Daniel Glattauer - Orokke Tied

DANIEL GLATTAUER

Örökké tiéd

PARK KÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Daniel Glattauer: EwigDein, Deuticke, 2012

Fordította Szitás Erzsébet

Minden jog fenntartva. A könyv vagy annak részlete semmilyen formában - elektronikus, mechanikus úton vagy fénymásolatban — sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. Copyright © by Deuticke im Paul Zsolnay Verlag, Wien, 2012 Borító © Artwork and design: Hauptmann & Kompanie Werbeagentur, Zürich Hungarian translation © Szitás Erzsébet 2012

ISBN 978-963-355-006-9Magyar kiadás © 2013 Park Könyvkiadó, Budapest Felelős szerkesztő Szalay Marianne A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka A borítót az eredeti felhasználásával készítette Rochlitz Vera

Tördelte Váraljai Nóra

Első fázis

1 Mikor a férfi belépett az életébe, Judith éles fájdalmat érzett, ami aztán rögtön enyhült. —

Bocsánat.

—

Semmi gond,

—

Ez a tömeg!

- Hát, igen. Judith futólag rápillantott, mintha csak szalagcím lenne a napi sporthírekben. Egyszerűen benyomást akart szerezni arról, hogy néz ki valaki, aki nagycsütörtökön, a zsúfolt sajtrészlegen a sarkára tapos. Szinte meg sem lepődött: normálisan. Olyan volt, mint a többiek. Se jobb, se rosszabb, se eredetibb. Miért kell a teljes lakosságnak sajtot vásárolnia húsvétra? Miért ugyanabban az áruházban és ugyanakkor? A pénztárnál — már megint — mellette rakta fel a futószalagra a vásárolt holmikat. A rozsdabarna hasított bőrdzseki illatáról ismerte fel. Az arcát rég el is felejtette. Nem, meg sem jegyezte hajlékony

igazán.

Kezének

mozdulatai

ügyes,

azonban

célirányos,

tetszettek

ugyanakkor

neki.

Még

a

huszonegyedik században is kész csoda, ha egy negyvenes pasi az élelmiszer-áruházban úgy pakol be, ki és össze, mintha már korábban is csinált volna ilyesmit. A kijáratnál már nem lehetett véletlen. Ismét ott állt, hogy megtartsa az ajtót Judithnak, és brillírozzon előtte hosszú távú

arcmemóriájával. Még egyszer bocsánat a rúgásért. Ugyan, már rég elfelejtettem. Nem, nem. Tudom, milyen pokoli fájdalom lehet. Nem volt vészes. Akkor jó, -

Hm.

Hát akkor... Hát. Kellemes ünnepeket. Viszont! Judith szerette az ilyen áruházi beszélgetéseket, de már mindenből elege lett. Az utolsó gondolatai az öt-hét vagy nyolc banánra terelődtek. A sárga fürtre, amit a pasas a szeme előtt pakolt el. Aki öt-hét vagy nyolc banánt vesz, azt két-három vagy négy éhes száj várja otthon. A bőrdzseki alatt nyilván szivárványszínű, nagy kárókockás mellényt viselt. Igazi családapa lehet - gondolta —, aki négy-öt vagy hat személyre mos és tereget. A zoknikat bizonyára mind egy sorba, párosával kisimítva, és jaj annak, aki összekuszálja a szárítókötél rendjét. Otthon széles sebtapaszt ragasztott bepirosodott sarkára. Az Achillese szerencsére nem szakadt el. Egyebekben sebezhetetlennek érezte magát. A húsvét úgy telt, mint mindig. Szombat délelőtt: látogatás az anyjánál. Hogy van apád? Nem tudom, délután megyek hozzá. Szombat délután: látogatás az apjánál. Hogy van anyád? Jól, délelőtt voltam nála. Vasárnap délben: látogatás vidéken Alinál, az öccsénél. Hogy van apa és anya? Jól, tegnap voltam náluk. Újra együtt vannak?

Húsvéthétfőre meghívta a barátait. Voltaképpen csak estére, de már felkelés után a vacsorával foglalatoskodott. Hatan voltak: két pár, két szingli (egyikük született agglegény, másikuk ő maga). A fogások közötti színvonalas társalgás főként a vitaminmegőrző párolásról meg a borkőképződés kiküszöböléséről folyt. Homogén volt a társaság, időről időre szinte összeesküdtek (a háború, a szegénység, a hízott libamáj ellen). A frissen felszerelt szecessziós csillár gondoskodott a meleg fényről és a barátságos arcokról. Még a Divine Comedy is mintha erre az alkalomra időzítve dobta volna piacra legújabb CD-jét. Ilse egyszer még rá is mosolygott az ő Rolandjára, aki két percig masszírozta a jobb vállát - mindezt tizenhárom év házasság és két gyerek után ugyanabból a tegezből, amiből naponta lövöldözték szenvedélycsillapító nyilaikat. A másik, fiatalabb pár, Lara és Valentin még a kézfogdosós periódusukat élték. Lara újra még újra két keze közé szorította a fiú ujjait, talán hogy tovább megtarthassa, mint ameddig később sikerülhet majd neki. Persze megint Gerd volt a legszórakoztatóbb. A társaság lelke, aki lazán és könnyedén vonta be a társalgásba a legtartózkodóbbakat is. Gerd sajnos nem volt meleg, különben Judith szívesen találkozott volna vele gyakrabban is kettesben, hogy személyesebb dolgokról beszélgessenek, mint amikről egy párokból álló társaságban lehet. Az ilyen esték végén, amikor a vendégekre már csak illatfelhők emlékeztettek, Judith számba vette, hogy is érzi magát a mosatlan edényhegyek ismerős keretei között. Mégis határozottan magasabb életminőség volt ez! Egyórányi konyhai munkálkodás, ablaknyitás, hogy friss levegő járja át a nappalit, mély lélegzetvétel, aztán gyorsan egy preventív fejfájáscsillapító, majd átöleli kedvenc párnáját, és reggel nyolcig el sem engedi. Egyértelműen jobb ez, mint ha egy valószínűleg (ugyancsak) berúgott, krónikusan hallgatag, privát zárórát nem tűrő, rendrakásra alkalmatlan „társ” lelkét kellene fürkésznie. Mindezt azért, hogy kipuhatolja, a másik vajon reménykedik

benne vagy aggódik amiatt, hogy képes-e szeretkezni. Ezt a stresszt Judith megspórolta magának. Csak hajnalban érezte néha, hogy hiányzik mellőle és a takarója alól valaki. Ez persze nem lehetett volna akárki, az egyszer biztos, csak egy kiválasztott. Sajnos ezért nem is lehetett senki, akit már ismert.

3

Judith szívesen járt dolgozni. Ha mégsem - ami jórészt ünnepek után fordult elő akkor próbált megtenni mindent, hogy ez másként legyen. Mindenesetre a maga ura volt. Akkor is így volt ez, ha naponta többször is másik, elnézőbb főnököt kívánt volna. Például Biancát, a gyakornoklányt, akinek elég volt egy tükör, hogy tökéletesen elfoglalja magát. Judith saját kis vállalkozást vezetett a Goldschlag- strassén, a XV. kerületben. Jóllehet ez így sokkal inkább vállalkozó szelleműen hangzik, mint amilyen valójában volt. Mégis szerette a lámpaüzletét, a világ egyetlen helyével sem cserélte volna fel. Már gyerekkorában ezek voltak számára a földkerekség legszebb helyei a ragyogó csillagokkal, szikrázó gömbökkel, amik mindig ünnepi fényben világítottak. Nagyapa csillogó skanzenjében mindennap karácsonyozni lehetett. Tizenöt évesen Judith úgy érezte, mintha aranykalic- kában élne: leckeírás közben állólámpák felügyeltek rá, és falilámpák meg csillárok világították be éber álmainak legtitkosabb zugait is. Alinak, az öccsének ez túl erős volt; elvonult a fényből, inkább sötétkamrákba húzódott vissza. Az anyjuk elszántan küzdött a csőd meg saját nyomasztó vállalkozói kedvetlensége ellen. Az apjuk pedig a félhomályos lokálokat részesítette előnyben. A szülők végül közös megegyezéssel váltak el. „Közös megegyezés” a legrettenetesebb kifejezés, amit Judith ismert. Azt jelentette: az örömkönnyek rászáradnak és rákövül- nek a lebiggyedt ajkakra. Valamikor aztán az egyik úgy ránehezedik a szájszögletre, hogy lehúzza, és végleg úgy is marad, akárcsak az anyjáé.

Judith harminchárom évesen vette át anyjától az igencsak gyengén pislákoló lámpaüzletet. A bolt az elmúlt három évben ismét csillogni kezdett. Nem szikrázik még úgy, mint nagyapa fénykorában, de elég jól megy az eladás is, a szerelés is. Ezért is adta át neki az anyja, aki így otthon maradhatott. Egyértelműen ez volt a legjobb közös megegyezés, amivel Judith eddig bárkitől is megvált. A húsvét utáni kedd kivételesen lanyha üzletmenetet hozott. Judith jórészt a hátsó helyiségben, az íróasztali

lámpa sápadt fényénél teljesítette a könyvelés által előírt kötelező feladatokat. Reggel nyolc és délután négy óra között Bianca hangját sem lehetett hallani, talán egyfolytában sminkelt. Annak bizonyítására, hogy mégis itt van, nem sokkal zárás előtt hirtelen felkiáltott: Főnökasszony! - Ne ilyen harsányan, ha kérhetem! Jöjjön ide, ha mondani akar valamit! Bianca, már mellette állva folytatta: Magát keresi egy férfi. Engem? És mit akar? Be akar köszönni. Aha. Csupán a szavaiból ismert rá a banános emberre. Csak jó napot akartam kívánni. Én vagyok, aki húsvét előtt a sarkára lépett a Merkurban. Láttam, mikor reggel bejött. És mostanáig várta, hogy újra kimenjek? Önkéntelenül is elmosolyodott. Úgy érezte, igencsak szellemes volt. A banános ember is elnevette magát. Méghozzá igazán szépen. Vagy száz apró szikrázó ránccal a szeme körül és körülbelül hatvan sugárzóan fehér foggal. Itt a közelben, pár sarokra van az irodám. Arra gondoltam... ...hogy jó napot kíván. Figyelmes. Csodálom, hogy

megismert! Egyáltalán nem kokettálva mondta, tényleg komolyan gondolta. Magának igazán nincs mit csodálkoznia. Különös pillantást vetett Judithra. Feltűnően átszellemült tekintet egy nyolcbanános családapától! Nem, ez nem az a pillanat volt, amivel Judith bármit is tudott volna kezdeni. Fülig belepirult. Sürgősen telefonálnia kell, jött rá a karórája mutatójáról.

Hát akkor... - mondta a banános. Igen. Nagyon örültem. Én is. Talán még látjuk egymást. Ha egyszer lámpára lesz szüksége. Felnevetett, hogy elterelje a figyelmet megjegyzése helyzettragikumáról. Bianca most a legjobb pillanatban jött elő : Szabad lesz, fónökasszony? Úgy értette, indulna haza. Ez jelzés volt a banános embernek is. Az ajtóból még egyszer visszafordult, és úgy integetett, mintha pályaudvaron lenne, de nem mint búcsúzáskor szokás, hanem mint amikor érkezik valaki.

4

Este néhányszor futólag eszébe jutott a pasas. Nemcsak futólag, hanem tényleg eszébe jutott. Hogy is mondta? „Magának nincs mit csodálkoznia.” Vagy inkább azt mondta: „Magának igazán nincs mit csodálkoznia”? És nem adott-e különös nyomatékot ennek az „igazán"-nak? De igen, különös nyomatékot adott neki. Mintha azt mondta volna: „Magának, vagyis egy olyan nőnek, mint MAGA, ezen igazán nincs mit

csodálkoznia.” Tényleg kedves, gondolta Judith. Mintha úgy értette volna: „MAGÁNAK, vagyis egy olyan nőnek, aki úgy néz ki, mint maga, egy ilyen szép, izgalmas nőnek — így értette nyilván -, egy ilyen csodálatos, lélegzetelállítóan gyönyörű, intelligens tekintetű, okos, cool nőnek, egy ilyen nőnek, mint MAGA - igen, így érthette egy ilyen nőnek aztán igazán nincs mit cso-

dálkoznia azon, hogy megismertem.” Nagyon figyelmes, de tényleg, gondolta Judith. „Egy olyan nőt, mint maga - nyilván erre célzott —, szóval egy ilyen nőt elég egyszer megpillantani - például amikor széttaposta a sarkát a sajtrészlegen. Egy ilyen nőt elég egyszer megpillantani, aztán valósággal megragad az ember fejében, sőt minden érzékszervében” - nyilván ezt akarta mondani. Hát, tényleg nagyon-nagyon figyelmes, gondolta Judith. Nem akart töprengeni rajta, hisz már nem húszéves. Ismerte a férfiakat, és semmi oka nem volt arra, hogy ne többes számban gondoljon rájuk. Hál’ istennek fontosabb dolga is akadt. Vízkőteleníteni akarta a kávéfőzőt. Mindössze egyszer gondolt arra, egész röviden, milyen nyomatékot is adott a pasi a „magá”nak. Tényleg ennyit akart csak mondani: „Magának, vagyis egy olyan nőnek, mint MAGA, igazán nincs mit csodálkoznia?” Vagy talán valami személyesebbet, abban az értelemben, hogy MAGA, igen, csakis MAGA az egyetlen, maga a NAGY Ő. Akkor úgy érthette: „A világ bármely nője elcsodálkozhatna, de nem MAGA, mert maga nem olyan nő, mint mások. És MAGA, MAGA, IGEN MAGA! Az egyedüli és páratlan MAGA - így értette -, akinek igazán nincs mit csodálkoznia”. Hát, valóban nagyon-nagyon figyelmes, gondolta Judith. De ezen sajnos nem lehetett változtatni: ő IGAZÁN elcsodálkozott azon, hogy megismerte. És hát erről volt szó. Úgyhogy vízkőtelenítette a kávéfőzőt. Másnap csak egyszer, szinte kötelességszerűen gondolt a

pasasra, mikor Bianca váratlanul megjegyezte: — Észrevettem valamit, főnökasszony. - Tényleg? Kíváncsivá tett. - Teljesen bele van zúgva magába az a pasi. Melyik? - kérdezett vissza Judith, nem kis színészi teljesítménnyel. Hát az a nagydarab, akinek itt van valahol az irodája, aki beköszönt. Ne tudja meg, hogy bámulta magát! Bianca a fejét ingatta, és néhány kört írt le két szép, sötét pupillájával. - Ugyan, marhaság, csak beképzeli. — Szó sincs róla. Bele van zúgva magába, főnökaszszony, ha mondom! Nem csekkolta? Bianca harsány volt és szemtelen, de kivételesen olyasmibe tenyereit, amiről fogalma sem volt. Úgy tudott beletenyerelni, ahogy lehetett - egyszerűen. Judith értékelte reflexszerű, szemtelen őszinteségét. A lány persze most melléfogott. Még hogy bele van zúgva, micsoda marhaság, gyakornoklány-fantázia! Nem is ismeri őt, egyetlen porcikáját sem, legfeljebb a sarkát.

5

Vasárnap ünnepelték Gerd negyvenedik születésnapját az Irisben. Tíz évvel fiatalabbnak tűnt a félhomályos lokálban. Gerd népszerű volt, az ötven meghívott vendégből nyolcvanan lettek. Húszan képtelenek voltak lemondani az oxigénről - minden tisztelet Gerdnek —, átültek hát a szomszédos Főnixbe, amely az új bárzongoristának köszönhetően szinte üres volt. Köztük volt Judith is. Felbukkant egy valamikor igen ragaszkodónak bizonyult, mára jelentéktelenné vált fickó is. Jakobnak hívták. Kár, hogy ez a szép név örökre az ő arcához kötődik. Alapvetően rég megbeszéltek (vagy elhallgattak) már mindent. Háromévnyi emberek közötti kapcsolat. A hangsúly pedig a „közötti”-re esett, ezt Judith kénytelen volt belátni. Ezért is lett vége. Az alapja

Jakob makacs válsága volt - Stefanie néven, akit rövidesen feleségül vett. Ennek már hat éve, így Jakob ezen a szombat estén a Főnixben újra elég objektív volt, hogy megállapítsa, Judithénál szebb ajka senkinek nincsen. Ez az ajak aztán nyomban kérdésre is nyílt: Hogy van Stefanie? - Stefanie? A név Jakobnak ebben az összefüggésben nagyon távolról ugrott be. Miért nincs itt? - Otthon van, nem nagyon szereti az ilyen bulikat. Legalább nem érzi magát egyedül, biztosan jól elszórakoztatja a négyéves Felix meg a kétéves Natasa. Judith ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse a gyerekek fényképét. Ahogy minden, általa felületesen ismert apáéban, Jakob tárcájában is voltak fotók. Kérette magát, de végül elővette a képeket. Ettől le is higgadt annyira, hogy aztán hazainduljon. Judith épp a bárpultnál alakult, a globális felmelegedés ellen küzdő válságstábhoz akart csatlakozni, mikor hátulról - hirtelen és kellemetlenül szúrósan — megbökte valaki a vállát. Hátrafordult, és megdermedt. Nem idetartozó arcot látott. Micsoda meglepetés - szólította meg a banános ember. Valóban az. Azon gondolkodtam, vajon maga az vagy sem. - Igen. Úgy értette, igen, ő az. Zavarba jött, a torkában dobogott a szíve. Dupla vagy semmi - kénytelen volt megszólalni: - Mit csinál MAGA itt? Úgy értem: hogy kerül ide? Ismeri talán Gerdet? Szintén a születésnapi bulira jött? Gyakran jár ide? Törzsvendég? Zongorázik? Maga az új bárzongorista?

Némelyiket kimondta, a többit inkább csak gondolta. Köztük ezt is :

Látott bejönni? Meg ezt: Jó napot akart kívánni? Nem, két kolléganőjével érkezett, magyarázta a banános. Néhány méterrel arrébb - egy túlságosan mélyre lógatott, a nyolcvanas évekből itt felejtett hatalmas lámpaernyő alatt —, az egyik kerek asztalnál ült a két kolléganő. Feléjük mutatott, a nők visszaintegettek, Judith odabiccentett. Minden kétséget kizáróan kolléganőnek néztek ki. Ennél kolléganősebben aligha festhetne bárki. Valószínűleg az aktakukacok havi rendes összejövetelét tartották, könnyed bárzenével fűszerezve. Hannes Berghofernek, Burghofernek, Burgtalernek vagy Bergmeiernek hívták a banános embert. Hatalmas, meleg jobb tenyere és vesékig hatoló pillantása volt. Judith úgy érezte, ismét egészen elpirult. Aztán megint megszólalt a pasas: - Örülök, hogy ilyen gyakran találkozunk. Úgy tűnik, azonos ritmusban élünk mostanában. Majd azt is megkérdezte: - Volna kedve csatlakozni hozzánk? Sajnos ezt kénytelen kihagyni, Éppen indulni készült, hisz odaát, az Irisben tart Gerdnek, a barátjának, pontosabban jó ismerősének a születésnapi bulija. Egy más alkalommal szívesen — mondta, hogy hirtelen kivágja magát. Rég nem volt már ennyire kezdeményező. Esetleg meghívhatom valamikor egy kávéra? - kapott rajta Berghofer vagy Burghofer vagy Burgtaler vagy Bergmeier. - Persze, miért ne — állt rá Judith. Már úgyis mindegy volt. Fülig elvörösödött. Legfőbb ideje, hogy tényleg induljon. Nagyszerű - mondta a pasas. Igen. No, akkor. Hát igen. Ami a kávét illeti, benézek magához valamikor az

üzletbe, ha megengedi. Persze, jöjjön csak! Örülök. Én is.

6

A „valamikor” másnap reggel be is következett. Bianca hátrakiabált: Magát keresik, főnökasszony! Judith rögtön tudta, mi a helyzet. Az üzlet legértékesebb darabja a hatalmas, ovális barcelonai kristálycsillár volt, amit tizenöt éve mindenki megcsodált, de senki sem vett meg. Most ott állt alatta a „Berg”-gel vagy „Burg”-gal kezdődő vezetéknevű Hannes. Remélem, nem zavarok. Sötétkék kötött kardigánt viselt világosbarna gombokkal. Szakasztott úgy nézett ki, mint aki esténként a kandalló előtt üldögél Earl Grey teát szürcsölgetve, a lábujjait egy túlsúlyos bernáthegyi sűrű bundájába fúrja, miközben a körülötte szaladgáló gyerekek a kanapéba törlik banános ujjaikat. Nem, dehogy, egyáltalán nem zavar - mondta Judit. Közben azon dühöngött, hogy mitől ilyen izgatott, hiszen semmi logikus oka nem volt rá. Komolyan nem. Figyelmesnek találja ezt az embert, igen, izgalmasnak azonban első körben a legkevésbé sem. Második körre pedig alapvetően ritkán gondol férfiakkal kapcsolatban. Nem is az esete. Az is igaz, hogy az eseteit éppen elég jól ismeri már: egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Nem tudta pontosan, miért is találja megnyerőnek ezt a „Berg”-gel vagy „Burg”-gal kezdődő vezetéknevű Han- nest. Talán egyszerűen a dinamizmusa imponált, hogy mindig hozzá igazítja a véletleneket, vagy hogy folyton váratlanul bukkant fel. Sokkal előbb, mint számítani lehetett rá. Mintha rajta kívül nem is létezne más a világon.

Remélhetően nem most akarja elrángatni kávézni. Ehhez még túl korán van. Vagyis kénytelen lenne tolakodásnak tekinteni, következésképp azonnal és habozás nélkül visszautasítani. Judithnak egyáltalán nem volt kedve első nekifutásra eljátszani egy szexuálisan frusztrált családapa szeretőjének dicstelen szerepét, miközben a feleség otthon kötögeti a kék mellényeket világosbarna gombokkal. — Egyáltalán nem akarok tolakodónak tűnni, — Ugyan, szó sincs róla. — Szóval az a helyzet, hogy tegnap este óta egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből. - Mit? - Magát, hogy őszinte legyek. Hát legalább tényleg őszinte, gondolta Judith. Borzasztó szívesen meghívnám egy kávéra, hogy beszélgessünk egy kicsit, csak úgy. Van már valami terve mára, mondjuk, zárás után? — Zárás után? - kérdezett vissza Judith olyan hangon, mintha soha nem kapott volna még ilyen lehetetlen időpontra szóló meghívást. - Ó, sajnos már beütemeztem valamit. Éppolyan szomorúan nézett, olyan letörten ejtette le a vállát, olyan mélyet sóhajtott, és pont olyan megbántottnak tűnt, mint egy kisfiú, akitói elvették a játékát. - De talán egy kicsit el tudom csúsztatni. Egy gyors kávé, zárás után - ennyi még belefér. A biztonság kedvéért még egyszer az órájára pillantott. - Igen , azt hiszem, meg tudom oldani. - Nagyszerű, pompás ! Judithnak pedig, hiába is tagadta volna, jólesett látnia a férfi arcán szétterülő mosolyt. Még nagyobb örömmel töltötte el annak tudata, hogy ő hívta elő azt a sok kis ráncot, amelyek napsugarakként ragyogtak Hannes szeme körül, és legalább olyan szépen csillogtak, mint a kedvenc katalóniai csillárja.

A Márzstrassén találkoztak, a Rainerban, ahová Judith ebédszünetben is gyakran kiszaladt. Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt lépett a kávéházba. Mindenképp korábban akart érkezni, hogy ő választhasson asztalt. Olyat, amelyiknél széken ülhetnek egymással szemben, és nem kell valami szűk bokszban egymáshoz préselődniük. Hannes azonban megelőzte. Az egyik kényelmetlen széken üldögélt egy kényelmesnek tűnő sarokpaddal szemben, amelyet előzékenyen átengedett neki. A találka egyórásnak indult, de a kalkulált idő kevésnek bizonyult. Úgyhogy hosszabbítottak. Aztán hozzátoldottak még egy keveset. Judith egy ponton mégis taktikusabbnak látta befejezni. Azzal búcsúzott, hogy: — Nagyon jó volt beszélgetni veled, Hannes. Ezt máskor is megtehetjük!

Ahogy ránézett, azt Judith alaposan megjegyezte, hogy felidézhesse, ha megint elégedetlen lenne magával. Amit pedig Hannes ebben a kilencven percben mondott neki, még inkább róla, azt emésztenie kell egy darabig. Mindenesetre már előre örült annak, hogy otthon senki sem zavarja majd, s nyugodtan elmerenghet figyelemre méltó új felfedezésén. Egy pasin, aki a legszebb fényben ragyogó trónra ültette. Rég nem ült már ilyen magasan. Legalább pár órát szívesen eltöltött volna még odafenn, mielőtt a hétköznapok újra visszarángatják a földre.

8

A fürdőkádban ülve összegzést készített: Hannes gyógyszertárakat épít át, ha pedig nincs egyetlen átépíthető sem, akkor épít, legalábbis tervez egy újat. Szóval építész. Negyvenkét éves. Még sohasem járt fogorvosnál. A nagyanyjától örökölte hibátlan fogsorát. Vagyis nem magát a fogsort, hanem annak épségét. Negyvenkét éves - mint mondta —, és egyedül él. Nem újra

egyedül, hanem mert mindig is egyedül élt. Ami azt jelenti, hogy még soha nem volt nős, így tehát el sem válhatott. Nem fizet gyerektartást, mivel nincs is gyereke, se kiskorú, se csecsemő. Mindezt egyetlen házasság nélkül sikerült összehoznia. — Akkor kinek vetted a rengeteg banánt? Mindet te etted meg? - kérdezte Judith. Hannes egy pillanatra összerezzent. Judith attól tartott, túlzottan indiszkrét volt. Ki tudja? Hannes talán banánfüggő. De aztán Hannes kivillantotta nagyanyjától örökölt fogsorát, és megmagyarázta. A mozgássérült szomszéd- asszonyának vitte a banánt. Özvegy, három gyerekkel,

így aztán hetente egyszer bevásárol neki. Ingyen és bérmentve, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül - mondta —, egyszerűen, mert neki is jólesne, ha segítséget kapna valakitől, ha egyszer rászorul. Negyvenkét éves tehát - mint mondta és Hannes Bergtaler a hivatalos neve. „Bergtaler” - fújta bele a fürdőhabba. Mit is lehet gondolni egy nőtlen gyógyszertár- átépítőről, aki a harmadik legszebb férfikorát éli, és már a nevével felhívja a figyelmet saját szélsőségeire, hogy hegy is meg völgy is egy személyben? Hát nem árad belőle a kiegyensúlyozott személyiség? Első pillantásra ezért tűnhetett kissé unalmasnak? De tényleg unalmas volt? Unatkozott mellette egy pillanatra is? Nem, egy másodpercig sem, ezt el kellett ismernie. Kifejezetten minőségi pillanatokat töltöttek együtt. Ez is mellette szólt. Hannes Bergtaler, a szingli gyógyszertár-átépítő mellett, aki nagyanyjától örökölte pompás fogsorát. Ez a helyzet. Amikor rálépett a sarkára, és meglátta az arcát magyarázta Hannes —, az csontig hatolt — mindkettőjükben. - Judith, megláttalak, és úgy éreztem magam, mint aki kiesett a zoknijából — állapította meg. „Mint aki kiesett a zoknijából...” - túlzás lenne azt állítani, hogy ez lett volna Judith kedvenc szófordulata, annál is inkább, mert a zoknikhoz a tisztátlanság és erotikamentesség képzetét társította. De ha ilyen sugárzó mosollyal kacsintott rá valaki, és ennyi napsugárráncocska ragyogott a szeme körül a Rainer 60 wattos izzóinak gyenge fényében, akkor ez is figyelemre méltó igen, nagyon is az. „Aztán egyszerűen már nem tudtalak elfelejteni” — emlékezett vissza az elhangzottakra. Egyszerűen már nem tudtalak elfelejteni - ezt mondta. De hisz ez bók, kedves bók!

Judith engedett még némi forró vizet a kádba, annyira jólesett neki a bók. Vajon mivel vágódott be nála felejthetetlenül? - A kép, amikor felém fordulsz, az a három másodperces film, ahogy mozdul a vállad, a felhúzott szemöldököd, az egész arckifejezésed - mondta — bocsáss meg ezekért a banális szavakért, de egyszerűen lenyűgözőnek találtalak. Banális szavak voltak, igaz, de illették őt már rosszabb jelzőkkel is annál, mint hogy „lenyűgöző”. Talán gyakrabban kellene hagynia, hogy a sarkára lépjenek. Ettől kezdve Hannes egyik filmet forgatta vele a másik után. A rendező: a puszta véletlen. A producer; a magas- ságos gondviselés. Miközben szakadatlanul rá gondolt, hirtelen megjelent a szeme előtt Judith, amint kinyitja a közeli lámpaüzletet, amelynek kirakata előtt any- nyit álldogált már. Miközben elragadtatottan mesélt róla a kolléganőinek, hirtelen ott termett előtte a Főnix bárpultjánál, és szemlátomást azon igyekezett, hogy lepattintsa számos hódolójának egyikét. Egyfelől nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy odamenjen hozzá, és megszólítsa. Igen, ezt most már Judith is belátta. Másfelől azonban attól rettegett, hogy tolakodónak tűnik. Hát igen, ebben is van valami. De azért nem volt az az érzése, hogy Judith alapvetően visszautasítja. Nem is csalt a megérzése. Alapvetően tényleg nem. Kilépett a fürdőkádból. A nagy forróság már elmúlt, ismét hideg fejjel gondolkodott. Ez a Hannes Bergtaler tényleg nagyon belezúgott. Előfordul ilyesmi. Aztán alkalmasint el is múlhat. Azért persze Összefuthatnak időnként a kávéházban. Végtére is kedveli a pasast. Nagyon tetszik az orra hegye. Ráadásul egyenesnek, lefegyverzően őszintének tűnik. Hihetetlenül jóleső dolgokat mond. Ami a szívén, az a száján. Jót tett neki, nagyon is jót. Amikor pedig elképzelte, hogy valaki a sarkára lépett, hirtelen a tükörhöz fordult, szikrázó tekintettel belepillantott, mintha csak a tettes állna előtte. És mit látott benne - jóllehet csuromvíz volt a haja, és vagy három centi vastag krém fedte az arcát? Egy

lenyűgöző nőt. Márpedig ez Hannes érdeme volt.

Második fázis

1 Judith kis tetőteraszán három év után először virágzott ismét a hibiszkuszcserje — rikító vörösen. Jó hetek voltak ezek. Kibontakozóban volt valami. Naponta kibomlott, de úgy, hogy mindig megőrizte azt is, ami már megvolt benne. Judith nem akarta, hogy a kelleténél többször találkozzanak. így hát nem is találkoztak naponta ötször, ahogy Hannes szerette volna, hanem csak egyszer vagy kétszer. Judith attól tartott, előbb-utóbb elmúlhat a varázsa, hogy Hannes telítődik az arcvonásaival és a mozdulataival. Egyszer majd nem tudja, milyen virágot is ajándékozzon neki, milyen üzenetet küldjön levélben vagy e-mailben, milyen bókokkal halmozza el, illetve milyen szavakkal kívánjon SMS-ben jó reggelt vagy jó éjszakát. Új helyzettel szembesült. Nem ő volt, aki többet várt a másiktól annál, mint amennyit az kezdettől fogva adni akart vagy tudott. Nem, most olyasvalakit talált, aki szemmel láthatóan alig bírta kivárni, hogy beteljesíthesse az elvárásait. így aztán igyekezett azokat olyannyira mérsékelni, amennyire csak lehetséges volt, hogy minél tovább tartson a készlet. Kis szerencsével egész nyáron át

kitarthat. A teljesítő: Hannes Bergtaler, 190 centiméter magas, 85 kiló, tagbaszakadt, esetlen, 42 éves, nőtlen, a szeme körül napsugárráncok, a szájában a nagyanyjától örökölt pompás fogsor. Sok feltűnő dolga volt, de Judithot egyik sem zavarta. Sem a szóviccei, amelyekben már előre lelőtte a poént, és csak utólag mesélte el az előzményeket, sem a tavaszi divatról alkotott sajátos fogalmai, sem az agyonmosott trikói, amelyeket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett már pólónak titulálni. Sőt még a folyton ismételt kedvenc szófordulata, a „mint aki kiesett a zoknijából” sem. Eddig nem merte feltenni a kérdést, hogy vajon még mindig a (zoknit stoppoló) mamájával él-e? Hannes más típus volt, mint élete korábbi szereplői, de nem ismert ilyet más nők életéből sem. Egyszerre volt félénk és vakmerő, szemérmes és rámenős, fegyelmezett és laza, no meg céltudatos a maga tenyeres-talpas módján. Szemlátomást nagyon is jól tudta, mit akar: Judith közelében lenni. Méltányolható kívánság — gondolta Judith. Elhatározta, hogy továbbra is óvatos lesz vele, semmit sem siet el. Nem akart hamis reményeket ébreszteni benne. Reményeket persze igen, de nem hamisakat. Hogy mire futja a valódi reményből, azt idejében megsúgja majd a jelennek a jövő. A késő estéket és a hétvégéket Judith egyelőre Hannes nélkül töltötte, legalábbis fizikailag. Bármilyen paradoxul hangzik is, akkor töltötte vele a legszebb és legintenzívebb órákat, amikor nem volt vele. Mindegy, milyen teendői voltak, minden háttérbe szorult. Mintha boldogságdrogok hatása alatt állt volna. Igen, életében először maradéktalanul boldog, gondtalan szingli volt — ha csak egy kis időre is. Azt tehette, amiben a legnagyobb örömét lelte: kedvére gondolhatott Hannes Bergtalerre. Csodálatos érzés volt, amikor mosás közben arra lett figyelmes, mennyire vágyik rá. Meglehet persze, hogy inkább Hannes vágyára vágyott

mind erősebben, de akkor is vágy volt a vágy. Judith pedig végre megint vágyott valamire.

2 Május második szombatján Ilse és Roland viszonozta Judith húsvéti vacsorameghívását. Gerd, aztán a változatlanul egymás kezét szorongató Lara és Valentin voltak még ott. Elég meleg volt már ahhoz, hogy kiüljenek a teraszra. Az olcsó és nem túl eredeti kerti lámpák sem voltak zavarók, a négy vastag partigyertya melegséget és színt vitt a villanyfénybe az asztal körül. Nyolc óra tájt, mire Roland szervírozta végre a vendégváró falatokat, a korianderes avokádóval tálalt garnélát, a négyéves Mimi és a hároméves Billi is fáradt és nyűgös lett, pedig addig egyfolytában a vendégeket nyúzták. Tíz órára, mire Ilse kihozta a Jamie Olivér receptje szerint készült könnyű sajttortát, végre sikeresen álomba szekírozta egymást a két gyerek, úgyhogy végre a felnőttek is szóhoz jutottak. - Nagy újság van - mondta Judith a harmadik pohár cabernet sauvignon után. - Hogy hívják? - kérdezte Gerd. Figyelte Judithot, aki nem is rejtegette, hogy valami szép kis titkot hordoz. — Hannesnak hívják, nektek is tetszeni fog felelte Judith, mégpedig sajnos túlzott lelkesedéssel, ami azon nyomban megbosszulta magát. - Miért nem hoztad el? - kérdezte némi szemrehányással Ilse. Roland is megjátszotta a sértődöttet. Hirtelen magasra csaptak a színlelt felháborodás hullámai, mígnem Gerd azzal az abszurd ötlettel állt elő, hogy Judith köszörülje ki a csorbát, telefonáljon Hannesnak, aki úgyis mindenkinek tetszeni fog, és egyszerűen hívja ide. Olyan kíváncsiak rá.

Judith élénken tiltakozott. Jobb szerette volna még egy ideig szabadon élvezni Hannest gondolatban, mintsem maga mellett tudni a padon. Különben sem várható el valakitől, hogy szombaton késő este az első telefonhívásra kibumlizzon Bécs nyugati peremére egy csupa idegenekből álló társaság kedvéért. Végül mégis ráállt. Inkább a barátai unszolásának engedve, semmint meggyőződésből, küldött egy SMS-t Hannesnak. Jöjjön el, írta, ha van kedve, kellemes társaságban üldögélnek, szívesen látnák, ezen és ezen a címen várják. Azzal a meggyőződéssel nyomta meg a „küldés” gombot, hogy úgysem kap választ. Hannes nem tudja fogadni az üzenetet, úton van valahol vagy jobb dolga akadt, esetleg észre sem veszi, legalábbis majd csak jóval később, amikor már nincs értelme felkerekednie. Még akkor sem, ha tényleg nem csinált volna más programot estére, ami persze eleve valószínűtlennek tűnt. Alig egy perccel később ott villogott a válasz Judith mobilján: „Nagyon köszönöm a meghívást!!! Húsz percen belül ott vagyok! Hannes.”

3

A következő órákra Judith később szívesen emlékezett volna pontosabban. Csakhogy további két öblös pohár vörösborra volt szüksége ahhoz, hogy elviselje a várakozás idejét és az önmaga számára is megmagyarázhatatlan mértékű idegességét. Már a groteszk üdvözlési jelenetet is alig tudta felfogni. Elcsitult a beszélgetés. Ott állt előttük Hannes barna kordnadrágban, nyakig begombolt fehér ingben, világoskék mellényben. Legalább olyan eufórikus állapotban, mintha most szólították volna színpadra az Oscar-gálán, hogy átvegye a legjobb férfialakításért járó díjat. Széles mosolya könnyedén túlragyogta a kerti lámpákat, amint közhírré

tette: — Hát én volnék Hannes. Judith legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Hannes áthajolt az asztalon, hosszan kezet rázott mindenkivel, odahajolt a jelenlévők arcához, minden szempárt rögzített, elismételt minden nevet, mintha tanulmányt írna valamennyiükről. Judith kisebbségben maradt. Még mindig semmi jel nem utalt arra, hogy őt is észrevette. Hannes két sárga papírdobozt húzott elő egy vászonszatyorból, alighanem csokibanánt: A kicsiknek - mondta. Honnan tudja, hogy két gyereke van a házigazdáknak? Mesélt már egyáltalán Ilséről és Rolandról? Említette Mimit és Billit? Hannes pedig tényleg megjegyezte? Ilsét egy üveg olívaolajjal lepte meg ugyancsak a vászonszatyrából, egy röpke megjegyzés kíséretében: — Véleményem szerint a legjobb márka egész Umbria- ban, kifejezetten gyümölcsös, remélem, szeretitek. Utolsóként Roland került sorra. Aranysárga folyadékkal teli üveget - alighanem whiskeyt — nyomott a kezébe. Mintha csak anyák napi köszöntőverset szavalt volna: Még egyszer nagyon köszönöm a kedves meghívást! Olyan benyomást keltett, mint aki már húsz éve nem járt vendégségben, és legalább három hete készült a viszszatérésre a társasági életbe. Most fordult először demonstratívan Judithhoz. Kihúzta a rejtekhelyéről, mindkét kezével megfogta. Judith enyhe nyomást érzett felülről, engedett neki, és felállt. Ott állt előtte a jó két fejjel magasabb Hannes karnyújtásnyi távolságban, kezeit a vállán nyugtatva. Majd felfalta a szemével, mintha ő lenne az első tengeri napfelkelte a világon. Egy csaknem elviselhetetlenül hosszúra nyúlt szünet után, amikorra Judith térde megroggyant, az alko-

hol pedig erős hullámokkal szállt a fejébe, Hannes mindenki füle hallatára megszólalt: — Judith, úgy örülök, hogy láthatlak ma! El sem tudod képzelni, mennyire! Ezen a ponton Judith számára nem csupán az este válogatott alakításai szakadtak meg, hanem az egész film is. Csak a stáblista pörgött tovább, kora reggelig. Akadt még néhány világos pillanata, ilyenkor szájához emelte a borospoharát. Az arcok szép sorban elmosódtak, eltünedeztek körülötte. Egyedül Hannes bukkant elő. Hol egészen távolról, hol pedig közvetlen közelről. Egyszer érezte a leheletét, aztán messziről villogott rá a nagymama fogsora. Ha mély hangja felzúgott, mozgolódás, moraj és nevetés támadt. Judith felriadt, hirtelen megszűnt körülötte a zsongás, és Hannes volt a fal, aminek támaszkodott. Talán hányingere van? Honnan tudhatná? Nem volt magánál annyira, hogy megítélhette volna. Valaki lehúzta a hátsó ablakot, arcába csapott a hűvös szél. Egyszer csak a taxi megállt a háza előtt. Hannes is kiszállt vele, és támogatta. Jólesett hallani a hangját. Megcsapta az orrát a lépcsőházszag. A liftben Hannes megnyomta a tetőtér „T” gombját. Judith odaadta neki a kézitáskáját, megcsörrentek a kulcsai. Érezte a kordnadrágos combját, az arcán pedig a puha mellényét. Az ajtó könnyedén kinyílt és becsukódott. Aztán csak a sötétség meg a csend maradt. Félúton szembejött az ágy.

4

Délelőtt tizenegy tájban kezdődött a vasárnap. Judith szemrevételezte, hogy félmeztelen. Kikászálódott az ágyból. Kereste a kérlelhetetlenül zümmögő mobilját. Gerd volt, aki vétett az emberiség ellen. Hogy érzed magad? - kérdezte.

Fogalmam sincs. Rendben hazaértél? Valószínűleg. Egyedül vagy? Nyilván. Azt hiszem. Hívjalak később? - Ne! Úgy értette: se most, se később. Mi volt veled tegnap? Mi? Rendesen kiütötted magad. - Én? Ami azt illeti, alaposan berúgtál. Sajnálom, nem volt szándékos. Ennyire szerelmes vagy? Szerelmes? Nem tudom. - Elmondjam, mit gondolok Hannesról? Mi volt az első benyomásom? Felőlem. Tényleg tudni akarod? Nem. Inkább nem.

Hannes egyszerűen szuppper! - Igazán? Igen. Teljesen odáig vagyunk tőle, méghozzá minden szempontból. Nyílt, barátságos, kedves, figyelmes. Van mondanivalója. Humoros. Igazán? Judith, Judith, megütötted a főnyereményt! Valóban? Jó, ha a felét érzékelted, de tudod, milyen szeretettel bánt veled? Nem, de mindig ilyen. Istenít téged. Igen? Keresve sem találhatnál jobbat, én mondom neked. Azt hiszed? - Ha nő lennék, pontosan ilyen férfit kívánnék magamnak. Igazán? Hazakísért? Ezen a ponton némi szünet állt be. Itt vagy még, Judith? Gerd, azt hiszem, jobb, ha visszafekszem. Megtalálta a kis piros telefongombot, elengedte a mobilját. Kitámolygott a fürdőszobába, magára rángatta fekete frottír fürdőköpenyét. Bekukkantott a WC-be, a konyhába, a nappaliba, a hálószobába — semmi. Kinyitotta a ruhásszekrényt, benézett az ágy alá, végigtapogatta a matracot, szemügyre vette a ráncokat a lepedőn, és csak azután vette le a fürdőköpenyt. Visszabújt a takaró alá, vett néhány mély lélegzetet. Hannes egyértelműen nem volt ott. Nem is járt itt soha. Különben érezte volna az illatát, megérezte volna a jelenlétét, még akkor is, ha berúgott. Most már nyugodtan alhat. Most már nyugodtan álmodhat róla. -

5

A Hannes-álomból ugyan nem lett semmi, viszont délután háromra legalább kialudta magát, és alaposan megéhezett. Hozatott egy quattro stagionit a pizzafutárral, aki a pizza mellé hatalmas csokrot nyújtott át neki. —

Sajnos nem tőlem. Itt hevert a lábtörlőjén - mondta.

Huszonöt szál sötétvörös rózsa, A papírra kis levélke ragasztva: „A legcsodálatosabb nőnek, akit úgy kísérhettem haza, hogy észre sem vette. A szerelmes Hannes.” Most Judith érezte magát úgy, mint aki kiesett a zoknijából. Elhatározta, hogy rekonstruálja a múlt éjszaka történéseit, Amikor sorra felhívta a barátait, a következő véleményeket hallgathatta végig Hannes Bergtalerről. Ilse: —

Elegáns

pasas.

Nagyon

természetes.

Kimondottan

jó

fej,

fogpasztareklámba illő mosollyal. Minden anyós álma. Az öltözködése inkább konzervatív. A kefefrizura nem igazán illik hozzá. Elvei vannak. Kicsit lökött, de nem vészes. Mélyen belenéz egy nő szemébe. Képes figyelni a másikra. Szereti a gyerekeket. Hosszan kérdezett Mimiről és Billiről. Még ajándékot is hozott nekik. Igazán kedves. Egy nagy mackó. És ami a legfontosabb: őrülten szerelmes beléd. —

Igazán? - kérdezte Judith, hisz olyan jólesett hallania.

—

Igen, így van. Rólad áradozott egész este.

Roland: —

Maradéktalanul rokonszenves. Tökéletesen megbízható. Nem

alakoskodik. Nyílt és barátságos mindenkivel. Remekül és meggyőzően beszél. Rengeteg érdekes dolgot mesélt az építészetről. És mindig rajtad tartotta a szemét. - Csak nem?

- Eszméletlenül beléd habarodott. - Belém habarodott? - Totálisan. Valentin: - Érző lélek. Tulajdonképp nem is tipikus férfi. Nem olyan hanyag. Nem felvágós. Inkább lagymatag. - Lagymatag? Nem, tulajdonképp nem is az. Pontosan tudja, mit akar. Igazán? Rád van kattanva. —Igen, tudom. De még mennyire! Lara: Egyfolytában úgy nézett rám! - Hogyan? Olyan szeretettel, olyan bizalommal, mintha a bátyám lenne, mintha máris kívül-belül ismernénk egymást. Valentinnak pedig azt mondta, milyen szép, ha két ember ilyen szorosan összetartozik, és ennek jelét is adja. Meg hogy mennyire örül, hogy megismerhetett bennünket. És hogy mindig ennyit iszol-e? És hogy szeretne egyszer vendégül látni mindannyiunkat. És hogy te vagy álmai asszonya. Álmai asszonya? Igen, szó szerint ezt mondta. Különben, hogy csókol? Ezt meg hogy érted? Jó vele csókolózni? Vagy úgy, csókolózni. Igen, biztosan. Sőt, nagyon jó. Valószínűleg nagyon jó. A következő munkahét péntekje. A héten nyolc találka Hannesszal: három csésze kávé, két bögre tea, két pezsgőspohár prosecco, egy pohár campari-narancs, ezer serleg bók. 28 fok - az év eddigi legmelegebb napja. Judith fegyelmezetten várt este hatig. Beállt a hideg zuhany alá, közben azon tűnődött — először a Carlóval történt szakítása óta, vagyis épp hat hónapja hogy milyen fehérneműt is kellene felvennie. Rajtakapta magát, hogy ezen gondolkodik, és gyűlölte magát érte. Nem, valójában Carlot gyűlölte a rengeteg elvesztegetett éjszakáért. A megalázottságba történt alkalmi visszaeséséért szégyellte magát. Mindenesetre a Carlo ízlésének

megfelelő darabokat félretette, és 6a fehér, vesevédő wellnessegyüttes mellett döntött, amiben a nőgyógyászához, dr. Blechmüllerhez is járt. Gesztenyebarna szemét — amelyet gyakran egy szelíd őzével is össze lehetett téveszteni - decensre festette, mint mindig. Ajkára vékony rétegben vitte fel a vöröses levendulaméz-balzsamot. Természetes szőke haját — egyáltalán miért „természetes” szőke, a természet talán szőke volt? — olyan hosszan főnözte, hogy végül tökéletesen zilált frizurája lett. Ezt a hajviseletet rendszerint a „pimasz” jelzővel illetik a női magazinok. A farmernadrágot és a pólót már két napja kikészítette. Az új, sikkes fekete bőrdzsekijével és a cool fűzős bokacipőjével meg akarta mutatni Hannesnak, mire képes a divat, ha nem a véletlen vagy a végkiárusítás diktálja. „Lenyűgöző” - lehelte a tükörbe, míg az teljesen be nem párásodott. Hannes nyilván úgy fogja érezni magát, mint aki kiesett a zoknijából. Vacsorázni készültek. Ez volt az első igazi, kettesben töltött estéjük. A Schwarzspanierstrassén nemrég nyílt egy új spanyol, dehogyis, egy vietnami vendéglő. Aligha

nem kifejezetten kettejüknek. Hannes nyolc órára foglalt asztalt. Judith pontosan tizenhárom percet késett. Kétségkívül ez volt a nap leghosszabb tizenhárom perce. A belsőudvaron állt az asztaluk. Mikor megpillantotta Judithot, Hannes fölpattant, és vadul evezni kezdett a karjaival. A többi vendég is arra fordult, látni akarták, miként is kell kinéznie valakinek ahhoz, hogy ilyen spontán reakcióra késztessen egy férfit a meditatív, ázsiai nyugalom mentsvárában. Judith ezúttal egyáltalán nem volt ideges. A lámpaüzletben töltött gyerekkoráról mesélt, az autóstoppos kambodzsai nyaralásról Alival, valamint a vuduvarázslatot űző sámánok között szerzett traumatikus tapasztalatairól

a

brazíliai

Macumbában.

Közben

ugyanolyan

lendülettel és sebességgel evett, mint ahogyan beszélt. Végigette a háromfogásos menüt, kólát, aztán zöld teát ivott. Mindemellett elviselte Hannes imádatát, aki étvágytalanul piszkálta száraz sült rizsét anélkül, hogy egyetlen pillanatra is levette volna a szemét Judithról. Az immár szokásos bókok mellett, amelyek szinte az összes arcvonását, majd minden testrészét, illetve valamennyi belső tulajdonságát sorra vették, kiváltképp a Hannes szemében felvillanó tüzes villámok hízelegtek neki. Ezek aztán alászálltak Judith ajkára, amint megszólalt, hogy mondjon valamit, bármilyen jelentéktelen volt is az. Órákig bele tudott volna feledkezni. Különös érzés járta át, mikor Hannes hirtelen megragadta a kezét. Áthúzta az asztal másik felére, és hatalmas ujjai közé temette, majd elengedte. A tekintete hirtelen olyan komoly és tüzes lett, mint még soha. Aztán megszólalt, de egészen más, sokkal komolyabb hangon annál, mint amin ártatlan élettörténeteket mesélnek egymásnak a friss szerelmesek az első randevún: -

Judith, te vagy a nő, akire mindig vártam. Tiéd minden

szerelmem. Ami elhangzott, nem volt kérdés. Ezt Judith is tudta, így hát válasz sem volt rá. Ennyit fűzött csak hozzá: —

Olyan kedves vagy, Hannes. Meg fel sem tudom fogni

egészen. Már szívesen visszahúzta volna a kezét a teáscsészéje mellé, csakhogy Hannes még nem fejezte be. A gyűrűsujját szorította a legerősebben, lassan ráhúzott valamit. Judith a legszívesebben azon nyomban lerázta volna, de mozdulni sem bírt. Hannes aztán

elengedte a kezét, és Judith álmélkodva vette szemügyre az ujján bekövetkezett változást. Képtelen volt természetesen viselkedni. Filmeken látni ilyen jeleneteket. Viszonylag gyorsan meglelte az alkalomhoz illő szavakat: Megőrültél, Hannes? Hogy jövök én ehhez? Öt hónap múlva lesz csak a születésnapom! Végül pedig: —

Nem, semmi esetre sem fogadhatom el!

—

Tekintsd kis ismerkedési ajándéknak — erősködött Hannes.

Judith bólintott. —

Tetszik? - kérdezte a férfi.

—

Igen, persze, csodás — hebegte Judith.

Ez volt a Hannes átszellemült arcába vágott első hazugsága.

7

Hogy megbirkózzon valamiképp a gyűrűvel, Judith indítványozta, hogy menjenek át a Votiv-parkba, a Triangel bárba. Carlóval járt ott néhányszor annak idején. Hannesnak minden esélye megvolt, hogy jobb legyen nála. A menynyezetre szerelt sárga és piros spotlámpák gyenge fénye megtört a tejüveg válaszfalakon. A félhomályban alig lehetett kivenni a vendégek arcát. Színes, felismerhetetlen alakokká változtak az emberek, szinte összemosódtak. Itt, a Triangelben adta be a derekát Judith, ha Carlo unszolta, hogy ugorjanak fel hozzá pár percre (ezek a felugrások természetesen az ágyban landoltak). Hannes azonban nem az a fajta volt, aki tőkét tudott volna kovácsolni egy nőcsábászoknak termett bár hangulatából. Judith pedig a javára írta, sőt kifejezetten vonzónak találta az ügyetlenségét. A karját azért a válla köré fonta, mintha hatalmas oltalmazója lenne. Úgy álldogáltak, mint valami elveszett népviseletbe öltözött párocska a söntésben, miközben jelentéktelen apróságokat meséltek egymásnak az életükből. Judith végül a két legurított szíverősítőtől felbátorodva egyszer csak előállt a kérdéssel: -

Esetleg megérett már egy csók?

Mindeközben kacéran pillantott a férfi elkerekedett szemébe, tökéletes tudatában annak, hogy ezzel leveszi a lábáról, ő például azonnal csókra ragadtatta volna magát. Hannes legalább gondolkodás nélkül azt mondta: -

Igen.

Majd Judith legnagyobb megdöbbenésére hozzátette: -

De nem itt és most.

-

Akkor hol és mikor?

-

Nálam. (Időpont nem hangzott el.)

- Nálad? Judith a hüvelykujja begyével végigsimította az új gyűrű szögletes peremét. Utálta a borostyánt. Az sem kizárt, hogy Hannes lakásában borostyánból van a teljes berendezés. Nem, nálam - mondta végül. Maga is meglepődött ellentmondást nem tűrő hangján. - Oké, akkor menjünk hozzád - vágta rá gyorsan Hannes. Valamennyi, puhára mosott és megóvott napsugár- ráncocskájával felnevetett. Az „akkor” alighanem úgy értendő, hogy „most rögtön”, gondolta Judith, miközben Hannes rendezte a számlát.

8

Az egyik rotterdami régiségkereskedésben fedezte fel az állólámpát, ami nappalijának okkersárga kanapéja mellett állt. A mozgatható sziromemyők aranyesőként csüngtek a vastag, ívelt virágszárról. Önmagába torkollt ez a kiapadhatatlan fényforrás. A helyiségnek csak a legszükségesebbet juttatta. Jó ideig eltartott, mire sikerült Judithnak a megfelelő szögbe állítania az összes ernyőt. De mikor elkészült, még a legfáradtabb szemekre is csillogást, a legelkeseredettebb arcokra is mosolyt, a leggyászosabb alakokra is ragyogást varázsolt. Ha Judith pszichiáter lett volna, némán beültette volna betegeit néhány percre a lámpafénybe, csak aztán kérdezte volna meg, milyen panaszuk is volt, vagy egyáltalán emlékeznek-e még rá. Judith rendkívül érzékeny volt a meghitt fényekre. Még behunyt szemmel is hatottak rá; mint most, amikor ünnepélyes szertartás

közepette az első csókot váltották Hannesszal. Hogyan is kérdezte a telefonban Lara? „Jó vele csókolózni?" - Jó? Jó vele csókolózni? Az ujjai hegyével megérintette a férfi ajkát. Hannes a nyakára csúsztatta a kezét, gyengéden magához húzta a fejét. Aztán egyszerre különböző testrészein, végül mindenütt érezte Őt. A combjait is átkulcsolta. Felsőtestét pedig hirtelen a bal vállához rántotta. A könyöke a csípőjéhez préselődött, a karjai előbb a derekát ölelték, majd egyre feljebb vándoroltak. Mindkét oldalról megragadta a nyakát, Judith mozdítani sem bírta a fejét. Hannes előbb teljesen maga alá gyűrte, és csak aztán közelített az ajkával Judithéhoz. Valahogy úgy, mint egy soktonnás repülőgép a lágy aszfalthoz. Ideoda imbolygott, aztán hagyta, hogy megtörténjen, és határozottan hozzápréselődött. Judith szétnyitotta az ajkát, szabaddá tette a nyelvét. De nem érzett mást, csak fékevesztett rángatást, mint amikor a mosási program végén beindul a centrifuga. Sikerült kiszabadítania az egyik öklét, és megkocogtatta Hannes tarkóját, aki nyomban enyhített a szorításon. Ne ilyen hevesen, hé, kinyomod belőlem a szuszt! Bocsáss meg, szerelmem! Most nyitotta ki először a szemét. Hannes pillantása megnyugtatta. Ő meg - akár egy ügyetlen iskolásfiú - bűnbánó képpel ücsörgött mellette, mint akit már megint rajtakaptak, hogy rossz fát tett a tűzre. Mindig ilyen hevesen csókolsz? - kérdezte Judith. Nem, csak, csak, csak... Negyedszerre csak sikerült kiböknie: Csak azért, mert annyira szeretlek. Nem is tudom, mi ütött belém - felelte könyörgő mellékzöngével a hangjában. Oké, ez legalább elfogadható érv. - Azért még nem muszáj szőröstül-bőröstül lenyelned! - mondta megenyhülten Judith. Hannes zavartan elmosolyodott, a szeme felragyogott az aranyesőfényben. Bánj velem finoman, hiszen porcelánból vagyok. Azzal az orrára koppintott a mutatóujjával. Hannes pedig gyengéden végigsimította az arcát. -

Miért reszketsz? — kérdezte

Judith, -

Annyira kívánlak. Akarod, hogy a tiéd legyek? Igen. Gyere! Ó, igen. De a lámpa égve marad!

Harmadik fázis

1 A június száraz forrósággal kezdődött. Olyan vakító fehér volt a napfény, mintha kozmikus neoncsövekből áradt volna. Napszemüveget hordott, aki csak látni akarta még a színeket. A hibiszkuszcserje Judith tetőteraszán lehullatta utolsó vörös virágait. De egyik hajtását növesztette a másik után a hatalmas kislevelű fikusz, amit Hannes hozott ajándékba. Judith őszig akarta még hagyni, akkor sajnos muszáj lesz visszavágnia. A kőlépcsőn üldögélt. Behunyta a szemét, és valami fontosat próbált leolvasni a sárgásfehér

táblákról,

amelyeket a

szemhéja alá csúsztatott a nap. Szerénytelen volt, azt kívánta, bár egyszerre érthetné mindazt, ami az elmúlt hetekben történt vele* Miért van ilyen állapotban? Hogy került ilyen állapotba? Egyáltalán milyen állapotban is van? Akart hát egy férfit? (Már nem feltétlenül.) Egy „életre szólót”? (Már csak feltételesen.) Nem vett figyelembe

minden eshetőséget? (Néhány hete erre még igennel felelt volna.) Nem volt összhangban magával? (De, többnyire. Olyankor esett szét két vagy három darabra, amikor többet ivott a kelleténél.) Nem tartott mindent kézben? (De, néha. Inkább munkanapokon és elsősorban a lámpákat.) Alig három hónapja, hogy megismert valakit. Csakhogy a „valakit” drámaian alulértékelte. Hannes Bergtaler! Építész. Aki pontosan megtervezte a közös jövőjüket. Sőt meglehet, hogy máris szerkezetkész az épület. Ha Hanneson múlna, már holnap beköltözhetnének. Rendkívüli, túlméretezett, lélegzetelállító szeretet van ebben az emberben. Szeret és szeret és szeret. És kit szeret? Őt szereti. Ki mást? Mennyire? Nagyon is. A „mindenekfelett” erre enyhe kifejezés. Vigyázz, Judith! Lehet, hogy színjáték az egész, más nőkkel is eljátszotta már. Talán néhány havonta másokat szeret ugyanígy. Alkalmasint egy profi mindenekfelettszerető. Nem, Hannes nem az. Hannes őszinte volt. Nem játszadozott. Nem volt csaló. Éppen ez különböztette meg mindenki mástól, akivel eddig dolga akadt. Van valami végérvényes abban, ahogyan szereti. Az örökkévalóság tébolyult akarása. Igazán odaadó volt, olyan hűségesek voltak a gesztusai. Olyan igazak a megnyilvánulásai, és annyira figyelt rá. Pont ezt találta félelmetesen — vonzónak. Vonzónak? Judith nem tudta, hogy a „vonzó” volt-e a megfelelő szó. Mégis, valahogy ilyennek találta. Ilyennek találta, ilyennek találta, ilyennek találta... Elcsodálkozott magán. Elvárta bárkitől is, hogy a tenyerén hordozza? (Csak az apjától.) Elvárta bárkitől is, hogy a világmindenség középpontjának tekintse? (Még az apjától is sok lett volna.) Akart valaha is kiválasztott lenni? (Nem, mindig is ragaszkodott a saját választásaihoz.) Igen, pontosan ez volt a problémája. Hannes nem hagyott neki választási lehetőséget. Ő választott. Mindig három

lépéssel előtte járt. Ami annyit jelent, hogy Judithtól megvonta a tudatos lépések lehetőségét. Csak botladozott mögötte a történésekben. Biztosítókötél volt az érzelmi hegymászótúráján. Kissé aggasztotta, hogy egyszerűen nem mehet tovább arra, amerre Hannes elindult. Túl meredek az irány. Már nem tudta tartani vele a tempót. Légszomj gyötörte. Muszáj volt megpihennie. Szüksége volt egy kis szünetre. Három hete mindennap találkoztak. MINDENNAP. Nem telhetett el néhány óra anélkül, hogy Hannes be ne szaladt volna az üzletbe egy kávéra, ha pedig az épp nem volt, akkor egy villanykörtéért. Angyali türelemmel kivárta, amíg Judith kiszolgálja a vevőket. Időközben már az összes lámpakatalógust áttanulmányozta, betéve tudta a gyakornoklány valamennyi toplistás diszkójának nevét. Esténként vacsorázni mentek, moziba, színházba vagy koncertre - teljesen mindegy. Hannes akár szemétlerakókat, katonai gyakorlótereket és autótemetőket is felkeresett volna. Feltéve ha Judith vele tart. Éjszakánként pedig rendszerint Judithnál aludt. Jobban mondva: Judith aludt, Hannes pedig figyelte. Egyszer sem tudta kinyitni úgy a szemét, hogy ne érezte volna magán a tekintetét. Gyerekkorában hiába várta, hogy megjelenjen a párnájánál az őrangyal, és őrizze az álmait. Most pedig, a harmincas évei közepén, abban az életkorban, amikor az illúziók már szertefoszlottak, hirtelen itt állt mellette Hannes Bergtaler. Szex? Na persze! Jóllehet nem annyiszor, ahányszor Hannes szerette volna, de még mindig háromszor gyakrabban annál, mint ami több mint elég. Judithnak ez... hát igen, na jó, ez tényleg oké volt. A legérdekesebb mégis az volt benne, mennyire jó volt Hannesnak. Hisz annyira élvezte. Judith pedig abban lelt élvezetet, ahogyan Hannes élvezte őt.

Rossz volt ez? Nárcisztikus volt? Arra kellett neki Bergtaler, hogy megint szépnek és kívánatosnak érezze magát? Arra volt szüksége, hogy ismét a helyén kezelje a saját értékeit? Annyira értéktelennek tartotta már magát? Észre sem vette, mennyire rossz állapotban volt? Most tényleg jól van? Jó lesz, ha ez így megy tovább? És merre? Nincs több válasz. A szemhéja alá csúsztatott sárgásfehér táblák elsötétültek. Kinyitotta a szemét. Ó, csak egy apró, ártalmatlan bárányfelhő.

2 Pünkösd előtti pénteken látogatta meg először a Nisslgassén. Hannes órákkal korábban hazament, azt mondta, „rendet rakni”. Jóllehet Judith el sem tudta képzelni, hogy bármiféle rendetlenséget megtűrt volna az életében, pláne az otthonában. Már a kapunál furcsán viselkedett. Késve nyitott ajtót, mint aki hívatlan vendégektől tart. Amint belépett, azonnal ráfordította a kulcsot. Még a reteszt is behúzta Judith után. Baj van? - kérdezte. Nem, dehogy. Szeretlek. Pedig feszültnek látszol. Itt vagy nálam. Ez nem elég ok a feszültségre? Amikor végigmérte a berendezést, Judith rájött, milyen keveset tud róla valójában, mégis milyen világos a képlet. Akadtak meglehetősen értékes, súlyos, antik darabok is a lakásban. Mozdíthatatlannak tűntek, mindegyiknek megvolt a helye. A nagyapai örökségből származó díványról például pompás kilátás nyílt a szoba közepén felállított, ormótlan vasalódeszkára, amit jól megvilágított az utálatos, tejeskávészínű üveggolyókból álló, takarékos izzóval felszerelt lámpa. Az apró konyha patikatisztaságú volt, akár egy katalógusban. Az edények megbújtak az üvegajtós vitrinben, mintha csak attól tartanának, hogy egy óvatlan pillanatban

valaki használni akarja őket. De Judith csak egy pohár vizet kért. A dolgozószoba volt az egyetlen eleven, lakottnak tűnő helyiség. Csak itt támadhatott a látogatónak az a benyomása, hogy a lakás bérlője építész, nem pedig nyugdíjas hagyatékgondozó. A falakon, az íróasztalon, a parkettán, mindenütt tervrajzok lógtak és hevertek. Grafitceruza, radír és lelkiismeretesen elvégzett aprólékos munka illata lengte be a helyiséget. A hálószoba ajtaja zárva volt. Nyugodtan úgy is maradhatott volna. Hannes különben is csak résnyire nyitotta ki, mintha nem lenne szabad megzavarni az üres éjjeliszekrények társaságában szendergő, kockás pléddel letakart két egyszemélyes ágy évszázados álmát. Fehér telihold lógott a mennyezetről. A gömblámpák mindig értékük alatt adják a fényüket, ezt Judith pontosan tudta. Szép - mondogatta úgy harminc másodpercenként. Nem egészen az én stílusom, de nagyon szép - fűzte hozzá néhányszor. Hannes kézen fogva vezette körbe a lakásban, mintha csak nehezen járható vagy aláaknázott terepen lépkedtek volna. Sok nő megfordult itt? - kérdezte Judith. Nem tudom. Korábban egy házaspár bérelte a lakást, fogorvosok — hangzott a válasz. Hannesnak sikerült az a bűvészmutatvány, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül félreértette a legkevésbé sem félreérthető kérdéseket. A tárlatvezetés végeztével egy darabig tanácstalanul álltak; hogy is lehet folytatni a programot a vasalódeszka

4-5

tőszomszédságában? Hannes szeme köré csakhamar kiültek a nevetőráncok, átölelte és megcsókolta Judithot. Tettek néhány lépést a dívány felé. De mielőtt elveszítették volna az egyensúlyukat, Judithnak sikerült a szorításból kibontakozva magához ragadnia a szót: - Te, édes - suttogta Hannes fülébe. — Átmenjünk hozzám?

3

— Mit csinálunk a hétvégén? — tette fel a kérdést Hannes. A szombat már egy órája beköszöntött. A hálószobában a fiatal prágai dizájner játékos sárgaréz csillárjának jóvoltából — lassan kialudt a fény. Judith még épphogy ébren volt, Hannes hasára hajtotta a fejét, és jóleső érzés járta át, ahogy a férfi erős ujjaival masszírozta a fejbőrét. Mélyet sóhajtott, és olyan kínlódva, ahogy csak tudta, azt válaszolta: Sajnos vidékre kell utaznom Alihoz, az öcsémhez. Kötelező program. Nagy családi összejövetel. Heidi születésnapja lesz. Nem lesz egyszerű, én mondom neked. Hiszen az utolsó hónapban van. Ráadásul még az anyám is ott lesz. Tudod, meséltem már, Heidi és anyám kölcsönösen megfojtanák egymást egy kanál vízben. Komolyan mondom, fárasztó. Nagyon fárasztó. Még egyszer sóhajtott - tele életfájdalommal. - Együtt megoldjuk - javasolta fentről Hannes, mivel időközben felült az ágyban. — Nem, Hannes, szó sem lehet róla! Maga is megrémült, milyen indulatosan reagált. Nyomban igyekezett is elvenni az élét:

— Kedves vagy, de ezt nekem kell megoldanom. Rettentően fárasztó lesz. Nem várhatom el tőled, hogy végigcsináld. Nem ismered a családomat. Körmei hegyével gyengéden végigszántott a férfi kezén. Hát majd megismerem és megszeretem őket. Úgy lesz. De nem mindannyiukat egyszerre. Túl sok lenne hirtelen, hidd el. Az öcsém nem egyszerű eset. Jön még egy ismerős házaspár is a két gyerekével. Kicsit szűkén leszünk. Nem, Hannes, kedves tőled, de ezt a balhét egyedül kell elvinnem. Már egymás mellett ültek az ágyban, Judith karba font kézzel. — Nem, kedvesem, ez nem is kérdés, nem hagylak pácban. Magától értetődik, hogy veled megyek. Meglátod, együtt fogjuk hintáztatni a gyerekeket. Judith egyetlen gyereket sem akart együtt hintáztatni. Felcsavarta a fényt, hogy Hannes jól lássa az eltökéltséget a szemében. Hannes, ez nem megy. Ezúttal tényleg nem. Még ágy sem jut neked. Látjuk egymást vasárnap este, és mindent elmesélek. Rendben? Megsimogatta az arcát. Hannes hallgatott. Olyan arcot vágott, amilyet Judith eddig nem ismert. Nyilván nem csupán az ajkát szorította össze, hanem a két fogsorát is, úgyhogy erősen kidomborodott az állkapcsa. A szeme körüli nevetőráncok ugyan nem tűntek el, de nevetés híján már nem napsugarak voltak, hanem árnyékos barázdák. Hannes nagy sokára lefeküdt, az oldalára fordult, és a párnájába fúrta a fejét — Jó éjt, szerelmem — dünnyögte jóval később. - Aludjunk rá egyet! Reggel Judith úgy érezte, alig aludt. Kávéillat terjengett a lakásban, klasszikus zene szólt a rádióból. Hannes pedig, aki már félig fel is öltözött, fölé hajolt. Csókkal ébresztette, csak úgy ragyogott rá.

Édesanyád telefonált - mondta. ~ Hogyhogy? 6 Voltaképpen azt akarta kérdezni, hogyhogy felvette a telefont, hogyhogy nem ébresztette fel? Édesanyád telefonált. Érdeklődött, hogy mikor megyünk érte. - Mi? Ez inkább felkiáltás volt. Judith még félálomban volt, és nagyon dühös lett. Mondtam neki, hogy én valószínűleg nem megyek. Vagy úgy. Erre édesanyád: Hát, igazán sajnálom, nagyon örülnék, ha meggondolná magát Mert szeretne megismerni. Sokat mesélt már magáról a lányom - mondta. - És? (Valójában alig pár szóval említette az anyjának Hannest, az anyja meg folyton Összekeverte a pasikat.) Persze hogy nem megyek, ha nem akarod. Nem erőltetem, tényleg nem. Lehet, hogy még valóban nem jött el a találkozás ideje. -Igen. Mély lélegzetet vett, és megcirógatta Hannes nyakát. De szívesen veled mennék. Megkedveltem anyádat. A telefonban kedvesnek tűnt. Olyan a hangja, mint a tiéd. Nagyon szívesen veled mennék. Jó kis hétvégénk lesz, meglátod, szerelmem. Kedvelem a családodat. Mindent szeretek, amihez csak közöd van. Igen, tudom. — Csodálatos hétvégét kanyarítunk, megígérem. Elalszom a földön is, semmi gond, van jó meleg hálózsákom. Annyira szeretek veled lenni, kedvesem. Szeretlek. Olyan nagyon szívesen mennék veled! Veled mehetek? Judith nevetett. Hannes úgy nézett rá, mint valami jól idomított bernáthegyi, amint épp felfedezte a szemében tükröződő steaket. Az orrára koppintott a mutatóujjával, és homlokon csókolta. -

-

De én figyelmeztettelek - mondta.

5 Reggeli után Hannes vásárolni indult, Judith pedig bepótolta az éjszaka elmulasztott alvást. Késő délután, mire eleredt az eső, elmentek az anyjáért (Judith fehér Citroenjével). Felugróm érte gyorsan, nyugodtan maradj az autóban. Hannes vele tartott. Jobbjában a hatalmas, ibolyakék esernyő, baljában egy csokor pünkösdi rózsa. Mindjárt az ajtóban színpadias meghajlással nyújtotta át a virágot. Judith anyja azonnal a szívébe zárta. Végtére is az ő fiatalkorának megfelelő divat szerint öltözködött. A szokásosnál viharosabban ölelte meg a lányát is. Ez alighanem annak kifejezése volt, hogy Judith végre hozzá illő férfit talált — hozzá, mármint az anyjához illőt. - Mi a foglalkozása? — érdeklődött már útközben Judith anyja. ^Építész vagyok, nagyságos asszony. — Vagy úgy, építész! - A saját kis irodám gyógyszertárak átépítésére, illetve új gyógyszertárak építésére specializálódott.

Aha, gyógyszertárakat épít! Nagyszerű! - Nyilván épít neked is egyet, ha szépen megkéred — gúnyolódott Judith. Két és fél órányi autózás után megérkeztek az egysíkú, felső-ausztriai Mühlviertelben álló, valaha jobb napokat látott, régi udvarházhoz. Heidi kis biogazdaságot üzemeltetett. Ali tájfotósként dolgozott, valójában egyre ritkábban, csakis akkor, ha hosszan kérlelte a táj. Az anyagiak nem voltak fontosak számukra. A hajkeféről és a szakállnyíróról is lemondtak. Hannes vagyok! - mondta Hannes krónikus üdvözlési eufóriájában, és olyan hevesen nyújtott kezet Alinak, hogy az ösztönösen hátrahőkölt. Ő a barátom - szólt közbe Judith, hogy mentse a helyzetet. Ali úgy bámult rá, mintha ő lenne a világ hetedik csodája. - Hannes építész - egészítette ki a mama. Közben felhúzott szemöldökkel járatta a szemét ide- oda Ali és Heidi között. Hannes három üveg díszdobozos délburgenlandi biobort nyújtott át kettejüknek. - Véleményem szerint a vidék legjobbja - fűzte hozzá. Ali utálta a bort. Judith úgy érezte, legszívesebben máris hazaindulna. Valószínűleg fel sem tűnt volna senkinek. Az este a parasztasztal körül telt, a poros, álrusztikus lámpaernyő alatt - csigalassúsággal. Judith főként az előtte álló ezüst gyertyatartóban megolvadt gyertyák viaszával kötötte le magát. Golyókat gyúrt belőle, aztán szétlapította a hüvelykujjával az asztallapon, majd egy kés pengéjével óvatosan leválasztotta, hogy újabb golyókat gyúrjon. Hannes jóformán szakadatlanul Judith térdén tartotta egyik kezét, ami egyre forróbb lett. A másik kezével -

élénken gesztikulált, miközben hol az építészetről, höl a (Judith iránt táplált) szerelemről, hol a világ dolgairól világosította fel a családot. Messze ő volt a legbeszédesebb és a leginkább agilis ebben a társaságban. Csak néha vitatkoztak. Heidi otthonszülésre vágyott egy cseh bába segítségével. A mama határozottan támogatta a bécsi általános kórházat: ott felkészültebbek, mindenképp higiénikusabbak a körülmények - vélekedett, miközben szikrákat szórt Heidire. Hannes zárta le a témát azzal, hogy a szokásos családi pénzadományok helyett külön a várandós Heidinek szóló születésnapi ajándékot vett elő: egy rózsaszín meg egy világoskék rugdalózót -i nyilván délelőtt vásárolta. Mivel nem tudtuk, hogy kislány lesz vagy kisfiú “■ magyarázta Judithra kacsintva. A mama mosolygott. Ali hallgatott. Kislány lesz - mondta Heidi Hannesnak. - A kéket eltesszük nektek. A mama megdicsőülten mosolygott. Ali hallgatott. Hannes ragyogott. Judith óvatosan levette Hannes kezét a térdéről. Sürgősen vécére kellett mennie.

6

Késő este csatlakoztak hozzájuk Winningerék. Lukas az öccse legjobb barátja volt. Kellemes, érzékeny, okos fiú, egykor Judithtal kötődtek is egymáshoz. Lukas könyvügynökként dolgozott Németországban. Judith számára tehát Hannes ellentéte volt: mintha ott sem lett volna. Csak az anglisztikát hallgató linzi Antónia miatt — aki úgy nézett ki, mintha az ikertestvére lenne - adta fel az állását, és

helyezkedett el a városi könyvtárban. Két gyerekük volt: a

majdnem nyolcéves Viktor és a hatéves Sibylle. Az eső ellenére Ali kivitte íjászkodni a gyerekeket a kertbe. Lehet, hogy egyszerűen csak hajat akart mosni. Lukas elterelte Judith figyelmét a viaszgolyókról. Meghitten beszélgettek a régi és az újabb, az alkalmasint túl korán megszakadt és a túl későn beköszöntött időkről. Mindehhez remekül passzolt a dél-burgenlandi bor. Judith idővel észrevette, hogy eltűnt a kéz a térdéről, és vele együtt Hannes is. Hosszas keresés után kint, a kert egyik félreeső zugában talált rá: sztoikusán üldögélt egy farönkön. Bőrig ázott az esőben. Mit csinálsz itt? - Gondolkodom. Hannes csak egy futó pillantást vetett Judithra. -Min? - Rajtad. Tulajdonképp min gondolkodsz? Rajtad meg Lukason. Lukason? Azt hiszed, nem látom? Megbicsaklott a hangja, erőt kellett vennie magán, hogy halkan beszéljen. Mit? Ahogy rád néz! Egymásra nézünk, ha beszélgetünk valakivel, nem? A kérdés csak az: hogyan! Kérlek, ne csináld ezt, Hannes! Húsz éve ismerem Lukast. Régi barátok vagyunk. Egyszer réges-régen... - Nem akarom tudni, mi volt régen. Nekem az számít, hogy mi van ma. Blamálsz a családod előtt. Judith odahajolt hozzá, és egyenesen az arcába nézett. Hannes reszketett, a szája széle versenyt remegett a szemhéjával. Judith tüntetőleg vett egy mély lélegzetet, és lassan, kimérten beszélt, mintha alapelveket tisztázna: Álljunk csak meg, Hannes, ezt ne csináld! Ez

mindennek az alja. Teljesen normálisan beszélgettem Lukasszal. Ha ez neked probléma, akkor velem van bajod. Az ilyen jeleneteket egyáltalán nem tudom elviselni. Tinédzserkorom óta képtelen vagyok rá, és eszemben sincs a harmincas éveim közepén hozzászokni. Hannes hallgatott, a tenyerébe temette az arcát. Most bemegyek - jelentette ki Judith. - Ezt tanácsolnám neked is, ugyanis esik az eső. Várj egy pillanatot, kedvesem - szólt utána Hannes. Menjünk együtt, kérlek. A hangja már félig-meddig normálisan csengett.

7 Másnap reggel Judithot a kertből felhallatszó kiabálás, sivítozás és kacarászás ébresztette. A kék hálózsák üres volt a lábánál. Már aludt, amikor Hannes lefekhetett, és még azt megelőzően kelhetett fel, hogy ő felébredt. A párnája mellett egy cédula hevert, szabálytalan alakú, ceruzával rajzolt szívvel és ezzel az üzenettel: „Kedvesem, nem tudom, mi ütött belém tegnap. Úgy viselkedtem, mint egy tizenöt éves kölyök. ígérem: soha többé nem fordul elő. Bocsáss meg, kérlek! Csak azzal tudom magyarázni, hogy őrülten szeretlek. A te Hannesod.” Sütött a nap. Judith az ablakból nézte Hannest. Kicsattanó jó kedvvel játszott a gyerekekkel. Felkapta és megpörgette őket a levegőben. Lukas és Antónia is ott állt, viccelődtek velük. Hannes hevesen integetett, amint megpillantotta Judithot. A teraszon már megterítettek a reggelihez.

Örököltünk egy szorgos éjjeli manót - tudta meg Judith Heiditől. Az edényhegyek elmosogatva és elpakolva, a padló felsöpörve. Magára sem ismert a konyha. Már évek óta nem ragyogott így. Varázsütésre kifehéredett a tűzhely, pedig tegnap még reménytelenül odakozmált ételfoltok éktelenkedtek rajta. Nem lehetne Hannest egész hétre kikölcsönözni? »érdeklődött Heidi. Judith igyekezett szívből nevetni. Hannes elhárította a bókokat. -Legszívesebben házimunkával ütöm el az időt, ha nem tudok aludni. Ez a dilim - mondta. - A reggelinél egyébként a mama segített. A mama természetesen Hannes mellett ült. Meglapo- gatta a vállát. Ugyan már, az a pár csésze — szabadkozott, és dívához illő szempilla-rebegtetéssel jutalmazta őt. Délelőtt Hannes a gyerekekkel mókázott, így Judithnak sikerült néhány szót kicsikarnia a hallgatag Aliból. Átállították az antidepresszánsait, mondta, így néha valósággal ég benne a tettvágy. Kimondhatatlanul örül születendő kislányuknak, ezért megesküdött (magának és Heidinek is), hogy tökéletes apa lesz. Egyedül a rendszeres munka hiányzik az életéből. A tájfotózással nem lehet pénzt keresni. Mást nem tanult, mindamellett ezt is szívesen kihagyta volna. Mit gondolsz Hannesról? - érdeklődött Judith. A takarításhoz ért, az biztos. Máskülönben? -Nem is tudom, valahogy olyan... félelmetes... félelmetesen kedves. Igen, tényleg az. Gyakorlatilag máris családtag lett.

-

Őrületesen gyorsan történt minden. Eszelős!

-

Más vagy, amikor vele vagy.

-

Miben más?

-

Valahogy olyan, mintha csak egy fél lennél.

-

Elég ijesztően hangzik.

-

Na jó, de ha szereted...

Judith hallgatott. Kisvártatva Ali megszólalt. -

Szereted?

-

Nem tudom.

-

Nem mindig lehet tudni, hogy az ember szeret-e?

8 Judith tartott a hazaút utolsó szakaszától. Az anyját sikeresen leszállították. Utazótáskáját Hannes felvitte a lakása ajtajáig. Hazaérve a mama első dolga biztosan egy örökbefogadási nyilatkozat haladéktalan kitöltése volt. -

Hannes? - Judith most kénytelen lesz a tudomására

hozni, hogy nem akarja vele tölteni az estét, sem az éjszakát. Továbbá: feltétlenül szüksége van néhány egyedül töltött napra. Az „egyedül” egyet jelent azzal, hogy „nélküle”. Újra „egésznek” akarja érezni magát, vissza kell szereznie a másik felét. A másik fele nélkül elképzelhetetlen, hogy együtt legyen Hannesszal. Ő azonban közbevágott: -

Kedvesem, végig nem akartam elmondani a rossz hírt.

Egyszerűen csak halogattam, olyan jó volt ma, olyan harmonikus, amilyenről csak álmodtam. Fantasztikus a családod. A barátaid és a gyerekeik is. Összetörtnek látszott. -

Milyen rossz hírt?

-

Egy hétig nem láthatjuk egymást.

“Egy hétig?

Szerencsére az utat kellett figyelnie, nem az érzelmi

megnyilvánulásait. -

Igen, tudom, szörnyű, majdnem elviselhetetlen, de...

Majd részletesen elmagyarázta, miért nem tarthatják meg nélküle a lipcsei építészszimpóziumot. -Persze, értem - reagált Judith. - El kell menned, nincs kifogás. Igyekezett egyszerre komoly és eltökélt maradni. - Talán nekünk sem jön rosszul — tette hozzá Hannes. Judith ránézett. Jelét sem látta cinizmusnak. -

Ezt hogy érted?

-

Egy kis távolság. Rendezzük magunkban a dolgokat.

Hogy aztán újraéledjen bennünk vágy. -

Igen, Hannes. Van benne valami.

Nehezen tudta leplezni az örömét. -

A legforróbb szerelemnek is szüksége van levegőre, hogy

lángra lobbanjon. -

így igaz, Hannes. Bölcs, nagyon bölcs megállapítás.

Ezért muszáj volt rögtön megcsókolnia. Lehajtott hát jobbra egy parkolóba. - De ma éjszaka azért még nálam alszol? —\Ha szabad — felelte Hannes. Nevettek a napsugárráncai. - Nem szabad, hanem muszáj!

Negyedik fázis

1 Judith elégedetten szemlélte, hogy másik fele milyen gyorsan illeszkedett újra az egyikhez. Futószalagon adták el a drága lámpákat, ebédszünetben együtt izzadtak a step-aerobikon, zárás után könyvesboltokban és butikokban nézelődtek. Esténként nem tartották hülyeségnek James Bondot vagy a Megasztárt, pizzát vagy kebabot ettek, chiantival koccintottak egymás egészségére, tisztában voltak magukkal és kiegyensúlyozott tulajdonosnőjükkel. Meglepte ugyan, hogy Hannes már harmadik napja nem adott hírt magáról, de énjének egyik fele sem állíthatta, hogy kellemetlen ez a következetes távolságtartás. Csak mikor már bebújt a paplan alá, lehunyta a szemét, és intenzíven koncentrált arra, hogy is érzi magát, akkor suhant egy kis hiányérzet a gyomrából a fejébe, aztán vissza, egészen a hirtelen jéggé dermedt lábujjáig. Vágynak nevezni túlzás lett volna, ahhoz túlságosan gyenge volt. Végtére is kapott néhány nap haladékot, hogy növekedjen. Szerdán kénytelen volt komolyan elővenni a gyakornoklányt. -

Gratulálok a kétségkívül figyelemre méltó mellbő-

ségéhez, Bianca - mondta de ez egy lámpaüzlet, úgyhogy nyugodtan viseljen melltartót.

- Jó , főnökasszony, de gatyarohasztó meleg van itt - felelte unottan a lány. -

Higgye el, sokkal izgalmasabbnak találják majd a fér-

fiak, ha nem tesz eleve mindent közszemlére. -

Akkor maga rosszul ismeri a férfiakat.

Apropó, férfiak: -

Főnökasszony, hogyhogy nem néz már felénk a barátja?

-

Üzleti útra ment Lipcsébe.

-

De hát reggel itt volt.

-

Ugyan, Bianca, az lehetetlen. Lipcse ugyanis Német-

országban van. -

Ez igaz, de komolyan láttam. Itt ment el, még be is

nézett a kirakatüvegen. -

Nem, biztosan összetévesztette valakivel.

-

Akkor alighanem az ikertestvére lehetett.

-Oké, oké. Holnap pedig, ha megkérhetem, legyen szíves, és vegyen melltartót.

2 Este Gerddel meg néhány grafikai intézeti kollégájával és kolléganőjével találkozott a Márzstrassén, a spanyol étteremben. -

Hannes hol van? — kérdezte Gerd köszönés helyett.

-

Üzleti úton, Lipcsében.

-

Vagy úgy. Kár.

Ez nem egy udvariassági „kár” volt, hanem őszinte. Zavarta is Judithot. Kisebb sérülést okozott énje egyik, épphogy visszatért felében. Négy órával később, a búcsúzásnál Gerd jóvátette vétkét: —

Mindig rendkívüli vagy, de ma rendkívül rendkívüli

voltál, igazán kitettél magadért! —

Köszönöm — válaszolta Judith.

Nem a társalgási témákon (a finomporon, az anyaságon, a keskeny szárnyú molyféléken és a lélekvándorláson) múlt. -Jól éreztem magam veletek, ennyi az egész. Jó kis este volt.

Még akkor is elégedett mosoly ült az arcán, amikor bezárta maga mögött a kaput. Felliftezett a tetőtérbe, kitapogatta a pirosán világító gombot, hogy felkapcsolja az időközben kialudt lépcsőházi villanyt. Akkor azonban rémülten felsikított. A kulcscsomót kiejtette a kezéből. Élesen csattant a járólapon, mintha vastag üveglapokat tört volna át. Guggolt valaki az ajtaja előtt. Felállt, elindult felé. Judith menekülni

akart,

segítségért

kiáltani.

Az

agyától

kapott

sokkparancsok azonban egész testében megbénították. —

Kedvesem — suttogta fojtott hangon a férfi.

—

Hannes, te vagy? — nyöszörögte. - Megőrültél?

A szíve majd kiugrott a helyéről. —

Mi ütött beléd? Mit keresel itt?

Csak most vette észre a hatalmas csokor sötétvörös rózsát — Hannes szárral előre nyújtotta felé, mint valami fegyvert. —

Vártalak. Későn jöttél, kedvesem, nagyon későn!

—

Hannes, megbolondultál? Ezt nem teheted! Halálra

rémítettél. Miért nem vagy Lipcsében? Mit keresel itt? Levegő után kapkodott.

Hannes lerakta a csokrot, kitárta a karját. Judith hátrahőkölt* Mit keresek itt? Téged kereslek, kedvesem. Meg akartalak lepni, nem sejthettem, hogy ilyen későn jössz haza. Miért jöttél ilyen későn? Merre jártál? Miért teszed ezt velünk? Remegett a hangja, a lépcsőházi fény súrolta az arcát. A szeme körül mély, árnyékos ráncok voltak. -

Menj el, kérlek! - szólalt meg Judith.

-

Elküldesz?

-

Látni sem bírlak. Hagyj magamra, légy szíves! Ezt

még fel kell dolgoznom. Úgyhogy menj el, nagyon kérlek! -

Kedvesem, tökéletesen félreérted. Mindent megma-

gyarázok. Szeretnék veled maradni, mindig szeretnék veled maradni! Vigyázok rád. Összetartozunk. Engedj be! Hadd magyarázzam meg! Judith érezte, hogy amint a tagjaiban enyhül a sokk, úgy növekszik benne a düh, és lassan kitölti a hangszálait. -

Hannes, azonnal elhagyod ezt a házat — ordította —

de rögtön! Megértettél?! Kinyílt egy ajtó a negyediken, valaki elkiáltotta magát: -

Csend legyen! Különben hívom a rendőrséget!

Hannes megrémült a fenyegetéstől, hirtelen elbizonytalanodott. -

Arra gondoltam, örülni fogsz — suttogta Judithnak

hangtalanul. Már a liftnél állt. -

Ezek szerint egyáltalán nem hiányoztam?

Judith hallgatott. -

A virágokat legalább elfogadod? Szomjasak. Vízbe

kellene tenni őket. Órák óta vízre várnak. Egy rettenetes, átvirrasztott éjszaka után Judith SMS-t küldött Hannesnak, hogy beszéljenek. Ebédszünetben találkoztak, a Rainerban. Hannes ugyanannál az asztalnál ült, mint első találkozásukkor, ezúttal azonban a sa- rokpadon. Judith a

kényelmetlen széket választotta vele szemben. Hannes sápadt 6

volt és kialvatlan. Szégyenlős, bűnbánó arckifejezését Judith már ismerte. Iskolás fiúra hasonlított, aki a matematika egyesét készül meggyónni. Lipcse hazugság volt, ismerte be. Nem volt semmiféle építészszimpózium. Érzékelte, hogy Judith szerelme nem növekszik olyan gyorsan, mint az övé. Időt akart hagyni neki, hogy utolérje (mintha a szerelem lóverseny lenne). Még jól is jött, amúgy is akadt elintéznivalója. Elmosolyodott. Hamarosan majd erről is beszámol. -

Hannes, ez így nem megy tovább.

-

Értem - hangzott a válasz megbántottalak tegnap.

Hülyeséget csináltam, elismerem. Telefonálnom kellett volna előbb. Balul sült el. - Nem, Hannes, sokkal többről van szó - bökte ki Judith. — Egy ilyen intenzív kapcsolatot én... - Ne folytasd, kérlek! Eltűnt az iskolás fiú. Felváltotta az ideges, szigorú, autoriter apa. — Értem, tudom, elismerem: hibáztam. Nem fordul elő többé. Vágy! Tudod te, mit jelent a vágy? Betűzzem? V Á GY. Vágy. Vágytam rád. Főbenjáró bűn? Amint észrevette, hogy Judith meredten bámulja ököl-’ be

szorított kezét, nyomban kinyújtotta az ujjait. Elmosolyodott, mintha csak parancsra tenné. Szemlátomást erőlködött, hogy előtűnjenek a napsugárráncai. Judith felé nyújtotta a karját. Ő azonban kitért előle. -

Meglátod, kedvesem, minden rendbe jön — mondta.

Judith kérte a számlát. Hannes azonban megelőzte: - Én fizetek!

4

- Főnökasszony, telefon! - kiáltott néhány órával később Bianca az eladótérből az iroda felé. Judith épp a gondolatszilánkjait igyekezett összeszedni anélkül, hogy közben újra megvágná magát.

-

Nem beszélek senkivel, nem érek rá! - kiabálta visz-

sza. Szíve az erős lépcsőházi sokk óta nem talált vissza normál ritmusához. -

Az öccse, Ali keresi.

-

Ó, Ali. Kapcsolja be, kérem.

Ali kétszer akkora sebességgel és hangerővel beszélt, mint rendesen. Valóságos sodrása volt a szavainak - már amennyire az állóvíznek egyáltalán sodrása lehet. -

Nem is tudom, hogy köszönjem meg nektek!

Ezt hirtelen Judith sem tudta. De még azt sem, hogy mit is. -

Boldog vagyok, hogy ilyen nővérem van. Aki akkor

sem feledkezik meg rólam, amikor bajban vagyok. -

Naná. De miről van szó?

-

Hát arról, hogy rávetted Hannest. Heidi is annyira

örül neki. Meglátod, nemsokára teljesen elhagyhatom a gyógyszereket. Na, ebből elég: -

Ali, beszélj világosan! Mire vettem rá Hannest?

-

Azt ne mondd, hogy nem tudsz róla!

Kezdett összeállni a kép. Hannes már a látogatásuk másnapján felhívta az Öccsét, és felajánlotta ezt az álommunkát. Alinak nem kellett mást tennie, mint gyógyszerük

tárakat és drogériákat fényképezni. Eleinte csak Fel- sőAusztriában, később majd más tartományokban is, A következő napon elment érte Hannes, és elutaztak Schwanenstadtba, hogy

felmérjék

az

első

projektet.

Hannes

részletesen

elmagyarázta, minek kell feltétlenül látszania a képeken, de csak külső felvételeket kért az épületekről. Meg is kötötték az átalányszerződést, fél évre. -

Havi 1000 euró és teljes költségtérítés néhány egy-

szerű felvételért - megfogtam az isten lábát! - áradozott Ali. Judith szóhoz sem jutott. -

Szégyellem, hogy ennyire alábecsültem a barátodat -

mondta az öccse. - Egyetlen ilyen ember többet ér minden pszichiáternél, akik csak az üzletet látják mások válságos helyzetében. Nem azok nyújtanak segítséget, akik megtanulták, hogy azt kell mondani, munkára van szüksége, az az igazi segítség, ha valaki tényleg munkát ajánl. -

Igen — mondta Judith.

Annyira kiszáradt a torka, hogy ennél többre nem is futotta. -

Hannes nemcsak odafigyel rád, de tesz is valamit ér-

ted. Szavamra, egyszer még meghálálom neki! -Igen. -És hálásan köszönöm, hogy tető alá hoztad, drága nővérkém. Judith az ajkába harapott. Zökkentse ki az öccsét az eufóriájából? Próbálja meg lebeszélni a munkáról? Mivel is érvelhetne? Az nyilván édeskevés, hogy rossz előérzete van. -

Örülök, hogy így alakult, Ali - mondta. - Remélem,

nemsokára beszélgetni is tudunk egy kicsit. Valami fontosat szeretnék elmondani.

Örülnék, ha megértenél.

De

nem

telefonon. A következő napokon Hannes azzal lepte meg, hogy nem hallatott magáról, és ez jó volt. Judith ugyanis nem vagy még nem érezte úgy, hogy együtt tudna tölteni vele egy estét. Egy

sor

alapos

kifogást

konstruált, 6

hogy

megakadályozza

a

találkozást. Ha pedig mégis előbújt volna belőle az igazság, az így hangzott volna: —

Sajnálom, Hannes. Pillanatnyilag nem vagyok olyan

hangulatban, hogy lássalak. Az agyamra megy a vágyakozásod. Besokalltam a nyomulásodtól. Konkrétan attól, ahogy rám törtél. Nem hagy nyugodni a kép, amint éjféltájban ott guggol a lakásom ajtaja előtt egy férfi, aki rám vár, követ, üldöz. Ezt nem tudom ilyen gyorsan kiverni a fejemből. És egyáltalán nem tudnálak elviselni az ágyamban. A mindent feltáró szavak azonban kimondatlanok maradtak. Hannes ugyanis különös módon nemcsak hogy nem tett semmit azért, hogy esténként találkozzanak, de nem is célzott rá. Mindössze háromszor integetett be a kirakatüvegen keresztül. A telefonhívásai rövidek és szívélyesek voltak. Mindent megtett, hogy viccesnek tűnjön, olykor még sikerrel is járt minden igyekezete ellenére. Mindenesetre kellemes, új oldaláról mutatkozott be: úgy tűnt, levetkőzte nyomasztó depresszióját. Fesztelenül csevegett. Gondosan kerülte a patetikus „életem szerelme” témát. Apró figyelmességeket kotort elő a kincsestárából, és beérte egy-egy gyengéd idézettel az ezer legszebb bókot tartalmazó titkos lexikonjából. Egy hét telt el a patikamérlegen adagolt közeledéssel és gondosan kimért távolságtartással, mire Judith összeszedte a bátorságát, hogy szóba hozza Ali ügyét. -

Miért tetted?

- Mit gondolsz, miért?

- Mit gondolok? Nem szeretném, ha az lenne, amit gondolok. -

Most aztán igazán érdekel, mit gondolsz.

-

Azt, hogy miattam tetted.

Hannes harsányan nevetett. Ha játszott, ezúttal jól játszott. - Ebben bizony tévedsz, kedvesem. Szükségem van a fotókra a nyilvántartásomhoz. Alinak kell a pénz, hogy eltartsa a családját. Ért a fényképezéshez. Örülnék, ha ilyen egyszerűen összejönne minden üzletem. -

Miért nem szóltál előtte?

-

Meglepetésnek szántam. Tudtam, hogy örülsz, ha

egyenesbe jön az öcséd. -

Túl gyakran okozol meglepetést, Hannes, és túlságo-

san nagyokat. -

Erről

nem

tudsz

leszoktatni,

kedvesem.

Szeretlek

meglepni. Ez az én kis hobbim, hogy ne mondjam: életem értelme - tette hozzá mosolyogva. Judith akkor kedvelte a legjobban, ha próbált önironikus lenni.

6 Hannes

aktuális

meglepetésajánlata

az

együtt

töltendő

éjszakára irányuló kérdés elmaradása volt. Két hét telt el a lépcsőházi

jelenet

óta.

Hirtelen

elveszítette

volna

az

érdeklődését Judith iránt? Már nem akar a közelében lenni? Másik

nő

van

a

dologban?

(Felszabadító,

egyszersmind

elkeserítő gondolat.] Esetleg négyhavi ismeretség, illetve kapcsolat, vagy hogy is lehetne nevezni után most először Judithön lenne a sor, hogy megtegye a következő lépést? Este fél tizenegy volt. Judith okkersárga kanapéján feküdt az aranyesőlámpa meleg fényében. Az eseménytelen nyári munkanap szinte áttűnt a hírolvasó hangjának tátongó ürességébe, amikor SMS-t írt Hannesnak: „Ha ébren vagy még, maradj ébren. Ha fel akarsz jönni, gyere fel!!!!!” Hármat kitörölt az öt felkiáltójel közül, mielőtt elküldte.

Két perc múlva jött a válasz: „Kedvesem, ma már nem. Holnap este viszont jó lenne együtt vacsorázni. Ha TE akarod!!!” Judith csalódottsága mindössze pár percig tartott, és össze sem lehetett mérni a boldogság azon érzésével, amivel végre aludni térhetett. Szívesen megismerkedne közelebbről az új Hannesszal, aki már nem áll ugrásra készen, mint az elődje. Örült az első randevújuknak.

7

Mintha elvégzett volna egy szenvedélymentesítő villámkurzust. Szinte

mellékesen

üdvözölte:

alig

három

másodperces

kézmasszázs és leheletnyi puszi az arcára. Ráadásul kilenc percet késett. Eddig ez volt az első olyan kilenc perc - Judithnak be kellett látnia -, amikor aggódva várta. - Még hat perc, és elmentem volna - füllentette. Szelíd mosoly érkezett válaszul. Ha nem a gyógyszertárépítő Hannes Bergtalerről lett volna szó, már-már azt hihette, fölényesen mosolyog. A lehető legjobb megvilágításban akarta látni Hannest, ezért a nyugati oldal egyik ablak melletti asztalát választotta, amelyet még ért a vöröslő alkonyati fény. Jót is tett napsugárráncainak. Amikor pedig nevetett, egyik fülétől a másikig ívelt a nagymama fogsora, mint valami hófehér függőágy. Judith kimondottan sajnálta, hogy nincs nála fényképezőgép. Mindig szívesen őrizte volna Hannest így az emlékezetében. Maga is rácsodálkozott, hogy ezúttal nem volt étvágya. Meglepte, hogy Hannes viszont percekig elmerül az étlapban. Az pedig, hogy tartózkodó gesztusaiban semmi sem utalt a viharos érzelmekre, amelyekkel hónapokon át a hatalmában tartotta, komolyan elbizonytalanította. -

Megváltozott

egyórányi

valami?

szellemes,

de

-

kérdezte

jelentéktelen

Judith

nagyjából

társalgás:

titán.

(Szerencsére magában tartotta a „Nem szeretsz már?” kérdést.) -

Igen - felelte Hannes megváltozott a hozzáállásom.

Ugyanazon a hangon folytatta, amelyen a „desszertnek figyelmedbe ajánlom a gesztenyés epertortácskát” elhangzott. -

Óvatosabb leszek. Szeretném, ha jól éreznéd magad

vélem. Nem akarom rád erőltetni a szerelmemet. -

Jó, hogy így gondolod, kedves, őszintén örülök neki.

A keze után nyúlt, Hannes azonban visszahúzta. - De? -

Nincs de.

-

Dehogy nincs, érzem, hogy van — faggatozott tovább

Hannes. -

De egész nyugodtan kimutathatod, hogy jelentek ne-

ked valamit. -

Vagy ilyen vagyok, vagy olyan.

-

Egyenes beszéd, de egyenesen nem jó, ha így van.

Hogy működtek az előző kapcsolataid? -

Erről nem szeretnék beszélni. Ami elmúlt, elmúlt.

Időközben lenyugodott a nap. -

Induljunk? — kérdezte Hannes,

-

Jó ötlet - felelte Judith.

Judith tulajdonképp hazafelé menet szerette volna már 6

megcsókolni. Őszintén szólva alig bírta kivárni, hogy végre megérkezzenek.

Hannes

olyan

egyenletes

és

határozott

léptekkel haladt, hogy nem akarta kizökkenteni a ritmusából vagy megállítani. Amikor azonban kinyitotta a kaput, Hannes váratlanul lecövekelt, és megszólalt: Nos. -

Mit nos?

-

Nos, akkor én itt most elköszönök.

-

Hogyan?

-

Nem megyek fel.

-

Miért nem?

Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne játssza túl a csalódottságát. -

Azt hiszem, jobb így.

Attól még soha semmi sem lett jobb, ha ezzel az ocsmány kifogással hozakodott elő bárki is ^gondolta Judith. — És ha én mindenáron szeretném veled tölteni az éjszakát? - tette fel jól hallhatóan a kérdést. -

Annak örülnék.

-

De azért nem indulsz be tőle.

-

Dehogynem, nagyon is.

- De? -

Nincs de.

-

Dehogy nincs, érzem, hogy van.

-

A beindulás nem minden.

- Rendben van, Hannes, megpróbálom még egyszer: szeretném, ha velem töltenéd a ma éjszakát. Nagyon, nagyon, nagyon szeretném! - Nagyszerű. - De?

-

De én nem csak egy-egy éjszakát szeretnék veled töl-

teni. -

Hanem?

-

Az egész életet!

Itt kénytelen volt némi szünetet tartani. -

Jó estét kívánok, Bergtaler úr, mostanáig jóformán

magára sem ismertem! Hannes hallgatott. - Különben nem árt, ha tudod: nehéz leélni az életedet egy olyan nővel, akivel nem töltöttél el egy-egy éjszakát. Előbb az éjszakák, aztán az élet. Úgyhogy felteszem az utolsó utáni kérdést: feljössz vagy sem? Hannes hallgatott. Judith lassan belépett a házba. Zárni kezdte a kaput. Hannes nem mozdult. -

Jó éjt! - vetette oda csípősen a kapurésen keresztül.

-

A táskádban találod, kedvesem, az én jóéjt-kívánsá-

gomat! — szólt utána. Judith órák hosszat forgolódott az ágyban anélkül, hogy megnézte volna a táskájában lapuló idegen tárgyat. Sok mindent kinézett Hannesból: a „Jó éjt!” vagy „Szeretlek!” feliratú szalvétától az utálatos borostyángyűrű ikertestvéréig. Hajnali három körül azonban feladta. Végre aludni akart. Csakhogy a „jóéjt-kívánság” további álmatlan órákat okozott. Két, borítékba zárt repülőjegy: Velence, három nap, két fő, három éjszaka. Az ő nevére, Hannes nevére. Indulás pénteken. Vagyis holnapután. A borítékon vastag hegyű ceruzával rajzolt szív és az ő összetéveszthetetlen kézírásával: „Meglepetés!” 8 Velence ártatlan volt. Megtette, amit tudott, hogy beteljesítse a romantikáról

alkotott

elképzeléseit.

Csakhogy

színes

gondoláival és zöld lagúnáival együtt is eleve esélytelen volt Hannes Bergtalerral szemben. Judith már az út kezdetén - a lázasan fürkésző tekintetéből, az üdvözlő idegenvezetői csókból,

az expedíciós kofferből - látta, mekkorát hibázott, amikor elfogadta az ajándékot. Azzal vigasztalódott, hogy ez az utolsó ilyen jellegű hiba, amit elkövetett.

Egy kis, négycsillagos hotelben szálltak meg a 426 történelmi híd egyikének lábánál. Hannes mindet ismerte. Judithnak egyet sem kellett megjegyeznie. Azt lehetett hinni, Velencében nőtt fel. Pedig Hannes jó néhányszor bizonygatta, hogy nem járt itt korábban. Mindenesetre már-már jobban ismerte Velencét, mint a város saját magát. Hamarosan az utazás mélyebb értelmével is előállt — a méllyel és a felszínnel, vagyis a teljessel azzal, hogy közelebb hozza Judithhoz, aki eleinte kísérletet sem tett az ellenállásra. Hannes igyekezete, hogy a lábai elé helyezze (ezúttal Velence képében) a világot, tántoríthatatlan és kérlelhetetlen volt. A szexet éjszakáról éjszakára halogatták a fáradtság okán (Judith részéről), és mert a szex úgysem szemléltetheti Velencét (Hannes részéről). Egy földrajzilag tervezett rendszer alapján lebonyolított múzeumlátogatásokból, fontos és kevésbé fontos látnivalók megtekintéséből, szigorú időkorlátok közé szorított kávészünetekből - ez utóbbiak során Hannes rövid építészeti magánórákat tartott - álló napi program mellett kirándultak a város szélére is, hogy felfedezzék „a titkos, rejtőzködő, de hamisítatlan és valódi Velencét”. Mindhárom estére neves éttermekben foglalt asztalt, és előre leszervezte a legjobb hegedűkoncert- és színházjegyeket. Hannes valószínűleg még a kabátjuknak is előre bérelt helyet a ruhatárban. Mindebből Judith érzékelhette, mivel is foglalkozott az elmúlt két hétben. Ismét be kellett látnia, bármilyen érzelmekkel viseltetik is Hannes iránt, azokat a lekötelezettség kapcsolta össze. Ezúttal hálával és elismeréssel tartozott neki. Hisz valóságos két lábon járó elsőrangú útikalauzként működött, a kabátujjából húzta elő a varázskártyákat szerelme folyamatos igazolására. Ha azonban három napon át óránként kell álmélkodni, az már nem húzható elő akárhonnan. Két nap múlva Judithnak elege lett a

70-

krónikusan

túlpörgetett

Bergtaler

-

Velencéből.

Migrént

színlelt. A harmadik, egyben utolsó éjszakán rossz álomból riadt fel. A hátán feküdt, beszorulva Hannes karjai és lábai közé. Igyekezett anélkül kiszabadulni, hogy felébresztené. Gyűlölte magát érte: magát is és őt is, amiért ebbe a helyzetbe kerültek. Ráadásul az egésztől pánikba esett, és a csendből, valamint sötétségből eredő mélyebb érzéssel keveredve közeledett a kétségbeeséshez. Szabadon maradt jobb kezével kitapogatta a kapcsolót, fölkattintotta a filigrán mennyezeti csillárt. Először az üvegkristályok ragyogtak fel — világos színei Judith gyerekkorát idézték. Aztán lassan összefolytak, és feloldódtak a könnyeiben. Végül mindent elmostak a szeméből áradó könnyek. A zokogását elfojtotta, már amennyire tudta. Még észrevétlenül át akart vészelni néhány órát ebben az iszonyatos mozgásképtelenségben. Velence után azonnal elő kell hozakodnia vele. Muszáj megmondania neki. Mi több: muszáj úgy megmondania, hogy megértse.

Muszáj

lesz

közös

Rettegett már a gondolatától is.

megegyezéssel

szakítaniuk.

Ötödik fázis

1 - Nem te tehetsz róla — fogott hozzá. Mindjárt az elején szemenszedett hazugság. Judith három kockacukrot dobott a kávéscsészéjébe. Hannes tekintete - Judith egyáltalán nem akarta tudni, melyik típusú egy pohár vízbe merült. Nem tudott olyan nagyszerű lenni egy kapcsolat, hogy igazolta volna a szakítás kínlódását. -

Pillanatnyilag egyszerűen nem vagyok kész egy szo-

ros kötődésre. A fenébe is, Hannes miért nem vág dühödten a szavába? Miért mosolyog rá ilyen jóságosán? -

Hannes, én... nagyon sajnálom.

Hannes a hüvelykujjával elmorzsolt egy könnycseppet Judith orra hegyén, aki elhatározta, hogy ez volt az utolsó. - Nagyszerű ember vagy — folytatta. — Különbet érdemelsz nálam, olyat, aki biztos az érzelmeiben, olyat, aki viszonozni tudja, amit adsz, olyat, aki... Nem csoda, hogy Hannes alig hallotta. Papírlapot húzott elő egy vékony, nagy alakú mappából, kiterítette az asztalra. -

Észrevetted? - kérdezte huncutul, a helyzethez ké-

pest túlságosan is feldobottan. A Sóhajok hídjánál egy kávézóban örökítette meg őket egy utcai rajzoló. Szóval ezért kellett percekig egymáshoz szorítani az arcukat. Hannesét egész jól eltalálta, de a sajátján

tükröződő boldogság idegen volt tőle. Honnan is sejthette volna egy velencei rajzoló, hogy is nézett ki, amikor szerelmes volt? -

Hannes, jobb, ha most egy darabig...

-

Minden világos - szakította félbe -, a rajzot megtart-

hatod, kedves emlék. - Köszönöm. Ideges volt. Azért mégsem lehet ilyen a búcsú. -

Lehet, hogy túl sok mindent zsúfoltunk Velencébe.

-

Nem, dehogy. Úgy volt tökéletes, ahogy volt. A leg-

szebb emlékeim közé fog tartozni, megígérhetem. (Érezte, hogy tetőtől talpig elszégyelli magát. Ilyen ócska frázisokkal még az apja sem traktálta volna az anyját.) -

Most gyűlölsz? - kérdezte Judith zavara tetőpontján,

annak reményében, hogy határozott és egyértelmű Igen! lesz a válasz. Nem sikerült időben megakadályoznia, hogy Hannes megragadja, és a szájához húzza a kezét. Mit kell még elviselni, ha elhagy valakit az ember?! -

Téged gyűlölni? — Elmosolyodott. - Kedvesem, nem

tudod, miket beszélsz. Még rosszabb. Ettől rettegett. Fogalma sincs, miről beszélek. Jobb lenne, ha szép lassan leszokna róla, hogy kedvesemnek szólít - fogalmazta meg magában Judith. -

Hát akkor,,. — szólalt meg, egy immár elviselhetetle-

nül hosszúra nyúlt szünet után.

74-

-

Hát akkor! - vágta rá Hannes, de úgy, mintha vissz-

hang lenne. Már a nyelvén volt a „Biztosan összefutunk még valamikor”, de

fájdalomcsillapítóként

belekevert

egy

adag

kényszeroptimizmust, és azt mondta: -

Biztosan nem tévesztjük szem elől egymást.

Hannes most a teljes fehér fogsorával nevetett: -

Nem, egész biztosan nem.

Judith felpattant, és megelőzve a drámai búcsúcsókot, rögtön a kijárat felé vette az irányt. - Egész biztosan nem, kedvesem! - kiáltotta utána még egyszer.

2 Este minden jó és rossz tévécsatornához fohászkodott, hogy néhány pohár vörösbor támogatásával zsibbasz- szák el az agyát. Sehol sem találta a helyét. Nem akart embereket látni, sőt a barátainak sem akart beszámolni professzionálisan lebonyolított kudarcáról. Azt azonban nagyon is jól tudta — de szívesebben megtartotta magának hogy Hannes volt az utolsó férfi, akivel anélkül próbálkozott, hogy igazán szerelmes lett volna belé, hogy biztos lett volna a saját képességeiben, és tartósan el tudta volna viselni maga mellett. Sem magának, sem másnak: nem kívánt még egy ilyen megalázó visszavonulást. Este tíz óra tájban a mobilja pittyegése szakította ki egy szappanopera-sorozat alá bevágott nevetőgörcsből. Hannes írt: „SMS-ezhetek, ha nem vagyok jól?” - „Persze, amikor csak akarsz” - küldte el rossz lelkiismerettől gyötörten a választ, egyben hálát adva azért, hogy ilyen tapintatosan próbálja feldolgozni a frusztrációját. Ezután kikapcsolta a telefont. Éjjel számtalanszor felriadt. Minden egyes alkalommal meg kellett győződnie róla, hogy Hannes nem fekszik mellette. Végül beletörődött. Minden lámpát felkapcsolt a lakásban. A

lépcsőházból beszűrődő zajok ellen feltette a fejhallgatót, a szemét pedig T. C. Boyle legújabb regényének fejezetcímeivel nyugtatta, amíg csak a rádióvekker meg nem váltotta. Reggel sietséget és kapkodást erőltetett magára. Mikor becsukta maga mögött a ház kapuját - bár ne nézett volna vissza! —, megütközött a szeme a kilincsre akasztott „AZ ÉN JUDITHOMNAK! ” feliratú nejlonzacskón. Három, papírba csomagolt sárga rózsát talált benne. Mellette a rejtélyes „MI EZEKBEN... ” mondattöredéket és a beismerő vallomással felérő, vastag hegyű ceruzával rajzolt Hannes- szívet. Még ma el kell magyaráznia neki, hogy azonnal hagyja abba a megszégyenítését a virágaival. Egyáltalán, mit keresett az ő kapujában?

3 - Főnökasszony, betegnek tűnik - vélekedett Bianca délelőtt az újonnan érkezett lüttichi lámpaszállítmány fényénél. - Dehogy, csak rosszul sminkeltem - felelte Judith. Az ilyen nyomós érvekkel szemben Bianca megadta magát. -

Főnökasszony?

Judith már a hangszínéből érezte, hogy valami kellemetlenre számíthat. —

Volt itt a barátja, és ideadta ezt. Nagyon sietett, csak

azt kérdeztem, akar-e valamit üzenni magának. Mire ő: „Igen, akarok.

Méghozzá

azt

akarom

üzenni

neki,

hogy

mindenekfelett szeretem.” Hát nagyon cuki! Ilyen pasit akarok egyszer én is! Átnyújtotta a virágokat: három sárga rózsa a cédulával, rajta

a

vastag

ceruzával

rajzolt

rémálomszívbe

foglalt

semmitmondó üzenet: „...ÉS EZEKBEN...” Judith bezárkózott az irodába, és bekapcsolta a mobiltelefonját, hogy letiltsa Hannest a virágokról. Tizenegy új üzenet várta. Tizenegyszer Hannes neve. Tizenegy üzenet ugyanazzal a szöveggel. Kettő óra tizenhárom perc: „Nem

vagyok jól.” Három óra tizenhárom perc: „Nem vagyok jól.” Négy óra tizenhárom perc: „Nem vagyok jól.” Hannes összesen tizenegyszer nem volt jól. Percre pontosan óránként, tekintet nélkül arra, hogy éjjel volt vagy nappal. Érezte, hogy negyedóra sem telik el, és megint nem lesz jól. Ha pedig elfelejtené vagy ki akarná verni a fejéből - pontosan emlékezteti majd rá. Beütötte Hannes számát, de rögzítőre volt kapcsolva. — Hannes, hallgass meg, légy szíves! Ne küldj több ilyen SMS-özönt, kérve kérlek! Semmi értelme. És hagyj fel a rózsákkal is! Tartsd tiszteletben a döntésemet, ha jelentek még neked valamit! Én sem vagyok valami jól, hidd el. De így kellett lennie. Fogadd el, kérlek! Keservesen gályázta végig a munkanap hátralévő részét. Hannes mindenesetre a hívása után felhagyott az SMS-ezéssel. Judith már csak a rózsarohamoktól rettegett. Végigszorongta a hazautat, egyfolytában érezte a jelenlétét. Hátha pont félúton jön szembe. Hátha eléugrik valamelyik sarkon. Hátha mögötte ólálkodik. Hátha már a sarkában is van. Elővigyázatosságból kerülő úton ment a Flachgassén parkoló Citroenjéhez. Már messziről felismerte az ablaktörlő alá tűzött, hosszúkás,

fehér

csomagot.

Három

sárga

rózsa,

cédula,

töredékes üzenet: „...ÉS EZEKBEN...” — ugyanabban a túlságosan vastagon rajzolt szívben. Azzal áltatta magát, hátha Hannes még a panaszos telefonhívását megelőzően rakta le a virágot. A feszültsége csak akkor enyhült, amikor végre magára zárta a lakásajtót. A nyugalom nem tartott sokáig. A nappaliban, az okkersárga kanapén feküdt, épp egy kis fényterápiával kényeztette magát a rotterdami aranyesőlámpa alatt, amikor megszólalt az ajtócsengő. A sokk azonnal dühbe váltott. —

Hannes? - ordította.

Megesküdött, hogy a pokolba küldi. - Én vagyok az, Grabnerné, a házmester - válaszolt egy megszeppent hang. - Van nálam valami, amit oda kell adnom magának.

—

Kitől érkezett? - érdeklődött Judith, szelíd hangot

erőltetve magára a már nyitott ajtóban. —

Egy futár volt itt.

-

Megkérdezhetem, hogy mikor?

-

Még délelőtt, úgy tizenegy körül.

-

Szóval tizenegy körül. Nagyon köszönöm, Grabner

né! A virágokat bontatlanul dobta a szemétbe. Mielőtt széttépte a cédulát, egy darabig bámulta a szív alakba foglalt új üzenetet: „... A RÓZSÁKBAN... ” Gondolatban összeillesztette a mondattöredékeket: „MI EZEKBEN ÉS EZEKBEN ÉS EZEKBEN A RÓZSÁKBAN. Még mindig nem volt teljes a mondat. Valószínűleg további ajándékokra számíthat.

4

- Mindet megtaláltad, kedvesem? — érdeklődött Hannes. Számíthatott a hívására, mert azonnal felvette a telefont. “Miért csinálod ezt, Hannes? -

Azt hittem, örülni fogsz. Hiszen mindig örültél. Sze-

reted a rózsákat. Pontosan tudom, mennyire szereted. Úgy beszélt, mint egy szektavezér. -

Ráadásul sárgák — folytatta, - Márpedig szereted a

sárgát. Egész életedben ezzel a színnel vetted körül magadat. A hajad is sárga, a világ legszebb sárgája. A fényben nőttél fel, kedvesem. A fény gyermeke vagy. -

Hannes, kérlek, hagyd...

Ő azonban a szavába vágott. Hirtelen tárgyilagos, szigorú hangra váltva: ®*Nem kell elismételned, kedvesem. Meghallgattam az üzenetedet.

El

is

mentettem.

Bármikor

előhívhatom.

Tiszteletben tartom a kívánságodat. Nem ajándékozlak meg mostanában több rózsával, sem sárgával, sem másmilyennel. -

Hol vannak még? Mi ez az üzenet? Mit akarsz mon-

dani? Hogy hangzik a mondat? Fejezzük ezt be, rögtön! Rendben? -

Egy rejtvény, kedvesem. Egyszerű kis rejtvény.

Köny- nyen megfejtheted. Judith felemelte a hangját: - Kérlek! Nem akarok rejtvényt fejteni! Nyugalmat akarok! -

Összesen tizenöt szál rózsa. Ötször három. Apró fi-

gyelmesség és egy kis feladvány, ennyi az egész. Használd a nagy kristályvázádat. Hány kis csokrot gyűjtöttél össze? -

Négyet. Először a ház kapujában, aztán az üzletben

és utána az autóról, majd a házmesternétől. Hol az ötödik, Hannes?

Mondd

meg!

Különben...

különben...

magadra

haragítasz! -

Pompás! Stimmel a sorrend. Tudtam, hogy kerülsz

majd egyet az autódhoz, mielőtt hazaindulsz. Ismerlek, kedvesem. Ismerlek, és azt gondoltam, örülsz. -

Mondd meg, hol az utolsó csokor!

Hannes kisvártatva megszólalt: - Az utolsó csokor... Hol is lehet az utolsó csokor...? Természetesen nálam! Személyesen akartam átadni. Arra gondoltam, ma este... -

Szó nem lehet róla, hogy bármit is idehozz, Hannes,

se virágot, se mást! Egyáltalán nem találkozunk ma. Sem holnap, sem holnapután. Nem akarom! -

Nem kellene kiabálnod, kedvesem. Ez bánt. Megér-

tettelek. Nem megyek át, ha nem akarod. Ha túl sok volt neked Velence, ha szünetre van szükséged, tiszteletben tartom. szünetre

Hannes - mondta teljesen higgadtan Judith -, nem van

szükségem.

Szakítottam...

veled...

tegnap.

Emlékszel? Képes vagy végre felfogni? Megerősítésül kinyomta a telefont.

5

Három napig nem látta, nem hallotta, nem érezte. Nyo-

masztóan fülledt, esős napok voltak. Nyomott - testileg- lelkileg pontosan így érezte magát. Hajnalban arra ébredt, hogy tompa és erőtlen nyomást érez a hasán, mintha ráfeküdt volna valaki, például Hannes. Reggel az esernyője alá bújva ment a lámpaüzletbe, este ugyanígy jött el onnan. Napközben, ha csak tehette, elbarikádozta magát az irodában, hogy véletlenül se kelljen

kapcsolatba

kerülnie

egy

bizonyos

potenciális

vásárlóval. Esténként otthon maradt a könyveivel, megnézett egy-egy filmet, ze

nét hallgatott a lámpái fényében. Néhány óránként hálát adott a telefonnak, hogy még mindig nem szólalt meg. A kinyomott telefon utáni negyedik napon engedélyezett magának először némi társaságfélét. Az egymás kezét fogdosó pár, Lara és Valentin jelentkezett be. A francia- országi utazásuk előtt már most, Judith születésnapjánál másfél héttel korábban át akarták adni az ajándékukat. Valószínűleg egy gmundeni

kerámia

kakaóskannát.

A

korábbi

években

Valentintól (akkoriban még Lara nélkül) egy-egy gmundeni kerámiából készült tea-, kávé- és gyümölcslékiöntőt kapott a születésnapjára. Ezúttal azonban egy valóban szép cseh boros- és vizespohárkészlet

érkezett,

alighanem

valamelyik

josefstadti

régiségkereskedésből (nyilvánvalóan Lara keze volt a dologban). Judith elhatározta, hogy amint megemlítik Hannes nevét, beszámol nekik a szakításról. Előbb-utóbb muszáj lesz valakivel elkezdenie. Nem említették. Talán megsejtették, hogy történt valami, mert Judith elbeszéléseiben, nyaralási és a jövőre vonatkozó tervéiben sem került elő többé Hannes. Velencét is csak futólag említette, mintha a kulturális programokkal telezsúfolt hosszú hétvége egy kényszeredett szolgálati út lett volna. A kétórányi kellemes és kedélyes fecsegés elterelte Judith figyelmét az idegőrlő gondolatokról. A búcsú- zásnál Lara biztató, összekacsintó megjegyzése azonban meglepte:

- Minden rendbe jön! Valentin bátorító, mégis tapintatos öleléséből pedig úgy érezte, mintha egyszemélyes válság sújtotta övezet lenne, Úgy látszik, szóba sem kell hozni, mégis tudja mindenki gondolta Judith. Jóleső fáradtsággal, hét álommentes óra reményében lépett a hálószobába és kapcsolta fel a prágai rézcsillárt. Néhány gyanakvó pillantást vetett az ágyra, míg tudatosította, hogy az a domborulat zavarta az ágy végében, ami néhány órája még nem volt ott. Felhajtotta az ágytakarót - csak azért nem sikított

fel, mert ez nem lehetett igaz. Zárva volt az ablak. Az ajtón át 6

sem juthatott be senki.

Ennek ellenére a keskeny, hosszúkás, kúp alakú, eszelős valami ott hever a lepedőn. Felül pedig három sárga rózsabimbó kandikál ki belőle. A száruknál fogva vágta falhoz az egészet. Igyekezett megnyugodni. Mellkasához szorított térdekkel kuporodott az ágya mellé, és próbált rendet tenni a fejében. Először is a cédula. Odamászott a megtépázott virágokhoz. Rögtön feltűnt a vastag ceruzaszív. Mellette csupa nagybetűkkel: ,,.,.A KÖZÖS?” Összeállt az átkozott rejtvény: „MI EZEKBEN ÉS EZEKBEN ÉS EZEKBEN A RÓZSÁKBAN A KÖZÖS?” Sárgák voltak. Hannestól származtak. Ki volt szolgáltatva nekik. Rettegett tőlük. A francba! Aztán hirtelen bevillant a logikus magyarázat. Egyetlen lehetőség kínálkozott csupán, hogy is kerülhettek a virágok az ágyba. Valentin rögzítőre volt kapcsolva, Laráé viszont kicsengett. -

Halló? - szólt bele Lara.

- Halló! Ti rejtettétek a rózsákat az ágytakaró alá? (Igyekezett visszafogott hangra váltani, hogy legalább félig normálisnak

tűnjön.

Nem

tartozik

senkire,

mennyire

magánkívül van.) -

Nyilvánvalóan. Nem is a szentlélek. Jó kis meglepe-

tés volt, nem igaz? Vihogott.

-

Szerettünk volna hozzájárulni a kibékülésetekhez.

-

Kibékülésünkhöz?

Erre Lara elmesélte az egészet. Néhány hete rendszeresen együtt teniszezik Hannes és Valentin. (Már az első májusi találkozásnál megbeszélték Ilse teraszán. Érdekes. Hannes egyetlen szóval sem említette.) Játék után többnyire beülnek valahová. Kétszer- háromszor Lara is csatlakozott hozzájuk.

Hannes nyíltan hangoztatta Judith iránti szerelmét. Ő volt „a világ legboldogabb embere”. Két napja bevallotta, hogy a velencei utazás sajnos „kissé balul sült el”, illetve hogy „pár ostoba megjegyzéssel és gesztussal” felbosszantotta Judithot, úgyhogy rózsákkal és más figyelmességekkel igyekszik a „kis kapcsolati válságot” helyrebillenteni. Mivel úgyis Judithhoz készültek, megkérdezte, magukkal vinnék-e a csokrot. Kifejezetten azt kérte, hogy észrevétlenül hagyják ott. Rejtsék el valahol, „mondjuk, az ágyban”, hogy hatásosabb legyen, és Judithnak se kelljen felesleges szavakat vesztegetnie az „ostoba kapcsolati válságra”. -

Ez aztán remek — dünnyögte Judith a mobilba már a

barátaimat is rám állítja. -

Mit mondasz?

-

Azt mondom, Lara, hogy szakítottam Hannesszal.

Egyszer és mindenkorra. Ezt add át, kérlek, Valentinnak is. Meg mindenki másnak. Leginkább Hannesnak, ha megint találkoztok vele a teniszpályán vagy akárhol! - Jaj, Judith, ez ketségbeejtően hangzik. Fel a fejjel, rendbe jön minden, biztos vagyok benne! -

Nem rendbe jön, Lara. Rendbe jött.

Minden „rendkívüli” nélkül eltelt nappal nőtt benne a remény, 6

hogy Hannes már megértette, mi a helyzet. Bianca ugyan azt állította, látta egyszer „elhúzni a kirakat előtt”. -

Miért nem jár be már rendszeresen, főnökasszony? -

kérdezte. -

Pillanatnyilag nagyon elfoglalt - felelte Judith.

Ráér még Biancának elmondani az igazat. Alapvetően az igazságra, sajnos, még mindenki várt. Judith egyelőre nem volt elég erős ahhoz, hogy bárkivel is beszéljen Hannesról meg a zátonyra futott kapcsolatukról. Előre irtózott minden „Fel a fejjel! ”-től és „Rendbe jön minden! ”-től. A barátai és bizalmasai csalódott arcától, akik a legjobbat akarták neki, és akiknek ismét szembesülniük kellett azzal, hogy neki még a legjobb sem elég jó. Hannes, a lottó ötös, az ember Ölébe hulló, életre szóló boldogság prototípusa. Itt volt ez az álomférfi, csakis őt akarta, ő pedig kiteszi a szűrét sárgarózsa-csokrostól. Minden „rendkívüli” nélkül eltelt nappal nőtt benne a szánalom is. Hannes helyzete még rémesebb, mint az övé. Neki pusztán

egy

fájdalmas

„mellényúlás”.

Két

lábon

járó

bizonyítéka annak, hogy még a legforróbb szerelem sem képes viszontszerelmet

ébreszteni.

Kínos,

hogy

az

ő

élettapasztalatával épp egy ilyen egyszerű csapdába esett, Hannesnak viszont azt kell feldolgoznia, hogy attól a nőtől kapott kosarat, akit a világmindenség középpontjába állított, és akire minden vágyát összpontosította. Átkozta magát, amiért ilyen sokáig hagyta, hogy próbálkozzon. Hannesnak ki maradt? Aligha akad bárki, soha nem említett senkit. Egy korábbi kapcsolat? Az előéletét gondosan titkolta. A mostohahúgával és a családjával minden kapcsolatot megszakított. A vér szerinti apja meghalt még gyerekkorában. Az anyja Grazban élt a nevelőapjával. Róluk csak kimérten és szűkszavúan nyilatkozott. Marad a két sápatag, körvonalazhatatlan irodai kolléganő egyike? Nyolc

nap

múlva

ebédszünetben

felhívta

az

irodából.

Személyesen nem merte megkockáztatni: -

Hogy vagy?

-

Köszönöm, Judith, többé-kevésbé ura vagyok a hely-

zetnek. A megszólítás (először Judith, és nem „kedvesem”), a hangvétel, a hangszín, a kifejezésmód és a tartalom is minden szempontból megnyugtató volt a válaszban. -

A munkámba merülök - mondta Hannes. - Kaptunk

néhány komolyabb megbízást. Többes szám első személy, jól hallotta - és ebbe őt már nem értette bele! Munka, merülés, megbízás - három fontos, M-mel kezdődő szó. - És te, Judith? -

Hát, köszönöm, megvagyok.

-

Gyakran jársz el otthonról?

- Nem, nem, egyáltalán nem. Inkább otthon ülök. Mondtam már, nyugalomra és távolságra van szükségem, ahhoz, hogy... mindenhez. Magamra kell találnom. -

Világos, értem. Neked sem egyszerű.

-

Nem, tényleg nem egyszerű. (Lassan véget kell vetnie

ennek a hihetetlenül érdekfeszítő beszélgetésnek, mielőtt teljes depresszióba süpped.) -

Hogy ünnepied a születésnapodat holnapután?

Ezzel megfogta. Hogy jön ez most ide?! A maga részéről sikeresen törölte a dátumot, Hannes azonban nyilván vastag hegyű ceruzával rajzolt szívvel keretezte be a naptárában. -

Családi körben?

-

Még... fogalmam sincs. Majd spontán eldöntőm - ló-

dította. -

Ha látod őket, add át nekik szívélyes üdvözletemet.

-

Átadom, Hannes, köszönöm.

A köszönöm a szép, formális, tiszteletteljesen távolságtartó üdvözletének szólt. -

Nos, vissza kell mennem.

Fantasztikus.

-

Igen, nekem is. Hát akkor...

-

Most jut eszembe, Judith. Megfejtetted a rejtvényt?

-

Milyen rejtvényt?

-

A rózsák rejtvényét. Mi a közös bennük? Rájöttél?

Könnyű rejtvény. Most megint üdvözülten csengett a hangja, úgyhogy tényleg legfőbb ideje volt berekeszteni a beszélgetést. - Minden rózsa sárga - vágta rá unottan. -

Csalódást okozol, azért ennyire mégsem egyszerű.

Még egyszer utána kell nézned, ígérd meg, hogy még egyszer utánanézel. Remélem, mind megvan. Nem száradtak még el, ugye, kedvesem? Erre Judith képtelen volt válaszolni. így a „kedvesem” maradt a végszó.

8

Július harmadik szombatján erős hidegfront érkezett. Judith aznap

lett

harminchét

éves,

egyedülálló

nő.

Ráadásul

„odahaza”, az anyjánál. Ideutazott Ali a szülés előtt álló Heidivel az oldalán. A baba valószínűleg úgy tervezte, hogy Judithtal egyszerre ünnepli a születésnapját. Már az üdvözlés különösen formális volt. Az anyján olyan várakozásteli izgalom lett úrrá, amilyenre évek óta nem volt példa. Alit szinte nem is lehetett az Öccseként azonosítani. Megborotválkozott, vasalt fehér inget viselt. Minden különösebb ok nélkül mosolygott, mint aki hir

86-

telen meglátta az élet napos oldalát. Olyan benyomást keltettek,

mintha

valami

egészen

rendkívüli

eseményre

készülnének. -

Hannesnak sajnos közbejött valami - mondta Judith.

Már azon is csodálkozott, hogy senki sem kérdezősködött rögtön. Azon pedig még inkább, hogy senki sem reagált rá. Egy kis időt akart nyerni, mielőtt - ezt szilárdan eltökélte - elmeséli a többieknek a szakítás történetét az összes kínos részletével együtt. -

Judith, ma egészen különleges meglepetés vár ránk-

jelentette be Ali, aki korábban soha nem ragadta magához a szót elsőként a családban. Ott álldogáltak a gyertyafényes asztal körül. -

Különleges meglepetés vár ránk? — kérdezett vissza

rémülten. -

Igen, itt vár a hálószobában - árulta el Heidi.

-

Ne, könyörgöm, né — mondta alig hallhatón Judith.

Egy életre elege lett a hálószobában bujkáló meglepetésekből. Ali bekopogott, olyan fokozott várakozással, mint annak idején, amikor még a Kisjézus látogatására számítottak. Kinyílt az ajtó. Néhány hamis és még kevésbé szimultán hang próbálkozott a „Happy Birthday, dear Judith”-tal. Valóban meglepődött, és szinte felkiáltott: -

Apa! Őrület! Nem lehet igaz! Mit keresel itt?

Mindenekelőtt megölelte a lányát. Kedvesebben, atyaibban annál, mint ami az éveken át edződött viszonyuk szerint ildomos lett volna. Majd gyorsan kiosztott néhány egységes aranypapírba csomagolt ajándékot. Azután pezsgővel koccintottak a születésnapra, a boldogságra, arra, hogy együtt vannak és hasonlókra. Nyilván az egészség is köztük volt. Asztalhoz ültek. Ali, akinek szokatlanul nagy figyelmet szentelt az apja, körbejárt a fényképezőgépével. Ez alkalomból az apja átkarolta az anyja vállát - általános iskolás kora óta nem volt része Judithnak ebben a kétségkívül megható látványban. Lerítt róluk, hogy „összemelegedtek”. Bizonyára

találkoztak már néhányszor. Ali a fülébe súgta: „második kísérlet” az együttélésre. Mindent megtett, hogy úgy tűnjön, tényleg őszintén örül. Jóllehet azt gondolta, az apja két évtizedet késett a családból. Judith igazi ajándéka - a legszebb, amire valaha is vágyott kisöccse visszatérése volt az életbe. Anya és apa teljes harmóniában ugyanannál az asztalnál - Ali már erre az egyszerű terápiára is valóságos eufóriával reagált. -

Most pedig beszéljünk rólad - szólalt meg az anyja.

Eltelt egy kellemes, valóban a nyolcvanas évek elejének születésnapjait idéző óra. Megették már a vastag rózsaszín cukormázzal borított tortát. Elég a családi idill- ből, itt az ideje a radikális hangulatváltásnak. —

Kislányom, kislányom, aggódunk érted - folytatta.

Ez az önmagában édeskés felvezetés egyszerre milyen szigorú lett, ahogy az apja melléállt, és egyetértően bólogatott. Ali oda sem nézett. Ali, a pártatlan, a konfliktuskerülő, az örökké egyensúlyozó kistestvér. Heidi mindkét kezét a hasára tapasztotta, mintha csak be akarná fogni a baba szemét és fülét. -

Miért nem szóltál egyetlen szót sem a problémádról?

— kérdezte az anyja. Probléma? Volt valami problémája? —

Szakítottam Hannesszal - vágta rá dacosan Judith. -

Hol itt a probléma? Részvétteli csend támadt. Olyan volt, mintha a megbánás legkisebb jele nélkül tett volna beismerő vallomást. -Igen, de miért, az isten szerelmére? - faggatózott az anyja.

Judith láthatóan nagyon nem lepődött meg. Maga alatt volt. Az idegei felmondták a szolgálatot. Érezte, ahogy egész testét elönti az a forróság, amitől aztán paprikavörös lesz. -

Mert nem szeretem eléggé, ilyen egyszerű - felelte.

-

Nem szereted eléggé. Nem szereted eléggé. Egyálta-

lán mikor szeretsz te eléggé? Milyen mesebeli hercegnek kellene

betoppannia, hogy egyszer eléggé szeress? Az álmodozásból volt elég, kislányom, ideje végre felnőni! Hát ez a helyzet. Judith már fülig elvörösödött. Fel akart állni, hogy faképnél hagyja őket - a régi, még iskoláskori rituálé szerint. Csakhogy közbeszólt az apja, és az egész egy modem pittoreszk jelenetté szelídült: - Judith, maradj, kérlek. Nem neheztelhetsz anyádra, hogy így reagált. Összefüggéseiben kell látnod a dolgokat. Valamit el kell mondanunk. Tudod, kinek köszönhetjük, hogy így együtt vagyunk? Judithban félelmetes gyanú ébredt, nyomban össze- rándult a gyomra. -

Hannesnak.

Ali mondta ki végre a varázsszót. Hannes felhívta Judith apját. Találkozni akart vele. Hannes, az építész, a lánya élettársa, a fia munkaadója „élete szerelmét” „az ajándékok ajándékával” akarta meglepni a születésnapjára. A megfizethetetlennel, a fe- lülmúlhatatlannal, a pótolhatatlannal: az apjával és az anyjával. Mindjárt sírva fakadok! - szaladt ki majdnem a száján, de először is ott volt Ali, mégpedig olyannyira, mint az már rég nem fordult elő. Másodszor pedig igyekezett megfékezni az indulatait. Remegő kezén érezte, hogy nem sok hiányzik a kitöréshez. Hannes, az anyja, az apja - sok időt töltöttek együtt. Aztán Ali is csatlakozott hozzájuk. Seregnyi fényképal-

bumot néztek végig, régi történeteket meséltek, Judith (és Ali) gyerekkorában kotorásztak. - Mindig is ilyen családra vágytam — mondogatta Hannes. Ők pedig nyilván épp ilyen „vőre” - Judith pontosan tudta -, aki felszedegeti és összeilleszti a múlt szilánkjait. Rózsaszín masnival átkötve. Aztán jöhet gyorsan egy-két unoka, mielőtt a lányuk végképp kifut az időből. A térde is beleremegett. -

Beteges és megalázó az egész! Miért nem engem kér-

deztetek először? - fakadt ki. -

Te talán szóba álltái velünk? - vágott vissza az anyja.

- Hiszen miattad csináltuk. Születésnapi meglepetésnek szántuk. Hannes olyan jól kitalálta - tette hozzá az apja -

Nem is sejtettük, hogy ezt az embert te.,. - vette visz-

sza a szót az anyja. -

Nem szeretem, szörnyen sajnálom!

Az általános zavarodottságból fakadó várakozás lett úrrá mindenkin. Ali megszeppenve igyekezett elsimítani: -

Mit akartok, ha egyszer nem szereti.

Még egyszer felhúzta a vállát, mielőtt végleg visszaejtette. Újra kiült arcára a szomorúság. Ezért Judith volt a bűnös, ez tükröződött az apja, az anyja és Heidi pillantásában. -

Felhívott tegnap, és azt mondta, sajnos nem ünne-

pelhet ma velünk - kezdett bele az anyja nem sokkal azelőtt, hogy Judith tényleg felállt, és otthagyta őket. - De hát miért nem? -

Judith nem akarja.

-

Judith?

-

Kiadta az utamat.

-

Na ne viccelj !

— Azt mondja, pillanatnyilag képtelen szorosabb kötődésre. Nem hiszem el! -

Időre van szüksége, adjunk neki időt.

-

Időt? Holnap lesz harminchét! Az apja meg én

majd beszélünk a fejével. -

Nem szükséges. Majd egyenesbe jönnek a dolgok.

Én türelmes vagyok. -

Ó, Hannes, annyira sajnálom!

-

Jó mulatást kívánok nektek holnapra!

-

Ó, Hannes!

-

Gondoljatok azért rám is egy kicsit.

Hatodik fázis

1 Aztán megint csend lett Hannes körül, gyanús csend. Judith éjjel-nappal és minden órában látta maga előtt, hogyan készül a következő fellépésére. Ezúttal felvértezi magát ellene. De egyedül képtelen volt rá. Judith, a harcos, akinek eddig nem volt szüksége senkire, hogy megbirkózzon a kritikus élethelyzetekkel és azok kiváltó okaival. A legnagyobb problémája mindig az volt, ha a problémáit másokkal meg kellett osztania. Most pedig hirtelen hatalmas ellenféllel, a bizonytalansággal került szembe. Túl korán kezdődtek és túl későn értek véget az éjszakák. Az altatók,

Judith

első

szövetségesei,

hamar

felmondták

a

szolgálatot. Nem segítettek. Muszáj volt megbeszélnie valakivel. Bizalmasra volt szüksége. A szülei és az öccse, Ali kizárva. Őket

Hannest illetően jó időre leírta. Az érintkezés velük érintkezést jelentett Hannesszal. Ilyen könnyen nem akarta megadni magát. Nagy reményeket fűzött Gerdhez. Moziba invitálással álcázta a segélyhívását. Mozi után a Rufus bárban - tej

szerű neonfény, tompa tekintetek, nem a titkok terepe — Judith végre kimondta: -

Szakítottam Hannesszal, Gerd, de nem akar beletö-

rődni. Úgy érzem, üldöz. Rettegek tőle. Mit tegyek? - Tudok róla - felelte Gerd de megnyugtathatlak. Épp az ellenkezője történt, mint amire számított. -

Mit tudsz? Teniszeztek? Összebarátkoztatok? Munkát

kínált? Sárga rózsákat küldött veled is? -

Mi ütött beléd? Hiszen te reszketsz. Legfőbb ideje,

hogy beszéljünk róla. Megnyugtatlak, drága, tényleg megnyugtatlak. Idehallgass! Két napja - mesélte Gerd - felhívta Hannes, hogy a lehető legbizalmasabban kikérje a „tanácsát egy személyes ügyben”. Nagyjából a következőket mondta: Judith véget vetett a kapcsolatunknak. Mint derült égből a villámcsapás. Egy világ omlott

össze

bennem.

Első

kétségbeesésemben

rosszul

reagáltam. Virágokkal zargattam. Még az anyjával és az apjával is találkoztam, hogy megszervezzek egy családi összejövetelt a születésnapjára. Jó szándék vezérelt, mégis olyan személyes ügyekbe avatkoztam, amelyekhez semmi közöm. Judith biztosan haragszik rám. Szeretnék bocsánatot kérni tőle. Azt akarom, hogy barátsággal váljunk el. De most nem merek jelentkezni nála. Mit gondolsz, Gerd, hogy viselkedjek? Mit kellene tennem? -

Azt tanácsoltam, várjon néhány napot, azután pró-

báljon személyesen beszélni veled. A kibeszélés mindig jót tesz. - Nem akarok beszélgetni vele. Mindent megbeszéltünk már. Azt akarom, hogy tűnjön el az életemből. Egyetlen szavát sem hiszem. Mindent kitervelt. Megpróbálja minden barátomat maga mellé állítani. -

Judith, ugyan már, nyugodj meg! Semmi rosszat nem

akar neked. Nem egy szörnyeteg! Szeret téged, ezt nem lehet rossz néven venni tőle. Fel kell dolgoznia a történte

két. Különben is csak bocsánatot akar kérni. Sokkal jobb lesz, ha józanul mindent megbeszéltek. Őt is meg kell értened,

nem könnyű, ha valaki hirtelen... -Nem őt akarom megérteni. Arra van szükségem, hogy engem érts meg! Kell valaki, aki megért! De te nem értesz, Gerd. Az ő pártjára álltái. Ezúttal is megelőzött. -

Miket beszélsz? Nem állok én senki pártján. A

barátod vagyok, azt akarom, hogy jó legyen neked. És szívesen közvetítek. A békés megoldások híve vagyok. Judith, Judith, szörnyű hallgatni, ahogy belelovalod magad. Úgy érzed, hogy üldöz? -

így van, Gerd. Úgy érzem. Mert tényleg üldöz. De

majd változtatok rajta. Köszönöm a támogatást.

2 Hannes nyilván megfogadta Gerd tanácsát. Várt néhány napot, aztán felhívta Judithot. Üzenetet hagyott: „Halló, Judith, nem akarom, hogy haraggal váljunk el. Azt sem, hogy negatív érzéseket táplálj irántam. Szeretnék még egyszer, utoljára személyesen beszélni veled. Belátom, hogy hibáztam. Találkozhatunk

még

egyszer?

Javasolnám

a

holnap

tizenkettőt, a Rainerban. Ha nem jelentkezel, számítok rád. Jobban mondva reménykedem, hogy eljössz. Én ott leszek, és várlak. Akkor holnap!” Judith nem jelentkezett, de odamenni sem akart. Másnap délelőtt, a lámpaüzletben már képtelen volt palástolni a feszültségét és a zaklatottságát. Beavatta a gyakornoklányt a Hannes-ügybe. - Ez ultragáz, főnökasszony — mondta Bianca —, de megértem magát. Rühellem én is, mikor nem bír leakadni rólam valaki, ha már nem szeretem. Nálam is megagyorsan megy ám, hogy egy pasi túlrugózza az agyamat.

Megfelelő grimaszt is vágott hozzá. Ha én ilyen képet tudnék vágni, már rég levakartam volna

Hannest — gondolta Judith. - Mégis találkozzon vele ma, főnökasszony! Aztán letudja. Különben holnap is meg holnapután is megkérdezi. Ismerem az ilyet, némelyik egyszerűen nem akarja felfogni. Elég sajátos, hogy éppen Bianca az első, aki legalább féligmeddig átérezte a helyzetét. Hannes érzelmei talán megrekedtek az ő szintjén. -

Köszönöm, Bianca!

-

Csak legyen cool, főnökasszony ! - biztatta a tizenhat

éves lány.

3

Hannes letörten ült az ablak melletti asztalnál, a bejárattól balra. Judithot sokkolta a látvány. Borotválatlan volt, a haja zsíros, az arca beesett, a bőre fakózöld. A szeme kidülledt, ahogy ránézett. -

Szép tőled, hogy eljöttél - mondta.

Ügy tűnt, nehezére esik a nyelés, mindenesetre akadozva beszélt. - Beteg vagy? -

Ha láthatlak, akkor nem.

Judith máris megbánta, hogy idejött. -

Orvoshoz kellene menned.

Hannes kényszeredetten elmosolyodott. -

Tényleg te vagy a legszebb nő a világon - mondta.

- Lázas lehetsz. Talán egy lappangó torokgyulladás vagy más vírus... - Az én vírusom te vagy. -

Nem, Hannes, hallgass rám! El kell felejtened engem.

Úgy látszik, megfertőzte, már neki is nehezére esett a nyelés. -

Mindketten követtünk el hibákat, kedvesem. Igen, én történetesen azt, hogy idejöttem.

-

Miért beszélsz ilyen dühösen? Ez fáj. Mit vétettem

-

ellened, kedvesem, hogy ilyen dühös vagy?

-

Kérlek, könyörgöm, Hannes, ne szólíts többet kedve-

semnek. Nem vagyok a kedvesed, és egyáltalán nem var gyök kedves. Szeretném végre élni a normális életemet. -

Hadd emlékeztesselek, Judith. - A dühtől egy csapásra

erőre kapott a hangja. - Ott szemben ültünk. - A sarokasztalra bökött.

-

Huszonhárom

napja...

-

Az

órájára

nézett.

-

Huszonhárom napja és hetvenöt perce. Ott ültünk, és azt mondtad, szó szerint azt mondtad, javíts ki, kérlek, ha mást mondtál: Pillanatnyilag egyszerűen nem vagyok kész egy

szoros kötődésre, Pár perccel később pedig hozzátetted: Hannes, jobb, ha most egy darabig nem találkozunk. Szünetet tartott. Fakó arcán mosolyra rándult a szája. Akkor most megkérdezem, meddig tart nálad a pillanatnyilag? És milyen hosszú neked az egy darabig? Huszonhárom nap és hetvenöt, nem - az órájára pillantott

-*g5

hetvenhat perc? Kénytelen vagyok azt hinni, ez már nem

pillanatnyilag, hanem annál ezerszer hosszabb. Ez nem egy darabig, hanem egy fél örökkévalóság. Nézz rám, Judith, nézz a fáradt szemembe! Itt látod mind a huszonhárom napot és hetvenhat percet. Meddig akarod hagyni, hogy vergődjem? Hannes, nem veszel tudomást Orvosra van szükséged, te beteg vagy, őrült. -

a

realitásról.

Te őrjítesz meg, ha tovább űzöd velem ezt a játékot.

Eltökéltem, hogy türelmes leszek, megígértem az anyádnak és az apádnak is. De néha, néha... Kezét ökölbe szorította, és beleharapott. Előreugrott az arccsontja, a homlokán meg lehetett számlálni az ereket. Judith már azon volt, hogy felpattan, és elrohan. Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Bianca azokról „a pasikról, akik egyszerűen

nem

akarják

felfogni”,

és

újra

meg

újra

bepróbálkoznak, ha az ember nem rázza le őket egyértelműen. Igyekezett „egészen cool” maradni, és szinte suttogva mondta: —

Nagyon sajnálom, Hannes, kedvellek, valóban ked-

vellek, de nem szeretlek. NEM SZERETLEK! Mi ketten soha nem leszünk egy pár. Soha, Hannes, soha! Nézz rám, Hannes:

soha! Kérlek, azonnal hagyj fel azzal, hogy rám vársz. És lassan arról is szokj le, hogy rám gondolsz. Törölj ki az életedből, kérlek! Igen, olyan brutálisan hangzik, hogy a legszívesebben elbőgném magam. Őrülten fáj nekem is, amikor így beszélek. Elmondom még egyszer, hogy végre megértsd: törölj ki az életedből! Hannes nézte, és közben ingatta a fejét. Erősen behunyta a szemét, látszott rajta az erőlködés, hogy megjegyezze. Aztán megint elmosolyodott, felhúzta, majd visszaejtette a vállát. Úgy tűnt, végre hitelt akar adni a szavainak. Mintha egy szabadulási aktus lett volna, de valami még berzenkedett ellene. Judith némán, kővé dermedt arccal szemlélte a vívódását. —

Judith — mondta mintegy az elmélkedése eredmé-

nyeképp -, szabadon engedlek. Szinte mellékesen elkezdte feltűrni az inge ujját. -

Látszólag kitöröllek az életemből. ígérem. Szabadon

engedlek. Szőrös alkarjait feltámasztotta az asztallapra.

-

A lelkemben - szólalt meg remegő, patetikus hangon a

lelkemben azonban tovább élsz. Látványosan kifelé fordította a karjait. Judithot elborzasztotta a látvány. Hosszú, vörös sebek borították. Túl mélyek és szimmetrikusak ahhoz, hogy macskakarmolás- nak tűnhettek volna. - Honnan származnak ezek a sérülések? - kérdezte reszketve Judith. Remegő hangja gyógyírként hatott Hannes fájdalmára, kegyes, szinte üdvözült mosolyt csalt elő. -

Lélekben elválaszthatatlanul össze vagyunk kötve —

mondta -, ezennel szabadon engedtelek.

4

A következő napok egyetlen értelme - Judith számára alig fokozható rettegéssel köszöntött be az augusztus — az volt, hogy elmúljanak valahogy. Rendületlenül azzal foglalkozott, hogy kiéheztesse a fejébe fészkelődött betolakodót. Ezáltal néha ő is elfeledkezett az evésről. Éjszakánként rettegett az alkarokról szövődő álmoktól, így addig meredt a rotterdami aranyesőlámpa fényébe, amíg teljesen elnehezültek a szempillái. Gerd naponta próbált kapcsolatba lépni vele, de éppoly kevéssé járt sikerrel, mint a többi barátja, akik szintén aggódni kezdtek érte - lassan és túl későn. Judith belső emigrációba vonult. Reszketve és szorongva, állandó készenlétben várta Hannes következő támadásait, azzal az eltökélt szándékkal, hogy mindhalálig figyelmen kívül hagyja. Ezekben a napokban - többnyire szerencsére délutánonként, nem pedig éjszakánként - Hannes néhányszor rábeszélt a hangpostájára. Pár másodpercbe telt, míg — anélkül, hogy egyet is meghallgatott volna - kitörölte. Azzal

győzködte magát, hogy amennyiben Hannes nem akar ezen a kis dózisban adagolt rituális szokásán változtatni m naponta egy rejtve maradó tartalom a lelketlen mobil nevetségesen apró SIM kártyáján

—,

akkor

újra

normális

életet

élhet.

Szinte

újjászületve térhet vissza a barátai meg a családja körébe. Elmondhatja: „Megint itt vagyok, csak egy kis krízis volt. Nem csoda, a hőség, a stressz, hisz tudjátok.” Ők pedig azt felelik: „De jó, hogy újra itt vagy, Judith! Kényeztesd már végre magadat egy igazán szép nyaralással. Mindannyian melletted állunk!” Csakhogy még nem tartott itt. Egyelőre egy sötét alag- útban tapogatózott, de már látta az első halvány fénysugarat. Egy önfeledt pillanatban, az első, mindennapi életbe visszavezető, szabad ég alatti séta gyanánt le is foglalt augusztus végére egy egyhetes amszterdami utat. Ott majd olyan barátoknál lakhat, akik mit sem tudnak Hannesról - legfeljebb annyit észlelnek,

hogy egy megrögzött idióta naponta hangpostaüzenetet hagy a mobilján. Két nappal később túlzottan könnyelmű volt. Az üzleti levelek átnézése során kibontott egy feladó nélküli borítékot. Sokkot kapott, amikor felismerte, hogy Hannestól érkezett. Azon nyomban elkövetett egy másik súlyos hibát is: sorról sorra, az utolsó szóig végigolvasta. A jegyzőkönyv stílusú szöveg megtévesztően tárgyilagosan hangzott: „Augusztus 12., reggel hét óra. Megszólal a nő rádió- vekkere. A férfi karóráján hat perc múlva hét. A nő órája siet, az övé pontos. A nő letusol. Gyönyörű, ahogy törékeny, ruganyos testén végigszalad a hideg víz. A férfira gondol. Ő pedig mindig rá. Hét óra negyvenhárom. A nő kilép a házból. Hársszí- nű, testhez

simuló

nyári

ruha.

Zilált

aranyszőke

frizura.

Húszévesnek tűnik. A legszebb nő a világon. Az arca azon-

100 ban túl komoly és szomorú. (Te teleszubjektív lesifotós, hol a teleobjektíved!) Hiányzik neki a férfi. Nélkülözi őt. Hét óra ötvenhét. Kinyitja a lámpaüzletet. Smaragdzöld táskája lecsúszik karcsú vál Iáról. Szétszórt, ideges. Máshol jár az esze. A férfira gondol. Ő pedig rá. Tizenkét óra tizennégy. Kilép az üzletből. Elnéz balra, elnéz jobbra. A férfit keresi. Itt van a közelben. Jóformán karnyújtásnyira. A világon mindennél jobban szereti. Ő is a férfit, biztosan. Biztosan. Biztosan. Biztosan. Tizenkét óra húsz. Belép a bankba. Pénzt akar kivenni? A férfi odaadná a magáét. Nincs szüksége pénzre, csak a szerelmére. Tizenkét óra huszonhét. Kilép a bankból. A férfi csókot dob felé. A nő érzi á közelségét, megérinti a lehelete. Keresi. Összezavarodik. Tizenkét óra harmincöt. Ismét eltűnik az üzletben. A férfi integet felé. A nő nem láthatja, mégis tudja, hogy vele van.

Vigyáz rá. Minden rosszat távol tart tőle. Tizenhét óra tíz. Kilép az üzletből. Megérte a kitartás. A kitartás mindig megéri. A türelem és a hűség a létezés esszenciája, a szerelem sava-borsa. Érdekes: ezúttal másik utat választ. Goldschlagstrasse. Tannengasse. Hütteldorfer Strasse. Hátrafordul, keresi a férfit. A férfi érzi a leheletét. A férfira gondol. Ő pedig mindig rá. Tizenhét óra huszonhárom. A nő: betér — nocsak, nocsak! -, betér egy utazási irodába. A férfi: mint aki kiesett a zoknijából. Őt akarja meglepni? Egy második Velence? Szereti őt, biztosan. A férfi pedig őt, mindenekfelett. Tizenhét óra negyvenkettő. A nő kilép az utazási irodából. Mosolyog. Örül. A férfira gondol. Szereti. Kár. Kár. Kár. Pont most kénytelen néhány percre szem elől téveszteni. Nélküle kell hazamennie. Most a férfi megy be az utazási irodába... Tizennyolc óra. Vége a napi feljegyzéseknek. A férfi to-

101 vábbra is mellette marad. Összeköti őket a szerelem. Egymáshoz forrasztja őket az örökkévalóság. A nő az ő fénye, a férfi az ő árnyéka. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ha lélegzik, vele lélegzik. A férfi őrt áll. Magába szívja a nő közelségét. Örül. Örül. Örül a közös Amszterdamnak.”

5 -

Rosszul érzi magát, főnökasszony?

-

Nem, csak ez a körforgás...

-

Nem kér egy Red Bulit? Én ilyenkor mindig bedobok

egy Red Bulit. Judith magába roskadtan ült az irodai széken, és a fehér papírgalacsint bámulta a szemétkosárban. A levél, amit olvasott, nem létezhetett. A férfi, aki írta, nem létezhetett. Kihúzni. Kitörölni. Elfelejteni. Kiradírozni. Elégetni. Aztán a hamut a

szélbe szórni. —

Vagy az exbarátja miatt van? - kérdezte Bianca.

Judith meglepetten nézett a gyakornoklányra. -

Még mindig ultragáz, ugye?

—

Igen, az - felelte kurtán Judith.

-

Némelyiknek majdnem örökidőbe telik, mire felfogja.

-

Figyel. Lépésről lépésre követ. Mindenről tud, amit

csak teszek. - Ez komoly? Vérciki. Mint valami kísértet. —

Bianca?

—

Igen, főnökasszony?

-

Nem jelentene problémát, hogy hazakísérjen? -Nem,

dehogyis! Ha meglátjuk, megmondjuk neki, hogy húzzon a francba. Van, aki csak ebből ért. Azzal felmutatta a középső ujját. - Felkísérem még a lifttel. Biztos, ami biztos. Láttam egyszer egy filmet, ott a liftben várt a fickó, és hátulról támadt a nőre, aztán fojtogatni kezdte egy piros nyakkendővel, azt hiszem - ecsetelte Bianca. -

Jó kis film lehetett.

Épp hogy többé-kevésbé kiheverte a megfigyelési jegyzőkönyvet,

megint

ott

lóg

egy

szörnyű

nejlonzacskó

az

ajtókilincsén. Hátrahőkölt, és belekapaszkodott Bianca karjába. -

Azt hiszem, jobb, ha magával maradok egy darabig,

főnökasszony,

amíg

megnyugszik

-

mondta

Bianca.

-

Rendelhetünk, mondjuk, szusit. -

Aha, az jó lesz. Megnézzem, mi van a zacskóban?

-

Ne, nem akarom tudni! Lehet, hogy csak valami reklám, és fölöslegesen pa- rázik.

-

Azt akarom, hogy mindegy legyen, mi van benne.

-

Csakhogy magának nem mindegy. Máris totál ki-

akadt, de komolyan. Bianca maradt pár órát. Jót tett a jelenléte. Kipróbálta Judith szemhéj- és szempillafestékeit, körömlakkjait, rögtönzött

divatbemutatót tartott a ruhatárából. Három pólónak és egy miniruhának nem tudott ellenállni. A ruha varrása persze jó, ha a következő három vacsorát átvészeli Bianca idomain. --Hát, biztos nem sorozatgyilkos - vigasztalta főnökasszonyát, aki csak nézte, amint a lány ette a szusit. - Ha csak úgy beszélget vele az ember, még szuperkedves is. Olyan, aki a légynek sem tudna ártani. Őrülten szerelmes magába, csak most kicsit megzakkant. De már el fogja húzni a csíkot.

-

Gondolja?

-

Lefeküdt vele?

-

Le, persze.

-

Ezt talán nem kellett volna. Most aztán tutira mindig

azon rugózik. - Bianca, szeretnélek, illetve szeretném megkérni, hogy... -

Nyugodtan tegezhet, főnökasszony, a barátaim mind

tegeznek. - Köszönöm, Bianca. Mégis megkérhetlek rá, hogy megnézd, mi van az ajtón lógó zacskóban? Bianca egy levelet és egy kis skatulyát vett ki belőle. -

Egy szív van rajta. Felolvassam?

Judith az ajkába harapva bólintott. Bianca pedig olvasta: „Miért nem hallgatod le a hangpostádat, kedvesem? Mi a helyzet a rózsáinkkal? Elszáradtak már? A rejtvényt már rég megfejthetted. Könnyű rejtvény volt. Adok valamit, ami hozzátartozik. Jobb nekem, ha nálad van. Most végleg visszavonulok. Becsületszavamra! Igen, elbocsát- lak, kedvesem! A te Hannesod.” Bianca megrázta a skatulyát. - Apró kavicsok vagy ilyesmi - állapította meg. A fedelén ez állt: „Kérdés: Mi ezekben és ezekben és ezekben a rózsákban a közös? Válasz: Egyiknek sincs...” Bianca kinyitotta a skatulyát. -

Tövise! - kiáltotta.

-

Tövise - suttogta Judith.

-

Baj van, főnökasszony? - kérdezte Bianca.

Judith hangosan felzokogott. -

Tövise, igen - és azonnal megjelentek előtte Hannes

összeszabdalt alkarjai. -

105-

Itt alhatok ma éjjel, ha akarja, főnökasszony.

Hetedik fázis

1 Három hét telt el. Ötszáz óra. Tizennyolcszor gyalog az üzletbe. Tizennyolcszor gyalog haza. Több tucatszor kellett kinyitni a kaput és a lakásajtót, belépni a lakásba, bereteszelni az ajtót, átkutatni a teraszt, bekukkantani az ágy alá, a ruhásszekrényt sem feledve. Három hét. Ezerszer dupla erőfeszítés Judithnak. Ezerszer két árnyék átugrása: a sajátjáé meg Hannes láthatatlan árnyáé. Jó két tucatszor húzta le a redőnyt, vetkőzött le, lépett be a zuhanyfülkébe és lépett ki onnan, még egyszer bekukkantott az ágy alá, felhajtotta a takarót, végigpásztázta a párnáját. Lefekvés.

Szemlehunyás.

Szemfelnyitás.

Kávéfőző!

Ugrás!

Rohanás a konyhába. A kávéfőző, Ugyanitt volt? Nem inkább arrébb, kissé balra? Három hét. Huszonnyolc túlóra Bianca felvigyázónőnek. Egy sztornózott

amszterdami

út.

Egy

elszalasztott

keresztelő.

(Veronika, négy kiló húsz deka, makkegészséges. Heidi jól van, Ali boldog. Legalább Ali boldog.) Egy látogatás a rendőrségen: -

Megütötte? Nem? Megfenyegette? Azt sem. Követi?

Igen? Zaklatás, nagyon jó. Szigorú törvényeink vannak ellene. Milyen adatokkal tud szolgálni? Milyen bizonyítékai vannak ellene? Tövisek? Aha. Egy levél, nagyon jó! Hol van? Eldobta. Kár volt. Nagy kár. A következőt őrizze meg, és hozza magával! Három hét. Se telefon, se SMS, se e-mail. Egyetlen sor sem. Semmi hír. Nincsenek rózsák. Nincsenek tövisek. -

Fogadjunk, hogy feladta! — biztatta Bianca.

-

De valahol lennie kell.

-

Na persze, valahol nyilván van. A lényeg, hogy már

nem itt, főnökasszony. Nem igaz?

2 Az első szeptemberi pénteken fülledt búcsút vett a nyár. Délután három körül egy szinte áttetsző, sápadt nő nyújtott kezet Judithnak az eladótérben. Valahonnan ismerősnek tűnt. -

Wolff, Gudrun Wolff - mutatkozott be -, elnézését

kérem a zavarásért, de talán tudna nekünk segíteni. Aggódunk. Ferstlné meg én. Arra gondoltunk, hogy... -

Ismerjük egymást? - akarta kérdezni Judith.

A rossz előérzete rögtön beigazolódott — elállt a szava. Ezt a nőt látta akkor a Főnixben, ő integetett ott. Hannes két kolléganőjének egyike volt. -

Aggódunk a mi kedves Bergtalerünk miatt. Hetek óta

nem járt az irodában. És nem is jelentkezett. Ma pedig... -

Nem, sajnos nem tudok segíteni, értse meg, kérem.

Próbálta a kijárat felé tessékelni. Ő azonban a szögletes, kemény, krémszínű kézitáskájából egy gyűrött cetlit rántott elő.

106 -

Ma pedig ezt a levelet kaptuk tőle — fejezte be a mon-

datot. Úgy hadonászott vele a levegőben, mintha rossz szellemeket akarna elriasztani.

„Nagyon sajnálom, hogy búcsút kell vennem tőletek - írja. — Hamarosan már csak papíron létezem...” Gudrun Wolff itt lélegzetvételnyi szünetet tartott. Aztán teátrálisan, a hangjában nem kevés szemrehányással folytatta: „Hamarosan már csak

papíron létezem. Meg az én Imádottam, Életem Szerelme szívében. ” Ezt írja. Semmi többet. Úgyhogy természetesen aggódunk érte, Ferstlné is meg én is. Azt gondoltuk, mivel

úgyszólván maga az egyetlen... -

Sajnálom, egyáltalán nem tudok segíteni. Már hetek-

kel ezelőtt megszakítottam minden kapcsolatot Bergtaler úrral. Teljesen - mondta Judith, és az ujjai hegyével határozott vízszintes vonalat húzott a levegőbe. - Jól van, főnökasszony? Bianca hirtelen ott termett mellette, hogy elkapja, ha összecsuklana, -

Egyáltalán semmi közöm nincs már Bergtaler úrhoz,

sajnálom. De talán tudja, hogy... - próbálkozott tovább Güdrun Wolff -

Nem, nem tudom, és nem is akarom tudni!

-

Úgy látom, a főnökasszonyom rosszul van. Legjobb, ha

elmegy. -

Remélhetően nem követett el valami ostobaságot -

tette hozzá végül Gudrun Wolff. Zárás után Judith elmenekült a városból. Bianca segített a csomagolásban, lekísérte az autóhoz, körülnézett a mellékutcákban, majd annyit mondott: -

Tiszta a levegő, főnökasszony, indulhat.

Judith rövid SMS-t küldött az öccsének: „Kedves Ali, kedves Heidi, késő este érkezem. Maradhatok vas.-ig? Nem leszek a terhetekre! Judith” A liláskék alkonyfény viharos éjszakát ígért, mikor megérkezett a mühlvierteli régi udvarházhoz. Veronika, a baba, már messziről sírással köszöntötte. Ali igyekezett szívélyesen fogadni a nővérét. Fáradtnak és egykedvűnek tűnt, alighanem megint visszaszokott a gyógyszerekre. - Micsoda meglepetés! - mondta, anélkül hogy eldönthető lett volna, jó vagy rossz. Órákig ültek az asztalnál, és beszélgettek - gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen kínosan hosszú szünet se maradjon -

a

nyilvánvaló

legszükségesebbekről,

Veronika

nehéz

születéséről, megerőltető jelenéről és bizonytalan jövőjéről.

4

Mindehhez

fényképek

és

élőképek

társultak

Heidi

szoptatásáról, valamint üvöltő hangdíszletek a kiságyból. Judith türelmesen várta, hogy megkérdezze, miért jött, hogy érzi magát, mi történt, mi van vele, miért ilyen zaklatott. De Ali nem tette. Számára hosszú ideje Judith volt az egyetlen, akinek nem lehetett rosszabb, mint neki. Ha kiesne a szerepéből, Ali porózus világa darabjaira hullna. Felhagyott a gyógyszertár-fényképészi munkájával. -

Miért? - kérdezte Judith.

-

Tiszta munkaterápia volt. Már nem fogadhattam el.

- Ismered, neki büszkesége van. Másként lenne, ha

108

adolgokveledmegHannesszal...Mindegy,úgyistudod-vágottközbeHeidi. — Igen, tudom. -

De ezt ne vedd, kérlek, szemrehányásnak - magya-

rázkodott Ali. Gyengéden végigsimított Judith alkarján. Judith azonnal eldöntötte, hogy még aznap éjjel hazautazik. De hirtelen váratlan vendég toppant elé — és olyan hosszú, olyan átható, olyan szomorú pillantásokat vetett rá, hogy óhatatlanul elsírta magát. -

Örülök, hogy megint itt vagy nálunk, Judy - szólalt

meg Lukas Winninger, mintha családtag lenne. Nem rejtette véka alá a gondolatait: —

Hé, nem festesz valami jól! Sápadt vagy, beesett az

arcod. Kimerültnek látszol. Baj van? -

Mondhatni.

Ali kedvéért elmosolyodott. -

Mi az? Gondok vannak a barátoddal? - kérdezte Lu-

kas. —

A volt barátommal.

-

Elhagyott?

-

Nem, épp ellenkezőleg.

—

Mondd már!

—

Hosszú lenne. Nincs annyi időd!

— -

Mindenre van idő, ha szakít rá az ember. Nem veszitek rossz néven, ha magatokra hagylak

benneteket? - kérdezte Ali. Választ sem várva futólag homlokon csókolta a nővérét. Judith csak délben ébredt fel. Álmok nélkül végigaludta az éjszakát. Az éjjel az év elővarázsolta az őszt, és illatainak már nem volt köze Hanneshoz. A nap hideg narancs- színben tükröződött a nyitott ablaktáblán. Hasonló fényt

árasztott a lámpaüzlet kirakatába függesztett halványpiros krakkói csillár is.

Öt órán át üldögéltek Lukasszak -

Együtt kitalálunk valamit - ezek voltak az utolsó

szavai. „EGYÜTT kitalálunk valamit.” Megígérte Judithnak. És ahogy a kávéillat nyomába indult, Lukas már a konyhaszekrénynek támaszkodva álldogált biztató mosollyal az arcán. -

Itt laksz?

-

Alkalomadtán, különleges esetekben.

-

Lukas, nem akarom, hogy miattam...

-

Két kanál cukorral, tej nélkül?

4

Bécsbe visszatérve megesküdött, hogy Lukasszal a háta mögött és Biancával az oldalán hadat üzen Hannes Bergtalernak. De hogy lehet megszabadulni az árnyékától? „A fény mögé téve.” (Lukas) Csak türelmesen vár, amíg Hannes újra előkerül. Hogy visszatért erejét demonstrálja és Hannest provokálja, legalábbis hogy előcsalogassa rejtekhelyéről, még a gyűlölt borostyángyűrűjét is felhúzta. -

A kabalája? — kérdezte Bianca.

-

Nem, inkább fegyver.

-

Én

inkább

valami

rendes

boxert

hordanék,

főnökasz- szony. Két újabb hét telt el Hannestól érkező meglepetések és hírek nélkül. Nyugtalansága arra figyelmeztette, hogy ez hamarosan másként lesz. Ezúttal azonban meg akarta előzni. -

Egyszerűen hívjuk fel az irodájában — javasolta

Bianca.

110 —

Megtennéd?

- Naná! Engem is érdekel, hol a fenében lehet. Azt nehezen hinném, hogy kinyírta magát a főnökasszony miatt. Azt csak

úgy mondják a pasasok, hogy fontosnak érezzék magukat. —

És hogy reagálsz, ha felveszi?

—

Azt mondom: bocsánat, rossz számot hívtam. Engem

úgysem ismer meg. Majdnem teljesen el tudom változtatni a hangomat. Tudok úgy beszélni, mint Bárt Simpson. Beatrix Ferstl, Hannes másik kolléganője volt a telefonnál. —

Bergtaler urat kérném (- hallatszott inkább Miki

egérére, mint Bárt Simpsonéra emlékeztető hangon). —

Aha, és mikor megy be? Betegállományban?

- Életben van - súgta Judithnak. Majd folytatta Miki egér-Simpson-hangon: - Kórházban? És mi baja? Aha. Aha, ó, jaj! Aha. Nem, csak egy ismerőse lánya. Nem, nem szükséges. Majd hívom újra, ha kiengedték. Mikor is jön ki? És melyik kórházban? Joseph. Aha! F-fel vagy ph-val? Aha. Aha. Köszönöm, viszhall. —

Na? - érdeklődött Judith.

—

Hát,

a

Josephben

fekszik

valami

ismeretlen

betegséggel. Bent tartják még legalább két hétig, nem lehet látogatni. De azt úgysem akarjuk, vagy mégis? —

Nem, nem akarjuk.

—

Miért van így összetörve, főnökasszony? Amíg kór-

házban van, legalább nyugtunk van tőle. Talán beleszeret egy ápolónőbe, és egy életre megszabadul tőle. —

Ismeretlen betegség - hát, nem hangzik valami jól.

—

Valószínűleg madárinfluenzája van. Vagy pedig ker-

gemarhakóros. Csak nem AIDS-re gyanakszik, főnökaszszony? Á, azt nem hiszem. Nem az a drogbelövős fajta. És nem is homokos, vagy mégis? Legfeljebb bi. De a biztonság kedvéért csináltasson AIDS-tesztet. Egyszer én is csináltattam. Vesznek egy kis vért, még csak nem is fáj. De odanézni nem szabad. Mert hogyha véletlenül odanézek... — Köszönöm, Bianca, hazamehetsz. Tényleg nagyon sokat segítettél - mondta Judith -, örülök, hogy vagy nekem!

5

Zárás után, egy szeles őszi este szürkületi fényeiben hazafelé tartva

elérte

Judithot

a

rettegés

a

bizonytalantól.

A

lépcsőházban, amíg a liftre várt, fentről nyögdécselő hangokat vélt hallani. Pánikba esett, kirohant a házból, elvegyült a járókelők között. Felhívta Lukast, és a sírógörcsök szüneteiben elmesélte Hannes állítólagos betegségét, kórházi kezelését, továbbá hogy ennek ellentmond saját megérzése, valamint a lépcsőházi zajok. Lukas két órán belül Bécsben lesz. -

Nem, Lukas, nem szükséges - mondta.

De szükséges volt. Lukast semmi sem tarthatta vissza. Judithnak csak két órát kellett átvészelnie. Újult erővel, rettenthetetlenül és eltökélten szinte a házkapuig tört előre. Ott visszafordult, és a metróállomás irányába rohant, ahol erősebbek voltak a fények. A nyílt utcán is rosszul érezte magát. Egy mentőautó szirénájától halálra rémült. Feltehetően Hannest szállították, egyenesen az ő lakására, vagy ami még rosszabb, onnan vissza! Taxiba ült, felhívta az anyját. Azt állította, épp a közelben van, felugrana hozzá pár percre, ha alkalmas. —

Élsz még? - kérdezte az anyja, és éppen idejében

hozzátette: - Persze, kislányom, tudod, hogy bármikor jöhetsz.

112 Rosszul nézett ki. Pontosan úgy, mint akit apa épp most hagyott el egy jó kis közös megegyezéssel. Egyetlen célzást sem kellett tennie, hogy a lánya úgy érezze, mindez az ő bűne. Vezeklésül

Judithnak

kellett

a

különböző

vakság,

szívinfarktus, halálfélelem és egyebek ellen felírt gyógyszerek betegtájékoztatóiról

felolvasnia

az

adagolást

és

a

mellékhatásokat. Mindemellett Hannesról egy szó sem esett. Judith percenként nézett az órájára. —

Már menni akarsz? — kérdezte az anyja.

-

Igen, Lukasszal találkozom.

—

Lukasszal? — Végre egy nevesített, nyílt szemrehá-

nyás. - Miért Lukasszal?

—

Miért? Mert a barátom, és mint ismeretes, a barátok

időről időre találkoznak — felelte Judith dühösen. —

Lukasnak családja van!

-

Nem, mama, erről most nem nyitok vitát - zárta le a

beszélgetést, majd felugrott, és becsapta maga mögött az ajtót. Állt kint néhány percet nyomorúságos helyzetének teljes tudatában,

aztán

újra

becsengetett.

Az

anyja

sokára,

kivörösödött szemekkel nyitott ajtót. Judith átölelte, bocsánatot kért. -

Nem vagyok valami jó passzban — mondta.

—

Igen, tudom — felelte a mama.

Rövid, nyomasztó szünet következett. -

Honnan tudod?

-

Csak rád kell nézni, kislányom!

6 Az Irisben találkoztak. Lukas már ott ült, épp befejezett egy telefonbeszélgetést. Az előtte álló Aperolt megvilágította az asztali gyertya, ami vöröses-narancs csillogást kölcsönzött markáns arcának. Üdvözlésként két tenyerébe fogta Judith arcát - egyszerre volt óvó és gyengéd. Hogy nem vett férjül egy ilyen férfit? -

Judy, nem kell aggódnod, tényleg a Josephben fek-

szik - mondta. - A múlt hétfőn vettek fel egy Hannes Bergtaler nevű beteget. Hogy melyik osztályon van, miért tartották bent, mi a diagnózis és milyen az állapota, arról nem adhattak felvilágosítást. Maga a beteg rendelkezett így. -

Lukas, szerinted üldözési mániám van? - kérdezte

Judith. -

Nem hiszem.

- Miért hiszem, hogy miattam került be, miattam rendelkezett úgy, hogy nem adhatnak felvilágosítást? -

Mert talán tényleg így

van. - -- Igen, persze, talán. -

Talán elég volt.

-

De talán tényleg súlyos beteg, és segítségre szorul!

-

Talán azt akarja, hogy pont ezen gondolkodj, lehető-

leg egyfolytában. -

Talán.

-

Mindenesetre máris arra kényszerít, hogy vele fog-

lalkozz. -

Én meg téged kényszerítelek arra, hogy velem fog-

lalkozz. -

Nem, Judy, nem kényszerítesz, önként teszem, és na-

gyon szívesen. Ez a különbség. A különbség záróráig kitartott az Irisben. Judith többet ivott a kelleténél. Lukas úgy tett, mintha az elfogyasztott Aperol és bor dacára is józan maradt volna. Néhányszor ugyan eltévedt a karja, és Judith vállára fonódott, de szinte azonnal vissza is húzta. Mindenesetre diszkréten vonzó, legalábbis vonzóan diszkrét módon elterelte Judith

115-

figyelmét Hannesról. Alkalomadtán sóhajtoztak vagy mosolyogtak elveszett meghitt múltjuk emlékein. Mit szólt egyáltalán Antónia, mikor megtudta, hogy Lukas otthagyott csapot-papot - azért, hogy ösztönösen védelmező lelki támaszt nyújtson aztán a paranoid exbarátnőjével egy füstös bécsi bárban átmulatta az éjszakát? -

Semmi gond - bizonygatta Lukas. — Tudja, milyen

közel állunk egymáshoz, Judy. És tudja, hogy soha nem élnék vissza a bizalmaddal. —

És az övével? — kérdezte Judith.

—

Az övével még úgy sem - felelte Lukas.

Ez a mondat erről az ajakról erotikusabban csengett bármely szerelmi vallomásnál. Eltántorogtak Judith házáig. Csak akkor értek egymáshoz, ha

összeütköztek,

meg

a

búcsúzásnál,

mikor

végezetül

próbálták arcon csókolni egymást. -

Nem akarsz feljönni? Alhatsz a nappaliban a kana-

pén - gügyögte Judith. Köszönettel, nem - Lukas egyik kollégája elutazott, itt van a közelben a lakása, és úgyis szüksége van pár ház- tömbnyi friss levegőre. Csak azt akarta megvárni, amíg Judithnál kigyullad a fény, meg akart bizonyosodni róla, hogy hazatalált. Judith balról megkerülte a liftet, és felbotorkált a csigalépcsőn. Minden emeleten hallgatózott, hogy biztos legyen benne, sehonnan sem jön nyögdécselés vagy hasonló zaj. Amikor felért a tetőtérbe, valamelyik érzékszerve jelezte: valami nem stimmel. Mély levegőt vett, hogy idejekorán sikíthasson, és szembeszállhasson annak kiváltójával. Amikor meglátta a cédulát az ajtaján - elnémult. Fekete keret, középen kereszt — gyászjelentés volt. Pánikba esett, a nevet el sem kellett olvasnia - már beégett az agyába. Hanyatt-homlok rohant le a lépcsőn, párosával szedte a fokokat. -

Lukas! - kiáltotta.

-

Mi történt?

Végre kinyílt a kapu. -

Azt hiszem, Hannes halott!

Lukas karjaiba ájult. Egy jó fél órába telt, míg megnyugodott, és még egyszer jó darab időbe, míg újra az ajtajához merészkedett, ezúttal Lukashoz tapadva. -

Helmut Schneider - olvasta Lukas a gyászjelentésről,

mintha egy győztest méltatna. Judith a háta mögé bújt. -

Judy, valaki más a halott. Helmut Schneider.

Ismersz egy bizonyos Helmut Schneidert? Rémlik valami arc? -

A szomszédom - motyogta Judith. - Nyugdíjas... de

hogy került ez az ajtómra? Gyakorlatilag soha nem láttam azt az embert. Mit keres ez az értesítés az én ajtómon az én állapotomban? Ez nem lehet véletlen. -

Biztos minden ajtón ott van - felelte Lukas. - Utá-

nanézzünk? - Nem, nem akarok utánanézni. Azt akarom, hogy minden ajtón ott legyen. És nem akarok több rettegést. Torkig vagyok a rettegéssel. Aludni akarok, és szépet álmodni. Aztán fel akarok ébredni úgy, hogy valami szépre gondolok. Lukas, itt tudsz maradni velem? Csak amíg kivilágosodik. Maradj itt, kérlek! Csak most az egyszer! Al- hatsz a kanapén, a nappaliban. Vagy te alszol az ágyamban, én meg a kanapén. Vagy fordítva. Ahogy akarod. Reggelre két fej sajgott. A kávé azonban gyorsan kijózanította Judithot. - Lukas, azt hiszem, még egyszer találkoznom kell vele. -

Biztos? Okos lépés?

-

Muszáj megtennem. Különben kísérteteket látok.

-

Mit akarsz mondani neki?

-

Fogalmam sincs. Mindegy. Bármit. A lényeg, hogy

látom. Azután már nem hajszol rettegésbe. -

Veled menjek?

-

Megtennéd?

-

Ha neked ez segít...

-

Esetleg később utánam jöhetnél, hogy hazahozz.

-

Ahogy akarod.

-

Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb.

-

És hogy lépsz vele kapcsolatba?

-

Felhívom. Még ma vagy holnap.

-

Judy, kórházban van.

-

Ó, ezt elfelejtettem. A fenébe!

Nyolcadik fázis

1 Szeptember 24., reggel hét óra. Megszólal a rádióvekkere. Időjárás-jelentés. Megijed. Alacsony légnyomás. Fejére húzza a párnáját. Feketéből a szürkébe. Gyorsan valami szépre gondolni, Judith! Hét óra tizenhat. Elég éber már, hogy ne akarjon felébredni. Semmi indíttatás. Semmi alapja, hogy kinyissa a szemét. Mi hiányzik neki? Hiányzik valaki? Hiányzik mellőle a férfi, a védelmezője, aki mindig miatta van ott? Aki a karjaiba zárja. Aki simogatja. Aki magához szorítja. Aki a testével takarja. Aki hagyja, hogy érezzen, egész mélyen. Hagyja, hogy ziháljon. Ziháljon és reszkessen a boldogságtól meg az izgalomtól. Elmúlt a vágya? Nem. Akár a sötét gondolatok, feketéből a szürkébe?

A zuhany alá menekül. Forró víz. Párás fürdőszoba. Az ajtó zárva. Senki sem jöhet be. Magára marad. A tükörben: 37 év. Szép nő, szép arc. Szép arc a rettegés csúf ráncaival. Rásminkelni.

Munkahely-kompatibilissé

hétköznapokhoz. Elő a ronda barna gyapjú-

válni.

Felnőni

a

pulóverrel! Ápol és eltakar. Irány az egykor szűk farmer. Úgy lóg a csípődön, mint egy zsák! Hét óra negyvenhat. Vastag, zöld őszi blézer. Az arany- szőke nő elhagyja a házat. Balra tekint. Jobbra tekint. Mély lélegzet. Jól

csináltad,

Judith!

Leráztad.

Megszabadultál

tőle.

Továbbmehetsz. Nem kell félned. Teljesen egyedül vagy. Magadra utalva. Hideg nap, rideg élet. Hét óra ötvenkilenc. Letérdel az üzlet előtt. Kotorászik a fekete válltáskájában. Hol a kulcs? Még sincs nála? Csak nincs a férfinál? Megtalálja. Kinyitja a lámpaüzletet. Meglepetés? Semmi! Fellélegzés. Gyorsan, fel a lámpákat! Kávéfőző. Áruházi zene. Elgémberedett ujjait az ovális barcelonai kristálycsillár alatt melengeti. A legszebb darab az üzletben. Itt kezdődött minden. Emlékszik még rá? Mit hozott ki belőle? Mi lett belőle? Belőle és a férfiból? A férfiból. Hogy kerül ide az üldözője? Érzi, hogy nem lehet messze. Itt van a fejében. Hová űzte a férfit? Mibe hajszolta a nőt? Ki volt az első?

2 Az ebédszünetben kénytelen volt megkérni Biancát - aki szerelmes lett a hétvégén, és (először smink nélkül) kipirosodott az arca -, hogy fogja meg az egyik kezét, a másikkal kikereste Hannes irodai számát. Beatrix Ferstl volt a telefonnál. Lekezelő hangon beszélt, mint valami titkárnő, aki a „sajnos házon kívül tartózkodó” főnöke helyére ült. Átadhat valami üzenetet Bergtaler kollégának? -

Már nincs kórházban? - kérdezte Judith.

-

Kórházban? Már megbocsásson, de ilyen bizalmas

információkat, személyes jellegű... -

Megkérhetem, hogy még ma hívjon vissza?

Az nehéz lesz, de szívesen felírja a telefonszámát. —

Tudja a számomat.

“— Remek. De ha mégis lenne olyan kedves... És mi is volt a név?

120

—

Judith. Judith volt a név. Találkoztunk egyszer a Fő-

nix bárban, még tavasszal. A kolléganője pedig, Wolffné, ha jól emlékszem, felkeresett néhány hete az üzletemben! —

És milyen Judith?

—

Ismerjük egymást!

—

Milyen Judith?

—

Elég annyi, hogy Judith.

—

Rendben van, hölgyem, vagyis Judith. De nem ígér-

hetem, hogy... —

Magának semmit sem kell ígérnie. Elég, ha meg-

mondja Bergtaler úrnak, hogy hívjon fel. —

Milyen ügyben?

- Sürgős ügyben! —

Elnézést, de mégis melyikben?

—

Az enyémben!

3

A negyedik nap estéjén, amikor Hannes nem hívta vissza, Judith Gerdhez volt hivatalos. Eljöttek a többiek is, akik a barátai voltak korábbi életében. Nem csupán semmi oka, de alapja sem volt ennek az összejövetelnek. Judith már az üdvözléskor megjegyezte, hogy egyikükkel sem stimmel valami — és mindenkivel ugyanaz. Lagymatag volt a kézfogásuk, a puszijuk pedig hegyes, akár a tűszúrás. Keserédesen mosolyogtak rá, és a felére csökkentették a hangerőt, mikor hozzá beszéltek. —

Szép, hogy eljöttél! — kezdte Gerd patetikusan, mint-

ha Judith a sírból tért volna vissza az élők sorába.

A zavarodottságot fokozó süketelés után, mire mindenki kezébe került egy pohár prosecco, a társalgás megfeneklett Mimi és Billi, az Ilsét és Rolandot ösz- szetartó két gyerek fogváltásánál. Aztán előkerült Gerd „agglegény sütőtökös gnocchija” — avagy a mikró harca a mélyhűtőnyugalommal. Lara időközben felhagyott Valentin kezének szorongatásával, helyette minden szexista megjegyzése után ököllel hátba vágta. Mindeközben Judith szép ibolyaszín ruháját dicsérte, ami remekül illik a cipőjéhez. Aztán megkérdezte, milyen márka, melyik üzletből származik, mennyibe került, mekkora méretben és milyen színekben kapható, és hogy tényleg Tajvanon varrtáke. Egyáltalán miért éri meg Tajvanon varratni, hogy aztán onnan importálja a ruhát a gazdag Nyugat, milyen bérért és miféle körülmények között dolgozhatnak a tajvani varrónők...? Végre

kikötöttek

a

világ

nyomorúságánál.

Ha

elég

következetesek, le kellett volna szaggatniuk Judithról a ruhát. Amikor az este végre a csúcspontjához, egyben a végéhez közeledett, túláradó lelkesedésében Ilse száján kicsúszott egy olyan megjegyzés, amit a legszívesebben rögtön visszaszívott volna: -

Úgy hallom, új szeretőd van.

—

Nekem? Ki mondta?

—

Á, lehet, hogy hülyeség volt, tudod, mindenféléről

fecsegnek unalmukban az emberek. Szóval biztos nem is igaz. -

Miféle emberek?

Ilse hirtelen csuklási rohamot kapott, Roland vette át a szót: - Valaki látott egy jóképű pasassal az Irisben, ennyi az egész. Ilséből a sárga irigység beszél, mivel kénytelen beérni velem. A többiek próbáltak elmosolyodni.

—

És ki látott az Irisben?

—

Judith, kérlek, ne húzd fel magad! Teljesen ártalmat-

lan. Paul egyik kolléganője épp ott volt. Nem is tudom, ismered Pault? Tudod, aki Ilse bátyjával... - Lukas régi jó barátom! —

Ne haragudj, Judith, tényleg nem akartalak... - pró-

bálkozott Ilse. — Abban sem lenne semmi... —

Olyan barát, akire tényleg számíthat az ember, ami-

kor szükség van rá! Erre mindenki elhallgatott. Mivel ilyen remek zavarban üldögéltek együtt, és úgy bámulták a könnyeit, mint valami Mária-jelenést, Judith folytatta, anélkül hogy visz- szavett volna a hangerejéből: —

Különben mi újság Hannesszal? Felesleges úgy ten-

netek, mintha hirtelen világgá ment volna. Szóval mi van vele? Mit csinál? Merre hányódik? —

Judith, kérlek, nem hiszem, hogy ez lenne most a

megfelelő téma - próbálkozott Gerd halkan, nyilvánvaló békítő szándékkal. —

Hogy értsem, hogy nem megfelelő téma? Hónapok óta

éjjel-nappal nem találtam jobbat! —

Rég nem látta egyikünk sem — vágott vissza sértődöt-

ten Valentin -, most megnyugodtál? Nem. Dühös volt. —

Annyiszor találkoztok vele, ahányszor csak akartok.

Szervezhettek teniszbajnokságot, alapíthattok vele lakó-, életvagy akármilyen közösséget. De kérlek, ne kerülgessétek, mint a forró kását. Szóval mi van vele? Miért volt vagy van kórházban? Milyen ominózus betegsége volt? —

Kórházban? — dörmögte meglepetten Valentin. Azu-

tán valamivel halkabban: - Betegség? —

Judith, kedves - kezdte Gerd, Judith azonban lerázta

a kezét a válláról. - Hannes mást sem akar, mint téged elfelejteni. Hidd el nekem, keményen dolgozik rajta. Azt akarja, hogy te is felejtsd el. Tudja, hogy ez a legjobb mindkettőtöknek.

-

Még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy kivándorol

— tette hozzá Lara. -

Pompás ötlet! - replikázott Judith. - És miért nem

valósította meg? -

Miért vagy ilyen könyörtelen, Judith? Mit tett ellened

azon kívül, hogy szeret? -

Ezt tette! — A mutatóujjával végigment az egész tár-

saságon. - Meg ezt! - Most magára mutatott. - És én mondom nektek, még nincs vége! A jelenlévők többsége az üres desszertestányérjára bámult. Nem sokkal később becsapódott az ajtó.

4

A hatodik nap éjjelén, amikor Hannes nem hívta visz- sza, hallotta meg Judith először a hangját. A hátán feküdt a nappaliban, a kanapén, a rotterdami aranyesőlámpa fénye alatt, és várta, hogy lecsukódjon a szeme. Ez a módszer bizonyult éjszakánként a legcélravezetőbbnek, hogy legalább néhány órát aludjon, mielőtt a hajnali derengés megszabadítja az árny kísértetektől. Először olyan zörejek jöttek, mintha valaki egy barlangban bádoglemezeket suhogtatna. Azután elkezdődött a susogás. Végül csobogássá tompult, majd folyamatosan erősödött. És hirtelen ott termett a hang. Hannesé, félreismerhetetlenül. -

Ez a tömeg — mondta, mint amikor először találkoz-

tak az élelmiszer-áruházban. Hosszan visszhangoztak a szavak: „Ez a tömeg, za tömeg, za töme-töme-tömeg...” Judith még abban a pillanatban tudatosította a reak

cióját. Ami, legnagyobb meglepetésére, egyáltalán nem volt pánikreakció, épp ellenkezőleg. A hang bizalmasan érintette, hosszú ideje hordozta már magában. Fájdalmasan elfojtotta, mint valami kínzó titkot, amely most végre kezdett a saját hangján

előtörni,

magáén

Hannesén.

Nem

mozdult,

és

amennyire tudta, visszatartotta a lélegzetét is, nehogy egyetlen szót is elszalasszon. - Tudom, milyen pokoli fájdalom lehet - folytatta a hang. Ezzel biztos arra utal, amikor rálépett a sarkára. És: -

Remélem, nem zavarok.

Amikor először állt a barcelonai kristálycsillár fénykörében. —

Remélem, nem zavarok, nem zavarok, nem-nem- nem

zava-zava-zava-zavarok... Nem, nem zavarta, megnyugtatta, zúgott hozzá, ellazította és lefárasztotta. Végül annyit hallott: „Aludj jól, kedvesem, kedvesem, kedve-kedve-kedve... ” Aztán csend lett és sötét. Reggel úgy hasogatott a feje, mintha átmulatta volna az éjszakát. Szégyellte magát az élményei miatt. Úgy tűnt, ez volt az első jel, hogy az idegei durván felmondták a szolgálatot. Nem álom volt a szó tulajdonképpeni értelmében, hisz ébren mindig tudja az ember, hogy álmodik vagy sem. Judith nem tudta. Ilyesmi azelőtt soha nem fordult elő. Az üzletben elmesélte a gyakornoklánynak. Bianca nem tulajdonított jelentőséget a történteknek: —

Hangokat én is sokszor hallok, többnyire anyámét,

néha úgy rikácsol, hogy az aztán igazán éles. -

Őszintén, Bianca, valami nem stimmel velem? — kér-

dezte Judith. -

Egészen őszintén? — kérdezett vissza Bianca.

-

Igen, kérlek.

-

Oké, főnökasszony... Nagyon szarul néz ki.

- Köszönöm, igazán felemelő. Hogy érted azt, hogy szarul? - Hát, hogy is mondjam... mintha árnyéka lenne önmagának.

Egyre vékonyabb és sápadtabb. Reszket. Nem hord már olyan cool cuccokat. És nézzen rá a frizurájára, mintha az ősidőkből maradt volna itt. Még a körmét is rágja, ideges és ingerült, ha vásárlók vannak az üzletben. Meg ilyenek. Lehet, hogy egyszerűen szabadságra lenne szüksége. Vagy egy rendes szeretőre. Aki jól helyrerakná, és elterelné a gondolatait. Velem pont ez van. így minden gond megy a felejtőbe. Teljesen körbeforgatta szép, sötét pupilláit. -

Vagy legalább egy pár új csizmára. Ha ennyire gáz

minden, muszáj legalább valami dögös cuccot venni. -

Tudod, mi őrjít meg? - kérdezte Judith.

— Hannes, mi? -

Hogy nem jelentkezik.

-

Talán van már valakije. Persze dühítő, még akkor is,

ha már nem akar tőle semmit. -

Bianca, nincs senkije, érzem.

-

Akkor meg örüljön, hogy békén hagyja!

-

De nem hagy békén. Megszáll és megbénít. Nemcsak

velem van, hanem már itt van bennem. - Hm... - felelte Bianca, és a mutatóujjával megérintette a halántékát. Nem túl gyakran fordult elő, hogy Bianca tényleg komolyan elgondolkodott valamin. -

Tudja, mit, főnökasszony? - szólalt meg végül.

Menjünk el együtt csizmát venni!

Kilencedik fázis

1 Az október szélcsenddel kezdődött. Lisztes sárga fényt hozott és ijesztően hosszú árnyakat vetett. Korán elsötétítette a nappalokat és elnyújtotta az éjszakákat. Lukas rendszeresen telefonált, a hogyléte felől érdeklődött. Ha Judith becsülettel beszámolt volna, Lukas rögtön fogja magát, és indul Bécsbe, hogy mellette álljon, ahogy mindig is. Ő meg a legszívesebben órák hosszat ölelte volna, és minden ébredéskor a hajában érezte

volna

az

ujjait,

amint

összeszedik

a

fejét

a

rémálomsorozatok után. Csakhogy Lukasnak „családja” van mint azt az anyja legutóbb oly tapintatosan az eszébe véste. És ott van Hannes meg az ő kísértete. Lukas úgysem szállhat szembe velük. így Judith többnyire arról biztosította rendszerint meggyőzően -, hogy jól van, érzi, amint lassan visszatér belé az élet, internetes társkeresésbe kezdett, élvezi a flörtölést. Akár net nélkül is. - Nagyszerű, Judy, ez megnyugtat - felelte Lukas. Judithot némiképp bántotta, hogy Lukas nyilvánva-

lóan már nem többet, csak megnyugtatást akart - és milyen könnyen hagyta magát. De azt legalább tudta, hogy számíthat rá, ha egyszer majd nem sikerül megnyugtatnia. Ettől megnyugodott. Természetesen nem keresett társat, főleg nem egy internetes partnerbörzén, ahol az utolsó hétköznapi szerencsétlenek is szellemes sármőrnek adják ki magukat. A hónap első péntek estéjén, amikor átmenetileg minden árnyék semmivé lett, Judith akaratlanul is megismerkedett valakivel. Üzletzárás után Ninával — a tannengassei König zenebolt tulajdonosának lányával, akinek nem volt szerencséje a férfiakkal — beugrott a Wunderlich kávéházba. A „beugrás” egy fokkal hosszabbra sikeredett. Órákon át rendelt egyikük még egy-egy utolsó pohár bort, ásványvizet vagy Aperolt. A legutolsó búcsúpohárra átmentek az Eugen bárba. Tulajdonképp egy gyertyafényben úszó, gimnazisták találkáihoz, az első nyelves csókokhoz ideális hely volt. Nina elkalandozó, állandóan oldalra pislan- tó és róla lepergő, néha lángoló tekintetéből Judith rájött, hogy mögötte valakinek, méghozzá egy igazi pasinak kell ülnie. Egyszer hátranézett. Ez volt az a pillanat, amikor két szempár leszerződik a közös jövőre. Az pedig már mindegy is, hogy a jövő egy éjszaka után már a múlté. Chrisnek hívták, úgy nézett ki, akár egy megelevenedett Donatello-bronzszobor. Már nagykorú volt (huszonhét éves), a barátai, a foci, a horgászat és a nők érdekelték. Ebben az üdítő sorrendben, és — messzemenő következtetés — az utóbbiak kizárólag többes számban, és mindig futólag. Tehát Hannes ellentéte volt. Judith alighanem ezért jegyezte meg az e-mail címét, és találkozott vele pár nappal később, ugyanazon a helyen - abszolút horgászhaverok és az átszellemült Nina nélkül. Már üdvözléskor megcsókolta Judithot, mindkettőjüknek megspórolva a fárasztó kerülő utakat ahhoz, ami már úgyis eldőlt. A következő órákra a bárban Chris kezébe adta az irányítást.

Élvezte

eseménytelen

szórakoztató

életéből,

amelyben

történeteit az

tűnt

a

a

jórészt

legnagyobb

katasztrófának, amikor egy kolosszális sügér lenyelte a horgot. Amikor Chris többet akart tudni Judithról, valamint a bizonyára nehéz párkapcsolatról - ami nyilván látszott rajta -, elérkezett a megfelelő pillanat a „hozzám vagy hozzád” probléma felvetésére.

Inkább

csak

elméletileg,

mivel

gyakorlatilag

egyértelmű volt, hogy a fiú kénytelen hazakísérni őt. — Őrületesen jól érzem magam veled, elképesztően jót teszel nekem, te édes - suttogta a fülébe Judith, miközben a liftre vártak. Igen, hosszú ideje most először volt megint felhőtlenül boldog, egyszer végre kilőtte a saját árnyékát. Szinte azt kívánta, bár látná az üldözője, mennyire önmaga, mennyire magabiztos, mennyire szuverén! Nála is minden hihetetlen professzionalizmussal és görcsök nélkül folytatódott. Chris és Judith olyanok voltak, mint egy jól összeszokott páros. Judith gondoskodott a vörösborról, a félhomályról és megfelelő takaróról a kanapén. Chris rögtön megtalálta az alkalomhoz illő CD-t (Tindersticks) meg a hangerő-szabályozót. Egy férfihoz képest örvendetesen hosszan időzött a fürdőszobában, ahonnan kigombolt ingben jött vissza, igencsak kívánatosán. Szegény Nina! Az önvetkőztető férfiak szimpatikus

csoportjához

tartozott,

ellentétben

a

partnervetkőztetők- kel, akik percekig vacakolnak a gombokkal meg a cipzárakkal, és addig ráncigálják sikertelenül a szoknyát vagy a nadrágot, míg odalesz a vágy. Aztán már nem beszéltek, csak lihegtek. A testét sem tanulmányozta túlzottan a fiú, gyorséin magával húzta a takaró alá, és elkezdődött a simogatás, csókolgatás. Judith lehunyta a szemét, átadta magát a legjobb érzésnek, amiben csak részesült az elmúlt hónapok során. Chris elmesélheti majd a horgászhaverjainak, hogy „durván jó szex” volt. Judithnak pedig a teljes biztonságot jelentette, valami meleg áramlatot a leghátsó, még mindig sokktól lefagyott agysejtjeiig.

129

2 Az ajtócsengő néhány másodperc alatt lerombolta mindazt, amit az elmúlt

napokban felépített. Megsemmisítette és újra

visszaállította a korábbi állapotot. Három rövid vészcsengetés, háromszor a szívébe. Chris felült, Judith felé fordult, és olyan szégyenlősen mosolygott, mint mikor egy báty rajtakapja az öccsét, hogy jointot szív. -

Prűdek a szomszédaid, nem tűrnek bizonyos zajokat? -

kérdezte. Judith elfordult, hogy megkímélje a fiút rémült arcának látványától. Nem tudom, alig ismerem őket — felelte. — Zajokat? Nem is voltunk hangosak. Suttogott, hogy tompítsa a remegést a hangjában. -

Te, Chris, megtennéd, hogy odamész az ajtóhoz, és

kinézel? - kérte. - Nem kell kinyitnod. Csak kérdezd meg, ki az! Christ idegesítette az egész. -

Nem lenne jobb, ha te... te laksz itt. Vagy hagyjuk? -

Kérlek, Chris, csak kérdezd meg, ki az!

-

És ha valamelyik barátod csöngetett?

-

Ilyenkor nincsenek barátaim. Úgy értem, egyikük sem

áll az ajtónál és csenget vadul. Hallotta, ahogy megreccsen a padló a fiú talpa alatt, fejére húzta a takarót, így várt, amíg visszajött.

- Senki - jelentette Chris unottan —, csak egy frusztrált szomszéd lehetett. Visszabújt a takaró alá, és magához szorította Judithot. Most tényleg mintha római bronzszobor lett volna. Judith kívül-belül didergett. Megállította a kezét, miközben az felfelé indult a combján. Megkérdezte, kivételesen maradna-e éjszakára. Olyan keserűen hangzott, hogy nem lehetett erotikus ajánlatnak venni. Ezt persze még Chris is érzékelte. -

Judith, ez nem ilyen egyszerű. Korán kell kelnem.

-

Kelhetsz korán. Beállítom neked hatra a vekkert. Hat

az késő? Öt? -

Te, Judith, ne érts félre, de alig ismerjük egymást...

-

Pontosan értelek. Kérlek, te se érts félre. Nem bírok

ma éjjel egyedül maradni. Nem bírom ki, tényleg - nem - bírom ki - egyedül! Chris megrökönyödve nézte. Ha valaki idáig jut egy filmben, másodperceken belül jön az idegösszeomlás. Hogy fogja ezt a jelenetet elmesélni a horgászhaverjainak? Judith sokkal inkább kínjában, mint számításból, simogatni kezdte. Először könnyedén, majd valamivel határozottabban és hosszabban. Olyan jól csinálta, hogy Chris minden porcikájában, ahol az igazán férfias kérdések eldőlnek, rögtön úgy érezte, nagy kár lenne most elmenni. - Átköltözzünk a hálószobába? - kérdezte Judith. -

Oké, költözzünk! - felelte Chris.

3

Chris rendelkezett azzal a férfias adottsággal, hogy orgazmus után három másodperccel elaludjon, és a villámgyors átmenetet még

horkolással

is

nyugtázza.

Szerencsére

ez

gyorsan

alábbhagyott, és békés alvásba torkollt. Judith a hátán feküdt. A melléről a hasára csúsztatta a fiú erőtlen kezét. A karja biztonsági övként szolgált, ami megóvja kora reggelig. Arra koncentrált, hogy ne gondoljon Hannesra, az ajtó előtt

állóra és vészcsengetőre. Valamikor lecsukódhatott a szeme. Amikor ezt tudatosította magában, megint megszólalt a sajátos hangszőnyeg, ami bádoglemezek suhog- tatásának tűnt. Aztán átment susogásba. Ezt követte a sistergés, mint a korábbi éjszakákon. Majd az összetéveszthetetlen hang elismételte az első

szavakat,

amelyek

az

élelmiszer-áruházban,

első

találkozásukkor elhangzottak. Ezúttal azonban olyan halkan, hogy csak Judith hallhatta. Kizárólag neki szólt: „Elviselhetetlen ez a tömeg, ez a tömeg, ez a tömeg...” Nyugodt maradt, nem mozdult,

lassan

vette

a

levegőt.

Tudta,

milyen

szavak

következnek. Büszke volt rá, hogy már nem tudja becsapni, átlát rajta. Gúnyosan mozgatta a száját: „Még egyszer bocsánat a rúgásért, még egyszer bocsánat a rúgásért, még egyszer bocsánat a rúgásért.” A mellkasában kéjes vágyat érzett, hogy mosolyra húzza a száját. Hirtelen nevethetnékje támadt, alig tudta visszatartani. Hát nem egy vicces játék volt? Hol volt Hannes? Hová bújt? Hol ütött tanyát? Valahányszor, ha látni vélte, elmosódtak a képek. Valahányszor, ha utána kapott, Hannes kihátrált. Judith meg akarta fogni a zúgó fejét, le akarta törölni a verítéket a homlokáról, de a keze lemerevedett. Hallotta saját halk

kuncogását.

Próbált

felülni.

De

egy

idegen

test

ránehezedett. Rögzítette, mint egy erős csipesz. Hirtelen pánikba esett. Hannes mellette fekszik az ágyban. Hol vannak? Egy szállodai szobában? Még mindig Velencében? Még mindig együtt? Még mindig nem értette meg? Még mindig nem képes? Igyekezett ellentartani a hasával.

Csakhogy minél jobban erőlködött, annál jobban nehezedett rá a tárgy. Összepréselte a belső szerveit, gátolta a lélegzetvételét. Levegő után kapkodott. Fuldoklott. Érezte, amint szétárad a forróság a halántékán. Cselekednie kell, mielőtt agyonnyomja ez a gerenda. Hannes? Hogy mondta? Mik voltak a következő szavai? „Tudom, milyen pokoli fájdalom lehet. Tudom, milyen pokoli fájdalom lehet. Tudom, milyen pokoli fájdalom lehet.” Ez már a saját hangja volt. Megrettent az erejétől. A tonnányi súly emelkedni kezdett a hasáról, ütni készült. Mindkét kezével megragadta az idegen fegyvert, a szájához igazította, erős ellenállást érzett a fogainál, sós ízt a nyelvén. —

Aú! Megőrültél? — kiáltotta Chris. — Mit művelsz?

Judith rögtön felébredt. Egyik pillanatról a másikra átváltott a program a fejében. —

A francba - hebegte szeppenten.

Felkapcsolta a villanyt. Chris vérzett. Neki sajgott az álla. Felpattant. Kirohant a fürdőszobába, nedves törülközővel borogatta a fiú karját. Chris tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel gubbasztott az ágyban. Gyanakvóan méregette Judithot. —

Mondd, te teljesen megőrültél? - kérdezte meghök-

kenve. Miféle szörnyű kérdés ez? —

Én, én, én... rosszat álmodtam, csakis ez történhetett

— mondta Judith. - Rettenetesen sajnálom. Letekerte a törülközőt, szemügyre vette a sebet. Chris karja remegett. —

Ez nem normális, Judith. Ez nem normális - mondo-

gatta a fiú. - Ugye tudod, hogy ez nem normális??? Már egészen dühös lett. Judith csendben sírni kezdett. —

Gyakran csinálod ezt? — sziszegte Chris.

-

Rosszat álmodtam, csakis ez történhetett - ismételte

Judith. - Nagyon-nagyon rosszat. Chris hirtelen felállt, összeszedte a holmiját. Kapkodva felöltözött, kiszaladt egy pillanatra a fürdőszobába, és rögtön az előszoba felé vette az irányt. —

Egy utolsó jó tanács - kiáltotta hátra —, soha ne ál-

modj nagyon-nagyon rosszat nehéz vagy hegyes tárggyal a kezedben!

4

Az üzletben Bianca így fogadta: — Nincs valami rendesen kisminkelve, főnökasszony. Őskarikák vannak a szeme alatt. Judith magához ölelte a gyakornoklányt, és sírni kezdett. —

Ne vegye annyira a szívére*-* vigasztalta Bianca -,

megoldjuk

valahogy.

Öt

különböző

szemhéjfesték

van

a

táskámban. Judith elmesélte a szerelmi kalandját és annak végkifejletét. - Azért ez nem olyan ciki — vélekedett Bianca. - Akárhogy is nézzük, azt hiszem, nem árt a pasiknak, ha valamivel keményebben bánunk velük. —

Nem valamivel keményebben bántam vele, hanem kis

híján leharaptam a karját. Bianca nevetett. —

Semmi para, főnökasszony. Hívja fel, és csak annyit

mondjon: Megígérem, hogy a legközelebbi dugáshoz száj-

kosarat veszek. Ettől Judith máris jobban érezte magát. A valódi problémája túl nagy terhet rótt Biancára,

Judith mégis kénytelen volt végre a maga számára is megfogalmazni. —

Már nem tudom kiűzni Hannest a fejemből. Egyre

rosszabb lesz. Attól tartok, valódi kényszerképzeteim vannak. Néha teljesen biztos vagyok benne, hogy mindent kontroll alatt tart, követi minden lépesemet. Néha pedig annyira itt van bennem, hogy abban kételkedem, egyáltalán létezik-e, úgy értem, mint valós személy. Nem lehet, hogy az egészet csak képzelem? Érted? Bianca

hezitált

néhány

pillanatig,

végigmérte,

aztán

megszólalt: —

Maga nem hibbant. Azok másmilyenek, hullákat da-

rabolnak, aztán a részeiket egyenként... —

Oké, Bianca, köszönöm, hogy ettől megmenekülhet-

tem. Hátrament az irodába. Hamarosan Bianca is követte. Kipirult arccal és izgatott hangon fogott hozzá: —

Megvan, főnökasszony! Ha meg akarjuk tudni, hogy

bent van-e vagy kint — a mutatóujjával a halántékára bökött —, ki kell derítenünk. Lesbe kell állnunk, követnünk kell, és várni, amíg elkövet valami hibát. Van is egy tuti tippem, kit állíthatunk rá. Tulajdonképpen teljesen logikus. Basti! A fiú néhányszor várt már az ajtó előtt Biancára. Ezúttal azonban behívta a lány. — Basti,

Főnökasszony, engedje meg, hogy bemutassam, ez itt az

állandó

barátom

-

mondta

ünnepélyesen,

és

jelentőségteljesen körbeforgatta a pupilláit. Basti húsz év körüli és kétszer akkora lehetett, mint Bianca. Olyan merev, mint egy pózna, és körülbelül any- nyira is beszédes. A haja vörös volt, és valójában a tűzoltóságnál dolgozott. -

Nagyon örvendek - mondta Judith.

-

Én is - dörmögte Basti bőszen, majd nyelvével meg-

piszkálta az ajakpiercingjét.

-

Basti épp egy detektívkurzusra jár - újságolta Bianca.

ss Később mobiltelefon-tolvajokra specializálódik. Tőle is már háromszor ellopták a mobilját. Basti úgy nézett a lányra, mintha a tolmács fordítására várna. -

Úgyhogy szerintem nem árt neki egy kis gyakorlás -

fejezte be Bianca a mondókáját. Judith rendkívül kínosnak találta a helyzetet. Basti láthatóan közömbös maradt. Biancát azonban semmi sem tántoríthatta el. A barátja ezennel leszerződtetett egy bizonyos Hannes Bergtaler utáni nyomozásra. Fénykép sajnos nem, de részletes személyleírás rendelkezésére állt, hogy megfigyelje, merre jár, különös tekintettel a rendkívüli körülményekre. Jutalmul Bianca megígérte, hogy esténként gyakran elkíséri, és a végén marad még legalább egy fél órát az autója anyósülésén, alkalmasint

egy

külön

erre

a

célra

kiszemelt

félreeső

parkolóban.

5

Csatornázási munkák miatt a lámpaüzlet csütörtöktől hétfőig zárva tartott. Judith legfőbb célja az volt, hogy megérje a vasárnapot,

amikorra

Lukas

bejelentkezett

kávéra

és

uzsonnára — igaz, most először „családostul”, ami némiképp zavarta. A terv már az első éjszaka, amely az altató dacára is alvás nélkül telt, dugába dőlt. Judith hasztalan várt a már ismerős zörejekre és hangokra, az ismétlődő mondatokra. Reggelre halálosan kimerült és teljesen szétesett. Már nem beszél hozzá ez a gyáva alak, most, mikor lassan kezdett hozzászokni az éjszakánként mindent elsöprő jelenlétéhez? A mobilszámát rég kitörölte már, az emlékezetében azonban ott lógott a sárga rózsákkal feldíszített fekete tábla a jól olvasható számokkal. Sokáig nem vette fel senki. Mikor

bekapcsolt a hangposta, Hannes végül mondta a nevét. Judith, mivel jobbat nem tehetett - az ételt csak piszkálta, az alváshoz erőtlen volt, és még százhúsz órát kellett kibírnia Lukas nélkül -, pár percenként megismételte a hívást. Egyre feszültebben várt mindig ugyanarra a gépi hangra: „Kérem, hagyjon üzenetet” aztán jött az ő hangja: „Hannes Bergtaler vagyok.” Judith néhányszor hangosan felnevetett, aztán ismét remegett a dühtől. Végül rámondta, nem, ráordította a hangpostára az üzenetét: — Halló, én vagyok! Csak azt akarom mondani, nem hagyom, hogy hülyére vegyél. Pontosan tudom, hogy itt vagy a közelben, és figyelsz. De mondhatok valamit? Már nem zavar. Már nem tudsz rettegésbe hajszolni. Úgyhogy mutasd magad, te gyáva alak! Ha nem mutatkozol, akkor vésd az eszedbe: megtalállak, bárhol is vagy! A hívás után már nem bírt otthon maradni. A lépcsőházban vette észre, hogy még mindig pizsamában és házi papucsban van. Szedd össze magad, Judith, most ne csinálj semmi ostobaságot! Visszafordult. Hideg vizet engedett a halántékára, vastagon sötétvörösre rúzsozta a száját, belebújt a tegnapi ruháiba, zúgó fejét ibolyakék gyapjúkalap alá rejtette, kilépett a lakásból, és bezárta maga mögött az ajtót. Második nekifutásra kijutott a szabadba. A gyér, párás fény bántotta a szemét, úgyhogy a napszemüvegével volt kénytelen gátat szabni neki. Különös zajt keltettek az utcán az emberek. Furcsán, lassítva mozogtak és rosszkedvűek voltak. Judith úgy érezte, kitérnek előle, aztán

egyenesen támadók lettek. A gyerekek megbámulták, és egymást felülmúlva durva grimaszokat vágtak rá. A nők a külsején gúnyolódtak és szapulták. A férfiak olyan pillantásokat vetettek rá, mintha legszívesebben nyomban a közeli bokorba ráncigálnák, leszaggatnák a ruháit, és nekiesnének. Hannes a villamosmegállóban tűnt fel először, de mire odaért hozzá, valaki más volt ott. És milyen dühödten bámult rá! A legjobb lesz, ha átmész a másik oldalra, Judith, ott biztonságban vagy, ott senki sem fenyeget. Az ellenségei nem aludtak, szintén oldalt váltottak. Az ellenségei mindig oldalt váltanak. Egyszer itt, egyszer ott. Te vagy a gyorsabb, Judith, egy határozott lépéssel előttük jársz. Gyere, kedvesem, menjünk megint hátra! Hannes? Kezet akart nyújtani neki a férfi, de visszahúzta. Ez is egy idegen volt. Sütött belőle a gonoszság. —

Most gyűlölsz? - kérdezte Judith.

—

Téged gyűlölni? Kedvesem, nem tudod, miket be-

szélsz! A

járókelők

nekimentek.

Védekezett,

ahogy

tudott.

Átmenekült az utca túloldalára ** aztán megint vissza. Mindig cikcakkban, így soha nem érhetnek el a mérges kígyók. Még egyszer át, és máris leráztad őket. Figyelj az autókra, a fékcsikorgások! Túl késő. Onnan már nem tudott elmenekülni. Az ellenségei fölé hajoltak. Hannes odaát állt, és integetett. Szomorú volt. Judith megint elhagyta. - Biztosan nem tévesztjük szem elől egymást - mondta Judith. —

Biztosan nem, kedvesem.

Valaki megfogta a kezét. A többiek elcsendesedtek. Nem mondtam el vagy százszor, hogy figyelj az autókra? Végre egy ismerős hang régről, valahonnan a gyerekkorából.

Tizedik fázis

1 - Kislányom, mi a csudát művelsz? - kérdezte az anyja az ágya szélénél. Judith hunyorgott. A szeme csak lassan szokott hozzá a fehér neonfényhez. —

Mennyi az idő? Elaludtam? — kérdezte.

Egy szőke, szabálytalan fogsorú osztályos nővér csatlakozott hozzájuk. Tanulmányozta a kórlapját, megmérte a pulzusát, és kényszeredetten vigyorgott. Péntek dél volt. Mint Judith megtudta, csütörtök délután hozták be, „akut skizofrén pszichózist” diagnosztizáltak nála. Előtte állítólag a környéken bolyongott, válogatás nélkül inzultálta a járókelőket, és zavarodottan beszélt. Többször átrohant az úttesten, figyelmen kívül hagyva a forgalmat. A balesetet szerencsésen megúszta néhány apró zúzódással a karján meg a lábán. Kisebb fejsérülést szenvedett. A mentőorvos azonnal beutalta a pszichiátriára. —

Mi történt, kislányom? Mi bajod van?

- Mama, hagyd abba a rimánkodást, már minden rendben — válaszolta Judith. Úgy érezte magát, mintha egy korábbi, kellemetlen állapotból született volna újjá - gyűrötten és nyomottan. Épp a kórházba pottyant, ahol penicillinszag terjengett borjúpörköltillat helyett, és vakító-steril fény szikrázott. Még mindig nincs igazán itt, de végtelenül fáradt. Mindez állítólag közel huszonnégy órányi alvás után. Ráadásul az élet legnagyobb kihívása várt még rá: meg kellett nyugtatnia az anyját. A fiatal rezidensben, akinek a két szeme különböző színű volt (a sötét egyértelműen jobban állt neki), sajnos nem talált támaszra. Számára a fizikai megerőltetés, a stressz, az alvás- és vitaminhiány, a helytelen és nem kielégítő táplálkozás meg hasonlók jelentették a pszicho- tikus roham kiváltó okait. -

Kavarog a fej, és egyszer csak megbolondul - mondta

az orvos. -

Kislányom, az ég szerelmére, de hát miért nem eszel?

- kérdezte sírva az anyja. -

Mama, kérlek! Itt kapom a kaját csöveken keresztül.

Sokkal kényelmesebb, még evőeszközre sincs szükség. -

És miért nem alszol? Mivel töltőd az éjszakákat?

-

Szexelek, mama, szexelek egyfolytában!

A fiatal rezidens rákacsintott a kevésbé vonzó, világosabb szemével. -

Mikor mehetek haza? - érdeklődött Judith.

-

Még csak az imént érkezett, máris el akar hagyni

bennünket? - játszotta meg a sértődöttet az orvos. - Nem, nem! Most egy darabig nálunk marad. Majd a csendesen tapsikoló mamához fordult. - Rendesen megpapikáltatjuk a lányát, aztán meglátjuk, hol bujkál a kis kukac odabenn. Judith fejére értette, de sem találónak, sem hatásosnak nem bizonyult a kép. Az anyja azonban egyetértően bólogatott. - Amire azonban sürgősen szüksége van, az a tökéletes nyugalom - vélekedett az orvos.

Négy szem három különböző színben szegeződött a mamára. Ő mégsem értette a célzást, maradt még egy jó fél órát.

2 Vasárnap délutánra voltak hivatalosak Winningerék - Lukas és a „család” — Judithhoz kávéra. A kialakult helyzet miatt sajnos kénytelenek voltak a pszichiátriai klinika fogadóhelyiségében uzsonnázni, amelyet kineveztek kávézónak. Sibylle és Viktor, a két gyerek otthon maradt. Valószínűleg meg akarták őket kímélni az őrült Judith néni és sorstársai látványától. Lukas és Antónia annyira egymáshoz öltöztek, mintha egypetéjű jégtáncos ikerpárt alakítottak volna, akik a pontozóbírók ítéletére várva ülnek egymás mellett. Eszméletlenül szórakoztató történeteket meséltek a vidéki életről. Mindazok nevében szeretettel üdvözölték és mielőbbi jobbulást kívántak, akikkel az életben legalább egyszer véletlenül összefutott. Rendkívül tapintatos kérdéseket tettek fel, nagy ívben kerülve a kínos „pszichózis” témát. Amikor a fecsegés a végéhez közeledett, Judith legyőzte a vélhetően gyógyszerek által előidézett - igen mérsékelt szintű belső kiegyensúlyozottságát, és mintegy mellékesen megkérdezte Lukast: —

Megtudtál valamit Hannesról?

-

Igen - felelte váratlanul Antónia; maga is meglepődött

a beismerésén.

Judith egyúttal megtudta, miért jött el a fővárosba ezúttal ő is, és Lukas miért volt más, mint akkor, amikor megígérte, hogy mindig mellette áll, ha bármikor szüksége van rá. -

Judy, nem akartuk telefonon elmondani - szabadko-

zott Lukas. -

Igazán figyelmesek vagytok. Jobb is a pszichiátrián!

-

Egy hete meglátogatott - folytatta Antónia.

-

Téged?

-

Igen, én is megdöbbentem, de egyszer csak ott állt az

ajtóban. -

Megint a régi.

-

Nem, nem a régi!

Némi hatásszünetet tartott, majd halkan folytatta. — Judith, mi ketten, te meg én, nem ismerjük igazán jól egymást. -

így igaz - hagyta rá Judith, azon igyekezve, hogy

semleges maradjon, és visszatartson egy már esedékes pillantást Lukasra. -

Lehet, hogy ez egy kívülálló nézőpontja.

-

Tudom, mit gondolsz. Gyerünk, mondd csak, ki vele!

-

Judith, ettől az embertől már soha - soha — soha töb-

bé nem kell rettegned! -

Ezt üzente?

Antónia úgy tett, mintha nagy nehezen elnyomna egy ásítást. -

Nem, Judith, ez a beszélgetésünk veleje. És ez a szi-

lárd meggyőződésem is. Ezt tudja, látja, megérzi az ember. Úgy mondom ezt neked... -

...mint kívülálló - fejezte be Judith.

-

Judy!

Most Lukason volt

a sor. Olyan kíméletesen,

gyengéden nyúlt Judith bal keze után, mintha tükör előtt

olyan

gyakorolta volna a jelenetet. Ugyan kissé kiábrándító volt, hogy Antonián a féltékenység szikrája sem tükröződött. —

Judy, segíteni akarunk, hogy megszabadulj végre az

ellenségképedtől. Véget kell vetni ennek. Ez felőröl. Letaglóz. Teljesen kikészít téged. Ebbe te, ebbe belebetegszel. —

Holott tévedésen alapul, a helyzet téves megítélésén -

foganatosította Antónia. Már retorikailag is egypetéjű ikreknek tűntek. —

Judith, Hannes nem akar rosszat neked! — így a „nő-

vérke”. —

Egyáltalán nem, épp ellenkezőleg! — kontrázott a

„bátyuska”. —

Bármit megtenne, hogy jobban érezd magadat! — vet-

te vissza a szót a „nővérke”. —

Egy pillanat! - tiltakozott Judith.

Végre erőre kapott a hangja. —

Egyáltalán honnan tudja, hogy nem vagyok jól?

—

Judy, ez már rég több mint nyilvánvaló. Mindannyian

tudjuk. Ideértve Alit, Heidit, a családodat. Az összes barátodat, mindenkit, aki csak szeret, akiket a szívedbe zártál. ^ Én viszont nem akarom Hannest a szívembe zárni. Mert határozottan - nem - a - barátom! Na, most legalább már a szabálytalan fogsorú osztályos nővér is megtudta. —

És soha nem lesz az, akárhány kérelmezőt és szó-

szólót is küld a betegágyamhoz! - Kiszabadította a kezét. - Kár, hogy te is a PR-ügynökei közé tartozol. Azt gondoltam, legalább TE az én oldalamon állsz. Futó pillantást vetett Antóniára. —

Judy, ÉN a te oldaladon állok. Csak egy oldal van.

Nincs ellenoldal. Próbáld felfogni végre, nagyon kérlek! Csakis így keveredhetsz ki ebből a slamasztikából!

-

Oké, oké, oké! Véget ért a terápiás foglalkozás? — kér-

dezte Judith. Kipréselt magából egy mosolyt. A nővér mintha csak erre a jelre várt volna. -

Ennyi volt, kérem! — és karóra híján a csuklójára mu-

tatott. -

Judy, ha akarod, visszajövök holnap - mondta Lukas -,

és megbeszéljük nyugodtan. Lukas újra megfogta a kezét. Jól tette — Antónia miatt vagy ellenére. Köszönöm, igazán nem szükséges, azt hiszem, mindent értek - felelte Judith annyira barátságosan, amennyire csak képes volt. — De szép tőletek, hogy eljöttetek! Ez a mondat injekciók és gyógyszerek nélkül nem ment volna. -

Hívj csak fel, ha úgy adódik - szólalt meg Lukas -,

mindig számíthatsz rám. Antónia bólogatott, mintegy áldását adva a szavaira. Judith kapott még négy csókot az arcára: két forrót és két hideget.

3

Keddre beszélték meg az első, hivatalos időpontot Jessica Reimann-nal. A doktornő nem volt még negyven, alig 165 cm magas és nem egészen 50 kg — de nyilvánvalóan erősen fejnehéz. Mindenesetre pszichiáter szakorvos. Egy hatalmas komputer előtt ült, és egy öt-hat nevet tartalmazó céduláról Judith adatait vitte fel a gépre. -

Kik a többiek? - érdeklődött Judith. Reimann doktornő szája huncut mosolyra húzódott. - Hasonló kortörténetek a ravasz archívumunkból.

Nagyszerű, gondolta Judith, akkor már ő is „kórtörténetet” ír. Talán egyszer őt is archiválják majd. Ekkor a doktornő megnézte

Judith EEG-jét,

a görbékből, táblázatokból és

jelmagyarázatokból álló leletet. Csalódottan ingatta a fejét. Szánakozva nézett Judithra, majd megszólalt: —

Szörnyen unalmas! Semmi cerebrális sérülés, semmi

zavar, semmi rendellenesség, semmi előtörténet, semmi baleset, semmi örökletes a gagyi nagyitól - egyáltalán semmi. Judithnak szimpatikus volt. Elmagyarázta, hogy egy skizofrén pszichózisban nincs semmi izgalmas, minden századik emberrel legalább egyszer előfordul. -

Magának ez természetesen nem izgalmas, hisz szinte

minden századikat ismeri — állapította meg Judith. Dr. Reimann szívből felnevetett. Ez a geg valóban új lehetett neki. Mindenesetre örömmel közölheti Judithtal, hogy minden negyedik pszichotikus páciens egy második realitás- vesztéses jelenetet már megspórol magának. —

Ha rendesen szedi a neuroleptikumokat fogmosás

előtt vagy után, teljesen mindegy, csak ne közben, akkor biztos egyike lesz a negyedikeknek. Ezzel a nővel szót lehet érteni, gondolta Judith. De rögtön mégis kellemetlenné vált a helyzet. Judithnak először be kellett számolnia az „esetéről”. - Végtelenül sajnálom, már csak töredékesen emlékszem rá — tért ki á válasz elől. —

A legjobb - felelte dr. Reimann—, szeretem a töredé-

keket. Gyakran egy hétig is elbíbelődöm, mire összeillesztem őket. Vágjon csak bele! -

Egy olyan éjszaka után történt, amikor nem tudtam

aludni. A továbbiakról sajnos nem tudok sokkal többet. -

Miért nem?

—

Hogyan?

—

Miért nem tudott aludni?

- Látszólag nem voltam elég fáradt, hogy... —

Mert hangokat hallott?

—

Miből gondolja?

—

Onnan, hogy ez minden századik ember kedvence.

- Csalódást kell okoznom. NEM hallottam hangokat. Ó, jaj... lehet, hogy ezért nem bírtam elaludni! Jessica Reimann összedörzsölte a két tenyerét: —

Ez tetszik, végre valami más! És aztán?

—

Hogyhogy aztán?

—

Mi történt másnap?

—

Totál K. O. lettem. Kiütöttem magamat. Kinyekken-

tem. De valahogy felpörögtem, mintha transzba estem volna, és valaki távirányítással vezérelt volna, már ameny- nyire tudom. - Mi nyomasztja? - Hm, nehéz megfogalmazni - lódított Judith. Ennyire azért még nem ismerik egymást. —

A munkája?

—

Nem, az biztosan nem.

Judith elmosolyodott. —

Akkor a magánélete.

—

Az már rég nincs.

—

Akiknek nincs, gyakran intenzívebben élik meg. Ők

ugyanis csak magukra számíthatnak - jegyezte meg dr. Reimann. Aztán kissé türelmetlenül folytatta: —

Szóval ki az? Az anyja, az apja, a barátja, az exe, a

szeretője, annak a felesége vagy azok házi nyula? Mind együtt? Melyikük ment az idegeire? Mi őrli fel? Mitől szenved? Judith leszegett fejjel úgy tett, mintha komolyan elgondolkodna. -

Jó, hagyjuk, ez az ÖN magánélete — mondta kitün-

tető kedvességgel dr. Reimann. — Tehát aztán valamikor elhagyta a lakását. Mire emlékszik?

-

Rengeteg emberre, akik fölém hajolnak. Zavarodott-

ságomban nyilván egy autó elé kellett rohannom. -

Ki kergette oda?

Judith összerezzent. A kérdés megrendítően konkrét és indiszkrét volt egyszerre. -

Hangok? - kérdezte dr. Reimann.

Judith hárított, ő tovább vájkálódott: -

A hangok parancsolták?

-

Nem, nem parancsolták - mondta -, inkább ajánlották.

Dr. Reimann elnevette magát, és ez jót tett. -

Mit ajánlottak?

-

Hogy keljek át az úttesten.

-

Nem volt valami jó ajánlat.

-

Ma már én is tudom - jelentette ki Judith —, többet

egyszerűen nem hallgatok rájuk. Időnként kifejezetten élvezte a beszélgetést. «{Nos, mindjárt készen vagyunk - ígérte Jessica Reimann. Judith sejtette, minek kell még következnie. -

Kitől erednek a hangok?

Persze. Judith felsóhajtott. -

Egyáltalán nem könnyű valakihez rendelni őket. Hogy

is mondjam... mintha ismerősök, rokonok és idegenek keveréke lenne... -

Jó, hagyjuk - mondta újra dr. Reimann, mintha átlát-

na a szitán. - Most lazíthat, és élvezheti a remek kórházi kosztot. Búcsúzás közben a doktornő még egyszer tetőtől talpig végigmérte Judithot, ezúttal egész komolyan, szinte gondterhelten megjegyezte:

147

-

Nekem is lenne egy ajánlatom.

-

Éspedig?

-

Ne zárkózzon magába! Bízzon azokban, akik jót akar-

nak magának. Engedje be a barátait. A pszichés problémákkal soha nem boldogul egyedül az ember. A teljes elszigetelődés a legjobb táptalaj az örök századikak számára.

4

Már pénteken elhagyhatta volna a klinikát. Eltekintve ugyan a kényszer-koffeinmentes kávé - alkoholmentes alkoholt sem iszik senki - keltette krónikus undortól, napról napra jobban érezte magát az osztályon. Ezért a gyógykezelését, mivel máris magára szedett négy kilót, meghosszabbította a hétvégéig. A különböző színű

szemekkel

megáldott

fiatal

kezelőorvos

legnagyobb

örömére. Szilárd meggyőződése volt, hogy Judith miatta hosszabbít, így aztán drámaian lerövidítette a vizitek között eltelt időt. Szóval szemet vetett Judithra. Sajnos a kevésbé előnyös színűvel. Reimann doktornő ajánlatát viszont Judith gyorsan és alaposan megszívlelte, ami csakhamar lakóközösségi jelleget kölcsönzött kórházi tartózkodásának. Egymás után meghívta a korábbi barátait. Bókok sorozatát zsebelte be tőlük, hogy milyen jól néz ki, milyen vidám, milyen köny- nyednek és kipihentnek tűnik, milyen szép, ha mosolyog és milyen szexi a rövid fehér hálóinge. A kívülről érkező biztatás erősen ösztönözte, sőt mármár eufórikussá tette. Csináljon utána valaki ilyen rohamos kedélyállapot-javu- lást egy pszichiátriai osztályon! Hirtelen megint nyitott fülekre találtak nála mások gondjai. A hétköznapok nyomasztó csip-csup ügyei, amelyek szükségképpen mindig feltornyosultak, és soha nem lehetett eltakarítani őket. Hamarosan ismét izgathatja magát ezeken a csodás semmiségeken. A hiányzó szemeteszsákokon, a gyümölcslégyrajok támadásain a gyümöl- csöstálakon, a mosásban párjuktól elkeveredett, szín- és anyagváltoztató, többé már nem összeillő zoknikon.

Néhány nehezebb időszakot még át kell vészelnie, gondolta, míg legyőzi a traumáját. Végül párszor már sikerült úgy gondolnia Hannesra, hogy nem jött ki a sodrából. Hiszen Hannes minden barátját, még Lukast is meggyőzte a jó szándékáról. Valószínűleg mégis egyedül neki vágott egybe minden úgy, hogy végül a saját démonjának látta őt, mintegy a lelke sötét oldalaként. Éjszakánként már nem hallott se zörejeket, se hangokat, se más furcsaságokat. Már nem is számított rájuk. Esténként persze a kemikáliák egy kissé mindig mélyebb, mesterségesen mély alvást idéztek elő. Reggelente azonban tiszta fejjel ébredt, a jövőbe vetett szorongás nélkül. Kint aztán majd belekezd a „magánéletébe”. Valamikor, úgy harminc, negyven éven belül egy házasságra termett pasassal tök normális családot alapít. Amikor

így

gondolkodott,

máris

egyike

volt

a

kilencvenkilenceknek. Vasárnap délután, az utolsó kórházi éjszakája előtt, még Bianca is meglátogatta, aki már messziről ragyogott. - Főnökasszony, újra kigömbölyödött az arca, már nem is látszanak az arccsontjai — lelkendezett —, ennek ellenére az alakja olyan, mint Kate Mossé. Ez nem igazság! Ha én túlzabálom magam, mindet fölszedem a mellemre meg a fenekemre. Egyébként ezen a héten, amikor egyedül vezette az üzletet, legalább tíz évet öregedett, annyit stresszelt, ecsetelte a gyakornoklány.

- Ahogy korábban sötétedik, máris mindenki lámpát vesz méltatlankodott. - Bianca, igazán büszke vagyok rád, hogy teljesen egyedül bevállaltad ezt a sűrű programot - mondta Judith, miután átlátta a helyzetet.

-

Igazából élveztem. Ezenkívül...

Majd kibújt a bőréből! -

Mi volt ezenkívül?

-

Ezenkívül óriási meglepetés várja magát!

-

Na, mondd már!

-

Nem, majd az üzletben. Azonnal látni fogja.

A száját egy határozott körvonalú, mosolygó lila félkörré formálta.

5

Hétfőn délelőtt Judith elhagyta a klinikát, és a sűrű ködben hazataxizott. A lépcsőházban, hogy megtörje a csendet, szívesen üdvözölte volna egyik-másik szomszédját. Beszélgetett volna velük a borús októberről, de mint rendesen, most sem látott senkit. Csak penész-, hagyma- és hulladékpapírszag terjengett. Miközben a lakásajtót nyitotta — napok óta ez volt az első nyomasztó gondolata eszébe jutott Schneider úr, a nemrég rákban elhunyt szomszéd, akinek a gyászjelentése ott lógott az ajtaján. A lakásban, amelyet elborítottak egy rettenetes életszakasz emlékmaradványai, nem érezte jól magát. Lázas ténykedéssel szállt harcba ellenük. Ágyneműt cserélt, átrendezte a bútorokat, újradekorálta a falakat, kiselejtezte a ruhásszekrényét, két pár cipőjétől

is

megvált,

majd

kanárisárgába

öltözve

ismét

hozzákezdett a normál üzleti munkanapjához.

Késő délután lépett a lámpaüzletébe. Már a bejáratnál, mikor Bianca ünnepélyesen köszöntötte, feltűnt a változás. Mások voltak a fények, bágyadtabbak, tompábbak, eltűnt a különös csillogás. Nem volt már meg a csillár. A hatalmas, ovális barcelonai kristálycsillár, amit tizenöt éve csodált mindenki, de senki sem akart megvenni, Judith lámpáinak ékköve, az üzlet

legértékesebb darabja. —

Eladtam! — büszkélkedett Bianca.

Katonás vigyázzba vágta magát, egészen beleremegett. —

Őrület! - tört elő Judithból.

—

7580 euró, főnökasszony! Nem is örül?

—

Dehogynem, persze, de még mennyire! Csak... csak

még... Leült a lépcsőre. - Ki? Bianca megrántotta a vállát. —

Fogalmam sincs.

—

Ez mit jelent?

—

Azt jelenti, hogy nem tudom megmondani, ki vette

meg, mert egyáltalán nem is volt itt az a nő. Mivel hétfőn vagy kedden, nem, azt hiszem, hétfőn volt... vagy mégis inkább kedden? —

Mindegy!

—

Idetelefonált egy férfi a tudom is én, milyen irodából,

és azt mondta, hogy az Akármilyenné meg akar venni egy csillárt, amit látott nálunk az üzletben. A férfi, aki telefonált, egyértelműen körülírta, melyik az a csillár. Rögtön tudtam, hogy csak a hatalmas barcelonai lehet, amelyiken olyan szépen csilingelnek a kristályok. Persze megmondtam, mibe kerül. De a pasas meg sem lepődött, hanem azt mondta, teljesen oké az ár, mivel az Akármilyenné mindenképp azt akarja, úgyhogy máris leakaszthatjuk és csomagolhatjuk, majd ideküld érte valakit. És pénteken... vagy már csütörtökön? - Mindegy! -

Szóval tényleg idejöttek, ki is fizették rögtön, mégpe-

dig készpénzben, ide szépen a markomba! - Kik? -

Ketten egy szállítócégtől. Két fiatal srác, de nem va-

lami szívdöglesztők. Kisvártatva újra megszólalt. -

Nem is örül neki?

-

Dehogynem, persze, csak annyira meglepett, hogy

még... - Megértem. Az a csillár tízszer öregebb nálam, és ott lógott mindig, csak lógott ott, és persze magát is megváltoztatta, ugye? De 7580 euróért... Nem tudod, kik a vevők? -

Naná, hogy engem is érdekelt, főnökasszony, úgyhogy

megkérdeztem az egyik szállítót. A magasabbat, amelyiknek olyan félhosszú szőke... - Mindegy! -

Szóval megkérdeztem, hová viszik a csillárt. Azt fe-

lelte, még ő sem tudja, mert először fel kell még hívnia a pasast attól a cégtől. Vagyis hogy már sokszor hívta, de még nem érte el, tehát még nem tudta. -

Aha.

-

Persze nem hagytam ám, hogy lerázzon, megkérdez-

tem, milyen néven szerepel a csillár, vagyis hogy hívják a vevőt. - És? -

Erre azt mondta az egyik, pontosabban a másik, hogy

ezt tulajdonképp egyáltalán nem szabadna elárulniuk, mivel a vevők többnyire inkognitóban akarnak maradni. Ha, mondjuk, egy gazdag műgyűjtő a nő, és van már otthon egy Picassója, és nem akarja, hogy... -

Értem már.

-

Ennek ellenére elárulta. Talán fel akart vágni előttem

vagy be akart vágódni nálam, pedig, váúúú, bűnranda volt! Vágott egy grimaszt, aztán előhúzott egy gondosan előkészített papírlapot. - Isabella Permasonnak hívják, ha jól tudom, egy m-mel. Utánanéztem. Nem lehet valami híres, és a Face- bookon sincs fent. -

Isabella Permason - suttogta Judith, és a papírlapra

meredt, -

Ismeri?

-

Nem, nem - felelte Judith -, csak ez a név... a név...

-

Végül is mindegy - zárta le a témát Bianca a lényeg,

hogy megvette a csillárt, nem igaz, főnökasszony? -

Igaz, Bianca.

-

De egyáltalán nem örül - mondta letörten.

- Dehogynem - igyekezett Judith -, hamarosan, hamarosan.

Tizenegyedik fázis

1 Az első otthon töltött éjszakák felértek egy önként kirótt pszichikai gyorsteszttel. Judith tudta, milyen veszélyt jelentett sötétben, ezekben a védtelen szobákban Hannesra gondolni akár az erősítőgyakorlatok közvetlenül egy porckorongsérv után.

Mégsem

ment

másként.

Minden

alkalommal,

ha

behunyta a szemét, aktiválódott az elmúlt hónapok kellemetlen képgalériája, amelyben mindig Hannes lépett elő hátborzongató vezérmotívummá. így aztán rákényszerült, hogy addig tartsa nyitva a szemét, amíg csak képes volt rá. Ennek köszönhetően reggelente megint hiányoztak az alvással töltött órák. Akadtak azonban más, ellentmondásosabb új gondolatai is. Hannes

hirtelen

átkerült

a másik oldalra,

kilépett

az

árnyékából. Már nem az üldözője, hanem erős szövetségese volt. Szép, időnként felemelő képzetek - Hannesszal vállvetve küzdöttek a szorongásai ellen. Judith megnyílt a barátainak, helyreállt a bizalom Alival, megkereste a szüleit és közel került hozzájuk. Hannes vezérszerepet

vállalt, őrző és védő lett, a kint és bent között rég hiányzó

láncszem, a harmónia garanciája, kulcs a boldogságához. Judith meggyőződése volt, hogy a gyógyszerek hatása tette lehetővé az akrobatikus gondolatugrásokat a biztos oldalra. Hogy a biztonság új érzését hosszan megtarthassa - jóllehet Jessica Reimann szigorúan megtiltotta mindhárom gyógyszer adagolását megemelte, ami szinte bódultságot idézett elő. Ez időnként a Hannes utáni sóvárgással járt. Ilyenkor semmire sem vágyott jobban, mint hogy visszatérjen az életébe. Amikor elmúlt a hatás - többnyire éjfél és kora hajnal között jött a kijózanodás —, nemegyszer ott találta magát egyedül a másik oldalon, elszigetelődve mindenkitől, aki fontos volt számára, még arra is képtelenül, hogy egy hangyányit lépjen feléjük. És megint felbukkant az árnyékban az ellensége: Hannes, minden baj forrása, betegsége kórokozója. Mélységesen szégyellte, hogy vágyott a közelségére, hogy valaha is közel engedte magához ezt az embert. Rácsodálkozott naiv bizalmi rohamaira és szolgai megalázottságára. Voltak azonban töréspontjai a macskajajnak, mikor azon kapta magát, hogy más útra tért. Amelyen halad, az mindentől eltávolítja, ami jót hozhat neki, és az elszigeteltség zsákutcájába torkollik. Eszébe jutott a pszichiáter- nő figyelmeztetése. Judith felfogta, hogy a makacs, bor- nírt, bizalmatlan és ellenséges irány az örök századikak szigetére vezet. Ennek megakadályozására bekapott egy tablettát, az agysejtjei pedig máris megkezdték a következő kört a hullámvasúton.

Az üzletben Bianca újabb meglepetéssel várta. Basti Judith 6

irodai székén ült, az ölében toll és papír, zavarában az ajakpiercingjét piszkálgatta. - Nyomára akadtunk az exének — jelentette Bianca. Úgy hangzott,

mint

egy

szövegbuborék

valami

szatirikus

detektívképregényben. - Már biztosan azt hitte, hogy totál elfelejtettük, de csak azt akartuk, hogy megint összekapja magát kicsit, ugye, Basti? A fiú először csak megrántotta a vállát, aztán rászánta magát az egyetértő bólintásra. Bianca az ujjai hegyével beletúrt Basti

vörös

hajába,

majd

cuppanós

puszit

nyomott

a

homlokára. Aztán kérdés nélkül elővezették első jelentésüket: először Hannes

érkezésére

és

távozására

koncentráltak

az

építészirodánál. —

Ott azonban soha nem bukkant fel, mindegy, mikor

próbálkozott Basti - magyarázta Bianca. Végkövetkeztetés: Máshol vagy pedig otthon dolgozik, esetleg beteg- szabadságon van, illetve nyaralni ment. Basti átfutotta a jegyzeteit, felemelte behajlított mutatóujját, és azt dörmögte: —

Vagy munkanélküli.

Nyolc munkanapon át a szolgálat végeztével Basti leparkolt a Nisslgassén, Hannes házával átellenben, és Biancával együtt szemmel tartották a kaput. —

Ott aztán rendszeresen feltűnt. A saját szememmel

lokalizáltam az objektumot - mondta Bianca. —

Azonosítottad a szubjektumot — pontosította Judith.

—

Hogy micsodát?

—

Úgy érted: fölismerted.

—

Még szép, teljes valójában a maga Hannesa, illetve

ex-Hannesa volt, ilyen járása a világon senkinek sincs.

A megjelenésében persze kevés gyanúsat lehetett észlelni, tudta meg Judith: Hannes kíséret nélkül jött-ment, mindig egyedül. Soha nem látszott hajszoltnak vagy idegesnek. Egyszer kinyitotta a kaput egy idős hölgynek, máskor barátságosan üdvözölt egy fiatal párt a bejáratnál. Öltözéke nyilvánvalóan annyira szokványos lehetett, hogy még Bianca sem fecsérelt rá szavakat. További megfigyelések: némelyik estén rövid időközönként sokszor járkált ki-be a házba, és soha nem üres kézzel. Néha mappát szorongatott a hóna alatt, aztán fekete aktatáskát vitt magával, párszor ibolyakék sporthátizsák volt a hátán, vagy teli bevásárlószatyrokat cipelt. Egyszer pedig, amikor kijött a házból, egy nagyméretű, papírba csomagolt tárgy nyomta a vállát - elég súlyos lehetett, ahogy az arcára kiült erőlködésből kivehető volt. Hogy esténként mikor hagyta el utoljára a házat, vagy esetleg házon kívül éjszakázott-e, egyelőre bizonytalan. — Hamarosan ezt is kiderítjük — ígérte Bianca —, ha egyáltalán továbbcsináljuk. Folytassuk, főnökasszony? Nem lenne gond, kifejezetten élvezzük. Rövid húzódozás után, azzal a kéréssel, hogy ne vigyék túlzásba, Judith beleegyezett. Nem akarta elrontani első közös kutatási projektjük örömét.

3 Hannes levelét egy jó kis harmóniaínséges időszakban kapta meg. Nyári, kísérteties visszavonulása óta ez volt az első direkt neki küldött üzenete. Judith jó jelnek tekintette, hogy nem remegett a keze. A konyhapultra könyökölt. Harapott egyet a croissant-jából, és úgy vette szemügyre az írást, mintha egy ablakszigetelési reklámújság lenne. A kétoldalas szöveg számítógépen készült, a betűtípus

(Arial) és a betűméret (14-es) éppolyan szokványos volt, mint a fejléc: Hannes Bergtaler, Nisslgasse 14/22., 1140 Bécs. „Kedves Judith” - vessző követte a megszólítást, és az egész levélben nem akadt egyetlen felkiáltójel sem. „Kedves Judith, hallottam, hogy kórházban voltál. Remélhetően azóta már jobban vagy. A Prof. Dr. Kari Webrecht DSc. vezette osztály, ahol állítólag kezeltek, kitűnő hírnévnek örvend. Meggyőződésem, hogy ott a lehető legjobb kezekben voltál és vagy.” És vagy? „Két hete rendkívül megdöbbentő hangpostaüzenetet hagytál.” — Üzenetet hagyott volna Hannes mobilján? - „Tudom, hogy együttlétünk idején - életem legszebb időszaka volt - számos szerencsétlenség becsúszott, és súlyos hibákat vétettem. A szerelem* mint tudjuk, vakká tesz. Mindezek következtében elfordultál tőlem. Az irántad érzett végtelen szerelmemben ezt nem akartam elfogadni. Olyasmiket tettem, amiket mára mélyen megbántam. Beavatkoztam a családi életedbe, jóllehet nem kérted. Ez legalább annyira nem bizonyult célszerűnek, mint ameny- nyire örömet sem okozott senkinek. Bocsánatot kérek tőled ezért. Mentségemre legfeljebb annyit tudok felhozni, hogy akkoriban nehéz időszakon mentem keresztül szakmailag is, valamint kiégési szindrómával egy időre kórházba kerültem. Ez volt életem eddigi mélypontja, nem akartam, hogy emiatt aggódj vagy bűntudatot érezz. Szép lassan - és ebben fontos tényező volt a terápiás segítség sikerült meghúznom feléd a szükséges választóvonalat. Hidd el, ez volt a legnehezebb folyamat, a legmélyebb és leghosszabb alagút, amelyen végig kellett mennem eddigi életem során. De már túljutottam rajta. Felragyogott a fény, persze homályosan, de azért napról napra leheletnyivel erősebben. Judith, soha többé nem erőltetem a közeledést. SOHA TÖBBÉ NEM KÖZELEDEM HOZZÁD JOBBAN, MINT AMENNYIRE TE SZERETNÉD. Esküszöm mindenre, ami szent.” Végre egy használható kezdet - vélekedett Judith. „A hangpostaüzeneted, kedves Judith, nagyon-nagyon bántott. Valósággal kifordultál magadból, mintha nem is te lettél volna,

olyan agresszív, olyan dühös voltál, tele gyűlölettel. Fájtak a szavaid: nem hagyod, hogy hülyére vegyelek, tudod, hogy figyellek, már nem tudlak rettegésbe hajszolni, és hogy mutassam magam, én gyáva. Ha pedig nem mutatkozom, megtalálsz, bárhol is vagyok.” Tényleg ezt az üzenetet hagyta volna? Érdekes. Akkor hát mégsem képzelgés volt. „Soha nem akartalak megfélemlíteni, Judith, már a puszta gondolat

is

rettenetes.

Úgy

véltem,

az

lesz

a

legjobb

mindkettőnknek, ha egy ideig nem találkozunk, nem hallunk egymásról, ezért húzódtam vissza. Ebben is hallgattam közös barátaink tanácsára, akik értésemre adták, hogy eleged van belőlem, mi több, egyenesen allergiás vagy rám. De semmi esetre sem akarok bujkálni előled. Nem akarok a végén még gyávának is tűnni a szemedben. Azért írom ezt a levelet, hogy ezt a tudomásodra hozzam. Tehát, Judith, itt vagyok. Szerencsére nélküled is létezem. Mégis: a legnagyobb vágyam, amit az élettől csak kívánhatok, hogy barátok lehessünk. Ha bármikor szükséged van rám, mindig itt leszek, ezt megígérem. Az érzéseimet irántad senki sem veheti el tőlem. Örök hűséggel, Hannes.” Letette a levelet, újra megvizsgálta a kezét. Nyugodt maradt. A kék termoszkannából töltött egy csésze langyos, koffeines kávét. Hozott egy pohár vizet. Kinyomott egy tablettát a csomagolásból, már a szájához is emelte, de félúton megállította a kezét. Kettétörte a gyógyszert. Visszacsomagolta az egyik felét, csak a másikat nyelte le. Ivott egy korty vizet. Ökölbe szorította a kezét, és egy realizálódott győzelem feletti csendes, korai öröm jeleként kimondta: -

Nincs több rettegés, nincs rettegés.

4 Ezután sikerült a bűvészmutatvány. Három egymást követő

éjszakát végig tudott aludni. Ráadásul társaságra vágyott. Mindkettőt meg kellett ünnepelni. Akár a régi szép időkben, a fürdőkádból szervezte szombat estére a csapatot. Gerd annyira megörült, hogy azonnal igent mondott, jóllehet soulkoncertjegyük volt Romyval a Porgy & Bessbe. -

Romy?

-

Igen, Romy. Már tizenhárom napja.

-

Ha megéritek a tizenötödiket, feltétlenül hozd el!

Ilse, Roland, Lara, Valentin - eredetileg mindegyiküknek volt már valami terve szombatra, de semmi sem érhetett fel a nyilvánvalóan gyógyult és remek hangulatú Judith vadpörköltvacsorameghívásával.

Olyan

barátok

voltak,

akik

valóban

kedvelték őt. Nem is kérették magukat, hogy együtt ünnepeljék visszatérését a normál hétvégék nagyszerű banalitásába. Másnap Nina, a König zenebolt tulajdonosának lánya is igent mondott. (Hátha addigra Gerd újra szingli lesz.) Judith aztán féktelen jókedvében hirtelen abszurd ötletre ragadtatta magát. Olyasmire, amire néhány napja semmiképp sem vetemedett volna. A levél azonban mindent a feje tetejére állított. Már a tény, hogy el tudta képzelni, amint Hannes belép a lakásába, szárnyakat adott neki. Mindez vakmerőségre vallott, visszaadta önbecsü-

lésének tetemes részét — abból pedig rendszerint komoly hiányt szenvedett. „A legnagyobb vágyam, amit az élettől csak kívánhatok, hogy barátok lehessünk” - írta a maga utánozhatat- lannl patetikus stílusában. No jó, ez a vonat már elment, ehhez egyszerűen túl sok kellemetlenség történt. De miért is ne gyakorolhatná a békülékenység ezen kis gesztusait? Miért is ne mutathatná meg legközelebbi barátainak, hogy megint képes volt átugrani a saját árnyékát? Ez az árnyék néhány napja átlátható méretűre zsugorodott. Nem üldözte többé. Már nem hajszolta rettegésbe. Nem

irányította. Nem vezette tévutakra vagy a szakadék szélére. Végleg kigyógyult a hülye betegségéből, illetve gyengeségéből, kríziséből. Vagy a „kis kukac” még mindig ott bujkált a fejében? Égett a vágytól, hogy bizonyíthasson. Ehhez pedig Hannesra volt szüksége. „Szia, Hannes, szombat estére meghívtam pár barátomat vacsorára. Gerdet az új barátnőjével, Larát és Valentint, Ilsét, Rolandot, meg Ninát, egy kolléganőmet. Ha van kedved, te is eljöhetnél.” Nem. Az SMS-e harmadik mondatát átfogalmazta: „Ha nincs más terved, szívesen látlak.” És még: „Vadpörköltet főzök. Kapunyitás nyolc körül.” (A barátokat hétre hívta.) Végül: „Baráti üdv, Judith.” Nem három perc, hanem három óra elteltével érkezett az üdítően rövid és tárgyilagos válasz: „Szia, Judith, remek. Örömmel megyek. Vasárnap este nyolc körül. Üdv, Hannes.”

5 Először: a gyógyszerek biztosan nem tűrik az alkoholt. Másodszor: este biztosan iszik alkoholt (mivel már délután hozzákezdett). Harmadszor: már nincs is szüksége gyógyszerekre, mivel rettenthetetlennek bizonyult. Negyedszer: csodás késó októberi szombatot töltött el a Naschmarkton, a Hofer diszkontban, otthon a konyhában és fejhallgatóval a fülén a nappali kanapéján, az aranyesőlámpája ragyogó fényében. Az este hétre hívott vendégek pontosan érkeztek. Romy temperamentumos kolumbiai lány volt zápor áztatta Diana Rossfrizurával

-

sztepptáncot

tanított

Bécsben.

De

sokkal

egzotikusabbnak tűnt a fülig szerelmes Gerd, akit tíz-tizenöt évente egyszer lehetett ilyennek látni. Csodával határos módon nyilvánvalóan a két másik pár tagjai sem hordoztak kapcsolati problémákat. Nina pedig tökéletesen beilleszkedett a társaságba. Ideálisak voltak a feltételek, hogy Judith, akinek remek hangulata rögtön feltűnt a többieknek, távolságtartó öniróniával

beszéljen „őrült időszakáról”. Különös részletességgel taglalta a jelenetet, amikor Chrisnek, az édes római halászfiúnak hajnali négykor azzal kellett szembesülnie mellette az ágyban, hogy „valaki” rendesen ráharapott. Csak Ninát nem tudták magukkal ragadni a részletek. Hannesról egyetlen szó sem esett. Judith vele akart mindenkit meglepni. Ő kell adunak. Hannes megjelenése lesz Judith diadala. De már fél órát késett, a társaság pedig egyre türelmetlenebbül várt a vadpörköltre. Nem sokkal kilenc előtt Hannes SMS-ezett. Judith titokban olvasta el a konyhában: „Kedves Judith, sajnálom, ez ma már nem jön össze. Elborít a munka! Egy más alkalommal szívesen. Mindenkit szeretettel üdvözlök, Hannes.” Amilyen józan volt az üzenet, olyan száraz lett utána a konyak. A vendégek reakcióiból észlelte fokozatos állapotromlását. Minden oké vele? Persze, persze. Miért piszkálta olyan kelletlenül a grandiózus gour- metfogását? —

Nyilván főzés közben, régi jó szokás szerint, túl sokat

nassoltam belőle. Tényleg minden oké? - Persze, tényleg, csak becsíptem a túl sok piától - mondta, és hogy biztosra menjen, felhajtott még egy pohár konyakot. A csokis desszertig még kitartott az asztalnál. Igyekezett a társalgás megfelelő pontján együtt nevetni a többiekkel, már ha el tudta kapni a szófoszlányokat. Aztán elnézést kért, kicsit szeretne ledőlni a kanapéra, enyhén szédül. - Judith, szólj, ha menjünk - hangzott a három férfihang egyikétől. -

Nem, nem, feltétlenül maradjatok még - kérte Judith

—, maradjatok, ameddig tudtok. Örülök, ha itt vagytok. A kanapén fekve megnyugtatóan duruzsoltak fülébe a beszélgetés hangjai. Néha fölé hajolt valaki. Egyszer odaült hozzá valamelyik nő, és megkérdezte, tud-e bármit segíteni. Nem tudott. Később betakarta valaki, megemelte a fejét, hűs párnát

csúsztatott

alá.

Nem

sokkal

később

széktologatást,

edénycsörömpölést és vízcsobogást hallott. Végül már csak halk mormolás és az általános búcsúzás fáradt sziszegése hatolt el a füléig. A fény egyre tompult, aztán végleg kialudt, és vele együtt az utolsó szelíd hangok is elhaltak a szobában.

6

Mikor a hátára fordult, a hálószobai ágyában találta magát. Ha bárki azt hitte, hogy a parti véget ért, alábecsülte hallása élességét és elméje éberségét. Ismerős volt a ceremónia. Először jött a susogás. Aztán a szobát betöltötték a bádoglemezek rezgései, felcsendült a fanfár. Megérkezett a díszvendég. Hát mégis eljött. Bízott benne. Nem hagyja cserben, ő soha. Ezt ígérte Judithnak. Jó hallani a hangját. -

Ez a tömeg, ez a tömeg, ez a tömeg...

Mindig ezzel kezdte. Mindig visszatért a kezdetekhez. Mikor az élelmiszer-áruházban rálépett a sarkára: -

Tudom, milyen pokoli fájdalom lehet. Tudom, milyen

pokoli fájdalom lehet. Tudom, milyen pokoli fájdalom lehet. Fájdalmai voltak. A fejéhez akart kapni, de a kezét nem tudta megmozdítani. Feküdj nyugodtan, Judith, hunyd le a szemed! Hoztam neked valami ajándékot. Valami ajándékot hozott. Kettejük hangja. Hannes hangja. Ki kell találnod, mi az. Ki kellett találnia. Csilingelés volt, de milyen csilíngelés! Ismerősnek tűnt. Felismerte. Judith, ugye ismered? Örülsz neki? Örült neki. Ez a játék a szélben, ez a finom csengés-bongás. Pálcika a pálcikához, kristály a kristályhoz. A legértékesebb darab. A barcelonai. -

Remélem, nem zavarok. Remélem, nem zavarok. Re-

mélem, nem zavarok. Ott állt alatta először az üzletben. Emlékszel? A történet kezdete, a sugárzó fény, kristálypálcikák a szélben, mintha táncra perdülnének a hullócsillagok. Az örökkévalóság ígérete, a mi nagy szerelmünk. Hogy csilingel? Hogy ragyog? Hogy hangzik? Hallod?

Hangosabban? Még hangosabban? Még fényesebben? A feje! Feküdj nyugodtan, Judith, és tartsd behunyva a szemed! Ki ne nyisd! Ha kinyitod, elriasztod a fényeket, elűzöd a csilingelőst. Ha kinyitod, egyedül leszel. Árnyékban leszel. Árnyékká leszel. Körülötted minden sötét és néma. Maradj! Maradj velem! Neki kell vele maradnia. Judith válla teljes erőből az ágytámlához csapódott. Kipattant a szeme. Hannes? Hová lett? A francba! A feje! Hol lóg a spanyol kristálycsillár, ki lengette meg, honnan jöttek a csilingelő hangok? Kitapogatta a villanykapcsolót. A prágai hálószobái lámpa szokásos gyér fénye bevilágította az üres, hangok nélküli, csendes szobát. Kibotorkált a nappaliba. Hannes? Senki sem ült az asztalnál. Le volt szedve. Már senki nem volt ott. A konyhában összerakva az elmosogatott tányérok és fazekak. Minden tiszta. Nedves pólójával letörölte a verítéket a homlokáról. Remegett a lába. Odatámolygott a bejárati ajtóhoz. Kinyitotta, villanyt gyújtott a lépcsőházban. Sehol senki. Semmi üzenet, semmi jel; halott Schneider

úr,

élettelen

lépcsőház.

Bereteszelte

az

ajtót.

Kivonszolta magát a konyhába, aztán a fürdőszobába. A mosdókagyló fölé hajolt, hideg vizet engedett a tarkójára, fogta a törülközőt, megdörzsölte a nedves haját. A francba! Lüktet a feje a piától. Bevett egy erős fejfájáscsillapítót,

langyos

vizet

küldött

utána.

Lenyelte

a

kis

homokórára emlékeztető gyógyszert. Aztán egy másodikat, egy sárgát — a kis kukac ellen az agykérgében. Aztán egy harmadikat, egy oválist, nehogy szaporodjanak a kis kukacok (ha ugyan már meg nem tették). Fontolóra vette, hogy hívnia kellene az ügyeletet. De mégis mi a baja? Hogy hiányzott a férfi a hang mellől, a csilingeléshez pedig nem tartozott csillár? A bajai ezen kényszerokfejtésével szemben tehetetlen lett volna az ügyeletes orvos. Napkeltéig adott magának haladékot. Alvásra még csak nem is gondolt. Úgy döntött, értelmes elfoglaltság után néz, amíg

pirkad. Olyan lassan tette helyükre az edényeket, ahogy csak tudta. Egy tányért kiejtett a kezéből. Sajnos csak egyet. A cserepek keresgélése és összeszedése öt percig, ha tarthatott. A fejében lassan csitult a vihar, felderengtek az első ködfoszlányok. Visszasomfordált a hálószobába. Kinyitotta a súlyos ruhásszekrényt. Hozzálátott a kiürítéséhez. Két kézzel hajigálta ki egész tartalmát, óriási halomba a kabátokat, blézereket, pulóvereket, ingeket, pólókat, blúzokat, nadrágokat, harisnyákat meg a fehérneműket. Aztán kezdte összeszedegetni és visszarakosgatni, fentről lefelé, darabról darabra, vállfáról vállfára. Egy idő után keze önállósította magát, átvette felette a hatalmat.

7

Néhányan messziről nézték. Ott álltak a polcon, ott lógtak a komód felett. Teljesen szokványos gyerekkori képeknek tűntek, de már nem akartak a keretben maradni. Rámeredtek. Egy pedig direkt feléje tartott. Hatalmas, elálló füle volt, sűrű, fekete haja és hosszú szempillái. Gyere, Ali, szólította meg Judith, igazán segíthetsz, ketten egykettőre elrendezzük a szekrényt, aztán elmegyünk moziba. Hogy mondod? Gyere közelebb, alig értelek. Kérlek, ne vágj olyan képet, mint aki citromba harapott! Mióta csak megszülettél, mindig bújócskázni akarsz, most bújócská- zunk. Na jó, ha megvirrad, kimegyünk a parkba. Már húzhatod is a cipődet! Ezzel gyorsan el kell készülnöm. Igen, igen, igen. Ali, ne kiabálj annyira, jövök, amint tudok! Gyorsan felteszem a napszemüvegemet. Veszem a kalapomat. Nem kell kabát, mama, nem fogok megfázni. Melegem van. Nem, nem leszek beteg. Igen, vigyázok Alira! Itt a kép. A szög marad. Ali viszont velem jön. Kimegyünk a szabadba. Csak egy kicsit játszani akarunk, mama. A Reithofferparkban leszünk.

Elteszem a kulcsot. Kinyitom a kaput. Kint már világos van. Maradj mellettem, Ali, ne szaladj előre! Figyelj az emberekre, ne lökdösd, ne taszigáld őket! Rablók és pandúrok, de nem játszanak, komolyan gondolják. - Hagyja békén Alit, ő az öcsém! Itt a képe. Ne bámuljon ilyen értetlenül! Ne nyúljon hozzánk! A parkba megyünk! Végre itt vannak a fák. Foglalt a pad. Lefekszem a fűbe, megszédültem a friss levegőn, nem szabad túlhajszolnom magam. Ali, hol vagy? Elbújtál? Máris játszol? Gyere ide, Ali, muszáj még egy kicsit kifújnom magam. Túl sokat futottam, alig állok a lábamon. Ali? Gyere ide! Ez már egyáltalán nem vicces. Nem bújhatsz el ilyen sokáig. Ez már nem játék. Ali? Ali? Aaaaaaaaaaliiiiiiiiiiii! -

Elnézést, nem látta az öcsémet, Alit?

-

Nem, nem kell kábát, nem fogok megfázni, csak szé-

dülök egy kicsit, és elvesztettem az öcsémet. -

Hé, ott a túloldalon! Mind megsüketültetek? Miért

szaladtok el? Bolond, aki mondja! Őrült hangok! Szédülök, rosszul vagyok. -

Miért bámulnak? Csak pihenek egy kicsit.

Ezt az embert ismerem. - Hannes? Te vagy az? Az ég küldött! Nem fázom, köszönöm. Nem, Hannes, nem sírok. Elveszítettem Alit. Muszáj segítened... Megtaláltad? Jól van? A mama nagyon haragszik rám? Nem, nem izgatom fel magamat. Csak nagyon örülök, és hálásan köszönöm... -

Igen, megígérem. Vigyél el innen! Nem bírom, ahogy

bámulnak az emberek. Nem, nem félek az injekciótól... Igen, kérlek, maradj itt! Szükségem van rád! Most muszáj velem maradnod!

Tizenkettedik fázis

1 A piszkosfehér éjjeliszekrény az idegosztály kincstári darabja volt. Mellette az ágyon pedig sajnos ő feküdt. Az első ráébredés a valóság habszivaccsal borított talajára annyira elkeserítette Judithot,

hogy

úgy

döntött,

rögtön

visszaalszik,

teljes

egyetértésben infúziója hatóanyagaival. A második, jóval későbbi ébredés már nem volt se jó, se rossz. A túloldalon volt. De talán azzal kellene kezdeni, hogy szembenézzen a túloldali dolgok sorsszerűségével, ahelyett hogy folyton védekezik ellenük. Hannes. Igen, tényleg ő ült ott. Egész arcát beragyogta a nagymamától örökölt, természetellenesen fehér fogsor. Haveri kacsintása kiragadta Judithot a gyógyszerek előidézte téli álomból. Hannes mentségére szolgált, hogy jelenléte megvédte az anyjától, aki máris siratófal-pozícióban várt, készenlétben arra, hogy Judith végre magához térjen. - Szia, TE mit keresel itt? - suttogta alig hallhatóan Judith, miközben igyekezett valami mosolyfélét erőltetni az arcára.

- Én találtam rád - mondta hirtelen támadt, korábban ismeretlen büszkeséggel és elragadtatással. —

Hannes szedett össze a földről, és hozott be a kórházba

- hangzott az anyja földhözragadtabb verziója. —

De hogyhogy...

—

Vakszerencse - vágott közbe Hannes, aki sürgős

kényszert érzett a történtek azonnali tisztázására. Vasárnap délelőtt telefonon beszélt Gerddel, aki aggódott érte, mert nem tudta elérni. Judith ugyanis még az előző esti „remek hangulatú vacsora után, amire sajnos nem tudtam elmenni”, hirtelen rosszul lett. Hannesnak pont a környéken akadt intéznivalója, így megígérte Gerdnek, hogy megpróbál felszólni Judith kaputelefonján, hisz a mobilját valószínűleg egyszerűen nem hallotta. A Márzstrassén, a Reithofferpark magasságában kisebb csődületbe ütközött. A járdán egy nő kuporgott, úgy nézett ki, mint aki segítségre és támogatásra szorul. - Ez voltál te - mondta inkább elragadtatott, mint rémült hangon. - Hát így találtam rád. - Kislányom, mit művelsz... —

Mama, kérlek, tényleg nem vagyok olyan hangulat-

ban... - Félmeztelenül rohangálsz az utcán, akár a halálba is... —

Judith, máris elmegyünk, hagyunk pihenni — csil-

lapította a kedélyeket Hannes, és az anyja vállára tette a kezét. Csak azt akartuk, hogy ne légy egyedül, amikor felébredsz, tudd, hogy mindig itt van valamelyikünk, ha nem vagy jól. Az anyjára sem kellett pillantania, jól ismerte a tekintetét. Már csak ezért is képtelen lett volna valaha is szeretni Hannest. —

Ez kedves - mondta.

Hannes azonnal felállt, karon fogta az anyját, a baljával azonban a maga összetéveszthetetlen módján visszaintett. Ez soha nem a búcsúzást, hanem mindig azt jelentette: „Isten hozott újra a fedélzeten! ” Jóllehet úgy érezte magát, mint egy kábult házilégy, amit a fehér neonfény leterített a lepedőre, mégis rögtön hozzá akart látni a fáradságos munkához, amivel az utolsó órák vagy elmúlt napok, hetek történéseit

rekonstruálni és rendezni tudja.

Csakhogy megérkezett a kerek szemüveges, csinos nővér, aki ellenőrizte a mérési adatokat, aztán előkészített egy fecskendőt. A tartalma iránt Judith közömbös volt — az eszköz pedig arra szolgált, hogy még közömbösebb maradjon.

-

Honnan jött? - suttogta a páciens.

-

A Fülöp-szigetekről - válaszolta a gyengédség.

-

Kár, hogy nem lehetünk ott - sóhajtott Judith.

- Áh, ott túl meleg van - felelte a nővér -, jobb itt!

2 - Mérget vettem volna rá, hogy nem látom viszont - mondta Jessica Reimann üdvözlés helyett. -

Igen, tudom, sajnálom, valahogy bénán alakult.

Ez volt az első időpontja a doktornőnél négy nap után. Már az elején

fáradt

visszautasította,

és

elgyötört

annyira

volt.

szégyellte

Barátai magát

a

mindegyikét katasztrofális

visszaeséséért. Nem is tudta elképzelni, hogy tudná rávenni őket egy újabb „Egykettőre normálisak leszünk” című társasjátékra, miután épp most kapták csaláson, és durván visszaküldték a starthoz. -

Legalább tudja, miért van itt? - kérdezte dr. Reimann

szelíd szigorral, ahogy egy olyan felnőttel ildomos beszélni, aki ostobaságot követett el. -

Őszintén szólva nem pontosan.

-

De én igen.

Papírt és ceruzát vett elő. -

Pofonegyszerű számtanpélda.

-

Hajjaj, a számokkal mindig hadilábon álltam!

-

Semmi baj, maga csak bemondja, én kiszámolom.

A pszichiáternő azt akarta tudni, hogy azon a bizonyos szombaton körülbelül mekkora mennyiségben és milyen italok formájában fogyasztott alkoholt. Mit, mikor és mennyit evett, továbbá mikor hagyta abba a háromféle gyógyszer szedését. Mikor és milyen dózisban vett be újra belőlük, továbbá milyen és mennyi fejfájás-csillapítóval elegyítette az egészet. A lista alá

dr.

Reimann

vastag

vonalat

húzott.

Ezek

persze

hozzávetőleges becslések voltak - Judith elővigyázatosságból az elfogyasztott alkohol mennyiségének mintegy a felét vallotta

csak be. Dr. Reimann összegezte az elhangzottakat: -

Ha összeadjuk az egymásra hatásokat, és figyelembe

vesszük a hatóidőket, a következőképpen ábrázolhatjuk a végeredményt. Azzal formás halálfejet rajzolt a papírjára csinos füstfelhőkkel. - Egy ilyen koktéllal a békés ámokfutás a parkban a legkevesebb, amire képes az ember — állapította meg dr. Reimann. -

Ebből is láthatja, milyen békés természet vagyok —

erősített rá Judith. Végül

kénytelen

volt

előrukkolni

emléktöredékeinek

második garnitúrájával. Mesélt a barátaival töltött este eufórikus indulásáról, hirtelen hangulatváltozásáról, a nyugodt fázisról a kanapén és a rettegés állapotáról az ágyban. -

Mi idézte elő? - érdeklődött dr. Reimann.

—

Hangok és zörejek, amelyek annyira valódiak voltak,

hogy... —

Milyen zörejek?

—

Egy csillár csilingelőse, olyan hangok, mint mikor

összekoccannak a kristályok. Ez volt a kedvenc csillárom az üzletben, és összetéveszthetetlen hangot ad. —

Hm, érdekes, maga az elsó betegem, aki kristálycsillár

csilingelősét hallotta — jegyezte meg dr. Reimann. — Milyen hangok voltak még? —

Hát, megint olyan... hangkavalkád.

Egyszerűen nem ment, hogy a Hannes-tikkjéröl beszéljen. Ezzel az agyrémmel mégsem traktálhatott egy ilyen elképesztően intelligens nőt. —

Hangkavalkád,

aha

-

ismételte

szenvtelenül

dr.

Reimann. - És aztán? —

Aztán pánikba estem, és bekapkodtam a gyógyszereit.

—

Megbocsásson, de azok nem az ÉN gyógyszereim.

Sajnos rájuk vagyok utalva, nem jövök ki nélkülük. Nagyjából úgy

vagyok hozzájuk kötve, mint a betegeim többsége. Mire jutott velük? —

Hatottak.

—

Azt meghiszem! Pontosan hogyan?

—

Belevesztem a ködbe, szellemeket láttam. Hirtelen

életre keltek a családi fotók a falról. Ott volt Ali, az öcsém, mintha megelevenedett volna. Eszembe jutott egy gyerekkori jelenet. Akár egy régi álom, mégis nagyon valóságos. —

Hol lelt rá erre az álomra?

—

A fejemben. Többek között. Aztán sajnos a nyílt utcán

is, ahol számos járókelő volt kénytelen a részesévé válni. Nem is tudom, a kapun kívül már kihagyott az emlékezetem. —

És mikor tért vissza?

—

A kórházban.

- Az késő! -

Szerintem még mindig túl korai.

- Az is igaz. Kimondottan élvezetes magával dolgozni! - zárta le dr. Reimann. -

Magával is - felelte Judith.

Ezt mindketten komolyan gondolták. A doktornő felállt, megfogta Judith vállát, mély lélegzetet vett, mint egy tornász a felemáskorlát-gyakorlat előtt, és hozzákezdett irányelvei összefoglalásához: - Maga egy atipikus páciens, mivel az átélt helyzeteket képes öniróniával kezelni, holott ez nem illik a kórképébe. Ráadásul igen makacs is, nem szívesen fogad el segítséget. Egy komplikált rögeszme van a fejében, de nyilvánvalóan nem engedi, hogy bárki hozzáférjen. Szeretnék legalább egy használati utasítást adni az útra, hogy meg tudjon nyílni: keresse meg a kezdetét! Menjen vissza a problémája gyökeréig. Segítségére lesznek nagyra becsült pszichoterapeuta kollégáim. A saját felelősségére ugyanis még egyszer ki nem engedem innen! Judithnak egyetlen szó sem jutott az eszébe, így hát némán rábólintott. — És szépen kérem — kiabált utána dr. Reimann a folyosón —, szedje a gyógyszereit! Nem az enyémeket, hanem a MAGÁÉT, méghozzá naponta a pontos adagolás szerint, ha hazamegy! Különben következik távirányított kalandtúrájának harmadik epizódja.

3

Mióta Hannes az anyjával őrködött a betegágyánál, már nem rettegett tőle - sokkal inkább Önmagától, ami szintén nem volt kellemes. Hannes csupán vetítővászonként szolgált saját beteges gondolataihoz. Ha ő egyszer végleg

eltűnik, már készenlétben is áll méltó utódja. A „kis kukac” a fejében már ökölnyire duzzadt, és éjszakáról éjszakára egyre állhatatosabban fészkelte be magát. Hogy találhat vissza valaha is a problémái gyökeréhez, oda, ahol elvesztette a fonalat, az út elejére, amin eltévedt? Rendszerint akkor érezte magát a legjobban, amikor teljes apátiába süllyedt. Ehhez a személyzet szerencsére minden eszközt a kezébe is adott. Minél jobban aggasztotta az orvosokat és a nővéreket állapotának romlása, ő annál nyugodtabb lett. Ez azt jelentette, hogy tovább maradhatott az osztályon. Nem ismert ennél jobb óvóhelyet önmaga elől. Néhány nap múlva már látogatókat is fogadott kis, fehér, egyszemélyes kórtermében, amelynek sivár enteriőrjét egy kiéhezett filodendron uralta. Eljött Gerd meg a többiek, akik továbbra is rendületlenül hittek a régi Judith feltámadásában. Legalábbis minden alkalommal egyre professzionálisabban játszották a szerepüket. A beteg pedig mosolyogva nyugtázta erőfeszítéseiket - remélhetően a megéltnél kevésbé látható kínlódással. A klinikai éjszakák mindenféle attrakció nélkül teltek. Jóllehet ha mély álomba zuhant, ébredéskor az mindig kissé mesterségesnek tűnt. Mindemellett a hangoknak állandó és maradandó hallgatási szünet rendeltetett. Csak a barcelonai kristálycsillár jutott néha eszébe. Valamikor megint felsejlett a vevő neve, aki állítólag megszerezte ezt a kincset: Isabella Permason. Miért rémlett úgy, hogy már hallotta vagy olvasta valahol ezt a nevet? Mivel egyelőre ez volt az utolsó rejtvény, szívesen törte rajta a fejét. Aztán mégis mindig örült valamelyest, hogy megint nem fejtette meg. Azokban a rövid időszakokban,

amikor

az

Isabella

Permason-rejtélyen

töprengett, legalább érezte, hogy működik valami a fejében. Az idő nagy részében ugyanis teljes szellemi tétlenségre volt ítélve. Nagyjából

a kórházi ágy matracának színvonalán, amelyet legszívesebben el sem hagyott volna többé.

4

Az első vakító fénysugár Biancának köszönhetően érkezett pácienslétének tejüvegszerű természetességébe. -

Magad vagy a sugárzó élet, te lány! - lelkendezett

Judith nagyjából egy halálos ágyán fekvő dédnagymama hangján. ~ Hát, hogy őszinte legyek, főnökasszony, maga viszont sajna egyáltalán nem - mondta Bianca. - Leharcolt- nak tűnik, és totál kikészült. Szerintem sürgősen ki kellene mennie a levegőre. Aztán meg fodrászhoz. Holott Bianca a legkevésbé sem volt irigylésre méltó helyzetben. Igencsak megkeserítette az életét, hogy Judith távollétében az anyja vezette az üzletet. -

Nagyon nehéz vele? - érdeklődött Judith.

-

Ugyan dehogy, egyáltalán nem — felelte Bianca. — A

mamája sok mindenben nagyon is hasonlít magára. -

Még egy ilyen bók, aztán szedheted a holmidat!

Később Hannesra terelődött a szó. -

Feltűnt ám valami Bastinak meg nekem — kezdett

hozzá Bianca. - Nem, Bianca - vágott közbe Judith már nem akarom tudni. Idefigyelj, alapvetően nem fair, hogy figyelitek. Judith elmesélte, hogy Hannes talált rá, hozta be a kórházba, mindamellett ő az a barátja, aki itt ült az ágyánál, mikor először magához tért. -

Igen, ezt tudom a mamájától - szögezte le Bianca -,

megasokat áradozik ám róla, azt hiszem, kicsit belezúgott. De hát miért is ne? Azért persze furi ez a korkülönbség, de

tökmindegy. Hiszen például ott van Madonna vagy Demi Moore... —

Mindenesetre már nem tud megfélemlíteni. Az én

állapotomban pedig most ez a legfontosabb -^jelentette ki Judith. Bianca mégis megkérdezte: —

Elmondhatom azért, mi tűnt fel Bastinak? Olyan

büszke vagyok rá, egyszer még igazi detektív lesz belőle, sőt ki tudja, még sorozatokban is szerepelhet! Ekkor következett Bianca kimerítő beszámolója a világító kockákról: —

Mindig, ha este, sötétedés után hazaér valaki a házba,

ahol a maga Hannesa, vagyis ex-Hannesa lakik, egymás fölött öt kocka világít — ezek a lépcsőházablakok, ezt mondta Basti. Aztán kisvártatva valahol még egy kocka kezdett világítani. Ha sokáig kellett várni, akkor egészen fent világított, mondjuk, az ötödiken. Ha viszont csak rövid ideig, akkor a földszinten vagy legfeljebb az első emeleten, ezt mondta Basti. Mivel mindenkinek, aki a házban lakik, van legalább egy utcára nyíló ablaka. Némelyik kocka erősen világított, mert amint belépett valaki az ajtón, rögtön felkapcsolta a villanyt egészen az ablak közelében. Néhány meg alig világított, ezekben messzebb van az ablak a bejárattól. De mindegyik világított. Aztán többnyire világítani kezd mellettük a többi kocka is, teszem azt, a konyha vagy a nappali, esetleg a hálószoba, ahol szintén felkapcsolták a villanyt. Legalább egy kockának mindig világítania kell, ha hazaér valaki, ezt mondta Basti. Hacsak nem világított már korábban is, mert eleve volt otthon valaki. Logikus, nem? —

Logikus.

- Hannesnak, a mi objektumunknak a negyediken vannak a kockái, mégpedig a hetes meg a nyolcas, ezt szuperpontosan kiszámította Basti. És most figyeljen,

főnökasszony! Ha hazajön este ez a Hannes úr, és belép a házba, akkor világít az öt kocka egymás fölött, ugyanúgy, mint a többieknél. Vagyis tök normálisan felkapcsolja a villanyt a lépcsőházban. Aztán nézi Basti a hetes meg a nyolcas kockát a negyediken. Eltelik tíz másodperc, eltelik harminc másodperc, eltelik egy perc, két perc - semmi. Eltelik öt perc — még mindig semmi. Tíz perc — még mindig semmi. Tizenöt perc... -

Még mindig semmi - motyogta Judith.

- Pontosan! Basti azt mondja, várhat, amíg csak bele nem feketedik, mert soha nem kezd világítani a hetes meg a nyolcas kocka a negyediken. Ezt figyelte meg. Ez azért érdekes, nem? Mert ez azt jelenti, hogy soha nem gyújt fényt a Hannes úr, amikor hazaér, és később sem kapcsol fel a lakásában egyetlen lámpát sem, soha, de soha. Gyakorlatilag állandóan tök sötétben van. Hát, elég érdekfeszítő, ugye? -

Az.

-

Annál is inkább, mivel a lépcsőházban mindig fel-

kapcsolja a villanyt. Szóval nem egy fényirtózó, csak a lakásában. Mert ott mindig töksötét van. Maga érti ezt, főnökasszony? - Nem - felelte Judith. Azt azonban már nem tette hozzá, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is akarja megérteni, ha pedig mégis érteni akarná, akkor nyilván lenne rá teljesen egyszerű magyarázat, mondjuk, hogy Hannes lakásában kiégett az összes izzó. - Le a kalappal, Basti tényleg kiváló megfigyelő - mondta. — Most viszont leállunk ezzel az egésszel, és békén hagyjuk a Hannes urat, oké? -

Oké - adta be a derekát Bianca. - Alapvetően sajnálom

persze, mert biztos van itt még valami titok. De ha már nem fél tőle,

és

nincs

többé

a

terhére,

akkor

tiszta

sor,

hogy

tökértelmetlen.

5

Két hét múlva közölték vele, hogy hazamehet a klinikáról.

Rohamának elvben rég le kellett már csengenie, a gyakorlatban pedig

minden

kellhettek

a

a

gyógyszereken

szabad

ágyak

a

múlik. friss

Valójában

pszi-

inkább

chózisosoknak.

Mindenszentek táján hagyományosan az összes sürgősségi osztály extrém szűkösséggel küzdött. Judith szívesen megvétózta volna a kitoloncolását Jessica Reimann-nál, de ő épp az Alpokban tartózkodott egy pszichiátriai kongresszuson - nem csak a pácienseknek van szükségük friss magaslati levegőre. A hétvégére azonban sikerült még elintéznie magának a kórházi koszt-kvártélyt. Hétfőn jött érte az anyja, hogy hazavigye. Nem volt egyszer egy amerikai ám okfutó, aki a lelkén száradó mészárlás okaként azt hozta fel, hogy nem bírja a hétfőket? Az erős gyógyszereket - köztük egy új fehér egységet depresszió

ellen

-

azonban

szerencsére

máris

olyan

jól

beállították, hogy az anyját halvány, elmosódott, szenvedő és részvétteli hangokban egyaránt mérsékelten érzékelte. Otthon, ahol a félelmetes szobákba hangok és zörejek fészkelték be magukat, Judith rögtön ledőlt a kanapéra, és magára húzta a takarót. Az anyja egy darabig elfoglalta magát a porszívózással,

portörléssel

és

porhintésseL

Aztán

annak

jeleként, hogy milyen kétségbeejtő állapotban is van a lánya, hozott neki egy csésze gyógyteát - cukor nélkül. Majd a kanapéra ülve feltette az alapvetően jogos kérdést, hogy mi lesz vele ezután. -

Fogalmam sincs, mama. Tulajdonképpen csak fáradt

vagyok. -

Nem maradhatsz egyedül ebben az állapotban.

-

Dehogynem. Mást sem akarok, csak aludni.

-

Szükséged van valakire, aki a gondodat viseli.

-

Csak olyanra van szükségem, aki hagy aludni.

-

Hozzád költözöm.

-

Ne beszélj hülyeségeket, tudod, hogy pszichésen labilis

vagyok. - Ma mindenképp maradok, a többit majd holnap megbeszéljük. -

Oké, mama, jó éjszakát.

-

Délután négy óra van! Álmodsz, kislányom?

Tizenharmadik fázis

1 A következő hetekben munkára gondolni sem lehetett. Egyébként másra sem igazán. Judithnak reggel, délben és este csak be kellett vennie a pszichofarmakonjait. Tartozott ennyivel a gondozói státusba lépett barátainak, az anyjának, az orvostudománynak, sőt valamelyest még magának is. A fehér tablettákból az előírtnál jobbára egy- gyel többet kapott be. Először is, mert valóban extra kisméretűek voltak. Másodszor pedig, mert úgy érezte, mintha utána ernyedt agysejtjei

hegyi

patakban

fiirdőznének

a

negyvenfokos

kánikulában. Az otthoni számtalan értelmes semmittevés közé tartozott már a heti három óra is Arthur Schweighofernél. Ennél a rendkívül rokonszenves, relatíve jóképű, hanyagul öltözött és mindemellett nőtlen pszichiáternél, akit Gerd szervezett be neki. Türelmét mi sem mutatta jobban, mint hogy mindenről beszélgetett Judithtal, csupán a mindenkori problémáiról nem. Ezekről amúgy sem tudott senki semmi közelebbit mondani. Mindenesetre ha

már kevésbé köti gúzsba a fejében lévő rögeszme vagy megszabadul tőle - ami persze elég valószínűtlennek tűnt szeretne elmenni Arthurral esetleg egy kis Föld körüli

vitorlázásra. Hisz valóságos kalandor benyomását keltette, ahogy hallgatta az ember. Mindent összevetve Judith mégis a legszívesebben és gyakran órák hosszat ezt tette: hallgatott. Ezzel kihúzta otthon, de legkésőbb sötétedésre muszáj volt valakinek lennie a lakásban. Eleinte a barátai váltották egymást. Larának például a kedd volt jó, mert akkor Valentin egész este bowlingozott, ő pedig nem akart már éjfél után az ágyban pálinka- vagy sörszagot érezni, szóval Judithnál aludt és őrködött. Természetesen anélkül, hogy tudta volna, távol tartotta tőle a hangokat. Hétvégente számíthatott az anyjára. Ilyenkor Judith fehértabletta-fogyasztása automatikusan megugrott. A mama ugyan nagyon igyekezett, hogy jelenléte szolgálati útnak tűnjön szeretett lányánál, de lebiggyedt ajkáról és a homlokára rótt felkiáltójellé mélyült ráncokból egyértelműen kiolvasható volt, hogy csődöt mondott a nevelése. A jól megérdemelt nyugdíjas élet helyett most egy sivár lámpaüzlet és egy bolond felnőtt gyerek gondját kellett viselnie. Judith napjaiban csak néhány olyan pillanat akadt, amikor rendeltetésszerűen működött az agya és foglalkoztatta az állapota. Ilyenkor Jessica Reimann szavaiba kapaszkodott. El kell jutnia minden baja gyökeréig. Meg kell találnia a fonal végét,

hogy

megszabaduljon

a

rögeszméitől.

Gyorsan

belegabalyodott azonban a gyermekkori emlékek, kamaszkori élmények hálójába. Agysejtjei túl- hevülésétől tartva azonnal feladta a keresést - és vett egy fürdőt a hegyi patakban.

A Hanneshoz fűződő kapcsolatában végre bekövetkezett a sokszor ígérkező ugrásszerű változás. Már egyértelműen az ő oldalán állt. 6

Hannes néhány bátortalan SMS-sel „kopogtatott”, hogy felajánlja a segítségét - és nem, Judith már nem ellenezte, hogy rendszeresen látogassa. Nem csupán azért, mert már alapvetően semmi ellen sem volt kifogása, és nem is csak azért, mert a legszívesebben hétvégenként jött, amikor ott volt az anyja, akit tökéletesen tudott közömbösíteni, hanem mert jelenlétének alternatív gyógyászati lehetősége és módja jót tett neki. Judith nem sokat értett a homeopátiához, de annak működési mechanizmusa nem abban rejlett, hogy az egészségre kis dózisban

betegséget

kiváltó

hatóanyagokkal

gyakorolnak

nyomást? Hannes pedig pontosan ugyanazokkal a hangokkal volt felszerelve, mint az a szürreális jelenség, amely éjszakánként ismétlődött, és őrületbe kergette Judithot. Ha pedig most a maga realitásában végighallgatta, ahogy a konyhában kiselőadást tartott

az

anyjának

építőanyagokról

és

a

a

tértervezésről,

kávéfőződizájnról,

a

statikáról,

Judith

az

kísértetei

sikeresen elűzettek. A dolgok többé-kevésbé visszazökkentek a rendes kerékvágásba. A valódi Hannes ráadásul lényegesen gazdagabb szókinccsel rendelkezett, mint kísérteties hasonmása, aki mindig ugyanazzal a három vagy négy mondattal bombázta az agyát. Az összes barátja és látogatója közül Hannes viszonyult a legügyesebben és a legtermészetesebben a beteg Judithhoz. Mindig derűs volt. Erőfeszítések nélkül tudott bánni bonyolult kedélyállapotával, a letargikus és mániás fázisok közötti csúcs- és mélypontok

ugrásszerű

változásaival.

Soha

nem

lehetett

szemrehányást érezni a hangjában azért, amiért Judith ilyen szerencsétlen állapotban

leledzett, meg azért sem, hogy milyen nehéz volt közel kerülni hozzá és milyen keveset adott magából. Míg Gerd és a többiek komoly erőfeszítései gyakran meghiúsultak, hogy elrejtsék kétségbeesésüket apátiája miatt, Hannes számára ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Tényleg olyannak fogadta el, amilyen volt, még akkor is, amikor a legkevésbé tudott „önmaga” lenni. Jelenlétében Judith nemcsak a betegségét nem szégyellte, de azt sem, hogy külső segítségre szorult. Ha ő ott volt, kezdett beletörődni a sorsába, vagy sokkal inkább: megbarátkozni vele.

3 Nemsokára hétköznapokon is egyre gyakrabban feljött Hannes. Rendszerint Judith valamelyik barátját helyettesítette, akiknek egyre többször akadt más elfoglaltságuk, és már november közepén rájuk tört a karácsonyi előkészületekkel járó stressz. így sajnos nem tudták már annyiszor látogatni. Valószínűleg mérhetetlen csalódást okozott nekik, és idegtépő lehetett számukra, hogy Judith elméje nem működött javítóintézetként, és nem is világosodott meg. Már beszélgetni sem lehetett vele. Gyakran órák hosszat csak a falat bámulta, ki sem nyitotta a száját. Mit is mesélhetett volna? Üres napokon és sivár éjszakákon kívül mást át sem élt. Egyikük sem tudta elképzelni, milyen megerőltető volt ez. Hát még beszéljen is róla? Hannes más volt. Ő nem akart tőle semmit. Mindig talált magának elfoglaltságot. Feldíszítette az asztalokat, a polcokat, kitakarította a konyhát (a legszívesebben, ha már makulátlanul tiszta volt), zenét hallgatott, iskoláskori slágereket dudorászott, elviselhető hírműsorokat keresve szörfölt a tévécsatornák között, a szakkönyveket

vagy - még szívesebben — Judith fényképalbumait lapozgatta, jegyzeteket és vázlatokat készített, kisebb terveket fejezett be. Mindezt anélkül, hogy szem elől tévesztette volna őt. Mindig a közelébenmaradt, rákacsintott vagy rámosolygott, hogy felvidítsa. Még egy üdítő különbségettudottfelmutatniatöbbiekhezképest:csakritkánszólthozzá,megkímélveőta kérdésekre adandó állandó válaszok fáradságától. Ezeket nyilvánvalóan jobban tudta, mintJudithmaga. Ha éjszakára is maradt, abból sem érzékelt semmit. Minden bizonnyal a kanapén aludt. Az biztos, hogy mindig korábban ébredt, és mire Judith megérezte a konyhából áradó kávéillatot, addigra minden nyomát eltüntette éjszakai jelenlétének. A fejét sűrű köddel borító novemberi éjszakák közül csak egyetlen akadt, amikor kicsúsztak a dolgok Judith ellenőrzése alól. Lehetséges, hogy este elfelejtette bevenni, esetleg duplán vette be valamelyik gyógyszerét. Vagy talán rémálom gyötörte, ami hirtelen

kiragadta

a

jól

ki-

párnázott

szendergésből,

és

újraélesztette a régi szorongásokat, amelyek hangokkal, valamint zörejekkel üldözték, aztán kikergették az utcára. Azt hitte, a bádoglemezek

jellegzetes

rezgését

és

a

spanyol

csillár

kristályainak összetéveszthetetlen csilingelősét hallja. De mielőtt a Hannest imitáló hang kimondhatta volna, hogy „ez a tömeg...”, elnémultak a zörejek. Az éjjeliszekrényen álló lámpa felkapcsolódott. Érezte, amint egy nagy, hűvös tenyér végigsimítja tűzforró homlokát. Azután valaki óvatosan fölé hajolt, és azt suttogta: —

Nyugodj meg, kedvesem. Minden rendben, melletted

vagyok, senki sem bánthat. -

Te is hallottad? - kérdezte félelemtől reszketve.

-

Nem — felelte Hannes semmit sem hallottam. Rosz-

szat álmodhattál. -

Velem maradsz, amíg világos lesz?

- Ezt akarod? -

Igen, kérlek, maradj! Csak napkeltéig.

4

Judith aggódva várta a november végét, amikorra Jessica Reimann visszarendelte felülvizsgálatra. Az anyja kísérte el, de még ez sem tudta tovább rontani a helyzetet. Mosdószereket, pipereholmikat, néhány hálóinget és pólót pakolt össze. Arra számított, hogy rögtön bent tartja a kórházban. Mindenesetre semmi kedve nem volt hozzá, hogy állapotát a valóságosnál kedvezőbb színben tüntesse fel, jóllehet dr. Reimann más látványt érdemelt volna, mint amilyet most nyújtani tudott. -

Üdvözlöm, hogy érzi magát? - kérdezte a doktornő.

-

Köszönöm, elmebeteg vagyok - felelte Judith.

Dr. Reimann nevetett, bár ezúttal csak színlelte a jókedvét. Megkérdezte, mitől fél annyira, hogy reszket. -

Pillanatnyilag magától.

-

Át tudom érezni, kedvesem. Szép kis helyzetbe hozta

magát! -

Tudom, de képtelen voltam bármit tenni ellene. A

legjobb lenne, ha megint befektetne az osztályra. -

Nem, nem, az nem vinne előbbre minket. Azt javas-

lom, lássunk munkához! Miután megmérte a pulzusát, meghallgatta a szívverését és bevilágított a szemhéja alá, Judithnak részletes beszámolót kellett

adnia

az

elmúlt

hetekre

jellemző

szendergő

és

félálomszerű állapotáról. Méghozzá ciklikus rend szerint: milyen volt reggel, délben, este, éjszaka. Több mint fárasztó vállalkozás, mivel lényegében olyan szavakra volt szüksége hozzá, amelyeket már jó ideje elveszített. Jutalmul dr. Reimann két gyógyszert nyomban letiltott, a többi adagolását pedig, köztük Judith kedvenc fehér tablettájáét, a felére csökkentette. -

Hiányolom magából a harci kedvet — állapította meg

aggódva a pszichiáternő, miközben kezet szorított Judithtal. Össze kell szednie magát! Az egészsége tisztán a fejében dől el. Gondolkodnia kell. Dolgozzon magán, ne fojtson el semmit! Le kell ásnia a problémái gyökeréig! -

Már nincs problémám, ÉN vagyok a probléma.

Ezt nem kellett volna mondania, dr. Reimann komolyan megsértődött. -

Ha már az olyan páciensek is feladják, mint maga,

lehúzhatjuk a rolót. Hogy segítsünk azokon, akik valóban súlyos betegek? -

Úgy gondolja, én nem vagyok az? - kérdezett vissza

Judith. -

Csak azt látom, hogy mindent megtesz érte, és máris a

legjobb úton halad, hogy az legyen — felelte a doktornő. - Ha pedig ezt végig kell néznem, abba ÉN is belebetegszem!

5 Két napig próbált gyógyszerek nélkül létezni, a fejében keletkezett vákuumot pedig kitölteni gondolatokkal a problémái gyökeréről. Hasonlót érezhetnek a heroinfüggők, mikor elvonási tüneteik jelentkezésével ismét átélik életkrízisüket. Amikor meggyőződött arról, hogy nem lehet súlyos beteg, ami mind rövidebb időközönként megesett, rögtön rosszabbul érezte magát. Ez szoros kapcsolatban állt a szomorú kilátással, miszerint hirtelen megint ott áll majd egyedül. Senki sem törődik vele. Nem utolsósorban az anyja is lemond majd arról a kötelező jogáról, hogy itt legyen és rimánkodjon. A terápiás beszélgetésen Judith vett egy nagy levegőt, beszámolt Arthur Schweighofernek a spanyol kristálycsillár őrjítő éjszakai csilingelőséről. A terapeuta Sigmund Freud hűséges

tanítványaként

nyomban

hangot

adott

szilárd

meggyőződésének, miszerint Judith gyerekkorában öntudatlanul is drámai jelenetek részese lehetett a lámpaüzletben. Ezen mindketten

tűnődtek

brainstormingot

egy

tartottak.

darabig, Végül

majd

Judithnak

kényszeredett sikerült

a

beszélgetést lassan ismét a kalandtúrák és a vitorlázás irányába kormányoznia. A két, alvás nélkül töltött éjszaka közül az elsőn az anyja vigyázott rá. Pontosabban fordítva. Judith vigyázott rá, nehogy

felébressze az anyját, aki megkérdezné tőle, miért nem alszik. A második estére Hannesnak kellett volna jönnie. Már délután üzent azonban, hogy késni fog. Kilenc körül végleg lemondta. Rettenetesen sajnálja, de megbetegedett az egyik kolléganője, muszáj befejeznie a projektjét holnapra, reggel tervleadás van. Éjfélig Judith fel-alá járkált a lakásban, felgyújtotta az összes lámpát, bekapcsolta a rádiót, a tévét, még az üres mosógépet is, hogy elnyomja az esedékessé váló irreális hangokat és zörejeket. Hangosan felolvasott Anna Gavalda Szép az idő, szép az élet című könyvéből, aztán karácsonyi dalokat dúdolt. Ezek után oly távolra került az alvástól és olyannyira közel a következő heves pánikroham széléhez, hogy muszáj volt azonnal felhívnia az anyját vagy az ügyeletet, esetleg mindkettőt. Vagy — végül ezt a lehetőséget választotta - ismét be kellett vennie a gyógyszereit a jól bevált dózisban. Először a fehéreket a mély szomorúság ellen, majd a maradékkal felvértezte

magát a megmentő fáradtságért és agyának megszabadító ürességéért, amelyek aztán álomba merítik.

6

Mikor másnap vagy harmadnap rossz lelkiismerettől gyötörten felébredt, hangokat hallott. A valóság hangjai a konyhából jöttek. Az anyja és Hannes tárgyaltak a jövőjéről. -

Tényleg megtennéd értünk? — rebegte az anyja

olyan meghatottan, mintha egy romantikus népies film anyósnagyjelenetét alakítaná. —

Természetesen. Tudod, hogy szeretem, és soha nem

hagyom cserben — válaszolta Hannes mint az ezüsterdő vadásza. Aztán jobbára technikai és szervezési részletek következtek a várhatóan tartós otthoni ápolásra és gondozásra

szoruló Judith dolgában. Ágya mellett, az éjjeliszekrényen egy félig töltött vizeskancsó mellett várt rá a tabletták következő sorozata. Olyan hívogatóan csinos sorban és rendben, mintha a tarka szemek hatost ígérnének a dobókockán. A fehér tablettákat már épp a nyelvére helyezte, mikor a szobát körbepásztázó kétségbeesett pillantása visz- szapattant a hálószoba bejárata melletti komódon álló gyümölcsöstálról. Ösztönösen kivette szájából a gyógyszereket, és a takarója alá rejtette. Hirtelen úgy érezte, valami megmozdult a fejében. A gömbölyű, vöröses gyümölcsök - almák, körték, szilvák tetején trónolt valami nagy, sárga tömeg. Egy súlyos fürt legalább nyolc szépen formált banánból. Először abszurd, idegen testnek tűnt. Judith ugyanis utálta a banánt. A gyerekkori hasmenéses betegségeket idézte emlékezetébe, amikor kakaóporral ra-

gacsos, barna péppé keverve, nagykanállal tömték belé. Még mindig a szájában érezte émelyítő ízét. Minél tovább meredt a fürtre, annál közelebb került egy bizonyos kép. Ez visszavezette az élelmiszer-áruházba, ahol húsvét előtt, nem egészen hét hónapja - amikor még úgy tűnt, egész normális életet él - feltűnt neki egy idegen, családapának vélt férfi. Bevásárlókocsijában pontosan ilyen rakomány hevert banánokból, mint ami most az ő komódján landolt. Ekkor

tényleg

kicsordultak

a

könnyei.

Igazi,

őszinte,

hamisítatlan könnyek. Kiélesítették a látását, megtisztították a tekintetét. A sárga gyümölcsfürt mögött rejtély lappang, amit szívesen feloldana, méghozzá lehetőség szerint ép ésszel.

Tizennegyedik fázis

1 Innentől a gyógyszerek azon nyomban Röfi, a harmincéves, rózsaszín műanyag malacpersely egyre táguló gyomrába vándoroltak,

aki

a

nyári

pólók

alatt

tanyázott

a

ruhásszekrényben - szűkös napokra, hisz ki tudja, mikor kell gyorsan előkapni. Judith kifelé továbbra is kábultnak, dezorientáltnak tettette magát. Ideje túlnyomó részét az ágyban vagy a kanapén töltötte sajátosan kificamodva. Dustin Hoffman Esőemberben nyújtott alakítását imitálta a fürdőszobába vagy a vécére menetel során. Érthetetlen dolgokat motyogott. A változatosság kedvéért ezzel szórakoztatta magát - gyakran még hármasban is, nehogy intellektuálisan elhülyüljön. Lazításként órákig bámult a semmibe, mígnem hirtelen egész testében reszketni kezdett, és bebújt a takaró alá. Színes és változatos jelenetek egy pszichikailag folyamatosan feltűnést keltő személy hétköznapjaiból. Annál nagyobb élvezettel alakította, minél biztosabb volt abban, hogy Hannes figyelmét semmi sem kerüli el.

A férfi példás házi ápoló volt. Még azokon az éjszakákon is fél füllel ügyelt Judithra, amelyeken az anyjával váltották egymást. Mikor Hannes az ágyához lépett, Judith mindig alvást színlelt. Néha megsimogatta a haját, megérintette az arcát. Olykor azt suttogta: „Aludj jól, kedvesem.” Előfordult, hogy még a lélegzetét is érezte, és hallotta, hogy közvetlenül az arca fölött belecsókolt a levegőbe. Judith derekasan és türelemmel viselte ezeket az émelyítő pillanatokat. Hannes nem ment ennél mesz- szebbre, többtől nem is kellett tartani tőle. Az ápolók esténként előszeretettel szövetkeztek kettesben — a legszívesebben a konyhában. Az anyja úgyszólván elsőéves soron kívüli építészhallgató lett. Mindazonáltal meglehetősen nehéz megragadni, hogy ezen túlmenően mi motiválhatta. Hannes szerette a laikusoknak ecsetelni a világ folyását. Napközben bármikor számítani lehetett Hannes megjelenésére, ha csak annyira is, hogy felhozta és elpakolta a vásárolt élelmiszereket. A banánok mindig köztük voltak. Judith örömmel fogadott minden szállítmányt, felvillanyozta a kihívás, hogy egy-egy darabot feltűnés nélkül tüntessen el. Időről időre, ha valóban makulátlan sárga volt a héja, megevett egy példányt - tulajdonképpen nem is olyan rossz az íze, és kellemesen telíti az ember gyomrát. Ha viszont Hannes házon kívül volt, hagyta, hogy Bianca kivigye az utcára. A hivatalos verzió szerint azért, hogy megmozgassa a lábát, és hozzászoktassa tüdejét a téli levegőhöz. Az anyja ilyenkor kénytelen volt egyedül maradni a lámpaüzletben, így ezeket a kiruccanásokat csak némi ellenkezést követően akceptálta. Szívesebben vette volna, ha a szabadba is Hannes kíséri a beteget. Mihelyt Judith és Bianca úgy érezte, tiszta a levegő, betértek a legközelebbi

cukrászdába

többnyire

valódi,

koffeines

kapucsínóra meg egy nagy szelet nugátkrémes tortára. Aztán munkához láttak. Pontosan úgy, ahogy Jessica Reimann javasolta.

2 Bianca sem szerette a banánt. - A világ legnagyobb kínzása lenne, ha bezárnának egy szűk, ablaktalan szobába egy megbámult banánhéjjal. Azt hiszem, egykettőre begolyóznék - mondta. Judith beszámolt neki az élelmiszer-áruházban húsvét előtt történtek idevonatkozó emlékeiről. Az első randevún kellett történnie a Rainerban. Judith megkérdezte Hannestól, van-e családja, vagy ő maga eszi meg a rengeteg banánt, amit az első találkozásuknál látott a bevásárlókocsijában. Erre felnevetett, és nagyjából a következőt válaszolta: az egyik mozgássérült szomszédaszszonyának, egy háromgyerekes özvegynek vette a banánt. Hetente egyszer vagy kétszer bevásárol neki. Mégpedig ellenszolgáltatás nélkül, egyszerűen azért, mert neki is jólesne, ha segítséget kapna valakitől, ha egyszer rászorul. —

És? - kérdezte Bianca kisvártatva.

—

Nincs és, ennyi volt — felelte Judith.

Bianca arcára kiült a csalódottság. — Hát, hogy őszinte legyek, főnökasszony, ennél azért valamivel többre számítottam, ha egyszer ilyen izgalomba jött tőle. Egyáltalán mi különleges van ebben? - Az, hogy többet egy büdös szóval sem említette a szomszédasszonyt. —

Oké, ez fura. De az se tűnik izgalmasnak, ha

bevásárol valakinek az ember. Ha cipőt vesz, az persze tök más! Na de kaját? Mi a fenét lehet erről mesélni? Lehet, hogy alig ismeri azt az asszonyt. Egyszerűen csak beadja hozzá a banánt meg a többi cuccot, és annyi. Talán már el is költözött onnan a no. Vagy meghalt. Sok lehetőség van, főnökasszony. De ha akarja... -

Furcsa megérzésem van, és hosszú ideje ez az első.

Megkérhetnéd esetleg a barátodat, Bastit, hogy egy kicsit... -

Tiszta sor, tudja, hogy tökszívesen csinálja. Majd

azt mondja, ő az új biciklis futár, vagy ilyesmi.

3

Basti kutatásai a Nisslgasse 14.-ben nem folytak igazán kielégítően. Egyedül a földszinti szerb házmesternő bizonyult közlékenynek. Határozottan állította, hogy nem lakik a házban mozgássérült, háromgyerekes özvegyasz- szony. - Azért tudja ilyen biztosan, mert az egész házbein nem lakik gyerek, kivéve az ő kisbabáját. Meg még egyet a mellette lévő lakásban, a Holzerné hasában. Az állapotos Holzemé viszont sajnos nem özvegy. És nagyon mozgássérültnek sem tűnik, mivel nyáron lefutotta a citymaratont. Igaz, akkor még nem volt terhes, legalábbis nem tudott róla. Mert ha valaki terhesen futja le a maratont, akkor... -

Értek mindent - zárta le a témát Judith.

-

A házmesternő sem ismeri valami jól a lakókat.

Olyan ház ez, mondta Bastinak, ahol senki sem ismeri a másikat. Tipikus bécsi ház. Aztán egyszer csak hullaszagot érez valamelyik lakó, és hirtelen rájön, hogy valaki lakott a szomszédban. Utána meg persze azt lehet olvasni az újságban, hogy az elhunyt mindig kerülte a feltűnést. Naná, különben feltűnt volna valakinek. Nem így van? -

De igen - nyugtázta Judith.

-

Például azt sem tudta a házmesternő, hogy a Berg-

taler úré a 22-es lakás, mivel egyáltalán nem tudta, ki az a Bergtaler úr. Ahogy Basti leírta neki, arra meg azt mondta: aha, az a kedves ember, aki mindig kinyitja nekem a kaput. Na, az legalább udvarias, és tud köszönni. Azt viszont továbbra sem akarta elhinni, hogy tényleg a negyediken lakik a 22-es lakásban. Ő ugyanis azt hitte, hogy az teljesen üresen áll. -

Vagy úgy - mondta Judith.

-

De azért mégiscsak feltűnt valami Bastinak.

-

Éspedig?

-

Sajnos még nekem sem árulta el, mert azt mondta,

alaposabban szemügyre akarja venni, hogy egyáltalán úgy van-e. De ha úgy van, akkor tényleg kiderített valami alapvetően fontosat. Ezt mondta. -

Na, erre kíváncsi vagyok.

-

Én is nagyon, gondolhatja, főnökasszony.

4

A horrorisztikus év hó és szín nélküli adventi napokkal kezdte meg utolsó szakaszát. Judithnak ugyan még nem sikerült maradéktalanul megszabadulnia attól a félelmétől, hogy üldözik, de úgy érezte, jó néhány lépéssel előttük jár. A tabletták hatása nélkül meglehetősen bizonytalan lábakon állt. Idegzetvértezete végképp filigrán volt, a gondolatai mégis egyre világosabbak lettek. Sőt érezni vélte, hogy a rögeszméje is egyre kevésbé köti gúzsba. Most már csak a megfelelő szálat kellett elkapnia, hogy megszabaduljon tőle. Színészi teljesítményével még maga is elégedett lehetett. Intuitíve tudta, legjobb, ha otthon egy darabig még az elborult elméjűt alakítja. Hannes olyan sokszor megtévesztette már, hogy most az egyszer rajta a sor. A jelenléte ráadásul már nem kergette rettegésbe. Ahhoz persze még gyengének érezte magát, hogy úgy álljon a saját lábán, mint korábban. Annak a

pillanatnak azonban már előre örült, amikor a gyógyszerekkel teletömött Röfit, a malacperselyt Hannes kezébe nyomva a szemébe

mondhatja:

Emlékeztessen

ez

„Köszönöm,

életünk

második

kedves közös

ápolóm. időszakára.

Meggyógyultam a magam erejéből, sajnos már nincs rád szükségem.” Hannes kedvenc konyhai beszélgetéseik során beharangozott már az anyjának egy óriási karácsonyi meglepetést. Elsősorban természetesen Judithnak szánta, de az lenne az igazi, ha a család és a barátai is részesei lehetnének. Minden bizonnyal kisebb bulit szerveztek. -

Nagy szemeket mereszt majd - hallotta Hannes sut-

togását. -

Ebben

a

nyomorult

állapotban

felfogja

majd

egyáltalán? - kérdezte az anyja szokásos sármjával. -

Hát persze - felelte Hannes -, még ha kimutatni

képtelen is, a lelke mélyén ugyanúgy érez, mint mi.

5

December 15-én, ami Hannes-kontrollmentes nap volt - házon kívül volt elintéznivalója -, Judithot a messze eső Aida cukrászdába kísérte Bianca, a Thaliastrasséra. Ott várt rájuk Basti. Haja az erős villanykörték fényében még vörösebbnek tűnt. Izgatottan birizgálta az ajka fölötti parányi ezüstgolyót. -

Beigazolódott a gyanúja - mondta Bianca, aki siker-

rel pályázhatott volna a Tetthely új felügyelőnőjének szerepére is. Basti tüntetőleg - annak biztos jeleként, hogy ellenállás nélkül, egyszer s mindenkorra átengedte a szót a barátnőjének -, tátott szájjal bólogatott. —

Főnökasszony, emlékszik még, mit meséltem a kór-

házban a világító kockákról? - Anélkül, hogy választ várt volna a kérdésére, folytatta is. - Szóval mindig, ha sötétedés után a Hannes úr hazaér, az öt kocka világít egymás felett.

Ugyanúgy, mint a többiek, felkapcsolja a lépcsőházi villanyt. De a két kocka, a hetes meg a nyolcas a negyediken sohasem világít. Ugyanis nem kapcsolja fel, mikor belép a lakásba. Emlékszik? —

Halványan.

—

És most figyeljen!

—

Figyelek!

—Merthogy mi tudjuk ám, miért nem kapcsolja fel a villanyt. —

Miért nem?

— -

Hármat találhat. Bianca, kérlek, nem akarok találgatni. Se hármat, se

kettőt, se egyet! —

Na, mondd már! — dörmögte Basti.

—

Azért nem kapcsolja fel a villanyt, mert egyáltalán

nem megy be a lakásába, tudniillik egyáltalán nem is lakik ott. —

Miért nem? Hát, ezt messziről kell kezdenem.

- Bianca, az őrületbe kergetsz! - Miközben Basti a hetes meg a nyolcas kockát bámulta, és megállapította, hogy azok soha, de soha nem világítanak, észrevette, hogy a mellettük lévő kocka, a hatos mindig világít. Így van, Basti? Basti bólintott. —

És az ötös is. Vagyis a következő, a hatostól eggyel

balra. Ugyan nem világított valami erősen, mert az gyakorlatilag mindig a hatostól kapta a fényt. Valószínűleg a hatosban van a lámpa. -

Oké, és?

-

Minden alkalommal, ha a Hannes úr belépett a... Igen, a lépcsőházi villany, ezt már tudjuk. Bökd ki

végre! -

Ne legyen már ilyen türelmetlen, elrontja nekem az

egész játékot! - méltatlankodott a gyakornoklány. -

Ne csináld már, mondd el! - morogta Basti.

Szóval Bastinak egy idő után feltűnt, hogy egyszer erősebben világított az ötös kocka, mint azelőtt, pont akkor, amikor a Hannes úr hazaért. Először persze azt gondolta, hogy merő véletlen. Csakhogy mindig, amikor... -

Hannes hazaért...

- Pontosan, főnökasszony, ahogy mondja! Az ötös kocka erősebben világított. Hát száz százalék, hogy azért, mert valaki villanyt gyújtott az ötösben. Ez pedig csakis egyvalaki lehetett... -

Hannes úr — mordult fel Basti.

-

No, ez azért már érdekes? Ez ugyanis nem jelent

mást, mint hogy a Hannes úr egészen nem lakik a saját lakásában. Hanem, ha egyáltalán lakik valahol, akkor a szomszéd lakásban. -

Nisslgasse, 21-es lakás - dörmögte Basti.

-

Ha pedig egyedül lakik ott, akkor nem egy villany-

spóroló típus. Hanem épp az ellenkezője, mert a hatos kockában egész nap égeti a lámpát. -

Vagyis valószínűleg nem lakik...

- Egyedül! Szuper, főnökasszony, pont erre jutottunk mi is Bastival. -

És talán...

-

Pontosan, főnökasszony.

- A mozgássérült özvegy a banánokkal - morogta Basti, és perdített egyet az ezüstgolyóján.

4

Öt napig kellett tartania magát gyengeelméjűségének színleléséhez, mintha mi sem történt volna. Eddigi élettörténetében a hetedikes matekpótvizsgát leszámítva valószínűleg ezzel a feladattal birkózott meg a legnehezebben. December 20-án Hannes egész nap tárgyalt meg a karácsonyi előkészületekkel foglalkozott. Az anyja déltől a lámpaüzlethez

volt

kötve,

mivel

Biancának

sürgősen

nőgyógyászhoz kellett mennie. Ezt pedig a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett megtiltani egy gyakornoklánynak, főként nem karácsony előtt négy nappal. Valójában azonban úgy egy óra tájban Bianca, a tűzoltóegyenruhás Basti és Judith elindultak a sűrű hóesésben, hogy felkeressék a Nisslgasse 14.-et. -

Nézze, főnökasszony - szólalt meg Bianca a parkoló

autó anyósülésén -, lentről számítva a negyedik sorban világít két kocka, az ötös gyengébben, a hatos erősebben. Ahogy mondtuk is. Bianca az autóban maradt, és szemmel tartotta a bejáratot, hogy mobilon rögtön jelezni tudja az esetleges Hannesveszélyt. Basti pillanatok alatt kinyitotta a kaput. Lifttel ment fel a negyedikre, becsengetett a 21-es lakásba. Judith néhány lépcsőfokkal

lejjebb

állt

a

lépcsőházban,

figyelte

az

eseményeket. Háromszor hallatszott a csengő, egyszer pedig Basti morgása: -

Senki sincs otthon.

Aztán valaki nyilván ajtót nyitott. Basti megint mor- gott valamit: -

Tűzvédelem, menekülő útvonal, rutinellenőrzés,

nem tart soká... Egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal később becsukódott az ajtó. Judith várt még egy keveset, hogy meggyőződjön, Basti valóban bejutott a lakásba. Aztán letipegett a lépcsőn, és bevágódott Bianca mellé az autóba.

—

Kipróbálja? - kérdezte a gyakornoklány, és felé nyúj-

totta a vadszamóca illatú ajakrúzsát. - Tök jó idegesség ellen. Basti úgy öt perccel később érkezett. A száját még nagyobbra tátotta, mint rendesen.

7

- Hát, kedves Judith, egy dolog már világos, ez a Hannes hülyére vette magát - szögezte le Basti. Helyzetértékelésre a Raab vendéglőbe, a tűzoltók egyik kedvelt törzshelyére ültek be, ahol az önkiszolgáló sörcsapok feletti

táblán

az

„Oltási

gyakorlat

haladóknak”

felirat

díszelgett. Már csak annyi gond akadt, hogy Basti szavaira voltak utalva, akiből harapófogóval kellett kihúzni mindent. Egy hatvan-hetven körüli, egyáltalán nem kisgyerekes (látni legalábbis

egyet

sem

lehetett)

és

a

legkevésbé

sem

mozgássérült nő nyitott ajtót. —

Hogy nézett ki?

—

Tök normálisan. Először ugyan nem akart beenged-

—

Miért nem?

—

Mert ahogy mondta, nincs otthon a veje.

—

A veje?

—

Szó szerint.

—

Megkérdezted, hogy hívják a vejét?

—

Nem. De ez a mi Hannesünk.

—

Honnan tudod?

ni.

— Mert azt mondta: Hannes, a vejem nincs itthon. —

200

Eldobom az agyam! Mit mondott még?

-

Hát, nem tói sokat.

- Basti, erőltesd már meg magad, légy szíves! Hogy volt tovább? -

Hát aztán mégis beengedett. Én meg rendesen körül-

néztem. -

És?

-

Tűzrendészetileg minden rendben volt, csak a pad-

lásfeljáró... -

És máskülönben?

-

Úgy is. Szép lakás. Semmi rendetlenség. Tiszta. Ren-

dezett. Tök normális, mondtam. Judith és Bianca egyszerre tárták szét a karjukat. ss Ez a Hannes úr már tizenkét éve lakik ott. A szomszéd lakás az igazi lakása, szóval a 22-es, ahol mindig sötét van. Na, hát szóval, az is az övé, azelőtt ott lakott. -

Ezt honnan tudod?

-

Onnan, hogy a nő mesélte.

-

Mit mesélt még? Mi van a lányával?

-

Róla nem beszélt. De Bellának hívják.

-

Ezt meg honnan veszed?

-

Onnan, hogy az előszobái üzenőfalon volt egy levél -

Bellának, az én földi angyalomnak, vagy valami ilyen. Alatta pedig: örök szerelemmel, Hannes —, ha jól emlékszem. Vagy szerelemmel, vagy hűséggel, a franc se tudja! -

Ultragáz - állapította meg Bianca.

- Hogy fog lelkendezni anyám, ha ezt megtudja! - mondta kaján örömmel Judith. -

Fényképek is vannak a levél mellett. Meg fölötte is,

Az egész üzenőfal tele van ennek a Bellának a képeivel. -

És hogy néz ki?

- Nagyon fiatal. Helyes, de olyan törékeny, inkább szökés, meg hát... hogy is mondjam... olyan, amilyenek régen voltak a nők. -

Nem szexis - tolmácsolta Bianca.

-

Pár fotón nincs egyedül a nő, hanem ott a Hannes is

vele. A mi Hannesünk, csak legalább tíz vagy húsz évvel fiatalabb kiadásban. —

Őrület! - döbbent le Judith. - És mi lett ezzel a Bel-

lával? - Azt nem mondta. —

Miért nem kérdezted meg?

- Már elnézést, de mi köze hozzá egy tűzoltónak? -

Lehet, hogy meghalt.

- Azt azért nem hinném. -

Hogyhogy?

-

Úgy, hogy szerintem ott volt a lakásban, méghozzá

abban a szobában, aminek zárva volt az ajtaja. Oda nem is engedett be az öregasszony, pedig mondtam, hogy azt is mindenképp ellenőriznem kell tűzrendészetileg. De hiába erőlködtem. —

Atyagatya, hogy ez mekkora! — szaladt ki Bianca

száján. —

Egyébként ez pont az a szoba, amelyik az utcáról

nézve a hatos kocka. Ahol éjjel-nappal ég a lámpa.

Tizenötödik fázis

1 Este, mikor Hannes az ágyához lépett, Judith alvást színlelt, de keze-lába reszketett. A tablettákat elfelejtette a malacperselybe rejteni. Hannes természetesen rögtön kiszúrta, hogy ott vannak

még az éjjeliszekrényen. Kezét Judith verítékben úszó tarkója alá csúsztatta, és megemelte a fejét. Akár egy alvóbaba, amelyik fekvő helyzetben alszik, aztán ha felültetik, hirtelen felébred, Judith kinyitotta a szemét, és a komódon álló banános tálra meredt. - Kedvesem, naponta háromszor be kell vennünk a gyógyszerünket, különben sosem gyógyulunk meg - suttogta Hannes, és Judith szájához emelte a vizespoharat, amelyben máris feloldotta az összes tablettát. A másodperc tört része alatt el kellett döntenie, hogy azonnal véget vessen-e a színjátéknak, és az arcába borítsa-e a poharat. Nem. Okosabbnak tűnt, ha újra lehunyja a szemét, kinyitja a száját, illedelmesen lenyeli, beletörődik a szabadesésbe, és alámerül a szürkeségbe. De megfogadta, hogy ez volt az utolsó. Mikor Hannes elment, mindkét kezét ökölbe szorította, nehogy elaludjon, és igyekezett elűzni a szürkeség első jeleit. Amíg csak tudott, próbált Bellába kapaszkodni. Ezzel sikerült is a ködhatár felett tartania magát. Közben Jessica Reimannra terelődtek a gondolatai, hogy most milyen büszke lenne rá. Aztán hirtelen kezdetét vette a dominó-nap: sorra dőltek a kockák egymás után. Egyik rejtvény oldotta meg a másikat. Hisz az Isabella, röviden Bella. Isabella, Isabella, Isabella — Permason, a csillár vevője. És megvan, honnan volt ismerős a név. Egy lista élén állt. Isabella Permason. Dr. Reimann szálkás, dőlt betűs kézírása. Az első találkozásukon történt, a pszichiátrián. A doktornő ott ült a komputer előtt, és leleteket tanulmányozott. Judith belenézett a cédulájába, átfutotta a személyes adatokat, és feltűnt néhány idegen név. —

Kik a többiek? - kérdezte.

—

A magáéhoz hasonló kortörténetek a ravasz archívu-

munkból - válaszolta a doktornő. Egészen a lap tetején. Nem, nem tévedhetett. Igen egészen felül: Isabella Permason. Ez a nő és ő - ugyanazon a listán. A közös láncszem: Hannes. Ugyanaz a hang, ugyanaz a kristálycsillár. Ugyanaz a

csilingelős. Ugyanaz a fény, ahogy egyre halványult. Már csak néhány tompa zörej. Beleveszett a ködbe. Beszorította a fal, már nem látott ki. Csak még egyszer aludni. Egy mély alvás, és akkor...

2

December 22-e vasárnapra esett. Délelőtt tíz óra tájban jött Basti SMS-e a Nisslgassén parkoló autóból: Hannes és a nő, aki az anyósának adta ki magát, röviddel egymás után elhagyták a házat. Nem egészen öt perc múlva megérkezett Bianca. Már készenlétben várta Judithot, hogy elinduljanak a tervezett téli sétára. További tizenöt percbe telt, amíg Basti letapogatta a megfelelő cilindert, és zárnyitó szerszámával kinyitotta az ajtót a negyediken. Ekkor aztán ő és Bianca őrködtek. Judith pedig bejuthatott a 21-es lakásba. — nál,

Helló! - szedte össze a bátorságát mindjárt a bejáratfigyelmen

visszafogott,

kívül

hagyva

virágmintás

a

fényképkollekciót

tapétával

borított,

és

a

biedermeier

bútorokkal berendezett helyiségeket, amelyekben még érezni lehetett az ősz illatát - egyenesen a fehér ajtóhoz tartott. Alig ért hozzá kétszer a mutatóujjával, szinte magától kinyílt. Épphogy fel nem sikított. Szinte mindenre számított, ami halálra rémítheti, de egy mozdulatlanná porcelánfigurára,

merevedett, akit

a

mégis

francia

eleven art

deco

márványvagy ágyban

ülve

megvilágított a mennyezetről lógó hatalmas földgömb fénye, semmiképp. Nem csinált semmit, csak zavaros pillantásával még inkább tágra nyílt szemmel Judithba kapaszkodott. —

Helló - szólalt meg fátyolos hangon Judith, hogy

hallja a saját hangját, és magához térjen az első sokk után. - Ne haragudjon, hogy csak így... Az áttetsző bőrű, simára fésült, vállig érő, fakószőke hajú jelenség leeresztette a szemhéját. Mintha éber kómából

204

zuhanna mély álomba. De azonnal újra kinyitotta a szemét, jelezve, hogy magánál van. —

Hát... én... Judith vagyok, és ha jól sejtem, maga

Isabella... Szólíthatom Bellának? Szóval maradok a Bellánál. Judith halkan, szinte suttogva beszélt, nehogy óhatatlanul is felizgassa. - Igazán nem akarom... megbántani, de van egy közös. .. Talán nem áltatta magát, de mintha megmozdult volna a babaszerű nő szája széle. -

Van egy közös... Jól ismerem őt. Hannes, ugye?

Hannes Bergtaler. Szinte minden szó után kis szünetet tartott. Igyekezett alkalmazkodni

ahhoz

a

csigatempóhoz,

amivel

ebben

a

pihenőszobában múlt az idő. -

Ő meg én, Hannes meg én, mi ketten egyszer, szóval

véletlenül

az

útjába

akadtam.

Gyakorlatilag

a

karjába

futottam. Húsvét előtt történt, egy élelmiszer-áruházban. Aztán pedig... Tényleg sejtelmem sem volt róla, hogy ő... Nem beszélt róla, hogy... Egyetlen szóval sem említette magát. Bella? Érti, amit mondok? A halvány teremtés mozdulatlanul meredt rá. A barna falióra

másodpercmutatója

a

lelassult

szívdobbanásokat

imitálta. -

Bella... én csak... remélem, nem túl indiszkrét a kér-

désem, de számomra fontos, és tudnia kell, hogy én még nem adtam fel, küzdők ellene, ezért meg kell kérdeznem: maga tényleg... tényleg az... ő... felesége... úgy értem, a törvényes házastársa? Most megmozdult valami a nő szája körül, mintha a fájdalmába beletörődve mosolyogni próbált volna. -

Odaülhetek az ágya szélére?

Ah, mindegy! Egyszerűen fogta magát, odaült, és megfogta a beteg erőtlen kezét. Egy darabig némán néztek egymásra, hallgatták a falióra ketyegését. Aztán Judith szeme megtelt könnyel.

-

Szegénykém, biztosan erős gyógyszerek hatása alatt

áll. Ismerem ezt, mintha lebénult volna az ember, mintha befalazták volna, olyan, akárha egy másik bolygón lenne, ugye? A sápadt asszony megint pislantott egyet. Szép lehetett, mikor még a saját életét élte, nem pedig ellene dolgozott. —

Nagyon fontos, hogy elmondjak valamit. Nem tudom,

érti-e, vagy... meg akarja-e érteni, de muszáj elmondanom. Nem szerettem Hannest. Soha. Egyáltalán nem. De túl későn jöttem rá. Ezt a végzetes hibát elkövettem. Ez volt az én... bűnöm... Az asszony erre megmozdította a fejét, igyekezett jobbra, aztán balra rándítani, úgy, hogy egészen belefeszültek ernyedt arcizmai. Nyilvánvalóan nehezére esett ellentmondani. ÉNem tudom, jogomban áll-e egyáltalán, hogy magának... Isten tudja, mit élt át, amíg idáig... Voltak hangok is? Hangok a szomszédból? Ismerem Hannest. Minden eszközt bevet. Csak a cél érdekli. Nem ismer se istent, se embert. A szerelemről alkotott fogalmának pedig... semmi köze a szerelemhez. Kérem, ne haragudjon, ha... - dadogta Judith. Isabella előbb csak lehunyta a szemét, aztán megmozdította és

kicsúsztatta

Judith

tenyeréből

a

jobb

kezét.

Apró

mozdulatokkal az ágy melletti polcra irányította, és kinyújtotta a

hüvelykujját,

hogy

valamire

rámutasson.

Ott

állt

a

rádióvekker egy halom képeskönyv mellett, előtte egy pohár víz, amellett a lázmérő a banánhéjak meg a gyógyszeres dobozok között, valamint egy kis ázsiai vázában pár szál kék művirág. Az üvegszerű asszony mégis inkább a mögöttük rejtőző világosbarna fadobozkára utalhatott. Judith egy okkersárgán csillogó, nagy borostyángolyókból fűzött nyakláncot emelt ki belőle. —

A maga módján nagyon szép - mondta. — Remélem,

jobban szereti a borostyánt, mint én.

206

Az asszony megint próbált elmosolyodni. Mikor Judith vissza akarta tenni a láncot a dobozkába, a szeme megakadt egy megsárgult cédulán - rajta a vastag hegyű ceruzával rajzolt szív. A hátoldalán néhány kézzel írott sor. Judith elolvasta a rövid szöveget, aztán még egyszer, majd ismét megfogta az asszony kezét, megszorította. Végül megszólalt: -

Bella, egy nagy szívességet szeretnék kérni. Köl-

csönvehetem ezt a levelet? Csak egy napra. Visszahozom. Visszajövök, és nem hagyom itt egyedül. Beszélek az anyjával, elmondom neki az egész történetet. Minden... megint... minden rendbe jön! Törődni fogok magával, ezt megígérem.

3

Estére tervezték családi és szűk baráti körben az előkarácsonyi ünneplést. Judithnak fogalma sem lehetett volna róla, hisz olyan távol volt, hogy az egészből úgysem érthetett semmit. Gondolták ők. De nem akarták elrontani Hannes meglepetésének örömét. Késő délután Judith, Bianca és Basti minden szükséges előkészületet megtett annak érdekében, hogy valóban siker koronázza ezt a különleges eseményt. Judith utoljára még visszabújt az ágyába, és csak hallgatta, ahogy szállingóztak az első

vendégek.

hangszalagjaik

Pezsgőspoharaikkal begyakorolták

a

üdvözölték

szokásos

egymást,

szólamokat

a

nyitányhoz. Mindeközben persze komolyan és zavartan pusmogtak. Tartoztak ennyivel a ház gondnokság alá helyezett úrnőjének. Saját szellemi állapotáról megtudhatta, hogy „stagnál”, a „kritikus szakaszon túljutott”, hisz „rég nem történt már semmi rendkívüli”, továbbá „szépen eszik”

- a modem orvostudomány zseniálisan sokoldalú hatóanyagainak legnagyobb dicsőségére. Ezeknek köszönhető, hogy a pszichiátriai betegek „abszolút emberhez méltó életet” élhetnek otthon. Hovatovább Hannes megítélése szerint Judith „kifejezetten boldog, kiegyensúlyozott nő”, és „így minden esélye megvan, hogy akár száz évig is éljen”. Az egészségügyi kiselőadás végeztével az anyja — az ünneplő közönség zajos tapsviharának közepette - hivatalosan is mindkét

orcáján

kitüntette

Hannest

lánya

önfeláldozó

ápolásáért, méghozzá vastagon rúzsozott ajkának meggy- vagy borvörös érdemrendjével. A cuppanás a betegszobában is hallatszott. Épp az első csúcspontjához közeledett az este. Judith hagyta, hogy

felkeltsék,

kihozzák

vendégfogadásra

—

az

ágyból,

persze

és

előkészítsék

ragaszkodott

a téli

pszichokollekciójához, a fekete frottír fürdőköpeny alatt viselt ibolyakék flanelpizsamához. Aztán megölelték a szerettei, örömmel köszöntötték az e világi létben. Egyedül Lukasszal maradt távolságtartó, vele szemben mégis kínosnak érezte a színjátékát. Alira, az öccsére, aki különösen tragikus napot foghatott ki, igyekezett eleven pillantásokat vetni. Aztán a vendéglátó ragadta magához a szót. -

Kedves Judith, családtagok, barátaink, ahogy tudjátok,

nem szeretem a hosszú szónoklatokat..^ - és ezzel hosszú szónoklatba kezdett. Beszélt az elmúlt hónapokról, amelyek, „Isten a megmondhatója”,

nem

voltak

egyszerűek,

a

kihívásokról,

amelyekkel szembe kell nézni, a változásokról, amelyek egyik napról

a

másikra

bekövetkeznek,

és

védtelenek,

ki-

szolgáltatottak vagyunk velük szemben. Ezen a ponton Judith kis közbetapsolásra ragadtatta

20.9

magát, ami láthatóan néhány megilletődött pillanatot hozott a karácsonyi csendességbe. Ezt követően Hannes valamivel rövidebbre fogta mondandóját, aztán eljutott oda, hogy: -

A mai nap egészen különleges Judithnak és nekem -

és ebben tökéletesen igaza is volt. - Ugyanis a mi, hogy is fejezzem ki magamat... a mi lakóterünk - itt jelentőségteljesen megnyomta az „ó” hangot, és azt mondta: a lakóóóóterünk —, szóval ez a lakótér mától megváltozik, „mondhatni, kibővül” egészítette ki mosolyogva. Judith itt már nem bírt magával, megint erősen összecsapta a tenyerét. Hannes ekkor egy kulcscsomót emelt a magasba, diadalmasan megcsörgette, majd egy középkori kapuőr hangján megszólalt: -

Arra kérlek benneteket, kövessetek!

Judith belekarolt Aliba. Úgy tett, mintha valóban ő vezetné. Valójában Judith volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hová vezet a rövid séta. Hisz nemrég volt szerencséje egy ugyanilyen lakásmodellhez. Néhány szempillantással később ott álltak a szomszéd lakásban, a nemrég elhunyt nyugdíjas, Helmut Schneider egykori otthonában, és bámulták a felújított helyiségek igényes kialakítását. Hannes kifogástalan munkát végzett. Ráadásul tökéletes

titoktartás

mellett

-

eltekintve

az

éjszakai

zajakcióktól, amelyek majdnem az őrületbe kergették Judithot. Majdnem. Ezekben az átszellemült pillanatokban az ízlés kérdése természetesen fel sem merülhetett, jóllehet a gondosan felújított terek minden négyzetcentiméteréről lerítt, hogy a vezető tervező egyébként gyógyszertárakat újított fel. -

Megszereztem ezt a lakást, hogy ne kelljen folyton

egymás sarkára taposnunk — mondta Hannes ünnepélyes szerénységgel.

A többes számba beleértette a mamát is, aki harmadik virágkorát élte. Judith kicsit leszakadt a csoporttól. Felfedezte a szendvicsekkel megrakott asztalt. Indítványozta is a büfé megnyitását. - Kérhetnék még egy kis figyelmet? Kérhetett.

Talonban

tartott

ugyanis

még

egy

utolsó

meglepetést. A félig nyitva álló fehér ajtó mögött várt rájuk, és már a résen keresztül is látható volt tüneményes fényereje. Ott álltak hát mindannyian Judith új lakó-, háló-, pihenő- és gumiszobájában, éjjel-nappali életterében. A kifejezetten neki kialakított, ötcsillagos börtönben, ahol mindene meglenne, ami csak Hannes eszébe juthatott, hogy „abszolút emberhez méltó életet” élhessen. Beleértve egy új, még nagyobb gyümölcsöstálat is,

amiben

kiábrándító

módon

mindössze

három

banán

árválkodott — volt még min dolgozni. Judith azonnal odalépett a falhoz, amely újonnan bir* tokba veendő otthonát a régi hálószobájától elválasztotta, és feltűnés nélkül végigtapogatta. A legszívesebben rögtön megkérdezte volna Hannestól, miből csiholta ki a bádoglemezek rezgésének zajait, és hogy minden alkalommal élőben hallotta-e a hangját, vagy felvételről, esetleg hangszórókat is beépített-e a falba. Ez azonban már nem az ő feladata volt. A vendégek elragadtatott pillantása persze a szoba közepére irányult.

Hiszen

ott

összetéveszthetetlenül

függött ragyogó

fejedelmien

az

fényjátékával

ágy az

felett, elegáns

barcelonai kristálycsillár. - Ez a csillár, kedves családtagok, kedves barátaink, ez a csillár egészen különleges jelentőségű mindkettőnknek — jelentette ki Hannes. - Szinte ezen csillár fényében tanultunk meg Judithtal... - itt rövid hatásszünetet tartott, hogy a jelenlevők a megható pillanathoz illő mosolyt erőltethessenek az arcukra - szeretni - fejezte be a mondatot. Judith, a javíthatatlan, odaosont a csillárhoz, két kézzel határozottan

megrántotta

a

kristályokat

tartó

zsinórt,

előcsalogatva belőlük a különös és ismerős dallamot, majd harsányan felnevetett. —

Nézzétek, hogy örül neki! - lelkendezett Hannes.

Ezt egymás után megjegyezték a többiek is.

4

Az ajtócsengő vetett véget a színjátéknak - a nézők hirtelen elnémultak. —

Megjöttek az én vendégeim — jelentette be Judith

tiszta, magabiztos hangon, amit azért majd gyakorolnia kell még. Bianca és Basti érkezett két ismeretlen férfi társaságában, akik az előszobában maradtak. —

Elnézést, a legkevésbé sem szeretnénk zavarni - sza-

badkozott az alacsonyabb, akinek még a szemüvege is bepárásodott zavarában. —

Egyáltalán nem zavarnak, éppen ünnepelünk — bá-

torította őket Judith. - Nézzék el nekem ezt a maskarát, de sajnos még nem volt érkezésem, hogy megfelelően felöltözzek. Anélkül, hogy körbenézett volna, biztosra vette, hogy minden szem rászegeződik. Hannes pedig átváltozóképessége láttán nyilván úgy érzi magát, „mint aki kiesett a zoknijából”. Az urak a Kripótól, vagyishogy a bűnügyi rendőrségtől jöttek — mutatta be őket izgatottan Bianca -: Bittner felügyelő úr és Kainreich főfelügyelő úr. Odafordult hozzájuk, mintha csoportképhez készülődnének. Basti elvörösödve állt mellette, és a szokásosnál is jobban eltátotta a száját. —

Bergtaler úr? - kérdezte a főfelügyelő, miközben vé-

gignézett a kínosan feszengő, értetlenül pislogó társaságon. —

Én vagyok - válaszolt Hannes.

Hangja gyötrelmesen hangzott. Tekintetét a földre szegezte, és úgy remegett a szája széle, mint annnk idején a Rainerban, amikor Judith először próbált - sikertelenül - véget vetni a

kapcsolatuknak. —

Lenne néhány kérdésünk, úgyhogy arra kérjük...

—

Kérdésük? - fakadt ki a mama.

—

Azért kérjük, jöjjön velünk a kapitányságra, ezzel...

—

Magától értetődő, felügyelő úr - vágott közbe reszkető

hangon Hannes -, ha bármiben a segítségükre lehetek. —

Abban biztosak lehetnek - fűzte hozzá Judith.

—

A kapitányságra? — kérdezte az anyja.

—

Oda, ha lehetséges, sajnos ez a szabály. Terjedelmes

feljelentés érkezett ön ellen, két ügyben is alapos a gyanú... Kezébe vett egy kék jegyzetfüzetet, megköszörülte a torkát, és olvasni kezdte: „A Btk. 99. § értelmében személyi szabadság megsértése, a 107. § értelmében életveszélyes fenyegetés, a 107/A § értelmében zaklatás vétsége, a 109. § értelmében magánlaksértés..." - Az ég szerelmére, miről beszél, tulajdonképpen mi történt? —

Hidd el, mama, nem akarod tudni - válaszolt Judith.

Jelt adott Biancának, aki megbökte Bastit. Az becsukta a száját, kinyitotta az ajtót. —

Van még egy meglepetésvendégünk.

Judith odalépett a magas, szikár, rövid, ősz hajú aszszonyhoz, aki odakint várakozott. Belekarolt, és odakísérte az anyjához, majd formális stílusban megszólalt: -

Permason asszony, ő az édesanyám. Mama, ő Adel-

heid Permason asszony, Hannes anyósa. Olyan lenyűgöző pillantásokban, mint amilyeneket a szavai kiváltottak, hónapok óta nem volt része. -

Az én szeretett megnémult ünneplő vendégeim fel-

világosítására - kezdett hozzá Judith -, Hannes a feleségét, Isabellát, Permason asszony lányát, hosszú évek óta, pontosan fogalmazva

a

mai

napig...

nevezzük

így:

pszichológiai

kezelésben részesítette. -

Mit tettél? — kiáltotta a szikár, ősz hajú asszony. -

Miért tetted ezt velünk? Már minden szem Hannesra szegeződött, aki a társaságtól

hátrébb egy székre rogyott. Arcát összekulcsolt kezébe temette, fejét pedig indulatosan ingatta le-föl. -

Beteg vagy, Hannes - ordította Permason asszony -,

te vagy a beteg. Súlyos elmebeteg! -

Hogy tudjátok, miről beszélünk, van nálam egy kis

levél, amelyet Hannes írt Isabellának. Egy csodaszép borostyán nyaklánccal ajándékozta meg tizenhárom évvel ezelőtt, ahhoz tartoztak ezek a sorok. Judith kezébe vette a megsárgult papírt a rárajzolt szívvel, és felolvasta:

„Isabellának, az én földi angyalomnak 25: születésnapjára. Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a Te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül. Ha lélegzel, veled lélegzem. Örökké tiéd, Hannes”