Dani Atkins - Összetörve

Mit tennél, ha kapnál az élettől egy második esélyt? Rachel élete tökéletes. Jóképű párja, nagyszerű barátai vannak, és néhány héten belül egyetemre megy. Sosem volt még ilyen boldog. De egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt kifordul a sarkaiból a világ. Öt évvel később Rachel még mindig nem tette túl magát a tragédián, amely mindent megváltoztatott. Hosszú idő után először tér vissza a szülővárosába, és nem tud szabadulni a gondolattól: mi lett volna, ha. Aztán egy esés következtében kórházba kerül. Miután felébred, azzal szembesül, talán mégis valóságos az élet, amiről álmodott. Képtelen megbízni a saját emlékeiben, ezért egyre mélyebbre merül ebben az új világban, ahol az elveszített férfi életben van, de ő mégis valaki más menyasszonya… Az Összetörve szívet melengető mese a szerelemről és a második esélyekről. A végén az olvasó is elgondolkodik majd, vajon két merőben eltérő szál vezethet-e ugyanahhoz a boldog befejezéshez.

DANI ATKINS ÖSSZETÖRVE

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dani Atkins Fractured Head of Zeus Ltd., UK, 2013 Fordította: Szabó Luca Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © Dani Atkins 2013 Hungarian translation © Szabó Luca, 2014 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2014 ISBN 978-963-689-815-1

Ralphnak. Örökké. És persze Luke-nak, csak úgy. De legfőképp Kimberley-nek, aki segített ezt létrehozni.



Az első életem egy esős decemberi estén, 22:37-kor ért véget egy kihalt utcán, a régi templom mellett. A második életem nagyjából tíz órával később kezdődött, amikor a vakító kórházi fényben magamhoz tértem. Csúnya fejsebbel ébredtem, egy olyan életben, amire egyáltalán nem emlékeztem. Körülöttem voltak a barátaim, a családom. Azt hinné az ember, hogy ettől jobb lett. De nem, mert egyikük akkor már elég régóta halott volt. Mindent le akartam írni, ami csak történt, hátha megértem mindezt, ha papírra vetve látom. De lehet, hogy csak be akartam bizonyítani, hogy nem őrültem meg. Sokáig úgy gondoltam, hogy azzal kellene kezdenem, ami a templomnál történt velem, mert akkor tört össze az életem, de most már tudom: ahhoz, hogy megérthessük az eseményeket, ennél sokkal régebbről kell elindulni. Mert minden öt évvel korábban kezdődött, a búcsúvacsora estéjén.

ELSŐ FEJEZET 2008 SZEPTEMBERE Már régen abbamaradt a sikoltozás, már csak a barátaim halk sírását hallottam, miközben a mentőt várták, amikor észrevettem, hogy még mindig szorítom a szerencsepénzt. Képtelen voltam elengedni ezt az apró talizmánt. Talán azt hittem, hogy a puszta akaratommal visszafordíthatom az időt és kitörölhetem a tragédiát. Létezik, hogy Jimmy mindössze fél órával azelőtt vette fel a földről a csillogó fémpénzt a parkolóban? – Szerencsét hoz – vigyorgott. Feldobta az érmét a levegőbe, aztán fél kézzel elkapta. Visszamosolyogtam rá. Világoskék tekintete egy pillanatra elborult az ingerültségtől, amikor Matt kigúnyolta: – Jimmy, haver, szólhattál volna, hogy le vagy égve! Nem kell átfésülnöd a járdát, hátha találsz egy kis pénzt! Matt nevetett, átkarolta a vállamat, és közelebb húzott magához. Azt hittem, Jimmy sötét nézése csak Matt megjegyzésének szól, amivel a családjaik anyagi helyzete közti különbségen viccelődik. Lehet, hogy részben igazam volt. De biztos, hogy nem egészen. Többről volt szó… Persze ezt csak jóval később értettem meg. Meleg szeptemberi este volt. A lenyugvó nap fényében álltunk, és a többieket vártuk. Jimmy már a parkolóban volt, amikor Matt-tel megérkeztünk. Matt kissé magamutogató módon jó sokáig válogatott a szabad helyek között, míg végre megtalálta az új szerzeménye számára megfelelőt. Még a nászutas időszakban járt, amit minden fiú átél. Ez az az időszak, amikor még szerelmesek a kocsijukba. Nagyon reméltem, lesz benne annyi jó érzés, hogy nem kezd el dicsekedni a többiek előtt. Az új autó szép volt, sportos és drága. Én kábé ennyire értek a kocsikhoz. A szüleitől kapta a kitűnő érettségijéért. Már ennyiből is látszik, miért hagyott néha rossz szájízt a többiekben, amikor szóba került a pénz.

Matt általában jó fej volt, és nem dörgölte az orrunk alá, hogy a családja milyen gazdag. De néha kicsúszott a száján egy kellemetlen megjegyzés, ami feszültséget keltett. Nagyon szerettem volna, ha akkor este nem mond semmi bántót, ami tönkreteszi a hangulatot, hiszen mind tudtuk, hogy az lesz az utolsó közös vacsoránk. – Ma is dolgoztál, Jimmy? – kérdeztem, mert pontosan tudtam, mennyire szeretné, hogy valami semleges témáról beszélgessünk. Mosolyogva fordult felém. Esküszöm, négyéves kora óta semmit sem változott a mosolya. – Igen, ezen a héten segítek utoljára a nagybátyámnak, utána meg végre letehetem a talicskát és a vasvillát. Én és a kertészkedés megválunk egymástól. – Nézd a jó oldalát! Szépen lebarnultál a nyáron, és nem kellett polcokat pakolnod a szupermarketben. Ez igaz is volt. Jimmy világos bőre aranybarnára sült, karja pedig megizmosodott a hónapokig a szabad ég alatt végzett fizikai munkától. Matt és én is barnák voltunk, hiszen nemrég jöttünk vissza a szülei villájából, Franciaországból. Ez is érettségi ajándék volt – kettőnknek. Apu elég nagy ügyet csinált ebből. Persze kedvelte Mattet, aki sokat járt hozzánk, hiszen már két éve együtt voltunk. De az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, vajon elenged-e két hétre Matt családjával. Részben a pénz miatt, mivel Matt szülei hallani sem akartak róla, hogy apu kifizesse az utamat. Részben viszont… nagyon részben… ez az apa-lánya-barátja probléma volt a ludas. Szerintem minden apa keresztülmegy ezen, de nálunk sokkal súlyosabb volt a helyzet, mert nem volt anyukám, aki elsimította volna a dolgokat. Végül is Matt meg én meggyőztük, hogy minden szuper lesz, külön szobában fogunk aludni, és végig Matt szüleivel leszünk. Persze ebből egy szó sem volt igaz. Ez a gondolatsor már nem először juttatta eszembe, mi lesz apuval, amikor hó végén elmegyek az egyetemre. Éreztem, hogy összeráncolódik a szemöldököm, úgyhogy igyekeztem elhessegetni a gondolatot. Egész nyáron ezen rágódtam, és eszem ágában sem volt elrontani az utolsó estét, amit a barátaimmal tölthetek. Ebben az ügyben úgysem tehettem semmit.

Ekkor szerencsére befutott két kocsi. Mindkettő jóval régebbi volt, mint Matté, de a tulajdonosaik ugyanúgy rajongtak értük. A hozzánk közelebb parkoló, pici, kék autó hátsó ajtaja kinyílt, és Sarah sietett oda hozzánk lehetetlenül magas sarkú cipőjében. Ijesztő volt, ahogy az egyenetlen betonon botladozott. Szorosan átölelt. – Rachel, drágám, hát hogy vagy? Én is megöleltem. Gombóc nőtt a torkomban, amikor arra gondoltam, hogy ezentúl már csak tanítási szünetekben fogunk találkozni, nem pedig mindennap, ahogy a gimiben. Jimmyn kívül ő volt a legrégibb barátom. És akármennyire szerettem is Jimmyt, azért vannak dolgok, amiket csak egy barátnővel lehet rendesen megbeszélni. – Bocs, hogy késtünk – szabadkozott Sarah. Erőltetetten mosolyogtam: Sarah mindig, mindenhonnan elkésett. Ahhoz képest, milyen szép lány volt, hihetetlenül sok időt töltött készülődéssel. Csak többszöri frizuraváltás és átöltözés után lehetett kirobbantani a tükör elől. Mindig elégedetlen volt a végeredménnyel, amit én mindig röhejesnek éreztem, mert szív alakú arcával, csillogó, göndör, barna hajával és törékeny alkatával mindig tökéletesen csinos volt. – Régóta vártok? – kérdezte, majd belém karolt, és elhúzott Matt-től, hogy együtt tegyük meg a parkoló és az étterem bejárata közti távolságot. Így biztos lehetett benne, hogy egy darabban ér oda az idétlen magas sarkúja ellenére is, de lehet, hogy csak nem akarta látni, ahogy Trevor és Phil elalél, amikor Cathy kiszáll a kocsiból. – Épp csak annyi ideje, hogy Matt kiborítsa Jimmyt – feleltem olyan halkan, hogy csak ő hallhatta. Mindentudón mosolygott. – Ó, akkor csak most jöttetek! Már meg is érkeztünk a hátsó teraszra, ahonnan a bejárat nyílt. Bevártuk a baráti társaság fiú tagjait (Matt is köztük volt), akik mind igyekeztek úgy tenni, mintha fel sem tűnt volna nekik Cathy merészen kivágott blúza. Testhezálló farmerben és magas sarkú szandálban érkezett – Sarah nem kis bosszúságára tökéletesen tudott járni benne és úgy nézett ki, mint aki egy fotózásra tart. Hosszú, szőke haja a vállára omlott. Annyira tökéletes

volt az összkép, hogy úgy néztem ki mellette, mint aki a sötétben magára kapkodott valami rongyot, amit ráadásul a turkálóból szerzett. Cathy került utoljára a társaságba. Hatodikban jött. Azelőtt Sarah, én meg a négy fiú szoros kapcsolatban álltunk egymással. Persze kissé kiegyensúlyozatlan volt a nemek aránya, de olyan régóta voltunk már barátok, hogy ez nem okozott gondot. Ezzel együtt a fiúk érthető okokból nagyon örültek Cathy lassú beilleszkedésének. A külsejét nem számítva jó volt Cathyvel lógni. Egy sokkal nagyobb városból költöztek Great Bishopsfordba, úgyhogy ő volt köztünk a legmenőbb és legtájékozottabb. Ráadásul közvetlen, barátságos lány volt, akit nagyon jó humorral áldott meg az ég. Amikor éppen nem flörtölt vérlázító módon tíz kilométeres körzetünkben minden fiúval, egészen kedveltem. Sarah-nak azonban voltak fenntartásai. Nemegyszer, amikor Cathy a tyúkszemére lépett, sötéten megjegyezte: – Utolsónak jött, elsőnek megy. Amikor Jimmy odaballagott hozzánk, Sarah arrébb ment, és a beüvegezett étlapot tanulmányozta. A többiek körülállták Matt kocsiját, és azt csodálták – vagy inkább Cathy melleit, gondoltam rosszindulatúan, miközben ő jó mélyen lehajolt, hogy közelebbről megnézze a dísztárcsát. Mintha annyira érdekelné a dísztárcsa! – Sokkal szebb vagy nála – súgta a fülembe Jimmy, aki azonnal kitalálta, mire gondolok. – Ennyire nyitott könyv vagyok előtted? – kérdeztem, és rámosolyogtam. A jól ismert mosollyal felelt, amitől ráncba szaladt a szeme és felderült az egész arca. – Úgy ám, de elég jó könyv. – Egy szakadt, régi könyv, nem egy menő divatmagazin. Követte a tekintetemet, és értette a hasonlatot. Mindketten Cathyt néztük, ahogy ott állt Matt mellett, és elbűvölten hallgatta, ahogy Matt a kocsit magasztalja. – Nincs okod aggodalomra – biztosított Jimmy, és egy pillanatra megérintette a vállamat. – Matt hülye lenne másra nézni, amikor itt vagy neki te.

– Hmm. – Csak ennyit tudtam kinyögni, mert döbbenten tapasztaltam, hogy a szavai hatására elpirultam. Gyorsan elfordultam, nehogy meglássa. A tükörképemet néztem az étterem ablakában, és úgy éreztem, legkedvesebb barátom nem volt egészen őszinte. Vagy ha mégis, akkor érdemes lenne szemészhez fordulnia. Amit az üvegben láttam, annak esélye sem volt rá, hogy valaha is olyan reakciót váltson ki a férfiakból, mint Cathy. Hosszú, sötét, szögegyenes haj, nagy szem, ami kontaktlencse nélkül vak, mint egy denevéré, valamint kissé vastag ajak. Kellemes, de nem szép arc. Valljuk be, egy férfi sem fordulna meg utánam. Ez korábban sosem aggasztott, de amióta Matt-tel voltam, aki tagadhatatlanul istenien nézett ki, sokkal tisztábban láttam a hiányosságokat, amikkel az anyatermészet megvert. – Különben is, nekem mindig az a szeplős kislány leszel, akinek szünet van a fogai közt, és eláll a füle. – Az tízéves koromban volt! – tiltakoztam. – Hála az égnek, hogy létezik fogszabályzó. Tényleg muszáj minden apróságra emlékezned a gyerekkoromból? – Nem tehetek róla – felelte furán Jimmy. Nem is hagytam volna annyiban ezt a furcsa választ, ha nem éppen abban a pillanatban értek volna oda a többiek. – Gyertek már! – sürgetett minket Matt. Megfogta a kezemet, jó erősen szorította. – Menjünk, mielőtt még odaadják az asztalunkat valaki másnak! Egyszerre nyomultunk be az étterembe, fogtuk egymás kezét, néhányan átkaroltuk egymás vállát, és fogalmunk sem volt róla, hogy fél óra múlva visszavonhatatlanul megváltozik majd az életünk. Azonnal az asztalunkhoz vezettek minket. Az étterem főbejáratánál volt, egy óriási ablak mellett, ahonnan szép kilátás nyílt a főutcára és a közeli domb tetején álló templomra. Miközben átfurakodtunk az asztalok között, láttam, mennyi elismerő pillantást zsebel be Cathy a többi férfi vendégtől. Abban is biztos voltam, hogy Matt sem maradt észrevétlen a nők számára. Megpróbáltam elnémítani azt az ideges kis hangot, ami már hónapok óta duruzsolt a fülembe. Matt nagyon vonzó srác volt. Persze hogy észrevették a nők, az lett

volna furcsa, ha nem így van. Egyrészt élveztem, hogy mellettem áll, az én kezemet fogja, miközben a zsúfolt étteremben szlalomozunk, másrészt ott volt bennem a soha ki nem mondott félsz, amivel előbb vagy utóbb szembe kell néznem. Mi lesz, amikor nem leszünk mindig együtt, és nagy lesz a kísértés? Vajon a mi kapcsolatunk túléli majd azt a pár évet, amíg egyetemre járunk, vagy nekünk is az a sorsunk, hogy szétmenjünk a távkapcsolat miatt? Nagyon örültem, hogy ezt a gondolatsort megakasztotta az enyhe akcentussal beszélő, olasz pincér, amikor megérkeztünk az asztalunkhoz. Mivel elég zsúfolt volt az étterem, összetoltak nekünk két asztalt, úgyhogy egy eléggé szűk helyen kellett átnyomakodni az asztal meg egy betonoszlop között, hogy az ablak melletti helyre ülhessek. Azt kívántam, bárcsak Sarah ért volna oda előbb, mert ő sokkal vékonyabb volt nálam, de azért sikerült átverekednem magam azon a résen, és még csak be sem szorultam. Az nagyon kellemetlen lett volna. Matt mellém ült le, és a többiek is elhelyezkedtek. Jimmy is az ablak mellé ült, velem szemben, Sarah meg tőle jobbra. Látni sem akartam azt a ciki tülekedést, ami azért folyt, hogy ki üljön Cathy mellé, aki Matt másik oldalán foglalt helyet. Én egyébként is azt gondoltam, a pole pozíció vele szemben van, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a dekoltázsára. Titokban, a terítő takarásában többször is lejjebb húztam magamon a pólót, hogy kéthárom centivel mélyebb legyen a dekoltázsom. Aztán idióta módon elvörösödtem, amikor észrevettem, hogy Jimmy mindent látott, és most remeg a szája széle. – Mi olyan vicces, Jimmy? – kérdezte váratlanul Matt. Erre valami szörnyű véletlen folytán mindenki elhallgatott és várta a választ. A szememmel kétségbeesetten próbáltam üzenni, nehogy eláruljon, de feleslegesen aggódtam. Jimmy a legnagyobb lelki nyugalommal megfogta az étlapot, és vállat vont. – Semmi különös, csak eszembe jutott, milyen vicceset mondott ma a nagybátyám. A többiek követték a példáját, és az étlapot tanulmányozták, én meg

ránéztem, és egy köszönömöt tátogtam neki. A mosoly, amit válaszul kaptam, annyi melegséget és szeretetet sugárzott, hogy összerándult a gyomrom, összezavarodtam, elkaptam a tekintetemet, és úgy tettem, mintha komolyan foglalkoztatna, vajon a lasagnét vagy a cannellonit érdemes megkóstolni. Matt átkarolta a derekamat, és magához húzott, miközben választottunk az étlapról. Amikor percekkel később Jimmyre néztem, ő már Sarah-val beszélgetett. Igaz, találkozott a tekintetünk, és rám is mosolygott. A gyomrom a helyén maradt. Nem lehetett nem észrevenni a társaságra telepedett nosztalgikus hangulatot. Szinte érezni lehetett a levegőben a közelgő elválást, akár a paradicsom- és a fokhagymaillatot. Nekem még több hetem volt a Brightonba költözésig, de Trevornak és Philnek már a következő héten indulnia kellett, és Sarah is csak néhány nappal maradhatott tovább, mint ők. Valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy a csapat maradéka, Cathy, Jimmy, Matt és én összeülünk a következő hetekben. Meglepett, milyen hirtelen és milyen erővel tört rám az érzés, hogy nem akarok elmenni. Nem arról van szó, hogy nem akartam egyetemre menni. Hogyne akartam volna! Keményen megdolgoztam azért, hogy olyan jegyeket szerezzek, amikkel bekerülhettem az újságíró szakra. Csak akkor este fogtam fel először teljes valójában, hogy most valóban lezárul életem egy nagyon fontos szakasza. Egyelőre képtelen voltam az új kezdetre koncentrálni, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy el kell válnom a pasimtól és a két legjobb barátomtól. Tudom, nevetséges, de könnybe lábadt a szemem, úgyhogy gyorsan el is fordultam. Inkább néztem a lenyugvó napot, mint a többiek reakcióját, amikor észreveszik, hogy sírok. – Jól vagy? – súgta Jimmy. Előrehajolt, hogy csak én halljam, amit mond. Matt éppen italt rendelt, úgyhogy nyugodtan visszasuttoghattam: – Jaj, semmi, csak kicsit elérzékenyültem, tudod. Minden megváltozik, el kell búcsúzni tőletek, ilyesmi… – Hirtelen elhallgattam, és vártam a csípős megjegyzést, de legnagyobb meglepetésemre Jimmy átnyúlt az asztalon,

és két keze közé vette a kezemet, amivel az evőeszközt babráltam zavaromban. Másnak éreztem az érintését. Nem úgy fogta meg a kezemet, ahogy óvodáskorunk óta mindig. Talán csak a nyári munkában megkeményedett bőre miatt volt, vagy az volt furcsa, mennyire kicsi a kezem az övéhez képest? Nem megláttam, inkább megéreztem, hogy Matt észrevette, mi történik, de sietős visszavonulás helyett Jimmy még egyszer megszorította a kezemet, és lassan húzta csak el a sajátját. Matt ösztönösen közelebb húzódott hozzám, így magára vonta a figyelmemet, és visszaszerezte a felségterületét is. Csak néhány pillanattal később tűnt fel, hogy Jimmy valahogy a tenyerembe csempészte a szerencsepénzt, amit még a parkolóban talált. Szorítottam az érmét, és talán nagyobb jelentőséget tulajdonítottam neki, mint amennyit érdemelt. Annyira jellemző volt Jimmyre, hogy még a szerencse lehetőségét is meg akarja osztani velem. Végül is olyan sok mindent megosztottunk az évek során. Inkább tekintettem testvéremnek, mint barátomnak. Tulajdonképpen, ha belegondolok, az egész családját közelebb éreztem magamhoz, mint a saját rokonaimat. Az édesanyáink már jóval a születésünk előtt is nagyon jó barátnők voltak, úgyhogy amikor anyukám váratlanul meghalt, még totyogós koromban, Jimmy családja gyakorlatilag befogadott minket, megosztották velünk az életüket és a szeretetüket. Sokkolt a felismerés, hogy nem apu az egyetlen családtag, akit heteken belül el kell hagynom. Majdnem ugyanolyan nehéz lesz elbúcsúznom Jimmy szüleitől és az öccsétől is. Amikor megérkezett a két üveg bor, amit Matt rendelt, koccintottunk. – A költözésre… – Arra, hogy nem bukunk meg! – Az új életünkre… – És a régi barátokra! Ez utóbbit mind egyszerre mondtuk, és ahogy a poharak összeértek, gyönyörűen megcsillant rajtuk a nap sugara. A többiek jókedvűen viccelődtek, húzták egymást, én viszont még

egyszer végignéztem mindenkin, és megpróbáltam jó mélyen az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot. Tudtam, elkerülhetetlen, hogy mindenki új barátokat szerezzen a főiskolán vagy az egyetemen, de akkor nehéz volt elképzelni, hogy az új kötelékek lesznek olyan erősek, mint a hetünket összekötő kapocs. Ahogy mindenkit jól megnéztem, előtört egy-egy emlék vagy érzelem. Olyan sok, hogy szinte el sem tudtam választani őket egymástól, de minden emlék a barátságunk falának egyik téglája volt. Azt hittem, ez a fal mindig erősen fog állni, bárhová sodorjon is minket az élet. Amikor Sarah-ra néztem, elnyomtam egy mosolyt. Furcsa, de máris féltékeny voltam a csoporttársaira, akiket majd a művészettörténet szakon megismer. Őrült, hűséges, vicces és gondoskodó lány volt. Az ő barátsága volt az egyik legnagyobb kincsem. A jövendőbeli ismerőseinek fogalmuk sem lehetett, milyen szerencsések. Ott volt még Jimmy. Egész nyáron annyit idegeskedtem azon, milyen lesz, amikor majd nem lehetek Matt-tel, ám ha betüremkedett a gondolataim közé, milyen lesz elbúcsúzni Jimmytől, gyorsan elhessegettem ezt a képet. Furcsán hangozhat, de annyira szörnyű, annyira nehezen emészthető volt a gondolat, hogy őt sem láthatom majd rendszeresen, hogy inkább nem is akartam ezen rágódni. Csalódottan vettem tudomásul, hogy közel sem állok készen az elutazásra. Miközben a vacsoránkat vártuk, időnként kinéztem az ablakon, fel a dombra, a templomra. A nap lenyugvóban volt, az ég a vörös és az arany árnyalataiban fürdött, amitől a máskor szürke aszfalt varázslatos színekben játszott. Nem sokan jártak az utcán, de a rengeteg parkoló autó arról árulkodott, hogy a környéken jó forgalmat bonyolítanak a pubok és az éttermek. Valahol a távolban felhangzott egy sziréna. – Rachel, figyelsz te egyáltalán? Összerezzentem. Elszakadtam az utcától, és Jimmyre néztem. Ő szólt hozzám. – Ne haragudj, elkalandoztam. Mit is mondtál? Mattre sandított, aki éppen Cathyvel csevegett. Jimmy nem örült, hogy

meg kell ismételnie, amiről lemaradtam. – Csak azt kérdeztem, hogy ha nem túl sok a dolgod holnap délután… hogy akkor van-e kedved átugrani hozzánk. Nagyon szokatlan volt tőle ez a bizonytalan meghívás, össze is zavart vele egy pillanatra. Mind a hangnem, mind a hivataloskodás meglepett. Jimmyvel csak úgy meg szoktunk jelenni a másik küszöbén, sosem kellett meghívnunk egymást. – Persze, belefér. Amúgy is el akartam még búcsúzni a szüleidtől. – Hát, ők, mondjuk, nem lesznek otthon holnap. – Megint ez a bizonytalan hang. – Senki sem lesz otthon, csak én. Én… ööö… én… csak szeretnék négyszemközt mondani valamit. Jó? Vajon csak a vörösen izzó nap tette, vagy tényleg elpirult? Nagyon szeretett volna még azelőtt választ kapni, hogy Matt visszafordul hozzám, úgyhogy gyorsan megnyugtattam: – Persze hogy jó. Kettő körül ott vagyok, oké? Bólintott, aztán felsóhajtott, mintha nagy kő esett volna le a szívéről, mintha túl lenne valamin, amitől félt. Ettől még inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság. De sajnos nyilvánvaló volt, hogy csak másnap tudhatom meg, miről is van szó. Megérkeztek a pincérek, és sorban letették elénk a tányérokat. Matt kihúzta magát, levette a kezét a derekamról, majd váratlanul szájon csókolt, mielőtt arrébb csúszott volna. – Ne már! Van, aki szeretne enni! – morgott Sarah undort színlelve. Mattre vigyorogtam, ő pedig az arcomból a fülem mögé simított egy haj tincset. Csak egy mindennapi kis gesztus volt tőle, de később sokszor eszembe jutott, mi lett volna, ha akkor nem hajol olyan közel hozzám és nem látja meg az autót. – Mi a franc! – kiáltott. Követtem a tekintetét, és a döbbenettől leesett az állam, amikor én is észrevettem azt a kis piros kocsit, ami a levegőbe emelkedett és átugratott a dombtetőn. Pillanatok múlva megjelent egy másik is, ami majdnem ugyanolyan gyorsan haladt, csak kicsit óvatosabban. A második, kék villogós kocsi fülsértő szirénázása belehasított a nyári este csendjébe.

Rémülten láttam, hogy egy mellékutcából kikanyarodik egy minibusz. Csak úgy tudta elkerülni az ütközést, hogy a sofőr beletaposott a fékbe, de így is csak néhány centin múlt, hogy nem történt baleset. A piros kocsi jó néhány parkoló autót végigkarcolt, úgyhogy üldözőjét egészen elnyelték a vörösen izzó szikrák. A társaság többi tagja csak a minibusz fékcsikorgására nézett fel, de Matt már jóval előbb felmérte, mekkora veszélybe kerültünk. A kocsi még messze járt, de nagyon gyorsan száguldott felénk. Amikor a rendőrautó már majdnem beérte, a sofőr hirtelen elrántotta a kormányt, és alig tudta annyira megtartani a járművét, hogy ne szálljon bele az út szélén parkoló kocsikba. Matt felpattant a helyéről. – Vége! Elveszítette az uralmát! Belénk fog jönni! El az ablaktól! MOST! Akkor fogtuk csak fel, milyen rossz helyen ülünk: az étterem bejáratánál, egy teli üveg ablak mellett. Csak egy keskeny, alacsony járda választott el minket az úttól, amely élesen elkanyarodott a domb alján. Mindannyiunk számára egyértelművé vált, hogy elkerülhetetlen a katasztrófa. Matt megmarkolta a vállamat, úgy kiabált. Hamarosan kitört a pánik, mindenki üvöltözött. Láttam, hogy a pincér elejt két tányért, majd sietősen távozik az asztaltól. Hát, ezt nem lesz jó összetakarítani, gondoltam. Nem mintha nem fogtam volna fel, mi történik, még csak nem is arról volt szó, hogy ne értettem volna, mit kiabál Matt. Csak hirtelen mindent lassított felvételen láttam. Úgy tűnt, felesleges ez a nagy sietség, bőven van még idő arra, hogy felálljunk az asztaltól. Felesleges volt tönkretenni azt a két tál ételt. Körülöttem fejetlenség volt. Jimmy és Sarah felugrott és Phil felé rohant, közben mindketten kiabáltak. Matt a vállamnál fogva felrántott a székről. A másik kezével Cathyt rángatta el az asztaltól. Egy-két másodpercig tarthatott az egész jelenet, mialatt felborultak a székek meg a borosüvegek. Akkor valami szörnyen ostoba dolgot tettem: az ablak felé fordultam, és a közeledő kocsit néztem. Nagyon gyorsan jött,

a motor fülsiketítően búgott. Átlépte a záróvonalat, és vészesen közelített a kanyarhoz meg az étteremhez. Semmi jelét sem adta annak, hogy lassítani akarna. Ennyi hülyeség elég is volt ahhoz, hogy Matt keze lecsússzon a vállamról. Elborzadva fordultam vissza a többiek felé, és azt láttam, hogy ő meg Cathy már messze vannak tőlem. Utánuk akartam menni, de a felfordulásban valahogy felborult Matt széke, és nekipréselődött az oszlopnak. Ezzel elvágta az egyetlen menekülési útvonalamat. Kétségbeesetten cibáltam a széket, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban beszorult az asztal és az oszlop közé. – Rachel! – ordította teli torokból Sarah. – El onnan! A rémülettől csak tátogni tudtam. Tisztában voltam vele, hogy onnan, ahol a többiek állnak, tökéletesen lehet látni a kocsit, amint közeledik az ablak felé, ami mellett én csapdába estem. Ütöttem, rúgtam a széket, ahogy csak az erőmből telt. A félelem és az adrenalin egyre csak fokozódott bennem, míg végül minden elnémult körülöttem, és csak azt hallottam, ahogy dübörög a fülemben a vér. Kétségbeesetten néztem Mattre, és láttam, hogy felém indul. El sem hittem, ami azután történt: Cathy a karjába csimpaszkodott, és visszahúzta. – Ne, Matt, ne! Nincs már idő! Meghalsz! Bizony, minden szót hallottam, és miközben az életemért küzdöttem, átvillant az agyamon a gondolat, hogy ha Cathy azt hiszi, ezt szó nélkül fogom hagyni, hát, nagyon téved. Ekkor újabb csikorgást hallottam: a kocsi végre fékezett. Továbbra is a széket rángattam, de közben újból kinéztem az ablakon. Igen, a kocsi lassított, de már mindegy volt. Egyre inkább betöltötte az ablakot és a látóteremet az autó, most már tisztán ki tudtam venni a sofőr rémült arckifejezését. Kikerekedett szemmel várta, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen. Nem is láttam, hogy jön. Döbbenetesen gyorsan rohanhatott oda hozzám. Az egyik pillanatban még csapdában voltam, a másikban átnyúlt az asztal fölött két erős kar, és megmarkolta a kezemet. Máig sem tudom, honnan volt ennyi ereje, de Jimmy szó szerint

kirántott az asztal mögül. Találkozott a tekintetünk, miközben lesodortam a térítőt, az üvegeket és a poharakat. Leírhatatlan félelmet olvastam ki a szeméből. Az erőlködéstől csak úgy dagadtak a nyakán az erek, mintha kábelek lettek volna a bőre alatt. Belékapaszkodtam, segíteni akartam neki. Kétségbeesetten próbáltam elrugaszkodni az asztaltól, de a terítő miatt kicsúszott alólam a lábam. A kocsi közben óriási puffanással elhagyta az úttestet, és felszaladt a járdára. Jimmy elhajított. Nincs más szó arra, ami történt. Az asztal közepén voltam, aztán egyszer csak felkapott, és elhajított, mint egy rongybabát. Több méterrel arrébb, az asztalfőnél értem földet. De ehhez a bátor tetthez minden erejét felhasználta, és az idő is elfogyott: a kocsi belevágódott az ablakba. Jimmy még mindig ott állt, teljesen kiszolgáltatva a veszélynek, amikor betört az ablak. Először a forróságot érzékeltem. A lábamat lenyomta valami nehéz tárgy. Úgy égetett a fajdalom, mint a tűz. Mindenhol vizet láttam, aztán rájöttem, hogy ömlik a homlokomról az izzadság, folyik bele a szemembe és a számba. Kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A tüdőmet megtöltötte a füst. Mögöttem valaki sikoltozott, valaki más zokogott. Arrafelé akartam fordítani a fejemet, de a sós folyadéktól nem láttam semmit. Óvatosan felemeltem a kezemet, és megpróbáltam megdörzsölni a szememet. A kezem csupa vér lett. Körülöttem mindenfelé törmelék, de annyi, hogy nem is láttam tőle a kiabáló és síró embereket. A kocsi félig bent volt, félig kint, nem láttam tőle semmit, azt sem, mennyi maradt belőle. A motorból dőlt a füst, a fal porrá tört. Észrevettem, hogy alattam és fölöttem mindenfelé üvegcserepek vannak, tehát nyilván az ablak maradványai közt fekszem. Még mindig hallottam a kiabálást, és valakik megpróbáltak utat törni felénk a romok között. Felénk. Nem csak felém, persze hogy nem. Jimmy is ott volt, amikor a kocsi becsapódott. Jimmy, aki visszajött értem, pedig már biztonságban volt.

Amikor elfordítottam a fejemet, még gyorsabban dőlt a vér, de akkor nem foglalkoztam ezzel. Néhány centire fel tudtam emelni a fejemet, hogy körülnézzek, hátha látom őt valahol. Még mindig túl nagy volt a füst és a por, de alig egy méterre tőlem éppen hogy ki tudtam venni egy alakot. Egy csomó tégla meg eldeformálódott fémelem, ami nyilván a kocsiból származott, furcsa szögben tornyosult egy nagy fehérség tetején. Kicsit élesedett a látásom, és rájöttem, hogy az a nagy fehérség az, ami az asztalunkból maradt, és azért nem a földön fekszik, azért áll olyan furcsán, mert valami, vagy inkább valaki, ott van alatta. Semmi más nem érdekelt. Kapálóztam, mindenáron közelebb akartam jutni az asztalhoz, hogy lássam, mi van alatta. Először nem éreztem semmit, de aztán az ujjam hegye valami puha dologhoz ért. – Jimmy! – kiáltottam reszelős hangon. – Jimmy, te vagy az? Hallasz engem? – De nem jött válasz. – Jimmy, jaj, ne, Jimmy! Mondj már valamit! Lassacskán elült a por, és megláttam, mit érintettem meg az előbb. Jimmy alkarja természetellenes szögben állt ki az asztal maradványai alól. Csak ennyit láttam belőle, az alkarját. Erős volt és barna, mint néhány pillanattal azelőtt, amikor természetfeletti erővel kirántott a csapdámból. De most nem mozgott. Már jóval a mentő kiérkezése előtt tudtam, hogy soha többet nem is fog megmozdulni.

MÁSODIK FEJEZET 2013 DECEMBERE ÖT ÉVVEL KÉSŐBB… Az esküvői meghívót a kandallópárkányon tartottam. Szinte ki sem látszott egy kupac számla meg szórólap mögül. Talán tudat alatt el akartam temetni. Talán azt hittem, ha nem látom, akkor majd mondhatom, hogy véletlenül kiment a fejemből a dátum. Na, persze. Néhány hónappal korábban jött meg a meghívó, és én visszajeleztem, hogy elfogadom a meghívást. De az könnyű volt. A Great Bishopsfordba való visszatérés akkor még távolinak, álomszerűnek tűnt. Annyira messze volt az még, hogy felesleges is lett volna rágódni rajta. Most viszont, amikor már csak két nap volt hátra, amikor ott álltam a lakásomban a nyitott kisbőrönd előtt, fogalmam sem volt, hogyan hihettem, hogy elég erős vagyok ehhez. A visszatéréshez. Egy pillanatra félbeszakítottam a pakolást, és a kezembe vettem a díszes kis kártyát. Mr. és Mrs. Sam Johnson szeretettel meghívja önt lányuk, Sarah és vőlegénye, David esküvőjére… Végighúztam az ujjamat a domború íráson, és akkor szembesültem azzal, amit a szívem mélyén addig is tudtam: muszáj elmennem. Nem tehetem meg, hogy valami szánalmas kis kifogással kihúzom magam és nem jelenek meg a legjobb barátnőm esküvőjén csak azért, mert a szülővárosomban lesz a nagy esemény. Vajon a várostól féltem vagy a hozzá kötődő emlékektől? Az emlékektől, amelyeket jó mélyen eltemettem, és sosem engedtem, hogy felszínre törjenek. Még mindig a krémszínű meghívóval a kezemben belenéztem a kandalló fölé függesztett tükörbe. A szememben láttam az igazságot. A problémának csak egy része volt a város. Legjobban attól féltem, hogyan viselem majd, amikor hosszú évek óta először leszünk együtt a többiekkel. Egy kivétellel. Riadt kifejezés ült ki az arcomra, ami még illett is az alkalomhoz: jól tudtam, hogy nem az élőkkel való találkozás nyomaszt

olyan nagyon. Nem is figyeltem, csak úgy behajigáltam a táskámba, ami a kezem ügyébe került. Csak három nap az egész, aztán hazajöhetek a saját lakásomba, és újra elnyel a nagyváros, ahol senki sem ismer senkit. Biztosan furcsán hangzik, de én egyenesen imádtam olyan helyen élni, ahol senki sem tudta a nevemet. Egyedül akkor összpontosítottam, amikor eltettem a lánybúcsúra és az esküvőre szánt ruhákat. Az esküvőre egy mélyvörös bársonyruhával készültem. Csak ezért vettem meg. Szerencsére Sarah végül is elfogadta, hogy nem akarok a koszorúslánya lenni. – De hát muszáj! – kérlelt. Majdnem olyan volt, mint gimis korunkban, amikor valami idétlen csínybe próbált belerángatni. De ezúttal megingathatatlanul kitartottam a nemleges válasz mellett. Persze hogy rosszul éreztem magam ettől. Már akkor tudtam, mire akar megkérni, amikor még ki sem nyitotta a száját. Nem sűrűn jött Londonba, igaz, telefonon néhány hetente beszéltünk. Északon dolgozott, nem tudott ideutazni. A barátja, David – akarom mondani, a vőlegénye – is ott élt, és a szabadidejük nagy részét együtt töltötték. Már akkor sejtettem, mi készül, amikor Sarah meghívatta magát hozzám hétvégére, úgyhogy nem is volt olyan nehéz nemet mondanom, hiszen elég időm volt begyakorolni. – Jaj, Rachel, légy szíves, gondold meg magad! – győzködött, és olyan levertség áradt a hangjából, hogy egy pillanatra meginogtam. – Ki mást kérhetnék meg, hogy legyen a koszorúslányom, ha nem téged? Kérlek, mondj igent! Csak a fejemet ráztam, mert féltem, hogy ha megszólalok, meghallja a hangomban a bizonytalanságot. Ekkor volt olyan elővigyázatlan, hogy feltette azt a kérdést, ami után nem kérlelhetett tovább. – De miért nem akarod? Én a gyávák módszerét választottam. Válasz helyett félresöpörtem a hajzuhatagot az arcomból, és megmutattam a homlokomtól a pofacsontomig húzódó, villa alakú sebhelyet. Elbiggyesztette az ajkát, sóhajtott. Beismerte a vereséget. – Csak nem az eltorzult arcával jön már megint? – morogta.

Elmosolyodtam. Mindenki más csak kertelt, ha szóba került a sebhelyem, egyedül Sarah volt elég bátor ahhoz, hogy nyíltan kimondja az igazat. – Hát, ha ez kell ahhoz, hogy a hátsó sorban ülhessek és ne kelljen valami habos-babos, rózsaszín szörnyűségben mutogatnom magamat az oltár mellett… Konokul nézett rám. Azt hittem, azon gondolkodik, mivel vághatna vissza, de végül meggondolta magát és visszavonult. Csak az orra alá mormogta: – Nem is rózsaszín lett volna, csak úgy mondom. Átöleltem az én szeretett barátnőmet. Csúnyán cserbenhagytam, ő meg lenyelte, és ezért nagyon hálás voltam neki. Mielőtt becsuktam volna a bőröndöt, még el akartam tenni a barna üvegcsét, amit az éjjeliszekrényen tartottam. Összeráncoltam a homlokomat, amikor észrevettem, mennyire könnyű az üveg. A gyenge decemberi fény felé tartottam, és megszámoltam a pirulákat. Kevesebb volt már benne, mint amire számítottam, éppen csak elég a következő napokra. Ez nem létezik! Megnéztem a címkét: tíz nappal korábban váltottam ki. Azt addig is tudtam, hogy egyre erősödik a fejfájásom, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sok fájdalomcsillapítót vettem be. Kirázott a hideg. Ez volt az a jel, amire évekkel ezelőtt felhívták a figyelmünket. Ez volt az oka annak, hogy három éve minden egyes telefonbeszélgetésünk úgy kezdődött, hogy apu megkérdezte: „Hogy vagy? Nem fáj a fejed?” Én meg két és fél évig boldogan válaszoltam azt, hogy minden rendben, de az elmúlt fél évben már csak hazudtam, hogy jól vagyok. Végül is bejelentkeztem az orvoshoz, akinél kevéssel a baleset után jártam utoljára. Nem örült, amikor kiböktem, milyen gyakran fáj a fejem, én meg nagyon megijedtem ettől, mert azt még el is hallgattam, milyen erősek ezek a fejfájások. Igaz, adott gyógyszert, de elmondta, hogy ez nem megoldás, menjek el kivizsgálásra a kórházba. Elvettem a receptet, de nem fogadtam meg a tanácsát. Egyre halogattam a kivizsgálást, de tudtam, hogy nem lehet tovább húzni az időt.

És ezt mind eltitkoltam apu elől. Épp elég baja volt a saját betegsége miatt. Neki arra volt szüksége, hogy meggyógyuljon, nem arra, hogy megint miattam aggódjon. Tette már eleget. Bármilyen sötét jövőt jósolt is az onkológus, apu mindig azt mondta nekem: „De legalább te jól vagy, hála az égnek”. Nem volt szívem elvenni tőle ezt az örömöt. Néha azon töprengtem, hány tükröt törhettünk össze, hányan átkozhattak meg minket, hogy ennyi szerencsétlenség sújtja a családunkat. Először anyu, aztán a balesetem, most meg apu betegsége és ezek a fejfájások. Lehet, hogy van valahol egy család, akiknek huszon-sok éve kitart a szerencséje, mert úgy néz ki, a rájuk eső balszerencsét is nekünk osztotta a sors. Hiába mondta apu, hogy senki sem tehet a betegségéről, mert nagyon jól tudtam, hogy a balesetem után szokott rá a dohányzásra a stressz miatt. Ha nem szokott volna rá, talán nem betegedett volna meg. Mennyi szörnyűséget okozott az az egy rettenetes este! Hirtelen elvakított a fájdalom. Ennyire még sohasem fájt a fejem. Képtelen voltam tovább gondolkodni, de nem is bántam. Így legalább nem kalandoztam veszélyes vizekre. Kora reggel akartam indulni, a legelső vonattal. Kivettem két szabadnapot, mert bár csak csütörtök estére, a leánybúcsúra beszéltük meg a találkozót, nem akartam későn érkezni. Tudtam, hogy erőt kell majd gyűjtenem a háromnapos látogatáshoz, és fogalmam sem volt, ez milyen nehéz lesz, amíg oda nem értem. Sarah felajánlotta, hogy lakhatok a szüleinél, de nem fogadtam el. Nagyon szerettem a családját, de náluk mindig akkora fejetlenség és nyüzsgés volt. Úgy éreztem, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy éppen a Johnson család esküvői előkészületeibe csöppenjek bele. Megértették, nem sértődtek meg. Kivettem egy szobát az egyik szállodában – a városban összesen két hotel volt. Gondoltam, sok vendég ugyanígy tesz majd, bár több meghívott még mindig a környéken élt. A vonat elindult, megkezdtem a kétórás utazást hazafelé. Azokra

gondoltam, akikkel aznap este találkoznom kellett. A régi barátaimra. Furcsa, hogy a köztünk lévő kötelék, amelyről azt gondoltam, örökre összetart majd minket, mégsem bizonyult olyan erősnek, mint vártam. Nem a külön töltött évek lazították meg. Nem. Egy fiatalember pillanatnyi elmezavara és egy lopott kocsi vágta el örökre. Sarah nagyon diplomatikus volt, amikor elmesélte, kivel mi lett a régi társaság tagjai közül. A szüleitől és pletykákból úgy tudta, Trevor az egyetem után visszaköltözött Great Bishopsfordba, egy bankfiókot vezet, és a barátnőjével él, akit Sarah még nem látott. Nehezemre esett elképzelni a basszusgitáros rockert, aki az emlékeimben élt, ilyen nyugodt és tiszteletre méltó életstílussal. Phil nomád módon él. Az egyetem után utazgatott egy évet, aztán még egyet. Bebarangolta a világot. Valahol útközben egyszer csak szabadúszó fényképész lett belőle, és bár a családja a környéken maradt, Phil csak ritkán látogat haza, és igyekszik olyan megbízásokat elvállalni, amelyek hónapokra külföldre szólítják. Sarah egyfajta nyughatatlanságot érzett rajta, amikor-összefutottak, ami megmagyarázhatja, miért képtelen megállapodni. És ott van még Matt… meg Cathy is, persze. Az ő sorsuk kibogozhatatlanul összefonódott. Láttam Sarah-n, milyen nehéz ezt elmondania nekem. Nagyon megválogatta a szavait, mert nem tudta, mennyire fog fájni, amit hallok. Nagyjából másfél éve árulta el, hogy Cathy és a volt barátom egy párt alkotnak. A közlést mély csend követte. Befelé figyeltem, vajon érzek-e bármilyen kicsi fájdalmat is a hír hallatán, de nem. Csak meglepődtem. Nem az lepett meg, hogy két ilyen hihetetlenül szép ember összejött, hanem az, hogy ennyi ideig tartott, míg Cathy végre elérte a célját. Elhessegettem ezt a gondolatot, mint akkor, amikor Sarah közölte a hírt. Ha Mattre gondolnék, akkor a mi szomorú kis történetünkre és a szakításunkra is gondolnom is kellene, és akkor már az is eszembe jutna, ami odáig vezetett… és akkor olyan eseményekre gondolnék, amikre sohasem akarok.

Lassan elmaradoztak a házak és a városok, és egyre több mezőt láttam. Ezzel párhuzamosan tapinthatóvá vált bennem a feszültség. Leöblítettem egy csésze gusztustalan, keserű kávéval, amit a mozgóbüféről vettem, és igyekeztem a látogatásom fő céljára fókuszálni. Ez Sarah hétvégéje, Sarah nagy napja. Szó sem lehet róla, hogy amiatt kelljen aggódnia, hogyan viselem a hazatérést, és így tönkretegyem az egészet. Belém hasított ez a szó: hazatérés. Vajon még mindig az otthonom, vajon még mindig annak tartom? Öt éve elköltöztem, úgyhogy gyakorlatilag nem. De mást sem tartottam annak. Apu Észak-Devonban élt, ahová a lábadozásom hónapjai alatt költöztünk, de az az ő otthona volt, nem az enyém, hiába laktam ott majdnem két évig. Leginkább a londoni kis lakást nevezhettem volna otthonnak, de azt mindig ideiglenesnek, mulandónak éreztem. Csak azért költöztem éppen oda, mert közel volt a metróhoz, érzelmileg nem kötődtem hozzá. Egyébként sem könnyű kötődni egy bérelt lakáshoz, ami egy kissé lepukkant mosoda fölött található, London egyik kevésbé szép kerületében. Az első fizetésemeléskor el kellett volna költöznöm onnan, a másodiknál mindenképp, de túl kényelmes voltam: jól ismertem már a lakást és a környéket, hiába volt olyan leharcolt. Vidámabb perceimben úgy beszéltem róla, hogy kopott elegancia, csak elegancia nélkül. Ezzel nagyjából mindent elmondtam. A vonat lassított. Sokkal gyorsabban eltelt az a két óra, mint szerettem volna. Aztán egy beazonosíthatatlan nemű hang bejelentette, hogy „A következő állomás Great Bishopsford”. Rémülten vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem állok készen a visszatérésre. Nem mintha az elmúlt öt évben bármikor készen álltam volna. A vonat megállt, én pedig felálltam, hogy levegyem a csomagtartóról a kisbőröndöt. – Hadd segítsek! – hallottam egy férfi hangját. Mielőtt még tiltakozhattam volna, két erős, bőrkabátos kar már le is vette a táskát. Ránéztem a férfira, hogy megköszönjem neki, és láttam az arcán a sajnálkozást, amikor észrevette a sebhelyemet. Rámosolyogtam, aztán

lehajtottam a fejemet, hogy sűrű hajam az arcomba hulljon és eltakarja a heget. Ez mostanra szokásommá vált: könnyebb volt rejtegetni, mint elviselni az emberek reakcióját. Aki nem némult meg a döbbenettől, az képes volt és megkérdezte, hogyan szereztem, és én évekkel korábban megfogadtam, hogy ha csak egy mód van rá, nem fogok róla beszélni. Talán ez rémisztett meg leginkább a hazatérésben. Hogyan telhetne el a hétvége úgy, hogy a régi barátok ne hozzák szóba azt a végzetes eseményt, ami annyira megváltoztatta az életünket? Az állomástól csak egy rövid sétára volt a szálloda, én mégis taxiba ültem. Ha gyalog megyek, elhaladtam volna a régi iskolám előtt, és nem álltam még készen az emlékezésre. A bőrüléses taxiban makacsul a térdemre szegeztem a tekintetemet, és igyekeztem minél tovább elodázni az elkerülhetetlent. A szobám tiszta és átlagos volt. Itt nem törtek rám az emlékek, mivel még soha életemben nem jártam az épületben, úgyhogy nem volt semmi baj. Teljes három percig tartott, míg kipakoltam a bőröndöt. Az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantottam: már majdnem ebédidő volt. Eljátszottam a gondolattal, hogy lemegyek a hotel bárjába és megeszem egy szendvicset, de az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorságom, és inkább felhívtam a szobaszervizt. Egyszerre csak egy lépés, biztattam magam. Egyszerre csak egy lépés, és akkor minden rendben lesz. A fésülködőasztal tükréből kétkedve nézett vissza rám a tükörképem. Ha még magamat sem tudom meggyőzni, hogyan fogom túlélni a következő hetvenkét órát? Evés után felhívtam Sarah-t, és szóltam neki, hogy megérkeztem. Megkönnyebbült. Felkavart, hogy nem vette biztosra, hogy eljövök. Ez csak megszilárdította az elhatározásomat, hogy erős leszek, már csak az ő kedvéért is. – Gyere át most, rögtön! Nem akarok estig várni a viszontlátásra! – A lelkesedése megmosolyogtatott, de hát Sarah mindig is tudta, hogyan derítsen jókedvre. Nagyon reméltem, hogy Dave tisztában van vele, mennyire szerencsés, amiért ilyen különleges emberrel élheti le az életét. – Majd egy kicsit később – ígértem. – Különben is, holnap egész nap a

tiéd vagyok, úgyhogy rengeteget tudunk beszélgetni, mielőtt férjezett vénasszony leszel. – Erre felhördült, és egy hölgyhöz kicsit sem illő szóval válaszolt. – Arra gondoltam – folytattam –, hogy délután sétálok egyet. Kíváncsi vagyok, szembe tudok-e nézni az emlékekkel. – Betársuljak? – Ez az ajánlat ismét mosolyt csalt az arcomra. Nyilván ezer és egy dolga van, de ha most igent mondanék, mindent eldobna, hogy velem jöjjön. – Nem, köszi, megleszek – feleltem. – Talán jobb is, ha egyedül megyek, meg amúgy is megfájdult a fejem. – Meglepve vettem észre, hogy tényleg így van, és körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdtem a két szemöldököm közötti területet. – Úgyhogy egy kis friss levegő jót fog tenni. – Hát, azért ne sétálgass túl sokat, még a végén úgy elfáradsz, hogy nem is akarsz majd eljönni a leánybúcsúmra. – Azt úgysem hagynád! Lesz majd tiarád is, meg minden? – Dehogyis! – vágta rá Sarah megjátszott felháborodással a hangjában. – Mondtam már, ez nem az a csiricsáré, csajos buli lesz. Ez egy érett felnőtteknek szóló, előkelő vacsora lesz, amit a régi barátaimnak adok annak örömére, hogy búcsút veszek a vénkisasszonyok életétől. Jut eszembe, ugye megszervezted a sztriptíztáncosomat? – Hát hogyne! – feleltem, és még akkor is mosolyogtam, amikor már letettem a telefont. Odakint sokkal hidegebb volt, mint amire számítottam. Jólesett a vastag gyapjúkabát meg a nyakam köré tekert, kötött sál. A lábam minden elhatározás és szándékosság nélkül a régi otthonom felé vitt a kanyargós mellékutcákon. Nem ellenkeztem. Tudtam, hogy muszáj elmennem oda, és azt is tudtam, hogy ez még könnyű lesz. Nem kellett szomorú emlékektől tartanom, hiszen boldog gyermekkort töltöttem ott. A sövényünk helyén sokkal előkelőbb, kovácsoltvas kaput találtam, a bejárati ajtót rikító zöldre festették, de ettől eltekintve nem sok minden változott. Megnyugtató érzés volt, hogy nem alakították át túlzottan a

házat, igaz, a kert sokkal rendezettebb volt, mint a mi időnkben. Hát, igen, apu sosem volt valami nagy kertész. Észrevettem, hogy a függönyök helyett faredőnyt szereltek fel az új lakók, de nagyjából és egészében a régi maradt a régi otthonunk. A járdán álldogáltam, és engedtem feltörni az emlékeket. Kaleidoszkópszerű képeket láttam magam előtt. De egyetlen sötét árny sem jelent meg. Öt évvel azelőttig ez volt az első és egyetlen otthonom, és még mindig biztonságérzetet adott, igazi menedéknek tűnt, amit egyik későbbi lakhelyemről sem mondhattam el. Úgy éreztem, még mindig oda tartozom, de közben tudtam, hogy mégsem. Nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam, amikor nagy meglepetésemre rájöttem, hogy a baleset óta először látom a házat. A kórházi tartózkodásom hónapjai alatt született meg a döntés, hogy elköltözünk, és ez idő alatt folyt le a pakolás és a ház eladása. Hogy jó vagy rossz döntés volt, ki tudja? Szegény apu bármit megtett volna, hogy a lehető legjobban csökkentse a fájdalmamat. A gyásztól félőrülten csimpaszkodtam belé a kórházban, és könyörögtem neki, hogy költözzünk el minél messzebb, úgyhogy el is költöztünk. Megkeseredtek az emlékek, ezért hátat fordítottam, és elsiettem onnan. A szemem könnybe lábadt, amikor a jeges szél az arcomba vágott. Legalábbis azt gondoltam, a szél miatt eredt el a könnyem. Lehajtott fejjel haladtam előre a süvöltő szélben, szinte futottam. Az utca végén megálltam. Elbizonytalanodtam. Válaszúthoz érkeztem, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ha ez nem lett volna olyan szívet tépően szomorú, talán még el is nevettem volna magam. A fájdalomcsillapító tompított a fejfájáson, egészen addig a percig csak lüktetett a fejem, de most újult erővel hasított bele a fájdalom. Mi lehetne jobb kifogás arra, hogy kihagyjam a következő állomást? De tudtam, hogy már így is túl régóta bújtam mindenféle kifogások mögé. Megragadtam a kopogtatót, és egy pillanatra reménnyel telt meg a szívem. Talán ők is elköltöztek. Sarah ugyan nem mondott ilyesmit, de hát sosem beszéltünk a családról. Van olyan seb, ami egyszerűen túl mély. Ha meglepte is, hogy öt év után a küszöbén talál, jól titkolta.

Összekaszabolt arcomra sem tett megjegyzést, pedig biztos, hogy észrevette, mert a szél zászlóként lobogtatta sötétbarna fürtjeimet a fejem körül. Csak remélhettem, hogy én ugyanilyen sikeresen tartom magamban a sokkot, amit az váltott ki, hogy milyen nagyon megöregedett az elmúlt években. Mosolygott és átölelt, amikor meglátott, de a gyász olyan mélyen barázdálta az arcát, hogy tudtam, soha, semmilyen érzelem nem lágyíthatja már meg a vonásait. Úgy hasított belém a bűntudat, mint egy kés. Miattam nézett ki úgy. Miattam veszítette el a fiát. Nem volt könnyű az a délután. Mire visszaértem a szállodába, a feszültségtől és a napközben átélt érzelmektől addig sohasem tapasztalt erősséggel tört rám a fejfájás. Ahogy beléptem a szobába, már nyúltam is a piperetáskámért, és vakon kerestem benne a fájdalomcsillapítós üvegcsét. Egy percig sem érdekelt a betegtájékoztató, egy helyett egyszerre két tablettát vettem be, ráadásul víz nélkül. Vártam, hogy hasson a gyógyszer, közben engedtem egy kád forró vizet a fehér csempés fürdőben. Még mindig hasogatott a fejem, amikor elmerültem az illatos vízben. Mire fél órával később, rózsaszín bőrrel kimásztam, kicsit jobb lett a helyzet, és már csak tompa nyomást éreztem a fejemben. Hozzáláttam az esti készülődéshez. Igyekeztem nem gondolni a Jimmy édesanyjánál tett látogatásra, mert tudtam, hogy még sokat kell gondolkoznom azon, amit mondott nekem, és hogy ez nem az az este, amikor ezzel akarok foglalkozni. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy akkor este ezen tépelődjek. Még előttem állt a régi barátokkal elköltött vacsora, az ünneplés abban a tudatban, hogy életünkben először nem heten leszünk, csak hatan. „Egyszerre csak egy lépés” – motyogtam magam elé, és leültem a fésülködőasztalhoz, hogy kisminkeljem magam. Sarah ügyesen választotta ki a vacsora helyszínét. A város másik végében foglalt asztalt egy előkelő étteremben. Túl drága és túl menő hely volt

ahhoz, hogy diákkorunkban oda mehettünk volna. Szándékosan előbb érkeztem, jó fél órával a megbeszélt időpont előtt, mert azt reméltem, ezzel valamiféle mentális előnyhöz jutok. A főpincérnek megadtam Sarah nevét, és visszautasítottam a javaslatot, miszerint várakozzam a bárpultnál, inkább arra kértem, mutassa meg az asztalt. Az étterem túlsó felébe, egy kör alakú asztalhoz vezettek. Az ajtóval szemben ültem le, hogy lássam, ki érkezik következőnek. Meglettem volna az asztalunkkal szembeni, óriási tükörrel borított fal nélkül. Már a szállodai szobámban is túl sok időt töltöttem azzal, hogy a tükörképem miatt aggódtam. Semmi szükségem sem volt rá, hogy további fél órán keresztül rágjam magamat, vajon jó döntés volt-e az éjkék, V-nyakú, mély dekoltázsú ruha. Mivel csak ezt az egy ruhát hoztam a vacsorára, úgysem volt más választásom. Idegesen pillantgattam a tükörképemre, és folyton előresöpörtem a hajamat, hogy minél jobban eltakarja az arcomat. Először Phil érkezett meg. Jó barna volt, és sokkal izmosabb, mint ahogy emlékeztem rá. A válla is sokat szélesedett. Olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem, eltöri a bordáimat. – Jó, jó, nem kapok levegőt! – Ezen elnevette magát, aztán elengedett, és leült mellém. – Jól nézel ki, Rachel – mosolygott. Úgy kellett a kezemre ülnöm, nehogy megint előresöpörjem a hajamat. Nem tudom, Phil észrevette-e a sebhelyet, de ha igen, akkor elég udvarias volt ahhoz, hogy ne tegyen rá megjegyzést. – De rég láttalak! Hogy vagy? Még mindig Devonban élsz? Gyorsan elmeséltük egymásnak, amit a másik nem tudhatott rólunk. Az ő élete elég érdekes volt ahhoz, hogy ne telepedjen ránk kínos csend Trevor és a barátnője, Kate érkezéséig. Nem is tudtam, hogy Sarah meghívta a barátai párjait is, de amikor bemutatkoztam és Trevor úgy megölelgetett, hogy elemelkedett a lábam a talajtól, beláttam, hogy Sarah okosan döntött, amikor külsősöket is bevont a csapat találkozójába. Az új arcok valahogy csökkentették a nyomást. Megszámoltam a tányérokat, és azon gondolkodtam, miért van eggyel több teríték, mint ahányan leszünk. Nem kellett sokáig várnom, hogy kiderüljön, ugyanis Sarah rontott be az étterembe, arcán széles vigyor, ami

mindenkire átragadt, a kezében egy csokorra való Házasulandók feliratú, héliumos léggömb, a nyomában meg a vőlegénye, Dave. – Ki a fene viszi el a vőlegényét a leánybúcsújára? – viccelődött Phil, majd meleg kézfogással üdvözölte Dave-et. – Mit is mondhatnék? Egy percre sem tud elszakadni tőlem. Szeretettel mosolyogtam rá, aztán a lufik felé biccentettem. – Stílusos. – Szerintem is. – Nagyon szép ez a hely – állapította meg Dave, miközben kihúzta a széket Sarah-nak, aztán leült a menyasszonya mellé. – Nagyon elegáns. – Aha – bólogatott Sarah, aztán odasúgta nekem, de úgy, hogy mindenki hallja: – Szerintem még most vedd fel a telefont, és mondd le a murit, Rach. Közben Tervorhoz lépett a borpincér, és míg a többiek azon tanakodtak, mit rendeljünk, Sarah odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Hogy vagy, drágám? De őszintén! – Megvagyok – súgtam vissza, de a homlokráncolásából tudtam, hogy ennél jobban meg kell erőltetnem magam. – Jól vagyok, ne aggódj már miattam! Megszorította a kezemet, aztán hátradőlt. Az első kínos pillanat nem sokkal az után állt be, hogy kihozták az italokat. – Szóval ki hiányzik? – kérdezte Trevor vidáman, mire zavart csend telepedett a társaságra az ártatlan, mégis kétértelmű kérdés hallatán. – Matt és Cathy üzenik, hogy késnek egy kicsit – felelt gyorsan Sarah, mire Dave, aki tökéletesen ráhangolódott a jövendőbelijére, belekezdett egy hosszú és hihetetlen történetbe egy parkolóőrről, és ezzel oldotta a hangulatot. Még mindig a sztorin nevettünk, amikor észrevettem, hogy néhány vendég elismerő pillantásokat vet az étterem bejárata felé. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, megérkeztek. Külön-külön is világéletükben vonzották a tekinteteket, erre jól emlékeztem abból az időből, amikor Matt-tel jártam. Együtt viszont ellenállhatatlanok voltak. Mintha egy

magazinból léptek volna ki. Mint két filmsztár. Lélegzetelállítóan néztek ki. Felénk tartottak, és én megállapítottam, hogy sokkal gyönyörűbbek, mint öt évvel korábban, ha ez egyáltalán lehetséges. Életemben nem éreztem még magam annyira jelentéktelennek, mint akkor. Sem annyira üresnek. Mert tudtam, hogy egy másik életben, ha a kocka máshogy fordult volna, most ülne valaki az asztalnál, aki megnyugtatna, hogy tévedek. Cathy le akart nyűgözni minket az öltözékével, ez egészen nyilvánvaló volt. A testhezálló, fekete, nyakpántos ruha megtette a magáét. A nyakkivágás és a combig felvágott szoknyarész elég sokat mutatott mind a dekoltázsból, mind a hosszú, barna combból. A haja szőkébb volt, mint amilyenre emlékeztem, és tökéletesen keretbe foglalta az arcát. Mégis Matt volt az, akiről le sem tudtam venni a szememet. Ez sosem volt másként, ismertem be magamnak. Philhez hasonlóan ő is magasabbnak és izmosabbnak tűnt, mint régen. Makulátlan öltönyét valószínűleg varratta. Az arca keskenyebb lett, a vonásai markánsabbak, de a szeme ugyanolyan maradt. Erről akkor győződtem meg, amikor találkozott a tekintetünk, és rám mosolygott. Megpróbáltam visszamosolyogni, és közben arra gondoltam, ez ugyanaz a helyzet, mint délután, amikor a régi ház előtt álltam. Matt-tel kapcsolatban is azt éreztem, hogy az enyém, ugyanakkor mégsem. Mindenki üdvözölte őket, és még örültem is a kézfogásoknak, pusziknak és köszönéseknek, mert így volt időm, hogy mire Matt elér hozzám, elnyomjam a hormonok számlájára írható reakciómat. Cathy is odahajolt hozzám. Valami megfejthetetlen villanást láttam a szemében, miközben sebesült arcomat vizsgálta. A sebhely önmagában még nem lephetett meg senkit, hiszen mindannyian többször is meglátogattak a kórházban a baleset után. Még mielőtt elmartam őket magam mellől. Az este jól is sikerült, meg nem is. A felszínen mindenki ügyesen alakította a rá osztott szerepet. Ott volt a boldog jegyespár, körülöttük a régi barátok, akik az ország minden szegletéből odasereglettek, hogy velük örüljenek. De közben úgy éreztem, mindannyian másodosztályú színészek vagyunk egy fantáziátlan színdarabban. Mindenki azt mondta,

amit mondania kellett, éppen a megfelelő pillanatban koccintottunk, de annyira koncentráltunk, nehogy kicsússzon a szánkon akár csak egy félmondat is a legutóbbi közös vacsoránkkal kapcsolatban, hogy az minden igazi örömöt kiölt az együtt töltött időből. Kíváncsi lettem volna, Kate és Dave hogy érzik magukat, feltűnik-e nekik egyáltalán ez az erőltetettség. Egészen addig azt hittem, a többiek minden tanítási szünetben találkoztak az egyetem alatt, de kiderült, hogy tévedtem. Kettesévelhármasával valóban összejöttek, de sohasem voltak együtt, egy helyen. Nem is tudtam, hogy Jimmy elvesztése és az én eltűnésem ilyen sikeresen szétbombázta a társaságot. Legalább kínos csöndek nem voltak a beszélgetésben. Éppen elég mesélnivalója volt mindenkinek, úgyhogy egy percre sem hallgattunk el. Megtudtuk, hogy Matt az egyetem elvégzése óta a családi cégnél dolgozik, és hogy Cathy PR-os vagy valami ilyesmi – elmagyarázta, de őszintén szólva nem nagyon figyeltem rá. Sokkal jobban lekötött a testbeszéde, mint a mondanivalója. Attól a pillanattól fogva, hogy leült az asztalhoz, minden gesztusából ordított, hogy Matt az ő tulajdona. Gyakorlatilag teljes testével rácsavarodott a párjára. Minden végtagját Matt köré fonta, úgyhogy az sem volt világos számomra, hogyan fog egyáltalán enni. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy pontosan tudtam, ez a bemutató nekem szól. De miért? Évekkel korábban szakítottunk Matt-tel. Pontosabban elszakadtunk egymástól. Számtalan fájdalmas és eredménytelen kísérlet után Matt végül letett arról, hogy visszaszerezzen. Világosan megmondtam neki, hogy nem akarok vele lenni. És ezt továbbra is fenntartottam, már csak ezért sem értettem Cathy megdöbbentő viselkedését. Miután az utolsó fogás maradványait is eltakarították, megjelent a borpincér, és újra akarta tölteni a poharamat. Gyorsan letakartam a pohár száját a tenyeremmel. – Nem, én nem kérek többet, köszönöm. – Nem is vezetsz! – unszolt Trevor, akinek esze ágában sem volt visszautasítani a felkínált alkoholt.

– Nem, taxival jöttem – feleltem. Már vártam, mikor tűnik fel valakinek, hogy egész este csak néhány kortyot ittam. – Csak az a gyanúm, hogy tiszta fejjel kell holnap Sarah rendelkezésére állnom, különben az őrületbe fog kergetni. Sarah úgy tett, mintha megsértődött volna, és ezen mindenki nevetett. Mindenki elfogadta a válaszomat. Nem mondtam igazat: valójában nem mertem alkoholt inni arra a rengeteg fájdalomcsillapítóra, amit aznap beszedtem. Ekkor, mintha csak a puszta gondolat felébresztette volna a szunnyadó sárkányt, olyan élesen hasított a fejembe a fájdalom, mintha égő fáklyával kínoznának. Felálltam, és közben reméltem, senki sem veszi észre, hogy úgy kellett megkapaszkodnom az asztal szélében, nehogy elessek. – Bocsássatok meg egy percre! – szabadkoztam. Nem néztem senkire. Minden erőmre szükségem volt, hogy eljussak a női mosdóig, és csak remélhettem, hogy egyenes vonalban haladok. Amint becsuktam magam mögött a fényűző mellékhelyiség ajtaját, megkönnyebbüléstől remegve mélyet sóhajtottam, és leereszkedtem egy kicsi, bársonyhuzatú padra. Még mindig elviselhetetlen volt a fájdalom a szemem mögött, olyannyira, hogy elhomályosult a látásom. Eddig csak egyszer-kétszer fájt ennyire a fejem, de még sohasem fordult elő, hogy minden előjel nélkül hasítson belém ez a kibírhatatlan fájdalom. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy az egész napos feszültség sem tett túl jót. Remegő kézzel kotorásztam a táskámban. A gyógyszert kerestem. Ordítani tudtam volna idegességemben, amikor kifogott rajtam a gyerekbiztos kupak, és nagy igyekezetemben még a körmöm is letört. Megint két tablettát vettem be, megint víz nélkül. Becsuktam a szemem, hogy ne zavarja a harsány fény, és vártam, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Tisztában voltam vele, hogy nem halogathatom tovább a kórházi kivizsgálást. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog csak úgy, magától elmúlni. Biztos lehettem benne, hogy valami komoly bajom van, és attól nem leszek jobban, hogy nem tudom, pontosan mi a gond. A sors iróniája

lehetett, hogy éppen akkor ismertem fel, még mindig a balesetem következményeit nyögöm, amikor visszajöttem a baleset helyszínére. Csak ezt a hétvégét éljem túl, és hétfő reggel első dolgom lesz elmenni az orvoshoz, fogadkoztam. Gyanítottam, hogy talán túl sok időt töltöttem már a mosdóban, és Sarah hamarosan a keresésemre indul. Nem akartam, hogy azt higgye, az eltűnésemnek bármi köze is van Cathy egész este tartó magamutogatásához. Azt meg végképp nem akartam, hogy megtaláljon és kiderüljön számára, valójában azért bújtam el, mert attól rettegek, hogy valami komoly bajom van. Felálltam, és örömmel tapasztaltam, hogy közel sem remegek annyira, mint amikor bejöttem, és a látásom is kitisztult. Hideg vízzel megmostam a kezemet, aztán óvatosan kivettem a mosdókagyló melletti kosárból egy kis törölközőt, megnedvesítettem, és a homlokomra szorítottam. Már éppen indultam volna, amikor kivágódott az ajtó, és megjelent Cathy. – Minden oké? – kérdezte. Bár a szavak a helyükön voltak, a hanglejtés nem illett hozzájuk. Vagy csak az volt furcsa, hogy a szeme elárulta, egyáltalán nem érdekli a válaszom? Mikor keményedett meg Cathy ennyire? Persze mindig is nyers volt egy kicsit, de attól még barátok voltunk. Mivel érdemeltem ki ezt a hozzáállást? Legalábbis hálával tartozott nekem. Nyilvánvaló volt számomra, hogy mindig is érdekelte Matt. Azt gondoltam volna, örömet okoztam neki azzal, hogy önként és dalolva léptem ki a képből. Ráadásul ez az egész évekkel korábban történt. Tinikorunkban. Ennyi idő alatt csak túltettük magunkat rajta! – Jól vagyok, csak egy kicsit elfáradtam. Húzós hetem volt – hazudtam. – Bocs, de már nem emlékszem… Mit is mondtál, mivel foglalkozol? Jó tudni, hogy így figyelt, amikor beszéltem. – Titkárnő vagyok. – Ja, igen. Akkor nem is mentél egyetemre? Újságíró akartál lenni, nem? Anyád! Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Pontosan tudta, hogyan siklott ki az életem, hogyan foszlottak szét az álmaim. Pontosan tudta, hogy nem jártam egyetemre.

– Nem – feleltem, és reméltem, hogy a valóságban ez nem hangzik olyan epésen, mint a fejemben. – Mint tudod, minden megváltozott, miután… Bólintott, és mintha kicsit elszégyellte volna magát, amiért ebbe az irányba terelte a beszélgetést. De amikor már azt hittem, talán egy hangyányi együttérzést mutat felém, látványosan hátrasöpörte az arcából szőke sörényét, és a tükörhöz hajolva vizsgálgatta makulátlan arcbőrét. Persze nem volt rajta egyetlen bőrhiba sem, ezt mindketten tudtuk. Nem tudom, hogy a saját tökéletessége vagy az én összeroncsolt arcom tette, de azonnal elpárolgott belőle minden rosszindulat, amint nyugtázta, hogy nem vetekedhetek vele. Megfordult és mesterkélten elmosolyodott. – Remélem, nem veszed rossz néven, hogy ezt mondom, Rachel, de még nem jutott eszedbe, hogy kezdj valamit az arcoddal? Olyan szép lány voltál. Voltál. Egy pillanatig azt hittem, felülkerekedik a gonosz énem, és visszakérdezek: „Az arcommal? Miért? Valami baj van vele?” De nem tettem. Akármennyire utáltam is az arcomat, eszem ágában sem volt plasztikai sebészhez fordulni, és tudtam, hogy ő éppen ezt akarja javasolni. Bolondság lett volna azt hinni, hogy egy olyan felszínes és érzéketlen ember, mint akivé Cathy lett, megértheti, hogy nem az a kérdés, lehet-e kezdeni valamit az arcommal, hanem az, megérdemlem-e, hogy eltűnjön az a sebhely. Apu és Sarah már évekkel korábban előhozakodtak ezzel a témával (sokkal finomabban, persze), és ők sem értették meg, miért mártírkodom. Szerencsére pont ekkor nyílt ki az ajtó, és Sarah lépett be rajta. Szinte komikus volt a sietsége. Mindentudó pillantást vetett ránk, és tudtam, hogy azonnal rájött, mi folyik köztünk. Gyerekkori civakodásainkból ismertem azt a kifejezést, ami kiült az arcára. Alig észrevehetően megráztam a fejemet, és ettől kialudt a szemében a tűz, bár láttam, hogy nem szívesen hagyja szó nélkül a történteket. Szinte várta, hogy odamondhasson Cathynek, és bánta, hogy nem nyílik rá lehetősége. – Itt folytatódik a buli, lányok? – viccelődött, és belém karolt, jelezvén, hogy az én pártomat fogja. Ez még a legostobább ember számára is

nyilvánvaló kellett hogy legyen. Cathy érzéketlen volt ugyan, de nem buta. – Jaj, dehogy. Csak csacsogtunk egy kicsit Rachellel. Menjünk! – De nem tudta meghazudtolni magát, és még odaszúrt egy megjegyzést: – Matt nyilván nem tudja elképzelni, mi történhetett velem. Hát, ha aggódott is, jól titkolta. Amint leültem, meghallottam, hogy a többiek arról a témáról beszélgetnek, amit én egész este igyekeztem kerülni. Összeszorult a szívem, elakadt a lélegzetem. Phil éppen Jimmyről mesélt Dave-nek. – …tragikus és ostoba baleset… nagyszerű srác volt… Dave mormolt valamit válaszul. Úgy sejtettem, Sarah előre figyelmeztette, hogy terelje el a beszélgetést erről a témáról, ha valahogy előkerülne. – Semmi sem lett már ugyanolyan… mindannyiunk élete megváltozott. A kijelentést követő csend magáért beszélt. Éreztem, ahogy minden szempár felém fordul. Igazuk lehetett abban, hogy engem érintett leginkább az eset, de az arcomon viselt heg semmi sem volt ahhoz képest, amit a lelkemben hordoztam. – Ne már! Ne beszéljünk erről! – könyörgött Sarah. – Igazad van – értett egyet Phil. Mereven bámultam az asztalterítőt, és tudtam, hogy a többiek jelentőségteljes pillantásokat vetnek rám. Egyre nehezebben viseltem ezt az egészet, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy abban a személytelen hotelszobában lehessek. – Nem akarok asztalt bontani – kezdtem, mire a többiek tiltakoztak –, és nem is csak… Jimmy miatt teszem. – Megremegett a hangom, mielőtt kimondtam a nevét. – De nagyon fáj a fejem, úgyhogy, ha nem haragszotok, én elteszem magam holnapra. Sarah vissza akart tartani, de végül mégis hallgatott az ösztönére, és nem ellenkezett tovább. Elég jól megismert az évek alatt, nem véletlenül voltunk olyan jó barátnők. – Jól van, drágám. Mindenkinek hosszú volt ez a nap. Amikor felfogtam, hogy fel akarja oszlatni az egész összejövetelt,

elszégyelltem magam. – Ne, Sarah! Ti maradjatok csak itt! Még nem is kávéztatok. Majd hívok egy taxit. Ne legyen vége a bulinak miattam! Kérlek! Felálltam. Sarah még mindig habozott, de Dave közbelépett. – Kimegyek, megvárom veled a taxit – ajánlotta fel. – Trevor, te addig rendelhetnél kávét meg konyakot. Hálásan rámosolyogtam. Nem csoda, hogy Sarah úgy szerette. Most már biztosan tudtam, méltó rá, hogy egy ilyen nő férje legyen. – Felesleges taxit hívni – jelentette ki egy ismerős, ingerült hang. – Kocsival jöttem. Majd én visszaviszem Rachelt a szállodába. Teljesen megdöbbentett Matt váratlan felajánlása, ugyanis a köszönésen kívül egy szót sem szólt hozzám egész este. Még mielőtt bármit szólhattam volna, már homlokon is csókolta Cathyt. – Sietek – mondta, majd felém fordult. – Mehetünk? Tiltakozni akartam, meg akartam győzni arról, hogy felesleges elvinnie, hiszen sokkal egyszerűbb, ha hívok egy taxit, de akkor megláttam Cathy arcát. Düh, hitetlenkedés és őszinte felháborodás tükröződött rajta, nem is tudtam eldönteni, melyik van jelen legnagyobb mértékben. Tudom, gonoszság volt tőlem, de emiatt határoztam úgy, ahogy. Ennyivel igazán tartoztam neki azok után, ami a mosdóban történt. Felkaptam a táskámat, és a társaságra mosolyogtam. – Sajnálom, hogy máris megyek, de szombaton úgyis találkozunk az esküvőn. Jó éjt! Amint elindultam a kijárat felé, Matt a lapockámra tette a kezét, így irányított, nehogy nekimenjek a pincérnek, aki egy csomó kávét egyensúlyozott egy tálcán. Hallottam, hogy a többiek egyszerre köszönnek el tőlem, de valahogy úgy tűnt, Cathy hangja nincs a többi között. Kiléptünk a decemberi hidegbe, és elhúzódtam Matt-től, mert nem akartam magamon érezni az érintését. – Erre – mutatta az irányt a slusszkulccsal. Egy erős fényű lámpa alatt parkolt. Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, és megfogta a könyökömet, miközben beültem. A bőrülés krémszínű volt és puha, mint a vaj. Megvártam, hogy ő is beszálljon, és csak akkor jegyeztem meg: – Hát,

az biztos, hogy ez sokkal menőbb, mint egy taxi. Új játék? Megvonta a vállát. – Céges kocsi. – De a tiéd a cég. Megint megvonta a vállát. – Mire célozgatsz? Közelebb hajolt hozzám, és bár még nem indította be a motort, az étterem előtti mozgásérzékelős lámpa elég jól bevilágította a kocsi belsejét. Ránéztem, és mert olyan közel volt hozzám abban a zárt, szűk térben, hirtelen elfelejtettem, mire is célozgatok. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán célozgatok valamire. Komolyan, ha még egy-két másodpercig így néz rám, a saját nevemet is elfelejtem! Úgy döntöttem, inkább témát váltok. – Nagyon úgy tűnt, Cathy nem örül túlzottan, hogy elviszel. – Cathy majd megbékül a maga kenyerén. Újabb kommunikációs stop. De azért nem ejtettük a témát teljes egészében. – Cathy meg én… tudtál róla, ugye? Mármint… nem ma tudtad meg, ugye? Vállat vontam, és reméltem, hogy közömbösnek tűnök. – Dehogyis, Sarah már mondta, még valamikor pár éve. Megváltozott a hangja, már nem volt olyan magabiztos, mint egész este. Egy pillanatra megláttam benne a fiút, akit valaha ismertem. – És nem bántott a dolog? Lehet, hogy kicsit tovább vártam a válasszal, mint kellett volna, de végül sikerült könnyeden odavetnem: – Jaj, dehogy! Miért bántott volna? Hirtelen kihúzta magát, felkapcsolta a fényszórót, és rám parancsolt, hogy kapcsoljam be a biztonsági övét, majd csikorgó kerékkel kifarolt a parkolóhelyről. Nyilvánvalóan nem ezt a választ várta. A szálloda felé indultunk. – A szobám a… – Tudom, hol van a szobád – vágott a szavamba. Hát, ez csodálatost!, gondoltam. Most már haragszik is. Bármit

megadtam volna azért, ha átülhetek egy akármilyen szakadt, büdös taxiba. Erősen gondolkodtam rajta, milyen témát hozhatnék fel, ami elég semleges ahhoz, hogy ne legyen belőle még nagyobb baj, de nem jutott eszembe semmi. Túl sok akna maradt a mi kis életünkben ahhoz, hogy csak úgy elcsevegjünk egymással. Ráadásul még mindig nem hatott a fájdalomcsillapító, úgyhogy abban reménykedtem, csendben tehetjük meg a negyedórás utat. De nem volt ilyen szerencsém. Amikor megálltunk az első lámpánál, ami pont akkor váltott pirosra, Matt észrevette, hogy az orrnyergemet masszírozom. – Neked tényleg fáj a fejed? Azt nem csak úgy mondtad? Kihallottam a kétkedést a hangjából. Akaratlanul is ráförmedtem: – Képzeld, tényleg fáj! – Van egy éjjel-nappali gyógyszertár a városban, útba is esik. Megálljunk? Váratlanul ért a kedvessége. – Nem kell, jól vagyok. Még van gyógyszerem. Csak éppen nem hat, tettem hozzá gondolatban. Néhány perc csend után már kezdtem azt hinni, hogy megúsztuk a kínos beszélgetést, amikor Matt fogta magát, és valóságos bombát robbantott: – Cathy meg én… nem komoly a dolog, tudod? Csak kényelmes… Csak akartam, hogy tudd. Annyira megdöbbentem, hogy hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak. Végül ezt sikerült kinyögnöm: – Erősen kétlem, hogy ezt Cathy is így gondolja. Már csak abból ítélve, ahogy nézett, amikor eljöttünk. Egyébként meg, mégis, miből gondoltad, hogy ezt meg kell velem osztanod? Sóhajtott. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat. – Felzaklatott, hogy újra látlak. Hogy újra együtt a csapat. Egy kivétellel, tettem hozzá gondolatban, de nem szólaltam meg. Elnevette magát, de semmi vidámságot nem hallottam ki a nevetéséből. – Egész este nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nem jó ember mellett ülök. Nem tudtam, mit mondjak. Vegyem bóknak vagy sértődjek meg, amiért

ilyen érzéseket vall meg nekem, miközben komoly kapcsolatban él egy másik lánnyal? – Matt, szerintem csak a nosztalgikus hangulat van rád ilyen hatással. Nagyon csúnyán összekavarodott benned a múlt meg a jelen. Akkor még csak gyerekek voltunk. – A hangom elhalkult és remegett. – Szörnyű tragédia történt, és megváltoztak a dolgok. Mi is megváltoztunk. – Már nem vagyunk gyerekek – jelentette ki, majd minden figyelmeztetés nélkül levette a bal kezét a kormányról, és megfogta a kezemet. Úgy rántottam vissza, mintha megégettem volna. – Ne! Ezt ne csináld! Mással vagy együtt, nem vagy szabad… – Gyorsan folytattam, amikor észrevettem, hogy ígérni akar valamit. – És még ha szabad is lennél, az sem változtatna semmin. Én most is ugyanúgy érzek, mint amikor szakítottunk. Most aztán teljesen eltereltem a figyelmét a vezetésről. Egész testével felém fordult, és hitetlenkedve bámult rám. – Még mindig magadat hibáztatod Jimmy miatt? Te jó ég, mondd, hogy nem így van! Ilyen hosszú idő után! – Teljesen lényegtelen, mennyi idő telt el – kezdtem, és arra gondoltam, vajon hány embernek kell még ezt elmagyaráznom. – Ha nem akart volna megmenteni, még mindig élne. – Te meg nem. Vállat vontam. – Akkor így akarsz törleszteni? Így, hogy teljesen visszavonulsz, és besavanyodott vénkisasszonyként éled le az életedet? Az ég áldjon meg, Rachel, még csak huszonhárom éves vagy! – Az autó sebessége a dühével párhuzamosan nőtt. – Szerinted Jimmy ezt akarná? Hogy egész életedben egyedül legyél? – Nem vagyok egyedül – tiltakoztam. Olyan volt ez a válasz, mintha egy durcás tini szájából hangzott volna el. – Tényleg? Volt pasid? Ez betalált, és vissza akartam szúrni. – Nem volt. – Félrehúztam a hajamat, hogy az utcai lámpák fényénél

lássa a sebhelyet. – Nem valami vonzó, igaz? Akkor káromkodott. Többször, csúnyán. Ezzel sokkal jobban kiakasztottam, mint addig bármivel. – Ne merészeld ezt művelni magaddal! Ne csináld ezt! Félrerántotta a kormányt, és döbbenten vettem észre, hogy már meg is érkeztünk a szálloda elé. Hirtelen fékezett, csak úgy szállt mindenfelé az apró kavics, amivel felszórták a beállót. A motor monoton zümmögése mintha csitította volna a dühét. Felém fordult, megfogta az államat, és maga felé fordította a fejemet. – Ez a sebhely… – ujjával áhítatosan követte a fehér nyomot – …ez semmi. Ez nem te vagy. Elhúzódtam tőle, mert megijesztett ez a bizalmaskodás. Azzal nyugtattam magam, hogy ha nem lennék fáradt, és nem fájna így a fejem, sosem engedtem volna ilyen közel magamhoz. Kétségbeesetten próbáltam a valóság felé terelgetni. – A barátnőd szerint nem semmi. Szerinte meg kellene műttetnem magamat. – Cathy néha… kicsit érzéketlen. Csak azért mondott ilyet, mert fél tőled. Féltékeny rád. Ettől azonnal kihúztam magam. – Hogy mi? Mégis miért? A válasza annyira váratlanul ért, hogy meg sem tudtam szólalni. – Mert tudja, hogy nem hevertelek ki. Tudja, hogy bármi van is köztünk, az nekem sosem lesz elég. Nekünk nincs közös jövőnk. Ezzel túl messzire ment. Taszítottam rajta egyet, hogy minél távolabb kerüljön tőlem. – És nekünk sincs közös jövőnk, Matt – jelentettem ki határozottan. – Kérlek, ne mondj nekem ilyeneket! Soha többet! Én nem akarlak téged bántani, és bármit is gondol Cathy, őt sem akarom bántani. Ha nem vagy boldog vele, hát hagyd el! De ne én legyek az ürügy! Nem én vagyok a megoldás a problémátokra. – Nem az van… De a szavába vágtam.

– Matt, nekem fogalmam sincs, mi ütött beléd, de bármire számítottál is, köztünk nem fog történni semmi! – Igyekeztem úgy megfogalmazni az elutasítást, hogy az előttünk álló hétvége azért elviselhető legyen. – Valahol a lelkem mélyén mindig… – Haboztam, semmiképp sem akartam a „szeret” szót használni. – Érezni fogok irántad valamit. A múltam fontos része vagy. De ennyi. Rettenetes dolog történt, nemcsak Jimmyvel, hanem mindnyájunkkal. Az az érzésem, hogy nem lehetek senkivel… legalábbis egyelőre… Hát, én így dolgozom fel a történteket. – Ez struccpolitika, nem feldolgozás! Hallgattam. Így még senki sem vágott vissza nekem. De azt, amit ezután mondott, már nem lehetett szó nélkül hagyni. – Szerinted Jimmy ezt akarná? Szerinted egyedül akarna látni téged? Az istenit, Rachel, annyira beléd volt esve, hogy még az életét is feláldozta érted! Elakadt a lélegzetem. Olyan fájdalom nyilallt belém, ami mellett eltörpült a fejfájásom. Matt észrevette a reakciómat, és megdöbbent rajta. – Mi van? Te ezt nem tudtad? Neked nem tűnt fel? Könyörgöm, ordított róla, amikor csak rád nézett! Ez már túl sok volt. Aznap már másodszor hallottam ezt, és képtelen voltam elviselni. A fejemet ráztam, és a szememet elfutotta a könny. – Nem igaz… Egyáltalán nem igaz… Barátok voltunk… Barátok… – suttogtam. – Részedről. De részéről nem. Mindenki más tudta. Annyira nyilvánvaló volt! Teljesen összezavarodtam, szegény, elgyötört fejemmel alig tudtam gondolkodni. – Nem igaz. Tudtam volna róla. Sosem mondott semmit. Egyszer sem. Annyi év alatt! Valami felötlött bennem. Egy homályos emlék, amit képtelen voltam egészen felidézni. – Szerinted miért utált engem annyira? – Nem utált! – keltem azonnal halott barátom védelmére, de be kellett látnom, hogy mindig is volt némi kakaskodás a két fiú között.

Matt újra hozzám ért. Erős kezébe fogta az arcomat. – Az enyém voltál, nem az övé. Biztos, hogy ezt nehezen viselte. Összefacsarodott a szívem attól, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam. Ez persze nem segített semmin. Csak sokkal rosszabb lett tőle minden. Elhúzódtam tőle, mielőtt még megcsókolhatott volna, mert nyilvánvalóan erre készült. – Ezt nem akarom, Matt! Ne csináld ezt velem! Ez annyira igazságtalan! Hosszas kaparászás után végre megtaláltam az ajtónyitót. Kivágódott az ajtó, és reméltem, hogy a fagyos decemberi szél némi józanságot fúj a kocsiba. Kicsatoltam a biztonsági övet, és kipattantam a kocsiból, még mielőtt Matt kiszállhatott volna. Talán felfogta, mennyire kiakasztott, vagy csak a szállodából kiszűrődő fényben meglátta, mennyire rosszul vagyok, mert megpróbált megbékíteni. – Sajnálom, ha felzaklattalak, Rachel. A fejemet ráztam. – Menj innen! Menj vissza az étterembe, Cathyhez! Bólintott, de egyáltalán nem örült. – Megvagy? – Aggodalmasan fürkészte az arcomat. – Nem nézel ki túl jól. – Megvagyok. Csak ki kell aludnom ezt a fejfájást. Nem lesz semmi baj. Éreztem, hogy nem szívesen hagy magamra, úgyhogy valami máig ismeretlen forrásból merített erővel mosolyt erőltettem az arcomra. – Menj! Visszamosolygott rám. – Nem hagyom annyiban, tudod? – ígérte, miközben visszaszállt a kocsiba. – Egyszer már elküldtél, még egyszer nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. – Menj! – ismételtem kissé kétségbeesetten. Végül elindult. Eltűnt a sötétben, csak a féklámpája gyulladt fel, amikor elérte az első kereszteződést. Kimerülten vonszoltam fel magam a hotel halljába vezető három kőlépcsőn, és közben arra gondoltam, hogy az, amit búcsúzóul mondott,

inkább tűnt fenyegetésnek, mint ígéretnek. Amikor végre bejutottam a szobába a kártyával, meglepetten vettem tudomásul, hogy még alig múlt tíz. Azt hittem, sokkal későbbre jár az idő. Lerúgtam a cipőmet, és boldogan rogytam le az ágyra. Egy csomó párnát tettem magam mögé, majd lekapcsoltam a lámpát, hátradőltem, és behunytam a szememet. Még mindig hasogatott a fejem, és attól féltem, hogy ez egész éjjelre így marad. Tudtam, hogy túl sok fájdalomcsillapítót vettem be, és hogy ilyen tempóban még az esküvőig sem tart ki a készletem, úgyhogy kénytelen leszek fegyelmezni magamat. Negyedórán át próbáltam kiüríteni az agyamat, de nem akart sikerülni. Újra és újra lassított felvételen láttam magam előtt a nap eseményeit. Újra és újra láttam, hogyan nézett rám Janet, miközben a halott fiáról beszélt és arról, milyen sokat jelentettem neki. Újra hallottam a tiltakozásomat, ugyanazokat a szavakat, amelyekkel később Mattnek is hiába feleltem. Nem tudtam elhinni, hogy igazuk van. Hogy mindenkinek igaza van. Tényleg annyira vak voltam, hogy egy ilyen fontos dolog elkerülhette a figyelmemet? Erre lehetetlen volt válaszolni. Rettenetes érzés volt, hogy már sohasem kaphatok választ a kérdéseimre. Gyengült az akaratom, egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy Jimmyre gondoljak. Abban a pillanatban sokkal jobban hiányzott, sokkal inkább szükségem volt rá, mint addig bármikor. Hallani akartam a hangját, látni akartam azt a mosolyt a szemében, ami csak akkor volt ott, ha rám nézett. Anélkül, hogy tudatos döntésre jutottam volna, felültem és a cipőmet kerestem. Nem ijesztett meg a kései óra. Tudtam, hogy csak egyetlen hely van, ahol feltehetem a kérdéseimet, ahol elmondhatom, amit el kell mondanom. Elsétáltam a portás mellett, aki kissé zavartan nézett rám, tekintve, hogy mindössze húsz perccel korábban kívánt nekem jó éjszakát, amikor legutóbb elhaladtam mellette. Az idő még jobban lehűlt, a jeges szél megbénította az arcomat. Gyors léptekkel közeledtem a célom felé. Ha

kérdezné valaki, még mindig mondhatom, hogy eljöttem sétálni, hátha az elmulasztja a fejfájásomat, de valójában egészen másféle magányra vágytam. Nem féltem a helytől. Miért is féltem volna? A szerettünk szellemétől nincs miért tartanunk. Szinte kihaltak voltak a sötét utcák, hiszen túl hideg és túl késő volt az esti sétához. Talpam alatt ropogott a vékony jégréteg, ami akkor este képződött a járdán. A szél belemart az arcomba, úgyhogy igyekeztem még jobban a sálamba fúrni az államat, miközben tántoríthatatlanul haladtam a fagyban. Egy pillanatra elhagyott az erőm, amikor befordultam az utolsó sarkon és megláttam a templomot. Magányosan állt a dombtetőn, se üzletek, se lakóházak nem voltak a közelében. Legközelebbi szomszédja a vasútállomás volt, az is három kilométerre. Még tiszta időben sem lehetett ellátni odáig, mert a templom magas vaskerítése teljesen eltakarta a vörös téglaépületet. Ez a világtól elzártság békét és nyugalmat is ébreszthetett volna bennem, de ezen a sötét decemberi estén egyiket sem érzékeltem. Már majdnem a kerítéshez értem, amikor eszembe jutott, vajon mit fogok csinálni, ha esetleg zárva találom a kaput. Átmászom rajta? Felemeltem a fejemet… Kizárt, ilyen magasra nem tudok feljutni. Akkor majd visszajövök reggel, gondoltam. De olyan erősen vágytam rá, hogy valódi, fizikai kontaktusba kerüljek Jimmyvel, hogy ki sem bírtam volna reggelig. A jól olajozott zsanéroknak köszönhetően hangtalanul nyílt a kapu. Furcsállottam is, arra számítottam, hogy majd nyikorogni fog, és ezzel teljessé teszi a klisét. Amint beléptem a kapun, kissé inamba szállt a bátorságom. Vajon őrültség az éjszaka közepén az elhagyatott temetőben sétálgatni? Nem az ilyen viselkedésért szoktam kinevetni a mozifilmek hősnőit? Megijedtem egy közeledő autó zajától, és gyorsan elrejtőztem egy óriási tölgyfa mögött, nehogy meglásson a sofőr a fényszórója fényénél. Arra nem is gondoltam, hogy a másik irányból közeledő autókból nagyon jól látnak engem. Ráadásul nem is ilyen manőverekhez öltöztem, tekintve, hogy hosszú, fehér kabátot viseltem. Nem tudtam biztosan, nem

szabálysértés-e, amit művelek, vagy esetleg birtokháborítás, de semmi kedvem sem volt a rendőrségen befejezni az estét. Miután majdnem lelepleződtem, meggyőztem magamat, hogy semmi értelme tovább hezitálni, úgyhogy amint eltűnt az autó, kiléptem a fa mögül, és újult erővel kerültem meg a templomot, hogy elérjem a kis temetőt. Ezen a részen nem sok sír állt. A nagyobb, régi temető a másik oldalon volt. Ez a füves terület még várta azokat, akiket majd itt helyeznek végső nyugalomra. Arra gondoltam, biztos azért van itt olyan kevés új sír, mert a legközelebbi krematórium és az urnás búcsúztatók a szomszéd városban vannak, itt csak hagyományos temetéseket rendeznek. Ösztönösen megéreztem, hogy Janet a templom közelében temettette el a fiát, hogy minél könnyebben kijárhasson a sírjához. Abban is biztos voltam, hogy csak a legszebben rendben tartott sírt kell keresnem, és megtalálom Jimmyt. Csakhamar, rá is bukkantam. Mindössze fél tucat gránitkő megható sírfeliratát kellett elolvasnom. Imádott férjem. Legdrágább nagymamám. Drága édesapám. Mennyi gyász, mennyi könny itatja át a fagyott talajt! Jimmy sírja újabb volt, mint a többi. A sírkő vakító fehér márványból készült, megcsillant rajta a téli hold sugara. Sétáltam egy keveset, hogy összeszedjem magam, mielőtt elolvasom a sírfeliratot. Jimmy Kendall Túl korán, 18 évesen ment el. Imádott gyermek, hű barát. Szívünkben örökké élsz. Szeretünk. Kitört belőlem a zokogás. Annyira tele voltam fájdalommal, hogy inkább hangzott állati nyüszítésnek, mint emberi sírásnak, összecsuklott a térdem, és a keresztje mellett a hideg földre ereszkedtem. Azért mentem oda, hogy megfogalmazzam az érzéseimet, de nem nyílt rá alkalmam, mert magával ragadott a mindent elsöprő fájdalom. Azt hittem, az évek során eljutottam az elfogadásig, de rá kellett jönnöm, mindössze a tettetés

vékony fátylával borítottam be a lüktető sebet. Megszólalni sem tudtam, csak előre-hátra ringatóztam térden állva, és a nevét hajtogattam. Túlságosan fájt. Sem testileg, sem lelkileg nem voltam elég erős ahhoz, hogy akkor este szembenézzek a gyászommal. Megpróbáltam felállni, de megszédültem, és csak azért nem estem hasra, mert megtámaszkodtam a deres gyepen. Hirtelen nagyon furcsa érzés lett úrrá rajtam: úgy éreztem, olyan nehéz a fejem, hogy nem bírja el a nyakam. Aztán már nem tudtam tartani magam, felsikoltottam, a kezem kicsúszott alólam, és a hideg, fagyott földre zuhantam. Most már nemcsak a fejem, hanem a nyakam és a vállam is rettenetesen fájt, pedig nem emlékeztem, hogy beütöttem volna bárhova is. Az arcom alatt, a fűben nem éreztem sem követ, sem más kemény tárgyat. Lassan, nagyon lassan, hogy minél kevesebbet mozgassam a fejemet, visszacsúsztattam magam mellé a két karomat, míg végül mellkastámaszban feküdtem a földön. Igyekeztem kinyomni magam, de hiába adtam bele minden erőmet, remegő alkarom nem tartott meg. Több sikertelen próbálkozás után be kellett látnom, hogy így nem fogok tudni lábra állni. Egyszerre félelmetesen valóságosnak tűnt a veszély, ami rám leselkedett. Rosszul voltam, és gyakorlatilag bénultan feküdtem egy elhagyatott temetőben. Senki sem tudta, hogy oda indultam, így senki sem vehette észre, hogy eltűntem, legalábbis másnap reggelig. Akár meg is halhatok. Ez a gondolat az iszonyú fejfájáson keresztül is elhatolt a tudatomig. Fogalmam sem volt, mennyi idő alatt lehet kihűlni és megfagyni. De arról szó sem lehetett, hogy feladjam, éppen annak a fiúnak a sírja mellett, aki azért áldozta fel magát, hogy az én életemet megmentse. Igyekeztem nem gondolni a fájdalomra, és lassan az oldalamra fordultam. Minden egyes mozdulatra bénító görcs állt a nyakamba. Többször is megálltam erőt gyűjteni. Nem az élni akarásból, hanem abból merítettem erőt, hogy tudtam, mit élne át az édesapám, ha elveszítene, főleg ilyen körülmények között. Végül újra kaptam levegőt, és óvatosan a mellkasomhoz húztam a térdemet. Legalább a lábam nem fájt, de furcsán elgémberedett, nyilván

azért, mert olyan sokáig feküdtem a fagyos földön. Be kellett látnom, hogy a következő mozdulatot nem lehet lassan végrehajtani. Alig volt már erőm. Úgy éreztem, mindent vagy semmit alapon meg kell tennem a következő lépést. Kitámasztottam a karomat, hogy meg tudjam tartani magam, mély levegőt vettem, majd herkulesi erőfeszítéssel a térdemre gördültem. A szemem előtt fényes pontok táncoltak. Éreztem, hogy mindjárt elájulok, ezért erősen az ajkamba haraptam, és küzdöttem az ájulás ellen. Amikor jobban lettem, óvatosan kinyitottam a szememet. Négykézláb álltam. Annyira örültem, hogy sikerült elkerülni az eszméletvesztést, hogy elsőre nem is vettem észre, valami nem stimmel a szememmel. Nagyon nem. Rémületemben felkiáltottam. A jobb szememre gyakorlatilag teljesen megvakultam, a balban csőlátásom lett, a perifériás látásomat szürke köd nyelte el. Jól tudtam, hogy ennek semmi köze se a kihűléshez, se a mély gyászhoz. A látásvesztés volt az utolsó jel a jelek hosszú sorában, amiket ostoba módon figyelmen kívül hagytam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy pánikba essek. Bal kezemmel kitapogattam Jimmy fejfájának széles márványtábláját, és felhúztam magam. Olyan volt, mintha zseléből lenne a lábam. A telefonomat ostoba módon a szállodában hagytam, úgyhogy az egyetlen esélyem az volt, hogy kibotorkáljak az útra, hátha segít valaki. Reméltem, hogy a halottak megbocsátják a tiszteletlenségemet, azt, hogy a sírjaikba kapaszkodva tántorgok kifelé a temetőből. Ijesztő sebességgel csökkent a látás a bal szememben is, most már olyan volt, mintha egy szívószálon át látnám a világot. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy ez esetleg végleges. Nem engedhettem meg, hogy ezen gondolkozzam, sem azt, hogy a kimerültség leverjen a lábamról. Nagyon nehéz volt, főleg azért, mert legszívesebben lefeküdtem volna a földre, és becsuktam volna a szememet, hogy ne is lássam ezt a fájdalmakkal teli rémálmot. Alig bírtam járni, úgy nézhettem ki, mint egy frissen feltámadt zombi. Éppen elengedtem az utolsó fejfát, amikor mintha hangot hallottam volna. Lehet, hogy egy vonat? Vagy jön egy autó? Talán még tizenegy óra

sem volt, miért ne járhatott volna arra valaki kocsival, akármilyen csendes is a környék? De tudtam, hogy a templom és a fák árnyéka eltakar, így nem látszom az útról. Egyre hangosabb lett a morajlás. Most már biztos voltam benne, hogy egy autó közeledik. – Segítség! – kiáltottam, bár magam is tudtam, hogy úgysem hall senki. – Kérem, álljon meg, segítsen! Előretántorodtam. Futni akartam, leinteni a kocsit. Ez volt az aznapi utolsó rossz döntésem. Aki alig áll a lábán és alig lát, az nem tud futni. Az útra zuhantam, és mire az autó fényszórója felbukkant a domb mögül, el is ájultam.

HARMADIK FEJEZET Először arra figyeltem fel, hogy továbbra is fáj a fejem, amit valahogy nagyobbnak éreztem, mint általában. Egészen kicsit elfordítottam, és hallottam, ahogy a kötés a vattához dörzsölődik. Szerettem volna felemelni a kezemet és kideríteni, mi történt, de szúrást éreztem az alkaromban. Rájöttem, hogy valószínűleg valamilyen gépre kötöttek. A mögülem jövő, folyamatos pittyegés is erre utalt. Tehát kórházba kerültem. Legjobban az aggasztott, miért nem látok. Többször pislogtam. Furcsa módon nem éreztem a szemhéjamat, és nem tisztult a látásom: továbbra is minden sötét volt körülöttem. Miért? Mi történt velem? Lassan úrrá lett rajtam a pánik. Miért nem emlékszem mindenre? Mi baja a fejemnek? És a szememnek? Megpróbáltam felidézni a történteket. Csak töredékek jutottak eszembe az előző napból. Tudtam, hogy jártam a régi háznál, aztán már az étteremben láttam magamat. Aztán visszamentem a szállodába. Vajon taxiba ültem? Fogalmam sem volt. Aztán bementem a szobámba… aztán… semmi. A többi emlékem helyén hatalmas űr tátongott. Szerettem volna megmozdulni, felülni, a vezetékekkel és csövekkel nem is törődtem. A mozgolódás hangjára felfigyelt valaki a szobában. – Jó napot, Rachel! Isten hozta. Örülök, hogy felébredt. Mindjárt idehívom az édesapját. Kinyílt az ajtó, aztán gyorsan távolodó léptek zaját hallottam a folyosó felől. Még mielőtt feltehettem volna az első kérdésemet, rá kellett jönnöm, hogy egyedül vagyok. Felhívják apát? Tud már róla, hogy kórházba kerültem? Belém hasított a félelem, amikor arra gondoltam, mit fog szólni, ha megtudja, hol vagyok. Nagyon beteg volt, nem viselt volna el még több aggódnivalót. Reméltem, hogy odahozzák nekem a telefont. Talán ha hallhatja a hangomat, megnyugszik, hogy jól vagyok. De hogyan nyugtassam meg, amikor magam sem tudok semmit az állapotomról? Tehetetlenségemben dühösen morogtam.

– Ejnye, ejnye, erre semmi szükség! Minden rendben lesz. Gyors léptek közeledtek az ágyamhoz. Hát ez meg hogy lehet? – Apa? Apa, te vagy az? Egy ismerős, meleg, cserepes tenyeret éreztem a kezemen. – Persze hogy én vagyok az, kicsim. – A lehelete melegítette az arcomat, miközben lehajolt, hogy megcsókoljon. Szúrt a szakálla. – Jaj, apa – kezdtem, és bár rengeteg mindent akartam mondani, egyetlen szó sem jött ki többet a számon. Keserves sírásban törtem ki. – Jól van, jól van – motyogta apa, és kínjában a kezemet paskolgatta. Pontosan tudtam, milyen arcot vág, még ha nem is láthattam. Mindig is zavarba jött, ha sírtam, kicsi gyerekkoromtól a viharos tini évekig. Tudtam, milyen nehéz neki, hogy sírni lát, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a könnyeket. – Annyira örülök, hogy itt vagy, apuci! – szipogtam. Észre sem vettem, hogy úgy szólítom, ahogy utoljára kisgyerekként. – Annyira örülök, hogy felébredtél, kicsim! El sem tudod képzelni, mennyire megrémültem, amikor így láttalak… gépekre kötve… Szörnyű emlékeket idézett fel bennem. Elcsuklott a hangja. Persze, biztosan eszébe jutott a balesetem. Csak sejthettem, mit élt át akkoriban, amikor napokig ült a kórházi ágyam mellett. Hónapokkal később beszélt először arról, mennyire megijesztette, ahogy ott feküdtem ájultan, és semmire sem reagáltam. Hiába állították az orvosok, hogy csak idő kérdése, mikor térek magamhoz, és hogy a gyors újraélesztésnek köszönhetően nem szenvedtem agykárosodást, és hogy teljesen fel fogok épülni, szörnyen félhetett, egészen addig a pillanatig, amíg végre kinyitottam a szememet. Ő megkönnyebbült, de az én szenvedésem még csak akkor kezdődött. Nem hagytam, hogy mellébeszéljen, nem vártam ki, hogy kicsit megerősödjek, azonnal Jimmyről kérdeztem. Talán nem is lehet elég erős az ember ahhoz, hogy közöljék vele, a legjobb barátja meghalt, miközben az ő életét mentette. Az öt évvel azelőtt történt baleset szegény apuban is olyan mély nyomokat hagyott, mint bennem.

– A balesetet – suttogtam. – Balesetet? – lepődött meg. – Nem, drágám. Szegény édesanyádat. Összezavarodtam – nem szoktunk anyuról beszélni. Úgy tűnt, a gondolat, hogy elveszíthet, sok rossz emléket ébresztett benne. Nem tudtam, mit feleljek, de nem is volt lehetőségem megszólalni, mert hallottam, hogy nyílik az ajtó és besereglik egy csomó ember. – Jó napot, doktor úr! – szólt apu. Olyan volt, mintha ismerné az orvost, mintha régi ismerősök lennének. Ekkor eszembe jutott egy fontos kérdés: – Mióta vagyok itt? – Kicsit több mint harminchat órája, kisasszony – felelte az orvos megnyugtató hangon. Mégsem nyugodtam meg. Versenyt futottam az idővel, miközben megpróbáltam összerakosgatni az emléktöredékeket és rájönni, mi történhetett velem. Ahogy az elektromos áram áthúz egyik pontból a másikba, úgy nyilallt belém az emlék: a temető, az elviselhetetlen fejfájás, a hirtelen látásvesztés. Minden eszembe jutott. Szabad kezemet a fejemhez emeltem. – Meg kellett műteni a fejfájás miatt? A vakság miatt? Az orvos elnevette magát. Nem értettem, mi olyan vicces ezen a kérdésen. – Miket beszél, Rachel? Maga nem vak! – De hát nem látok! – siránkoztam. Megint kinevetett, ezúttal apuval együtt. – Azért, mert kötés van a szemén, a kisebb karcolások miatt. Talán akkor szerezte őket, amikor a kavicsra esett. Jól beütötte a fejét. A nővér hangja felé fordultam. Mégis mi a fenéről beszélhet? Vagy nem látta, vagy nem érdekelte az arckifejezésem, ami arról árulkodott, hogy idiótának nézem, mert így folytatta: – Dr. Tulloch azért van itt, hogy levegye a kötést és megnézze a varratokat. – De én nem ütöttem be a fejemet! – tiltakoztam, hátha végre odafigyel rám valaki. Apu újra megfogta a kezemet. – Maradj csöndben, Rachel, ne izgasd fel magad! Gondolom, kicsit homályos most minden.

– Csak emlékeznék rá, ha beütöttem volna a fejemet! – feleltem élesebben, mint szerettem volna. – A fejem fájt – magyaráztam. – Iszonyú volt. – Most is fáj a feje? – érdeklődött az orvos. – Nem – feleltem. Most tűnt csak fel, hogy bár fáj a fejem, de már nem hasogat úgy, mint az ájulás előtt. – Csak olyan, mintha beütöttem volna… – Mert be is ütötte. Egy-két nap alatt elmúlik ez az érzés. Ahogy a nővér is mondta, jó nagyot esett. Szerettem volna tiltakozni, de éreztem, hogy kezek matatnak a fejemen és lassan letekerik rólam a pólyát. Minden pillanatban csökkent a nyomás a fejemben, az idegességem viszont nőtt. Amikor végre megszabadultam a kötéstől, keserűen csalódtam. – Még mindig nem látok! Még mindig vak vagyok! Az orvos kissé türelmetlenül szólt hozzám. Nyilván elkönyvelt drámakirálynőnek. – Esetleg vegyük le azt a gézt, mielőtt fehér botért kiált, hölgyem! Nővér, kérem, eressze le a redőnyt! Nem volt szimpatikus az orvos, akármennyire kedvelte is apu, de azért felé fordultam, és hagytam, hogy levegye a kör alakú gézlapokat előbb az egyik, aztán a másik szememről is. Pislogtam, és nagyon örültem, hogy végre érzem a szemhéjamat. A szobát besötétítették, de így is elég fény áradt be, hogy lássam a négy alakot, akik az ágyam körül álltak: az orvost, egy fehér köpenyes fiatalembert, a nővért és a túloldalon aput. – Körvonalakat látok – jelentettem ki. A hangomban öröm és hitetlenkedés elegyedett. – Kicsit homályos, de… – Várjon egy percet! Nővér, egy kicsit több fényt kérünk. A nővér egy kicsit feljebb húzta a redőnyt. Hirtelen kitisztult a kép, és most már tisztán láttam az ősz orvost, a fiatal, szemüveges rezidenst, a középkorú nővért. Szélesen elmosolyodtam, és a mosolyom tükröződött az arcokon. Széles vigyorral fordultam apu felé, de abban a pillanatban az arcomra is fagyott a mosoly. – Rachel, mi a baj? Doktor úr! Doktor úr, mi történt?

Az orvos abban a pillanatban mellettem termett, és belevilágított a szemembe, ellenőrizte a reakciómat, de ellökdöstem, és megint apura meredtem. – Rachel, meg tudja mondani, mi a baj? – sürgetett az orvos. – Fáj valamije, vagy zavaros a látása? Hogy zavaros-e? De még milyen zavaros! De nem abban az értelemben, ahogy ő értette. – Nem, teljesen jól látok. A szememnek semmi baja. – Akkor mi a baj? – Apu… – Én? – döbbent meg apu. Most már nem csak én voltam összezavarodva. Még egyszer megnéztem magamnak, ezúttal jó alaposan. De nem értettem, amit láttam. Az orvos olyan hangon szólt hozzám, amit valószínűleg az elmebetegek számára tartott fenn. – Mi baja az édesapjának? Nem találtam szavakat. – Rachel, drágám, megijesztesz. Nem árulnád el, mi a baj? – Van valami baj az édesapjával, Rachel? Az orvoshoz fordultam, aztán apuhoz. Újonnan visszanyert látásommal alaposan szemügyre vettem kerek arcát, csillogó szemét – amit most bepárásított az aggodalom – és a sörhasát, ami miatt tervezgette, hogy elmegy az edzőterembe. Nyoma sem volt a megviselt, megöregedett, rákos embernek, akit három héttel korábban láttam utoljára. – Nem! Pont ez a baj. Semmi baja!

NEGYEDIK FEJEZET 2013 DECEMBERE SZINTÉN ÖT ÉVVEL KÉSŐBB… Már egy ideje bámulhatott a férfi, amikor észrevettem. Még az is lehet, hogy mellettem állt a metróállomás peronján, de nem csoda, hogy nem vettem észre. Olyan tömeg volt, mint egy szardíniásdobozban, hiszen péntek lévén mindenki kifelé igyekezett Londonból. Miközben átverekedtem magam a színes járólapos állomásokon és átszálltam egyik metróról a másikra, csak azzal tudtam foglalkozni, mennyire dühít, hogy kénytelen vagyok magam mögött húzni a kis bőröndöt a csúcsforgalom kellős közepén. Amikor az ötödik ember lábán is áthúztam a csomagomat, már nem kértem elnézést. Óriási hiba volt eddig halogatni az indulást. Sokkal okosabb lett volna, ha elfogadom Matt felajánlását, hogy reggel kivisz az állomásra, de nyakamon volt a cikkem leadási határideje, és muszáj volt a munka végére érnem. – Megvárjalak este? Akkor mehetünk együtt. Átgondoltam, aztán visszautasítottam. – Nem, semmi értelme, hogy mindketten elkéssünk. Menj csak, én meg befejezem a munkát, aztán felszállok a gyorsvonatra. Olyan jó ötletnek tűnt, erre tessék! Semmi jó sem volt az egészben. Miközben átvonszoltam a bőröndömet a tömegen (és letaroltam öt ember lábát), időnként idegesen az órámra pillantottam. Rohamosan fogyott az idő, félő volt, hogy nem érem el azt a Great Bishopsford-i vonatot, ami nem áll meg minden bokornál. Ha ilyen tempóban haladok, csoda lesz, ha a desszertre az étterembe érek. Bűntudatom volt, amiért cserbenhagyom Sarah-t, ez ösztönzött, amikor félrelöktem két, öltönyös úriembert. Egyikük megeresztett egy úriemberhez egyáltalán nem illő megjegyzést. – Elnézést – motyogtam, de hátra sem néztem, így nem tudhattam, a férfi meghallotta-e a bocsánatkérést.

Ismét az órámra néztem: tizenkét percem volt a vonat indulásáig. Most már biztos volt, hogy kénytelen leszek futni. Leengedtem a karomat, és valami csillogás egy pillanatra elvakított. Na tessék! Ebből is látszott, mennyire zaklatott vagyok. Az idejét sem tudtam, mikor felejtettem el utoljára levenni a gyűrűmet, mielőtt felszálltam a metróra. Egy gyors mozdulattal a tenyerem felé fordítottam a hatalmas gyémántot, így most csak a platina látszott a gyűrűsujjamon. Matt nagyon dühös lett volna, ha tudja, hogy ilyen figyelmetlen voltam. Utálta, ha utazáshoz rajtam maradt a gyűrű, de hát mire való egy ilyen mesés eljegyzési gyűrű? Biztosan nem arra, hogy egy széfben tárolja az ember. Nem sokon múlt, de végül is másodpercekkel az indulás előtt felpattantam a vonatra. A sprinteléstől még mindig zakatolt a szívem, és remegett a lábam, amikor feltettem a bőröndöt a kalaptartóra. Nem szoktam hozzá az ilyen fizikai igény-bevételhez. Elhatároztam, az lesz az újévi fogadalmam, hogy három hónap után végre el is jutok az edzőterembe, ha már egy vagyont fizettem a bérletért. Ahogy az élet más területein, ezúttal is hiábavaló volt minden jó szándék, a munka egészen maga alá temetett. Az volt a szerencsém, hogy Matt ugyanolyan elfoglalt volt, mint én, ezért teljesen megértett. Különben nem élte volna túl a kapcsolatunk ezt az erőpróbát. Sokat voltam az irodában, sokszor kellett az utolsó pillanatban lemondanunk a közös programokat, késő este jártam haza, hétvégén is dolgoztam. Ő hasonlóképpen. Ha volt egy szabad percem, amikor végre a munkán kívül másra is gondolhattam, azon töprengtem, hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a karrier és a párkapcsolat között. Valami azt súgta, hogy nem jól van ez így, de nem foglalkoztam vele. Azzal áltattam magam, hogy az egész csak átmeneti, és majd megoldódik a helyzet, ha jövőre megtaláljuk Matt-tel a megfelelő lakást, ahová összeköltözhetünk. Már ha lesz időnk keresni. Talán nem lettem volna olyan feszült, ha nem éreztem volna úgy, hogy még mindig én vagyok „az új lány” a magazinnál. De ahányszor megfordult a fejemben, hogy kicsit visszaveszek a munkatempómból, lelki füleimmel újra hallottam a kételyeket, amiket a munkaadóm fogalmazott

meg az állásinterjún, amikor meglátta az önéletrajzomban, hogy mindössze két év tapasztalatom van, azt is egy vidéki lapnál szereztem. Mégis felvettek, bármilyen kicsi volt is erre az esélyem, ugyanis voltak jelentkezők, akiknek magasabb végzettségük és több tapasztalatuk volt, mint nekem, legalábbis papíron. Nyolc hónapja történt, és még mindig bizonyítani akartam nekik, de még inkább magamnak, hogy jól döntöttek. És ha ennek az az ára, hogy minden áldott nap én érek be először és én jövök el utoljára… nos, nem volt más választásom. Legalábbis egyelőre. Csak akkor vettem komolyan fontolóra, hogy lazítanom kellene a gyeplőn, amikor azon kaptam magam, hogy többet látom az iroda éjjeli takarítószemélyzetét, mint a saját vőlegényemet. És nem csak Mattet hanyagoltam el. Már majdnem fél éve nem jártam Great Bishopsfordban. Nem szépítette ezt az sem, hogy folyton azzal nyugtatgattam magam, úgyis meglátogatom aput decemberben, amikor hazamegyek Sarah esküvőjére. A vonat átrobogott egy állomáson. A peronon várakozók egy óriási, színes folttá mosódtak össze. Amikor újra sötétbe borult a táj, észrevettem egy férfi tükörképét. A kocsi másik oldalán ült, srégen mögöttem. A teljesen fekete ablakon egy kopaszodó, zömök ember tükröződött, aki se nem olvasott, se nem hallgatott zenét. Nem, ez a férfi egészen más elfoglaltságot talált. Engem. Meg sem mozdultam, mégis észrevette, hogy megláttam, bámul. Nem jött zavarba, nem kapta el a tekintetét, ahogy illett volna. Ehelyett még nagyobb érdeklődéssel figyelt, aztán lassan elvigyorodott. Elővillant ronda, kusza fogsora. Végigfutott a hátamon a hideg. Nem is értettem, miért ijedtem meg ennyire. Elővettem a táskámból egy magazint, és ösztönösen védekező testtartásba helyezkedtem: az ablak felé fordultam, háttal a kocsi belsejének. Tíz-húsz oldalt lapozhattam át, amikor feltűnt, hogy fogalmam sincs, mit olvasok. Magamon éreztem a pasas tekintetét. Néhányszor az ablakra pillantottam, így láthattam, hogy valóban bámul. Kellemetlenül bizsergett a tarkóm. Sajnos egy ilyen odapillantás alkalmával a pasi meglátta, hogy nézem, ahogy néz, és megint elvigyorodott, majd alig észrevehetően megnyalta az ajkát. Ennyi elég is volt. Más nő talán a szemébe nézett volna, talán oda is

mondott volna valamit. Én nem ilyen nő voltam. Hülyén éreztem magam. Az ösztöneimre hallgattam: felkaptam a kabátomat, és átültem a kocsi másik felében lévő egyik ülésre. Miközben végigrohantam a két üléssort elválasztó folyosón, mintha halk, önelégült, mocskos röhögés hallatszott volna mögülem. Egy középkorú nővel szemben ültem le, aki egy könyvet olvasott. Most háttal voltam a férfinak, így nem láttam a tükörképét. Ahelyett, hogy megnyugodtam volna, szinte azonnal megbántam ezt a lépést, mert most még sebezhetőbbnek éreztem magam, mint addig, hiszen többet nem tudtam szemmel tartani a férfit. Röhejes volt. Mi a francért kellett nekem annyira kiakadni? Nem ez volt az első alkalom, hogy el kellett hárítanom egy férfi nem túl kitüntető figyelmét. Persze nem voltam egy súlycsoportban volt osztálytársnőmmel, Cathyvel, de azt jól tudtam, hogy ha egy fiatal lány nem éppen bányarém, akkor kénytelen időnként elviselni egy-egy férfi nemkívánatos nyomulását. Mégsem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ez az idegen most mást akar. Életem egyik legkellemetlenebb útja volt, de legalább nem voltam egyedül a kocsiban. Amikor a kalauz kérte a jegyemet, megfordult a fejemben, hogy szólok arról a pasiról. De a következő pillanatban elvetettem ezt az ötletet. Akármilyen rosszindulatúan bámult is az illető, semmi alapja nem lett volna a panaszomnak. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, amikor a kalauz így reagál: „Szóval ’furcsán’ nézett magára. Így volt, hölgyem?” Biztos, hogy ezt mondta volna. Hiába nem szólaltam meg, a kalauz észrevehette az idegességet a tekintetemben, mert amikor visszaadta a jegyemet, egy pillanatra megállt, végigmért, majd megkérdezte: „Jól van? Kicsit mintha…” Nem fejezte be a mondatot. Megtettem én, igaz, csak gondolatban: Kicsit mintha paranoiás/zavarodott/közönséges őrült lennék. A velem szemközt ülő nő leengedte a könyvét, és kíváncsian várta a válaszomat. Egy kis izgalom a szokásos hazaútban. Örömmel okoztam neki csalódást. – Köszönöm, minden rendben van. Csak aggódom, hogy lekések egy fontos vacsorát. – A vonat pontos, úgyhogy ez nem a vasúttársaság lelkén szárad –

viccelődött a kalauz. Vele nevettem, de a nevetésemet még én is túl vidámnak, erőltetettnek éreztem. Amikor a kalauz továbbment, lopva hátrapillantottam, és még éppen láttam, amint egy testes férfi kopott, barnás kabátban kilép a kocsiból és átmegy a következőbe. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de olyan hangosan, hogy a nő megint leeresztette a könyvét, és kérdőn nézett rám. Rámosolyogtam, majd visszatértem a magazinomhoz. A vonat zakatolása elbágyasztott, úgyhogy hamarosan letettem a magazint, a fejemet a támlának támasztottam, és lehunytam a szememet. Furcsa érzés volt, hogy hazafelé tartok, még furcsább, hogy találkozni fogok az évek óta nem látott barátaimmal. Bűntudatom volt, amiért megszegtük azt a fogadalmunkat, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Ez üres ígéretnek bizonyult, és bár a jó szándék szülte, nem volt mögötte valódi elhatározás. Diákkorunkban könnyű dolgunk volt, hiszen minden félév végén hazautaztunk egy kis időre. Most viszont, amikor kirepültünk a fészekből, és egy-két kivétellel Great Bishopsfordtól távol, az ország különböző pontjain éltünk, nem volt olyan egyszerű. Legtöbbünknek túl kicsinek bizonyult a szülőváros, és elragadott minket otthonról a szerelem és a munka. Nekem, aki újságíró akartam lenni, nem volt más lehetőségem, mint Londonba költözni. Ugyanez vonatkozott Mattre is, aki kénytelen volt áttenni a családi vállalkozás székhelyét a fővárosba, miután a szülei nyugdíjba vonultak és Spanyolországba költöztek. Sarah-val igyekeztünk minél gyakrabban találkozni – vannak barátságok, amik kibírják a távolságot és az elhanyagolást is. De voltak, akikről azt hittem, mindig az életem részei maradnak, mégis kikoptak belőle. Nagyon vártam azt az estét, és csalódott voltam, amiért a munkámnak köszönhetően csak órákkal a többiek után érhettem oda az étterembe. Kíváncsi voltam, vajon megvannak-e még köztünk a barátság kötelékei, vagy a csoport szétszéledése visszafordíthatatlan következményekkel járt. A férfi, aki annyira bámult, és akitől annyira megijedtem, nem jött vissza. Ez ugyan csitíthatta volna a félelmemet, de azért minden egyes

megállónál kerestem a szememmel a leszállók között a sűrű sötétségben. Reméltem, hogy meglátom a kopott kabátot. De nem láttam. Az a tudat, hogy jó eséllyel még mindig a vonaton ül, nemigen nyugtatott meg. Az egyik nagyobb állomásnál a vonat szinte kiürült. Olyan sokan szálltak le, hogy lehetetlen lett volna észrevenni köztük a férfit. Már csak néhány állomás választott el Great Bishopsfordtól, ahonnan már nem volt messze a végállomás. Mi az esélye annak, hogy ugyanott szálljunk le? Egyre nagyobb, gondoltam. Megint a hideg futkosott a hátamon. Az állomásról taxival akartam az étteremhez menni. Sajnáltam, hogy nincs idő elfoglalni a szállodai szobámat és átöltözni, de már így is rengeteget késtem. Már bántam, hogy nem kértem meg Mattet, jöjjön ki elém, de önzésnek éreztem volna elrángatni a többiektől. A taxi tűnt a legjobb megoldásnak. Nagyon reméltem, hogy lesz bent taxi. Már csak tíz percre voltunk az állomástól, úgyhogy beletúrtam a kézitáskámba, és kivettem a kis tükrömet meg a fésűmet. Csak hárman ültünk a kocsiban, úgyhogy nem éreztem illetlenségnek kissé felfrissíteni a sminkemet az utastérben. A fénycső szó szerint nem vetett rám túl jó fényt, de legalább kicsit rendbe tudtam szedni magam a napi rohanás után. Felvittem egy kis púdert, egy kis szemhéjfestéket, és kicsit kihúztam a számat szájfénnyel. Sajnos a tükör méretéből adódóan nem láttam egyben az eredményt. Megpróbáltam mindenféle szögben tartani a tükröt, hogy jobban lássam magamat, de ez nem sokat ért, és már éppen el is akartam tenni, amikor a szemem sarkából megláttam egy barnás foltot az apró üvegben. Úgy fordultam meg, mint akit áramütés ért. Azt hittem, az a pasi ott áll a hátam mögött. Senki sem volt ott. Rajtam kívül még két ember volt a kocsiban, de ők aludtak. Óvatosan elindultam. Rettegtem, hogy a férfi valamelyik ülés mögött lapul. Bizonytalanul tettem egyik lábamat a másik után, és közben a szememmel a vészféket kerestem. Kit érdekel a 250 fontos büntetés, amit az indokolatlan vészfékezésért szabnak ki az emberre? Ha valaki csak annyit mondott volna: „Húúú!”, habozás nélkül leállítottam volna a vonatot. Persze senkit sem láttam. Mire a kocsi feléhez értem, egészen

nevetségesnek éreztem magamat. Megállapítottam, hogy amit a tükörben láttam, az nyilván csak egy utcai lámpa sárgásbarnás visszatükröződése volt. Csak az én túl élénk fantáziám változtatta veszélyforrássá. Senki sem lapul sehol, és ha nem akarom átkutatni az egész vonatot – és azt bizony nem akartam –, akkor kénytelen leszek kiverni a fejemből, hogy követ egy őrült. Megkönnyebbültem, amikor bemondták, hogy a következő állomás Great Bishopsford. Egy-két percem volt elhozni a bőröndömet az előző ülésem fölötti kalaptartóról és összeszedni a többi holmimat a második helyemről. Türelmetlenül vártam, hogy kinyíljon az automata ajtó, és az elsők között ugrottam le a vonatról, amikor végre megálltunk. Örültem, hogy mások is kiszállnak a vonat első kocsijaiból, és igyekeztem beérni őket, már amennyire a bőröndöm lehetővé tette, hogy szedjem a lábamat. Nehéz volt lépcsőt mászni úgy, hogy hurcolnom kellett a csomagomat, úgyhogy lemaradtam a többiektől, szem elől veszítettem őket. Ekkor meghallottam, vagy legalábbis azt hittem, hogy hallom, hogy van valaki mögöttem a peronon, akit nem látok, mert nem a lámpa alatt áll. Valaki, aki utánam szállt le a vonatról. A maradék lépcsőfokokat kettesével szedtem, a bőröndöm csak úgy pattogott utánam. Amikor végre elértem a pénztárat, körülnéztem, hátha ott van még valamelyik utastársam. Senkit sem láttam, de hallottam, ahogy egy kocsi elhajt az állomás elől. Úgy tűnt, mindenki más elé kijött valaki. De csak van itt egy biztonsági őr! Még csak tíz óra! Ilyen korán hazamegy az utolsó ember? – Hahó! – kiáltottam remegő hangon. Visszhangzott az üres váró. – Van még itt valaki? A csend magáért beszélt. Hirtelen nagyon is jól érzékeltem, mennyire sebezhető vagyok, ahogy ott állok a lépcső tetején, úgyhogy gyorsan arrébb léptem. Hegyeztem a fülemet, hallok-e lépéseket magam mögött, de nem. Két lehetőség volt: vagy csak képzeltem, hogy van valaki a peronon, vagy tényleg volt ott valaki, és most a sötét lépcsőn vár ahelyett, hogy leleplezné magát a kivilágított váróban. Jobban tetszett az első lehetőség –

sokkal jobb paranoiásnak lenni, mint potenciális áldozatnak. Úgy éreztem, semmi értelme ott maradni, csak hogy bebizonyítsam magamnak, őrült vagyok, úgyhogy szinte kirohantam az állomás épületéből a téli éjszakába. A taxiállomás az épület oldalában volt, és hálás voltam az erős fényért, amivel megvilágították az utat. Szerencsém volt, pont bent állt egy taxi. Járt a motor, és a kocsi tetején világított a sárga tábla. Csípős hideg volt. Felemeltem a kezemet, hogy magamra vonjam a sofőr figyelmét, de abban a pillanatban felbőgött a motor, és a taxi elhajtott. – Várjon! – kiáltottam kétségbeesetten. – Álljon meg! A bőröndömet az úttest közepén hagytam, és kapálódzva rohantam a kocsi után, mint egy idióta. Nem láttam, hogy a sötét kocsiban ül-e utas, vagy egyszerűen csak úgy döntött a sofőr, hogy aznapra elég volt, és hazament. Még egy kicsit futottam. Tudtam, hogy hiába, mégsem tudtam megállni, csak akkor, amikor a két hátsó lámpa már két kicsi, piros pontként világított a messzeségben. Elsírtam magam dühömben és tehetetlenségemben. Visszamentem a bőröndért. Sehol egy taxi, nyilván csak reggel jönnek újra. Nem maradt más választásom, mint hogy felhívjam Mattet és megkérjem, hogy jöjjön értem. De mire elővettem a telefonomat, beláttam, hogy legalább fél óra, mire odaér. Nem is attól kezdett remegni a kezem, miközben beütöttem a számát, hogy belegondoltam, ott kell várnom egyedül a vőlegényemre, hanem attól a félelmetes gondolattól, hogy talán nem is vagyok egyedül. Vártam, hogy kicsengjen, és közben szemmel tartottam az állomásépület bejáratát, hogy tisztán lássam, ha kijön valaki. Amikor nem hangzott fel a jól megszokott csengés, elrántottam a fülemtől a telefont. Két szó. Bármikor máskor egészen ártalmatlanok, de akkor és ott halálra rémítettek: Nincs jel. – Ne, ne csináld ezt velem! – fakadtam ki, mintha észérvekkel meg lehetne győzni egy mobiltelefont. Rányomtam az újratárcsázásra, és türelmetlenül vártam, míg végül újra csak ugyanazt hallottam, amit már az előbb is. Már nem érdekelt, hülyén nézek-e ki: a fejem fölé tartottam a kis, ezüst mobilt, és lassan leírtam vele egy félkört, hátha mégis talál jelet. Miközben

a telefonnal integettem, a szemem sarkából mintha úgy láttam volna, hogy egy sötét árny töri meg az állomás épületéből kiömlő fényt. Megdermedtem. Úgy néztem a fényt, mint a nyúl, amelyik a kocsi fényszórójával találja szemben magát. Akkor ébredtem csak rá, hogy még pislogni is elfelejtettem, amikor könnybe lábadt a szemem az erőlködéstől. Semmit sem láttam a bejáratnál, mégis tudtam, hogy nem képzelődtem: valaki vagy valami ott volt bent az épületben, aligha a jó szándék vezérelte, és most valahol az árnyak között bujkál. Biztos voltam benne, hogy hiába nyomkodom az újratárcsázást, de azért még egyszer megpróbáltam. Annyira feldühített az, hogy a legalapvetőbb funkciójára sem tudom használni a telefont, hogy kedvem lett volna földhöz vágni. Szerencsére győzött a józan ész, és nem tettem meg. Murphy törvényének megfelelően persze az állomás épületében voltak nyilvános telefonok. Néhány perce ott álltam mellettük, a lépcső tetején. De most már képtelen voltam rávenni magam, hogy visszamenjek, ahogy térerőt sem tudtam csiholni a puszta akaratommal. Kénytelen voltam szembenézni a tényekkel. Egyedül voltam a város szélén egy hideg decemberi estén, esélyem sem volt kapcsolatba lépni bárkivel is, és nem tudhattam, hogy a férfi, akitől annyira megijedtem, vajon leszállt-e utánam a vonatról. Megpróbáltam megnyugodni, miközben a fejemben olyan káosz alakult ki, mint egy forgószél után. Koncentráljunk a problémára! A valós problémára, és nem a fantáziám szüleményére. Muszáj lenne elérnem valakit, akár Mattet, akár egy taxisofőrt, akár a rendőrséget, de nincs rá lehetőségem. Adta magát a válasz: keresni kell egy másik telefont. NagyBritanniában azért még vannak nyilvános fülkék az utcán, nem? A mobilok még nem vették át teljesen az uralmat a civilizált világ felett. Nem emlékeztem, mikor használtam utoljára nyilvános telefont, de abban biztos voltam, hogy valahol fogok találni egyet. Körülnéztem, de se a parkolóban, se a taxiállomás környékén nem láttam egyet sem. Nem meglepő, amikor a vasútállomás épületében, tőlem néhány száz méterre többet is felszereltek. Jó is lenne bemenni – ha nem akarna az életemre törni egy őrült, aki csak a megfelelő alkalomra vár, és éppen a telefonok

mellett lapul. Elnevettem magam, bár a belőlem előtörő hang inkább hasonlított egy elmebeteg, mint egy vidám ember nevetésére. Egészen komikusnak éreztem, milyen gyorsan átváltoztatta a képzeletem a talán nem is létező követőmet veszélyes gyilkossá. Akkor eszembe jutott. A régi templom mellett van egy telefonfülke. Legalábbis a legutóbbi látogatásomkor még láttam. A templom nincs is olyan messze, két, legfeljebb három kilométerre az állomástól. És legrosszabb esetben, még ha le is szerelték azóta a telefont, akkor is félúton leszek a belváros felé, mire odaérek, és ha bejutok a városba, ott biztosan találok másik telefont, vagy akár egy szabad taxit is. A terv megszületése egy csapásra orvosolta a pánikot. Nagyon lassan elindultam hátrafelé, a templomhoz vezető út irányába. Nem tudtam biztosan, mennyire terjed jól a hang egy csendes éjjelen, azért igyekeztem olyan halkan lopakodni, ahogy csak tőlem telt. Ki volt zárva, hogy húzzam a bőröndömet, inkább cipeltem. Így kicsit lelassultam ugyan, de a kerékzörgés olyan könnyedén elvezette volna hozzám a zaklatómat, mint egy nyomkövető. Igaz, nehéz volt cipekedni, az egyik kezemben ott volt a mobilom, és félpercenként megnyomtam az újratárcsázást, hátha. Nem emlékszem, mikor lettem egészen biztos abban, hogy követ. Annyira hangtalanul lépkedtem! Már egészen messze jártam az állomástól, és még mindig óvatosan pakoltam egymás után a lábaimat, még én sem hallottam a lépteim zaját. Csak amikor biztos voltam benne, hogy hallótávolságon kívül kerültem, akkor kezdtem szaporán szedni a lábamat. Többször is hátranéztem, de sosem láttam senkit. Sok utca nyílt az állomás környékén. Ha nem látta, merre megyek, esélye sem lehetett kitalálni. Már enyhült a félelmem, már nem szorította a szívemet a pánik, amikor meghallottam. Halk, fémes csilingelés, aztán gurulás hangja. Mintha valaki véletlenül belerúgott volna egy sörösüvegbe. Szoborrá dermedten füleltem. Ezen a szakaszon nem volt közvilágítás, csak a templom után. Az út két oldalán egész sor jól megtermett, vastag törzsű fa állt, amik mögött nagyszerűen el lehetett rejtőzni így, hogy a

hold jeges sugara és a hideg csillagok voltak az egyedüli fényforrás. Ez nem az óvatoskodás ideje volt. Futásnak eredtem. Magam mögött hallottam valaki más az enyéimnél súlyosabb lépteit. Nem tudtam pontosan megbecsülni, milyen messze lehet az illető, de hálát adtam az égnek, hogy nincs olyan közel, mint hittem. Tudni akartam, mennyi előnyöm van, ezért a vállam fölött hátrapillantottam. Még mindig hallottam a lépések zaját az úttesten, de nem láttam senkit. Még gyorsabban szedtem a lábamat. Nem voltam különösebben jó kondiban, ezt már akkor megállapítottam, amikor rohantam, hogy elérjem a vonatot. De elképesztő, milyen hatással van az emberi teljesítőképességre az adrenalin. Gimi óta nem futottam olyan gyorsan, mint akkor, mégis hallottam, hogy mögöttem van az üldözőm. Képtelen voltam növelni az előnyömet, csak fenntartottam a köztünk lévő távolságot. Éreztem, hogy nem bírom már sokáig ezt a tempót. A cipőmet inkább divatcélokra tervezték, nem arra, hogy az életemért fussak benne, és többször megcsúsztam az úttestet borító vékony jégrétegen. Egy különösen csúszós foltnál elveszítettem az egyensúlyomat, azt hittem, kicsúszik alólam a lábam. A karommal kapálóztam, nehogy elessek, a bőröndöm pedig egy puffanással a földön landolt. Valamilyen csoda folytán nem estem el, de a táskát ott hagytam, ahol volt. Nem egészen fél perccel később csattanást hallottam magam mögött, majd egy fájdalmas kiáltást. Túl szép lett volna, ha a pasi el is töri a bokáját, de az a gondolat, hogy megsérült, plusz energiákat szabadított fel bennem, így tovább tudtam menekülni. Már nem volt messze a dombtető. A hold éppen megvilágította a templomtornyot. Nagyon közel jártam. Már majdnem elhittem, hogy tényleg nem találom a helyén a telefonfülkét. Végül is úgy tűnt, minden összeesküdött ellenem. Nem is mertem örülni, amikor körülbelül százméternyire megláttam, amit kerestem. Azt hittem, délibáb. A szívem majd kiugrott, és úgy szúrt az oldalam, mintha belém vágtak volna egy kést, de nem lassítottam. Már nem hallottam zajt, de akkor is el kellett jutnom a telefonig, és tárcsáznom kellett a 999-et, a segélyhívó számot. Vajon mennyi idő alatt kapcsolják az illetékest? Vajon ideér a segítség, mielőtt utolér a pasi? Megnyugszik annyira a légzésem, hogy egyáltalán

meg tudjak szólalni? Az egyetlen megoldás az volt, hogy még gyorsabban fussak. Így is tettem, közben a hüvelykujjammal továbbra is megszállott módjára nyomkodtam a gombot a telefonomon. Már majdnem odaértem. Szó szerint kinyújtottam a kezemet a fülke ajtaja felé, amikor hátulról elkapta a kabátomat, és visszarántott. Elestem. Nem volt elég időm, hogy kinyújtsam magam elé a karomat, így semmi sem tompította az esést. A fejem hangosan csattant a betonon. Olyan hirtelen estem el, hogy őt is magammal rántottam. Észre sem vettem a meleg, ragadós vérpatakot, ami a fejemből csordogált, miközben négykézlábra küzdöttem magamat. Csontom nem tört, tudtam mozogni, és bár kezem-lábam csúnyán lehorzsoltam, egyáltalán nem éreztem fájdalmat. De mielőtt még felállhattam volna, megmarkolta a bokámat, és visszazuhantam. Ösztönösen hátrarúgtam, és a kiáltása elárulta, hogy valami fájdalmas helyen találtam el. Elengedett, mire megpróbáltam odébb kúszni. A könyökömmel húztam magam, mint a kommandósok. Haladhattam vagy egy métert, amikor újra rám vetette magát. A hátamba térdelt. Motyogott és káromkodott, miközben egész testével rám nehezedett és lefogott. Elfogyott belőlem a szusz, nem maradt erőm küzdeni. Megpróbáltam, nem sikerült. Alig láttam a fejemből ömlő vértől, és tudtam, hogy el fogok ájulni. Le akartam küzdeni az ájulást, de semmi erőm sem volt. A férfi durván megragadta a fehér kabátom ujját, amit már összemocskolt a vér, és természetellenes szögben hajlította hátra a kezemet. Egyetlen szót szólt: „Ribanc!”, miközben az ujjammal matatott, majd lerántotta az eljegyzési gyűrűmet. Hirtelen eltűnt a hátamról a súly. Ahogy a férfi is. Ezért volt az egész? A hülye gyémántgyűrűért? Ez az egész azért történt, mert nem vettem le a gyűrűt indulás előtt? Még csak azonosítani sem tudtam volna a támadómat, mert nem láttam az arcát. Lehet, hogy nem is az a pasi volt, aki a vonaton bámult. Egyre sűrűbbé vált körülöttem a sötétség. Úgy éreztem magam, mintha egy sötét szakadék szélén egyensúlyoznék. Monoton zúgást hallottam. Először azt hittem, a vér zubogása az, aztán elhatolt a tudatomig a

felismerés, hogy kicsöng a telefon. Furcsa módon még mindig a mobilomat szorongattam, és végre sikerrel jártam, találtam térerőt. – Rachel, ott vagy? – hallottam a fémes hangot nagyon halkan, nagyon messziről. – Segíts! – kiáltottam fel, aztán elnyelt a sötétség.

ÖTÖDIK FEJEZET Benyugtatóztak. Kénytelenek voltak így tenni, bár szerintem felesleges volt két napot várniuk arra, hogy magamhoz térjek, csak azért, hogy aztán elkábítsanak. Minél kétségbeesettebben ellenkeztem és kérleltem aput, hogy ne engedje, annál több rémületet és aggodalmat láttam a szemében. Az orvos már utasította a nővért, hogy készítse a nyugtatót, amikor én még mindig könyörögtem apunak, magyarázza meg, hogy tudott ilyen gyorsan meggyógyulni. Nem felelt, csak értetlenül rázta a fejét, én pedig még jobban felhúztam magam. Az hozott megnyugvást, amikor az infúzión át megkaptam a gyógyszert, és lecsukódott a szemem. Valamivel később újra kinyitottam. Sötét volt a szobában, de láttam, hogy sokan állnak körülöttem. Összeszorult a szívem, amikor hallottam az ismerős hangok sugdolózását. Ólomnehéz volt a szemhéjam, csak résnyire tudtam kinyitni a szememet. Nem tudtam kivenni, kik vannak ott, csak négy-öt, magas alakot láttam. Mindenki feketébe öltözött, vagy csak az árnyak miatt tűnt úgy. Visszaaludtam. Kicsit később, éjszaka megint felébredtem egy időre. Az emberek eltűntek. Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő, de tökéletes sötétség borult a szobára, kivéve a kislámpa fényét, ami az ágyam melletti széket világította meg. A széken apu aludt. Az ölében egy nyitott könyv feküdt, az éjjeli szekrényen egy üres tányér. Egész nap el sem mozdult mellőlem. Félig nyitva volt a szája, és minden egyes belégzéskor halkan felhorkantott. Fáradt és zilált volt… mégis teljesen egészséges. Lehetetlen. Beszélni akartam vele. Muszáj volt megtudnom, mi történik körülöttem, mert semmit sem értettem, de túl sok erőmbe került ébren maradni. Ismét elaludtam, mielőtt még megszólíthattam volna aput. Tálcazörgésre ébredtem másnap reggel. Hunyorogva pislogtam, mert a szobát elárasztotta a fény. – Helyes, épp időben ébredtél, megérkezett a reggeli – mondta apu

eltúlzott vidám hangon. Lassan felé fordítottam a fejemet. Abban reménykedtem, hogy azt a tegnapi jelenetet talán csak képzeltem. Meglátta a tekintetemet, miközben még egyszer, jó alaposan végigmértem, mert azonnal leolvadt az arcáról a mosoly. Elszégyelltem magam. Komolyan azt remélem, hogy az egyetlen, még élő szülőm halálos beteg? Milyen ember vagyok én? Megpróbáltam rámosolyogni. – Jó reggelt – motyogtam. Olyan érzés volt, mintha az éj leple alatt vattát tömtek volna a számba. – Hogy vagy? Tudsz enni? Megráztam a fejemet. Az evés gondolatától is felfordult a gyomrom. – Teát – közöltem reszelős hangon. Kiszáradt a szám. Még egyszer nekifutottam: – Csak egy kis teát kérek, apu. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, miközben az ajkamhoz emelte a poharat. Csak akkor engedte le, amikor az utolsó kortyig megittam a teát. Elégedett volt velem, amiért egy ilyen hétköznapi cselekvést hiszti és dühkitörés nélkül végrehajtottam. Ezen vajon le lehet mérni egy ember elméjének épségét? Az őrültek nem isznak teát? – Kérjek még egy pohárral a nővértől? – kérdezte, én pedig bólintottam. Hálás voltam, hogy egy kicsit magamra hagy. Így egy-két percre egyedül maradhattam a gondolataimmal. Sajnos közel sem volt elég ez a kis idő arra, hogy bármit is kezdjek ezzel az őrülettel. Kiittam a második pohár teát, és kicsit újjáéledtem, legalábbis testileg. – Hogy van a fejed, kicsim? – Jobban. Apu, mi folyik itt? Feszengett, aztán visszakérdezett: – Mi folyik itt? Hogy érted ezt? – Hagyjuk ezt, apu! Komolyan kérdezem! Mi történt veled, és miért nem szóltál róla? Valami csodagyógyszert szedsz? Vagy magától javult az állapotod? Elkínzottan nézett rám. Nagyon szerette volna megtalálni a megfelelő választ a kérdésemre, de kudarcot vallott. – Rachel, drágám, egy kicsit még össze vagy zavarodva… A szavába vágtam. Megpróbáltam felülni, de ez nem ment olyan

egyszerűen. Minden apró mozdulattól felszisszentem, mintha ezernyi, ismeretlen eredetű sebbel lett volna tele a testem. Nagyon lassan, tagoltan beszéltem, nehogy megint nyugtatót kérjen nekem. – Apu, én nem vagyok összezavarodva… Vagyis össze vagyok, de nem úgy, ahogy te érted. Három héttel ezelőtt… hát… rettenetesen néztél ki. A kemó kikészített, legyengített… Csont és bőrré fogytál. És nem értem, mitől lettél hirtelen ilyen jól. Kedves arcára értetlenség ült ki, miközben engem nézett, és könnybe lábadt a szeme. – Rachel, én tényleg teljesen jól vagyok. – De hogy gyógyultál meg ilyen gyorsan? Felfoghatatlan volt számomra. Apu keze elindult az ágyam fölötti gomb felé. – Talán kérjük meg a doktor urat, hogy jöjjön be hozzád! – Nem! – kiabáltam rá. Az arcomra kiült a düh. Apu szomorúan csóválta a fejét, de leengedte a kezét, és megfogta az enyémet. A másikkal gyengéden megpaskolta. – Nem gyógyultam meg, Rachel, mert soha nem is voltam beteg. Nem vagyok rákos, és fogalmam sincs, miért hiszed, hogy az vagyok. Két nővér lépett be a szobába, egyikük a reggelizőtálcáért jött, a másik azért, hogy kikísérjen a fürdőszobába, örültem, hogy kimehetek a szobából. Apu valamiért el akarta titkolni előlem, hogy mi történt vele. A nyugtató hatásaként még lassan forogtak a kerekek, és el sem tudtam képzelni, mi lehet a titkolózás oka. Nagyon jól jött a nővér segítsége. Hála az égnek, az infúzióról valamikor az éjszaka folyamán levettek, és bár így nem akadályozott az, hogy egy állványt kell magammal vonszolnom, segítség nélkül nem jutottam volna el a fehér csempés fürdőszobáig, és a kórházi köntöst sem tudtam volna levenni. A nővér kikötötte a köntöst, megnyitotta a zuhanyt, és mivel úgy látta, eléggé stabilan állok a lábamon, magamra hagyott. Meglepett, milyen erősen jön a víz. Beálltam alá, és igyekeztem gátat

szabni az újabb és újabb felmerülő kérdéseknek, de képtelen voltam kiüríteni az agyamat. Még egy olyan ártalmatlan tevékenység is, mint a zuhanyozás, újabb rejtélyekkel szembesített. Egy illatosítatlan, fehér szappant találtam a szappantartón. A kezembe vettem, és ekkor vettem észre, hogy lehorzsolódott a tenyerem. Lemostam a szappanhabot, és óvatosan forgattam a kezemet a vízsugár alatt. Mindkét tenyeremet lehorzsoltam, mintha egy óriási esést tompítottam volna a kezemmel, de ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megmondani, mikor, hol és hogyan estem el. Arra emlékeztem, hogy Jimmy sírja mellé estem, de nem betonra, hanem fűre. Csak azt tudtam elképzelni, hogy a sírkő nyúzta le a bőrömet, amikor végül elájultam és végighúztam rajta a kezemet. A gondolat folyományaként eltűnődtem rajta, vajon ki talált meg a temetőben és hozott be a kórházba. A még nagyobb, még érdekesebb kérdés fényében örömmel feledkeztem meg átmenetileg erről az apróságról. Jó lett volna, ha van egy tükör a fürdőszobában, hogy megnézhessem, megsérült-e a fejem és az arcom, mert miközben beszappanoztam magamat, egész csomó horzsolást és zúzódást találtam a testemen. Nagyon csúnyák voltak, nyilván hatalmasat estem. Teljesen meg voltam döbbenve. Tele voltam ismeretlen eredetű sebekkel, és az apám betegsége hirtelen eltűnt. Eszembe jutott, vajon Alice is így összezavarodott-e, amikor beesett a Fehér Nyúl üregébe és megérkezett Csodaországba. Igyekeztem megfejteni a megfejthetetlent, aztán törülközés közben eszembe jutott valami. Lehet, hogy apu azért tagadja le a betegségét, mert valamilyen illegális szertől gyógyult meg. Ez az ötlet annyira abszurd volt, hogy majdnem el is vetettem. Apu világéletében annyira tisztességes volt, még parkolási bírságot sem kapott soha. De minél többet gondolkodtam, annál érthetőbbé vált az érthetetlen. Lehet, hogy titokban fizetett egy nálunk betiltott gyógyszerért vagy kezelésért. Ha ez a helyzet, persze hogy hazudik, nehogy lelepleződjön a kísérlet vagy az orvos, aminek vagy akinek az állapota javulását köszönheti. Vártam, hogy a nővér megjelenjen a tiszta köntössel, és nagyon örültem, hogy elfogadható magyarázatot találtam a rejtélyre.

Valószínűleg, amint kikerülünk a kórházból, amint nem hallhatja meg senki illetéktelen, apu mindent be fog vallani. És ha már a titkoknál tartunk, én is elhallgattam előle valami nagyon fontosat: a visszatérő fejfájást. Reméltem, hogy tudok majd négyszemközt beszélni erről az orvossal, hiszen végül is emiatt estem össze a templomnál. A nővér karon fogott, és elindultunk a szoba felé. Útközben újabb megdöbbentő hírrel szolgált. – Legjobb lesz, ha szólok. Most, hogy felébredt, szeretne önnel beszélni egy rendőr. Megtorpantam, és döbbenten fordultam a nővér felé. – Rendőr? Mégis minek? Minek? Furcsán nézett rám, mint aki nem érti, mit nem értek. – Gondolom, minden részletet tudni szeretnének a templomnál történtekkel kapcsolatban. Ostobán bámultam rá. Mi történt a templomnál? Errefelé annyira megszűnt a bűnözés, hogy arra fecsérlik az idejüket, hogy kihallgassanak egy szabálysértés miatt, azért, mert bementem a templomkertbe éjjel? Egyáltalán szabálysértésnek számít? Még ha sírokat rongáltam volna! Csak nem kerülök bíróság elé egy vétség miatt? Hová fajul még ez a nap? Legvadabb álmaimban sem találtam volna ki a választ. A rendőr a szobámban ült, félig az ajtó takarásában. Biztos, hogy rólam volt szó, mert apu azonnal elhallgatott, amint beléptem. Perifériás látásommal észleltem, hogy a rendőr feláll. – Rachel, drágám, a rendőrség szeretne feltenni neked néhány kérdést. De ne aggódj! Nézd csak, kit küldtek! – Olyan diadalmasan nézett, mint a bűvész, amikor előhúzza a nyulat a kalapból. A rendőrre néztem. Megfordult velem a világ. Kifutott az arcomból a vér. Az ajtófélfa felé nyúltam, de tudtam, hogy az sem fog megtartani. A földre zuhantam, mint valami viktoriánus úrinő. Csak annyit tudtam kinyögni: – Jimmy! Egy előnye azért annak is van, ha az ember a kórházban ájul el: közel a segítség. Egy-két pillanatig tartott, míg rájöttem, hol vagyok. Azon a

széken ültem, amelyen apu töltötte az éjszakát. A fejemet a két térdem közé nyomták, és a nővér borogatást tett a tarkómra. Megpróbáltam felegyenesedni. – Még ne üljön fel, Rachel! Pihenjen még egy kicsit! – Aztán apuhoz fordult: – Talán túl sokáig állt a forró zuhany alatt, de egy percen belül jobban lesz. Ebben erősen kételkedtem. Nekifeszültem a kezének, és felültem. Nem sikítottam, nem kiabáltam, nem is ájultam el, csak kővé dermedten bámultam az arcra, ami öt rettenetes évig hiányzott az életemből. Mosolygott, de a tekintetem nyomán a mosoly eltűnt, és az arcra aggodalom ült ki. – Rachel – szólt bizonytalanul. Feltettem az egyetlen kérdést, ami eszembe jutott. – A mennyországban vagyok? A nővér elnevette magát. – Hát, ilyet se hallottam még! A kórház mint mennyország! Nem válaszoltam neki. – A mennyországban vagyunk? Mind meghaltunk? – Ettől a nővér is elhallgatott. Észrevettem, milyen pillantást vált apu és Jimmy. Látod? Mondtam, hogy furcsán viselkedik. Olyan érthető volt, mintha apu hangosan kimondta volna a szavakat. A nővér közben összeszedte magát, és visszahelyezkedett a szerepébe. – Jöjjön, Rachel, feküdjön vissza! Jót fog tenni egy kis pihenés. Most már kifejezetten idegesített. Rá sem hederítettem, inkább Jimmyhez fordultam. – Meghaltam a temetőben? Talán a rendőri kiképzésének köszönhető, hogy olyan nyugodtan válaszolt egy ilyen bizarr kérdésre. – Nem, Rachel, nem haltál meg a temetőben. Egyébként is, mit kerestél volna ott? A feleletem nem meglepő módon őt is kizökkentette a nyugodt profizmusból. – A sírodat.

Nem is tudom, ki nyomta meg a segélyhívó gombot. Hármuk közül bárki lehetett. Még az is lehet, hogy én voltam. Ezen a ponton mindnyájunkra ráfért az orvosi segítség. Egy fiatal orvos rohant be a szobába, akit addig még nem láttam. Izgatott beszélgetés kezdődött. Csak foszlányokat tudtam kivenni: „hallucinál” és „nyugtató” és „vizsgálatok”. De nem tudtam, miről van szó. Jimmyt bámultam, miközben lefektettek, megpaskolták a karomat, és beadták az injekciót. Sokkal enyhébb nyugtatót kaptam, mint legutóbb. Gondolom, fejsérülés után nem jó ötlet telenyomni az embert mindenféle gyógyszerrel. A lábam úgy ellazult, mintha egy pihe-puha ágyon lebegnék, az agyam egyre csak zakatolt. Kellemesen pityókás állapotban voltam, csak a szoba nem forgott körülöttem. – Ezt komolyan kérdezte? Komolyan azt hitte, meghaltam? Apu megtörten válaszolt. – Nem tudom, fiam. Ki tudja? Azt is hitte, hogy rákos vagyok és haldoklom. Hosszú csend következett. – Sokkal csúnyábban beüthette a fejét, mint gondoltuk. Ma biztosan nem tudod kihallgatni. Nem tud segíteni abban, hogy mielőbb elkaphassátok azt a rohadékot, aki kirabolta. – Igen, tudom. – Felesleges itt maradnod. Az orvos egy csomó vizsgálatot kért. Majd hívlak, ha kicsit jobban… magánál lesz. – Nem megyek én sehová. Osztályról osztályra toltak. Röntgen meg még egy csomó más vizsgálat várt rám, elektródákat is tettek a fejemre. Nagyjából magamhoz tértem, és elkezdtem kérdezősködni. De senki sem szólt hozzám, legfeljebb halkan, mindent rám hagyva, nehogy újabb jelenetet rendezzek. Mire végre visszavittek a szobámba, senki sem volt már ott. A nővér segített visszamászni az ágyba, és elmondta, hogy apu meg a többiek lementek a

büfébe teázni. Amikor megkérdeztem, kik azok a többiek, nem tudta megmondani. Egyenes háttal ültem az ágyban, és az ajtót bámultam. Kíváncsian vártam, hány halott látogatóm lesz még aznap. Libasorban jöttek: apu, aztán Jimmy, mögöttük Matt, Cathy és Phil. Mindenkit jól megnéztem magamnak. Még mindig nem értettem, mit keres ott az utóbbi három ember, amikor Matt odarohant hozzám és gyengéden szájon csókolt. Összerezzentem, amikor puha ajka az ajkamhoz ért. Azonnal Cathyt kerestem a tekintetemmel, hogy lássam, hogyan reagál. Döbbenetes módon haragnak a nyomát sem láttam az arcán, pedig nagyon dühös lehetett. – Matt – sziszegtem és sokatmondóan a barátnője felé intettem a szememmel. Persze emlékeztem, mit ígért, amikor visszavitt a szállodába: nem mond le rólam még egyszer. De hogy gondolhatta, hogy a kórház a legmegfelelőbb hely a visszahódítási hadjárat beindítására? Egyébként sem tudtam másra figyelni, csak arra az egy emberre, aki az ágy végében állt. Véget érhetett a műszakja, míg engem vizsgálatról vizsgálatra vittek, mert most nem egyenruha volt rajta, hanem farmer és sötét színű ing. De legjobban az lepett meg, hogy senki sem találja furcsának a jelenlétét. Mintha nem látták volna a fától az erdőt, őrületes, groteszk, hihetetlen volt. Hogyhogy a többiek nincsenek megdöbbenve? Akkor megvilágosodtam. Hogy tarthatott ilyen sokára, hogy leessen? Pedig annyiszor láttam a Hatodik érzéket, hogy szinte kívülről fújtam. – Más is látja Jimmyt? El sem tudom mondani, milyen mértékű sajnálat ült ki az arcukra, miközben sokatmondó pillantásokat váltottak. Apu mindenki nevében válaszolt: – Persze hogy látjuk, drágám. – Nem, apu, ne viccelődj velem! Mondd meg őszintén! Jimmy szelleme itt áll az ágyam mellett. Más is látja vagy sem? Apu arcára kiült a fájdalom, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a szilárdnak tűnő szellem odajött hozzám, leült az ágy szélére, és gyengéden a kezébe vette a kezemet. Éreztem, ahogy besüpped alatta a matrac, éreztem a keze melegét. Kezdtem kételkedni abban, hogy szellem.

– Rachel, most egy kicsit figyelj rám, és ne szakíts félbe, jó? – Már nyitottam is a számat, tiltakozni akartam, de gyengéden az ajkamra tette az ujját. – Ne szakíts félbe, jó? Milyen parancsolgatós egy szellem! És milyen erős, milyen… valóságos az ujja! – Csúnyán beütötted a fejedet – folytatta, és levegőt sem vett, nehogy közbeszólhassak. – Sarah esküvőjére jöttél haza. Végre valami, amiben egyetértünk. – Igen, tudom. A többiek megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amiért legalább a valóság egy kis szeletéről fogalmam van. – Történt veled valami, valószínűleg kiraboltak, amikor leszálltál vonatról. Amikor megtámadtak, valószínűleg megsérült a fejed. És ezeket a… fura… gondolatokat csak a sérülésed okozza. Kár volt fecsérelnie a szót. – Akkor ez csak egy álom – jelentettem be. Görcsösen kapaszkodtam az egyetlen logikus magyarázatba. Valaki kétség-beesetten felsóhajtott. Nem tudom, ki volt az, és nem is foglalkoztam vele. – Ez csak egy nagyon élénk, nagyon valószerű álom, de az egész csak a tudatalattimban létezik. Bármelyik percben felébredhetek. Matt halkan odasétált az ágyam másik oldalára, és gyengéden a tarkómra tette a kezét. Láttam valami villanást Jimmy szemében. Azonnal elengedte a kezemet, és felállt mellőlem. Nagyon furcsa álom: mintha megint tinik lennénk. A kínos pillanatot a nővérpult felől hallatszó csengetés szakította meg. – Vége a látogatási időnek – közölte megkönnyebbülten apu. – Jobb, ha most mind hazamegyünk, és hagyjuk Rachelt pihenni. Egészen megnyugodtam attól, hogy rájöttem, álmodom. – Menj haza, Tony, rád fér a pihenés – szólalt meg váratlanul Matt. – Fáradtnak tűnsz. Én majd itt maradok Rachellel. Apu vonakodott, de az álombéli Matt nem hagyta magát. – Komolyan, aludj néhány órát! Apu még mindig nem akart beleegyezni.

– Nem is tudom. Inkább maradok. Rosszul érezném magam, ha most itt hagynám. – Majd végső érvként hozzátette: – A lányomról van szó. Szüksége van rám. Matt nagyon határozottan válaszolt: – Megértem, de nem sok hasznodat veszi, ha alig állsz a lábadon. Menj haza! Én majd vigyázok rá, Tony. Tudom, hogy a lányod, de nem csak te aggódsz érte. Végül is, nekem meg a menyasszonyom! Összerezzentem, és Cathyre néztem. Vette a kabátját, fogta a táskáját. Nem láttam, hogy bármilyen hatással lettek volna rá Matt szavai. – Csak éppen gyűrűje nincs – mondta Jimmy rejtélyesen. A bal kezemre néztem, mintha attól várnék magyarázatot. Nem volt rajta gyűrű, de ahogy jobban megnéztem, láttam egy vékony, fehér sávot a gyűrű helyén. Furcsa módon az ujjam piros volt és bedagadt. Ez eddig nem tűnt fel, annyi horzsolást és zúzódást találtam magamon. Úgy tűnt, tényleg volt gyűrűm, amit valaki lerángatott az ujjamról. Felnéztem, az arcomra kiült a döbbenet. Éppen elkaptam azt a sötét pillantást, amit Matt és Jimmy váltottak, akik egymással szemben álltak az ágyam két oldalán. A köztük lévő barátság vékony fátylán repedéseket véltem felfedezni. – Ha van gyűrűje, ha nincs, akkor is a menyasszonyom, haver. Hűha! Ez az álom percről percre izgalmasabb lesz.

HATODIK FEJEZET A következő napon már egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet. Mikor lesz egy álomból rémálom? Szerintem akkor, amikor az ismerős hirtelen ismeretlenné vagy veszélyessé változik, vagy amikor eltévedünk egy általunk jól ismert helyen, vagy amikor úrrá lesz rajtunk a tehetetlenség érzése – amikor tudjuk, hogy érthetően beszélünk, mégsem ért minket senki. Valójában mindez egyszerre. De az én rémálmom akkor kezdődött csak el igazán, amikor rájöttem, hogy nem fogok felébredni: hogy ez az egész valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon maga a valóság. Nem hirtelen jött a felismerés, hanem lassan, fokozatosan. Sehogy sem akartak csitulni a fejemben a kérdések. Először attól ijedtem meg, hogy milyen részletes és valószerű az álmom. Nem voltak fura váltások térben és időben. Ez az álom lassan, folyamatosan csordogált, akár monotonnak is nevezhetném. Mikor fordult elő utoljára, hogy egy álomban ennyire részletesen szerepeljenek a mindennapok? Megettem a kicsit sem finom kórházi ételeket, aludtam (ki a fene alszik álmában?!), még vécére is elmentem. Egy „igazi” álomban ilyenek nem történnek. Amikor kettesben maradtunk Matt-tel, én még mindig a boldog tudatlanság állapotában leledztem. Megelégedtem azzal, hogy hátradőlök és hagyom, hogy kibontakozzanak körülöttem az események, mintha egy színdarabot néznék. Végül is csak egy álom. Mindegy, mit teszek vagy mondok, úgysem lesz valós következménye. Így aztán nem ellenkeztem, amikor Matt odahúzta az ágyam mellé a széket, leült, és hosszú, barna ujjait a kezem köré fonta. Felszisszentem, amikor lehorzsolt tenyeremhez ért, de nem is jutott eszembe, milyen szokatlan, hogy valódi fájdalmat érzek álmomban. Azt is hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. A csókok között azt suttogta, nagyon aggódott értem. Amikor végül felegyenesedett, összevissza vert a szívem, mint egy megvadult kanári, aki rémülten röpköd a kalitkában. Ez, mondjuk, nem lepett meg túlságosan – nagyon-nagyon régen csókoltak így utoljára, akár

álmomban, akár ébren. Az viszont váratlanul ért, amikor ennyi gyengédség után hirtelen korholni kezdett: – Rachel, hadd kérdezzem már meg, mégis hogy a fenébe jutott eszedbe egyedül elindulni az állomásról, azon a kihalt utcán sétálgatni? Nem fogtad fel, milyen veszélynek teszed ki magad? Csak pislogtam. Egyáltalán nem számítottam erre a hangulatváltozásra. – Miért nem hívtál fel, hogy menjek ki eléd, vagy ültél taxiba, vagy maradtál a többi utassal? Átható pillantást vetett rám. Nyilvánvaló volt, hogy értelmes választ vár. Csalódást kellett okoznom neki. – Sajnálom. – Hát, ez elég kevés. – Nem emlékszem semmire, csak… – Csak arra, ami valójában történt: a vacsorára, a szállodához vezető útra, a katasztrofálisan végződött temetőlátogatásra. – Csak mire? – kérdezte reményteli hangon. – Csak arra, hogy itt ébredtem fel. – Még álmomban is volt annyi eszem, hogy ne hajtogassam, hogy az én valóságom egy másik valóság, mint a többieké. – Nem is az a legnagyobb baj, hogy elveszett a gyűrű, tényleg nem. De azért mázli, hogy kötöttünk rá biztosítást. A gyűrű? Tényleg ez izgatja most őt? Hogy ugrott a gyűrű? Jesszusom, ez az álom-Matt milyen pénzéhes! – Komoly bajod is eshetett volna, sokkal rosszabbul járhattál volna! Nagy szerencse, hogy csak horzsolások meg zúzódások vannak rajtad, meg kicsit beverted a fejedet. Ha belegondolok, mit művelhetett volna veled az a pasi… Választ várt, úgyhogy bizonytalanul bólintottam, mintha igyekeznék felmérni, milyen bajt hozott magára az álom-én. – Amikor felhívtál… Amikor segítségért kiáltottál… Soha életemben olyan haszontalannak nem éreztem még magamat. Hála istennek, Jimmy ott volt… Ilyet sem hallasz tőlem mindennap. Erőtlenül mosolyogtam. Aztán úrrá lett rajtam a kíváncsiság. – Miért, mit csinált? – Azonnal magához ragadta az irányítást. Gondolom, azért tudott ilyen

összeszedett lenni vészhelyzetben, mert rendőr. Mi, többiek csak úgy elindultunk volna, amerre visz minket a lábunk, de ő higgadt maradt, és felhívta a rendőrséget. Gondolta, hogy az állomás környékén lehetsz valahol, úgyhogy már egész csomó kocsival kerestek téged, és ő még ki sem tette a lábát az étteremből! Egy járőr talált meg a templomnál, tíztizenöt perccel a hívásod után. Még félúton sem voltunk, amikor téged már betettek a mentőautóba. Jól jön, ha vészhelyzetben kéznél van egy zsernyák. Ezek szerint Jimmy megint megmentett. Azt értettem, miért került ez be az álmomba: a tudatalattim ismét Jimmyre osztotta a megmentő szerepét. Végül is így halt meg. – Mondjuk, utána már nem viselkedett ennyire profin. Erre felkaptam a fejemet. – Miért, mi történt utána? – Kikelt magából, amikor téged vizsgáltak. Amikor még nem tudtuk, mennyire nagy a baj. Elkezdett velem üvöltözni, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy hagyhattalak egyedül utazni késő este. Az volt a legszebb, amikor közölte, hogy nem is érdemellek meg, ha nem tudok rád rendesen vigyázni. – Szomorúan dörzsölgette szépen ívelt állát. – Aztán nekem is jött! Izgalmamban előrehajoltam. – Ez komoly? Teljes döbbenetemet a szerető aggodalmának vélte, úgyhogy megnyugtatóan paskolgatta a kezemet. – Ne aggódj, nem ütött meg, Phil időben lefogta. Rohadt amatőr viselkedés volt ez, még szolgálaton kívül is! Akár panaszt is tehetnék ellene. – Amikor meglátta a tekintetemet, gyorsan hozzátette: – Persze nem fogok. Csak a pillanat hevében akart megütni. Ne izgulj, nem mártom be [1] Strapa tizedest! Végül is érthető, hiszen régen szerelmes volt beléd. Már megint! Még álmomban is arról győzködtek, hogy Jimmy régebben halálosan szerelmes volt belém. – Megfeledkezett arról, milyen vasakaratú, független nő vagy. Már jó ideje nem beszéltetek.

[2]

Először így akartam felelni: Hát, igen, Ouija-tábla nélkül nehéz is lett volna. Végül maradtam a veszélytelenebb megoldásnál: – Nem, nem. Megszakadt a kapcsolat. Nagyon megörültem, amikor bejött a nővér és hozta a gyógyszereket. Tapintatosan felhívta Matt figyelmét arra, hogy a látogatási időnek már régen vége. Matt vette a lapot, gyengéden homlokon csókolt, megígérte, hogy másnap visszajön, aztán elment. Ahogy feküdtem ott a kikeményített kórházi lepedőn, nem győztem csodálkozni, milyen összetett történetet szült a tudatalattim. Nagy vonalakban stimmelt, a szereplők is ugyanazok voltak, csak a részletek nem egyeztek a valósággal. Mintha valami bizarr párhuzamos világba kerültem volna. Az én életem volt, de mégsem, mert itt minden sokkal jobban alakult: Jimmy nem halt meg, apu nem volt beteg – egyébként én sem –, és Matt eljegyzett. Szinte sajnáltam, hogy egyszer majd fel kell ébrednem. De nem ébredtem fel. Úgy értem, elaludtam, és amikor felébredtem, másik nap volt, de még mindig folytatódott az álom. Ekkor szólalt meg először a fejemben a hang. Azt mondta, valami nagyon nem stimmel. Az ég tudja, hány kivizsgálást terveztek be délelőttre. Egyre kevésbé élveztem az álmot, és csak nem akart visszatérni az igazi életem. Az MRI-re várva még magamba is csíptem, rendesen, hogy fájjon, de csak annyi történt, hogy csúnya, piros nyom maradt utána a karomon, és a nővér szánakozva nézett rám. Nyilvánvalóan elterjedt a hallucináló páciens híre a kórházban, ezért mindenki halkan, éneklő hangon beszélt hozzám, ahogy az öt éven aluliakhoz és a hülyékhez szoktak. A vérvétel és egyéb vizsgálatok közepette egyszer csak azon vettem észre magam, hogy félek. Úgy éreztem, mintha fogságba estem volna Sohaországban. Nem rossz hely, ha az ember látogatóba jön, de már nagyon-nagyon szerettem volna hazamenni, akármilyen szörnyű volt is az ottani élet. A mélypont akkor jött el, amikor megláttam magam a mosdó fölötti tükörben. A nővér a sikításomra odarohant, és látszott rajta, fogalma sincs, mit csináljon velem, amikor azt látta, kétségbeesetten

simogatom az arcomon a sima, makulátlan bőrt. Nem is hibáztattam ezért. Mit tehetett volna a szerencsétlen, amikor felé fordultam és azt sikítottam: „A sebhelyem! Hol a sebhelyem? Mit műveltek a sebhelyemmel?” Valahogy kihúztam délutánig, amikor a nővér végre áttolt az orvoshoz. Nem örült, amikor látta, hogy hozzá sem nyúltam az ebédhez. A félelem és a zavarodottság elvette az étvágyamat. Ráadásul a kórházi koszt botrányos volt. Amikor betoltak az orvosi szobába, nagyon örültem, hogy ott találom aput (aki még mindig teljesen egészséges volt). – Jó napot, Rachel! Kicsit jobban van? – kérdezte az orvos kedvesen és aggódva. Nyilvánvalóan pozitív választ várt. Lassan megráztam a fejemet. A forró könnyektől nem jutottam szóhoz. Apu megfogta a kezemet. Az orvos tapintatosan úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy ki vagyok borulva. – Jó hírekkel szolgálhatok, hölgyem! Örömmel jelenthetem, hogy nem szenvedett sem komoly, sem maradandó sérülést menekülés közben. – Megfordult, és a koponyámat ábrázoló röntgenfelvételre mutatott, amit a háta mögé vetített ki. – Minden teljesen rendben van. Sem agy-, sem koponyasérülés nincs. – Hála az égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten apu. – De semmi sincs rendben! – kiáltottam fel. Szégyelltem, mennyire szánalmas a hangom. – Ugyan, Rachel, a vizsgálatok meggyőző eredményekkel szolgáltak. A biztonság kedvéért több vizsgálatot is elvégeztünk. Bizton állíthatom, minden rendben van. – Én nem a vizsgálatokról beszélek – ellenkeztem. Uralkodtam magamon, nehogy megint benyugtatózzanak, aztán ne tudjam elmagyarázni, mi a bajom. – Ha maga szerint a vizsgálatok alapján minden rendben, én hiszek magának. Miért hazudna nekem? De semmi más nincs rendben! – Ugyan, ugyan, Rachel! – Hallottam apu hangján, hogy nagyon megijesztettem. Én is nagyon megijedtem, de muszáj volt végre megértetnem magamat valakivel.

Mély levegőt vettem, belereszketett a hangom, majd kevésbé hisztérikusan folytattam. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de kérem, hallgasson végig! Nem tudom, mi folyik itt, de ez nem a valóság, legalábbis nekem nem. Az én életemben, az igazi életemben apám beteg, nagyon-nagyon beteg, és valószínűleg én is az vagyok. Az orvos megnyugtatóan, halkan beszélt. – Ezek szerint azt hiszi, maga is rákos? Most már megharagudtam rá. Egyáltalán nem volt szimpatikus. – Nem, nem vagyok rákos. Az agyammal van valami. Érdekes módon ezúttal senki sem szólt közbe, senki sem ellenkezett. – A baleset miatt van… – Amikor kiraboltak? – kérdezte apu. – Nem, az autóbalesetről beszélek, az étteremről, amikor Jimmy meghalt, én meg súlyosan megsérültem. Az orvos zavarodottan nézett apura, aki úgy rázta a fejét, mintha utat keresne a sűrű ködben. – Tudja, miről beszél Rachel? – Hát, igen – felelt bizonytalanul apu. Majdnem felkiáltottam megkönnyebbülésemben, amiért legalább erre nem mondja, hogy csak képzeltem. – Valóban belerohant egy kocsi az ablakon keresztül az étterembe, ahol Rachel és a barátai ültek. Nem is tudom, valamikor öt éve történhetett ez, mielőtt elkezdték az egyetemet. Rachel súlyosabban megsérült: elesett, miközben menekült az ablak közeléből, és egy-két percre elveszítette az eszméletét, és persze ott volt Jimmy is, akinek csúnyán összevagdosta a fejét az üveg. – De senki sem halt meg? – kérdezte az orvos. – Senki – erősítette meg apu. – De Rachel beütötte a fejét? – Igen. Enyhe agyrázkódást szenvedett. – Aztán öt évvel később kirabolják, és ismét fejsérülést szenved… – Az orvos összeérintette két keze ujjait, úgy gondolta végig az elhangzottakat. – Azt hiszem, kezdem érteni a történteket.

Jó neki, gondoltam. Én továbbra sem értettem semmit. Dr. Tulloch előrehajolt az asztal fölött, és jóindulatúan mosolygott. Mi is közelebb hajoltunk hozzá, hogy halljuk, mire jutott. – Rachel, én már tudom, mi a probléma. Úgy tűnik, súlyos amnéziában szenved. Ha azt várta, örömujjongással fogadom a diagnózist, tévedett. Amnézia? Kizárt. Biztos voltam benne, hogy nem erről van szó. Az amnézia emlékezetkiesés, ha jól tudom. Nem volt kérdés, hogy nekem nem ez a bajom. Nekem az volt a bajom, hogy meg nem történt dolgokra emlékeztem – de nem felejtettem el semmit! De amikor erre rákérdeztem, az orvos megmagyarázta a jelenséget: – Az amnéziának sok fajtája van. Sokkal összetettebb a dolog annál, mint amit a filmekben látunk: valaki beüti a fejét, aztán bumm, azt sem tudja, kicsoda. – Értem – bólintott apu, mire én teljes testtel felé fordultam. Komolyan beveszi ezt? Komolyan elhisz minden szót? – És meddig fog tartani az amnézia, doktor úr? – Nem vagyok amnéziás. – Hát, ez attól függ. Nincs két egyforma eset. Egy-két nap, néhány hét. Előfordul, hogy a teljes gyógyulás hónapokig is eltart. – Nem vagyok amnéziás. – Rachel esetében, amikor a beteg meg nem történt dolgokra emlékszik, nos… ez elég ritkán fordul elő… nem lehet megmondani, mennyi idő a gyógyulás. Szeretném összehozni egy szakértővel. Ekkor apu feltette a kérdést, amitől legjobban féltem. – Lehet, hogy nem gyógyul meg? Hosszú csend következett. Észre sem vettem, hogy visszatartom a lélegzetemet, csak amikor elszédültem az oxigénhiánytól. – Ez is előfordulhat, bár még nagyon korai erről beszélni – felelte végül az orvos halk hangon. – A szakértő ezt jobban el tudja majd magyarázni. Felállt, kezet rázott apuval. Véget ért a megbeszélés. Apu kitolta a szobából a kerekes székemet. Még utoljára visszanéztem az ősz hajú

orvosra, aki a papírjaimat rendezgette. Találkozott a tekintetünk. – Nem vagyok amnéziás. Másnap reggel kiengedtek a kórházból. A szakértőhöz csak jóval későbbre kaptam időpontot, és az orvos úgy vélte, otthon gyorsabban fogok gyógyulni. Én ebben erősen kételkedtem, mert amikor legutóbb a Great Bishopsford-i háznál jártam, mások laktak benne. De a kórházból nagyon szerettem volna kiszabadulni, hogy végre megmutathassam a többieknek, nem szenvedek semmiféle érdekes betegségben, és igazat beszélek. A kórházi ágyból nehéz lett volna bebizonyítani bármit is. – Ki tudja – mondta apu reménykedve –, ha hazajössz, talán helyükre kerülnek a dolgok a fejedben. Olyan optimistán állt a kérdéshez, hogy nem volt szívem szembesíteni a tényekkel. – Talán – bólintottam. – De a te világodban sem élek már veled, ugye? Úgyhogy talán mégsem törnek rám azonnal az emlékek, ha hazaérünk hozzád. Olyan fájdalmas arcot vágott, mintha megsebeztem volna. – Nincs olyan, hogy „te világod” meg „én világom”. Csak a sérülés beszél belőled. De majd te is meglátod, ha végre hazaérünk. Mosolyt erőltettem az arcomra, és örömmel tapasztaltam, hogy jobb színésznő vagyok, mint gondoltam. – Biztos igazad van, apu. Gondolom, Matt értesült az orvosnál tett látogatásról és annak eredményéről, mert amikor – még a kórházban – megjelent egy akkora csokorral, amekkorát még életemben nem láttam, és ami mögül ki sem látszott, lehajolt hozzám, megcsókolt, és idegesítően gügyögni kezdett. – Rachel, drágám, szegénykém! Amnézia. Nem is csoda, hogy olyan furcsán viselkedsz, amióta magadhoz tértél. Emlékszel azért valamire? Tudod, hogy én ki vagyok? Majdnem győzött a kisördög, de az utolsó pillanatban erőt vettem

magamon. Túl nagy kegyetlenség lett volna belemenni a játékba. – Igen, Matt, persze hogy tudom, ki vagy, mivel tinikorunk óta ismerjük egymást. Csak… csak a nemrég történteket „felejtettem el”. A csokrot odaadta a nővérnek, aki azért jött, hogy megmérje a vérnyomásomat. – Vízbe tenné, nővérke? A nő nem nagyon örült, hogy egy látogató megzavarja a munkavégzésben, de azért elvette a virágokat, én pedig Matt háta mögött azt tátogtam neki: elnézést. Ezt az egyet nem felejtettem el: Matt hozzászokott, hogy mindig az van, amit ő akar, és aki nem ismeri elég jól, sokszor arrogánsnak tartja. – Amikor azt mondod, nem emlékszel a nemrég történtekre, mire gondolsz? Az elmúlt pár nap esett ki? Megráztam a fejemet. – A múlt hét? Újabb fej rázás. – Ennél is hosszabb idő? Most már nem rázhattam a fejemet, meg kellett szólalnom. – Kicsit kiesett az elmúlt öt év. Matt lerogyott a székre. – Basszus! Nem szóltam, vártam, hogy feldolgozza a hírt. – Akkor semmire sem emlékszel kettőnkkel kapcsolatban? Az érettségi után semmire? Arra sem, amikor eljegyeztelek? Az ajkamba haraptam, mert tudtam, hogy sokkolja őt a felfedezés, de igyekszik uralkodni magán. Végül is öt évvel azelőtt szakítottam vele. Akkor még csak egy tizennyolc éves srác volt, nem az az elképedt férfi, aki most tehetetlenül, döbbenten bámult rám. Egy ideig hallgatott, és bár nem régóta ismertem ezt a Mattet, láttam rajta, hogy megoldást keres a helyzetre. Biztos ezért olyan sikeres az üzletben: ha problémával szembesül, megoldja. Ilyen egyszerű. – Hát, szerintem jó ötlet, hogy egy kicsit hazaköltözz apádhoz. Kelleni fog valaki, aki vigyáz rád.

– Nem vagyok beteg. – Persze, persze, tudom. Csak nem szeretném, hogy egyedül legyél Londonban, nekem meg fontos tárgyalásom lesz Hamburgban, ezért holnap elutazom. – Mondjuk, ezt nem tudtam. Tudod, az amnézia miatt. – Ez gonoszság volt részemről, de nem bírtam megállni. Zavartan nézett rám. Vajon mikor veszítette el a humorérzékét? – Ja, ja, persze hogy nem tudtad. Hát, már hónapok óta tervezem… Ha át tudnám tenni máskorra, hidd el, megtenném, de most már… Megveregettem a vállát. – Nyugi, Matt, ne izgulj! Nem lesz semmi bajom. Nem sokkal később elment, de előtte még átölelt és megcsókolt. Ez az élmény egyszerre volt nagyon ismerős és teljesen új. El akartam húzódni tőle, de az ajkamra tapasztotta az ajkát, és a végén alig leplezett lelkesedéssel visszacsókoltam. Lehet, hogy nem vagyok a menyasszonya, de ennyi öröm nekem is jár ebben az őrületben. Mindketten fújtattunk, amikor elváltunk. – Legalább erre emlékszünk – jelentette ki magabiztosan. – Ha másra nem emlékszel, akkor majd újra magamba bolondítalak. Mielőtt elment, megígérte, hogy felhív Németországból apunál és hogy csak egy hétig lesz távol. Tökéletes. Ennyi idő alatt kibogozhatom a szálakat. Nem érdekelt, hogy mindenki más boldogan elfogadta, hogy amnéziás vagyok, mert tudtam, hogy nem ez a helyzet. Tudtam, hogy valahol megvan még a régi életem, és minél előbb jutok ki a kórházból, annál előbb bebizonyíthatom ezt a többieknek is.

HETEDIK FEJEZET Másnap reggel egy nővér behozta a ruháimat, amiket állítólag akkor viseltem, amikor megtámadtak. Nem ismertem fel őket, de azért felöltöztem, és minden tökéletesen illett rám. Rossz érzés volt másvalaki ruháiban lenni, de más választásom nem volt, ha nem akartam a kórházi köntösben hazamenni. Akkor lepődtem csak meg igazán, amikor a nővér letett az ágyamra egy drága bőrtáskát. – Ez kié? Együtt érzően felelt: – A magáé. Nem értettem, miért sajnál annyira. Kiderült, hogy van egy Gucci táskám! Nagy nehezen sikerült csak kinyitnom, mert nem ismertem a kapcsot, és közben azon tűnődtem, vajon Matt-től kaptam-e. El tudtam képzelni, hogy ilyen nagyvonalúan ajándékozzon. Mindent kiborítottam a táskából a kopott takaróra. Nem sok segítséget találtam: kulcsok, pénztárca, fésű, smink. Kinyitottam a pénztárcát: annyi pénz volt benne, amennyit én sosem tartottam magamnál, és tele volt bank- és törzsvásárlói kártyákkal. Mind az én nevemre szólt. Ehhez képest a másik életemben, a saját pénztárcámban mindössze egyetlen bankkártya árválkodott. De legjobban a mobil keltette fel az érdeklődésemet. Kicsi és vékony volt, fémes felülete úgy csillogott a kislámpa fényében, mint valami drágakő. Remegő kézzel vettem fel. Dühített, hogy nem tudtam azonnal kinyitni, és még jobban idegesített, hogy fogalmam sem volt, hogy jutok be a menübe. Végül sikerült, és kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy nem segít rajtam a telefonkönyv. Annyira bíztam benne, hogy ez a kis szerkezet majd választ ad a kérdéseimre! Végigpörgettem a neveket: volt köztük néhány ismerős, de a legtöbbről még nem is hallottam. Már majdnem visszacsuktam a telefont, amikor megakadt a szemem az utolsó néven. Dr. Whittaker praxisába kerültem a baleset után. Ő írta fel a fejfájásomra a gyógyszert, és hozzá akartam elmenni Londonban, hogy kiderüljön, mitől rosszabbodott a

helyzet. Remegő kézzel nyomtam meg a tárcsázás gombot. Egy örökkévalóság volt, mire végre kicsengett. Akkor vették fel, amikor kivágódott az ajtó és megjelent a nővér Matt virágaival, amelyeket még előző este kaptam. – Sajnálom, hölgyem, itt nem telefonálhat. Bunkó módon rá sem hederítettem, sőt hátat fordítottam neki, és bedugtam a fülemet, hogy jobban halljam, mit mondanak a telefonban. – Komolyan, kérem, hogy tegye le! Sajnos a kórház épületében tilos telefonálni! Ránéztem, és a szememből kiolvasta, hogy jobb, ha nem piszkál. – Dr. Whittaker irodája – közölte egy fémesen csengő hang. – Sajnos nem tudjuk fogadni a hívását. A rendelési idő… – A matracra hajítottam a telefont. A nővér csendben figyelte, ahogy megszállottan kutatok toll és papír után a táskámból kiborogatott holmi közt. – Meg kell tennie nekem egy szívességet – kezdtem, és kitéptem egy lapot a határidőnaplóm hátuljából, majd kapkodva feljegyeztem rá két sort. – Ez egy londoni orvos neve és telefonszáma, aki… mindegy, szóval ő az orvosom. Tudni fogja, ki vagyok. Megkérné dr. Tullochot, hogy hívja fel és kérdezze meg a fejfájásaimról, és… nos, a többi tünetemről? – A kezébe nyomtam a papírt, ő pedig rövid habozás után zsebre tette. – Ugye, nem felejti el? Nagyon fontos lenne! A telefonálásom miatti bosszúság helyét a szomorú együttérzés vette át az arcán. Jobban tetszett, amikor dühös volt. – Kérje meg, hogy hívjon fel apámnál, amint elérte Dr. Whittakert. Bármikor, éjjel-nappal hívhat, nem számít. Akkor végre minden kiderül. Még mindig nagyon sajnált, amikor letette a csokrot az ágyra, mint valami sírra, aztán kiment a szobából. Apu kicsit később megérkezett értem, és úgy döntöttem, nem szólok arról, hogy a telefonomban benne van az orvos telefonszáma. Úgyis eljön az igazság pillanata, ha a kórház végre megerősíti az állításaimat. Semmi szükségem sem volt a kéretlen magyarázatra, miszerint „ez is az amnézia miatt van”.

Azt még nem tudtam, mennyiben magyarázza majd a kortörténetem ezt az anomáliát, amibe keveredtem. Apró dolgokról volt szó: halottak feltámadtak, betegek meggyógyultak, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy hirtelen lett egy vőlegényem. De ezeket a kérdéseket most egy laza mozdulattal félresöpörtem. Nem hagyhattam, hogy bármi is elvonja a figyelmemet. Először dr. Whittaker, a többi ráér később. A házunk olyan volt, mint régen. Mint öt évvel korábban, vagyis nem olyan, mint néhány nappal azelőtt, amikor elsétáltam hozzá. A vaskerítés és a redőnyök eltűntek, mintha ott sem lettek volna. A bejárati ajtó és az ablakok megint kissé viharvertek voltak, rájuk fért volna egy festés. A kert állapota is sokat romlott. Csodálatos volt az egész. Az első meglepetés akkor ért, amikor bementem a házba. Szorosan apu mögött léptem át a küszöböt, és azonnal visszahőköltem, mert láttam, ahogy valami fekete átrohan az előszobán, be a nappaliba. – Ez meg mi a franc volt? – Kizzy. Megijedt. Ezzel nem volt egyedül. – És ki az a Kizzy? – A macskánk. Vagyis most már csak az én macskám, mióta elköltöztél. Eltartott egy pillanatig, míg feldolgoztam ezt a meglepő információt. Gyerekkoromban sosem volt háziállatunk, csak néha egy aranyhal, és furcsálltam, hogy apunak most van egy macskája. – Tőled kaptam, mielőtt elmentél az egyetemre. Hogy ne legyek olyan magányos. Hát, ez kedves volt tőlem. Lassú léptekkel követtem, és az újabb meglepetésen gondolkodtam. Elmentem az egyetemre. Bizonyítékot is találtam erre, amint beléptünk a kopott, de nagyon is ismerős nappaliba. Aranyozott keretből mosolygott rám a saját képmásom. Talárban, négyszögletű kalapban álltam, és büszkén csillogott a szemem. Egy papírtekercset tartottam a kezemben. Furcsa módon azonnal könnybe lábadt a szemem. Diplomát szereztem!

Egyetemre jártam, el is végeztem, valóra váltottam az álmomat. Most először merült fel bennem, miért is olyan sietős bebizonyítanom, hogy ez nem a valóság, amikor sokkal jobb, mint az az élet, amit idáig éltem. – Egy teát? – kérdezte apu, és már ki is ment a konyhába, odatenni a vizet. Őt még úgy nevelték, hogy nincs az a probléma, amit meg ne oldana egy kis forró vízbe áztatott teafű. Igennel válaszoltam neki, de aztán nem ültem le a szakadt karosszékbe, hanem végigjártam a szobát, és kerestem… Nem tudom, mit kerestem: bizonyítékot arra, hogy a körülöttem lévő világ csak illúzió, vagy arra, hogy hihetetlen módon mégiscsak ez a valóság. A diplomaosztós képen kívül más fotókat is találtam a kandalló párkányán. Jól megnéztem mindegyiket. Az első kettőt felismertem. A szüleim esküvői fotója, amin az ember észre sem veszi a régimódi ruhákat és frizurákat, mert mindent elhomályosít a boldog mosoly az arcukon. Mindig is imádtam ezt a képet. A másik volt az egyetlen kép hármunkról. A tengerparton készült. Kettejük között állok a mólón, már nem is tudom, hol, és mindketten fogják a kezemet. A kép elhomályosult a könnyektől. Évek óta nem tört rám ilyen erősen az anyukám elvesztése miatt érzett fájdalom. Hiszen nem is emlékszem rá! Még két fényképet találtam. Az első láttán elnevettem magam, és abban a pillanatban éppen erre volt szükségem. Hétéves lehettem, egy iskolai sportnapon készült. Jimmyvel közösen fogunk egy ezüstkupát, amit a háromlábú futás versenyszámban nyertünk. Azt hiszem, az volt az egyetlen verseny, amit iskoláskoromban megnyertem. Ettől még lehettem akár sikeres tízpróbázó is az egyetem alatt, sosem lehet tudni. Csillogott a szemünk, amikor lefényképeztek minket, büszkék voltunk, jó barátok, és együtt éltük meg azt az egyszerű, ártatlan örömöt. Fülig ért a szánk, és nem számított, hogy a fogsorunkban tátongó hiány nem sokat dob az összképen. Az utolsó fotót még sosem láttam. Levettem a polcról, és az ablakhoz léptem, hogy jobban szemügyre vehessem. Nemrég készülhetett, mert nagyjából úgy néztem ki rajta, mint aznap reggel a tükörben. Ugyanolyan volt a hajam és az arcom, amiről eltűnt a sebhely. Valami előkelő

szállodában vagy étteremben készülhetett a kép, és az előttünk álló asztalt ellepték az ajándékok. A kép közepén ott volt a lényeg: Matt és jómagam. Szorosan átölelte a derekamat, a bal kezével megfogta a kezemet, és felemelte, hogy a fényképen jól látszódjon az óriási eljegyzési gyűrű vakító ragyogása. Úgy csillogott a gyémánt, hogy alig fért bele a képbe. Meghallottam a tálca zörgését, ami apu érkezését jelezte. Gyorsan visszatettem a helyére a képet, mint akit rosszaságon kaptak. – Rémlik valami? Szomorúan ingattam a fejemet. – Ezekre emlékszem – mutattam a régebbi fotókra. – De ezt még soha életemben nem láttam. Apu szomorú arccal ült le a karosszékbe. – Nagyon szép az a gyűrű – állapítottam meg. Reméltem, hogy ezzel meg tudom mosolyogtatni azt az embert, akinek olyan sok aggodalmat okozok. – Gondolom, nem bizsu. – Tessék, már ott is volt az a mosoly, amire vágytam. Csendben kortyoltuk a teánkat, nem volt szükség szavakra. Nem szívesen zavartam meg ezt a békét, de fel kellett készítenem aput valami nagyon fontosra. – Apu, valószínűleg telefonálni fog dr. Tulloch. Majd szólj, ha keres, jó? Apu meglepetten nézett fel. – Miért hívna? Nem úgy volt, hogy átadja az esetet annak az amnéziaszakértőnek? Felsóhajtottam, és igyekeztem palástolni, mennyire utálom az amnézia szót. – Hát, igen, de hagytam neki üzenetet, hogy nézzen utána valaminek, és ha utánanézett, szerintem hívni fog. Ne aggódj, akkor majd minden tisztázódik! Apu nem nagyon értette a dolgot, de megígérte, hogy szól, ha telefonál az orvos. Éppen arról győzködött, hogy dőljek le egy kicsit, amíg ő elkészíti az ebédet, amikor mindketten összerezzentünk a dühös sziszegésre és fújásra,

ami abból a fekete macskából jött, amelyiket érkezésünkkor láttam. Mellettem termett a kanapén, rám nézett, majd a hátán felálló szőrrel elrohant. – Mi a… – kezdte apu, amikor a macska az ajtóban megtorpant, a szőnyegbe vájta a karmait, majd visszafordult, és dühösen rám mordult. – Kizzy! – háborodott fel apu. – Mi ütött beléd? Kicsit hátrébb húzódtam, hátha rám veti magát a feldühödött állat. Továbbra is kiengedett karmokkal bámult rám, mint a véres rongyra. A szeme olyan volt, mint egy óriási, zöld smaragd. Még egyet fújt, aztán dühösen, még mindig felálló szőrrel elrohant. – Ezt gyakran csinálja? – Nem. Soha nem láttam még így viselkedni. Imád téged. – Kész szerencse! Képzeld, ha utálna! Erőltetetten nevetett, de amikor összeszedte a csészéket, még mindig látszott rajta, hogy nem érti, miért volt velem ennyire ellenséges a macska. Kicsit később bekopogott hozzám, még egy csésze teát hozott. Eredetileg azért mentem fel, hogy keressek valami meleg ruhát, mert fáztam a selyemkosztümben, amiben kijöttem a kórházból, de teljesen elvonta a figyelmemet a régi szekrényem és komódom tartalma. Halmokban állt mellettem a sok régi magazin, ruha és egyéb tárgy. Apu óvatosan kerülgette a rendetlenséget, és letette a gőzölgő teát az éjjeliszekrényre. – Úgy látom, nem sok mindent dobtam ki, amikor elköltöztem itthonról. – Mondhatni. De azért ez most jól is jöhet. Hátha kicsit felfrissül az emlékezeted. Végigsimítottam a padlóra szórt holmit. – Ezek többsége nagyon régi darab. Emlékszem rájuk. Tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok, de muszáj volt elmondanom neki, mit érzek. – Továbbra is azt gondolom, amit eddig. Tudom, hogy abban reménykedsz, hirtelen visszatér az emlékezetem, és minden úgy lesz, mint régen, de én nem hinném, hogy ez megtörténik. Tudod, nem felejtettem el semmit. Nem hézagos a memóriám. Kicsit sem. Az elmúlt öt év minden

percéről be tudok számolni neked. Csak az egy másik öt év. A tekintetében a szeretet és a sajnálat keveredett, úgyhogy inkább elhallgattam. Egyikünknek sem lett volna jobb attól, ha tovább magyarázkodom. – Hallgassuk meg a szakértő véleményét, Rachel! Mit szólsz? Lassan bólintottam. Muszáj volt még egy kicsit hagynom, hogy ebbe kapaszkodhasson. Majdnem olyan erősen hitt a „szakértő” mindenhatóságában, mint a tea gyógyító erejében. Mielőtt magamra hagyott volna, hogy békében elpakolhassam a gyerekkorom maradékát, megállt az ajtóban. – Ja, egyébként rájöttem, mitől ijedt meg úgy a macska. Felnéztem a kidobásra váró magazinok rendezgetéséből. – Igen, egész nap ezen gondolkodtam, mert annyira furcsa volt. De már rájöttem: a szagod miatt lehetett. – Kösz, apu, nagyon kedves vagy. – Tudod, hogy nem úgy értem! Biztosan kórházszagod van. A macska érezheti rajtad a fertőtlenítő és a gyógyszerek szagát. Attól csavarodhatott be. Most már minden rendben lesz, majd meglátod. Szerettem volna hinni neki, igazán, de nekem sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a macska egész egyszerűen megpróbálta megvédeni a területét egy még sosem látott idegentől. Reggelig nem érkezett hívás a kórházból. Csak Matt telefonált a németországi hotelszobájából. Próbáltam palástolni a csalódottságomat, amikor meghallottam, hogy nem dr. Tulloch beszél, hanem az újdonsült vőlegényem. Szerencsére Mattnek nem volt kedve csevegni, úgyhogy tíz perc alatt túl is estünk a beszélgetésen. – Hogy van Matt? – kérdezte apu, miután letettem a telefont. Volt valami a hangjában, ami megragadta a figyelmemet. – Megvan. Elég sok a dolga. – Hallgattam az ösztöneimre, és feltettem a kérdést, amint megfogalmazódott bennem: – Nem kedveled őt különösebben, ugye?

Az újságot babrálta, amit éppen olvasott, és talán egy kicsit tovább hallgatott, mint indokolt lett volna. – Dehogynem! Micsoda butaság! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – Nem is tudom, csak a hangod, a szemed… – Nem fejeztem be a mondatot. Farkasszemet néztünk. Nem próbálta meg másra terelni a szót. – Még ha… lennének is kétségeim, sosem beszélnék ellene, hiszen te vele akarsz lenni. És már nagyon régen együtt vagytok. – Az én világomban nem. Az én valóságomban szakítottunk, még a… szóval még az érettségi után. Sikerült felkeltenem az érdeklődését. – Nagyon érdekes! Ez a te amnéziád olyan világot kreált, amelyben Matt nem is a vőlegényed. Ez vajon mitől lehet? Nyilván úgy gondolta, rátapintott valamire, mert folytatta a gondolatmenetet. – És mondd csak, Jimmyvel egy pár vagytok ebben a te „másik” életedben? Felsóhajtottam. Rám tényleg nem figyel senki? – Nem, apu, nem. Jimmy meghalt. Súlyos csend nehezedett a szobára. Egymás szemébe néztünk, és mindketten úgy találtuk, legokosabb, ha ejtjük a témát. Másnap reggel zuhanyozás után még csöpögő hajjal mentem le a konyhába a régi köntösömben, ami néhány számmal kisebb volt, mint én. Apu éppen kisebb hegynyi, gumiszerű rántottát halmozott egy tányérra. Egy csapásra megtanultam értékelni a kórházi kosztot. – Jaj, apu, nem kellett volna! Reggel legfeljebb egy szelet pirítós csúszik le. – Butaság – felelte apu, és már láttam, hogy mindjárt győzködni kezd. – Sosem fogsz megerősödni, ha reggelire csak száraz kenyeret eszel. Már nyitottam volna a számat, hogy megmondjam neki, az én problémámat nem fogja megoldani, ha főtt ételt eszem reggelire, amikor

csöngettek. – Kinyitod, amíg én tálalok? Az ajtóhoz sétáltam, és közben próbáltam kicsavarni a hajamból a vizet. A zúzmarás üvegen keresztül egy magas, sötét árnyat láttam. Nagyot dobbant a szívem, amikor kinyitottam az ajtót. Semmi sem alkalmasabb arra, hogy elvegye az ember étvágyát, mint egy halott barát látogatása. Jimmy követett a konyhába. Óriási kartondobozt cipelt. – Jó reggelt, fiam! Épp időben jöttél, mindjárt reggelizünk. Velünk eszel? Jimmy hasonló lelkesedéssel méregette a sárga trutyit, mint én. – Bocs, Tony, de már ettem. Csak beugrottam köszönni. Már mielőtt találkozott a tekintetünk, tudtam, hogy hazudik. Mindig is olvastunk egymás gondolataiban. Vagy talán mégsem. Furcsa módon elpirultam, és hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam abban a falatnyi köntösben, amit egyáltalán nem vendégek fogadására találtak ki. – Mi van abban a dobozban? – Örültem, hogy apu feltette a kérdést. Engem annyira lefoglalt, mennyire furcsa, hogy egy rég halott barátom üldögél a konyhánkban, hogy valószínűleg akkor sem jutott volna eszembe kérdezősködni, ha egy elefántot hoz magával. – Nem én adom – felelt Jimmy. – Pont most hozta meg a futár, én meg behoztam. Rachelnek jött. Éppen a köntös húzogatásával voltam elfoglalva, de erre felkaptam a fejemet. – Nekem? Mi van benne? Apu átnézett a vállam fölött. – Biztosan a ruháid. Matt megígérte, hogy ideküldeti őket. Tudta, hogy nincs mit felvenned. – Ebben igaza van – értettem egyet. – Nagyon figyelmes, hogy ezt elintézte nekem. Halk hümmögést hallottam Jimmy irányából. – Gondolom, ezt is a titkárnőjével csináltatta meg. Ez övön aluli volt, ezért azonnal visszavágtam: – Tudod, milyen elfoglalt. Tegnap Hamburgba kellett repülnie.

Jimmy grimaszolt, de tudta, okosabb, ha nem kritizálja tovább Mattet. Apu, aki egyáltalán nem figyelt fel a csörtére, megszólalt: – Ja, Rachel, el is felejtettem mondani, hogy Matt betelefonált a magazinhoz hétfőn, és elmesélte, mi történt veled. Döbbenten fordultam apu felé a széken. – A magazinhoz? Milyen magazinhoz? – Ahol dolgozol. Összeugrott a gyomrom. Ez a hír ismét bombaként hatott. – Én nem dolgozom semmilyen magazinnál. Na tessék, már megint. A két férfi olyan sokatmondó pillantást váltott, hogy nem is volt szükség szavakra. Szegény Rachel, még mindig amnéziás. Megharagudtam rájuk. Olyan hévvel ugrottam fel, hogy majdnem feldöntöttem a széket. – Nem, ne nézzetek így rám! „Jaj, jaj, szegény Rachel megőrült! Bánjunk vele kesztyűs kézzel!” Nem gondoljátok, hogy már csak tudom, hol dolgozom? – Nem túl régen vagy még a magazinnál, talán arra jobban emlékszel, amikor az újságnál voltál. Ott sokkal több időt töltöttél. – Egy újságnál dolgoztam? Újságíró vagyok? – Döbbenten vettem tudomásul, hogy megvalósítottam az álmomat. Aztán dühösen megráztam a fejemet, mintha így elhessegethetném ezt a képtelenséget. – Nem dolgozom ott! Erre azért csak emlékeznék, nem? – Úgy látszik, sokkal több mindent elfelejtettél, mint gondoltuk – motyogta apu. Most először hallottam ki a hangjából, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Jimmy olyan nyugodt és összeszedett volt, mint eddig mindig. A székén ülve a kezébe vette a kezemet. – Ülj le, jó? – Nem engedelmeskedtem, ezért aztán gyengéden húzta a kezem, így végül leültem a székre. Felém fordította a saját székét, és mindenféle izgatottság nélkül megkérdezte: – Hol dolgozol, Rachel? Nem tudtam levenni a szemem a szeméről. Azon tűnődtem, vajon ez valami kihallgatási technika-e, amit tanítanak a rendőröknek. – Eustonban, az Andersons Energiagazdálkodási Vállalatnál. A

kereskedelmi osztályon vagyok titkárnő. Három és fél éve dolgozom náluk. A telefonszámuk 020 7581 4387. Ha meg is lepte a válaszom gyorsasága és gördülékenysége, jobban titkolta, mint apu. – Mi a… Jimmy egy pillantással elhallgatta, aztán újra rám koncentrált. Most már biztosra vettem, hogy ezt tanították neki. – Kit hívjunk fel, hogy megerősítse… illetve, hogy szóljunk, hogy egy ideig nem mész be? – A HR-est, Mrs. Jessica Scottot, a 203-as melléken. Észrevettem a szeme villanását, amiért megint gondolkodás nélkül válaszoltam, de meg sem remegett a hangja, amikor apuhoz szólt: – Tony, használhatom a telefonodat? Apu válaszképpen Jimmy kezébe nyomta a vezeték nélküli telefont. Mielőtt tárcsázott, Jimmy felém fordult. – Szeretnél inkább te beszélni velük? Megráztam a fejemet. Még azt hinnék, hazudok. Nem, beszéljen ő a HRrel, így egyszer és mindenkorra tisztázhatjuk a helyzetet. Végre kiderül, hogy igazat beszélek. Elismételtem a számot, ő pedig beütötte. Egy örökkévalóság múlva felvették a telefont a cégnél, és kapcsolták a kért melléket. Dühített, hogy Jimmy a telefonáláshoz felállt, mert így nem hallottam, mit mondanak neki a vonal másik végén. Kénytelen voltam a válaszaiból összerakni, miről lehet szó. – Mrs. Jessica Scottal szeretnék beszélni… Jó reggelt, Mrs. Scott. Jimmy Boyd vagyok, Rachel Wiltshire barátja. Csak azért keresem, hogy szóljak, Rachel sajnos kisebb balesetet szenvedett, ezért a héten már nem tud bemenni dolgozni, de lehet, hogy még a jövő héten sem. Rettentő hosszú csend következett. – A kereskedelmi osztályon… Igen… Igen… Rendben, értem… Köszönöm szépen. Viszonthallásra! A piros gombbal bontotta a vonalat, aztán lassan felénk fordult. Úgy fészkelődtem a széken, mint egy türelmetlen ötéves.

– Na? Na? Mit mondott? Habozott, de nem tudtam leolvasni az arcáról, mi történt. Azt azért sejtettem, hogy nem fog tetszeni a válasza. Így is lett. – Rachel, azt mondta, életében nem hallott rólad. Nem dolgozol náluk. Jó, valószínűleg nem volt túl érett viselkedés részemről, hogy sírásban törtem ki, de nem tudtam uralkodni magamon. Ahányszor felcsillant a legkisebb remény, az utolsó pillanatban mindig szertefoszlott. Zokogva ugrottam fel az asztaltól, ezúttal tényleg feldőlt a székem, és úgy rohantam fel a szobámba, mint a forgószél, aztán arccal az ágyamra vetettem magamat. Ahogy az jó tinilányhoz illik, nem érdekelt, amikor kérleltek, hogy nyissam ki az ajtót. Csak kiabáltam, hogy menjenek el, míg végül berekedtem. Már sötétedett, mire előbújtam a szobámból. Álomba sírhattam magamat, mert órákkal később ébredtem csak fel. A nedves párna az arcomhoz ragadt. Apu a nappaliban volt, és úgy tett, mintha az esti híradót nézné. Leültem mellé a kanapéra, ügyet sem vetve a macskára, aki leugrott az öléből, és fújt rám. Apu vállára hajtottam a fejemet. – Ne haragudj, apu. – Válaszul megszorította a kezemet. – Csak nagyon nehéz. Minden összekavarodott bennem. Minden a feje tetejére állt. Lehet, hogy igazatok van. Lehet, hogy tényleg megőrültem. Felém fordult. Meglepett a düh, amit a szemében láttam. – Ne merj még egyszer ilyet mondani! Senki sem állította, hogy megőrültél! Csúnyán beverted a fejedet, és sokkos állapotban vagy. Nem csoda, hogy kicsit… zavarodott… igen, zavarodott vagy. De hamarosan minden rendbe jön, drágám, majd meglátod. Túl fáradt voltam a vitatkozáshoz. Tényleg nagyon aggódhatott értem, mert éjjel, az álom és az ébrenlét határán többször is megcsapta az orromat a borotválkozás utáni arcszesze

semmivel össze nem téveszthető illata. Tudtam, hogy csendben belopakodott a szobámba, hogy megnézze, jól vagyok-e. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem árultam el, hogy tudom, ott van. Másnap áttúrtam a dobozt, amit Matt küldött, hátha találok benne valami hordhatót. Abban reménykedtem, hogy lesz legalább egy farmer meg egy pulcsi, de nem, az új életformámba nem fértek bele az ilyen laza holmik. Végül is egy elegáns, fekete nadrágot és egy smaragdzöld, hosszú ujjú felsőt vettem fel. Amikor tükörbe néztem, meg kellett állapítanom, hogy bizony jól áll nekem, és bár a címkék alapján nem voltak nagyon márkás cuccok, azért elég minőségi üzletekből származtak. Vagy hihetetlenül jól kerestem az új munkahelyemen, vagy ezeket is Matt vette, mint a Gucci táskát. Már tinikorunkban is a nagylelkűségéről volt híres. Ez szemmel láthatólag nem változott. A többi ruhát beakasztgattam a kis fenyőszekrénybe, aztán felvettem egy meleg, birkabőrből készült kabátot és egy sálat. Napok óta ki sem tettem a lábamat a házból, és muszáj volt felmérnem, milyen az állóképességem, ha azt akartam, hogy apu belemenjen a legújabb tervembe. De hamvába holt az az ötletem, hogy majd finoman felhozom a témát, amikor a lépcső alján összefutottunk. Éppen akkor érkezett haza, gondolom, a szokásos reggeli sétájáról jött meg, ami közben be szokta szerezni az újságot. Ő is gyors volt, de én is, úgyhogy még éppen megláttam a kis piros dobozt, amit sietősen zsebre vágott. Villámgyorsan beletúrtam a zsebébe, és előrántottam a dobozkát. – Ez meg mi? Szégyenkező arcot vágott, és nem szólt egy szót sem. Láttam rajta, hogy valami jó magyarázatot keres, de nem talál. – Mi az úristenért szoktál vissza a dohányzásra? Nem érted meg, hogy ebbe bele lehet halni? Nem érted meg, hogy majdnem bele is haltál? Ha egy percre belegondoltunk volna, milyen komikus, ahogy megfordult a szülő-gyerek szereposztás, talán el is nevettük volna magunkat. De én túl dühös voltam ahhoz, hogy ezen gondolkozzak, ő meg

túlságosan szégyellte magát. Összegyűrtem a dobozt, így legalább egy doboz cigit tönkretettem. A haragom is csillapodott. – Apu, tudom, miért csinálod ezt, de megígérted, hogy leszoksz! Nem kért bocsánatot, de legalább megpróbálta kimagyarázni magát. – Csak annyira aggódtam érted, Rachel! Olyan elesett vagy, és én annyira haszontalannak érzem magamat, amiért nem tudok segíteni rajtad. Csak így akartam csökkenteni a stresszt. – Apu, ezt ne! – sírtam el magam. Szíven ütött, hogy mennyire megtörte az aggódás. A kézfejemmel letöröltem a könnyeket. Te jó ég, mikor lettem én ilyen sírós? Mindkét kezét megfogtam, és megpróbáltam szóval és tekintettel megértetni vele, mit éreztem, amikor diagnosztizálták nála a rákot. – Apu, ha szeretsz, ha tényleg szeretsz, meg kell ígérned, hogy nem mérgezed magad tovább, jó? – Az ő szeme is könnybe lábadt. Most aztán megríkattam a saját apámat, de ha ez kell hozzá, hogy jobb belátásra térjen, ám legyen. – Egyszer már majdnem belehaltál miattam az aggodalomba, még egyszer nem hagyom. Órákig járkáltam, és bár céltalanul sétálgattam, mégis jólesett végre a levegőn lenni egy hét tétlenség után. Mondtam apunak, hogy ne aggódjon, és néhány órával később bejelentkeztem telefonon, hogy tudja, jól vagyok. Már kora délután volt, és rá kellett jönnöm, hogy még nem is ebédeltem. Mivel nem voltam messze a városközponttól, a sétány felé vettem az irányt, mert ott vannak éttermek és kávézók. Az úttesten állva tanakodtam, hogy melyiket válasszam, amikor egyszer csak egy kedves hang szólt a fülembe: – Abban, ott nagyon jó a sajttorta. Szaporán vert a szívem, miközben megfordultam. Nagyon meglepett. – És ha már nem szeretem a sajttortát? Egy pillanatra elgondolkodott ezen az abszurd ötleten. – Nem. Az kizárt. Lehet, hogy elfelejtettél ezt-azt, de ezt biztosan nem. A sajttorta örök.

Nagy egyetértésben léptünk be a kávézóba, és Jimmy kávét meg sajttortát rendelt. Az üzlet hátuljában, a kandalló mellett volt egy két főre terített asztal, úgyhogy megindultunk felé. Tudat alatt kerültük az ablak közelében lévő helyeket. – Hogyhogy nem dolgozol, Boyd közrendőr? Nem csoda, hogy kis városunkban virágzik a bűnözés, amikor a rendőrök csak a napot lopják. – Igazából Boyd nyomozó vagyok, és éppen szabadnapom van. – Nyomozó, hűha, te aztán fontos ember lettél! Szereted a munkádat? Gyerekkorunkban sosem mondtad, hogy rendőr akarsz lenni. A pincérnő kihozta a rendelésünket, és Jimmy megvárta a válasszal, míg leteszi a csészéket és a tányérokat, majd távozik. – Igen, imádom. Életem legjobb döntése volt, hogy rendőrnek mentem. És hogy sosem mondtam… Hát, néhány dolgot megtartottam magamnak. Olyanokat is, amiket ki kellett volna mondani. Összeugrott a gyomrom. Éreztem, hogy most valami komolyat, fontosat fog mondani. De a lelkem mélyén nem akartam, hogy megtegye. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet, azt sem tudtam, akarom-e egyáltalán kezelni, úgyhogy gyorsan témát váltottam. – Jimmy, szeretnék bocsánatot kérni tőled a viselkedésemért. Azért a kis hisztiért. Egy kézmozdulattal félresöpörte a bocsánatkérésemet, de én azért folytattam. – Nem, most komolyan. Az egész olyan… nem is tudom… valószínűtlen… érthetetlen… hihetetlen… – Szóval akkor az egész csupa fosztóképző. Elnevettem magam. Mindig meg tudott nevettetni. – Csak minden, amiről egyértelműen tudom, hogy igaz, hamisnak bizonyul, és ez nagyon felkavaró. Hosszan kortyolta a kávéját, mielőtt felelt volna: – El tudom képzelni. Dühítő lehet. Volt valami a hangjában, valami, amit másnál még nem hallottam. Úgy meglepődtem, hogy a szám felé félúton leesett a darab süti a villámról. – Te hiszel nekem? – Ekkor vettem csak észre, hogy a nagy tiltakozás

közepette még senkinek sem tettem fel ezt a kérdést. Mélykék szemével mélyen az enyémbe nézett. Úgy éreztem, bele tudnék fulladni a tekintetébe. – Én azt hiszem, hogy te elhiszed, teljes szívedből, őszintén. És elhiszem, hogy a többiek győzködése nagyon nehéz neked. – Egy pillanatra elhallgatott, és majdnem megszólaltam, de hála az égnek, végül nem tettem, különben nem hangzott volna el a mondat második fele: – És megszakad a szívem, amiért így kell látnom téged. Nem is tudtam, hogy ettől elsírtam magam, amíg gyengéden fel nem emelte az államat és le nem törölte a könnyeimet az összehajtott szalvétával. Halkan és kedvesen beszélt: – Az is biztos, hogy soha nem láttalak ennyit sírni, még akkor sem, amikor nyolcéves korod körül biciklizni tanultál és folyton elestél. Eléggé nőietlenül szipogtam, de elérte a célját, elmosolyodtam. – Ó, az elmúlt öt évben annyit sírtam… El sem hinnéd. – Miért? Témánál voltunk. El kellett döntenem, hogy visszavonulót fújok vagy ugrom. – Mert elveszítettelek. Mert megmentetted az életemet, és közben meghaltál. Fogalmad sincs, mennyire megviselt. Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál. Felelhette volna erre azt, amit mindenki más felelt volna: Ez csak az amnézia miatt van, majd elmúlik. De nem tette. Ilyen volt Jimmy: a fiú, aki gyerekkorunkban szerelmes volt belém, és a férfi, akivé lett. Mindig megbízhattam benne. Mindent elmondhattam neki. – Mesélj! – kérte. Így aztán a lemenő nap fényében, a kandalló tüzének ropogása mellett elkezdtem a legelején, a balesettől, és meg sem álltam, amíg a végére nem értem.

NYOLCADIK FEJEZET Mi távoztunk utolsóként. Abból tudtuk, hogy tovább maradtunk, mint illett volna, hogy a tulaj nem finomkodott tovább, nekiállt felsöpörni, felpakolta a székeket az üres asztalokra, és szinte minden lámpát lekapcsolt. Elnézést kértem, amiért feltartottuk, Jimmy pedig levette a kabátomat a fogasról, és rám adta. A vállamra igazította, és valahogy egészen természetesnek hatott, hogy ott felejtette a kezét, úgy irányított az ajtó felé. – Nem messze parkolok, hazaviszlek, mielőtt apád keresőcsapatot szervez a felkutatásodra. A hideg, decemberi szél az arcunkba csapott, miközben a csendes utcán sétáltunk, de nem éreztem a hideget, mert olyan közel voltunk egymáshoz, és egy ütemben mozogtunk. Tisztában voltam vele, hogy veszélyes vizekre eveztem. Valamikor a délután folyamán kinyílt egy ajtó, és én nagy vidáman besétáltam rajta, vissza sem néztem. De most már beláttam, hogy mielőtt tovább bonyolítom az amúgy sem egyszerű helyzetet, tisztáznom kell azt az ezer megválaszolatlan kérdést, ami az utamban áll. De, a fenébe is, annyira jó volt így sétálni Jimmy oldalán, annyira így kellett lennie! Hogyhogy ez nem tűnt fel előbb? Mindössze öt perc alatt hazaértünk kocsival, és amint leparkoltunk a járda mellett, láttam, hogy libben a függöny. Döbbenetemben felnevettem. – El tudod hinni, hogy apu konkrétan leselkedik utánam a függöny mögül? Mintha újra tini lennék. Lehúzta a fejét, és áthajolt az én oldalamra, hogy kinézhessen a mellettem lévő ablakon. Megcsapta az orromat az arcszesze kellemes és samponja friss illata. Aztán visszahúzódott. Mélyen belélegeztem ezt a szívfájdító illatot, mintha örökre az emlékezetembe akarnám vésni. Mit keresek én itt? Nincs jogom ilyeneket gondolni. Köztünk soha, semmi sem volt, mert legjobb barátok vagyunk, ráadásul nekem mindig ott volt Matt. Még mindig ott van Matt, emlékeztettem magamat. Nem vagyok szabad, nem gondolkozhatok ilyeneken.

– Szerintem jobb, ha bemegyek. – Mielőtt apád kiront egy vadászpuskával? Ezt elképzeltem. Vihogtam. – Hát, igen. Meg Matt is mindjárt hív Németországból, úgyhogy… – Elhallgattam. Ennél rosszabbat nem mondhattam volna. Sikeresen megfagyasztottam a felforrósodott levegőt. Szinte láttam, ahogy Jimmy hátán feláll a szőr. – Értem. – Ezzel meg is ölte azt a valamit, ami felizzott kettőnk között. Meghívtam vacsorára, de nem lepett meg, hogy nem fogadta el. Azért elkísért a bejárati ajtóig, és megfogta a karomat, mert eljegesedett a feljárónk. De úgy ért hozzám, mint barát a baráthoz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan meg tud változni a hangulat, és ettől egészen más megvilágításba került az egész délután. Vajon tényleg fellobbant köztünk valami új, vagy csak képzeltem, hogy valami több van köztünk, mint az általam nagyra értékelt barátság? Elvette tőlem a kulcsot, és a zárba dugta, de mielőtt elfordíthatta volna, a kezére tettem a kezemet. – Áll még a holnap? Mert egyedül is el tudok menni, tényleg, semmi gond. Semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből. – Persze hogy áll. Miért ne állna? Mert tönkretettem a pillanatot, amikor közénk varázsoltam az egyetlen akadályt. Az akadályt, akinek a menyasszonya vagyok. – Semmi, csak úgy… Biztos el tudsz képzelni jobb programot is a szabadnapodra, mint hogy a frissen megkattant barátodat kísérgesd Londonban. Magához húzott és szorosan átölelt – de csak mint barátját, semmi több. – Nem vagy frissen megkattant – tiltakozott, és nem tudott lakatot tenni a szájára: – Mindig is kattant voltál, amióta csak ismerlek! Elengedett, és egy laza mozdulattal elfordította a zárban a kulcsot. Gyengéden meglökött, és a meleg előszobában találtam magamat. – Azt meg már mondtam, hogy szerintem ez nagyon jó ötlet. Biztos, hogy segíteni fog. Most menj be szépen a melegbe, aztán reggel

találkozunk. Azt hittem, győzködnöm kell majd aput arról, mennyire jó ötlet Londonba mennem, de feleslegessé váltak az előre összegyűjtött érvek, amint meghallotta, hogy Jimmyvel akarok menni. Elgondolkodtam, vajon akkor is ilyen lelkes lett volna-e, ha más útitársat választok. De még így is úgy ugrált körülöttem, miközben Jimmyt vártuk másnap reggel, mint valami tyúkanyó. – Nálad van a gyógyszered? A vállamon lógó Gucci táskára tettem a kezemet. – És hívj fel, ha rosszul érzed magad vagy ha bármi történik. Nálad van a telefon, ugye? Van pénzed? És… – Apu, nyugi! Csak egy éjszakát töltök Londonban. Holnap hazajövök. Remélem, végre válaszokat kapok. – Kétkedve nézett rám, úgyhogy megöleltem. – Ne aggódj már miattam ennyit! – Megéreztem az arcszesze illatát, és erről eszembe jutott valami: – És ne járkálj be hozzám éjszaka! Hullafáradt lehetsz reggelre, nem is tudtam követni, hányszor jöttél be. Jimmy kocsija leparkolt a ház előtt. Lehajoltam, hogy felvegyem a kis utazótáskát, úgyhogy nem láttam apu arcán a meglepetést. – Rachel, én nem mentem be hozzád éjjel. Egyszer sem. Biztosan álmodtad. A Londonba vezető út azt bizonyította, hogy Jimmy is döntésre jutott este óta. Ugyanaz a jószívű, viccelődős, eszményi barát volt, aki egész életemben – vagy legalábbis tizennyolc éves koromig. Az a férfi, aki fogta a kezemet, miközben elmeséltem neki, mi minden történt velem azóta, hogy nyomtalanul eltűnt. Csalódott voltam, amiért elengedtem azt az embert, de annak örültem, hogy legalább Jimmy barátom visszatért az életembe. Ez az egy héttel korábbi állapothoz képest feltétlenül nagy előrelépés volt. – Hová menjünk először? Gondolkodtál ezen? Elővettem a táskámból egy összehajtogatott papírlapot.

– Szerintem ezzel érdemes kezdeni. Minden más a város túlsó végében van. Egy gyenge szellő meglobogtatta a kezemben a cetlit. – Apu írta fel nekem a címet, de nem tudom, hogyan kell odajutni… Jimmy egy másodpercre levette a szemét az útról, és vetett egy pillantást a vonalas papírra. – Mi ez a cím? Mélyet sóhajtottam, és a szavakat néztem, amelyek egyáltalán semmit sem jelentettek nekem. – Itt lakom – hatásszünet után folytattam: – …állítólag. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, de ahogy fogytak a kilométerek az autópályán, egyre idegesebb lettem. Londonba menni, felkeresni a lakásomat és a munkahelyemet… Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy visszakapjam az igazi életemet. De csak most gondoltam bele, mit fogok vajon találni. A táskámban volt egy számomra idegen kulcscsomó. Feltételeztem, hogy ez fogja nyitni az aputól kapott címen a lakásajtót. De mi lesz a másik otthonommal, a mosoda felettivel? Mit szólnak majd a többiek, ha kiderül, hogy az is az én lakásom? Mi van, ha tele lesz a holmimmal, amit a másik életemben birtoklok? Mi van, ha ez a két élet egymással párhuzamosan létezik? Egyáltalán lehetséges ez? Egy szó furakodott be az agyamba, halkan duruzsolt a fülembe. Ez a szó sokkal ijesztőbb és idegenebb volt, mint az amnézia, pedig az is éppen eléggé megijesztett. Skizofrénia. Lehet, hogy többszörös személyiség vagyok? Hirtelen rájöttem, hogy nemrég olvastam erről egy cikket valahol. Lehet, hogy velem is ez történik? Elmebeteg lennék? Hogy elnémítsam ezt a hangot, minden gondolatot megragadtam, ami megtörhette a csendet. – Jimmy, még meg sem kérdeztem, hogy nős vagy-e. A kocsi enyhén kicsúszott a sávjából, mire a mögöttünk haladó teherautó dühösen ránk dudált. – Hogy nős vagyok-e? Ööö, nem. Ez most hogy jutott eszedbe? Nem gondolod, hogy már tudnál róla, ha lenne feleségem? Vállat vontam.

– Nem feltétlenül. Azt sem tudtam, hogy nekem van vőlegényem. – Oké, jogos. Két kilométerrel később visszatértem a témára. – És, van valaki a láthatáron? Halkan kuncogott, de nem felelt. Ezzel még jobban feltüzelte a kíváncsiságomat. – Barátnő? Szerető? Pasi? – Nem, nem és pláne nem, kösz szépen. – Miért nem? – Mire gondolsz? Miért nem vagyok homoszexuális? Gyengéden meglöktem a vállát. – Pontosan tudod, hogy értettem. Miért nincs senkid? Nagyszerű srác vagy. Nagyon jó társa tudnál lenni valakinek. Miért vagy egyedül? Most először láttam rajta, hogy kínosan érinti a kérdés, és meglepett, hogy átléptem egy határt, veszélyes vizekre eveztem. Volt idő, amikor bármiről tudtunk beszélgetni, nem voltak tabuk. De lehet, hogy ez megváltozott. – Egyrészt a munka miatt: sokat dolgozom, furcsa időbeosztásban. Ez nem tesz jót egy kapcsolatnak. Vagy csak jobb nekem így. Éreztem, hogy valamit nem mond el, de úgy tűnt, nem ez a megfelelő pillanat, úgyhogy nem firtattam tovább az okokat, amitől ő szemmel láthatóan megkönnyebbült. Már London külvárosában jártunk. Tovább tartott megtalálni a címet, mint hittem. Végül, több eltévedés után, megálltunk egy puccos, oszlopos előcsarnokkal megtoldott, viktoriánus ház előtt. – Megjöttünk – jelentette be Jimmy, és leparkolt az épület előtti kis parkolóban. – Itthon vagyunk. – Én ugyan nem – motyogtam sötéten, de azért kiszálltam a kocsiból. Megálltam egy pillanatra a hideg, reggeli levegőben, és jól megnéztem a számomra teljesen ismeretlen épületet. Egyetlen téglája sem tűnt ismerősnek. – Gyere, nézzük meg! – Jimmy kinyújtotta a kezét, és én vonakodva bár, de engedtem, hogy a kőlépcső felé tereljen.

Arra számítottam, hogy az első akadálynál meghátrálunk, mert ahogy közelebb értünk, észrevettem, hogy biztonsági kóddal lehet bejutni a házba. Három lépcső vezetett az ajtóig. Megtorpantam. – Hát, akkor ennyi – könnyebbültem meg. – Ne olyan gyorsan! – szólt rám Jimmy, és odatolt az ajtóhoz. Ebben a pillanatban megjelent a hallban egy kék egyenruhás nővér, és kisietett az épületből. Amikor kinyitotta az ajtót, Jimmy felrohant a lépcsőn, és megfogta, nehogy becsukódjon. A nővér gyanakodva végigmérte, aztán meglátott engem, és nem szólt semmit. – Köszönjük – szólt Jimmy, miközben átléptük a küszöböt. Én is megköszöntem. A nővér már lefelé ment a lépcsőn, de hátrafordult, és vidáman így felelt: – Nagyon szívesen, Rachel. Egy szót sem szóltunk a liftben. Még akkor is tapintani lehetett a feszültséget, amikor az ötödiken kiléptünk a felvonóból. A folyosó jobbra és balra is folytatódott. – Merre? – kérdezte Jimmy. – Honnan tudjam? – csattantam fel. Akkor visszajött hozzám. Sokkal kedvesebben és türelmesebben beszélt, mint amit megérdemeltem. – Tudom, hogy nehéz, Rachel. De tudtuk, hogy eljön ez a pillanat. Még ne add fel! Igaza volt, persze hogy igaza volt. De annyira bíztam benne, hogy ez az egész nem igaz. A kulcsom nyitotta a lakásajtót. Miért is ne nyitotta volna? Végigjártuk a szobákat, mintha érdeklődő vevők lennénk. Nem tudtuk, mit keresünk. Egyszer benyitottam egy ajtón, amiről azt gondoltam, a hálószobába vezet. Amikor a mosókonyhában találtam magam, örömmel nyugtáztuk, hogy nem veszítettük el a humorérzékünket. Még hogy mosókonyha! Az ember oda megy be utoljára. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy betörő, aki értékek után kutat a

fiókokban és a szekrényekben. Nem sok mindent ismertem fel, de időnként a kezembe akadt egy ismerős ruhadarab, egy ékszer, és felgyorsult a pulzusom. Az útlevél és az adózási papírok, amiket egy széfben találtam, az utolsó szögek voltak a koporsóban. Most már biztos volt, hogy abban a lakásban élek. Más körülmények között ezt a legkevésbé sem éreztem volna tragédiának. Nagyon szép, ízlésesen díszített lakás volt, körülbelül négyszer akkora, mint amiben a mosoda fölött laktam. De nem leltem örömömet ebben az előrelépésben. Ha ez tényleg az én otthonom – és ezt ennyi bizonyíték mellett nehéz lett volna megcáfolni –, akkor milyen alapon állítom továbbra is, hogy ez az élet nem az én életem? Én a hálószobában pakolásztam, Jimmy meg kiment a konyhába, és percekkel később két bögre gőzölgő kávéval jelent meg. – Sajnos nincs itthon tej – szabadkozott. – Mondjuk, nem sok minden van itthon, kong az ürességtől a konyhaszekrény. Biztos étterembe jársz enni. Ez logikus magyarázat volt, és beleillett abba az életmódba, amit Mattról feltételeztem. Kezemben a bögrével leereszkedtem a krémszínű bőrkanapéra. Óvatosan helyezkedtem, nehogy leöntsem kávéval a drágának tűnő bútort. Nagyon elővigyázatos vendég voltam a saját lakásomban. – Honnan van nekem pénzem erre? – bukott ki belőlem a kérdés. – Tudom, milyenek a londoni árak. Egy vagyonba kerülhet ez a lakás. Biztos, hogy nem fizet ilyen jól a munkám. Jimmy tekintete elsötétült, és elfordította a fejét. Aztán így felelt: – Úgy tudom, Matt szüleié a lakás. Igazából több lakásuk is van ebben a házban. Kedvezményes áron adják ki neked, hiszen szinte családtag vagy. Nevetséges, de elpirultam zavaromban. Nem is tudom, miért. Hiszen semmi szégyenleteset nem tettem. – Ja! – böktem ki. Újságíróhoz képest nem valami kreatív. Együtt jártuk körbe a lakást. Végig abban reménykedtem, hogy találok valamit, ami bebizonyítja, hogy ez nem az én otthonom, de sajnos minden

épp ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Ha a nevemre szóló számlák és levelek nem lettek volna épp elég meggyőzőek, a dohányzóasztalon volt egy kicsi, ezüstkeretes fénykép, ami végképp meggyőzött. Jimmy mögém állt, és a vállamra támasztott állal nézte, mi van a kezemben. Matt-tel az Eiffel-torony előtt álltunk. Matt mellettem állt, ahogy abban a pillanatban Jimmy, és mindketten belenevettünk a fényképezőgépbe. Hideg lehetett, mert kabát és sál volt rajtunk, mégis olyan melegség áradt a képből, hogy egészen megütköztem rajta. Olyan boldogok és gondtalanok voltunk, és… és olyan szerelmesek! Akkor ébredtem rá, hogy a visszatérésem óta történtek annyira lefoglaltak, annyira meg akartam fejteni a múltat, hogy egészen mélyre ástam a Matt iránti érzéseimet. – Azt hiszem, ekkor kérte meg a kezedet – magyarázta Jimmy, de semmilyen érzelmet nem hallottam ki a hangjából. Nem tudtam levenni a szemem a képről. Egy lépéssel távolabb lépett tőlem. – Mindig szerettem volna eljutni Párizsba – közöltem álmodozó hangon. Nem felelt, csak lehajolt, és felvette az asztalról a kiürült bögréket. Nem tudom, hallotta-e a mondat végét: – …de még sosem jártam ott. Nem volt miért ott maradnunk. Jimmy javasolta, hogy szedjek össze még néhány holmit, amit hazavihetek apuhoz, de nem tettem. Lopásnak éreztem volna. Már a kocsiban ültünk, és úgy éreztem, muszáj valamivel oldanom azt a rettenetes hangulatot, ami ránk telepedett. – Láttam, amit láttam, de még mindig nem hiszem el, hogy ez a valóság. – A viktoriánus házra mutattam. – Látom a bizonyítékokat, kénytelen vagyok elfogadni, de az eszem, a szívem még mindig azt mondja, hogy ez az egész egy óriási tévedés. Jimmy is igyekezett lerázni magáról a fojtogató sötétséget, ami leereszkedett ránk.

– Ne aggódj! Nem várhatjuk, hogy hirtelen minden eszedbe jusson. Most megebédelünk, aztán bemegyünk a magazin szerkesztőségébe. Talán ott találunk valamit. Nem is sejtette, hogy a próféta szól belőle. Szerencsére eszébe jutott, hogy hívjuk fel a magazint, és szóljunk, hogy jövünk, mert óriási volt az épület, és segítség nélkül sosem találtuk volna meg azt a részleget, ahol minden jel szerint dolgoztam. Jégtükör simaságú és csillogású előtér vezetett a recepcióhoz, egy ívelt asztalhoz, ami mögött több recepciós is ült. Mindenki nagyon elegáns volt, és bár a ruhánk alapján nem lógtunk ki a sorból, én magamat mégis rettenetesen oda nem illőnek éreztem. Azonnal begyűjtöttem néhány mínusz pontot, amikor elfelejtettem, kihez akarok felmenni, és fel kellett túrnom a táskámat, hogy előkerítsem a papírt, amire felírtam az illető nevét. – A hölgy Miss Rachel Wiltshire, és Mrs. Louise Kendallt keresi – segített ki Jimmy minden gond nélkül, miközben én a Gucci táskával szenvedtem, amiben még mindig nem ismertem ki magam. – Már vár bennünket. Leültettek minket egy lehetetlenül alacsony, piros bőrkanapéra, közvetlenül a liftekkel szemben. Idegesen fészkelődtem, míg várakoztunk. Ahányszor kinyílt a liftajtó és egy nő lépett ki rajta, felpattantam. Röhejes volt. Ebben az óriási épületben folyamatos volt a jövés-menés a recepción. Akármelyikük lehetett a főnököm. Végül is több mint negyedórát ültünk, mire egy nálam alig tíz évvel idősebb nő odasietett hozzánk. Márkás kosztümöt és valószínűtlenül magas sarkú cipőt viselt. – Rachel! – kiáltott fel, amikor már az előtér közepén járt. Felálltam és felé nyújtottam a kezemet. Ügyet sem vetett rá. Lecsapott rám, mint egy héja, és az arcom mellett két oldalt a levegőbe csókolt. Drága parfüm illatfelhőjébe burkolt. – Hogy vagy, te szegény? Úgy aggódtunk!

A hangja alapján ebben erősen kételkedtem. Nem vesztegette tovább az időt felesleges udvariaskodással, hanem sarkon fordult, és a lifthez tipegett. Mivel Jimmyt levegőnek nézte, gondoltam, úgy illik, ha bemutatom őket egymásnak. – Mrs. Kendall, Jimmy Boyd, régi barátom. Ő hozott fel Londonba, hátha kicsit felfrissül a memóriám. Rövid mosollyal üdvözölte a mellettem álló férfit, de a szeme hideg maradt. Már amikor odajött hozzánk, tetőtől talpig végigmérte. Nagyon reméltem, hogy Jimmy ezt nem vette észre. – Ne szólíts már Mrs. Kendallnek! Neked Louise vagyok – javított ki, és tökéletesen manikűrözött ujjával megnyomta a lift hívógombját. – Az a drága Matt idetelefonált hétfőn, és beszámolt arról a szörnyű támadásról. Iszonyú lehetett! És még a gyönyörű gyűrűdet is ellopták! – A bal kezemre pillantott, hogy lássa, tényleg nincs meg a gyűrű. – Igazi tragédia! Beszálltunk a liftbe. Valami azt súgta, a gyűrű elvesztését nagyobb tragédiának tartja, mint magát a támadást. Cathyre emlékeztetett. Az volt az érzésem, tíz év múlva Cathy is pont ilyen lesz. A kilencediken szálltunk ki, és Louise-hoz azonnal odarohant egy gyakornok egy halom papírral a kezében. Louise megtorpant, hogy elhárítsa a vészhelyzetet, úgyhogy Jimmyvel udvariasan kicsit hátrébb léptünk, és körülnéztünk. Egy hatalmas, egyterű irodában találtuk magunkat. Neoncsövek világítottak. A lift mindkét oldalán számtalan asztal állt, amelyeket kék, filcborítású térelválasztók osztottak fel. Pont úgy nézett ki, mint azok a kísérleti bigyók, amikben a laborokban patkányok szaladgálnak. – Nagyon kedves a főnököd – jegyezte meg Jimmy. A fülembe suttogott, nehogy valaki meghallja. – Nagyon egyenes ember. – Pssszt – kuncogtam, de azért örültem, hogy nem vagyok egyedül a véleményemmel. Amint megoldódott a gond, Louise elküldte a gyakornokot, és újra felénk fordult: – Nem is tudom, mi legyen a következő lépés. Mit szeretnél? Csak úgy körbenézel, köszönsz a kollégáknak, vagy az asztalodhoz mennél?

– Ha lehet, inkább az asztalt nézném meg. – Jól van, hát, akkor sok sikert! Biztosan találkozunk még, mielőtt elmész – és ezzel hátat fordított nekünk. – Ööö, Louise… Visszanézett. Némi késéssel sikerült egy mosollyal elfednie a bosszúságot, ami kiült az arcára. Épphogy kilátszott alóla a tekintet, ami azt üzente: Én fontos ember vagyok, nekem erre nincs időm! – Melyik az én asztalom? Majdnem elnevette magát. – Te jó ég! Hát te tényleg amnéziás vagy! Milyen bizarr! Matt mondta, de… nos, annyira furcsa! Míg oda nem értünk az asztalomhoz, végig az állapotomon csodálkozott. Sok kollégám mellett elmentünk, néhányan csak rám néztek, de sokan mosolyogtak is. Mindenkire visszamosolyogtam, hátha jóban vagyunk. Végül is megálltunk két, egymással szembefordított asztal mellett. Az egyik mögött egy fiatal nő ült, aki őrületes tempóban püfölte a billentyűzetet. – Dee, kérlek, foglalkozz egy kicsit Rachellel! – Aztán, mintha valami szaftos titkot osztana meg a másikkal, hangosan odasúgta: – Tényleg amnéziás! Megvártuk, hogy elmenjen, aztán a fiatal nő felállt és felém nyújtotta a kezét. – Szia! Dee Ellis vagyok, körülbelül egyszerre kerültünk a magazinhoz. Bólintottam, viszonoztam a mosolyát, de nem tudtam, mit mondhatnék. – És egyformán utáljuk Louise-t. Hálásan fogtam meg a kezét. Fogalmam sem volt, ki a fene lehet ez a nő, de úgy éreztem, barátra leltem benne. Dee nagyon türelmes volt, de többször is a faliórára és a számítógépére pillantott, amiből megéreztem, hogy feltartjuk. – Látom, dolgod van, nehogy úgy érezd, hogy pátyolgatnod kell engem! Szomorúan mosolygott. – Ne haragudj! – szabadkozott. – Közeledik egy nagyon fontos határidő.

De hát tudod, hogy megy ez! Persze hogy nem tudtam. – Mit gondolsz, mit lenne érdemes megnéznünk? Min dolgozott Rachel, mondjuk, a múlt héten? Hátha eszébe jut valami. Dee Jimmyre nézett, és Louise-tól eltérő módon azonnal megkedvelte. Ettől még szimpatikusabbá vált. – Hát, most nem volt nagyobb projektje… – Összevont szemöldökkel kutatott a gondolatai közt. – Nagyon be akartál fejezni mindent a barátnőd esküvője előtt. Tényleg, hogy sikerült a buli? – Lemaradtam róla. – Basszus! – Az ajkába harapott. – Jaj, megvan! Lehet, hogy segítene, ha megnéznéd egy-két cikkedet, amiket az elmúlt pár hónapban írtál. Ilyesmire gondoltatok? – Az nagyon jó lenne! – bólogattam. Már el is tűnt, csak azt hallottuk, hogy az archívumról motyog valamit, Amíg vártuk, hogy visszajöjjön, leültem az asztalomhoz. Semmi személyes tárgyat nem láttam se az asztalon, se a fiókokban. Csak tollakat, papírokat találtam. Bűntudatosan csuktam be a fiókot, amikor Dee újra felbukkant egy halom magazinnal a kezében. Úgy éreztem magam, mint akit lopáson kaptak. – Meg is vannak. A tartalomjegyzékben fogod látni, melyik a te munkád. Megnéztem, és szabad a tárgyaló, úgyhogy ott békében átlapozhattok mindent. Igaz, a tárgyaló fala üvegből volt, mégis jobban el tudtunk vonulni, mintha a kinti irodában maradtunk volna. Jimmy lerakta a magazinokat a lakkozott tölgyfa asztalra, és kihúzott két kényelmes, párnázott széket. Megnéztem a dátumokat, és a legrégebbivel kezdtem. Jimmy találomra vett kézbe egy számot, és amikor meglátta felvont szemöldökömet, csak megrántotta a vállát: – Gondoltam, várakozás közben megfejtem a keresztrejtvényeket. Csendben üldögéltünk. Órákig olvasgattuk a magazin régebbi számait. Jimmy kétszer is hozott valami forró, barna löttyöt az automatából. Csak a folyamatos lapozgatást lehetett hallani a tárgyalóban.

– Most nem azért, de egész jók a cikkeim – állapítottam meg, miközben becsuktam egy újabb számot, és a már olvasott halom tetejére dobtam. – Milyen szerény vagy! – ugratott Jimmy. Elpirultam. – Nem akarok nagyképű lenni – mentegetőztem –, csak meglepett, hogy olyan jó vagyok, hogy valóra tudtam váltani az álmomat. Barátságosan megszorította a kezemet. – Nem is vártam mást. Két magazin múlva darabjaimra hullottam. Először nem figyeltem fel a cikk címére. A kisbetűs, színes bekezdés vonzotta a tekintetemet, amelyet a lap jobb felső sarkában helyeztek el. – Úristen! – nyögtem, és az arcomból kifutott a vér. – Mi van? Mi baj van? – kiáltott fel Jimmy, majd felpattant és odaugrott hozzám. Nem jutottam szóhoz, úgyhogy remegő ujjal mutattam a fényképre. Lehajolt és felolvasta a képaláírást. – Dr. James Whittaker, Hallingford Klinika. – Értetlenül fordult felém. – És? – Dr. Whittaker az! – magyaráztam. Úgy zsongtak a fejemben a gondolatok, mint egy megvadult méhraj. – Ő az orvosom! – folytattam, és magam is hallottam, hogy egyre inkább elveszítem a türelmemet, mert még mindig nem érti. – Ő kezelt a baleset után! Ráadásul fél éve hozzá járok a fejfájások miatt! Kétszer is elolvastuk a cikket. Csak akkor törtük meg a csendet, amikor a végére értünk, és találkozott a tekintetünk. – Azt nem írja, hogy fejsérülést szenvedett betegeket is kezel – kockáztatta meg Jimmy halkan. – Tudom. – Igazából nekem úgy tűnik, hogy egyáltalán nem kezel már pácienseket. – Tudom.

– Orvosi perekben szakért meg kutat. Hallgattam. – Jó ez a cikk – jegyezte meg végül, mintegy vigasztalásul. – Köszi. Magam felé fordítottam a magazint, mintha újra el akarnám olvasni a címet, de nem kellett, mert örökre belevésődött az emlékezetembe. Személyiségzavar: orvosi tény vagy fikció? Majd alatta kisebb, dőlt betűkkel: Írta: Rachel Wiltshire

KILENCEDIK FEJEZET Nem emlékszem arra, hogy kijöttünk az épületből. Jimmy átvette az irányítást: visszaadta a magazinokat Deenek, aztán gyengéden a liftekhez vezetett. A liftben a többi ember igyekezett minél messzebb állni tőlünk, amikor meglátták hullasápadt arcomat és Jimmy derekam köré font karját, ami nélkül össze is estem volna. Biztos, hogy úgy néztem ki, mint aki rosszul van, de félreértették az okot. A hideg szél az arcomba csapott, és elakadt a lélegzetem. Hangosan vettem a levegőt, mint a fuldokló, amikor a felszínre tör. – Lassan lélegezz – tanácsolta Jimmy. – Nem sietünk sehová, csak szép nyugodtan. Profin viselkedett, ahogy a munkája során szokott, ha sokkos állapotba kerül valaki. Azt hiszem, valóban ez történt velem: sokkot kaptam. Hirtelen összeálltak a kirakós darabjai, de nemhogy tisztán láttam volna, inkább valami kusza kép alakult ki, ami rettegéssel töltött el. – Igaz. Minden igaz. Hogy lehet igaz? – Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek, amíg meg nem láttam a járókelők gyanakvó pillantásait. Valószínűleg őrültnek néztek. – Gyere, drága, menjünk innen! – javasolta Jimmy, és én bénultan követtem a mélygarázsba, ahol a kocsit hagytuk. Úgy rakott be az anyósülésre, mint egy gyereket, aztán a túloldalon ő is beszállt. A szélvédőn át figyeltem őt, és nem értettem, hogy maradhat ilyen nyugodt. Hogyhogy nem hívja fel a legközelebbi kórházat, hogy vigyenek be? De tényleg nem látszott rajta az aggodalomnak nyoma sem. Még arra is gondoltam, hogy ő is megőrült. Beindította a kocsit, és már a zsúfolt londoni utcákon gurultunk, amikor megszólalt. – Nos – kezdte –, ez egy kicsit meglepő felfedezés volt. – Ez az évszázad eufemizmusa. Tíz percig egyikünk sem beszélt. Végül megint ő törte meg a csendet. – Egy helyben járok. – Üdv az életemben! – feleltem sötéten.

– Nem, Rach, szó szerint. Körbe-körbe megyünk, már vagy hatszor megkerültük ezt a háztömböt. Hová szeretnél menni? Keressük meg a másik lakást és az energiacéget? Elfordítottam a fejemet, és kinéztem az ablakon. Reméltem, hogy nem látja meg a szememben a reményvesztettséget. – Minek? Mindketten tudjuk, mit találnánk ott. Nyilván nem lakhatok egyszerre két helyen, nem lehet egyszerre két állásom. Elég a csökönyösködésből, ideje elfogadnom a tényeket, amiket kezdettől fogva hajtogattok. Egy pillanatra levette a szemét az útról, és megnézte az óráját. – Még nincs olyan késő. Szeretnél már ma este visszamenni Great Bishopsfordba? Szomorúan sóhajtottam, és átgondoltam a lehetőségeimet. Eredetileg úgy terveztük, Londonban alszunk, mert azt hittük, sok időbe telik majd, mire mindkét címemet és mindkét munkahelyemet felkeressük. Ostoba optimizmusomban azt hittem, az én kis lakásomban töltjük majd az estét, borozgatunk, elviteles kaját eszünk, és végre megfejtjük az elveszített emlékeim rejtélyét. De erre most már semmi esély. Ugyanakkor nem tudtam volna elviselni, ha most haza kell mennem, apu szemébe kell néznem, és el kell mondanom neki, mire jöttünk rá. – Nem akarok ma hazamenni. – Ezt halkan, de határozottan mondtam. – Időre van szükségem, hogy rendesen átgondoljam a helyzetet. Szeretnék rendet rakni a fejemben, mielőtt továbbmegyek. Jimmy megértően bólintott, és örült, hogy nem kell már sokat vezetnie aznap. – Szeretnék egyedül lenni este – kockáztattam meg. Az utat nézte, miközben átlavírozott egy szűk kereszteződésen, aztán felém fordult, és rám mosolygott. – Nyilvánvaló. Persze. Tökéletesen igazad van. Csak annyi van, hogy ma az „egyedül” azt jelenti, el sem mozdulok mellőled. Eszem ágában sincs magadra hagyni téged, Rachel. Végül is kompromisszumot kötöttünk. Igen, Londonban maradunk, nem indulunk el hazafelé, mert az nagyon

hosszú út lenne, és különben is van min gondolkodnunk. És nem, nem megyünk vissza abba a lakásba, ahol a holmim van. Nem álltam még készen arra, hogy elfogadjam, abban a viktoriánus épületben van az otthonom. Szerintem Jimmy már csak azért sem akart ott aludni, mert Mattre emlékeztette a hely. Így egy megoldás maradt: szállodába menni. Már hat óra múlt, péntek este, amikor óriási a nyüzsgés, és ráadásul London belvárosában voltunk, úgyhogy nagy mázlink volt, hogy mindjárt az első helyen kaptunk szobát. A kocsit a szálloda parkolójában hagytuk, és Jimmy bevitte a csomagjainkat a recepcióra. Én az ajtóban vártam, hogy kiderüljön, megszállhatunk-e ott, és közben meredt tekintettel bámultam a szuvenírbolt kirakatát. Percekkel később fogtam fel, hogy kaptunk szobát, amikor Jimmy odajött hozzám. Azonnal felmerült bennem egy nagyon fontos kérdés: vajon egy kétágyas vagy két egyágyas szobát foglalt? Mielőtt még feltehettem volna a kérdést, meg is kaptam a választ, amikor a kezembe nyomott egy műanyag belépőkártyát, és a másikat zsebre tette. – Egymás melletti szobák – közölte, miközben én a kártyát nézegettem. Rámosolyogtam, de nem tudtam eldönteni, melyik érzés az erősebb bennem, a megkönnyebbülés vagy a csalódottság. Abban állapodtunk meg, hogy először beülünk valami csendes helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Jimmy látott egy kis, olasz éttermet egy sarokra a hoteltől, úgyhogy kaptam negyedórát, hogy felfrissítsem magam, majd találkozzak vele a folyosón. Az egyedül töltött időt arra szántam, hogy megmostam az arcomat hideg vízzel, és megpróbáltam kifésülni a szélfúvástól összekócolódott hajamat. Csak egy kicsi neszesszert vittem magammal Londonba, úgyhogy itt-ott feljavítottam a sminkemet, majd leültem az ágyra, és vártam, hogy leteljen a negyedóra. A szobám kellemes volt, de személytelen, mint a hotelszobák általában. Nem volt, ami elvonja a figyelmemet a fejemben vadul kavargó gondolatokról. Az étterem néhány perc sétára volt a szállodától, egy mellékutca sarkán. Ahogy elsétáltunk a kirakat előtt, és benéztem az üvegen keresztül, nem

tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valamiért ismerős nekem ez a hely. Mintha már láttam volna valamikor. Végre rájöttem, mi ez a furcsa érzés, miközben vártuk, hogy a pincér megmondja, van-e szabad asztaluk. – Susi és Tekergő! Jimmy lenézett a tiszta farmerjára, amit az előbb vett át, meg a frissen vasalt fehér ingére. – Tekergő? Nagyon hízelgő, komolyan. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul festek. – Hülye! Nem te, hanem a hely! – A helyiség felé intettem. Igazam is volt: mintha erről mintázták volna a rajzfilmbeli éttermet. Kockás terítő az összezsúfolt asztalokon, mindegyiken egy üres chiantis üvegbe állított, piros gyertya. A szem elől elrejtett hangszórókból szóló, sodró lendületű hegedűszó tette teljessé a képet. Jimmy értette, mire gondolok, ezért rám vigyorgott. Ebben a pillanatban jött meg a pincér, hogy az asztalunkhoz vezessen minket. – Ha arra számítasz, hogy majd megosztom veled a spagettimet, hát, azt felejtsd el! A szósz meg… az pláne csak az enyém. Annyira azért nem szeretlek! – Hát, ha nem zendítesz rá a Bella Nottéra, nem lesz gond – vágtam vissza, utalva borzalmas repedtfazék-hangjára. Ezen az élcelődésen mosolyogtunk, míg a pincér megmutatta az asztalt, de képtelen voltam kiverni a fejemből azt az utolsó mondatot, bár egészen ártatlanul hangzott. A komolytalankodás azonban csak álca volt, amivel igyekeztünk elfedni az este valódi célját. Miután rendeltünk, már nem lehetett tovább halogatni a komoly beszédet. – Most, hogy volt egy kis időd gondolkodni, tisztult valamennyit a kép? Hosszan kortyoltam a boromat, aztán válaszoltam. Olyan őszintén, ahogy csak tudtam. – Az, hogy tisztult, talán túlzás. Ha azt kérdezed, hirtelen eszembe jutotte az elmúlt öt év, akkor nem. Számomra még mindig az az egyetlen valóság, amiről múltkor meséltem neked. Annyit változott a helyzet, hogy most már tudom, semmi sem úgy történt, ahogy én azt eddig hittem.

Átnyúlt az asztalon, és két keze közé fogta mindkét kezemet. – Ez már önmagában is óriási előrelépés – bátorított. – Így legalább könnyebben el tudod majd fogadni, amit az amnéziaszakértő tanácsol azzal kapcsolatban, hogyan kaphatnád vissza a valódi emlékeidet. – Remélem – feleltem, de a hangomból kiérződött a kétely, hiába igyekeztem leplezni. – Mikorra is kaptál időpontot? – Jövő hét végére. Vártam, vajon felajánlja-e, hogy eljön velem, aztán rájöttem, hogy Matt addigra hazaér, és mint vőlegényemnek, neki kell elkísérnie, nem Jimmynek. Meglepett, hogy nem vagyok benne biztos, Matt-tel akarok menni. Ha én választhatnék, vajon melyiküket akarnám magam mellett tudni? Amikor a pincér kihozta a rendelésünket, Jimmy elengedte a kezemet. Furcsa módon azonnal hiányzott az érintése. De legalább már tudtam, mi a válasz az előbb felmerült kérdésemre. – Tudod, ha belegondolok, egy csomó mindent értek, amit meséltél. Hogy azokra a dolgokra miért emlékszel. – Tényleg? – Persze. – Egyértelmű volt, hogy foglalkozott a kérdéssel. Vagy csak nem tudta levetkőzni rendőri énjét, és addig kereste a racionális, logikus magyarázatot, amíg meg nem találta. Ettük az isteni, gőzölgő tésztát, a roppanós salátát, ittuk a meglepően jó házi bort, és közben Jimmy az elképzelt életem minden apró részletét megmagyarázta. – De miért tudok konkrétumokat? Honnan tudtam annak a HR-es nőnek a nevét és telefonszámát az energiacégnél? – Nagyon egyszerű. Lehet, hogy valamikor régebben jelentkeztél hozzájuk egy álláshirdetésre. Valamiért elraktározta az agyad ezeket a részleteket. Azt hallottam, hogy amit egyszer megtudsz, sosem felejted el teljesen. Ezt el tudtam képzelni, bár elég valószínűtlennek tűnt. Más megközelítéssel próbálkoztam.

– Jó, akkor honnan jött ez a rettenetes gondolat, hogy apu végső stádiumos rákbeteg? Egy pillanatig gondolkozott, aztán megtalálta a megoldást: – Hát, egyszer régen, még gyerekkorunkban leszoktattad a dohányzásról. Láttál valami hirdetést a tévében, és nagyon megijedtél, hogy meg fog halni. Lehet, hogy sosem múlt el ez a félelem, csak eltemetted a tudatod aljára. Ebben volt valami. Mindig is megmagyarázhatatlanul gyűlöltem a dohányzást. – És – folytatta Jimmy, aki nagyon belejött az elmélete kidolgozásába – azt, hogy embereknek lehet egy második, fiktív énjük, nyilván onnan vetted, hogy meginterjúvoltad Dr. Whittakert a cikkedhez. Minden vidámság nélkül nevettem. – Hát, azt mindenesetre már tudjuk, miért van meg a száma a mobilomban. Az is kiderült, miért hittem, hogy olvastam egy cikket a témával kapcsolatban. Persze hogy ismerős volt – végül is magam írtam. – Látod? – bólogatott Jimmy. – Ha közelebbről megnézzük az esetet, részletről részletre, szinte mindenre van magyarázat. Végiggondoltam, amit mondott, és nem találtam ellentmondást az elméletében. De maradt még egy kérdés. – De miért olyan rettenetes minden, amit elképzeltem? Miért csak tragédia van abban az életemben? Miért teremtette az agyam apu betegségét? És ha már itt tartunk, az enyémet miért? Miért vagyok ott magányos? Miért nem inkább egy boldog másik életet képzeltem el magamnak? – Elhallgattam. Pontosan tudtam, hogy az összes tragédia közül, amit abban a rémálomvilágban átéltem, a legnagyobbat kihagytam. – Miért hittem, hogy meghaltál? Sokáig nem szólalt meg. Olyan sokáig, hogy azt hittem, nem is fog felelni. – Lehet, hogy számodra a valódi életed a létező világok legjobbika. Eleve ebben éltél. Ezért aztán megteremtetted a tökéletes ellentétét. Az meg, hogy én… – habozott, mielőtt kimondta a szót: – …meghaltam… Talán azért volt, mert már jó ideje megszakadt a kapcsolatunk. –

Szomorúan nézett rám. – Eltávolodtunk egymástól, nagyon régen találkoztunk utoljára. Lehet, hogy a halálom a barátságunk halálának szimbóluma. Vagy annál sokkal több, gondoltam. Lehet, hogy a tudatalattim felismert valamit, amit a tudatom nem volt hajlandó elfogadni. Azt, hogy Jimmy nélkül az élet olyan, mint a halál, és ennek elszenvedése a legiszonyúbb pokol, amit csak el tudok képzelni. Leszedték az asztalunkat, és a bor sikeresen oldotta az idegességemet, pedig amikor eljöttünk a magazintól, féltem, hogy nem fog elmúlni. Jimmy is ellazult az alkoholtól. Nem tudom, észrevette-e, hogy beszéd közben a kezemet babrálja. De az a feszültség, amit éreztem, amikor az ujjai körülfonták és simogatták az ujjaimat, nagyon is valós volt. Több ezerszer fogtuk már egymás kezét életünk során. Miért gyújtott most bennem ilyen tüzet az érintése? Miért lett úrrá rajtam ez az érzés? Miért, pont most, amikor másik férfihoz tartozom? – Rachel, akkor most, hogy megfejtettük a rejtélyt, meséld el, te hogyan magyaráztad a kettős múltat! Elvettem egy bagettet a tartóból, és azt forgattam az ujjaim között beszéd közben, mint egy gumibotot. – Sehogy. Tényleg. Egyszerűen nem értettem, mi történik. A bagett pörgött-forgott. Le sem vettem róla a szemem, mert tudtam, hogy Jimmy nem hagyja annyiban a témát. – Ne már! Mondd csak el szépen, mire jutottál! Olyan gyorsan pörgött a bagett a hüvelyk- és mutatóujjam között, hogy éreztem az így generált hőt. – Butaság az egész. – Megígérem, hogy nem nevetlek ki. A bagett tovább gyorsult. – Azt gondoltam, tényleg történt valami a balesetkor. Az idővel. Azt gondoltam, a valóság… – Elhallgattam, mert így kimondva sokkal nagyobb ostobaságnak tűnt az egész, mint amikor elképzeltem. – Hogy a

valóság valahogy kettétört! A törékeny bagett egy reccsenéssel eltört a kezemben. Nem mertem Jimmyre nézni. Egész este azt magyarázta végtelen türelemmel, hogy nem vagyok őrült, erre előhozakodom ezzel az elmélettel. Mi van, ha most már belátja, hogy mégsem vagyok normális? – Kettétört? – Nem tudtam eldönteni, hitetlenkedik vagy megrémíti a gondolat. – Igen. Tudod, mintha az életem, az életünk valahogy… összetört volna… a baleset pillanatában. – Összetört? – Aha… Az egyik életben minden jól alakult, ment tovább a maga útján. A másikban meg… éppen ellenkezőleg. Megnyomorodtam, és attól fogva minden tönkrement. És te… szóval… te… – Meghaltam. Ebből az egy szóból is tudtam, mit gondol. Felemeltem a fejemet, és láttam a szemében, hogy fájdalommal igyekszik palástolni, mennyire viccesnek találja az elméletemet. Hozzávágtam a bagett mindkét felét, amikor elnevette magát. Annyira hangosan és szívből nevetett, hogy több vendég döbbenten fordult felénk. – Fogd be! – sziszegtem, mert teljesen zavarba ejtett, hogy a figyelem középpontjába kerültünk. – Csak egy elmélet volt. Egy idő után sikerült erőt vennie magán, már nem ömlött a könnye, és nyugodt tudott maradni annyi időre, míg azt mondta: – Na, ez van akkor, ha egész tinikorodban csak Stephen Kinget olvasol. Jó hangulatban jöttünk el az étteremből. Meglepő, ha belegondolunk, milyen érzelmi traumát éltem át aznap. Éppen akkor eredt el a hó, és a puha, fehér, csillogó pelyhek meg a karácsonyi fények egészen varázslatossá tettek mindent. Már jegesedtek az utak, úgyhogy a második majdnem-elesés után Jimmy szó nélkül belém karolt, nehogy összetörjem magam. – Csak a cipő miatt van – mentegetőztem, miután villámgyorsan karon

ragadott. Ha nem kap el, kínos helyzetbe kerültem volna. – A másik ruhatáram sokkal praktikusabb. Jimmy nem hívta fel a figyelmemet arra, hogy a „másik ruhatáram” csak a képzelet szüleménye, inkább így szólt: – Nem a cipő tehet róla, hanem te. Szörnyen veszélyes vagy, rád folyamatosan vigyázni kell. – Nem erre vannak a rendőrök? Nem az a mottótok, hogy „szolgálunk és védünk”? Elnevette magát. – Az az amerikai rendőrség. – Akkor így jártam – motyogtam magam elé, majd megint elveszítettem az egyensúlyomat, és majdnem fenékre ültem. – Igen? Hát, nekem úgy tűnik, alig bírsz járni. Még mindig nevettünk, amikor beléptünk a hotel fényárban úszó előterébe. A szobánk előtt elbúcsúztunk egymástól, de előtte még szorosan átöleltem. – Köszönöm, hogy ma velem voltál – súgtam a fülébe. – Tévedtem, ezt nem tudtam volna egyedül végigcsinálni. Annyira örülök, hogy velem jöttél! Gyengéden elmosolyodott, aztán lehajolt, és óvatosan szájon csókolt. Meglepve hőköltem vissza, de semmiféle tüzet nem láttam a szemében, csak végtelen melegséget. Az a csók csak annyit jelentett, szívesen, bármikor számíthatsz rám. Teljesen ártatlan volt, és illett a helyzethez. De akkor mi okozta azt, hogy miután a kártyákkal kinyitottuk az ajtónkat, és mindketten bementünk a saját szobánkba, azt kívántam, bárcsak valami mást jelentett volna az a csók? Azt hittem, sosem fogok elaludni. Arra számítottam, hogy végtelenítve pörgetem majd a fejemben a nap eseményeit és felfedezéseit. De a bor és az idegkimerültség eredményeként néhány perccel az után, hogy a párnára hajtottam a fejemet, már le is csukódott a szemem. Órákon át mélyen, nyugodtan aludtam. Kellemesen kezdődött az álom. Valami meleg és nyugalmas helyen feküdtem, talán egy tengerparton, és bár nem értettem, mit mond,

hallottam apu hangját. Mondani akartam neki valamit, vagy talán kérdezni tőle, de annyira úrrá lett rajtam a jóleső fáradtság, hogy meg sem tudtam mozdulni. Aztán hirtelen változott a jelenet, furcsán, ahogy az álmokban történni szokott. Eltűnt a tengerpart is, apu is. A múltban találtam magamat, a baleset estéjén, de most nem Matt vette észre a közeledő autót, hanem én. Tudtam, mit kell tennem, de amikor kiáltani akartam, nem jött ki hang a torkomon. Kétségbeesetten próbáltam magamra vonni a többiek figyelmét, de annyira elmerülten beszélgettek, hogy hiába kapálóztam, senki sem figyelt rám. A pincérek kihozták a tányérokat, bort töltöttek a poharunkba, miközben a halál rohamosan közeledett, úgy százzal. Ekkor teljesen oda nem illő módon megláttam, hogy van egy piros vészjelző a falon. Megnyomtam, és hangos szirénázás töltötte be az éttermet. De senki sem mozdult. Fel akartam állni, de ugyanúgy beszorultam az asztal mögé, mint igazából, amikor a baleset történt. Miért nem hallják a vészjelzőt? Fülsiketítő volt a vijjogás, a barátaim mégsem vették észre. Nyugodtan üldögéltek tovább, miközben feléjük robogott a halál. Újra átéltem azt a pillanatot, ami évek óta kísértett álmaimban. Aztán végre megtaláltam a hangomat. Sikítozni kezdtem, és csak akkor hallgattam el, amikor meghallottam magam mögött az üveg csörömpölését. De az nem is az üveg volt, hanem a porcelán éjjeli lámpa, amit kapálózás közben levertem. Felültem. Csak úgy zakatolt a szívem. Vártam, hogy rendeződjön a pulzusom. De nem akart, sőt egyre inkább felgyorsult, és miközben lassacskán teljesen magamhoz tértem, hallottam, hogy Jimmy a nevemet kiabálja, és ököllel üti az ajtót, olyan erősen, hogy az majd betörik. Még mindig nem tértem magamhoz teljesen, de felálltam. Azonnal vissza is zuhantam, mert beleléptem egy porceláncserépbe. Hangosan káromkodtam a sokktól és a fájdalomtól, aztán valahogy kikászálódtam az ágyból, és elvergődtem az ajtóig, mielőtt még Jimmy az egész emeletet felverte volna.

Furcsa látvány lehettünk volna, ha bárki is arra jár hajnali kettőkor. Szerencsére senki sem járt arra, így csak én láttam a küszöbömön a félig felöltözött Jimmyt meg az összevissza álló haját. Legalább a nadrágját felvette, de ő is mezítláb volt. Berohant a szobámba. – Jól vagy? Sikítoztál. – Körülnézett, kereste a rémült sikoly kiváltóját. Hallottam a hangján az ijedtséget, és csodálkoztam is, hiszen a rendőröket arra képzik ki, hogy vészhelyzetben is megőrizzék a nyugalmukat. – Csak egy rémálom – foglaltam össze röviden. Fél lábon ugráltam oda a karosszékhez. Megkönnyebbült sóhaja egészen ellazította a testét. – Jaj, istenem, csak ennyi? Azt hittem, ölnek. És amikor hallottam a csattanást… – Kicsit összekaptunk az éjjeli lámpával. Akkor vette észre, hogy fogom a bal lábamat, és a talpamból vékony patakban csordogál a vér. – Rachel, te vérzel! Mi történt? Nem először gondolkodtam el azon, jó szakmát választott-e. Enyhén szólva is lassan kapcsolt. – Beleléptem egy porceláncserépbe, annyira siettem, nehogy betörd itt nekem az ajtót. Ez kicsit hálátlanul hangozhatott, de még mindig az álom hatása alatt voltam, és iszonyúan fájt a lábam. Azonnal a szék mellett termett, és gyengéden lefejtette a kezemet a sérült lábamról. – Hadd nézzem meg! Óvatosan a kezébe tettem a lábamat. Felkészültem rá, hogy fájni fog, amikor hozzáér, de hihetetlenül gyengéden bánt velem. Alaposan megvizsgálta a vágást, ami továbbra is eléggé vérzett. – Gyere, tisztítsuk ki! – javasolta, és felállt. – Szerintem nem maradt szilánk a sebben, de ehhez erősebb fény kellene. Mielőtt még felkészülhettem volna, lehajolt és ölbe kapott, aztán bevitt a fürdőszobába. – Tudok járni! – ellenkeztem. – Vagy legalábbis fél lábon ugrálni.

Nem reagált. Belerúgott egyet az ajtóba, ami így kinyílt, aztán felkattintotta a villanyt. Körülnézett, hová tehetne le. Furcsa érzés volt, ahogy meztelen mellkasához szorított, de egyáltalán nem kellemetlen. Inkább az volt kellemetlen, hogy a hálóingem sokkal rövidebb volt a kelleténél, és a rémálom következményeképp az izzadságtól nedvesen tapadt a testemre. Megpróbáltam lejjebb húzni a hálóing alját, de ettől csak még feljebb csúszott, és még több látszott ki belőlem. Szerencsére Jimmy a sebemre koncentrált. Leültetett a kád szélére, a zuhanyból vizet engedett a vágásra. Először kicsit csípett, de nem mertem túl sokat fészkelődni. Így legalább egy keveset megőrizhettem a méltóságomból annak ellenére is, hogy fél lábam a kádban volt. Még sosem hiányzott annyira a bugyim, mint akkor. Folyt a víz, és az erős fényben Jimmy szemügyre vette a sérülést. Miután megállapította, hogy nincs benne idegen test, óvatosan leszorította, hogy elállítsa a vérzést. Nagyon kicsi volt a fürdőszoba, egy főre tervezték, így aztán eléggé közel kerültünk egymáshoz. Annyira közel, hogy hallottam a lélegzését. Ahelyett, hogy a pánik csillapodásával lassult volna, egyre szaporábbá vált. Nem csak én éreztem a pillanat hevét. Még nem vette le az ujját a sebről, de közben alig észrevehető köröket írt le a bokámon. Nem tudom, tudta-e, mit csinál, szándékosan simogatott vagy sem, de ettől nem nyugodott meg a szívverésem. Valami új történt köztünk. Csak úgy vibrált a levegő ettől a heves és mély érzelemtől. Jimmy felemelte a fejét, és valami olyat láttam a szemében, amit soha azelőtt. De ő is észrevette ezt a valamit, mert visszatükrözte a szemem. Mintha megállt volna az idő. Így maradtunk, ebbe a szenvedélybe zárva, és egyikünk sem mert sem szólni, sem mozdulni, nehogy szétmálljon ez a törékeny burok. – Jimmy – suttogtam bizonytalanul, és megérintettem a mellkasát. Csak egy pillanatra pihent meg rajta az ujjam, épp csak annyi ideig, hogy érezzem, milyen szaporán ver a szíve, aztán egy határozott mozdulattal megrázta a fejét, mintha tagadni akarná azt, ami történik, és felpattant. Tovább tartott elállítania a vizet, majd a zuhanyfejet a helyére tenni, mint indokolt lett volna, de amikor újra felém fordult, már nyomát sem láttam

az arcán az előbbi érzelemnek. Mintha meg sem történt volna ez a kis közjáték. – Már nem vérzel, de azért ragaszd le a sebet, ha van ragtapaszod! – Aha. – Az intimitás elmúlt, átvette a helyet a gyakorlatiasság, de ettől még nem kaptam vissza a beszédképességemet. Otthagyott, hogy megszárítsam a lábamat és bekössem a sebet, ő meg visszament a hálószobába, és összeszedte a szőnyegről a törött porcelánt. Csendben figyeltem őt a fürdőszobaajtóból. Lenyűgözött erős karja és háta, ahogy dolgozott. Tisztában voltam azzal, hogy az előbb megtapasztalt érzéseket már nem lehet a barátsággal magyarázni. Annyira szerettem volna megérinteni, hogy az már fájt. De ugyanilyen tisztán láttam azt is, hogy Jimmy nem viszonozza ezt az érzést. Bármilyen területre is tévedtünk az előbb, ő többet nem akart oda visszatérni. Tudtam, ha erőltetem, örökre elveszíthetem, és azt nem tudnám elviselni. – Tessék – szólt, majd felállt. – Szerintem mindet összeszedtem, de azért óvatosan járkálj mezítláb. – Köszönöm – feleltem levertem Nem tudom, ez feltűnt-e neki. Azt viszont biztosan észrevette, hogy reszketek a hűvös hálószobában. Odajött hozzám, és átölelte a vállamat. – Te jó ég, majd megfagysz! Nincs egy köntösöd? Megráztam a fejemet. Csak a legszükségesebbeket hoztam magammal, és nem számítottam társaságra az éjszaka közepén. – Feküdj le gyorsan, mielőtt még megfázol itt nekem! Lehajolt, mintha fel akarna kapni, de kitértem előle, és odasántikáltam az ágyhoz. Elnevette magát a makacsságom láttán, és én meghagytam őt abban a hitben, hogy ez makacsság. Inkább higgye, hogy csökönyös vagyok, mint hogy rájöjjön, milyen hatással van rám a közelsége. Bebújtam a takaró alá, és nem csak a meleg miatt örültem, hogy ott lehetek. Meglepetésemre Jimmy nem nagyon sietett vissza a saját szobájába, inkább leült mellém az ágyra. – Szóval mi volt ez a rémálom, ami miatt összetörted a fél berendezést, mint valami őrült rocksztár? Elmosolyodtam.

– Semmi. – Hát, nekem nem éppen semminek tűnt. Nagyon megijesztettél, ha éppen tudni akarod. Ránéztem, és tudtam, hogy igazat mond. – Sajnálom – mondtam, de magam sem tudtam, miért kérek bocsánatot: azért, mert megijesztettem, azért, ami a fürdőben történt, vagy a jövőben esetleg megtörténő vétkekért. – Csak a szokásos volt. Mármint számomra nem volt új. A balesettel álmodtam. – Ez gyakran történik? Szomorúan bólintottam. – A baleset óta? – A halálod óta – helyesbítettem. Csendben ültünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon erre a valószínűtlen kijelentésre. – De hogyhogy még mindig ezt álmodod? – kérdezte hirtelen, és az oldalára gördült, hogy jobban lássa az arcomat. – Miért, amikor pontosan tudod, hogy meg sem történt, vagy legalábbis nem úgy történt? Elkeseredetten ráztam a fejemet. – Nem tudom. De akkor valami eszembe jutott. Nem is értettem, miért nem jöttem rá előbb. Mert még mindig nem tudtam, mi történt valójában azon a sorsfordító estén. Mert a valóság akkor este félbetört és két szálon folytatódott. Talán, ha megérteném, mi történt pontosan, a másik énem elveszítené a szilárdságát, és elillanna, mint egy látomás. – Mindent tudni szeretnék! Mondj el mindent, amire emlékszel abból az estéből, onnantól kezdve, hogy leültünk az asztalhoz! Jimmy megértette, hogy muszáj megtudnom mindent, de mintha csak meg akarna védeni az igazságtól, ha esetleg fájdalmas lenne, átkarolta a vállamat, mielőtt belekezdett. Ugyanúgy emlékezett mindenre, mint én. Még a kellemes, baráti légkört is fel tudta idézni bennem. Nem szóltam közbe, amíg szóba nem került a szerencsepénz. – Azt megtartottam! – kiáltottam fel. – Mármint a másik életemben. Az

ékszerdobozomban tartom. Képtelen voltam kidobni, mert az volt az utolsó kapocs kettőnk közt. Mosolygott, de nem szólt semmit. Aztán még valami eszembe jutott. – És megbeszéltünk valamit másnapra. Most már tisztán emlékszem. Áthívtál magatokhoz, és nagyon rejtélyeskedtél. Évekig tűnődtem rajta, mit akarhattál mondani. Miről akartál akkor beszélni? Vajon csak a világítás tette, vagy tényleg elvörösödött? – Ja, nem tudom. Már nem emlékszem, olyan régen volt. Nem erőszakoskodtam, mert azt akartam, hogy végére érjen a történetnek. De nem értettem, miért hazudik nekem. Minden úgy zajlott, ahogy én emlékeztem, egészen addig a pontig, ahol pánikba estünk és megpróbáltunk elmenekülni az asztaltól a kocsi elől. – …és mindenki időben elfutott, mielőtt még a srác beleszállt volna az ablakba. – De én beszorultam. Nem tudtam kiszabadítani magamat, mert útban volt egy szék. Nem így volt? Egy pillanatig hallgatott, mintha mérlegelné, mennyit mondjon el nekem. – Nagyon gyorsan történt az egész. Végül is lehet, hogy tényleg te jöttél el onnan utoljára. Valamit elhallgatott, és én nem akartam úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel. – Nem. Nem én voltam az utolsó. Apu szerint megsérültél, tehát nyilvánvalóan az ablaknál voltál a becsapódás pillanatában. Mi történt? Most vált egyértelművé számomra, hogy egyáltalán nem akarja elmondani. – Úgy volt, ahogy emlékszem rá, igaz? Visszajöttél értem. Te rángattál ki a szék mögül. Furcsa módon zavarba jött ettől. – Hát, mindenki segített menekülni mindenkinek. Megráztam a fejemet. Annyira egyértelmű volt: mindenki elrohant, biztonságba menekült, csak én nem. De egyikük visszajött és segített rajtam.

– Megmentetted az életemet. Egy pillanatig azt hittem, továbbra is tagadni fog, de hallotta a hangomban a meggyőződést, és humorral próbálta meg oldani a helyzetet: – Nem hagyhattam, hogy meghalj és magaddal vidd a szerencsepénzt. De nem engedtem, hogy elterelje a szót. – Megmentetted az életemet. Ezúttal nem komolytalankodott. Kétségbeejtő őszinteséggel felelt: – Mi mást tehettem volna? Nem tudtam, mit mondjak erre. Ezt a hálát nem lehet szavakba önteni, ekkora adósságot nem lehet szavakkal törleszteni. – És megsérültél. Félresöpörtem a homlokából a haját, és megláttam az apró, fehér sebhelyet, ami a haja tövétől a szeméig tartott. – Annyira hasonlít az enyémre – leheltem döbbenten. – Mármint amit elképzeltem magamnak – helyesbítettem. – Csak az enyém mélyebb volt, hosszabb. – Végighúztam a hegen az ujjamat. – Egészen idáig tartott. – A pofacsontjáig húztam az ujjamat. Szúrt a borostája. – És aztán idáig. – Továbbra is mutattam, milyen volt a másik énem sebhelye, de nem álltam meg ott, ahol az a sebhely véget ért, hanem egészen a szájáig haladtam, és csak enyhén szétvált ajkán állt meg az ujjam. Csak úgy szikrázott köztünk a levegő. Ami a fürdőszobában történt, semmiség volt ehhez képest. Gyengéden, végtelenül gyengéden megfogta az ujjamat, az ajka közé vette, és óvatosan megérintette a nyelvével. Az egész testem remegett az izgalomtól. Aztán a karjában voltam. Nem tudom, ki tette meg az első lépést, bármelyikünk lehetett. Csak a csókjából áradó szenvedélyt éreztem és azt, ahogy hosszú, izmos teste az enyémnek feszül. Megállt az idő, miközben egyre szenvedélyesebbé váltak a csókok. A forróság olyan erősen tapasztott egymáshoz minket, hogy magam is meglepődtem. Remegő kézzel húzta le a váltamról a hálóinget, de felesleges volt izgulnia. Ugyanannyira akartam, mint ő, talán még jobban is. Hirtelen kijózanodtam, és rájöttem, hogy évek óta várok erre a

pillanatra, csak vakságomban ezt nem láttam. Ajkával és kezével felfedezte csupasz bőrömet, és halkan felnyögött. Nem akartam elhinni, hogy ilyen szemérmetlenül és készségesen adom oda neki magam. Sosem éltem még át hasonlót. Félrerúgtam a takarót, és nem szégyelltem előtte a meztelenségemet. Olyan régóta voltunk barátok, hogy arra számítottam, kínosan fogom érezni magam, mintha vérfertőzést követnénk el, de még soha életemben nem éreztem semmit ennyire helyénvalónak. Zihálás törte meg a szoba csendjét. Amikor rám feküdt, olyan erősen remegett, hogy én is beleremegtem. Nem tudom, mikor húzódott el tőlem, csak arra emlékszem, hogy az egyik pillanatban még szenvedélyesen simogattuk egymást, aztán hirtelen egyedül maradtam. Az előbb még szorosan magához ölelt, most viszont gyengéden, de határozottan eltolt magától. Nagyon kellemetlen volt, és percekig tartott, mire felfogtam, mi történik. Még mindig az övcsatjával babráltam, amikor megfogta a csuklómat, és elvette onnan a kezemet. A szenvedély vörös ködje kissé felszállt, így láttam az arcát. Szinte teljesen eltűnt a tűz, és a helyét átvette a sötét, határozott vasakarat. Nem voltam hajlandó tudomásul venni a döntését, és újra meg akartam csókolni, hátha újra fellobban a láng. De már késő volt. Hiába tiltakoztam, kijózanodott, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. Nem érdekelt, miért állt meg, csak azt tudtam, hogy én folytatni akarom. – Könyörgöm, abba ne hagyd! – kérleltem. Semmi büszkeség sem maradt bennem. Mélyen a szemébe néztem, és jól láttam, amikor az utolsó szikra kialudt a kék mélységben. Gyorsan, határozottan leszállt rólam, és háttal nekem leült az ágy szélére. – Muszáj, Rachel. Nem érted? Nem értettem. Képtelen voltam tudomásul venni, hogy nem akarja, és minden szégyenérzet nélkül megpróbáltam magamhoz húzni, de hideg volt, mint a szikla, és meg sem moccant. Rám sem nézett, úgy vágta hozzám a hálóingemet.

– Öltözz fel! Ez a két szó bennem is kioltotta a vágyat. A szívemig hatolt a szúrás. Villámgyorsan magamra kaptam a pamut hálóinget. Megalázottnak és mocskosnak éreztem magam. Odadobtam magam neki, így lehet legjobban megfogalmazni azt, ami történt. Gyakorlatilag könyörögtem neki, és ő elutasított. Hogy tehetné ennél világosabbá, hogy nem kellek neki? Persze, eleinte viszonozta a közeledésemet, de most már értettem, hogy az csak egy férfi természetes válasza volt egy nő felkínálkozására. Reflex, semmi több. De még a vágy sem volt elég neki, hogy befejezze, amit elkezdett. Hideg és tagadhatatlan tény volt: Jimmy nem akart engem, sem a múltban, sem akkor. Teljesen hülyét csináltam magamból azzal, hogy letámadtam, mint valami ponyvaregényben a huszadrangú csábító. – Most menj el innen, légy szíves – súgtam remegő hangon. Másodpercekre voltam a sírástól. Nem kellett kétszer kérni, valójában alig várta, hogy otthagyhasson. Az ajtóból visszafordult, és hosszan, kemény tekintettel nézett rám. – Nagyon sajnálom, Rachel, bocsáss meg nekem! – Elkínzott hangon beszélt, de mielőtt bármit is felelhettem volna, már ott sem volt. Sajnálja? Hogy ő sajnálja? Mi a jó fenét sajnál? Nekem lett volna okom bocsánatot kérni. Én voltam az, aki nem bírt az érzelmeivel, akit fel kellett világosítani arról, hogy amit cselekszik, az helytelen. Mégis miről tehetett Jimmy? Semmiről, hacsak arról nem, hogy nem akart engem. De ezért nem hibáztathattam: Úgy éreztem, én vagyok a valaha volt legutálatosabb és legundorítóbb teremtmény. Akkor este is álomba sírtam magam. Lassan megszokássá vált. Nem tudom, Jimmy észrevette-e reggel, hogy vörös a szemem, de az biztos, hogy nem hozta szóba. Igazság szerint ő sem nézett ki túl fényesen, amikor találkoztunk a folyosón. Még este beszéltük meg az időpontot. Természetesen akkor, amikor még civilizáltan viselkedtem, mielőtt az éjszaka közepén átvette volna fölöttem az irányítást az őrület, és úgy

viselkedtem volna, hogy azzal talán végleg megöltem a barátságunkat. Ébredéskor szánalmas módon reménykedtem benne, hogy az egészet csak álmodtam, hogy semmi sem történt, hogy semmit sem tettem tönkre. De amint elfordítottam a fejemet, megláttam a lámpa maradványait, és tudtam, hogy visszavonhatatlanul belerondítottam a Jimmy és köztem lévő barátságba. Amikor kinyitottam az ajtót, már a folyosón várt rám. Egy pillanatra megtorpantam a küszöbön. Nem tudtam, mit mondjak. Szerencsére ezzel ő is így volt. – Reggelizzünk vagy induljunk el hazafelé? – kérdezte. – Szeretnék hazamenni – feleltem gyorsan. Láttam valami villanást a szemében, de csak bólintott, mintha ezt a választ várta volna. Elvette a csomagomat, és a lift felé indult. – Akkor menjünk! Átéltem már néhány kellemetlen autóutat életemben, de ez volt mind közül a legrosszabb. Tapintható volt a feszültség, mintha egy harmadik utasunk is lett volna Londontól Great Bishopsfordig. Végül már nem is beszélgettünk, inkább úgy tettünk, mintha a csend nem lett volna kínos és feszült. De csak becsaptuk magunkat. Nagyon régóta… sőt… életünkben először fordult elő, hogy nem tudtunk felszabadultan és könnyeden beszélgetni. Egyikünk sem akart beszélni az előző este történtekről, de másra sem tudtunk gondolni, és ez rettentően kínossá tette az utat. Fogytak a kilométerek, de egyikünk sem merte felhozni a témát. Amikor végre elhaladtunk szülővárosunk táblája mellett, szerencsére nem volt már idő beszélgetni. Alig vártam, hogy végre kiszállhassak a kocsiból, miközben az ismerős mellékutcákon kanyarogtunk. Talán azt reméltem, hogy amint kiszállok, magam mögött hagyom az elmúlt este romjait. És amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, hirtelen még rosszabb lett. Ahogy befordultunk az utcánkba, megláttam, hogy a házunk előtt parkol egy drága kocsi.

– Óriási – morgott Jimmy, és leparkolt mögé. Zavarodottan néztem az autót, aztán megláttam a rendszámtáblát: MR 10. Matt kocsija. Jimmy leállította a motort, és felém fordult. Előző este óta először nézett a szemembe. – Rachel, szerettem volna elmondani… megmagyarázni… Megráztam a fejemet. – Légy szíves, ne mondj semmit! Nem kell. Megfogta a kezemet. Először nem akartam hagyni, de aztán úrrá lett rajtam a vágy, hogy magamhoz ölelhessem és sose kelljen többet elengednem. Észrevette, hogy remeg a kezem, és félreértette. – Tudom, hogy most utálsz – szólt –, de szeretném, ha megadnád a lehetőséget, hogy… Sosem tudtam meg, milyen lehetőségről beszél, mert ebben a pillanatban kivágódott az utas oldali ajtó, és benézett a kocsiba a türelmetlen Matt. Meglátta, hogy Jimmy fogja a kezemet, hiába rántottam vissza olyan gyorsan, mintha megégettem volna. Mielőtt bárki bármit is szólhatott volna, kiszálltam a kocsiból. – Matt, te hogy kerülsz ide? Nem úgy volt, hogy csak három nap múlva jössz meg Németországból? Szorosan magához ölelt, de azt hiszem, ez inkább Jimmynek szólt, mint nekem. Mire elengedett, már Jimmy is kiszállt. – Gyorsan elintéztem az elintéznivalókat, gondoltam, neked nagyobb szükséged van rám. De látom, megoldottad… máshogy. Te jó ég, kezdődik elölről! A jó öreg tinikori kakaskodás! Már a kórházban is megdöbbentem rajta, de most sokkal kicsinyesebbnek és dühítőbbnek éreztem. – Jimmy nagyon kedvesen felajánlotta, hogy a szabadnapján elvisz Londonba. Volt ott egy kis dolgom, és ő rám szánta a szabadnapját. Matt és Jimmy farkasszemet néztek a kocsi teteje fölött. – Meg persze az éjszakáját. Az éjszakáját is rád szánta. Tudtam, hová akar kilyukadni, és kicsit sem tetszett. Jimmy eddig nem

hagyta feldühíteni magát, de úgy kavargott körülöttem a tesztoszteron táplálta feszültség, mint egy kisebb tornádó. – Nagyon késő volt már, nem lett volna értelme elindulni hazafelé, ezért egy szállodában aludtunk. Apu tudott róla. Matt bólintott. Azon töprengtem, vajon hogyan reagálhatott, amikor megérkezett, és apu közölte vele, hogy egész éjszaka Jimmyvel voltam. – Szerencsénk volt, hogy egyáltalán találtunk két szobát, akkora a zsúfoltság Londonban – tettem hozzá, utalva rá, hogy semmi helytelent nem tettünk, nem aludtunk együtt. De ez csak fecsegés volt, én is jól tudtam. Bosszantott, hogy úgy érzem, magyarázkodnom kell, miközben tisztában voltam vele, hogy Mattnek, a vőlegényemnek minden joga megvan ahhoz, hogy tudja, mikor hol vagyok. Zavarba ejtett, hogy hazudnom kell. – Semmi rossz nem történt! – biztosítottam Mattet, és elindultam a ház felé. – Persze – felelte Matt, és bár ebből azt hihettem volna, egy percig sem kételkedett bennem, az a tekintet, amit Jimmy felé lövellt, valami egészen másról árulkodott. – Nem jössz be? – kérdezte, amikor Jimmy a kezébe nyomta a táskámat. Az ajtó felé félúton megálltam, azt hittem, mindketten jönnek. – Nem, most nem. Még van egy kis dolgom. Nyilván szeretnél kettesben lenni Rachellel. Rengeteg mesélnivalója van. Éreztem, hogy lassan elvörösödöm. Csak ezt ne, csak ezt ne, te jó ég, csak el ne piruljak! Matt egyikünkről a másikunkra nézett, és alig tudta kíváncsiságnak álcázni a gyanakvást. – A magazinról – tette hozzá Jimmy, aki közben visszaért a kocsihoz. – Viszlát, Rachel! Kedvem lett volna odarohanni hozzá, átölelni és könyörögni neki, hogy ne menjen el. Röhejes. Persze nem tettem meg, földbe gyökerezett lábbal álltam a járdán. Egyáltalán nem tetszett a véglegesség, amit ebben a búcsúban éreztem. Matt elsétált a nyitott vezető oldali ajtó mellett, de Jimmy felemelt

kezével megállította. Halkan beszélt, talán nem akarta, hogy halljam, mit mond, de akkora csönd volt az utcán, hogy minden szót tisztán értettem. – Nagyon vigyázz rá, Matt! Nagyon kemény huszonnégy órán van túl. Enyhe kifejezés, hogy apu megkönnyebbült, amikor átléptem a küszöböt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy mint mindig, most is aggódott értem, de sokkal inkább annak, hogy nagy teher lehetett neki egy enyhén szólva sem vidám Mattet szórakoztatni. Mint kiderült, elég nehéz néhány óra állt mögöttük, amíg kettesben várták, hogy végre megérkezzek. – Úgy járkált fel-alá a nappaliban, mint egy ketrecbe zárt oroszlán – súgta oda apu a meleg konyhában, miközben teát és pirítóst készített. Nem voltam éhes, de kapóra jött, hogy bemenekülhetek a konyhába és kideríthetem, pontosan mi történt, miután Matt felbukkant és megtudta, hogy nem vagyok otthon. – Sajnálom, hogy a te nyakadba szakadt ez is. Nem tudom, mitől van úgy kiakadva. Apu letette a bögréket és kanalakat a tálcára, aztán fürkésző tekintettel nézett. Sokáig. Nem szólt semmit, csak nézett. – Mi van? – adtam az ártatlant. – Most mi van? A látszatba némileg belerondított, hogy elpirultam. Minél tovább nézett rám apu azzal a mindentudó szemével, amilyen csak a szülőknek van, annál jobban elvörösödtem. Nem tudom, pontosan mit tudott vagy sejtett, de nem járhatott messze az igazságtól. – Csak nagyon vigyázz, Rachel, nem szeretném, hogy megsérüljön valaki! – Azzal vette el a figyelmeztetés élét, hogy magához vont és szorosan átölelt. – Főleg te. Mire a tea és a pirítós végére értünk, egy kis jókedv is kerekedett. Persze mindketten azonnal hallani akarták, mi történt Londonban. Eltartott egy darabig, amíg részletesen elmeséltem a teljes napot, bár az éjszaka eseményeit természetesen kihagytam a beszámolómból. Biztosra vettem, hogy arra a szánalmas kis történetre senki sem kíváncsi – velem az élen. Amikor a végére értem, hosszan hallgattunk. A két férfi végiggondolta,

amit hallott. – Akkor most már mindenre emlékszel? – reménykedett Matt. – Nem, azt nem mondhatnám. Sőt semmire sem emlékszem, ha egészen őszinte akarok lenni. De legalább tudom, mi az, ami nem történt meg. Matt arcára kiült a csalódottság. Úgy éreztem, nem is a helyzet keseríti el, hanem személy szerint bennem csalódott. Mintha arra gyanakodna, szándékosan nem akarok emlékezni, és ha kicsit jobban igyekeznék, meglennének azok az emlékek. – Semmi baj, drágám – vigasztalt apu, és biztatásul megszorította a kezemet. – Még nagyon az elején vagyunk. De legalább most már van valami kiindulási alapod, ahonnan azzal az amnézia-szakértővel el tudtok indulni. – Igen, Jimmy is ezt mondta. Matt vonásai megkeményedtek a dühtől, amint meghallotta a nevet, de szerencsére nem szólt semmit. – Közben kiválogattam néhány dolgot az elmúlt öt évből, ami segíthet – mondta apu. Annyira örült, hogy nagy nehezen magamban tartottam a morgást, amikor megláttam azt a rengeteg fényképalbumot és egyéb tárgyat, amit a heverő mellől a kávéasztalra pakolt. – Most egy kicsit be kell mennem a városba, ti meg addig nézegessétek csak végig ezeket! Biztos, hogy Matt majd minden kérdésedre válaszol, talán még többet tud, mint én. Szerintem nekem a felét sem mondod el annak, ami veled történik! Az éjszaka eseményeinek fényében talán jobb is volt ez így. Már több oldalt is átnéztem az első albumból, amikor becsukódott apu mögött a bejárati ajtó. Matt közelebb húzódott hozzám, gyengéden kivette a kezemből a fényképeket, felemelte az államat, és magához húzott. – Hagyjuk most ezeket a képeket, jó? Sokkal jobb módszert tudok az emlékek visszaidézésére. Mielőtt még bármit is mondhattam vagy tehettem volna, vagy akár csak

eldönthettem volna, akarom-e ezt, megcsókolt, olyan erővel és olyan követelőzően, hogy egy pillanatnyi késéssel visszacsókoltam. Lehet, hogy tényleg csak erre van szükségem, hogy újra emlékezzek. Lehet, hogy nem csak a mesékben ébreszti fel az alvó hercegnőt a herceg csókja. Ráadásul Matt olyan jóképű és olyan vonzó volt, hogy még egy kirakati bábu is elolvadt volna tőle – hát még egy olyan nő, aki már hét éve rendszeresen kapott ebből a csókból. És ahogy csókolóztunk, ahogy szenvedélyesen simogatta a hátamat, tényleg eszembe jutott valami. Az, hogy mennyire belé estem tinikorunkban, és milyen fontos volt nekem akkoriban. Persze hogy emlékeztem: egy nő sem felejti el az első szerelmét. De arra is emlékeztem, milyen durván elmartam magam mellől Jimmy halála után. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. Legjobban arra emlékeztem, hogy bár nekem is fájt a szakítás, a gyász fájdalma mellett eltörpült ez az érzés. Hiába kezdtem elhinni, hogy azok a dolgok csak a képzeletemben történtek meg – végül is éppen elég bizonyítékot kaptam erre ahhoz azért nem kell pszichológusi diploma, hogy rájöjjünk, mit akart velük üzenni a tudatalattim. Nem toltam el magamtól, de egy idő után észrevette, hogy már nem csókolok vissza. – Rachel – súgta a fülembe, aztán a nyakamba csókolt, amibe akaratlanul is beleremegtem. Felegyenesedett, hogy lássa az arcomat. Az ő arcára kiült a szenvedély és a vágy. – Túl sok ez most? Hagyjuk abba? Némán bólintottam, és hálás voltam, hogy megért. Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. Szörnyű bűntudatom volt, amiért hagytam, hogy felhergelje magát, miközben végig tudtam, hogy nem akarom. Talán hasonlót érezhetett Jimmy is az éjjel. Nem lehetett nem észrevenni a sors iróniáját. – Mi lenne, ha inkább átnéznénk ezt a csomó mindent, amit apu idehordott? – kérdeztem. – Ha ezt szeretnéd – bólintott, de aztán halkan hozzátette: – Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen feladom! Biztos, hogy nem akart rosszat ezzel, de akkor miért hallottam a szavait

inkább fenyegetésnek, mint ígéretnek? Három albummal és néhány órával később semmivel sem jutottam közelebb a valódi emlékeimhez, viszont halálosan untam már a fényképeket. Egy csomó ismeretlen ember, egy csomó hely, ahol sosem jártam. Matt nagyon sok mindent el tudott mondani, de az egyetemi években készült képek jó részéről ő sem tudott semmit. – Úgy néz ki, jó időszak volt – állapítottam meg. Kivettem egy fényképet a halomból, amelyen átkaroltam egy csomó barátomat. Mindenki kezében volt egy üveg sör, és enyhén becsípve mosolyogtunk a fényképezőgépbe. – Az egyetem tényleg jó volt – erősítette meg Matt. Aztán azzal lepett meg, hogy odahajolt és gyengéden megcsókolt. – De most még jobb. Egészen megdöbbentő volt ez a megrendíthetetlen önbizalom. De egyáltalán nem szerettem volna rálépni erre az útra, úgyhogy gyorsan másra tereltem a szót. – És túléltük a távkapcsolatot? Villanást láttam a szemében, a kétely apró jelét? – Hát, még mindig együtt vagyunk, úgyhogy biztosan jól csináltunk valamit. Tényleg volt valami bizonytalanság a hangjában, és ezt az érzésemet csak megerősítette, amikor ő maga hozott fel más témát. – És most már a menyasszonyom vagy – jelentette ki elégedetten. – És most már a menyasszonyod vagyok – ismételtem el, de az én hangomból egészen más érzelmet lehetett kihallani. – Biztosan nem csatlakozol hozzánk, Tony? Tényleg nagyon szívesen látunk! Nagyon udvarias meghívás volt, de azért eltűnődtem, vajon apu is hallja-e, hogy nem szívből jön. Amikor megláttam, hogy csillog a szeme, már biztosra vettem, hogy tökéletesen tisztában van ezzel. – Nem, nem, ti csak menjetek, érezzétek jól magatokat! Nem akarok a nyakatokon lógni, tönkretenni a vacsorátokat. Különben is, még elő kell

készítenem neked a vendégszobát, Matt. Ez betalált, apu, tökéletesen csináltad. Matt egy szót sem szólt, amíg be nem ültünk a kocsijába, ahol biztonságban érezte magát. – Már megint a vendégszobába száműz? Igyekeztem nem elmosolyodni, de remegett a szám széle, és ez elárult. – Azt hiszi, még mindig tinik vagyunk! – méltatlankodott Matt, és a szükségesnél hangosabban túráztatta a motort. Elindultunk. – „Az én házamban aztán nem.” Ugyan már! Mit gondol, mit csinálunk Londonban? Azt, mondjuk, én sem tudtam, mit csinálunk Londonban, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan. – Amúgy is – fordult felém vigyorogva, és kacsintott –, emlékszem ám, hol nyikorog a parketta, úgyhogy csak annyi a dolgod, hogy nyitva hagyod az ajtódat. Idegesen nevettem. Nem tudtam eldönteni, viccel-e, de megfogadtam, hogy jól bezárom azt az ajtót. Mindent egybevetve, meglepően jól éreztük magunkat akkor este. Most, hogy kikerültünk apu vigyázó tekintete alól, Matt sokkal inkább önmaga volt, vagy legalábbis sokkal jobban hasonlított arra a fiúra, akire gyerekkorunkból emlékeztem.nFigyelmes volt, elbűvölő, és nem lehetett nem észrevenni, milyen irigyen méregetnek a nők a melegkonyhás pubban, ahová beültünk. – Addig volt jó, amíg erre nem emlékeztem – közöltem vele, miután már a sokadik nő tekintete üzente: Mit láthat ebben a nőben? Matt is látta azt a nézést, de nem vett róla tudomást. – Emiatt ne fájjon a fejed! – Nem fáj miatta a fejem, csak idegesít, ennyi az egész. Bunkóság. Erre felpattant. – Megyek, megnézem, mi történt a számlánkkal. – Mielőtt elment volna, gyengéden megcsókolta a fejem búbját. – Ne aggódj, számomra csak te létezel. Alig két perccel később erősen kételkedni kezdtem abban, hogy igazat mondott-e.

Még láttam, ahogy a bárpult felé tart, amikor halk zümmögésre lettem figyelmes. Az asztal szélén, az üres tányér mellett maradt Matt mobilja, és rezgeti, közben neki-nekiütődött az edénynek. Az első gondolatom az volt, hogy utánakiáltok, de valami azt súgta, előbb vessek egy pillantást a kijelzőre. Vastag, zöld, neonfényű betűk hirdették a telefonáló kilétét. Fejjel lefelé is tökéletesen el tudtam olvasni, mégis magam felé fordítottam a mobilt a mutatóujjammal. Cathy. Öt ártalmatlan betű, mégis összerándult a gyomrom. Minek hívogatja Cathy Mattet? Továbbra is kitartóan csörgött a telefon. Vegyem fel? Bizonytalanul érte nyúltam, de végül is ösztönösen úgy döntöttem, jobb, ha nem teszem. Több vendég is megfordult a csörgésre, ami megzavarta az estéjüket. Bocsánatkérően mosolyogtam, de nem vettem fel a telefont. Végül elhallgatott. Egy-két perc múlva visszajött Matt, és hozta a kabátomat. Ott volt az alkalom, hogy szóljak, keresték. Hogy megkérdezzem, miért hívja őt a mobilján Cathy, akit állítása szerint hosszú évek óta először látott a balesetem után. Azon a mobilon, aminek a számát állítólag csak a legközelebbi barátai és családtagjai tudják. Hazafelé megint csörgött a telefon. Egy piros lámpánál álltunk. Kivette a zsebéből a mobilt, megnézte a kijelzőt, majd megfejthetetlen arckifejezéssel bontotta a hívást. Megéreztem, hogy megint Cathy az, még mielőtt meghallottam volna a hazugságát. – Ki volt az? – Ja, csak egy kolléga. De ráér holnapig. Amikor hazaértünk, a földszinten még égett a villany, úgyhogy Matt kihasználta az utolsó, kettesben töltött pillanatokat, amíg én a táskámban kutattam a kulcs után. – Nagyon szép esténk volt, Miss Wiltshire. Megpróbáltam mosolyogni, de csak az a furcsa arckifejezés járt a fejemben, amivel a telefoncsörgést nyugtázta a kocsiban. – Szerinted apád vadászpuskával kerget el, ha kérek tőled egy jó éjt puszit a küszöbön? Választ sem várva magához vont, és olyan csókot kaptam, ami más

körülmények között levett volna a lábamról. Elsötétült a szeme a vágytól, amikor szétváltunk. Nyilvánvalóan nem vette észre, hogy engem valami egészen más foglalkoztatott csókolózás közben. Végre megtaláltam a kulcsomat. Szorosan mögöttem lépett be a házba, ahol apu már várt ránk. Pajkosan még a fülembe súgta: – Ne felejtsd el, amit az ajtódról mondtam! Észre sem vettem, milyen feszültség gyülemlett fel bennem, csak amikor végre magamra maradtam a szobámban. Lerúgtam a cipőmet, és lehuppantam az ágyamra. Lassanként felfeslett a tettetés fátyla, és tudtam, hogy hamarosan felszínre törnek azok az érzések és gondolatok, amiket annyira igyekeztem minél mélyebbre temetni. Nagyon sok gondolkodnivalóm volt. Ellentmondásos érzések, amik úgy ragadtak magukkal, mint az árvíz. Először Jimmy utasított vissza megalázó módon, aztán Mattet kellett levakarnom magamról, akit érthetően meghökkentett a menyasszonya langyos reakciója. Ez túl soknak bizonyult. Ráadásul még mindig sokkal valóságosabbnak tűnt az a másik múlt. Nem csoda, hogy nem bírtam el a jelent. Hogy elhallgattassam azt a káoszt fejemben, nekiálltam mániákusan takarítani és rendezkedni a szobámban, mintha minden baj okozója a tétlenség lett volna. Legutoljára azt a táskát vettem fel a földről, amit magammal vittem Londonba. Kinyitottam, és a tartalmát az ágyamra borítottam. Az apróbb tárgyakat pillanatok alatt elpakoltam, úgyhogy már csak a hálóing maradt az ágyon, amiben a szállodában aludtam. Kezembe vettem, mert aznap éjjel is azt akartam felvenni, de abban a pillanatban, ahogy megérintettem a puha anyagot, kitörölhetetlenül bevillant egy kép. Már nem láttam a szobámat, hirtelen a hotelben találtam magam. Éreztem Jimmy forró ajkát, olyan határozottan, mintha ott ült volna mellettem. Sosem hittem a pszichometriában – ahogy általában az ezotériában sem –, de kínzó részletességgel éltem újra, ahogy Jimmy levette rólam a hálóinget. Görcsösen szorítottam az anyagot, miközben újra átéltem azt a

pillanatot, amikor végre megnyílt a szívem a mindaddig tagadott igazság előtt. Aztán a következőt is, amikor minden reményem elszállt. Dühösen felkiáltottam, és elhajítottam a ruhadarabot. Az ártatlan hálóing ott feküdt a sarokban, és szinte láttam rajta Jimmy ujjlenyomatát, mintha beleégette volna a forróság. Örökre megbélyegződött az a hálóing, tudtam, hogy képtelen lennék felvenni, amikor a vőlegényem tőlem alig öt méterre alszik. Sőt egyre biztosabb voltam benne, hogy soha többé nem alszom benne. Megint élénken álmodtam. A tudatalattim épp annyira összezavarodott, mint a tudatom. Érdekes módon álmomban is aludtam. Nem a hálószobámban, hanem valami idegen helyen. Úgy tűnt, ott lakom, mert apu is ott volt, olyan közel hozzám, hogy hallottam a hangját, bár nem tudtam kivenni, mit mond. Oda kellett érnem valahová. Azt nem tudom pontosan, hogy hová – talán az amnézia-szakértőhöz, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos –, csak azt tudom határozottan, hogy rossz előérzetem volt, féltem, hogy elalszom és nem érek oda. Máskor is álmodtam már hasonlót, vizsgák, nyaralások előtt, és bár ez az álom hasonlított a korábbiakhoz, sokkal erősebb volt az érzés, hogy sietnem kell, hogy semmiképp sem alhatok el. Tudtam, hogy katasztrofális következményekkel fog járni, ha lemaradok a megbeszélt időpontról, mert ezt nem lehet csak úgy áttenni máskorra. Nagyon-nagyon fontos volt, hogy ne aludjak el, és ezt erősítette az is, hogy apu álmodó önmagam fülébe susogta: – Ideje felkelni, Rachel, most már fel kell kelni! Szerettem volna válaszolni, megmondani neki, hogy ébren vagyok, de szorosan a markában tartott az álom, és képtelen voltam kiszabadítani magam akár csak annyira, hogy szavakat tudjak formálni. Most már komolyan megrémített, hogy képtelen vagyok felébredni, és le fogom késni az időpontot. Dühömben egyre hevesebben vert a szívem. A pittyegés először halk volt, és úgy szivárgott be az álomba, mint az apró tűszúrások. Egyre mélyebbre hatolt az álom szövetében, míg végül már muszáj volt róla tudomást venni. Mi lehet ez? Álmomban nagyon tisztán hallottam, és ahogy egyre közelebb értem az ébrenléthez, rájöttem, hogy ez egy ébresztőóra vagy egy riasztó. Amikor felébredtem, még

mindig hallottam. Félig kábultan kerestem az ébresztőórámat, amit nyilván véletlenül beállítottam, mielőtt lefeküdtem aludni. De nem volt ott az óra. Felemeltem a fejemet. Az álom köde felszállt, a pittyegés elhalkult, majd abba is maradt. Értetlenül pislogtam a sötétben. Teljesen összezavart az álom. Aztán egy enyhe szellő odasodorta apu arcszeszének illatát. Már nem először éreztem ezt az illatot éjjel, de mert aput nem láttam, egyértelmű volt, a mostani esethez hasonlóan eddig is csak képzeltem, hogy néha bejön hozzám. De ez vajon mit jelenthet? Egyáltalán lehet, hogy valaki szagokat hallucinál? A gondolatmenetemet halk zaj zavarta meg, ami a folyosó felől jött. Megdermedtem és feszülten füleltem. Megint hallottam: régi parketta nyikorgása. Valaki járkált a házban. Először kétségbeestem: betörő. Valószínűleg azért ez a logikátlanság jutott eszembe, mert még mindig félálomban voltam. Még egy nyikorgás, még egy lépés, aztán az ablakon bevilágító holdfényben láttam, hogy valaki lassan lenyomja a kilincset. Az ajtó halkan nyekergett, amikor ez a valaki megpróbált benyitni. De nem nyílt ki. A kilincset elengedték, majd újra lenyomták, de most olyan erősen, hogy az ajtó hangosan nyikordult. A zár azonban nem mozdult. Visszafojtott lélegzettel vártam. Meg sem mertem moccanni, nehogy eláruljam magam, ha esetleg kihallatszana a mozgás a folyosóra. Idegesen az ajkamba haraptam, és aggódtam, hányszor próbál még benyitni, és mennyire lehet erős a zár. Őrületes, de komolyan arra gondoltam, jobb lenne, ha inkább egy betörő járkálna a házban, és nem a vőlegényem. – Rachel! – hallottam Matt suttogását. – Rachel, fent vagy? Rachel! Megállt az idő. Már nem sokáig tarthattam vissza a lélegzetemet, és tudtam, hogy ha nem adja fel nagyon gyorsan, meg fogja hallani a hangos kilégzést, akár levegőt veszek, akár elájulok. Szerencsére egyik sem történt meg, mert egy perc múlva hallottam a távolodó lépések zaját. Visszament a vendégszobába. Mire reggel lementem a konyhába, ő már felöltözött és ott várt az

asztalnál. Előtte egy üres kávéscsésze és egy kinyitott újság. – Jó reggelt! – köszöntöttem vidáman. Reméltem, ez a megfelelő hang, miután éjjel kizártam a vőlegényemet a szobámból. A biztonság kedvéért arcon is csókoltam. – Jól aludtál? – érdeklődött udvariasan. Háttal álltam neki, kávét öntöttem egy bögrébe. Örültem, hogy nem láthatja az arcomat. – Igen. Nagyon-nagyon jól, igazán. Mint akit leütöttek. Letettem a fejem, és onnantól úgy aludtam, mint a bunda. Elég lesz, Rachel! – sikította a fejemben egy hang. Kicsit talán túlragoztam ahhoz, hogy hihető legyen. Szemmel láthatólag Matt is így vélekedett. – Akkor nem is hallottad, amikor be akartam menni hozzád éjjel? Nem néztem a szemébe, és olyan gyorsan kavargattam a kávémat, hogy majd levertem a bögréről a zománcot. – Nem. Miért, valami baj volt? Olyan sokáig hallgatott, hogy kénytelen voltam rá emelni a tekintetemet. – Veled akartam lenni. – Ja! – Ez a válasz nem elégítette ki, úgyhogy még hozzátettem: – Azt hittem, azt csak viccnek szánod. Rossz válasz. Vasvillaszemeket meresztett rám, és olyan makacsul hallgatott, hogy kénytelen voltam újból megszólalni. – De úgysem csinálhattunk volna semmit. Itt nem, amikor apu a szomszéd szobában alszik. – Ez eddig nem volt probléma. Igaza volt. Számos emlékem volt arról, tinikorunkban hogyan surrant be hozzám az éjszaka közepén, és a lebukás veszélyétől csak még izgalmasabb lett az egész. – Hát, most már máshogy van. Felnőttünk. És jól tudod, hogy össze vagyok zavarodva. Azt mondtad, megérted. Azt ígérted, türelmes leszel. Ha csak egy kicsit is zavarba jött volna, nem beszéltem volna vele ilyen keményen. Végül is nem lehetett biztos benne, hogy ébren voltam, amikor be akart jönni. Megfogta az újságot, gondosan félbehajtotta, majd így szólt: –

Szerintem én nagyon türelmes vagyok, Rachel. De én is csak ember vagyok. Az egyik pillanatban teljes és felnőtt kapcsolatban élünk, a másikban meg elfelejted, hogy bármi is van köztünk, és elbújsz előlem egy bezárt ajtó mögé. Basszus! Tudja, hogy ébren voltam. Mégis hagyta, hogy belesétáljak a csapdába és tiszta idiótát csináljak magamból. Megharagudtam rá. – Hát, nagyon sajnálom, hogy a rablótámadásnak kellemetlen hatása van a terveidre. Nem állt szándékomban ezt tenni veled. Esetleg kérjek bocsánatot az amnéziáért is, vagy elég, ha azért megkövetlek, mert nincs kedvem lefeküdni valakivel, akivel hosszú évek után néhány napja találkoztam először? Odajött hozzám, és bár még mindig dühös voltam, engedtem neki, hogy átöleljen, de nem lazultam el az ölelésében, és biztos, hogy érezte a testemen a feszültséget. – Ne haragudj – suttogta a hajamba. – Nagyon nehéz, hogy látlak, szeretlek, kívánlak és tudom, hogy te nem így érzel. Olyan őszintének hangzott, amit mondott, hogy elillant a mérgem, és a helyét átvette a bűntudat. Nem emlékeztem rá, hogy felnőttkoromban szerelmes lettem volna belé, de erről nem ő tehetett. Hirtelen beugrott az a kép, ami az Eiffel-toronynál készült rólunk. Az érzésre nem emlékeztem, de kétségem sem lehetett afelől, hogy a fotó készültekor nagyon szerelmes voltam abba a férfiba, aki most átölelt. Felmordultam és odabújtam hozzá, még át is öleltem, és magamhoz szorítottam. – Sajnálom, Matt. Majd jobban igyekszem. Tényleg. Csak még egy kis időt adj! Csak még egy kis időt adj, hogy visszaszerezzem… az emlékeimet. Nagyot dobbant a szívem. Kis híján kicsúszott a számon: …hogy visszaszerezzem Jimmyt! Felemelte az államat, ahogy régen szokta. – Csak ne tartson túl sokáig, jó? Aztán megcsókolt, hosszan és szenvedélyesen, mintha meg akarná mutatni, mit hagyok ki. Viszonoztam a csókját, mert furdalt a lelkiismeret, mert régen tényleg nagyon szerettem… és mert ő mégiscsak Matt volt.

Akkor robbantotta a bombát, amikor apu bejött a konyhába, és egy krákogás kíséretében nem túl finoman megzavarta az ölelkezést. – Nagyon sajnálom, Rachel, de már ma vissza kell mennem Londonba. Még mindig bűntudatom volt a viselkedésem miatt, úgyhogy őszintén csalódott hangon kérdeztem: – Muszáj? Nem úgy volt, hogy egész nap együtt leszünk? Szégyellte magát, de nem tudtam megingatni az elhatározásában. – Tényleg sajnálom, de bejött egy fontos ügy, amit még ma el kell elintéznem a munkahelyemen. – Vasárnap? – Tudod, hogy gyakran dolgozom hétvégén. – Nem, nem tudom. Amnézia. Emlékszel? Itt megállhattam volna, de megláttam valamit a szemében, ami megpiszkálta a női megérzésemet. – Van ennek valami köze ahhoz a híváshoz? Először kifejezéstelen arccal nézett rám, aztán hirtelen megváltozott a mimikája, és bűnbánat ült ki helyes arcára. – Igen, tényleg köze van hozzá. Meg kell oldanom egy problémát, és ez nem várhat hétfőig. De te csak pihengess itthon, és majd este hívlak, jó? Tíz perc múlva már el is ment. Búcsúzóul megcsókolt, apuval kezet rázott. A nyitott ajtóban álltunk, figyeltük, ahogy csikorgó gumikkal elhajt a kocsija. – Milyen kár, hogy ilyen hamar el kellett mennie – szólalt meg végül apu, amikor eltűnt a szemünk elől a kocsi. Tudtam, hogy egyáltalán nem sajnálja, és sokatmondó pillantást vetettem rá. De azért eszembe jutott, vajon hány hazugságot fogok még meghallgatni aznap. A nap a továbbiakban eseménytelenül telt. Egy órán át próbáltam megkedveltetni magam apu macskájával, de nem jártam sikerrel. Aztán újabb órát szántam arra, hogy megfejtsem, milyen, Cathyvel kapcsolatos krízis szólíthatta Mattet Londonba ilyen váratlanul. A nap nagy részében nagyon igyekeztem nem gondolni Jimmyre, de ez sem sikerült. Az

egyetlen jó dolog az volt, amikor Sarah felhívott telefonon. Aznap ért vissza a nászútról. Daviddel a szüleinél aludtak, de megbeszéltük, hogy másnap együtt ebédelünk, mielőtt hazamennének Hargate-be. Este úgy aludtam el, hogy volt mire várnom, és ez egyszer zavartalan volt az álmom.

TIZEDIK FEJEZET Azt beszéltük meg, hogy a főutca egyik kis bisztrójában találkozunk. Mint mindig, most is én érkeztem előbb. Éjszaka még jobban lehűlt az idő, és hiába volt rajtam meleg sál és kesztyű, még így is csípett a decemberi hideg. Havazásra állt az idő, és a szél az arcomba csapott. Végre megérkezett Sarah. A taxiból olyan vidáman szállt ki, hogy azonnal tinikorunkban éreztem magam. Annyira erősen ölelt át, hogy kis híján eltörte a bordámat, ami nem kis szó egy nálam jó tizenöt centivel alacsonyabb embertől. Sokáig álltunk így, egymást átölelve. Amikor elváltunk, mindkettőnk szeme könnyben úszott, és mindketten elnevettük magunkat. Kénytelenek voltunk így tenni, különben sírva fakadtunk volna. – Rachel, drágám, hát hogy vagy? A régi üdvözlés hallatán gombóc nőtt a torkomban, nem is tudtam válaszolni. A vállába fúrtam a fejemet. Egyre furcsábban méregettek minket a járókelők, de ez a legkevésbé sem érdekelt minket. – Még élek, csak kicsit dilis vagyok. – Ezzel eléggé pontosan körülírtam az állapotomat. – Akkor mit sem változtál – felelt Sarah, és belém karolt. Elindultunk az étterem felé. – Menjünk be a melegbe, és mindent elmesélsz. – Majd huncutul hozzátette: – Tudtad, hogy itt sokkal hűvösebb most az idő, mint Santa Lucián? Leültünk, italt rendeltünk, és csak utána folytattuk úgy igazán a beszélgetést. De akkor aztán egyszerre lendültünk bele. – Most komolyan, hogy vagy, visszatért már az emlékezeted? – Mindent hallani akarok a nászútról! Elnevettük magunkat, és vártuk, melyikünk vonul vissza. – Bocsi – mondta végül Sarah –, azt hiszem, a fejsérülés meg az amnézia üti a nászutat. – Hát, jó – mosolyogtam. – Mit szeretnél először hallani? A támadást, amire nem emlékszem, vagy az utána következő, szaftos részleteket?

Sarah barna arca felderült. – Még jó, hogy a szaftos részleteket! – De mielőtt még belekezdhettem volna, meggondolta magát: – Tudod, mit? Mindent hallani akarok, szép sorjában. – Az eltart egy darabig – figyelmeztettem. – Nem fogjátok lekésni a vonatot? Megrántotta a vállát, mintha ez az apró részlet a legkevésbé sem érdekelné. – Ha nem érek oda, David majd hazamegy nélkülem. Öt perce sem vagyunk házasok, még az is lehet, hogy nem is fogok hiányozni neki! Ebben erősen kételkedtem, de beleittam a borba, erőt gyűjtöttem, és mindent elmeséltem neki, ami a leánybúcsúja óta történt. Feszülten figyelt, minden érdekelte, és csak néha szakított félbe, ha valamivel kapcsolatban kérdése volt. Sokkal jobban érdekelte az alternatív életem, mint addig bárkit. – És én milyen vagyok a másik múltadban? Kérlek, mondd, hogy magas, vékony és gyönyörű! Nem is, inkább azt mondd, hogy Cathy meghízott és megcsúnyult! Az már valami lenne! Elnevettem magam. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de Cathy még sokkal szebb, mint tininek. Mondjuk, sokkal gonoszabb is. Sarah lebiggyesztette az ajkát. – Simán el tudom képzelni. Fürkésző tekintettel néztem rá. Sarah sosem válogatta meg a szavait, ha Cathyről beszélt. Sorban haladtam az eseményekkel, és még nem meséltem el neki, hogy Cathy felhívta Mattet. Biztosra vettem, hogy ahhoz is lesz majd egy-két szava. – De most komolyan, a másik életedben minden ilyen tragikus? Tényleg? Mindenki beteg, vagy csúnya sebhelye van, vagy meghalt? És az a sok jó, ami történt veled, nem is történt meg? Jól értem? – Dióhéjban erről van szó, igen. – És mégis meg akartál győzni mindenkit arról, hogy vissza akarsz menni oda?

– Hát, igen – feleltem, és kitaláltam a következő mondatát. – Akkor a többieknek igazuk van. Te tényleg megőrültél. Neked nem mondták, hogy ha kitalálsz egy fantáziavilágot, akkor annak jobbnak kell lennie az eredetinél, nem pedig százszor rosszabbnak? Csak ő nevezhetett őrültnek úgy, hogy azt kedves csipkelődésnek vegyem. – Értem, amit mondasz. De akkor is vissza akartam menni, ha fogalmazhatunk így, mert nekem az a valóság. De már nem akarok. Néhány napja már nem. – Húúú, történt valami Matt-tel? Hosszan hallgattam, mielőtt feleltem volna, mert tudtam, hogy a válaszom megdöbbenti és sokkolni fogja. – Nem, Jimmyvel. Esküszöm, egy pillanatra eltűnt a barnasága, miközben a szeme elkerekedett a döbbenettől. – Elnézést – ragadta meg az arra járó pincér karját. – Kérnénk ebből még egy üveggel – az asztalunkon álló, szinte teljesen üres üvegre mutatott. – Úgy érzem, szükségünk lesz rá. Nem is tudom, milyen reakciót vártam, amikor a szállodában történtek elmesélésének végére értem. Sokkot, esetleg csalódottságot, amiért ilyen könnyedén képes lettem volna megcsalni Mattet. Lelkes helyeslésre viszont egyáltalán nem számítottam. – Rohadtul ideje volt. – Mi van? – Hallottad. – Hallottam. De te hallottad, amit én mondtam? Elutasított. Nem érdekeltem. Másnap alig bírt rám nézni. Most mondhatod, hogy megőrültem, de ez minden eddigi életemben eléggé egyértelműen azt jelentette, hogy „nem akarom”. – Pfff – legyintett Sarah. – Semmit sem jelent. Jimmy számára csak te létezel, csak belőled áll a világ. Ez mindig is így volt.

– Te nem voltál ott, Sarah. Nem láttad, mennyire undorodott tőlem. Alig várta, hogy otthagyhasson. – És másnap, amikor jöttetek hazafelé, rákérdeztél? – Nem – feleltem szerencsétlenül. Nem volt jó visszagondolni arra a hazaútra. – Egyikünk sem merte felhozni. Nagyon kínos volt. És megalázó is. Sarah a fejét csóválta. – Sokkal többről van itt szó. Biztos vagyok benne. Jimmy senkivel sem viselkedne így, főként nem veled. Tudom, hogy évek óta nem láttad, de ezt elhiheted nekem. Pontosan ugyanannyira szerelmes beléd, mint a gimiben. – Tévedsz – feleltem savanyúan. – Majd meglátjuk. Zsákutcába értünk. Nem volt már mit mondani arról az estéről. Végül rátértünk Sarah esküvőjére és nászútjára, és ezért hálás voltam, mert ez sokkal könnyebb téma volt. Az étterembe jövet hozta el az előhívatott esküvői képeket, és amint elvitték a tányérunkat, kitette az asztalra a vaskos albumot. Sosem láttam még olyan gyönyörű és boldog menyasszonyt, mint amilyen Sarah volt. Lapozgattam az albumot, és hatalmába kerített a szomorúság, amiért én nem oszthattam meg vele ezt a hihetetlen pillanatot. Tudta, mit érzek, meglátta az arcomon a szomorú mosolyt, amikor az ujjam megpihent egy kép mellett, amin Daviddel nevettek a konfettiesőben. – El akartam halasztani az esküvőt – mondta kedvesen –, amikor megtudtuk, mi történt veled. De apukád és Matt hallani sem akartak róla. – Igazuk is volt. Nagyon dühös lettem volna, ha megteszed. Tovább lapozgattam. Láttam a fogadáson készült fotókat. Az asztalokat mélyvörös virágokkal díszítették, amelyek csodálatosan illettek a székek hátuljára erősített, vörös masnikhoz. – Annyira gyönyörű! – motyogtam. A következő oldalon a vendégekről készült fotókat találtam. Matt több fényképen is szerepelt. Jimmy is ott volt, de ő inkább a háttérbe vonult, nem mosolygott bele a kamerába úgy, mint a vőlegényem. Az is feltűnt, hogy Cathy a képek többségén Matt közelében van. Alaposan szemügyre

vettem szép arcát, és Sarah ezt észrevette. – Persze hogy lenyűgözően nézett ki. Az a ruha olyan szűk volt, hogy szerintem belevarrták! Nevettem. Az a mélyvörös ruha tényleg olyan volt rajta, mint egy második réteg bőr. – Szerintem megpróbált túlöltözni engem. – Nem sikerült neki – biztosítottam, de amikor a következő oldalon, az egyik képen Matt és Cathy összebújva táncoltak, meg kellett kérdeznem: – Egész este így ragadt rá? Sarah vállat vont, mintha nem tudná, de ennél jobban ismertem. – Úristen, ez a nő mindenre képes! – Ismered Cathyt – nézett rám Sarah. Egy ideig hallgattam. Igen, tényleg ismerem Cathyt. Talán Matt az, akit mégsem ismerek olyan jól, mint hittem. – Egyébként is – Sarah kivette a kezemből az albumot, és becsukta –, teljesen mindegy, hogyan rebegteti a pilláit és milyen mélyen kivágott ruhát vesz fel, akkor is te vagy Matt menyasszonya, és te fogod vele leélni az életedet. Bólintottam, de nem gondoltam komolyan, hogy Cathyt egy ilyen aprócska részlet megállíthatja, ha egyszer a fejébe vesz valamit. – Tudom, hogy az elmúlt néhány hónap rázós volt nektek, de mindig azt mondod, hogy csak a munka miatt, nincs semmi komoly, semmi olyasmi, mint az egyetem alatt. Kihúztam magam, és közelebb hajoltam Sarah-hoz. – Micsoda? Mi történt az egyetem alatt? Miről beszélsz? Összerezzent, elszégyellte magát. Láttam a szemén, hogy azon gondolkodik, hogyan mászhatna ki ebből a csapdából a lehető legkönnyebben. Még egyszer feltettem a kérdést. A hangom nyugodt volt, nem remegett. – Mi történt az egyetem alatt, Sarah? Meséld el! Nem igazság, hogy nem tudom. Most már nem volt nevetős a hangja, de meggyőztem. – Másodévben egyszer nagyon összevesztetek, szakítottatok, és négy

hónapig külön voltatok. Ez tényleg újdonság volt. Matt nem tartotta említésre méltónak, pedig a lehetőség megvolt rá, hogy ezt elmondja, amikor nem is olyan régen a kapcsolatunkról beszélgettünk. – Szakítottunk? De miért? Mi történt? – Azt nem tudom. – Ne hülyéskedj már, hogyne tudnád! – hízelegtem neki. – Nem fogok kiakadni, tényleg, csak szeretném tudni. – Nem, tényleg nem tudom. Őszintén. Ez nagyon furcsa volt. Hogy lehet, hogy Sarah nem ismeri életem egy ennyire fontos eseményének részleteit? Mindig mindent megbeszéltünk. Kizárt, hogy pont ezt ne mondtam volna el neki! Pedig így volt, esküdözött. Persze többször is megpróbálta kiszedni belőlem, mi történt, de sosem mondtam neki semmit. – Nagyon kiborultam? – érdeklődtem. – Igen, nagyon. De akkor sem mondtál semmit. Pedig nekem elhiheted, hogy kitartóan faggattalak! Elnevettem magam, ahogy elképzeltem, amint latba veti a fekete öves taktikáit, és mégis alulmarad. Játékosan megfenyegetett a mutatóujjával. – Na, ezért nem titkolunk el semmit a legjobb barátnőnk elől! Ha egyszer amnéziásak leszünk, akkor majd jól jön, hogy mindenféléket tud rólunk. Lassacskán kiürült körülöttünk az étterem. Amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy már sötétedik. Még olyan sok mindenről akartam beszélni vele, de már nem volt idő. Kifizettük a számlát, és hogy kihasználhassuk a találkozó utolsó perceit, felajánlottam, hogy elkísérem a taxiállomásig. A kereszteződésnél álltunk, vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa. Ekkor történt. Éppen zöld lett a lámpa, és Sarah már lelépett a járdáról, amikor meghallottam a szirénát. Nem messziről és gyengén hallatszott, hanem nagyon közelről, fülsiketítően. Villámgyorsan körülnéztem, de a hosszú, szürke úton egyik irányból sem érkezett mentőautó, sem más jármű. Mégis mindent betöltött az a fülsértő, két hangból álló vijjogás. Visszhangzott

tőle az utca. Zavartan figyeltem a többi járókelőt, akik szintén leléptek a járdáról, egyenesen a gyorsan közeledő jármű elé. Később rájöttem, mennyire hasonlított ez a helyzet ahhoz, amit nemrég álmodtam, amikor a kocsi egyre csak közeledett, de senki sem észlelte a veszélyt. De akkor csak egy dologra tudtam gondolni, arra, hogy meg kell mentenem Sarah-t. Most már olyan hangos volt a sziréna, hogy a saját kiabálásomat sem hallottam. A kabátujjánál fogva rántottam vissza a járdára a legjobb barátnőmet. Arra számítottam, hogy a következő pillanatban elszáguld előttünk a kocsi, és Sarah is belátja, hogy ha nem lépek közbe, elütötték volna. De semmi sem történt. Az út üres volt. A többi járókelő, akik Sarah-val együtt indultak el a zebrán, biztonságban átértek a túloldalra, fel sem fogták, milyen kevésen múlt a tragédia. – Hová lett? – kérdeztem Sarah-t. Észre sem vettem, hogy furcsa viselkedésemmel magamra vontam a túloldalra átért „túlélők” figyelmét. Meg kell adni, Sarah-t csak egészen kicsit rázta meg az eset, mintha gyakran megesne vele, hogy elrántják a láthatatlan veszély útjából. – Mi lett hová? – kérdezett vissza. – A sziréna. – A barátnőm teljesen értetlenül bámult rám, ezért hozzátettem: – Biztos hallottad! Egyenesen felénk tartott! Elhallgattam, mert végül eljutott a tudatomig, hogy már én sem hallom a szirénát. Rettenetes déjà vum támadt. – Ugye, te is hallottad? A fejét rázta. – De fülsiketítő volt, mintha a közvetlen közelből szólna! Megint megrázta a fejét. Ki sem kellett mondania, hogy ezt a hangot egyedül én hallottam, magamtól is megértettem. – Történt már ilyen? – kérdezte kedvesen. Eszembe jutott az ébresztőóra, ami ott sem volt, mégis megszólalt az éjszaka közepén, aztán apu arcszeszének illata, ami nemegyszer felhőként vett körül az éjszaka közepén, pedig apu a közelben sem volt. – Előfordult már – ismertem be –, hogy hangokat hallottam, illatokat

éreztem… – Nem fejeztem be a mondatot. – Ezt mindenképpen mondd majd el az orvosnak, amikor mész hozzá a héten! – javasolta Sarah, és tudtam, hogy igaza van, de utáltam a gondolatot, hogy újabb tünettel toldhatom meg az eddig sem keveset. – Lehet, hogy ez tök normális, ha valakinek amnéziája van – vetette fel, aztán látta, milyen szomorú vagyok, és mással próbálkozott. – Vagy az is lehet, hogy mióta beütötted a fejedet, kiélesedtek az érzékeid, ezért olyan hangokat is meghallasz, olyan illatokat is megérzel, amiket a többi ember nem. – Mint egy kutya? Elnevette magát, aztán átölelt. – Igen, mint egy gyönyörű, pedigrés kutya. Az orvos szavai a fejemben visszhangoztak, miközben lerohantam a klinika márványlépcsőjén és végigmentem az előkelő londoni utcán, ahol főleg orvosi rendelők voltak, majd ráfordultam a bevásárlóutcára, ami csak úgy hemzsegett a karácsonyi vásárlóktól. Túl sokat vártam, ha azt hittem, egyszerűen megoldódik a problémám egyetlen konzultációtól. De azt reméltem, legalább kapok végre válaszokat. Ehelyett száz új kérdés merült fel bennem. A konzultáció egyáltalán nem úgy ment, ahogy vártam. Ezen gondolkodtam, miközben a vásárlók és turisták tömegében sodródtam, akik a lehető legjobb ajánlatokra vadásztak karácsony előtt néhány nappal. A klinika sokkal előkelőbb és elegánsabb volt, mint amire számítottam, az orvosi rendelő sokkal kevésbé ijesztő. Nem volt rémisztő bőrkanapé, sem fehér köpenyesek, akik készenlétben álltak volna, hogy a zárt osztályra kísérjenek, ha a történetem túl fura lenne ahhoz, hogy a normális emberek között folytathassam az életemet. Még az orvoson is meglepődtem. Nő volt, pedig férfira számítottam, ráadásul sokkal anyáskodóbb és kedvesebb, mint a freudi pszichiáter, akit elképzeltem. Nagyon jó szakembernek tűnt, rá tudott venni, hogy mindent elmeséljek a bizarr másik múltamról, és semmi jelét nem adta annak, hogy

legszívesebben megnyomná a szem elől elrejtett pánikgombot. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy ez csak egy terápia első alkalma, és sokáig fog tartani, mire összerakjuk az elveszett múltamat. Túlestem már minden vizsgálaton, ami ahhoz kellett, hogy felállítsák a diagnózist, de teljesen összetörtem, amikor kiderült számomra, hogy a bajomra nem létezik azonnali megoldás. Talán abban reménykedtem, kapok valami gyógyszert vagy kezelést, amitől a valóság… nos, valóságosnak fog tűnni. Dr. Andrews nagyon kedvesen, de határozottan ábrándított ki. Amikor feltettem az utolsó kérdést, aminek a válasza végigkergetett London utcáin, legalább őszinte volt. – Rachel, nem tudom megmondani magának, mikor fog visszatérni az emlékezete. Talán holnap, talán jövő héten vagy sokkal később. És bár nagyon ritka, nem hallgathatom el maga elől, hogy egyes, kivételes esetekben az elveszített idő végleg elvész. Végleg elvész. Kísértettek ezek a szavak, a lépteim zaja is ezt skandálta, miközben bejártam a főváros főutcáit. Azért nem volt csupa bánat és szenvedés az egész konzultáció. Dr. Andrews elérte, hogy legalább a képzelt hangokkal és illatokkal kapcsolatban jobban érezzem magam. Azt mondta, ez egyáltalán nem szokatlan fejsérülés után, és amikor megkérdeztem, miért olyan jellegzetesek ezek a hangok és illatok, még erre is meggyőző elmélettel szolgált. Apu arcszeszének illata a biztonságot idézi fel bennem, és mert az illatok különösen gyakran repítik vissza az embert a múltba, az orvos arra gondolt, talán a gyerekkoromat idézi ez az illat, amikor biztonságban éreztem magam apu ölelésében. Még prózaibb oka volt annak, hogy miért vélek szirénázást hallani – amikor a rablótámadás után bevittek a kórházba, valószínűleg nem voltam teljesen eszméletlen, a mentőautó szirénája beivódott az emlékezetembe, és most újra és újra felidéződik, miközben szegény, összezavarodott tudatom kapaszkodót keres ebben az őrületben. Azt nem tudta ilyen biztosan megmondani, miért hallottam az ébresztőórát, ami ott sem volt, de megnyugtatott, hogy idővel minden

rejtély nyitjára rábukkanunk. Idővel. Ez a lényeg. Türelmesnek kell lennem, el kell fogadnom, hogy lépésről lépésre fedezem fel a valóságot. Biztatott, hogy minden egyes új információ felbukkanásával képes leszek elengedni a képzelt múltam egy újabb darabját, míg végül csak a valódi múlt marad. Nagyon lassú folyamatnak hangzott ez számomra, és még mindig azon az állásponton voltam, hogy kaphattam volna inkább valami gyors, fájdalmas kezelést, amitől felgyorsult volna. Az tette igazán szimpatikussá a doktornőt, hogy nem nevetett ki, amikor elmondtam neki, szerintem miért van két, különböző múltam. Egyáltalán nem úgy reagált, mint Jimmy, amikor kifejtettem a nézetemet a párhuzamos világokról. Ő legalább nem nevetett, és azt sem mondta, hogy túl sok fantasyt olvasok. Sürgősen kivertem a fejemből ezt a gondolatot. Egész héten tudatosan nem gondoltam Jimmyre, és garantáltan nem most volt a megfelelő alkalom arra, hogy újra eszembe jusson, nem, nem a rendelőben, amikor a pszichiáter köztudottan képes kiszedni az emberből a legféltettebb titkait is. Bár egyszer sem beszéltem Jimmyvel, tudtam, hogy napi kapcsolatban van apuval, mert többször is hallottam a zárt ajtók mögötti sutyorgásukat, amikor gondos apukám mégsem zárta be elég gondosan azokat az ajtókat. Jimmy ugyan nem akart velem beszélni, de mindennap érdeklődött felőlem. Részben örültem, hogy fontos vagyok neki, ezért rendszeresen átjön, másrészt viszont egyre inkább dühített, hogy helyettem apuval beszélget. Ezzel megerősítést nyert a legnagyobb félelmem: még mindig annyira kellemetlenül érzi magát a történtek miatt, hogy nem tud a szemembe nézni, és nem tud megbocsátani. Nem lehettem biztos benne, vajon valaha is megváltozik-e ez a helyzet. Meguntam, hogy összevissza lökdösnek az elszánt karácsonyi vásárlók, ezért bemenekültem egy kis kávézóba, ahol találtam egy szabad asztalt. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy késő délután helyett kora reggel vár az orvos. Nem bántam, hogy a hajnali vonattal kellett visszamennem Londonba, de még így is hosszú órák voltak hátra addig, míg Matt-tel elmehettem vacsorázni, majd kocsival Great Bishopsfordba. Előző este

már túl késő volt, már nem tudtam szólni a vőlegényemnek, hogy változott a terv. Eleinte azt gondoltam, jól is jön ez a néhány üres óra, addig letudom a karácsonyi bevásárlást, de az orvossal való találkozás többet kivett belőlem, mint amire számítottam, és semmi kedvem sem maradt ahhoz, hogy beálljak a lökdösődésbe, és óriási tömegben megpróbáljam felfedezni a boltok kínálatát. Az órámra pillantottam. Még dél sem volt, de nem zártam ki a lehetőséget, hogy Matt esetleg el tud szabadulni egy korai ebédre. Jó lenne beszámolni mindarról, amit dr. Andrews mondott, amíg még friss az emlék. Talán így ő is jobban megértené, miért szokom bele olyan nehezen a menyasszony szerepébe. Elővettem a mobilomat, és megkerestem a névjegyzékben a Matt Iroda bejegyzést. A titkárnője a második csörgésre felvette a telefont. Hideg, szakszerű modora azonnal megenyhült, amint felismerte a hangomat. Én persze nem ismertem fel az övét. – Jaj, Rachel, sajnálom, éppen elkerültétek egymást! Tíz perce indult el hazafelé, de úgyis ott ebédelsz vele, nem? – Öööö… – Fogalmam sincs, miért nem javítottam ki azonnal. Talán egy kis hang figyelmeztetett, és én hallgattam rá. – Ha nincs túl nagy dugó, hamarosan odaér. Szólnál neki, hogy minden, délutáni programját lemondtam, ahogy kérte? – Ja… jó, persze, szólok neki. – Nagyon örülök, hogy hallottam a hangodat. Remélem, kellemes lesz az ebéd. Mindenki örül, hogy egyre jobban vagy. – Köszönöm… – megpróbáltam felidézni a nevét, de nem sikerült, úgyhogy csak megismételtem: – Köszönöm. Sokáig bámultam a telefont, mielőtt lecsuktam és visszatettem a táskámba. Nem is emlékszem rá, hogy megittam a kávét, sem arra, hogy fizettem, de mivel senki sem rohant utánam, és senki sem kiabálta, hogy „tolvaj”, gondolom, rendeztem a számlát. Ezer oka lehetett, hogy a titkárnő félreértette, amit Matt mondott neki. Végül is vacsorázni akartunk, úgyhogy amikor Matt szólt neki, hogy mondja le a délutáni programot, a titkárnő azt hihette, mégis inkább együtt

ebédelünk. De olyan határozottan állította, hogy Matt a lakásán találkozik velem! Ezt hogy lehetett félreérteni? Felmerült egy ennél fontosabb kérdés is. Mi lehet olyan fontos, hogy egy munkamániás lemondja miatta az összes programját? Mert biztosan nem az, hogy a menyasszonyával ebédeljen. Könnyű volt taxit fogni, igaz, elő kellett vennem a noteszemet, hogy meg tudjam mondani Matt címét. Miközben a déli forgalomban haladtunk, igyekeztem nem gondolni semmire, és nem voltam hajlandó hallgatni arra a kis hangra, ami azt sikoltozta, milyen vége lehet ennek a meglepetéslátogatásnak. Azzal biztattam magamat, hogy amilyen keveset tudok Matt munkarutinjáról, még akár teljesen normális is lehet, hogy a nap közepén csak úgy eltűnik. Ja, persze, felelte a hang. Végre megérkeztünk az előkelő ház elé. – Megjöttünk, Hanbury lakópark. Kissé erőltetetten mosolyogtam a vezetőre, aztán a pénztárcámba nyúltam, hogy kifizessem. Alig észrevehetően remegett a kezem. Nevetséges, korholtam magamat. Minek hergelem magamat, amikor nyilván valami teljesen logikus magyarázatot fogok kapni? Már ott is rejtélyt látok, ahol nincs. Éppen elég dráma van az életemben, minek írok hozzá új fejezeteket? Kis híján azt mondtam a taxisnak, hogy meggondoltam magam, de aztán az esőcseppes ablakon át megláttam, hogy Matt kocsija az épület előtti magánparkolóban áll. Jó, tehát tényleg itt van. Ez még mindig nem jelent semmit. Azért lenyomtam az ajtónyitót, és kiszálltam a kocsiból. Megingott az elhatározásom, amikor felnéztem a magas, vörös téglából és üvegből épült házra. Mindenki hülyének fog nézni, amikor kiderül, hogy bolhából csináltam elefántot. Tiszta paranoiás vagyok. Majd ezt is jól kivesézzük dr. Andrewsszal a következő konzultáción. Mégis a bejárat felé vitt a lábam. Hiába tudtam, hogy Mattnek ezer oka lehet rá, hogy a nap közepén hazamenjen, akár olyasmi is, amit nem akar a titkárnője orrára kötni, mégsem tudtam elhessegetni azt a megérzést, ami idáig hajtott. Most először felmerült bennem a kérdés, akarom-e ezt. Hiába próbáltam

meg teljesen figyelmen kívül hagyni annak a kis hangnak a figyelmeztetését, azért én sem voltam teljesen ostoba. Tisztában voltam vele, hogy nagyon rossz véget is érhet ez a történet. De a titkárnő szavai után megfogalmazódott bennem egy kérdés, és most már nem nyugodhattam addig, amíg választ nem kaptam rá. A taxis beindította a motort, és gyorsan elhajtott. Most már esélyem sem volt menekülni. Mély levegőt vettem, kihúztam magamat, és a bejárathoz léptem. Az üvegajtó előtt egy egyenruhás őr állt, aki udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Csak akkor tűnt fel, hogy fogalmam sincs, melyik Matt lakása, amikor már az előtérben álltam. Csak a lakópark címe volt felírva. A bal oldalon volt vagy húsz postaláda: a húsz lakás közül bármelyikben lakhat a vőlegényem. Az lett volna a legegyszerűbb, ha megkérdezem a recepcióst, melyik Mr. Matt Randall lakása. De ha így teszek, lehet, hogy feltelefonálnak neki és szólnak, hogy látogatója érkezett. Nyilván nem véletlenül vannak ezek a biztonsági intézkedések, nem juthat át rajtuk akárki, aki betéved az utcáról. Ha a recepcióshoz fordulok, elvész a meglepetés ereje, úgyhogy egy választásom maradt: valahogy kikerülni az őrt és egyedül kitalálni, hol lakhat Matt. Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a táskámból egy üres lapot, és úgy tettem, mintha megnézném, jó helyen járok-e. Ha elég magabiztosan sétálok el az őr mellett, még meg is úszhatom. Szerencsére ebben a pillanatban megcsörrent a telefon a recepción, és amíg a recepciós ezzel volt elfoglalva, megragadtam a lehetőséget. Le sem vettem a szememet az előtér túlsó végében álló liftekről, és céltudatosan elsétáltam a recepció mellett. Gyors voltam, de nem elég gyors. – Elnézést! Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Csak menj tovább, mintha minden jogod meglenne rá, biztattam magamat, és nem lassítottam a lépteimen. – Elnézést, hölgyem! – Ezúttal hangosabban szólt, és akaratom ellenére megakasztott. Senki más nem volt az előtérben. Egyértelműen hozzám beszélt. Megfordult a fejemben, hogy ettől még nem fogok megállni, de aztán láttam lelki szemeim előtt, ahogy két, jól megtermett biztonsági őr

kirak az ajtó elé. Az asztal felé fordultam, és reméltem, hogy elég ártatlan a mosolyom. Egy másik őr, akit addig észre sem vettem, érdeklődve nézett fel a papírmunkából: sokkal izgalmasabbnak ígérkezett ez a kis közjáték, mint az adminisztráció. Az első férfi, aki utánam szólt, az ujjával intett, hogy lépjek közelebb. Jaj, de kínos! A bejárat felé pillantottam, de továbbra is ott állt a harmadik őr. Nem jöhetett szóba, hogy egyszerűen elmeneküljek. Szégyenkezve mentem oda a férfihoz. Reméltem, nem látszik, mit érzek. Egy pillanatra sem hagytam abba a mosolygást, bár alig tartott meg a lábam. Amikor közelebb értem, rájöttem, hogy amit messziről dühös pillantásnak véltem, valójában egészen barátságos mosoly volt. – Igen? – kérdeztem, és reméltem, hogy csak én hallom, hogy remeg a hangom. – Nem felejtett el valamit? – érdeklődött a férfi. Ostobán bámultam rá. Mit felejtettem el? Bejelentkezni a recepción? Vagy hogy nem is itt lakom? Basszus, mondok jobbat: az elmúlt Öt évet úgy, ahogy van, elfelejtettem. – A kulcsát? – folytatta a férfi olyan hangon, mintha egy gyerekkel incselkedne. – Ja, tényleg, a kulcsom – feleltem, és beletúrtam a táskámba, mintha a nem létező kulcsomat keresném. Az őr még szélesebben mosolygott, majd átnyúlt a pulton, és letett elém egy kulcsot, amin egy nagy, ezüst kulcstartó lógott. Nagyon kedvesen, atyai hangon mondta: – Mindig leadja nálunk a kulcsát, Miss Wiltshire. Azt szokta mondani, így legalább nem cipeli magával mindenhová. Felkaptam a kulcsot, és megkönnyebbültem láttam, hogy belegravírozták a lakásszámot. A férfi habozott, mintha nem tudná eldönteni, kimondhatja-e a következő mondatot: – Reméljük, már jobban van, Miss Wiltshire. Nagyon hiányoltuk az utóbbi időben. – Ööö… köszönöm szépen. Nagyon kedves. Megmarkoltam a kulcsot, mindkét férfire rámosolyogtam, és észrevettem, hogy a fiatalabbik kissé zavartan viselkedik. Rólam a kulcsra,

a kulcsról az idősebb kollégára cikázott a tekintete. Valamiért nem akarta, hogy megkapjam a kulcsot, de eszem ágában sem volt megvárni, hogy hangot is adhasson ennek. Hátat fordítottam nekik, és újra a lift felé indultam. Hallottam, ahogy a fiatalabb férfi izgatottan sutyorog, mire az idősebb felkiált. Megnyomtam a lift hívógombját. Folytatódott az izgatott sutyorgás. Egyértelműen nagy slamasztikába kerültek. Elhangzott egy utasítás, aztán valaki dühösen püfölte a telefon gombjait. Még egy kiáltás, aztán ideges motyogás. Hol van már az a nyomorult lift? Hallottam, hogy újra megpróbálják a hívást, de ebben a pillanatban egy pittyenés jelezte, hogy végre megjött a felvonó. Még hallottam, hogy „még a menyasszonya”, aztán kinyílt az ajtó, és én gyorsan beugrottam. – Miss Wiltshire! – kiáltott utánam az idősebb őr, majd felállt és elindult utánam. De nem volt elég gyors: még félúton sem járt, amikor becsukódott a liftajtó. Matt a legfelső emeleten lakott, és erősen bíztam benne, hogy a telefonja továbbra is foglaltat fog jelezni, legalább addig, míg el nem érem a bejárati ajtót. Akkor már tudtam, miért ijedtek meg annyira az őrök, miért nem akarták, hogy bejussak, mielőtt még szólhatnának neki. De velem volt a szerencse, mert amikor odaértem az ajtó elé, semmi jelét sem láttam, hogy sikerült volna figyelmeztetniük. A lakásból halk zene szűrődött ki, de beszélgetést nem hallottam. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugtassam az idegeimet. Olyan hangosan vert a szívem, hogy azt hittem, megsüketülök. Aztán bedugtam a kulcsot a zárba. Óriási, parkettázott lakásban találtam magam, amit elegáns, fekete-fehér bőrgarnitúra díszített. Tőlem balra megtaláltam a zene forrását: egy drága hifitoronyból szólt a csábító jazz. Egy nagy, alacsony, négyszögletű asztalon állt egy üveg kibontott bor, mellette két félig kiürült pohár. A hatalmas bőrkanapé egyik oldalán megláttam a telefont: mellétették a kagylót. Sok sikert a telefonálgatáshoz, srácok, gondoltam keserűen. Meglepett ez a keserűség. A szobában nem volt senki.

Földbe gyökerezett lábbal álltam, aztán valahonnan a lakás túlsó végéből egy hangot hallottam, majd halk nevetést. Nem mozdultam. Már tudtam, mi a válasz a kérdésemre. Tudtam, elég bizonyítékot láttam. Ha őszinte akarok lenni, már a kávézóban tudtam, még mielőtt taxiba szálltam volna. Akarom tovább feszíteni a húrt, akarom látni azt az undormányt, ami rám vár? A lábam a hangok irányába vitt. Valószínűleg akartam. Az ajtó nyitva volt. Miért is ne lett volna? Azt hitték, egyedül vannak. Csendben léptem be a szobába. Többet láttam összegabalyodott testükből, mint szerettem volna. A hatodik érzékük megsúgta nekik, hogy ott vagyok. Teljesen eltérő módon reagáltak: Matt úgy pattant le a nőről, mintha megcsapta volna az áram. Cathy viszont minden izgalom nélkül, higgadtan nyúlt a takaróért, amivel aztán eltakarta fedetlen mellét. Így maradtunk, mozdulatlanul. Az egész nem tarthatott tovább egy-két másodpercnél, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Mint egy ízléstelen, ronda csoportkép. Mondani akartam valamit, de nem jutottam szóhoz. Érdekes módon Cathy törte meg a csendet: – Hát, hogy ez milyen ismerős! Matt dühös pillantást lövellt felé, aztán kitapogatta a nadrágját, amit csak úgy lehajított az ágy mellé. Végig a szemembe nézett, amíg magára kapta a ruhadarabot. Eleget láttam, a szó minden értelmében. Kifordultam a hálószobából, és átrohantam a nappalin. Gyorsan haladtam, de olyan volt, mintha egy álomban lennék, mintha egy lassított felvételt látnék. Hallottam, hogy Cathy mond valamit, amire Matt dühösen felcsattan. Már majdnem elértem az ajtót, amikor utánam kiáltott: – Rachel, várj! Kérlek, várj meg! Meggyorsítottam a lépteimet. Kirohantam a lakásból. A következő szavakat nem hallottam, mert pont akkor csuktam be az ajtót. Nem bevágtam. Becsuktam. Most, hogy kiértem a folyosóra és rácsuktam az ajtót arra a szánalmas, undorító jelenetre, nagy levegőt vettem. Fel sem tűnt, hogy visszatartottam a lélegzetemet, amióta rajtakaptam a vőlegényemet, amint egy másik nővel

szeretkezik. A szédülés elmúlt, hála az oxigénnek, és a helyét átvette a fájdalom, és ami még annál is rosszabb, a megalázottság érzése. Gyakorlatilag csak meglepetést nem éreztem. Végül is nem pont erre számítottam? Nem vártam meg a liftet, elindultam lefelé a lépcsőn. Abban a pillanatban tettem be magam mögött a vészkijárathoz vezető ajtót, amikor Matt kitört a folyosóra. Sietősen gombolta az ingét a szeretkezéstől még izzadt mellkasán. Sajnos vagy meghallotta az ajtó csukódását, vagy kitalálta, merre mentem, mert nem állt meg a lift előtt, hanem a lépcsőház felé rohant. Hallottam az ajtó nyílását, aztán azt, ahogy a nevem visszhangzik a betonfalak között. Az ötödiken lakik: ez tíz félemelet. Egérutam van. Ha futok, nem ér utol. Még félúton sem jártam, amikor beért. Lelassított a magas sarkúm és a homályos látásom. Furcsa, de egészen addig észre sem vettem, hogy sírok. Matt szinte repült utánam, meztelen talpa csak úgy dörömbölt a lépcsőn. Nagyon gyorsan utolért. Kinyújtotta a kezét, hogy megállítson. Olyan erővel nyúlt utánam, hogy majdnem elestem, mire ösztönösen magához szorított, nehogy lezuhanjak a lépcsőn. Az ingén keresztül is éreztem a mellkasa nedvességét és melegét. Majdnem elhánytam magam. Cathy melege. – Rachel, az ég szerelmére, lassíts, vagy legurulsz! Felé fordultam. Szerencsére a düh egy szempillantás alatt felszárította a könnyeimet. – Mintha annyira aggódnál! Mintha nem ez lenne a tökéletes megoldás! Furcsa módon ez tényleg fájt neki. A fájdalomtól eltorzult az arca. – Hogyne érdekelne! Hogy mondhatsz ilyet? Elöntött a méreg, a gonoszság. – Hát, nem is tudom, hadd gondolkozzam csak… Talán azért, mert nincs öt perce, hogy valaki mást dugtál? Összerándult az arca, és meg akart érinteni, de undorodva elhátráltam előle. – Rachel, kérlek, hadd…

A szavába vágtam. – Mit, Matt? Mit hadd? Meg akarod magyarázni? Ne is fáradj! Eleget láttam a mocskos kis filmedből! Nem kell a magyarázatod, tökéletesen átlátom, mi történik! – Semmi sem történik! – kiáltott fel. – Komolyan? – csattantam fel. – Nekem nem úgy tűnt! Lehet, hogy amnéziás vagyok, de arra még én is emlékszem, hogy amit Cathyvel műveltetek, az nagyon nem semmi! Dühösen a hajába túrt. – Nem úgy értettem! Úgy értettem, hogy nekem ez nem jelent semmit! Cathy semmit sem jelent nekem! Csak szexeltünk, csak ennyi történt! Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán úgy támadtam neki, mint egy tigris: – És akkor most érezzem magam jobban? – Szerencsétlenül nézett, nem talált szavakat, úgyhogy kihasználtam a pillanatot: – Tudod, mit, Matt? Nem érdekel. – Ne, Rachel, ne mondj ilyet! Hadd magyarázzam meg! Hadd tegyem jóvá! Nehezen fogtam vissza magam, hogy fel ne robbanjak. Nem az dühített fel, amit mondott, hanem az, hogy szemmel láthatólag nem fogta fel, mit művelt. – Ezt nem lehet jóvátenni, Matt! Nem érted? Teljesen mindegy, mi volt az ok! Ezt már nem lehet jóvátenni. – Ezt nem mondhatod komolyan – nyöszörgött. Őszinte fájdalmat éreztem a hangjában. Nem mintha egy percre is meginogtam volna, de a következő mondattal aztán megpecsételte a sorsát. – Amúgy is, múlt héten, amikor kizártál a szobádból… Sajnos nem fejezhette be a mondandóját. Elöntött a düh, mint a forró láva. – Mi van? Ez most komoly? Mennyi idő is telt el a baleset óta? Három hét? És akkor ez feljogosít téged arra, hogy lefeküdj valaki mással? Ezt akartad mondani? Ezt? Megijedt, mert tudta, hogy ennél rosszabbat nem mondhatott volna. Ekkor ugrott be Cathy megjegyzése. Amit akkor mondott, amikor

rajtakaptam őket. – Hogy értette Cathy, hogy „ez milyen ismerős”? – Matt elvörösödött, az én arcomból meg kifutott a vér. – Mi van? Máskor is volt már ilyen? Neked viszonyod volt vele a hátam mögött? Eltaláltam? – Nem, nem, dehogy! Mondtam már, hogy ez csak most az egyszer történt meg. Csak úgy… megtörtént. Éreztem, hogy ennél többről van szó. – De máskor is lefeküdtél már vele, ugye? A szeméből kiolvastam a beismerő vallomást. Akkor megvilágosodtam. Minden gusztustalan kis darab a helyére került, összeállt a kép. – Úristen! Egyszer már rajtakaptalak titeket, mi? Még az egyetem alatt! Egy őrült pillanatig még örült is, hogy visszanyertem az emlékezetemet. – Akkor emlékszel? – Nem mondanám – sziszegtem. – De eltaláltam, ugye? Rátok nyitottam, és ezért szakítottunk. Szánalmasan bólintott. – De megbocsátottál nekem. Láttam a tekintetében az esdeklést. Csírájában elfojtottam a reményt, még mielőtt megfogalmazódhatott volna benne. Összetörtem, agyontapostam, megöltem. – Most nem fogok, Matt. Nem kapsz több esélyt. Ennyi volt.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Sokáig sétáltam. Addig, amíg nem csillapodott bennem a forró düh. A megalázottság már csak szúrt, nem égetett, mint a tűz. Sajnos sétálhattam akármennyit, beleégett a retinámba az a kép, ami Matt szobájában fogadott, a két, egymással összeforrt, tökéletes test. Mint valami művészi szobor. Gyanítottam, hogy még sokáig képtelen leszek kiverni a fejemből ezt a jelenetet. A sors iróniája, hogy pont ez maradjon meg, miközben annyi minden mást elfelejtettem. Végül a hideg és a puszta fáradtság állított meg. Egy forgalmas kereszteződésben álltam, az utcatáblán olyan utcanevet láttam, amiről még csak nem is hallottam addigi életemben. Fogalmam sem volt, hol lehetek. Órákon át bolyongtam céltalanul azt követően, hogy faképnél hagytam Mattet. Most megálltam, és végiggondoltam, mi legyen a következő lépés. Meglepően gyorsan megtaláltam a választ. Perceken belül fogtam egy taxit, és megadtam a sofőrnek a londoni lakás címét, ahová Jimmyvel együtt mentünk el egy hete. Egyszer megállítottam a kocsit, mert vennem kellett néhány dolgot. Folyamatosan csörgött a mobilom, miközben átsuhantunk a városon, de ügyet sem vetettem rá. Végül abbamaradt a csörgés. Talán Matt is belátta, hogy itt már minden mindegy, felesleges a szavakat fecsérelni, nem lehet már mit mondani. A taxis alaposan megdolgozott a borravalóért: segített bevinni a házba az Összehajtogatott kartondobozokat, amiket útközben vettem. Amint beléptem a lakásomba, bár tudtam, hogy már nem sokáig lesz a lakásom, a falnak támasztottam a dobozokat, lepakoltam a szigetelőszalagot, az ollót meg a madzagot, amit szintén útközben szereztem be. Nehéz volt felhívnom aput. Nem lehetett sokat szépíteni a helyzeten, és bár elbagatellizáltam az okokat, apai ösztöne azonnal működésbe lépett. Szinte minden erőmet felemésztette, hogy meggyőzzem, felesleges felülnie a következő vonatra és idejönnie Londonba. – Nem tetszik nekem, hogy egész éjjel ott leszel teljesen egyedül. Csak

rágódsz majd a történteken. – Nem fogok – biztosítottam, és reméltem, hogy nem hazudok. – A pakolás miatt nem fogok ráérni. Végül sikerült meggyőznöm, hogy nem tört ki rajtam mániás depresszió és öngyilkos gondolatokat sem forgatok a fejemben, mert abbahagyta a győzködésemet, és csak annyit kért, hogy reggel majd hívjam fel. Letettem a telefont, és úgy éreztem, apunak nem is olyan rossz hír, hogy felbontom az eljegyzést és feladom a londoni lakást, hogy hazaköltözhessek. Én egyelőre még nem tudtam hasonlóan érezni. Összeállítottam a dobozokat, minden helyiségbe beraktam néhányat. Módszeresen haladtam: minden szekrényt, fiókot és ruhásszekrényt kiürítettem, mégpedig olyan érzelemmentesen, mint egy profi költöztető. Összepakoltam azokat a tárgyakat, amiket felismertem, egy olyan lakásban, amire nem emlékeztem. Nem sok mindent pakoltam abba a két dobozba, amit haza akartam vinni Great Bishopsfordba. Csak a fontosnak tűnő papírokat és a régről ismert tárgyakat akartam megtartani. A többit jótékonysági intézményeknek és a szemétdombra szántam. Minél kevesebb dolgot akartam eltenni arról a helyről, amire egyáltalán nem emlékeztem. Katartikus élmény volt a pakolás. Miközben egymás után ragasztottam le a megtelt dobozokat, úgy éreztem, mintha nem csak tárgyaktól szabadulnék meg. Egy előnye mégiscsak van az amnéziának: nem fájdalmas bedobozolni azt az életet, amiről nincsenek emlékeink, nem kötődünk semmihez. Csak egyszer bizonytalanodtam el, amikor kezembe került a kép, ami rólam és Mattról készült Párizsban, Egyik dobozba sem tudtam besorolni, úgyhogy nyitottam egy új halmot azoknak a tárgyaknak, amiket valószínűleg tőle kaptam ajándékba. Ezeket túl drágának ítéltem ahhoz, hogy kidobjam. Gondoltam, elpakolom őket, aztán valamikor visszajuttatom neki. Négy órába telt, mire elkészültem. Fájt a hátam, mindenem mocskos volt, de úgy éreztem, hogy a rettenetes élmények ellenére azon a napon megtettem az első lépést a jövő felé, végre egy lépéssel távolabb kerültem

a múlttól. Nekidőltem az ágy szélének, mert olyan fáradt voltam, hogy nem volt erőm felállni. Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szememet. Hangos dörömbölésre és kiáltozásra lettem figyelmes. Valahonnan a közelből jött, de ahhoz nem elég közelről, hogy teljesen felébredjek rá. De amikor kivágódott az ajtó, olyan erővel, hogy majd kiszakadt a falból a tok, arra felébredtem. Az oldalamon feküdtem a földön, és a hirtelen támadt fényben úgy hunyorogtam, mint egy rövidlátó bagoly. Megpróbáltam kivenni az ajtóban álló magas alakot. Égett a villany, pedig biztos voltam benne, hogy nem én kapcsoltam fel. – Hála az égnek! Felismertem a hangot, bár még mindig nem láttam rendesen a tulajdonosát. – Jimmy? Te meg mi a fenét keresel itt? Nem felelt, inkább a mögötte álló emberhez fordult – mert nem volt egyedül. Az alacsony, középkorú idegen egyikünkről a másikunkra nézett, aztán bizonytalanul megkérdezte: – Minden rendben, biztos úr? Nagy nehezen feltápászkodtam, és a szememet dörzsöltem, mintha ez valami őrült álom lenne, amit ki tudok dörzsölni a szememből. Leengedtem a kezemet. Nem, még mindig ott voltak. Jimmy kitessékelte a férfit a lakásból, és megköszönte az együttműködését. A férfi nem ellenkezett, bár úgy láttam, megijedt, de csalódott is, amiért ilyen gyorsan kiírják egy esetleges drámából. – Ha vallomást kell tenni vagy ilyesmi… – Nem fejezte be a mondatot. – Arra nem lesz szükség, uram. De nagyon hálás vagyok a segítségért. Megvártam, míg Jimmy bezárja az ajtót és bejön a nappaliba. Nem szóltam egy szót sem, csak figyeltem, ahogy zsebre teszi a jelvényét, de azért a fejcsóválásom és a felhúzott szemöldököm mindent elárult. Kicsit zavarba jött, de nem szégyellte el magát.

– Ez egyáltalán legális? – Mi legális? – Hogy a jelvényed felhasználásával betörsz egy magánlakásba. A szemembe nézett, de nem tudtam megfejteni az arckifejezését. – Nem törtem be – javított ki –, csak rávettem a gondnokot, hogy kinyissa nekem az ajtót. – Mégis mit mondtál neki? Hogy nemzetközi körözés alatt álló terrorista vagyok? Vagy veszélyes bankrabló? Vagy zárt osztályról szökött elmebeteg? Ez utóbbi kérdés felbosszantotta. Két lépéssel közvetlenül előttem termett, úgy felelt: – Hogy elérhetetlen vagy… Hogy nemrég súlyos balesetet szenvedtél, aztán nagyon rossz hírt kaptál. És lehet, hogy… bajod esett. Ekkor átölelt. Remegett, miközben magához szorított. Megértettem, mert hirtelen az ő szemével láttam a helyzetet: megértettem, az aggodalom miért változott ilyen hirtelen pánikká. – Gondolom, beszéltél apuval – közöltem az ingével, amibe belefúródott az arcom. – Igen. – Mondta, hogy csak azért maradok itt, hogy kipakoljam a lakást? Hogy holnap hazamegyek? Mélyet sóhajtott, és kissé rekedten felelt: – Csak beszélni akartam veled. Tudnom kellett, hogy jól vagy. És amikor hiába hívtalak…Te jó ég, hányszor hívtalak! És nem vetted fel… – Nem is néztem meg a mobilomat. Azt hittem, Matt hívogat. Eltartott magától, az arcomat tanulmányozta, mintha látni akarná, mekkora erőfeszítésbe került kimondanom a nevét. Semmit sem tudott kiolvasni a tekintetemből, úgyhogy vontatottan így szólt: – Apukád mondott valami olyasmit, hogy nézeteltérés támadt köztetek. Keserűen nevettem, minden vidámság nélkül. – Igen, így is lehet mondani. Úgy gondolta, teljesen rendben van, hogy ő ma a lakásán Cathyvel szexel, én meg érdekes módon nem értettem

egyet vele. Érzelmek egész sora ült ki Jimmy arcára, de olyan gyors egymásutánban, hogy nem is tudtam azonosítani őket. Azt hiszem, egy pillanatra felvillant az alig titkolt düh, aztán valami sokkal gyengédebb, reménytelibb. – Apukád ezt nem mondta! – Ő már a cenzúrázott verziót kapta. Jimmy megfogta a kezemet, és gyengéden a kanapéhoz vezetett. Leültünk egymás mellé. Először el akartam húzni tőle a kezemet, de ő láthatóan nem akarta elengedni, úgyhogy nem erőszakoskodtam. – Meséld el az egészet! – kérte. Halkan, bátorítóan beszélt. Újra a bizalmasom és a barátom volt, de láttam valamit a szemében, valamit, amit nem tudtam értelmezni, de amitől zavarba ejtően felgyorsult a pulzusom. Végig csendben hallgatta a nap eseményeit. Az orvosnál tett látogatástól kezdve a megcsalás felfedezéséig. Nem is mozdult, az arcáról is alig tudtam leolvasni bármit is. Annál a résznél, amikor rajtakaptam Mattet Cathyvel, megkeményedett az arca, ez volt az egyetlen jele a dühének, amit alig tudott kordában tartani. Amikor a végére értem, megfordította a kezemet, hogy a tenyerem nézzen felfelé. Jól megfontolta, hogyan reagáljon. – Nagyon sajnálom, Rachel. Nagyon sajnálom, hogy ezt művelte veled. Sajnálom, hogy így megbántott. Tudom, hogy nagyon… szereted… őt. De sokkal jobbat érdemelsz nála. Nagyon közel hajolt hozzám, néhány centiméter volt az arcunk között. A szemébe néztem, és reméltem, meglátok benne mindent, amit én magam képtelen voltam szavakba önteni. Láttam, hogy lassan lehajtja a fejét. Szétnyílt az ajkam, a szememet lehunytam. De ugyanolyan gyorsan ki is nyitottam, amikor rám hajolt, és óvatos, puha csókot nyomott a homlokomra. Aztán felpattant, és mintegy gombnyomásra megváltozott körülöttünk minden. Összezavarodtam. Nem nézett rám, csak az órájára. – Elég késő van már. Szerezzünk valami kaját, mit szólsz? Lefogadom, hogy egész nap nem ettél.

Megcsóváltam a fejemet. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy a hangom elárulná az érzéseimet. – Jó, akkor hozok valamit. Nemsokára jövök. Annyira sietett, hogy az már szinte komikus volt. Vajon hányszor értem még félre a jeleket, hányszor kell még elmenekülnie tőlem, mire végre elfogadom, hogy bármilyen érzéseket temettem is el magamban iránta, azoknak az a legjobb, ha békében nyugszanak? Egyértelműen nincs esély arra, hogy valaha is viszonzásra találjanak. Elég hamar talált egy gyorséttermet. Épp csak lemostam az arcomról és a kezemről a koszt, amikor megérkezett egy rakás kínai kajával meg két üveg borral. – Vendégeket várunk? – kérdeztem az egész hadseregre való étel láttán. Jimmy kapkodva megterített a kávézóasztalon. – Reméljük, hogy nem – felelte sötéten. Nem kellett zseninek lenni, hogy rájöjjek, kire gondolhat, ki akarhat csatlakozni hozzánk. Én nem féltem ettől: biztos voltam benne, hogy Matt tudja, nem áll érdekében felbukkanni a lakásomnál. De amikor belegondoltam, mi történne a két férfi közt, ha Matt mégis lenne olyan ostoba, hogy beállítson, kirázott a hideg. Magam is meglepődtem, milyen éhes vagyok. Rengeteget ettem. Miközben az utolsó két szem rizst kergettem a doboz alján a pálcikámmal, észrevettem, hogy Jimmy alig leplezett elégedettséggel szemléli az étvágyamat. – Nem kell ezt csinálnod. – Micsodát? – kérdezte. Nem vette észre, hogy észrevettem, hogy néz. – Ellenőrizgetni engem. Folyton azon izgulni, jól vagyok-e. Rám nézni, nem készül-e elemészteni a bánat, nem akarok-e éhen halni, nem készülöke valami… butaságra nagy szomorúságomban. – Én semmi ilyesmit nem csinálok – tagadott dühösen, de nem tudott átverni. Végül is túl régóta ismertem már ezt a férfit. – Akkor hogy is volt az, amikor az előbb berontottál ide? A szemembe nézett, de nem felelt. – Nekem nem kell még egy szülő, tudod? – közöltem vele. Fennállt a

veszély, hogy hálátlannak fog tartani, de nagyon fontos volt, hogy megértse, amit mondok. – Nem feladatod folyton megmenteni engem. Nem tudtam olvasni a tekintetében, de végül halkan így válaszolt: – Tudom. Csak úgy érzem… – Itt szándékosan félbehagyta a mondatot. – Igen? – noszogattam gyengéden. – Úgy érzem… részben én is felelős vagyok azért, ami Matt és közted történt. Hát, erre aztán nem számítottam. Egyáltalán nem ezt akartam hallani. – Ezt mégis honnan vetted? Mélyet sóhajtott, és leült a velem szemben lévő fotelbe, így közénk került a hatalmas kávéasztal. – Matt-tel sosem kedveltük egymást túlságosan… – Micsoda meglepetés! Nem reagált a szarkazmusra, folytatta: – És a támadás óta eltelt hetekben elég sok időt töltöttünk együtt, te meg én. Többet láttam belőled, mint Matt. Erre az ártatlan, mégis kétértelmű megjegyzésre felvillant előttem egy kép. Azonnal a tudatom legaljára száműztem. – Gondolom, ettől nem lett jobb a kapcsolatotok. Félbe akartam szakítani, de felemelte a tenyerét, jelezve, hogy hallgassam végig. – És ami ma történt… a lakásán… Azért is részben felelős vagyok. Hitetlenkedve bámultam rá. – Dehogy vagy! Hacsak nem fizetted le Cathyt, hogy vetkőzzön meztelenre és bújjon ágyba valaki más vőlegényével! A hajába túrt, láthatóan idegesítette, hogy nem értem, mire utal. – Úristen, Rachel! Ne beszélj már annyit! Nem gondolod, hogy ami ma történt, legalább részben bosszú volt azért, ami majdnem megtörtént köztünk? Úgy éreztem, mintha teljes erőből hasba rúgott volna. – Mi van? Szerinted elmeséltem neki? Gondolod, hogy csak úgy, mellesleg megemlítettem? Mi okom lett volna rá? Kutató pillantással fürkészte az arcomat. Biztos, hogy látta rajta az érzéseket, amiket nem volt bátorságom kimondani. De bármit látott is,

nem úgy felelt rá, ahogy reméltem. Keményen, kimérten beszélt: – Semmi. Egyáltalán semmi. Csendben szedtük le az asztalt, mindkettőnket lefoglalták a saját gondolatai. Olyan sokáig vártam, hogy végre tudomásul vegye, hogy a hotelben történt köztünk valami, de most azt kívántam, bár ne hozta volna fel a témát. Nyilvánvalóan mélyen megbánta, és azt hitte, én is. Túl nagy nyomás nehezedett rám aznap, túl sok mindenre jöttem rá, úgyhogy nem is kellett megjátszanom azt az óriási ásítást, ami után bejelentettem: – Nagyon fáradt vagyok, úgyhogy elteszem magam holnapra. Biztos, hogy jó lesz neked a kanapén azzal a pár takaróval? Mindketten tudtuk, hogy ezenkívül egy lehetőség van, egy ágyban aludni velem, így nem is lepett meg a gyors válasz: – Persze, tökéletes lesz. – Már majdnem az ajtóhoz értem, amikor meghallottam azt az utolsó, halk mondatot: – Aludj jól, Rachel! Furcsa módon jól is aludtam. Nem álmodtam. Nem volt rejtélyes ébresztőóra, sem furcsa arcszesz, semmi. Jimmy egy ideje fent volt, mire felébredtem, mert már főzte a kávét, és egy tányér aranybarna croissant várt rám a konyhapulton. Felkaptam az egyiket, és elmajszoltam a puha, vajas tésztát, miközben Jimmy kávét töltött nekem – tejjel. – Látom, bevásároltál. Mosolygott. Az előző esti kellemetlen érzések szerencsére már elmúltak. Úgy sejtettem, nem lesz semmi baj, amíg semleges területen maradunk. Kihúzta az egyik bárszéket, és igyekezett nem elmosolyodni, míg megpróbáltam felkászálódni rá. – Magas sarkúban egyszerűbb – motyogtam. Mielőtt bármit is tehettem volna, a derekamnál fogva felemelt, és feltett a magas ülésre. Egy pillanatra ott felejtette a kezét, míg elhelyezkedtem, de még ebbe az érintésbe is beleremegtem. – Fázol? – kérdezte, miközben szemügyre vette az ujjatlan pólót és a melegítőnadrágot, amiben aludtam. Nem voltam éppen csábító, főleg

smink nélkül, lófarokba fogott hajjal. Nem is várta meg, hogy feleljek, levette a dzsekijét, és a vállamra terítette. Körülölelt a meleg és Jimmy ellenállhatatlan illata. Rám nézett, és a szeme melegséget sugárzott. Már nem is fáztam. A fejem búbjától a földtől harminc centire kalimpáló, mezítlábas talpamig végigmért. Elismerést láttam a szemében, esküszöm, hogy nem képzelődtem, de a következő pillanatban elvigyorodott. Ezt a vigyort már ezerszer láttam. – Mi olyan vicces? – kérdeztem, és nagyot kortyoltam a kávémból, hogy ne lássa, mennyire elpirultam attól, ahogy végigmért. – Te. Ahogy itt üldögélsz, pont olyan vagy, mint tizenhárom évesen. – Hűha. Na, az ilyen bókok miatt vagy még mindig egyedül – vágtam vissza, és elvettem még egy croissant-t. Több mint egy óráig tartott, mire az összes dobozt levittük Jimmy kocsijához. Éppen a liftben álltunk, visszafelé mentünk a lakásomba a következő körért, amikor megint megszólalt a mobilom. Az elmúlt néhány órában rendszeres időközönként csörgött. Elővettem a nadrágzsebemből, megnéztem, ki keres, aztán kinyomtam a hívást. – Megint Matt? – kérdezte Jimmy. Bólintottam, és újra zsebre tettem a telefont. – Majdcsak feladja – jelentettem ki. – Gondolod? – A hangjából éreztem, hogy nem ért egyet. Megérkeztünk az emeletemre. Háttal állt nekem, amikor kinyílt az ajtó, úgyhogy nem láttam az arcát, amikor azt suttogta: – Én nem adnám fel. Érdekes. Nagyon érdekes. Nem sokkal később végleg becsuktam magam mögött a lakásajtót. Gondoltam, hogy valamikor még vissza kell majd jönnöm, hogy átadjam a kulcsot a tulajdonosnak és elintézzem, amit még el kell, de most már hivatalosan is kiköltöztem. – Jól vagy? – érdeklődött Jimmy, és megszorította a vállamat.

– Furcsa, de igen – feleltem. – Az jó – bólintott. – Mert ha visszanyered az emlékezetedet és vissza akarod pakolni a holmidat a lakásba, akkor valaki más segít neked, én biztosan nem. Elnevettem magamat, de a fejemben visszhangoztak a szavai, miközben a kocsijához sétáltunk. Mi lesz, ha megbánom a döntéseimet, ha egyszer visszatérnek az emlékeim? Megint felvillant Matt és Cathy képe. Biztosra vettem, hogy ezt még egy darabig nem fogom elfelejteni. Nem, vannak döntések, amik mellett akkor is ki fogok tartani, bármilyen emlékeket hozzon is elő belőlem dr. Andrews. Egészen közel volt már a karácsony, így alig volt forgalom az utakon. Talán a sötét égbolt és az erős szél tartotta távol az embereket Londontól. Akárhogy is, Jimmy kocsija meleg volt és biztonságos. Vagy csak azért éreztem így, mert vele lehettem? – Gondolkodtál már azon, mi lesz a magazinos munkáddal? A homlokomat ráncoltam. Gondolkodtam rajta. Sokat. Ezt volt a legnehezebb elengedni. Annyi éven át álmodoztam arról a munkáról. A sors iróniája, hogy most úgy éreztem, nem helyes, csalás, hogy az enyém lett, amikor nem is dolgoztam meg érte. – Ez hülyeség – reagált Jimmy, amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, miért habozok. – Te is olvastad a cikkeidet. Jó vagy. Megérdemled azt a munkát. – Egy kicsit fürödtem a dicséretben, aztán szomorúan sóhajtottam. – Lehet. Nem tudom. Talán még húzhatom az időt néhány hétig, mielőtt döntenem kéne. – Persze – kezdte Jimmy eltűnődve, mert eszébe jutott egy másik lehetőség –, visszakaphatnád a régi munkádat a helyi újságnál. Apukád azt mondta, örömmel visszavennének. Bennem ez fel sem merült, és még mindig ezen gondolkodtam, amikor hozzátette: – És jó lenne, ha otthon lennél. Az ablakom felé fordultam, és az esőcseppeket bámultam, hogy ne lássa azt a nevetséges kis mosolyt, ami a szavai nyomán kiült az arcomra. Ekkor megint megbillent bennem a világ, és újra magával ragadott az

őrület. – Itt fordulj balra! Jimmy döbbenten nézett rám. – Mi? Minek? Nem arra kell menni. Látta az arcomon, hogy nem érdemes kérdezősködnie, és egy hirtelen mozdulattal sávot váltott, majd befordult balra. Meg is érdemeltük, hogy ránk dudáljon a mögöttünk haladó taxi. – A lámpánál egyenesen – utasítottam. Megint kérdőn nézett rám, de csak ráztam a fejemet, ő pedig nem szólalt meg. Egy forgalmas kereszteződéshez közeledtünk. – Merre? – kérdezte. – Jobbra, aztán az út végén élesen balra. Többet nem kérdezett, nem akart megállítani, nem követelte, hogy magyarázzam meg, mégis hová megyünk. Még a kurta parancsolgatásért sem haragudott, igaz, egyszer halkan így szólt: – Tudod, nálad még a GPS-es hölgy is sokkal udvariasabb. Ettől majdnem elmosolyodtam, majdnem ellazultam egy kicsit, ami nagyon jót tett volna, mert összevissza vert a szívem, és a gyomrom diónyira zsugorodott, miközben mellékutcáról sikátorra haladtunk. Úgy éreztem, mintha valami ellenállhatatlan, megállíthatatlan erő húzna magával a cél felé, mint valami mágnes. Lassacskán elmaradoztak mögöttünk a tisztességes kinézetű házak, és végül megérkeztünk London egyik kevésbé irigylésre méltó kerületébe, egy sor rozoga üzlethelyiség utcájába. – Félreállnál? – mutattam egy éppen felszabaduló parkolóhelyre. – A teherautó mögé. Megtette, amit kértem, gyorsan leparkolt, leállította a motort, majd felém fordult. Csillapodott a zaklatottság, amit az elmúlt negyedórában éreztem, de a helyére ismerős félelem költözött. Amit mondani készültem, tönkretehetett mindent, könnyen elérhettem vele, hogy megint mindenki őrültnek tartson. Jimmy megfogta mindkét, erősen remegő kezemet. – Melyik?

– Mi melyik? – értetlenkedtem, és közben nagy kezét néztem, ami gyengéden átkulcsolta és lefogta az enyémet. – Melyik a lakásod? Felnéztem, de alig láttam őt a könnycseppeken keresztül. Az út túloldalán álló egyik ház felé biccentettem. – Az utca végén, a mosoda felett. Egy-két pillanatig a házat nézte, aztán kicsatolta a biztonsági övet. – Akkor menjünk! Meglepve néztem rá. – Meg kell néznünk. Átjött az én oldalamra, és a karjára fonta a karomat. Gondolom, aggasztotta hullasápadt és kővé dermedt arcom, mert megpróbálta humorral oldani a hangulatot. – Amúgy biztos, hogy nem téged viszlek magammal rallizni. Nagyon morcos navigátor vagy. Átkeltünk az úton, amin már ezerszer is átkeltem, amíg ott éltem. Volt valami eltökéltség Jimmy lépteiben, ahogy átvezetett a kocsik között. Valószínűleg azon gondolkodott, mit kezd majd velem, amikor kiderül, hogy az a lakás nem az enyém, és soha nem is volt az. De engem valami egészen más aggasztott. Felé fordultam, és reméltem, hogy a hangom nem remeg annyira, mint ahogy én hallom. – Mi lesz, ha ez a lakás tele van a cuccaimmal? Már a mosoda elé értünk, és Jimmy egy percig sem törődött az üveg mögött álló bámészkodókkal, akik azt várták, hogy lejárjon a mosás. Magához vont, és szorosan átölelt, mintha erős karjával elűzhetné a démonaimat. – Majd megoldjuk. Bármi legyen, mindent megoldunk. Olyan volt ez, mint egy fogadalom, egy eskü, egy ígéret. Erőt adott ahhoz, hogy kilépjek az öleléséből, és lassan mutassam az utat a másik otthonomhoz. A lakásokhoz a sarkon túl lehetett bejutni. Megtorpantam, mielőtt

befordultam volna, és előreengedtem Jimmyt. Érdeklődve nézett rám. – Látod ott, magad mellett a kaputelefont? Az ajtó bal oldalára pillantott. – Igen, de a lakások… – Winter. Hunt. Webb. Freeman. Leesett az álla, mert minden egyes nevet eltaláltam. Pedig onnan, ahol álltam, nem láthattam egyik névtáblát sem. – Az enyém a legfelső. Wiltshire. Rólam a kaputelefonra nézett, majd újra rám. – Ötből négy – jelentette be. – A legfelső csengő mellett nincs név. Odaléptem hozzá, és láttam, hogy igaza van. Amikor utoljára láttam a kaputelefont, még jól olvashatóan ott szerepelt a nevem. Kételkedni kezdtem, már nem voltam olyan biztos a dolgomban, mint amikor megérkeztünk. – Lehet, hogy egy barátodé a lakás. Csak nem emlékszel rá – vetette fel óvatosan. Ésszerű következtetés volt, csak egy probléma akadt vele. – És miért jegyeztem volna meg a barátom szomszédainak nevét? Erre nem tudott felelni, de láttam, hogy a rendőri agy elemzi a bizonyítékokat. Megnyomtam a második csengőt, és közben megmagyaráztam Jimmynek: – Mrs. Hunt. Kérdés nélkül beenged mindenkit. Veszélyes az öreglány. Valóban: már hallottuk is a búgást, és kinyílt a bejárati ajtó. Jimmy lépte át először a küszöböt. A sötét előtérben találtuk magunkat. Enyhe mosószerillat szűrődött át a mosodából. Az ismerős illat fejbe vágott, megtántorodtam. Aztán elindultunk felfelé a lépcsőn. Jimmy megfogta a kezemet, és én úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Lassan lépkedtünk az elnyűtt lépcsőfokokon. Gond nélkül eljutottunk az első, majd a második lépcső-fordulóig, de amikor ráfordultunk a következő szakaszra, egy termetes, középkorú, hollófekete hajú nő ment el mellettünk. Elmerülten olvasott, és összerezzent ijedtében, amikor ráköszöntem.

– Jó reggelt, Mrs. Keyworth! Megtorpant, lassan leolvadt az arcáról a mosoly, amivel reflexszerűen viszonozta a köszönést. Gyanakodva méregette az előtte álló két idegent. – Jó reggelt – felelt végül, és összeszűkült a szeme. – Elnézést… Ismerjük egymást? Ez érdekes kérdés volt. Csendben álltam, míg az arcomat fürkészte, majd Jimmy felé fordult, és rámosolygott. Majdnem elmosolyodtam a főbérlőm jól ismert reakciójától. Mindig is szerette a férfi albérlőket, főleg a fiatalokat. – Lehet, hogy nem emlékszik ránk – közölte Jimmy. Nem is hazudott. – Az egyik lakó barátai vagyunk. – Most viszont hazudott. Mrs. Keyworth kissé bizonytalanul mosolygott, majd így felelt: – Ja, igen. Persze. Örülök, hogy újra láttam magukat. Elment mellettünk, de még kétszer megállt a lépcsőn, és kérdőn nézett ránk, mintha valamit nem értene. Valószínűleg egész délelőtt azon törte a fejét, hol és mikor találkozott Jimmyvel. Engem már el is felejtett. Amikor egyedül maradtunk a lépcsőházban, Jimmyre néztem, hogy lássam, mit szól a történtekhez. – A főbérlőm, Mrs. Keyworth volt az. Kedves nő. Kicsit szószátyár. És nagyon bejönnek neki a fiatalabb pasik. Jimmy nem szólt egy szót sem, még csak el sem mosolyodott ezen az utolsó csipkelődésen. Gondterheltnek tűnt, mintha alapjaiban rendült volna meg a hite. – Szerintem eléggé bejöttél neki – ugrattam. Még mindig nem nevette el magát, csak úgy odavetette: – De téged nem ismert fel. Csendben tettük meg a hátralévő utat. Végre megérkeztünk a legfelső emeletre, ahol a lakásom volt. Váratlanul ért az érzés, ami a hatalmába kerített. – Megjöttünk. Otthon, édes otthon. Jimmy körülnézett: az ajtóról foltokban mállott a festék, a falakra bőven ráfért volna egy festés, és a folyosóablak olyan mocskos volt, hogy alig szűrődött be rajta egy kis decemberi fény.

– Őszinte leszek: nekem jobban tetszik a másik helyed. Vállat vontam. – Nos… – kezdte, és hátrébb lépett, hogy az ajtóhoz férjek. – Bekopogsz? Megálltam az ajtó előtt, de úgy éreztem, felesleges kopogni: akárki van is otthon, valószínűleg úgyis hallja a szívem dörömbölését. Még fel sem emeltem a kezemet, már tudtam, hogy nem az enyém a lakás. Fényes, új Yale zár volt az ajtón, ami még nem volt rajta, amikor én laktam itt. A kopogásomtól visszhangzott a folyosó. Teltek a percek, aztán újra próbálkoztam, ezúttal határozottabban. – Úgy tűnik, nincsenek itthon – állapította meg végül Jimmy. – Lehet, hogy nem is lakik itt senki. A kaputelefonon nem volt névtábla. Meglepődtem, milyen csalódottsággal töltöttek el a szavai. Milyen messzire jöttem, hogy aztán ne tudjak bejutni a lakásba! Dühítő volt. Hiába tudtam az eddigiek alapján, mire számíthatok, akkor is a saját szememmel akartam látni a bizonyítékot. Ha vissza akarom nyerni a lelki békémet, be kell mennem a lakásba, és meg kell győződnöm arról, hogy nincsenek ott az életem darabkái. Aztán eszembe jutott valami. Gyorsan az ablakhoz léptem, ami az ajtóm közelében volt. Végigsimítottam a régi ablakpárkányt, fogást kerestem rajta. Megragadtam az elsárgult fát, és meghúztam. Amikor nem akart megmoccanni, a térdemmel is besegítettem. – Ööö… Mit művelsz? – érdeklődött Jimmy, és odasietett mellém. Felnyögtem az erőlködéstől, de nem adtam fel. Jimmy a kezemre tette a kezét, és megálltam. – Rachel, ha nem akarod, hogy rongálásért lecsukjalak, kérlek, meséld már el, mi a fenét csinálsz! Sóhajtottam, aztán kihúztam magam. – Az a pasi, aki előttem lakott itt, az amerikai, mondta, hogy ez a párkány egy rejtekhely. Mindig kizárta magát, ezért tartott itt egy pótkulcsot. Ha még mindig itt van, akkor bejuthatunk a lakásba, és körülnézhetünk.

– Na, az magánlaksértés – közölte Jimmy. – Nem tenne túl jót a karrieremnek, nem gondolod? Ránéztem. Igaza volt. Nagy bajba is kerülhetett volna emiatt. Azt nem tudtam volna elviselni. Nem akartam kockára tenni az állását. – Jó, akkor te várj meg a kocsiban! Menni fog ez egyedül is. Nem fog sokáig tartani. Mély levegőt vett. – Mindenképpen bűnözőként akarod végezni, mi? Aztán a szavaival ellentétben gyengéden félretolt, és megfogta az ablakpárkányt. Egyetlen mozdulattal felemelte. Kavargott a por, így egykét pillanatig nem is láttuk a téglákat, amiken a fadarab nyugodott. De amikor elült a por, mindketten előrehajoltunk, mintha közelebbről akarnánk megvizsgálni az elénk táruló látványt. De felesleges volt. Két tégla közti repedésben, egy kis, műanyag tasakban ott volt a bejárati ajtó kulcsa. Tisztán láttuk. Jimmy meglepetésében felkiáltott. Kinyújtottam a kezemet a kulcsért, és ekkor meghallottuk az ajtó biztonsági láncának semmivel össze nem téveszthető csörömpölését, majd több zár zörgését. Jimmy villámgyorsan visszarakta a párkányt a helyére, aztán ráütött egyet, hogy ne látszódjon, elmozdítottuk. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. – Hellóka! – trillázta egy férfihang. Megfordultam, és bíztam benne, hogy nem ül ki az arcomra a bűntudat. Magas, vékony férfi állt a küszöbön. – Bocsi, nem tudtam rögtön jönni, éppen telefonáltam. Segíthetek? – Elbűvölően mosolygott, de nem rám, hanem Jimmyre. Nagyon kapós ez a fiú, somolyogtam magamban. – Jó reggelt, uram – biccentett Jimmy. Hivatalos stílusban beszélt. – Elnézést kérek a zavarásért, csak egy percre tartanám fel. – Beszéd közben előhúzta a zsebéből a jelvényét, és átadta a fiatalembernek. Érdekes volt a pasi reakciója. Elsápadt a drága önbarnító alatt, és idegesen tökéletesen belőtt hajába túrt. Kíváncsi lettem volna, mibe keveredhetett, ha ennyire felzaklatja, hogy megjelent a lakásán egy rendőr. – Bemehetünk egy pillanatra? – kérdezte Jimmy még mindig hivatalosan.

– Persze, hogyne, persze – dadogott az új lakó. – Bocsássák meg a rendetlenséget. Nem számítottam látogatóra. Mintha bombatalálat érte volna a lakást! Bementünk utána az előszobába, amit én sárgára festettem, hogy kicsit világosabbnak tűnjön. Most kék-fehér csíkos tapéta borította. A nappali messze nem volt olyan rendetlen, mint amilyennek a tulajdonosa mondta. Stílusosan rendezték be, kék és fehér bútorokkal. Sokkal nagyobbnak hatott így, hogy nem volt telezsúfolva a bútoraimmal. – Üljenek le! – fontoskodott a férfi. – Hozhatok valami inni- vagy ennivalót? – Köszönöm, nem, uram. Tényleg csak néhány perc az egész. Jimmy biztató mosolyával kicsit megnyugtatta a férfit. Milyen jól áll neki ez a rendőrösdi! Ha tényleg azért jött volna, hogy kihallgassa a férfit valami bűnténnyel kapcsolatban, sikerült volna elaltatnia a gyanakvását. – Megkérdezhetem a nevét? – Jimmy most elővett egy jegyzetfüzetet, hogy ezzel tegye teljessé a kihallgatás illúzióját. Istenem, mennyire jól csinálja! – Maximilian MacRae – felelte a férfi, majd leült a fehér kanapé szélére. Döbbenetes volt a kontraszt a kanapé meg a fekete nadrágja színe között. Közelebb hajolt Jimmyhez, és rákacsintott. – De mindenki csak Maxnek szólít. Ez már több volt a soknál. Az ajkamba haraptam, hogy el ne nevessem magam. Jimmy viszont úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. – Mr. MacRae – kezdte egy eltűnt személy ügyében nyomozunk. Tud valamit egy bizonyos Miss Rachel Wiltshire-ről? A nevem hallatán felkaptam a fejemet. – Neeeem. Sosem hallottam még ezt a nevet, sajnálom. Miért, történt vele valami? Hátborzongató volt az a kíváncsiság, amit kihallottam a hangjából. Minden szaftos részlet érdekelte. Ha tényleg eltűntem volna, ő lett volna az első számú gyanúsítottam! – Reméljük, nem. Csak szeretnénk megtalálni őt. Ez a lakás az utolsó ismert címe.

Kedvem lett volna megtapsolni Jimmyt, amiért ilyen ravaszul irányította a beszélgetést. – Tényleg? Ez nagyon furcsa. Tudják, én már három éve itt lakom, és előttem egy amerikai pasi élt a lakásban, ő három évnél is hosszabb ideig. Úgyhogy ha ez a… hogy is hívják… Rachel lány valóban itt élt, az nagyon-nagyon régen lehetett. – Értem – felelte Jimmy. Kérdőn nézett rám. Eleget láttál? Körülnéztem abban a szobában, ami az enyém volt, de mégsem. Mindenütt ott voltam, és mégsem voltam sehol. Alig észrevehetően bólintottam. Jimmy felállt, és én követtem a példáját. – Nos, nagyon köszönjük, Mr. MacRae. Még egyszer elnézést kérek a zavarásért. – Kérem, szólítson Maxnek! – Köszönöm, Max – bólintott Jimmy, és megindult az előszoba felé. – Nagyon sokat segített. Max kétkedőn mosolygott. – Remélem, előkerül ez az eltűnt lány. Kérem, ha bármilyen kérdés felmerülne, csak ugorjon be. Én mindig itthon vagyok. A meghívás egyértelműen Jimmynek szólt, engem levegőnek nézett. Elfordultam és elmerülten nézegettem a cipőmet, miközben attól tartottam, hamarosan ki fog törni belőlem a hangos nevetés. Jimmyre pillantottam, és láttam, ahogy megremeg a válla. Max kikísért minket az ajtóig, és nézte, ahogy elmegyünk. – Egyébként – fordult vissza Jimmy néhány lépés után –, azzal a kulccsal kapcsolatban, amit a párkány alatt rejteget… Nem valami jó ötlet. Nagyon vicces volt, ahogy Max arckifejezése szemérmes flörtölésből teljes döbbenetbe csapott át. – Honnan tudta… Én senkinek sem… Honnan? – Egy betörő ott keresné először – bizonygatta Jimmy, és a karomnál fogva a lépcső felé kormányozott. – További szép napot, uram! Szerencsére sikerült uralkodni magunkon, amíg hallótávolságon kívül nem kerültünk, aztán kitört belőlünk a nevetés. Végre kicsit enyhült a

feszültség. Sírtam a nevetéstől, amikor kinyitottuk az ajtót és kiléptünk a decemberi hidegbe. – Azta, milyen kapós vagy ma! – szólaltam meg végül, amikor újra tudtam beszélni. Jimmy szerényen rándított egyet a vállán. – Mit is mondhatnék? Aki szexi, az szexi. A kocsiban visszanyerte a komolyságát. – Tudod, hány törvényt szegtem meg az előbb? Szégyenkezve haraptam az ajkamba. – Sokat? – kockáztattam meg. – Igen. – Bocsi – motyogtam. A kezébe vette a kezemet. Néztem, ahogy az ujjai az ujjaim köré fonódnak, és közben azt mondogattam magamban, nem szabad félreértenem a szándékait, de nagyon nehéz volt ehhez tartanom magamat. Arra gondoltam, talán ideje lenne tisztázni a helyzetet. – Gyerünk, halljuk! Magyarázd meg, mi történt az előbb! – Jaj, hát Maximiliant természetesen megbabonázta a hihetetlen vonzerőm, és… Hölgyhöz nem illően reagáltam, aztán leállítottam a humorizálást. – Tudod, miről beszélek. Magyarázd meg, miért tudtam mindent! Hogy találtam ide? Honnan tudtam az összes lakó nevét? Honnan tudtam a pótkulcsról? Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem is fog felelni. Végül egy hosszú sóhaj kíséretében válaszolt. – Nem tudom. Teljes testtel felé fordultam, hogy jobban lássam az arcát. Szokatlan volt tőle ez a bizonytalanság. Szinte sajnáltam, hogy ilyen dilemmába keverem, mert tudtam, hogy rendőri agya igyekszik megtalálni benne a logikát, de nem jár sikerrel. Végül elengedte a kezemet, és beindította a motort. – Lehet, hogy most kicsit kedvesebben navigálj? – Hova navigáljalak?

Úgy nézett rám, mintha direkt játszanám az ostobát. – Az Anderson Energiagazdálkodási Vállalathoz. Ott dolgozol, nem? Bólintottam és hálásan elmosolyodtam. Nem azért, mert emlékezett a névre. Sokkal fontosabb volt, hogy tudja és megérti, mekkora szükségem van arra, hogy segítsen nekem ebben a lehetetlen küldetésben, és még kérnem sem kell. Egyszerre már nem is tűnt olyan borzalmasnak és félelmetesnek a válaszok utáni kutatás, mert tudtam, hogy nem kell egyedül végigcsinálnom. Háromnegyed órával később újra a belvárosban voltunk. – Abban a mellékutcában van egy kis parkoló – mutattam. Jimmy követte az útmutatást, és ezúttal nem lepődött meg, amikor tényleg ott volt a parkoló, ahol mondtam. Séta közben a járókelők arcát fürkésztem, hátha felismerem valamelyik kollégámat, de senki ismerőst sem láttam. Ennél is fontosabb, hogy engem sem ismert fel senki. Széles beton lépcsősor vezetett a bejárathoz. Egy pillanatra megtorpantam a lépcső alján, és Jimmy felé fordultam. – Köszönöm – suttogtam. A decemberi szélben alig lehetett hallani, mint mondok. Nem is volt szükségem több bátorításra, csak a mosolyára. Az üvegajtóhoz sétáltunk. Amikor felértünk a lépcső tetejére, Jimmy meg akarta nyomni a csengőt, ami alatt a következő feliratot olvastuk: Tisztelt Látogatók! Kérjük, csengessenek! – Várj! – szóltam, és a csengő melletti billentyűk felé biccentettem. A hidegtől elgémberedett az ujjam, de gondolkodás nélkül ütöttem be a dolgozók nyolcjegyű kódját. Hallottam Jimmy felhördülését, amikor kinyílt az ajtó. Diadalmasan néztem rá. Most aztán adtam a logikus magyarázatnak! Az arcára egész sor kérdés és kétely ült ki. Amint beléptünk az előtérbe, elbizonytalanodtam.

– Rachel – szólt Jimmy. – Jól vagy? – Körülnéztem az ismerős munkahelyen, és kétségbeesetten sóhajtottam. – Mit keresünk mi itt? Mi a fenét akarok? Felmenni az asztalomhoz, kitúrni onnan azt, aki ott ül? Addig hajtogatni, hogy itt dolgozom, amíg ki nem hajíttatnak a biztonsági őrrel? Mintha csak a hívásomra felelt volna, hirtelen felbukkant egy biztonsági őr. Olyan gyorsan és olyan halkan lopakodott oda hozzánk, hogy észre sem vettük. – Segíthetek? – érdeklődött, de cseppet sem éreztem segítőkésznek. Valószínűleg meglátta, ahogy bejövünk az épületbe, és mivel egyikünket sem ismerte, elénk sietett. Ártatlan mosollyal próbálkoztam, de ezzel nem tudtam megenyhíteni. Továbbra is jeges tekintettel méregetett minket. Látásból ismertem a férfit, de ő szemmel láthatólag nem ismert fel engem. Ellenségesen meredt ránk. Reméltem, hogy még nem nyomta meg a pánikgombot. – Jó napot, szükségem lenne a segítségére. Egy barátunkkal ebédelünk, itt dolgozik. Elég hideg van odakint, ezért gondoltuk, inkább bent várakozunk. Remélem, nem gond, hogy bejöttünk. Hangyányit oldódott a hangulat, most már egy fokkal kevesebb agressziót közvetített az őr testtartása. Nyilván azt hitte, egy ott dolgozó kiadta a belső kódot egy idegennek. Jó nagy bajba kevertem szegény képzeletbeli barátomat. Az őr hümmögött, de nem tudtam, mire gondolhat közben. Talán egyfajta válasz volt, talán csak a torkát köszörülte. Továbbra is szélesen mosolyogtam rá, és attól tartottam, ha még sokáig méreget minket ilyen gyanakodva, eltörik az állam az erőlködéstől. Szerencsére Jimmy éppen ebben a pillanatban lépett közbe, hogy kicsit hihetőbbé tegye a történetünket. – Fel tudunk telefonálni a barátunknak, hogy megjöttünk? – Rendőrhöz képest teljesen meggyőzően hazudott. Kicsit meg is ijedtem ettől. De a felvetése megnyugtatta az őrt annyira, hogy visszamenjen a recepcióhoz és maga után intsen minket is. Most, hogy közénk került egy hosszú pult, úgy érezhette, helyreállt a

világ rendje, és sokkal kedvesebben beszélt velünk. – Megkérdezhetem ennek a barátnak a nevét? Gondolkodás nélkül rávágtam: – Rachel Wiltshire. Jimmy nem akarta elhinni. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A biztonsági őr végighúzta az ujját a dolgozók listájának W betűs szakaszán, és kereste a nevet, ami nyilvánvalóan nem szerepelt a lapon. Már túl késő volt rájönnöm, hogy nagy butaságot csináltam. Kövér ujja megállt a lap alján, és újból bizalmatlanul nézett ránk. – Rachel Wiltshire, ugye? Nincs ilyen nevű alkalmazottunk. Segélykérően néztem Jimmyre, hátha kihúz a slamasztikából, de csak egy rövid mosollyal felelt, ami azt üzente: Edd csak meg, amit főztél! Sokatmondón összeszűkítettem a szememet, aztán az őr felé fordultam, és kijátszottam a szőke nő kártyát. – Jaj, elnézést, ez az én nevem! – Az őr tekintetéből mindent ki lehetett olvasni. – A barátnőm Emily. Emily Frost. – Bemondtam az első nevet, ami eszembe jutott. – De tudja, mit? Mégis inkább kint várakozunk, és akkor… meglephetjük. Elnézést kérünk a zavarásért. – Megragadtam Jimmy kabátját, és a kijárat felé rángattam. – Király vagy – közölte Jimmy, és hagyta, hogy vonszoljam. – Most aztán elaltattad a gyanúját, mi? A hátamban éreztem az őr szúrós tekintetét, miközben az ajtó felé igyekeztünk. Amikor elértük a kijáratot, megszólalt. Először azt hittem, vissza akar hívni minket, de aztán kiderült, hogy csak elköszönt egy kollégájától, aki éppen ebédelni indult. – Szia, Joe! Már a kilincsen volt a kezem, de visszafordultam, és a másik őrt néztem, aki felénk közeledett. Apu korabeli lehetett, őszült a haja, az arca pirospozsgás volt. Mosolyogva köszöntöttem: – Szia, Joe! Először megdöbbent, de egyikünk sem számított arra a változásra, amit a következő mondatommal idéztem elő: – Hogy van a feleséged? Kiengedték már a kórházból? Joe arcából kifutott a vér. Rémülten nézett rám, aztán Jimmyre, aztán a kollégájára. Kirohant az ajtón, és magával húzott engem is. Csak amikor

mindhárman kint álltunk, akkor fordult felém, és szinte ellenségesen vont kérdőre: – Elnézést! Mit kérdezett tőlem az előbb? Szokatlan volt, hogy így beszéljen velem. Egy percre megfeledkeztem arról, hogy számára vadidegen vagyok. – Csak azt kérdeztem, hogy van Muriel. Gondolom, túl van a legutóbbi kemón, ugye? Azt mondtad, karácsonyra valószínűleg hazaengedik. Jimmy kicsit hátrébb lépett, félreállt, és érdeklődve figyelte a jelenetet. Joe-t viszont mélyen megrázták a szavaim. – Ezt nem értem. Kicsoda maga? – Rachel. Rachel Wiltshire. – Ha azt vártam, hogy erre felismerés csillan a szemében, hát, azt várhattam. – Én nem ismerem magát – jelentette ki Joe, és a fejét rázta. Megint ugyanaz a nóta. Mostanában túl sokszor hallottam. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy ne nézzen veszélyes elmebetegnek. – De nagyon szeretném tudni – hadarta –, honnan a pokolból tud maga Murielről! Egyetlen kollégámnak sem beszéltem a betegségéről. Soha, egy szóval sem említettem. Jimmy hamis ígéretekkel csalta el Joe-t a pubba. Azt mondta neki, ha megiszik velünk valamit, mindent megmagyarázunk. Ez nyilvánvalóan nem volt igaz. De amikor felvetettük, hogy ne álldogáljunk ott a szélben, inkább üljünk be a György király nevét viselő pubba, ahová a kollégák többsége kijár ebédelni, vonakodva bár, de belement. Kicsit zavart az, ahogy egész úton méregetett, míg meg nem érkeztünk a néhány száz méterre található ivóba. Mintha valami fura látnok lennék vagy még annál is rosszabb. A pub dugig volt, ahogy az a napnak ebben a szakában lenni szokott. Nagy nehezen találtunk egy háromfős asztalt. Körülöttünk mindenfelé a kollégáimat láttam, és az ajkamba kellett harapnom, hogy ne köszönjek mindenkinek, aki mellett csak elmegyünk. Én vettem észre az üres asztalt a pub végében, és odarohantam, nehogy elfoglalják előlünk. Joe kedvetlenül követett.

Óvatosan mosolyogtam rá, miután végre leültünk. Nem viszonozta a mosolyomat, amit nagyon sajnáltam, mert nagyon kedveltem ezt a férfit. Már akkor szimpatikus volt, amikor még nem is tudtam, milyen sokban hasonlítunk. Végül Jimmy is megérkezett az italokkal, és ünnepélyesen bejelentette, hogy ebédet is rendelt, amit hamarosan kihoznak az asztalunkhoz. Valahogy kételkedtem benne, hogy bárkinek is lesz kedve enni. – Tehát ki beszélt magának Murielről? – szegezte nekem Joe a kérdést. A fejemet csóváltam, mert nem tudtam mit felelni. Joe védekező álláspontra helyezkedett, ami a következő megnyilatkozásából vált egészen nyilvánvalóvá: – Nem tudom, miben sántikál, de én nem akarok emiatt bajba kerülni a munkahelyemen! Érthető módon teljesen kiborította, hogy egy vadidegen tudja a legszemélyesebb titkát. Megnyugtatásul meg akartam paskolni a kézfejét, de megállt a kezem a levegőben, amikor megláttam az arcára kiült rémületet. – Nem akarjuk bajba keverni, Joe – csitította Jimmy. – Nekem nincs pénzem, csak mondom! – vágott vissza Joe. – Persze hogy nincs – bólogattam. – Hiszen nem kevés pénzbe kerül két gyerek egyetemi taníttatása meg az édesanyád helye az idősek otthonában. Joe keze úgy remegett, hogy a fél sörét végiglocsolta az asztalon, és kis híja volt, hogy el nem dobta a poharat. – Na, elég legyen! Honnan tudják ezeket? Kik maguk? Nem voltam könnyű helyzetben. Egyetlen lehetőségem volt: elmondani az igazságot vagy azt, amit én annak tartottam. – Tudom, hogy ez nem hangzik túl hihetően, de mi ketten barátok vagyunk. Joe hosszan bámult rám. Aztán Jimmyre is. – Ja, nem – javított ki Jimmy. – Én vadidegen vagyok. Rachel az, aki ismeri magát. Joe megint felém fordult. Annyira összezavarodott, hogy megsajnáltam, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Volt neki elég baja nélkülem is. – Ha barátok vagyunk, akkor miért nem ismerem meg magát? Nagyon

jó a memóriám, a munkámhoz szükség is van rá. Nem szoktam elfelejteni arcokat, és arra egészen biztosan emlékeznék, ha kitárgyaltam volna egy idegennel a magánéletemet. Mosollyal próbáltam finomítani a szavaimat, és reméltem, nem fogja a kivillanó fogsort az agresszió jelének vélni. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De tényleg barátok vagyunk. Jó barátok. Azért tudok ilyen sokat a családról, főleg Muriel betegségéről, mert hasonlót éltem át, csak én az apámmal. Most először enyhült meg Joe arckifejezése. Végre azt a kedves embert láttam magam előtt, aki olyan nagy támaszom volt, akivel meg szoktuk osztani egymással, mennyire aggódunk a szeretteinkért, akik ugyanabban a betegségben szenvednek. – Sajnálattal hallom – motyogta, és végre elhitte, hogy nem rossz szándékkal közeledünk felé. – Akkor sem értem, hogy tudhat olyan részleteket, amilyeneket tud. Annyira vigyáztam, nehogy megtudja valaki a munkahelyemen. Olyan sok embert kirúgtak mostanában, nem akartam okot adni arra, hogy én legyek a következő. – Tudom – feleltem kedvesen. Erről a félelméről sokszor beszélgettünk. Arról is, a szeretteink hogy állnak az életükért folytatott küzdelemben. Közel kerültünk egymáshoz, és erőt merítettünk egymásból. Elszomorított, hogy a világnak ebben a változatában Joe-nak senkije sincs, akivel megoszthatná a terhét. – De honnan tudja? – kérdezte megint. – Ki mondta el magának? Másodszor már nem térhettem ki a válasz elől. – Te. Nem tudom, elhitte-e nekünk Joe, hogy őszinték vagyunk hozzá. De amikor elmeséltem neki az összes részletet a felesége küzdelméről, amit valaha megosztott velem, és ami annyira hasonlított apuéra, biztosra vehette, hogy olyan tudás birtokában vagyok, amit ő senkivel sem osztott meg. A végén megpróbált elfogadható magyarázatot találni, amitől tud majd aludni.

– Ez biztos a stressztől van – közölte. – Micsoda? – érdeklődött Jimmy. – Hogy nem emlékszem. Igen, ez lehet a megoldás. Ettől a rengeteg aggódástól talán… amnéziám lett. A szavait hosszú csend követte. Jelentőségteljesen Jimmyre néztem, aztán őszintén így feleltem: – Az mostanában nem ritka. Nem sokáig maradtunk, miután kihozták az ebédet. Egyedül Jimmy tudott enni, már amennyit, bár úgy éreztem, Joe-nak is megjön majd az étvágya, ha elmegyünk. Még egy bizarr találkozásra is futotta az időmből a női mosdóban. Amikor kijöttem a fülkéből, az egyik mosdókagylónál ott állt Emily Frost. – Helló! – köszöntöttem mosolyogva, mert elfelejtettem, hogy ő semmit sem tud a megbeszélt közös ebédről, sőt azt sem tudja, ki a fene lehetek. Ijedten nézett rám a mosdó fölé akasztott tükörből. Belefáradtam, hogy kívülálló vagyok az ismerőseim körében. Ideje volt indulni. Jimmy és Joe kezet ráztak. – Nagyon örülök, hogy megismertem. Senkit sem lepett meg, hogy Joe nem ismételte el ezt a mondatot. Tőlem kicsit kedvesebben búcsúzott, miután azt mondtam: – Sajnálom, ha felzaklattunk. Nagyon remélem, hogy minden rendben lesz Muriellel. Mindkettőtökre gondolni fogok. Hátat fordítottunk neki, és Jimmy az ajtó felé terelt. – Ööö… Rachel? – szólt utánam Joe. Jimmy és én is megdöbbentünk. Egyszerre fordultunk vissza a férfihoz, akit annyira meghökkentettünk aznap. – Az édesapja, Rachel. Hogy van? Hogy halad a gyógyulása? Elmosolyodtam régi barátom érdeklődésén. – Meggyógyult, Joe.

TIZENKETTEDIK FEJEZET – Szimpatikus volt ez a Joe. Nem feleltem, csökönyösen bámultam kifelé az ablakon, néztem, ahogy magunk mögött hagyjuk London külvárosait. Jimmy újra próbálkozott: – Szerintem végül is elhitte, hogy nem vagyok totálisan őrültek. Megint nem válaszoltam. – Jól vagy? – kérdezte kedvesen, és egy pillanatra levette a kezét a kormányról, hogy megszoríthassa az én kezemet. – Nem ismert fel – mondtam tompa és színtelen hangon, de Jimmy füle kihallotta belőle a fájdalmat. – Tudom. – Megértett és együtt érzett velem. – Nem tudom, miért lepődtem meg, gondolhattam volna, hogy ez lesz. De ő volt az első az eddigiek közül, akit tényleg jól ismerek, akit tényleg kedvelek. A barátom, az ég szerelmére, és fogalma sem volt, ki a franc vagyok! – Eszembe jutott a pub, a rengeteg ismerős arc, akik közül senki sem ismert fel. – Senki sem tudja, ki a franc vagyok! Nem csodáltam, hogy Jimmy erre semmi vigasztalót sem tud mondani. Mégis mit mondhatott volna, hogy jobb legyen? – Olyan, mintha nem is én lennék amnéziás… hanem ők! Szó szerint törlődtem az emlékezetükből! – Hé, ugye nem jössz nekem megint valami sci-fi történettel? Valószínűleg eszébe jutott az az elmélet, amit még az elején osztottam meg vele, amikor legutóbb Londonban jártunk. A párhuzamos világról, amelyben ugyanazok az emberek élnek, csak egészen más életet, mint ebben. – Ez is egy elmélet… – kezdtem óvatosan. – Elég hülye elmélet. – De mi van, ha tényleg így van, akár hülyeség, akár nem? Mi van, ha valami történt velem, amikor a támadás közben bevertem a fejemet? Mi van, ha helyet cseréltem egy másik Rachellel?

Jimmy elnevette magát, de amikor nem nevettem vele, gyorsan elhallgatott. – Rachel, ezt nem gondolhatod komolyan – mondta gyengéden. – Tudom, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdés van, de nem hiszem, hogy emberek csak úgy ugrálhatnak az időben és belecsöppenhetnek a másik életükbe. – De én nem is az időutazásról beszélek! Lehet, hogy történt valami akkor este, amitől… nem is tudom… zavar keletkezett a tér-idő kontinuumban. – Tudod te egyáltalán, mi az a tér-idő kontinuum? – Nem. De majd keresünk valami szakértőt vagy tudóst, aki ért ehhez. Valakit, aki végre válaszol a kérdéseimre. Valakit, aki nem néz komplett idiótának, fejeztem be magamban a gondolatot. – Rachel, drágám, ilyesmi csak a könyvekben meg a filmekben történik. A való életben nem fogod megtalálni a telefonkönyvben az őrült tudóst. Hogy akarsz egyáltalán hozzáfogni a kereséshez? – Nem tudom – feleltem duzzogva. Tisztában voltam vele, hogy igaza van. Csak nem akartam beismerni. – Akarod tudni, mit gondolok? Felé fordultam, hogy rendesen lássam. – Halljuk! – Szerintem tényleg történt veled valami, amikor beütötted a fejedet. Valami nagyon szokatlan, nagyon egyedi dolog. Valami, ami miatt… nem is tudom, talán gondolatolvasó lettél, érzékelsz valami ezoterikus energiát, és emlékekké konvertálod… vagy nem tudom. – És ezt az agykárosodást miért nem mutatta ki egyetlen vizsgálat sem? A fejét rázta. – Azt nem tudom. Mint mondtam, valószínűleg nagyon ritka ez a fajta sérülés. Lehet, hogy kimutatták a vizsgálatok, csak az orvosok nem látják, mert esetleg te vagy az első, akinél ez előfordul. Volt ebben valami racionális és hihető, ezt el kellett ismernem. De akkor sem magyarázott meg mindent, nem úgy, mint az én elméletem.

Most két út állt előttem: vagy továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy – jobb szó híján – valami természetfeletti történt velem, és ezzel kockáztatom, hogy teljesen elveszítem Jimmy támogatását, vagy én leszek az okos, aki enged. Bölcsen döntöttem. – Akkor egyedi vagyok? – kérdeztem, és a szám sarkában mosoly bujkált. – Belőlem csak egy van? – Ez soha, egyetlen percig sem volt kérdéses. Nem tehettem róla: egyre szélesebb lett a mosolyom, míg már attól kellett tartanom, hogy valami tébolyult Fakutyára hasonlítok. Azt is láttam, hogy nem kis elégedettséggel tölti el a reakcióm. Néhány kilométer múlva újra felhoztam a témát: – De mi van, ha sosem tudunk a végére járni? Mi van, ha sosem tudjuk meg a választ? Akkor mit csinálunk? Jimmy hosszan hallgatott. – Hát – kezdte végül elmélázva –, életed első tizennyolc évére emlékszel, igaz? – Igen, egészen a balesetig mindenre. – Akkor az a jó hír, hogy csak a múltad egy egészen kis része veszett el. Szerintem fel kell tenned magadnak a kérdést, mennyi időt és energiát szeretnél a múltba nézésre fordítani. – Ekkor megváltozott a hangja, mélyebb és halkabb lett. – De engem személy szerint nem annyira a múlt, mint inkább a jövő érdekel. Ezek a szavak hazáig visszhangoztak a fejemben. Apu szeme ragyogott örömében, amikor megjelentem a küszöbön a dobozaimmal meg egy bőrönddel. – Nem baj, ha még egy kicsit nálad maradok? – kérdeztem, amint beléptem a házba. Felesleges kérdés volt, de még engem is meglepett, hogy könnybe lábadt tőle a szeme. – Jól vagy, apu? Megdörzsölte a szemét. – Csak megfáztam, azt hiszem – mormogta rekedten, és lehajolt az egyik dobozért. – Felviszem ezt neked. És persze hogy nem baj. Addig

maradsz, ameddig csak akarsz. Néztem, ahogy felmegy a lépcsőn, és hirtelen elöntött az egyetlen élő szülőm iránt érzett szeretet. Nagyon hálás voltam, hogy ebben az életben ép és egészséges. Ez a változat sok szempontból sokkal jobb volt, mint az, amire emlékeztem. Talán azért értékeltem most még jobban, mert beszéltem Joe-val a felesége betegségéről. Sokkal jobb volt minden, persze a Matt-tel történt szerencsétlen incidenstől eltekintve. De talán arról is kiderülhet még, hogy nem is olyan rossz. Jobb, hogy idejében rájöttem a hűtlenségére, és nem követtem el azt a hibát, hogy feleségül menjek hozzá. Másnap végre visszahívtam. Muszáj volt. Folyamatosan keresett a mobilomon és az otthoni telefonon is, úgyhogy nem sok választásom maradt. Nem volt valami kellemes beszélgetés, és olyan dolgokat mondtam, amikre nem vagyok büszke. Nem mintha nem érdemelte volna meg, de abban bíztam, hogy civilizált felnőttek módjára tudjuk lezárni a kapcsolatunkat. De ha egy telefonbeszélgetés úgy végződik, hogy az egyik fél azt üvölti a másiknak: Akkor sok boldogságot! – az nem valami nagy siker. A következő néhány nap jó is lehetett volna, hiszen nyakunkon volt a karácsony. Valahogy nem kerültem ünnepi hangulatba, nem úgy, mint általában, de apu kedvéért igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. Nem hiszem, hogy bevette a műsort, miután egy-egy sétából vagy vásárlásból hazatérve az első kérdésem az volt: – Nem keresett valaki, nem hívtak, míg odavoltam? Jó eséllyel azt hitte, azt várom ennyire, hogy Matt kapcsolatba lépjen velem, és én meghagytam őt ebben a hitben. De nem a volt vőlegényem hallgatása aggasztott, hanem Jimmyé. Azok után, ami történt, azt gondoltam, sőt reméltem, hogy gyakrabban jön majd hozzánk, de sajnos nem láttam, és nem is hallottam róla, amióta hazajöttünk Londonból. Persze nagyon sokat dolgozott, de most komolyan, meddig tart felemelni a telefont? Megbánta, hogy olyan sokat szánt rám a

szabadidejéből? Vagy már megint félreértettem a szavait és tetteit? Igyekeztem egész nap elfoglalni magam, mert a fizikai fáradtságtól sokkal kevesebb időm maradt gondolkodni és merengeni. Úgyhogy átrendeztem a szobámat. Kétszer is. A pincétől a padlásig kitakarítottam a házat, ilyen rend még sosem volt benne. Még sütni is elkezdtem. Ez bizonytalan vállalkozás volt, mivel addig nem nagyon sütöttem semmit. Miközben egymás után gyártottam az eltérő ehetőségi fokú sütiket, láttam apu tekintetében a kérdést, bár sosem öntötte szavakba. Igaza volt. Minek sütök egy hadseregre való süteményt, amikor kettesben töltjük a karácsonyt? Minden este teljesen kimerülten zuhantam be az ágyba, és reméltem, hogy nem lesz erőm Jimmy hallgatásán gondolkodni, és furcsákat álmodni meg hallucinálni sem fogok, pedig ezek gyakran előfordultak. Néhány nappal karácsony előtt apu betoppant a nappaliba, maga után húzva egy túlméretezett fenyőt. Odanéztem a kandalló melletti helyemről, ahol lassan, de biztosan összebarátkoztam apu tartózkodón viselkedő macskájával. Most már legalább eltűrte, hogy akár öt másodpercig is simogassam, és csak utána hagyott faképnél villámsebesen. – Azt hittem, idén nem lesz fa. – Tudom – mondta, és átvonszolta az óriási karácsonyfajelöltet a szőnyegen. – De gondoltam, ráfér a házra valami kis dísz. Hogy barátságosabb és ünnepibb legyen. Gyorsan kihajigáltam mindent a sarokból, és elkaptam a fejemet a közeledő faágak elől, mert a fának olyan szúrós tűlevelei voltak, hogy könnyen kibökhették volna a szememet, ha nem vigyázok. Olyan magas volt, hogy a csúcsa meghajlott a mennyezet alatt, ráadásul majdnem olyan széles is volt, mint amilyen magas. – Nagyobb nem volt? – cukkoltam aput. – Hát, a kertészetben sokkal kisebbnek tűnt – mentegetőzött. – Hagyd már szegény apádat! Látnod kellett volna, ahogy felcipelte a dombra. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy majdnem megrándítottam a

nyakamat. Annyira lefoglalt a fa, hogy Jimmyt észre sem vettem. – Köszönöm, hogy hazahoztál, fiam – mondta apu. – Tudtam, hogy kocsival kellett volna mennem. – Szóra sem érdemes – legyintett Jimmy. Apuhoz beszélt, de rám szegezte a tekintetét. Hosszan hallgattunk, már majdnem kínos volt a csönd. – Kér valaki egy csésze teát? – kérdezte apu, és már a konyhában is volt. Megvártam, míg kimegy, csak akkor szólaltam meg: – Helló, idegen! Már azt hittem, sosem látlak viszont. Volt benne annyi, hogy elszégyellje magát. – Sajnálom, hogy nem kerestelek. Megkaptam az SMS-eidet, és akartalak is hívni, csak… – Itt elhallgatott. – Nem értél rá. Értem én. – Nem, nem ezt akartam mondani. Csak… Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Sosem ér már ennek a mondatnak a végére? – Szép fa – közölte, miközben szükségtelen gonddal tanulmányozta a tűlevelűt. Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, ideges. De el sem tudtam képzelni, mi oka lenne erre. Amíg apu letette elénk a teát, megragadtam az alkalmat, és jól megnéztem magamnak Jimmyt úgy, hogy ő ne vegye észre. Mintha nem én lettem volna az egyetlen, aki az utóbbi időben nem aludt jól, már ha helyesen értelmeztem a szeme alatti sötét foltokat. – Van elég karácsonyfadíszetek? – kérdezte Jimmy, miután megitta a teáját. – Segítesz díszíteni? – Ja, nem – vetette közbe apu. – Én megtettem a dolgomat, innen ti ketten átvehetitek. Felálltam. – Akkor hozom a dobozt. A padláson van, ugye? Azt hittem, mindketten fel fognak állni és felajánlják, hogy lehozzák nekem a karácsonyfadíszeket, de érdekes módon, amikor apu fel akart

állni, Jimmy egy sokatmondó pillantással maradásra bírta. Lehet, hogy nem kellett volna észrevennem azt a nézést, de észrevettem. – Menni fog egyedül is, nem? – kérdezte Jimmy magabiztosan. – Persze – feleltem. Vettem az adást, és magukra hagytam őket. Fel sem tűnt, hogy magamban motyogok, miközben lehúztam a létrát és helyükre illesztettem az ékeket. Csak akkor vettem észre magamat, amikor megláttam, hogy Kizzy kíváncsian méreget a lépcsőkorlát tetejéről. – Te sem vagy jobb náluk – vetettem oda a beképzelt macskának, aki erre felpattant, és felháborodottan faképnél hagyott. Jimmy biztosan azért akart megszabadulni tőlem, hogy négyszemközt beszélhessen apuval. Kétségem sem volt afelől, hogy abban a pillanatban éppen a kissé különc elméletemet meséli neki. Csak hogy ő is tudja, Rachel egyáltalán nincs jól. Csodálatos. Apu még csak nemrég kezdett újra normálisan viselkedni velem, mert azt hitte, hamarosan meggyógyul az „amnéziám”, de ha most Jimmy mindent elmond neki, amit a kocsiban előadtam, kezdhetjük elölről az egészet. Dühös voltam, úgy éreztem, elárultak. Igaz, nem mondtam Jimmynek, hogy nem szeretném, ha elmesélné apunak, amit megosztottam vele, de gondoltam, ismer annyira, hogy megérti, azokat a dolgokat csak az ő fülének szántam. Persze sokkal tovább tartott megtalálnom a nyomorult díszeket, mint kellett volna, és mire előkerültek és visszatettem a helyére a létrát, apu és Jimmy kitárgyalták a kitárgyalnivalójukat. Ha bizonyítékot akartam kapni arra, hogy valami furcsa dolog folyik a házban, azt megkaptam, amint beléptem a nappaliba. A két férfi elmélyült álbeszélgetést folytatott a fociról, ami egyébként egyiküket sem érdekelte. Még el sem kezdtem letépkedni a szigetelőszalagot a dobozról, apu felpattant, és óriásit ásított. – Hát, én elteszem magam holnapra. Döbbenten néztem a kandalló fölötti órára. – De hát még kilenc óra sincs! Vajon elvörösödött, vagy csak a tűz melegétől pirult ki az arca? – Tényleg? Na, sebaj. Nem árt néha korán lefeküdni. Jó éjt, Rachel!

Viszlát, Jimmy! Megvártam, míg abbamaradt a lépcső nyikorgása és apu felért az emeletre, aztán dühösen Jimmynek támadtam. – Tudom ám, miről folyt a szó, amíg nem voltam itt! Nagyon furcsa dolog történt. Jimmy láthatóan kínosan érezte magát, és… igen… apu után most ő is elvörösödött. Az arcáról a kandallóban pattogó tűzre néztem. Vagy nagyon meleg van ebben a szobában, vagy valami nagyon gyanús dolog folyik itt, gondoltam. – Elmondtad neki, mi? – folytattam, amikor úgy tűnt, Jimmy semmit sem akar felhozni a saját védelmére. – Elmondtad, hogy szerintem mi történt velem? Egyértelműen megkönnyebbült. – Ezt hitted? Nem, dehogy mondtam el! Sosem tenném. Olyan őszinte volt a tagadása, hogy rögtön tudtam, igazat mond. – Akkor miért küldtetek ki? A szeme csillogásából láttam, hogy továbbra is kényelmetlenül érzi magát, de a hangja nem árult el semmit. – Senki sem küldött ki. Magad akartad lehozni a díszeket. Hosszan, összehúzott szemmel méregettem. Gondoltam, hogy felismeri ezt a nézést. Mindig így meredtem rá, ha nem tetszett, amit mondott. De esze ágában sem volt folytatni ezt a beszélgetést. – Na, gyere, kezdjünk hozzá! Elég nagy ez a fa, és nem érünk rá egész éjjel. Lehetetlen rosszkedvűnek maradni, ha az ember karácsonyfát díszít. Van valami az égők ragyogásában és az üveggömbök csillogásában, ami egyszerűen kiszív az emberből minden rossz érzést, akármennyire is tiltakozik ellene. Jimmy kérésére még egy karácsonyi CD-t is előkerestem apu gyűjteményéből. Halkan szólt a zene, miközben dolgoztunk. Többnyire csendben díszítettük a fát. Kellemes érzés volt. Együtt hajoltunk a doboz fölé, néha összeért az ujjunk, amikor ugyanazért a díszért nyúltunk. Arra gondoltam, vagy egyezik az ízlésünk az üveggömbök terén, vagy ez is csak azt bizonyítja, mennyire egymásra vagyunk hangolódva.

Egyre szebb lett a fa. Csak semmi letisztult forma, csak semmi rendszer! Igazi Las Vegas-stílusú fa volt. Már csak egy kis boa hiányzott róla. Vigyázva, nehogy megszúrjon egy tűlevél, átnyúltam a fa törzse mögött, és megkértem Jimmyt, hogy adja oda nekem az ágak között. Átnyújtottam a kezemet a dús lombon, és vártam, hogy odaadja a boát. De ehelyett gyengéden megsimogatta az ujjaimat. – Én ezt nem csinálom tovább! Szinte kétségbeesetten mondta, mintha akarata ellenére szakadt volna ki belőle. Nem láttam rendesen az ágaktól, úgyhogy csak sejtettem, hol áll. – Nyugi, már majdnem készen vagyunk. Innen már egyedül is befejezem. – Én nem erről a hülye fáról beszélek! – Ezúttal nem lehetett nem felfigyelni a hangjára. Őszinte kín érződött benne. Megpróbáltam kikeveredni az engem foglyul ejtő ágak közül, de a következő mondattól megtorpantam. – Én rólunk beszélek, a barátságunkról. Megállt bennem az ütő. Minden félelmem valóra vált. Most is ugyanannyira fájt, mint ötéves koromban fájt volna. Jimmy többet nem akar velem barátkozni. Már nem is akartam annyira előbújni az ágak takarásából. Nem láthatja, milyen hatással vannak rám a szavai. Ezt magamnak csináltam. Valami nagyon értékeset hanyagoltam el túl sokáig, aztán erősebben támaszkodtam rá, mint kellett volna. Megérdemlem, akármi jön is. – Megértem – feleltem kissé remegő hangon. – Nem akarsz többet a barátom lenni, és én megértelek. Felmordult. – Nem erről van szó! De, részben erről. Tényleg nem akarok többet a barátod lenni… – Ennél szörnyűségesebbet még sosem hallottam, de aztán így folytatta: – Mert annál sokkal több akarok lenni. Még mindig a fa túloldalán volt a kezem, és Jimmy most erősen megragadta. – És ezt csak úgy tudtad elmondani, hogy közben egy karácsonyfában

állok? – kérdeztem kábultan. Alig értettem, amit mond. Egy gyors mozdulattal félresöpörte az ágakat, és előttem állt az a csodálatos férfi, aki egy pillanat alatt megváltoztatta az egész életemet. – Másképp még elmenekültél volna – mondta, és gyengéden magához húzott. – Eszembe sem jutott – biztosítottam. – Tulajdonképpen… De nem fejezhettem be a mondatot, mert felém hajolt, és közben még szorosabban magához vont. Tökéletesen egymáshoz idomult a testünk, az én puha vonalaim és az ő keménysége. Két fél, ami tökéletesen kiegészíti egymást, mintha soha, semmi sem lett volna igazán jó eddig a tökéletes pillanatig. Éreztem, ahogy dörömböl a szíve, akárcsak az enyém. Remegtem, és ő átölelt. A szemébe néztem, és azt láttam, amit olyan régóta kerestem. A szerelem olyan nyílt és meztelen kifejeződését, amitől végleg elakadt a lélegzetem. Aztán megcsókolt, még közelebb húzott magához, és erősen tartott, miközben még jobban beleszerettem a férfiba, akit nekem teremtettek. A tűz jóval előbb szelídült parázzsá, mint a szenvedélyünk. A kopott, régi kanapén feküdtünk, és igyekeztünk minél jobban összesimulni. A mellkasára hajtottam a fejemet, és hallottam megnyugtató szívverését, miközben az ujjával apró köröket írt le a tarkómon. Soha még olyan boldog nem voltam, mint akkor. Fel akartam ülni, de erős karja nem engedett. – Ne mocorogj – súgta, és megcsókolt, úgyhogy még jó néhány percig esélyem sem volt megmozdulni. Amikor végül elváltunk, alig kaptam levegőt. – Jimmy, beszélhetnénk egy kicsit? Egy pillanatra elborult az arca. – Inkább folytassuk ezt – javasolta, és magára húzott. Ettől nem lett könnyebb koncentrálnom, és hosszú percek estek ki, miután hagytam, hogy magával ragadjon a szenvedély. – Elég! – szóltam, és olyan hirtelen ültem fel, hogy le is estem volna a

kanapéról, ha nem tart meg. Felismerte az elszántságomat, mert vonakodva bár, de ő is felült, és letette a lábát a földre, így le tudtam csúszni mellé. Láttam, milyen erőfeszítésébe kerül ez, és összeugrott a gyomrom attól, hogy ő is annyira kíván engem, amennyire én őt. – Öt percet kapsz – figyelmeztetett aztán kénytelen leszek újra megcsókolni, úgyhogy gyorsan mondd, amit mondani akarsz! A szavai és a közelsége alaposan felgyorsították a pulzusomat. Nem csodálkoztam volna, ha a teljes öt perc elmegy arra, hogy kinyögjek egyetlen mondatot. De akkor is fel kellett tennem a kérdéseimet. – Ez… ami most köztünk… ezt nem egészen értem… azt hittem, te nem… – Te jó ég, tényleg elveszítettem az értelmes beszéd képességét! – Mit hittél? – segített, és gyengéden megfogta a kezemet. – Hogy nem akarsz velem lenni… legalábbis nem így. Ez olyan váratlanul érte, hogy az arcáról leolvadt a szerelmes mosoly. Hitetlenkedve nézett rám. – Ezt mégis miből gondoltad? – Hát, azok után, ami a szállodában történt… – Elakadt a szavam. Az arcára kiült a felismerés. – Akkor éjjel eléggé érthetővé tetted, hogy nem akarsz engem – halkan beszéltem, mert még mindig fájt az emlék és a megaláztatás. – Te ezt hitted? – A hajába túrt. – Akkor éjjel annyira akartalak, hogy alig kaptam levegőt. Fogalmad sincs, milyen nehéz volt kimenni a szobádból. – Akkor miért mentél ki? Magához vont, és a mellkasához szorított. A vállára hajtottam a fejemet. A homlokomat simogatta a lehelete, miközben válaszolt: – Nem lett volna helyes kihasználni téged. Talán most sem helyes. Tiltakozni akartam, de az ajkamra tette az ujját. – Annyira össze voltál zavarodva, annyira nem értettél semmit… Barátként volt rám szükséged, nem szeretőként. Ráadásul akkor még Matt menyasszonya voltál. Az utolsó kételyemet is eloszlatta. Az, hogy akkor éjjel kiszállt az

ágyamból, tényleg sokkal jobban bizonyította, mennyire szeret, mint ha ott maradt volna. Sarah-nak igaza volt, Jimmynek eszébe sem jutott volna visszautasítani engem, ha nem érezte volna úgy, hogy ez a helyes lépés. – Ha már Mattnél tartunk… – kezdtem, mire halkan felnyögött. – Ezt most muszáj? A szemébe néztem, hogy lássa a szememben, mennyire szeretem, hogy tudja, nem fogok olyat mondani, ami fájhat neki. – Csak szeretném, ha tudnád, most már értem, miért fogtad vissza magad. És tudom, hogy azt hiszed, kell még idő, míg túlteszem magam a szakításon, de ez nem így van. – Kétkedve nézett rám. – Én eddig úgy tudtam, öt éve szakítottam Matt-tel. Nekem azt volt nehéz elfogadni, hogy most hirtelen a menyasszonya lettem, és nem azt, hogy elveszítettem őt. – A kandallón álló órára pillantottam. – Oké, letelt az öt perc. Odahajoltam hozzá, meg akartam csókolni, de ezúttal ő húzódott el. – Mielőtt még teljesen elveszed az eszemet, én is szeretnék mondani valamit, jó? Olyan komolyan beszélt, hogy egy pillanatra megijedtem. – Ma. Mi. Ez nem csak a pillanat heve. Szeretném, ha ezt tudnád. Amit érzek irántad… Nagyon régen el kellett volna mondanom neked. Egyszer majdnem meg is tettem. – Hirtelen minden világos lett. – Tudtam, hogy Matt-tel jársz, de megfogadtam, hogy mielőtt elkezdjük az egyetemet, elmondom neked, mit érzek irántad és hogy mindig is ezt éreztem. Még egy találkozót is megbeszéltünk, de akkor… – …történt a baleset – fejeztem be helyette a mondatot. – És aztán már sosem jött megfelelő alkalom. És amikor az egyetem után még mindig együtt voltatok, azt hittem, oda minden esélyem. Megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, mennyire fájhatott neki évekig valaki mással látni engem, és még csak nem is mondhatott semmit. Ezt akkor sem tehetem jóvá, ha száz évig élek is. – Köszönöm, hogy megvártál – súgtam. Abban a pillanatban csak arra a mosolyra volt szükségem, amit válaszul kaptam.

– Szívesen. A tűz csendesen pattogott a kandallóban, az égősor világított a fán a sötét szobában, de mi semmit sem láttunk vagy hallottunk. Csak egymást. Abból tudtam, hogy apu valószínűleg rájött, mi történt köztem és Jimmy között, hogy reggel idétlen vigyorral az arcán köszöntött, amikor beléptem a konyhába. – Boldognak tűnsz – jegyezte meg. Gondolom, ugyanolyan vigyor ült az én arcomon is. – Hánykor ment haza Jimmy? Hát, ez az ember aztán nem valami tapintatos! – Későn – feleltem, és elvettem apu kezéből a felém nyújtott kávéscsészét. – De ezt úgyis tudod, nem? Bólintott. – Jimmy mondta, hogy beszélni akar veled az érzéseiről. Szóval erről folyt az eszmecsere, amíg nem voltam ott! – Engedélyt kért tőled? – kérdeztem döbbenten. Teljesen meglepett ez a tizenkilencedik századi fordulat. – Nem. Engedélyt azért nem kért. Csak arra volt kíváncsi, szerintem készen állsz-e arra, amit mondani akar, elég erős vagy-e már, vagy hagyjon még neked időt. – És te mit mondtál? – Azt mondtam, már így is elvesztegetett vagy húsz évet, úgyhogy ne szerencsétlenkedjen tovább. – Nem biztos, hogy háromévesen készen álltam volna erre a vallomásra. – És most? Tényleg fel kellett tennie ezt a kérdést? Hát nem olvasta ki a szememből? – Most minden teljesen tökéletes. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan lesz még jobb is.

Éjféli mise szenteste. Évek óta nem mentem el, de most úgy éreztem, nagyon sok mindenért kell hálát adnom. Jimmy sokáig dolgozott, mégis eljött velem a misére munka után. A nappaliban ültem, az ablakon át néztem a hóesést, ahogy lassan fehérbe öltözik az úttest és a járda, és őt vártam. Az ismerős környék a szemem láttára változott karácsonyi képeslappá. Elmosolyodtam, mert most még a hétköznapi és unalmas dolgok is gyönyörű, fehér lepelbe öltöztek. Az elmúlt napokban elég sokat mosolyogtam. Minden, Jimmyvel töltött pillanat olyan örömmel és boldogsággal töltött el, hogy úgy éreztem, olyan nagy szükségem van rá, mint a levegőre. Ha külön voltunk, vagy rá gondoltam, vagy türelmetlenül vártam, mikor hallom meg végre a kopogását. Undorítóan boldog voltam, folyamatosan mosolyogtam és sóvárogtam, szerintem apunak agyára is mentem volna, ha nem örült volna annyira a váratlan fordulatnak. Igyekezett minél többet kettesben hagyni minket, például egyre korábbi időpontokban ment fel aludni. Már előbb lefeküdt, mint egy átlagos hatéves. Apu nagykabátban és kalapban jött be a szobába. – Megjött már? – Nemsokára megjön – biztosítottam. Nem is hallottam a nyugodt derűt a hangomban, de apu arcára mosolyt varázsoltam vele. Éles fény szűrődött át a hóesésen, amikor Jimmy kocsija befordult a sarkon és megállt a ház előtt. Felkaptam a székről a kabátomat, és kalapáló szívvel rohantam az ajtóhoz. Mintha megint tini lennék. A nyitott ajtóban álltam, nem törődtem a szakadó hóval sem, csak néztem, ahogy kiszáll az autóból, és vártam, hogy odaérjen hozzám. Engem is meglepett, milyen erős érzéseket táplálok iránta. Egész életünkben ismertük egymást, így arra számítottam, alacsonyabb fokozaton ég majd a szerelmünk. Semmiképp sem vártam ezt a mindent felperzselő tüzet, ami mindkettőnket elemésztett. – Úgy nézel ki, mint a Hókirálynő – súgta, amikor végre megállt előttem és lecsókolta az arcomról a hópelyheket. – És még kabát sincs

rajtad – korholt, amikor meglátta, hogy a kabátot a kezemben tartom. – Meg fogsz fázni. – Amíg te velem vagy, biztos, hogy nem – feleltem álmodozó hangon, de azért belebújtam a kabátba, amit kivett a kezemből, és tartott nekem. Legjobban az tetszett, amikor a hosszú sállal magához húzott és hosszan megcsókolt. – Khm – hallottuk magunk mögül. Szégyenlősen szétváltunk, bár ez egyikünknek sem akaródzott. – Remélem, jók lesztek a templomban – figyelmeztetett minket apu. – Majd nagyon igyekszünk, Tony – ígérte Jimmy. – Ne izgulj, apu – nyugtattam meg, és belé karoltam. Így sétáltunk oda Jimmy kocsijához. – Nem foglak lejáratni a lelkész előtt. A templomhoz vezető ösvényt befőttes üvegekbe helyezett mécsesekkel rakták ki. A templom ajtaja nyitva állt, és a kórus egy ismerős karácsonyi dallal várta az óriási gyülekezetét. Egy pillanatra megálltam, és szemügyre vettem a gyönyörű képet: a templom tornyát befedte a hó, a gyertyák szépen világítottak, csodálatos zene szólt, és persze mellettem volt a párom. – Hihetetlenül gyönyörű – leheltem elfogódottan. Az ő szeme senkit sem látott, csak engem. – Hihetetlenül gyönyörű – visszhangozta. A mise nagyon megható volt. Amikor a helyi általános iskola diákjai felolvastak egy részt a Bibliából, még sírtam is. És amikor a táskámba akartam nyúlni, hogy elővegyek egy zsebkendőt, Jimmy már ki is készített nekem egyet. A szememet törölgettem, és nem szégyelltem, hogy túlcsordultak az érzelmeim. A boldogság könnyeit nem kell szégyellni. Miközben a tömeg lassan kiáradt az éjszakai sötétbe, Jimmy félrevont a kocsijukhoz siető emberek útjából. Aput még a templomban feltartotta egy régi barátja, de ezt csak akkor vettük észre, amikor kiértünk az ajtón. A mise alatt még hidegebb lett, és hiába volt a meleg kabát és a sál, remegtem, mint a kocsonya. Jimmy szorosan átölelt, és közben pajkosan a fülembe súgta: – Szerintem ebből nem lehet baj, majd azt mondjuk, csak azért öleltelek át, hogy meg ne fázz.

Nem tudom, hogy az elmaradt válaszból vagy a testem megdermedéséből érezte meg, hogy valami baj van. Ahogy átölelt, most a templomnak háttal, a temetővel szemben álltam. Rám tört a szörnyű emlék, ahogy Jimmy sírja mellett állok. Annyira rettenetesen élénk és valóságos volt a kép, hogy egy pillanatra elfelejtettem, Jimmy nagyon is él. Gyengéden eltartott magától, látta az arcomon a fájdalmat, és döbbenten megfordult, hogy lássa, mi zaklatott fel. Elég jók voltak a megérzései ahhoz, hogy rögtön tudja, mi jár a fejemben, miközben a temetőt bámulom. – Ott…? Némán bólintottam. Vetett egy pillantást a templomra, és amikor látta, hogy apu még mindig nem jött ki, karon fogott, és gyengéden maga után húzott. – Akkor menjünk! Földbe gyökerezett lábbal álltam, így ő is megállt. – Komolyan mondod? Szeretettel és megértéssel a szemében nézett rám. – Látnod kell. Összerázkódtam. – Már voltam a sírodnál, és soha többet nem akarom látni. De mint általában, most is nehéz volt ellenállni türelmes kitartásának. – Nincs ott semmi, Rachel. Gyere, nézzük meg! Nem kellett sokat sétálni a temetőig, de ahhoz eleget, hogy legyen időm elképzelni mindenféle szörnyű végkimenetelt. Magasan verte a többit, amikor elképzeltem, mi lesz, ha odaérve ott találom a sírját. Ha akkor Jimmy felé fordulok, már nem is lesz mellettem? Kirázott a hideg, de most nem a decemberi időjárás miatt. Tökéletes karácsonyi szellemtörténet lenne. Úgy éreztem, minden egyes csikorgó lépéssel közelebb kerülök a véghez, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól. – Hol volt? – kérdezte Jimmy halkan. Valószínűleg ő az egyetlen ember a földön, aki útbaigazítást kért a saját sírjához. – Ott – mutattam remegő ujjal. – Azok mögött a sírok mögött.

Gyengéden, de határozottan vezetett arrafelé. Ismerős feliratokat láttam, mindegyikre élénken emlékeztem. Imádott férjem. Legdrágább nagymamám. Drága édesapám. Mintha ólomból lett volna a lábam, úgy botladoztam a sír felé, ahová a szeretett férfit temették, miután feláldozta értem az életét. Jimmy erősen fogta a kezemet. Lassan felemeltem a fejemet. Egy pillanatra láttam, tényleg láttam a ragyogó, fehér márványt. Olyan valóságosnak tűnt, hogy meg is érinthettem volna. Aztán egyet pislogtam, és semmi sem volt ott, csak a fű. – Szóval itt volt – mondta Jimmy halkan. Bólintottam. Majdnem elsírtam magam, kis híján erőt vett rajtam az a fájdalom, amit akkor este átéltem. – Olyan szomorú volt a felirat – suttogtam. – „Túl korán, 18 évesen ment el. Imádott gyermek, hű barát. Szívünkben örökké élsz. Szeretünk.” Meglepett, hogy ezek a szavak úgy belevésődtek az emlékezetembe, mint a márvány sírkőbe. – Iszonyú volt, megszakadt a szívem, ahogy álltam itt, és nagyon hiányoztál, és nagyon szerettelek… Lezuhantam melléd a földre. Egy gyors mozdulattal mellettem termett. Azt hittem, újrajátssza az emlékeimet, amikor térdre esett, ahogy én estem térdre akkor este. Aztán megláttam, hogy nem két térden áll, hanem fél térdre ereszkedett. Még mindig fogta a kezemet. Varázslatos volt, ahogy kavargott körülöttünk a hó. Biztos voltam benne, hogy sosem felejtem el az arckifejezését. – Rachel – kezdte kissé remegő hangon. – Jó ég – suttogtam. – Hozzám jössz feleségül? A szerelem ereje legyőzte a szörnyű emléket. Az érzései ereje visszahúzott a veszélyes emlékek világából. Megint megmentett. – Nem hiszem el – nyögtem ki félig sírva, félig nevetve –, hogy egy napon azt fogom mesélni az unokáimnak, hogy a nagyapjuk egy temetőben kérte meg a kezemet! Ezzel minden kételyét eloszlattam.

– Akkor igen? Letérdeltem vele szemben a fagyos földre, és az ajkába suttogtam: – Persze hogy igen.

TIZENHARMADIK FEJEZET HAT HÉTTEL KÉSŐBB Lassan, óvatosan mentem le a lépcsőn, közben felemeltem az elefántcsontszínű ruha alját. Apu a lépcső alján várt, és a világért abba nem hagyta volna a mosolygást. Amikor végül megfogta a kezemet, egy könnycsepp gördült végig az arcán, mint egy csillogó gyémánt. – Ha anyád ezt láthatná! Olyan büszke lenne rád! Megcsókoltam az arcát, és beszívtam az arcszesze ismerős illatát. – Ne mondj ilyeneket, apu, mert lesírom a sminkemet, pedig Sarah nagyon sokat vesződött vele! Körülnéztem az előszobában és a nappaliban. Fentről úgy hallottam, mintha legalább száz ember nyüzsögne idelent. – Már mindenki elment? Körülnézett az üres házban. – Igen, drágám. Ketten maradtunk. A kocsi odakint vár. Nagy levegőt vettem. Elérkezett az idő. – Ideges vagy? – kérdezte apu, és a kezembe adta a vörös rózsából kötött csokromat. Mosolyogva ráztam a fejemet. – Csak izgulok. Ismét megfogta a kezemet, és a bejárati ajtó felé vezetett. – Ideje indulni, Rachel. A hathetes jegyesség az esküvői előkészületekkel telt. Biztos voltam benne, hogy kíváncsi szemek fogják vizslatni a derekam vonalát, hátha magyarázatot kapnak a látszólagos kapkodásra. Nem fognak látni semmit, de ha valaki rákérdez, ez egyszerűbb magyarázat lesz, mint az igazság. Mit szólnának, ha hallották volna a beszélgetésünket?

– Nem akarok várni – vallotta be néhány nappal karácsony után. – Eleget vártam már. A szívemet melengették a szavai, de azért egyvalami zavart. – Tudom, hogy ez butaság – kezdtem –, de csak most az egyszer szeretném kimondani, aztán soha többet nem hozom szóba. – Bólintott. Szerintem tudta, mit akarok mondani. – Ez a valami… akármi is legyen ez… akkor kezdődött, amikor az autóbalesetben megsérült a fejem, és akkor őrültem meg teljesen, amikor kiraboltak és megint beütöttem a fejemet… – Mondd csak – biztatott, mert összeráncoltam a szemöldökömet, és nem tudtam, hogyan folytassam. – Mi lesz, ha megint történik velem valami? Mi lesz, ha visszakerülök? Mi lesz, ha megint történik valami, és újra megváltozik minden? Magához vont, és lassan, finoman megcsókolt, mintha ezzel kiverhetné a fejemből ezt a nevetséges ötletet. – Szó sem lehet róla – ígérte. – Nem mész sehová, nélkülem nem. Nem hagyom. Csodálatos vallomás volt, de látta, hogy nem nyugodtam meg tőle. – Az életben semmire sincs garancia, Rachel. Vannak balesetek, vannak betegségek, ez ellen nem lehet tenni. A munkám veszélyes tud lenni, de hát az emberrel bármikor, bárhol történhet bármi! Nem lehet egész életünkben félni. Igaza volt. Nem az volt az elmúlt két hónap tanulsága, hogy meg kell ragadni a boldogságra kínálkozó esélyt, és aztán úgy kapaszkodni bele, mint az életünkbe? – De lehet, hogy nászajándékul egy keménykalapot kapsz tőlem. – Az nagyon jól fog kinézni a fátylammal! – Engem jobban aggaszt – változott meg a hangja –, mi lesz, ha hirtelen mégis visszatér az emlékezeted, és azon kapod magad, hogy nem jó ember felesége vagy. Mi lesz, ha rájössz, mégis inkább Matt-tel akarsz lenni? Olyan sérülékenynek láttam, amilyennek még soha. – Szóval mi lesz, ha az amnéziám meggyógyul, de teljesen meghülyülök?

Megpróbált mosolyogni, de a szeme nem csillogott. – Szerintem mindketten nevetséges dolgok miatt aggódunk. Egyik sem fog megtörténni. A hosszú, ezüstszínű autó, amelyet fehér masnik díszítettek, a járda mellett parkolt. A szomszédok a házuk ajtajából vagy a kertjükből figyelték, ahogy apuval kilépünk a kapun. Egy gyerek boldogan felkiáltott, valaki tapsolt, és ettől visszhangzott az utca. A kocsi hátsó ülésén apu kisimított egy tincset az arcomból, amit a szél fújt oda. – Az én gyönyörű kislányom – mosolygott. Elindultunk a templom felé. A nővér halkan lépett be a kis szobába, mégis megijesztette az ágy mellett ülő férfit. Aggodalmasan nézett fel, de megnyugodott, amikor látta, hogy a nővér egyedül jött. – Hozhatok valamit? – kérdezte kedvesen a nő, miközben megigazította a takarót, ami össze sem gyűrődött. – Nem, köszönöm – felelte udvariasan a férfi. A nő együtt érzően nézte. Olyan törékeny, olyan gyenge, neki kellene feküdnie, gondolta. Minden egyes nap bement a kórházba, és az ágy mellett virrasztott. Már nem is kezeltette magát. Vérzett érte a nővérek és ápolók szíve. Mégsem segíthettek. A nővér az ágy mellett álló géphez lépett, és a tárcsához nyúlt. – Lehalkítom, jó? Nagyon zavaró lehet. – Nem, kérem, ne! – kérte megtörten a férfi. – Szeretem hallani. Minél hangosabb, annál jobb. Ebből tudom, hogy még itt van. A nő nagyot nyelt, mert gombóc nőtt a torkában, de megtette, amit a férfi kért, és feljebb tekerte a tárcsát. A lélegeztetőgép hangos, kitartó pittyegése töltötte be a szobát. A kocsi megérkezett a templom elé. A kapunál ott várt Sarah, aki csak úgy

ragyogott a mélyvörös koszorúslányruhában. Apu kisegített a kocsiból. Sarah azonnal lecsapott rám, és a ruha nem létező ráncait egyenesítgette. Kérdőn néztem régi barátnőmre. – Persze hogy itt van. Megkönnyebbültem és elmosolyodtam. – Egész életében erre a pillanatra várt, Rachel. Hol lenne? A nővér magukra hagyta őket, mert megértette, hogy a férfinak szüksége van arra, hogy kettesben lehessen vele. Gyengéden figyelte szeretett lányát, aki mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon. Nem is látta a csöveket és drótokat, amik a készülékhez kötötték, amik életben tartották. Csak az egyetlen gyermekét látta, aki olyan mélyen aludt, hogy nem lehetett felébreszteni. – Itt van apukád – súgta a fülébe, és a szeméből patakzott a könny. Megsimogatta a lány arcát. Észre sem vette a régi, fehér, villa alakú heget, ami a homlokától az arcáig futott. Remegő kézzel söpörte félre a hosszú tincset, ami a lány arcába hullott. – Az én gyönyörű kislányom – sírta. A nővér halk kopogás után lépett be a szobába. – Csak szólni szerettem volna, hogy dr. Whittaker megérkezett. Tíz percen belül bejön. – Olyan hamar? – rémült meg a férfi. Olyan gyorsan történt minden, olyan kevés idő maradt! Amikor egyedül hagyták a szobában, ismét a kis üvegcséért nyúlt, amit az éjjeliszekrény fiókjában tartott. Remegő kézzel próbálta kinyitni az üveget, és néhány csepp a párnára hullott. Az erős illatú arcszesszel kicsit megnedvesítette saját, beesett arcát. Már régen megmondták neki, hogy kómában is hallhat hangokat, érezhet szagokat. Ezért mindig tett magára az arcszeszből, mielőtt bejött a kórházba, mert azt remélte, a régi, ismerős illat valahogy áthatol a fátylon, és a lánya tudni fogja, hogy ott van vele. Hogy nincs egyedül. – Olyan bátor vagy, kicsim – suttogta. – Tudom, hogy nem akarsz itt

hagyni. De nem lesz semmi baj. – Sírásba fúltak a szavai. – Nagyon büszke vagyok rád – folytatta, amikor kinyílt az ajtó, és a szoba lassan megtelt emberekkel. Megálltunk a templom előterében. A faajtók mögött hirtelen elült a tömeg morajlása. A vendégek vártak, a nyakukat nyújtogatták az ajtó felé. Sarah mögém állt, apu pedig a karjába fűzte a karomat. Odahajolt, megcsókolta az arcomat, és a csokrom illata keveredett az arcszesze mámorító illatával. – Nagyon büszke vagyok rád. – Szeretlek, apu – mondtam, és leeresztettem a könnyű fátylat. Odabent megszólalt az orgona, ismerős dallamot játszott. Ez volt a bevonulózenénk. Kitárult az ajtó, és megindultunk a sorok között. Tudtam, hogy mindenki engem néz, de én senkit sem láttam. Csak őt. Az oltárnál állt, felém fordult, várt, mint már oly sok ideje, mint a mesebeli herceg. Elakadt a lélegzetem a szerelemtől, ami a szeméből sugárzott. Szerettem volna repülni hozzá, csak úgy hajtott felé a családom és a barátaim felől érkező szeretet. Örültem, hogy velünk vannak életünk legfontosabb napján, de csak az igazán fontos emberek voltak mellettem és mögöttem, amikor megálltam a férfi mellett, akivel az életem hátralévő részét leélem majd. Dr. Whittaker két másik orvos kíséretében lépett be a szobába., akiket a férfi még sosem látott. A nővér mögöttük érkezett. – Jó reggelt, Mr. Wiltshire! A férfi nem tudott felelni, csak vörös szemmel, fájdalmas tekintettel nézett az orvosra. Az orvos odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Kint felhangzott egy mentőautó szirénája, de a férfi szinte meg sem hallotta. – Tisztában van azzal, mi fog most történni, Mr. Wiltshire? Tony? A férfi kétségbeesetten nézett az orvosra. – Egészen biztos? Semmi jel sincs? Semmi? Az orvos szomorúan rázta a fejét. Az egyik kollégájához fordult, és

halkan váltottak néhány szót. – A papírok rendben vannak? A másik orvos bólintott. – Csak mert néha az az érzésem, hogy hall minket – tört ki a férfi. – És időnként biztosra veszem, hogy tudja, itt vagyok. Szerintem érzi az arcszeszem illatát… Dr. Whittaker szomorúan rázta a fejét. Annyi elkeseredett családtagtól hallott már ilyet, akik még akkor is kétségbeesetten remélni akartak, amikor már nem maradt remény. – Tizenhárom éves kora óta minden évben kaptam tőle egy üveggel – magyarázta a férfi a nővérnek, aki alig tudta tartani magát. – A mi kis viccünk volt ez… – Elszorult a torka. Nem emlékszem a ceremóniára. De biztos, hogy gyönyörű volt. Hallottam a zenét, és biztosan kimondtam az igent, de az egész olyan, mint valami gyönyörű, ködös álom. Csak arra emlékszem, ahogy Jimmy nézett, miközben az ujjamra húzta a gyűrűt, és gyengéden felemelte a fátylamat. A vendégek éljeneztek, amikor finoman megcsókolt. – Elbúcsúzott? – kérdezte kedvesen az orvos. A férfi bólintott, de képtelen volt szavakat formálni. – Van itt önnel valaki? – aggodalmaskodott dr. Whittaker. Nem a beteg miatt aggódott, akin nem lehetett segíteni, hanem az apa miatt. – Nem, senki – szólalt meg végül a férfi. – Csak mi ketten vagyunk. Nekem senkim sincs rajta kívül. Az orvosok mögött álló nővér halkan elsírta magát. Dr. Whittaker a lélegeztetőgéphez lépett. Akkor kötötték rá Rachelt, amikor két hónappal korábban kórházba került. – Hamarosan találkozunk, drága kislányom – suttogta a férfi a lánya fülébe. Az orvos kikapcsolta a gépet. – Csak egy pillanat az egész – mondta csendesen.

Az apa megfogta gyermeke kezét, és erősen megszorította, hogy tudassa, ott van vele. Megfordultunk és elindultunk a padsorok közt. Végre örökre egymáséi lettünk. Amikor elhaladtunk a padja mellett, apu megragadta és erősen megszorította a kezemet. Ránéztem és mosolyogtam. Még akkor is fogtam a kezét, amikor továbbmentünk, és egészen addig nem húztam vissza a kezemet, amíg már csak az ujjunk hegye ért össze. – Elment – súgta a férfi fülébe az orvos. A gép hosszú, bánatos, folyamatos sípolással erősítette meg a diagnózist. Hosszan, folyamatosan sípolt az orgona, aztán eljátszották az egyik kedvenc szerelmes számomat. Ahogy közeledtünk a bejárathoz, a vőfély kinyitotta előttünk az ajtót. A szokatlanul fényes februári napsütés elöntötte az előteret, és elvakított bennünket a templom sötétsége után. Jimmy és én hosszan, jelentőségteljesen néztünk egymás szemébe, aztán kiléptünk a fényre. [1] [2]

A Noddy című rajzfilm egyik szereplője. (A fordító megjegyzése.) Szellemidézéshez használt tábla, amelyen általában betűk, számok és az igen-nem szavak

szerepelnek. (A fordító megjegyzése.)

Table of Contents ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET