenebb pusztasággal még soha nem találkozott. Kiszögellésekkel tarkított, sziklás, jeges fennsík terült el a szeme előtt. A felkorbácsolt hóförgeteg pillanatok alatt elvakította az embert. A dermesztően hideg levegő minden egyes lélegzetvételnél szúrta a torkát és a tüdejét. Barátságtalan, idegen, könyörtelen volt ez a táj. Hirtelen hátravetette a fejét, és felüvöltött, szilaj gyönyörűséggel. Borzasztóan élvezte ezt az utolsó kalandot! Egy vámpír számára nincs is jobb hely a végső elmúlásra, mint egy olyan vidék, ahová egyetlen halandó ember sem merné betenni a lábát. Brutális, magányos halál várt rá, de nem is érdemelt jobbat. Igazán illendő vég ez egy kegyetlen gyilkosnak. A kisbaba, akit magával hurcolt, halkan felnyöszörgött, reszketett a vámpír ingének rejtekében. Larten karjával magához szorítva tartotta a gyermeket, hogy megóvhassa a csípős széltől és a hótól, amennyire csak lehetett. A kisbaba sírásának hallatán bűntudat hasított a szívébe, és megállt egy pillanatra, hogy némi meleg levegőt leheljen az ing nyakába. A kisfiú boldogan nevetett, majd ismét megborzongott. Larten azt kívánta, bárcsak mégis hátrahagyta volna a kicsit. Őrültség volt, hogy magával hozta. Azért tette persze, hogy megmentse a gyermeket a kannibál karmaiból, de most

már belátta, milyen bolondságot követett el. A babának a hajón nagyobb esélye volt a túlélésre; a halálnak ebben a jeges, dermesztő birodalmában csupán a biztos pusztulás várt rá. – Legalább megtalálod a paradicsomot – suttogta Larten, megdörzsölve a kicsi hátát, hogy melegen tartsa. – És a lelkem oda már nem fog követni, hogy zaklasson téged. Minden vámpír arról álmodik, hogy a halála után végül eljut a paradicsomba. Erre a jutalomra törekednek az éjszaka gyermekei, ez várja őket az út végén. Ám Larten egészen bizonyos volt abban, hogy soha nem ismeri meg azt az örökkévaló országot. A hajón teljesen elveszítette az eszét, lemészárolta az egész legénységet, sőt az utasokat is, a gyermek szüleivel együtt. Való igaz, hogy előtte fellógattak egy ártatlan lányt – a szerencsétlen, hűséges Malorát –, de csak mert azt gondolták, hogy veszélyes szörnyeteg. (,Akárcsak én” – dörmögött az orra alatt Larten.) A büntetésük azonban a bűnükhöz képest túlságosan is súlyosnak bizonyult. Kegyetlen szélroham taszította hátra Lartent, mire tántorogva lejjebb ereszkedett a hegyhát túlsó oldalán. Elveszítette az időérzékét ezen a kietlen, jeges vidéken. Úgy érezte, mintha már napok óta bolyongana céltalanul, de gyanította, hogy legfeljebb tizenkét órája lehet úton. Egy vámpír hosszú ideig képes életben maradni, akár ilyen rettenetes körülmények közepette is, de egy kisbaba? Larten attól tartott, hogy a gyermek immár törékeny erejének végső tartalékaihoz érkezett. Fontolóra vette, hogy sarkon fordul, és visszaviszi a kicsit a hajóra, de már hosszú órák óta nem tudta, tulajdonképpen merre halad. A parttól eltávolodva minden teljesen egyformán festett. Tudatában volt, hogy képtelen újra megtalálni a csónakot. Ám

még ha sikerülne is, a hajó időközben már biztosan továbbindult, és Larten nem sejtette, melyik irányban keresse a városokat. Város! Igen nehéz volt elképzelni, hogy bárki képes legyen megtelepedni ezen a vidéken, de akadtak olyan területek a part mentén, ahol igenis éltek emberek. Ha Larten ismeri az utat, elvitte volna a gyermeket a legközelebbi tanyára, és a lakók kegyelmére bízta volna a sorsát. A városok azonban bárhol lehettek. Lehetetlen volt megállapítani a helyes irányt. – Velem együtt kell meghalnod – mormolta fogvacogva. Narancssárga haját belepte a fagy, szemét résnyire összehúzta a szél és a kavargó hó ellen. – De előbb találunk magunknak egy jó helyet, ahol kilehelhetjük a lelkünket. Ennyire talán még én is képes vagyok. Lartent most már csakis az foglalkoztatta, hogy mielőbb ráleljen egy elhagyatott barlangra, amely a gyermek sírjául szolgálhat. A maga részéről nem törődött volna vele, ha a nyílt terepen éri a vég, ahol testét betemeti a hó, vagy szétmarcangolják a dögevő vadállatok. Ám a kisfiúnak jobbat akart; egy védett, csendes sírhelyet, ahol a maradványai békében nyugodhatnak. A szél ordítva süvített körülöttük, és a hőmérséklet is lecsökkent. Larten nem hitte volna, hogy még hidegebb lehet, de nagyot tévedett. Mintha még az ő vámpírvére is megfagyott volna az ereiben. Fedetlen bőre érzéketlenné dermedt. Ajka csúf grimaszba húzódva fedte fel a fogsorát. Bal arcán a hosszú forradás elkékült a hidegtől. Csupán a mellkasa őrzött valamennyi melegséget, ahol a kisbaba befészkelte magát az inge alá. Larten hirtelen megcsúszott, elzuhant, és kis híján a gyermekre esett, de még időben sikerült oldalra fordulnia.

Elakadt a lélegzete a sokktól, melyet a jéghideg becsapódás okozott. Szíve mélyén úgy érezte, legszívesebben ott maradna a hóban fekve, hogy a természet bevégezze, ami még hátravan. Egyedül talán így is tett volna. Bizonyára könnyebb lett volna, mint felállni és továbbvánszorogni. Most azonban a kicsire is tekintettel kellett lennie, ezért minden lelkierejét összeszedve felkészült, hogy lassan mégis lábra álljon. Miközben nehézkesen feltápászkodott, egyszer csak megpillantott egy cammogva közeledő alakot, amely egyenesen felé tartott. Hatalmas volt, hófehér, csaknem láthatatlan. Ha nem villantja fel éjsötét szemét, Larten valószínűleg észre sem veszi, amíg a bestia rá nem támad. Ha nem találkozott volna már korábban jegesmedvével, akkor is azonnal felismerte volna az állatot. Az észak jeges pusztaságában ugyan mi más lehetett? Larten villámgyorsan feltépte az ingét, a hóba ejtette a kisgyermeket, és előreugrott. Nőstény medve volt, nem olyan óriási, mint azok az állatok, amelyeket korábban látott, de két lábra állva még mindig Larten fölé tornyosult. Láthatóan kiéhezett volt, csapzott bundája loboncosan lógott. Idős anyamedve, jócskán eljárt fölötte az idő. Már egy órája követte Larten nyomait a hóban. Egy ravaszabb bestia továbbra is türelmesen várt volna, amíg a prédája túlságosan elgyengül ahhoz, hogy megvédhesse magát. Ám amikor meglátta, hogy a férfi megcsúszik, összefolyt szájában a nyál, és nem tudta türtőztetni magát. Larten a medvére ugrott, amikor az két lábra ágaskodva ráordított. A vámpír jóval gyengébb formában volt az állatnál, de oltalmaznia kellett a gyermeket, és ez kétségbeesett, elszánt erővel töltötte el. Cseppet sem érdekelte a saját sorsa, de nem hagyhatta, hogy ez a vérszomjas ragadozó a baba forró, gőzölgő

belső szerveiből lakmározzon. Amint a medve köré fonta erős mancsát, Larten a bestia szemét kereste a hüvelykujjával. A vámpírok egyébként is kemény és éles körmökkel dicsekedhetnek, ám Lartené most hosszabb és recésebb volt a szokásosnál, mert nem jutott ideje, hogy rövidre vágja, amíg lázasan feküdt a hajón. Bal hüvelykujjának körme rátalált a medve szemére, és az első próbálkozásra sikerült kiszúrnia. A bestia felüvöltött kínjában, a fejét rázta, Larten karja után kapkodott éles fogaival. Élete során rengeteg fájdalomban volt már része, ám ehhez fogható kínt még sohasem tapasztalt. Meg is feledkezett az ennivaló ígéretéről. Már csak egyetlen cél vezette: meg akarta ölni ezt az irgalmatlan gyilkost, aki bántani merte. Larten nem engedhette, hogy elhúzódjon a küzdelem. Pontosan tudta, hogy a medve még fél szemmel is könnyedén legyűrné, ha viaskodni próbálna. Ha nem képes gyorsan végezni vele, végül meghal, és akkor a gyermek is menthetetlenül elpusztul. Figyelmen kívül hagyva az éles agyarakat, Larten jobb kezének hosszú körmét a medve nyakába mélyesztette. A vadállat lompos bundája vastag volt, a bőre kemény, ám Larten mindkét réteget átszúrta, körmei a forró húsba mélyedve bugyborékoló vérpatakot fakasztottak. Amint a medve felüvöltött, és éles karmaival Larten háta után kapott, a vámpír megragadta a vadállat bundáját a nyaka túloldalán, és meghúzta, hogy kifeszüljön alatta a bőr. Ekkor száját szélesre tátva a medve torkára tapadt, majd erősen beleharapott. Vad mozdulatokkal csúsztatta az állkapcsát ide-oda, marcangolt és rágott, tudomást sem véve a fájdalomról,

amikor a jegesmedve éles karmai mély sebeket ejtve végigszántottak a hátán. Vér szökött Larten orrába, és kis híján fulladozni kezdett, de végül sikerült kiprüszkölnie. Állkapcsát még beljebb ékelte, alsó fogsorát jobbról balra mozgatva, akárcsak egy fűrészt. A medve vért köpött, szorítása enyhülni kezdett. Larten azonban nem engedett – nem állt szándékában ugyanabba a hibába esni, mint amikor a medve elzuhanni látta. Csak marcangolt tovább, mígnem az állat erőtlenül összerogyott, néhányszor még megvonaglott, majd mozdulatlanul elterült a hóban. Amint a küzdelem véget ért, Larten lihegve oldalra gurult; most először töltötte el melegség, amióta a partra lépett. Szeme fényesen ragyogott, arcán borzalmas vigyor villant fel. Meg fog halni ezen az isten háta mögötti vidéken, de legalább sikerült bepréselnie még egy utolsó, kiadós harcot. Igazán kár, hogy a medve nem volt erősebb és fiatalabb – kitűnő módja lehetett volna ez a halálnak. Talán még találhat magának egy másik bestiát, amely bevégzi a megkezdett munkát. A kisbaba erőtlenül felsírt, emlékeztetve Lartent, hogy nincs egyedül, és nem csupán a saját sorsát tartva a kezében. Később is becserkészhet még egy szilajabb medvét. Először a kisgyermekről kell gondoskodnia, végső nyughelyét keresni a számára, ahol biztonságban lehet a vadállatoktól, amelyek másként lecsupaszítanák a csontjait. Larten közelebb kúszott, karjába emelte a reszkető kisfiút. Amint a gyermeket újra az ingébe rejtette, egy pillanatra megtorpant, tekintete megakadt a jegesmedve mozdulatlan tetemén. Szívesen indult volna már, de nem tudhatta, mennyi időbe telik, amíg talál egy megfelelő barlangot. Ha elesik és

megfagy, mielőtt a kisbabát nyugalomba helyezhetné, kudarcot vall; nem teljesíti utolsó küldetését, hogy sírboltot találjon a fiúnak. Tulajdonképpen értelmetlen küldetés volt, Larten azonban a fejébe vette a gondolatot, és nem tágított. Sok rossz cselekedet száradt már a lelkén, nem óhajtotta újabb bűnnel gyarapítani a listát a halál küszöbén. Semmit sem változtatott volna az univerzum rendjén, ha sikerül is rálelnie egy barlangra, ahol elhelyezheti a gyermek maradványait, de Larten számára igenis sokat számított. Az elveszett lelkek pusztaságában már semmi mással nem törődött. * Larten óvatosan megvakargatta sebesült hátát – mély sebek húzódtak rajta, de korántsem életveszélyesek –, mialatt a következő lépésén morfondírozott. Körmeivel könnyedén behatolhatna a medve gyomrába a bundán és a húson keresztül, ahol a belső szervekben forró nedvek rejtőztek. Megemésztett eledel, amelyet felaprítva megetethetne a gyermekkel. Iszonytató ennivaló lenne, de a kisfiú teli hassal nem panaszkodna. És Larten takarót is készíthetne a vadállat bundájából; egyet a kisbabának, egyet saját magának. Evés után, oltalmazó leplekbe burkolózva talán még egy vagy akár két teljes napig menetelhetne vele. Annyi idő alatt minden bizonnyal sikerül rábukkannia egy barlangra ifjú, halálra ítélt védence számára. A hátába nyilalló fájdalom eltorzította ugyan az arcát, de Larten letörölte a vért a szájáról, és letérdelt a medve mellé, a hóba. Gyors imát mormolt az állat teteme fölött, majd a karmaiból pengét formálva munkához látott. A folyamatosan

kavargó hónak hátat fordítva felhasította a kimúlt medve hasát, és kotorászni kezdett a gőzölgő, nyúlós belek végtelen labirintusában.

MÁSODIK FEJEZET

Vihar tombolt. Minden előjel nélkül tört ki, és már hosszú órák óta dühöngött. Larten küszködve igyekezett átverekedni magát rajta, arcát közben a durva köpenybe rejtette, amelyet a jegesmedve bundájából készített. A kisbabának egyetlen porcikája sem maradt fedetlen, és boldogan gőgicsélt a sötét, ragacsos melegben. Larten többször is megbotlott menet közben, kis híján becsúszott a jégben tátongó résekbe. Halálos veszedelmeket rejtő vidék volt ez, ha az ember nem látott tisztán. Könnyen leszédülhetett egy szirt széléről, vagy bezuhanhatott a jeges, végtelen mélységbe. Talán bölcsebben tette volna, ha egyszerűen letelepszik a bunda oltalmába burkolózva, és kivárja a vihar végét. A gyermeknek azonban hamarosan újra ennivalóra lesz szüksége. Larten hozott magával néhány húsdarabot, amelyet alaposan összerágva megetethetett volna a kisfiúval, ahogyan a madarak szokták táplálni fiókáikat. Ám erős kétségei voltak, hogy a kisbaba meg tudná emészteni az efféle eledelt. Nem volt képes legyűrni a tegnapi iszonyatos lakomát sem, a falatok többségét azonnal kiöklendezte. Larten megbarátkozott már a ténnyel, hogy a gyermek végül mindenképpen meg fog halni, de képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy a karjában leheli ki a lelkét. Ezért haladt hát töretlenül előre, elfogadhatóbbnak érezte, ha a kisbaba vele együtt zuhan egy szakadékba, mint ha az éhségtől pusztul el. Larten maga elé képzelte a holtak arcát, miközben

nehézkesen botorkált előre. Vur Horstont, Trazt, Wester családtagjait, Zula Pone-t és persze a hajó utasait, az elátkozott legénységet, akiknek vonásai még élénken éltek az emlékezetében, és akiknek jóval alaposabb okuk volt a többieknél, hogy az emlékeiben kísértsenek. Ám azon kapta magát, hogy többnyire szegény Malora körül forognak a gondolatai. Szíve megtelt bűntudattal és bánattal, amikor eszébe jutott, hogy a lány őt védelmezve lelte halálát, míg Larten szégyenletes módon cserbenhagyta a veszély órájában. Soha nem lesz képes megbocsátani magának, hogy nem állt mellette akkor, amikor Malorának a legnagyobb szüksége lett volna a segítségére. Hosszú évekkel korábban Seba egyszer azt mondta, mielőtt még megvérezte volna a fiút, hogy egy vámpírnak fel kell készülnie a halálra; egész életében folyton szembesülnie kell vele. Amikor az ember hozzájuk hasonló, természetellenesen hosszú ideig él, a legtöbb barátja és ismerőse előtte hal meg. És Larten nem is félt a haláltól, sem a bánattól, amelyet el kell szenvednie szeretteinek elvesztésekor. Mindez hozzátartozott a vámpírok klánjának életéhez, és ő mindig is panasz nélkül nézett szembe a megpróbáltatásokkal. A jeges pusztaság közepén azonban, miközben elméjére továbbra is tompa ködként borult az őrület, amely hatalmába kerítette a hajón, Larten megátkozta hosszú életét és az évek során hozott döntéseit. Úgy érezte, hogy a holtak irigykednek rá, gyűlölik, amiért még életben van. Idegesen összerezzent, amikor elképzelte hangjukat a szelek szárnyán, bokája köré kulcsolódó kezüket, a szellemek valóságos seregét, amint a mélyből felemelkedve lerántják magukkal, hogy kínozhassák. A messzi távolban, jobbról valami fény villant. Larten

először azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele, de azután újra látta az éles, sárga és zöld villanást. Megtorpant, tekintetét hunyorogva a messzeségbe fúrta. A hó még mindig sűrűn hullott, lehetetlenség volt pár lépésnél távolabb látni. Larten azonban egy tapodtat sem mozdult, és nyitva tartotta a szemét. Pár pillanattal később megint csak felsejlettek a színek, ám ezúttal még messzebb. Larten elképzelni sem tudta, mi lehet a különös villanás. Talán egy állat? Egyetlen sárga és zöld színben virító állat sem jutott eszébe, amely ezen a tájon élhet. Vagy ember lenne? Elképzelhető, hogy város közelébe jutott, vagy egy vadászhoz van szerencséje, aki zsákmány után jár. – Hé! – kiáltotta Larten, kezét a szájához emelve, hogy felerősítse a hangját. Ha ember volt is, vagy nem hallotta meg a kiáltását, vagy csak nem vett róla tudomást. Larten ekkor irányt változtatott. Valószínűleg semmiség volt az egész, csupán egy kósza levél vagy rongydarab, de a remény hajtotta előre. Ha mégis emberről van szó, talán átadhatja neki a gyermeket, és a kisfiúnak mégsem kell vele együtt elpusztulnia. Még az is lehetséges, hogy a magányos barlang helyett végül egy kis kunyhóban köt ki, ahol vidáman lobog a tűz az egyik sarokban, és egy bődön finom, meleg tejecske várja. Mindent vastag jég borított azon a helyen, amerre Larten a mozgást megpillantotta. Most dermedten állt, szeme a hóborította sötétséget fürkészte, még lélegezni sem mert. Hosszú ideig semmit sem látott. Ám végül, amikor a szél egy pillanatra elcsitult, megint észrevette: a messzi távolban valami sárgán és zölden villant. Kiáltani akart, de torkán akadt a hang, amint az

újraéledő vihar közepette ismét elveszítette szem elől a célt. Larten az éjszaka fennmaradó részében rendületlenül követte a fantom nyomait. Minél tovább kergette, annál inkább meggyőződött, hogy mégsem valóságos lényt üldöz. Azt gondolta, talán egy szellem vezeti a végzetébe, és kegyetlen játékot űz velük. Vagy talán a hó elvakította a látását, így hát az időnként ismétlődő sárga és zöld fény semmi több, csupán egy villanás a szeme mélyén. Ha egyedül lett volna, minden bizonnyal hátat fordít a reménnyel csúfolódó színeknek. Ám amíg a kisbaba él és lélegzik, Larten örökre az adósa marad. Ha a színes villanás most egy egészen parányi esélyt is jelent, hogy megmentheti a kisfiút, a vámpírnak meg kell ragadnia. Tovább küzdötte hát magát előre a sűrű hóesésben, a csúszós jégtakarón, szembeszállva a keserű széllel. A hideg fokozatosan ismét a csontjáig hatolt, a vastag bunda ellenére. Érezte már, hogy lassan fogytán az ereje. Még a vámpíroknak is vannak korlátaik. Már az is valóságos csodaszámba ment, hogy idáig eljutott, amilyen súlyos beteg volt mostanában. Megpróbált elrágcsálni egy kis darab húst, hogy visszanyerje az erejét, de csak rosszul lett tőle. Cipelt magával néhány üveg vért azoktól a matrózoktól, akiknek életét megkímélte a hajón, de nem szívesen ivott belőlük. Az emberi vér a vámpírok nektárja. Pár korttyal hosszú ideig kibírja. Ha most iszik egy keveset, újult erőre kap, hogy folytathassa a küzdelmes utat, de azzal hosszabb ideig kitartana, mint ami a szándékában állt. Nem vágyott még egy teljes hét haszontalan életre. Így hát az üvegek ott maradtak helyükön, az inge mélyére rejtve, és Larten botorkált tovább előre. Nem sokkal pirkadat után, amint éppen megigazította vállán a bundát, hogy megvédje arcát a nap gyenge sugaraitól, a

zöld és sárga villanások hirtelen eltűntek. Korábban is többször nyomuk veszett már, ám néhány perccel később rendszerint újra megpillantott egy kis pislákoló fényt a szeme sarkából. Most is nyugodtan várakozott hát. Végül mégis rá kellett döbbennie, hogy a színes fények – ha egyáltalán léteztek – nem bukkannak fel soha többé. Magára maradt a kisbabával, reménytelenül, a korábbinál is kilátástalanabb helyzetben. Larten megvető vigyorral fordult szembe a széllel és a hóval. Több esze is lehetett volna. Ostobán hagyta, hogy eltereljék figyelmét a céljáról, amikor pedig semmi más nem számított, csak hogy mielőbb találjon egy barlangot. Nem maradt semmi remény a gyermeknek ezen az átkozott földön. Csupán az idejét vesztegette, és így még valószínűbbnek látszott, hogy a kisfiú végül itt rothad el vele együtt, a szabad ég alatt. – A régi, jó Larten – mormolta. – Döntésképtelen, mint mindig. Semmi több. Hirtelen kihúzta magát, és hagyta, hogy a vérfoltos medvebunda a hóborította földre hulljon. Mindennek van határa! Most megteszi, amit azonnal meg kellett volna, amint a partra lépett: ás egy lyukat, és elevenen eltemeti a babát. Nem igazán kellemes módja a halálnak, de legalább nem fog sokáig szenvedni. Nehéz lesz megfelelő gödröt ásni a jégpáncéllal fedett, fagyott talajba, de Larten vámpírkörmei meg tudtak birkózni a feladattal. S a gyászos, nyomorúságos tett végeztével pedig saját halálának keresésére indulhat. Larten éppen leguggolt volna, amikor hirtelen megdermedt. A szél egy pillanatra elcsitult, és váratlanul megpillantott egy rést a bal oldalon húzódó, sziklás hegygerincben. Egészen úgy festett, mint egy barlang bejárata. A vámpír egy hosszú pillanatig tátott szájjal meredt a

sziklákra. Vajon tényleg a valóságot látja? S ha igen, akkor talán a színek sem csupán a képzeletének játékai voltak? Elképzelhető, hogy a sárga és zöld villanások a kisbaba szüleinek árnyaiként vezették Lartent erre a helyre, hogy a gyermek egy igazi sírboltban hajthassa örök nyugalomra a fejét. Igen kevéssé tűnt valószínűnek, de Larten ennél sokkal különösebb dolgokat is látott és hallott már élete során. Mély sóhajjal felemelte a bundát a földről, ismét beburkolta magát és a kisfiút, majd elindult a sziklafalban tátongó nyílás irányába. A hegygerincnél mindenképpen búcsút akart venni a babától, vagy így, vagy úgy. Eljött az ideje, hogy lerója végre adósságát a nagy kaszásnak. * Nem barlang tárult fel Larten előtt. Hanem a holtak szentélye. Először nem mert hinni a szemének. A sziklában tátongó rés jóval nagyobb volt, mint amilyennek első pillantásra látszott, ám egyelőre még mindig azt feltételezte, hogy nem több szokványos barlangnál. Boldogan lépett be, kifejezetten örült, hogy nem kell többé a csípős széllel viaskodnia, és arra gondolt, hogy ez a hely talán éppen megfelelő végső nyughely lesz számára. Kis ideig a bejáratnál álldogált, megvárta, amíg szeme hozzászokik a benti sötétséghez. Ekkor rádöbbent, hogy még sincs olyan sötét. Háta mögött a világ sziporkázóan tündökölt a kora reggeli nap sugaraiban, de a barlangban is fény derengett. A túlsó végén valamiféle fényforrás ragyogott. Larten a homlokát ráncolta, és gondoskodott róla, hogy egyik tőre a keze ügyében legyen –

különös idegesség lett úrrá rajta –, azután lassan előrelopakodott, halk suttogással csitítva a kisbabát. Amikor a folyosó tágas barlanggá szélesedett ki, Larten egyszerre megfeledkezett a tőréről, a kisbabáról, sőt minden másról is, és néma, ámulattal vegyes csodálattal bámult körbe. A Vámpírok Hegyének termeihez hasonlóan ez a monumentális barlang is eredetileg természetes képződmény lehetett, de amióta a természet elvégezte az utolsó simításokat, dolgos kezek munkálkodtak rajta. Sziklákat mozdítottak el a mennyezetről, majd kristályelemeket illesztettek a helyükre. Ezért volt világos a barlangban, a nap sugarai beragyogtak a kristályokon keresztül. A falakba szimbólumokat és képeket véstek, mellettük hosszú szöveg kígyózott körbe-körbe a barlangon, sor sort követve. Larten sohasem tanult meg olvasni, így hát abban sem lehetett biztos, egyáltalán milyen nyelven íródtak a szavak, ám a helyenként eltérő stílusból ítélve egynél bizonyára több kéz dolgozhatott a faragványokon. Többtucatnyi jégszobor állt elszórtan a barlangban, vagy éppen kötelekre erősítve lógtak a mennyezetről. Némelyik szobor valamiféle tárgyat ábrázolt: egy csillárt, amelyen mintha gyertyák ékeskedtek volna, egy szökőkutat, egy baldachinos ágyat, számos széket és trónt. Mások férfiak alakját öltötték fel, vagy pontosabban: vámpírokét. Larten akkor is pontosan tudta volna, mivel áll szemben, ha történetesen elkerülik figyelmét az ujjaikon sötétlő jelek, az arcukat és tagjaikat elcsúfító, harcokban szerzett forradások. A vámpírok mindig felismerik a társaikat, még ha csupán jégből faragott szobrok is. A legremekebb szobor a tágas barlang közepén állt, a Vámpírok Hegyének tökéletes mása. Ezt is jégből faragták ki, és

körülbelül húsz láb magas lehetett. Larten szívébe váratlanul belehasított a honvágy, ami meglepte – elvégre senki sem üldözte el a hegyről, szabad akaratából fordított hátat neki. A gigantikus szobor lábánál egy hosszú jégkoporsó foglalt helyet. Több hasonló állt a teremben, szinte tökéletes kört alkotva, amelyet csupán két helyen szakított meg egy-egy hasadék. Larten feltette magában, hogy hamarosan felfedezőútra indul, ám először a középen álló koporsót szerette volna szemügyre venni. Nem akart meghalni, mielőtt ki nem elégíti a kíváncsiságát. A koporsót gyönyörűségesen megmunkált, farkasokat, denevéreket és medvéket ábrázoló faragványok díszítették. Fegyvereket is temettek a jég mélyére: egy kardot, számos tőrt és egy fejszét. Egy vámpír mezítelen testét ölelték körbe, aki a klán történelmének egyik legvitézebb harcosa volt. Larten közelebb lépett a koporsóhoz, így rálátott a jégből faragott tetőn át a vámpír arcára, amely olyan épségben megmaradt, mintha csak néhány napja szenderült volna jobblétre. Nem kerülte el figyelmét a holttest félig hiányzó állkapcsa és keze, de nélkülük is azonnal felismerte az elhunyt tábornokot. Már abban a pillanatban tudta, amint betette lábát a barlangba. A szíve mélyén már akkor sejtette, amikor a messzi távolból észrevette a nyílást a sziklafalban. – Perta Vin-Grahl – suttogta Larten áhítatosan, és letérdelt annak a vámpírnak végső nyughelye előtt, aki hosszú évszázadokkal korábban lépett a hősi mítoszok birodalmába. * Amikor a vérszipolyok elszakadtak a klántól, Perta

Vin-Grahl mindenkinél elszántabban küzdött, hogy elpusztítsa az árulókat a föld színéről. Szívből gyűlölte a szakadár csoportot, de a vámpírok klánját még annál is jobban szerette. Amikor a hercegek a békekötés mellett határoztak, Perta nem tudta elfogadni a döntésüket. Nem állt szándékában szembeszállni a vezetőkkel, nem akart még több gondot tenni a vállukra, így hát hasonló vélekedésű társaival nekivágott a fagyos pusztaságnak, hogy örökre eltűnjön a klán szeme elől és gondolataiból. Perta csapatának egyik tagja évekkel később visszatért, palotához hasonlatos sírboltról és jégből faragott koporsókról szóló mesékkel. Századokon át senki sem tudta biztosan, vajon igazak-e a történetek. Sokan kutattak Perta Vin-Grahl végső nyughelye után, de még senkinek sem sikerült a nyomára bukkannia. Egészen mostanáig. Larten a halott tábornok vonásait tanulmányozta, és halványan elmosolyodott. Az élet furcsa fintora, hogy a nemes vámpírharcos holttestét egy magafajta szégyenteljes csődtömeg fedezze fel. A végzetnek bizony valóban fanyar humora van. Sebának vagy Vanchának járt volna ez a megtiszteltetés, vagy akár Westernek. Nem a szánalmas Larten Crepsley-nek. Egy pillanatig fontolóra vette, hogy visszatér, és elviszi a nagy újságot a klánnak. Elvégre senki sem szerezhetett tudomást a hajón történt borzalmakról. Ha elhallgatná a részleteket, és csakis hihetetlen felfedezéséről ejtene szót, a hercegek tárt karokkal fogadnák, a tábornokok tisztelegnének előtte, mindenki mély áhítattal venné körül. Dicső jövő várna rá. Lartent azonban nem hazugságra nevelték. Seba mindenekelőtt becsületre tanította. Ha most úgy dönt, hogy hazatér a rendkívüli hírrel, mindenről be kell számolnia. Tudta jól, hogy képtelen lenne elviselni egy féligazságokkal teli életet. S

mivel cseppet sem vágyott rá, hogy töredelmesen bevallja szégyenét régi mesterének, inkább úgy határozott, hogy az a legbölcsebb, ha megmarad eredeti szándékánál. – Ezer bocsánat, ha megzavartam a nyugalmát, tábornok! – mormolta. Előhalászta a gyermeket rögtönzött kabátja rejtekéből, majd gondosan a koporsó tetejére fektette. A kisfiúnak először még a lélegzete is elakadt a dermesztő hidegtől, azután felnevetett, és boldogan rugdalózni kezdett. Larten elmosolyodott, és gyengéden megérintette a kisbaba arcát. El akarta volna temetni a gyermeket, de már nem tartotta feltétlenül szükségesnek. Ez a hely a halál szentélye volt, azonban valamiféle szokatlan varázslat is érződött a levegőben. Talán a jégbe zárt tábornokok szelleme őrizte a barlangot, de az is lehetséges, hogy másféle erő jelenlétét tapasztalta. Larten mindenesetre meg volt győződve, hogy a kisfiú holtteste itt háborítatlanul pihenhet, akkor is, ha a jégkoporsó tetején fekve alussza örök álmát. – Még a halálban is légy győzedelmes, gyermekem! – mondta halkan. Azzal sorsára hagyta a kisbabát, hogy megfagyjon. Biztos volt benne, hogy nem fog sokáig tartani, és elképzelni sem tudott volna jobb sírboltot az ártatlan gyermek számára a legendás Perta Vin-Grahl örök időkre megőrzött földi maradványainak nyughelyénél. A bundából készült kabátot a koporsó mellett hagyta, a földön, azután határozott léptekkel a hosszú szakadékhoz sétált, amely átszelte a barlangot. A jégben tátongó repedés az egyik oldalon kezdődött, és egészen a túlsó falig futott végig. A legkeskenyebb részén öt láb széles volt, míg a legkiterjedtebb

részén már tizenöt láb. Nem is olyan régen keletkezhetett a hasadék, pár koporsó bele is zuhant a mélybe a két szemben álló oldalon, és a közelben álló szarkofágok is elmozdultak. Larten lepillantott a tátongó mélységbe. Nem látta az alját. A repedés mintha egészen a föld középpontjáig nyújtózott volna. Felemelt egy követ, beleejtette a szakadékba, de nem hallatszott, hogy földet ért volna. – Itt van tehát a vég – suttogta Larten. Egy pillanatra eltűnődött, vajon meddig fog zuhanni lefelé, hogy a mélység alján jég vagy izzó magma várja-e. Talán ez valójában egy természetfölötti hasadék, ahol rabul ejtik a szellemek, életben tartják, ég és föld között lebegve, gyötrelmes kínzások közepette. Ebben a titokzatos, kísérteties barlangban bármit képes lett volna elhinni. Larten már alig várta, hogy leugorhasson, de előbb még kényszerítette magát, hogy felidézze mestere, Seba Nile arcát, és hálával dicsérte a nevét. Az ifjú vámpírról, Westerről is megemlékezett, akire édestestvéreként tekintett. Gondolt a hercegekre, Vanchára, Malorára és Evannára. Egymás után emlékezetébe idézte az arcukat, és mindegyikükhöz szólt egy pár szót, és bocsánatot kért azoktól, akiket fájdalommal tölthet el az öngyilkossága. Egyetlen vámpír sem lehet büszke, amiért eldobja magától az életet, de ha nem marad más választása, létezik a dolognak helyes és helytelen módja is. Larten elhatározta, hogy mivel ez lesz utolsó cselekedete ebben az életben, méltón akar távozni a világról. Amikor már mindenkitől búcsút vett, Larten még egyszer utoljára a mélységbe bámult, és elmosolyodott. Örömmel üdvözölte az elmúlást. Sajnálta, hogy idáig jutott, de legalább nem kell tovább szenvednie. Ha most tényleg újraszületne, és

kapna egy második esélyt, ahogyan egyesek hiszik, sokkal jobban igyekezne. Ebben az életben már a kezdetektől fogva csak szenvedett és küszködött; talán valóban így a legjobb, hogy most feladja a harcot. Larten legszívesebben a klán halálkiáltását üvöltötte volna – „Még a halálban is legyek győzedelmes!” –, ám az öngyilkosokra nem várt semmiféle diadal. Száját összeszorítva előrehajolt hát, és levetette magát a mélységbe. Amint meginogva alábukott a szakadék szélén, hirtelen tágra nyílt a szeme. A közelgő halál furcsa módon kitisztítja az elmét, megélesíti az érzékeket, és abban a pillanatban Larten rádöbbent, mekkora bolond volt. Igen, letévedt a helyes útról, mélypontra zuhant az élete, szégyent hozott a fejére, és csalódást okozott azoknak, akik segíteni próbáltak neki az évek során. Ám az életet egy magasabb erőtől kapta ajándékba, és nem volt hozzá joga, hogy ilyen könnyelmű módon eldobja magától. Tovább kellett volna küzdenie, erejéhez mérten elkövetve mindent, hogy visszanyerhesse a tisztességét. Önző és pazarló tettet követett el. Gyáván cselekedett. Senkinek sem lenne szabad önkényesen feladnia az életét. Ha eljön az elrendelt idő, a halál úgyis teljes nyugalommal elragad. Addig viszont szent kötelesség tovább küzdeni és folytatni az életet. Larten kétségbeesetten felkiáltott, összevissza csapkodott a karjával, hogy visszanyerje az egyensúlyát. De már elkésett. Testének súlya magával rántotta a jeges párkány közeléből, és megállíthatatlanul zuhant lefelé. Nem volt visszatérés. A gravitáció megkaparintotta fölötte az uralmat, és nem volt már előtte más, mint a zuhanás, az ütközés és... Abban a pillanatban egy kéz ragadta meg az inge hátulját, és Larten egyszer csak megállt röptében. Azután, miközben élete

egy hajszálon függött a mélység fölött, és zavartan, rémülten pislogott összevissza, egy ismeretlen hang kacagva így szólt: – Nocsak, nocsak! Miféle madárkát fogtam?

HARMADIK FEJEZET

Larten igyekezett megfordulni, hogy láthassa végre, ki ragadta meg. Amint hátranézett, egyszer csak elszakadt az inge, és megint előrelódult a mélység felé. – Csak óvatosan! – csitította az idegen, és ismét megmarkolta az ingét. – Ezeket az öltéseket nem arra szánták, hogy elbírjanak egy ekkora súlyt. Ha nem maradsz teljesen nyugton, a végén még elszakad a varrás, és akkor neked itt a vége, fuss el véle! Larten nagyot nyelt, és lebámult az alatta tátongó szakadékba. Még sohasem vágyott ilyen kétségbeesetten az életre. S még sohasem érezte magát ilyen tehetetlennek. – Ki maga? – zihálta. – A vihar szeme – válaszolta titokzatosan a férfi. – A nap szíve. Az árny a lelked mélyén. – Ünnepélyes szünetet tartott, majd csúfondárosan hozzátette: – De szólíts nyugodtan Desmondnak! Larten nemrégen azt gondolta, hogy annál jobban bizony sohasem fázhat már az életben, mint amikor át kellett verekednie magát a purgatóriumba illő havon, de amint rádöbbent, ki tartja a markában, egész testén jéghideg borzongás futott végig, amely dermesztőbb volt Perta Vin-Grahl koporsójánál is. – Mr. Tiny! – kiáltotta Larten. Helyeslő morgás hallatszott. – Ezek szerint a hírnevem megelőzött. Így is van rendjén. Most pedig áruld el nekem, Crepsley úrfi: élni akarsz, vagy

inkább hagyjalak a mélybe zuhanni? Larten megijedt, a torka összeszorult. Mr. Tiny várt néhány másodpercet, majd játékosan megrázta az ifjú vámpírt. – Nekem aztán édes mindegy, drága fiam. Nem kell kegyelemért könyörögnöd. El is engedhetlek, ha valóban azt akarod. Csak egy szavadba kerül, és... Larten abban a pillanatban érezte, ahogyan lassan enged a kis termetű emberke ujjainak szorítása. – Ne! – üvöltötte kétségbeesetten. – Én is így gondoltam – nevetett Mr. Tiny, azután Larten máris repülni kezdett a levegőben. Ám nem a szakadék mélyére... Mr. Tiny áthajította a terem túlsó oldalára. Összerogyva ért földet Perta Vin-Grahl koporsójának közelében, amelynek tetején a sorsára hagyott kisgyermek továbbra is gőgicsélve rugdalózott. Larten felült, hangos zihálás közepette, és némán bámulta, ahogyan a hírhedt bajkeverő sajátos, kacsázó lépteivel közeledik felé. Az apró emberke haja már ősz volt, arca rózsás, orrán vastag szemüveg csücsült. Élénksárga öltönyt és zöld csizmát viselt. Lartennak egyszerre eszébe jutottak a színes villanások, amelyeket követve eljutott ebbe a barlangba. – Maga vezetett ide – dadogta döbbenten. – Úgy gondolod? – mosolygott Mr. Tiny. – Zöld és sárga színfoltokat láttam, amikor odakinn baktattam a hóban. Mr. Tiny ezen egy pillanatra eltöprengett. – Elképzelhető, hogy én voltam – ismerte el. – Vagy könnyen lehet, hogy az egész a puszta véletlen műve. – Felragyogott a mosolya, az arcáról azonban egy cseppnyi melegség sem sugárzott. – Vagy a végzet egyengette az utadat.

Mr. Tiny megállt Larten mellett, tekintete körbejárt a barlangban. Egy jókora, szív formájú óra volt a mellzsebére tűzve. Larten sokszor hallotta, ahogyan vámpírtársai erről a bizonyos óráról beszélgetnek, és valódi szerepét találgatják. Mr. Tiny a klán minden tagjánál idősebb volt. A legendák szerint már az emberek és a vámpírok születése előtt is a földön járt, talán mielőtt megszületett volna maga az élet. Senki sem tudta igazán, pontosan mekkora hatalommal rendelkezik, és milyen célok vezetik valójában, de a káosz és szenvedés iránti vonzalmát többen is feljegyezték az elmúlt ezer év során. – Ügyes munkát végeztem, nem igaz? – jegyezte meg Mr. Tiny a mennyezet felé biccentve. – El sem hinnéd, milyen nehéz volt beilleszteni oda azokat a kristályokat. Larten a homlokát ráncolta. – Ez itt a maga keze műve? – csodálkozott. – Csak a mennyezet – felelte Mr. Tiny szerényen. – Perta és a csatlósai készítették a többit. Azért egészítettem ki a kristályokkal, hogy jobb megvilágításba kerüljön a berendezés. Ne aggódj – tette hozzá gyorsan –, a kristályok megszűrik a nap sugarait. Ez a fény nem árthat neked. Mindeddig Larten rá sem hederített a beszűrődő sugarakra, ám amint Mr. Tiny felhívta rájuk a figyelmét, hirtelen ráébredt, hogy most egyáltalán nem érzi azt a fájdalmat, amelyet a napfényben általában szokott. – Kedvelem ezt a helyet – csevegett az emberke. – Van hangulata. Gyakran ellátogatok ide, amikor épp elmélkedni támad kedvem, és el akarok szakadni a modern világ nyüzsgő forgatagától. Még a leghatalmasabbaknak is szükségük van néha egy kis kikapcsolódásra, ahogyan az emberek néhány évtized múltán az ilyesmit nevezni fogják.

Larten figyelmét elkerülte a jövőre tett utalás Mr. Tiny szavaiban. Sokkal jobban érdekelte, hogy miért is vezette ide a pöttöm varázsló... miért kímélte meg az életét... és vajon Desmond Tiny miféle terveket tartogat a számára. – Miért mentette meg az életemet? – szegezte neki Larten a kérdést. Mr. Tiny hangosan szipogott. – Nem akartál meghalni. A halandók nagy részének esze ágában sincs. Még akkor sem, ha éppolyan szorult és lélekölő helyzetben találják magukat, mint most te. Szinte kivétel nélkül minden öngyilkos azt kívánja az utolsó pillanatban, hogy bár ne követte volna el ezt az őrültséget. Végül belátják, mi mindennek fordítottak hátat, milyen értékes valójában az élet, még ha mocsokul el is bánt velük, porba tiporva az álmaikat. Sokan hiszik, hogy már nincs számukra remény, de tévednek, hiszen semmi sem tökéletesen reménytelen, amíg az ember át nem lépi a halál küszöbét. Sajnos a legtöbb öngyilkosjelölt esetében ez a felismerés túlságosan későn jön el, és megbánással a szívükben halnak meg. Nagyon keveseknek adatik meg az a lehetőség, amelyben ma te részesültél. – És igazán nagyra értékelem – jelentette ki Larten őszintén. – De miért engem mentett meg? A sok szakadék szélén toporgó szerencsétlen közül miért éppen engem rántott vissza az életbe? – Ez volt a végzeted – vonta meg Mr. Tiny a vállát. Larten megrázta a fejét. – Az én végzetem az volt, hogy lezuhanjak. Maga pedig megváltoztatta. – Tényleg? – Mr. Tiny szemében szikrák táncoltak. – Talán nekem volt az a végzetem, hogy téged megmentselek. Akkor viszont ez volt a valódi végzeted, nem a halál. – Mr. Tiny jót

nevetett Larten értetlen arca láttán. – A sors néha igencsak bonyolult feladványnak tűnik, de lényegében egészen egyszerű. A „kis híján sikerek” és „elmulasztott lehetőségek” csupán a végzet árnyékai. Minden embernek csakis egy igazi út adatik az életben. Azt gondoltad, hogy a tiéd ma itt véget ér. Tévedtél. Mr. Tiny akkor a babához lépett, és megcsiklandozta a hasát. Amint a fiúcska vidáman felkuncogott, a férfi megkérdezte: – Van neve a gyermeknek? – Nincs – válaszolta Larten. – Minden halandónak szüksége van névre – mormolta Mr. Tiny. – Ez választja el az embert a vadon állataitól. Mi lenne, ha, mondjuk... a Gavner Purl nevet adnánk neki? Larten kissé ostobán pislogott. – Azt hiszem, éppolyan jó név ez is, mint a többi – válaszolta. – Akkor hát a mai naptól Gavner Purl a neve. – Mr. Tiny mosolyogva megnyalta az ajkát. – Most pedig, hogy sikerült elneveznünk, mit szólnál hozzá, ha szépen feldarabolnánk, és megosztoznánk a fiún? A kis Gavner igencsak ínycsiklandó falatnak látszik. – Hagyja békén! – csattant fel Larten. Villámgyorsan felpattant, és kikapta a gyermeket a sárga öltönyös, nyálát csorgató emberke kezéből. – Lassan a testtel, fiam! – intette Mr. Tiny ridegen. – Nem szeretem, amikor parancsolgatnak nekem. Ha akarom a gyereket, el is veszem. – Azután ismét elmosolyodott. – De nem akarom. Megtarthatod magadnak ezt a nyávogó, csontos kis férget. Ma már ettem. – Mr. Tiny egy udvarias biccentéssel búcsút vett a vámpírtól, és a kijárat felé fordult.

– Várjon! – kiáltott utána Larten. – Nem hagyhat cserben minket csak úgy egyszerűen! Még a kérdésemre sem válaszolt, hogy miért mentett meg. Mr. Tiny vállat vont. – És nem is áll szándékomban. Segítettem neked, mert úgy óhajtottam. Többet nem kell tudnod. – Most pedig ismét a sorsomra akar hagyni? – kérdezte Larten. – Igen – felelte Mr. Tiny. – Megtettem már érted mindent, amit jónak láttam. Ettől a pillanattól kezdve csakis magadra számíthatsz. – Na és ha újra a szakadékba vetem magam? – Nem fogod – jelentette ki Mr. Tiny magabiztosan. – De hát hogyan menekülhetünk meg innen? – ordította Larten, amint Mr. Tiny elindult az alagút irányába. – A gyermek már nem sokáig bírja ezt a farkasordító hideget. Fogalmam sincs, hol vagyunk. Nincs ennivalónk sem. Miként maradhatunk így életben, hogy visszajussunk a civilizált világba? – Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját – felelte Mr. Tiny anélkül, hogy egy pillanatra is hátranézett volna. Azután minden további nélkül kisétált, magára hagyva a döbbent Lartent és az éhes Gavner Purlt a holtakkal – a koporsók és a jég dermesztő palotájában.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Amint a motor feldübörgött, és a repülőgép a fűben bukdácsolva egyre inkább felgyorsult, Larten körbepillantott, és magában megállapította: „Ez bizony sohasem fog repülni!” A szerkezet szárnyai hat dobozra hasonlítottak, három-három volt mindkét oldalon. Bambusz és selyem keverékéből készültek, valamiféle különös anyaggal összeerősítve, amelyet Alberto alumíniumnak nevezett. Hogyan is hagyhatná el egy efféle tákolmány valaha is a földet? – Hajrá, Vur! – kiáltotta Alicia, aki a telihold fényénél biztatóan rázta az öklét. – Sikerülni fog! Alberto mellette állt, és hétrét görnyedve kacagott. Előre figyelmeztette Lartent, hogy ne is próbálkozzon – egyetlen amatőr sem képes levegőbe emelni 14-Bis repülőgépét, szeretett „ragadozó madará”-t –, de Alicia kíváncsi volt, vajon meg merészeli-e kísérelni, és Larten sosem futamodott meg a kihívások elől. – Harnon Oan fekete vérére! – morogta Larten, azzal meghúzta a kart, amely elvileg a repülőgépet irányította. Mélységes döbbenetére a gép vagy egyméternyire a levegőbe emelkedett – Alicia és Alberto is tátott szájjal ámult. Öt egész másodpercig repült, mielőtt a kerekek újra talajt értek volna. Larten azt gondolta, hogy ezzel be is fejeződött a kaland, ám a repülőgép tovább robogott előre, és amikor ismét meghúzta a kart, talán háromméternyire emelkedett az égbe, húsz-harminc méternyi távolságot tett meg, és végül visszazuhant a földre. Az egyik szárny megingott, és a talaj felé dőlt. Pár

pillanattal később a repülőgép hangos csikorgással hirtelen megállt, Larten az ülésből kilódulva átbukfencezett a füvön, majd fájdalmas zökkenéssel landolt. – Vur! – kiáltotta Alicia, és utánarohant. – Jól vagy? Tört valahol csontod, drágám? – Minden porcikám ép és egészséges – mormolta Larten, miközben keservesen fintorogva felállt. Amikor Alicia meggyőződött róla, hogy valóban nem esett komolyabb baja, boldogan Larten karjába vetette magát, és újra ledöntötte a földre. A vámpír vidáman nevetett, mire Alberto is odaért, és játékosan birkózott a gyönyörű Aliciával a fűben. – Ez egyszerűen káprázatos volt! – tapsolt Alberto. – Legalább harminc méter lehetett. – Szerintem kicsivel kevesebb – helyesbített Larten. – Akkor is... magnifique! Még nekem sem sikerült hatvan méternél nagyobb távolságot repülnöm, és én szakértőnek számítok. – Nem szükséges, hogy szakértő legyen az ember, ha a levegőbe akar emelni egy ilyen szerkentyűt – horkantott fel Larten. – Elég, ha csak szimplán őrült. – Hát nem élvezted, drágám? – kérdezte Alicia. – Cseppet sem – morogta. – Monsieur Santos Dumont és a Wright fivérek nyugodtan ostromolják csak nélkülem az eget! Sikerült belekóstolnom a repülés élvezetébe, többet nem is kérek belőle. Bolond módja ez az utazásnak, Alberto. Fogadd meg a tanácsom, szállj ki ebből az üzletből, minél hamarabb! A repülésnek nincs semmi jövője. Azzal a mosolygó vámpír hátat fordított a még mindig reszkető masinának, és soha többé nem szállt repülőgépre.

* Párizs 1906-ban divatos, sziporkázóan életteli, sokrétű csoda volt. Az Eiffel-torony, amely még tizenhét évvel az után is büszkén állt, hogy ideiglenes látványosságként megépítették a világkiállítás tiszteletére, a föld legmagasabb épületének számított. A métro immár hat éve működött, izgalmas utazási lehetőséget nyújtva a párizsiaknak, mélyen a forgalmas utcák alatt. A várost elárasztották a művészek hordái, akik közül sokan azt remélték, hogy meglovagolhatják a festészetet pár évvel korábban forradalmian megújító impresszionisták sikereit. Ebben a városban látogathatták az emberek a világ leghíresebb múzeumait, legremekebb éttermeit, és itt élvezhették legféktelenebb módon az éjszakai életet. A Louvre tiszteletet parancsoló örökségétől a Moulin Rouge macskajajos mulatozásáig Párizs mindenki számára tartogatott valamit. Larten Crepsley számára mindenekelőtt Alicia Dunyckot tartogatta, a gyönyörű teremtést, akibe beleszeretett. Négy éve találkoztak először, amikor Larten véletlenül éppen Párizsban bukkant fel. A Vur Horston nevet használta, és Alicia így ismerte. A sok szörnyűség után, amelyeket a hajó fedélzetén művelt, úton Grönland felé, el akarta felejteni Larten Crepsley-t, legalább egy időre, vagy akár örökre is. Gavner hozta össze kettőjüket. A gyermek túlélte az embertelen utat a jeges pusztaságban, és erős kisfiúvá cseperedett. Larten könnyedén a saját édesgyermekeként is felnevelhette volna, de úgy érezte, nincs hozzá joga. Sohasem feledte a szomorú tényt, hogy ő mészárolta le a kisfiú szüleit. Meg volt róla győződve, hogy visszataszító képmutatás volna, ha átvenné a helyüket, és engedné, hogy a fiú az apjaként szeresse.

Habár Larten etette és lelkiismeretesen gondozta Gavnert a visszafelé vezető úton, mindig szigorral bánt a gyermekkel, és nem volt hajlandó szeretetet mutatni iránta. Őszintén hitte, hogy egy éjszakán majd meg kell vallania a felnőtt Gavner Purlnak iszonyatos bűnét. Nem akarta, hogy az árva ítélőképességét bármiféle érzelmi kötelék elhomályosítsa, amikor eljön az a bizonyos nap. Larten többször igyekezett megszabadulni a fiútól, de senki sem tartott rá igényt. Akár hátat is fordíthatott volna Gavnernak, kiszolgáltatva a gyermeket a sors kegyének, de biztos akart lenni, hogy valódi esélyt kap a sikeres, jó életre. Így hát sokkal tovább tartotta maga mellett Gavnert, mint szerette volna, igazi célok nélkül utazgatva a világban, és csupán az alkalmas szülőkre várt, akik hajlandók befogadni a szépen cseperedő gyermeket. Párizsban végül megfelelő otthont talált a fiú számára. Szerencsejátékkal sikerült némi pénzt szereznie, kialakítva maga körül egy érdekbarátokból álló, vagyonos kört. Cseppet sem vonzották ezek a hiú, könnyelmű emberek, csakis az érdekelte, hogy végre szülőket szerezzen Gavnernak. A vagyon egyáltalán nem volt fontos Larten szemében, de a gazdagok könnyebben boldogulnak az életben, mint a szegények, ezért azt gondolta, hogy inkább tehetős emberek kezébe helyezné a fiú további sorsát. Véletlenül találkozott össze Aliciával. Egyik barátjának unokatestvére volt, akivel gyakran kártyázott együtt. Egyik este elkísérte a férfit, hogy bepillantson unokatestvére piszkos üzelmeibe. Alicia kiemelkedett a szalon többi vendége közül. Nem tartotta magát különbnek az alacsonyabb társadalmi rétegekből származó nőknél, vagy a sötét szenvedélyeknek élő

férfiaknál, sőt nem is nézett megvetéssel rájuk. Különös szomorúság tükröződött azonban az arcán, miközben az elveszett lelkeket figyelte, akik kicsinyes örömeiket hajszolták. Lartent, aki igen jól ismerte a szomorúságot, megindította a nő arckifejezése, és alkalmat keresett, hogy beszélhessenek, majd újabb találkát kért valamilyen sokkal illőbb helyen, mint az itallal, nőkkel és szerencsejátékkal teli bűnbarlang. Alicia először gyanakvással tekintett a sápadt, sebhelyes, titokzatos férfira, akinek a haja narancssárga színben virított. Számos szóbeszéd járta a rejtélyes Vur Horstonról, többek között, hogy illegális rabszolga-kereskedelemből szerezte a vagyonát, hogy drágán megfizetett bérgyilkos, hogy kerüli a napfényt, mert szövetséget kötött az ördöggel, és azon nyomban lángra lobbanna, ha fényes nappal megérintenék a tiszta sugarak. – Az egész nem olyan drámai – nevetett Larten, amikor Alicia nekiszegezte ezt a vádat. – Súlyos bőrbetegségben szenvedek. Csupán erről van szó. Alicia tartott a különös idegentől, és nem bátorította további látogatásokra, de Larten kitartó volt, újra és újra felbukkant, amerre a nő járt, szép szavakkal ostromolta, a művészetről és a táncról csevegett vele. (Egyikért sem rajongott, de hajlandó volt erőfeszítéseket tenni, hogy lenyűgözze Aliciát.) Hamar ráébredt, hogy a drága, pompás ajándékok nem hatják meg a nőt, így hát inkább tűvé tette a piacot gyönyörű, rendkívüli virágok és bájos, csorba dísztárgyak után, amelyek önmagukban értéktelenek voltak ugyan, de érdekes történeteket őriztek. Amikor Alicia szíve lassan megenyhült iránta, Larten bemutatta a nőt Gavnernak is, aki akkoriban komor, csendes

gyermek volt. Gavner tudta, hogy Larten kedveli a csendet és a tisztes távolságot, így hát sokkal visszahúzódóbban viselkedett az átlagnál. A többi gyermekhez hasonlóan vágyott a szeretetre, ám mivel semmiféle melegséget nem kapott a férfitól, aki nem volt hajlandó felvállalni az apja szerepét, Gavner azt remélte, ha ő is éppolyan ridegen viselkedik, végül elnyerheti Larten elismerését. Larten nem árulta el Aliciának, hogy tovább szeretné adni a kisfiút valaki másnak. Ehelyett azt mesélte, hogy Gavner egyik régi barátjának a gyermeke, és esküvel ígérte, hogy gondját viseli, amikor a szülei meghaltak. Meghagyta Aliciát abban a hitben, hogy sajátjaként szándékozik felnevelni a fiút. – Miért bánik olyan kíméletlenül vele? – kérdezte Alicia nem sokkal az után, hogy megismerte a gyermeket. – Velem mindig kedves és gyengéd. Gavnerral miért nem? – Úgy akarom felnevelni, ahogyan én nevelkedtem – válaszolta Larten mereven. – A fegyelem jót tesz a fiúgyermeknek. – De hát eltaszítja magától, valahányszor megpróbál a közelébe férkőzni – méltatlankodott Alicia. Larten savanyúan morgott valamit, de legbelül mosolygott. Ahogyan remélte, Alicia még inkább igyekezett Gavner kedvében járni, lelkesen bátorította, hogy minél többet mosolyogjon, nevessen, játsszon, és élvezze az életet. Szoros kötelék alakult ki közöttük, és bár Alicia fiatal volt és szabad, aki egy napon saját gyermekeket szeretne, egy pillanatig sem habozott, amikor Larten megkérdezte, hogy hajlandó lenne-e magához venni és a sajátjaként felnevelni a kisfiút. Az egész történet itt akár be is fejeződhetett volna. Larten végre megszabadult védencétől, és szabadon nekivághatott a

széles, magányos világnak, hogy keressen magának egy helyet, ahol letelepedhet. Alicia azonban menthetetlenül a szívéhez nőtt, így hát egyik kifogást hozta fel a másik után, hogy Párizsban maradhasson. A hetekből lassan hónapok lettek, a hónapokból évek. Időnként még mindig felhozta a témát, miszerint előbb-utóbb el kell mennie, de már hosszú idő óta maga sem gondolta komolyan. Párizsban váratlan békére talált, és jóllehet sohasem vallotta volna be, a szíve mélyén azt remélte, hogy Aliciával maradhat a nő rövidre szabott emberi életének végéig. * Larten repülős kalandja után még mindig nevetve tértek haza az otthonukba. Alberto Santos Dumont Alicia egyik jó barátja volt. A nő képtelen volt felfogni a férfi rögeszmés szenvedélyét, amellyel az első igazi repülőgép megépítésén ügyködött. („A Wright fivérek katapult segítségével repítik ügyetlen masináikat a levegőbe! Hogyan nevezheti azt bárki is igazi repülőgépnek?” – tiltakozott a férfi, valahányszor szóba került a két amerikai mérnök.) Mindazonáltal Alicia mindig élvezettel vette szemügyre az általa épített gépeket, különösen, ha felszálltak a levegőbe. Larten általában nem kísérte el, amikor meglátogatta Albertót – sokkal jobban kedvelte az éjszakai elfoglaltságokat a nappaliaknál –, de mindig lenyűgözték Alicia beszámolói. Amikor egyszer óvatlanul megjegyezte, hogy bármelyik bolond képes lenne levegőbe emelni azt a szimpla repülőt, Alicia továbbadta a kihívást Albertónak, majd rávette a barátját, hogy egy ragyogó, holdfényes éjszakán engedje Lartent kipróbálni a 14-Bis gépet. – Lehetne belőled akár repülőgép-pilóta is – tréfálkozott

Alicia, amint beléptek az ajtón. – Alberto szerint hamarosan megépül az első nagy repülő, amelyben utasoknak is lesznek ülések. Munkát vállalhatnál, elröpíthetnéd az embereket egyik városból a másikba. – Alberto fantáziavilágban él – horkantott fel Larten megvetően. – A repülőgép ma még érdekes újdonság. Sohasem fogja átvenni a vasút vagy a hajózás szerepét. Csakis egy bolond vélekedik másképpen. – Nem is tudom – csicseregte Alicia. Megpöckölte Larten orrát, azután bement Gavner szobájába, hogy megnézze a gyermeket. A kisfiú mélyen aludt, hangos hortyogás közepette. Alicia még soha senkit nem ismert, aki olyan harsányan horkolt volna, mint Gavner Purl. Larten kifelé bámult az ablakon, amikor Alicia visszatért. Malora járt a fejében, és a hajón utazó emberek; az efféle csendes pillanatokban gyakran kísértették sötét gondolatok. Bármilyen boldog is volt Alicia oldalán, a múlt szomorú emlékei sohasem jártak messze a gondolataitól. Alicia Larten arcát tanulmányozta, nyugtalan tükörképét figyelve az üvegen. Azt kívánta, bárcsak tehetne valamit, hogy megszabadítsa a gyötrődéstől. Sok titkot rejtett még az élete. Tudta jól, hogy boldogtalan volt a múltja, hogy a férfi rengeteg sötét emléket takargat előle. Ám mindez nem számított. Alicia őszintén szerette, és biztos volt benne, hogy egy napon feltárja előtte a teljes igazságot. S bármilyen szörnyűségesnek is bizonyul a múlt, ő továbbra is szeretni fogja, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy segítsen a férfinak megbirkózni vele. „Elvégre – gondolta magában Alicia, miközben előrelépve átölelte Lartent, amivel mosolyt csalt a férfi keskeny ajkára – csak nem lehet olyan borzalmas. Nem számít, mi mindent mért

rá az élet, nem érdekes, mit művelt ifjúkorában, a szíve mélyén igenis jó ember. Sötét, bűnös tettei valószínűleg korántsem annyira iszonyatosak, mint amennyire hiszi. És ha mégis? Nos, akkor megbocsátok. Mindnyájan követünk el hibákat. A természetünkből fakad. Bevallom neki saját tévedéseimet, és elfogadom az övéit. Magasra helyezte a mércét, és ez igazán tiszteletre méltó, de nem volna szabad ilyen szigorúnak lennie magával szemben. Végül majd elmondom neki, hogy a nap végén ő is csak olyan, mint mi, többiek: egyszerű, esendő ember...”

MÁSODIK FEJEZET

Larten az éjszaka teremtménye volt, de készséggel változtatott az életmódján, hogy igazodni tudjon Alicia – és kisebb mértékben Gavner – szokásaihoz. Noha kerülte a reggeleket és a nappali világ perzselő fényességét, általában kora délután kelt fel, hogy a nap egy részét Aliciával és a kisfiúval tölthesse. Meghallgatta, ahogyan Gavner felolvas – Larten maga sohasem sajátította el a betűk tudományát –, és mogorván közölte a gyermekkel, hogy ügyes volt, ha nem ejtett nyilvánvaló hibákat. Hármasban jártak ki sétálni és vásárolgatni; Larten egy ernyő alá rejtőzött a nap sugarai elől, kalapot és kesztyűt húzott, sötét szemüveg mögé bújva óvta szeme világát. Alicia úgy vélte, Larten eltúlozza, mennyire érzékeny, mígnem a férfi egyik nap fél órát ült az ablak mellett, szabadon hagyva karját és arcát, hadd érje a nap fénye. Amikor a nő meglátta, hogy kivörösödik a bőre, el kellett ismernie, hogy Larten igazat beszélt. Attól a naptól fogva még jobban ügyelt a nap erejére, mint a férfi. Amint egy felhős este éppen a parkban sétálgattak, Gavner pedig előttük rohanva igyekezett elkapni egy madarat, Alicia egyszer csak megszorította Larten karját, és gyors csókot nyomott az arcára a napernyő jótékony rejteke alatt. – Ezt most miért kaptam? – kérdezte Larten. – Csak úgy. Boldog vagyok. – Újra megszorította a férfi karját. – Szép így az élet. Nem igaz, Vur? – De igen – válaszolta. Ismét belehasított a bűntudat fullánkja, mint mindig, valahányszor Alicia az álnevén

szólította. Tisztában volt vele, hogy be kellene vallania magáról az igazságot, de abban reménykedett, hogy ha elég hosszú ideig tagadja Larten Crepsley valóságát, annak a férfinak a létét, aki egykor volt, végül talán teljes mértékben megszűnik létezni. – Gavner is boldog végre – mormolta Alicia. Larten hirtelen megmerevedett, ahogyan a nő már előre sejtette, ezért fennhangon csitította: – Ugyan már! Ezt abba kell hagynod! – Mit hagyjak abba? – ráncolta Larten a homlokát. – Gavner a gyermekünk – jelentette ki Alicia. Régóta húzódó vita volt már ez közöttük, havonta legalább kétszer terítékre került. – Ideje úgy bánnod vele, mintha a saját fiad volna. Szüksége van egy apára, és rajtad kívül nincs senkije. Hacsak nem azt akarod, hogy keressek magamnak egy másik férfit, aki sétálgatni visz a parkba... – Azzal huncut mosolyt vetett rá. – Könnyen lehet, hogy jobban járnál egy másik férfival – felelte Larten búskomoran, mire Alicia a karjába csípett. – Meglásd, egy nap még megfogadom a tanácsod! – vágott vissza. Larten mosolyt erőltetett az arcára, de a szívét elfogta a nyugtalanság. Gavnernak valóban apára volt szüksége. Időközben élénk, egészséges, jó természetű fiúvá cseperedett, teljesen kivirult nevelőanyjának gondoskodó keze alatt. Ám még mindig gyakran bámult vágyakozva Lartenra. Nem értette, hogy a sebhelyes arcú, magas férfi miért hessegeti el folyton, valahányszor megpróbál közeledni hozzá. Azt gondolta, biztosan vele van a baj, valamiképpen megsérthette Lartent. Habár Alicia mellett eleven és jókedvű volt, más gyerekek társaságában Gavner mindig magába fordult. Attól tartott, hogy visszautasítják, ha barátkozni próbál velük, ahogyan a gyámja is tette.

Jobbat érdemel ennél – gondolta Larten szomorúan. – Megérdemel egy igazi apát. De én sohasem lehetek az a számára. Megöltem az igazi szüleit. Nem szabad megengednem, hogy szeressen. Soha!” Úgy érezte, el kellene mennie. Tüske volt Gavner oldalában, sötét árnyat vetett a fiú életére. Ha elmegy, Alicia hamarosan talál magának egy másik férfit, aki feleségül veszi, amit Larten eddig vonakodott megtenni, a nő számos célozgatása ellenére is, miszerint boldogan igent mondana, ha meg akarná kérni a kezét. Az a másik férfi igazi apja lehetne Gavnernak, és a kisfiú javára válhatna egy ilyen kapcsolat. Ám ezzel cserbenhagyná Aliciát. Az apró, vörös hajú, zöld szemű teremtés boldogságot hozott Larten életébe. Soha nem gondolta, hogy valaha is képes lesz ilyesmit tapasztalni. Ennek nem fordíthat hátat csak úgy egyszerűen. Mellette még Maloráról, az öldöklésről, sőt a mély szakadékról is majdnem megfeledkezett, amelybe szó szerint kis híján belezuhant. Rettenetesen félt, mi lesz vele, ha most kizárja a nőt az életéből. – Vur? – szólt Alicia csendesen, kizökkentve a férfit búskomor kábulatából. Larten egy pillanatra azt hitte, a nő az igazi Vur Horstont szólítja, és mohón nézett körül, egy vézna, beteges fiút keresett, akit csaknem egy évszázada nem látott. Amikor tekintete csupán a dundi Gavner Purlt találta – aki még mindig a madarat hajszolta –, hirtelen ráébredt, hogy Alicia hozzá beszél. – Igen? – kérdezte. – Mit meg nem adnék a gondolataidért! – mondta Alicia. Larten halványan elmosolyodott. – Nem érnek túl sokat – válaszolta. Szorosan magához ölelte a nőt, és együtt sétáltak tovább a

szaladó, kacagó kisfiú nyomában. Attól félt, hogy örökre elveszíti Aliciát – és önmagát is –, ha elengedi a karjából. * Néhány nappal a parkban tett sétájukat követően Alicia elrángatta magával Lartent egy kiállításra. A kiállított műalkotások között szerepelt egy fiatal spanyol művész, Pablo Picasso pár festménye is. Lartennak tetszettek a képek, de a látogatók tömege már egyáltalán nem volt ínyére. Mindig is feszengett a nagyobb összejöveteleken. Amikor kettesben volt Aliciával, el tudott feledkezni róla, hogy nem egyszerű, hétköznapi ember. Állandóan azt várta, hogy valaki felismeri, micsoda valójában, és felsikolt: „Vámpír!” Néhány éve megjelent Bram Stoker átkozott könyve, és most már mindenki jól ismerte ezt a szót. Semmi értelme nem lett volna az ártatlanságát hangoztatni, bizonygatni, hogy nem ugyanaz, mint a regénybeli Drakula. Larten pontosan tudta, hogyan viselkedik a csőcselék. Ha valaha is fény derülne a valódi kilétére, nem lenne más választása, mint menekülni. Amióta megérkeztek a kiállításra, valamiféle nyugtalanság uralkodott rajta. Mialatt a teremben sétálgattak, időnként megállva, hogy szót váltsanak Alicia barátaival, a balsejtelem egyre jobban kínozta. Meg volt győződve arról, hogy valaki figyeli. Egyesek talán elhessegettek volna egy efféle megérzést, de Lartennak több esze volt, mintsem kétségbe vonja, amit az ösztönei súgnak. Arcán gondtalan mosollyal úgy tett, mintha érdeklődéssel hallgatná a körülötte folyó beszélgetést. Nem akarta, hogy az ismeretlen leskelődő megtudja, felfigyelt a vizsgálódására. Ám

éber tekintete közben mindvégig a termeket fürkészte, azt a személyt kutatta, aki felfedezte. Végül sikerült is kiszúrnia lehetséges ellenségét a tömegből. Magas, megtermett férfi volt. Mindenki másnál legalább kétszer nagyobb darab. Larten maga is meglepődött, miért nem akadt meg rajta már korábban a tekintete. A férfi arca szinte alig látszott a zsírpárnáktól. Hosszú, göndör haja volt, az összképet fenséges, lelógó, gondosan viaszolt bajusz árnyalta. Elegáns ruházatot viselt, ujjain gyűrűk ragyogtak, egyik szemén gyémánttal kirakott monoklit viselt. Larten minden meglepetés nélkül konstatálta az apró forradást az ujjhegyein. Rejlett benne valami közönséges, és nem csupán az igencsak lengén öltözött nőszemélyek miatt, akik körülállták, és minden tréfáján hangosan kacarásztak. A kövér férfi hirtelen észrevette, hogy lelepleződött. Egy élesen csattanó szóval, kezének türelmetlen, kurta mozdulatával útnak eresztette a hölgyeket, akik lassan elszállingóztak, hogy a többi férfival csevegjenek. Rengeteg csodálójuk akadt, noha Larten biztosra vette, hogy a forradásos ujjak egyetlen csettintésére azonnal visszatérnek gazdájukhoz. Fiatalabb éveiben, kölyökkorában Larten is gyakran találkozott hozzájuk hasonló nőszemélyekkel. Azután a kövér fickó jelentőségteljesen bólintott, majd kilépett a teraszra, mintegy felszólítva Lartent, hogy kövesse. – Bocsáss meg nekem egy pillanatra! – mormolta Aliciának. – Szeretnék egy kis friss levegőt szívni. – Ne maradj sokáig! – kérte a nő. – Megígérem – válaszolta Larten, bár korántsem volt meggyőződve, hogy valóban be tudja tartani ezt a bizonyos ígéretét. Nem tudta, mit akarhat tőle a kövér fickó, de egy

dologban egészen bizonyos volt: az idegen vámpír. Akárhonnan is nézte, ez a tény csakis rosszat jelenthetett. Az elhízott vámpír éppen tubákot szippantott egy szelencéből, amikor Larten csatlakozott hozzá az erkélyen. Őt is megkínálta, azonban csak a fejét rázta. – Sohasem rajongtál a tubákért, ugye? – dorombolta a férfi, zsebébe dugva a szelencét. – Talán ismerjük egymást, uram? – Larten a homlokát ráncolva ismét szemügyre vette az idegen vonásait; megpróbálta felidézni, hol találkozhattak. A hangja ugyan ismerősen csengett, ám az arcára egyáltalán nem emlékezett. Vajon a Vámpírok Hegyén futottak össze? – Ismerlek, mint a rossz pénzt, Vur Horston – vigyorgott a férfi. – Akkoriban találkoztunk, amikor még a saját nevedet viselted. Sőt másik néven is ismertelek. – Tekintete vidáman csillogott, Larten pedig rádöbbent, hogy akárki legyen is ez a fickó, nem akar ártani neki. – És vajon miféle név lehetett az? – kérdezte kissé megnyugodva. – Én magam akasztottam rád – felelte a vámpír. Azután feszélyezett mosollyal levette szeméről a monokliját, és hátrasimította a haját, teljesen felfedve arcvonásait. – Higanynak neveztelek. Régi gúnyneve hallatán Larten mélységesen megdöbbent, ám amint a férfi kiejtette száján a szót, ajkának mozdulata hirtelen felidézett benne egy régi emléket, amely még döbbenetesebben hatott rá. Larten közelebb hajolt, szeme elkerekedett a meglepetéstől. Két kézzel megragadta a fickó vállát, és hitetlenkedve krákogta a kérdést:

– Tanish Eul?!

HARMADIK FEJEZET

Larten és Tanish puha bőr karosszékben ült Tanish házának dolgozószobájában, Franciaország legremekebb szőlőskertjeinek borát kortyolgatva. Larten ugyan jobban kedvelte a bornál a sört, de Tanish büszke volt a gyűjteményére, és ráerőltetett a vendégére egy pohárral a nemes nedűből. Larten abból az időből ismerte Tanish Eult, amikor még mindketten kölykök voltak, ifjú vámpírok, akik szomjaztak a háború borzalmaira és a piszkosabb emberi élvezetekre. Ivászattal, szerencsejátékkal, nőkkel ütötték el az idejüket, és bejárták csaknem az egész földkerekséget. Akkoriban jó barátjának tartotta Tanisht, aki – noha rengeteg bajba sodorta – mindig szórakoztató társaság volt. Végül egy nap Tanish visszautasította egy vérszipoly kihívását, szégyent hozva saját fejére a társai előtt. Becsületét vesztve távozott, és sosem foglalta el többé helyét a klánban. Larten azt hitte, hogy nem látja már viszont délceg, mindig elegáns barátját. Az eltelt évek során időnként eltűnődött, vajon mi lett végül Tanish sorsa, de csupán futó gondolatként, nem számított rá, hogy valaha is választ kap a kérdésére. S most itt ült előtte a számkivetett vámpír, felismerhetetlenül elhájasodva, és szinte üvöltött róla a gazdagság. A lehető legdrágább öltözéket viselte, amelyet Párizs szalonjai csak kínálni tudtak, csinos, ifjú hölgyek és hűséges szolgálók valóságos hada vette körül. – Azonnal felismertelek, amint megláttalak – ismételte Tanish immár sokadjára. – A forradás az arcodon új, de

egyébként pontosan úgy festesz, mint régen. Én aztán nem! Jól kikerekedtem, ugye, Higany? – Valóban – mosolygott Larten. – De szólíts inkább Vurnak, kérlek! – Félsz, hogy tönkreteszem az inkognitódat? – vigyorgott Tanish. – Úgy van – vallotta be Larten. Már hazaküldte Aliciát; csupán annyi magyarázatot adott, hogy váratlanul összefutott egy régi barátjával, és sok megbeszélnivalójuk akadt. Alicia is meg akarta ismerni Tanish Eult, de Larten azt kérte, hadd tölthessenek előbb kettesben egy kis időt. – Nem kell tartanod az árulkodó nyelvemtől – nyugtatta meg Tanish. – A diszkréció számomra is életbe vágóan fontos. Mindkettőnknek vannak titkai, amelyeket szeretnénk magunknak megőrizni. Egyetlen szóval sem említem a múltadat, Vur Horston. Larten megköszönte Tanish tapintatát, azután megjegyezte, hogy láthatóan igencsak jól megy a sora. – Nincs okom panaszra – szipogott Tanish. Laza kézmozdulattal körbemutatott a gyönyörűen díszített falakon, a csodás szobrokon és festményeken, a hatalmas csilláron. A helyiség legalább akkora lehetett, mint a lakás, amelyben Larten és Alicia lakott, és csupán egyike volt a Párizs legdivatosabb negyedében álló palota számtalan szobájának. – Ez persze csak a városi házam. A vidéki otthonom sokkal előkelőbb. Szeretem a meghittséget, amikor a városban időzöm. – Bizonyára egy vagyonba került – állapította meg Larten. – Ekkora hasznot nem szerezhettél pusztán szerencsejátékból. – Ami azt illeti, pontosan abból szereztem – felelte Tanish. – Csakhogy az asztal másik oldaláról. Több kaszinót is

működtetek. Sokkal több pénzt lehet szerezni abból, ha az ember vendégül látja a szerencsejátékosokat, mint ha leül velük kártyázni. A legtöbb jövedelemre az italból és az én kis csecsebecséimből teszek szert, bár az asztalnál folyó üzletekből is részesülök. Larten a homlokát ráncolta. – Mondd, mik a te kis csecsebecséid? – értetlenkedett. – Hát a nők! – nevetett Tanish. – Mindig is mágnesként vonzottuk az ifjú hölgyeket. Nem igaz? Ezen a téren sohasem akadt gondunk. Mások azonban nem ilyen szerencsések. Egy szép kis summáért cserébe olyan csinos hölgytársasággal szolgálhatok Párizs tehetős férfiúi számára, akik nagy örömmel fogadják az udvarlásukat. – Ó! – szakadt ki Lartenból egy sóhaj. – Talán helyteleníted? – kérdezte Tanish csendesen. – Nem – válaszolta Larten. – Pusztán meglepődtem. Azt hittem, hogy valamiféle törvénytisztelő üzletbe fogtál. Bejártad majdnem az egész világot, azt gondoltam volna, hogy az export és import inkább neked való. – Mostanában már ritkán utazom – mondta Tanish. – Csak amennyit feltétlenül szükséges. A világ mindenhol ugyanaz, bárhová is mész. Sokkal jobb, ha az ember talál végre egy helyet, amelyet az otthonának nevezhet, és ahol gyökeret ereszthet. Ezt már régen felismertem, és azt hiszem, te is ráébredtél. A hölgy, akivel ma este láttalak, nem úgy festett, mintha egyhamar tovább óhajtana állni, és te is mellette akarsz maradni egy darabig. Nem igaz? – Ameddig igényt tart a közelségemre – mormolta Larten. – Nehéz évek állnak mögötted – folytatta Tanish komolyan. – Látom a szemedben. Mégsem úgy alakult az élet a klánban,

ahogyan képzelted, öreg barátom? – Nem – felelte Larten kurtán, és nem is állt szándékában többet beszélni róla. – Életem legbölcsebb döntése volt, amikor hátat fordítottam annak a sötét, elszigetelt világnak – szipogta Tanish. – A klán megfelel a Vancha March-féléknek, és azoknak a szerencsétleneknek, akik szerint az élet egy megpróbáltatás, amelyet el kell szenvednünk. De nem való a kultúrára vágyó, kifinomult embereknek. Mi ketten nemesebb célokra vagyunk hivatottak. Az emberi világ örömeit azok értékelik csak igazán, akik az emberiség fölött állnak. Egy csengő állt Tanish mellett az asztalon. Felemelte, majd kétszer megrázta. Egy férfi lépett be a szobába. Larten először azt gondolta, hogy bizonyára az egyik cseléd lehet, ám a következő pillanatban Tanish ujjainak egyetlen csettintésére a férfi letérdelt a vámpír széke mellé. Tanish éles körmével egy apró vágást ejtett a nyakán. Mohón előrehajolt, hangosan zihált, amikor a hájrétegek megfeszültek a hasa körül, majd kinyújtotta a nyelvét, és macska módjára lefetyelni kezdte a vért. Amikor végzett, ráköpött a férfi nyakára, és a nyálat bedörzsölve elállította a vérzést. – Szomjas vagy? – kérdezte Tanish, barátja felé lökve a férfit. – Nem – válaszolta Larten. – Biztosan nem tudlak kísértésbe hozni? – Már ittam korábban – hazudta Larten. Ekkor Tanish elbocsátotta a férfit, és visszataszító vigyorral nézett utána, amint a szánalmas figura lehajtott fejjel elhagyta a szobát, néma csendben, akár egy kísértet. – Vámpír akar lenni – nevetett Tanish gúnyosan. – Azt hiszi,

hogy örökké élünk, és sérthetetlenek vagyunk. Több hozzá hasonló alak áll a szolgálatomban. Sosem fogom megvérezni őket, tudom nagyon jól, milyen kínos gonddal ügyelnek a tábornokok a rendre, hogy a nyavalya essen beléjük! De elszórakoztat, amikor figyelem, hogyan csúsznak-másznak előttem abban a reményben, hogy egy szép napon beállhatnak állítólag előkelő sorainkba. – Bölcs dolog a tudomásukra hozni, hogy vámpír vagy? – kérdezte Larten. – Különösen, ami a jelenlegi közhangulatot illeti. – A jelen...? Ó, a Drakula-könyvre gondolsz! – Tanish könnyedén elhessegette barátja aggodalmait. – Azt teszik, amit mondok nekik. Nem akaratuk ellenére tartom fogva őket. Azt gondolják, hogy a vámpírok olyanok, mint az istenek. Ha egyikük valaha is azzal fenyegetne, hogy elárul... nos, minden valamirevaló istennek szüksége van néhanapján egy áldozatra. Nem igaz? – Tanish jót kacagott Larten arckifejezése láttán. – Csak tréfálok! Sohasem ölnék meg olyan embert, aki a szolgálatomban áll. Lusta vagyok, kövér és bolond. Többet költök a kelleténél, és hajkurászom a nőket, akik csak a pénzemért keresik a társaságomat. Sok bűnöm van, némelyiken bizony még a hozzád hasonló kemény, világi ember is megbotránkozna. De nem vagyok gyilkos. – Hirtelen megenyhült az arca. – Ezt nálad senki sem tudhatja jobban. Saját szemeddel láttad, mi történt, amikor halálos viadalra hívtak. Gyáva vagyok, igen, de nem süllyedek olyan mélyre, hogy védtelen embereket öljek, mert erősnek akarom érezni magam. Őszintén remélem, hogy jobban ismersz annál, mintsem ilyesmit feltételezz rólam. – Hát persze – felelte Larten. Közelebb hajolva megveregette

kövér barátja párnás térdét. – Most pedig mesélj inkább a múltról! Kíváncsi vagyok, mihez kezdtél, miután elhagytad a klánt, hogyan építetted fel bűnös birodalmadat. Tanish ezen elmosolyodott – hízelgett neki a tüskés bók –, majd belevágott kalandjainak részletes beszámolójába, onnan kezdve, hogy hátat fordított a vámpírvilágnak. Egyszerű történet volt ez egy férfiról, aki több hatalomnak és tudásnak volt birtokában, mint a hétköznapi emberek. Tanish elmesélte, hogyan fordította saját javára a tehetségét, de mindezt olyan hozzáértő és élvezetes stílusban, hogy Larten többször is nevetett az elbeszélésén. Ám Tanish történeteinek volt némi szomorú színezete, és bár igyekezett derűs fényben feltüntetni az eseményeket, Larten tisztán látta, hogy a számkivetett vámpír valójában nem boldog. Tanish sem talált több örömöt és megelégedést a klánon kívül, mint Larten. Bármilyen gazdag volt is, csatlósokkal és gyönyörű nőkkel körülvéve, Tanish pályafutása szánalomra méltó árnyéka volt csupán az életnek. Larten öreg barátjának szavait hallgatva eltöprengett, hogy vajon előtte is ilyen elvesztegetett, nyomorúságos jövő áll-e.

NEGYEDIK FEJEZET

Kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Gavner már rohant is, hogy kinyissa. Amikor megpillantotta a kövér, mosolygó férfit a küszöbön, izgatott rikkantással a látogató karjába vetette magát. – Tanish bácsi! – kiáltotta boldogan. – Lassan a testtel, kis korcs! – morogta Tanish. – Ledöntesz a lábamról, ha így rám veted magad, mint egy kerge bakkecske! – De még lekonyuló bajusza mögött sem tudta elrejteni a mosolyát. Összeborzolta Gavner haját, és egy doboz édességet nyomott a fiú kezébe. Gyakran hozott ajándékokat, amikor látogatóba jött. Gavner sosem követelőzött, és akkor is boldogan fogadta volna a „bácsikájá”-t, ha történetesen üres kézzel érkezik. Tanish azonban szerette osztogatni az „élet örömei”-t, bármerre járt is. – Itthon van a boldog párocska? – kérdezte a fiút. – Igen – válaszolta Gavner, aki közben felnyitotta a dobozt, és bekukkantott a belsejébe. – Az ebédlőben vannak, éppen a portréhoz állnak modellt. – Még mindig nem készült el? – csodálkozott Tanish színpadias sóhajjal. – Ez a festő nyilván a leglassúbb naplopó egész Párizsban. – Alicia nem bánja – súgta Gavner bizalmasan –, de Vurt szétveti a méreg! Csak ül, és morcosan bámul maga elé, mint az indián főnökök a történeteidben. – A fiú összefonta maga előtt a karját, és ádáz, fenyegető arcot vágott. Tanish vidáman kacagott.

– Talán meg kellene vesztegetnem azt a festőt, hogy még lassabban dolgozzon – vetette fel, mire mindketten csaknem összerogytak a nevetéstől. – Várj egy kicsit! – szólt Gavner, amikor Tanish önuralmát visszanyerve az ebédlő felé vette az irányt. – Megépítettem az Eiffel-torony makettjét, és meg akarom mutatni neked. Tanish elkísérte a fiút a szobájába, ahol több percen keresztül csodálta Gavner kezdetleges másolatát a nevezetes toronyról, egekig dicsérve a tehetségtelen, ám igen büszke gyermeket. – Egy nap híres építész lesz belőled – jelentette ki Tanish éppolyan rezzenetlen pókerarccal, mint amikor kártyázni szokott. Amikor a kövér vámpír végül sikeresen kiszabadult Gavner szobájából, megállapította magában, hogy Larten valóban kiköpött mása egy indián törzsfőnöknek, és kénytelen volt mosolyát egy jókora selyem zsebkendő mögé rejteni. – Üdvözletem a ház urának és asszonyának! – köszöntötte a párt, majd olyan mély meghajlást produkált, amely egy ekkora embertől csak telt. – Remélem, nem alkalmatlan időben érkeztem. – Az időzítésed tökéletesebb már nem is lehetne – csattant fel Larten, és elhúzódott Aliciától. A festő úgy állította be őket a képhez, hogy a férfinak kedvese fölé kellett hajolnia. Ami kezdetben nem is okozott gondot, ám ez már a tizenegyedik (vagy talán a tizenkettedik?) ülés volt, és Larten háta kis híján görcsbe merevedett. – Monsieur! – tiltakozott a művész. – Csak még egy félórácskát, kérem! – Nem! – mordult rá Larten. – Ma estére éppen elég

tetszelgésben volt részem. Távozzon, uram, és vigye magával az átkozott... – Vur! – csitította Alicia. Larten felbőszült arccal egy marék pénzt lökött oda a méltatlankodó művésznek, aki merev udvariassággal vágott vissza a sértésre: – Vigyázzon, monsieur! Én szívességből dolgozom az ügyfeleimnek, nem pedig pénzért. Ha a jövőben továbbra is így bánik velem, cafatokra tépem a portrét, és nem jövök vissza soha többé! – Csinos beszéd volt, de a hatást némileg elrontotta, ahogy négykézlábra ereszkedve összekapkodta a pénzt a földről. A művész régi ellensége volt Lartennak. Alicia eredetileg arra kérte a férfit, még 1903-ban, hogy álljon modellt vele egy rajzhoz, nem sokkal a megismerkedésük után. Larten egy kezén meg tudta volna számolni, hány ülést volt képes elviselni, mielőtt örökre száműzte a festőt (legalábbis akkoriban azt gondolta, sohasem látja viszont). Amint a zsémbes művész dühöngve távozott, Tanish elmélyülten tanulmányozni kezdte a félig kész portrét. – Jó szeme van a fickónak. Ez a festmény rendkívül élethű. Majdnem olyan pontos és tiszta, mint egy fénykép. Tanish és Larten jelentőségteljes pillantást váltottak, majd mindketten jót nevettek. Óriási divatba jött akkoriban a fotográfia, ám egyik vámpírt sem lehetett filmen megörökíteni. Furcsa módon egyetlen kamera sem tudta lefényképezni őket – elmosódott pacaként látszottak csupán, amikor valamelyikükről előhívtak egy fotót. Ez volt az egyetlen ok, amiért Larten beleegyezett, hogy modellt áll a festményhez. S vajon miért adta be a derekát és hívta meg ismét a festőt, hogy tovább kínozhassa... Nos, pillanatnyi őrületében – most

már így gondolkodott róla – Larten megkérte Alicia kezét, aki persze rettenetesen boldog volt. Azonnal igent mondott, és ragaszkodott hozzá, hogy koronázzák meg jegyességüket a portré megfestetésével, amelyre három éve olyan nagyon vágyott. A többi férfihoz hasonlóan, akik önként lépnek a házasság csapdájába, Lartennak sem maradt más választása, mint hogy engedjen jegyese kérésének. – A dátum nem stimmel – jegyezte meg Tanish, rámutatva a hatalmas számokkal pingált, 1903-as dátumra a vászon jobb alsó sarkában. – Nem hajlandó változtatni rajta – morogta Larten. – Akkor kezdte el a munkát, és ragaszkodik hozzá. Szerintem kizárólag azért tartja ott, hogy emlékeztessen, miként tapostam a lelkébe rögtön az első alkalommal. Dühbe gurulok, valahányszor csak a szemem elé kerül az átkozott mázolmány. Talán át is mázolom, ha egyszer végre elkészül. – Ne merészeld! – csattant fel Alicia. – Ha csak egyetlen savanyú pillantást is vetsz a képre, nagy baj lesz! Megértetted? – Igen, drágám – mormolta Larten szokatlan szelídséggel. – Haladtatok valamit az esküvői előkészületekkel? – érdeklődött Tanish. Három hónap telt el, amióta Larten mindenki legnagyobb meglepetésére házassági ajánlatot tett Aliciának. Mintha még mindig sokkos állapotban lett volna: elfehéredett, és reszketni kezdett, valahányszor szóba kerültek a dátumok és a szervezéssel járó tennivalók. – Megegyeztünk egy templomban – válaszolta Alicia, és kissé fenyegetően összehúzta a szemét. – Nem igaz, kedvesem? – De igen, drágám – ismételte Larten, ezúttal erősen duzzogva. – És valamikor jövőre lesz az esküvő, ugye? – erősködött

tovább Alicia. – Igen – sóhajtotta Larten. – Nagyszerű! – örvendezett Tanish. – Egész évre szabaddá teszem magam, a biztonság kedvéért. Ha megengeditek, én a júniust javaslom. A menyasszony mindig elbűvölően fest egy szép nyári napon. – Tanish bácsi! – üvöltötte Gavner, miközben szélsebesen berontott az ebédlőbe, Larten torkára forrasztva a szót, mielőtt elmondhatta volna véleményét barátja remek javaslatáról. – Emelj fel! Elfelejtettél felemelni! – Gavner! – sóhajtotta Alicia. – Miféle viselkedés ez? Nem beszélhetsz így monsieur Eullal. Szépen kell kérned, ha szeretnél valamit, nem szabad követelőznöd! – Badarság! – horkant fel Tanish, és a fiúra kacsintott. – Ha jutni akarsz valamire ebben az életben, mindig egyenesnek kell lenned. Jöjj hát, ifjú Gavner Purl, hadd emeljen Tanish bácsikád az egekbe! Gavner odarohant hozzá, rá sem hederítve Alicia rosszallására, és felnyújtotta a karját. A kövér vámpír lehajolt, mire Gavner mindkét kezével megragadta tiszteletbeli bácsikája hosszú bajuszát. Amikor már szilárdan megkapaszkodott, Tanish macska módjára megrántotta a bajuszát, azután gyorsan felállt. Gavner vele együtt emelkedett a levegőbe, a bajuszon lógva, vidám kalimpálás közepette. Larten hirtelen visszaemlékezett, hogyan ficánkolt a kisfiú Perta Vin-Grahl jeges koporsójának tetején, amikor még csecsemő volt, és az emléktől fájdalmasan összerezzent. Tanish gyötrelmes kiáltásokat hallatott, és vadul rázta a fejét, Gavner azonban tudta jól, hogy csupán játszik. Elragadtatott üvöltéssel hintázott a szőrös fogantyún, és addig

kapaszkodott belé, ameddig csak bírt. Amikor végül lepottyant a földre, Tanish úgy tett, mintha félrerúgná, a fiú pedig kacagva kirohant az ajtón. – Egy napon gyökerestül ki fogja tépni azt a bajuszt – figyelmeztette Alicia a vámpírt. – Talán az lesz a legjobb – bólintott Tanish. – Attól tartok, hogy bámulatos arcszőrzetem lassan kimegy a divatból. – Ugyan már! – tiltakozott Larten, és szándékosan megvárta Tanish meglepett mosolyát, mielőtt kegyetlenül hozzátette volna: – Már legalább húsz éve kiment a divatból. Alicia felnevetett, gyors csókot nyomott Tanish arcára, majd kisietett, hogy hozzon egy kis bort a látogatónak, és egy kis sört a férfinak, aki hamarosan (jövőre, megígérte!) a férje lesz. Tanish rendszeres vendégnek számított a házukban. Hetente kétszer-háromszor megfordult náluk, és néha ők is meglátogatták, bár Alicia jobban örült, amikor Tanish jött hozzájuk. Bármennyire is kedvelte Larten barátját, különösen, amiért annyi örömet okozott Gavnernak, Tanish furcsa ember volt, aki alsóbbrendű, kétes erkölcsű alakokkal vette körül magát. Alicia nem szívesen tette ki Gavnert a világ efféle sötét, mocskos befolyásának. – Hogy megy a sorod, sebhelyes, narancssárga hajzatú, szörnyeteg barátom? – kérdezte Tanish, letelepedve a kanapéra. – Nagyjából ugyanúgy, mint tegnap éjjel, amikor legutóbb találkoztunk – mosolygott Larten. – Tegnap éjjel? – ráncolta Tanish a homlokát. – Nem emlékszem... – A meghívásodra érkeztem az egyik kaszinódba. Alaposan felöntöttél már a garatra. Örömmel üdvözöltél, de azután nem sokat láttam belőled, és akkor is csupán a lengén öltözött

táncosnők függönyén keresztül. – A táncosnőkre emlékszem – válaszolta Tanish álmodozva, majd szégyenlősen elvigyorodott. – Bocsánatot kérnék, Larten, de tudod jól, hogy nem akartalak megsérteni. Az egyik lovam nyert a versenyen, és kissé magával ragadott a győzelem mámora. – Azt hittem, tegnap nem állt szándékodban kimenni a pályára. – Nem is állt, de aztán felhők lepték el az eget, és úgy döntöttem, ez a nap éppolyan jó, mint a többi, hogy ki merjem tenni a lábamat. Tanish nem kerülte olyan aggályosan a napfényt, mint Larten. Barátjánál sokkal ravaszabb módon sikerült lepleznie a nappaloktól való iszonyát. Habár az üzlet, amelyben foglalatoskodott, remek kifogással szolgált, hogy többnyire csak éjszaka járjon el otthonról, tudatos erőfeszítéssel akkor is igyekezett az emberek előtt mutatkozni, amikor a nap magasan járt az égen, hogy elfojtsa az olyasféle baljós szóbeszédeket, amelyek Larten körül keringtek. Kalapot és kesztyűt húzott, valahányszor kilépett az ajtón, és szépséges csecsebecséinek egész serege vette körül. Mindig napernyőt tartott hölgyismerősei feje fölé, azt hangoztatva, hogy a súlyos eszköz túlságosan is megterhelő az efféle törékeny teremtések számára. Valójában alattomos módon behúzódott az ernyő árnyékába, sokkal inkább, mint maguk a hölgyek, ám ezt soha senki nem vette észre. – Valószínűleg csak meg akartam kérdezni tőled, hogy fontolóra vetted-e már az ajánlatomat – magyarázta Tanish. – Rögtön gondoltam, hogy ez a helyzet – válaszolta Larten. – Na és fontolóra vetted?

Larten vállat vont. Tanish már korábban is gyakran meginvitálta, hogy csatlakozzon hozzá a különféle üzelmeiben, fennhangon bizonygatva, hogy nagyszerű partnerek lehetnének. Larten eleinte még nevetve hárította el a próbálkozásait, de Tanish az utóbbi időben sokkal kitartóbban ostromolta, valódi üzletekkel kecsegtette barátját, a vagyon és a befolyás ígéretével csábította. Larten saját maga számára sohasem vágyott ilyesmire, Aliciát viszont szívesen kényeztette volna a világ kifinomult örömeivel, és tudta jól, hogy hamarosan Gavnernak is megfelelő oktatásra lesz szüksége. Larten nem rajongott a gazdag emberek fényűző életmódjáért, de most már másokra is tekintettel kellett lennie. Helytelennek érezte volna, ha, miután megkéri Alicia kezét, továbbra is gondtalan agglegényként folytatná az életét. – Máris jól keresek – felelte Larten lassan. – Persze – horkantott fel Tanish. – Elcsensz pár értékes holmit, amikor betörsz, hogy táplálkozz, és időnként hazaviszel néhány frankot a kártyaasztaltól. Ebből nem lehet megélni. Én igazi munkát kínálok fel neked, becsületes jövedelmet és remek lehetőségeket. – Becsületes? – visszhangozta Larten átható tekintettel. – Nos, az én szememben igenis az – válaszolta Tanish könnyedén. – Ugyan, Vur! Most már komoly felelősség terheli a válladat. Az emberek összesúgnak a hátad mögött. Nem is volt semmi gond a sok titokzatoskodással, amikor Párizsba érkeztél, de hamarosan férj és apa válik belőled. Szükséged van... – Férj, az mindenképpen – vágott Larten a barátja szavába. – De apa sosem válik belőlem. Sokkal inkább vagy apja Gavnernak, mint ahogy én valaha is leszek. Tanish egy pillanatig habozott. Larten sohasem mesélte el a

barátjának, miért bánik olyan szigorúan a fiúval. Ám Aliciával ellentétben Tanish megsejtette, mi lehet az igazság. A vámpírok mindig óvatosan táplálkoznak, időnként azonban előfordulhat, hogy egyikük hibázik, és óvatlanul halált okoz. Úgy vélte, ez történhetett Lartennal is: megölte a fiú szüleit. Barátja azonban sohasem számolt be neki a részletekről. Fájlalta, hogy Larten megtagadja magától az apaság örömeit – Tanish boldogan elfogadott volna sajátjának egy olyan kisfiút, mint Gavner –, de több esze volt, mint hogy felszítsa a lobbanékony vámpír haragját. Larten igencsak indulatos természetű volt, és sokáig nem békült meg, ha egyszer feldühítették. – Talán nem játszod teljes mértékben az apa szerepét – mondta Tanish óvatosan –, de legalább részben fel kell vállalnod! Gavner az anyjaként tekint Aliciára. Amikor pedig a férje leszel, neked is a nevelőapjaként kell a fiú mellett állnod! Lehetséges, hogy nem igazán szereted a gyereket, de szégyent azért te sem akarsz hozni rá, ugye? – Szégyent hozni rá?! – csattant fel Larten. – Sohasem követtem el semmit, amivel szégyent hoztam volna a fejére! – Még nem. De amikor az apja leszel, legalábbis az emberek szemében – tette hozzá gyorsan, mielőtt Larten ismét rámordulhatott volna –, elvárják majd tőled, hogy időnként megjelenj a fiú iskolájában, figyelemmel kísérd az előmenetelét a sportban, és a jövőjéről diskurálj a tanáraival. Amikor új barátokat szerez, a szüleik meghívnak majd vacsorára Aliciával. Így működik az élet. Mindeddig sikerült kihúznod a fejed a társadalom hurkából, de megváltozott a helyzeted. Neked is meg kell változnod! Tanish rövid hatásszünet után folytatta: – Nem segítesz azzal Gavnernak, ha engeded, hogy a rólad

szóló pletykák tovább terjedjenek. Máris sok kritika és bántalmazás éri, de amikor elveszed Aliciát, és hivatalosan is te leszel az apja, a helyzet még súlyosabbá válik. – Sosem hallottam róla, hogy Gavnert valaha is bántották volna – mondta Larten gondterhelten. – A fiú olyasmiket is elmond nekem, amikről neked egy szót sem ejt – válaszolta Tanish. – Gavner küszködik az iskolában, nehezen találja a helyét. Az emberek bizalmatlanok vele, mert tartanak tőled. Hacsak nem szívedből gyűlölöd azt a gyereket, és élvezettel szemléled a szenvedését, újra kell értékelned magadban, ahogyan bánsz vele! Larten hosszú ideig némán hallgatott, Tanish szavain töprengett. Amikor Alicia visszatért a borral és a sörrel – valamint egy tálca szendviccsel az örökké éhező Tanish számára –, észrevette Larten arcán a gondterhelt kifejezést, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. – Igen – sóhajtott fel Larten. – Tanish megkért, hogy legyek az üzlettársa. – Alicia meglepetten bámult rá, Tanish pedig felvonta a szemöldökét, diadalt szimatolva. Larten kifejezéstelen szemmel nézett rájuk, majd mosolyogva így folytatta: – Úgy döntöttem, hogy beleegyezem. Habár mindketten örömteli ujjongással fogadták a bejelentését, és szívből gratuláltak, Larten csak nehezen tudta megőrizni a mosolyát. A temérdek nyomós érv és jó ok ellenére is, amelyet Tanish felsorakoztatott, érezte, hogy rosszul választott, és veszedelmes ösvényre készül tenni a lábát. Elfogta a szörnyű balsejtelem, hogy a végzet megint le akarja téríteni az útjáról.

ÖTÖDIK FEJEZET

Egy kaszinó vezetése sokkal több erőfeszítést igényelt, mint azt Larten valaha is képzelte. A krupiékat árgus szemmel figyelte, máskülönben kifosztották volna az egész házat. A táncosnőket is kordában kellett tartani, új koreográfiákat tervezni a számukra. Az asztal körül sündörgő hölgyeknek szintén szigorú ellenőrzésre volt szükségük. Mindenféle ember megfordult egy ilyen helyen: jó üzletre szomjazó kereskedők, megvesztegethető hivatalnokok. Temérdek ügylet várt arra, hogy megkössék. – Charnára mondom – háborgott Larten legelső hetének végén –, nem vámpírnak való munka ez! Égessük porig a kaszinóidat, és vonuljunk vissza a vadonba! – Csupán félig tréfált. Tanish higgadt nyugalommal fogadta Larten érzelemkitöréseit. Remek érzéke volt hozzá, hogy könnyedén kihúzza bármilyen kényes helyzet méregfogát. Békésen hagyta, hadd dühöngjön, füstölögjön Larten kedvére, azután megnyugtatta egy jól időzített viccel, vagy egyszerűen másfelé terelte a figyelmét. Üzletének bizonyos területeitől igyekezett távol tartani régi barátját – többek között az általa üzemeltetett ópiumbarlangoktól –, hiszen tudta, hogy nem helyeselné őket. Larten a lelke mélyén erkölcsös volt. Tanish abban reménykedett, hogy idővel, amint Larten beletanul az üzletbe, és rákap a pénz meg a hatalom ízére, az erkölcsei is lassan meglazulnak, és akkor kapható lesz piszkosabb vállalkozásokra. Egyelőre azonban bölcsebbnek találta, ha úgy tesz, mintha legalábbis félig becsületes volna.

Tanish nem akarta megrontani Lartent. Ha bárki azzal vádolta volna, hogy rossz befolyást gyakorol a másik vámpírra, bizonyára mélységes megdöbbenéssel válaszol. Pusztán közelebb akart kerülni régi barátjához, szoros kapcsolatot kiépíteni vele, hogy ne érezze magát olyan magányosnak a háló közepén, amelyet a klántól való távozása óta maga köré font. Alicia mit sem sejtett Tanish sötét titkairól. Kizárólag a férfi pozitív tulajdonságait látta – ahogyan fényt hozott Larten és Gavner életébe –, és nem akarta meghallani a bűnein csámcsogó pletykákat. Ugyanúgy elhessegette őket, mint a jegyeséről szóló, rosszindulatú megjegyzéseket. Érezte azonban, hogy Larten nem egész biztos a döntésében, ezért Alicia igyekezett megnyugtatni, hogy bármikor visszaléphet a vállalkozásból, amikor csak akar. – Én szeretni foglak, bármit is teszel – mondta egy késő éjszakán, amikor Larten karikás szemmel, lehangoltan tért haza. – Nem szükséges nekem semmit sem bizonyítanod, és eltartanod sem kell. Tehetős nő vagyok. Vagy talán elfelejtetted? Alicia saját vagyonnal rendelkezett, de kapcsolatuk kezdete óta nem sokat költöttek belőle. Larten régimódi elveket vallott, és rendíthetetlenül hitte, hogy egy család életében teljes mértékben a férfinak kell állnia a költségeket. Alicia nevetségesnek találta ezt a meggyőződést, de beadta a derekát, és a bankban hagyta a pénzét. Mindössze annyit költöttek, amennyit Larten megkeresett. – Ezt egyszer már megvitattuk – morogta a férfi savanyúan. – Tudom. És azt hittem, régen magunk mögött hagytuk már a kérdést. Ám sokkal szívesebben költenék a tartalékaimból, mint hogy minden éjszaka boldogtalanul vánszorogj haza. Inkább az utolsó frankot is elkölteném a számlámról, mintsem szomorúnak lássalak, kedvesem.

Larten erre elmosolyodott, és megcsókolta a nőt. – Nem vagyok szomorú – bizonygatta. – Csak sokkol ez a sok becsületes munka. Nem vagyok hozzászokva. Amikor már sikerült átállnom, nem lesz semmi gond. Egyszerűen több időre van szükségem. Ha a körülmények nem esküdtek volna össze ellene, Larten talán valóban hozzáedződik új pozíciójának kihívásaihoz. Könnyen lehetséges, hogy tényleg behódolt volna az emberi világ olcsó, csábító örömeinek, és minden másként alakult volna a vámpír és szerettei számára. Ám pár nappal az Aliciával folytatott beszélgetés után váratlanul ellátogatott Tanish egyik kaszinójába, és amit ott felfedezett, egy csapásra mindent megváltoztatott. * Larten éppen a whiskey-készleteket ellenőrizte az egyik klubban, mielőtt aznap este megnyitotta volna a kapuit, amikor egy felbőszült alak dörömbölt az ajtón, és Tanish Eullal akart beszélni. Az üzletvezető megpróbálta ugyan elzavarni, de Lartennak feléledt a kíváncsisága, és utasítást adott, hogy engedjék be az úriembert. – Ki maga? – vicsorogta a látogató, amikor Larten elé vezették. – Vur Horston – felelte. – Monsieur Eul üzlettársa vagyok. Segíthetek? – Én a verklist akarom, nem a vásári majmát! – vetette oda a férfi. Larten arca hirtelen elsötétedett, és fenyegetően előrehajolt. – Óhajt esetleg bocsánatot kérni az iménti meggondolatlan

megjegyzésért, uram? A férfi Larten izzó szemébe meredt, tekintete elidőzött a bal arcát elcsúfító sebhelyen. Nagyot nyelt, majd halványan elmosolyodott. – Bocsásson meg, kérem! – szabadkozott. – Elhamarkodottan beszéltem. Larten elégedetten bólintott, és egy székre mutatott. Amikor a férfi helyet foglalt, Larten megkérdezte a nevét. – Maurice Fabris – mutatkozott be a látogató. – Miben lehetek a segítségére, monsieur Fabris? – Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán segíteni tud. Azzal a gazfickó Eullal van beszédem. De ha maga az üzlettársa, talán hasznomra lehet... Maurice Fabris gyorsan és kertelés nélkül beszélt. Tanish az évek során számos hölgynek bemutatta. Néhányan közülük időnként elemeltek egy-két apróságot – az ilyesmire még számít is az ember de a legutóbbi lány magával vitt egy értékes órát, az összes pénzzel együtt, amelyet a tárcájában talált. Maurice megpróbált a nyomára bukkanni, de mindhiába. Tanisht sem sikerült megtalálnia, és az volt az érzése, hogy a kétes üzletember szándékosan kerüli. – A pénz nem is lényeges – folytatta Maurice. – De az órát nem tudom pótolni. A feleségemtől kaptam ajándékba, és biztosan tudni akarja majd, hová tűnt. – Bízza rám nyugodtan az ügyet, monsieur! – mondta Larten. Komor, ünnepélyes arcot vágott, de legbelül mosolygott. Végre egy kis jóleső kikapcsolódás a kaszinói robotolás egyhangúságából! Felkutatja a lányt, elintézi az ügyet, és egyúttal lenyűgözi Tanisht is. – Hogy hívják a hölgyet? A lány neve Beatrice volt. Larten pontos személyleírást is

kért, mivel a Tanish alkalmazásában álló hölgyek több nevet használtak. Az adatokkal felfegyverkezve megígérte, hogy végére jár az ügynek. Megtesz minden tőle telhetőt, hogy visszaszerezze az órát, ha pedig mégsem sikerül, kétszeresen is megtéríti monsieur Fabrisnak a kárt. Ezzel sikerült lecsillapítania a dühös ügyfelet, és miután távozott, Larten a rejtélyes Beatrice keresésére indult. Mindig is jól emlékezett az emberek arcára, és amikor Maurice leírta a lány külsejét – 160 cm körüli magasság, hosszú, szőke haj, kék szem, halvány forradás a jobb szeme fölött, valahol elöl egy hiányzó fog –, azonnal tudta, kiről van szó. Pár hónapja az egyik klubban dolgozott a leírásnak megfelelő táncosnő, és mostanában újra összefutott vele, ezúttal Tanish kaszinójában, ahol a lány az asztalok körül lebzselt. Larten leintett egy taxit, és egyenesen a kaszinóhoz hajtatott. Korán volt még, de néhány ügyfél máris belevetette magát a szerencsejátékba, komoran, minden öröm nélkül kártyáztak; a függőség rabjai voltak, nem gondtalan kedvtelésből játszottak. A szolgálatban lévő személyzet tagjai udvarias bólintással üdvözölték Lartent, amint a kaszinóba lépett. A vámpír meghajlással viszonozta a köszöntést, majd egyenesen az emelet felé vette az irányt, és Beatrice keresésére indult. A hölgyek a kaszinó földszinti termében szoktak időzni, de ügyfeleik általában csak később érkeztek, így hát a legtöbben még pihentek. Larten egy tágas szobában bukkant a várakozó nőkre, akik bort kortyolva, halkan csevegtek. Gondterheltnek tűntek – majdnem rémültnek –, amikor kinyitotta az ajtót, és figyelmeztetés nélkül, váratlanul belépett. Amikor azonban

meglátták, ki tört rájuk, mosoly ragyogott fel az arcukon – mindnyájan kedvelték az udvarias, komoly, narancssárga hajú széptevőt. – Jó napot, monsieur Horston! – üdvözölte a többnyire Charlotte néven ismeretes hölgyemény. – Segítségére lehetünk valamiben? A lányok közül néhányan csendesen felkuncogtak, de Larten nem vett tudomást róluk. – Tanish itt van? – Nem, monsieur. Három vagy négy napja színét sem láttam. – Na és Beatrice? – Amint Larten kiejtette száján a lány nevét, a mosoly azon nyomban lehervadt Charlotte arcáról. A többiek is hirtelen elnémultak. – Mi a baj? – kérdezte Larten, amikor Charlotte elfordította a tekintetét. – Tudja, hol van a lány? – Nem, monsieur – felelte Charlotte nagyon halkan. – Nincs semmi baj – biztosította Larten. – Legalábbis akkor biztosan nem kerül bajba, ha sikerül időben megtalálnom. Elcsent egy órát az egyik úriembertől, de még el tudom simítani a helyzetet, ha el is adta valahol. Nem fogom megbüntetni. Ha elárulja, hol találom, megígérem, hogy... – De hát nem tudom! – kiáltotta Charlotte, és arcát a karjába rejtve könnyekre fakadt. Miközben Larten döbbenten meredt a zokogó Charlotte-ra, egy másik nő, akinek a nevét nem ismerte, így szólt: – Beatrice nem bujkál, monsieur. Egyszerűen eltűnt. Három másik lánynak is nyoma veszett. – Eltűntek? – Larten a homlokát ráncolta. – Köddé váltak – bólogatott a nő.

– Nem... elrabolták őket – helyesbített Charlotte, ismét felemelve a fejét. – Mostanra már egész biztosan halottak. Megölték őket. És az ég tudja, ki lesz a következő áldozat! Bármelyikünk lehet. A többiek rémülten nyöszörögtek, és vigaszt keresve összebújtak. – Miből gondolja, hogy megölték azokat a lányokat? – kérdezte Larten. – Nem először történik ilyesmi – folytatta Charlotte. – Már korábban is előfordult hasonló eset. Olyan... – Nagyot nyelt, gyors pillantást vetett a társaira, hogy meggyőződjön a támogatásukról. Amikor bólintottak, halkan hozzáfűzte: – Olyan nőkkel, akik Tanish Eul alkalmazásában álltak. Larten gyanakvóan összehúzta a szemét. – Gyilkossággal akarja megvádolni Tanisht? – Dehogy! – nyögte Charlotte. – Monsieur Eul mindig is rendkívül jó volt hozzánk. Jól megfizet minket, és kedvesen bánik velünk. Ugyanez történt azonban hét vagy nyolc éve, sőt a szóbeszéd szerint már korábban is. A neki dolgozó lányok egyszer csak eltűntek szem elől, és soha többé hírüket sem hallotta senki. – Ez őrület! – csattant fel Larten, dühös léptekkel közelítve a nőhöz. – Hogy mer efféle gonosz pletykákat terjeszteni... – Abban a pillanatban megakadt valamin a szeme, és hirtelen megtorpant. Hosszan meredt a rémült teremtésre, aki megszólalt, amikor Charlotte könnyek között elfordult. Halkan megkérdezte: – Mi a neve, madame? – Ginette – válaszolta a nő, egyenesen a férfi szemébe nézve, bár egész testében reszketett. – Elintézem az ügyet, Ginette – jelentette ki Larten határozottan. – Nem monsieur Eul a bűnös. Nem kell tartania

tőle! Felkutatom az emberrablót... a gyilkost, és megállítom. Szavamat adom rá. Ginette hosszú ideig fürkészte Larten arcát, azután reményteljesen elmosolyodott. – Magam sem értem az okát, de hiszek önnek, monsieur. – Az elkövetkező néhány éjszakán maradjanak együtt! – intette Larten a nőket. – A többieket is tartsák a közelükben! Szólni fogok, ha már ismét biztonságban vannak. Azzal sarkon fordulva elsietett. Miközben lerohant a lépcsőn, még egyszer felidézte, amit látott. Ginette csinos, fiatal nő volt, bőre sápadt és makulátlan. Bal arcán azonban sötét jeleket fedezett fel, három vékony, egyforma karcolást. A lány valószínűleg azt gondolta, hogy álmában karmolta meg magát, de Larten ennél bölcsebb volt. Ginette a halál jelét viselte: egy vérszipoly jelölte meg prédájaként.

HATODIK FEJEZET

Larten több mint három órát töltött Tanish keresésével. Közben kétségbeesetten vette tudomásul, hogy ha a vérszipoly már négyszer lecsapott, talán több lányt is megjelölt Ginette-en kívül, sőt azt is lehetségesnek tartotta, hogy éppen most készül becserkészni a prédáját. Larten mostanáig nem sok személyes tapasztalatot szerzett a lila bőrű gyilkosokkal kapcsolatban, de azt pontosan tudta, hogy előre meg szokták jelölni az áldozataikat; három apró karmolás a bal arcon, egy-két éjszakával a tervezett gyilkosság előtt. Larten végül az egyik kisebb kaszinójában bukkant Tanish nyomára. A túlsúlyos vámpír egy privát asztalnál kártyázott néhány gazdagabb ismerősével. Magasak voltak a tétek, de senki sem vette komolyan a játékot. Tanish csakis olyan emberekkel ült le kártyázni, akik nem bánták, ha veszítenek, akik számára a szerencsejáték sportot jelentett, nem pedig kényszerű életmódot. Larten megvárta a következő szünetet a játékban – nem akarta, hogy a többiek észrevegyék a nyugtalanságát –, azután félrehívta Tanisht. Barátja megérezte, hogy valami nincs rendjén, de egyetlen pillanatra sem halványult el a mosolya. Szólt a partnereinek, hogy folytassák a játékot, majd visszavonult egy eldugott kis szobába a kaszinó hátsó részében, és sietve becsukta az ajtót, miután Larten is beosont mögötte. – Mi történt? – kérdezte Tanish. Leült egy karosszékre, és felszippantott egy csipetnyi tubákot. – Baj van – közölte Larten kertelés nélkül, és gyorsan beszámolt a történtekről.

Tanish némán hallgatott. Amikor barátja végül befejezte a mondandóját, pár pillanatig még csendben üldögélt tovább. Azután dühödt szitkozódásban tört ki: – Figyelmeztettem, hogy ne lopjon többet! A lányok közül sokan el szoktak emelni pár apróságot, egy gyűrűt, néhány pénzérmét, de Beatrice kapzsi volt. Kerültem Maurice-t, amióta fülembe jutott, mit keres. Azt reméltem, egyszerűen megmondja a feleségének, hogy elvesztette azt az átokverte órát. – Megint fennhangon szitkozódott, azután mélyet sóhajtott. – De csak magamat hibáztathatom. El kellett volna bocsátanom a szolgálatomból azt a lányt, de túlságosan kedveltem. Az én hibám, nem az övé. – Mi az ördögről beszélsz? – csattant fel Larten. – Itt most sokkal több forog kockán holmi elemeit zsebóránál! Egy vérszipoly szabadon garázdálkodik a városban, és azokat a nőket veszi célba, akik neked dolgoznak. – Fel-alá járkált a karosszékben terpeszkedő Tanish előtt, és közben hangosan morfondírozott. – Nagyon furcsa, hogy olyanokat támad meg, akik mind egy helyen dolgoznak. Ennél ravaszabbak szoktak lenni. Talán elvesztette az eszét... a vérszipolyok állítólag megkímélik őrült társaik életét. De a lányok szerint ez nem az első eset, korábban is előfordult már ilyesmi, és a holttestek nem kerültek elő soha. Ez rendkívül bizarr. Nem bírom felfogni. – Én viszont igen – felelte Tanish, majdhogynem vidáman. Larten megtorpant, és döbbent tekintettel meredt a barátjára. Jobban belegondolva, Tanish valóban szokatlan nyugalommal fogadta a hírt. Egyáltalán nem lepődött meg. Szemernyi riadalom sem tükröződött az arcán, nem töltötte el aggodalom alkalmazottai testi épsége miatt. – Emlékszel még egy Randel Chayne nevezetű fickóra? –

kérdezte Tanish mintegy mellékesen. – Nem – vágta rá Larten, majd egy pillanattal később zavartan pislogott, amint eszébe jutott egy régi emlék. – Várj! így hívták azt a vérszipolyt, aki párbajra hívott minket, amikor még kölykök voltunk, aki... – Megölte Zula Pone-t – fejezte be Tanish a mondatot, amikor Larten hirtelen elhallgatott. – Förtelmes egy alak. Ki nem állhatta a vámpírokat. Még most is rühelli őket. Mindig sok vér folyt a két klán között, de akadnak közöttünk néhányan, például Randel és régi jó barátunk, Wester, akiket erősebben fűt a gyűlölet, mint a többieket. – Azt gondolod, hogy ez Randel Chayne műve? – kérdezte Larten. – Nemcsak gondolom – válaszolta Tanish. – Hanem tudom. – Gúnyosan vigyorgott Larten hitetlenkedő arckifejezése láttán. – Randel véletlenül bukkant rám, jó néhány évvel az után, hogy elhagytam a klánt. Akkoriban egy másik városban éltem, habár nagyjából ugyanolyan üzleti tevékenységet folytattam, mint manapság. Amikor Randel rájött, hogy emberként élek a világban, felfordult a gyomra. Egy éjszaka lecsapott rám, és párbajra hívott. Azt mondta, hogy szégyenfolt vagyok még a vámpírok klánjának mocskos nevén is, de kegyesen ad nekem egy esélyt, hogy méltó halált haljak. Képzelheted, hogy nem igazán rajongtam az ötletért. Visszautasítottam a kihívást. Azt hittem, hogy mindenképpen végez velem, de életben hagyott, és inkább azokat vette célba, akik nekem dolgoztak. Többet is megölt a kis csecsebecséim közül, néhány üzletfelemmel együtt. Szedtem hát a sátorfámat, és elmenekültem. Azt gondoltam, hogy ezzel vége az ügynek. Randel azonban városról városra követett, mindig rám talált, és azokat sanyargatta, akik közel

álltak hozzám. Végül itt telepedtem meg, és amikor eljött, ahogyan előre számítottam rá, hagytam, hadd gyilkoljon kedvére, amíg bele nem fárad. Nem tett jót persze az üzletnek, de a tetemeket legalább elrejtette. Néhányan ugyan kapcsolatba hozták velem az eltűnéseket, de mindig volt megfelelő alibim, és amikor továbbvándoroltam, ejtették a vádakat. Elvégre egyetlen fontos személynek sem esett baja. Larten egyre erősödő borzalommal hallgatta a történetet. Tisztában volt vele, hogy barátja – több vámpírhoz hasonlóan – nem tartja nagy becsben az embereket, de sohasem gyanította, hogy ennyire rideg szívű. Tanish akár marhákról vagy birkákról is beszélhetett volna. – Abban reménykedtem, hogy igencsak egészségtelen ismeretségünk ezzel véget is ért – folytatta a hájas vámpír –, de Randel évekkel később visszatért, és újra öldökölni kezdett, az alkalmazottaim közül szedve az áldozatait. És most megint itt van. Meg kell hagyni, kitartó egy fickó. Tanish derűsen felnevetett, mintha tréfáról lett volna szó, de barátja semmi mulatságosat nem látott a dologban. – Ennek véget kell vetni! – morogta Larten. – Hiszen embereket gyilkol, Tanish! Barátja közömbösen vállat vont. – A vérszipolyok már csak ilyenek. Mindig megölik a prédájukat, amikor isznak, mi pedig nem teszünk ellene semmit. Mindent a béke kedvéért, igaz? – Ez most teljesen más – csattant fel Larten. – A tisztességes vérszipolyok csakis akkor ölnek, ha feltétlenül szükséges, havonta legfeljebb egy áldozatot szednek. Randel viszont már négyszer is gyilkolt. Hány embernek kell még meghalnia, mielőtt ráun az öldöklésre, és továbbáll?

– Talán tíznek vagy tizenkettőnek – vetette oda Tanish könnyedén. – De igazad van. Ez nem mehet így tovább. Az ismerőseim máris pletykálnak. Azt hittem, elfelejtik a korábbi gyilkosságokat, de az embereknek a jelek szerint sokkal jobb az emlékezőtehetségük, mint azt feltételeztem volna. Talán eljött az ideje, hogy hátat fordítsak Párizsnak is, és megint egy újabb helyen telepedjek le. Mi a véleményed Moszkváról? – Ezt nem gondolhatod komolyan! – döbbent meg Larten, és még a lélegzete is elakadt. – Túl hidegnek találod? – Tanish a homlokát ráncolta. – Nem Moszkváról beszélek! – ordította Larten, azután gyorsan lehalkította a hangját, nehogy feltűnést keltsen. – Végeznünk kell vele, vagy legalábbis elűznünk innen! – Megőrültél? – hördült fel Tanish. – A vámpírok soha nem állnak a vérszipolyok útjába. Békét kötöttünk, vagy netán elfelejtetted? Kedvükre táplálkoznak, mi pedig nem szólunk bele. Magunkra zúdítanánk Európa összes vérszipolyának haragját, ha most üldözőbe vennénk Randelt. – Nem – tiltakozott Larten. – Ez a szörnyeteg nem természetes módon táplálkozik. Azért csinálja, hogy téged gyötörjön, ami azt jelenti, hogy Randel tette meg az első fenyegető lépést. Mi csupán válaszul cselekednénk, ahogyan egy tisztességes kihívásra is tennénk. – Erősen kétlem, hogy a vérszipolyok hasonló fényben látnák a helyzetet – mondta Tanish. – Nem számít. Ennek most azonnal véget kell vetnünk, akármi is az ára! Megjelölte Ginette arcát. Nem nézhetjük tétlenül, hogy meggyilkolja! – Ugyan miért nem? – csodálkozott Tanish. – Nem ismerem jól azt a lányt. És te sem. Mit számít, ha Randel megöli is?

Hiszen csak egy ember. Hamarosan úgyis meghal. Larten először még vitatkozni akart, de ráébredt, hogy csak az idejét vesztegetné. Megvetése jeléül a földre köpött, majd sarkon fordulva kifelé indult. – Vur! – visította Tanish. – Larten! Állj meg, könyörgöm, és gondolkozz! Csodás életet alapoztunk meg magunknak. Úgy hiányzik nekem a költözködés, mint púp a hátamra, de sikeresek leszünk, bárhová sodor is minket az élet. Van jó munkád, elegendő jövedelmed, hogy biztosíthasd Aliciának az életstílust, amelyhez már hozzászokott, Gavner pedig kiváló oktatásban részesülhessen. Azok a nők... Randel áldozatai fikarcnyit sem érnek. Olcsó, alacsony osztálybeli, értéktelen söpredék. Hadd vessen hát véget röpke életüknek pár évtizeddel korábban, mint a sors elrendelte! És akkor mi van? A világ nem veszít sokat a halálukkal. Ha viszont Randel útjába állsz, mindened odalehet... a pozíciód, a barátságom, Alicia szerelme. Ne avatkozz bele! Hajóra szállunk, végigutazunk a Níluson, megnézzük a piramisokat. Egykettőre el is felejted az egészet. – Talán igazad van – mormolta Larten, ám egyetlen pillanatra sem fordult vissza. – De akadnak dolgok az életben, amikről soha nem volna szabad megfeledkezni. – S egyetlen további szó nélkül kiviharzott a szobából.

HETEDIK FEJEZET

Larten kétségbeesetten vágyott rá, hogy hazamehessen, és beszámolhasson a történtekről Aliciának, vagy legalábbis elbúcsúzhasson, ha netán Randel Chayne halálos küzdelemben végezne vele, és sohasem látná viszont a szeretett nőt. Azonban leszállt az éj, és a vérszipoly bármelyik pillanatban lesújthatott. Most igazán nem gondolhatott saját magára. Visszasietett hát a kaszinóba, és őrt állt a háztetőn, az épület hátsó részén. Nem volt rá semmi garancia, hogy Ginette lesz Randel következő áldozata, vagy ha mégis, akkor a vérszipoly valóban ma éjszaka fog támadni. Ginette jelentette azonban Larten számára az egyedüli szálat, amely elvezethette a gyilkoshoz. Nem tehetett mást, mint hogy árnyékként követi a lányt, és türelmesen vár. Gondolatai Tanish körül forogtak, miközben a sötétben üldögélt, behúzódva a hold ezüstös fénye elől egy jókora téglakémény mögé. Megértette barátja szorult helyzetét. Larten már hosszú ideje tudta, hogy Tanish gyáva, de talán akkor is hasonlóképpen viselkedett volna, ha éppen bátor és merész. A klánban sokan vélekedtek úgy, hogy az emberek alsóbbrendűek. Kevés vámpír tette volna kockára az életét egy emberért, különösen akkor, ha semmiféle személyes kötelék nem fűzi hozzá. A gyengeséget nem tisztelték a vámpírok világában. Nem azért kegyelmeztek meg a prédájuknak, miután eleget ittak, mert minden életet nagyra becsültek – egyszerűen csak kerülni akarták a bajt. Ám Larten képtelen volt hátat fordítani ennek a

szörnyűségnek. Tíz éve, mielőtt elveszítette az eszét a Grönland felé tartó hajón, és szörnyeteggé vált... talán még megtette volna. Szerette volna azt hinni magáról, hogy mégsem, de egyáltalán nem volt meggyőződve róla. Azt viszont teljes bizonyossággal tudta, hogy az évek során megváltozott. Túlságosan sok ártatlan ember halálához volt köze, így most nem maradhatott semleges szemlélő egy efféle borzalmas ügyben. Könnyen lehetséges, hogy Tanishnak volt igaza, és őrültségre vállalkozik, de Larten éppen úgy nem hagyhatta Randelt szabadon öldökölni, mint ahogyan a tengerparton sem heverhetett egy teljes napig anélkül, hogy pecsenyére sült volna. Larten várakozás közben sokat gondolt Aliciára és Gavnerra. Tudta jól, hogy szenvedni fognak, ha elveszíti ezt a párbajt, különösen akkor, ha Randel elrejti a holttestét, és sohasem derül ki, mi történt vele valójában. Alicia talán azt hiszi majd, hogy Larten szó nélkül elhagyta egy másik nő kegyeiért. Erősen kételkedett benne, hogy Tanish felvilágosítaná az igazságról. Gyanította, hogy ravasz barátja akár még táplálhatja is az efféle keserű gondolatokat, hogy magának nyerje meg a csalódott teremtés szerelmét. Ha Larten írástudó lett volna, mindenképpen keres egy pennát és egy darabka papírt, hogy üzenetet küldjön Aliciának. Írástudatlan lévén azonban mindössze a gondolataival üzenhetett, és imádkozott, hogy a szeretett nő valamiképpen megkapja őket. – Ha élve kerülök ki ebből a slamasztikából, meg kell tanulnom végre olvasni! – mormolta az orra alatt. – Nevetséges, hogy egy magam korabeli férfi sohasem szakított időt... Hirtelen torkán akadt a szó. Kinyílt az egyik ablak, és valaki

felkapaszkodott a tetőre, egy erőtlen, ájult alakot cipelve a karjában. Amint a férfi becsukta maga mögött az ablakot, Larten megpillantotta jellegzetes, lila bőrszínét. A vérszipoly bizonyára már korábban elrejtőzött a kaszinó egyik sötét zugában. Talán ott aludta végig az egész nappalt, a sötét éjszakára várva, még álmában is érezve Ginette illatát. Larten azt kívánta, bárcsak lapulna a zsebében néhány azokból a dobócsillagokból, amelyek Vancha March kedvenc fegyverei közé tartoztak. Általában nyíltan állt ki az ellenfeleivel, szemtől szemben, ám a jelen helyzetben boldogan lecsapott volna Randelre távolról is, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Ám mivel egy gazdagon díszített tőr volt az egyetlen fegyvere, amelyet mindig magánál hordott, Lartennak meg kellett várnia, hogy a vérszipoly leugorjon a kaszinóról az egyik hozzá közelebb eső háztetőre. Abban a pillanatban, amint Randel leugrott, vállán egyensúlyozva Ginette eszméletlen alakját, Larten támadásba lendült. Hangtalan léptekkel vetette magát a vérszipoly után, úgy szökellt át a tetőn, akárcsak egy hajlékony vadmacska. Randel talán észre sem vette volna, hogy valaki lecsapni készül rá, ha az ösztöne nem súgja meg, hogy tekintsen hátra. A vérszipoly szeme tágra nyílt a döbbenettől, amikor megpillantotta a gyorsan közeledő vámpírt. Ledobta karjából az ájult lányt, és előrántott egy tőrt, amely sokkal nagyobb volt Larten törékeny pengéjénél. A vámpírt lendülete egyenesen a vérszipolynak lódította, összegabalyodva gurultak végig a háztetőn, hang nélkül, vad mozdulatokkal döfködve egymást. Mindketten célba találtak, de egyikük sem tudott mély sebet ejteni a másikon, vagy átvágni az ellenfél egy artériáját. Larten volt előnyben, akinek sikerült

támadáskor Randel fölé kerekednie, ám a vérszipoly teljes erejéből a nyakába harapott, így hát kénytelen volt elhúzódni, ha nem akarta megkockáztatni, hogy cafatokra tépjék a torkát. A távolság lehetőséget adott Randelnek, hogy térdével gyomorszájon rúgja Lartent, amitől a vámpír hátrazuhant, és lélegzet után kapkodott fájdalmában. Randel máris talpon termett, mielőtt Larten a tetőn landolt volna. Fogalma sem volt, ki lehet az ellenfele, vagy egyáltalán miért támadt rá, született harcosként azonban nem is érdekelte igazán. Ahelyett hogy kérdésekre vesztegette volna az idejét, azon nyomban a támadójára vetette magát, és a szíve felé döfött a tőrével. Sokkal szívesebben élt tovább boldog tudatlanságban, mint hogy felvilágosítva haljon meg. Larten elhárította Randel döfését, így a tőr hegye a szíve helyett az egyik cserépbe fúródott. Larten saját tőrét a vérszipoly combjába szúrta. Randel felszisszenve kiszabadította a lábát. A penge kettétört, mire Larten félrehajította a haszontalan markolatot. Megtanult puszta kézzel harcolni, nem esett hát túlságosan kétségbe, főleg mivel ellenfele tőre láthatóan végképp a cserépben ragadt. Egyik kezét Randel arcára szorította, és teljes erejéből tolni kezdte, egyre távolabb magától. A vérszipoly megpróbált Larten ujjaiba harapni, de a vámpír túlságosan tapasztalt harcos volt, nem érte váratlanul a támadás. Seba, Vanez Blane és a többi tanára alaposan a fejébe verte, hogy mindig legyen felkészülve a piszkos húzásokra, legalább annyira, mint a szabályos mozdulatokra. Kezét lecsúsztatta Randel szájáról, és ujjait a vérszipoly szemébe fúrta. Az egyiket kivájta, és ettől Randel szitkozódva hátratántorodott. Larten villámgyorsan utánaugrott, örömmel

tapasztalva, hogy a reflexei éppolyan élesek, mint régen. Ha megnyeri ezt a csatát, derűs mosollyal gondolhat egykori gúnynevére – a Higanyra –, és hogy milyen találónak bizonyult. A csata kimenetele azonban korántsem dőlt még el. Csakis egy bolond gratulálna magának, amíg ellenfele továbbra is él, és halálos veszedelemmel fenyeget. Larten a tetőhöz szegezte Randelt, és a nyakára tapasztotta a kezét. Ujjai a vérszipoly torkát szorongatták, akinek az arca még a szokásosnál is sötétebb lila színt öltött. Egy vérszipoly jóval tovább képes visszatartani a lélegzetét egy embernél, de Randel máris zihált a harctól, és nem sok levegő maradt a tüdejében. Sürgősen ki kellett törnie ellenfele szorításából, máskülönben végleg elveszett. Az elkeseredett vérszipoly kiszabadította egyik karját, és megrántotta Larten kezét. Amikor hiába küszködött, öklével Larten arcába ütött, hogy betörje az orrát. A vámpír – állát a mellkasához szorítva – a homlokával fogta fel a csapásokat. Fájdalmasan felnyögött, de még mindig ura volt a helyzetnek. Randel akkor Larten szemét vette célba, de ellenfele éberen számított a trükkre, és fogaival a lila ujjak felé kapott. Egyet sikerült megragadnia, és kis híján le is harapta, de Randel kiszabadította a kezét, mielőtt a vámpír átrághatta volna a csontot. Randel egyre gyengült. Temérdek párbajt tudhatott már a háta mögött, tisztán felismerte, amikor egy csata elveszett. Nem adta fel a küzdelmet – egy vérszipoly sohasem ismeri el önként a vereséget –, ám gondolatai lassan az istenek felé fordultak, hogy megbékéljen velük. Ha ma éjjel meg kell halnia, legalább tiszta lelkiismerettel teheti. Randel nem esedezett bocsánatért a rengeteg emberi élet miatt, amelyet kioltott – hiszen semmit sem

értek a szemében –, csak a gyengeségét bánta, amivel szégyent hozott büszke és nagyravágyó klánjára. Larten érezte, hogy közel a győzelem, de egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelme. Sok csata fordult meg és veszett el az utolsó másodpercekben, amikor a fölényben lévő fél túlságosan elbizakodott, és megadta a lehetőséget ellenségének, hogy a halál torkából is elragadja orra elől a győzelmet. Larten nem óhajtotta elkövetni ezt a végzetes hibát. Már csak félpercnyi fojtogatás, és Randel kileheli a lelkét. Azután visszaviszi a lányt a kaszinóba, és... Egy kemény tárgy ütődött váratlanul a tarkójának. Döbbenten, fájdalmasan felkiáltott, majd összerogyott, szorítása engedett, szeme könnybe lábadt a kíntól. Megpróbált felegyenesedni, ám újabb ütés érte a háta mögül. Elveszítette az eszméletét, de nem sokáig. Amikor magához tért, Randel egyenes háttal ült mellette, sajgó nyakát dörzsölgetve, és gyanakvóan meredt váratlan megmentőjére, aki kétségbeesetten sürgette: – ...gyorsan, mielőtt még felébred. Öld meg most rögtön, ha mondom! Ha magához tér, nekünk befellegzett. Neked adom. Mi többet tehetnék még? Azt akarod, hogy a saját kezemmel végezzek vele? Hát nem. Annyira mégsem vagyok lelketlen. Old meg most, amíg... – Tanish? – zihálta Larten. Pillanatnyi csend következett, azután Tanish hangos szitkozódásban tört ki. – Tessék! Túl sokáig vacakoltál! Most már felébredt. – És így van jól – morogta Randel. – Sohasem gyilkolnék meg egy ájult vámpírt. Csak a gyáva sújt le eszméletlen ellenfelére.

– Ó, az ég szerelmére... – mormolta Tanish. – Jól van. Most már tud védekezni. Hajlandó vagy lezárni végre az ügyet, vagy inkább azt szeretnéd, ha egy kis repülősóval magához téríteném, és még egy kardot is nyomnék a kezébe? – Miért teszed ezt? – kérdezte Randel. Larten is szívesen feltette volna ugyanezt a kérdést, de az ajka teljesen lebénult, képtelen volt megformálni a szavakat. – Hát önvédelemből! – csattant fel Tanish. – Larten a barátom, de a saját életemet sokkal többre értékelem a barátságunknál. Ha tétlenül hagyom, hogy megöljön téged, a vérszipolyok véres és kegyetlen bosszújára számíthatok. A társaid bizonyára üldözőbe vennének, és hiába hangoztatnám az ártatlanságom, könyörgésem süket fülekre találna, ha egyszer sikerült a nyomomra bukkanniuk. – Egy fikarcnyi tisztesség sincs benned – vicsorgott rá Randel mély megvetéssel. – Mondhatnál valami újat is – krákogta Tanish. Gyors pillantást vetett Lartenra, aki megpróbált felállni. Sikerült is térdre emelkednie, de azután ismét összerogyott. – Végezz vele! – utasította Tanish ridegen a vérszipolyt. – Tudom, hogy örömödet leled a gyötrésemben, de ez már túlmegy minden határon. Meg akart ölni téged. Hátulról csapott le rád. Hagyod, hogy simán megússza? – Általában nem tenném – felelte Randel, és közben talpra állt. Lepillantott a kábult vámpírra, és elismerően bólintott. – De tökéletesen megértem, miért támadt rám, és sokkal kevésbé gyűlölöm, mint téged. – A vérszipoly kegyetlenül felnevetett. – Egyébként pedig nagyon is kíváncsi vagyok, mi történik majd, amikor felébred. Új nemezisre találtál, Tanish Eul, de erősen kétlem, hogy ő megelégszik az alkalmazottaid halálával. Úgy

sejtem, meg vannak számlálva az éjszakáid, te hájas, gyalázatos korcs! Azzal Randel harsány kacagás közepette eliramodott. Pár pillanat alatt köddé vált, magára hagyva a döbbent Tanisht a háztetőn, a gyorsan ébredező Lartennal. Larten fogát csikorgatva a hátára fordult, és dühödt tekintettel meredt egykori barátjára. Vért köpött, és mélyeket lélegzett, azt kívánta, bárcsak ne érezné úgy, mintha a lába ólomból lenne. Arra számított, hogy Tanish támadásba lendül, és felkészült a kihívásra. Tanish azonban nem mozdult. Egész testében reszketett. Előhúzott egy kendőt a zsebéből, és letörölgette az izzadságot a tokájáról. Azután Lartenra vigyorgott, és hisztérikus nevetésben tört ki. – Micsoda kalamajka! – nyögött fel hangosan. – Megmondtam neked, hogy ne csináld. Hallgatnod kellett volna rám. Ez a lány... – belerúgott az ájultan fekvő Ginette mozdulatlan testébe – nem érte meg. Tönkretettél mindent, és miért? Hogy megments egy embert! – Grimaszolva ejtette ki az utolsó szót, mintha rossz ízt hagyott volna a szájában. Larten legszívesebben Tanish képébe vágta volna, hogy a lány ezerszer többet ér nála, de a feje még mindig kótyagos volt, forgott körülötte a világ, és nem jöttek a szavak a nyelvére. Tanish közelebb lépett. Egy vastag deszkadarabot tartott a kezében; az imént ezzel a fegyverrel kólintotta fejbe Lartent. A kövér vámpír arcát sötét árnyak rejtették, csak szemének fehérje villogott rosszindulatúan a holdfényben. Larten visszaemlékezett, hányszor hintázott Gavner ennek az embernek a nevetséges buszán, hányszor csókolta meg Alicia arcát, és eszébe jutottak a viccei is, amelyeket olyan remekül tudott

előadni. Gyűlölni akarta Tanisht, de képtelen volt rá. Csupán szánalmat és mélységes undort érzett. Tanish felemelte a deszkát. Pár jól irányzott ütés Larten koponyájára, és lezárhatja ezt a kellemetlen ügyet. Larten megmerevedett, felkészülten várta, hogy eljöjjön a vég. A vérszipollyal ellentétben ő nem fohászkodott az istenekhez. Még mindig úgy érezte, nem érdemli meg, hogy a paradicsomba jusson, és attól tartott, hogy az imáit úgyis csak visszautasítanák. – Ostoba bolond! – nyöszörgött Tanish, és Larten akkor ébredt rá, hogy egykori barátja sír. – Miért kellett beleavatkoznod? Olyan hosszú ideig éltem magányosan. Azt hittem, végre igaz barátra találtam. Hihetetlen terveim voltak kettőnk számára... – Szomorúan megrázta a fejét, és a deszkával lesújtott Larten koponyájára. A fiatal vámpír ösztönösen behunyta a szemét, száját már halálsikolyra nyitotta. A deszka azonban sohasem ért célba. Egy kétségekkel teli pillanattal később Larten hunyorogva kilesett. Fa takarta el a látását. Amikor kissé félrefordította a fejét, meglepetten látta, hogy Tanish kezében megállt a deszkadarab. Remegett a keze, és az arca is – amelyet most már beragyogtak a hold ezüstös sugarai – eltorzult a gyötrelemtől. – Képtelen vagyok! – kiáltotta. – Átkozott légy, Higany, nem bírom megtenni! – Félrehajította a deszkát, és eltántorgott. Larten nehézkesen térdre emelkedett, és hitetlenkedve meredt a hájas vámpírra. Tanish szaggatottan, zihálva lélegzett, jobbra-balra tekingetett, és közben kétségbeesetten törte a fejét. Akkor pillantása megakadt Ginette mozdulatlan alakján, és egyszerre megdermedt. Gyors, szinte kísérteties volt a hirtelen változás.

Arca lassacskán kifejezéstelenné vált, szemébe rideg fény költözött. – Ne! – kiáltotta Larten rémülten, amint felismerte Tanish szándékát. Megpróbált feltápászkodni a földről, de nem volt olyan állapotban, hogy megfékezze a terebélyes, ám igencsak fürge vámpírt. Tanish az eszméletlen Ginette fölé hajolt, borotvaéles, kemény körmét hófehér, puha torkára illesztette, majd gyors mozdulattal felhasította. A lány megrázkódott a karjában, miközben a vér előtört a sebből. Tanish félrehajolt a spriccelő folyam útjából, azután úgy helyezte el a tehetetlen testet, hogy a vér beborítsa Lartent, aki lassan feléjük kúszott, nyüszítve, akár egy haldokló kutya. Ginette véréből néhány csepp Larten szemébe spriccelt, így hát megállt egy pillanatra, hogy kitörölhesse. Amikor újra felnézett, Tanish már a háztető szélén állt, Ginette testét függőlegesen tartva a karjában. – Ne! – nyögte Larten erőtlenül. Elkésett. Még ha hátra is tudta volna rántani Tanisht a tető széléről, Ginette már úgyis halott volt. Tanish kilógatta a szerencsétlen, csinos lány földi maradványait a levegőbe, azután ledobta. A holttest hangos, loccsanó puffanással ért földet, de Larten nem is hallotta, mert Tanish már torkaszakadtából ordibált: – Segítség! – üvöltötte. – Gyilkosság! Kiszívta a vérét, megölte a lányt! Vur Horston vámpír! Segítség! Fények villantak a szomszédos ablakokban, a kaszinóban és a körülöttük álló épületekben. A lámpák fénye egyenesen feléjük irányult az utcáról. Tanish a háztető szélén billegett, üvöltözött, gyilkost kiáltva, segítségért könyörögve. Csapkodó karjával

Lartenra mutatott, aki a tetőn térdelt. – Megöllek! – morogta Larten fenyegetően, amint sikerült talpra állnia. Tanish irányába tántorgott, aki gyorsan kitért a támadni készülő vámpír útjából. – Ne légy ostoba! – vetette oda Tanish. – Menekülnöd kell! Ez az egyetlen esélyed. Ha itt maradsz, kivégeznek gyilkosságért. – Nem érdekel – vicsorgott Larten. – Téged talán nem is. De Aliciát és Gavnert egész biztosan érdekelni fogja. Larten elbizonytalanodott. Most már mások is ordítoztak. Valaki felfedezte Ginette testét a sikátorban. Több tucat szemtanú látta Lartent a háztetőn állva, néhányan a kaszinó alkalmazottai közül is, és rögtön felismerték. Nem is volt szükséges, hogy Tanish a nevét kiáltsa. – Fuss! – sürgette egykori barátja. – A halálod semmiféle magasztos célt nem szolgálna. Nem szívesen nézném végig, ahogyan lemészárolnak téged, bár nagyobb biztonságban élhetnék, ha meghalnál. Menekülj már, te bolond! Ha a magad kedvéért nem is, hát Aliciáért és a fiúért fuss! – Visszajövök – ígérte Larten halkan. Reszkető ujjával Tanish mellére bökött. – Követni fogom a nyomodat, és végzek veled. Azokra a nyomorult lelkekre esküszöm, akik a gyávaságod miatt lelték halálukat. – Alaposan ki kell majd nyitnod a szemed, ha meg akarsz keresni – nevetett Tanish komoran. – Olyan helyen akarom meghúzni magam, ahol még az az átkozott vérszipoly sem talál rám. Tanish Eul felhagy a nagyvilági élettel. Legalábbis pár évtizedre biztosan. De keress csak, ha annyira fontos! Eredj a nyomomba, ha kedvedet leled az üldözésemben! Ha pedig sikerül

megtalálnod, elégedett leszel. Olyan párbajban lesz részünk, amelynek történetét hallva szaporábban dobognak majd a szívek a Vámpírok Hegyén. Csak most, az istenek szerelmére könyörgöm, indulj már! Larten mutatóujját még egy végtelennek tűnő másodpercig Tanishra szegezte, majd köpött egyet, és sarkon fordult. Az emberek máris felfelé kapaszkodtak a háztetőkre, vasvillákkal, késekkel és egyéb eszközökkel felfegyverkezve. Körbe akarták keríteni a nyilvánvalóan szívtelen, elvetemült gyilkost. Larten azonban fürgébb volt náluk. Mielőtt csapdába ejthették volna, kicsússzam az egyre szoruló hurokból, és egyetlen ívelt ugrással átszelte Párizs csillagfényes látképét. Nem most menekült először a felbőszült tömeg karmaiból, de még sosem futott ilyen keserű ízzel a szájában. Ezt a keserűséget bizony csakis a véres, nyomorult, ádáz bosszú édesíthette meg.

NYOLCADIK FEJEZET

Larten feszülten várakozott egy hatalmas pajtában, valahol Párizs szélén. Az épület Alberto Santos Dumont tulajdonában volt. A repülőgépek lelkes rajongójának fülébe még nem jutott el a véres események híre, és boldogan engedélyt adott Lartennak, hogy nála húzza meg magát, amikor egy hete bekopogtatott az ajtaján. A vámpír azt állította, hogy összeveszett Aliciával, és menedékért esedezett. Alberto nagyvilági férfiként azt feltételezte, hogy Alicia rajtakapta Lartent egy másik nővel, és miután csak a fejét csóválta az efféle bolondságra, visszatért a munkájához, szeretett „ragadozó madaráéhoz; onnantól kezdve alig vett tudomást Lartenról. Hosszú, gyötrelmekkel teli egy hét állt mögötte. Tisztában volt vele, hogy mindent kockára tesz az időhúzással, hogy már régen maga mögött kellett volna hagynia a várost. Mégsem tudott úgy távozni, hogy még csak el sem köszönt Aliciától. Talán ez lesz az utolsó találkozásuk, de az is lehetséges, hogy Alicia elfogadja a valódi lényét, és együtt utaznak tovább. Mindenképpen beszélni akart vele. Nem hagyhatta meg abban a hitben, hogy gyilkos gazember. Amikor Larten úgy érezte, hogy már elegendő idő eltelt, megkérte Alberto egyik segédjét, hogy adjon át Aliciának egy üzenetet arról, hol van most, és hogy találkozni szeretne vele. Azt is a férfi lelkére kötötte, hogy mondja meg: Vur megérti, ha Alicia látni sem kívánja többé, de ha szeretne találkozni vele, egy héten át mindennap déltájban várni fogja. Alicia csupán az ötödik napon bukkant fel, amikor Larten

már csaknem felhagyott minden reménnyel. Megérezte a nő illatát, mielőtt akár meghallotta vagy megpillantotta volna. Lesöpörte magáról a szénát, a hajából és a ruhájáról is, majd megállt az ajtó mellett, és ott várakozott, a tiszta napfényben fürdő világhoz közel. Pontosan tudta, hogy a nőnek valószínűleg esze ágában sincs betenni a lábát a pajtába, ahol sűrű sötétség uralkodott. Alicia arca felpüffedt a sok sírástól. Mintha egy szemhunyást sem aludt volna, amióta Larten utoljára látta. Szokatlanul rendezetlen volt a külseje, és úgy lépkedett, akárcsak egy idős asszony. Többlépésnyi távolságban állt meg az ajtótól, onnan meredt a várakozó férfira. Larten nem tudta megfejteni az arckifejezését. – Nem én öltem meg azt a lányt – szólalt meg halkan. Nem érkezett válasz. – Tanish tette. A váratlan hírre Alicia szeme elkerekedett, azután gyanakvóan összeszűkült. – Tanish gyilkolta meg? – kérdezte hitetlenkedve. – Igen. – Miért? – Mert nem bírta rávenni magát, hogy engem öljön meg. – Amikor Alicia csak a homlokát ráncolta, Larten sietve elmagyarázta a teljes történetet. Mindenről beszámolt: a vámpírokról, a kölykökről, Tanish balszerencsés ismeretségéről Randellel, és hogy miként igyekezett megmenteni Ginette életét. Alicia néma csendben figyelt, majd hosszasan eltöprengett a hallottakon, miután Larten befejezte a mondandóját. – Miért higgyek neked? – kérdezte végül. – Biztosan elég jól ismersz már, hogy tudd, mikor mondok igazat.

– Én is azt hittem – bólintott Alicia. – De mint kiderült, sohasem ismertelek igazán. Feltételezem, hogy a Vur Horston nem is a valódi neved. Ugye? – Tényleg nem – vallotta be. – Valójában Larten Crepsley-nek hívnak. – És vámpír vagy? – Igen. De nem afféle szörnyeteg, mint... – Mióta? – vágott Alicia a szavába. – Mióta vagy ilyen? – Körülbelül száz éve véreztek meg – felelte Larten. Aliciát láthatóan rosszullét kerülgette. – Már százéves is elmúltál? – Pár év ide vagy oda igazán nem számít. – Larten megpróbált mosolyogni. – Jól tartom magam a koromhoz képest, igaz? – Gavner! – kiáltott fel hirtelen a nő. – Ne mondd, hogy ő is vámpír! – Egyszerű, hétköznapi kisfiú – csitította Larten. – A vámpíroknak nem lehet gyermekük, és sohasem véreztem meg Gavnert. Elfogott a kísértés, amikor Grönland partjainál hánykódtunk, és veszélyben forgott az élete, de helyesebbnek tartjuk, ha csak olyanokat vérezünk meg, akik saját akaratukból választják ezt az életet. – Grönlandnál? – visszhangozta Alicia alig hallhatóan. – Hosszú történet. Máskor szívesen elmesélem. Hacsak nem ez az utolsó... – Larten nem bírta folytatni, hirtelen elhallgatott. Legszívesebben odarohant volna Aliciához, hogy a karjába zárja, megölelje, és csókokkal borítsa. De nem volt hozzá joga. Teljes szívéből szerette ezt a nőt, ugyanakkor hazudott is neki. Megígérte Aliciának, hogy feleségül veszi, de nem vallotta be, kicsoda valójában, amint azt sem árulta el, hogy hosszú évekkel

túl fogja élni, és nem tud gyermekeket nemzeni, akikre pedig a nő olyan nagyon vágyott. Milyen jogon várhatott volna most bármit is tőle? – Láttad mostanában Tanisht? – kérdezte inkább. Alicia a fejét rázta. – Másnap reggel elhagyta a várost. Azt mondta, félti az életét, és kétségbeesetten sürgetett, hogy tartsak én is vele. Fennhangon bizonygatta, hogy Gavnerral nem élhetünk biztonságban, amíg te szabadon járkálsz. El akartam menni... borzalmas volt. Az emberek gyűlölettel és gyanakvással tekintenek ránk, mintha mi tehetnénk annak a szerencséden teremtésnek a haláláról. De képtelen voltam elutazni. Tudtam jól, hogy sohasem ártanál nekünk, és azt is éreztem, hogy nem lehetsz messze. Várnom kellett, lehetőséget akartam adni neked, hogy mindent megmagyarázz. – És most, hogy megtettem? – kérdezte Larten csendesen. Alicia arca eltorzult a fájdalomtól. – Miért nem szóltál?! – kiáltotta. – Hagytad, hogy beléd szeressek. Azt hittem, együtt élhetjük le az egész életünket, míg te minden éjszaka kilopóztál, ártatlan emberek vérét szívtad, és közben végig kigúnyoltál a hátam mögött. – Soha! – mordult fel Larten. – A szerelmem valóban igaz, még ha más nagyon nem is. Hiba volt házasságot ajánlanom, de erre a tévedésre is csak a szívem vezetett. Elfeledtem, ki vagyok. A karodban elhittem a hazugságokat. Azt hittem... – Elkeseredetten megrázta a fejét. – De hát mindvégig embereken élősködtél – vetette ellen Alicia ridegen. – Felvágtad a torkukat, és kiszívtad a vérüket. – Csak keveset ittam – válaszolta Larten. – Sohasem bántottam őket igazán. Mi nem öljük meg az embereket, amikor

vért iszunk. Már elmagyaráztam. – De talán most is csak hazudsz nekem. Hogyan hihetném el akár egyetlen szavadat is? Larten lecsüggesztette a fejét. Erre nem tudott mit felelni. Alicia arcán könnyek peregtek végig. Egyetlen szót sem szólt, amíg újra vissza nem nyerte az önuralmát. Larten is hallgatásba burkolózott, a pajta sötét árnyai között várakozva. Nem a nap fénye választotta el a szeretett nőtől, hanem saját keserű hazugságainak áthatolhatatlan fala. – Végeztünk egymással – közölte végül Alicia, és Larten érezte, hogy fájón összeszorul a szíve. – Soha nem tudnálak visszafogadni. Ezzel tisztában vagy, ugye? – Igen – sóhajtotta Larten. – Még ha meg is tudnék bocsátani, és veled tartanék, elfogadnám természetellenes életmódodat az összes többi borzalommal együtt, nem lenne igazságos Gavnerral szemben. Rám bíztad a gyermeket, hogy felneveljem, és a lelkemre kötötted, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az érdekében. Nem tartanám be az ígéretemet, ha kitenném egy sötétséggel és véres pusztítással teli életnek. – És ha nem kellene Gavnerra tekintettel lenned...? – Larten maga sem tudta, miért is tette fel a kérdést. Sokkal jobb lett volna megmaradni abban a hitben, hogy soha semmi esélye nem volt a boldogságra, mint annak tudatában élni, hogy ha nincs a fiú, a nő mellette maradt volna. – Nem tudom – sóhajtotta Alicia. – Talán. Larten keserűen bólintott. Gyakran megfordult a fejében, hogy megérdemli a büntetést a hajón elkövetett szörnyűségek miatt. A jelek szerint a sors végre rászánta magát, hogy elbánjon vele. A gyermek, akit hajdan árvaságra juttatott, most

megfosztotta a nő szerelmétől, akit imádott. A maga módján igazán illő fordulat volt. – Hová fogsz most menni? – kérdezte Alicia. – Ahová Tanish eliszkolt – mordult fel Larten. – Vadászni akarsz rá? – Úgy van. – Larten dühösen ökölbe szorította a kezét. A gyávaságot és az önzést meg tudta volna bocsátani, akár még az árulást is. Sosem fogja azonban elfelejteni, ahogyan Tanish felhasította Ginette torkát, azután könnyed mozdulattal lehajította a holttestet a tetőről. Alicia egy pillanatig tétovázott, majd így szólt: – Jobban szeretném, ha inkább nem tennéd. Larten mélységesen megdöbbent. – Mindazok után, amiket elmondtam neked? – méltatlankodott. – Tanish tétlenül hagyta, hogy ártatlan emberek haljanak meg miatta. Felajánlott engem a vérszipolynak, és megölte azt a lányt. Komolyan azt akarod, hogy engedjem futni? Hogy rövid lapulás után új birodalmat építhessen fel magának? – Nem akarom Tanisht mentegetni – válaszolta Alicia. – Hiszen neked sokkal többet jelentett a barátsága, mint nekem valaha is. De Gavner őszintén szereti. Tanish jelentette számára az apát, akinek szerepét sohasem akartad betölteni az életében. Ha megölöd, és Gavner tudomást szerez róla, meg fog gyűlölni, sőt még bosszút is állhat rajtad. Ha pedig így lesz, egyikőtök egész biztosan meghal, és az összetörné a szívemet. Könyörgöm, Vur... vagy Larten, ha ez a valódi neved... ha valaha is szerettél, tedd meg nekem ezt a szívességet, és ne akarj bosszút állni Tanish Eulon! Kérlek! Larten mindeddig egyetlen gondolatot sem pazarolt Gavner

érzelmeire az aljas vámpír iránt. Biztos volt benne, hogy ha Alicia elmagyarázná a helyzetet a fiúnak, Gavner megértené. De talán bölcsebb, ha a gyermek egyelőre nem szerez tudomást a történtekről. Amikor felnőtt lesz, úgyis megismerkedik a világ kiábrándító valóságával, de most még megérdemli az ártatlan gyermekkor boldogságát, az emberek jóságába vetett hitet. Helytelen volna ennyire ifjú korban kitenni a fiút az igazság borzalmainak. Ugyanakkor súlyos adósságok vártak kiegyenlítésre, el kellett számolni az ártatlanul kioltott emberi életekkel. – Egyelőre békében hagyom Tanisht – felelte Larten mogorván. – Amíg Gavner még gyermek, egyetlen ujjal sem nyúlok hozzá. Ám amint a fiú felnő, eljön a megtorlás napja, és akkor bizony leszámolok Tanish Eullal, a következményektől függetlenül. Ne kérj tőlem ennél többet, mert csupán ennyit ígérhetek. És senki másnak nem tennék ilyen ígéretet. Alicia az ajkába harapott, láthatóan vitába akart szállni vele, de végül kurtán bólintott. – Köszönöm. – Azzal sarkon fordult, hogy elinduljon, és Larten szívébe belehasított a fájdalom. A következő pillanatban Alicia mégis megtorpant, és hátrapillantott. – Tényleg őszintén szerettél? – kérdezte csendesen. – Őszintén – suttogta Larten. – Én is szívből szerettelek – zokogta Alicia, azután elfutott, letörölgetve friss könnyeit az arcáról. Larten tehetetlenül nézte, ahogyan a szeretett nő elmenekül tőle, és magával viszi minden reményét, dédelgetett álmait is. Amikor Alicia alakja eltűnt a szeme elől, lassan becsukta a pajta ajtaját, majd behúzódott a sötétségbe. Nem gondolt a nőre – tudta jól, hogy még sok éjszakán és esztendőn át keringnek majd

körülötte a gondolatai –, inkább a közvetlen jövőre összpontosított. Nem akarta, hogy ez a váratlan, szerencséden fordulat végképp maga alá gyűrje, tudta jól azonban, ha még sokáig ül ezen a helyen az orrát lógatva, biztosan nem áll talpra többet. Tisztában volt vele, hogy tovább kell lépnie, maga mögött hagynia életének ezt a szomorú fejezetét. Mindent elölről kell kezdenie, hogy új alapokon felépítse a jövőjét. De hát hová is indulhatna napnyugta után? Hatalmas ez a világ, és minden szeglete nyitva áll előtte... Megkapta a választ, mielőtt befejezhette volna a kérdést. Larten temérdek hibát követett el élete során, és messze tévedt a helyes útról. Volt már csavargó, gyilkos és szerelmes. Megpróbált emberként élni, de csúfos kudarcot vallott. Hosszú évekig kóborolt a nagyvilágban határozott cél nélkül. Megtagadta valódi énjét, miközben két világ között vergődött, és egyiknek sem tudta elkötelezni magát. Most végre készen állt, hogy örökre hátat fordítson az emberiségnek. Ha a tábornokok és a hercegek hajlandók visszafogadni, újra csatlakozik a klánhoz, és elkötelezi magát az ügyüknek, akármilyen hosszú életet szántak is neki az istenek. Eljött az ideje, hogy szembenézzen Sebával, Westerrel és a Vámpírok Hegyével. Eljött a hazatérés ideje.

HARMADIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Larten egyetlen vámpírral sem találkozott össze a hegyhez vezető úton, aminek még örült is. A pusztában eltöltött magányos hónapok alatt sokat fejlődtek a képességei és az érzékei. Hosszú ideje nem élt már igazi vámpírként, így most kifejezetten üdítőnek találta a szigorú elszigeteltséget. Gyakran keringtek gondolatai Alicia és Gavner körül, nem hagyták nyugodni a lelkiismeretét gyötrő, fájó emlékek. Seba azonban mindig azt mondogatta, hogy a múlton már nem lehet változtatni, és csak a bolond bánkódik miatta, ezért igyekezett nem túl sokat tépelődni hajdani hibáin és veszteségein. Mégis nagyon nehéz volt. Legalább a kétségeit sikerült végre maga mögött hagynia. Amint teljesen hátat fordított a nappali világnak – csupán éjszaka kelt fel, amikor a nap már lenyugodott –, és megint vámpír módjára vadászott, egyszerre ráébredt, hogy teljes szívéből szereti ezt az életet. Már alig várta, hogy megpillanthassa a Vámpírok Hegyének csúcsát, és újra denevérlevest kortyolgathasson. Hallani szerette volna a legfrissebb híreket, és be akarta fejezni a kiképzését, hogy elfoglalhassa helyét a tábornokok között. Minden bizonytalansága szertefoszlott – méghozzá reményei szerint örökre. Végleg levetkőzte emberi kívánságait, és most már képes volt szembenézni a jövőjével, elkötelezett éjszakai teremtményként. Természetesen az is igencsak lehetségesnek tűnt, hogy rendkívül rövid jövő áll előtte. Amikor a hercegek hírét veszik a

hajón elkövetett szörnyű bűntettének, akár halálra is ítélhetik. Larten ebben az esetben is készen állt vita nélkül elfogadni a döntésüket, ahogyan bármely igaz szívű vámpír tenné, és meg akart tenni minden tőle telhetőt, hogy becsülettel hagyja el a világot. * Hirtelen elakadt a lélegzete, amikor egy dermesztő éjszakán megpillantotta végre a hófödte hegyet. Egyenesen előtte magasodott, világítótoronyként mutatva az utat egészen hazáig. Hosszú ideje nem ivott már friss vért, és csak óvatosan kortyolgatott az üvegekben tárolt tartalékaiból is, így hát nem volt éppen jó erőben. Ennek ellenére megszaporázta a lépteit, és futva tette meg a maradék útszakaszt. Általában két éjszakát vesz igénybe az utazás, de Larten elhatározta, hogy még pirkadat előtt eléri a hegyet, és így is történt. Néhány órára lepihent, amikor elérte a menedéket, amelyet a hegy belsejébe vezető egyik alagút mélyén alakítottak ki. Az alvástól felfrissültén, gyors mozdulatokkal mászott, a falba vésett jeleket követve, és lelkesen mosolygott a félhomály rejtekében. Komor arcát most először derítette fel mosoly, amióta Párizstól búcsút vett. Abban reménykedett, hogy Wester lesz szolgálatban a kapunál – döbbenetes lehetett volna a viszontlátás ám a zöld öltözékben feszítő férfit nem ismerte fel. Az őr meglepetten fogadta a narancssárga hajú vámpírt, de miután megkérdezte Larten nevét, és ellenőrizte a forradásokat az ujjain, minden további kérdezősködés nélkül beengedte.

Larten egyenesen az Osca Veim Terem felé vette az irányt. A helyiség majdnem teljesen elhagyatott volt, a termek többségéhez hasonlóan, ahogyan az már lenni szokott a tanácskozások közötti hosszú években. Később minden bizonnyal felélénkül a hangulat, amikor a kiképzésben részt vevő ifjú vámpírok felkelnek, hogy előkészüljenek egy újabb fárasztó, megpróbáltatásokkal teli napra. Ám most mintha inkább csak a szellemek tanyáztak volna itt. Larten kiszolgálta magát egy kevés szikkadt kenyérrel és pár szelet hideg szeletelt hússal. Lassan evett, és az ételt az egyik hegyi patakból származó, friss vízzel öblítette le. Egyszerre elfogta a nyugtalanság, amikor eljött az ideje, hogy régi társai szemébe nézzen. Nem igazán tudta, miféle fogadtatásra számítson. Mi lesz, ha Seba látni sem akarja többé, ha kipenderíti egykori segédjét, akár egy veszett kutyát? A gondolatra Larten kis híján megfutamodott. Komolyan fontolóra vette, hogy visszatér oda, ahonnan jött, és elpusztul végre a hóban. Ekkor azonban ráébredt, hogy valaki áll a háta mögött. Hátranézett, és egy ősöreg, ráncos, ősz hajú vámpírt pillantott meg, aki tetőtől talpig vöröset viselt. – Már vártalak – szólalt meg Seba csendesen. – Honnan tudta, hogy visszatérek? – csodálkozott Larten. – Kutatott utánam a Vérkő segítségével? – Nem volt rá szükségem – felelte Seba elcsukló hangon. – Miként is kételkedhettem volna abban, hogy a közelben jársz, amikor éreztelek... – kezét a mellkasára szorította – idebenn. Azzal szélesre tárta a karját, és Larten gondolkodás nélkül a keblére vetette magát, szoros ölelésbe zárva öreg mesterét. Igyekezett visszafojtani a könnyeit, és a visszautasítástól való félelme hirtelen szertefoszlott, akár a képzelet egy bolondos

fellege, hiszen nem is volt több soha annál. * A két vámpír hosszú órákon át üldögélt egymás mellett, fejüket összedugva, megvitattak mindent, amin csak Larten keresztülment, amióta mesterétől búcsút vett. Larten történetének bizonyos részei elszomorították Sebát, de egyáltalán nem lepődött meg. A vámpírok szállásmestere sok mindent látott és hallott hosszú életének hatszáz éve során. Larten kalandjai nem sokban különböztek egy tucatnyi másik vámpírétól, akik kis időre eltévedtek az úton. Seba azonban őszintén megdöbbent, amikor Larten beszámolt neki Perta Vin-Grahl jégből faragott, koporsókkal teli szentélyéről. Seba többször is megkérte, hogy írja le részletesen, elbűvölt gyermekként hallgatta tanítványa szavait. Larten történetének Desmond Tinyről szóló része viszont igencsak nyugtalanította – sohasem számított jó jelnek, amikor az a pokoli bajkeverő érdeklődést mutatott valaki iránt de nem akarta, hogy aggodalma árnyékot vessen a rendkívüli felfedezésre. – Ez igazán jelentős esemény – bizonygatta Seba. – Rengeteg vámpír vágott már neki az útnak, hogy felkutassa a jégbe zárt sírboltot, és mind kudarcot vallott. A felfedezésed bizonyára javadra fog szolgálni a következő tanácskozáson. Ám attól tartok, hogy a végére sokkal többször el kell majd ismételned az egész történetet, mint ahányszor szeretnéd. Larten felsóhajtott. – Talán csak egyszer kell elismételnem. Amikor bevallom a hercegeknek, mit műveltem a hajón...

– Pillanatnyilag csak egy herceg tartózkodik a hegyen – vágott a szavába Seba. – Nem sok időt veszteget azokra, akik letévednek a helyes útról, de biztos vagyok benne, hogy igazságosan fog ítélkezni feletted. – Melyik herceg az? – kérdezte Larten. – Nemrég foglalta el a trónt – válaszolta Seba. – Az idősebb hercegek közül néhányan jobblétre szenderültek, amióta elmentél. Ez a herceg az első, akit a helyükre ültettek. Többen követik majd, nem is olyan sokára, ám mindeddig... – Paris Skyle is meghalt? – szakította félbe Larten. Egy borzalmas pillanatig megfordult a fejében, hogy talán a hajlott korú herceg, aki száz évvel idősebb volt Sebánál, a távolléte alatt elköltözött a paradicsomba. – Dehogy – kacagott Seba. – Skyle nagyúr még mindig jó erőben van. Szerintem az ezredik évét is vígan megéli. – A szállásmester felállt, és hangos nyögéssel megdörzsölte a derekát. – Gyere, most bemutatlak nemes lelkű, új vezérünknek! – Ki az? – kérdezte Larten újra, de Seba csak megérintette az orrát, és sokatmondóan kacsintott. – Na és Wester? – mormolta Larten, miközben elindultak a hegy tetején kialakított terem felé. – Szeretnék találkozni vele, mielőtt bemutatkozom a hercegnek, hiszen könnyen lehetséges, hogy rosszul alakulnak a dolgok, és rögtön kivégeznek. – Azt erősen kétlem – mondta Seba. – Mindenesetre, ha velünk van a vámpírok szerencséje, talán útközben összefutunk az ifjú Flack mesterrel. Larten nyitva tartotta a szemét, hátha észreveszi Westert, de egész úton a színét sem látta. Csalódott volt, ám egyetlen szóval sem panaszkodott, amint lassan a Hercegek Terméhez vezető alagúthoz közeledtek. Később kell megkeresnie Westert,

már ha az új herceg ítélete megengedi. Egy karcsú őr állta útjukat, amikor már az alagúthoz értek. Ezen a ponton túl senki sem vihetett magával fegyvert. Az őrök mindenkit ellenőriztek, aki át kívánt haladni, még az idős szállásmestert is. Gyakori volt, hogy megmotozzák a látogatókat, sőt még a hajukat is átfésülik, rejtett pengéket keresve. – Ma este nem számítottam a látogatására – szólt a vékony őr Sebához. Akkor megpillantotta Lartent, és tátva maradt a szája a csodálkozástól. A fiatal vámpír álla is leesett. Hitetlenkedve suttogták egymás nevét: – Larten?! – Wester?! Larten előreugrott, és felkapta a nála sokkal könnyebb vámpírt. Boldogan körbeforgatta, Wester pedig hangosan ujjongott. A két ifjú minden tekintetben testvérnek számított, éppen csak nem születtek annak. Larten a viszontlátás pillanatában döbbent rá, mennyire hiányzott neki a legjobb barátja. – Nézzenek oda! – kiáltotta Larten, aki időközben elengedte Westert, és most csodálattal mérte végig az öltözékét. – A Hercegek Termének őre lett belőled. – Megfelel, amíg nem akad valami jobb az utamba – tréfált Wester. Ez a megbízás számított a legnagyobb megtiszteltetésnek a hegy bármelyik őre számára. Csakis a legnagyobb becsben álló és legmegbízhatóbb vámpírok részesülhetnek abban a különleges tisztességben, hogy a trónterem bejáratát őrizhetik. Larten sohasem gondolta, hogy Wester ilyen magas pozícióba juthat karrierje legelején, de

őszintén örült neki. Sőt büszkeség töltötte el. Saját jövője nem is tűnt már olyan fontosnak, miután láthatta, milyen jól megy barátja sora. – Merre jártál? – faggatta Wester. – Mihez kezdtél az elmúlt években? Miért tértél vissza? – Később majd mindent elmagyaráz – felelte Seba higgadtan. – Először azonban a herceg elé kell vezetnem. Ha megengeded... Seba határozottan előrelépett. A következő pillanatban Wester kardjának hegyét hajdani mestere torkának szegezte. – Egy lépést se tovább, öreg! – nevetett, ugyanakkor halálosan komoly is volt. Tudta jól, hogy Seba csupán játszik vele, de ha az öreg vámpír valóban megpróbál motozás nélkül belépni, Wester egyetlen pillanat alatt kettészelte volna a kardjával. Annak ellenére, hogy apjaként szerette a szállásmestert. Remek kiképzésben részesült; Lartent lenyűgözte acélos határozottsága és kezének villámgyors mozgása. Seba engedelmesen hátralépett, és alávetette magát a motozásnak. Három másik őr árgus szemmel figyelte. A Hercegek Termében volt elhelyezve a Vérkő is. Minden vámpír cseppent a véréből egy keveset a kőre, amikor csatlakozik a klánhoz. Ilyen módon a kő felhasználója bármely vámpírt megtalálhatja egyetlen pillanat alatt. Ha a kő valaha is az ellenség kezébe jutna, könnyen arra használhatnák, hogy a segítségével gyakorlatilag az összes élő vámpírt felkutassák és megöljék. Az itt strázsáló őrök tehát rendkívül komolyan veszik a feladatukat. Miután Seba és Larten gond nélkül átment a vizsgálaton, Wester végigvezette őket a sötét alagúton a Hercegek Termébe, ahol egy hatalmas, fehér kupola ragyogott melegen, kísértetiesen

villódzó fénnyel. A kupolát Mr. Tiny ajándékozta a klánnak, a Vérkővel együtt. A vámpírok kezdetben gyanakvóan tekintettek az ajándékokra, de most már kultúrájuk szent tárgyaiként tisztelik őket. Wester négyszer egymás után ráütött a kupolához vezető ajtóra egy pálcával, amelyet kifejezetten erre a célra hordott magánál. Rövid csend következett, azután kitárult előttük az ajtó. Wester megmutatta a halál érintésének jelét, és sok szerencsét kívánt Lartennak. – Bejössz velem, hogy meghallgasd a történetemet? – kérdezte Larten. – Nem lehet – rázta meg Wester a fejét. – Még öt órán keresztül szolgálatban vagyok. De később szívesen meghallgatom, ha nem bánod, hogy még egyszer el kell mesélned. – Ha a herceg megkíméli az életem, annyiszor elmesélem neked az egészet, ahányszor csak akarod – felelte Larten borongósan. Westert megriasztotta barátja válasza, ám mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, Seba máris előretessékelte Lartent a terembe, ahol hamarosan eldől a sorsa. Larten korábban csupán egyetlen alkalommal járt a Hercegek Termében, amikor ráfektette kezét a Vérköre, és megengedte, hogy az magába szívjon egy keveset a véréből, örökre a klánhoz kötve az életét. Egy pillanatig habozott, amikor az ajtó becsukódott mögötte, tekintete a ragyogó falakon időzött – fény áradt belőlük, noha egy vámpír sem tudta, hogyan lehetséges –, azután a terem közepén sorakozó trónokra pillantott, és a Vérkőre, amely mögöttük állt egy emelvényen. Most pontosan ugyanolyan áhítat töltötte el, mint amilyet a

vallásos emberek szoktak érezni egy templomba vagy éppen mecsetbe lépve. Akkor észrevette az új herceget, aki esetlenül gubbasztott az egyik trónszéken. Megilletődött ámulata egy csapásra szertefoszlott, és helyébe hitetlenkedő öröm lépett. – Vancha?! A mocskos, lila bőrruhákba öltözött vámpír, akinek testét dobócsillagok övezték, hirtelen felegyenesedett, és meglepetten felvonta a szemöldökét. Zöld haját arcából félresöpörve ádázul felmordult: – Vancha nagyúr, ha kérhetném! – Aztán cinkosan kacsintott, ráköpött a trónszék karfájára, és hangos szellentés közepette elvigyorodott. – Fogadni mernék, hogy erre még te sem számítottál!

MÁSODIK FEJEZET

Vancha kis ideig még eltréfálkozott Lartennal az előléptetéséről, de amikor meghallotta, mi történt a Grönland felé tartó hajón, egész viselkedése egy csapásra megváltozott. Larten a múltban soha nem látta Vancha természetének komoly oldalát. Először még furcsállta, miért éppen az ápolatlan, különc tábornokra esett a választás, hogy az elhunyt, nemes hercegek örökébe lépjen. Ám miközben Vancha hűvös nyugalommal megtárgyalta vele a gyilkosságokat, Larten lassan ráébredt, hogy a különös külsejű vámpír éppolyan bölcsen és megfontoltan képes ítélkezni, mint Paris Skyle vagy bármely másik herceg. – Helytelenül cselekedtél – mondta Vancha. – Veszedelmes helyzetbe kerültél, és nem lett volna szabad megölniük azt a lányt, de hogy mindnyájukat lemészárold... – Tudom – felelte Larten halkan. – Nem is kérek kegyelmet. – Ez az egyetlen ok, amiért egyáltalán fontolóra veszem, hogy megadom – morogta Vancha. – Mindnyájan követünk el hibákat, bár ritkán fordul elő ilyen súlyos vétség, mint a tiéd. A becsületes vámpír elismeri a hibáit, és megpróbál tanulni belőlük. A törvényeink szigorúak, szükségképpen, ám adnak bizonyos engedményeket azoknak, akik őszintén megbánják a ballépéseiket. Megvitatta az ügyet Sebával, majd hosszas mérlegelés után végül kijelentette, hogy hajlandó megkegyelmezni Lartennak. – Előbb vagy utóbb mindenképpen vezekelned kell a bűneidért – tette hozzá Vancha. – A sors valószínűleg olyan helyzetbe sodor majd, ahol mindent kockára kell tenned, és talán

sokat is kell szenvedned, hogy segíthess az embereknek. De ha nem így történik, akkor magadnak kell keresned olyan embereket, akik segítségre szorulnak. Egy élet megmentése nem ment fel egy másik kioltásának bűne alól, a világegyetem sajnos nem egyenlítődik ki ilyen pontosan, de kezdetnek megfelel. Vancha szörnyű dühbe gurult, amikor hírét vette Tanish árulásának. Azon nyomban ki akart küldeni egy csapat tábornokot, hogy kutassák fel a hitszegő vámpírt, és példát statuáljanak rajta, de Larten könyörögve kérte, hogy várjanak még a kivégzéssel. – Én magam szeretném elrendezni az ügyet Tanish Eullal – mondta. – ígéretet tettem, hogy nem ölöm meg a közeljövőben, azt kérem tehát, tegyék a sorsát az én kezembe! Vanchának láthatóan nem volt ínyére a dolog. – De ha másokat is megöl... – Azt erősen kétlem – jelentette ki Larten. – Ha pedig mégis tovább gyilkol, felelek a kioltott életekért, és engem büntethetnek meg helyette. Vancha nem örült a kérésnek, de pontosan tudta, milyen fontosak a személyes ígéretek, így hát szavát adta, hogy egyelőre félreteszi Tanish Eul ügyét, és csak akkor tesz ellene lépéseket, ha Larten meghal, vagy túlságosan hosszú ideig tétovázik. Azután már csak régi barátokként csevegtek tovább, akik évek óta nem látták egymást. Vancha beszámolt Lartennak a megválasztásáról, és igyekezett elmagyarázni, hogy milyen érzés hercegnek lenni – Vancha szájából inkább kellemetlen nyűgnek hangzott, mint megtiszteltetésnek. Larten akkor Paris Skyle és a barátai után érdeklődött. Vancha ismét elmeséltette vele, hogyan bukkant rá Perta Vin-Grahl szentélyére. Végül a csúf vámpírherceg utasította, hogy keressen egy megfelelő szállást,

rendezkedjen be, és aludja ki magát. – Napnyugtakor folytathatod a kiképzésedet – közölte Vancha kegyesen. Ezzel le is zárták a történteket. Larten újra a klánhoz tartozott, és az élet visszatért a régi kerékvágásba, mintha egyetlen napra sem távozott volna el. * A következő évek homályos lassúsággal teltek. Larten keményen dolgozott, minden próbát kiállt, és végül kinevezték vámpírtábornoknak. Diadalmas éjszaka volt, amikor Paris Skyle – aki időközben visszatért a Vámpírok Hegyére legutóbbi kalandja után – megbökte a hüvelykujját, és bemázolta Larten homlokát hercegi vérével a hosszú, bonyolult ceremónia végső mozzanataként. Seba és Wester is megjelent a szertartáson, csendesen tapsoltak, nem akartak túlságosan lelkes benyomást kelteni, elvégre komoly és ünnepélyes alkalomról volt szó. Amikor azonban éppen senki sem figyelt rájuk, titokban mindketten a könnyeiket törölgették, és az ünnepség után boldogan ittak Larten egészségére, amíg a Vámpírok Hegyének söröshordói csaknem az utolsó cseppig ki nem ürültek. A tábornokok élete nem sokban különbözik az átlagos vámpírokétól, legalábbis az első néhány évben. Larten folytatta megszokott feladatait. Továbbra is gyakran vívott Vanez Blane-nel és a többi tanárral, hogy fejlessze a képességeit. Együtt dolgozott pár fiatalabb vámpírral, akiket a klán életére tanítgatott, de természetéből adódóan nem volt mentornak való, és amikor csak tehette, kerülte az efféle feladatokat. Időnként

elhagyta a hegyet, hogy a körülötte elterülő erdőkben vadásszon. Paris és Vancha néhanapján kikérte a véleményét egy-két kisebb jelentőségű ügyben – így tették próbára az ítélőképességét –, és együtt szavazhatott a többi tábornokkal, ami nem fordult elő gyakran, hiszen a szavazásra váró ügyek többségét a tanács idejére halasztották. Ami azonban a napok többségét illette, minden a régi, megszokott mederben folyt tovább. De Larten nem bánta. Tudta jól, hogy előbb vagy utóbb neki is jut valamiféle megbízatás, és hogy borzasztóan hiányozni fog neki a Vámpírok Hegyének békéje, ha egyszer úgy hozza a sors, hogy el kell hagynia. Magányos kóborlásának évei alatt megtanulta, milyen fontosak a barátok és a biztonság. Nem érzett többé sürgető vágyat, hogy megtapasztalja a kinti világ keserű viszályait. A harc és a cselszövés úgyis megtalálja, ha ezt tartogatja számára a végzete. Ha pedig mégsem, akkor a ritka szerencsések közé sorolhatja magát. A csendes életnek számos értékes előnye akadt. Larten ugyanakkor komor bizonyossággal vette tudomásul, hogy a sors nem kimondottan eseménytelen jövőt tartogat számára, így hát igazán nagyra értékelte azokat az unalmas, lassú éveket. Amíg a végzet azon munkálkodott, hogy előkészítse a soron következő próbatételeket, Larten folytatta az edzéseket és a tanulást, tiszta életet élt, és türelmesen várakozott. * Újra elérkezett a Vámpírok Tanácsának ideje, és Larten segített előkészíteni a hegyet a résztvevők áradatára. Tábornokként elvárták tőle, hogy bizonyos helyzetekben vezető szerepet vállaljon, és egy csapatnyi ifjú vámpír dolgozott az irányítása

alatt. A felelősség először megijesztette – sokkal egyszerűbb az élet, amikor valaki más adja az utasításokat –, de végül gyorsan magára talált, és hamarosan már zökkenőmentesen megbirkózott mindenféle feladattal, amelyet Seba, Vanez és a többiek róttak ki rá. Larten az utóbbi időben még nagyobb tisztelettel adózott Sebának, aki páratlan odaadással teljesítette szállásmesteri kötelezettségeit. Az idős vámpír minden egyes éber percében talpon volt, és ritkán jutott napi három óránál több alváshoz, sőt a nagy összejövetel közeledtével még annál is kevesebbet pihenhetett. Tucatnyi helyen számítottak rá egyszerre, száz kétségbeesett vámpír várt, hogy megnyugtassa őket, és közben mindent ellenőriznie kellett. Hihetetlen zsonglőrmutatvány volt. Seba művészi hozzáértéssel osztotta le a feladatokat, számos olyan tennivaló akadt azonban, amelyet csakis személyesen intézhetett el. Larten erősen kételkedett, hogy valaha is szert tudna tenni annyi tapasztalatra és türelemre, amennyi egy ilyen horderejű munkához szükséges. Nem irigyelte öreg mesterét, és szívből örült, amiért igencsak kevés valószínűsége volt, hogy valaha is felajánlják neki a szállásmesteri tisztséget. Wester már sokkal rátermettebb volt a hasonló feladatokra, és ami Lartent illette, felőle akár le is csaphatott rá. Az első vámpírok már hónapokkal a tanács kezdete előtt elkezdtek szállingózni. Sohasem volt előre megszabott időpontja az Élveholtak Fesztiváljának. Akkor vette kezdetét az ünnepség, amikor már mindenki megérkezett, aki előre jelezte a részvételét. Körülbelül egy hónappal a nagy éjszaka előtt Larten megpillantotta Mika Ver Letht, aki éppen a Perta VinGrahl Terem irányába tartott. Mika egy vámpírnő kíséretében

érkezett, de Larten nem fordított különösebb figyelmet a lányra. Gratulálni akart Mikának a vérszipolyokkal folytatott legutóbbi tárgyalásaihoz. Az utóbbi időben több összeütközésre is sor került a két klán között. Mindketten úgy érezték, hogy bizonyos személyek a másik oldalon kihívó módon viselkednek. (Larten egész biztos volt benne, hogy Wester is azon vámpírok közé tartozik, akik bajt akarnak keverni, de ritkán került szóba közöttük a téma.) A századok óta fennálló béke összeomlással fenyegetett. Ha a béketörekvések végképp kudarcot vallanak, az eredmény teljes zűrzavar lesz. Vancha kapta a feladatot, hogy a vérszipolyokkal egyezkedjen, és Mika elkísérte az útra. A fiatal, nagyra törő vámpír Larten távollétében keményen küzdötte magát előre, és szép hírnevet szerzett. Érett felnőtt lett belőle a feszült tárgyalások során. Javasolt néhány változtatást a fennálló békefeltételekben, és segített megnyugtatni a vérszipolyok igencsak felzaklatott kedélyét. A békét biztosították, és Vancha mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a siker nagyrészt Mika Ver Leth munkájának köszönhető. Wester nem örült a hírnek – háborúra éhezett –, ám a vámpírok többsége megkönnyebbült, és Mika mostanra igazi hírességnek számított. – Mika! – kiáltotta Larten. Sietett utolérni a sötét hajú, acélos tekintetű tábornokot. – Gratulálok! Hallottam a vérszipolyokkal folytatott tárgyalásaidról. Vancha szerint született politikus vagy. – Azt hiszem, March nagyúr alaptalanul nekem tulajdonítja a sikert, hogy akik háborút akartak, ellenem forduljanak, ne pedig ellene – horkant fel Mika. – Te viszont megtaláltad Perta Vin-Grahl szentélyét, méghozzá teljesen egyedül. Irigy vagyok. Szeretnék én is elutazni oda a közeljövőben, már ha az istenek is

úgy akarják, de biztosan nem lesz olyan, mint amikor elsőként lép be az ember. A vámpírok klánjából többen is elzarándokoltak már a jégpalotához, Larten útmutatását követve. Szigorúan korlátozták a látogatók számát – nem akarták felkelteni a helyi lakosok figyelmét Grönlandon –, de Larten biztosra vette, hogy Mikának nem kellene sokáig várakoznia, jelenlegi hírnevét figyelembe véve. – Velem tartasz a Perta tiszteletére elnevezett terembe, és beszámolsz nekem a felfedezésedről, amíg én megfürdöm? – kérdezte Mika. – Hát persze – vágta rá Larten. Csatlakozott Mikához, és pillantása a velük sétáló vámpírnőre siklott. Akkor hirtelen megtorpant, szeme meglepetten tágra nyílt. – Elég hosszú időbe telt, hogy észrevegyél – húzta fel a lány az orrát. – Ismerlek téged – mondta Larten, miközben Mika értetlenül bámult rájuk. – Remélem is – jegyezte meg szárazon a lány. Megérkeztek a barlang bejáratához, és beléptek rajta. A lány levetkőzött, és Mika is követte a példáját. A vámpírok nem törődnek a meztelenséggel. Nem sok nőszemély akad a klánban, de akiket a mogorva tábornokok hajlandók befogadni, ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint férfi társaik. Együtt harcolnak, esznek, sőt együtt is fürdenek. Így élik az életüket, és Larten általában nem vesztegetett volna a lányra még egy pillantást, sem meztelenül, sem tetőtől talpig felöltözve. De valahonnan ismerte. Nem jutott eszébe, hol futhattak össze, de biztos volt benne, hogy korábban már találkoztak. Ráadásul történt is valami a találkozásuk idején... valami

egészen rendkívüli... Larten megállt a medence szélén, állig felöltözve, és tátott szájjal bámulta a vámpírnőt, miközben a hegyi forrás jéghideg zuhatagában mosakodott. Igyekezett felidézni a nevét, próbált visszaemlékezni, hol találkozhattak utoljára. – Nem emlékszel rám? – nevetett a lány, amint kilépett a természetes zuhany alól. Mika gyanakvó hunyorgással fürkészte Lartent, akiben felötlött a gyanú, miszerint az ünnepelt tábornok nagyon is kedveli a társát, és egyáltalán nincs ínyére, ahogyan Larten mustrálgatja. – Párizsban találkoztunk? – találgatott Larten, bár maga is tudta, hogy az lehetetlen. Ismeretségük jóval korábban kezdődhetett. – Hadd vezesselek nyomra! – ajánlotta fel a vámpírnő, kicsavarva a vizet hosszú, sötét hajából. – Egyszer költöttél rólam egy dalt, amikor részeg voltál. Azt állítottad, hogy a szájam tűz, és a nyílvessződdel telibe akarsz találni, akár a vadat. – Valóban? – mennydörögte Mika. Larten nem vett tudomást a felbőszült tábornokról. Most már felismerte a lányt. Abban a pillanatban tudnia kellett volna, kivel áll szemben, amikor megpillantotta. Temérdek dolog történt azonban, amióta Larten először találkozott a Vadak Úrnőjével és éles nyelvű segédjével. – Arra?! – Még a lélegzete is elakadt a döbbenettől, sőt a vízbe is belépett, olyan váratlanul érte a meglepetés. – Arra Sails? Az istenek nevében könyörgöm, áruld el, mi az ördögöt keresel te itt? – Éppen mosakszom – vágta rá a lány. – Egész véletlenül nincs kedved megdörzsölni a hátam egy törülközővel? – Amikor

Larten elvörösödött szégyenében, Arra éppolyan derűsen kacagott rajta, mint egykor az úrnője, Evanna tette, hosszú évekkel korábban.

HARMADIK FEJEZET

A tanács előtti utolsó hónap meglehetősen zűrzavaros időszak volt Larten számára. A feladataira kellett volna összpontosítania, kis csapatával azon szorgoskodnia, hogy mindent előkészítsenek az Élveholtak Fesztiváljára. Ám gondolatai állandóan Arra Sails, vagyis Evanna egykori szolgája körül forogtak. Arra ideje legnagyobb részét Mika mellett töltötte. Nem a fiatal tábornok vérezte meg, de pár éve segédjéül fogadta, amikor a lány eredeti mestere úgy határozott, hogy Arra túlságosan élénk és nyughatatlan számára. Larten nagy nehezen tudta csak egymagában elkapni a lányt, de amikor Mika éppen hátat fordított, néhanapján sikerült kiharcolnia egy-egy késő éjszakai beszélgetést, így megtudott valamicskét a lány életéről, amióta a boszorkánynak búcsút mondott. Larten izgalmas történetei a klánról meggyőzték Arrát, hogy a vámpíréletet neki találták ki. Elindult hát keresni magának egy alkalmas mestert, és végül sikerült is találnia. Az öreg vámpír fölött jócskán eljárt már az idő, de rengeteg küzdelemben volt része élete során, és Arra sokat tanulhatott tőle. Élvezte a tanulás éveit, de a mesterével gyakran civódtak. Az öreg olyan segédet remélt, aki időskorában támogatja, és a gondját viseli. – Az átkozott bolondnak csupán azért volt szüksége segédre, hogy a lábát masszírozza, nem pedig, hogy a csatában támasza legyen – horkant fel a lány megvetően. Arra nem az a csendes, gondoskodó segéd volt, akire a kivénhedt vámpír vágyott. A lány keményen hajtotta, próbálta

felizzítani a tüzet az öreg ereiben, és egyre gyakrabban sürgette, hogy többet harcoljon, mert csatlakozni akart hozzá a küzdelemben, hogy tanulhasson. A vámpír végül mélységesen megkönnyebbült, amikor Mika megszabadította Arrától. Még a tanácsba sem akart eljönni – rettegett, hogy Mika újra a nyakába sózná a bosszantó teremtést! Hamar nyilvánvaló lett Larten számára, hogy a lányban szemernyi sincs a kétségekből, amelyek őt gyötörték a vadonban töltött évek alatt. Arra imádta a vámpíréletet, rögtön magáévá is tette minden reguláját, szilárd elhatározása volt, hogy minél gyorsabban előrehaladjon a ranglétrán. Máris több próbát tudhatott a háta mögött, mint Larten az ő korában, és azt remélte, hogy öt vagy hat éven belül tábornok lehet; egyike azon kevés nőknek, akik valaha is elérték ezt a rangot. Larten megpróbált kisebb ajándékokkal kedveskedni neki, hogy megpuhítsa a szívét, de a lány visszautasította. Nem tartott igényt semmiféle szívességre vagy különleges bánásmódra. Tanulni és edzeni jött a Vámpírok Hegyére, nem pedig azért, hogy narancssárga hajú széptevők legyezgessék a hiúságát. Lartennak nem maradt más választása, a munkájára összpontosított. De nem volt könnyű. Most először fordult elő, amióta Alicia kitaszította az életéből, hogy érdeklődést tanúsított egy nő iránt. Annak idején, sok évvel ezelőtt, szikrázott köztük a levegő – legalábbis Larten úgy gondolta –, és most szívesen felszította volna a lángokat. Ám még sohasem próbált vámpírnőnek udvarolni, és Arra bizony kemény diónak bizonyult. Larten már alig tudta kivárni, hogy végre-valahára kezdetét vegye az Élveholtak Fesztiválja. Ha ajándékokkal nem is

sikerült elkápráztatni Arrát, abban reménykedett, hogy képességeinek és erejének fitogtatásával elérheti a célját. Igencsak sokat fejlődött a Vámpírok Hegyén vívott első, nyomorúságos viadalai óta, és meg volt győződve, hogy kellőképpen lenyűgöző bemutatót nyújthat. Talán mégiscsak elnyerheti Arra kegyeit, ha sikerül összezúznia néhány koponyát és csontot. Amint a fesztivál a maga szokásos zűrzavaros módján megkezdődött, Larten rögvest Arra és Mika keresésére indult. Beletelt egy kis időbe, mire bármelyiküknek is sikerült nyomára bukkannia, és amikor végül rátalált a tábornokra – éppen pihent egy különösen hajmeresztő párbaj után –, Arrát sehol sem látta. Larten csalódott volt ugyan, de nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy Mikát alaposan rendre tanítsa. – Állj fel! – kiáltotta a széken terpeszkedő tábornokhoz lépve. – Párbajra hívlak. Nevezd meg az általad választott fegyvert! Mika tekintetét Lartenra szegezte, majd halvány mosollyal megrázta a fejét. – Nem utasíthatsz vissza – morogta Larten. – Senki sem fordíthat hátat egy kihívásnak a fesztivál idején. – Úgy van – felelte Mika. – Ha ragaszkodsz hozzá, megküzdök veled. De inkább nem szeretnék. – Attól félsz, hogy szégyenbe hozlak Arra előtt? – gúnyolódott Larten. Mika nem harapott rá a csalira, habár a nyaka hirtelen mélyvörös színt öltött. – Tisztellek téged, Larten – válaszolta higgadtan. – A múltban rossz útra tévedtél, de nagyra becsülöm, ahogyan visszaküzdötted magad. Bármely más időpontban boldogan

kiállnék ellened. Izgalmas párbaj lenne. – Akkor küzdj meg velem! – erősködött Larten, de Mika megint a fejét rázta. – Most csak Arrát akarod lenyűgözni – mondta. – Meg akarsz alázni, hogy elnyerd az elismerését. Nem igaz? Kérlek, gondolkozz, mielőtt választ adnál! Larten már éppen visszavágott volna, hogy tagadja a vádat, de Mika kérésére hallgatott, és megvizsgálta zűrzavaros érzelmeit. Végül vonakodva bólintott. – Azt remélem, hogy a vadóc Sails kisasszony egy napon az asszonyom lesz – folytatta Mika. – Egyértelmű, hogy te is a kezére pályázol. De figyelmezz a szavaimra... mindketten elveszítők, ha marakodni kezdünk rajta, mint a kutyák egy darab csonton. Arra nem szíveli a hiú piperkőcöket. Mika felállt, és kezet nyújtott. Larten vigyorogva elfogadta a békejobbot. – Egy éjjel megvívunk – ígérte Mika. – Barátokként. – Úgy lesz – helyeselt Larten. Azután elindult megkeresni Arrát, és közben fennhangon nevetett saját bolondságán. Őszintén örült, hogy legalább egyiküknek sikerült megőriznie a hidegvérét. Larten ugyan tábornok volt, de rá kellett döbbennie a higgadtabb Mikával történt összezördülés után, hogy bizony még rengeteg tanulnivalója akad. * Larten végül a rudakon, egy sor egymáshoz kötözött fakarón bukkant rá a lányra. A harcosoknak az volt a feladatuk, hogy lelökjék az ellenfelüket egy lekerekített végű, hosszú bot segítségével. Arra sikeresen legyőzött egy maroknyi tábornokot,

és a jelekből ítélve legutóbbi kihívója sem húzhatta már sokáig. A lány szinte kísérteties egyensúlyérzékkel rendelkezett, fürgén ugrált egyik rúdról a másikra, veszedelmes pálcáját mindvégig lazán maga mellett tartotta. Összevissza szökellt szerencséden ellenfele körül, hogy összezavarja és kifárassza. Végül hideg számítással kisöpörte alóla a lábát, és hatalmas puffanással a padlóra döntötte. – Ki a következő? – kiáltotta Arra izgatottan, lángoló tekintettel. Elkapta Larten pillantását, és kihívóan felvonta a szemöldökét. – Miért is ne? – mormolta Larten, azzal fellépett a rudakra. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy megvesse a lábát, azután egy másik vámpír a kezébe nyomott egy jókora botot. Megforgatta a feje fölött, és összehúzta a szemét. Arra egyik rúdról a másikra táncolt, de Larten ügyet sem vetett a mutatványra, lassan közeledett, pálcáját mélyen előreszegezve, és visszakozásra kényszerítette a lányt. Arra nem tudhatta, de Larten is remek egyensúlyérzékkel dicsekedhetett, és ritkán vesztett csatát a rudakon a korábbi évek tanácskozásai idején. Arra született harcos volt, de Larten bízott benne, hogy sikerül legyőznie. Mielőtt azonban próbára tehették volna egymás erejét, egy tagbaszakadt vámpír egyenesen feléjük röpült az egyik közeli ringből. Nemrég még egy kötélen hintázott, amely azonban a tetejénél elpattant. Eget rengető üvöltéssel szelte át a levegőt a riadt, ám kacagó tábornokok feje fölött, majd a rudakon landolt, többet is ripityára törve közülük, és leszakította az egész rendszert a földre. Larten és Arra vele együtt zuhant. Amikor lassan felkászálódtak, a pórul járt vámpír kihúzta a szálkákat az

arcából, hangosan szitkozódott, majd visszarohant a ringbe, hogy megragadjon egy újabb kötelet. A tábornok és a vámpírsegéd egymásra meredtek, azután nevetésben törtek ki. – Szerencsésen megmenekültél – incselkedett Arra. – Még pár másodperc, és biztosan leterítelek – vágott vissza Larten. – Az izgalmas lett volna – mormolta Arra. Larten rámosolygott, közelebb húzódott, és félredobta a botját. Amint előrehajolt, hogy megcsókolja, Arra felemelte a saját botját, és a lekerekített végével visszalökte a tábornokot. Larten felnevetett, biztosra vette, hogy a lány csupán játszik vele, de Arra még keményebben eltaszította, amikor újra próbálkozott. – Nem! – dörrent rá a lány. – De hát azt hittem... – Larten érezte, hogy elvörösödik az arca. – Mikát szereted? – Ne butáskodj! – torkolta le Arra. – Az összes vámpír közül te vagy az egyetlen, aki elcsábíthatna, ha úgy tartaná a kedvem. De nem hagyom, hogy most bármi elterelje a figyelmem a célról. Úgy értem, hogy tábornokká válhassak. Nem engedhetem, hogy az utamba álljanak. Nincs időm romantikus játékokra. Amíg csupán egyszerű segéd vagyok, távol kell tartanom magam a hozzád hasonló szélhámosoktól. – Annak tartasz? – kérdezte Larten. – Igen – felelte a lány. – De nagy szerencséd, hogy kedvelem a szélhámosokat. – Arra felemelte a botját, és a végével megütögette Larten fejét. – Egy éjjel majd örömmel fogadom a közeledésed, de most még nem. Türelmesnek kell lenned egy kicsit, ha el akarod nyerni a szívem! – Akkor hát várok – válaszolta Larten könnyedén.

Egy szempillantás alatt megragadta a bot végét, erősen meglökte, és ledöntötte Arrát a lábáról. – Ez aljas húzás volt! – dühöngött a vámpírsegéd. – Tudom – nevetett Larten. – Legközelebb számíts rá! Gondoskodnom kell róla, hogy újra felállítsák a rudakat. Később még kiállok ellened. Azon az éjszakán azonban már nem vívtak meg, sőt a tanácskozás egész ideje alatt sem, mivel mindkettőjüket lefoglalták a sorozatos kihívások, és folyton elkerülték egymást. A jövőben még bőven akadt volna lehetőségük a harcra, ám Larten végül sohasem küzdött meg a lánnyal a rudakon. Nem mintha félt volna, hogy vereséget szenved egy nőtől – nem lett volna semmi szégyellnivaló abban, ha csatát veszt egy olyan kiváló harcossal szemben, mint Arra. Csak éppen folyton útjukat állták az események. A kihívás végül a tréfa állandó forrásává vált közöttük. Arra szerint a sors ellenük dolgozott, a végzet rendelte, hogy soha ne párbajozzanak. Évtizedekkel később, amikor Arrát élete virágában megölték, Larten sok éjszakán kívánta, bárcsak több erőfeszítést tett volna, hogy legalább egyszer megküzdjön a lánnyal szeretett rúdjain. Bánta már az összes elszalasztott lehetőséget, hogy folyton kerülte a párbajt, folytatva a tréfát. Csupán akkor értette meg, milyen kevés lehetőségük adatott, amikor már mind a múltba veszett – akárcsak Arra – örökre.

NEGYEDIK FEJEZET

Arra néhány évig még a Vámpírok Hegyén időzött Mikával, majd vele is utazott tovább, amikor a tábornoknak új megbízatás miatt távoznia kellett. Larten többször is igyekezett megkörnyékezni a lányt, számos különböző, ravasz módon, de Arra mindannyiszor visszautasította. A tábornok szinte örült, amikor végre elment – legalább nem csinálhat többé bolondot magából, ha a lány már nincs ott, hogy folyton róla ábrándozzon. Nem sokkal az után, hogy Mika és segédje elhagyta a hegyet, Vancha March – igen zaklatott lelkiállapotban –, meginvitálta Lartent a Hercegek Termébe. A trónterem ismét az ápolatlan herceg őrizetére maradt, de Parist is hamarosan visszavárták rövid útjáról, így hát már nem kellett sokáig szenvednie. Vancha a trónján terpeszkedett, a lábkörmét piszkálgatva, de korántsem tűnt olyan gondtalannak, mint általában. – Emlékszel még Nyíl barátunkra? – kérdezte. – Hát persze. – Lartent annak idején lenyűgözte az izmos, kopasz vámpír, akinek nyilakat mintázó tetoválások borították a fejbőrét. Tisztelte a bátorságát, amiért képes volt hátat fordítani a klánnak, hogy békében élhessen ember feleségével. – Ma éjjel beszéltem Patrick Goulderral – folytatta Vancha. – Most tért vissza egy küldetésről. Utazásai során Nyíllal is találkozott. – Vancha megvakargatta a tarkóját. – Nyíl felesége, Sarah meghalt. Egy vérszipoly végzett vele. – Mikor? – kérdezte Larten. Visszaemlékezett a csendes, kedves asszonyra, aki szívélyesen fogadta őket a házában, és

finom vacsorát szolgált fel nekik. – Fogalmam sincs. De Nyíl rosszul viseli a csapást. Azóta felkutat minden vérszipolyt, aki csak az útjába kerül, kihívja őket párbajra, és mindet megöli. Patrick elmondása szerint úgy fest, mintha az egész klánt ki akarná irtani. – Wester örülni fog, ha sikerül neki – jegyezte meg Larten szárazon. – Nyíl nem követett el semmi rosszat – mondta Vancha. – Szabadon kihívhat annyi vérszipolyt, amennyit csak óhajt. Becsületesen küzd, és gyorsan végez velük. – De maga ettől függetlenül meg akarja fékezni – találgatott Larten. Vancha mélyet sóhajtott. – Kész öngyilkosság, amit művel. Nyíl elsőrangú harcos, de senki sem kerülhet egyik párbajból a másikba anélkül, hogy egyszer pórul ne járna. Nem húzhatja sokáig. Patrick szerint már legalább öt vagy hat vérszipolyt megölt, így máris kimerítette a szerencséjét. Talán már halott is lesz, mire megtalálom, de szeretnék beszélni vele, hogy meggyőzzem, ha még nem túl késő. Sok szolgálatot tehetne a klánnak. – Azt gondolja, hogy talán hajlandó visszatérni közénk? – kételkedett Larten. – Miért ne? – vonta meg a vállát Vancha. – Te is visszatértél. Larten most már megértette, miért hívatták. – Azt akarja, hogy magával tartsak. Úgy véli, segítségére lehetek, mert magam is keresztülmentem valami ilyesmin. – Körülbelül erről van szó – bólintott Vancha. – Tábornokként még nem sok megbízatásban volt részed. Éppen ideje bebizonyítanod, hogy valóban méltó vagy a kinevezésedre. – Mikor indulunk? – kérdezte Larten egyszerűen.

– Amint Paris visszatér, ami valamikor a következő két éjszakán belül várható. – Most rögtön megyek, és felkészülök az útra. – Larten! – szólt utána Vancha. Előrehajolt, behatóan fürkészte az arcát. – Sohasem beszélsz róla, de te is szerettél egy halandó embert. Egy asszonyt. Nem igaz? – De igen – válaszolta Larten. Aliciára gondolt, és újra érezte, ahogyan görcsbe rándul a gyomra, mint mindig, amikor felidézte a nő arcának fájdalmas kifejezését azon az utolsó napon, a pajta előtt. – Ha meggyilkolják, vajon téged is őrületbe kergetett volna a bánat, annak tudatában is, hogy csak egyszerű ember, és mindenképpen jóval előtted halt volna meg? – Larten kurtán bólintott. – Meg tudott volna győzni egy hozzám hasonló, siralmas alak, hogy hagyj fel a bosszúhadjáratoddal? – kérdezte Vancha. – Fogalmam sincs – vallotta be Larten őszintén. – Még ha tudnám is a választ, én nem vagyok Nyíl. A veszteség mindenkire másként hat. Maga szerint nehezen bírunk majd szót érteni vele? – Bár tudnám! – sóhajtotta Vancha. – Egész életemben csak a klánt szerettem igazán. Nehezen képzelem magam a helyzetébe. – Ezt inkább áldásnak kellene tartania, nagyuram! – felelte Larten halkan, azután elindult, hogy értesítse Sebát és Westert közelgő távozásáról. * Seba boldogan fogadta a hírt, miszerint Larten végre lehetőséget

kapott, hogy a Vámpírok Hegye falain kívül is próbára tegye rátermettségét, de Wester igencsak lelombozódott. Larten megpróbálta néhány korsó sörrel kicsit jobb kedvre deríteni Khledon Lurt termében, de a fiatal őr továbbra is csak az orrát lógatta. Végül bevallotta, mi bántja a lelkét. – Ki kell szabadulnom innen! Hosszú ideje kuksolok a hegyen, és már egészen bezárva érzem magam. Semmi kétségem, hogy ezt az életet akarom választani... teljes szívemből elköteleztem magam a klán mellett... de szükségem van egy kis szabadságra, mint amikor te is elmentél egy időre. – Ez teljesen természetes – mondta Larten. – Arra gondoltam... Vajon Vanchának ellenére lenne, ha én is veletek tartanék? – Könnyen lehetséges – válaszolta Larten. – Rendkívül érzékeny ügyről van szó. – Én is tudom – csattant fel Wester. – Nem szórakozásra és izgalomra számítok. – Az őrök remek szolgálatot teljesítenek itt, a Vámpírok Hegyén – folytatta Larten. – A terepen viszont gyakran csak a gond van velük. Talán hátráltatnál minket. Wester nyomban elkeseredett arcot vágott. – Igazad van – mormolta. – Felejtsd el! Én... – Hiszékeny bolond! – vágott a szavába Larten. Vidáman felnevetett, Wester döbbent képét látva. – Hát persze hogy velünk jöhetsz. Először Vancha beleegyezését kell kérned, de biztosra veszem, hogy éppolyan boldogan fogadja majd a jelentkezésed, mint én. A régi Crepsley- és Flack-csapat újra együtt! Nem vallhatunk kudarcot. – Tényleg azt akarod, hogy én is menjek? – hitetlenkedett Wester.

– Ne várj bókokat tőlem! – morogta Larten, azután elzavarta Westert a Hercegek Termébe, hogy engedélyt kérjen Vanchától az utazásra. Seba türelmesen várta, amikor Larten visszatért a kis cellába, amelyen Westerrel közösen osztoztak. A szállásmester Larten koporsójának tetején üldögélt – végre hozzászokott a vámpírok hagyományos fekhelyéhez, és már nem is emlékezett, mit kifogásolt rajta eredetileg. Seba arca felragyogott, amint megpillantotta egykori tanítványát, és így szólt: – Wester elment engedélyt kérni Vanchától, hogy csatlakozhasson a küldetésetekhez? – A maga figyelmét aztán semmi sem kerüli el! – kacagott Larten. – Talán már nem vagyok a mesteretek – válaszolta Seba –, de mindkettőtökön rajta tartom ám a szemem. Láttam Westeren, hogy már nagyon mehetnékje van. Jót fog tenni neki, ha megint kiteszi egy kicsit a lábát a nagyvilágba. Legalább rövid időre elszakad a vérszipolyok ellen gyűlölködő szövetségeseitől. – Önt is aggasztja a dolog? – kérdezte Larten, és letelepedett öreg mentora mellé a koporsóra. – Wester veszedelmes úton halad – mondta Seba baljós hangon. – De mindnyájunknak el kell követnünk a saját hibáinkat az életben. Csak azt remélem, hogy Wester hibái nem kerülnek majd túlságosan sokba, és hogy tanul belőlük, ahogyan te is tanultál a magad ballépéseiből. Larten arcára mosolyt csaltak a kedves szavak, majd csendesen így felelt: – Téved. – Ugyan miben? – Seba értetlenül ráncolta a homlokát.

– Hogy már nem a mesterünk. Mindig a mesteremként fogok tekinteni magára. És apámként. Seba meglepetten meredt a fiatalabb vámpírra, azután félrefordította a fejét, és köhintett. Larten látni vélte, ahogyan az idős szállásmester letöröl néhány könnye cseppet az arcáról, de nem szólt semmit. – Átkozott porfészek! – morogta Seba. Megfordult a fejében, hogy elmondja, ő is mindig fiának tartotta Lartent, ám végül arra a következtetésre jutott, hogy semmi szükség a túlzott érzelgősségre, mert a végén még mindketten bömbölni kezdenek, akárcsak két csecsemő. Inkább hangosan szippantott egyet, és benyúlt a koporsó háta mögé. – Már akkor oda akartam adni, amikor kineveztek tábornoknak. Évek óta tartogatom őket. Molyok rágták meg az eredeti darabokat, és szétfoszlottak a kezemben, amint a dobozból kikerültek. Később mindent pótoltam, és csupán az alkalmas pillanatra vártam, hogy végre átnyújthassam neked az egészet. Ez a mostani éppen megfelelőnek tűnik. Larten bizonytalanul mosolygott, miközben átvette a becsomagolt holmit Seba kezéből. Öreg barátja korábban sohasem adott neki semmiféle ajándékot, és most sejtelme sem volt, vajon mi rejtőzhet a papír alatt. Leszakította hát, és hirtelen mozdulatlanná merevedett, amikor megpillantotta, mit tart a kezében. – Talán nem is tetszik – mondta Seba. – Ne érezd úgy, hogy viselned kell, ha a kedvemben akarsz járni! Csak azt gondoltam, hogy esetleg megfelel az ízlésednek. – Köszönöm – suttogta Larten, és most rajta volt a sor, hogy megküzdjön feltörő könnyeivel. – Próbáld fel! – nógatta Seba. – Ha igazítani kell az egyes

darabokon, szólj nyugodtan! Egészen kiváló szabómesterré képeztem magam az évszázadok során. Amikor Seba távozott, Larten gyorsan levetkőzött. Félredobta sötét nadrágját, a szürke pulóvert és a piszkos alsóinget, amelyet már jó néhány éve hordott. Azután óvatosan felhúzott egy vadonatúj, lángvörös nadrágot, egy gondosan kikeményített, bíborszín inget, és végül egy vérvörös köpenyt is a vállára borított. A cellájában nem volt tükör, de Larten pontosan el tudta képzelni, hogyan festhet. Megpördült, mire a köpeny meglibbent körülötte a levegőben. Megfogta az egyik sarkát, az arcán lévő forradáshoz szorította, majd elengedte a kezéből. Nem igazán tudta, miért is csinálta – valamiképpen illendőnek érezte –, ám egy dologban egészen bizonyos volt. Az öltözék egyértelműen jelezte, hogy végre felnőtté vált, és elhatározta, hogy élete végéig viselni fogja ezeket a ruhadarabokat – vagy legalábbis nagyon hasonlókat, ha netán pótolni kényszerül őket. Csakis a halál választhatja el a hőn szeretett vörös öltözéktől.

NEGYEDIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Vancha a Vérkővel határozta meg Nyíl pillanatnyi tartózkodási helyét. A kő tudományában jártas herceg bárkit képes felkutatni a segítségével, aki valaha is megérintette és vérével áztatta. Csupán egy percébe került, hogy megtalálja régi barátját. Úgy tervezték, hogy Paris később még útbaigazítja őket – a herceg telepatikus kapcsolatban állt Vanchával és Lartennal is, és elvezethette őket Nyíl pontos rejtekhelyéhez. A három vámpír nem sokkal szürkület után vágott neki az útnak, és igencsak gyors iramot szabtak. Nem suhanhattak – a hegyhez igyekvőknek vagy onnan távozóknak nem volt szabad –, de olyan sebesen haladtak, ahogyan csak az ősi törvények engedték. Wester kezdetben kissé feszélyezetten érezte magát. Berozsdásodott a hegy mélyén töltött hosszú évek alatt; hátul kullogott, miközben vadásztak, nehezen kapcsolódott be a beszélgetésbe, amikor éppen a kinti világról folyt a szó. Ám ahogyan teltek-múltak az éjszakák, belerázódott az utazás menetébe, és egyre inkább hasonlítani kezdett ifjúkori önmagára. Beletörődött, hogy soha nem lesz olyan remek vadász, mint Larten vagy Vancha, és bár néha nehezen tudott csak lépést tartani velük, nem jelentett többé terhet a társai számára. Larten hiányolta a koporsóját – kezdeti kétségei után egészen megkedvelte de hamar megszokta, hogy ismét a szabad ég alatt kell töltenie az éjszakákat. Vancha boldogan heveredett le a hideg, kemény földre. Nem vágyott olyasféle kényelemre,

mint a koporsó, főtt étel és sör, pedig ezekért sok vámpír rajongott. Ha jutott neki egy tenyérnyi sziklás talaj, nyers hús, friss vér és patak, Vancha elégedett volt. Kis idő múltán Larten észrevette, hogy Vancha bőre furcsán vöröslik. Azt gondolta, hogy a herceg valamiféle kiütést kapott, és meg is jegyezte, mire Vancha azt válaszolta (meglehetősen mogorván), hogy nincs semmi baja. Larten többet egy szóval sem említette, de a következő pár éjszakán szemmel tartotta Vancha minden mozdulatát. Nemsokára fel is fedezte, hogy a herceg minden este egy órával napnyugta előtt felkel, és védelem nélkül sétálgat, kitéve érzékeny bőrét a nap perzselő sugarainak. Larten nem értette, miért veti alá magát a herceg ilyen rettenetes kínnak. Megvitatta a dolgot Westerrel is, de a fiatal őr sem tudott megfelelő magyarázattal előrukkolni. Mindketten meg akarták kérdezni Vanchát, de egy herceg nem köteles elszámolni az alacsonyabb rangú vámpíroknak. Ha Vancha akarja, úgyis elmondja az indokait. Másként nem volt mit tenni, csak találgathattak. A három vámpír kerülte a kapcsolatot az emberekkel, csak az éjszaka sötétjében lopóztak be a városokba és a falvakba, hogy csendesen táplálékot szerezzenek, azután észrevétlenül osontak tovább. Larten semmiféle bánkódást nem érzett, amikor néhanapján emberek nevetését és dalolását hallották, vagy megpillantották a mulatozókat a jégvirágos ablakokon át. Megtalálta a valódi családját, és végre-valahára megelégedett azzal, hogy csupán vámpír, semmi több. * A világban ismét háború dúlt, és ez a harc sokkal véresebb és

hatalmasabb volt, mint bármelyik, amit Larten valaha látott. A fegyverek is rengeteget fejlődtek, amióta utoljára csatamezőre tévedt. A mészárlás vérszomjas, számító vezérei több szerencsétlen társukat zsúfolták a tűzvonalba, mint korábban bármikor. Emberek ezreinek öldöklése nem elégítette ki többé a háború telhetetlen, mohó szörnyetegét. Most már több százezer áldozatot követelt, sőt milliókat. Larten gyakran eltöprengett, vajon hol lesz ennek a vége. Meddig képesek még elmenni az emberek, hogy kifejlesszék a kifogástalan fegyvert, a tökéletes megsemmisítést, a gyilkos csapást, amely véget vet minden öldöklésnek? A győzelem mintha már nem is számított volna. A súlyos veszteségek mellett nem is lehetett szó igazi győztesről. A sikert már láthatóan a halott ellenségek számában mérték, nem pedig anyagi nyereségben. Vanchát és Westert elborzasztotta a lövészárkokban, gépfegyverekkel, tankokkal és mérges gázzal vívott, újfajta háború. Mindnyájan ismerték már az emberiség legrosszabb oldalát. Kölyökként Wester és Larten többször is lakomázott a háborús övezetekben, és vidáman figyelték az egymást kaszaboló katonákat. A vámpírok durva, zabolátlan teremtmények, imádják a harcot, a küzdelem valódi szakértőinek számítanak. Ám ebben az értelmetlen, nyomorúságos mészárlásban senki sem lelhette örömét. Egyik háborús fél oldalán sem szurkoltak ifjú vámpírok, nem fogadtak a szerencséjükre. Semmi nemes vagy izgalmas nem rejlett ebben a vérontásban. Gyomorforgató, borzalmas pazarlása volt ez a drága életnek. Nehezen jutottak keresztül a háborús területeken. A vámpírok szívósabbak az embereknél, de nem sérthetetlenek – nem állnak ellen sem a golyóknak, sem a bombáknak vagy a

gáznak. Nyíl valahol az őrület közepén tartózkodott, így hát óvatosan kellett előrehaladniuk, elkerülve a halálra ítélt katonák lövészárkait, az éjszaka legsötétebb óráiban surranva át a tetemekkel borított földeken. Napközben a hatalmas kráterek mélyén kerestek menedéket. Mindhárman olyan borzalmaknak lehettek szemtanúi, mint korábban soha. Olyan dolgokat láttak, amelyekről később sohasem tettek említést, és amelyeket hiába próbáltak kitörölni az emlékezetükből. Egy hideg, nedves éjszakán, miközben folyamatosan záporoztak rájuk a lövedékek, Larten zajt halott a közelben. Olyan terület közepén táboroztak le, amelyet az emberek senki földjének neveztek; szögesdróttal, bombakráterekkel és emberi maradványokkal teleszórt övezet volt. Nappal a katonák néha rohamra indultak ezen a hatalmas pusztaságon, ahol letarolták őket a gépfegyverek mohó lövedékei, de még a legkeményebb tisztek sem voltak olyan szívtelenek, hogy az éjszaka közepén vezényeljék ki ide őket. Larten az oldalára fordult, könyökére támaszkodva feltornázta magát az árok szélére, ahol meghúzták magukat, és kilesett a füstös sötétségbe. Egy ideig semmit sem látott, és már azt hitte, csupán képzelődött. Amikor azonban ideiglenesen elhallgattak a fegyverek, hirtelen megpillantott egy kilenc katonából álló kis csapatot, akik a nyílt mezőre sodródtak. Még senki sem figyelt fel rájuk, de ha egyszer valaki észreveszi őket, minden oldalról golyózápor zúdul rájuk. A katonák feltételezhetően elszakadtak az egységüktől, vagy esetleg egy újabb, kudarcra ítélt roham túlélői voltak. Többségük erősen vérzett, sérüléseiket csak hevenyészett kötés fedte, amint keservesen kúsztak előre a mezőn, vagy éppen társaik vonszolták tovább őket. Láthatóan sejtelmük sem volt,

merre haladnak. Vitatkoztak – csendesen, nehogy feltűnést keltsenek –, és közben céltalanul bolyongtak. Pusztán idő kérdése volt, hogy felfedezzék és legyilkolják őket az utolsó szálig. Lartennak eszébe villant, mit mondott hajdan Vancha: a sors egyszer valószínűleg olyan helyzetbe sodorja, ahol részben vezekelhet az emberi életekért, amelyeket a hajón kioltott. Larten a szíve mélyén meg volt győződve, hogy eljött az a bizonyos pillanat. – Kimegyek – suttogta. – Miről beszélsz? – Wester értetlenül ráncolta a homlokát. – Katonák... elvágták őket az egységüktől... próbálnak visszajutni a seregükhöz. – Na és? – vont vállat Wester. – Mindennap ezrek áldozzák fel az életüket. Miért kockáztatnád a sajátodat egy maroknyi katonáért? – Az ezrekért semmit sem tehetek – felelte Larten halkan. – De talán ezen a kis csapaton segíthetek. – Jelentőségteljes pillantást vetett Vanchára, abban a reményben, hogy a herceg megérti, miért is olyan fontos számára, hogy próbát tegyen. – Kövesd az ösztöneidet! – bátorította Vancha. – Ha azzal könnyíthetsz a lelkiismeretetlen, hogy segítesz nekik, akkor rajta! – Soha semmi sem könnyíthet a lelkiismeretemen – válaszolta Larten szomorúan. – De most ez a helyes döntés, és túl sokszor cselekedtem már helytelenül a múltban. Wester értetlenül pislogott, egyetlen szót sem értett az egészből – Larten sohasem számolt be neki a hajón történtekről, sem az emberekről, akiket megölt. Az ifjú őr faggatni kezdte régi barátját, de nem volt idő a magyarázkodásra. Miután Vancha

búcsút vett tőle a halál érintésének jelével, Larten átcsusszant a kráter szélén, és a bajbajutott katonák felé sietett. Nem vették észre, amíg kis híján oda nem ért hozzájuk. Két katona az utolsó pillanatban meglátta, és villámgyorsan előreszegezte a bajonettjét. Larten megállt, felemelt tenyerét mutatta feléjük, hogy megnyugtassa őket. Egyikük gyors kérdést tett fel, de Larten csupán a fejét rázta. Ha megszólal, az akcentusából rögtön rájönnek, hogy nem közéjük tartozik, és pánikba eshetnek. Pár pillanatba telt, mire Larten meg tudta határozni az egyenruhájuk színét – sötét éjszaka volt, a katonákat pedig por és vér borította de amikor sikerült kifürkésznie, melyik oldalhoz tartoznak, rögtön az egyik legközelebbi biztonságos lövészárok felé mutatott. A katonák vezetője – túlságosan fiatalnak látszott, hogy tiszt lehessen – a fejét rázva egy másik irányba bökött. Arrafelé is biztonságba juthattak volna, de hosszabb volt az út, és egészen közel kellett volna elhaladniuk az ellenség sorai mellett. Larten habozott, majd hirtelen felállt, és vakmerő módon hagyta, hogy köpenye szabadon lobogjon mögötte a szélben. Nem törődött vele, hogy könnyű céltáblává válhat, ha egy orvlövész megpillantja. Vörös öltözékében és lobogó köpenyével, narancssárga hajával és rémisztő sebhelyével úgy festett, mint egy őrült angyal. A katonák azon nyomban rájöttek, hogy nem közülük való. Hallották már a meséket a csatamezőkön bolyongó szellemekről, jótékony lelkekről, akik elvezetik az eltévedt katonákat a csapataikhoz, és persze a gonosz démonokról is, akik viszont golyózáporba terelik őket. Többségük nem hitt a meséknek... egészen mostanáig. Larten a félelem és a remény különös keverékét látta a

tekintetükben. Szerették volna azt hinni, hogy a jótékony lelkek közé tartozik, hogy bátran bízhatnak benne. Ám sokkal inkább a pokol hírnökének látszott, mintsem mennyeinek. A vörös pedig köztudottan az ördög színe. Larten kezdte elveszíteni a türelmét, de nem tudta hibáztatni őket. Sáros, véres ruhájukban, miközben az életük forgott kockán – talán maga is tétovázott volna. Egymás után mindegyiküket szemügyre véve kiválasztotta a legrosszabb állapotban lévő katonát. Bal lábszára hiányzott, és felsőtestébe több helyen is srapnel fúródott. Larten előrelépett, félresöpörte a felemelt bajonetteket, és felkapta a sebesült férfit. A vállára emelte, akár egy bárányt, azután elindult a szögesdrótok és tetemek erdején át a vaksötétben. Ha a többiek követik, biztonságba vezeti a csapatot. Ha nem, legalább megpróbált segíteni. Amikor Larten meghallotta, hogy a többiek is elindulnak utána, feszülten elmosolyodott, lejjebb hajolt, igyekezett minél kisebb célpontot adni, ha a lövészárokban lapuló katonák közül valaki netán észrevenné. Az árok felé vezető úton egyszer csak érezte, hogy a sebesült katona megremeg a vállán, majd mozdulatlanná merevedik. Tudta jól, hogy elszállt az élet a fiatalember testéből, de nem állt meg, és nem is tette le a terhét. „Kössünk egyezséget! – ajánlotta Larten némán az elhunyt férfi szellemének. – Ha te megoltalmazol minket a puskáktól és gránátoktól, én elviszlek téged egészen a néped táborába, és gondoskodom róla, hogy ne névtelen sírba temessenek.” Talán a katona valóban meghallotta a szavait, és elrejtette őket az ellenség tekintete elől, vagy az is lehetséges, hogy a vámpírok szerencséje segítette a csapatot, mindenesetre Larten

egy darabban, sértetlenül eljutott a lövészárokba, és a többiek is kimerülten betántorogtak mögötte. Néhányan hisztérikusan nevettek a megkönnyebbüléstől, amikor végül kimenekültek a tűzvonalból. S mindnyájan tátott szájjal meredtek a vörös köpenyes idegenre. Páran keresztet vetettek. Larten szó nélkül letette a halott katonát. A férfi egyik szeme nyitva volt; Larten lezárta, a halál érintésének jelét mutatta, némán elismételte az ősi szavakat, amelyekkel a vámpírok szoktak elbúcsúzni a halottaiktól, örök idők óta. Végül, mielőtt a katonák kérdőre vonhatták volna, Larten kisuhant a lövészárokból, azzal nekivágott a visszafelé vezető útnak a senki földjén keresztül. Nem gratulált magának, miközben Vancha és Wester irányába haladt. Semmi nem teheti jóvá a bűneit, amelyeket a hajón elkövetett. Egy megmentett élet nem törölhet el egy szörnyű gyilkosságot. A káosz ama borzalmakkal teli földjén azonban, a véráztatta őrület idején Larten ez egyszer helyesen cselekedett. A nap végén ennyivel be kell érnie, mert bármeddig él, és bárhová vezeti is az útja, ennél jobbat úgysem tehet soha. Valószínűleg csupán bolondos ábránd volt, de egy fél pillanatig Larten érezni vélte maga mögött egy fiatal lány árnyékát. Amikor még élt, a Malora nevet viselte, de Larten nem tudta, vajon a holtaknak egyáltalán szükségük van-e névre. Elképzelte, amint Malora, a csatamező jótékony szelleme a sötétben lebeg. S arra gondolt... azt remélte, hogy a lány ugyan halovány, de szívből jövő, elismerő mosollyal tekint le rá a magasból.

MÁSODIK FEJEZET

Végül egy udvarház romjai között bukkantak Nyíl nyomára. Az épületet bombatalálat érte, már a háború kezdetén. A csapatok azóta továbbvonultak, és a környéken most kísérteties béke honolt. Olyan érzést keltett az emberben, akárcsak az a temető, ahol Larten összetalálkozott Sebával. A felperzselt talaj sötéten és idegenül hatott a holdfényben, csupán elszórtan látszott pár fűcsomó és gyomnövény, halovány emlékeztetőként, hogy a föld egy szép napon talán újraéledhet, akár még egy ilyen kegyetlen pusztítás után is. Nyíl egy fagerendán üldögélt az egyik tágas helyiség közepén, amely hajdanán bizonyára pompás ebédlő lehetett. Az ablakokból most hiányzott az üveg, a falakat fekete korom borította, a mennyezet fele beomlott, és a padlón régen megszáradt vérfoltok sötétlettek. – Nem számítottam rá, hogy erősítést is hozol magaddal – jegyezte meg Nyíl, amikor a három vámpír besurrant a szobába. A hátát fordította feléjük, hangjában megvető gúny csengett. – Talán féltél egyedül szembenézni velem? – Miért kellene félnem egy baráttól? – kérdezte Vancha. Nyíl döbbenten megperdült, szeme tágra nyílt. Nagyjából ugyanúgy festett, mint amikor Larten utoljára látta, csak éppen durva szakállt növesztett, tekintetében mélységes borzalom és gyűlölet kísértett. – Vancha! – suttogta. Villámgyorsan talpra ugrott. – És... Larten. Ugye? – Igen – bólintott Larten.

– Ez pedig itt Wester Flack – mutatta be Vancha vidáman a fiút. – A hangulatodból ítélve úgy vélem, valaki másra számítottál. – Igen. Sohasem gondoltam volna... – Az óriási vámpír összevonta a szemöldökét, kopasz fejének két oldalán ráncba szaladt a nyílmintázat. – Mit kerestek itt? Ez nem lehet véletlen. – Hát persze hogy nem – kacagott Vancha. – Fülünkbe jutott a híre, hogy egymagad kívánod megszabadítani a világot az összes vérszipolytól, és most... – Remélem, hogy segíteni jöttetek – mordult fel Nyíl. – Vagy talán az utamba akartok állni? Melegen ajánlom, hogy ne úgy legyen! Régi barátok vagyunk, Vancha, de ne gondold, hogy nem fogok lesújtani rád, akárcsak valamelyik lila söpredékre, ha megpróbálsz visszatartani. – Ami azt illeti, szólíts inkább Vancha nagyúrnak! – helyesbített Vancha. – Miket hordasz itt össze? – Mostanra már herceg lettem. Nyíl meglepetten pislogott, azután halványan elmosolyodott. – Gratulálok! Szívből mondom, még akkor is, ha pillanatnyilag képtelen vagyok összekaparni annyi lelkesedést, hogy őszintének hangozzon. A klán jól választott. Biztos vagyok benne, hogy remek szolgálatot fogsz teljesíteni. – Larten is eseménydús éveket tudhat a háta mögött – folytatta Vancha, nyíltan jelet adva az ifjú tábornoknak, hogy próbáljon meg szót érteni az elkeseredett vámpírral. – Beleszerettem egy emberbe – vágott bele Larten a szomorú történetbe. – Megkértem, hogy legyen a feleségem. Azt hittem, boldogok lehetünk együtt, mint ahogyan te is Sarah mellett.

Nyíl arca ellágyult halott feleségének neve hallatán. Kissé megnyugodott, visszatelepedett a gerendára, és így szólt Lartenhoz: – Elfogadta a házassági ajánlatodat? – Igen. – Akkor miért vagy most itt? Larten vonásai fájdalmasan eltorzultak. – Sok mindent meséltem magamról, miközben udvaroltam neki, de azt elfelejtettem megemlíteni, hogy vámpír vagyok. – Furcsa figyelmetlenség – jegyezte meg Nyíl szárazon. – Nehéz időszakon mentem éppen keresztül – magyarázta Larten csendesen. – Nem akartam többé vámpír lenni. Elnyomtam magamban a valódi énemet, és ő beleszeretett a férfiba, akinek mutattam magam. Egy ideig boldogok is voltunk. De amikor kiderült az igazság... – Elkergetett magától? – találgatott Nyíl. Larten bólintott. – Ha rögtön az elején elmondtam volna, talán másként alakul minden. A hazugságból azonban semmi jó nem származik. A hazug szó mindig visszaüt a gazdájára, hogy kísértse örök életében. – Bölcsen beszélsz – mondta Nyíl, majd keserűen felnevetett. – De a te veszteséged – és ha nem tévedek, Vancha ezért cipelt ide magával – cseppet sem hasonlít az enyémre. Én mindig őszinte voltam a feleségemmel. Sarah engem nem dobott félre, mert vámpír vagyok. Elfogadta a valódi lényemet. Mégis elveszítettem. Meggyilkolták. – Elmondod nekünk, mi történt? – kérte Larten. – Nem tudunk sokat a dologról, csupán annyit, hogy megölték. Egy vérszipoly ivott a véréből?

– Előbb perzselődtem volna meg tizenkét pokol füzében, mint hogy azt tétlenül nézzem! – vicsorgott Nyíl. – A vérszipolyok nem ostobák. Körültekintően szerzik a táplálékukat, sohasem vetnek szemet olyan emberre, akinek bármiféle köze van a vámpírokhoz. Éppen úgy félnek egy esetleges háborútól, mint a klán, vagy ahogyan egykor én magam. – Már nem félsz többé? – kérdezte Wester. – Tárt karokkal fogadnám – felelte Nyíl sötéten. Larten gyilkos pillantást vetett Westerre – „Maradj csendben!” –, azután ismét Nyíl kötötte le minden figyelmét, miközben az összetört szívű remete elbeszélte nekik tragikus történetét. A feleségével örökbe fogadtak néhány gyermeket, ahogyan azt már akkor is tervezték, amikor Larten és Vancha legutóbb náluk járt. Együtt nevelték a kicsiket, és boldogan éltek. Nyíl időnként elszomorodott, amikor látta, hogyan öregszik Sarah, de az asszony egészséges volt, és azt remélte, hogy talán még húsz vagy harminc évet tölthetnek együtt, amíg a halál el nem választja őket. Akkor egy vérszipoly véletlenül rábukkant Nyíl nyomára. Fiatal volt még, a dicsőséget hajhászta. Kihívta párbajra, de a vámpír nemet mondott. A vérszipoly nem hagyta annyiban, ragaszkodott a harchoz. Nyíl nem állt kötélnek, többször is visszautasította a vérszipolyt, abban a reményben, hogy felhagy a próbálkozással, és végül továbbáll. Az ifjú harcos azonban egyik éjjel megjelent, és foglyul ejtette a vámpír feleségét. Azzal fenyegetőzött, hogy megöli az asszonyt, ha Nyíl nem hajlandó megküzdeni. Nem maradt más választása, Nyíl kénytelen volt kiállni a vérszipoly ellen. A kis házikó előtt párbajoztak, ahol sok

esztendőn át békében élt a feleségével és örökbe fogadott gyermekeivel. Sarah rémülten figyelte a küzdelmet, és egyre csak imádkozott, hogy a férje életben maradjon. Nyíl hosszú ideje nem harcolt már, de erősebb és gyorsabb is volt a vérszipolynál. Hamar kiderült, hogy fölényben van pimasz kihívójával szemben. Amikor Nyíl már az ötödik vagy hatodik alkalommal is földhöz vágta, a vérszipoly döbbenten és számos sebből vérezve terült el a fűben. A vámpírnak már csupán le kellett hajolnia, hogy végezzen ellenfelével. Nyíl felesége azonban nem szomjazott vérre. Amint a férje előrelépett, kiáltott neki, hogy legyen kegyelmes. – Több eszem is lehetett volna – krákogta Nyíl. Egész testében reszketett a visszafojtott dühtől és az önutálattól. – A vámpírok és vérszipolyok nem gyengülnek el, ha küzdelemről van szó. A kegyelem emberi hiúság. Ha nem éltem volna olyan hosszú ideje a klántól távol, bizonyára rögtön és tisztán végzek vele, ahogyan egy igazi harcos megérdemli. Nyíl azonban nem akart brutális vadállatként viselkedni a szeretett nő szeme láttára. Az emberek világában eltöltött évek elhomályosították az ítélőképességét, és megtanították, hogy ember módjára gondolkodjon és cselekedjen. Mély sóhajjal megkímélte a vérszipoly életét, és felszólította, hogy hordja el magát. Sajnos elfeledte, hogy a vérszipolyok inkább keserves kínok között halnak meg, mintsem szégyenben éljék tovább az életüket. Eszébe sem jutott, hogy az éjszaka teremtményeinek bármely tagja sértésként értelmezné a kegyelmet. Amíg Nyíl zihálva igyekezett levegőhöz jutni, a vérszipoly felemelkedett, előhúzott egy kést az övéből, és elhajította. De nem az ellenfelét vette célba – Sarah volt a kiszemelt áldozat. A nyaka közepén találta el az asszonyt, aki halk puffanással

rogyott a földre. – Puff – ismételte Nyíl. Gondosan megformálva ejtette ki a szót, mintha különösen értékes volna. A vámpír a felesége nevét kiáltotta, és odarohant hozzá, de már későn. Még mozgott az ajka, amint haldokolva feküdt a karjában, de semmit sem volt képes mondani. Nyitott szemmel halt meg, tekintete a felhőkre meredt. Amikor Nyíl végül lefektette a földre, és megfordult – fogalma sem volt, hogy csupán öt perccel vagy öt órával később a vérszipoly mögötte állt, arcán megvető vigyorral. – Most ölj meg, te bolond! – gúnyolódott. Nyíl teljesítette a kívánságát. – De nem volt elég – fejezte be a történetet a kopasz vámpír. Kemény él lopózott a hangjába. – Sarah tízzel is felért a mocskos fajtájukból. Ötvennel. Százzal. Még annál is többel. Addig nem nyugszom, amíg teljesen meg nem fizettem a haláláért. – Na és az hány vérszipoly életét jelenti? – kérdezte Vancha csendesen. – Mindét – felelte Nyíl rekedten. Hirtelen ádáz mosoly villant fel az arcán. – És máris itt jön a következő. Tökéletes időzítés. Felállt, a többiek pedig hátrapillantottak a válluk fölött. Egy vérszipoly állt a nyitott ablak előtt. Larten nem sejtette, mióta állhatott ott, vagy mennyit hallott Nyíl elbeszéléséből. Ám ideges tekintetéből Larten arra következtetett, hogy többet is megtudott, mint amennyit feltétlenül szeretett volna. – Tegnap éjjel párbajra hívtál – szólalt meg a vérszipoly mereven. – Úgy van – szipogott Nyíl. – Nem volt alkalmas sem az idő, sem a hely...

– Azt állítottad. – ...de most eljöttem, hogy kiálljak ellened, amint esküt tettem. – Nem is várakoztatlak tovább – felelte Nyíl, azzal elindult az ajtó irányába. – Próbáljuk megakadályozni? – kérdezte Larten halkan. – Nem szabad! – sóhajtott fel Vancha. – Engednünk kell, hogy megvívjanak. A három vámpír elindult Nyíl nyomában kifelé a házból, ahol a vérszipoly már várakozott. Amint az ellenfelek szembefordultak egymással, puszta kézzel vállalva a harcot, mindenféle fegyver nélkül, a vérszipoly így szólt: – Tudom, hogy te Nyíl vagy, a vámpírok klánjából. Akarod tudni a nevem, mielőtt megküzdünk? Nyíl a fejét rázta. – Nem érdekel. A te fajtád nem méltó rá, hogy nevet viseljen. Ha megöllek, csak a kilencesként fogok emlékezni rád. – Legyen kívánságod szerint! – válaszolta a vérszipoly ridegen. Összecsaptak. Rövid, kegyetlen küzdelem volt. Emberi szem számára csupán homályos zűrzavarnak tűnt volna, de Larten fejlett érzékeivel képes volt követni az eseményeket. Az ellenfelek ujjaikkal, borotvánál is élesebb körmeikkel tépték egymást. A vérszipoly kis híján kihasította Nyíl egyik szemét, de az utolsó pillanatban elvétette, és csak a koponyáját horzsolta fel. Nyíl ellenben bemetszette a bőrt a vérszipoly nyaka alatt. Egymásba kapaszkodtak, és dühödt birkózásba kezdtek. A vérszipolynak majdnem sikerült a földre tepernie a vámpírt, de Nyíl végül mégis megőrizte az egyensúlyát. Karját ellensége feje

köré kulcsolva megpróbálta eltörni a vérszipoly nyakát, aki azonban leszorította az állát, és nagyot harapott Nyíl kezébe. Szétváltak, hangosan kapkodták a levegőt. Pillanatnyi szünet után újra támadásba lendültek. A vérszipoly kiegyenesítette jobb kezének ujjait, és Nyíl gyomra felé döfött. A vámpír kitért az útból, de a rögtönzött penge belefúródott az oldalába, és benn is ragadt. Nyíl üvöltött kínjában, ám ahelyett, hogy elhúzódott volna, inkább közelebb fordult, csapdába ejtette testében ellenfele kezét, és hátracsavarta. A vérszipoly csuklója eltört; ordított a fájdalomtól. Megpróbálta eltaszítani a vámpírt, de Nyíl megragadta ellenfelének sértetlen kezét, és az oldalához szegezte. Azután szabad kezét ökölbe szorítva torkon ütötte. A szerencsétlen vérszipoly vörös szeme tágra nyílt, lila arca sötétebb árnyalatot öltött, miközben küszködve próbált levegőhöz jutni. Nyíl még egyszer beleöklözött ellenfele gégéjébe, és ezúttal teljesen összezúzta. Azután kirántotta az oldalába szorult kezet, eltaszította a letaglózott vérszipolyt, és hagyta, hogy a földre roskadjon, kis ideig vergődjön, majd meghaljon. Vancha előrelépett, miközben Nyíl megvizsgálta a sérüléseit. Lekuporodott a haldokló vérszipoly mellé, és a halál érintésének jelével búcsúztatta: középső ujját a homlokára illesztette, mellette lévő két ujját pedig a szemére, míg hüvelykujját és kisujját egyenesen kinyújtotta. – Még a halálban is légy győzedelmes! – suttogta. Amikor a vérszipoly teste mozdulatlanná merevedett, Vancha egyenesen Nyíl szemébe nézett. – El kellett volna fogadnod a nevét! – morogta a herceg. – Nyíltan kiállt ellened, és bátran halt meg. Megérdemelte, hogy

emlékezzenek a nevére. – Nyugodtan megihatod a vérét, ha ennyire fontos neked – gúnyolódott Nyíl. A vámpírok meg tudták őrizni az áldozatuk emlékeit, ha kiszívták a vérüket. – Tudod jól, hogy nem ihatunk a vérszipolyok véréből – válaszolta Vancha. Nyíl megvetően vállat vont. Vancha bizonytalan pillantást váltott Lartennal. Azért jöttek ide, hogy észhez térítsék a kiábrándult vámpírt, de a hercegnek semmiféle hathatós érv nem jutott eszébe. Larten is erősen kételkedett, hogy segíteni tud Nyíl bánatán, de erőt vett magán, hogy tovább próbálkozzon. Meg akarta kérdezni, vajon Sarah mit gondolt volna az efféle barbár kegyetlenségről. Azt remélte, hogy a bűntudat elgondolkodtatja a vámpírt, és végre belátja a tévedését. Ám mielőtt Larten egy szót is szólhatott volna, Wester halkan megjegyezte: – Ez így nincs rendjén. Nyíl keserűen felvonta a szemöldökét. – Talán sajnálod a vérszipolyt? – Nem. – Úgy véled, volt valami törvénysértő abban, ahogyan küzdöttem? – Nem. – Akkor hát mi nincs rendjén? – mordult fel Nyíl. – Egyedül nem irthatod ki az összes vérszipolyt — felelte Wester. Nyíl értetlenül ráncolta a homlokát. Nem erre a válaszra számított. Wester letérdelt a halotthoz, három ujját bemártotta a tetem mellett összegyűlő vértócsába, és bekente vele saját

arcát, hasonló jelet mázolva bal oldalon a bőrére, mint amilyet a lila bőrűek szoktak hagyni kiszemelt áldozataikon. Azután újra bemártotta ujjait a vérbe, és Nyíl felé fordult. – Akadnak mások is, akik éppen annyira gyűlölik a vérszipolyokat, mint te – mondta Wester. – A lila szörnyetegek a klán árulói, mocskos gyilkosok, semmirekellő söpredék mind. El kell pusztítani valamennyit, hogy örökre feledésbe merüljenek. – Közelebb lépett a döbbent, csaknem megbabonázott Nyílhoz. – Csak az idődet és energiádat pazarolod, amikor egyedül küzdesz ellenük. Gyere vissza velünk! Tanulj, hogy tábornokká válhass! Csatlakozz azokhoz, akik hasonlóan éreznek, és segíts nekünk! Csupán egy háború könnyíthet a fájdalmadon, és teljesítheti elveszett, halott szerelmed követeléseit. – A vámpírok sohasem szállnak harcba a vérszipolyok ellen – mormolta Nyíl. – De igen! – ellenkezett Wester. – Ha elegen követeljük, a hercegek végül hallgatni fognak ránk. Ha sikerül befolyásos, tiszteletre méltó vámpírokat megnyerni az ügyünknek – amilyen egykor te is voltál, és még lehetsz is –, a klán végül belátja, hogy igazunk van. Mindez valószínűleg nem a közeljövőben várható, de el fog jönni a leszámolás napja. Erre a vérre esküszöm! Wester kinyújtotta a kezét, és ujjaival bekente Nyíl arcát. A hatalmas vámpír viszolyogva megrezzent, és majdnem hátrahőkölt, de végül szilárdan megállt, és elfogadta a jelet. Kezét Wester ujjaira tette, és erősen megszorította. Larten és Vancha nyugtalanul szemlélte a hátborzongató, sötét szertartást, de egyikük sem lépett közbe. Mozdulatlanul álltak, a szerződés néma szemtanúiként, miközben Wester jóslata mély aggodalommal töltötte el a szívüket. Vajon ez lesz a jövendő komor, bosszúszomjas arca?

HARMADIK FEJEZET

Később, a véres párbaj helyszínét hátrahagyva, Vancha és Larten valamivel távolabb telepedett le Westertől és Nyíltól. Wester éppen azokról a vámpírokról beszélt, akik gyűlölik a vérszipolyokat, és hogy milyen lépéseket tesznek társaik megnyerésére. Nyíl figyelmesen hallgatott. A páros alig vette észre, amikor barátaik visszavonultak, hogy saját titkos tanácskozásra üljenek össze. – Nekem ez nem tetszik – mormolta Vancha. Megsimogatta dobócsillagainak hegyét, mintha csak vigasztalást keresne. – Tiszteletre méltó vámpírok nem beszélnek tömegmészárlásról, és nem is szőnek cselt a klán háta mögött. Mi nem ilyenek vagyunk. – De biztosan maga is tudta, hogy ez folyik a háttérben – mondta Larten. – Wester és a társai hosszú évtizedek óta tervezik a vérszipolyok bukását. Ez az ön számára sem lehet újság. – Nem – felelte Vancha. – De ma estig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az ügynek. Sohasem sejtettem, milyen mélyen gyökerezik bennük a gyűlölet. – Nos, a jelek szerint elég mélyen – jegyezte meg Larten. – Mit tehetünk ellene? – Azt hiszem, nem sokat – sóhajtott fel Vancha. – Amíg nem kritizálják nyíltan a hercegeket, nem büntethetjük meg őket cselszövésért. Minden vámpír szabadon hihet abban, amiben csak akar. Elvárjuk a klán tagjaitól, hogy tiszteletben tartsák a döntéseinket, de azt nem kérjük, hogy kérdés nélkül elfogadják mindet. Amíg Wester és fajtája nem ássa alá a tekintélyünket,

kénytelenek vagyunk békén hagyni őket. Megpróbálhatunk szót érteni velük, de erősen kétlem, hogy sokra mennénk, már ha ebből a párosból bármennyire is ítélhetünk. – És ha még több támogatót szereznek? – kérdezte Larten. – Ha a csoportjuk tagjait kinevezik a hercegi trónra, akár háborúba is vezethetnek minket. – Szerintem attól még igencsak messze járunk – válaszolta Vancha, az arcán azonban kétségek tükröződtek. – Talán mégis hátra kellene hagynunk a barátját – javasolta Larten. – Könnyen lehetséges, hogy a klán jobban járna Nyíl nélkül. Ám Vancha a fejét rázta. – Nem rejtőzhetünk el a félelmeink elől. Ha nem tárgyalunk nyíltan a Westerhez hasonló alakokkal, titokban szervezkednek majd tovább, és az még veszélyesebb lesz. Nem hiszem, hogy ez itt az igazi Nyíl. Még mindig gyászol, nem tért magához a bánatból Sarah halála után. Úgy gondolom, hogy az elkövetkező hónapokban észhez tudom téríteni, el tudom fordítani a gyűlölet útjáról. – És ha mégsem sikerül? – kérdezte Larten. Vancha vállat vont. – Azzal majd később birkózunk meg, ha rávisz a kényszer. – A herceg sokáig hallgatott. Amikor újra megszólalt, szavai megdöbbentették Lartent. – Nem jössz vissza a Vámpírok Hegyére, ugye? – Honnan tudta? – Még a lélegzete is elakadt meglepetésében. – Az ember szándékai mindig ott tükröződnek a szemében – nevetett fel Vancha. – Az elmúlt éjszakákon észrevettem, hogy a tekinteted gyakran kalandozik a látóhatáron.

Larten bólintott. – Meg szeretnék látogatni néhány embert. Itt élnek... vagy éltek, nem messze innen, így hát nem fog sok időt igénybe venni. Természetesen önnel tartok, ha inkább úgy kívánja. – Nem – válaszolta Vancha. – Most már tábornok vagy. Oda mehetsz, ahová kedved tartja. Azért hoztalak magammal, hogy megpróbálj szót érteni a cimborámmal, de alig hiszem, hogy Nyíl hallgatna rád a jelenlegi állapotában. Küldetésed a végéhez érkezett. Intézd csak nyugodtan az egyéb ügyeidet! – Vancha pillantása Westerre és Nyílra tévedt, és lehalkította a hangját. – Megkérnéd Westert, hogy kísérjen el az utazásodon? Szeretném, ha Nyíl egyelőre minél távolabb kerülne tőle. Ha van egy cseppnyi szerencsénk, mire ismét találkoznak, talán már nem is érdekli majd a barátod mondandója. Larten habozott. Nem igazán volt ínyére, amit ma Westerből látott, és furcsa idegenség lett úrrá rajta. Ifjúkoruk óta együtt utazgattak, és mindenen megosztoztak. Sebát leszámítva közelebb állt Westerhez, mint bárki máshoz a világon. Most mégis úgy érezte, hogy egyáltalán nem ismeri azt a férfit, akit a fivérének gondolt. Larten némileg attól tartott, hogy Wester megbabonázza, és vad, vérszipolygyűlölő fanatikussá válik. Amint ez a nevetséges gondolat átfutott az agyán, rögvest el is hessegette. – Boldogan meghívom Westert is, hogy csatlakozzon hozzám – felelte Vanchának. – Lehetséges, hogy nem akar velem jönni, de ha mégis, örülni fogok a társaságának. – Helyes beszéd! – A herceg elmosolyodott, azután visszatértek az összeesküvőkhöz... a barátaikhoz.

* Wester boldogan beleegyezett, hogy Lartennal utazzon tovább. Egyelőre nem kívánt visszatérni a Vámpírok Hegyére, és nem is érezte kötelességének, hogy Nyíl kezét fogja az úton. Elvetette az összeesküvés magját a szívében, és bízott benne, hogy a következő években növekedésnek is indul. A vámpírok türelmesebbek az embereknél. A változások sosem következnek be gyorsan a világukban. Westernek nem volt sietős, hogy háborúba vezesse a klánt. Hitt benne, hogy a maga idejében úgyis sor kerül a harcra, és nem bánta a várakozást. Nyíl már korántsem volt olyan bizonyos az útjában. Véglegesen hátat fordított a klánnak, amikor összekötötte az életét egy emberrel, és most attól tartott, talán nem is fogadják szívesen. Vancha kertelés nélkül kimondta, hogy akadnak néhányan, akik kétségkívül kevésre becsülik majd, és keményen kell dolgoznia, hogy újfent bizonyságot tegyen az érdemeiről. Ám ha a szíve igaz és bátor, a klán egész biztosan visszafogadja. Amíg a herceg és Nyíl megkerülte a lövészárkokat és a hadakozó embereket, Larten még mélyebbre hatolt a káoszba, egyenesen a háború szívébe. Végső úti célja a katonák sorai mögött feküdt, de előbb kénytelen volt megállni valahol egy rövid látogatásra. Már néhány hete megérezte a boszorkány jelenlétét; apró bizsergés jelentkezett a gondolatai mélyén. Sejtelme sem volt, vajon Evanna szívélyesen fogadná-e, vagy végighasítaná arcának másik oldalát is, és azután megölné. A boszorkány azonban most itt tartózkodott valahol a közelben, és eljött az ideje, hogy Larten ismét szembenézzen vele. Nem sokat beszélgetett Westerrel, miközben keresztülvágtak a háborútól sújtott vidéken, részben, mivel minden erejükkel

összpontosítaniuk kellett, hogy életben maradjanak, és nem maradt idejük hosszas csevegésre. Ám leginkább az volt a hallgatás oka, hogy Larten nem igazán tudta, mit is mondjon. Még mindig szerette a vértestvérét, de félt a Westerben végbemenő változásoktól. A tábornoknak nem volt szemernyi kétsége sem, hogy egy háború a vérszipolyokkal katasztrofális véget érne. A két éjszakai klán több évszázada őrizte a békét. Éppen elég hely volt mindkettőjük számára a világon, hogy nyugalomban élhessenek. Senkinek sem hiányzott a háború. Belátta azonban, hogy semmivel sem tántoríthatná el Westert a meggyőződésétől, mint ahogyan Wester is tisztában volt vele, hogy sohasem tudná Lartent megnyerni az ügyének. Larten végül arra a következtetésre jutott, hogy bölcsebb, ha egy ideig egyáltalán nem szólnak egymáshoz. Továbbra is elképzelhetetlennek találta, hogy Wester és társai képesek elegendő támogatót szerezni a hercegek álláspontjának megingatásához. Larten abban bízott, ha nem vesz tudomást Wester őrült törekvéseiről, idővel elfogy a lendülete, és végül az egész ügy feledésbe merül. A klán érdekében őszintén remélte, hogy így lesz. * Néhány éjszakával később a két vámpír egy sátorra bukkant a senki földje közepén. Mindkét sereg lövészárkaiból tisztán láthatták, egyetlen katona sem lőtt azonban rájuk, amint megközelítették, sőt a sátorra sem vetettek gránátot. Az emberek talán sohasem hallották hírét a Vadak Úrnőjének, de őket is éppen úgy képes volt megbabonázni bűverejével, ahogyan a vámpírokat és vérszipolyokat.

Larten habozott, miközben közeledtek, azon töprengett, hogyan üdvözölje a hírhedt boszorkányt. Kétségbeesésében már éppen meg akart futamodni, amikor váratlanul felnyílt a sátor ajtaja, és Evanna lépett ki rajta, csípőre tett kézzel. Ocsmány volt, mint mindig, és szokása szerint kedvenc köteleit csavarta maga köré ruha gyanánt. – Larten Crepsley! – dorombolta veszedelmesen, összehúzott szemmel. – Vagy mostanában inkább a Vur Horston nevet kedveled, vagy éppenséggel a Higanyt? – Larten – felelte a vámpír, fél térdre ereszkedve. Nem lepte meg, hogy a boszorkány előtt a többi neve sem titok. Evanna hatalma legendás volt. – És Wester Flack – mosolygott a Vadak Úrnője kissé hűvösen. – Te is azért jöttél, hogy udvarolj nekem? Azt gondolod, hogy sikert arathatsz, ahol a barátod kudarcot vallott? – Úrnőm? – pislogott Wester értetlenül. Larten sohasem kötötte az orrára, hogyan szerezte arcán a látványos forradást. – Nem udvarolni jöttem – tiltakozott Larten alázatosan. – Csupán a bocsánatáért esedezem. Evanna dühös tekintettel mérte végig, azután kedvesen felnevetett. – Nem szükséges bocsánatot kérned! Ha valakinek, hát nekem kellene bocsánatért esedeznem, amiért elragadtattam magam. – Teljesen igaza volt, úrnőm – mondta Larten. – Talán igen, talán nem – szipogott Evanna. – Miért nem vitatjuk meg inkább odabenn a dolgot, ahol melegebb van? – Azzal felnyitotta a sátor bejáratát, és intett a két vámpírnak, hogy kerüljenek beljebb. Amikor Larten elhaladt mellette,

Evanna gyengéden megsimogatta ujjával a sebhelyét, majd becsoszogott utána, és a sátornyílást határozottan befedve kizárta a világot és az odakinn dúló háborút.

NEGYEDIK FEJEZET

Evanna valóságos lakomát tálalt fel a kiéhezett vámpíroknak. Hús vagy hal ugyan nem került az asztalra, de a zöldségek is nagyon ízletesek voltak, és a két ifjú jóízűen nekilátott az ételeknek. Azután beszámoltak a boszorkánynak a klán legfrissebb híreiről. Larten gyanította, hogy Evanna számára nagyrészt már nem újdonság, amit elmesélnek neki, de türelmesen végighallgatta őket, és látszólag őszinte meglepetéssel fogadta a bejelentést, miszerint Vanchát megválasztották hercegnek, Nyíl pedig visszatért a klán keblére. – Hosszú ideje annak, hogy Nyíl utoljára meglátogatott – duruzsolta a boszorkány. – Mindig is a legelbűvölőbb vámpírok között tartottam számon. Még most is átható, perzselő a pillantása? Larten és Wester zavartan összenéztek. Még sosem vették észre, hogy bármelyik férfinak átható, perzselő pillantása volna. Evanna nevetve odanyújtott nekik egy újabb tálat. – És mi a helyzet a többi barátoddal? – kérdezte Westert. – Továbbra is szent elhatározásuk, hogy eltiporják a rettegett vérszipolyokat? – Mi nem félünk tőlük, úrnőm – válaszolta Wester mereven. – Csupán gyűlöljük őket. Evanna jeges mosolyt vetett az ifjúra. Lartent egy korábbi benyomására emlékeztette, amely első találkozásuk alkalmával támadt a szívében, miszerint a Vadak Úrnője valójában nem igazán szíveli Wester Flacket. – Tapasztalatom szerint – mondta Evanna – a gyűlölködők

végül mindig saját gyűlöletük rabjaivá válnak. Felemészti őket, mint egy gyilkos kór, de olyan betegség ez, amely nélkül nem tudnak, vagy éppenséggel nem akarnak élni. Áruld csak el, Wester, ha az összes vérszipolyt elpusztítottátok, vajon kit gyűlöltök majd? Wester a homlokát ráncolta. – Senkit. – Tényleg? – Evanna szeme elkerekedett. – Akkor mi fog célt adni az életeteknek? – Nem értem, mire céloz – csattant fel Wester. – Remélhetőleg soha nem is tudod meg – legyintett Evanna. – Ha a sors kegyes, az éjszakai klánok elrendezik a nézetkülönbségeiket, és mindörökre maguk mögött hagyják a gyűlölködést, a háborút. Larten előrehajolt. Gondosan titkolt céllal látogatta meg Evannát, és ez a mostani tökéletes pillanatnak tűnt, hogy előhozakodjon vele. (Később úgy vélte, a boszorkány talán szándékosan említette meg a sorsot, hogy ürügyet szolgáltasson neki a beszédre.) – Évekkel ezelőtt rábukkantam Perta Vin-Grahl sírboltjára – jelentette be. – Bizonyára izgalmas élmény volt – válaszolta Evanna könnyedén, amiből Larten meggyőződött, hogy a boszorkány már tudomást szerzett a felfedezéséről, és pontosan tudta, mit készül mondani a továbbiakban. – Ott találkoztam az apjával – folytatta Larten. Egy szóval sem említette azt a körülményt, hogy Mr. Tiny megmentette az öngyilkosságtól; nem akarta bevallani Westernek, milyen közel állt, hogy véget vessen az életének. – Desmond mindig a legkülönösebb helyeken szokott

felbukkanni – válaszolta Evanna. – Akkor éppen... bajban voltam. – Gondosan megválogatta a szavait. – Kis híján belezuhantam egy szakadékba. Megmentette az életemet. – Erről soha nem beszéltél nekem! – kiáltott fel Wester, döbbenten meredve a barátjára. Larten vállat vont, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is elfordította volna a tekintetét Evanna arcáról. – Meg akartam kérdezni, vajon tudja-e, úrnőm, miért húzott vissza, amikor könnyebb lett volna, ha egyszerűen hagy elpusztulni. Evanna hegyes fülét húzogatta. Felemás színű szemére felhő borult. – Apám és én látjuk a jövő egyes momentumait – mormolta maga elé. – Desmond többet lát nálam, és befolyásolni is tudja a sors kerekét, ahogyan én nem. A jövő azonban ritkán van kőbe vésve. Számos ösvény találkozik össze benne a jelenből, és nem mindig lehetséges előre megállapítani, melyikre lép majdan egy bizonyos illető. – Az én esetemben viszont van róla némi elképzelése. – Larten nem kérdésnek szánta a szavait. – Talán – válaszolta Evanna kelletlenül. – De ezt a megérzést nem oszthatom meg veled. Olyan törvények kötik meg a kezemet, amelyek minden mást felülírnak. Különben sem akarnád tudni, még ha el is árulhatnám. Ugyan ki óhajtaná előre tudni halálának idejét vagy módját? – Én nem bánnám – nevetett Wester. – Magam virraszthatnék a saját halálos ágyamnál. – Ám senki sem vett róla tudomást. Sem Larten, sem pedig Evanna nem volt tréfás kedvében.

– Nem árulhatna el legalább valamit? – erősködött Larten. – Más körülmények között nem is kérném, csak hát Desmond Tiny kotnyeleskedése aggaszt egy kicsit. Köztudottan kegyetlen, és az sem titok, hogy előszeretettel ártja magát mások dolgába. Játékot űz velük, megkeseríti az életüket, mocskos élvezetét leli a kínlódásukban. Ha efféle terveket dédelget velem kapcsolatban, tudni szeretnék róla, hogy legalább igazságos küzdelemben szállhassak vele szembe. Evanna elfordította a tekintetét. – Nem lenne szabad előttem kritizálnod az apámat! – válaszolta mogorván. – Az igazság nem kritika – vágott vissza Larten. – Semmi olyasmit nem állítottam, ami nem igaz. A boszorkány dühösen ráncolta a homlokát, majd egyszer csak kiegyenesedett. – Egy dolgot elmondok, de semmi többet. Ha úgy leled halálodat, ahogyan sejtem – és erre nincs semmiféle garancia –, úgy halsz meg, hogy életeddel jól szolgáltad a klánt, és elégedetten, amiért a halálod nem lesz értelmetlen. Nemes véget ér az életed, és a lelked bizonyára a paradicsomba talál. – A paradicsomba! – Larten lélegzete elakadt a döbbenettől. Már régen felhagyott a reménnyel, hogy a paradicsomba juthat, amikor a lelke továbblép a túlvilágra. – Nem kellene meglepődnöd – folytatta a Vadak Úrnője. – Követtél el hibákat, és még többet is el fogsz, ha elég hosszú ideig élsz. De igyekeztél helyrehozni a tévedéseidet. Ha ekképpen folytatod, büszkén tarthatod a fejedet, amikor üt majd az utolsó órád, és nagyon kétlem, hogy bármiféle felsőbb hatalom megtagadná tőled a jutalmat, amely odaát vár rád. – A boszorkány kedvesen elmosolyodott. – Most azonban elég legyen

az efféle súlyos ügyekből! Meséljetek inkább régi szolgálómról, Arráról! Hogy megy a sora a klán soviniszta harcosai között? * Evanna sátrában töltötték a napot, ahol kényelemben pihenhettek. Több ember is meglátogatta a boszorkányt. A katonák mintha csupán véletlenül tévedtek volna be, de Larten bizonyosra vette, hogy Evanna szólította őket, aki minden férfit másként üdvözölt, különféle arcokat öltve. Képes volt alakot váltani, és sokszor meg is tette, látogatójától függően. Lartennak sejtelme sem volt, hogy ezek vajon halálra ítélt emberek-e, akiknek a boszorkány pusztán vigaszt kívánt nyújtani, vagy éppen katonák, akiket befolyásolni próbál, hogy véget vessen a mocskos háborúnak. Szürkületkor, amint induláshoz készülődtek, Evanna néhány lapos fémkorongot nyomott Larten kezébe. A vámpír bizonytalanul méregette az ajándékot. A boszorkány önelégült vigyorral megnyomta az egyik közepét. Érintésére a korong egykettőre takaros serpenyővé változott. – Tudom jól, milyen nehéz edények nélkül főzni – mondta Evanna. – Rendes konyhai eszközöket nem cipelhettek magatokkal az úton, de ezek szépen beleférnek bármilyen zsákba vagy táskába. Vedd úgy, hogy ezzel kívánlak kárpótolni a tőlem kapott sebhelyedért. – Igazán nem volt rá szükség – válaszolta Larten. – De őszinte hálával elfogadom az ajándékát, úrnőm. Evanna elmosolyodott, majd megfogta Larten állát, és a fejét kissé hátradöntve szemügyre vette a forradást. Arca szokásosan ocsmány volt és aszott, Larten mégis gyönyörűnek

látta. Nem tudta visszafogni magát, suttogva így szólt: – Ha netán valamelyik éjjel magányosnak érezné magát, szívesen visszatérek, és elszórakoztatom. Evanna kacagva megcsípte a merész vámpír állát. – Értem már, miért akadt meg rajtad Arra szeme, te ravasz nőcsábász. És szegény Maloráé is. Most először említette hajdani tanítványát. Larten mosolya azon nyomban lehervadt, és egy pillanatig azt gondolta, hogy Evanna őt hibáztatja a lány haláláért. Amikor a boszorkány észrevette, mi jár a fejében, gyorsan megrázta a fejét. – Nem a te hibádból történt. Ez volt a végzete. Malora a jövőbe látott. Ezért esett éppen rá a választásom, hogy a tanítványom legyen. Nagy hatalmú boszorkánnyá válhatott volna, ha befejezi a tanulmányait, de neki nem ez volt a vágya. Megérezte, ha veled tart, rövidre lesz szabva az ideje, de nem érdekelte. Téged akart, és úgy gondolom, hogy a hónapok, amelyeket melletted töltött, többet jelentettek számára, mint ha egyébként hosszú éveken át élhetett volna. Larten igyekezett visszafojtani feltörő könnyeit. – Mindig ilyen sötét és nyomorult lesz az életem? – krákogta. – Tényleg az a sorsom, hogy örökre csak kárhozottak keresztezzék az utamat, és fájdalmat okozzak azoknak, akik sokkal boldogabban élhettek volna nélkülem? – Csupán az idő a megmondhatója – felelte Evanna. – De jól vésd az eszedbe, Larten! Időnként a kárhozottak számára is van még remény. Meg lehet menteni őket. És ezerszer jobb, ha a szeretteink bántanak, mint ha soha nem ismerjük meg, milyen érzés szeretni. Jobb érzésű vagy, mint hiszed, és sokan gondolják, hogy a világ kevesebbet érne nélküled. Én is közéjük tartozom. S akkor Larten mélységes megdöbbenésére Evanna

lábujjhegyre állt, majd gyors csókot lehelt a vámpír arcát elcsúfító forradásra. Amíg tátott szájjal ámult, a Vadak Úrnője kuncogva kihajította a sátrából. Larten repülve szelte át a levegőt, és hatalmas puffanással ért földet. Mire magához tért, a sátor bejárata bezárult mögötte. Westerrel együtt ezennel el voltak bocsátva. – Fura némber – jegyezte meg Wester szárazon. – Különös, de különleges – értett egyet Larten. Elhaladt mellettük egy katona, zavaros tekintettel, egyenesen a senki földje közepén álló sátor irányába, számára teljesen érthetetlen okból. – És most merre? – kérdezte Wester. Kissé aggodalmasan pillantott körbe, korántsem volt biztos, hogy még mindig védelem alatt állnak. – Párizsba – válaszolta Larten csendesen. – Hogy megnézzük az Eiffel-tornyot? – ragyogott fel Wester arca. – Nem – sóhajtotta Larten. – Hogy megkeressük a nőt, akit egykor szerettem.

ÖTÖDIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Alicia már nem a régi lakásukban élt. Larten nem is lepődött meg rajta, hiszen több mint egy évtizedig távol volt. Még abban sem lehetett biztos, hogy az asszony egyáltalán a városban lakik; nem itt született, és könnyen elköltözhetett, amióta utoljára látta. Talán el is menekült Európából, mint sokan mások, amikor kitört a háború. Larten azonban erősen kételkedett benne. Alicia sohasem futamodott meg a gondok elől. A város drámai változásokon ment keresztül, a háború borzalmai ott tükröződtek az utcákon ténfergő emberek szemében. Párizs többé már nem a vidám, felhőtlen szórakozások tarkabarka központja volt, hanem nyomorúságos hely, ahol a halál nyitotta meg sötét üzletének kapuit. Larten pár éjszakán át a régi szomszédságukban lődörgött, azt remélte, hogy megpillantja Aliciát, vagy az asszony egyik barátját. Amikor ez a próbálkozás végül hiábavalónak bizonyult, ellátogatott a kaszinókba is, amelyekben hajdanán gyakran megfordult Tanish Eullal. A szórakozóhelyek némelyike időközben bezárt, de a többi nagyon is virágzott az új vezetés alatt. Éjjelente katonák özönlötték el a homályosan megvilágított termeket, hajtotta őket a vágy, hogy még egyszer utoljára jól érezzék magukat, mielőtt elindulnának a lövészárkok, sőt minden bizonnyal a halál felé. Felelőtlenül szórták a pénzt. A nők egyik kétségbeesett férfitól a másikhoz röppentek. Magányos, szánalmas helyek voltak ezek, és Larten csodálkozott, hogyan érezhette magát otthon valaha is az efféle bűnbarlangokban.

Habár a kaszinók vendégeinek többsége idegen volt számára, akadt néhány ismerős arc is; krupiék, pincérek, páran Tanish kis csecsebecséi közül. Larten biztosra vette, hogy emlékeznek rá – narancssárga haja és az arcán húzódó hosszú forradás sok ember emlékezetébe bevésődött –, ami némi aggodalomra adott okot. Annak idején úgy hagyta el Párizst, hogy hamis vádak alapján gyilkosságba keverték a nevét. Ha netán felismerik, a végén még komoly bajba kerülhet. Kalap és sál mögé rejtette hát az arcát, valahányszor az utcára lépett, és Westerre hagyta a beszédet. Ő ügyesen elterjesztette a történetet, hogy Larten régi barátja Alicia egyik rokonának, aki egy értékes emléktárgyat bízott rá, hogy halála után adja át az asszonynak. Azt is elhíresztelte, hogy Larten megsebesült a lövészárokban, és a sérülések nyomát próbálja elrejteni, ezért nem mutatja meg soha az arcát. Temérdek férfi volt hasonlóan szomorú helyzetben, így hát senkiben sem merült fel, hogy kétségbe vonja a vámpír szavait. Sok időbe telt, mire sikerült találniuk valakit, aki tudott valamit Aliciáról – sohasem állt szoros kapcsolatban Tanish üzletfeleivel –, de végül hírt kaptak, hogy az asszony a külvárosban él, ahová a férjével és gyermekével költözött. Amikor Larten meghallotta, hogy egykori jegyese férjhez ment, egyszerre töltötte el féltékenység és öröm a szívét. Lényének önző része abban reménykedett, hogy Alicia egész hátralévő életében gyászolni fogja. Ám mégis inkább boldogságot érzett, amiért az asszony végül talált egy férfit, aki hajlandó volt megadni neki mindazt, amire Larten képtelennek bizonyult. Majdnem el is hagyta Párizst, amikor hírét vette, hogy Alicia letelepedett, és családot alapított, de távozása előtt még biztos akart lenni benne, hogy Gavnerral együtt jól megy a

soruk. Nem állt szándékában mutatkozni előttük. Távolról akarta megfigyelni őket, meg akart bizonyosodni, hogy elégedetten élnek, azután úgy tervezte, hogy örökre eltűnik az életükből. Pontos címet nem kaptak ugyan, de meglehetősen könnyű volt Alicia nyomára bukkanni, miután megtalálták a kérdéses külvárost. Wester boltról boltra járva kérdezősködött utána. Most már egy szót sem ejtett holmi értékes emléktárgyról, nehogy Alicia fülébe jusson a híre, és esetleg gyanakodni kezdjen. Csupán régi barátként állította be magát, aki történetesen a környéken jár. Amikor tudomásukra jutott, hol lakik Alicia, aznap este letáboroztak az egyik háztetőn, éppen az asszony otthonával szemben. Larten nem sokat beszélt, amióta Párizsba érkeztek. Várakozás közben minden tagja reszketett, izgatott volt, ugyanakkor ideges is, hogy hamarosan viszontlátja régi szerelmét. Egész testében megmerevedett, valahányszor nyílt az épület ajtaja, de sohasem Alicia lépett ki rajta. Amint másnap reggel lassan felkelt a nap, befedték magukat fekete filctakaróval – Wester előre gondolkodott és napszemüveget biggyesztettek az orrukra, hogy megoltalmazzák érzékeny szemüket. Wester egyetlen szóval sem javasolta, hogy inkább menjenek el, és sötétedés után térjenek ismét vissza. Pontosan tudta, hogy Larten úgysem fúj visszavonulót, amíg saját szemével nem látta Aliciát. Ha pedig ez egy teljes heti hosszú, kényelmetlen várakozást jelent, akkor hát legyen! Wester sokkal rémesebb megpróbáltatásokat is hajlandó lett volna eltűrni, hogy fogadott testvérének segíthessen. Végül kora délután nyílt az ajtó, és Larten ezúttal halkan

sóhajtott. Wester megemelte a napszemüvegét, és kíváncsian hunyorgott a napfényben. Az asszony haja hosszú és világosvörös volt, az alakja csinos, az arca gyönyörű. Divatos öltözéket viselt, és udvarias biccentéssel üdvözölte a szomszédait, miközben mosolyogva végigsétált az utcán. Egy kislány is vele tartott, nem lehetett több háromévesnél. Kurta, dundi lábacskákon poroszkált előre; az asszony a kezét fogta, egészen lassan sétált mellette, és kedvesen bátorította a gyermeket. Wester lopott pillantást vetett Lartenra. Nem csillogtak könnyek az arcán, száját azonban keskeny vonallá préselte össze, és továbbra is erősen reszketett. A szemében tükröződő szomorúság láttán Wester félrefordította a fejét. Nem is szólalt meg, csak amikor fél órával később az asszony visszatért a kislánnyal, aki most már egy zacskó ragacsos édességet szorongatott a kezében, majd újra beléptek a házba. – Boldognak látszik – jegyezte meg, remélve, hogy Larten éppen ezt kívánja hallani. – Igen – sóhajtotta a barátja, de korántsem volt biztos benne. Jól ismerte Aliciát, és nem kerülték el éber figyelmét az asszony arcán sötétlő árnyak. – Szerinted a kislány az övé? – kérdezte Wester. – Biztos vagyok benne. Hasonlít rá. Wester várt. Amikor azonban Larten semmi jelét nem mutatta, hogy indulni akarna, finoman megköszörülte a torkát. – Eleget láttál? – kérdezte. – Menj, ha akarsz! – csattant fel Larten. – Nem sietős a dolgom. Addig maradunk, amíg kedved tartja. De azt hittem, csupán arról akarsz meggyőződni, hogy jól van. Most már a saját szemeddel láthattad, hogy Alicia él és

virul. Akkor miért húzzuk tovább az időt? – Gavner – mormolta Larten. – A fiút is látni akarom. – A fiút? – ráncolta Wester a homlokát. – Most hány éves lehet? Larten eltöprengett a válaszon. Mindeddig ugyanúgy gondolt Gavnerra, ahogyan utoljára látta, de a gyermek időközben természetesen megnőtt. – Mostanra kész fiatalember lehet – felelte Larten meglepetten. – Akkor valószínűleg már nem lakik velük – állapította meg Wester. – Talán mégis – ellenkezett Larten. – Az emberek manapság már nem hagyják el a szülői otthont olyan korán, mint régen, hogy megházasodjanak. Wester habozott. Biztosra vette, hogy Larten nem akarja hallani, amit mondani készül, de a vámpírok sohasem rejtőznek el az igazság elől. – Ha már kész fiatalember – mondta Wester óvatosan –, és itt nőtt fel, nem gondolod, hogy Gavner is elment a lövészárkokba harcolni, mint az összes többi korabeli társa? Lartennak hirtelen elakadt a lélegzete. Erre már korábban is gondolhatott volna, de eszébe sem jutott. Minden idegszálával Aliciára összpontosított. Most először jelent meg gondolataiban Gavner. Az árva kisfiú mindig egészséges gyermek volt, és minden bizonnyal erős, rátermett férfivá cseperedett. Ám a kontinens legremekebb ifjai tömegével pusztultak el a véres harcmezőkön, Párizstól nem is olyan messze. Vajon ezért tűnt Alicia olyan szomorúnak még mosolygás közben is? – Meg kell tudnom – jelentette ki Larten. – Nem mehetek el, amíg ki nem derítem az igazságot.

– Jól van – bólintott Wester. – De idefentről nem tudhatunk meg semmit. Keressünk magunknak egy helyet, ahová behúzódhatunk a nap sugarai elől! Szürkületkor aztán körbejárunk még néhány üzletet, és kérdezősködünk Gavner után. Valaki egész biztosan tudni fogja, mi lett a fiú sorsa. Ám ahogyan Wester aznap este egymás után járta a boltokat, rá kellett döbbenniük, hogy sajnos nem így áll a helyzet. Alicia nem sokkal a kislánya születése előtt költözött új otthonába, és csakis a félje érkezett vele. Senkinek sem volt tudomása egy fiú létezéséről. Amennyire a helybéli szomszédok tudták, Sylva volt Alicia egyetlen gyermeke. Lartent kis híján szétvetette a türelmetlen düh. Sohasem engedte meg magának, hogy igazán közel kerüljön Gavnerhoz, mindig tisztes távolságot tartott a kisfiútól, mert nem érezte magát méltónak a gyermek szeretetére, akit árvaságra juttatott. Ám sokkal erősebben kötődött hozzá, mint azt valaha nyíltan beismerte volna, akár önmagának is. Meg akarta tudni, mi történhetett a fiatalemberrel, különösen, mivel meglátta a kecsegtető lehetőséget, hogy eljátszhassa a védelmező gyám szerepét. Gavnert akár még foglyul is ejthették. Larten talán kiszabadíthatja és biztonságba vezetheti, ahogyan azokkal a katonákkal is tette a senki földjén. Vagy esetleg kórházban fekszik, súlyos betegen, olyan gyógyszerekre várva, amelyeket egyetlen ember sem tudna megszerezni háborús időkben, egy vámpírnak azonban nem okozna nehézséget a dolog. Ha Larten most hátat fordít, és elmegy, később viszont tudomására jut, hogy segíthetett volna... Wester gondolatban egy lépéssel barátja előtt járt – ahogy az gyakran megtörtént –, így hát meg sem lepődött, amikor Larten mély sóhajjal bejelentette, hogy még nem mehetnek el. Tudta

jól, egyetlen módon derítheti ki, mi történt valójában Gavnerral, és Wester ezúttal sajnos nem lehet a segítségére. Egyedül kell szembenéznie Aliciával, és feltennie az asszonynak a kérdéseket. * Larten merész magabiztossággal közelítette meg az épületet, mintha a lakók egyike volna. Nem sok járókelő fordult meg az utcán az éjszakai órán, és akik látták is, nem szenteltek neki különösebb figyelmet. A bejárati ajtónál megállt, és gyors mozdulattal feltörte a zárat, kihasználva különleges képességét, amelyet hajdan egy Merletta nevű bűvésztől tanult, számos évtizeddel korábban. Az épületbe érve már egyszerűen csak a szimatára kellett hagyatkoznia – minden ember sajátos illattal rendelkezik, és Larten még a hosszú távollét után is könnyedén megtalálta volna Aliciát, akár több ezer lakó között is. Hosszú ideig toporgott a nő ajtaja előtt, félt bekopogtatni. Fogalma sem volt, mit szól majd hirtelen felbukkanásához. Vajon sikoltozni kezd, elájul, netán rátámad? Lartennak sok veszéllyel kellett már szembenéznie hosszú életében, de ritkán fogta el olyan nyugtalanság, mint amilyet azon az éjjelen érzett. Tudta jól, hogy sohasem lesz elég bátorsága Alicia szemébe nézni, ha most nem teszi meg a lépést, így hát háromszor kopogott az ajtón, azután türelmesen várt, közben levette a kalapját és a sálját is. Kis időbe telt, mire Alicia válaszolt – későre járt, és már lefekvéshez készülődött –, de végül résnyire nyitotta az ajtót, és gyanakvóan kilesett. – Segíthetek, monsieur? – kérdezte. Larten akkor vette észre, hogy a folyosón sötétebb van, mint gondolta. Alicia nem láthatta rendesen az arcát. Hátrált egy

lépést, hogy a gyenge fény megvilágíthassa a vonásait. Az asszony döbbenten levegő után kapkodott, és kicsivel szélesebbre tárta az ajtót. Elkerekedett szemmel bámult a látogatóra, egy pillanatig azt hitte, csupán álmodik. Larten egyetlen szót sem szólt, némán hagyta, hogy az arcát tanulmányozza. – Tényleg te vagy? – suttogta a nő. – Igen – felelte Larten halkan. Alicia megborzongott a hangja hallatán, majd mély sóhajjal teljesen kinyitotta előtte az ajtót. – Akkor... azt hiszem, jobb lesz, ha beljebb jössz. Larten kíváncsian tekintett körbe, miután a küszöböt átlépte. A helyiség nem volt olyan szépen berendezve, mint a régi lakásuk, és sokkal kevesebb dísztárgyat fedezett fel. A mosott ruha az egyik ablak mellett száradt, egy kifeszített zsinóron, amin igencsak meglepődött. Alicia sosem tűrt volna meg ilyesmit, amikor még együtt éltek. – Változnak az idők – szólt a nő a férfi meglepetését látva. – A háború sok vagyont felemésztett. Többé már nem számítok tehetős asszonynak, bár még mindig sokaknál gazdagabb vagyok. Van mit a tejbe aprítanom, amíg nem fordul rosszabbra a helyzet. – Azzal egy székre mutatott, és leültek egymással szemközt. Larten nem igazán tudta, mit is mondhatna, de szerencséjére Alicia magához ragadta a kezdeményezést. – Semmit sem változtál – állapította meg. – Lassan öregszünk – válaszolta Larten. – Egy évet minden tíz év alatt, ami elszáll fölöttünk. – A vámpírokról beszélsz? – kérdezte Alicia csendesen, mire a férfi bólintott. – Akkor hát mégsem vagytok kortalanok? A

történetek szerint örökké éltek. – Ahogyan legutóbbi beszélgetésünk során megpróbáltam elmagyarázni, a legtöbb rólunk szóló történet szemenszedett hazugság, vagy legalábbis az igazság eltorzítása. Több száz évig is élhetünk, de halandók vagyunk. – Larten hirtelen elvörösödött. – Te is ugyanúgy festesz, gyönyörűbb vagy, mint valaha. Alicia összerezzent, és hátrasimította kezével a haját. – Ez nagyon hízelgő, de sajnos nem igaz. A háború mindnyájunkat megöregített. Időnként úgy érzem magam, mint egy nyolcvanéves, megfáradt asszony. – Nem így van – bizonygatta Larten. – Nem mondanám, ha nem gondolnám komolyan. Alicia hálásan a férfira mosolygott, majd szomorúan megrázta a fejét. Könnyek csorogtak a szeméből, és Larten szíve kis híján megszakadt. – Hiányoztál, Vur – sóhajtotta Alicia, azután a karjába zárta Lartent, szorosan hozzásimult, mintha attól tartana, hogy egyszer csak köddé válik a hűvös éjszakában. * Réges-régen elmúlt éjfél. A pár még mindig a kicsiny nappaliban üldögélt, de már egymás mellett, ugyanazon a kanapén. Az asszony a férfi kezét fogta. Kávét iszogattak – már a harmadik csészével –, és az életükről beszélgettek. Alicia gondolatai gyakran keringtek Larten körül, kíváncsi volt, mi lett a sorsa. Hamar megbánta, hogy kiadta a férfi útját, mielőtt rendesen megmagyarázhatta volna a történteket. Azt kívánta, bárcsak ne cselekedett volna elhamarkodottan.

Larten mesélt Aliciának a klán életéről, a szabályaikról, a táplálkozásukról, a törvényeikről, amelyeket követniük kellett. Őszintén sajnálta, hogy nem volt azonnal őszinte vele, amikor először találkoztak. Most már úgy vélte, hogy Alicia talán vámpírszármazása ellenére is szerette volna, ha kezdettől fogva nyílt lapokkal játszik. Egykori jegyese ugyanis nem azért üldözte el, mert vámpír, hanem mert hazudott. Aliciát aggodalommal töltötte el a hír, hogy Larten időközben tábornok lett. – Ez azt jelenti, hogy létezik egy vámpírhadsereg? – tudakolta. – Inkább csendőrök vagyunk, mint bármi más. Létezésünk egyetlen célja, hogy kordában tartsuk a klán többi tagját, nem pedig az, hogy egymással háborúzzunk. Amikor Larten kielégítette Alicia tudásszomját a vámpírokkal kapcsolatban, a nő elmesélte, hogyan alakult az ő élete. A férfi távozását követő hónapok nehezek voltak. Gonosz pletykák keringtek Vur Horstonról, és Alicia úgy vélte, bölcsebb fejet hajtani a szóbeszéd előtt, mint harcolni ellene. Megacélozta magát, és azt mondta a barátainak, rögtön kiadta Larten útját, amint ráébredt, hogy az élőholtak közé tartozik. – Kijelentettem, hogy nem te ölted meg azokat a szerencsétlen teremtéseket, de azt is megmondtam, hogy ennek ellenére meg kellett szabadulnom tőled. Elvégre ilyen hosszú nyakkal, mint amilyen az enyém, hogyan aludhattam volna nyugodtan egy vámpír mellett? Még sokáig tréfára vette az ügyet, és idővel alábbhagyott az érdeklődés a titokzatos Vur Horston iránt. Mivel Tanish szintén elhagyta a várost, minden kapcsolata megszakadt Larten ismerőseivel. Új lakásba költözött, és megtett minden tőle

telhetőt, hogy elfeledje elvesztett vőlegényét. – Néhány évvel később találkoztam Jeannal, és rövid ismeretség után össze is házasodtunk. Kedves ember volt, nem takargatott sötét titkokat az életében. Nem szerettem úgy, mint ahogyan téged, de boldoggá tett. Amikor pedig Sylva megszületett, még boldogabb lettem. – A háborúban harcol? – kérdezte Larten, amikor Alicia elhallgatott. – Harcolt. – A nő elengedte Larten kezét, és felsóhajtott. – Gyere, nézd meg Sylvát! Bevezette Lartent egy meleg, színpompás hálószobába. Alicia lánya egy bölcsőben pihent, az ablak mellett. A hátán feküdt, bal lába a levegőbe meredt. Csendesen hortyogott. – Jean nagy horkoló volt – mosolygott Alicia. – Az összes férfi az életemben hangosan horkolt... Te, Jean... – Gavnert egy szóval sem említette. Larten figyelmét nem kerülte el ez a furcsaság, hiszen Alicia szinte egyáltalán nem beszélt a fiúról. Megérezte azonban, hogy a nő valami mást akar szóba hozni, mielőtt a beszélgetés az árva gyermekre terelődik, akit örökbe fogadott. Alicia finoman lefogta Sylva lábát, azután betakargatta a kislányt egy puha takaróval. – Jean csaknem egy éve meghalt egy ütközetben – suttogta. Ha Larten történetesen nem vámpír, meg kellett volna kérnie, hogy ismételje el a szavait. – A szomszédok elfelejtették megemlíteni – mormolta a férfi. – Mert nem is tudnak róla. – Alicia szeme könnyben úszott. – Rengeteg asszony elvesztette a férjét. Néha már úgy érzem, hogy az özvegyek városában élek. Nem akarom, hogy az emberek együtt érző tekintettel bámuljanak, mély sóhajjal megpaskolják

a lányom fejét, és minduntalan emlékeztessék, hogy az édesapja halott. Sylva nem igazán ismerte, és inkább szeretném megkímélni a halálhírétől, amíg elég idős nem lesz, hogy megértse és fel is dolgozza. – Biztosan nehéz, hogy egyedül kell felnevelned – mondta Larten csendesen. – Igen – felelte Alicia. – De azért boldogulok. Amikor ez a szörnyű háború véget ér, elmondom az embereknek, hogy Jean halott, aztán új életet kezdek valahol máshol, mint amikor elvesztettem az első és igaz szerelmemet. Addig is könnyebb úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Larten elmosolyodott. – Remek vámpír vált volna belőled. – Ezt most bóknak vegyem? – kérdezte Alicia, a homlokát ráncolva. – A legnagyobb bók, amit csak tőlem kaphatsz. – Hirtelen lehervadt Larten arcáról a mosoly; már nem bírta tovább magába fojtani a kérdést. – És Gavnerral mi a helyzet? Mi lett a fiaddal? – A fiunkkal – javította ki az asszony. Amikor a férfi erre mogorván összevonta a szemöldökét, Alicia látta már, hogy az idő múlása cseppet sem változtatott az érzésein. Mély sóhajjal vetett még egy utolsó pillantást a hortyogó Sylvára, azután visszavezette Lartent a nappaliba. Tudta jól, hogy a történetnek ez a része fel fogja dühíteni, és nem akarta, hogy felébressze a kislányt, ha netán hangos kiabálásban és szitkozódásban törne ki.

* – Gavner vigasztalhatatlan volt, amikor elmentél. – A kanapén ültek, és Alicia ismét Larten kezét fogta. – Megpróbáltam elmagyarázni a történteket, de hogyan mondhatná el az ember egy kisfiúnak, hogy a férfi, aki felnevelte, valójában vámpír? Tanish is borzasztóan hiányzott neki, és bántotta a bácsikája váratlan eltűnése. Te mindig is keményen bántál Gavnerral, de Tanish akkor első ízben hagyta cserben. – Közölnöd kellett volna a fiúval, hogy monsieur Eul kegyetlen gyilkos – morogta Larten, akinek szívében újra fellángolt Tanish iránti gyűlölete. – Bárcsak megtettem volna! – válaszolta Alicia keserűen, amivel kissé meglepte a vámpírt. – Kis ideig minden rendben ment. Gavner végül megbirkózott a veszteséggel, és kiválóan teljesített az iskolában. Ám a történtek után már soha többé nem éreztem olyan közel magamhoz, mint régen. Azt hiszem, engem hibáztatott, amiért te és Tanish elhagytátok. De még mindig szeretett. Aztán... Hirtelen elcsuklott a hangja, és Larten lélekben felvértezte magát a legrosszabbra. Amikor azonban Alicia folytatta a beszámolót, nem azt tudatta vele, hogy Gavner halott. Sokkal sötétebb híreket tartogatott a története. – Tanish visszatért. – A nő arca fájdalmasan eltorzult. – Megpróbálta elnyerni a kegyeimet. Fennen hangoztatta, hogy mindig is őszintén szeretett, de nem mert udvarolni, amíg a te jegyesed voltam. A szemébe vágtam, hogy tudok a gyilkosságról, de csak nevetett, és azt válaszolta, hogy sajnálatos módon félretájékoztattak. Nem tett bolonddá. Azt mondtam, hogy soha nem akarom viszontlátni. Megesküdtem, hogy felfedem a valódi

kilétét, ha mégis marad, és figyelmeztettem, hogy letétbe helyeztem egy terhelő bizonyítékot tartalmazó dokumentumot az ügyvédemnél, ami a halálom esetén azonnal felbontásra kerül. – Pusztán blöff volt? – kérdezte Larten. – Nem. Röviddel a távozásod után írtam egy hosszú levelet. Mindkettőtöket megneveztelek benne, és mindent papírra vetettem, amit csak tudtam rólatok. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy még nem végeztem a vámpírokkal. – Alicia halványan elmosolyodott. – De holnap elmegyek az ügyvédhez, és kitöröltetem a nevedet. – Nem szükséges – tiltakozott Larten. – Kevés dolgom akad az emberekkel. Kétlem, hogy bárki követni tudna a Vámpírok Hegyéhez. Mindketten felnevettek, ám Alicia arcára ismét sötét árny borult. – Gavner teljesen elzárkózott tőlem. Minden este későn érkezett haza az iskolából, néha csak éjjel. Tanish kezét gyanítottam a háttérben. Látszólag elhagyta ugyan Párizst, de úgy gondoltam, hogy még mindig a városban bujkál. Detektíveket fogadtam, hogy keressék meg, de hiába. Gavnert sem tudták nyomon követni. Mindig sikerült leráznia őket egy sötét sikátorban vagy alagútban. Alicia letörölte a könnyeket az arcáról, kétségbeesett tekintetét a szemközti falra szegezte. – Egyik éjszaka nem tért haza többé. Akkor láttam utoljára, és azóta sem kaptam tőle hírt. Talán az egésznek semmi köze Tanish üzelmeihez. Lehetséges, hogy Gavner rossz társaságba keveredett, és megszökött az egyik barátjával, vagy halálát lelte egy csetepatéban. – De te nem így gondolod – mondta Larten.

– Nem. – Alicia megint egyenesen a férfira nézett. – Úgy gondolom, Tanish meggyőzte, hogy legyen ő is vámpír. Szerintem most már Gavner is közétek tartozik. Csak éppen neki nincs olyan becsületes, törvénytisztelő mestere, mint amilyen neked jutott. Ha igazam van, egy kegyetlen gyilkos segédjének szegődött. – Erősen megszorította Larten kezét, tekintetében ádáz tűz lobogott. – Egyszer azt kértem tőled, hogy ne bántsd Tanish Eult. Emlékszel? – Igen – válaszolta Larten sötéten. Alicia ujjai még erősebben szorították. – Most visszavonom a szavaimat. Keresd meg, Vur! Pusztítsd el! És gondoskodj róla, hogy az a szörnyeteg, a gyermekem elrablója szenvedjen, mielőtt végzel vele!

MÁSODIK FEJEZET

Sohasem térhetett vissza minden a régi kerékvágásba Larten és Alicia között. Szó sem esett arról, hogy újra együtt élnének, vagy összeházasodnának. A tábornok azonban néhány hónapig Párizsban maradt, és Aliciával közeli barátok lettek. Larten minden éjszaka meglátogatta. A régi időkről beszéltek, a háborúról, megosztották egymással reményeiket és félelmeiket a jövővel kapcsolatban. Hosszú sétákat tettek, néha Sylvával együtt. A kislány kedvelte Lartent, de a vámpír feszélyezetten viselkedett a társaságában. Sohasem értett a gyermekek nyelvén, és bár igyekezett elszórakoztatni a kicsit, túlságosan feszült volt, hogy átadja magát a gondtalan játék örömeinek. Sylva nem bánta. Mulatságosnak találta a merev, morózus férfit, aki olyan furcsán beszélt. Wester is Párizsban időzött, de nem keresztezte az útjukat. Larten szerette volna, ha Alicia megismeri a barátját, de Wester úgy érezte, hogy a találkozás csak bonyolítaná a helyzetet. – Korábban már volt szerencséje az egyik vámpír barátodhoz, és láttad, hogyan végződött! – nevetett, valahányszor Larten erőltette a dolgot. – Ez a te időd. Élvezd nyugodtan! Nem kell az égvilágon mindenen megosztoznunk. Wester ellátogatott Párizs néhány bárjába és kaszinójába, de már nem lelte örömét bennük. Ideje legnagyobb részét kórházakban töltötte, amelyek zsúfolásig teltek sebesült katonákkal. Nem tartotta magát többé embernek, ám ennek ellenére nem bírta tétlenül nézni a szenvedésüket. Larten boldogan Alicia mellett maradt volna a háború

végéig, meg akart győződni, hogy biztonságban átvészeli a nehéz időszakot, de a gondolatai egyre csak Gavner körül forogtak. Nem beszéltek a fiúról az első éjszaka óta. Nem is volt szükséges. Alicia világosan közölte Lartennal, mi a kívánsága, és bízott benne, hogy a férfi cselekedni fog, amikor felkészült a feladatra. Az idő azonban nem volt a szövetségesük. Egy gonosz lelkű mester könnyen tönkreteheti tiszta szívű segédjét, ha elegendő esélyt kap rá. Tanishnak máris több év állt rendelkezésére, hogy a fiún dolgozzon, és eltorzítsa még kialakulatlan képét a világról. Larten reménykedett, hogy sikerül megmentenie Gavnert, nehogy végül éppolyan gyenge, önző teremtmény váljon belőle, mint amilyen Tanish. Ha még nem is volt azonban túl késő, tudta jól, hogy hamarosan az lesz. Ha nem cselekszik elég gyorsan, Gavner sorsa megpecsételődik. Larten ezért vonakodva bár, de elhagyta Párizst. Búcsút vett Aliciától, és jóllehet ezúttal sokkal kellemesebb volt az elválás, mint legutóbb, fájdalom hasított a szívébe, amikor búcsúzóul megcsókolta az asszonyt. – Meglátogathatlak újra? – kérdezte Larten. – Amikor csak kedved tartja – mosolygott Alicia. – A kötelességeim messzi vidékekre szólíthatnak, méghozzá hosszú időre – magyarázta a férfi. – De amikor csak tehetem, eljövök hozzád, és meglátogatlak. – Nézheted, ahogyan szépen megöregszem – nevetett Alicia. – Nagyon szívesen tenném – felelte Larten komolyan, azután felsóhajtott. – Ha nem térek vissza, tudni fogod, hogy valami történt velem. Amíg csak élek, visszatérek hozzád. Ha nem jövök... Alicia a vámpír szájára szorította az ujját. – Ne beszéljünk most a borongós jövőről! – csitította. Végül

megkérte, hogy még egyszer utoljára lovagoltassa meg Sylvát a hátán, mielőtt elindul. * Útjuk a Vámpírok Hegyéhez eseménytelenül telt. Mindkét vámpír várta már a hazatérést, különösen Wester. Eredetileg úgy tervezte, hogy néhány évig még bebarangolja a világot, de amikor Larten bejelentette, hogy vissza kell mennie, pillanatnyi habozás nélkül beleegyezett, hogy elkíséri. Sokkal jobban hiányzott neki a hegy termeinek hangulata, mint gondolta volna. Minden más helyen kissé feszélyezetten érezte magát, kilógott a sorból. Biztosra vette, hogy többé nem hagyja el hosszabb időre a hegyet, hacsak egy herceg vagy közeli barát fel nem kéri rá. Több vámpír gyűlt össze, mint bármelyikük is számított rá; izgalommal vegyes feszültség pattogott a termek és az alagutak hűvös levegőjében. Hamarosan megtudták, hogy Paris Skyle a hegyre hívatta Mika Ver Letht. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy Paris jelölni szándékozik az ifjú tábornokot a hercegi trónra. Ha a hír igaz, és a hercegek többsége egyetért a jelöléssel, a klán többi tagjának véleményét is ki kell kérni az elkövetkező években, mielőtt sor kerülhet a szavazásra. Akiknek azonban fülébe jutott a hír, amilyen gyorsan csak tudták, elözönlötték a hegyet. A jelölések ritkaságszámba mentek. Előfordult időnként, hogy több évszázad is elröpült a klán életében, anélkül hogy új herceget választottak volna. Az idősebb hercegek hosszas uralkodás után azonban sorra meghaltak, és jelenleg nagy változások korszakát élték. Először Vanchát ültették a trónra,

most pedig a még nála is fiatalabb és tapasztalatlanabb Mika került a képbe. Senki sem akart lemaradni a klán történelmének egy lehetséges sorsfordító pillanatáról, ha éppen a Vámpírok Hegyének környékén tartózkodott. – Remek érzéketek van az időzítéshez – nevetett Vancha, amikor a Khledon Lurt Teremben rátalált a két fiatal vámpírra. Wester és Larten régi mesterük, Seba Nile társaságában üldögéltek, és mint mindenki, ők is Mika Ver Leth közeli jelöléséről diskuráltak. Vancha leült hozzájuk a padra, Wester mellé. A levert ábrázatú Nyíl, aki Vancha oldalán érkezett, Larten mellett foglalt helyet. – Ki beszélt nektek Mikáról? – érdeklődött Vancha. – Senki – válaszolta Larten. – Csak az érkezésünk után hallottuk a pletykát. Igaz a hír, hogy Paris jelölni akarja a hercegségre? Vancha megrántotta a vállát, beleköpött egy denevérlevessel teli tálba, majd egy hajtásra kiürítette a tartalmát. – Paris nem köteles megvitatni velem az efféle ügyeket. – De én úgy gondolom, hogy mégis megtette – erősködött Larten. – Talán – vigyorgott Vancha. – De ha így történt is, megtartom inkább magamnak. Nem óhajtom elrontani mindenkinek a meglepetést. – Ha a hír igaznak bizonyul, hatalmas változást fog jelenteni a klán számára – jegyezte meg Seba. – Mika egészen más személyiség, mint a legutóbbi hercegeink. Ti ketten igencsak furcsa párt alkotnátok, nagyuram. – A köztünk lévő ellentét hasznos is lehet – morogta Vancha. – Úgy vélem, nagyon is hasznos – válaszolta Seba helyeslően.

– De időnként sokkal élesebb ellentétekre van szükség – mormolta Wester az orra alatt, mire a többiek meglepetten bámultak rá. – Nem kedveled Mikát? – Vancha a homlokát ráncolta. Wester vállat vont. – Nem ismerem igazán. Amennyire meg tudom ítélni, tiszteletre méltó vámpírnak tűnik. De másféle hercegre van most szükségünk. Biztosra veszem, hogy Mika legjobb képességei szerint szolgálná a klánt, de nem vezetne be gyökeres változásokat. – Szükségünk van egyáltalán gyökeres változásokra? – kérdezte Vancha. – Igen. – Wester tekintetébe kőkemény elszántság költözött, mint mindig, amikor a vérszipolyokra akarta terelni a szót. Larten pontosan tudta, hová akar kilyukadni a barátja. – Van olyan időszak, amikor fegyelmezett, mérsékelt vezetőkre van szükség, de a mostani nem az. Mikából csodás herceg vált volna száz évvel ezelőtt, és még csodás herceg lehet belőle egy évszázaddal később, a jövőben. De pillanatnyilag kezdeményező, forradalmi lelkületű hercegeket kellene keresnünk magunknak. – Olyan herceget akartok, aki teljesíti, amit kívántok – felelte Vancha csendesen. – De nem, amire feltétlenül szükségetek van. – Nem vagyunk gyerekek – mordult fel Wester. – Esélyt kellene kapnunk, hogy eldönthessük, mire van szükségünk! – Megkapjátok az esélyt, valahányszor új herceget jelölnek a trónra – érvelt Vancha. – Ha elegen szavaztok Mika ellenében – már ha egyáltalán jelölik –, a hercegek alaposan fontolóra veszik az indokaitokat, és előfordulhat, hogy olyan tábornokot helyeznek inkább előtérbe, aki hamarabb felvállal egy háborút.

Hiszen erre éheztek, nem igaz? Wester nem válaszolt, nem akarta magára haragítani Vanchát. – A hercegeket nem azért választják, hogy teljesítsék a klán minden óhaját – szólalt meg Seba higgadtan. – Különböző időkben más-más értékeket keresünk, de egy herceg legfontosabb ismérvei állandók. Hűség, őszinteség, bátorság, értelem és becsület. Meg kell testesítenie mindazokat a tulajdonságokat, amelyek egy tiszteletre méltó vámpírt jellemeznek. Ha Paris jelöli Mikát – folytatta elgondolkodva azért teszi, mert látja benne ezeket a jellemvonásokat, nem az a célja, hogy bizonyos irányba terelje a klánt. – Seba megnyugtatóan Wester karjára fektette a kezét. – Tudom jól, mennyire gyűlölöd a vérszipolyokat, és azt szeretnéd, hogy háborúba induljunk a vér szerinti unokatestvéreink ellen. De nem szabad olyan tábornok jelölését sürgetned, akire pusztán azért esne a választásod, mert hozzád hasonlóan vélekedik, vagy egy másik ellen szavaznod, csak mert nem osztja a véleményedet. Az emberek az ígéreteik alapján választanak maguknak vezetőket. Mi megpróbáljuk kizárólag erős személyiségük miatt kinevezni őket. – Hát persze. – Wester elmosolyodott, de feszült volt az arca, és Larten tisztán látta, hogy nem ért egyet hajdani mesterükkel. Megfordult a fejében, hogy hozzászól a vitához, mielőtt azonban akár egy szót is szólhatott volna, egy fiatal vámpír emelte fel a hangját a mellettük lévő asztalnál. – Bocsánat a közbeszólásért, de meghallottam a beszélgetést, és szeretném tudni, miért gyűlölöd annyira a vérszipolyokat. Larten hátranézve egy vékony, szőke vámpírt pillantott meg, aki világoskék inget viselt. Barátságos mosoly ült az arcán. – Van bennük bármi, ami nem gyűlöletes? – csattant fel

Wester. – Elárulták a klánt, és rengeteg testvérünket megölték a háborúban. Mocskos gyilkos mind! – De hát a háborút mi kezdtük – vetette ellen a fiatal vámpír, aki közben átsétált, hogy csatlakozzon hozzájuk. Cseppet sem hozta zavarba a körülmény, hogy egy asztalnál foglal helyet egy herceggel és a Vámpírok Hegyének nagy tiszteletben álló szállásmesterével. – A vérszipolyok mindössze szabadságot akartak, hogy függetlenül élhessenek. Sohasem fenyegették meg a klánt, és nem is ásták alá a hercegek hatalmát. – Komolyan azt gondolod? – kiáltotta Wester. Felvillanyozódott, amint elfogadta a kihívást egy kis szócsatára. Sohasem bánta, amikor egy vámpír vitába szállt vele. Mindig van rá némi esély, hogy sikerül kibillenteni valakit a meggyőződéséből, ha mindkét fél őszintén, gátlások nélkül beszél. Westert csupán azok tudták felbosszantani, akik megtartották maguknak a véleményüket, mint a szűkszavú Larten tette. – Hogy hívnak, fiú? – Kurda Smahlt – felelte az ifjú vámpír. – Hát akkor hegyezd a füled, Kurda, míg én pontosan elmagyarázom neked, miért is nem szabad megbíznunk a vérszipolyokban! Larten elrejtette a mosolyát, miközben Wester belevetette magát a jól megalapozott okok hosszas felsorolásába, amelyek mindegyikét a fiatalabb vámpír sorra meg is cáfolta. Kis idő múltán megfordult a fejében, hogy Wester ezúttal méltó ellenfélre talált – Kurda éppolyan makacs módon kitartott a véleménye mellett, akárcsak Wester, és Larten gyanította, hogy a két vámpírnak még számos hasonló vitában lesz része az elkövetkező években. Larten örömmel szemlélte Nyíl semleges álláspontját,

mialatt Wester és Kurda újra és újra átrágta a vérszipolyok ügyét. Nyíl figyelmesen hallgatta őket, arcán nyugtalanság tükröződött. Vanchának nyilvánvalóan sikerült lehiggasztania barátját, amióta Larten utoljára látta. Habár Nyíl mindig is megvetéssel fog gondolni lila bőrű ellenségeikre, Larten már nem tartotta valószínűnek, hogy valaha felemésztené a gyűlölet, vagy olyan tervekre buzdítaná, mint Westert. Amikor a vita immár harmadik órája tartott – több vámpír is csatlakozott hozzájuk, és az asztal kezdett lassan túlzsúfolttá válni –, Larten elnézést kérve kimentette magát, és szemöldökét felvonva jelezte Vanchának, hogy négyszemközt szeretne pár szót váltani vele. Amikor hallótávolságon kívül értek, érdeklődött a hercegtől, hogy megvárja-e a hegyen Mika érkezését. – Úgy terveztem, hogy egy ideig itt maradok – válaszolta Vancha óvatosan; nem kívánt semmi lényegeset elárulni. – Miért kérded? – Szükségem van egy barátra – felelte Larten. – Holnap elhagyom a Vámpírok Hegyét, és abban reménykedtem, hogy talán hajlandó lesz velem tartani. – Máris elmész? – horkant fel Vancha. – Ugye nem az a lány van a háttérben... Arra Sails, Mika segédje? Bolondultál utána, nem? Larten zavartan pislogott. – Honnan tud róla? – csodálkozott. – Nem csak a daliás, nyalka külsőm miatt tettek meg hercegnek – kacagott Vancha. Larten elmosolyodott, azután ismét komolyra fordította a szót. – A távozásomnak semmi köze Arrához vagy Mikához. Egy

személyes ügyet kell elrendeznem. De ez a hercegekre is tartozik, ezért fordulok most magához segítségért. Vancha néma csendben figyelt, miközben Larten mindent elmagyarázott. Amikor befejezte, a herceg mély meghajlással így szólt: – Becsületes vámpír vagy, és megtiszteltetés lesz számomra, ha elkísérhetlek. – Mi lesz Mikával? – kérdezte Larten. Vancha elmosolyodott. – Köztünk legyen szólva, Paris tényleg arra készül, hogy jelölje a hercegi tisztre, de én már leadtam a bizalmi szavazatomat. Nincs szükség a jelenlétemre. Menjünk és vessünk egy gyors pillantást a Vérköre, aztán napnyugtakor útnak is indulhatunk! – Huncut kacsintással a földre köpött. – Jó érzés lesz újra a szabadban tölteni az éjszakákat. Ez a nyamvadt hegy nem elég tágas a Vancha March-féle fickóknak!

HARMADIK FEJEZET

Szentpétervár változékony, kifürkészhetetlen helynek számított. Egészen a közelmúltig Oroszország fővárosa volt, középpontja a forradalmi viharnak, amely darabokra szaggatta a régi, pompázatos birodalmat. Bizonytalanság és kétségbeesés érződött a levegőben – senki sem tudta biztosan, vajon az új állam felvirágzik-e valaha is, mit tartogat a jövő, biztonságban nőhetnek-e fel a gyermekeik. Orvul elkövetett gyilkosságok, a szerencsejáték és a bűn mocsara jellemezte az életet. Mintha ezt a várost kifejezetten a sötét lelkű, önző és kapzsi emberek számára teremtették volna. Éppen olyanoknak, mint Tanish Eul. Paris Skyle segítségével leszűkíthették volna a keresést, de a vadászat utolsó szakaszában Lartennak nem volt szüksége a Vérkőre. Miután a kő megmutatta az áruló körülbelüli rejtekhelyét, a városba érkezve már csupán körbe kellett járniuk a kaszinókat és a rossz hírű házakat. A második éjszakán rá is bukkantak Tanishra. Több tucat szépséges csecsebecse vette körül, szerencsétlen sorsú nők, akiknek nem volt más választásuk, a Tanish Eulhoz hasonlatos gerinctelen, trágár alakok körül kellett legyeskedniük, ha nem akartak éhen halni. Larten tisztán látta a Tanish környezetében nyüzsgő emberek tekintetében a viszolygást, ám a kövér, elegáns öltözetű vámpír ebből semmit sem vett észre. Kegyesen megcirógatta a nőket, borravalót nyomott a krupiék és az ajtónállók kezébe, akik gúnyos megvetéssel mosolyogtak a háta mögött. Tanish úgy viselkedett, mintha ő lenne a legnépszerűbb ember egész Szentpéterváron.

Csupán egyvalaki tekintett őszinte rajongással a vámpírra. Egy barna hajú fiatalember. Nem volt különösebben magas, de széles vállal büszkélkedhetett, arcán őszinte mosoly terült el, foga enyhén megsárgult. Megpróbálta elterelni Tanisht azoktól az emberektől, akik szíves örömest kést döftek volna a hátába. Amikor a vámpír pénzérméket szórt széjjel, a fiatalabb férfi igyekezett megelőzni a csecsebecséket, hogy visszajuttassa gazdájának, amit a földről sikerült megmentenie. Felhígította Tanish poharában a bort, amikor a vámpír éppen nem figyelt oda. Az éjszaka végén pedig gondosan visszakalauzolta az idősebb férfit a szállodájukba. – Hűséges segéd, azt meg kell hagyni – mormolta Vancha, miközben figyelték, hogyan hunynak ki sorra a fények a hatalmas lakosztály ablakaiban, amelyen Tanish és Gavner együtt osztoztak. Larten nem válaszolt, bántotta a lelkét, amikor végig kellett néznie, hogyan szolgál Gavner Purl egy olyan hitvány mestert, mint Tanish Eul. A fiú nagyot nőtt, amióta Larten utoljára látta, de még mindig könnyű volt felismerni. Sötét karikák ültek a szeme alatt – a túlzásba vitt mulatozás és a maratoni kártyapartik árulkodó bizonyítékaként –, de az arca nem sokat változott. Amikor Larten ránézett, még most is azt a kisgyermeket látta benne, akit Grönlandról magával hozott. Belesajdult a szíve, hogy ilyen sanyarú sorsra jutott. – Bemegyünk? – kérdezte Vancha, amint a hajnali nap sugarai felragyogtak a hátuk mögött. – Nem – felelte Larten. – Azt akarom, hogy józan legyen, amikor a szemébe nézek. – Könnyen lehet, hogy sokáig kell várnod – horkant fel Vancha, de visszavonult Lartennal együtt. Ez a tábornok

küldetése volt, nem a sajátja, és a herceg készségesen követte a fiatalabb vámpírt. * A szálloda tetején várták Tanish és Gavner felbukkanását. Amikor néhány órával napnyugta után kiléptek az ajtón, a herceg és a tábornok a háztetőkön keresztül eredt a nyomukba. Megtartották a tisztes távolságot, amíg Tanish be nem fordult egy hosszú, keskeny sikátorba. Akkor Vancha előrerohant a túlsó végébe. Larten megvárta, amíg a páros a földön félútig nem ér. Ott azután maga köré tekerte a köpenyét, tett egy lépést előre, és leugrott. Tanish riadtan felkiáltott, amikor a vörös ruhás alak éppen előtte ért földet a sikátorban. Gavner azonnal mestere elé került, tőrrel a kezében, készen arra, hogy megvédelmezze a férfit, akire apjaként tekintett. – Vissza! – kiáltotta. – Nyugalom, fiam! – intette Tanish. – Lehetséges, hogy véletlenül zuhant le az illető. Nézzük csak meg jobban... Tanish szeme rémülten tágra nyílt, amikor Larten felegyenesedett. Az elhájasodott vámpír korábban gyakran álmodott erről a pillanatról. A száműzetés első évei borzalmasan teltek. Meg volt győződve, hogy Larten végül a nyomára akad, és felkoncolja. Miután pedig Gavnert elcsalta Alicia közeléből, biztosra vette, hogy a narancssárga hajú vámpír bosszút áll rajta. Ám ahogyan teltek-múltak az évek, végül arra a következtetésre jutott, hogy Lartent vagy megölték, vagy egyszerűen nem törődött vele többé. Most már belátta, mekkora bolond volt.

– Vur Horston! – suttogta Gavner elfehéredett arccal. Tanish és a fiú sohasem beszéltek a rejtélyes, sebhelyes arcú férfiról, aki gyermekkorában nevelte. Tanish szemében Vur Horston tabutémának számított. Ám Gavner gondolatai gyakran keringtek a narancssárga hajú, komoly férfi körül, és eltűnődött, vajon mit tenne, ha valaha újra viszontlátná. Múltjának központi alakja most hirtelen előtte termett, és fogalma sem volt, mit szóljon. – Félre az útból, Gavner Purl! – mordult rá Larten, ugyanolyan ridegen és keményen, mint amikor Gavner még kisfiú volt. – Ne! – sikoltotta Tanish, megragadva segédje kabátját. – Ne hagyj magamra! – Nem megyek sehová – morogta Gavner fenyegetően, tőrét a támadónak szegezve. – Lépj hátra, különben... Larten úgy mozgott, akár a villám. Gavnert ugyan megvérezték, látása élesebb volt bármely emberénél, de még így sem tudta követni a vámpír mozdulatait. Mintha a vörös köpenyes férfi egy pillanatra eltűnt volna a szeme elől, majd ugyanazon a helyen jelent meg ismét, ahol korábban állt. A fiú éles fájdalmat érzett a csuklójában, és amikor lepillantott, a tőrt sehol sem látta. Döbbenten hunyorgott, azután észrevette a fegyvert Larten kezében. A tábornok ledobta a tőrt a földre, és így szólt: – Gavner, kérlek! Állj félre! Téged csúful rászedtek és félrevezettek. Ez a férfi egy szélhámos. Megszegte a klán törvényeit. Semmiféle hűséggel nem tartozol neki, és csak rosszul sülne el rád nézve, ha most megpróbálnád védelmezni. – Klán? – csodálkozott Gavner. – A vámpírok klánja – magyarázta Larten.

– Te is vámpír vagy? – kérdezte a fiatalember. – Igen. – És többen is vagytok? – Hát persze. Azt hitted, hogy kettőtökön kívül nem léteznek vámpírok? – Nem. De Tanish soha nem beszélt a többiekről. Azt gondoltam, talán egy maroknyian lehetünk, esetleg néhány tucat... – Több ezren vagyunk – mondta Larten. – És szigorú törvények szerint élünk. Tanish megszegte őket, és ezért meg kell fizetnie. Most állj félre, mielőtt... – Ne! – sikoltott fel ismét Tanish, kidülledt szemmel kapaszkodva Gavner karjába. – Meg fog ölni! – Nem. Nem fog ártani neked – jelentette ki Gavner ádázul. – Nem engedem. – Hűséges vagy – állapította meg Larten. – Ez igen dicséretes. De sajnos rossz mesterre pazarolod a hűségedet. Ez a mocsok itt nem méltó rá. – Vigyázz a nyelvedre! – vicsorgott Gavner. – Tanish sokkal inkább apám volt, mint te valaha is. Ha csak egy ujjal megpróbálsz hozzáérni, előbb velem kell megküzdened! Larten bólintott, majd Gavner válla fölött a minden ízében reszkető Tanish Eulra meredt. – Feltételezem, hogy azért vetted magad mellé Gavnert, mert szeretted – mondta Larten halkan. – Ha így van, most képes volnál végignézni, ahogy meghal? – Úgysem bántanád – nyöszörgött Tanish. – Éppen annyira a te fiad, mint az enyém. Nem tennéd... – Azt teszem, ami egy tábornok kötelessége! – mennydörögte Larten. – Miattad jöttem, Tanish Eul, és ha meg kell ölnöm

Gavnert, hogy a közeledbe férkőzzek, hát megteszem. – Hirtelen ellágyult az arca. – De kétlem, hogy rákényszerítenél erre a lépésre. Nem sok jóság maradt a szívedben, mégis képtelen vagyok elhinni, hogy hajlandó volnál feláldozni Gavner életét, hogy pár nyomorúságos percig meghosszabbítsd a sajátodat. Ilyen mélyre nem süllyedhettél! A fiú megmenekülhet, de csak ha van elég bátorságod, hogy egyedül szembeszállj velem, ahogyan arra utolsó találkozásunkkor meg is esküdtél. – Ne hallgass rá! – szólt Gavner. – Melletted állok, bármi történjék is! – Nem. – Tanish mély sóhajjal ellépett a fiútól. Gavner értetlenül összehúzta a szemöldökét. Tanish izzadt és remegett, de megkerülte a segédjét, és elébe állt, hogy egyenesen Larten szemébe nézhessen. – Ez a kettőnk ügye. Gavner ártatlan. Szavadat adod nekem, hogy nem fogod bántani? – Szavamat adom – felelte Larten. – Mester! Ne tedd! – tiltakozott Gavner. – Nyugalom! – mosolygott Tanish, hátrapillantva a válla fölött. – Sok dolgot nem meséltem el magamról és a klánról, de ez a jó tábornok majd mindenről beszámol neked, miután én... kissé már gyengélkedni fogok. – Betegesen felkacagott, azután komor arccal meredt Gavnerra. – És tényleg jó. Ne gyűlöld, és ne támadj rá, amíg töviről hegyire meg nem hallgattad a mondandóját! Talán már nem is fogsz olyan szeretettel gondolni rám, miután tudomásodra hozza a tényeket. – Nem akarom meghallgatni! – ordította Gavner. – Egyáltalán nem érdekel, mit akar mondani. Nem változtathat a véleményemen. – Még akkor sem, ha kiderül, hogy gyilkos vagyok? – kérdezte Tanish csendesen.

Gavner álla leesett a döbbenettől. – Nem lehet... – suttogta. – De igen – válaszolta Tanish sötéten. – Sok gyengeségem van. Ezt csaknem mindenkinél jobban tudod, és te minden gyarlóságom fölött szemet hunytál. Ezért örökké hálás leszek. Legszörnyűbb bűneimet azonban eltitkoltam előled. Meggyilkoltam egy ártatlan nőt, és eltűrtem, hogy másokat lemészároljanak, amikor megmenthettem volna az életüket. Ezt már te sem tudod megbocsátani nekem, ugye? Gavner nagyot nyelt. – Nem lehet igaz – suttogta. – Márpedig igaz – felelte Tanish. – Sohasem lettél volna képes... – nyöszörgött a fiatal segéd. – Képes voltam. – Biztosan jó okod volt – érvelt Gavner. – Csupán annyi... feláldoztam őket, hogy mentsem a saját bőrömet. A fájdalom és a tehetetlen düh könnyei csillogtak Gavner szemében. Tanish szeretettel mosolygott a fiatal segédre, és pislogva igyekezett visszafojtani saját könnyeit. – Bármilyen gyenge és önző voltam is – folytatta Tanish –, számodra mindig a legjobbat akartam. Fiamként szeretlek, és mindig szeretni foglak, még ha a lelkem az örökkévalóságig rothad is a pokol legmélyén, ami felől semmi kétségem. – Tanish tisztelgett Gavnernak, azután Larten felé fordult, és megacélozta magát. – Gyerünk! Essünk túl rajta! Nem fogok ellenállni. – Nem azért jöttem ide, hogy kivégezzelek – mondta Larten. – Igazságos esélyt adok neked, hogy megmentsd az életedet, és ez jóval több, mint amire Ginette vagy a többiek valaha is számíthattak tőled. Küzdj meg velem, Tanish, ahogyan

megígérted! Ha pedig legyőzöl, békében élhetsz tovább. Tanish nagyot nyelt, majd a fejét rázta. – Nem – zihálta. – Küzdened kell! – morogta Larten. – Ha nem fogadod el a kihívást, egész biztosan meghalsz. Így legalább van esélyed. – Nincs a világon semmi esélyem! – nyögte Tanish. – Te tábornok vagy, erőd teljében, míg én csupán egy kövér, eltunyult bolond. Láttalak küzdeni, Higany, és mindketten tudjuk, hogy túlságosan kemény ellenfél lennél nekem. Egyszerű kivégzésről van szó. Ez egyértelmű. Ölj meg, ha muszáj, de ne tégy úgy, mintha valaha is lett volna bármiféle reményem a menekvésre. – Csakis egy gyáva hagyná magát így lemészárolni – sziszegte Larten. – Soha nem tagadtam, hogy az vagyok – válaszolta Tanish halkan. Larten csalódott, de nem lepődött meg. Számított erre a fordulatra, és készen állt a tervvel. Előrelépett, körmét Tanish húsos nyakára illesztette, megkarcolta a bőrét, mire kicsordult néhány csepp vér... azután félreállt, és leengedte a kezét. – Indulj! – utasította Larten. – Menj, és soha ne lássalak viszont! Tanish értetlenül pislogott. – Ez egy trükk – suttogta. – Indulj! – ismételte Larten, ezúttal határozottabban. – Mi lesz Gavnerral? Larten felemelte az ujját, és Tanish szívére mutatott. A hájas vámpírnak nem volt szüksége további figyelmeztetésre. Még egy utolsó keserves pillantást vetett a döbbent, lesújtott Gavner Purl irányába, azután elszakította magát segédjétől és egykori barátjától, s megkönnyebbült, bánatos zokogás közepette eltűnt

a sikátor árnyai között. Hosszú csend következett. Gavner tehetetlenül nézte, ahogyan a mestere, aki apja helyett apja volt, megszégyenülten eltántorog a sötétben. A fiú fejében egymást kergették a zűrzavaros gondolatok. Legszívesebben Tanish után rohant volna, hogy elmondja, nem érdekli, miféle bűnök terhelik a lelkét, a segédje – a fia – akar maradni örökre. Tett egy reszkető lépést előre, de a vörös ruhás vámpír megállította. – Várj! – intette Larten csendesen. A halk, rövid szó felhívta Gavner figyelmét a veszélyre. Hirtelen ráébredt, hogy Tanish nem tévedett – a szabadság valóban csupán trükk volt. Gavner kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse a mesterét, de mielőtt kiálthatott volna, döbbent sikoly hallatszott a sikátor túlsó végéből. Azután újra csend következett. – Mit műveltél? – üvöltötte Gavner. – Gyilkos volt – felelte Larten teljes nyugalommal. – A klán halállal sújtja azokat, akik igaz ok nélkül ölnek. Nem állt hatalmamban, hogy megkegyelmezzek neki. Valaki más már várt rá, hogy elintézze. De legalább azzal a gondolattal halt meg, hogy a szabadság a markában van. Ez jobb, mint ha becsülettel kellett volna szembenéznie a halállal. Tanish sohasem vesztegetett túl sok időt a becsületre. – Meggyilkoltad! – vádaskodott Gavner. Kezét szorosan ökölbe szorította, szemében haragos könnyek csillogtak. – A halálba küldtem – helyesbített Larten. – Bár azt hiszem, bizonyos szempontból a kettő tulajdonképpen ugyanaz. – Megöllek! – zokogott Gavner. – Ha ma éjjel nem végzel velem, később megtalállak, és akkor megbűnhődsz azért, amit

Tanish ellen elkövettél. Nem érdekel, meddig kell várnom. – Nem kell várnod – válaszolta Larten. Felemelte a tőrt, amelyet korábban félrehajított, és Gavner kezébe nyomta. Miközben a fiú döbbenten bámult a hideg pengére, az idősebb vámpír így szólt: – A nevem Larten Crepsley. Vámpírtábornok vagyok. Tanish Eult igaz vádak alapján végezték ki, és ezért nem kérek bocsánatot. Megöltem azonban a valódi anyádat és apádat – folytatta. – Őrült dühöngésemben kioltottam az életüket, és árvaságra kárhoztattalak. Most jogodban áll úgy dönteni, hogy cserébe megfosztasz az életemtől. Egyetlen vámpír sem fog miatta váddal illetni téged. Ítélkezz fölöttem, Gavner Purl! – kérte Larten. – Sújtson le rám, vagy adjon kegyelmet a kezed, ahogyan a sorsom diktálja! Azzal letérdelt a szentpétervári sikátor sáros mocskába, odakínálta a nyakát, és higgadtan várta, hogy a döbbent, kétségek között vívódó Gavner megkegyelmezzen, vagy éppen lesújtson rá – belátása szerint. Folytatása következik...