Dani Atkins - A Mi Tortenetunk

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dani Atkins: The Story of Us Head of Zeus, London, 2014 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Szabó Luca Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © 2014 by Dani Atkins Hungarian translation © Szabó Luca, 2015 Borítóterv © Szabó Vince | Malum Stúdió, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 Elektronikus kiadás v.1.0. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-154-0 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

A VÉGE

ELSŐ RÉSZ Az a nap, amely egész életünket megváltoztatja, megérdemelné, hogy valamivel kiemeljük a hétköznapok sorából. Szóljanak a harangok! (Később fognak is.) Jöjjenek a villámok, dörögjön az ég! Kinéztem az ablakon, de csak a verőfényes, őszi reggelt láttam, meg egy maréknyi rozsdavörös levelet, amelyet konfettiként söpört az utcán az enyhe szellő. A gyomrom diónyira zsugorodott az idegességtől. Annyira remegett a kezem, hogy biztosra vettem, nem fogom tudni kisminkelni magam, pedig a piperéim úgy sorakoztak a fésülködőasztalon, mint eszközök a műtőben. Gyakorlásképpen rámosolyogtam a tükörképemre. Nem is rossz. Mély levegőt vettem, és nyugalmat erőltettem magamra. Így már jobb. Persze, természetes, hogy így érzek. Melyik nő ne izgulna egy ilyen napon? Talán egy ital segített volna rajtam, de még csak az hiányzott volna, hogy alkoholos lehelettel állítsak be a templomba. Igaz, ő nagyon jó viccnek találta volna. – Szó sem lehet róla – közöltem a tükörképemmel. Miközben óvatosan kifestettem magam, időről időre a szekrényajtóra tévedt a tekintetem, ahol az elegáns és stílusos ruha lógott a műanyag zsákban. Amikor először megpillantottam, azonnal tudtam, hogy ez lesz a tökéletes választás. Nagyon szerettem volna szép lenni ma, az ő kedvéért. Nem mintha őt érdekelné, hogy nézek ki… legalábbis felöltözve. Őszintén, Emma, korholtam a tükörképemet, miközben mindenféle oda nem illő, nagyon is élénk kép villant fel lelki szemeim előtt. Ez aztán az illetlenség! Kopogtak a bejárati ajtón. Felpattantam, de még ki sem értem a szobából, amikor hallottam, hogy valaki kinyitotta, aztán hangok töltötték meg az előszobát. A ház lassan megtelt családtagokkal és barátokkal. Néhányan nagyon messziről utaztak ide, hogy ma velem lehessenek. Mindig volt, aki ajtót nyisson. Nagyon hálátlan gondolat tőlem, hogy jobb lett volna, ha úgy készülődhetek a mai eseményre, hogy nem vonják el a figyelmemet? Hallottam, ahogy a családtagjaim a szomszédos szobákban sürgölődnek, és arra gondoltam, mostanra már fel kellett volna öltöznöm. Ha nem csipkedem magam, még a végén elindulnak nélkülem. Ezen a lehetetlen gondolaton elnevettem magam. Az ablakhoz léptem, hogy lássam, ki érkezett meg. Egy fehér kisteherautó parkolt a ház előtt, a virágkereskedőé, óvatosan pakolták belőle a virágainkat. Na, jó, most aztán tényleg késésben vagyok. Már csak annyi időm van, hogy kezdjek valamit a hajammal, és beleugorjak a ruhámba. Képtelen voltam eldönteni, hogy kiengedjem vagy feltűzzem a hajamat, de aztán elképzeltem, ahogy végigsimítja vörösesbarna fürtjeimet, az ujja köré csavarja őket, és úgy húz magához. Nincs több kérdés. Kiengedem, hagyom, hogy a vállamra omoljon, ahogy máskor is. Mielőtt levetettem volna selyemköntösömet, a tükörbe pillantottam, és félresodortam a homlokomból a frufrumat. Előbukkant a heg, ami a hajam tövénél még most is jól látszott. Végighúztam az ujjamat a fehér, kissé kidudorodó sebhelyen, és egy pillanatra lehunytam a szememet, amikor eszembe jutott, hogyan szereztem. Az az este mindnyájunkon nyomot hagyott, és bár csak én viseltem látható jelét, tudtam, hogy soha semmi sem lesz már ugyanolyan, egyikünk számára sem. Hány élet változott meg egyetlen éjszaka alatt, hány jövőt kellett újraírni! Visszaengedtem a frufrumat. A tükör hullócsillagként tükrözte vissza az eljegyzési gyűrűm fényét az őszi napsütésben. A baleset éjszakáján még másik gyűrűt viseltem, de az a szakadék alján végezte. Hosszú történet. Szerencsétlen eset, de nem annyira szerencsétlen, mint beleszeretni egy titokzatos idegenbe. Minden esküvői magazint és könyvet elolvastam, amihez csak hozzáfértem, de erről a témáról mindegyik bölcsen hallgatott. Mit lehet tenni, ha két héttel az esküvőnk előtt azon kapjuk

magunkat, hogy egyszerre két férfiba vagyunk szerelmesek?

AZ ELEJE

ELSŐ FEJEZET

Persze, adja magát a feltételezés, ennek ellenére a szarvas okozta a balesetet, nem pedig az elfogyasztott daiquiri koktélok, és pláne nem Caroline vezetési stílusa, mivel ő egész este nem ivott a limonádénál komolyabb italt. Lánybúcsúhoz képest elég visszafogottra sikerült az este. Semmi feltűnősködés. Se egy sztriptíztáncos, se egy „elkelt” feliratú póló, se részeg dorbézolás, aminek az emlékétől még hónapok múlva is feláll az ember hátán a szőr. Úgy éreztem, huszonhét évesen talán már öreg vagyok a féktelen bulizáshoz, ami egyetemi napjaim meghatározó eleme volt. De ettől még mind jól éreztük magunkat. Tízen eltöltöttünk egy pihentető napot egy wellnesshotelben. Az egész napos kényeztetés, masszázs és hidratáló kezelések sora után áttettük a székhelyünket a hotel bárjába, ahol állítólag a világ legjobb koktéljait szolgálják fel, ha Manhattant nem számítjuk. Én még sosem jártam New Yorkban, de ha a helyiek ilyeneket isznak, mindenképpen megér egy látogatást. Az első kör ital után Sheila, a jövendőbeli anyósom felpattant. – Ne mondd, hogy már mész is! – kiáltottam fel csalódottan. – Muszáj – mosolygott bocsánatkérően. – Szegény Dennis egész nap egyedül volt. Már hívtam is taxit, néhány percen belül megérkezik. Mosolyogva álltam fel. – Kikísérlek. Átverekedtem magam a lábakból és táskákból álló akadálypályán, és belé karoltam. Nagy nehezen kijutottunk a tömegből a folyosóra. Az utunk a legjobb barátnőm, Amy mellett vezetett, aki a pultnál ült egy bárszéken, és italokat rendelt. Testbeszédéből és halk, provokatív nevetéséből sejtettem, hogy nem csak néhány daiquirit szeretne a fiatal pultostól. Arcába hulló szőke hajával és tökéletes, fehér fogaival – amelyeket akár meg is tudtam volna számolni, amilyen széles mosolyt villantott Amyre – inkább egy fiúbanda tagjának képzeltem volna, mint pultosnak. Szinte sajnáltam – végül is a halat is megsajnáljuk, amikor látjuk, hogy mindjárt horogra akad. A fiú még nem tudta, hogy esélye sincs. A bár homálya után vakítóan fényesnek tűnt a folyosó. Könnybe is lábadt tőle a szemem. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttél, Sheila – fordultam hozzá. Először meglepődtem, amikor elfogadta a meghívást. Persze már régóta családtagnak tekintettem. Évek óta anyu barátnője volt, rajtuk keresztül ismerkedtünk meg Richarddal. Igaz, ez kétéves korunkban történt, úgyhogy nem sokra emlékszem belőle. – A világért sem hagytam volna ki – felelte, és úgy ölelt magához, mint anyamedve a bocsot. Könnybe lábadt a szemem, amikor gyengéden a fülembe súgta, ami mindkettőnknek egész nap a fejében járt: – Olyan kár, hogy édesanyád nem volt itt velünk. Hozzá bújva bólintottam, és körüllengett a Chanel No. 5 illata. Nem voltam biztos benne, hogy meg tudok szólalni. Elengedett, de amikor hátraléptem, szorosan megfogta mindkét kezemet. – Minden rendben lesz, Emma, majd meglátod. Néztem, ahogy a beül a taxiba, integettem neki, de amint a kocsi elhajtott a hotel bejárata elől, leolvadt az arcomról a mosoly. A fejemben visszhangzottak a szavai. Anyunak ma itt kellett volna lennie, velünk élvezni a kényeztető kezeléseket, úgy tenni, mintha megbotránkoztatnák az erkölcstelen nevű koktélok. Ismét könnybe lábadt a szemem, ezúttal nem a túl erős fény miatt. Ebben a pillanatban kinyílt a mosdó ajtaja, és Caroline barátnőm, a harmadik muskétás lépett ki rajta. Amikor meglátott, nagy léptekkel rohant át az előtéren, arcára kiült az aggodalom. – Emma, mi a baj?

– Semmi. Csak kikísértem Sheilát. Remegett az ajkam, miközben rámosolyogtam, és ahogy vigasztalóan átkarolta a vállamat, majdnem összeomlott bennem a nagy gonddal fenntartott egyensúly. El sem kellett magyaráznom neki, miért lettek úrrá rajtam ilyen hirtelen az érzelmeim. Kérdés nélkül is tudta, ahogy csak az ember legjobb barátnői szokták, akik egész életében ismerték. Gyengéden beterelt oda, ahonnan az előbb lépett ki, minden nő menedékhelyére, a női mosdóba. Csak egyszer álltunk meg, a bár bejáratánál, ahol Caroline megvárta, míg Amy felénk néz, aztán egy határozott bólintással és egy rám vetett, jelentőségteljes pillantással üzent neki. A gyakorlatlan szemnek úgy tűnhetett, valamilyen idegi alapú panasza van, de triónk harmadik tagja olyan tisztán értette, mintha Caroline megafonba kiabált volna. Amy könnyedén leugrott a bárszékről, és szó nélkül otthagyta a csapost, vissza sem nézett. Együttérzéssel hallgatták, miért hatottak rám így Sheila szavai. Még néhány önsajnáló könnyet is megengedtek, csak azután léptek akcióba, mint a gyakorlott szerelők a bokszutcában. Caroline kihúzott egy marék kéztörlőt a fali adagolóból, Amy pedig piperéket kotort elő a táskájából, hogy helyrehozzam a sminkemet, amit a sírással tönkretettem. Türelmesen megvárták, hogy kifessem magam. Törődésük lassacskán kihúzott abból a sötét gödörből, amibe beleestem. – Jobb már? – kérdezte Amy, és szorosan átölelt, miután visszaadtam neki az alapozóját és a púderét. Bólintottam, aztán megfordultam, és farkasszemet néztem a tükörképünkkel. Mindketten mosolyogtak rám, és átkarolták a derekamat. Caroline-t alsó tagozatos korom óta ismertem, és Amyt is majdnem ugyanolyan régen. Igaz, volt egy rövid időszak az életünkben, amikor eltávolodtunk egymástól, de abban az egy évben, amikor visszaköltöztem Hallingfordba, újra felvettük barátságunk fonalát, és tovább gombolyítottuk. Alig látszott rajta a kihagyott idő. A köztünk lévő kötelék szinte tapintható volt, arany, elszakíthatatlan fonál, ami olyan erősen fűzött össze minket, mint gyerekkorunkban. Egy pillanatig sem haboztam, amikor ki kellett választanom a két koszorúslányomat. Mindketten több mint húsz éve gyakoroltak már erre a szerepre. Senkire sem számíthattam annyira, mint rájuk. – Most már mehetünk? – kérdezte Amy. Nyilvánvalóan türelmetlenül várta, hogy visszatérhessen a bárpulthoz. Tudtam, hogy Caroline nem fogja kibírni. – Nagyon sietős neked. Ennek biztos semmi köze a pultoshoz, igaz? Amy pajkos mosolyt villantott. – Talán. Azt hiszem, mindjárt véget ér a műszakja. Caroline az órájára pillantott, aztán rám kacsintott. – Naná. Nem maradhat fenn túl sokáig… Holnap iskola. – Nem, holnap szombat – javította ki reflexszerűen Amy, aztán leesett neki a tantusz, és torz mosolyra görbült a szája. – Haha, nagyon vicces.

Nem sokkal éjfél után a vendégek úgy döntöttek, elteszik magukat másnapra. Néhányuk előtt hosszú út állt még hazáig. Tudtam, hogy két hét múlva, az esküvőm napján mindnyájukat újra látom. Erre a gondolatra szokásos módon kirázott a hideg – részben az idegesség, részben az izgalom, részben… valami más miatt. Újra megborzongtam, amikor kiléptünk a parkolóba, a hideg márciusi estébe. Magam köré fontam a karomat, hogy távol tartsam a csontig hatoló szelet, ami könnyedén átfújt vékony, ujjatlan ruhámon. Caroline bepattant az autójába, és beindította a motort, miközben én talán túlságosan lelkesen ölelgettem a barátnőimet, akik velem töltötték a napot. Eklektikus válogatás volt: a régmúlt iskolai napok, az egyetem és a munka adta nekem őket. Reggel még idegenek voltak egymás számára, de estére már a

legjobb barátságban váltak el. Vagy csak a koktél beszélt belőlük? Amikor az utolsó vendéget is elvitte egy taxi vagy egy jól nevelt pár, odaszaladtam Caroline kocsijához. Láttam, hogy Amy már bent ül, és lestoppolta az anyósülést. Hátrafordult, amikor kinyitottam a hátsó ajtót, és elegánsan beültem a meleg és barátságos autóba. – Nem akartál itt ülni, ugye? – kérdezte a rá jellemző, őszinte bűbájjal. Megnéztem, mekkora hely maradt a lábamnak. Nem vagyok egy óriás, de azért legalább tizenöt centiméterrel magasabbra nőttem, mint Amy. – Csak, tudod, rosszul leszek, ha hátul ülök – folytatta. – Persze, a sok daiquiritől – torkolta le Caroline. Lekapcsolta a belső világítást, becsatolta az övét, és jóindulatúan mosolygott ránk. – Harmincfontos takarítási díjat számítok fel, ha összehányjátok a kocsimat. – Menjünk már! – szólt rá Amy, aztán hozzám fordult, és jó hangosan azt súgta: – Úgy morog, mint egy medve, ha nem iszik eleget. Háromnegyed óra volt az út a kisvárosig, ahol felnőttem, ahonnan boldogan törtem ki, amikor egyetemre mentem, ahová, azt hittem, sosem térek vissza, miután megkaptam az első állásomat Londonban, és ahová egy évvel korábban kénytelen voltam visszaköltözni. A vidéki utakon alig járt valaki. Ez nem lepett meg, hiszen már elég késő volt. Még mindig furcsa volt, mennyire más itt, mint a londoni lakásomban, ami előtt éjjel-nappal szakadatlanul dübörgött a forgalom. Ahhoz képest, hogy vidéken születtem és nevelkedtem, imádtam a nagyvárost. Aznap este kicsit esett az eső, és a fekete aszfaltra lassan ráfagyó víz visszatükrözte a fényszóró világítását. Március eleje volt, de még téli hideg. Reméltem, hogy az esküvőig kicsit felmelegszik az idő, különben kénytelen lettem volna túrázóknak gyártott aláöltözetet viselni az ujjatlan menyasszonyi ruha alatt. Elöl azon vitatkozott a két lány, hiba volt-e Amy részéről, hogy megadta a telefonszámát a pultosnak. Gondolom, nem nehéz kitalálni, ki rosszallotta a lépést. Caroline boldog volt a párjával, Nickkel már vagy… nos, végtelennek tűnő idő óta, és ferde szemmel nézte Amy kissé kalandosabb szerelmi életét. Az én kapcsolatom Richarddal már sokkal inkább az ínyére való volt – gyerekkori szerelem, néhány külön töltött év után eljegyzés és házasság. Azt szokta mondani: mesébe illő. – Az a férfi, sőt kisfiú, aki egész este azon van, hogy minél mélyebbre nézzen a dekoltázsodba, nem érdemli meg a telefonszámodat – korholta Amyt Caroline. Ezen vihogtam, de azt azért nekem is be kellett látnom, hogy a pultos tényleg sokkal többet beszélgetett Amy mellével, mint mondjuk az arcával. – Rosszul vagyok – jelentette be szégyenlősen Amy. – A szégyentől? – kérdeztem viccesen. Válaszul Amy öklendezni kezdett. Caroline az utasa felé fordította a tekintetét. Még a sötét kocsiban, a kivilágítatlan úton is egyértelmű volt, hogy valóra vált a humoros jóslat. – Jézusom, Amy! Tarts ki, mindjárt félreállok! Itt túl szűk az út. – Nem tudok várni – böfögte Amy. – A lábadnál van egy szatyor – közölte Caroline. Ez volt az utolsó normális pillanat, amit a triónk együtt töltött.

Utána minden egyszerre, nagyon gyorsan és nagyon lassan történt. Még mielőtt rászólhattam volna, hogy ne tegye, Amy kikapcsolta az övét, és a szatyorért nyúlt. Caroline figyelme megoszlott az út és a hányás küszöbén álló barátnő között, így vett be egy éles kanyart, ami mögött, közvetlenül előttünk egy hatalmas szarvasbika állt az út közepén, a fényszóró fényében. Valaki káromkodott, még az is lehet, hogy én, de ezt elnyomta az autógumik csikorgása, miután Caroline a fékbe taposott, aztán hirtelen elrántotta a kormányt, hogy el ne üsse az állatot, ami a legnagyobb

nyugalomban álldogált a fehér vonalon, mintha egész este ráérne elmenekülni. Lehet, hogy az állatok is úgy élik meg a baleset előtti utolsó pillanatokat, mintha végtelen hosszú idő állna rendelkezésükre, hogy felmérjék a helyzetet, végiggondolják, tegyenek-e valamit, vagy inkább ne tegyenek semmit, miközben várják a becsapódást. Nekem legalábbis így tűnt. Láttam, ahogy Amy felegyenesedik az ülésben, és elzöldül az arca, de már nem a hányingertől. Láttam, ahogy a szarvas egyre csak nő előttünk, aztán hirtelen a füves domboldal került a szemem elé, ami az út mellett húzódott. Túlságosan gyorsan közelítettünk felé. Amikor nekiütköztünk, hirtelen minden felgyorsult. A kocsit visszalökte a becsapódás ereje, és bár Caroline kétségbeesetten tekerte a kormányt, hogy visszamanőverezze a kocsit az útra, esélye sem volt elkerülni a balesetet. A biztonsági öv mélyen belém vágott, amikor előrebuktam, majd vissza. Hallottam a puffanást, ahogy kinyílt a légzsák. Most már ki sem láttam tőle az ablakon. De Caroline kocsija régebbi típus volt, és csak a vezető oldalára szereltek ilyen védelmi rendszert. Valamikor a csattanás után történt, amíg erősen behunytam a szememet – amikor felnéztem, Amy már nem volt ott. És még mindig nem ért véget. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből képtelenség felébredni. Felborultunk. Az egyik pillanatban még a kerekek alatt volt az út, a következőben a kocsi már a tetején csúszott és pörgött megállíthatatlanul. Nyomában narancssárga szikrák pattogtak. Fülsiketítő volt az aszfalton csikorgó fém hangja, és csak akkor maradt abba, amikor az autó végül elhagyta a jeges utat, és farral belezuhant az utat szegélyező árokba.

Nem ájultam el, és azóta sem tudom eldönteni, hogy ez inkább áldás volt vagy átok. Belém hasított az éles fájdalom, amikor a fejem nekiütődött egy fémdarabnak, ami néhány perccel korábban még a kocsi tetejéhez tartozott. Úgy nézett ki az autó, mint egy üdítősdoboz, amit összegyűrt egy óriás. Mindkét oldalon csak sarat és gyökereket láttam. Igazából az is nagy dolog, hogy egyáltalán bármit is láttam, mert az egyetlen fényforrást a fényszóró jelentette, ami valami isteni csoda folytán még mindig működött. Igaz, a kocsi fekvési szögének köszönhetően a koromfekete eget világította meg. Úgy hasította ketté a sötétséget, mint egy jelzőfáklya. A vezető oldali ülésből, ami kiszakadt a helyéből, és összenyomta a lábamat, Caroline zokogását hallottam. Halálra rémült. Megpróbáltam felé nyújtani a kezemet, de az ülése odaszegezett a helyemre. – Caro! Jól vagy? Megsérültél? Ettől még hangosabban sírt, aztán hosszú sikolyt hallatott – először azt hittem, valamilyen állat adta ki ezt a hangot. Lehet, hogy mellettünk fekszik a szarvas is? Végül mégis elütöttük? Aztán felfigyeltem a sikolyok közti, kapkodó levegővételre, és felismertem a barátnőm hangját. Egyértelmű volt, hogy sokkos állapotba került. – Mi történt? Hol vagy? – Itt vagyok, Caroline. A hátsó ülésen. Megsérültél? Teljesen összezavarodott a kérdéstől. – Megsérültem-e? Nem. Miért? Mi történt? Bár nem vagyok orvos, még én is ki tudtam találni, hogy sokkot kaphatott. – Balesetünk volt, Caro – magyaráztam, és magam is meglepődtem, milyen nyugodt és fegyelmezett hangon beszélek. – Elénk került egy állat az úton, és… balesetünk volt. – Balesetünk? Nem feleltem azonnal. Nem tudtam, mit mondjak neki, mert úgy éreztem, egy-két pillanatra járunk a hisztériától, pedig nagyon-nagyon fontos kérdésem volt a számára. – Caroline! Látod Amyt? Ott ül melletted? Nem láttam, de éreztem, ahogy megmozdul, feltérdel, majd átmászik az anyósülésre, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, amit a szemével lát. Ebből legalább annyi kiderült, hogy tud mozogni, nem

sérült meg súlyosan. – Nincs itt! Nincs itt! Hová lett? – Megjelent az arca a két támla között. Ide-oda járt a tekintete, a hátsó ülést pásztázta. – Ott van veled, hátul? Az ajkamba haraptam, és nagyot nyeltem, mielőtt feleltem volna. Nagyon igyekeztem nem észrevenni a hatalmas, Amy alakú lyukat a betört szélvédőn, aminek a széleiről valami sötét folyadék csöpögött. – Azt hiszem, kizuhant, Caro. Pont az ütközés előtt csatolta ki az övét… – De akkor jól van? Akkor nem volt a kocsiban az ütközéskor, akkor jól van, ugye? Olyan volt, mintha egy ötévessel beszélgetnék. Vajon csak a sokk tette, vagy Caroline beverte a fejét? A szélvédőre pillantottam, vagyis arra, ami maradt belőle. Tölcsér alakban dudorodott ki. A lyukat néztem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy Amy vére csöpög belőle. – Caroline, ki kell szállnod, meg kell keresned Amyt! – Nem – ellenkezett, és hevesen rázta a fejét. – Nem lehet. Nem szabad. Baleset után nem szabad mozogni. Hogy lehet, hogy ez a szabály megmaradt a fejében, miután átmenetileg elhagyta a józan esze? – Igen, tudom, de Amy megsérült. Kiesett a… – Képtelen voltam befejezni a mondatot, mert nem akartam túl képszerűen leírni a történteket, hiszen Caroline így sem volt túl jó állapotban. – Nincs a kocsiban, érted? Meg kell keresned, meg kell nézned, jól van-e. Megteszed a kedvemért? Caroline rám nézett, és az arcán őszinte rémület tükröződött. Én is féltem, többek között attól, mit fog találni az úton. – Te is jössz, ugye? Együtt keressük meg. – Nyilván nem vette észre, vagy csak nem fogta fel, hogy az ülése alá szorult a lábam, csapdába estem. – Nem tudok kiszállni – mondtam, és bár nagyon bátran viselkedtem, most észrevettem, hogy míg vele beszéltem, egész idő alatt ömlött a könny a szememből. Most már a hangom is sírós volt. – Nem tudok megmozdulni, neked kell menned. Neked kell megkeresni Amyt, aztán segítséget hívni. Kérlek, Caroline! Kétségbeesésem most áthatolt a ködön, amely az ütközéskor ereszkedett le az agyára. Olyan hevesen bólogatott, mint egy gyerek. Körülnéztem, és láttam, hogy a kocsi egyik ajtaját sem lehet kinyitni, olyan szűk az árok alja. Csak egy út vezetett kifelé. – A szélvédőn kell kimásznod, aztán fel kell másznod a motorháztetőre, onnan talán már fel tudod húzni magad az árokpartra. Menni fog? Tudtam, hogy nem kérek könnyűt, de a mentő érkezéséig Caroline volt minden reményünk. A szélvédőre bámult, aztán a műszerfalra támaszkodott. – Várj! – kiáltottam rá, és kitapogattam az összegyűrődött kabátot, amit még Amy hajított hátra hanyagul. – Ezt tekerd a lyuk szélére, különben szanaszét vág az üveg! – Mint Amyt, szólalt meg a fejemben egy iszonyú hang. Elég! Nem gondolhattam erre. Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Caroline sikeresen kijutott a kocsiból, és meglepően könnyedén mászott ki az árokból. Egy kiálló gyökérbe kapaszkodott. Aztán eltűnt a látóteremből. Végtelen hosszúnak tetszett a várakozás. Tisztában voltam vele, milyen nehéz feladatot bíztam rá. A fényszóró csak az eget világította feleslegesen, és a Holdat elrejtették a felhők. Gyakorlatilag koromsötét volt, és Amy bárhol fekhetett az úton. Caroline úgy sétálhatott volna el mellette, hogy észre sem veszi. Hallottam, ahogy szólongatja a barátnőnket, de egyre halkult a hangja, ahogy távolodott a kocsitól. Amy elájult, győzködtem magamat. Csak azért nem válaszol, mert nincs magánál. Más lehetőségre gondolni sem akartam. Ahogy teltek a percek, megpróbáltam kiszabadítani magam. Két kézzel toltam el magamtól Caroline ülését, minden erőmet beleadtam. De hiába. Meg sem moccant. Már hányingerem volt az erőlködéstől, és a fejsebem, amiről nagyon igyekeztem tudomást sem venni, még erősebben vérzett. A szemembe csöpögött a vér.

Már egy-két perce nem hallottam Caroline-t. – Caroline, jól vagy? Megtaláltad? – kiáltottam. Nem érkezett felelet. Csak imádkozhattam, nehogy az derüljön ki, hogy a sokkos állapotba került, összezavarodott barátnőm letért az útról, és olyan messzire tévedt a földeken, hogy már nem is hall engem. Ekkor félelmetes, rémült sikoly törte meg az éjszaka csendjét. Egyetlen, magas, fülsértő sikoly. Egy név. Caroline megtalálta Amyt.

Nem tudom, mi lett volna velünk, ha éppen akkor nem jár arra. Nem hallottam a kocsi közeledését, de egyszer csak hangok töltötték meg az éjszakát – Caroline sikítása, a gumi csikorgása a jeges aszfalton, miután valaki beletaposott a fékbe. Megpróbáltam elképzelni, mi történik az úton. Caroline Amy mellett térdel, aki a hasán fekszik, és rájuk vetül a fényszóró csóvája, mint két kisnyúlra, amikor a kocsi előbukkan a kanyar mögül, aztán elgázolja őket a sötétben. Hála az égnek, nem így történt. Hegyeztem a fülemet, és hallottam az ajtónyitást, aztán egy mély hang beszélt sürgetően Caroline-hoz, de nem értettem, mit mond. A barátnőm válaszolt valamit (jó eséllyel teljesen összefüggéstelenül). Legalább van velünk valaki, aki talán segíthet. Nagyon koncentráltam, de folyton elterelte a figyelmemet az autó irritáló kattogása. Ez a zaj már percek óta tartott, bár néha egy-két másodpercre abbamaradt. Az egyik oldalra dőltem, amennyire beszorult lábam engedte, és vártam, hogy újra elkezdődjön. Csak pár pillanatot kellett várnom, aztán megláttam az összetört műszerfal mögött a kicsi, sárga fényt, amely úgy imbolygott, mint egy csapdába esett szentjánosbogár. De a szentjánosbogár nem közlekedik ilyen furcsa ívben, és fura, elektromos hangja sincs. Hátrébb húzódtam az ülésemben, és közben le nem vettem a szemem a szikráról – mintha csak egy összetekeredett kobra lett volna. Idegesített, hogy nem tudom, mi történik az úton, de nem akartam elvonni az újonnan érkezett figyelmét a saját problémámmal. Amy és vele együtt Caroline pillanatnyilag sokkal fontosabb volt. Újra felhangzott a kattogás és sistergés, amit az addigi legfényesebb szikra kísért. Csak remélhettem, hogy a másik autó sofőrje már hívott segítséget, mert az én telefonom Caroline-éval együtt a csomagtartóban volt, a táskáinkban. Amyé meg… Hát, annyit sejtettem, hogy ő most egy darabig nem lesz olyan állapotban, hogy elmondja, hol van a telefonja. (Ha egyáltalán…) – Elég! – kiáltottam a gonosz hangnak, és észre sem vettem, hogy tényleg megszólaltam, éppen akkor, amikor bekerült a látóterembe egy arc. Valaki lenézett rám az árok széléről. – Hahó! – szólított meg a férfi. Harmincöt év körül lehetett, sötét, hullámos haja volt, és a helyzet súlyosságát megcáfoló nyugalom ült az arcán. Nyilván aggasztotta, hogy egy csapásra az ő felelőssége lett három baleseti sérült, de ezt nem árulta el sem a hangja, sem a gyengéd mosoly, miközben felmérte az autó és az én állapotomat. – Helló! – feleltem. Felemelte az elemlámpáját, és végigpásztázta a kocsi belsejét, majd engem is, a fejem búbjától a lábamig, ami térdtől lefelé eltűnt Caroline ülése alatt. Összevonta a szemöldökét, amikor meglátta a vérző fejsebet, aztán egészen gondterhelt arcot vágott, amikor a lábamhoz ért. – Maga megsérült – állapította meg. A homlokomhoz emeltem a kezemet, és közben tagadóan ráztam a fejemet. – Semmiség az egész. A barátnőim! Hívott segítséget? Az egyikük kizuhant a szélvédőn. Hogy van? Minden rendben? És Caroline… Azt hiszem, sokkot kapott. – Jól vannak – nyugtatott meg, és én nem ellenkeztem a nyilvánvaló hazugság miatt. – Jön már a segítség, addig is a barátnője, Caroline vigyáz a másik lányra… – Amyre – segítettem ki. Pontosan tudtam, hogy Caroline a jelenlegi állapotában senkire sem tud vigyázni. Ez a pasi miért nem inkább Amyvel törődik?

– Kérem, menjen vissza hozzájuk! – szóltam, amikor észrevettem, hogy az árokpartot és a kocsit méricskéli, és ráébredtem, mire készül. – Én elleszek itt, amíg ideér valaki más. Rám mosolygott, aztán leugrott, és a motorháztetőn landolt. A deformálódott fém hangosan nyikorgott a súlya alatt. Abból a szögből nehéz volt megítélni, de úgy sejtettem, magas, száznyolcvan centiméternél is magasabb, és izmos. – Szó sem lehet róla. Inkább megpróbáljuk kiszedni magát onnan, mégpedig most azonnal. Egyébként Jack vagyok – fejezte be a mondatot. Ekkor tűnt fel, hogy amerikai akcentussal beszél. – Emma – feleltem reflexszerűen, majd mindenféle ok nélkül, egészen logikátlanul hozzátettem: – Két hét múlva lesz az esküvőm. – Gratulálok – válaszolta, majd a keze köré csavarta Amy kabátját. – Most volt a lánybúcsúm. Bólintott, de a szélvédőre koncentrált. – Takarja el a szemét! Értetlenül néztem rá. Lehet, hogy nem csak Caroline került sokkos állapotba. – Ki kell ütnöm az üveget, hogy be tudjak mászni magához, másként nem tudok segíteni. – Felesleges, beragadt a lábam a sofőrülés alá. Megpróbáltam, de nem tudom kihúzni. Ebben a pillanatban az egész motorháztetőt nappali fénybe borította a műszerfalból kipattanó szikra. Jack a homlokát ráncolta, de a gyengéd mosoly egy pillanatra sem olvadt le az ajkáról. – Próbáljuk meg még egyszer, jó? Takarja el a szemét! Engedelmeskedtem, ezért nem tudom pontosan, mi történt a következő pillanatokban, de hallottam néhány hangos puffanást, egy-két nyögést, aztán esőként záporoztak rám az üvegszilánkok. Úgy borítottak be mindent, mint valami halálos jégeső. Tele lett velük a hajam, jutott az arcomra, de még a homlokomra is, a véres sebbe. Le akartam söpörni az arcomról, de a mozdulat közepén megfagytam, amikor Jack rám kiáltott: – Hozzá ne érjen! Csak rázza meg a fejét! Tettem, amit mondott, és a szilánkok többsége szerencsére lepotyogott rólam. Megint elmosolyodott. – Nem hagyhatom, hogy tönkretegye azt a szép arcát az esküvői fotózás előtt – mondta, és bemászott a nyíláson, ahol nemrég még a szélvédő volt. Amint bejutott a kocsiba, megváltozott a viselkedése. Guggoló pózban dermedt meg az első ülésen, és mély levegőt vett. Nem értettem, mi aggasztja, csak amikor követtem a példáját. Benzinszag. Nagyon erős benzinszag. Eddig miért nem csapta meg az orromat? Talán azért, mert túlságosan lefoglalt, hogy rávegyem Caroline-t, induljon Amy keresésére. De most már mindent átitatott a szag, a kocsi hátuljában vágni lehetett volna. Az újabb kattanásokra mindketten a műszerfal felé fordultunk. Egyforma kifejezés ült az arcunkon, amikor összenéztünk. – Szabadítsuk ki a lábát! Dühösen ráztam a fejemet. – Menjen már! Úgysem tud tenni értem semmit, és ha ez az izé belobban, felesleges, hogy ketten legyünk idebent. De mintha a falnak beszéltem volna. Megragadta a kart, és annyira hátradöntötte az anyósülést, amennyire csak tudta. A következő pillanatban már mellettem is volt a hátsó ülésen, illetve ami abból maradt. Termetes férfi volt, teljesen betöltötte a teret. Az arca néhány centiméterre volt az enyémtől. – Helló – vigyorgott, mintha nem lennénk életveszélyben. Megragadtam a karját, és sürgettem, miközben úgy tűnt, mintha ő akármeddig ráérne. – Másszon ki innen! Most rögtön! Úgy rázta meg a fejét, mintha valami egészen nevetséges dolgot mondtam volna. – Előbb maga, aztán majd én is.

Ki ez az amerikai idegen, aki kockára teszi értem az életét? – Most azt árulja el nekem – folytatta olyan hangon, hogy az ember azt hihette volna, egy kellemes vacsora fölött csevegünk –, megsérült-e a fején kívül máshol is. Érzi a lábát? Mozgassa egy kicsit! Néhány bokakörzés után eltorzult az arcom a fájdalomtól. – Semmi baj, minden oké – jelentettem. Ezzel újabb mosolyt érdemeltem ki. – Akkor nézzük meg ezt az ülést, jó? – javasolta Jack, és áthajolt rajtam. Kísérletképpen több helyen meglökte. A látóteremet és az ölemet teljesen kitöltötte ez a kedves (de teljesen meggondolatlan) hős, aki véletlenül keveredett ide, és fejébe vette, hogy az én megmentésem az ő küldetése. – Elnézést, kénytelen leszek kicsit intimkedni – szabadkozott, aztán mindkét kezét meztelen lábamra tette, és lecsúsztatta rajta, míg el nem tűnt az ülés alatt. Gondolom, azt akarta megpróbálni, ki tudja-e rántani a lábamat. Elég ráérősen kísérletezgetett, pedig tudtam, hogy halálos óra ketyeg. – Elnézést kérek – ismételte meg, miután felegyenesedett és visszaült mellém. – Tudom, hogy maguk, britek nagyon kényesek az intimszférájukra. Hogy tud ilyen vidáman csevegni egy ilyen szituációban? Egyszer csak halk sistergésre lettem figyelmes, ami a kocsi elejéből jött, aztán fehér füst kígyózott elő a szellőzőnyílásból. – Kérem szépen, menjen innen! Ismét fejrázás volt a válasz. – Azt hiszem, előre tudom tolni annyira az ülést, hogy ki tudja húzni a lábát. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy erős. Alkarja izmos volt, és könyékig feltűrt ingujja alatt jól láttam feszes bicepszét, miközben teljes erejéből nyomta az ülést. Az egész kocsi beleremegett az erőlködésébe. Aztán egy tompa, szakadásra utaló hang törte meg Jack mély nyögését, majd a férfi keze eltűnt a szétrepedt üléshuzat alatt. – A picsába, ez fájt! – kiáltott fel. – Elnézést – tette hozzá, mire kis híján elnevettem magam. Kihúzta a kezét az ülésből, és láttam, hogy hosszú, mély vágás éktelenkedik az alkarján. Eléggé vérzett. A merev, fém üléskeret bosszúból beleállt a kezébe. – Az ég áldja meg, álljon már le! Tessék, most már meg is sérült! Vérző karját méregette. – Miről beszél? Erről? Még borotválkozás közben is szereztem már ennél durvább vágást. – Maga borotválja a karját? Egy pillanatra elmosolyodott, mielőtt ismét nekiesett volna az ülésnek. – Jack, kérem! – Most szólítottam először a nevén. – Már jönnek a tűzoltók. Nekik biztosan van erre megfelelő eszközük. Például az a húzóvas, vagy mi. – Feszítővas – javított ki Jack. – Nem mindegy? Addig kitartok. Amíg a benzin nem szivárog be a kocsiba, és nem kap lángra, nem lesz gond. Fürkésző pillantást vetett rám, én pedig arra gondoltam, talán érdemes lett volna jobban figyelni a középiskolai kémiaórákon. Úgy tűnt, mégsem tudok annyit a gyúlékony üzemanyagokról, mint hittem. – Miért? Nincs igazam? – Nemcsak a benzin gyúlékony, Emma, hanem a benzingőz is. Értettem én a szóból. A kocsi tele volt benzingőzzel, és percről percre egyre több áradt be. Az ülés felé biccentettem. – Próbálja meg még egyszer! Felém fordult, a hátát a hátsó ülés támlájának vetette, és két óriási, bakancsos lábát az ülés két szélére helyezte.

Bárki ülhetett volna abban az autóban, ami megállt mellettünk. Lehetett volna egy gyenge nő, egy egyszálbélű férfi, vagy akár egy gyáva nyúl is. Örökké hálás leszek a sorsnak, amiért pont egy nagydarab, erős, izmos, hőskomplexusban szenvedő pasi volt az. Még meg sem mozdult az ülés, már tudtam, hogy ez be fog jönni. Tudtam, hogy Jack eltökéltsége, koncentrációja és rendkívüli ereje nem fog elbukni. Más eredménnyel úgysem elégedett volna meg. Nem volt könnyű menet, de már az első nyikorgásra felkészültem. Amikor megéreztem a legkisebb elmozdulást, és egészen kicsit enyhült a lábszáramra nehezedő nyomás, felkaptam a lábamat, és ezzel kiszabadultam. Csodálatos módon néhány karcolástól és rettenetes, fényképért kiáltó zúzódástól eltekintve sértetlenül kerültem ki szorult helyzetemből. Mintha a vérszomjas autó megérezte volna, hogy menekülni készülök, egész sor szikra pattant ki a műszerfal mögül. A világ legkisebb és legveszélyesebb tűzijátéka. – Gyerünk! – sürgetett Jack. Megragadta a felkaromat, és a hátradöntött sofőrülésen keresztül előre rángatott. Kikászálódtam a szélvédő helyén tátongó lyukon, és négykézláb másztam felfelé a csúszós motorháztetőn. Jack szorosan mögöttem jött. – Mindjárt berobban a gáz, úgyhogy álljon fel a motorra, én pedig megtolom. – Benzin és motorháztető – javítottam ki. – Látom, szeret okoskodni – állapította meg, és minden szégyenérzet nélkül a fenekemre tette a kezét, úgy nyomott felfelé. Talpra állított a sárhányón, de amikor megpróbáltam a lábamra nehezedni, összecsuklottam, úgy kellett elkapnia. Mindkét lábam teljesen elzsibbadt a csapdában töltött idő közben, olyan érzés volt, mintha hangyák rohangálnának bennük. Jack karjába kapaszkodva, aggodalmas arckifejezéssel mértem fel az árok meredek partját. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire mély. Legalább három méterrel az út szintje alatt voltunk. Hogy az ördögbe tudott ezen felmászni Caroline? – Nem hiszem, hogy menni fog… De neki erre is volt ötlete. Térdre ereszkedett, mintha meg akarná kérni a kezemet. – Álljon a vállamra! – Túl nehéz vagyok. Most már szinte folyamatosan röpködtek elő a szikrák a műszerfal mögül. Nem volt sok időnk. – Most azt akarja, hogy bókoljak? Mert szerintem erre nincs idő. Álljon vállamra! Megfogtam felém nyújtott kezét, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és mezítláb kászálódtam fel széles és erős vállára. Olyan könnyedén egyenesedett fel, hogy az ember azt hihette volna, ez a mutatvány része a napi rutinjának. Segíteni akartam neki, ezért minden létező gyökérbe és fűcsomóba belekapaszkodtam, amit csak értem, így egyre közelebb kerültem az árok széléhez. Már majdnem ott voltam. Lenéztem a férfira, aki a biztonságom érdekében azt is elviselte, hogy rajta tapossak. – És maga? Fel tud mászni? – Ne aggódjon, szorosan maga mögött haladok!

Négykézláb igyekeztem minél messzebb kerülni az árok partjától, amikor a benzingőz és a szikrák befejezték a kertelést, és megejtették első és utolsó, életveszélyes találkozásukat. Caroline autója felrobbant. A pokoli tűz lángjai az égig csaptak fel.

MÁSODIK FEJEZET

A légnyomás levert a lábamról, elterültem az aszfalton. Forró lökéshullám gázolt át rajtam. Hátrapillantottam a vállam fölött, aztán újra térdre küzdöttem magam. Arra most már nem lehetett panasz, hogy nem látok semmit. A lángoló autó úgy bevilágította a környéket, mintha fényes nappal lett volna. Egy kéz a könyököm alá nyúlt, és felsegített. – Jól van? Megsérült? Ostobán ráztam a fejemet, mert nem értettem, miért olyan fura a hangja. Aztán rájöttem, hogy a robbanástól tompán cseng a fülem. Hálásan néztem az előttem álló, magas – jól gondoltam! – férfi szemébe. Ha ő nincs, belehaltam volna ebbe a robbanásba! – Jól vagyok. Köszönöm… Mindent köszönök. Vállat vont, mintha semmiség lenne az egész, de mindketten tudtuk, hogy nem az. – Amy és Caroline! Hol vannak? Válasz helyett a vállamnál fogva megfordított, így abba az irányba néztem, amerről jöttünk a kocsival. Mintegy negyven méterre tőlünk, az út közepén épphogy ki tudtam venni két alakot az árnyak közt. Nem is gondoltam, hogy az ütközés után még ilyen sokat csúszott a kocsi. Jack kinyújtotta a kezét, és én gondolkodás nélkül megfogtam. – Jöjjön! Messziről nézve úgy tűnt, hogy Caroline, aki Amy mellett térdelt, imádkozik. Ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy nem erről van szó – előre-hátra hintáztatta magát, és közben nyöszörgött. Az utolsó métereket futva tettük meg, de mielőtt odaértünk volna a helyre, ahol Amy kizuhant a kocsiból, Jack megtorpant, és iszonyatos dolgot mondott: – Emma, tudnia kell, hogy Amy sérülései elég… komolyak. Üres tekintettel bólintottam, aztán kihúztam a kezéből az enyémet, és egyedül léptem a lányok mellé. Tudtam, hogy Jack fel akart készíteni a szavaival, felfogtam. De kár is volt ezzel vesződnie. Semmi sem készíthetett fel arra, amikor megláttam a triónk harmadik, Caroline mellett heverő tagját. Most már nagyon-nagyon örültem, hogy a kocsitól ilyen messze ilyen halvány a fény, mert amennyit láttam, attól is elfacsarodott a szívem, és felfordult a gyomrom. Az arca, szegény arca! Térdre estem Caroline mellett, és megszorítottam a kezét. Szerintem észre sem vette, hogy ott vagyok. De nem is neki volt rám nagy szüksége. Amy olyan súlyosan megsérült, hogy ha nem tudom, hogy ő fekszik ott, fel sem ismerem. El akartam menekülni előle, de képtelen voltam rá. Szerettem volna felnyalábolni az aszfaltról, és magamhoz ölelni, de nem mertem. Minden erőmmel igyekeztem elnyomni a kétségbeesett kiáltást, ami fel akart törni belőlem, annál is inkább, mert észrevettem, hogy Amy magánál van. Lassan és fájdalmasan felém fordította a fejét. – Mmmmemma? Hevesen bólogattam, mert megszólalni nem tudtam. Az arcomon lepergő, forró könnyek csípték a vágásokat. A szeme, a gyönyörű, kék, mindig mosolygó szeme annyira bedagadt, hogy csak résnyire tudta nyitni. Talán nem is látott. – Itt vagyok, Amy, itt vagyok. – A kezéért nyúltam, de amikor megláttam a csúnya, véres vágásokat és horzsolásokat, amelyek minden szabad bőrfelületét beborították, elbizonytalanodtam. Végül mégis megfogtam, mert Amynek szüksége volt az érintésemre, és nekem is az övére. – Ne beszélj – csitítottam, amikor láttam, hogy összevagdosott, felpuffadt ajka mindenáron szavakat akar formálni. – Jó… jó’ vagy? Ettől összetörtem. Ott feküdt a hideg betonon, olyan rettenetes sérüléseket szenvedett, hogy csak a

jóisten tudhatta, mennyi ideig fog tartani, mire felépül belőlük, és neki az volt az első kérdése, jól vagyoke. – Jól vagyok, semmi bajom. Bólintott. A feje egy összehajtogatott bőrdzsekin pihent – biztosan Jack tette oda a kabátját. Mostanra már ő is velünk volt. Átment Amy másik oldalára, és leguggolt mellé. – Jól van? – kérdezte mosolyogva. Azonnal felismertem azt a hangot, amin velem is beszélt a kocsiban. Biztatásként Amy vállára helyezte a kezét. – Már úton van a segítség. Amy arcát eltorzította egy újabb fájdalomhullám. Rémülten néztem Jackre. – Mondták, mikorra érnek ide? Muszáj kórházba kerülnie! Nem tetszett a tekintete, amikor őszintén így felelt: – Tudom. – Felállt, és előhúzta a zsebéből a mobiltelefonját. – Újra felhívom őket. Még mielőtt egyetlen billentyűt is lenyomhatott volna, szirénák távoli vijjogása hasított a hideg márciusi éjszakába. Amy szeme lecsukódott, ezért gyengéden megsimogattam az arcát. – Figyelj csak, Amy, jönnek már! Hallod? Már majdnem itt vannak. Csak tarts ki! – Fáj… Ez valószínűleg meg sem közelítette a valóságot. El sem tudtam képzelni, mennyire szenvedhet. – Tudom – duruzsoltam a fülébe. – De mindjárt kapsz fájdalomcsillapítót. Csak egy-két percet várj még! Reméltem, hogy ezzel megnyugtatom, de csak még jobban kétségbe esett. Erőteljesen rázta a fejét, és nyöszörgött. Nagyon uralkodnom kellett magamon, hogy le ne olvashassa az arcomról az iszonyatot, amikor megláttam, hogy szinte az összes foga kitört. – Fáj… neked. – Teljesen összezavarodott, de erre minden oka megvolt. – Nem, Amy, én jól vagyok. – Jackre néztem. Kiült az arcára az őszinte sajnálat. – Ez a kedves amerikai férfi kimentett a kocsiból. Nem sérültem meg. Csak egy kicsit. De közel sem annyira, mint te – tettem hozzá magamban. Amy még most sem tudott megnyugodni. – Jó baát… Megbocsájtottál… Nagyon… nagyon… sajnálom. Összevissza beszélt, és egyre jobban felizgatta magát, ezért azt tettem, ami a leglogikusabb megoldásnak tűnt. Úgy csináltam, mintha ez a fura közlés teljesen értelmes lenne. Volt benne gyakorlatom, hihető volt az alakításom. – Persze, Amy. Ne aggódj, minden rendben. Most már pihenj, kérlek, pihenj! Még egyszer bólintott, mintha óriási kő esett volna le a szívéről, és esküszöm, éreztem, ahogy enyhül a feszültség véres kezében, amit még mindig fogtam.

Nagyjából minden létező típusú mentőegységet odaküldtek. Szirénázó kavalkádként érkeztek meg – egy tűzoltó, két mentő és egy csomó rendőr. A tudat, hogy most már szakemberek veszik át az irányítást, éppen ellentétes hatással volt rám, mint hittem volna. Amikor felálltam, hogy az első két mentős odaférjen Amyhez, megbicsaklott a térdem. Jack azonnal mellettem termett, és erős karjával átfogott, megtartott. Vadul remegtem az ölelésében, mint akinek lázgörcse van. Még szorosabban a mellkasához vont, hogy a testével melegítsen. Most már a fogam is vacogott. – Csak a sokk – csitítgatott, és a hajamat simogatta, mintha valami rémült állat lennék, akit meg kell nyugtatni. Nem is járt messze az igazságtól. Úgy tűnt, nagyon sok időbe telik, míg szállítható állapotba hozzák Amyt. Minél tovább tartott, annál jobban kétségbe estem. – Miért nem teszik már be abba a rohadt kocsiba, és indulnak el végre? – kérdeztem nem túl halkan.

Lehet, hogy a szorgalmasan dolgozó mentősök is hallották. Láttam a bocsánatkérő tekintetet, amelyet a két emberre vetett. Aztán gyengéden arrébb terelt. – Hagyjuk őket dolgozni, jó? – szólt nyugodtan. Könnyű neki! – gondoltam. Számára végül is idegenek vagyunk. Neki teljesen mindegy, hogy alakul az éjszaka, mi lesz velünk. Teljesen. Az autójához kísért, ami keresztben állt az egyik sávban. Annak ellenére sem akartam beszállni, hogy vadul remegtem. Ha Amy fázik, akkor én is. Furcsa módon Jack megértette ezt a kicsavart logikát, odajött mellém, és a motorháztetőnek támaszkodott. Néztük, ahogy a mentősök bekötik az infúziót Amynek, felteszik rá a nyakmerevítőt, és végre odatolnak mellé egy hordágyat. Jack kérdés nélkül átkarolta a derekamat, és én egy percig sem tiltakoztam a vadidegen férfi ölelése ellen. – Felajánlanám a kabátomat… De valakinek nagyobb szüksége volt rá. Bólintottam. Most Caroline-ra irányult a figyelmem, akit egy mentős és két rendőr vett körül. Amikor megláttam, hogy az egyik rendőr elővesz egy alkoholszondát, felháborodottan löktem el magam a kocsitól. Mi szükség van erre? Bármikor tanúsítom, hogy egy csepp alkoholt sem ivott, teljesen józan volt! Ezt a balesetet nem ő okozta! Ha mindenáron bűnbak kell, vegyék elő azt a kurva szarvast! Csak Jack tartott vissza attól, hogy odatrappoljak és patáliát csapjak. – Csak a dolgukat végzik, nem vádaskodnak. Ne adja elő az utcai harcost! Pontosan tudtam, hogy igaza van. Normál körülmények között eszembe sem jutott volna, hogy ilyen agresszívan lépjek fel. Ismét az autónak dőltem, de azért éreztettem vele, hogy csak a kedvéért, és magamban morogtam. – Maga mindig ilyen, vagy csak rossz estét fogtam ki? Kedvetlenül felnevettem. – Az egyik legjobb barátnőmet hordágyon kell betenni a mentőbe, a másikat meg mindjárt elviszi a fekete autó. Volt már jobb estém is. – Hmm, fekete autó? Maga régi filmeket néz? Ilyen fiatal szájából ritkán hallani ilyen utalást. – Nem vagyok én olyan fiatal, huszonhét múltam – feleltem, de már nem figyeltem rá, mert megint Caroline kötött le. Megmentőmre pillantottam, és erőtlenül elmosolyodtam. Értékeltem hősies próbálkozását, hogy elterelje a figyelmemet a körülöttünk kibontakozó tragédiáról. De azt is tudtam, hogy amíg ki nem derül, hogy mindkét barátnőm rendben van, gondolni sem tudok másra. – Akkor, kedves, ideje, hogy egy kicsit magával is foglalkozzunk. Jack olyan sikeresen terelte el a figyelmemet, hogy észre sem vettem a táskával a kezében felém tartó mentőst. Gumikesztyűt húzott, és felemelte a fejemet, hogy jobban lássa a sebet a homlokomon. Még mindig volt benne néhány kisebb üvegszilánk, de szerencsére már nem vérzett. – Majd a kórházban kitisztítjuk a sebet, drága, és csinálunk röntgent is. Máshol is megsérült? A fejemet ráztam, mire Jack felszisszent. – A lába beszorult az ülés alá. Elég csúnya zúzódások vannak rajta. A mentős leguggolt, Jack pedig értetlenül nézett rám. Felfoghatatlan volt számomra, miért velem foglalkoznak, amikor Amy annyira rosszul van. – A kollégáim az ország legjobb szakemberei, segítenek a barátnőjének – nyugtatgatott a mentős nő, miután követte a pillantásomat az Amy hordágya körüli sürgés-forgásig. – A barátjának igaza van, magát is el kell látni. – Nem a barátom – helyesbítettem. A mentős felállt és végigmért minket – Jack védelmező karját, amivel még most is átölelt, aztán a gyémántgyűrűt az ujjamon. – Bocsánat, a vőlegénye – mondta. – Nem a… – Fáradtan vontam vállat, mert nem volt erőm magyarázkodni. Gondoljanak csak, amit

akarnak! Ennél sokkal fontosabb aggódnivalóm is volt. – És ön, uram – folytatta a mentős, miután összegyűrte a gumikesztyűt, és újat vett elő. Jack keze után nyúlt. – Én? Én jól vagyok. Én nem a balesetes kocsiban ültem. – Akkor ezt hogyan szerezte? – Csak egy kicsit beakadtam egy fémdarabba, amikor kiszedtem Emmát. Csak egy kicsit? Mintha semmiség lenne az egész! Hirtelen nagyon fontosnak éreztem, hogy mindenki tudja, pontosan mi történt. – Megmentette az életemet – jelentettem ki határozottan. Jack zavarba jött. – Komolyan? Még egy ok arra, hogy tisztességesen ellássuk, igaz? – Mi lenne, ha leragasztanánk? Csak azért, hogy ne vérezzem össze a bérautót. – Az kéne még! – kerekedett el a nő szeme. – Ki kell tisztítani a sebet, és az sem kizárt, hogy össze is kell varrni. Aztán majd kap egy tetanuszt, ebben szinte biztos vagyok. Jack sóhajtott. Érezte, hogy hiába tiltakozik. A beszélgetés egy kis időre félbeszakadt, amikor az Amyt szállító mentőautó elindult, és hangos szirénázással adta a világ tudtára, milyen súlyos a benne fekvő állapota. – Szerintem maga fél a kórházaktól – jelentettem ki. Bármit megtettem volna, csak hogy eltereljem a gondolataimat. Bármit, csak ne a barátnőm sorsán gondolkozzam. – Szerintem magától jobban félek – ment bele a játékba Jack. – Maga tényleg nagyon szeret okoskodni.

Jack odakísért a mentőautóhoz, és a hátamra helyezte a kezét, amikor a mentős lehajolt hozzám, hogy besegítsen. Rögtön leültem Caroline mellé, a keskeny ágyra. Megkönnyebbültem, amikor láttam, mennyivel nyugodtabb. De aztán felemelte a fejét, és erőtlen, üres mosolyából megértettem, mi ennek az oka. Jó erős nyugtatót kaphatott. Átkaroltam, és a feje a vállamra csuklott. Nem volt elég hely mindhármunk számára. Akartak hívni egy másik kocsit Jacknek, de ő váltig állította, hogy jól van, képes vezetni. Úgyhogy átmeneti kötést helyeztek a karjára, és elhitték neki, hogy bejön a kórházba. Gyanakodva méregettem az ágyon ülve. – De tényleg jön, ugye? Ugye, nem fog csak úgy elszelelni, anélkül, hogy megnézetné magát? Látta rajtam, hogy aggódom, hallotta a hangomon, és bár sejtettem, hogy semmi kedve hozzá, bólintott, elmosolyodott, és megismételte azt a mondatot, amit akkor este egyszer már mondott nekem: – Ne aggódjon, szorosan maga mögött haladok!

A kórház csupa nyüzsgés és káosz volt, amire nem számítottam, hiszen kora hajnal volt. Az ablaktalan sürgősségi osztályon olyan tömeg volt, hogy azt hihette volna az ember, a nap közepén járunk, pedig csak hajnali két óra volt. A dolgozók olajozottan láttak munkához – rutinosan és gyorsan tologattak, vizsgáltak, láttak el minket, és szinte azonnal elválasztottak engem meg Caroline-t. Nem tudom biztosan, őt hová vitték, engem mindenesetre a betegelosztóba további vizsgálatokra, aztán egy örökkévalóságig várakoztam egyedül, míg megérkezett az ügyeletes orvos. Ahogy teltek-múltak a percek, úgy rándította egyre inkább görcsbe a gyomromat a düh. Értettem én, hogy sok a dolguk, ennyit ki tudtam következtetni a függönyömön átszűrődő zajokból. De csak van valakinek egy perce, hogy tájékoztasson arról, mi van Amyvel! Minden dolgozónak feltettem ezt a kérdést, aki akár csak egy méterre megközelített, pedig egyikük egy takarítónő volt, aki nem is beszélt a nyelvünkön.

Nagyon szerettem volna felhívni Richardot, és jó lett volna hazatelefonálni, hogy mindenkinek elmondhassam, jól vagyok. Már nagyon késő volt, és amióta hazaköltöztem, apu úgy aggódott értem, mint tinikoromban, ha nem értem haza takarodóra. Idegesített, bosszantott, de teljesen érthető volt, ezért elviseltem. Volt neki ennél nagyobb baja is, és én azért költöztem haza, hogy segítsek, nem azért, hogy még egy lapáttal rátegyek a gondjaira. Richard mostanra már biztosan aggódik. Azt beszéltük meg, hogy keressük egymást a lány-, illetve a legénybúcsú végén. Nem tudtam volna megmondani, mi történik akkor, ha az ember megpróbál felhívni egy olyan telefont, ami teljesen szétolvadt egy autótűzben. Amikor a függönyön túl megjelent egy árny, olyan hangon szóltam hozzá, amit még én is idegesítőnek és követelőzőnek éreztem. – Elnézést, esetleg bejönne és rám nézne? A régi fémgyűrűk végigkaristolták a karnist, és megjelent Jack magas alakja. Ahogy belépett, rögtön úgy éreztem, mintha egy gyufaskatulyában üldögélnék. – Hát itt vagy! – jelentette ki diadalmasan, mintha keresett volna. Vajon keresett? – Remélem, nem bánod, hogy letegezlek. Felismertem ám ezt az erélyes hangot! Elpirultam ettől a szemtelen, de, lássuk be, helyénvaló megjegyzéstől. – Azt hittem, egy nővér jött, vagy ilyesmi. Aggodalmasan nézett rám. – Mire van szükséged? Ha nem ágytálra, akkor szívesen segítek. Furcsa érzéke volt hozzá, hogy egyáltalán nem humoros helyzetekben is megmosolyogtasson. – Jól jönne egy telefon, és még jobban örülnék, ha végre valaki mondana valamit Amyről. Fogalmam sincs, mi történik vele. Megértően bólintott, és előhúzta a zsebéből a mobilját. – Nem hinném, hogy… De nem fejeztem be a mondatot, mert kivilágosodott a képernyő, és Jack felém nyújtotta a telefont. Ekkor vettem észre a hatalmas, piros foltot az ideiglenes kötésen, ami az alkarját védte. – Ezt még senki sem nézte meg? – biccentettem a seb felé, ami szemmel látható módon továbbra is vérzett. – Mondtam már, hogy semmiség az egész. Egyébként is elég nagy a felbolydulás a sürgősségin, az elmúlt fél órában ötpercenként jött egy mentő. Fél füllel hallottam, hogy tűz ütött ki egy idősek otthonában. – Ez megmagyarázta, miért nem foglalkozik velünk senki. – De téged már meg kellett volna vizsgálniuk, a fejsérülés nem játék. Mindenféle kellemetlen hatása lehet. – Á, én mindig ilyen vagyok. Elmosolyodott. – Bátor ember a vőlegényed. Te jó ég! Richard! Őt kellene felhívnom, nem új barátommal és megmentőmmel csevegnem. Jack azonnal értette, mire gondolok. – Ha mondod a számot, tárcsázom neked. Megmondtam neki az otthoni számunkat, és hagytam, hogy ő üsse be. Úgy éreztem, azok után, ami történt, nem biztos, hogy tudnék most kezelni egy idegen mobilt. Csak harmadik próbálkozásra találtam el a számot, ami után már én is gyanakodtam, hogy jobban megrázott az eset, mint hittem. Hogy lehet az, hogy nem tudom a saját otthoni telefonszámomat? Jack nagyon megnyugtatóan viselkedett, azt mondta, ez is csak azt bizonyítja, hogy késleltetve jelentkezik nálam a sokk. Erőtlenül bólintottam, hiszen nem tudhatta, milyen ijesztő számomra mostanában a gondolat, hogy elfelejtek valamit, bármit. A második csörgés után felvették a telefont. Mély levegőt vettem, és szélesen elmosolyodtam, mielőtt megszólaltam volna. Reméltem, hogy ettől eltűnik a hangom remegése. – Szia, apu!

– Emma! – Igen, én vagyok az. Felébresztettelek? A zajokból ítélve megnézte az éjjeliszekrényen álló órát. – Emma, hajnali fél három van. Hol vagy? Hallgatás. Úgy kell fogalmaznom, hogy még véletlenül se essen pánikba, gondoltam. – Csak szeretném elmondani, hogy jól vagyok, semmi bajom, de még egy ideig nem mehetek haza, mert volt egy kis balesetünk. Jack szemöldöke azonnal felszaladt ettől az állítástól. – Jól vagy? Megsérültél? Van valami bajod? Basszus! Még a hazugságom ellenére is pánikba esett. Ekkor meghallottam egy másik hangot, amitől csak még jobban aggódtam. – Emma az? Valami baj van? Hol van? – Jól vagyok! Mondd meg anyunak, hogy később jövök, és utána mindent megmagyarázok! Türelmesen vártam, amíg elismételte a hazugságomat anyunak, és le sem vettem a tekintetemet a kórházi takaró mintájáról. Nem akartam Jack szemébe nézni. Igaz, az ő telefonján beszéltem, de ettől még nem tartoztam neki magyarázattal. – Rendben, Emma – tért vissza hozzám apu. – Apu, egy szót se szólj, mert csak megijed! Csak figyelj, oké? Nagyot sóhajtott, de megértette, miért vagyok ilyen. – Oké, szívem – felelte megjátszott vidámsággal a hangjában. Igyekeztem olyan röviden összefoglalni az eseményeket, ahogy csak tudtam. – Autóbalesetünk volt. Én jól vagyok, csak kicsit megkarcolódott a homlokom. – Ekkor felnéztem, és láttam, ahogy Jack szeme elkerekedik, a szemöldöke meg még jobban felszalad, mint az előbb, ha ez egyáltalán lehetséges. – Caro is megvan, de Amy eléggé… – Itt megremegett a hangom, és ezt semmilyen füllentés nem leplezhette. – Amy eléggé csúnyán megsérült. Nem is tudom, mi van vele. Senki sem mond nekem semmit. – Hol vagy? Azonnal indulok. A háttérből újabb kérdezősködést hallottam, és bele kellett törődnöm abba, hogy nem sikerül nyugodtnak tettetnünk magunkat, még anyu kedvéért sem. – Nem, apu! Semmi szükség rá. Mindjárt felhívom Richardot, és majd ő idejön. Ha most elindulsz, ki vigyáz anyura? Kit tudsz megkérni hajnalok hajnalán? Egy pillanatig hallgatott. Be kellett látnia, hogy igazam van. – Nem tetszik nekem, hogy egyedül vagy. Jackre néztem, és mosolyogtam. – Semmi baj, apu. Nem vagyok egyedül. Velem van egy barátom.

Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólt semmit, miután megszakítottam a hívást. Jack törte meg a csendet. – Szóval kényszeres hazudozó vagy? Mióta is van meg ez az apró problémád? Vállat vontam. Nem voltam hajlandó belemenni vele ebbe a beszélgetésbe. Bosszantott, hogy nem száll le a témáról. – Kis baleset? Kicsit megkarcolódott a homlokod? – Igen, aztán az egészet azzal tetéztem, hogy azt mondtam, a barátom vagy. Megenyhült a tekintete, mintha felfogta volna, hogy nem érdemes tovább korholnia. – Nem, az az egy igaz volt. Gyengéden megfogta a kezemet. A bőrébe fúródott a gyémánt eljegyzési gyűrűm. Vajon ezért engedett el

olyan gyorsan? – Akkor most hívjuk fel ezt a te vőlegényedet! – utasított, és olyan távolságtartást éreztem a hangjában, ami egy pillanattal korábban még nem volt ott. – És légy szíves, most majd az igazat mondd! Az otthoni telefonja öt percig csörgött, mielőtt feladtam. Most már biztos hazaért. A telefon ott van a hálószobájában. Kizárt, hogy ne ébredjen fel a csörgésre. Az órámra pillantottam. Majdnem három óra volt már. Azt mondta, visszafogott legénybúcsút tervez, csak néhány kolléga az iskolából meg a srácok a rögbiklubból. Semmi vadulás. Eszembe jutott, hogy nézett rá Simon, a tanúja, amikor meghallotta ezeket a terveket. Sóhajtottam, és beütöttem Richard mobilszámát. Először a hangos zenét hallottam meg, valamint a bár vagy klub háttérzaját. – Richard! – Még több zaj, rekedtes nevetés, pohárcsörömpölés. A legénybúcsú még javában tartott. – Richard, hallasz? – Ki az? Nem jól kezdődik. – Richard, Emma vagyok. – Olyan hosszú szünet következett, hogy a végén hozzátettem: – A menyasszonyod. – Emma – ismételte, mintha éppen csak rémlene neki valami. Ekkor meghallottam egy másik hangot is. Nyilván azt hitte, suttog. Nem hallottam az egészet, de azért annyit elkaptam, hogy „ellenőrizget” és hogy „jó rövid az a póráz”. Simon. Újabb ok, hogy ne legyen a szívem csücske. – Richard, rettenetes dolog történt. Balesetünk volt, és mindhárman kórházba kerültünk. – Ez hatásosabb volt, mintha nyakon öntöttem volna egy vödör hideg vízzel. Csak nem esett olyan jól. – Emma, jól vagy? Megsérültél? – Semmi komoly. – Jackre néztem, aki nem is nagyon titkolta, mennyire kíváncsi, hogyan fogom befejezni a mondatot. – Csúnya vágás van a fejemen, és összezúzódott a lábam is, de Caroline-nal egész olcsón megúsztuk. Csak Amy… – Képtelen voltam tovább beszélni, mert elszorult a torkom, és kitört belőlem a zokogás. – Amy? Mi van Amyvel? – Richard mostanra teljesen kijózanodott. – Emma, nyugodj meg, és mondd el, mi van! De képtelen voltam rá, a szavaimat elnyelte a félelem és a pánik, amiről már azt hittem, megúsztam, pedig csak lesben állt, és csak arra várt, hogy újból lecsaphasson rám. Tehetetlenül ráztam a fejemet, és tudtam, hogy képtelen vagyok tovább beszélni. Jogos tulajdonosa gyengéden lefejtette az ujjaimat a mobilról, és nyugodt, magabiztos hangon mondta el helyettem, amit még kellett. – A Viktória Királynő Kórházban vagyunk. Jöjjön, amilyen gyorsan csak tud! – Úgy láttam, mindjárt kinyomja a hívást, pedig még csak be sem mutatkozott, de aztán hozzátette: – Hívjon taxit, ember! Eszébe ne jusson ilyen állapotban kocsiba ülni! A karjában tartott, amíg zokogtam, és nekem eszembe sem jutott, mennyire furcsa, hogy ennyire erősen támaszkodom valakire, akit még csak nem is ismerek. Akárki is lehetett. A véletlen vagy a sors küldte őt jó időben jó helyre. Ha nem lett volna ott, Richard és apu is egészen másmilyen hívást kapott volna. Ettől a gondolattól még hangosabban sírtam. – Jobb már? – kérdezte végül, amikor szinte teljesen elapadtak a könnyeim. Adott egy doboz papír zsebkendőt, ami olyan kemény volt, mint a smirgli. Megtöröltem az arcomat, és nem túl nőiesen kifújtam az orromat. Jack türelmesen kivárta, míg újra képes voltam értelmes beszédre. – Hol van a kanbúcsú? Messziről kell jönnie? – Magához felirat kéne. Ilyen szó nincs is, legfeljebb kanbuli van. Mosolyogva vonta meg a vállát. Meglepett, hogy az ajkam még tudja, hogyan viszonozzon egy mosolyt. – Hát, én nem idevalósi vagyok, asszonyom – utánozta a régi westernfilmek szereplőit.

– Ezt valahogy sejtettem. De mit keres Angliában? Ha nem túl személyes a kérdés. – Író vagyok, nyakamon a határidő, és amilyen ostoba vagyok, az angol vidéket választottam a regényem helyszínéül, úgyhogy arra gondoltam, eltöltök itt néhány hónapot, végzek némi kutatómunkát. Trentwell közelében, a tengerparton bérlek egy kis házat. Más körülmények között eléggé felkeltette volna az érdeklődésemet ahhoz, hogy tovább faggassam, de akkor más dolgok foglalkoztattak. Egészen zavarba hozott, milyen könnyedén olvas a gondolataimban ahhoz képest, hogy nem is ismer. – Megyek, kerítek egy orvost, és megpróbálom kideríteni, hogy van Amy. Miután elment, a kis fülkém sokkal nagyobbnak tetszett, de furcsa módon üresnek és színtelennek is. Jack teljesen betöltötte maga körül a teret, és ezt nem csak jóképűségének és vonzerejének köszönhette, amely még egy ilyen estén sem maradhatott feltűnés nélkül. Gyanítottam, hogy mindkettőt latba kell majd vetnie, ha bármit is ki akar deríteni Amyről, miután eléggé valószínűnek tartottam, hogy csak közeli rokonoknak adnak ki információt. De a francba is! Mi voltunk Amy családja, Caroline és én. Nem voltunk éppen a testvérei, de annál sokkal mélyebb, tartósabb kötelék volt köztünk. Gondoltam, hogy a rendőrség már értesítette Amy szüleit, de mivel ők már évekkel korábban elköltöztek a környékről, és négyórányi autózásra éltek tőlünk, az érkezésükig csak mi voltunk neki Caroline-nal. Reménykedve néztem fel, amikor egy ökölbe szorított kéz elhúzta a függönyömet, de nem Jack lépett be, hanem egy idős, törékeny, járókeretes néni. Tekintete végigpásztázta a kis fülkét, aztán rajtam állapodott meg. Csontos, ráncos kezével úgy markolta a keretet, hogy ujjai leginkább egy ragadozó madár karmaira hasonlítottak. – Nem találom, nem tudom, hová lett – közölte rekedtes, kétségbeesett hangon. – Maga tudja, hol van? Megkeresi nekem? Olyan zaklatott volt, hogy egész testében remegett. Egy szinte kézzel fogható húr húzott felé. Reméltem, hogy nem a mosdót keresi ilyen kétségbeesetten, mert fogalmam sem volt, hogy azt merre találja. Kipattantam az ágyból, és odamentem hozzá. Felismertem a hangot, amin hozzá szóltam. Sajnos bőven volt alkalmam gyakorolni. – Semmi baj, majd én segítek. Mit keres? Felkapta a fejét, és meglepetten nézett rám. Lehet, hogy kétségbeesésében észre sem vette, hogy ott vagyok. Pontosan ez vár ránk is, szólalt meg egy hang a fejemben, egy hang, amire egyáltalán nem akartam odafigyelni, főleg nem akkor este. Megismételtem a kérdést, és gyengéden remegő kezére tettem a kezemet. – Mi veszett el? – A kötésem. A széken hagytam, és most eltűnt. Maga nem tudja, hol van? Ekkor jöttem rá arra, ami már első pillanatban egyértelmű lehetett volna – a néni nyilván az idősek otthonának lakója, akit a tűz után hoztak be. Valószínűleg elkóborolt attól, akire rábízták. – Tessék jönni, keresünk egy orvost vagy nővért, hátha ők segítenek megkeresni – feleltem, és a folyosó felé tereltem a nénit. Alkalmazkodtam reszketős lépteihez, és a folyosó túlsó végéből hallatszó hangok felé indultam vele. Egyszerre bukkant ránk a nővér, aki mellől „elkallódott a néni”, és Jack. – Maga miért kelt fel? – kérdezte a nővér, és átvette az elveszett pácienst. – Én is valami hasonlót akartam kérdezni – jelentette ki Jack, és fura, fürkésző pillantást vetett rám, miközben óvatosan átadtam az összezavarodott nőt. Szegénykém már éppen eléggé megrémült, nem akartam tovább súlyosbítani a helyzetet. Érdekes módon jólesett, hogy legalább néhány percig valaki más miatt aggódhattam. De már arcon is csapott a valóság, miközben Jackkel megtettük azt a húsz métert a fülkémig. – Kiderítettem, hogy Amyt műtik – közölte Jack, és kinyújtotta a kezét, hogy visszasegítsen az ágyamba. A lábamra húztam a takarót. Lassan felfogtam Jack aggasztó híreit. – Műtik? Az arcát?

Szomorúan rázta a fejét. – Nem. Sajnos belső sérülései vannak, de azt nem tudom, pontosan milyen jellegűek. Jeges félelem futott végig a hátamon. A belső sérülés csak eufemizmus arra, hogy valaki nagyon-nagyon súlyosan megsérült. Innentől kezdve Jack mondhatott bármit, nem tudtam túllépni ezen a rémisztő kifejezésen. Szerencsére úgy tűnt, olyan férfi, aki jobban értékeli a csendet, mint az értelmetlen, kényszeredett csevegést. Ennek örültem, mert úgysem lettem volna képes a körülöttem kibontakozó rémálmon kívül bármi másra gondolni. Még ahhoz is az ő segítsége kellett, hogy kitöltsem a papírokat, amiket egy nővér nyomott a kezembe. Annyira remegett a kezem, hogy a saját nevemet és címemet sem bírtam leírni, úgyhogy hálásan átadtam neki a tollat és az írótáblát. Biztos kézzel töltötte ki az adataimat. Kérésemre elhúzva hagyta a függönyt. Úgy éreztem, úgy talán gyorsabban elérnek minket a hírek, mint a vaskos anyagon keresztül. Néztük, ahogy a személyzet járkál körülöttünk. Volt, aki sietett, volt, aki csak lézengett, és volt, aki kedélyesen csevegett, mert fogalma sem volt arról, milyen változások előtt áll a jövőnk. Amikor meghallottam, hogy két nővér valami sorozat nevetséges cselekményét tárgyalja nagy átéléssel, őszinte düh öntött el. Tévé? Ez valami vicc? Ahelyett, hogy életeket mentenének, szívmasszázst végeznének, miközben sietősen a műtő felé tolják a sérültet, vagy érthetetlen, orvosi szavakat kiabálnának, ezek tényleg egy tévéműsorról beszélgetnek? Az ég szerelmére! Jack észrevette, mennyire felzaklattam magamat, és megértően paskolgatta a kezemet. – Nekik ez csak egy átlagos munkanap. – Nekem nem. – Tudom – bólintott.

Richard teljes pánikban, aggódva, alkoholtól bűzölögve érkezett meg. Már messziről hallottam a lépteit, ahogy végigcsattogott a járólapos folyosón. Rohanvást közeledett, és a nevemet kiabálta. Berontott a fülkébe, és Jack abban a pillanatban felpattant az ágyam melletti székről. Azt hittem, befejeztem a sírást, Jack karjában már elsírtam az összes könnyemet, de úgy tűnt, tévedtem. Csak egy pillantást vetettem Richard ismerős arcára, amelyre kiült az aggodalom és a szeretet, és a Szahara helyét azonnal átvette egy mini Niagara. Richard magához ölelt, és úgy ringatott, mint egy gyereket. Bár az illata sokkal inkább emlékeztetett egy szeszfőzdére, mint egy valódi emberre, jó érzés volt hozzá bújni. – Csss, csss – csitítgatott. Igyekeztem nem észrevenni, hogy még mindig egy kissé kásásan beszél, és hogy cigarettától bűzlik. Legénybúcsúja volt, és teljesen igazságtalanul haragudtam rá, amiért ő egy bárban részegedett, amíg mi a roncsok és lángok közt kúsztunk az út szélén. De ettől még dühös voltam. – Mi az isten történt, Emma? – kérdezte, és szemmel láthatóan nem vette észre, hogy felszisszentem a fájdalomtól, amikor leült az ágy végére, és egyik kezével a lábamra támaszkodott. Jack úgy csapott le, mint egy sólyom, és levette a vőlegényem kezét a lábszáramról, mire Richard dühösen nézett rá, olyan tekintettel, mintha csak most vette volna észre. – Csúnyán összezúzta a lábát – foglalta össze Jack röviden, és bár Richard elszégyellte magát, úgy éreztem, elég rossz első benyomást tett Jackre. – És az arcod… – szólalt meg a vőlegényem. – Nagyon csúnya! Erre nem sok mindent lehetett mondani. Szerencsére nem is kellett. – Akkor vágta meg a homlokát, amikor felborult a kocsi, mielőtt az árokba fordult, és foglyul ejtette volna őt. Később ki is gyulladt. Bár valóban ez történt, úgy éreztem, Jack szándékosan fogalmaz ilyen keményen és sokkolóan. – Úristen, Emma! Fogalmam sem volt! Meg is halhattál volna! Elveszíthettelek volna! Olyan sebezhetőséget hallottam ki a hangjából, hogy csak az tűnt helyesnek, ha átölelem. Egy percig elmerültünk a fordított szerepben, és majdnem lemaradtam arról, hogy Jack távozni készül.

– Várj! – szóltam utána. Egy pillanatig azt hittem, nem fog visszafordulni. – Már mész is? – kérdeztem hitetlenkedve, pedig tudtam, hogy nincs jogom meglepődni. Ettől még meglepődtem. Azzal, amit akkor este csinált, jóval túltett még az irgalmas szamaritánuson is. Minek is maradna most, hogy Richard megérkezett? Mégis pánikba estem, amikor megláttam, hogy ott akar hagyni. Jack a szemembe nézett, és egy pillanatra halálra rémített a gondolat, hogy sosem látom többet. Vajon tudja, mire gondolok? Talán. Egész este folyamatosan ráérzett, mi járt a fejemben. Megtorpant, majd tett egy bizonytalan lépést az ágyam felé. Nem törődtünk Richard elképedt tekintetével, miközben egyikünkről a másikunkra nézett, és próbálta megfejteni ezt az összetett cselekményt, aminek lemaradt az elejéről. Jack mosolyogva fogta meg a kezemet. – Ideje mennem. Most már nem lesz semmi baj. Remélem, a barátnőd is meggyógyul. Bólintottam, mert a torkom elszorult, és egy szót sem tudtam kinyögni. – Vigyázz magadra, Emma! – mondta kedvesen, majd lehajolt és homlokon csókolt. – Mi a…? – kiáltott fel Richard, és Jack magas alakja után fordult, amely gyors léptekkel hagyta el a fülkét. – Mi a fenéért…? Mi a jó életért csókolt meg téged az orvos?

Két erős feketekávéval később Richard talán már nem bukott volna meg, ha megszondáztatják. Mire a nővérek és beteghordók egész hada eltolt a röntgenig, már legalább képes volt összefüggően beszélni. Azért nehézgépek kezelését még nem bíztam volna rá, miután végignéztem, milyen küzdelem árán küldte el azt az SMS-t apunak, amiben tájékoztatta a történésekről. Abba azért belezöldült, amikor a szeme láttára tisztították ki és varrták össze a homlokomon tátongó sebet, de ezt inkább az alapvetően gyenge gyomra és tűfóbiája számlájára írtam, mintsem az alkoholéra. Végül valaki alátolt egy műanyag széket, ami, tekintve, mennyire imbolygott, talán nem volt rossz ötlet. Végig mellettem maradt, miközben egyre közeledett az új nap kezdete. Akkor sem volt hajlandó elmozdulni mellőlem, amikor bevittek egy egyágyas szobába, ahol egészen reggelig megfigyelés alatt akartak tartani. Csak annyi időre hagyott magamra, míg a nővérpulthoz ment, hogy információt kérjen Amyről. Mindig ugyanazt a választ kapta. – Még a műtőben van – jelentette nem sokkal hajnali öt után. A szobámban lecsavarták a világítást, nyilván azért, hogy aludni tudjak, de ilyesmire gondolni sem bírtam. Az volt életem addigi leghosszabb éjszakája. Azonnal tudtam, hogy ezúttal mást mondtak neki, amint belépett a szobámba. Már a kilincset is furán nyomta le, és az árnyéka is máshogy vetült az ágyamra, mint addig. Olyan kifejezés ült ki az arcára, amit azelőtt még sosem láttam. Istenhez imádkoztam, hogy soha többé ne is kelljen látnom. Mozdulatlanul és némán állt ott, és én tudtam, mi az, amit képtelen elmondani. – Nem! – tiltakoztam, és heves fejrázással fogadtam a hírt, ami még meg sem érkezett. – Nem, nem, nem! Könnybe lábadt a szeme, de továbbra sem mozdult. – Nem lehet igaz! Nem hiszem el! Ne mondd ki, úgysem hiszem el! Ekkor lassú, bizonytalan lépésekkel megindult felém. – Nagyjából tíz perce – jelentette be rekedten, és a kezem után nyúlt. Könnyeimen át alig láttam. Azt hiszem, mondott még valamit, talán azt, hogy megtettek mindent, amit lehetett, vagy esetleg azt, hogy nagyon súlyosak voltak a sérülései. Nem tudom. Csak a szalagcím villogott lelki szemeim előtt óriási betűkkel. Amy, aki több mint húsz éve volt az egyik legjobb barátnőm, meghalt.

HARMADIK FEJEZET Bénultság lett úrrá rajtam. Mintha érzéstelenítőt kaptam volna. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Nem jó bénultság volt, inkább olyan, mint amit fagyási sérülésnél érez az ember, mielőtt elveszíti az ujjait. Sokáig ültünk néma csendben Richarddal, talán órák teltek el. Igyekeztünk felfogni és elfogadni ezt a rettenetet, az elfogadhatatlant, ami olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívünket – Amy, a legélettelibb és legvidámabb ember, akit csak ismertem, önbeteljesítő jóslattá tette a mottóját: minden napot úgy élj meg, mintha az lenne az utolsó. Még a kórházi személyzetet is sokkolta a hír. Attól kezdve, hogy kitudódott, másként bántak velünk. Amikor a nővér megmérte a vérnyomásomat, hosszan megszorította a kezemet, miközben levette rólam a műszert. Még azon az orvoson is éreztem a szomorúságot, aki a reggeli vizitkor közölte, hogy hazamehetek. Megveregette a vállamat, de furcsán, mintha zavarban lenne, és bár egy szót sem szólt, az arcára kiült a sajnálat és a részvét. Éreztem, hogy ezeket a következő napokban gyakran fogom látni. Miután a kórházi dolgozók elhagyták a szobámat, Richard segített kibújni a kikeményített köntösből, amit rám adtak. Újra felvettem rövid ruhámat, amit most teljesen illetlennek éreztem. Összerezzentem, amikor az anyag hozzáért csupasz bőrömhöz, mert tele volt apró, sötét foltokkal. Tudtam, hogy azok vérfoltok. De vajon kitől származnak? Tőlem? Jacktől? Vagy Amytől? Nem mindegy? Úgyis a kukában végzi, amint hazaérek. Hogy időt spóroljunk meg, Richard felajánlotta, hogy elmegy a kórház gyógyszertárába, és ott váltja ki a fájdalomcsillapítókat, amelyeket az orvos felírt. – Sietek – ígérte, és puha csókot lehelt a homlokomra, a kötés alá. – Megleszel, amíg nem vagyok itt? Szomorúan csóváltam a fejemet, ő pedig nem tehetett mást, mint hogy megértően bólintott. Úgy éreztem, semmi és senki nem lesz már jól ebben az életben, és tudtam, hogy Richard megért. Sejtettem, hogy amint kilépünk a kórházból, az egész sokkal rosszabb lesz, nem pedig jobb. Halk kopogás után résnyire nyílt az ajtó, és egy fiatal nővér dugta be rajta a fejét. Azt hittem, azt akarja mondani, hogy megérkezett a taxink, de meglepett. – Látogatója van, Miss Marshall. Ugyan most nincs látogatási idő… De jelen körülmények között… Tessék, már megint! A különleges bánásmód, amit azoknak tartogatnak, akiket a szokásosnál nagyobb tragédia ér. Nem volt sok köszönet abban, hogy tagja lehettem ennek a klubnak. A nővér félreállt az ajtóból, és beengedte a látogatót. Jack egy pillanatig szótlanul állt. Az első szava lett a vesztem. – Emma, annyira, de annyira sajnálom! Nagyon igyekeztem uralkodni magamon. Bólintással fogadtam a részvétnyilvánítást, de éreztem, hogy remeg az ajkam, akár az operaénekesnek, aki az ária eléneklésére készül. Először egy csukláshoz, aztán egy kutya vonyításához hasonló hang hagyta el a torkomat, és már megint a karjában találtam magam, miközben a könnyek, amelyek Richard jelenlétében bennem maradtak, elsodortak minden gátat. Igazából nem vagyok sírós, sosem voltam. Annál inkább meglepett a gondolat, hogy ez az amerikai idegen, akit alig tizenkét órája ismerek, már többször csitítgatott, miközben zokogtam, mint a vőlegényem az elmúlt tizenkét évben összesen. Nem hallottam, hogy Richard belépett, pedig akkorra már lassan összeszedtem magam. Csak onnan tudtam meg, hogy már nem vagyunk egyedül, hogy meghallottam Richard hűvös hangját: – Emma! Jack felnézett, de nem engedett el. Az ölelése ártatlan volt, csak vigasztalni akart vele, de láttam, milyen szikrát hányt aranybarna szeme Richard hangneme hallatán. Erre aztán végképp semmi szükségem sem volt. Kibontakoztam Jack karjai közül, és ő azonnal elengedett. Kezet nyújtott Richardnak.

– Jack Monroe – mutatkozott be. – Elnézést, tegnap este nem volt rá alkalom, hogy bemutatkozzam. Richard egy pillanattal később viszonozta a kézfogást, mint illendő lett volna. De mielőtt a kissé udvariatlan viselkedése ellenségessé vált volna, mégis kinyújtotta a kezét. Sem a kézfogásuk, sem az arcuk nem tükrözött melegséget. – Richard Withers – közölte barátságtalanul. – Emma vőlegénye. Jack arcán megrándult egy izom. – Ugye, nem maradtál itt éjszakára? – kérdeztem, mert fel sem tűnt, hogy Jack átöltözött, megmosakodott, sőt meg is borotválkozott, mióta utoljára láttam. – Nem. Ellátták a sebet, aztán hazamentem. Ekkor láttam meg, hogy most már jóval kisebb kötés fedi a karját. Éppen csak kilátszott sötét inge feltűrt ujja alól. – És mit keres itt? Richardra bámultam. Ezt a leplezetlen durvaságot már nem lehetett szépíteni. Amikor találkozott a tekintetünk, az övé azt üzente: Mi van? De pontosan tudta, mi van. – Idetelefonáltam reggel, mert tudni akartam, hogy van Emma, és Amy után is érdeklődtem. Így jutott el hozzám a hír, és… Nos, úgy éreztem, vissza kell jönnöm hozzád. – Ez nagyon kedves – köpte Richard. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem gondolja így. – Igen, tényleg az – vetettem közbe gyorsan. Én őszintén beszéltem. – De, mint látja, épp most viszem haza Emmát, mert ráfér egy alapos pihenés. Köszönjük, hogy bejött, de minden a legnagyobb rendben van. A legnagyobb rendben? Soha semmi sem volt még ennyire messze attól, hogy rendben legyen. De tudtam, túl sok most Richardnak, hogy minden megrázkódtatás tetejében még hálálkodnia is kelljen Jacknek, aki megmentette a nőt, akit szeret. Tisztában voltam vele, hogy akár helyesen cselekszem, akár nem – és éreztem, hogy nem –, kénytelen leszek a vőlegényem mellé állni. – Köszönöm, hogy eljöttél. Sokat jelent. Bár a szavaim mást fogalmaztak meg, a hangom azt üzente: „Viszontlátásra, kérlek, menj el!” – Csak sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem tehettem többet Amyért. Úgy sejtettem, az utolsó szót azért tette hozzá, nehogy Richard azt vágja a képébe, hogy már így is többet segített, mint szükséges lett volna. Nevetségesen hangzik, de azt hiszem, Richard úgy érezte, azáltal, hogy nem ő mentett meg, hanem Jack, az ő férfiasságán csorba esett. Teljesen értelmetlen volt az egész. Hálás lehetett volna, mégis kicsinyesen viselkedett és féltékenykedett. – Hazaengednek? – folytatta Jack. – Elvihetlek valahová? – Nem, köszönjük, a taxi már lent vár – vágott közbe Richard olyan gyorsan, hogy azon gondolkodtam, vajon attól tartott-e, elfogadom az ajánlatot. Ebben a pillanatban kopogott be az előbbi fiatal nővér, és megtudtuk tőle, hogy valóban megérkezett a taxi. Richard átkarolta a derekamat, és határozottan az ajtó felé irányított. Jackre pillantottam, akinek az arcáról lehetetlen volt leolvasni bármiféle érzést. El sem tudtam képzelni, mire gondolhat. Szomorú mosollyal búcsúztam a férfitól, aki az élete kockáztatásával mentett meg. Nem éreztem helyesnek, hogy így hagyom ott, olyan volt, mintha félbehagytunk volna valamit, mintha az adósa maradtam volna. De lehet, hogy ha az életünket köszönhetjük valakinek, ez az érzés természetes. A hazafelé vezető úton nem kértem számon Richardon a viselkedését. Nagyobb és fájdalmasabb gondunk is volt. Minél közelebb értünk a házhoz, annál komorabb lett a hangulat. Amikor a taxi megállt, és Richard előhúzta a tárcáját, a karjára tettem a kezemet. – Nem lenne jobb, ha előbb hazamennél, megmosakodnál, pihennél egy kicsit, és utána jönnél csak át? – Csak könnyebb lenne, ha most bemennék veled! Szomorúan csóváltam a fejemet, és gyengéden megcsókoltam. Reméltem, megért. – Akárhogy csináljuk is, ez semmiképp sem lesz könnyű. Gyere vissza később, jó? Akkor nemsokára

találkozunk. – Azzal kiszálltam a kocsiból, és olyan megjátszott magabiztossággal sétáltam a bejárati ajtóhoz, mint amilyennel Richard köszönte meg Jacknek a segítséget.

Mindketten a konyhaasztalnál vártak rám. Apu azonnal felpattant, ahogy beléptem, és szorosan átölelt. Egyszerre éreztem rajta a megkönnyebbülést, az aggodalmat és a szeretetet. Már felhívtam a kórházból, ezért tudta, mi történt Amyvel. Kivörösödött szeme elárulta, hogy megviselte a hír. Amy és Caroline gyakori látogatók voltak nálunk az elmúlt húsz évben, szinte családtagnak számítottak. – Kérsz egy teát? Gondolom, az a kórházi lötty ihatatlan volt. Hangja rekedt volt a felgyülemlett érzelmektől, és bár nem kívántam a teát, tudtam, szüksége van egy kis időre, hogy összeszedje magát. – Köszönöm, apu. Leültem anyu mellé. Öklében egy összegyűrt papír zsebkendőt szorongatott, és amikor felém fordult, láttam, hogy az ő arcán is gyász ül. Annyira hasonlítottunk, hogy olyan volt, mintha egy jövőt mutató tükörbe néznék. Régen ez a gondolat mindig megnyugtatott, de most halálra rémített. Apu tekintetét kerestem, és ő alig észrevehetően bólintott. Megkönnyebbültem. A sors fintora, hogy anyu éppen egy tisztább pillanatát élte, amikor én életem legrettenetesebb perceit. – Apád mesélte – szólalt meg bánatosan. – Alig tudom elhinni. Szegény, szegény Amy. Fásultan bólintottam, és újból megeredtek a könnyeim. Anyu tekintete a kötésre vándorolt. – Mi történt a fejeddel? – Kicsit megvágtam a balesetben, de semmi komoly. A kötéstől sokkal komolyabbnak látszik, mint amilyen. Ne aggódj, anyu! Bólintott. Az, hogy ilyen könnyen elfogadott valamit, aminek aggasztania kellett volna, egyértelműen bizonyította, hogy már nem az a Frances Marshall, aki valaha volt. – El sem tudom képzelni, mit érezhet most Linda és Doug – folytatta, és apuval döbbenten néztünk össze. Még nekem is gondot okozott volna, hogy felidézzem, hogy hívják Amy szüleit, de anyu azonnal tudta, pedig évek óta nem találkozott már velük. Teljesen logikátlan, mitől fosztja meg az embert ez a betegség és mit hagy meg. Szomorú csendben teáztunk. Egyre nehezebbnek éreztem a fejemet, és egyre gyakrabban dörzsöltem a szememet, mert olyan volt, mintha valaki forró sódert szórt volna bele. – Menj fel a szobádba, és aludj egyet, kicsim! – javasolta végül apu. Megráztam a fejemet. – Nem lehet, apu, rengeteg dolgom van. Nagyon sok mindent végig kell gondolni. Rá kell néznem Caroline-ra, mert fogalmam sincs, mi van vele, és aztán meg kell látogatnom Amy szüleit. És ott van az esküvő is. Muszáj lesz elhalasztani… – Micsoda? – csattant fel anyu. – El akarod halasztani az esküvőt? Miért? Összevesztél Richarddal? Zavartan néztem rá. – Nem, dehogyis! De most nem tarthatjuk meg. Azok után, hogy Amy… – Elcsuklott a hangom. Ezt már csak megérti! Apura pillantottam, aki olyan koncentrációval nézte anyut, mintha az elméje erejével akarná működésre bírni a felesége agyi funkciót. Gyakran láttam rajta ezt az arckifejezést. – Ja, tényleg. Persze. Ő a koszorúslányod, igaz? Bólintottam. Képtelen voltam kijavítani a mondatát: ő lett volna a koszorúslányom. Amyről már csak múlt időben lehetett beszélni. Számára megszűnt a jövő. Ez a gondolat késként hasított a szívembe. – Majd később mindent átgondolsz – mondta apu, és ismét felém fordult. Anyunak fogalma sem volt arról, hogy éppen most ment át egy vizsgán. – Senkinek sem segítesz azzal, ha megbetegszel. Tessék pihenni! Helytelennek éreztem, hogy megengedem magamnak az alvás luxusát, és ezzel együtt a rövid menekülést

a valóságból, de be kellett látnom, hogy apunak igaza van. Rengeteg elintéznivalóm volt, de egyszerűen már gondolkodni is képtelen voltam. Reszketve álltam fel. Mindkét szülőmet homlokon csókoltam. Anyu aggódva fürkészte az arcomat. – De csak néhány órára fekszem le – figyelmeztettem aput. – Ne hagyjatok sokáig aludni, jó? Később majd átjön Richard, és nem szeretném, ha arra érkezne meg, hogy még alszom. – Richard átjön? – kérdezte anyu. A hangjából kihallható öröm gyanús lehetett volna. – Jaj, de jó! Búcsúszavai az ajtóban értek, és biztosították, hogy ne tudjak pihenni. – Emma! – szólt utánam, és én visszafordultam. Az a zavarodott tekintet mindent elmondott. – Mi történt a fejeddel? Miért van bekötve? Nos, talán tévedtünk, amikor azt hittük, tiszta pillanatát éli.

A szeme alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy Richard sem aludt sokkal többet, mint én. Ahányszor lehunytam a szememet, újra és újra leperegtek előttem az éjszaka eseményei, minden borzalmas részlettel együtt. Mint egy filmelőzetes, amit sosem akartál látni, de újra és újra lejátszódik, hiába próbálod megállítani. Nem bírtam magammal, túl szűknek éreztem a házat, ezért meleg kardigánba burkolóztam, kimentem a kertbe, és leültem egy padra, az egyik fa alá. Innen, a terasz üvegajtaján át figyeltem Richardot, ahogy belép a barátságosan megvilágított előszobába. Láttam, ahogy odamegy apuhoz, és halványan elmosolyodtam, amikor a kézfogás tőlük szokatlan, esetlen ölelésben végződött. Anyut már jóval természetesebben üdvözölte. Egyenesen a karosszékéhez lépett, és lehajolt hozzá, úgy beszélt vele. Nem tudom, miről volt szó, de Richard türelmesen bólogatott, míg anyu beszélt, és megfogta a kezét. Annyira jól bánt vele. Csodálatra méltónak éreztem, hogy mindig természetesen és elnézően viselkedik, de sosem sajnálja, és nem is türelmetlen anyuval. Hiába is versenyeztem volna vele, a nyomába sem érhettem. Talán neki volt igaza – én túl közel álltam anyuhoz, ezért volt olyan nehéz és igazságtalan fokozatosan elveszíteni őt. Apu a kert felé mutatott, Richard pedig bólintott. Néhány pillanattal később már mellettem ült a padon, átkarolta a vállamat, és magához vont. Odabújtam hozzá. Úgy illettünk össze, mint egy kirakós két darabja. Éreztem tusfürdője és arcszesze erős illatát, és az elmúlt huszonnégy órában először enyhült kissé a hóhér köteléhez hasonlatos szorítás a gyomromban. Sokáig nem beszéltünk, mert nem volt rá szükség. Ha két ember jóformán az egész életét együtt tölti, ösztönösen megérzik, mire gondol a másik. De amikor végül megtörtem a csendet, őszintén szólva fogalmam sem volt, hogyan reagál majd Richard a mondandómra. – El kell halasztanunk az esküvőt. Egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. Ölelő karjában kicsit felé fordultam, hogy lássam szenvtelen arcát. A szellő belekapott sötétszőke hajába, és lehetetlenül hosszú szempillái a szemöldökét seperték, miközben végignézett a kerten. Megfejthetetlen kifejezés ült az arcán. Bármi járt is a fejében, biztosra vettem, hogy nem látja a takarosan lenyírt pázsitot, sem az azt szegélyező bokrokat és virágokat. A csend egyre hosszabbra nyúlt, és amikor már azt hittem, fájdalmas csattanással fog elpattanni, Richard mélyen, bánatosan felsóhajtott, majd így felelt: – Szerintem is. Ezzel kifogta a szelet készenlétben álló érveim vitorlájából. Egészen biztosra vettem, hogy vitatkozni fog, ezért teljesen megdöbbentem. Furcsa módon csalódottságot éreztem, amiért meg sem próbált meggyőzni. – Ez a helyes lépés – mondtam, mert meg kellett szabadulnom a csatasorba állított érvektől. – Ez. Megfogta a kezemet, és gyengéden forgatta az ujjamon a gyémántot. Még csak három hónapja hordtam,

és szinte folyamatosan tudatában voltam jelenlétének és súlyának. – Csak egy kicsit várunk – jelentette ki, majd felemelte a kezemet, és gyengéden megcsókolta. – Elhalasztjuk az esküvőt, nem lemondjuk. Mélyen a szemembe nézett. Csak bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni. Hiába sötétedett, hiába erősödött a szél, egészen addig kint maradtunk, míg végül a hideg elzsibbasztotta testünket, és kénytelenek voltunk bemenekülni. – Tudod, ha Amy nem lett volna, talán össze sem jövünk – szólaltam meg, és Richard vállára hajtottam a fejemet. Megmozdult, lenézett rám, és sötét pillantása helyét csodálkozó tekintet vette át. – Nem is tudom, meséltem-e ezt neked, de még tini korunkban teljesen bele voltam esve az egyik srácba a suliból, Gareth Fletcherbe. Minden lány utána epekedett, nem csak én, de talán én titkoltam legkevésbé. Mindenki tök menőnek tartotta, mert a saját bandájában énekelt, és őrült jól nézett ki. Richard szemöldöke a homlokáig szaladt, de továbbra is hallgatott. – Mindent megtettem volna, csak hogy engem hívjon el a tizenegyedikesek báljára – mosolyodtam el, mert még tizenkét évvel később is emlékeztem rá, milyen érzés volt az a tini kori szerelem. – De arra a bálra… – De nem engem hívott el, hanem Amyt – vágtam a szavába. Újra átéltem, mennyire összetörtem, amikor Gareth odajött hozzánk, és nem engem, hanem a legjobb barátnőmet kérte fel kísérőjének. – Az a srác mindig is hülye volt – vetette közbe Richard kötelességtudóan. – Amy egyetlen pillanatig sem habozott, pedig Gareth volt a suli leghelyesebb sráca. Tudod, miért mondott nemet? – Mert jobb ízlése volt fiúk terén, mint neked? – ugratott Richard. Oldalba böktem a könyökömmel, aztán feleltem a saját kérdésemre: – Mert tudta, hogy nekem is tetszik, és ha igent mond, az fájna nekem. – Jó szíve van – bólintott Richard. Könnybe lábadt a szemem, amikor helyesbített: – Jó szíve volt. Csak néhány pillanat múlva tudtam újra megszólalni. – Szóval ez a Gareth Fletcher, aki nagyon értett a lányok nyelvén, hozzám fordult, és valami ilyesmit mondott: „Hát, végül is téged is elvihetlek. Állítólag elepedsz, hogy velem jöhess.” – Remélem, megmondtad neki, hova dugja fel a meghívását. Mosolyogtam, miközben újraéltem a nyilvános megaláztatást. Olyan hang tört elő belőlem, amiről még én sem tudtam eldönteni, sírás vagy nevetés. – Nem, én majd elsüllyedtem szégyenemben, de Amy beszélt helyettem. Ott, a folyosó közepén, mindenki előtt közölte vele, hogy én olyan fiúval megyek, aki ezerszer jobb nála, és ha kihúzná a fejét a seggéből, és körülnézne, észrevenné, hogy nem olyan csodálatos, mint amilyennek hiszi magát. – Ezt el tudom képzelni Amyről – helyeselt Richard. – Persze, csak blöffölt, nem hívott még el senki, de Amy akkor sem hagyta, hogy az a felfújt hólyag azt higgye, rászorulok az alamizsnájára. Később azt mondta nekem, sokkal jobbat érdemlek, mint ez a Gareth, és legrosszabb esetben majd együtt megyünk el a bálba, pukkadjon meg az összes fiú, aki nem hívott el minket. – De… Elmosolyodtam, és összekulcsoltuk az ujjainkat. – Akkor este hívtál fel, és olyan ideges voltál, hogy eltartott vagy tíz percig, mire kinyögted a kérdést. – És te igent mondtál – mosolygott Richard is. – Az volt az első randink. De ha Amy nincs, könnyen lehet, hogy Gareth-szel megyek el. Mindketten hallgattunk. Szinte teljesen átvette a nappali fény helyét az alkonyi sötétség. – Nemrég láttam Gareth Fletchert – szólalt meg végül Richard. – Ugyanott tankoltunk. Szerintem nem ismert meg. Jó nagy sörhasa van, és szinte teljesen megkopaszodott. Közelebb húzódtam Richardhoz, és arra gondoltam, hogy örülne ennek a hírnek Amy.

– Kár.

Hiába tiltakozott kórusban Richard és apu, én mindenáron még akkor este látni akartam Caroline-t. Napközben többször is felhívtam, de csak Nickkel tudtam beszélni, mert a barátnőm nem volt hajlandó a telefonhoz jönni, ami eléggé aggasztott. Nick minden egyes hívásnál egyre kétségbeesettebbnek tűnt. – Ha nem akarsz jönni, úgy is jó, majd én vezetek – makacskodtam. Ezzel lehetetlen helyzetbe hoztam Richardot. Tudtam, hogy apu oldalán áll, aki szerint az ágyamon kívül sehol sincs keresnivalóm, de látta az elszántságot a tekintetemben. – Caroline-nak szüksége van rám, muszáj odamennem. És egyébként lehet, hogy Nicknek meg jól jönne a te támogatásod. Ezzel megnyertem a vitát. Apu elégedetlen hümmögése nem tudott eltántorítani a szándékomtól. Anyu olyan érdeklődéssel figyelte ezt a háromszereplős jelenetet, mintha az első sorból nézne egy nagyon izgalmas, külföldi színdarabot. – Elmentek? – kérdezte kedvesen, amikor Richard felsegítette rám a kabátomat. – Csak egy kicsit, anyu.

Caroline és Nick a város túlsó felén, egy új lakóparkban éltek. A baráti körünkből nekik sikerült elsőként saját lakásra szert tenni. Persze ez nem meglepő, tekintve, hogy Nick bankban dolgozott, Caroline pedig egy ingatlanirodában. A környék olyan tiszta volt, mint egy mintafalu, és hozzájuk hasonló, fiatal párok lakták. Caroline, aki szorgalmasan gyűjtögette a hozományát körülbelül egy évszázaddal a szokás kihalása után is, természetes otthonteremtő tehetséggel volt megáldva. Fel nem foghatta, engem és Amyt miért nem hoznak úgy lázba a lakberendezési magazinok és a kreatív, csináldmagad-üzletek, mint őt. Amikor Richard karácsonykor megkérte a kezemet, láttam, hogy remény csillan Caroline szemében – attól kezdve folyamatosan anyagmintákkal és ravaszul elöl hagyott, csillogó lakberendezési magazinokkal csábítgatott, mintha valami vadállatot igyekezne lépre csalni a legfinomabb falatokkal. De minden próbálkozása kudarcba fulladt. Richard egy teljesen tisztességes bérleményben lakott, és én szívesen költöztem volna hozzá az esküvő után. Elég bajom volt az esküvő szervezésével, nem hiányzott, hogy még lakást is vadásszak. Tudtam, hogy Caroline mélységesen csalódott bennem. Megérkeztünk a házukhoz, és Richard Nick kocsija mögé parkolt a feljárón. Oda, ahol eddig Caroline autója szokott állni. Egy hosszú pillanatig szomorúan néztük egymást, mielőtt kiszálltunk. Kéz a kézben értünk a bejárat elé. Szerintem látogatóknak annyira még nem örültek, mint Nick nekünk. Még el sem hallgatott a csengő a tölgyfaparkettás előszobában, már ajtót is nyitott. Óvatosan átölelt, és minden erejével igyekezett nem a fejemen lévő fehér kötést nézni, miközben hozzám beszélt. – A hálószobában van. Bólintottam és rámosolyogtam. Reméltem, ebből azt olvassa ki, innentől átveszem az ügyet. Levettem a kabátomat, és a lépcső korlátjára terítettem. – Caro, én vagyok az! Felmegyek. Ha nem tudtam volna, hol van a szobájuk, akkor is könnyedén megtaláltam volna – csak a kiszűrődő zenét kellett követnem. Ahogy közelebb értem, felismertem a dallamban azt a bandát, amelyikért egy évtizeddel korábban mindhárman rajongtunk. A dalt időnként mélyről feltörő, fuldokló zokogás szakította félbe. Majd megszakadt a szívem. Halkan kopogtam a faborítású ajtón, aztán benyitottam. Caroline teljesen elhagyta magát. Már az is elég árulkodó jel volt, hogy felfordulás fogadott a szobájában. Ha az ember csak tizedannyira ismeri Caroline-t, mint én, jól tudja, ez biztos jele annak, hogy nagy baj van. Rövid, szőke haja összevissza állt, arca piros és maszatos volt a sírástól. A franciaágy

közepén térdelt a gyönyörű, hímzett, fehér takarón. A mintát nem lehetett látni, mert a rengeteg fénykép beborította. Pizsamanadrágot és egy pántos felsőt viselt, és nagyjából az összes fotót, ami valaha készült hármunkról, maga köré terítette. – Nem hiszem el, hogy elment – szólalt meg fájdalomtól megbicsakló hangon. Végigsimította a képeket, mindazt, ami maradt nekünk Amyből. Idegen és elgyötört hangot hallattam. – Tudom! – Miért ő? Miért pont ő? Annyi rettenetes ember van a világon, akkor miért Amynek kellett mennie? Még a könnyeimen keresztül is láttam a kérdést Caroline szemében – azt, amivel én is egész nap kínoztam magam: Miért Amy, miért nem én? Hallottam már a túlélők bűntudatáról, de fogalmam sem volt róla, milyen rettenetes érzést fog okozni, hogy én karcolásokkal megúsztam azt a balesetet, ami Amynek az életébe, a jövőjébe… a mindenébe került. Megtisztítottam magamnak egy kis ösvényt, és odakúsztam Caroline mellé. Átöleltük egymást, mint Jancsi és Juliska, amikor eltévedtek az erdőben. – Azt várom, hogy bármelyik pillanatban megjelenik a szobában, és azt mondja, csak egy szörnyű félreértés volt az egész. Caroline bólintott, aztán a kezemért nyúlt, és olyan erősen megszorította, mintha attól félt volna, visszarántom. A barátnőnk képeit néztem. – Tudni akarom, miért. Hogy miért ért véget az élete. Annyira fiatal volt, és annyi mindent akart még csinálni, annyi terve volt! – Nagy levegőt vettem, mielőtt folytatni tudtam volna. Olyan volt, mintha fuldokolnék a gyászban. – Te jó ég, Caroline! Érthetetlen az egész. Ennek nem így kellene lennie. Úgy volt, hogy együtt fogunk megöregedni. Emlékszel? Még gyerekkorunkban megterveztük az egészet! Férjhez megyünk, gyerekeket szülünk, és mindig barátok leszünk, együtt hordjuk a gyerekeket a parkba… A hangom elcsuklott, és zokogásban törtem ki. Caroline folytatta a történetet, amit az évek alatt aprólékosan kidolgoztunk. – És amikor megöregszünk, keresünk egy szép kis idősek otthonát, valahol a tengerparton, aminek lesz egy hatalmas verandája, és ott fogunk ülni egész nap a hintaszékünkben. És soha, de soha nem válunk el egymástól. Évek óta nem beszéltünk már erről a gyerekkori képzelgésről. Most olyan közel volt hozzánk, hogy akár meg is érinthettük volna, de aztán kegyetlen módon elvették tőlünk. – Nem tudom, mihez kezdünk most… nélküle – csóváltam a fejem. Elfúlt a hangom. – Annyira fáj az egész! Ő halt meg, de mi fogunk elvérezni. Fáj, ha levegőt veszek, ha gondolkodom, minden fáj! – Beszéd közben hangosan csuklottam a sírástól, de Caroline értette, mit akarok mondani, és szomorúan bólogatott. – Egész nap jöttek-mentek az emberek, de képtelen voltam bárkivel is beszélni. Kedvem lenne a képükbe ordítani: Nem értitek, mi történt, mit veszítettünk? Nem fogjátok fel, hogy soha többé nem lesz ugyanolyan semmi? – Megértem – bólogattam. Sokáig sírtunk összekapaszkodva. Hagytuk, hadd csapjon össze a fejünk felett hullámként a gyász, hogy aztán partra vessen minket, mint egy hajótörés túlélőit. Végül előástam az általános iskolás korunkban rólunk készült fotók alól kikandikáló zsebkendős dobozt. Kezembe vettem az egyik képet. Már vagy húsz éve nem láttam. Az iskolai betlehemezéskor készült. Amy állt középen – tündérien nézett ki hosszú, kék ruhájában, tökéletes Szűz Mária volt, már azt leszámítva, hogy a bokájánál fogva, fejjel lefelé tartotta a Kisjézust. A balján Caroline állt, a fején egy hajpántra erősítve szamárfülek, az arcán idétlen mosoly. A jobbján meg én, valami fura, alufóliából készült sapkával – ha emlékezetem nem csal, én voltam a karácsonyi ufó! Caroline a vállamra támasztotta az állát, és együtt néztük a képet. Három arc, mindegyik más, csak a boldogság és a barátság összetéveszthetetlen pillantása közös bennük. Kézbe sem kellett vennem a több száz másik fotót, a nélkül is tudtam, hogy mindegyiken megtalálnám ugyanezt a tekintetet. Az előző este, a lánybúcsúmon készült fényképeken is látható volt. Összedugtuk a fejünket, és Caroline a

kinyújtott kezében tartott fényképezőgéppel örökítette meg triónkat. A szeplők helyét smink vette át, a copfokét fodrász alkotta hajköltemény, de a szemünkben még most is ott csillogott a barátság. És most ezek a képek, amelyekről azt hittük, csak egy újabb mérföldkövet örökítenek meg utunk során, Amy életének utolsó pillanatait dokumentálták. Újra a zsebkendő után nyúltam. Bal térdemnél egy számomra ismeretlen fotót vettem észre. Felvettem és a fény felé fordítottam. Úgy sejtettem, három-négy évvel korábban készülhetett, mert bár Amy és Caroline pont úgy néztek ki rajta, mint ma, Caroline haja a vállára omlott, pedig már régen nem viselte így. Nyár volt, legalábbis minden szereplőn rövidnadrág és póló volt. Egy kocsma kerthelyiségében ültek, és a mellettük álló fának támasztva várt négy bicikli. Nick és Richard a pad egyik végén ültek, előttük magas pohárban világos sör. Az asztal túloldalán Amy és Caroline vihogott bele a fényképezőgépbe. Én nem voltam ott. – Ez hol készült, Caroline? Elvette tőlem a képet, és könnyáztatta mosoly ült ki az arcára. – Jaj, persze, ez akkor volt, amikor Amy meggyőzött minket arról, hogy jó ötlet a nyár legmelegebb vasárnapján eltekerni Brownleigh-be, ami vagy huszonöt kilométer ide. Olyan napszúrást kaptunk, majdnem ott is maradtunk. Három, nem is, négy éve történt. Furcsa érzés ébredezett bennem, amikor visszaadta a fotót. Akkoriban volt, hogy megszakadt a kapcsolatom a lányokkal. Annyira lefoglalt a londoni állásom még hétvégén is, hogy alig jártam haza, legfeljebb rövid családi látogatásokra. Aztán amikor két éve voltam a cégnél, csodálatos lehetőséget kaptam – Washingtonba mehettem másfél évre, és ezt ki nem hagytam volna. Nem is nagyon gondolkodtam azon, mi lehet a barátaimmal, akiket itthon hagytam. Kissé szíven ütött, hogy nekik olyan közös emlékeik is vannak, amikről én semmit sem tudok. Nem lett volna szabad, hogy ez zavarjon, és mégis. Olyan sok mindenről lemaradtam, és most, hogy Amy elment, már esélyem sem volt ezeket bepótolni. – Lefogadom, hogy ezt a képet még nem is láttad Richardról – sóhajtott Caroline egy félmosollyal az arcán, miközben a halomban keresgélt. Igaza volt, tényleg sosem láttam még azt a fotót. Karácsonykor készült, és egyetlen pillantás elég volt, hogy tudjam, miért titkolta el előlem olyan gondosan a vőlegényem. Egy bulin készülhetett, a mennyezetről alufóliából kivágott díszek lógtak, és egy boltíves kapura égősort csavartak. Richard a kamerába nézett, a kezében egy poharat tartott, és a fején… – Te jó ég! Azok ott melírcsíkok? Caroline vidáman bólintott, mint aki valami szaftos titkot pletykál el. – Teljesen röhejesen nézett ki! Mint akit a nyolcvanas évekből szalajtottak. De ő nagyon elégedett volt magával. Alaposabban szemügyre vettem Richardot, de ezúttal nem a hajára figyeltem, amitől tényleg úgy nézett ki, mint egy beképzelt ficsúr. Boldognak és nyugodtnak tűnt, a körülötte állókkal nevetett valamin, amikor szóltak neki, hogy nézzen bele a kamerába. Caroline állt a keret egyik szélén egy csomó olyan emberrel, akiket nem ismertem, Richard mellett, a boltív alatt pedig Amy egy nagyon rövid, csillogó, vörös ruhában, teljesen az ünnepre hangolva. A feje felett fagyöngy lógott, és elég jól ismertem a barátnőmet ahhoz, hogy tudjam, nem véletlenül került pont alá. Eltöprengtem, vajon a számomra ismeretlen fiúk közül kire akarhatta kivetni a hálóját. Óvatos kopogásra kaptuk fel a fejünket. Nick nézett be hozzánk. – Jól vagytok, lányok? – kérdezte aggodalmasan. Lerítt róla, hogy tipikus férfi, akit rettenetesen rosszul érintenek a női könnyek. Caroline-ra néztem, és megfogtam a kezét. – Nem. De majd leszünk. Amy kedvéért. Végül sikerült rávennem Caroline-t, hogy lejöjjön az emeletről, és egyen valamit. Nick szerint pontosan erre a két dologra nem volt hajlandó már huszonnégy órája. Ha másért nem is, ezért már megérte átmennem. Nick és Richard kinyitottak egy üveg bort, és mi is kaptunk egy-egy poharat. Nekem fájdalomcsillapítót

kellett szednem, és Caroline ágya mellett is láttam egy kis, barna üvegcsét, úgyhogy gyanítottam, egyikünknek sem lenne szabad innia. Mindketten elfogadtuk a bort. Nem meglepő módon a beszélgetésből nem tudtuk teljesen kizárni az eseményt, ami darabjaira törte a világunkat. – Beszélt már valaki Amy családjával? Volt már szó a…? Lehet már tudni, mikor lesz a…? – Richard képtelen volt kimondani a temetés szót, és én teljesen megértettem őt. Temetésük az időseknek, a betegnek szokott lenni, és azoknak, akik már mindent elértek és láttak az életben, amit akartak. Nem fiatal, humoros, szeretnivaló huszonhét éves nőknek, akiknek még el sem kezdődött az élete. – Délután felhívták Caroline-t – közölte Nick. – Igen? – fordult felé a barátnőm, és döbbenten nézett rá. – Miért nem szóltál? Nick arcáról lerítt, hogy nagyon igyekszik óvatos lenni, nehogy úgy tűnjön, mintha korholná a párját. – Én szóltam, szívem, de nem voltál hajlandó a telefonhoz jönni. Válogatott káromkodások közepette zavartál el. Caroline felpattant, Nick ölébe ült, és a férfi átkarolta. – Sajnálom – suttogta Caroline a nyakába. Úrrá lett rajtam az az érzés, hogy Richarddal zavarunk. Lehet, hogy én rángattam vissza a barátnőmet a szakadék széléről, de Nickre volt szüksége ahhoz, hogy újra talpra álljon. – Felhívjam őket holnap? – ajánlottam fel, és Caroline hálásan bólintott. Megkönnyebbült, hogy levettem a válláról egy feladatot, amelynek elvégzésére képtelennek érezte magát. – Hol szálltak meg? Nick megadta a belvárosi hotel nevét, és hálásan mosolygott. Nemsokára magukra hagytuk őket. Jól jött, hogy Richard biztonságot adó karja átölelt, míg a kocsi felé tartottunk. Nem véletlenül mondják, hogy gyógyszerre ne igyunk alkoholt.

NEGYEDIK FEJEZET Amint bemondtam a nevüket a vidékies szálloda recepcióján, máshogy néztek rám. A fekete kosztümös recepciós arca megenyhült, és gyémánt keménységű pillantása helyét együtt érző tekintet vette át. – A kertre néző lakosztályban szálltak meg – tájékoztatott. Még a hangja is kedvesebb lett, amikor felismerte, hogy én is annak a tragédiának egyik szereplője vagyok, ami az ő hoteljükben bontakozik ki. – Tudják, hogy jön? Manikűrözött körme hegyével végigkövette az előtte fekvő listát. Rajta volt a nevem, közvetlenül a város egyik temetkezési vállalkozója alatt, és az egyik helyi virágboltos fölött. – Igen. Emma Marshall a nevem, ott vagyok. A lakosztály a földszinten volt, abban a szárnyban, ami a tökéletes rendben tartott kertre nézett. Persze sejtettem, hogy Amy szülei egyetlen pillantást sem vetettek rá, amióta megérkeztek. Bár szinte egész életemben ismertem őket, Caroline közelebb állt Amy szüleihez, mint én. Ezért is lepett meg, amikor az apa szorosan átölelt, amint kinyílt az ajtó. Ő mindig is távolságtartó és zárkózott ember volt. Sosem derült ki számomra, pontosan miből él, Amy mindig csak azt mondta, „a Cityben dolgozik”. Feltehetőleg sok idejét és energiáját elvette a munka, mert sokszor hiányzott az iskolai eseményekről, sőt Amy születésnapi bulijairól is. Ezért aztán mindig is úgy gondoltam, hűvös és távolságtartó figura. Annál jobban megdöbbentett, amikor azt kellett látnom, hogy könnyes barázdák szántják végig Donald Travis arcát. Ez nagyon megrázott. Látni a leplezetlen, őszinte összeomlást, és tudni, hogy semmit sem tehetek vagy mondhatok, hogy enyhítsem a fájdalmát – olyan volt, mintha tűsarkú cipővel ejtettek volna sebet a mellkasomon. Úgy szorította a kezemet, hogy már fájt, és csak ömlött a könnye, de ő nem törölte le. Tudtam, hogy időt kell hagyni neki, és hogy messze még a vége. Eszembe jutott, hányszor dühöngött tini korában Amy amiatt, hogy az apja sosincs ott, hogy a munka fontosabb neki, mint a család. Most látod őt, Amy? Most látod, ahogy gyászol? Nagyon-nagyon reméltem, hogy igen. Linda Travis teljesen összetört. Mindig úgy nézett ki, mint aki most jön a szépségszalonból és a fodrásztól. A farmert és edzőcipőt viselő anyák közül úgy rítt ki az iskola előtt makulátlan ruhájával és márkás tűsarkújával, mint gyémánt a bolhapiacon. Gyerekkoromban úgy tűnt, Amynek mindene megvan – a nagy ház, a drága autók, az előkelő szülők. De a tévéreklámba illően tökéletes anya álcája alatt ott volt a nő, aki nyilvánvalóan majomszeretettel szerette egyetlen gyermekét. Alig lehetett ráismerni a darabokra tört szívű nőre, aki a nyomott pamutszövettel bevont kanapén kuporgott. Nagyjából harminc évvel idősebbnek nézett ki valódi koránál, és egy pillanat alatt felmértem, hogy soha többé nem lesz már jól. Odamentem hozzá, de semmi vigasztalót nem tudtam mondani. Csak megfogtam a kezét, ahogy két nappal korábban a lányáét is. Amikor reggel odatelefonáltam, hogy szóljak, meg szeretném látogatni őket, nem tudtam, hogy fognak fogadni. Végül is Caroline-t keresték meg, és nem engem. Lehetséges, hogy valami módon engem hibáztatnak a lányuk haláláért? – Ha bármit tehetek… ha bármiben segíthetek… – Elfúlt a hangom. Pont olyan nehezen böktem ki, amit mondani akartam, mint a vőlegényem. Szerencsére Donald Travis jó szervező volt, és úgy sejtettem, a temetés intézése át fogja segíteni őt a következő tíz napon, míg végül el kell temetnie a gyerekét. – Csak egy valami… – kezdte Linda bizonytalanul. – Bármit, persze! Halványan elmosolyodott. – A temetkezési vállalkozó kérte, hogy válasszuk ki a ruhát, de nem hiszem, hogy képes lennék rá… – A feltörő zokogás beléfojtotta a szót. El kellett dönteni, miben temessék el Amyt, és Linda, aki számtalanszor segített a lányának a tökéletes ruha utáni vadászatban, képtelen volt akár belegondolni is,

hogy ezt most neki egyedül kell megtennie. Melyik anya lenne képes rá?

Az esküvőnk szervezése vidám, felhőtlen szórakozás volt, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor az elhalasztása lehangolónak és végtelenül szomorúnak bizonyult. Telefonon vagy e-mailben is lemondhattam volna mindent, de jobban illett a helyzet komorságához, hogy újra végigjárjam azokat az útvonalakat, amelyeket néhány hónappal korábban is, amikor lefoglaltam a helyszínt, a templomot, megrendeltem a virágokat és a menüt. Ráadásul muszáj volt aktívan töltenem az időt – talán azt hittem, hogy ha elég gyorsan mozgok, magam mögött hagyhatom a fájdalmat. Nem meglepő módon szinte mindenütt számítottak rá, hogy lemondom a megrendelésemet. Furcsa, de a rossz hír sokkal gyorsabban terjed, mint a jó. Így legalább nem kellett újra és újra kifejtenem, miért nem lesz esküvő. Hazafelé, a kocsiban azon gondolkodtam, az esküvői előkészületek visszafejtése csak újabb példa arra, hogy az életem visszafelé halad. Kilenc évvel korábban elhagytam az otthonomat, a családomat és a barátomat, mert egyetemre mentem, aztán Londonban kaptam munkát. Most pedig itt vagyok huszonhét évesen, újra otthon lakom a szüleimmel, és ott dolgozom, ahol annak idején diákmunkát végeztem minden szombaton. Még a Richarddal való kapcsolatom újrakezdése is egy lépés volt hátrafelé. Őszintén azt hittem, hogy kifújt, amikor sok-sok évvel korábban szakítottam vele. Most pedig az esküvőnkre készültünk, vagy legalábbis készültünk volna, ha nem azzal telt volna a napom, hogy lefújom az előkészületeket. Fáradtan és nem meglepő módon lehangoltan érkeztem haza. Még ki sem nyitottam az ajtót, már éreztem a virágok illatát, ami az egész előszobát betöltötte. Miután beléptem a házba, eltátottam a számat a csokor láttán. Az egzotikus virágokat művészien rendezték egymás mellé, és az egészet celofánba csomagolták. – Richard – mosolyodtam el. Odasiettem a csokorhoz, és lefejtettem a kis, fehér borítékot a küldeményről. Ezelőtt csak kétszer küldött nekem virágot, mindkétszer egy-egy kis csokor fréziát. Mélyen megérintett ez a váratlan figyelmesség. Kihúztam a fehér kártyát a borítékból. Az arcomra fagyott a mosoly, aztán magamhoz tértem, és csak még szélesebb lett. Csak négy, fekete tintával és kézzel írt szót találtam: Legőszintébb részvétem. Jack Monroe. Még nem költöztettem át a gyönyörű virágokat a legmagasabb vázába, amit csak találtam a házban, amikor Richard befutott. – Ez a tiéd? – kérdezte, és csókot lehelt az ajkamra, de közben le sem vette a szemét a látványról. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy hazudni fogok neki, de aztán úgy döntöttem, legjobb az őszinteség. Utólag már azt gondolom, jobb lett volna az első megérzésre hallgatni. – Igen. Gyönyörű, ugye? – Hmm. Igen – felelte. Elkalandozott. Keresett valamit a tekintetével, és nem kellett Sherlock Holmesnak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, az üdvözlőkártyát szeretné látni. – Ki küldte? Mély levegőt vettem, és csak utána feleltem: – Jack Monroe. – Ki? – Jack Monroe. Tudod, az az amerikai pasi… Amelyik kihúzott a kocsiból. Az értetlen tekintet helyét rosszalló homlokráncolás vette át. – Minek küldözget neked virágot? – Nem is tudom. Részvéte jeléül? Vagy, mert ez egy kedves gesztus? Ki tudja? – Talán Richard leplezetlenül ellenséges pillantása miatt tettem hozzá: – Egyébként azt hittem, te küldted. Legalább annyi volt benne, hogy elszégyellje magát, de ahhoz már nem volt elég esze, hogy ejtse a témát. – Tehát miért is adtad meg neki az otthoni címedet?

– Nem adtam meg. Richard viselkedése egyre jobban bántott. Megpróbálta elvenni tőlem ezt a kis örömet is ezen a végtelenül szomorú napon. – Akkor honnan tudta, hová küldje a csokrot? Megállt a kezem a levegőben a virágok rendezgetése közben, és felé fordultam. – Fogalmam sincs – válaszoltam fojtott hangon, amiből érezhette volna, hogy jobb lesz leállni. – Író, szóval lehet, hogy tudja, hogyan derítsen ki dolgokat. Ugye, neked ezzel semmi bajod? Richardot váratlanul érte ez a vészjósló kérdés, és láttam rajta, hogy már bánja is mindazt, amit az érkezése óta mondott. Sajnos a következő mondata nem sokat javított a helyzeten. – Akkor is fura, nem? Ez, hogy így lenyomozott téged, aztán ideküldött egy ekkora csokrot. Ez már szinte zaklatás, nem? Óvatosan letettem az ollót, amivel le akartam nyisszantani a virágok szárát. Nem okos dolog éles tárggyal a kezünkben dühbe jönni. – Hát, nem tudom, Richard, hadd gondoljam csak végig! Először fogja magát és megment, mielőtt felrobbanna a kocsi, aztán még van pofája virágot küldeni. Tudod, mit? Teljesen igazad van! Ez a pasi elmebeteg. Majd kérek ellene távoltartási végzést. – Csak azt akartam mondani… – kezdte a vőlegényem, de a szavába vágtam. – Inkább ne mondj semmit! – zártam le a vitát. Megfogtam az ollót, és levagdostam a virágok szárát. És ezzel a beszélgetés fonalát is elvágtam. Hat virággal később jöttem rá, hogy nem kellett volna ennyire keménynek lennem vele. Felnéztem, és láttam, hogy még mindig engem figyel, és nem biztos benne, hogy befejeztük a veszekedést, vagy csak erőt gyűjtök a következő körre. – Ne haragudj! – törtem meg a csendet. – Lehet, hogy ezt egy kicsit túlreagáltam. – Gondolod? Úgy párolgott el a dühöm, mintha sosem lett volna. – Lehet, hogy bunkó voltam – ismerte be, és felém nyújtotta a karját. – Gondolod? – feleltem, és odabújtam hozzá. Ahogy magához szorított, enyhült bennem a feszültség. – Olyan szörnyű napom volt. Nagyon szomorú volt, hogy le kellett mondani mindent, amit megszerveztünk az esküvőre, és aztán látni, hogy Amy szülei mennyire összetörtek… A szívem szakadt meg – suttogtam az inggallérjába. – De nem kellett volna ezt rajtad kitölteni. Ne haragudj! – Ezért vagyok – lehelte a hajamba. – És pontosan tudom, mire gondolsz. Tényleg iszonyú volt látni Amy szüleit. Ez meglepett. Hátrahajtottam a fejemet, úgy néztem rá. – Micsoda? Te is láttad ma őket valahol? Bólintott és eltorzult az arca, amikor eszébe jutott az emlék. – Mikor? Hol? – faggattam, és nem értettem, hogy tudott beléjük botlani, egyáltalán honnan tudta, hogy ők a barátnőm szülei. – A szállodában. Munka után beugrottam, és részvétet nyilvánítottam. – Ó – feleltem, de még mindig nem értettem az egészet. Tudomásom szerint még sosem találkozott Amy családjával. Amyt is csak rajtam keresztül ismerte. Amit tett, az udvarias és tiszteletteljes volt, és nem is kellett volna meglepődnöm, hiszen Richard mindig ilyen volt. Mégis megdöbbentem. Amikor az asztalra állítottam a vázát, elkaptam Richard rosszalló pillantását. – Mivel van bajod? Azzal, hogy virágot küldött nekem, vagy a személyével? – A személyével. Tömör válasza nem ért váratlanul. – De miért? Még csak nem is ismered! – próbáltam jobb belátásra bírni. Richard a konyhaszekrénynek vetette a hátát, és mélyet sóhajtott. Nem nézett a szemembe, miközben

beismerte: – Rossz érzéseket kelt bennem. Furcsa módon én éppen ennek ellenkezőjét tapasztaltam a magam részéről, de erről bölcsen hallgattam. Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és megvártam, míg rám nézett. – Ezt hogy érted? A fejem búbjára emelte a tekintetét, ami olyan hatást keltett, mintha a kávéfőzővel beszélgetne. Vonakodva válaszolt: – Bűntudatot kelt, haszontalannak érzem magam miatta. Nekem kellett volna vigyáznom rád, nekem kellett volna megmenteni, megvigasztalni, nem egy vadidegennek. De miközben a nő, akit szeretek, a poklok poklát élte át, én hol voltam? Mit csináltam? Ittam, nevettem, nagyszerűen mulattam. – Nem tudhattad. Honnan is tudhattad volna? Nem lehetne, hogy hálás legyél, amiért pont akkor pont ott volt valaki? Mit számít, ki volt az illető? Halványan elmosolyodott. – Igazad van, nem számít. – Magához ölelt, és nem tudtam eldönteni, akarta-e, hogy meghalljam a következő szavakat, amelyeket a hajamba motyogott: – Csak kár, hogy pont ő volt ott.

Tíz percbe telt, hogy kiszálljak a kocsiból, és további ötbe, hogy összeszedjem a bátorságomat, és bedugjam a zárba az Amy szüleitől kapott kulcsot, majd belépjek a lakásába. Azért vállaltam a feladatot, hogy megkíméljem Amy édesanyját az ezzel járó fájdalomtól, de abba bele sem gondoltam, mennyire nehéz lesz a barátnőm halála után elsőként átlépni a lakása küszöbét. Egy kisebb kupac borítékra léptem, ami a halála óta eltelt napokban gyűlt össze az ajtó túloldalán. Lehajoltam, hogy felvegyem ezeket, és láttam, hogy a többségük hitelkártya- és törzsvásárlóikártyakimutatás. A helyzethez nem illő módon elmosolyodtam. Amy mindig úgy állt a hitelhez, hogy ha nem akarják, hogy adósságba keverje magát, ne adjanak neki hitelkártyát. A számlákat a konyhapultra tettem, közvetlenül a kávésbögre kör alakú lenyomata mellé, amit senki sem törölt le. Ezt valamiért rettentő szomorúnak éreztem, ezért az ujjammal dörzsöltem le a felületről a barna gyűrűt. Az amerikai konyhában és a nappaliban csend honolt. Csak a hűtő zümmögött a sarokban. Szörnyű érzés volt. Amy sosem volt csendben. Vagy a zene szólt, vagy a tévé üvöltött, vagy a kettő egyszerre. Extrovertált volt, annyi önbizalommal, amennyi tíz embernek is elég lenne, és utált egyedül, a magány csendjében lenni. Elképzeltem, ahogy valahol messze, a sötétben némán fekszik egy hideg fémasztalon, és szinte levert a lábamról a fájdalom. Jóval előbb könnybe lábadt a szemem, mint gondoltam volna. Körülnéztem az egyszobás lakásban, ami olyan jól jellemezte Amyt. Ott volt a bekeretezett moziplakátokban, az élénk színű, egymástól teljesen elütő díszpárnákban a kanapén, és persze a szárítóra halmozott mosatlan tányérokban meg a mosógép mellé dobált szennyesben. Szomorúan néztem a ruhákra, amelyeket most már felesleges kimosni, és erről eszembe jutott, miért is jöttem. Fogtam egy darab papírtörlőt, és gyorsan megtöröltem a szememet. Szerettem volna minél tovább halogatni, hogy be kelljen néznem Amy ruhásszekrényébe, ezért munkához láttam – rendbe szedtem a konyhát, elmostam az edényeket, és olyan alaposan töröltem le a konyhapultot, ahogy Amy talán soha. Persze Caroline sokkal jobban értett az ilyesmihez, de tudtam, hogy szegény alig van magánál, így csak én vehetem le Amy szüleinek válláról ezt a terhet. – Jaj, Amy! – kiáltottam az üres lakásnak. Egyszerre szerettem és utáltam a barátnőmet. Haragudtam rá, amiért itt hagyott minket. A mosogató alatt talált szemeteszsákot a hűtőhöz vittem. Amy nem szokott otthon enni, de még engem is meglepett, mennyire üres a hűtője. Egy kosárka szőlőn, valami előkelő sajton, aminek ki sem tudtam ejteni a nevét és egy doboz tejen kívül semmi romlandót sem találtam. Persze aki hat üveg bort hűt egyszerre, annál nem sok hely marad az ételek számára. Meg sem kellett néznem, tudtam, hogy a fagyasztó színültig

van készételekkel, a felső konyhaszekrény meg tartós kajával. Caroline az ég felé emelte volna a karját kétségbeesésében. Egyszer csak elfogytak a feladatok, amelyek a konyhában tartottak, és kénytelen voltam lassú léptekkel megközelíteni Amy szobáját. A kis kanapé mellett megtorpantam, és a szoba egyik sarkára esett a pillantásom, ahol három hónappal korábban a karácsonyfa állt. Előre feldíszített változatot vett. Én is ott voltam, amikor beszerezte, és a kocsim hátsó ülésén hoztuk haza. Úgy hajtottunk át a városon, hogy a doboz erősen nyomta mindkettőnk fejtámláját, de még így sem tudtuk lecsukni a csomagtartót. Tanácstalanul álltunk a zsúfolt parkoló közepén, és azon töprengtünk, mégis hogyan fogjuk rögzíteni a dobozt, amikor Amy hirtelen lerúgta a csizmáját, és kibújt mintás harisnyájából. – Parancsolj! – nyújtotta át a még meleg ruhadarabot. Végig mosolyogtam, míg húztam-vontam a harisnyát, és megpróbáltam annyira rátekerni a csomagtartó zárjára, hogy biztonságosan elindulhassunk. Legközelebb egy hét múlva láttam a fát, karácsony másnapján, és ez az emlék olyan hirtelen tört rám, hogy le kellett ülnöm Amy puha kanapéjára, mert elhagyott az erőm. Aznap felhívtam mindkét lányt, és megkértem őket, hogy találkozzunk Amynél. Azért Amy lakását választottam a spontán gyűlés helyszínéül, mert nem akartam, hogy akár Nick, akár az édesanyám és az édesapám ott legyen abban a fontos pillanatban. Hármasban akartam lenni legrégibb barátnőimmel. Amy csak húsz perccel korábban érkezett haza, mert az ünnepet a szüleivel töltötte. Még a sporttáskáját sem tette el az ajtóból, úgyhogy Caroline-nal szinte keresztülestünk rajta, amikor beléptünk a lakásba. A nappaliból karácsonyi zene szűrődött ki, és a szobát csak az asztali lámpa meg a karácsonyfa fényei világították meg. Amy laptopja a dohányzóasztalon volt, de mielőtt leültünk volna, arrébb tolta. – Azon tanakodtam, vajon hogyan kell tojáslikőrt csinálni – vigyorgott, miután mindkettőnket szorosan átölelt. – Aztán rájöttem, hogy nincs is itthon tojás, ráadásul a receptek alapján az egész procedúra veszélyesen hasonlít a főzésre, és mint tudjuk, én olyat nem szoktam. Caroline nevetve rázta a fejét. – Megcsináljam? Ha jól láttam, a sarki kisbolt nyitva van. Ekkor vágtam közbe, mert képtelen voltam már tovább magamban tartani az örömömet, és mindkettőjükkel egyszerre akartam megosztani. – Inkább hagyjuk! Úgyis hoztam pezsgőt. Szabad kezemmel felemeltem az üveget, amit még délelőtt vásároltam. Mindketten meglepetten húzták fel a szemöldöküket. – Nagyon menő! – kiáltott fel Amy. – Ünneplünk valamit? Egy pillanatra az arcára fagyott a mosoly, Caroline pedig úgy sikkantott fel mellettem, mint egy kiskutya. Nagyon lassan előhúztam a bolyhos kardigánom zsebéből a bal kezemet. – Úristen, úristen, úristen! – visított Caroline. Megvolt rá az esély, hogy hamarosan megfullad az izgalomtól. – Nem mondod! Vagy mégis? Tényleg? Bólintottam, és az én arcomra is széles mosoly ült ki. – Megkérte a kezedet – mondta Amy nagyon lassan. Nem is kérdés, nem is kijelentés volt ez, inkább valami meghatározhatatlan a kettő között félúton. – Igen – helyeseltem, mire Caroline alaposan szemügyre vette a gyűrűt. – Jaj, Emma, ez gyönyörű! Bólintottam, és az ujjamat mozgattam a még szokatlan súly alatt. Caroline akkor sem jöhetett volna nagyobb extázisba, ha megnyeri a lottót. Hirtelen magához vont, és úgy megszorongatott, hogy alig kaptam levegőt. Egy fél pillanattal később Amy is csatlakozott hozzánk. Hárman ringattuk magunkat jobbra-balra nevetve, túláradó örömtől kipirulva. Amikor szétváltunk, Caroline újra megfogta a kezemet. – Hadd nézzem meg még egyszer azt a gyűrűt! Basszus, milyen nagy! Zavartan vontam vállat.

– Igen, egy vagyonba kerülhetett. – És hogy csinálta? Mindent tudni akarunk! – faggatott Caroline. Lehuppant a kanapéra, és maga alá húzta a lábát. – De szóról szóra ám! – figyelmeztetett. Még ki sem nyitottam a számat, már közbekotyogott: – El sem hiszem, hogy megelőztetek minket! Hogy mit fog kapni ezért Nick, ha hazaérek! Nevetve néztem Amyre, aki a másik kanapéra ült le. Furcsa csöndbe burkolózott, és egészen megdöbbentem azon, mennyire világosan kiülnek az arcára az érzései. – Úgy örülök nektek! Megérdemlitek. Ennek így kellett lennie. Caroline-nal sokatmondó pillantást váltottunk. Ez a kijelentés és érzelgősség egyáltalán nem vallott Amyre. – Amy – kezdte Caroline, és közelebb hajolt közös barátnőnkhöz a félhomályban –, te sírsz? Amy elnevette magát, és a kézfejével gyorsan megtörölte a szeme sarkát, ami gyanúsan csillogott. – És ha igen, Úgyis Én Megyek Férjhez Először kisasszony? – szólt vissza most már magához hűen. De azért még mindig nem szedte össze magát teljesen a hír után, amit megosztottam velük. – Attól még, hogy én nem akarok férjhez menni és megállapodni, örülhetek, amikor számomra nagyon fontos emberek úgy döntenek, hogy pontosan ezt fogják tenni. Furcsa volt ez a szentimentális viselkedés, és hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak. – Na, csak várjatok, míg rátok adom a koszorúslányruhát, majd akkor megnézzük, mennyire örültök! – figyelmeztettem őket. – Koszorúslány! – sikította Caroline. Felugrott, és ismét a nyakamba borult. – Csak nem képzelted, hogy nélkületek csinálom végig? – kérdeztem a barátnőm vállától. Amyre pillantottam, aki szeretetteljesen mosolygott ránk, de nem jött oda ölelkezni. Az arcomat tanulmányozta, és a szeme újra megtelt könnyel. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a két lány így reagál majd az eljegyzésem hírére. Caroline másfelé nézett, így nem láthatta, hogy Amy azt tátogja nekem: Szeretlek! Egész biztosan kiült az arcomra a döbbenet. Persze, szerettük egymást, ez sosem volt kérdés. Régóta, feltétel nélkül szerettük egymást mi hárman, erre mindig lehetett számítani. A szeretet forrasztotta össze barátságunk láncának szemeit. De sosem fogalmaztuk meg ezt az érzést. Kimondatlan tényként kezeltük. A szemébe néztem, és visszatátogtam neki: Én is szeretlek. Mert szerettem is.

Amint kinyitottam az ajtót, megcsapta az orromat kedvenc parfümjének illata. Lehunytam a szememet, és élveztem. Egy szédítő pillanatig olyan volt, mintha ott állna mellettem. De amikor végül beléptem, a ruhásszekrény tükrében csak magamat láttam. Hiába volt rengeteg tárolóhelye, a cipői és a kiegészítői kifolytak a szekrényekből meg a szoba sarkaiban álló, mini cipősdobozokból és műanyag kosarakból, amelyekben a kendőit, öveit és kézitáskáit tartotta. Kétségbeesetten néztem körül. Mégis hogy fogom ezt végigcsinálni? Ha átkutatom a fiókjait és szekrényeit, az olyan lesz, mintha betolakodnék a privát szférájába. Eszembe jutott valami, úgyhogy visszatértem a konyhába egy újabb szemeteszsákért. Az volt a feladatom, hogy kiválasszam a ruhát, amiben eltemetjük Amyt, de tudtam, hogy a szülei előbb-utóbb kénytelenek lesznek idejönni és átválogatni a dolgait. Márpedig volt valami, amitől még ez előtt mindenképp meg akartam szabadulni. Volt valami abban a szobában, ami nem a szülők szemének való. Amy éjjeliszekrényéhez léptem, és kihúztam az alsó fiókot. Oda sem néztem, csak beleöntöttem a fiók tartalmát a zsákba. Hallottam az egymásra zuhanó tárgyak csörömpölését. Még emlékeztem arra az estére, amikor Amy megmutatta legutóbbi szerzeményét. Ugyanebből a fiókból vette elő. Megvárta, hogy Caroline hallótávolságon kívül kerüljön, csak akkor mutatta meg nekem az eszközt, de még mindig úgy

vihogtunk, mint két iskolás lány, amikor barátnőnk egy üveg borral a kezében visszatért, hogy színültig töltse nemrég kiürült poharainkat. – Mi olyan vicces? – kérdezte Caroline, mi meg válasz helyett még hangosabb nevetésben törtünk ki. Türelmesen nézett minket, várta, hogy kicsit összeszedjük magunkat, vagy esetleg felnőjünk. Ami előbb jön. Végül is eléggé megnyugodtam, hogy meg tudjak szólalni: – Hát, Caro, fogalmazzunk úgy, hogy ugyebár a te alsó fiókodban márkás lepedők meg törölközők vannak… – Itt Caroline bólintott. – Na, Amynek is van ilyen alsó fiókja… – Caroline bizakodva mosolyodott el, de aztán a mondat végére értem: – Csak az ő cuccai elemmel működnek! Sokkal hangosabban nevettünk, mint amennyire vicces volt a szituáció, és még Caroline is velünk tartott. Elterültünk a franciágyon, és ömlött a szemünkből a könny. – Elképesztő vagy – dorgálta Caroline Amyt félig-meddig viccesen. – Minek neked az a cucc? Még állandó barátod sincs! – Eh, pont azért vettem meg – feleselt Amy, pedig jól tudta, hogy Caroline ettől a haja tövéig el fog pirulni. Nem kellett csalódnia. – Majd ha én is révbe érek, mint ti, az egészet felajánlom egy jótékonysági szervezetnek. – Szerintem az idősek otthonának add, odáig lesznek tőle! – vetettem fel, amitől mindhárman ismét nevetésben törtünk ki. Körülnéztem az üres szobában, és lassan elhalkult az emlék visszhangja. Megráztam a fejem. Már mióta itt vagyok, és még semmit sem csináltam! Amy szekrényei dugig voltak. Olyan szorosan lógtak egymás mellett a vállfák, hogy úgy kellett kirángatni a ruhákat. Sem stílus, sem más kategória szerint nem rendezte a ruháit, úgyhogy a rövidke strandruhák a csillogó estélyik és a munkába hordható ruhák között lógtak. Ez legalább megmagyarázta, miért tartott Amynek olyan sokáig, hogy elkészüljön, bárhová mentünk is. Mire itt bármit megtalált! Miközben a ruhák között nézelődtem, az az érzésem támadt, hogy nem fogok megfelelő holmira bukkanni. Minden ruhájának és topjának túl mély volt a dekoltázsa, a szoknyái és rövidnadrágjai pedig olyan rövidek voltak, hogy ahányszor Amy lehajolt bennük, mindig attól kellett tartani, hogy mindenki megtudja, milyen színű bugyi van rajta. Igaz, most nem lesz sem hajlongás, sem bármiféle mozgás, akármit választok is. Képtelen voltam elfogadni a gondolatot, hogy Amy, aki mindig vibrált, aki annyira élettel teli volt ezekben a szexi göncökben, mozdulatlanul és csendesen fog feküdni a koporsóban. A rúd végén találtam meg a tökéletes ruhát és a hozzá illő kabátkát. Sosem láttam Amyn ezt a szerelést. Kivettem a szekrényből, hogy jobban szemügyre vehessem. Még le sem húztam róla a celofáncsomagolást, már tudtam, hogy ezt fogom választani. Felismertem az elegáns címkére hímzett nevet. Ez a vétel jól megterhelhette a szerencsés hitelkártyát. A sötétkék ruha csinos volt, elegáns, mégis szexi. A címke segítsége nélkül is felismertem, hogy igazi selyem. Testhez álló szabása volt, és bár mély volt a dekoltázsa, mégsem mutatott ízléstelenül sokat. Járt hozzá egy kis boleró is. Ilyesmit különösen előkelő esküvőre vagy nagyon különleges alkalomra vesz az ember. Eltöprengtem rajta, vajon viselte-e Amy akár egyszer is. Sokkal gyorsabban ráakadtam a megfelelő cipőre, mit hittem volta. Nem tudtam, mi mindent szedjek össze, ezért eltettem egy márkás alsóneműt és egy nyakláncot is. Valamiért nagyon fontosnak éreztem, hogy Amy olyan csinosan lépjen át a túlvilágra, amilyen csinos csak lehet. Emiatt merült fel bennem a gondolat, hogy elvigyem a tisztítóba a ruhát, mielőtt leadom a temetkezési vállalkozónál. A vállfánál fogva felemeltem, és az ablakhoz léptem, hogy ellenőrizzem, van-e rajta valami folt. Az is lehet, hogy elég, ha kivasaltatom. Akkor még ma elkészül, és időben odaér a temetkezési vállalkozóhoz, ahogy megbeszéltük. Végigsimítottam a kabátkát, és belenyúltam mindkét zsebébe, hogy ne maradjon bennük semmi. Az egyik üres volt, de a másikban találtam egy összehajtogatott papírfecnit. Akkorka volt, mint egy bélyeg. Ki akartam dobni, de valami megmagyarázhatatlan ösztön megakadályozott ebben. Széthajtogattam a papírt.

Talán egy jegyzettömb sarkából tépték le, mert a széle egyenetlen volt. Csak egy telefonszámot írtak fel rá. Ezt a számot azonnal felismertem. Folytattam a pakolást, még Amy sminktáskáját is eltettem, amibe bepakoltam a kedvenc rúzsát és parfümjét. De közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy vajon mit keresett a legjobb barátnőm zsebében a vőlegényem munkahelyi telefonszáma. Miért akarta volna felhívni Richardot az iskolában? Először is, Richard az iskolában általában órán van, tehát szinte lehetetlen elérni őt. A szám a tanári melléke volt, ahol Richard a kollégáival együtt szokott ülni. Általában kénytelen voltam valamelyiküknek lediktálni az üzenetemet, és csak remélhettem, hogy nem felejtik el átadni. Miközben a kocsimhoz tartottam, végig éreztem a farmerzsebemben a papírfecnit, amely úgy égetett, mint valami vegyszer. Nem aggasztott, hogy Amynek megvolt Richard munkahelyi telefonszáma, csak nem értettem. Akkor világosodtam meg, amikor befaroltam a tisztító előtti parkolóhelyre. Az a szám nemcsak Richardé, hanem az összes tanáré. Amy nem a vőlegényemet akarta elérni. Caroline-nal az elmúlt év nagy részét arra szántuk, hogy férfit vadásszunk Amynek. Caroline-nak szinte mániájává vált ez a küldetés. Egész sor vakrandit szervezett a barátnőnknek a saját és Nick kollégáival. Amy jól nevelten végigülte ezeket a találkozókat, mert úgy volt vele, hogy bármelyik férfival hajlandó elviselni egy estét, ha az illető meghívja vacsorára. Caroline nem ebben a hozzáállásban reménykedett, de Amy legalább önmagát adta. Caroline és én tini korunk óta kitartottunk a párunk mellett (mínusz az az öt év, amit külön töltöttünk Richarddal), de Amy mindig is egészen máshogy állt a randizáshoz. Külsejének és személyiségének hála sosem volt ajánlatok híján, de nem hiszem, hogy akár egyetlen kapcsolata is tovább tartott volna néhány hónapnál. Azt állította, gyorsan elunja magát, nem bírja a kötöttséget, és valóban minden kapcsolatában volt egy pillanat, amit a külső szemlélő is pontosan be tudott azonosítani – amikor a pasi már komolyabb érzelmi kötődésre vágyott. Amy általában ezen a ponton szokott kiszállni. – Úgy csinálok, mint a halász. Visszadobom őket az óceánba, hogy szabadon úszkálhassanak – mondta egyszer erről, amikor Caroline-nal kétségbe estünk, mert egy egészen biztatóan induló viszony pont ugyanolyan véget ért, mint az összes többi. – Szerintem meg csak rohadtul válogatós vagy – kesergett Caroline. Erre Amy a tőle megszokott, elbűvölő kis vállrándítással felelt. – Úgyis fura volt az ágyban – osztotta meg velünk, mert tudta, hogy Caroline most már sosem tud majd másra gondolni, amikor egy társaságban szórakozik a pasival, aki Nick egyik kollégája volt. Én sem akartam lemaradni Caroline-tól, ezért én is győzködtem Richardot, hogy hozza össze Amyt valamelyik egyedülálló tanárkollégával, de ő makacsul ellenállt. – Annyira kellemetlen a stricit játszani a barátod előtt – szabadkozott. – De nem a stricit játszanád! – erősködtem. – Inkább a kerítőt. – Az még rosszabb. – Hogyhogy? Miért? – Csak. És ezzel le is zártuk a témát, mígnem tavaly új kolléga érkezett – egy huszonéves, nagyon jóképű férfi. Egyszer elsétált mellettünk, amikor egy bárban ittunk, és még Amy is elismerte, hogy szívdöglesztő, pedig az ő szájából ritkán hallhattunk ilyesmit. Hosszas noszogatás után Richard végre kötélnek állt – belement, hogy kipuhatolja, a férfinak ellenére lenne-e, hogy egy darab húsként kezeljék (Richard fogalmazott így duzzogás közben). – Fazék. Üst. Fekete – közölte erre Caroline tömören. Most, hogy megtaláltam a tanári telefonszámát Amy szép ruhájának zsebében, elgondolkodtam, lehetséges-e, hogy végül lett valami abból a randiból. Furcsa volt, hogy sosem beszélt erről, sosem mesélte el, mi történt. Ekkor hatalmába kerített valami hihetetlen szomorúság – mert már nem is tudom meg soha.

ÖTÖDIK FEJEZET

A templom teljesen megtelt, ahogy arra számítani lehetett. Mi az egyik első padsorban ültünk. Le sem bírtam venni a szememet az oltár mellett várakozó állványról, amire majd a koporsó kerül. Az sem volt könnyebb, amikor Amy felnagyított portréját néztem. Nem tudom, mikor készült a kép, de gyönyörű volt. Amy arca enyhén lebarnult, és úgy repkedett a feje körül a haja, mint egy aranyszínű felhő. Csillogó szemmel nevetett. Olyan pillanatot kapott el a fotós, ami fájdalmasan ismerős volt. Belesajdult a szívem. Nem lepődtem meg, hogy Travisék ezt a templomot választották Amy gyászmiséjének helyszínéül. A helyi templom esett legközelebb valamikori otthonukhoz, és itt keresztelték meg Amyt csecsemőkorában. Ráadásul Richarddal ide terveztük három nappal későbbre az esküvőnket. Nagyon reméltem, hogy anyu, aki szomorkásan nézegetett Richardra és rám, nem ad majd hangot az esküvő elhalasztása miatti bánatának. Pontosan tudtam, mennyire várta már a nagy eseményt, de ez a nap most nem rólunk szólt. Bíztam benne, hogy a betegség megkímélt még belőle annyit, hogy ezt felfogja. Hátrafordultam és szemügyre vettem a sötét ruhába öltözött tömeget. Milyen sokan jöttek el azok közül, akik az esküvői vendégek listáján is szerepeltek! Vajon hánynak jut eszébe, mennyire más ceremóniára készült még pár napja? Élénk színű ruhák, hivalkodó kalapok, nem pedig fekete öltönyök és nyakkendők között kellett volna válogatniuk. A kórus örömében és nem bánatában énekelt volna, a ceremónia mosolyt csalt volna az arcokra, nem pedig szomorúságot és könnyeket. Vajon hányan hibáztatnak minket Amy haláláért? Hiszen közvetetten hibásak voltunk. Nem nehéz erre a következtetésre jutni – ha nincs esküvő, nincs leánybúcsú, sem baleset, és legfőképp nincs temetés. Nyeltem egyet, hogy eltüntessem a golflabda méretű gombócot a torkomból, és azt figyeltem, ahogy a későn érkezők belépnek a templom óriási tölgyfaajtaján. A padsorok megteltek, így aztán a többiek a templom hátuljában állva hallgathatták végig a búcsúztatót. Balról jobbra haladva végigpásztáztam a fal mellett álló gyászolókat. Annyira megdöbbentem, amikor megláttam őt, hogy szinte reccsent a nyakam, ahogy visszakaptam a fejemet, hogy megbizonyosodjam róla, nem képzelődtem. A templom falánál makulátlan öltönyben álló, magas férfi Jack Monroe volt. Tudtam, hogy ő is észrevett engem, talán még a meglepetéstől elkerekedett szememet is látta, de csak alig észrevehetően biccentett. Egy pillanatnyi habozás után viszonoztam a gesztust. Richardhoz fordultam, hogy megosszam vele az imént látottakat, de olyan kifejezés ült az arcán, ami belém fojtotta a szót. Nem volt jól. Attól a pillanattól fogva, hogy reggel értem jött, egyértelmű volt, hogy az összeomlás szélén áll. Összeszorította a száját, mintha lebénult volna az arca. Így próbálta elejét venni annak, hogy kimutassa az érzéseit. Amikor beszálltunk a kocsijába, és kettesben maradtunk, aggodalmasan kérdeztem: – Jól vagy? Szomorúan rázta a fejét. – Nem különösebben. És te? Válaszképpen én is a fejemet csóváltam, mégis meglepett a reakciója. – Nem bírom a temetéseket – magyarázkodott. Mivel még sosem voltunk együtt ilyen eseményen, és nagyon reméltem, hogy még sokáig nem is leszünk, kénytelen voltam elfogadni az állítását. Hiába hisszük, nem lehet felkészülni arra a pillanatra, amikor teljes csend nehezedik a templomra, az orgonán megszólalnak az első hangok, és megindul a lassú menet a padsorok között. Megragadtam Richard kezét, és minden erőmmel összekulcsolt ujjainkra koncentráltam, csak ne kelljen a fekete koporsóra figyelnem, amelyen ragyogó ezüstszínűek a fogantyúk. Nem akartam látni a hat férfit, aki a vállán cipelte, sem azt, ahogyan ellépdelnek Amy családja és barátai mellett. Egyikük Nick volt. Elfacsarodott a szívem, amikor észrevettem, hogy az arcán a szokásos vidámság helyett mély koncentráció ül. Vajon Richard bánja, hogy nincs ott mellette? Engem meglepett, amikor David Travis megkérte a két

férfit, hogy vegyenek részt a temetési menetben, és még jobban megrökönyödtem, amikor Richard remegő hangon elutasította. Most éreztem, ahogy a feszültség görcsbe rándítja az egész testét, miközben a mellette elhaladó koporsót nézi, és be kellett látnom, hogy jó döntést hozott. Alig bírta kihúzni magát, hogyan cipelt volna akkor ilyen értékes terhet? Úgy éreztem, enyhe kifejezés, hogy nem bírja a temetéseket. Miután a koporsóvivők óvatosan letették terhüket az állványra, képtelen voltam levenni róla a szememet. Tudom, hogy körülöttem imádkoztak, himnuszokat énekeltek, és feltehetőleg mindig a megfelelő pillanatban álltam fel és ültem vissza, de az egész esemény ködösnek és valószerűtlennek tetszett, mintha a világ legélénkebb tömeges rémálmába csöppentünk volna. Alig bírtam erőt venni magamon, nehogy felpattanjak, és tiltakozzak, azt kiabálva, valami szörnyű félreértés történt, kizárt, hogy Amy mozdulatlanul és hidegen fekszik a fényes, fekete koporsóban. De csak esküvőkön lehet hangot adni az ellenkezésünknek. A temetésen csendben kell maradni, el kell fogadni mindent, bármilyen rettenetes is legyen. Donald búcsúja a lányától szívszaggató, szeretetteljes és bátor volt. Már önmagában az, hogy a végére ért, olyan lelki erőről tanúskodott, amivel szerintem nem sokan dicsekedhetnek. Körül sem kellett néznem, úgy is tudtam, hogy a templomban tartózkodó összes nő könnyekig meghatódott a gyászoló apa szavaitól. Jól hallottam a papír zsebkendők zörgését és a halk szipogást. A jelenlévő férfiak sem voltak kivételek, és bár Richard a beszéd kezdete óta nem emelte fel a fejét, időről időre megrázkódó válla elárulta őt. Mélyen megindított, hogy ennyire meghatódott, mert korábban még sosem láttam sírni. Nem volt szokása nyilvánosan átadni magát az érzelmeinek. Amikor én az öt évvel korábbi szakításunkkor úgy zokogtam, mint egy elárvult gyerek, az ő szeme akkor is száraz maradt. Ijesztő és furcsa volt ennyire sebezhetőnek látni, ráadásul úgy, hogy nem is próbálta palástolni az érzéseit. Belé karoltam és közelebb csúsztam hozzá. Eggyé váltunk. A szertartás végén a gyülekezet felállt, és kábultan kísérte utolsó útjára a koporsóban fekvő Amyt. Richarddal mi is csatlakoztunk a kijárat felé csoszogó tömeghez. Amy szülei a kapu előtt álltak, és fogadták a részvétnyilvánításokat. Nem hiszem, hogy akár egyetlen vigasztaló szó is áthatolt a gyász és fájdalom fehér zaján. A sor hosszából ítélve arra számítottam, akár tíz percig is eltarthat, mire odaérünk hozzájuk. – Csak beszélek gyorsan valakivel – szorítottam meg Richard karját. Bólintott, de láttam rajta, hogy nem is figyel. Még csak rám sem nézett, amikor elmaradtam mellőle, és a templom hátulja felé nyomakodtam. Sok gyászoló egy kis oldalajtón keresztül hagyta el a templomot. Először nem is vettem őt észre. Tényleg elment? Csak ismételgettem, hogy elnézést, és átfurakodtam a kijárat körül kisebb csoportokba verődött emberek között. – Emma! Megfordultam. Ott állt mögöttem. Sokkal magasabb volt, mint ahogy emlékeztem. – Szia! – feleltem, és váratlanul elszorult a torkom az idegességtől. – Helló, Jack! Most aztán megleptél. Nem számítottam rá, hogy te is eljössz. Nem sikerült túl barátságosra ez az üdvözlet, de nem sértődött meg. – Valamelyik nap összefutottam Caroline-nal a városban, és megemlítette, mikor lesz a temetés. Itt akartam lenni, ezt éreztem helyesnek. Remélem, nem gond. Nekem nem volt jogom meghatározni, mit tehet és mit nem. Ha volt is, aki megkérdőjelezte a jelenléte jogosságát, én teljesen megértettem őt. Körülöttünk csupa olyan ember állt, aki jobban és főként régebb óta ismerte Amyt, mint Jack. De akkor este olyan kötelék kovácsolódott az út szélén, ami örökre hozzám, Caroline-hoz és Amyhez kötötte őt. Furcsa módon több joga volt ott lenni, mint azoknak az ismerősöknek, akik már évek óta nem látták Amyt. Mindenesetre meglepett, hogy Caroline nem említette a találkozását Jackkel. Őszinte fájdalom tükröződött a férfi helyes arcán. – Bárcsak korábban rátok találtam volna, vagy legalább tehettem volna valamit… – Elcsuklott a hangja. Egy percig sem gondolkodtam azon, mennyire illendő, amit teszek, csak megfogtam és megszorítottam a

kezét. – Megtetted, amit tudtál. Többet, mint mások tettek volna. Ha te nem vagy, valószínű, hogy ma én sem lennék itt. Tudtam, hogy örökké az adósa maradok, és azzal, ha azt mondom, „köszönöm”, töredékét sem fejezhetem ki a hálámnak. – Hogy vagy? – kérdezte gyengéden. Felismertem ezt a hangot: a baleset estéjén is így beszélt. Az arcomat fürkészte, de nem a látható sebeket kutatta, amelyek máris gyógyulásnak indultak, hanem a mélyebbeket, amelyek sokkal lassabban múlnak el. – Jól vagyok, igazán – vágtam rá gondolkodás nélkül, mint a súlyos beteg az orvos kérdésére. Körülnéztem, aztán találkozott a tekintetünk. Fürkésző szemmel kutatta az arcomat. Van valami nyomasztó abban, ha az ember a templom közepén áll, és úgy hazudik. – Igazából nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Rettentő rosszul vagyok. Gondolom, a templomban káromkodni sem illik, de szerencsére Isten és Jack is szemet hunyt e vétek felett. – Jobb lesz – biztatott Jack, és gyengéden megszorította a kezemet. Addig fel sem tűnt, hogy nem engedtem el. – Tudom, hogy ezt most még nem hiszed el, de bízhatsz bennem, igazat mondok. Bármilyen őrületesen hangzik, már akkor is bíztam benne, pedig alig tudtam róla valamit. Emiatt hinni is akartam neki. Sőt a kezét is fogni akartam, mert erősnek és megnyugtatónak éreztem, de ez olyan sok szempontból volt tisztességtelen, hogy sejtettem, Isten nem néz diszkréten a másik irányba. Óvatosan kihúztam az ujjai közül az enyémeket, és ő azonnal elengedett. – Olyan ez a nap, mintha egy hatalmas hegyet kellene megmásznom, akármennyire fáj is. De biztos, hogy ha jövő héten visszamegyek dolgozni, minden könnyebb lesz. Megértően bólintott. – Hol dolgozol? – Az egyik helyi könyvesboltban – feleltem, és két okból kifolyólag is azonnal bűntudatom támadt. Lekicsinylően beszéltem az állásról, amit Monique a kedvemért hozott létre, és Amy temetésén olyan triviális és banális dolgokról beszéltem, mint a munka. Mégis mi üthetett belém? – Koncentrálj a jövőre! – javasolta Jack, és meleg tekintettel nézett rám. – Hamarosan férjhez mész… – Lemondtuk az esküvőt – szakítottam félbe. Amikor meghallottam, mit mondtam, azonnal eszembe jutott, vajon Freudnak mi lenne a véleménye erről az elszólásról. – Mármint elhalasztottuk. Elhalasztottuk. – Szomorúan néztem körül. – Itt akartuk tartani. Három nap múlva lett volna. Kétféle érzelem ült ki az arcára. Az egyik az együttérzés, a másikat nem tudtam megfejteni. – Sajnálom – szólalt meg végül. – Gondolom, ettől még nehezebb a mai nap. Mindkettőtöknek. Nem kerülte el a figyelmemet a hangsúly. – Nos, vissza kell mennem – váltottam témát, miközben hátrapillantottam a vállam fölött. Richard, Caroline és Nick már majdnem elérték a tölgyfa ajtót. – Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél. Tényleg nagyon jó ember vagy. Félmosolyra húzódott a szája, de nem mondott semmit. Elfordultam tőle, és már két lépést megtettem, amikor eszembe jutott, hogy még nem beszéltünk meg mindent. – Elnézést, majdnem elfelejtettem. Köszönöm a gyönyörű virágokat, Jack. Nagyon figyelmes volt tőled. Megkerestelek volna, hogy megköszönjem, de nem tudtam, hogyan érhetnélek el. – Örülök, hogy rendben megérkezett a csokor – felelte, majd Richardra pillantott. – Remélem, nem lett belőle baj, hogy az otthoni címedre küldtem. Nem akartam kínos helyzetet teremteni. Nyilvánvalóan Richard nem kifejezetten udvarias viselkedésére utalt, amit a vőlegényem a kórházban mutatott. – Nem, nem, nem – ellenkeztem. Legalább két felesleges szó volt ebben a mondatban, de csak így éreztem elég meggyőzőnek. – Mindketten úgy gondoltuk, hogy nagyon szép gesztus volt tőled.

Alig észrevehetően megrándult az ajka erre a hazugságra, de nem szólt egy szót sem. Kezdtem magam kínosan érezni. – Hát, akkor szia – búcsúztam, és mert furcsa lett volna csak úgy otthagyni, közelebb léptem hozzá, és gyors csókot nyomtam az arcára. Igyekeztem kizárni a tudatomból az arcszesze illatát és a borosta enyhe szúrását az ajkamon. Visszamentem a többiekhez. Egyedül Caroline látta, mi történt, és már nyitotta is a száját, hogy kikérdezzen, de jelentőségteljes pillantást küldtem Richard felé, majd alig észrevehetően megráztam a fejemet, aztán visszaálltam a vőlegényem mellé. Caroline engedelmesen megtartotta magának, bármit akart is mondani, és láttam a szemén, hogy mindent ért. Ilyenek a barátok.

Furcsa dolog a részvét. Újabban elég sokszor hallottam, mert szinte mindenki elmondta, akivel beszéltem. Őszinte részvétem. Minden beszélgetés ezzel indult, aztán sok kar paskolgatás követte, végül a másik fél feszengeni kezdett, és szemmel láthatóan nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. Ez a baj a halállal. A gyásznak és a részvétnek nincs protokollja. Senki sem tudja, hogyan reagáljon, és senki sem szeretne túl közel kerülni a friss, mély sebhez, amelyet az itt maradottak viselnek – hátha fertőző. A szótár szerint a veszteség valakinek vagy valakinek a hiányát jelenti. Elég pontos meghatározás. Csakhogy a halála estéje óta Amy nem veszett el. Épp ellenkezőleg – mindenütt ott volt. Ott volt az ezüst karperecben, amit minden reggel feltettem – tőle kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Ott volt a hamburger papírjában, amit még ő hajított a kocsim padlójára, miután meggyőzött, hogy álljunk meg a gyorsétteremnél az esküvői cipőm beszerzése előtt. Ott volt a tükrömben is, amikor feltettem a fülbevalómat, mert ő találta ki tizennégy éves korunkban, hogy fúrassuk ki a fülünket – Caroline persze gyáva volt, még az üzletbe sem volt hajlandó betenni a lábát. Amy volt az első név a mobilom gyorstárcsázóján, és tudtam, hogy sosem leszek képes törölni őt onnan. Egyáltalán nem veszett el. Mindenütt jelen volt. Ez néha megnyugtatott, máskor mosolyt csalt az arcomra, de legtöbbször elviselhetetlen tragédiává alakította a tényt, hogy elveszítettük ezt a fényes, szépséges csillagot. Vele ellentétben Richard tényleg elveszett. Nem a szó szoros értelmében, de fejben nem volt ott. A temetés előtti napokban, amikor még nem dolgoztam, mindennap egyenesen hozzánk jött az iskolából, úgyhogy pontosan végig tudtam rajta követni a változást, mint a világ leglehangolóbb függvényét. Olyan volt, mintha átvette volna a helyét a hasonmása. Az a férfi, aki velünk vacsorázott, aztán mellettem ült a kanapén, miközben üres tekintettel bámultuk a tévét, nem ugyanaz az ember volt, aki karácsony napján felhúzta az ujjamra az eljegyzési gyűrűt. Bár én sokszor sírtam Richard vállán, mióta Amy meghalt, általában úgy éreztem, ő elrejti előlem az érzéseit. Most fordult elő először mind a szakítás előtti, mind az azutáni kapcsolatunkban, hogy képtelen voltam a probléma gyökeréig hatolni. Mintha egy mérgező patak csörgedezett volna valahol mélyen a felszín alatt, és elrohasztott volna valamit, ami nemrég egészséges és erős volt. Amíg egyikünk sem dolgozott, mindennap meglátogattam Caroline-t, és őt is teljesen megdöbbentette Richard furcsa viselkedése. – Mit mond, amikor megkérdezed, mi baja? – érdeklődött, miközben letett az asztalra két kávéscsészét és egy tányér kekszet, amiből persze egyikünk sem evett. Amy halála óta egyikünknek sem volt étvágya, úgyhogy jócskán fogytunk is. Biztosra vettem, hogy most már úgy állna rajtam a menyasszonyi ruhám, mint tehénen a gatya, aztán alig bírtam erőt venni magamon, amikor elöntött a keserűség, mert eszembe jutott a két éjkék koszorúslányruha, amelyek a vendégszobában lógtak gondosan celofánba csomagolva. – Emma! Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a fájdalmas gondolatot, és visszataláljak Caroline kérdéséhez. Figyelemzavar. Újabb veszteség.

– Bocsi. Képtelen vagyok koncentrálni. Biztos az alváshiány teszi. Alvásveszteség – a lista egyre csak nőtt. – Richard azt állítja, semmi baja – feleltem végül. – Azt mondja, ő így dolgozza fel a történteket.

A megoldás váratlan helyről érkezett, amikor az egyik kollégája megbetegedett, és a sítábor csapatvezető nélkül maradt. – Persze, hogy nemet mondtam, amikor megkérdezték, beugrom-e – közölte. Nyilvánvalóan az ő neve merült fel legelőször. Amióta világ a világ, rendszeresen jártak síelni a családjával. – Mondd, hogy meggondoltad magad, és mégis vállalod! Őszintén megdöbbentette a tanácsom. – De nem mehetek el! Nem hagyhatlak itt! Szükséged van rám. Hiába tiltakozott, láttam a szemét – mint a börtönbe zárt rabé, aki meglátta a még nyitott, de lassan csukódó cellaajtót. A kezébe kulcsoltam a kezemet. – Menj! Jót fog tenni neked, ha egy kicsit kiszakadsz innen. Én megleszek. Jövő héttől újra dolgozom, és különben is, itt van nekem Caroline, Nick, anyu és apu. Tíz nap az egész. Magához húzott, és olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint már hetek óta nem. Már ennyiből tudtam, hogy jól döntöttem.

A baleset óta először az indulása előtti estén mentünk el vacsorázni egyik kedvenc éttermünkbe. – Biztos, hogy megleszel, amíg én odavagyok? Óvatosan letettem az ásványvizes poharamat, mielőtt feleltem. Richard fürkésző tekintettel nézett rám. – Teljesen biztos, hogy megleszek – nyugtattam meg. Rám mosolygott, aztán a szájához emelte a söröspoharát. Észrevehetően jobb lett a kedve, amióta elfogadta a lehetőséget, hogy elmenjen a sítáborba. A sötét felhő, ami hetek óta rajta ült, már emelkedett is, pedig még el sem indult. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hangocskát, ami azt kérdezgette, miért akar ennyire elmenni Richard. Mi elől menekül? Előlem? Túlságosan erősen támaszkodtam rá a baleset óta, észre sem véve, hogy nem tud mindkettőnk helyett erős maradni, összecsuklik ekkora teher alatt? Richard a lapockámra helyezett kezével irányított. Elhagytuk az étterem melegét, és visszamentünk a kocsimhoz. Megállított, mielőtt még kinyithattam volna az ajtót, és gyengéden maga felé fordított. Jól ismertem azt a pillantást, amivel magához húzott. Olyan szenvedélyesen csókolt meg, ahogyan a főutcához hasonlóan nyilvános helyeken sosem szokott. Éreztem a nyelvén az alkohol ízét, és elgondolkodtam, vajon ettől lett-e ilyen bátor. De a csókja és az ajka ismerős és csábító volt, úgyhogy elengedtem magam, és hozzá simultam. Épphogy csak elhúzódott tőlem, csak annyira, hogy a fülembe súgja a kérdést, amit reméltem, megúszhatok: – Nálam alszol ma? Túl sokáig vártam a válasszal, és minden egyes másodperccel érezhetően nőtt a csalódottsága. Nem most tette fel először ezt a kérdést, és nem most mondtam először nemet, de tudtam, hogy az ösztönös válasz, miszerint túl kevés idő telt el Amy óta, ezúttal nem fog működni. – Emma! – sürgetett. Hallottam a hangján a csalódást, és tudtam, hogy ma este nem fogja csak úgy elfogadni a visszautasítást. – Megbeszélhetnénk ezt? – Sajnálom. Tényleg. De akkor is… helytelennek érzem. Tiszteletlenségnek, vagy valami ilyesminek – mentegetőztem esetlenül. – Nem tudom ennél jobban elmagyarázni, mert magam sem értem, miért érzem

ezt. Annyira látszott az arcán a sértettség, hogy átkaroltam a derekát, és a háta mögött kulcsoltam össze a kezemet. De amit én a szeretetem kimutatásának szántam, azt ő úgy értelmezte, hogy meggondoltam magam. Egy-két pillanatig hagytam, hogy csókoljon. Talán az lenne a legjobb, ha felmennék hozzá. Reggel úgyis elutazik, és tíz nap külön elég hosszú idő. Számtalanszor aludtam már nála az elmúlt évben. Akkor meg? Gyakorlatilag házasok voltunk – már hivatalosan is azok lettünk volna, ha nincs a baleset… és ha nem veszítettük volna el Amyt. Mindig Amy. Nem mintha ő egyetértett volna a viselkedésemmel. Amy nem nagyon támogatta a cölibátust. – Ne haragudj, Richard, egyszerűen nem megy – mondtam, és a vállánál fogva eltoltam őt magamtól. Kicsit nagyobbat taszajtottam rajta, mint akartam, úgyhogy megingott. Hány sört is ivott a vacsora mellé? Ekkor egyszerre több dolog is történt. Hallottam, hogy megáll mellettünk egy autó a kereszteződésnél, letekerik az ablakot, és Richard felnyögött, amikor végre megértette, hogy komolyan gondolom, hogy el akarom tolni őt magamtól. Az utca félhomályba borult a gyenge világításnak köszönhetően, ezért nem láttam be a kocsiba, ami még mindig a kereszteződésnél állt, hiába váltott zöldre a lámpa. Richard végre észbe kapott, és rájött, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy erősködjön – sem fizikai, sem lelki értelemben. Még égett a szemében vágy, amikor a fülem mögé simított egy hajtincset, és két ujjával felemelte az államat. – Ne haragudj, Emma! Igazságtalan vagyok veled. – Hüvelykujjával lassan végigsimította alsó ajkamat, ami megduzzadt erőszakos csókjától. – Csak nagyon hiányzol. Hiányzik a kapcsolatunk. – Tudom – motyogtam. Elfordítottam a fejemet, és a tenyerébe csókoltam. – Nekem is. Csak még egy kicsit légy türelemmel! Nem marad így örökké. Tudtam, hogy igazam van. De persze fogalmam sem lehetett, milyen drámai élmény lesz, amikor beteljesül a jóslatom. A szemem sarkából láttam, hogy annak a kocsinak most felhúzták az ablakát, és olyan sebességgel húz el mellőlünk, amivel a filmekben szoktak a menekülő bűnözők. – Köcsög – szólt Richard az egyre távolodó hátsó fényszórók után.

Aligha állíthatnánk, hogy könyvesboltban dolgozni megterhelő, de még az az egyszerű feladat is túlságosan igénybe vett, hogy a kasszában álljak és kommunikáljak a vevőinkkel. Legalábbis a főnököm szerint. Monique egy alacsony létra második fokán állt, és fényes borítójú könyveket pakolt a polcokra, amikor a baleset utáni első napomon beléptem az üzletbe. Aggasztóan ingott alatta a létra, úgyhogy odarohantam hozzá. Elhessegette kinyújtott kezemet, lemászott és szorosan átölelt. Körém fonta rövid, vastag karjait, és hatalmas kaftánja ujjai úgy hullámoztak körülöttünk, mint két óriási, virágos vitorla. Hosszú kagylós fülbevalója beleakadt a hajamba. Áldottam a szerencsémet, hogy mire kibogoztam magamat, már nagyjából felszáradtak a könnyek, amelyeket ez a meleg fogadtatás csalt a szemembe. – Mi a faszért jöttél vissza ilyen hamar? Két dolgot imádtam Monique-ban. Hiába élt már vagy negyven éve Nagy-Britanniában, még mindig erős francia akcentussal beszélt, és úgy káromkodott, mint a kocsis. Megtiszteltetésnek vettem, hogy mindjárt az első hozzám intézett mondatában mindkettőt hallhattam. – El kell foglalnom magamat. Ha otthon vagyok, túl sok időm van gondolkodni – vallottam be. Szomorúan mosolyogtam rá. Nemcsak a munkaadóm volt, hanem a bizalmasom és a barátom is. Bólintott, és a mozdulattól úgy ütődött össze a két fülbevalója, mint két mini cintányér. – A vőlegényed felhívott, mielőtt elutazott. Elmesélte ezt neked? – Richard felhívott téged? Minek? Megleptek a szavai. Richarddal nem csináltak különösebben nagy titkot abból, hogy nem bírják

elviselni egymást. Monique volt az egyetlen ember, akit lesújtott a hír, hogy igent mondtam Richardnak. – Aha! Sejtettem, hogy erről nem tudsz – jelentette ki diadalmasan a főnököm. Úgy mondta ezt, mint egy Miss Marple külsejű Poirot. – Azt kérte, hogy vigyázzak rád, és ne dolgoztassalak halálra. Pff! Mintha én valami imbecillis lennék, akinek ezt külön el kell mondani! – Azt hiszem, elveszett a jelentés – keltem ösztönösen Richard védelmére. Monique hosszasan, komolyan nézett rám. Ismét elgondolkodtam azon, milyen sokan mennyire alábecsülik ezt a nőt, csak mert sok hibával és erős akcentussal beszél. Pontosan tudtam, hogy az én anyanyelvemet ugyanolyan jól beszéli, mint a sajátját. Láttam már őt klasszikus irodalmat olvasni, és mindent értett belőle, de valamikor régen – ki tudja, miért – úgy döntött, hogy ezt nem veri nagydobra, és inkább eltitkolja, milyen magas szinten van a tudása. Megenyhült a tekintete, és láttam a mogyoróbarna szemében csillogó együttérzést. – Adj magadnak időt a gyógyulásra, Emma drágám! Idővel minden jóra fordul. Ostobán bólintottam, és szinte észre sem vettem, hogy a karjába hanyatlom. Szorosan ölelt puha mellére, úgy, ahogy a saját édesanyám már nagyon régóta nem tudott.

Csütörtök dél volt, és már megittam a negyedik kávémat is. Lassacskán a falat kapartam az unalomtól és a koffeintúladagolástól, amikor Monique bejött a hátsó szobába, és nagy titokzatosan betette maga mögött az ajtót. – Mondd meg nekem őszintén, Emma, összetűzésbe kerültél a rendőrséggel? Hosszú másodperceken át kifejezéstelen arccal meredtem rá. – Micsoda? Nem, dehogyis! – feleltem, miközben azon töprengtem, kaptam-e akár csak egy parkolási bírságot az elmúlt években. – Miért kérdezed? – Mert bejött a boltba egy férfi, és megkérdezte, itt dolgozol-e. Nagyon komolynak tűnik, és elég ’elyes is. De amerikai, napszemüveg van rajta egy ilyen borús napon, tehát biztosan FBI-os. A szívem érthetetlen módon azonnal gyorsabban kezdett verni, és nem azért, mert attól tartottam, hogy nemzetközi körözés alatt állok. – Mit mondott egész pontosan? – kérdeztem. Felpattantam, és kijöttem az asztal mögül. – Már elmondtam. Megkérdezte, itt dolgozol-e, mire én azt válaszoltam, hogy igen. Megkérdezte, beszélhet-e veled. Nem csacsogtunk túl sokat. Az irodát a bolttól elválasztó ajtóhoz léptem, de egy pillanatra megálltam a kis tükör előtt, amely a fogas mellett függött a falon. Lesimítottam a hajamat, hogy a nemrég vágatott frufrum eltakarja a sebet a homlokomon, és végighúztam az ujjamat a szemem alatt, nehogy elkenődött smink maradjon ott. Monique leplezetlen érdeklődéssel figyelt. – Mi van? – dörrentem rá, miközben értetlensége mindent tudó mosollyá alakult. – Semmi. Én nem mondok semmit – felelte azzal a jellegzetes gall vállrándítással, ami olyan jellemző volt rá. Amikor beléptem az üzlethelyiségbe, háttal állt nekem. Monique két lépéssel mögöttem jött. Nem is ő lett volna, ha diszkréten magunkra hagy minket. Ahhoz túlságosan érdekelte, ki a látogatóm. Meg is érdemelte volna, hogy letartóztassanak, meg őt is, amiért bűnözőt rejteget! – Jack – köszöntem, és örömmel vettem tudomásul, hogy egészen normális hangon beszélek. Mosolyogva fordult meg, és nem volt nehéz megérteni, miért mondta róla Monique, hogy „’elyes”. Farmert és fehér inget viselt, amelynek ujját felgyűrte, így előbukkant a karja, amelyről pontosan tudtam, hogy éppen olyan erős, mint amilyennek látszik. Örömmel töltött el, hogy aznap pont nyári ruhában mentem dolgozni, pedig reggel még azt hittem, egyedül kissé fura, francia főnököm fog megcsodálni benne. Amíg egyedül volt, Jack zsebre tette a napszemüvegét, így láttam a melegséget a szemében, miután

otthagyta a kirakatot, amit addig tanulmányozott, és odajött a pulthoz. – Emlékeztem, hogy egy könyvesboltban dolgozol, és mivel mindenféle kutatást kell végeznem a regényemhez, gondoltam, megpróbálok keresni valami könyvet a témában. Felmerült bennem a kérdés, vajon miért nem használta az internetet, ahonnan biztosan kideríthetett volna bármilyen információt, amire csak szüksége van, de nem kérdeztem meg, mert az úgy hangzott volna, mintha nem örülnék, hogy látom. Pedig örültem. Talán jobban is, mint kellett volna. – Hát, akkor jó helyen jársz – mosolyogtam. – Ha könyvet keresel. Úgy értem, itt elég sok a könyv. – Te jó ég, összevissza beszélek! Megköszörültem a torkomat, és újra megpróbáltam, hátha most kicsit profibbnak tűnök. – Konkrét könyvet keresel? – Tessék? Ja, igen. A helyi tavakról, ha van olyanotok. Kiléptem a kasszából, és nagyon örültem, hogy reggel magas sarkúban indultam el otthonról. Olyan magas volt, hogy még így is egészen picinek éreztem magam mellette. – A vitorlázásról írsz? – érdeklődtem udvariasan, és a helyi földrajzzal kapcsolatos könyvek polca felé vettem az irányt. – Nem. Egy gyilkosságról. Olyan tó kell nekem, ami elég mély hozzá, hogy bele lehessen dobni egy holttestet. – Hogyne – feleltem, és dühös pillantást küldtem Monique felé, akiből egy másodpercre előtört a nevetés. Meg sem próbált úgy tenni, mintha valami dolga lenne. Leült a kasszaszékre, és onnan figyelt minket olyan érdeklődéssel, mintha a kedvenc szappanoperája legújabb részét nézné. – Krimiket írsz? – kérdeztem, mert hiszen ezt a kérdést tenném fel, ha nem kerestem volna rá a nevére a Google-ban, nem néztem volna meg az összes róla szóló oldalt, a regényei listáját, és nem rendeltem volna meg az első könyvét. Erről is Monique tehetett, mert magamra hagyott az internettel ahelyett, hogy dolgoztatott volna. – Többnyire igen – bólintott. Megállt mellettem, a könyvespolc előtt. Megint éreztem az arcszesze illatát. Nem volt kellemetlen vagy túl erős, inkább enyhe. Egy ponyvaregényben biztosan a férfias melléknévvel jellemezték volna. Ettől a gondolattól kijózanodtam. Nem egy regény szereplője vagyok. És egészen mindegy, mennyire helyes és rejtélyes Jack szerintem, Monique vagy bárki más szerint. Én valaki más menyasszonya vagyok, és teljesen elfogadhatatlan, hogy ilyen gondolatok merülnek fel bennem, amikor a közelemben van. – Biztosan találunk megfelelőt – biztattam, és előhúztam két vastag, színes képekkel illusztrált kötetet. Egy pillantást vetett csak a borítójukra, de a fülszöveget már el sem olvasta. – Ez jó lesz – adta a kezembe a két kötet közül a drágábbikat. Egyébként jó eséllyel az volt a legjobb választás a témája ismeretében, de ő ezt ilyen felületes vizsgálat után nem tudhatta. Visszajött velem a kasszához, és minden valószínűség szerint elkapta azt a jelentőségteljes pillantást, amit Monique-ra vetettem, aki még mindig nem volt hajlandó elhagyni figyelőállását. Úgy kellett átpréselődnöm közte és a kassza között. Földöntúli boldogságot sugárzó mosollyal nézett minket. Beütöttem a könyv árát, elvettem Jacktől a pénzt, és nagyon vigyáztam, hogy ne érintsem meg a kezét, amikor odaadtam a visszajárót. Papírba csomagoltam a könyvet, a bolt színes zacskójába tettem, majd áttoltam a pult fölött. Reméltem, Monique nem vette észre, hogy az egész művelet egy-két perccel többet vett igénybe, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna. – Nagyon örülök, hogy újra láttalak – ismertem be. – Én is örülök – mosolygott, amire a gyomrom egészen valószínűtlen reakciót adott. – Igazából azon gondolkodtam, lenne-e időd megenni velem valamit – bökte ki, és a csuklóján viselt, drága órára pillantott. – Hánykor van az ebédszüneted? – Nem szoktunk ebédszünetet tartani – feleltem –, mivel csak ketten vagyunk. Zárásig dolgozunk. – Nem igaz – szólt közbe Monique, aki úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat, hogy ő is beszálljon a beszélgetésbe. Nem mondhattam meg neki, hogy hazudik, de azért szerintem le tudta olvasni az arcomról,

mi a véleményem. Gyengéd szeretettel a szemében pislogott rám. – Minden alkalmazottnak kötelező most azonnal elmennie egyórás ebédszünetre. A szakszervezet rendelte így. Te jó ég! Mi lenne, ha nem viselkedne ennyire nyilvánvalóan? – Tényleg? – kérdeztem. – Érdekes, én nem is tudtam erről. Tekintve, hogy csak mi ketten vagyunk itt alkalmazottak, és egyikünk sem tagja semmilyen szakszervezetnek. Monique valami fura, francia zajt hallatott, valahol félúton a horkantás és a köhintés között. – A szakszervezettel nem lehet vitatkozni. Csak a fejemet tudtam rázni ilyen arcátlan beleavatkozás hallatán. Mindig tudtam, hogy nem nézi jó szemmel a Richarddal való kapcsolatomat. Sosem érdekelte, mennyire megbánt, amikor közli velem, hogy jobbat is találhatnék, mintha az ő tiszte lenne értékelést írni a szerelmi életemről. De hogy nyíltan arra bátorítson, hogy egy másik férfival ebédeljek – ez újdonság volt. Nem hagyott más választást, mint hogy elfogadjam Jack meghívását. – Hozom a kabátomat – mondtam, és eltűntem a hátsó szobában. Mire előkerültem, Monique már egy új vásárlóval foglalkozott, ezért szerencsére nem állt módjában még jobban beleavatkozni az életembe. Jack kinyitotta nekem az ajtót, és amint kiléptünk rajta, felé fordultam. – Őszintén sajnálom ezt az egészet. Monique néha nagyon fontoskodó tud lenni – szabadkoztam. – Érdekes jellemnek tűnik – vigyorodott el Jack. – Régóta dolgozol nála? – Tizenhat éves korom óta – feleltem –, igaz, közben voltak kihagyások. – Jack értetlenül nézett. – Hosszú történet – legyintettem. – Akkor gyorsan kell mesélned – jelentette ki –, mert úgy hallottam, a szakszervezet csak egy óra ebédszünetet biztosít. Néhány üzletnyit haladtunk, amikor óvatosan megkérdezte: – Hogy vagy, Emma? Az ajkamba haraptam, mielőtt kicsúszhatott volna a számon az automatikus „jól” válasz, amit erre a kérdésre szoktam adni. Aranybarna szeme a lelkem mélyére látott, és tudtam, hogy képtelen lennék hazudni neki – egy pillanat alatt átlátna a szitán. – Nehéz. Nagyon nehéz. Fáj is. Vannak jobb napok, és vannak rosszabbak… – Itt elcsuklott a hangom. Megértően mosolygott. A kezemért nyúlt, és röviden megszorította. Ebből tudtam, hogy átlát a védőpáncélomon, mintha ott sem lenne. – Akkor ez legyen egy jobb nap, rendben? – vetette fel, mire a szívem furcsán kezdett verni a mellkasomban. – Hová menjünk ebédelni? – Megkönnyebbültem a hirtelen témaváltástól. – Van valami jó hely a városban? Ha nincs, az sem baj, a sarkon parkolok. Végignéztem a főutcán. Rengeteg jó étterem volt. Csak az volt a bajom, hogy ez egy kisváros, ahol az emberek odavannak egy jó kis pletykáért. Bár nem volt rejtegetnivalóm, nem akartam, hogy rólam suttogjanak a hátam mögött. Az ilyesmi könnyen Richard fülébe juthatott volna, és én nem akartam fájdalmat okozni neki. – Van egy jó kis pub ötpercnyi autózásra, ahol nagyon jó a parasztreggeli – vetettem fel. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, de ha nem kell megennem valami szerencsétlen parasztot, akkor mehetünk.

– Szóval akkor Hallingfordban játszódik a következő krimid? – kérdeztem, miközben a keskeny országúton kanyarogtunk. Jack magabiztosan vezetett, és félreállt, amikor szembejött egy traktor. – Nem pont Hallingfordban, de szeretném megismerni a környéket. – Hát, én életem nagy részét itt éltem le, úgyhogy ha tudni szeretnél valamit, kérdezz bátran! Mármint a környékről, nem rólam. – Már megint összevissza beszéltem, remegett a hangom, igaz, ezt ő nem vette észre. Miért kellett nekem előhozakodnom vele, ha ilyen bűntudatom lett tőle? Persze tudtam a választ, és

azt is, hogyan reagálna Richard, ha tudná, hol vagyok. Talán azt kellett volna megkérdeznem, Jack mit keres mellettem. Miért keresett meg? A férfi levette a kezét a kormányról, és megfogta az enyémet, amivel éppen idegesen piszkáltam a ruhámból kiálló cérnadarabot. Összerezzentem az érintésére. Mi bajom lehet? – Nyugi, Emma! Semmi rosszat sem csinálunk – nyugtatgatott. Ismét meglepett, hogy úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben. – Csak együtt ebédel két barát, ennyi az egész. Szavai azt sugallták, hogy van valakije. Ez jó, mert nekem is. – Ó, tudom én azt – bizonygattam, mert nem akartam, hogy azt higgye, többet képzeltem a meghívásába, mint ő. – Azt hiszem, egy kicsit megrázott Monique kotnyeleskedése. Úgy néz ki, sokkal jobban utálja, hogy Richarddal vagyok, mint gondoltam. – Érdekes – tűnődött el Jack, miközben profi módon bekormányozta a nagy kocsit egy aprócska parkolóhelyre a pub előtt. – Tényleg jó gyorsan kell beszélned, hogy mindenre jusson idő. Végül alig ejtettünk szót a magánéletemről és a tragédiáról, aminek kapcsán találkoztunk. Ezt az ebédet még akár el is mesélhetem Richardnak, hiszen nem mondtam és nem tettem semmi olyat, ami csak egy percnyi aggódásra is okot adhatna. Legalábbis a felszínen így álltak a dolgok. Valahol mélyen viszont olyan nyugtalanító érzéseket éltem át, amelyeket semmiképp sem oszthattam meg a vőlegényemmel. Például azt, mennyire égetett Jack tenyere, amikor a lapockámra tette, és úgy irányított át a zsúfolt pubon. Vagy azt, milyen hevesen vert a szívem attól, ahogy nézett, miközben beszéltem, vagy milyen melegség töltötte el a szívemet, amikor nevetett a szellemes megjegyzéseimen és a vicceimen. Miután elmeséltem egy őrületes és zavarba ejtő történetet Monique-ról, Jack még mindig nevetve nyúlt az itala után, és összeért a kezünk. Ekkor egy pillanatra megszűnt körülöttünk a pub zaja, és olyan volt, mintha valaki kiszippantotta volna a levegőt a helyiségből. Mint amikor a tűzvész elégeti az összes oxigént. Találkozott a tekintetünk, és hirtelen abbahagyta a nevetést. Ő is annyira megdöbbent, mint én. A tűz és a hőség jó hasonlatnak bizonyult. Mindkettőből volt ott elég. Veszélyes velük játszani, ezt még a bolond is tudja. Én törtem meg a csendet. – Nos, elég késő van. Muszáj visszamennem, különben még a végén kitesznek a szakszervezetből… Ki tudja? Megértően mosolygott, és tudtam, hogy ő is érzett valamit, és azt is, hogy azért menekülök, mert nem akarok megperzselődni. – Akkor visszaviszlek. A női mosdó tükrében láttam, mennyire kipirult az arcom, és mennyire kitágult a pupillám. Értelmetlen lett volna tagadnom, hogy erős kötődés jött létre Jack és köztem, de biztosra vettem, hogy ez csak az első találkozásunk körülményeinek természetes következménye, hiszen megmentette az életemet. Ez valami egyedi és rendkívüli érzés volt, és butaság lett volna mással összetéveszteni. Sejtettem, hogy egész könyveket írtak már a témáról, arról, hogyan változik meg az ember életszemlélete egy halálközeli élmény után. Ha egy vadidegen kockára teszi az életét, hogy a miénket megmentse, teljesen érthető, hogy ezáltal kötelék jön létre a két ember között. Megfogadtam, hogy amint visszaérek a boltba, utánanézek ennek az interneten. Jack az üzlet előtt parkolt le, így aztán nem adott lehetőséget a furcsa búcsúra, ami akkor várt volna ránk, ha kettesben maradunk. Amikor megfordultam, hogy kikapcsoljam az övemet, észrevettem két szatyrot a hátsó ülésen – mindkettőn Monique városbeli versenytársainak logója díszelgett. Nem kértem engedélyt, csak úgy hátranyúltam értük. Jack egy szót sem szólt, de az arca kissé eltorzult, mintha valami csapásra készülne. Az első szatyorban egy könyvet találtam, és mindjárt láttam, hogy ez pontosan ugyanaz, mint amit tőlem vett meg alig több mint egy órával korábban. A második szatyrot is kipakoltam, és abban is ugyanaz a könyv lapult. Nem szólaltam meg, csak félrehajtott fejjel és felvont szemöldökkel néztem. – Hát, ki hitte volna, hogy egy ilyen kicsi városban három könyvesbolt is van… – bökte ki végül Jack.

Éreztem, hogy mindjárt elmosolyodom, ezért az ajkamba haraptam. – És a könyvek? – Nos, tényleg kellett nekem ez a kötet a tavakról. Úgyhogy amikor az első boltban azt mondták, nem dolgozol ott, gondoltam, az a legkevesebb, hogy megveszem tőlük. – És a második hely? – Ugyanez – vigyorgott bűnbánóan. Hiába is próbálkoztam, nem rejthettem el azt a mosolyt. – És fel sem merült benned, hogy a második és harmadik boltban másik könyvet kérj? Ettől még jobban elszégyellte magát. – Az okosabb lett volna – ismerte el –, csak nem jutott eszembe. Biztos nem elég élénk a fantáziám. – Az elég nagy hátrány a te munkádban – sajnálkoztam. Kikapcsoltam a biztonsági övet, majd kiszálltam a kocsiból. Még akkor is hallottam a nevetését, amikor elhajtott.

A VÉGE

MÁSODIK RÉSZ A csészémben kihűlt a tea. Nem túl bizalomgerjesztő, sötét foltok úszkáltak a tetején. Máskor nem ilyen könnyű elterelni a figyelmemet. Először arra gondoltam, lemegyek, főzök másikat, de a konyha már zsúfolásig megtelt a vendégekkel és családtagokkal. Különben is, vajon mutatkozhatok a templomi ceremónia előtt? Már nem emlékeztem az etikettre. Visszatettem a csészét az éjjeliszekrényre. A fogadáson úgyis ehetek-ihatok eleget. Az ételszállító céget többen javasolták, és a mai napra szánt menüjük tökéletes volt. Legalább ezzel nem kellett bajlódnunk. Egy pillanatra úrrá lett rajtam a pánik, amikor az órára pillantottam, és megláttam, milyen későre jár. Hát még, amikor újra a tükör felé fordultam. A nyakamhoz kaptam, mert nem a saját arcom nézett vissza rám, hanem egy idős, puha bőrű, ráncos asszonyé. A szeme csupa szarkaláb, és döbbenetében elnyílt szája széle is csupa ránc. Az anyám volt az. Annyira váratlanul ért, hogy őt látom a tükrömben, hogy hátrafordultam, hátha valóban mögöttem áll. De a szoba persze üres volt. Újra a tükörbe néztem, és ujjammal megérintettem a hideg üveget, mintha csak az ő arcát akarnám megsimítani, még mindig nem ősz haját a füle mögé fésülni, de az érintésemre eltűnt, én pedig visszakerültem a helyemre. Nem lepett meg, hogy odaképzeltem őt, hiszen mindig is nagyon hasonlítottunk, és ezen a napon, amikor olyan sokat gondoltam a múltra, természetesnek tűnt, hogy ő is velem van.

HATODIK FEJEZET Amint megálltam a házunk előtt, tudtam, hogy valami baj van. Ha a szakadó eső ellenére tárva-nyitva álló ajtó még nem lett volna elég árulkodó jel, apu kétségbeesett kiáltozása mindent elárult. Futva közelítettem meg a házat. Még meg sem állt a kocsi, amikor már kipattantam belőle, és hiába rohantam, minden lassú és álomszerű volt. Ez az illúzió akkor szűnt meg, amikor apu úgy robbant ki az ajtón, mint valami dühödt bika. A haja kócos és vizes volt, innen tudtam, hogy már nem csak a házban kereste. A szeme rémített meg igazán, mert láttam benne a vak pánikot. Minden erőmmel azon voltam, hogy nyugodt és egyenletes légzést erőltessek magamra, de ez nem volt könnyű. A pánik legalább olyan fertőző, mint a pestis, és legalább olyan veszélyes is. – Mi a baj? – kérdeztem, és megragadtam a karját, mielőtt még kirohant volna a szakadó esőbe. Megtorpant, és rám nézett. Buta kérdés volt. Pontosan tudtam, mi történt, ezért gyorsan hozzátettem: – Mikor tűnt el? Olyan erősen rázta a fejét, hogy mindenfelé szálltak a hajából az esőcseppek. – Nem tudom. Tizenöt-húsz perce. Vagy régebben. Istenem, fogalmam sincs! – Nyugodj meg, apu! Mély levegő! Csak meséld el, mi történt! – Az egész az én hibám. Olyan mélyen aludt a karosszékében. Elszundított a sorozata közben, tudod, ahogy szokta. – Bólintottam. Alig bírtam végigvárni a részleteket, amelyek úgysem segíthettek abban, hogy megtaláljuk őt. – Fel kellett adnom néhány levelet. Olyan mélyen aludt, kár lett volna felébreszteni, hogy eljöjjön velem. Gondoltam, úgyis csak öt percre van a postaláda, észre sem veszi, hogy elmentem. De belebotlottam a gyógyszerészbe, abba a Debbie-be, és tudod, mennyit beszél… És mire visszaértem, tárva-nyitva volt az ajtó… – Semmi baj, apu. Mindig megtaláljuk, most is meg fogjuk – nyugtatgattam. Persze én is tudtam, hogy egyszer eljön az a nap is, amikor már nem találjuk meg. – Próbáljuk meg végiggondolni! – Utáltam, hogy most nem egy szülőm helyett kell a felnőttet játszanom, hanem mindkettőjük helyett. – Átkutattad a házat? – Igen. – Minden helyiséget? – Lesújtó pillantást vetett rám. – Ne haragudj, apu! Persze, hogy mindenhol nézted. Rendben, akkor elválunk. Te menj végig az utcán, és ha ott nincs, akkor próbáld meg azt a kis ösvényt, ami az erdőbe visz. Tudod, ahol annyira szeret sétálni. Jó? Szemmel láthatóan igyekezett összeszedni magát. – Sajnálom, Emma. Gyorsan megöleltem. – Nem te tehetsz róla. Ezt te is tudod. Nem lehet huszonnégy órában őrködni fölötte. Egyszerűen lehetetlen. Megkeményedett a tekintete, és tudtam, hogy egyáltalán nem ért egyet velem, de most sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy az elejéről kezdjük azt a veszekedést, ami az elmúlt év központi témája volt. – Én előbb megnézem az iskolát – közöltem –, és ha ott nincs, akkor felhívlak, és kitaláljuk, merre keressük. – Szerinted ne hívjuk ki a rendőrséget? Megráztam a fejemet. – Az még korai lenne, apu. Még fél órája sincs, hogy eltűnt. Először nézzük meg azokat a helyeket, ahol lehet, aztán meglátjuk, merre tovább. Sarkon fordultam és visszarohantam a kocsihoz. A rendőrséget kihívni túl durva lépés lenne, azt utolsó

mentsvárnak tartogattam, és bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség. Most még. De tudtam, hogy eljön majd a nap, amikor nem fogjuk megtalálni anyut, amint eltévedve, összezavarodva bolyong valahol a közelben. Csak idő kérdése volt, hogy mikor történik meg. Nagyon nehezemre esett lassan vezetni az iskolába vezető úton, amikor az ösztönöm azt súgta, lépjek a gázra, és siessek oda, amilyen gyorsan csak tudok. De tapasztalatból tudtam, hogy nem elég, ha csak az utat figyelem, muszáj pásztázni az út két oldalán a járdát és az előkerteket. Legutóbb valaki kertjében bukkantam rá. Egy hintán ült, lassan ringatta magát előre-hátra, és fogalma sem volt róla, micsoda pánikot okozott az eltűnése. De akkor legalább Richard vezetett, ezért sokkal egyszerűbb volt a házakat körülvevő sövényeket és bokrokat figyelni. Amennyire lehetséges volt, meggyőződtem róla, hogy nem valamelyik kertben ül. Balra fordultam, a főútra. Arra a helyre igyekeztem, ami mágnesként vonzotta őt. Összerezzentem, amikor megelőzött egy teherautó, és sáros esővízzel terítette be a szélvédőmet. Ez volt a rémálmom, az igazi félelmem. Ez, hogy csak úgy kisétál az úttestre. Ez a betegség, amely elveszi az embertől a személyiségét és az emlékeit, vajon meghagyja a legalapvetőbb életben maradási ösztönt? Mennyire kell lecsúszni ezen a lejtőn, míg végül kilép egy kocsi elé? Két kezem karomként szorította a kormányt, miközben úrrá lett rajtam a pánik, amit apu elől sikeresen eltitkoltam. Dühös voltam. Nem apura, rá sosem. Szegény csak szerette volna maga mellett tartani, amíg csak lehet. Ezt én tudtam a legjobban. Én saját magamra haragudtam, saját magamat utáltam. Annyira el voltam foglalva magammal az utóbbi időben, hogy nem figyeltem arra, amire kellett volna. Anyu „rohamait” mindig jelek egész sora előzte meg. Előtte tompább lett, feledékenyebb, érzelgősebb – innen tudtuk, hogy jobban kell figyelnünk rá. De az én figyelmemet annyira elterelte a baleset, Amy elvesztése és Richard furcsa viselkedése, valamint ezek a nyugtalanító érzések Jack iránt (amelyeket nagyon igyekeztem figyelmen kívül hagyni), hogy nem arra koncentráltam, ami igazán fontos. Nagyon nem. És ez most visszaütött. Csak azt kértem Istentől, hogy ez csak figyelmeztetés legyen. Nem szabad olyan dolgokkal foglalkoznom, amelyeken nem tudok változtatni, ilyen szánalmas, tinilányoknak való fellángolásokkal meg végképp nem. Ez a valóság. Ez az, amiért hazajöttem. Hogy segítsek. Behajtottam az iskola udvarára, és a megkönnyebbüléstől felkiáltottam. A fékre léptem, és elővettem a zsebemből a mobilomat. – Itt van, apu! Megtaláltam! Hosszú csend volt a válasz. Tudtam, hogy apu most szedi össze magát. Végül rekedtes hangos szólalt meg: – Hála az égnek! Hozd haza! És Emma… Nagyon óvatosan vezess! Nem akartam őt megijeszteni, ezért lelassítottam, és a Művészeti Tanszék parkolójában leparkoltam. Az eső még mindig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, és rajta nem volt kabát. Kivettem a hátsó ülésről a kockás plédet, és kiszálltam a kocsiból. Felnézett. Nyugalmat erőltettem magamra azon a néhány méteren, ami elválasztott minket egymástól. Már tudtam, hogyan kell játszani ezt a játékot. – Szia, anyu! Mit csinálsz? Sajnos a nyugodt hang, amit magamra erőltettem, azonnal elpárolgott, amikor megláttam, hogy abban a bolyhos, nyuszis mamuszban jött el otthonról, amit karácsonyra kapott tőlem. Szegény nyuszik úgy néztek ki, mint akiken átment egy úthenger. Ezen sírtam el magam. Nem az Alzheimeren, ami ellopta tőlem az anyukámat. Nem a félelmen, amit minden egyes alkalommal éreztem, amikor eltűnt. A hülye mamuszon, ami most tönkrement. Dühösen töröltem le a könnyeimet, és reméltem, anyu azt hiszi, csak az esőt törölgetem az arcomról. – Elveszett a kulcsom, Emma – magyarázkodott, és a táskájára mutatott, amiből mindent kiszórt. A dolgai egy nagyjából egy méter sugarú körben vették körül. Erről eszembe jutott az a játék, amit gyerekzsúrokon szoktunk játszani. Meg kellett jegyezni egy egész sor, egymás mellé kipakolt tárgyat, és az nyert, akinek a legjobb volt a memóriája. De tudtam, ma nem jár díj annak, aki kitalálja, ki a nap vesztese.

Leguggoltam, és nekiláttam összeszedni anyu holmiját. Ott volt a pénztárcája (pénz nem volt benne, hiszen úgysem járt már egyedül vásárolni), a kártyatartója, benne a hitelkártyái (mindegyiket lemondtuk, hátha mégis bevásárló körútra indulna), a kedvenc parfümje (amiről még mindig eszembe jutott a gyerekkorom és anyu ölelése), valamint vagy egy tucat apróság, ami minden női táskában megtalálható. Mindent visszadobáltam a teljesen elázott táskába. Csak a kulcsot nem, amit keresett – a Művészeti Tanszék kulcsát. Mert az már három éve nem volt a táskájában, amióta leköszönt a munkaközösség-vezetői posztról, és abbahagyta a tanítást, mivel a betegsége tüneteit már nem lehetett nem észrevenni. Valójában nem sokáig dolgozott itt, de ezt néha elfelejtette.

Örömmel vettem, hogy a húsvéti hétvégén végre van időm gondolkodni és eldönteni, mi fontos és mi nem az. A legfontosabb anyu, és sajnos őt elhanyagoltam az utóbbi időben. Nem volt nehéz észrevenni, hogy sem apu, sem én nem aludtunk jól, mert egyforma fekete karikákkal a szemünk alatt kerültünk elő a szobánkból. De amikor anyu elment zuhanyozni, és én óvatosan felhoztam a témát, a szokásos ellenállásba ütköztem. – Apu, neked is be kell látnod, hogy ezt nem tudjuk már sokáig csinálni – kezdtem, amint anyu hallótávolságon kívül került. Veszélyes makacsság ült apu tekintetében, amikor rám nézett. Tőle örököltem a nyakasságomat, legalábbis anyu ezt szokta mondani, mielőtt elveszítette volna az egy élet emlékeit őrző láda kulcsát. – Emma, ne kezdjük ezt újra! Nem fogom anyádat otthonba dugni. Amíg még lélegzem, addig szó sem lehet róla! – Nem mondtam, hogy dugjuk otthonba! Más lehetőségek is vannak. Elvihetnénk napközi otthonba, vagy felvehetnénk mellé gondozót, vagy felkereshetnénk valami szervezetet, akik tudják, min megyünk keresztül. Ezt már nem csinálhatod egyedül! Képtelenség. Tudom, hogy meg akarod védeni, de valójában csak a saját egészségedet veszélyezteted. Aggódom érted, és nem akarom, hogy megint megbetegedj! Elfelhősödött a szeme szavaim hallatán, mert neki is eszébe jutott az egy évvel korábbi incidens, ami után hazatértem. Még most is láttam, ahogy szürke arccal, elgyötörten fekszik a kórházi ágyon, gépekre kötve, és várjuk a vizsgálat eredményét: vajon szívroham miatt esett-e össze. De nem, akkor megúszta egy anginával. Megúszta. Nem biztos, hogy legközelebb is ilyen szerencséje lesz. – Tudom, hogy aggódsz értem, és szeretlek is miatta, meg azért, ahogy mindent háttérbe szorítottál, csak hogy nekem segíthess. De ezt a döntést nem te fogod meghozni, hanem én. Sóhajtottam és tovább kevergettem a lassacskán elhűlő kávét. Olyan érvet kerestem, amit még nem mondtam el százszor. – De ha találnánk egy igazán jó helyet, ahová elvihetnénk heti pár alkalommal? Akkor egy kicsit pihenhetnél, amikor már nem élek itt – vetettem fel, és tudtam, hogy visszakézből fogja elütni a gondolatot. Nem csalódtam. Csak akkor borzadt volna el jobban, ha azt javaslom, hogy utazzon el egy tüzes hétvégére valamelyik szomszédasszonyával. – Hogy mi? És gondolod, majd csak úgy otthagyjuk, mint valami kutyát a menhelyen, mert nem tudunk tőle pihenni? Félretoltam a csészét, és megfogtam a kezét. Megdöbbentett, mennyivel ráncosabb, mint nemrég volt. Gyorsabban öregedett, mint szerettem volna, és a nyugdíjas éveit azzal töltötte, hogy huszonnégy órában ápolót játszott a nő mellett, akit még mindig tiszta szívéből szeretett. – Majd, ha már sok lesz, szólni fogok – közölte, és igyekezett hálás mosollyal tompítani a kemény szavakat. – Sokkal könnyebb, mióta Richarddal segítetek. És akkor sem leszel olyan messze, amikor férjhez mész. Furcsa zajt hallottam lelki füleimmel – kellemetlenül emlékeztetett egy cellaajtó hangjára, amelyet most csaptak be. De nem engedtem, hogy bármi is kiüljön az arcomra. Reménytelenül optimista és szeretetteljes

apámnak mosolyogva feleltem: – Persze, itt leszünk a közelben.

Anyu betegsége ártalmatlanul kezdődött néhány évvel korábban. Egy buta kis incidens, amiből senki sem sejthette, milyen nagy baj előjele. Akkor mentem vissza Washingtonból Londonba, és otthon töltöttem a hétvégét. Nagyon vártam már, hogy a családom körében, nyugalomban ebédelhessek, de valójában egy vasárnapi ebédnek álcázott fejmosás várt rám. – Micsoda, nincs féldisznó? – vicceltem, amikor kinyitottam a sütőt, és megláttam a hatalmas marhalábszárat, ami odabent sült. – Te jó ég, anyu, csak három főre főzöl! Napokig maradékot fogunk enni. Kicsit zavarba jött, miközben elővett a fiókból egy csomó evőeszközt. Ebből már tudhattam volna, hogy nem hárman ebédelünk. – Nos, meghívtam Witherséket, hogy együtt ünnepeljük a hazatérésedet. Ezután sietősen hagyta el a konyhát, és erre minden oka megvolt. Valószínűleg kiültek az arcomra az érzéseim. Felesleges volt azt remélnem, hogy Richard nincs a meghívottak között. Persze, hogy anyu őt is meghívta. Vajon Sheila, Richard anyukája is ludas ebben? Egyikük sem volt szégyenlős, amikor a szakításunkon kellett sajnálkozni, de ez a fokú beleavatkozás a magánéletembe váratlanul ért. Emlékszem, eltűnődtem, vajon Richardot is elfelejtették-e beavatni a tervükbe. Jaj, milyen jó hangulatú ebédnek nézünk elébe! – gondoltam. Ekkor hallottam meg anyu sikoltását az ebédlőből. Elhajítottam az edényfogó kesztyűt, és odarohantam hozzá. Minden mérgem egy csapásra elpárolgott. Miközben átvágtattam az előszobán, mindenféle horrorba illő sérülések meg szívrohamok jelentek meg lelki szemeim előtt. De szerencsére nem az a kép fogadott, hogy erős és ügyes édesanyám összetörve fekszik a földön. A polírozott ebédlőasztal főhelyénél állt, előtte egy csillogó halomban az evőeszközök. – Anyu, mi történt? Mi a baj? – kérdeztem, és odasiettem mellé. Emlékszem, mennyire féltem, mert az arca eltorzult a rémülettől és a zavartól, és szépen sminkelt arcán patakokban gördültek végig a könnyek. – Nem megy! – zokogott. Hangján éreztem a félelmet és a kétségbeesést. Döbbentem néztem szét a szobában. – Mi nem megy? Mi az, ami nem megy? – faggattam. Semmit sem láttam az ebédlőben, ami ennyire felzaklathatta volna. Minden teljesen normálisnak tűnt, kivéve persze anyut. Ő egyáltalán nem úgy nézett ki, mint máskor. Egyáltalán nem. – Ez nem megy! – sírt fel újra, és az evőeszközre mutatott. – Nem tudok megteríteni! – Olyan rémülten és tehetetlenül nézett rám, mint egy eltévedt kisgyerek. – Nem emlékszem, hogyan kell megteríteni az asztal! Elfelejtettem! Csak úgy… Elfelejtettem! Persze elütöttük a dolog élét, a végén már nevettünk rajta. Nem tehettünk mást. Megnyugtattam, megterítettem az ebédhez. Mire a feladat végére értem, anyu összeszedte magát, és újra úgy viselkedett, mint máskor. Még talán viccelődtem is ezzel – hihetetlen –, amikor Richard és a szülei megérkeztek. Ha nem így teszünk, még hamarabb kinyitottuk volna az ólálkodó démon előtt az ajtót, mint feltétlenül muszáj volt. De már úton volt, és nemsokára gyakori hívatlan látogató vált belőle. Elkezdődött.

Egy-egy ilyen rohamot követően úgy tűnt, anyu sokkal nyugodtabb, sokkal inkább a jelenben él, mint előtte. Nem volt ez másként azután sem, hogy a régi munkahelye előtt bukkantam rá. Még a festéshez is megjött a kedve. Miközben elővette a festőállványt, a vásznat, az ecseteket meg minden eszközt, amire a művészetéhez szüksége volt, apu sokatmondó pillantást vetett rám: „Látod? Most már minden rendben van.” Nem tudtam eldönteni, vajon legalább ő elhiszi-e.

Richard mellettem állt, igaz, csak a hosszú, esti telefonbeszélgetésben, amit, jól tudtuk, nagyon fogunk bánni, amikor megérkezik a következő havi mobilszámlánk. – Azt kell tennünk, ami apukád szerint a legjobb – érvelt. – Tudom – sóhajtottam. – De ha nem találtam volna meg? Mi van, ha legközelebb tényleg eltűnik, vagy megsérül, vagy… még rosszabb is történik? Apu sosem bocsátaná meg magának. A vonal halkan recsegett, és egy pillanatig azt hittem, megszakadt. Amikor Richard végre megszólalt, őszinte szomorúság csengett a hangjából. – Így nem lehet élni. Nem lehet folyton azon rágódni, mi lett volna, ha, mi lesz, ha. Nem vagy jós, nem látsz a jövőbe, úgyhogy meg kell próbálnod a lehető legtöbbet kihozni abból, amid van, amíg még van. Minden egy pillanat alatt meg tud változni… – Elcsuklott a hangja. Vajon bánja már, hogy erre terelte a beszélgetést? Szavai nyomán óhatatlanul Amy jutott az eszünkbe. De persze igaza volt. Amy olyan mélyen hitt ebben a bölcsességben, mint valami vallásban: élj a mának, a holnap majd kialakul. Ez a beszélgetés egészen lehangolt. Sok mindenben igaza volt – a szüleimmel kapcsolatban abban, hogy felesleges a jövő miatt aggódni, és abban is, amit rólunk mondott. – Nem akarok sokat várni az új időpont kitűzésével – figyelmeztetett. – De az emberek nem fogják rossznak, tiszteletlenségnek tartani, ha túl hamar jelentjük be? – Teszek rá, mit gondolnak mások. Ez csak rólad és rólam szól. És őszintén, szerinted Amy aggódott volna ilyeneken? De most komolyan! A fejemet ráztam, ami telefonbeszélgetésnél eléggé értelmetlen. Elszorult a torkom, és szinte hallottam, ahogy Amy ugyanazt mondja, mint Richard, csak talán kicsit több káromkodással megfűszerezve. – Jó. Megbeszéljük, ha visszajöttél – egyeztem bele.

Másnap reggel a konyhaasztalnál ültem, és óvatosan forgattam a kezem közt a kis, barna csomagot, mintha bomba lenne benne. Ettől a nevetséges gondolattól felhorkantottam. Csak egy könyv. Naponta több száz könyvet is megfogok. Röhejes vagyok. Ha másra nem is jöttem rá a húsvéti hétvégén, egy dologban biztos lehettem – valamilyen oknál fogva, talán a találkozásunk körülményei miatt, Jack ellenállhatatlanak tűnt. A köztünk lévő kötelék egyszerre vonzott és taszított, mint a mágnes ellentétes pólusai. Igazán nem hiányzott, hogy elolvassam a könyvét – hogyisne, hogy még jobban rátelepüljön a gondolataimra! Legjobb lenne egyszerűen kidobni a könyvét a szemetesbe, soha többé nem lépni kapcsolatba vele, és megvárni, amíg ezek a furcsa érzések maguktól elmúlnak. Sima ügy. De akkor miért hallottam a papír szakadásának hangját, és miért kaptam azon magam, hogy az ujjaim, mintha csak külön életet élnének, kibontották a csomagot? Keménykötéses kiadás volt, fényes, elegáns, fekete borítóval, rajta szemet gyönyörködtető, művészi grafikával. Kinyitottam, majd elolvastam a fülszöveget, de semmi olyat nem tudtam meg a regényről, amit ne találtam volna meg korábban az interneten. Megnéztem a hátulját is. Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam a férfit, aki megmentette az életemet. Mosolyogva dőlt egy fának. Mögötte úgy nézett ki a kerítés, mint egy farmé. Laza farmert, nyakánál begombolatlanul hagyott inget és csizmát viselt, akár egy igazi cowboy. Gyanítottam, hogy a fényképész pontosan erre a hatásra törekedett. Jack fiatalabbnak tűnt a képen, a haja kicsit hosszabb volt, és a szeme körüli nevetőráncok talán nem voltak még olyan mélyek, mint a legutóbb, amikor rám nézett, de különben… Úgy csaptam le az asztalra a könyvet, mintha egy vipera leselkedett volna rám a lapjai közül. Pontosan ezért kellene egyszerűen a szemétbe hajítani a kötetet, gondoltam borúsan, mert bármi legyen is az oka, Jack lénye még fényképen keresztül is elbódít, akár valami drog. És ez veszélyes. Muszáj leküzdenem ezt az irracionális függést, mielőtt még erősebbé válik. Arra kell koncentrálnom, ami fontos az életben – a családomra, a vőlegényemre, a barátaimra, és arra, hogy mielőbb visszataláljak a normális kerékvágásba Amy elvesztése után. Úgy vittem azt a könyvet a sarkánál fogva, mintha már az érintése is veszélyes lenne. Nem is meglepő,

hogy kicsúszott a kezemből. A konyhakőre pottyant, és az ajánlásnál nyílt ki. Lehajoltam érte, és úgy is maradtam, félig guggolva, hiába tiltakozott a combom. Képtelen voltam levenni a szememet arról a szövegről. Sheridannek: barátomnak, szeretőmnek, múzsámnak és feleségemnek. Örökké: Jack.

A húsvéthétfőt Caroline-nal és Nickkel töltöttem. Amikor leparkoltam előttük, az első, ami feltűnt, a vadonatúj, csillogó járgány volt, amely Nick kocsija mellett parkolt. Nem értek az autókhoz, de azt sejtettem, hogy ez a modell jóval többe kerülhetett, mint amennyit a biztosító fizetett Caroline régi kocsija után. Lehajoltam, hogy benézzek az utastérbe. Öt légzsákot számoltam meg a bőrborítás mögött. Elég jól ismertem Nicket, úgyhogy tudtam, ehhez a magas fokú biztonsághoz ő ragaszkodott. Érthető is. Fájdalmas kérdés vetődött fel bennem. Ha a baleset éjszakáján Caroline ezt a kocsit vezeti, vajon máshogy alakultak volna a dolgok? Még a küszöbről is visszafordultam, hogy újra megcsodáljam az autót. Nick nyitott ajtót, és melegen arcon csókolt. – Nagyon menő – mondtam, mielőtt a becsukódó bejárat eltakarta volna a szemem elől a járgányt. – Igen, az – bólintott Nick kissé keserűen. – Kár, hogy nem hajlandó beleülni, ugye? Őszinte aggodalmat éreztem ki a szavaiból, és azonnal suttogóra fogtam a hangomat, hogy Caroline ne hallja, amit mondok, még akkor sem, ha a konyhában ül. – Ezek szerint még mindig nem vezet? A fejét rázta. Kedves arcára aggodalom ült ki. – Nem. Már az is sok neki, ha egy rövidebb úton az anyósülésen kell ülnie. Komolyan, Emma, nem tudom, képes leszek-e valaha is rávenni, hogy újra volán mögé üljön. Féltette a párját, és frusztrálta a helyzet. Ezt megértettem, de még jobban át tudtam érezni a Caroline-t megbénító félelmet. Magam is tapasztaltam hasonlót a baleset utáni első néhány utazáskor, de az jó eséllyel nem vetekedhetett azzal, amit Caroline érzett. – Hagyj neki időt! – Csak ezt tanácsolhattam. Nekem is mindenki ezt mondogatta, azt, hogy adjak időt. Kétség kívül ez a világ leghaszontalanabb és legsemmitmondóbb tanácsa. A konyhából nagyon finom illatok áradtak, borban főtt valami. Caroline széles mosollyal az arcán üdvözölt, és olyan összeszedettnek tűnt, mint fénykorában. De amikor átöleltem, néhány másodperccel tovább szorított magához, mint máskor. Én ugyanígy tettem. Mivel csak hárman voltunk, otthonosan, a konyhában ettünk, de még így is ordított a csoport két tagjának hiánya, mert a rusztikus fenyőfa asztal két oldalán is üresen maradt egy-egy szék. A terítéskor igyekeztem úgy letenni a tálakat, hogy elfoglalják Richard és Amy helyét. – És hogy tetszik Richardnak a húsvéti síelés nyolcvan rábízott tizenöt évessel? Nem lehetett nem érezni a gúnyt Nick hangjában. Megint megdöbbentett, mennyire el akarhatott menni innen Richard, ha boldogan magára vállalt egy ekkora többletfelelősséget. Csak remélhettem, hogy a helyzet elől menekült, és nem előlem. – Sokkal jobban van – feleltem, miközben az utolsó falatokat kanalaztam. Valami krémes, tésztás, körülbelül ezer kalóriát tartalmazó levest ettünk. – Az utóbbi néhány beszélgetésünk alapján lassan visszatalál régi önmagához. Már sokkal kevésbé gondterhelt. – Ez jó hír – mosolygott Caroline. Mintha láttam volna valamit a szemében, miközben elvette Nick kezéből a tányért. Talán tényleg, mert néhány perc múlva Nick felállt az asztaltól, és a nappali felé vette az irányt. Valami olyasmit motyogott, hogy meg szeretné nézni a meccset a tévében. Caroline csak akkor rukkolt elő – látszólag csak úgy mellesleg – a megjegyzéssel, ami napok óta piszkálhatta már a csőrét, amikor éppen a mosogatógép bepakolásával bajlódtunk. – Úgy hallottam, te meg Jack Monroe együtt ebédeltetek múlt héten. Megállt a kezemben a mosogatószivacs, miközben egy tányért törölgettem. Caroline felé fordultam.

– Hihetetlen ez a város! Ezt meg hol hallottad? Megvonta a vállát, és inkább nem ment bele, hogy vajon miért paprikáztak fel engem úgy a szavai. – Hallingford kisváros. Az emberek beszélnek. Ezt te is tudod. Éreztem, ahogy elvékonyodik az ajkam. – Na, ilyenkor hiányzik csak igazán a londoni életem, ahol nem kell mindent megmagyarázni olyan embereknek, akiknek semmi közük ahhoz, mit csinálok. Caroline érdeklődéssel figyelt. Legalább akkora rejtély volt előtte az a vágyam, hogy elhagyjam a szülővárosunkat, mint a kvantumfizika. Neki mindent megadott ez a hely, amit csak kívánhatott. Számára az elköltözés csak feleslegesen megzavarta volna az élet tökéletes ritmusát. Ebben a kérdésben szöges ellentétben állt egymással a véleményünk. – Még mindig hiányzik? Még úgy is, hogy mindenki itt van, akit szeretsz? Szomorúan néztem rá. Nem mindenki. Már nem. – Csak elegem van abból, hogy itt mindenki mindenbe beleüti az orrát. Caroline felhúzta fél szemöldökét, mire gyorsan helyesbítettem. – Természetesen nem rád gondolok. Csak a fontoskodókra értettem, akik mindenféle pletykát terjesztenek. Ráadásul alaptalanul. Caroline most már a másik szemöldökét is felhúzta. Valóságos művészetté fejlesztette ezt a grimaszt az évek során. – Nem randi volt. Dehogy! – védekeztem. – De azért együtt ebédeltetek, ugye? Kezdett olyan érzésem lenni, mintha az ügyésszel beszélgetnék a tárgyalóteremben. És bár tudtam, hogy semmi rosszat nem csináltam, azonnal felébredt bennem a bűntudat. – Jack megjelent a boltban, mert kellett neki egy könyv, és mivel éppen ebédidő volt, felvetette, hogy kiugorhatnánk enni. Ennyi. Vége a mesének. Azt az érdekes tényt szándékosan felejtettem ki, hogy Jack a város minden könyvesboltjában érdeklődött utánam, hiszen még én sem tudtam, azt miért csinálta. Caroline alaposan végigmért, és szúrós tekintetével kikényszerítette belőlem a folytatást. – Úgyis boldog házasságban él, én meg nemsokára fogok. Gondolom, a pletykások ezt az apróságot kifelejtették a történetből, igaz? A támadás a legjobb védekezés, kivéve, ha a másik fél olyan jól ismeri az embert, mint Caroline engem. – És mit szólt Richard, amikor ezt elmesélted neki? – Mivel nem volt fontos, meg sem említettem. Nagyon sokáig bámult rám, aztán gyengéden a kezébe fogta az enyémet. – Vigyázz, Emma! Nagyon vigyázz! Ezt a tanácsot legalább olyan haszontalannak éreztem, mint azt, hogy adjak magamnak időt. Meg aztán talán kicsit későn is érkezett.

Miért van az, hogy amint elhatározzuk, hogy okosan és éretten fogunk cselekedni – például minden kapcsolatot megszakítunk Jack Monroe-val –, a sors közbeszól és minden felforgat? A sors kedd reggel érkezett meg, éppen amikor munkába indultam, mégpedig egy férfi képében, aki egy jól ismert futárcég piros-sárga egyenruhájában parkolt le közvetlenül mögém. Kénytelen voltam kiszállni a kocsiból és odamenni hozzá. – Emma Marshall? – olvasta a nevemet az elektromos készülékről. – Én vagyok – bólintottam. – Csomagja érkezett. Itt írja alá, kérem!

Átadta az eszközt, és aláírtam a kis képernyőt. Cserébe kaptam tőle egy nagy, szögletes, barna csomagot. Kíváncsian elvettem, és az ismeretlen kézírást néztem a címkén. Nem volt nehéz a doboz, és tapintásra olyan volt, mintha valamilyen szövet lenne benne. Én az utóbbi időben csak Jack könyvét rendeltem meg, de azért nagyon kíváncsi voltam, mit kaptam. Nagyon alaposan körbetekerték barna ragasztószalaggal, én pedig már késésben voltam. A hónom alá kaptam a csomagot, majd az anyósülésre hajítottam. Elkéstem. Mire beértem a boltba, már két vásárló is érkezett, úgyhogy csak feltettem a dobozt az irodában a polcra, és azonnal rohantam az eladótérbe, hogy segítsek Monique-nak kiszolgálni a vásárlókat. Csak órákkal később tudtam újra bemenni az irodába. Azonnal szembetűnt a felbontatlan csomag. Míg vártam, hogy felforrjon a kávé vize, egy éles ollóval elvagdostam a ragasztószalagot, amit valaki nagy üggyel-bajjal rátekert a dobozra, mert azt akarta, hogy épségben odaérjen hozzám, amit küld. Ez a valaki Amy édesanyja volt. Ezt már azelőtt tudtam, hogy elolvastam volna a nekem címzett levelet. Két papír hevert az összehajtogatott és ruhazsákba csomagolt bőrdzseki tetején. A második borítékon nem volt név, gondolom, azért, mert nem tudhatta, kinek szól. Óvatosan kinyitottam a levelemet, és az asztal szélére kuporodva elolvastam. Drága Emma! Ne haragudj, hogy ezzel zavarlak, de nem tudom, kit kérhetnék meg. Amy holmijával együtt megkaptuk a kórháztól a férfikabátot, amit a dobozban találsz. Gondolom, az amerikai úriemberé, aki segített nektek a baleset után. Kitisztíttattam, és amennyire meg tudom állapítani, kijöttek belőle a foltok. Úgy hallottam, a temetésen beszéltél azzal a férfival. Remélem, tudod a címét, így visszajuthat hozzá a tulajdona. Találsz egy köszönőlevelet is, amit neki írtam. Hálás lennék, ha azt is odaadnád neki. Köszönöm, Emma, hogy Caroline-nal együtt mellettünk álltok ebben a borzalmas időszakban. Csodálatos barátnői voltatok Amynek, szerencsés volt, hogy a barátainak nevezhetett titeket. Kérlek, ne távolodj el tőlünk! Szeretettel és köszönettel: Linda és Donald (Amy anyukája és apukája) Annál a résznél sírtam el magam, amikor megköszönte, hogy Amy barátai voltunk. Mintha az valami nehéz dolog lett volna, amit meg kell köszönni! Az aláírás utáni, zárójeles megjegyzés láttán már rázott a zokogás. Nem azért írta oda Linda, hogy könnyebben beazonosítsam a levél íróját, hiszen hosszú évek óta ismertük egymást, hanem csak azért, hogy tudatosítsa, Amy akkor is az ő kislányuk, ha már nem lehet velük. – Brazíliából hozod azt a kurva kávét? – nyitott be Monique, de amint meglátta a papírzsebkendőkupacot és piros orromat, azonnal odasietett mellém. Odaadtam neki Linda üzenetét, amit gyorsan átfutott, de minden mondat után rám nézett. Kicsit szipogott, elvett egy zsebkendőt, és hangosan kifújta az orrát, miután visszaadta a levelet. – Tegyünk egy kis brandyt abba a kávéba! – javasolta. Megpróbáltam rámosolyogni, és meglepetésemre majdnem sikerült. – Rettenetes lehet a szülőknek – csóválta a fejét Monique. Szomorúan néztem rá. – Mindenkinek rettenetes.

Képtelen voltam levenni a szememet a kabátról, amely celofáncsomagolásában ott hevert az asztalon. Ahányszor beléptem az irodába, azonnal magához vonzotta a tekintetemet. Akár egy időzített bomba, arra emlékeztetett, hogy még azon a napon kénytelen leszek megszegni a fogadalmamat, amit alig huszonnégy órával korábban tettem – nevezetesen azt, hogy soha többé nem lépek kapcsolatba Jack Monroe-val. Ennél is rosszabb volt, hogy ahányszor megláttam a dzsekit, azonnal eszembe jutottak Amy anyukájának szavai. Milyen nehéz és elképesztően fájdalmas lehetett a foltokról írni, miközben pontosan tudta, mik azok a foltok és hogyan kerültek arra a kabátra.

Óvatosan vezettem a kanyargós tengerparti úton. Hiába járt teljes sebességgel az ablaktörlő, nehezen birkózott meg azzal az égszakadással, ami Trentwell falu határában lepett meg. Az sem segített a helyzeten, hogy fogalmam sem volt, hová megyek, csak annyit tudtam, amennyit Jack mondott: hogy a bérelt házikója egy kis öbölre néz. Csak néhány utcáról tudtam, ahol ilyen házak állnak, úgyhogy reméltem, nem lesz nehéz megtalálni, amit keresek. De most, abban az özönvízszerű esőben egészen elképesztően ostoba ötletnek tűnt cím nélkül nekiindulni a keresésnek. Villám hasította végig az eget. Olyan drámai hatása volt, mintha késsel vágták volna fel a kora esti félhomályt. Annyira lelassítottam, hogy már szinte állt a kocsi, amikor a dörgés mély baritonja felhangzott. Úgy kopogott az eső az ablakon és a tetőn, mint egy apró géppuska töltényei. A szürkületben minimálisra csökkent a látótávolság. – Hát ez nevetséges – motyogtam. Be kellett látnom, hogy kénytelen leszek dolgom végezetlenül hazatérni. Ilyen körülmények között az volt a legokosabb, amit tehettem, hogy a következő kapubejárónál megfordulok és hazamegyek. Meg is láttam egy lyukat a sövényben, és arra fordítottam a kocsit, hogy visszaforduljak. Közvetlenül előttem, a fényszóróm fényében ott állt Jack autója. Egy hosszú felhajtó végén parkolt, egy apró kőházikó előtt. Leállítottam a motort, lekapcsoltam a világítást, és a szakadó esőn keresztül néztem az épületet. Az ilyen házak fényképéből szoktak puzzle-t készíteni. A bejárati ajtó két oldalán földig érő ablakok. A durva kőfalaknak volt valami falusias bája. Odabent nem égett lámpa, de nem tartottam valószínűnek, hogy ilyen időben Jack ne legyen otthon, bár korábban említette, hogy szeret az elhagyatott tengerparton futni. Mi lenne, ha csak úgy otthagynám a kabátot? Akkor nem kellene találkoznunk sem. Kiszálltam a kocsiból, és odarohantam az ajtóhoz. Az alig ötméteres táv alatt bőrig áztam. A tölgyfaajtó mellett találtam egy régimódi vascsengőt, amit meghúztam. Ha megszólalt is odabent a csengő, a hangját teljesen elnyelte a dühöngő vihar. Nem vettem kabátot, és a blúz, amiben dolgozni voltam, pillanatok alatt úgy tapadt hozzám, mintha meztelen lennék. Mindenemből csavarni lehetett már a vizet, és reszkettem, de azért csak álltam a küszöbön. – Ne legyél itt, ne legyél itt! – mormoltam, miközben egy talpalatnyi száraz helyet kerestem, ahol otthagyhatnám a kabátot meg a levelet. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt előttem Jack. Mindjárt az a hang jutott eszembe, amit a pasik szoktak kiadni, amikor férfimagazinokat nézegetnek. Egy pillanatig sem szégyellem magam emiatt. Jegyben járok, elköteleztem magam valaki mellett, de ettől még nem vagyok vak, és az egyszerű, hormonális reakciókra sem vagyok immúnis. Jack félmeztelen volt, és a régi, kopott farmer, amit sietve kaphatott magára, olyan helyeken tapadt nedves testére, ahová illetlenség volt néznem. De azért persze odanéztem. – Emma! – mosolygott meglepetten, és szélesebbre tárta az ajtót. – Gyere be! Megráztam a fejemet, és úgy szálltak a hajamból a vízcseppek, mint az ázott kutya szőréből. – Nem, köszönöm, nem maradok. Csak elhoztam neked valamit. Várj csak, a kocsiban hagytam! Izmos karját felém nyújtotta, és megragadta a csuklómat. – Ha nem csónakot hoztál nekem, akkor biztosan várhat, amíg elül a vihar. Na, gyere be, mielőtt még a küszöbömön fúlsz vízbe. Két választásom volt – kitépem a kezemet a szorításából, vagy hagyom, hogy gyengéden bevonszoljon a házba. Utóbbi mellett döntöttem. Az előszoba sötét és szűk volt. Fejbe csapott nedves bőrünk és a tusfürdő illatának keveredése. – Erre – mutatta az utat. Elengedte a csuklómat, és megfogta a kezemet. Szó nélkül követtem, és arra gondoltam, ennél csúfosabban nem is bukhattam volna el, ami azt az ígéretemet illeti, hogy többé nem jövök ennek a férfinak a közelébe. Végül is kézen fogva vezetett be magányosan álló kis házába, ráadásul félmeztelenül, miközben rám úgy tapadt a ruhám, hogy akkor sem mutattam volna többet magamból, ha leveszem. A konyha otthonos volt, mint egy kis barlang, csupa gerenda és kőfal. Egy igazi, régimódi tűzhely állt

benne, amiből áradt a jóleső meleg. Azonnal közelebb húzódtam hozzá. Csak a nap utolsó, szürke töredékei szolgáltattak némi fényt, meg a villámok, amelyeket jól láttunk a kertre és a tengerre néző, duplaszárnyú üvegajtón keresztül. – Hű! – leheltem, amikor a kinti félhomályt nappali világosságba borította az égboltot átszelő villám, amit azután mintha a tenger hullámai nyeltek volna el. – Elképesztő ez a kilátás! – Valóban az – bólintott Jack. A hangjától az összes szőrszál égnek állt a tarkómon. Kirázott a hideg. – Te fázol – állapította meg, és láttam, hogy teljesen elázott blúzomra téved a szeme. Levett a tűzhelyről egy átmelegedett, összehajtogatott törölközőt, de ahelyett, hogy csak úgy odaadta volna, megállt előttem, mint egy matador a posztóval a bika előtt, és rám terítette. El kellett volna engednie a törölközőt, vagy nekem kellett volna ellépnem tőle. Egyikünk sem mozdult. Elakadt a lélegzetem, és őrült, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a tenyeremet izmos mellkasára helyezzem. Mélyen a szemembe nézett, és kitágult a pupillája. Caroline figyelmeztetése visszhangzott a fejemben. Nem kellene ezt tennem, de neki sem. Végül valahonnan elég erőt merítettem ahhoz, hogy hátrébb lépjek, és abban a pillanatban megtört a varázs. Gyorsan megtörölköztem, ő meg egy szék hátuljáról felkapott egy pólót. Igyekeztem nem észrevenni kidolgozott izmait, miközben felvette a ruhadarabot, de nem tudtam nem odanézni. – Elnézést – szabadkozott. – Nem tudok forró itallal szolgálni. A vihar miatt elment az áram. Most már legalább megértettem, miért nem kapcsol villanyt. – Errefelé gyakran előfordul az ilyesmi – mondtam, és nagyon örültem, hogy a villanyvezetékekről beszélhetek, az országos hálózatról, az őrületes időjárási körülményekről, illetve bármiről, kivéve azt a pillanatnyi intimitást, amit mindketten igyekeztünk sürgősen elfelejteni. – De legalább itt van ez a jó kis tűzhely, amin tudsz főzni meg vizet melegíteni. – Ostoba amerikainak fogsz tartani, ha most azt kérdezem, hogy he? Ez már jobban tetszett; ez már egészen olyan volt, mint az a csacsogás az ebéd fölött néhány nappal korábban. Ártalmatlan, triviális. Ezzel meg tudtam birkózni. Körülnéztem, teáskannát kerestem, de csak egy elektromosat találtam, úgyhogy elővettem az egyik szekrényből egy öntöttvas lábast. – Megmutatom – mosolyogtam, és vizet engedtem az edénybe. – És majd meglátod, hogy minden klisé, amit a britekről meg az ő teamániájukról hallottál, igaz. Elnevette magát, aztán teafiltert, bögrét és tejet vett elő. – Ha már ekkora tűzhelyszakértő vagy, segítesz ezt megsütni? – kérdezte, és a hűtő egyik polcán, egy tálcán várakozó, két hatalmas steakre mutatott. – Nem lenne szívem hagyni, hogy megrohadjanak, és ki tudja, meddig tart az áramszünet. Miközben azt vártam, hogy felforrjon a víz, fölé tartottam a kezemet, hogy kicsit megmelegedjen. Felül még mindig kellemetlenül nyirkosnak éreztem magamat. – Ha vársz egy percet, keresek neked valami száraz ruhát – mondta Jack, aztán eltűnt a sötét előszobában. Néhány perccel később kezében egy puha, szürke melegítőfelsővel tért vissza, amit a Harvard logója díszített. A kezembe nyomta. Végigsimítottam a címert, és elismerően vontam fel a szemöldökömet. – Úgy látom, jó tanuló volt ez a texasi srác – mosolyogtam. – A szüleim mindenben támogattak, és jó tanáraim voltak – felelte szerényen. Tetszett, hogy nem a saját eredményének tekinti tanulmányi sikereit, pedig biztosra vettem, hogy megdolgozott értük. Felhúztam a pulóvert, és közben próbáltam nem Jack illatára koncentrálni, amit mélyen magába szívott a ruhadarab. – Elfordulhatok – ajánlotta fel igazi gavallér módjára, amikor nekiálltam kigombolni a vizes blúzt a melegítő alatt. – Nem kell – feleltem, és erőszakosan rángattam a gombokat, amelyek sehogy sem akartak kigombolódni. Jack arcán látszott, hogy jól szórakozik az előadáson, miközben igyekeztem lerázni magamról a nedves blúzt. Egyáltalán nem volt elegáns, ahogy ide-oda hajlongtam és görnyedtem, majd

benyúltam a pulóver nyakkivágásán és az ujjain is. Kimelegedtem, kipirult az arcom, és eléggé esélyesnek tűnt, hogy beragadtam abba a hülye blúzba. – Segítsek? – kérdezte enyhén remegő szájjal. – Köszönöm, nem szükséges – utasítottam vissza, aztán felszisszentem, amikor megrándult egy ín a nyakamban. Elszántan csikorgattam a fogamat. – Ezt egyszer egy filmben láttam, ott sokkal egyszerűbbnek tűnt. És ott a színésznő sem fújtatott annyit, mint én. – Bizonyára a Flashdance-re gondolsz – szólalt meg. Megtorpantam, felnéztem rá, és bólintottam. – Le vagyok nyűgözve. – Én mondtam, hogy szeretem a filmeket. Tényleg mondta, csak már elfelejtettem. Végre sikerült kiszabadulnom a blúz fogságából, és megkönnyebbült sóhajjal húztam ki a pulóver alól. – De ha jól emlékszem, abban a filmben a lány a melltartóját vette le így – állapította meg Jack. Elégedetten mosolyogtam, benyúltam, és kihúztam az átázott csipke fehérneműt, mint a bűvész a nyulat a kalapból. – Most meg én vagyok lenyűgözve – mondta.

A konyhaasztalnál ültünk az egyre halványuló fényben, teáztunk, és néztük a dühöngő vihart. Olyan volt, mintha egy biztonságos szigeten vagy kikötőben rejtőztünk volna el, ahol nem csak az elemektől voltunk védve, hanem a házfalakon kívüli világ minden veszélyétől és aggodalmától is. Amikor csak együtt voltunk, biztonságban éreztem magamat Jack mellett. Ez nyilván annak köszönhető, hogy megmentett. De ez még nem magyarázta meg azt a furcsa érzést, ami bennem ébredt – mintha hosszú utazás után végre hazaértem volna. Sheridan. Mintha harangoztak volna, olyan hangosan sikította egy hang a fejemben ezt a nevet. Jack otthona mellette van, és nem mellettem. Kicsit nagyobb erővel tettem le az asztalra a bögrémet, mint kellett volna, mire Jack megszakította a villámok tanulmányozását, és felém fordult. – Texasban is vannak ilyen viharok? – kérdeztem. Ilyen ügyetlenül emlékeztettem magunkat arra, hogy neki máshol van az otthona és az élete. – Igazából már nem élek Texasban. Még gyerekkoromban New Yorkba költöztünk. – Most is ott élsz? – kérdeztem kendőzetlenül. Minden finomkodást kihajítottam az ablakon, hadd vigye a vihar. Egy hosszú pillanatig csak nézett, mielőtt felelt volna. Úgy sejtettem, elég interjút adott már ahhoz, hogy felismerjen egy puhatolózó kérdést. Ráadásul az enyém nem is volt valami ügyes. – New York Cityben nőttem fel, és felnőttként is sokáig ott éltem. De néhány évvel ezelőtt, amikor sikeresek lettek a könyveim, vettem egy kis birtokot New York állam északi részén, és most ott élek. Gyorsan sötétedett, már alig láttunk valamit, úgyhogy Jack előkapott egy doboz gyertyát a mosogató melletti szekrénykéből. Gyufával gyújtotta meg, aztán folytattuk a beszélgetést. – És te? Richarddal az esküvő után is a környéken maradtok? Zavarba jöttem a kérdéstől, nagyot nyeltem. Vajon szándékos volt a kritika, vagy csak én voltam túlérzékeny? – Hát, igen, itt vannak a családjaink és a barátaink, itt is dolgozunk. Bólintott, de láttam, hogy csalódást okoz neki a válaszom. Megharagudtam rá, mert nem volt joga ítélkezni felettem, felettünk, amiért vidékiek vagyunk. Nincs azzal semmi baj. – Mikor volt az eljegyzés? – Karácsonykor.

A mosogató melletti ablakpárkányra tett egy gyertyát, ami elég fényt adott, hogy lássam az arcára kiülő meglepetést. – Az nem is volt régen. Valamiért azt hittem, már sokkal régebb óta együtt vagytok. – Tini korunk óta együtt vagyunk, de egyszer szakítottunk, és elég sokáig szüneteltünk. Akkor mentem el. Jack további gyertyákat helyezett el a helyiség stratégiai pontjain. Az imbolygó láng táncoló árnyékokat vetett a durva kőfalakra. Úgy nézett ki a konyha, mint egy elvarázsolt barlang. – És hová is mentél? – kérdezte. Nyilvánvalóan nem volt kedve tovább a kapcsolatomról beszélgetni. – Először Londonba, aztán a munkám kapcsán másfél évre Washingtonba. Meglepetten fordult felém. – Gondolom, nem a könyvesbolt juttatott oda. Ezen elmosolyodtam. – Nem. Marketinges voltam. Vagyok – javítottam ki magamat. Utáltam, hogy egy ideje már múlt időben beszélek a szakmámról. Kíváncsian méregetett, és várta, hogy folytassam, amit elkezdtem. – Kénytelen voltam beiktatni egy kis szünetet a karrierembe. Alkotói szabadságra vonultam. – Elhallgattam, mert most is, mint mindig, kínos volt erről beszélnem. – Édesanyám az utóbbi időben nincs túl jól, úgyhogy egy kis időre hazaköltöztem, hogy segítsek édesapámnak gondoskodni róla. Csodálattal és megértéssel a szemében nézett rám. – Amíg jobban nem lesz? – kérdezte. Elgondolkodtam. – Nem. Amíg rosszabbul nem lesz. Vagy legalább olyan rosszul, hogy apu végre elfogadja azt, ami történik, és el tudja engedni. – Felnéztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy el ne sírjam magam. Lehet, hogy a szavaim kemények voltak, de én magam nem, és a baleset óta még kevésbé. – Alzheimeres – tettem hozzá, csak nem nagyon lehetett hallani, mert Jack magához húzott, és a mellkasába beszéltem. Nem emlékszem, hogyan történt. Nem szólt egy szót sem, és én nagyon hálás voltam neki, amiért nem böfögött fel valami jóindulatú, vigasztalónak szánt, haszontalan közhelyet. Ahhoz képest, hogy a szavaiból élt, jól tudta, mikor kell hallgatni. Ez tetszett benne. Végül elhúzódtam tőle, mert komolyan zavarba jöttem. – Akkor – kezdtem álvidám mosollyal könnyáztatta arcomon – még mindig szeretnéd, hogy segítsek megsütni a húst? Átkutattam a szekrényét, hogy serpenyőt találjak, ő pedig hozzálátott a saláta elkészítéséhez. Csendben dolgoztunk egymás mellett, mintha nem ez lenne az első vacsora, amit együtt főzünk. Az egészben az volt a legfurább, hogy mindezt egy pillanatig sem éreztem furának. Néhányszor azon kaptam, hogy megfejthetetlen arckifejezéssel vizsgál. Talán kellemes meglepetést és zavart érzett, mint én. Meg akartam kérdezni, otthon is szokott-e főzni a feleségével. Nem azért, mert érdekelt, csak azért, mert úgy éreztem, legalább egyikünknek fel kellene hoznia jelen nem lévő párjainkat. De valahogy nem adódott megfelelő alkalom. A konyhaasztalnál, gyertyafénynél vacsoráztunk. Kissé megégettem a húst, de Jack nagyon udvariasan nem tett erre megjegyzést, mindössze annyit mondott, hogy pont így szereti a steaket. Kinyitott egy üveg bort, de én csak egy kis pohárral ittam, mert tudtam, hogy hamarosan kocsiba kell majd ülnöm. – Szerintem nem lenne jó, ha a vihar elülte előtt elindulnál – mondta Jack komolyan. – A parti út nincs kivilágítva, és ebben az esőben akár meg is halhatsz. Felvillant előttem egy másik sötét út képe, amire mindketten nagyon is jól emlékeztünk. A túlélő és a megmentő hosszan, jelentőségteljesen nézett egymásra. – Nem érhetek haza későn – feleltem. – A szüleim állandóan pánikolnak, ha kocsiba ülök. – Ez érthető. És ha felhívnád őket? – Hát, nemsokára hív majd Richard, és nem fog örülni, ha megtudja, hogy még nem vagyok otthon.

Úgy értettem, ha megtudja, hogy Jackkel vagyok, és ő pontosan tudta, mit akarok mondani. – De azt sem akarná, hogy veszélyes utakon közlekedj, ugye? – Persze hogy nem – keltem azonnal a vőlegényem védelmére. Nem lehetett udvariasan körülírni, hogy Richard szemszögéből nézve feltehetőleg nagyobb veszélyben vagyok Jack társaságában, mint az utakon. Hirtelen elviselhetetlen bűntudatom támadt. Jack megérezhette, hogy feszengek, mert keresztülnyúlt az asztalon, és megpaskolta a kezemet, ahogy egy zaklatott gyerekét szokás. – Ne aggódj, valahogy hazajuttatunk. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Amikor megérkeztél, azt mondtad, hoztál nekem valamit. Mi is az? Kikaptam a kezemet az övé alól, mert szavai emlékeztettek arra, miért is vagyok ott. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. – A kocsiban hagytam. Mindjárt behozom – pattantam fel, és az ajtóhoz rohantam, mielőtt még megállíthatott volna. Még mindig esett, de már közel sem olyan nagyon, mint korábban. Néhány másodperc alatt megjártam az utat, és átadtam neki az itt-ott esőcseppektől eláztatott barna papírt, amit lazán összekötöttem. Kíváncsi mosoly ült ki helyes arcára, ami lassanként leolvadt róla, amikor kicsomagolta a kabátját. Szótlanul ment vissza a konyhába, és a gyertyafénynél elolvasta Amy anyukájának levelét. – Megadod a címüket? – kérdezte komolyan. – Szeretnék válaszolni. – Persze. Ahogy a kabátját nézte, azon tűnődtem, vajon ő is ki fogja-e dobni, ahogy én azt a ruhát, amit azon a sorsfordító estén viseltem. Egyes tárgyak örökre bemocskolódnak, hiába mossuk le róluk a foltokat. Hosszan hallgattunk. Jack szólalt meg előbb, egy kérdést tett fel. Nem ártott volna valahogy óvatosan felvezetni ezt a kérdést. – Azóta sem hagy nyugodni valami, amit Amy mondott. Mire gondolt, amikor megköszönte, hogy megbocsátottál neki? Zavartan ráncoltam a homlokomat. – Miről beszélsz? – Nem emlékszel? Mielőtt odaértek a mentők, Amy azt mondta, köszöni neked, hogy ilyen jó barátja vagy, és hogy megbocsátottál neki. Úgy tűnt, nagyon fontos ez neki, ezzel tett kíváncsivá. – Nem… nem tudom – feleltem. Lassan csóváltam a fejemet. Már el is felejtettem a barátnőm szavait, és ki tudja, miért, összeugrott a gyomrom erre az emlékre. Tudtam, hogy Jack engem figyel. – Szerintem azt sem tudta, mit beszél – véltem. Remegett a hangom. – De ez nem meglepő. Alig volt magánál, csupa értelmetlenséget mondott. – Ne haragudj! – szabadkozott Jack, amikor meglátta, mennyire felzaklatott. Egy pillanat alatt visszarepített a balesethez. Megint ott térdeltem a nedves aszfalton, borzalmasan megsérült barátnőm mellett, és fogtam a kezét… És egy pillanatig sem hittem, hogy az az utolsó beszélgetésünk. Aznap este már másodszor ölelt magához Jack vigasztalásul. Mélyről tört fel a zokogás, egy kút mélyéről, amelyet megpróbáltam lezárni, de a jelek szerint sikertelenül. Gyengéden a karjában tartott, miközben sírtam. Volt abban valami megnyugtató, hogy kiadhatom neki minden bánatomat – nem kellett az ő fájdalma, az ő vesztesége, az ő érzései miatt aggódnom, nem úgy, mint Richard és Caroline esetében. Szabad folyást engedhettem a gyásznak, és nyugodtan kisírhattam magamat. A kezem kettőnk között ragadt, a mellkasán, és éreztem, milyen erősen ver a szíve. Egyik kezével végigsimította a hajamat, a fejem búbjától egészen a tarkómig. Lassan elapadt a könnyáradat. Felemeltem a fejemet a mellkasáról, és láttam, hogy alaposan eláztattam a pólóját. – Elnézést – suttogtam. Még a hangom is megbicsaklott. – Sssss – csitított, aztán minden figyelmeztetés vagy előjel nélkül lehajtotta a fejét, és ajka gyengéden

érintette az enyémet. Úgy pattantunk szét, mintha áramütés ért volna minket. Rémült zihálásom minden más érzelmet eltörölt, mintha bozóttűz irtotta volna ki őket. Düh csillogott a szememben. Ennyi lett volna az egész? Csak azért vigasztalgatott, hogy kihasználja sebezhetőségemet? Hogy ítélhettem meg ennyire rosszul őt és a helyzetet? Alaposan végigmértem. Őt is legalább annyira megdöbbentette az, amit tett, mint engem. Egyenesen megrémült. Úgy nyújtotta ki felém a tenyerét, mintha az ördögöt akarná távol tartani magától. Mintha az egészről én tehetnék. – Ez meg mi? – kiáltottam. – Ne haragudj, nem akartam! Nem is tudom, mire gondoltam. Lehet, hogy ez burkolt sértés volt, de túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy reagáljak rá. – Nem akartalak kihasználni, kérlek, hidd el, Emma! Hevesen ráztam a fejemet, és úgy néztem rá, mintha akkor láttam volna először. Mint egy idegenre. Valójában pontosan az volt – egy idegen. Fúriaként kerestem a táskámat, és amikor végre megtaláltam, gyorsan felkaptam. – Kérlek, Emma! – könyörgött Jack. A tenyerét még mindig maga előtt tartotta, arcát eltorzította a kín. – Nem is értem, hogyan történt ez. Nem akartalak megcsókolni. Nem akarlak megcsókolni! Vajon komolyan azt hitte, hogy szavakkal jóváteheti a tettét? – Jó tudni – feleltem keserűen. – De ez már semmin sem változtat. Sarkon fordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. – Emma, várj! – kiáltott. Megragadta a csuklómat, és maga felé fordított. – Hadd magyarázzam meg! – Ne erőlködj! – köptem. – Nem tudom, miért tetted, és nem is érdekel. De bármi volt is ez… Ezt a barátságot sikeresen tönkretetted. Elszorult a szívem. Csak úgy izzott bennem a düh. – Azt hittem, megértesz. Azt hittem, barátság alakul köztünk, és megbízhatok benned. – Meg is értelek, barátok is vagyunk, bízhatsz is bennem! – felelte. A fejemet ráztam, és azon kaptam magam, hogy már a bejárati ajtónál állok. Nem is tudom, hogyan jutottam el odáig. Jack szorosan mögöttem jött, úgyhogy amikor visszafordultam, hogy még egyszer odaszóljak neki, majdnem beleütköztem. – Sokkal tartozom neked, Jack. Ezt eszem ágában sincs letagadni. De amit most műveltél… Hát, az túlmegy minden határon. – Ha kiváltottak is belőle bármilyen érzést a szavaim, azt jól titkolta. – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, további szép éveket kívánok, és ha maradt még benned tisztesség, tégy meg nekem és magadnak egy szívességet, tartsd távol magad tőlem! Ekkor már kiléptem az ajtón. Az apró kavicsok csikorgása elárulta, hogy még mindig követ. Bepattantam a kocsimba. Őrülten kalimpált a szívem. Vetettem rá egy pillantást, és láttam meggyötört arcát. Annyira remegett a kezem, hogy első nekifutásra bele sem találtam a kulccsal a gyújtásba. A fényszóróm árnyékot vetett az arcára. Fájdalom ült a szemében, amikor végigsimította az ajkát – az emléktől az én ajkam is bizsergett. A bűntudattól alig tudtam nyelni. Keserűség öntött el. Ököllel vertem az ablakleeresztő gombra. – Richardnak volt igaza – vetettem oda Jacknek, aki úgy rándult össze, mintha kést mártottam volna belé. – Mégis hogy gondoltad ezt? Az lehet, hogy a te házasságodba belefér a nyitott kapcsolat, de az én kapcsolatom nem ilyen. Kitolattam a kapubeállóból, és közben feltéptem a pázsitot. Jobban is figyelhettem volna, de nem tudtam levenni a szememet az arcáról, amire kiült az őszinte döbbenet.

HETEDIK FEJEZET Az a forró, eszetlen düh előnye, hogy van min gondolkodni. Tápláljuk és bujtogatjuk, eszünkbe jut, milyen okos és bántó dolgokat vághattunk volna még a másik fejéhez. Addig sem kell magunkba nézni és meglátni, valójában mi is a bajunk. De az előző esti viharhoz hasonlóan a haragom is hamar elült. A nap fényénél, amikor feloszlott a lila köd, rájöttem, hogy a Jack érintésére adott heves reakciómat részben a bűntudat váltotta ki. Hagytam, hogy közel kerüljön hozzám, és összekevertem a hálát egy gyorsan épülő barátsággal és bizalommal. Ráadásul Richard furcsa ellenérzése Jackkel szemben arra késztetett, hogy mindenáron meg akarjam mutatni neki, téved. De mit is tudok én Jackről azon kívül, milyen hősiesen viselkedett a baleset éjszakáján? Semmit. Legfeljebb annyit, hogy könnyedén félreteszi a házasságát és mások kapcsolatát, ha úgy tartja kedve. Akkor este hazudtam Richardnak a telefonban, pedig ilyesmire még sosem volt példa. Azt mondtam, azért olyan furcsa a hangom, mert megfáztam. Úgy zümmögött végig a telefonvonalon a hazugságom, mint egy rosszindulatú szúnyog. Meg sem említettem, hogy Jacknél jártam, azt meg végképp nem, hogyan ért véget az este. Tulajdonképpen nem hazudtam, csak bizonyos részleteket elhallgattam, de jól tudtam, hogy ez csak ócska kifogás. Amikor visszafejtettem a Jack konyhájában kibontakozott jelenetet, mint egy gombolyag fonalat, rá kellett ébrednem, hogy az Amyvel kapcsolatos kérdése nyomán veszítettük el az irányítást a helyzet felett. Ilyen jelentéktelen dolog miatt! De tudtam, hogy már sosem fogok tudni úgy tenni, mintha az a kérdés nem hangzott volna el, és már sosem nyugodhatok meg, amíg ki nem derül – mit hitt Amy, mit bocsátottam meg neki? Egyszerűen semmi sem jutott eszembe, amiért meg kellett volna bocsátanom. De ami ennél is érthetetlenebb: miért hihette a legjobb barátnőm, ez a jótét lélek, nyílt szívével és életvidámságával, hogy valamivel megbántott? Kizárt, hogy ilyesmi történt volna. De most, hogy Jack felidézte ezt az emléket, ahányszor lehunytam a szememet, csak Amyt láttam, ahogy a kezemet szorítja a hideg aszfalton fekve, mintha a pap lennék, aki feladja az utolsó kenetet, és az arcára kiülő megkönnyebbülést, amikor azt mondtam, minden rendben van. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy a barátnőm szavai mögött nincs semmi rejtély vagy titok. Egyszerűen csak azért kért bocsánatot, mert letörte a tőlem kölcsönkért cipő sarkát. Csakis valami hasonló semmiségről lehet szó. Biztos? Ez gyötörte a halála előtti pillanatokban? A letört sarkú szandál? Dühösen ráztam a fejemet, amikor megszólalt bennem a kétely hangja, ami ráadásul érdekes módon amerikai akcentussal beszélt. Elmehet a fenébe! Miért nem tudta megtartani magának az ostoba kérdését? Csak egy ember volt, aki olyan jól ismerte Amyt, mint én. Csak tőle remélhettem, hogy megmondja, amit tudnom kell.

– Caroline McAdam – hivatalosan, kissé magas hangon szólt bele a telefonba. – Szia, Caro, én vagyok az. Ellágyult a hangja, és annyira nyilvánvaló volt, hogy mosolyog, mint ha előttem állt volna. – Szia, drágám! Hogy vagy? Jó kérdés, nem is tudtam, mit felelhetnék rá. – Jól vagyok – mondtam, mert a barátnőm ezt akarta hallani. – Csak az jutott eszembe… Ráérsz egy gyors kávéra? Egy pillanatra elhallgatott, és láttam magam előtt, ahogy az ablak melletti asztalánál ül az ingatlanirodánál, az órájára pillant, talán még az ajkát is harapdálja, ahogy szokta, amikor valami váratlan helyzet áll elő.

– Igen, végül is ki tudok ugrani, ha tényleg csak egy csésze kávéról van szó.

Én értem előbb a kávézóba, és megrendeltem a cappuccinónkat. Találtam egy kis asztalt az ablak közelében. Láttam, ahogy közeledik, integettem is neki, és elmosolyodtam a széles vigyoron, ami kiült az arcára, amikor észrevett. Óvatosan lefejtette a kávéspohár tetejét, nehogy kiömöljön a hab. Megvártam, hogy igyon egy kortyot, és csak utána osztottam meg vele, miért is rángattam ki az irodából a délelőtt kellős közepén. Nem sok időnk volt. – Caroline, kérdeznem kell tőled valamit. Felnézett, és lassan lenyalta a kávéhabot az ajkáról. – Ez elég komolyan hangzik – állapította meg. – Nem… nem is tudom. Lehet, hogy komoly ügy. A homlokát ráncolta. – Nos, mi az? – Caroline, mennyire emlékszel Amy halálának estéjére? Eltorzult az arca, és haragudtam magamra, amiért ezt teszem vele, de senki mást nem kérdezhettem meg. – Gondolom, nem a lánybúcsúról van szó. Szomorúan ráztam a fejemet. – A balesetről – suttogtam. A fejét csóválta, és elfordította a tekintetét, mintha minden figyelmét lekötné valami a kávézó ablakának túloldalán. – Nem sokra – vallotta be. – A buli után az egész homályos. Emlékszem, hogy Amy rosszul lett, arra is, hogy elénk került a szarvas, és utána… Minden olyan szürke, egészen odáig, hogy a mentőautóban ülök. Azt tudtam, hogy nem emlékszik mindenre, de megdöbbentett, mennyi mindenről nem tud. – Akkor arra nem is emlékszel, amikor megtaláltad Amyt az úton? Caroline döbbenten nézett rám. – Én találtam meg? Nem Jack? Mintha kést mártottak volna belém. Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét. – Te értél oda először, drágám. Lesújtotta a hír. – Ez komoly? Fogalmam sem volt. Az egész eltűnt a fejemből. Egyáltalán nem emlékszem erre. Tudtam, hogy teljesen felesleges feltenni a következő kérdést, de azért feltettem. – Akkor arra sem emlékszel, amit mondott, miközben a mentőt vártuk? Caroline szeme elkerekedett. Mint két kék üveggolyó. – Ezt hogy érted? Hogy mondott volna bármit is? Magánál sem volt! Szomorúan néztem rá. – De igen. Magánál volt. Félig-meddig. Te jó ég, Caroline, rettenetes volt őt úgy látni, és tudni, hogy nem segíthetünk rajta. Caroline szemét elöntötte a könny. Haragudtam magamra, amiért lelki szemei elé varázsoltam ezt a képet, mert tapasztalatból tudtam, hogy sok álmatlan éjszaka vár rá emiatt. – Caro, azért hoztam fel ezt, mert eszembe jutott valami, amit Amy mondott, egy egészen fura dolog, és gondoltam, talán te tudod, hogy értette. Caroline a fejét rázta, és még mindig azzal a képpel küzdött, hogy barátnőnk nem veszítette el az eszméletét, miután a szélvédőt áttörve kirepült a kocsiból. – Mit mondott? – suttogta reszelős hangon. – Hát, először azt hittem, összevissza beszél… De most már nem vagyok ebben olyan biztos. Valami

nagyon fontosat akart mondani nekem. Valami olyasmit, hogy örül, amiért megbocsátottam neki, és hogy jó barát vagyok. Caroline csillogó szemmel nézett a szemembe. – Jó barát is voltál – erősítette meg. A fejemet csóváltam. – Nem. Ez ennél többről szólt. Olyan volt, mintha azt köszönné meg, hogy olyan megértő vagyok. Van valami ötleted, mégis miről beszélhetett? Caroline a kávéjáért nyúlt, és annyira remegett a keze, hogy a hab lecsorgott a papírpohár oldalán. – Nem. Fogalmam sincs. Nagyot kortyolt a meleg italból. Vajon a hazugság ízét akarhatta kimosni a szájából? – Caroline – szóltam gyanakvóan –, biztos, hogy nem tudod? Nem tudsz semmiről, amit Amy mondhatott vagy tehetett, és ami nyomaszthatta őt? Nevetségesen hangzott a kérdés. Barátnőm elpirult, amit újabb furcsa jelnek véltem, de nem ingott meg. – Nem, dehogy. Tiszta hülyeség ez az egész! Biztos, hogy nem csak képzelted ezt a beszélgetést? Végül is beverted a fejedet. Nagyon megharagudtam, pedig nem akartam dühös lenni Caroline-ra. – Nem csak képzeltem, és nem is csak én hallottam. Jack is emlékszik erre. Ettől elhallgatott. Lehajtotta a fejét, és a papírpoharat babrálta. – Tényleg nem tudom, hogy érthette. – Könnybe lábadt szemmel nézett rám, és én tudtam, hogy nem a kérdezősködésem van rá ilyen hatással. – Nem akarom elhinni, hogy magánál volt…

Rettenetesen telt a délután. Újabb okom volt rá, hogy bűntudatot érezzek – most már Caroline-t is bántottam, visszarepítettem őt a baleset estéjére. Nem mintha egyébként már elfelejtette volna, sajnos. Én tehettem róla, hogy letörten, fáradtan ment vissza dolgozni, miután átölelt a kávézó előtt. Majdnem megkérdeztem Richardot is, tud-e valamit Amy mondatáról, de az esti telefonbeszélgetésünkkor nagyon sietett. Éppen a kórházból hívott, miután az egyik diákot hordágyon kellett levinni a hegyről, mert megsérült a bokája. Nem ez volt a megfelelő alkalom. Végül is várhatok ezzel, amíg hazaér. Az ágyamban feküdtem, és mosolyogtam a sötétségben. Átöleltem magamat, és azt képzeltem, ő zár a karjába. Már csak két nap. Sokkal jobban hiányzott, mint hittem volna. Meglepő érzés volt. Hiányoztak a semmiről sem szóló SMS-ek, amiket egész nap küldözgetni szokott, és az ostoba viccek, amiket az e-mailjeim között szoktam találni. Hiányzott, hogy az ölébe tehessem a lábamat, és ő megmasszírozza. Az is hiányzott, hogy olyan ételeket főzzön, amelyeket nem is szeret, csak azért, mert én szeretem őket. Még szélesebben elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, mennyire lehet rá számítani, ha a tükör előtt állva kikérem a véleményét. Hiányzott, ahogy kimondja a nevemet – mintha valami finomság lenne, és az is, ahogy rám néz, mintha sosem akarná megunni, hogy ott vagyok mellette. Tökéletesen összeillettünk, mint két jégszobor, amelyek olyan régóta állnak már egymás mellett, hogy eggyé olvadtak. Jacket hibáztattam a rémálomért. Elalvás előtt az ő krimijét olvastam, úgyhogy nem meglepő, hogy a tudatalattim olyan jelenetbe repített, ahol én voltam a nyomozó, és nagy erőkkel igyekeztem felgöngyölíteni a szálakat. A rendőrségen lehettem, mert egy hatalmas, fehér tábla előtt álltam, amire mágnesekkel rögzítettek fényképeket, papírfecniket és gyorsan lekapart jegyzeteket – számtalan nyomozós filmben láttam már ilyet. Szerencsére ezek a képek nem voltak félelmetesek, de azért fájt látnom őket. Középen egy színes fotó kapott helyet, amiről Amy mosolygott rám. Ezt a képet tették ki a temetésén. Körülötte csupa-csupa olyan fénykép, amit Caroline ágyán láttam – a három lány az iskolában, idétlen fénykép-automatás fotók meg az a két kép, amiről én hiányoztam, az egyik a bárban készült, a másikon meg Richard szerepelt a

középpontban, abban az ostoba jelmezben. Lehajtottam a fejemet, és ekkor vettem észre, hogy további tárgyakat tartok a kezemben, amelyeket fel akarok tenni a táblára. Közelebb léptem, és egy mágnessel felragasztottam a kicsi, szögletes kártyát, rajta cirkalmas, ezüst betűkkel – az esküvői meghívónkat. Mellé került a ruhatisztító blokkja, aztán a síbérlet a síparadicsomból, ahová Richard utazott, végül az a kis fecni, amit Amy zsebében találtam, amire Richard munkahelyi telefonszámát firkantotta le. Annyira hihetetlenül életszerű volt az álom, hogy még a táblafilc illatát is éreztem, amikor levettem a kupakját, és elszántan a táblához léptem. A kezemet figyeltem, mintha nem is hozzám tartozna – gyors mozdulatokkal karikázott be különböző tárgyakat, és nyilak egész dzsungelét varázsolta a táblára. Hátrébb léptem, hogy szemügyre vegyem a vonalakat. Olyan nyomokra hívták fel a figyelmemet, amelyek mindig is ott voltak, de ébredező agyam addig túl vak volt ahhoz, hogy észrevegye őket.

Teljesen leizzadva ébredtem fel, és rekedten ziháltam. Hiába dőltem vissza nyirkos párnámra, ezek a képek akkor sem voltak hajlandóak füstté válni. Nem lassanként jöttem rá, nyomról nyomra. Hirtelen villant fel előttem az egész borzalmas kép. Az egyik pillanatban még semmi baj sem volt, a másikban összekavarodtak a fotók, és mindegyik hihetetlenül gyorsan a helyére került. Egy másodpercig azt hittem, rosszul leszek, elhányom magam. Nagyokat nyeltem, és undorító ízt éreztem a számban. Biztos, hogy tévedek. Biztos, hogy van valami más magyarázat. Most ébredtem fel egy rémálomból, hajnali négy óra van, és képtelen vagyok értelmesen gondolkodni. Csak ennyi az egész. Bármi más egyszerűen elképzelhetetlen. De előfordul, hogy éppen az elképzelhetetlen a valóság, bármilyen borzasztó legyen is. Mindvégig ott volt minden jel, csak nem voltam hajlandó észrevenni őket. Jack kérdése gyújtotta meg a zsinórt, ami óriási szikrákat hányt, amelyek rohamosan közeledtek egy hatalmas köteg dinamit felé. Ha igazam van – darabjaira robbanthatja az életemet. Mindent olyan tisztán láttam. Iszonyú volt. Amy és Richard együtt nevetnek a régi fotókon. Amy a kezemet fogja a baleset után, és utolsó lélegzetével bocsánatot kér. Richard munkahelyi telefonszáma Amy zsebéből kerül elő. Richardot teljesen lesújtja Amy halála, a temetésen alig lát a gyásztól, utána meg hetekig nem képes magához térni. De Richard… Az én Richardom! Akiben világ életemben bíztam, és okkal. A férfi, aki karácsony napján mondta azt, hogy sosem lesz már más nő az életében, csak én, és aki a szüleink jelenlétében féltérdre ereszkedett, előhúzott egy apró, bársony gyűrűsdobozt, és megkérte a kezemet. Nagyon igyekeztem kitörölni a fejemből a képeket, de ez az emlék újra és újra előugrott, és mindig mellbe vágott.

Másnap reggel nem volt étvágyam, de azért leültem a konyhaasztalhoz, és döntöttem magamba a kávét, hátha szükség lesz a magasabb koffeinszintre, amikor megmászom az előttem tornyosuló falakat. Mire felkelt a nap, elhatároztam, hogy semmit sem teszek vagy mondok, amíg Richard másnap vissza nem érkezik. Erre a beszélgetésre mindenképp négyszemközt kell sort keríteni, nem valami recsegős telefonvonalon keresztül. Anyu velem szemben ült, és óvatosan rázta a gabonapelyhes dobozt, aztán nézte, ahogy az aranyszínű pelyhek kihullnak belőle. Szerette úgy érezni, hogy önálló, és maga készíti a reggelijét. Tulajdonképpen így is történt, már ha reggeli készítésnek számít az, ha az ember gabonapelyhet szór egy tálkába. Mélyen lehajtotta a fejét, és olyan kínos koncentráció közepette hajtotta végre a feladatot, mint egy ötéves. A reggeli fényben észrevettem, hogy újabb ősz hajszálak vegyülnek gesztenyebarna hajkoronájába, és megfogadtam, hogy amint beérek a boltba, felhívom a fodrászát. Apunak ilyesmi sosem jutna az eszébe – pontosan ez az a teher, amit nekem kell levennem a válláról. Anyu sosem „hagyta el” magát. A semmiből tört fel a veszteségérzet, mint valami óriási hullám, és levert a lábamról. Hová lett az igazi

anyukám? Nem ez a fürdőköpenybe csavart nő, aki a konyhájában ül, és pont úgy néz ki, mint ő. Nagyon kell nekem az anyukám, bárhol legyen is. Kell a bölcsessége, a tanácsa, és leginkább az kell, hogy megmondja, mégis mi a fenét csináljak most. Felnézett, rám mosolygott, és egy pillanatra azt hittem, visszakaptam. De aztán megszólalt. – Nem tudja véletlenül, hol tartják itt a tejet? Szomorúan ráztam a fejemet. Minden reggel feltette ezt a kérdést. Lassan felálltam, és úgy mozogtam, mintha vele egykorú lennék, nem huszonéves. – Nem tudom, anyu, de mindjárt megnézem a hűtőben.

Ha azt mondom, aznap nem voltam a helyzet magaslatán a munkahelyemen, az erős szépítés. Három vásárlónak is több visszajárót adtam, és csak kettőben volt annyi tisztesség, hogy szóljon. Tíz helyett száz példányt rendeltem egy új könyvből. Mindezt azzal koronáztam meg, hogy ráborítottam egy csésze kávét egy új köteteket tartalmazó, frissen leszállított dobozra. Csak a szerencsének köszönhettem, hogy a nap végén még volt munkám. Monique helyében én habozás nélkül kirúgtam volna magamat. Hála az égnek a főnökasszonyom ennél azért megértőbb volt, és bár francia káromkodások egész sorát vágta a fejemhez, ami jól mutatta, mennyire ideges, bölcsen és tapintatosan békén hagyott. De a munkaidő lejárta előtt egy órával komoly kéréssel fordult hozzám. – Emma, tegyél meg nekem egy szívességet, és takarodj haza – mondta kedvesen –, mert nekem még van egy kis dolgom. Teljesen meg lehet őt érteni, gondoltam, miközben összeszedtem a táskámat meg a slusszkulcsomat, és a hátsó kijáraton át elhagytam a boltot. Azonnal észrevettem őt, egy-két pillanattal hamarabb, mint ő engem. Lazán a kocsimnak dőlt, és lustán szemlélte a koszos, elhagyatott területet, ahol a környékbeli üzletek áruszállítói szoktak parkolni. Becsukódott mögöttem az ajtó, mire felém fordította a fejét. Mozdulatlanul álltam a két keskeny lépcsőfok tetején, és azon gondolkodtam, mindjárt visszamegyek, és szépen megkérem Monique-ot, hadd maradjak a nap utolsó órájára. De felesleges lett volna, hiszen Jack már meglátott. Mielőtt odaértem volna a kocsimhoz, lefejtette róla magát, és még ki sem nyitottam a számat, már feltartotta mindkét kezét, mintha ki akarná védeni azt a szóáradatot, amivel legutóbb búcsúztam tőle. – Mielőtt még belekezdesz, hadd mondjam el, hogy tisztában vagyok vele, nem erre gondoltál, amikor azt kérted, ne jöjjek többet a közeledbe. – Bizony nem – feleltem szenvtelen hangon. – Mit keresel itt, Jack? – Várom, hogy végezz. – Még van egy óra a munkaidőm végéig. Vállat vont, mintha ez nem nagyon érdekelné, és újból nekidőlt a kocsimnak. – Jó, megvárlak. Dühösen és hitetlenkedve ráztam a fejemet. – Amúgy mióta ácsorogsz itt? Az órájára pillantott. – Nem olyan régóta, talán egy órája. Körülnéztem. A környék közel sem volt bizalomgerjesztő. Mindenfelé szemét, és a túlcsorduló, büdös kukák mellett halmokban álltak a törött deszkák. Nem valami kellemes délutáni program itt álldogálni. – Menj haza – kértem elgyötörten, aztán kikerültem, és kinyitottam a kocsim ajtaját. Kiérezhetett valamit a hangomból, mert leolvadt az arcáról a kihívó félmosoly. – Bocsánatot szeretnék kérni. Megfeledkeztem magamról. Minden okod megvolt, hogy dühös legyél rám. Elég sok minden ért téged mostanában, és eszem ágában sincs még tovább nehezíteni a helyzetedet. Teljességgel elfogadhatatlanul viselkedtem, és nincs semmilyen mentségem. Csak annyira szomorú voltál,

én meg átöleltelek, meg akartalak vigasztalni, és aztán… – Nem fejezte be a mondatot. Annak fényében, ami az utóbbi időben történt velem, igazán Jack csókja aggasztott legkevésbé. De nem érdemelte meg, hogy csak úgy megbocsássak neki. – Tehát neked az a stratégiád, hogy más nőket csókolgatsz, ha fel akarod vidítani őket? – kérdeztem maró gúnnyal. – Rohadtul megértő feleséged lehet. Összevonta a szemöldökét. – Nekem nincs feleségem. Újabb hazugság. Mintha csak hazugságok vennének körül. – Sheridannek: barátomnak, szeretőmnek, múzsámnak és feleségemnek. Örökké: Jack. Elpirultam, amikor felismertem, hogy sikerült szó szerint megjegyeznem az ajánlást. – Keserű bosszú – sóhajtott fel Jack, miután végre megértette, honnan vettem az információmat. – Ez az ajánlás szövege. Bólintott. – Úgy néz ki, az egyik első kiadást küldtem el neked. A későbbiekben már nem szerepel ez a mondat. Egy hosszú pillanatig hallgattam. – Valamikor nős voltam. Egyszer, régen. De nem működött a dolog. – Keserűen felnevetett. – Persze ez sem mentség a viselkedésemre, ezzel tisztában vagyok. Lehet, hogy én szabad vagyok, de tiszteletben kellett volna tartanom, hogy te nem vagy az. Tisztában voltam vele, hogy nem egyedül őt terheli a felelősség. Naivan viselkedtem, de a félreérthető üzeneteket és összegubancolódott szálakat maguk alá temették a férgek, amelyek abból a dobozból másztak elő, amit Jack most nyitott ki. Bárcsak meg se szólaltam volna! – Aha – mondtam, miközben beültem a kormány mögé. – Ez ügyben még nem döntött a bíróság. Kihajoltam a kocsiból, és be akartam csapni az ajtót, de Jack gyorsabb volt. Villámsebesen megragadta az ajtó szélét. A másodperc töredékén múlt, hogy nem vágódott a kezére. – Nem sokon múlt, hogy nem lett oda az ujjad – mondtam. Dühös voltam, amiért egy pillanatra megállt bennem az ütő. Lehajolt. – Mit mondtál? – Azt, hogy egy kisgyereknek is több esze van annál, mint hogy az ajtó útjába tegye a kezét. Válaszából türelmetlenséget éreztem ki, kis híján rám dörrent. – Nem arra gondolok! Előtte, a bíróságról. Felé fordultam, és a lábamat kitettem az autóból, amitől kénytelen volt felegyenesedni és elhátrálni. Felálltam. – Csak annyit, nem biztos, hogy a valódi bűnöst vádoltam megcsalással. Nem tudom, milyen reakciót vártam. Még senki másnak nem beszéltem a gyanúmról. Lehet, hogy mindenki úgy fog rám nézni, mint ő, mint ügyész a gyanúsítottra? – Biztos vagy te ebben? Richard nem olyannak tűnt nekem. – Ő is csak férfi – feleltem keserűen. – Juj – szisszent fel Jack. – Nem minden férfi csalja meg a párját, Emma. Van, akiben meg lehet bízni. Felsóhajtottam, és igyekeztem nem túl keserűen beszélni. – Hát, egyelőre semmiben sem lehetek biztos – ismertem be. – Akkor még nem beszéltetek róla? Nincs bizonyítékod? Ez a pasi túl sok krimisorozatot nézett. – Nem, még nem beszéltünk. Csak holnap jön haza. – Akkor hallgasd meg! – felelte Jack. Ez sokkal értelmesebb reakció volt, mint amire számítottam. – Hadd mesélje el, szerinte mi történt! Minden lelkesedés nélkül bólintottam. Végül is éppen ezt terveztem magamtól is. Most vidámabb hangon szólalt meg, így enyhítette a feszültséget.

– És ha tényleg megcsalt, majd adok neked tippeket, hogyan kell végrehajtani a tökéletes gyilkosságot. – Mint a Keserű bosszúban? Kellemesen meglepte, hogy ismerem az első regénye cselekményét. – Elolvastad? Bólintottam, de mielőtt még azt hihette volna, hogy fogtam és megvettem a könyvét, mert valami furcsa módon kötődöm hozzá (bár pontosan ez történt), hozzátettem: – Az ember mindenféle furcsaságot elolvas, ha könyvesboltban dolgozik. – Még egyszer mondom, hogy juj – szisszent fel, ezúttal viccből. Hosszan hallgatott, és közben engem nézett. Aztán azt kérdezte: – Mit csinálsz ma délután? Van valami terved? Azzal kínzom magam, hogy elképzelem, amint a két ember, akiben mindenkinél jobban bíztam, átver. Nem valami vonzó program. – Hazamegyek – feleltem. – Van itt a közelben egy hely, amit szeretnék megnézni a készülő regényem miatt. Eljöhetnél velem, és segíthetnél kigondolni, hogyan rejtsek el egy hullát a tóban. – Valószínűleg nem látta az arcomon a lelkesedés jeleit. – Még jól jöhet, ha később úgy döntesz, felcsapsz gyilkosnak – győzködött csillogó szemmel. – Mi folyik itt, Jack? Mi ez az egész? Mit keresel itt? Takarózhatott volna azzal, hogy bocsánatot kérni jött, még akár a kutatásos sztorival is, de elkomorodott az arca, és ebből tudtam, tisztában van vele, hogy egyikkel sem verhet át. – Őszintén? – kérdezte. Bólintottam. – Akkor kénytelen leszek őszintén beismerni, hogy magam sem tudom biztosan. – Az az érzésem támadt, hogy Jack nem viseli jól a saját bizonytalanságát. – Azt hiszem, túl korai még megszakítani a kapcsolatot. Valami egészen elképesztő és teljesen logikátlan oknál fogva kötődöm hozzád. Olyan, mintha az, ami a baleset estéjén kezdődött, még nem bontakozott volna ki teljesen. – Elfelhősödött a szeme. – Még nem zárult le, befejezetlen ügyünk van egymással. Nem volt valami értelmes magyarázat, de furcsa módon pontosan tudtam, hogy érti, mert magam is ugyanígy éreztem. – Nos? Segítesz nekem kitervelni egy bűntényt? Még sosem kaptam ilyen szokatlan, ugyanakkor ennyire csábító ajánlatot. Lehet, hogy csak ennyi kell, hogy elterelődjön a figyelmem? – Jó. Miért ne? Kezét a lapockámra tette, és az egyik üzlet mögött parkoló kocsija felé terelt. – Gondolom, így szoktak meghalni a könyveidben az ostoba hősnők – jelentettem ki, majd helyet foglaltam az anyósülésen, miután Jack kinyitotta nekem az ajtót. Elmosolyodott, aztán jól kihúzta a biztonsági övet, hogy be tudjam csatolni magamat. Ahhoz képest, hogy ilyen kedves volt a szívének a téma, hogyan kell okosan megölni valakit, eléggé kínosan ügyelt a biztonságra. Az egyik tó felé tartottunk, ami a nálunk vásárolt könyvében szerepelt. Út közben átlapoztam a kötetet. Elképedve olvasgattam a csillogó lapok szélére firkantott, bátor jegyzeteit. Sokkal érdekesebb olvasmány volt, mint a nyomtatott szöveg. – Feldarabolás? Oszlás? Kórbonctan? – olvastam el néhány bejegyzést, aztán inkább becsuktam a könyvet. – Még sosem gondoltál rá, hogy valami vidámabb dologról írj? Elnevette magát, és egy pillanatra levette a szemét az útról, hogy rám nézhessen. – A halált viszik, mint a cukrot – felelte lefegyverző vállrándítás kíséretében. Nyilván tudta, miről beszél, mert az utóbbi három könyve egytől egyig a bestsellerek listáján végezte. – Meg a szexet. Az is elég kapós. Nem akartam elhinni, hogy belepirultam. Felnőtt nő létemre, amikor már több mint egy évtizeddel korábban elveszítettem a szüzességemet! Mégis élénk rózsaszín árnyalatot vett fel az arcom, amikor Jack kimondta a szex szót.

Elég könnyen odataláltunk a tóhoz, csak egyszer kellett megállni egy falucska egyik házánál, hogy segítséget kérjünk egy kutyáját sétáltató öregembertől. Biztos voltam benne, hogy a férfi erős akcentusa miatt Jack egy szót sem ért, pedig széles gesztikuláció közepette pontos útbaigazítást kaptunk. Amikor elhajtottunk a segítőkész nyugdíjas mellől, Jack hálásan mosolygott rá, sőt még integetett is neki, de előttem nem játszotta meg magát. – Na, őt feliratozni kéne. Fogalmam sincs, mit mondott. Egyáltalán milyen nyelven beszélt? Kinevettem, és bele sem gondolva, mit csinálok, megpaskoltam barna alkarját, amelyet a kormányon pihentetett. – Ne izgulj, én mindent értettem. Ártatlan gesztus volt, mégis furcsa dolog történt, amikor megérintettem a bőrét. Minden érzékem túltöltődött az érintéstől. Ösztönös cselekedet volt, nem tudtam befolyásolni. Ilyesmi lehetett néhány nappal korábban az a csók. Jack az érintés hatására erősebben szorította a kormányt. A tó népszerű hely volt, szépsége miatt sokan felkeresték. Túl szép volt ahhoz, hogy valaki holttestet rejtsen bele. Sűrű erdő vette körül, de az egyik oldalon hatalmas, lapos sziklák vezettek a víz széléig. Jack egy keskeny út szélén parkolt le, és onnan gyalogosan követtük a kézzel rajzolt nyilakat, amelyek a tóhoz vezettek. Enyhe szellő fújt, és a víz tükrét apró hullámok fodrozták. A mohos talaj puha és egyenetlen volt – hálásan ragadtam meg Jack felém nyújtott karját, mert nehézkesen mozogtam magas sarkú cipőmben. – Bocsánat – szabadkoztam a lábbelim miatt. – Általában a másik tűsarkúmban járok túrázni. – Semmi baj – nyugtatott meg. Összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy a cipőm sarkát szinte teljesen elnyeli a napokkal korábbi vihar miatt fellazult talaj. A tőlünk húsz méterre elnyúló, lapos sziklák felé biccentett. – Menjük inkább oda, jó? Kihúztam az egyik lábamat a sárból, ami olyan hanggal járt, mint egy mélyről jövő böfögés. – Ez a cipőm volt, nem én! – tisztáztam. Enyhén gúnyosan mosolygott. Hirtelen nem is tűnt harminchat évesnek. – Persze – felelte. Még néhány méteren át küszködtünk. Nagyon figyelnem kellett, hogy ne essek arcra a sárban. – Egyszerűbb lenne, ha ölbe vennélek – közölte Jack, miután rémülten kaptam a karja után, mert elveszítettem az egyensúlyomat. – Szó sem lehet róla! – ellenkeztem, és egy pillanatra nem a sáros talajt néztem, hanem őt. – Elboldogulok. Jack a fejét rázta. – Makacs vagy – állapította meg, és nézte, ahogy küszködöm. – Más is mondta már – bólintottam. Hála az égnek végre stabil kőre léptem a tó partján. – Sajnálom, nem is gondoltam bele, mekkora eső volt pár napja. Tönkrement a cipőd? Mielőtt bármit is felelhettem volna, leguggolt, és egyik kezével megfogta a bokámat. – Add csak ide! – kérte. Vajon csak képzeltem, vagy tényleg mélyebb és rekedtebb volt a hangja, mint máskor? Megtettem, amire kért, és a vállába kapaszkodva hagytam, hogy levegye két sáros cipőmet. A víz széléhez ment, és lemosta a cipőm sarkát. Végig háttal állt nekem. Mire visszajött, a lábbeliről eltűnt a sár, az arcáról pedig az intimitás. Szinte összeért a vállunk, miközben a naplementét és a vizet néztük. A víztükör sejtelmes, vörös fényben csillogott. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy vértenger. Összerezzentem a gondolatra. Jack aggódva fordult felém. – Fázol? Megráztam a fejemet. Fújt a szél, a levelek susogtak a fákon, de nem volt hideg. – Nem, jól vagyok. – Visszamenjünk a kocsihoz? Majd máskor eljövök egyedül. – Nem, dehogy! Tényleg semmi bajom. Különben sem értesz helyiül, úgyhogy vissza sem találnál. –

Nevetése kellemesen visszhangzott a tisztáson. – Tedd, amit szeretnél, én majd itt elüldögélek és várok. Úgy láttam, tiltakozni akar, de egyre jobban besötétedett, és ez meggyőzte. Néhány pillanatra magamra hagyott, aztán egy olyan fényképezőgéppel jelent meg, amit azok használnak, akik egy kattintásra vannak a profi fotóstól. Másik kezében egy skótkockás plédet hozott, amit a kövekre terített. Túlzottan hasonlított egy ágyra, úgyhogy tudomást sem vettem róla. – Pár perc az egész – ígérte. – Csak körbejárom a tavat, és készítek pár képet. – Vigyázz, bele ne ess! – figyelmeztettem. Megállt, és a válla fölött visszanézett rám. – Mit tennél, ha beleesnék? Át sem gondoltam a választ, ami elárulta, mennyire kötődöm hozzá. – Természetesen megmentenélek, ahogy te is megmentettél engem.

Pár percnél sokkal tovább tartott az egész, úgyhogy végül mégis leültem a pokrócra, és úgy figyeltem, ahogy Jack körbesétálja a tavat. Minden nyugodt volt, csak a fák levelei susogtak, és a madarak törték meg a csendet, de tudtam, hogy ennél sokkal többre lesz szükség ahhoz, hogy elüljön bennem a vihar. A fejemben csak úgy nyüzsögtek a megválaszolatlan kérdések. Vajon a vőlegényem tényleg lefeküdt a legjobb barátnőmmel? Hogyan lehet szerelmesnek lenni egy férfiba, ugyanakkor ilyen rejtélyes módon kötődni egy másikhoz? Azért érzek így, mert Jack megmentette az életemet? Ezeken kívül igazi gyöngyszemek is akadtak. Caroline sejthette, mi van Richard és Amy között? Mi a francot csinálok, ha tényleg igaz? Jack felderítő kirándulása olyan alaposra sikerült, mint egy hadászati akció. Hiába volt nedves és csúszós a talaj, egyszer sem veszítette el az egyensúlyát, miközben egy atléta ügyességével járkált fel-alá a parton. Biztos voltam abban, hogy bármin gondolkozzon is ilyen elmélyülten, azt a következő regénye lapjain fel fogom ismerni. Bár túl messze volt ahhoz, hogy beszélgethessek vele, nagyon tetszett, hogy időnként megállt, felém fordult, és rám mosolygott vagy integetett. Furcsa módon akkor is úgy éreztem, hogy velem van, amikor nem volt mellettem. Rengeteg fotót készített a tóról és a környező növényzetről, mielőtt visszajött volna a kövekhez. Leült mellém. – Megvan, amit kerestél? – kérdeztem. – Felhasználod ezt a helyet a könyvedben? – Lehet. Attól függ. Majd még meglátom, merre halad a történet. – Mindig író akartál lenni? – Felnevettem. – Ezt a kérdést mindenki felteszi neked? Elmosolyodott. – Igen. Meg azt is, hogy őt beleírom-e a következő regényembe. – És? Beleírsz? Nevetett, és lágyan búgó hangja megmelengette a szívemet. – Majd meglátod. Úgy helyezkedtem a pléden, hogy minél jobban érjék az arcomat a késő délutáni napsugarak. – És a te karriered? A terveid? – kaptam vissza a saját kérdésemet. – Most a regényedhez végzel kutatómunkát, vagy őszintén érdekel? – Őszintén érdekel, nyilván. Azt hiszem, igazat mondott, mert figyelmesen hallgatta, ahogy a régi munkámról beszélek. Elmeséltem, hogyan jutottam Londonból Washingtonba, milyen élményeket gyűjtöttem, és mennyire szeretnék még utazni. – Gondolom, hiányzik. Ezek után elég csendes lehet egy könyvesboltban dolgozni. Alaposan átgondoltam a válaszomat, mielőtt megszólaltam volna. – Igen, csendes. De nem unalmas. Monique-kal dolgozom, úgyhogy esélyem sincs unatkozni.

Ezen nevetett. Láttam a szemén, hogy jól emlékszik különc főnökömre. – Na, ő akár még be is kerülhetne valamelyik regényembe. Mosolyogtam. – Sokkal tartozom neki. Anyám helyett az anyám volt az elmúlt évben. Jack felkapott egy követ, és kacsázott vele a tó felszínén. A kő csak három ugrás után süllyedt el. – Történt valami konkrét, ami miatt úgy döntöttél, visszajössz? – kérdezte gyengéden. – Ha nem bánod, hogy megkérdezem. Meglepődtem, mert néhány napja már meséltem neki erről. – Azt értem, hogy anyukád megbetegedett. De nem lehetett úgy megoldani, hogy Londonban maradj, és megtartsd a munkádat? Nagyon sok mindent feláldoztál. Felborzolta a lelkemet a kérdés, pedig tudtam, hogy minden rosszindulat nélkül tette fel. – Nem örökre hagytam ott a marketinget – feleltem, de közben a fejemben egy hang azt kérdezte, vajon tényleg így van-e, hiszen úgy néz ki, mintha igenis végleg felhagytam volna a szakmámmal. – Csak fontos, hogy mindig kéznél legyek. Egyelőre. Tulajdonképpen nem is annyira anyu miatt jöttem haza. Inkább apu miatt. Makacs, büszke, és nem kér segítséget. Tőlem sem, Richardtól sem, az orvosoktól sem. Egy csomó ideig próbálta eltitkolni anyu tüneteit. – Minden vidámság nélkül nevettem. – De tavaly túl sok lett neki ez az egész, és kórházba került. Jack arcára kiült az együttérzés. – Először azt hittük, szívroham, de szerencsére nem az volt. Viszont lehetett volna. Ez egy szombati napon történt. Hétfő reggel bementem a főnököm irodájába, és fizetés nélküli szabadságot kértem. – Bátor döntés volt. – Nem érzem bátornak – vallottam be. Elvékonyodott a hangom. – De nem tudtam volna tükörbe nézni, ha Londonban maradok, és akkor történik valami. Akármelyikükkel. Most legalább tudok segíteni, és Monique nagyon jó fej, nagyon rugalmasan kezeli a munkaidőmet. Londonban ilyesmire nem lenne lehetőség. Jack megértően bólintott. – Tudod, mi az őrületes ebben az egészben? – kérdeztem. Olyasmit készültem megosztani vele, amit még sosem ismertem be. – Egy ember van, aki kiakadna azon, amit csináltam, azon, hogy mindent feladtam, és ez az anyukám. Az, aki régen volt, nem az, aki most. Mindig azt mondta, lépjem túl az árnyékomat, a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, mindig azt nézzem, mi lesz a következő nagy célom. Ettől volt olyan fantasztikus tanár. – Szomorúság költözött a hangomba. – Csalódott lenne, ha tudná, hogyan alakultak a dolgok. – Szerintem nincs ember, aki csalódna benned – jelentette ki Jack. – A saját vágyaid elé helyezted mások szükségleteit. Nem elveszel, hanem adsz, és mindezt olyan természetességgel, hogy észre sem veszed, milyen nagy dolgot teszel. Még soha senki sem mondott nekem ilyen szépeket, mégis úgy éreztem, védtelen vagyok, túlságosan kitárulkoztam. Ahogy beszélt rólam, bárki azt hihette volna, szent vagyok, vagy mártír, pedig ilyesmiről szó sem volt. – Közel sem vagyok önzetlen, sem olyan jó, mint hiszed – figyelmeztettem. – Sőt épp ellenkezőleg. Rám vigyorgott. – Ezt örömmel hallom. Kicsit fészkelődött, így közelebb kerültünk egymáshoz. Minden belégzéskor a vállamhoz ért az övé. Gondolatainkba merülve néztük az egyre sötétülő tavat. – Gyerünk, ki vele! Mi történt kedd óta, amitől megkérdőjelezed a vőlegényed hűségét? Mélyet sóhajtottam. Reméltem, hogy nem fogja megkérdezni, de részben magamnak is köszönhettem, hogy megtette, hiszen én hoztam fel a témát korábban. – Semmi. Csak értelmet nyert sok olyan dolog, amit eddig nem értettem. És most már értem őket.

– Mesélj! – noszogatott. Nagy levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejemet, és rendezzem a gondolataimat. Húsz percig tartott, mire mindent megosztottam vele. Katartikus érzés volt, minden kikristályosodott. Így, hogy hangosan is elmondtam a történetet, még jobban meggyőződtem róla, hogy az egyedüli logikus következtetést vontam le a rendelkezésemre álló információdarabkákból. Meglepő módon Jack nem értett egyet velem. – Ennyi? Ennyid van? – Hmm? – Egy telefonszám, pár fénykép, egy haldokló bocsánatkérése és egy nagyon fura álom. És ez alapján te úgy döntöttél, hogy Richardnak viszonya volt Amyvel. – Hát… hát… igen. Ennyi nem elég? Nekem elég meggyőzően hangzik. Jack lassan csóválta a fejét. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, mert, hogy őszinte legyek, a vőlegényed eddig nem tett rám túl jó benyomást, de akkor is azt hiszem, ez nagyon kevés ahhoz, hogy elítéld. Nagyon-nagyon kevés. A homlokomat ráncoltam. Teljesen összezavarodtam. Azt akartam, hogy Richard ártatlan legyen, persze, hogy azt akartam. De akkor sem tudtam lerázni azt az érzést, hogy a megfelelő következtetésre jutottam, az egyetlen lehetséges következtetésre, még akkor sem, ha be kellett látnom, hogy kevés bizonyíték alapján jutottam oda. – Most őszintén, Emma, semmi sem olyan fekete-fehér, mint gondolod. Csak van néhány nyom, amit úgy rendeztél el, hogy egy bizonyos képet adjon ki, de még százféleképpen egymás mellé lehetne rakni őket, és akkor valami egészen más történet jönne ki belőlük. A nyomok nem bizonyítják senki bűnösségét vagy ártatlanságát. Olyan is van, hogy egyáltalán nincsenek jelek, amiket rendezgetni lehetne. – Újabb kővel kacsázott a víz felszínén. – Van olyan, hogy a rossz dolgok csak úgy megtörténnek. Felsóhajtottam. Megértettem, hogy már nem rólam beszélünk, hanem magáról. – Sheridan? – érdeklődtem óvatosan. Úgy rándult meg a válla, mintha megégettem volna. – Megkérdezhetem, mi történt? Nem kell elmondanod, teljesen érthető, hogy vannak dolgok… – Egyszer korábban érkeztem haza egy könyvbemutató körútról, és azon kaptam, hogy a legjobb barátommal dugnak. – Elakadt a lélegzetem. Keserűen és kegyetlenül beszélt. – A zuhany alatt, a fürdőszobánkban – tette hozzá, mintha bármit is számítana a helyszín. Egy percig csak kerestem a szavakat, nem tudtam, mit mondhatnék, ami megfelelően kifejezi együttérzésemet. Isten tudja, mi ütött belém, de ez csúszott ki a számon: – Én még sosem szexeltem a zuhany alatt. Egy pillanatnyi döbbent csend fogadta szavaimat, amit azzal töltöttem ki, hogy magamban azt kiabáltam: ezt most tényleg kimondtam? De úgy tűnik, ez volt a lehető legjobb válasz, mert Jack felém fordult, a szeme elkerekedett meglepetésében, aztán elnevette magát, és annyira kacagott, hogy úgy nézett ki, mint akinek komoly fájdalmai vannak. Amikor végre összeszedte magát, azt mondta: – Nagyon-nagyon hosszú ideje senki sem nevettetett meg ennyire. Nagyon érdekes nő vagy te, Emma Marshall, és mindig meg tudsz lepni. – Az ajkamba haraptam, mert nem tudtam, mit felelhetnék rá. Szerencsére nem várt választ. – És nagyon remélem, hogy ez az egész Richarddal meg Amyvel még csak nem is hasonlít az én helyzetemre, és valami félreértésről van szó. Hirtelen elöntött a pánik – másnap így vagy úgy, de megtudom a választ.

NYOLCADIK FEJEZET Reggelre két dologban lehettem biztos: az embernek nem muszáj nyolc órát aludnia éjszakánként (én az elmúlt héten összesen sem aludtam nyolc órát, mégis működtem, úgy, ahogy), valamint nem számít, mennyit készülsz és gyakorolsz egy beszélgetésre, előfordul, hogy az események nem úgy alakulnak, ahogy eltervezted. A buszoknak este hatra kellett megérkezniük, de én már legalább egy órával hamarabb ott voltam az iskola parkolójában. Beálltam egy félreeső helyre, egy nagy fa alá. Hamarosan további kocsik futottak be, és mellém parkoltak. Hiába volt kellemesen meleg az este, én az autómban maradtam, nem úgy, mint a szülők, akik kisebb csoportokban, izgatottan várták gyermekeik visszatérését. Kicsivel hat után begördült a parkolóba a két busz. A szülők úgy szóródtak szét az útjukból, mint a hangyák. Richard szállt le először az első buszról. Kissé zilált és fáradt volt; a huszonnégy órás utazás után nem is lehetett ezen csodálkozni. Gyorsan átfésülte a tekintetével a parkolót, és meglátta a kocsimat a fa alatt. Odaintegetett, és mosolygott, aztán előhúzta a hóna alá szorított listát, és megkezdte utolsó túravezetői feladatát – minden gyerek nevét kipipálta a listán, akit elvittek a szülei, és gondoskodott róla, hogy mindenki eltegye az útlevelét. Nyugodtan végezte a dolgát, és el kellett ismernem, nagyon jó volt abban, amit csinált. Egyértelműen látszott, hogy ő a gyerekek kedvenc tanára, és sok szülő odament hozzá kezet rázni és hálásan megköszönni, hogy ilyen jól vigyázott legdrágább kincsükre. Végül Richard kezet fogott a sofőrökkel, kiszedte a csomagtartóból a poggyászát, és odajött hozzám. Kinyitotta az utas oldali ajtót, bepattant és megcsókolt, mindezt egyetlen, folyamatos mozdulattal. Nem toltam el őt magamtól, de nem is viszonoztam a csókját, amit észre sem vett. Persze nem sokat aludt a tábor ideje alatt, úgyhogy nem lepődtem meg. – Szia, gyönyörűm! – mondta, miközben elhelyezkedett az ülésen, és melegen rám mosolygott. Megpróbáltam visszamosolyogni, de hamisnak és erőltetettnek éreztem. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – szabadkozott. – Régóta vársz? A buszra csak egy órája, a beszélgetésre, amiről ő még csak nem is sejt semmit, két teljes napja. – Nem olyan régóta – feleltem. Ráadtam a gyújtást, de mielőtt még beindíthattam volna a motort, Richard áthajolt rajtam, és kikapcsolta. – Hé, hová sietünk? – kérdezte, és kinyújtotta a karját. – Gyere ide, asszony! Volt idő, nem is olyan régen, amikor ezek a szavak meleg mosolyt varázsoltak volna az arcomra, és azonnal a karjába omlottam volna. Igyekeztem felidézni magamban ezt az érzést, miközben átölelt, és most, hogy egyedül maradtunk a parkolóban, úgy csókolt meg, ahogy a szülők és a diákok előtt egészen biztosan nem tette volna. – Úristen, de hiányoztál! – suttogta az ajkamba. Újra megcsókolt, és szerencsére nem vette észre, hogy nem úgy reagálok, ahogy szoktam. Végül, amikor tartózkodásom mégis átszűrődött a rózsaszín ködön, elhúzódott tőlem, és azt kérdezte: – Minden rendben? Kicsit mintha máshol járnál. Fogalmad sincs, gondoltam. Megráztam a fejemet, és mosolyt erőltettem magamra. Eszem ágában sem volt az iskola biztonsági kameráinak látóterében belevágni a beszélgetésbe. Már kiválasztottam a tökéletes helyszínt, és az nem a parkoló volt. – Csak fáradt vagyok – nyugtattam meg, és tulajdonképpen nem is hazudtam. – Nem aludtam túl jól az utóbbi időben. Erősen magához szorított. – Azért, mert nem voltam melletted – vélte, és suttogva hozzátette: – De ezt ma este helyrehozzuk. Szerencsére a vállához szorított, így nem láthatta a kételyt, ami szavai nyomán kiült az arcomra.

Bár rengeteg mesélnivalója volt a táborban töltött időről, tapintatosan előbb azt kérdezte, hogy vannak a szüleim, és csak azután vágott bele a történetekbe. Ettől volt olyan nehéz elhinni ezt az egészet – hogy tehet ennyire kegyetlen dolgot valaki, aki nyilvánvalóan szeret, akit nyilvánvalóan érdekel az életem minden pillanata? Annyira nem vall rá. Éppen azt idézte fel, milyen humoros volt, amikor két kollégájával együtt sikeresen kizárták magukat a szobájukból, miután késő estig a helyi söröket kóstolgatták, amikor észrevette, hogy elhajtottam amellett a kijárat mellett, ahol a lakása felé kellett volna fordulnom. – Hé, Emma, itt kellett volna kimennünk! Egy pillanatra levettem a tekintetemet az útról, és felé fordultam. – Gondoltam, előbb elmehetnénk valami nyugis helyre. Csak egy kicsit. Meglepetésében összevonta a szemöldökét. – A lakásom elég nyugis. Valójában azt akartam mondani, semleges és a külvilágtól elzárt helyre megyünk, ahol nyugodtan ordíthatok vele, ha úgy alakul, és nem kell attól tartanom, hogy valaki kihívja ránk a rendőrséget. – Tudom – bólintottam –, de gondoltam, jólesne egy kis séta, kicsit kinyújtóztathatnád a lábadat a hosszú út után. – Igazából egy finom, forró zuhanyra és egy hátmasszázsra vágyom – közölte reménykedve. Hát, arról már lekésett. – Ne már, Richard – hízelegtem neki –, sétáljunk egyet, nem lesz hosszú. Alaposan végigmért, aztán hátradőlt az ülésében. A szemén jól láttam, hogy lassan ráébred, valami baj van. Üdv a klubban! A Farnham-szakadék felé tartottunk. Drámai helyszín volt, huszonöt kilométerre az otthonunktól, ahová nyáron sokan jártak kirándulni. A meredek, sziklás szurdokot magas fenyők szegélyezték. Anyu az egyik korai képén tökéletesen megragadta, hogyan szűrődnek át a ragyogó napsugarak az ágak szövedékén. Richard az út nagy részében hallgatott, és amikor ránéztem, megértettem, miért – elaludt. Ez valamiért hihetetlenül és irracionális mértékben feldühített. Megérkeztünk a kis parkolóba, ahol kicsit erősebben tapostam a fékbe, mint szükséges volt, Richard egy nyögéssel felriadt. – Megjöttünk – jelentettem be. Kicsatoltam magamat, és körülnéztem. Csak mi voltunk ott. Helyes. Senki sem fog megzavarni minket. Richard hunyorogva nézett ki a szélvédőn, és miközben a táblát olvasta, a szemét dörzsölgette. – A Farnham-szakadék? Mit keresünk itt? Nem feleltem, csak kiszálltam a kocsiból, és a tábla felé indultam, ami azt mutatta, merre van a turistaösvény. Hallottam, ahogy Richard léptei csikorognak az apró kavicsokon. Nem lassítottam, úgyhogy kénytelen volt futni, amíg be nem ért. – Emma! Mi ez az egész? Megráztam a fejemet, és nem válaszoltam, csak meggyorsítottam a lépteimet. Egészen kifulladtam, mire végre megtorpantam, és felé fordultam. Nem sokat haladtunk még a hepehupás földúton. Egyik oldalról gyönyörű fenyőfák álltak sorfalat, másik oldalon pedig a meredek sziklák és a harminc méter mély szakadék határolták az utat. Most, hogy elérkezett a pillanat, nem tudtam, mit mondjak, ami őrület, hiszen napok óta ezt gyakoroltam. – Emma, mi a franc van? Kezdesz megijeszteni. Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. – Amyről van szó – feleltem, és figyeltem a reakcióját. Semmit sem láttam, csak az őszinte megrökönyödést. Lehet, hogy tényleg tévedtem? – Mi van vele? A szél gyengéden kisöpörte az arcából a sötétszőke tincseket. Egyrészt kedvem lett volna odanyúlni, és a helyére simítani a haját, másrészt alig tudtam magam türtőztetni, hogy fel ne pofozzam. Megragadtam a

saját csuklómat, mert különben nem lehettem biztos benne, nem teszem-e meg valamelyiket, vagy akár mindkettőt. – Mondott valamit… akkor este, amikor meghalt. – A kórházban? Megráztam a fejemet. – Amikor az úton feküdt, és a mentőket vártuk. Tessék, megkaptam a reakciót, amit annyira vártam. Furcsán csillant a szeme, és nagyot nyelt. – Mit mondott? Volt valami megfejthetetlen a hangjában. Nem nevezném bűntudatnak, de talán félelemnek igen. – Megköszönte, hogy megbocsátottam neki. – Miért? – Azt reméltem, majd te megmondod. A hajába túrt, amivel csak még jobban összezilálta. – Honnan tudjam? A te barátnőd volt. – Tényleg? Zavarodott és dühös pillantást lövellt felém. – Ez milyen hülye kérdés? Tényleg. Olyanok voltatok ti hárman, mint a testvérek. Mindent együtt csináltatok, mindent elmondtatok egymásnak. Minek kérdezel tőlem ilyeneket? – Hát, úgy néz ki, talán mégsem mondtunk olyan sokat egymásnak, mint sokan hitték. Vajon megkönnyebbülést láttam az arcán, mert nem tudom, miről beszélt Amy? Talán. De mint a katona a csatában, előretörtem. – Mert szerintem Amy lefeküdt valaki olyannal, akivel nem kellett volna… – Itt elhallgattam, de nem hatásszünetet akartam tartani, csak túl nehéz és fájdalmas volt kimondani a következőt: – És szerintem te voltál az. Nagyjából ötvenféle folytatást képzeltem el ehhez a beszélgetéshez. De az fel sem merült bennem, ami ezután következett. Richard arca egy pillanatra megfagyott, aztán eltűnt róla a döbbenet, a helyét pedig átvette a kínzó fájdalom. – Úristen, Emma, annyira sajnálom! A szavai úgy megütöttek, mintha ököllel támadt volna rám. Megtántorodtam, de szerencsére a fenyők, és nem a szakadék felé. Homályosan láttam, hogy felém nyújtja a kezét, de ettől még tovább hátráltam, mintha valami szörny elől menekülnék. – Igaz? – kérdeztem. Sokkos állapotban voltam. – Azt akarod mondani, hogy igaz? Bólintott, aztán az arca eltorzult kétségbeesésében. Hirtelen úgy éreztem, nem tart már meg a térdem, és félő volt, hogy a hányinger belém fojtja a szót, mielőtt még kinyöghetném, amit akarok. – Hogy tehetted ezt? Hogy tehettél ilyet velem? Velünk! A fejét rázta, és már tudta, hogy nincs mit mondani erre a vádra. Bizonytalanul lépett felém, mint aki mindjárt elesik, de én azt üvöltöttem: – Ne gyere a közelembe, maradj, ahol vagy! – Emma! – A nevem úgy hangzott, mintha a szívéből tépték volna ki. Vadul ráztam a fejemet, mert felvillant előttem, ahogy ő meg Amy meztelenül együtt vannak. De csak olaj volt a tűzre, amit az eszetlen düh gyújtott bennem. Nagyot nyeltem, hogy eltűnjön a számból a keserű íz. – Miért, Richard? Miért? Kevés voltam neked? – Nem azért – tiltakozott. – Akkor miért? – sipítottam. – Unatkoztál? Kellett egy kis változatosság? Mit adott meg ő neked, amit én nem? – Semmit. Félreérted. Villámló tekintettel meredtem rá, mielőtt nekiestem.

– Akkor hogy történt? Mert el nem bírok képzelni egyetlen olyan indokot sem, ami megmagyarázhatná, hogyan tehettél tönkre mindent, amit együtt felépítettünk, csak azért, hogy megdughasd a legjobb barátnőmet! Ahogy kimondtam a szavakat, úgy éreztem, mintha kést döfnének belém. Nem egyszer, hanem kétszer, mert ketten csaltak meg. Az előbb még üvöltöttem, de most már csak suttogni tudtam. – Szerelmes… szerelmes voltál belé? – Nem, dehogyis, nem! Én beléd vagyok szerelmes! Amy… hiba volt. Egy rettentően ostoba tévedés. Még csak nem is viszonyunk volt egymással, csak szexeltünk, és azt is csak egyszer. – És akkor én most érezzem jobban magam? – mennydörögtem. – Mert kurvára sokkal rosszabb lesz ettől minden! Richard kétségbeesetten nézett körül, mert még ki sem mondta, már tudta, hogy nagyon rosszat szólt. Persze semmi olyat nem tudott volna mondani, ami meglazítja a nyakán egyre szoruló kötelet. – Akkor meséld el! – sziszegtem, mint egy dühös vipera. – Mit? – kérdezte tanácstalanul. – Mit akarsz tudni? – Mindent. Kék szeméből tisztán kiolvashattam, mennyire kínlódik. Nem tudott hová menekülni, nem tudta mivel megvédeni magát, és nem kerülhette el a válaszadást. Még egy utolsó tereléssel próbálkozott. – Minek, Emma, minek? Nem lehetne ezt valahogy máshogy? Rettenetes, ostoba és gyenge dolgot műveltem, de a boncolás ezen nem segít! Különösen odaillőnek éreztem a szóválasztást, mert pontosan így éreztem én is – mintha a boncolást végeznénk a kapcsolatunk halála után. – Mondd el! – követeltem. Elfordult tőlem, úgy beszélt. Képtelen volt a szemembe nézni, miközben szavaival lenyúzta rólam a bőrt. – Azt hiszem, az egész még évekkel ezelőtt kezdődött… – Mi van? – vágtam a szavába olyan hangon, mint egy megszállott hárpia. – Évek óta összejártatok? – Nem, nem! Mondtam már, hogy csak egyszer történt meg. Úgy értem, pár éve kerültünk kicsit közelebb egymáshoz. Miután elmentél. Miután mi szakítottunk. – Rám pillantott, de én keserű haragtól összeszűkült szemmel néztem őt, miközben úgy éreztem, látni sem bírom többé. – Eleinte csak barátok voltunk, általában Caroline-nal meg Nickkel bandáztunk, de csak mint haverok. Aztán, ahogy telt az idő… – Megkívántad – vágtam oda keserűen. A hajába túrt. – Először nem. Csak Amyt láttam benne, a régi barátnődet. Nem is gondoltam rá úgy. Senkire sem. Képtelen voltam. Még mindig téged szerettelek. – Most nagyon meghatódtam – közöltem gúnyosan. – Telt az idő, újra randizgattam, de semmiből sem lett semmi. Miattad. – A szívem szakad meg – gonoszkodtam, aztán elkaptam a tekintetemet, mert tudtam, hogy igazat mond. – Amy megértett. A humorunk is hasonló volt, és tudtam… jó, igazából csak gyanítottam… – Elfúlt a hangja, és a befejezésen éreztem, hogy egészen zavarban van. – Tudtam, hogy tetszem neki. Tudtam, hogy többet akar. Amy. Délibábként rémlett fel előttem az arca. Szinte egész életemben ismertem. Elmondtam neki a titkaimat, a vágyaimat, a félelmeimet. Bíztam benne. Mégis megszegte a barátság legalapvetőbb, legszentebb szabályát – egy barátnője exével kezdett. – Nagyon sokáig ellenálltam neki. – Hát, gratulálok. Nem is vette fel a közbevetést. – De végül, amikor már úgy tűnt, sosem jössz haza, valami… elindult köztünk.

Hiába csűrte-csavarta, akkor is gyönyörű, színes képet festett nekem az egész gusztustalanságról. – Tehát összejöttél vele, amíg én Londonban voltam? – Nem. Illetve majdnem. Történhetett volna ez-az, ez egyértelműnek tűnt, de aztán hazajöttél. Én akkor rájöttem arra, amit végül is mindig tudtam. Arra, hogy te vagy az, aki kell nekem, mindig is te voltál, és képtelen vagyok mást szeretni, mert a tiéd a szívem. – Akkor neki a testednek valamelyik másik része jutott? – kérdeztem gonoszul. Richard arca eltorzult, mintha meglőttem volna, de azért folytatta. – Azonnal leálltunk, amint megérkeztél. Barátok maradtunk, semmi több. – És nem merült fel benned, hogy esetleg szólj nekem erről, amikor újra összejöttünk? – dühöngtem. – Megegyeztünk, hogy nem beszélünk arról, kikkel randiztunk. – Mert azt gondoltam, névtelen idegenekről van szó, nem a legjobb barátnőmről. – Egyébként sem randiztunk. Semmi komoly. Csak csókolóztunk párszor, és… – Elég! – süvöltöttem. Már most is úgy éreztem, örökre beleégett a retinámba az a kép, nem akartam, hogy még részletesebben lefesse. Percekig hallgattunk. Richard azt remélte, talán most már eleget hallottam ebből az undorító meséből, de csak erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy meghallgassam a végét is. – Tehát mikor kefélted meg? – Nem tudom, mi döbbentette meg jobban, a szóválasztás vagy az, hogy mindent tudni akarok. Habozott, és amikor megszólalt, minden szótagból csak úgy áradt a bűntudat. – Tavaly, miután rávettél, hogy szervezzek neki randit azzal a bunkó kollégámmal. Rám nézett, talán megértést várt. Csak egy hűvös pillantást kapott. – Hát, elmentek randizni, de a srác igazi köcsög módjára viselkedett. Én megmondtam neked, hogy nem kellene őket összehozni. Richardnak az volt a nagy szerencséje, hogy túl messze állt ahhoz, hogy rávessem magam, mert egészen úgy hangzott ez a megjegyzés, mintha részben engem tenne felelőssé a történtekért. Tovább hadart. – A lényeg, hogy csúnyán végződött az este, és Amy sírva hívott fel. – Miért? – Mit tudom én, miért! Talán mert én hoztam össze a sráccal. Mert a barátja voltam. Nem tudom. Fogalmad sincs, hányszor kívántam, bár visszapörgethetném az időt, és úgy intézhetném, hogy valaki mást hívjon fel. Felkészültem a legnagyobb csapásra, mert tudtam, hogy Richard a történet végére ér. – Késő volt. Odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam, megittunk néhány pohárral, aztán… hát… Nem fejezte be. Nem is kellett. Pontosan értettem. – Utána mindketten szörnyen éreztük magunkat. Mindketten tudtuk, hogy hibát követtünk el. Amy végig tisztában volt vele, hogy én téged szeretlek, és veled akarok lenni. Esdeklően nézett rám, de én nem reagáltam. A szívem nehéz kővé változott a mellkasomban. – Könyörgött, hadd mondja el neked. Azt akarta, hogy tudd, mennyire bánja. Behunytam a szememet, de a fájdalom így is velem maradt. – Végül meggyőztem, hogy az a legjobb, ha én mondom el. Mert én csaltalak meg jobban. Ezért nekem kellett a bocsánatodat kérni. – Mégsem tetted – jelentettem ki hűvösen. – Nem ment – suttogta megtörten. – Nem kockáztathattam meg, hogy elveszítselek, bele sem mertem gondolni, hogy esetleg elhagysz. Ezért hazudtam. Neked is, meg Amynek is. Azt mondtam neki, megbocsátottál, de azzal az egy feltétellel, hogy sosem hozza szóba előtted a történteket. Soha. Végre megoldódott a rejtély. Erre utalt Amy, amikor az út közepén fekve haldoklott. Ezt köszönte meg. A férfira néztem, aki olyan csúnyán elárult, és tudtam, hogy volt oka attól félni, hogy ez a kapcsolatunk

végét jelenti. Mert szakítottam volna vele. Ahogy most tettem. Látta, mit csinálok, és fájdalmasan kiáltott fel. – Ne! Tehetetlenül nézte, ahogy lerángatom az ujjamról az eljegyzési gyűrűt. – Emma, ne, kérlek! Sírt. Furcsa. Az én szemem száraz maradt. Az első szakításkor fordítva történt. – Kérlek, ne! – könyörgött, és egyre közelebb lépett hozzám, megpróbált lefogni. Még egy rántás, és már le is jött az ujjamról a gyűrű. A tenyeremen nyújtottam felé. – Vedd el! A fejét rázta. – Vedd el, Richard! Vége. Befejeztük. – Ne mondj ilyet! – kérlelt, és közben végigcsordultak az arcán a könnyek. – Csak még egy esélyt adj! Soha, de soha nem teszek többé olyat, amivel megbánthatnálak, egész életemben soha többet! Sziklaszilárdan tartottam a gyűrűt, pedig belül mindenem szilánkokra tört. – Már késő. Ezt a gyűrűt úgy adtad oda, hogy néhány héttel korábban lefeküdtél egy másik nővel. Azt mondtad, a világon egyedül én kellek neked, miközben talán még emlékeztél Amy érintésére és ízére. Közelebb toltam hozzá a kezemet. – Vedd el! – szólítottam fel harmadszor is. – Nekem nem kell, a tiéd! A szemébe néztem, és akkor valami eltört bennem. – Neked nem kell? – A fejét rázta. – Hát, nekem sem kell. – Azzal ökölbe szorítottam a kezemet, és teljes erőmből a szakadékba hajítottam a gyémántgyűrűt. Ívelten szállt a levegőben, megcsillant a lenyugvó nap sugaraiban, aztán, mint valami hullócsillag, a mélységbe zuhant. Richard megdöbbent, és elszörnyedt. Őszintén szólva magam is megrémültem. – Tudod te, mennyibe… – De nem fejezte be, ami nagy szerencse, mert még a gyűrűje után hajítottam volna. Közelebb lépett a szakadék széléhez, és komoly arccal az ékszer után nézett. Ez nem volt túl okos döntés, tekintve az idegállapotomat. – Sosem találjuk meg – közölte. Nem hittem, hogy válaszolnom kellene, de azért feltettem egy kérdést: – Nálad van a telefonod? Döbbenten és összezavarodva nézett rám, de azért benyúlt a zsebébe, és előhúzta a mobilját. Odanyújtotta nekem, majdnem úgy, mint ahogy én nyújtottam az előbb a gyűrűt. – Nem nekem kell, hanem neked – világosítottam fel. Összevonta a szemöldökét. Lassan csikorogtak a kerekek, még mindig nem értette, mire készülök. Még utoljára a szemébe néztem: – Kénytelen leszel felhívni valamelyik haverodat, egy taxitársaságot, vagy akit gondolsz. – Még mindig nem értette, akkor sem, amikor sarkon fordultam és otthagytam. – Elmegyek, Richard, és nem érdekel, hogyan jutsz haza. Semmi sem érdekel, ami veled kapcsolatos.

A szakításunkat követő napokban Richard mindent bevetett, hogy kapcsolatba lépjen velem. Felhívott, SMS-t küldött, e-mailt írt, még levelet is küldött. Épp csak postagalambot nem szabadított rám, de minden mást megpróbált. Hiába – amit nem tudtam egy gombnyomással kitörölni, azt cafatokra téptem. Gondolhattam volna, hogy miután kimerítette a lehetőségek véges tárházát, egyszer csak meg fog jelenni a könyvesboltban. Abban az öltönyben jött, amiben dolgozott, és azt a nyakkendőt viselte, amit tőlem kapott karácsonyra. Tavaly nem volt éppen egyensúlyban az ajándékunk – ő egy kasmírpulóvert és egy nyakkendőt kapott, én meg egy gyémántgyűrűt, ami háromhavi fizetésébe került. Emiatt még mindig furdalt

egy kicsit a lelkiismeret. Mondjam azt neki, hogy dobja a szakadékba a pulóvert, és akkor majdnem kvittek vagyunk? – Helló, Emma! – kezdte óvatosan, de még nem lépte át a bolt küszöbét. Hűvös tekintettel fordultam felé. – Richard – és többet nem szóltam hozzá. Nem köszöntem, csak a nevét mondtam ki. Ezt bátorításnak vette, és egy lépéssel közelebb jött a kasszához. – Mit keresel itt? Mosollyal próbálkozott, azzal, amit mindig is ellenállhatatlannak éreztem, de most már immúnis voltam rá. Meglátta az arcomon a közönyt, és jól értelmezte. Megköszörülte a torkát – innen tudtam, hogy nagyon ideges. – Egy könyvet szeretnék venni. Annyit sem érdemelt, hogy bekapjam a horgot. Nem az én üzletemben voltunk, de nem dobhattam ki, nem kiabálhattam vele, nem küldhettem el. A minket körülvevő könyvek felé intettem. – Szolgáld ki magad! Zavarba ejtette a viselkedésem. Biztosan arra számított, hogy dühöngeni fogok, vagy bosszút állok rajta, esetleg olyan leszek, mint egy elmeháborodott. De arra, hogy teljes érdektelenséggel kell szembesülnie, nyilvánvalóan nem volt felkészülve. Fenntartotta a látszatot, hogy valamilyen könyv kell neki, úgyhogy lekapott az egyik polcról egy kötetet, és belelapozott. Vagy egy percig nézte, de tudom, hogy semmit sem látott, aztán újra megtörte a csendet: – Nem vetted fel a telefont. Eddig úgy tettem, mintha ellenőrizném, a szállítmány és a számlán felsorolt tételek egyeznek-e, de most letettem a tollamat. – Nem, nem vettem fel. És nem is fogom. Nincs mit mondanom, legutóbb mindent megbeszéltünk. – Hát, én nem mondtam el, amit akartam. Meg akarom magyarázni a történteket. – Én meg nem akarom hallani. Vége van, Richard, befejeztük. Neszt hallottam a hátam mögött, és tudtam, hogy Monique bejött az üzletbe. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy a legelejétől fogva hallgatózik, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy beléphessen. – Bonjour, Richard, comment ca va? – kérdezte hűvösen, miközben megszorította a kezemet a pult alatt. Aztán elhaladt mellettem. Richard értetlenül nézett fel. Ahhoz nem ismerte eléggé Monique-ot, hogy tudja, csak akkor használja az anyanyelvét, ha repes a boldogságtól, vagy ha alig lát a pipától. Hát, aznap nem mosolygott, annyi szent. – Bon… ööö… Helló – felelte Richard, aki teljesen elbizonytalanodott. Monique-nak éppen ez volt a célja. – Segíthetek választani? – érdeklődött a főnököm, és kinyújtotta gyűrűkkel telepakolt kezét a könyvért. – Lenyűgöző könyv, non? Richard most nézte meg először, milyen kötetet is szorongat. Az európai csatornarendszer vaskos enciklopédiáját. – Ööö, csak keresgélek – magyarázta gyorsan, és visszatette a könyvet a polcra, persze rossz helyre. – Valójában Emmával szeretnék beszélni. Teljesen világosan fejezte ki magát, és Monique pontosan értette, hogy most valamilyen mentséggel magunkra kellene hagynia minket. Hogy Richard mennyire nem ismeri ezt a nőt! Monique úgy mutatott rám, mint a bűvész, amikor elővarázsolja a segédjét a másodpercekkel korábban még üres dobozból. – Itt is van! Richard egyikünkről a másikunkra nézett, és rájött, hogy egyenlőtlen a küzdelem. Mintha egy ravasz párizsi macska játszana a szürke kisegérrel. Monique-nak esze ágában sem volt elmozdulni a helyéről, {1}

márpedig pontosan kettőnk közt állt. Richard a faliórára sandított. Tudtam, hogy csak egy óra az ebédszünete, úgyhogy máris késésben van. Nem volt más választása, mint hogy a főnököm előtt beszéljen. – Emma, nem hagyhatjuk ennyiben! Mindent meg kell beszélnünk, nyugodtan, értelmesen. – A harmadik résztvevőre pillantott. – Négyszemközt. – Monique előtt aztán egészen nyugodtan beszélhetsz – nyugtattam meg. Monique elmosolyodott, és franciásan megvonta a vállát. – Velem ne is törődjetek! Úgyis alig értek a nyelveteken. Gyorsan a bolt oldalsó ablaka felé fordultam, hogy elnyomjam a mosolyomat, és egy ismerős autón akadt meg a szemem. Ó, jaj! Mindjárt még kínosabbá válik a helyzet. – Megkaptad a virágot, amit küldtem? – kérdezte váratlanul Richard. Újult dühvel néztem rá. Óriási csokrot kaptam tőle, alig bírtam beletuszkolni a kukába. Ezt meg is mondtam neki, és semmit sem éreztem, amikor az arcára kiült a tehetetlen kétségbeesés. – Kidobtad? – hitetlenkedett. Gondolom, egy kisebb vagyonba kerülhetett, de azért olyan sokba biztosan nem, mint a gyűrű. – Igen. Felmerült bennem, hogy kiviszem a temetőbe, Amy sírjára – közöltem, mire elfehéredett az arca a hangomban csengő szenvtelenségtől –, de aztán… nos, az illetlenség lett volna. Odajött a kasszához, és a hajába túrt. – Emma, muszáj segítened! Egyszerűen nem tudom, mit tegyek! – Vegyél könyvet! – javasolta Monique ártatlanul. Richard talán meg sem hallotta. Könyörögve nézett rám, és minden akaratom ellenére a lelkem mélyén kicsit megsajnáltam, pedig azt hittem, végleg leszámoltam vele. Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert ekkor csilingelt az ajtó feletti csengő, ami azt jelentette, új vásárló érkezett. Felnéztem, és tudtam, hogy jól azonosítottam azt a kocsit. Most aztán igazi, hamisítatlan bohózatba kerültünk. Már csak egy hiányos öltözékű bejárónő kellett volna, hogy teljes legyen a kép. – Helló, Jack! Körbehordozta a tekintetét, felmérte a szituációt – gondolom, helyesen. A főnököm felsóhajtott – a hang egyszerre tűnt kacérnak és örömtelinek. Richard csak egy „Monroe”-val reagált az újonnan érkezettre, ami lehetett köszönés és vád is. Az arckifejezéséből ítélve inkább utóbbinak szánta. Jack egy pillanatig sem törődött a jelenlévőkkel, azonnal felém irányította a figyelmét, és rám mosolygott. – Szia, Emma! Visszamosolyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy most javult-e a helyzet, vagy sokkal rosszabb lett. – Nagyon örülök, hogy újra itt látom, Monsieur Monroe. Richard felszisszent, én meg azon csodálkoztam, mi üthetett Monique-ba, hogy hegyes bottal piszkálja az egyébként is dühös tigrist. – Újra? – Richard bosszúsan nézett rám. – Akkor ez már amolyan szokás nála? Jack fenyegetően lépett közelebb, és részben eltakarta előlem Richardot. Úgy kavargott a levegőben a tesztoszteron, mint egy mini forgószél. – Ez egy üzlet, Richard. Az ember bejön, vesz egy könyvet, hazaviszi, és elolvassa. Nem olyan bonyolult dolog. Mintha megremegett volna az ajka, és nagyon hálás voltam, amiért mégsem alacsonyította le magát odáig, hogy feleljen Richard durva vádjára. – És hadd emlékeztesselek még egyszer, ha esetleg már elfelejtetted volna, hogy többé semmi közöd ahhoz, kivel találkozom és kivel nem. Jack a pultnak dőlt, és most már egészen kitakarta Richardot. Felvett egy katalógust a pénztárgép mellől, és a legnagyobb nyugalommal lapozgatta, de aki nem látta, hogy valójában a testét pajzsként

használva véd Richardtól, az vagy vak, vagy ostoba lehetett. – Hát, nekem ez nem tetszik – jelentette ki Richard, és olyan pillantást vetett Jackre, ami után úgy száz éve bármelyik férfi a párbajpisztolyáért nyúlt volna. Még jobban csodáltam új barátom végtelen türelmét, amikor felnézett, és egészen nyugodtan azt kérdezte: – Tényleg? Pedig az olvasás teljesen kikapcsol. De talán csak a szakmám mondatja ezt velem. Azelőtt csak egyszer láttam Richardon, hogy mindjárt megüt valakit, pedig nagyon régóta ismertem, és az a helyzet közel sem volt olyan feszült, mint ez. – Na, ide hallgass! Szeretnék négyszemközt beszélni a menyasszonyommal – csikorgatta a fogát Richard, és úgy megfeszült az állkapcsa, mintha készen állna ütni, és egy esetleges ütést fogadni is. – A volt menyasszonyoddal – helyesbítettem, és magam is zavarba jöttem attól, hogy ezt szinte kiáltottam. Kétségbeesetten igyekeztem vizet önteni a lángokra, mielőtt igazán feléledhettek volna. – A volt menyasszonyoddal – ismételtem meg sokkal halkabban. Jack a szemembe nézett. Száz kérdést tükrözött a tekintete, de a legfontosabb az volt, jól vagyok-e. Alig észrevehetően bólintottam, mégsem vette le rólam a tekintetét. A szemem sarkából láttam, hogy Richard Jackről rám néz, és tudtam, hogy látta az aggodalmat, amit Jack arca üzent, és a válaszomat is. – Hát, ez csodálatos! – köpte dühösen és gúnyosan. Nyilvánvalóan egy percig sem gondolta komolyan, amit végül mondott: – Hát, ez kibaszottul csodálatos! Sarkon fordult és kiviharzott. Olyan erősen vágta be maga mögött az ajtót, hogy egy pillanatig azt hittem, le is szakította a zsanérról. A döbbent csöndet, amit maga után hagyott, Monique törte meg. – Lehet, hogy át kell gondolnom a fiatalemberről alkotott véleményemet. Tulajdonképpen egész jól káromkodik, már ahhoz képest, hogy csak most kezdte.

Jack nem sokkal később két nagyon drága könyvvel távozott, amelyeket Monique valahogy rásózott rövid látogatása alatt. A kasszába csúsztatta az ötvenfontos bankjegyet, és tudomást sem vett rosszalló fejcsóválásomról, amit ez az égbekiáltó nyerészkedés váltott ki. – Ne nézz ilyen dühösen, Emma! Ha a fiatalembereid itt akarnak veled találkozgatni, az a legkevesebb, hogy megveszik a könyveimet. – Egyikük sem a fiatalemberem – helyesbítettem, és fájt, hogy ez így igaz, bár mindkét esetben más miatt. Egész délután újra és újra lejátszódott a fejemben a kínos jelenet, aztán a Jackkel folytatott beszélgetésem. – Akkor igaz? Komolyan bólintottam. Még mindig nem tértem magamhoz a Richard viselkedése okozta döbbenetből, így megszólalni még nem tudtam. Ritkán láttam ellenségesnek vagy agresszívnek, és ez az élmény felkavart. Mintha azt kellett volna végignéznem, ahogy a hűséges házőrzőm letépi valaki karját. – És… te bontottad fel az eljegyzést, nem ő? Savanyú, kifejező pillantást vetettem rá, amiből szavak nélkül is kitalálhatta a választ. – Értem. – Úgy fürkészte az arcomat, hogy alig tudtam tartani a szemkontaktust. – És most hogy vagy? – Kitűnő kérdés volt, és egyelőre még nem tudtam rá a pontos választ. Még végtelenül dühös voltam, de a mélyben ott kavargott az árulás és a veszteség okozta fájdalom. Jack a pulton pihenő kezemre tette a sajátját. Az övéhez képest az enyém elképesztően kicsinek tűnt. Ujjaim meggörbülve feküdtek óvó markában. – Ha bármire szükséged van, de tényleg bármire, vagy ha csak beszélgetni szeretnél… tudod, hol találsz.

Ostobán bólintottam, de nem mertem megszólalni, hátha megbicsaklik a hangom. – Komolyan mondom, Emma – tette hozzá a suttogásnál alig hangosabban, ami bizonyára bosszantotta Monique-ot. – Bármikor. Éjjel-nappal. Ígérd meg, hogy megkeresel, jó? Ismét bólintottam. Sokkal kevesebb zajjal és kevésbé drámaian hagyta el az üzletet, mint az előző látogató. – Ez a férfi nagyon tetszik nekem – jelentette ki Monique. – Csak azért, mert mindig megveszi a pofátlanul túlárazott könyveidet – vágtam vissza, és észre sem vettem, hogy közben a farmernadrágomba dörzsölöm a tenyeremet, mintha le akarnám törölni róla Jack érintését. – Ej, ej – korholt mocskos szájú főnököm. – Vigyázz a nyelvedre, Emma!

KILENCEDIK FEJEZET Épphogy elaludtam az órákig tartó forgolódás után, amikor türelmetlenül berregni kezdett a mobilom a polírozott éjjeliszekrényen. A kora hajnali világosság beszűrődött a függönyömön, és többször is meg kellett néznem a kijelzőt, mire felfogtam, hogy még csak fél hét van. Hosszas pislogás után végre megláttam azt is, ki keres: Caroline. A gyomrom összeugrott, a szívem egy pillanatra megállt. Ilyen idétlen időpontban csak az telefonál, akinek komoly mondanivalója van. – Caroline? – vettem fel a telefont. Vártam az újabb rossz hírt. Kertelés nélkül a lényegre tért. – Ti szakítottatok? Te szakítottál Richarddal, és nekem nem szóltál? – Caroline, reggel fél hét van. Tovább füstölgött, mintha meg sem szólaltam volna. – Mi a fene ütött beléd? – Richard nyilván elmondta – sóhajtottam. – Rohadtul nem! Mi az úristen bajotok van nektek? Tegnap késő este SMS-ezett a rögbiklubból valami ostoba liba, akit alig ismerek. Richard a bárban járt tegnap este, úgy ivott, mintha nem lenne holnap, és mindenkinek elmesélte, hogy szakítottatok. Én már órák óta itt ülök, és várom a reggelt, hogy végre felhívhassalak. Kedvem lett volna felvilágosítani arról, hogy szerintem a reggel még több órányira van, de nem hagyott szóhoz jutni. – El sem hiszem, Emma Marshall, hogy húsz év ismeretség után így kell megtudnom egy ilyen hírt! Amikor végre egy lélegzetvételnyi időre elhallgatatott, csak arra tudtam gondolni: nagyszerű! A szakításunkból szaftos pletyka lett, az egész város ezen csámcsog. – Mi az istenért nem szóltál? – kérdezte vádlón, miután teleszívta a tüdejét levegővel. Igazán túl korán volt még egy ilyen beszélgetéshez. Csak egy szóval feleltem: – Amy. – Mi köze ehhez Amynek? Olyan érzés volt, mintha földrengés ingatná meg barátságunk talaját. Megnyílt alattunk a föld. Lehunytam a szememet, és egy élet emlékei zúdultak be a sötét szakadékba. – Amy és Richard. Elég bizonyíték volt Caroline éles lélegzetvétele, amikor meghallotta ezt a két nevet. – Te már tudtad, nem? – kérdeztem keserűen. – Ennyire még magamtól is rájöttem, úgyhogy kár tagadnod. – Én… én… – Caroline, aki mindig olyan magabiztos volt, most válaszolni is alig tudott. – Én nem voltam biztos benne. – Egy pillanatra elhallgatott, és suttogva tette hozzá a beismerő vallomást: – Én nem akartam tudni róla. – Mégis miért nem szóltál nekem, Caroline? – Mert nem voltam biztos benne! Amy egy szót sem szólt nekem, és meg volt rá az esély, hogy tévedek… Csak annyit tudtam, hogy találkozgat valakivel, de gyanúsan nagy volt a titkolózás. Lehunytam a szememet, mintha így kizárhatnám az árulás okozta fájdalmat, miközben amerre néztem, mindenütt csak árulásba ütköztem. – Nem hiszem el, hogy nem szóltál nekem, Caroline, amikor állítólag a legjobb barátnőm vagy. – Nem tehettem – nyögte. – Nem akartam fájdalmat okozni neked! – Gondolod, hogy ez nem fáj? – kérdeztem keserűen.

Újabb hosszú csend következett. Caroline törte meg. – Figyelj, beszéljük meg ezt rendesen, szemtől szemben! – Nem, arra semmi szükség. – Emma! – Sértetten csengett a hangja a visszautasítás hallatán. Gondolom, egyáltalán nem úgy alakult ez a beszélgetés, ahogy tervezte. – Emma, kérlek, hadd segítsek megoldani ezt! Haragudhatsz rám, az nem baj, de ne zárj ki az életedből! A barátod vagyok, szükséged van rám. – Lehalkította a hangját, szinte suttogott: – Nekem is szükségem van rád! Mindkét állítása igaz volt. Szükségünk volt egymásra, és valóban, továbbra is a barátom volt, most már az egyetlen, miután Amyt és Richardot is olyan hirtelen és fájdalmas módon elveszítettem. De még túl korai volt. Még a nap sem kelt fel, és még nagyon fájt a seb. – Nem akarok erről beszélgetni, Caroline. Tényleg. Senkivel. Most még nem. Nincs mit megoldani. Richarddal befejeztük. Ezt nem lehet helyrehozni. Megint hosszú csend volt a válasz, aztán a háttérből beszűrődött Nick mély dörmögése. Sejtettem, hogy neki köszönhetem, hogy ez a telefonhívás legalább reggel fél hétig várhatott. – Adj egy pár napot, Caroline! Össze kell szednem magam. Jó? Majd hívlak, ha már tudok beszélni. De addig hagyj békén! A hívás után visszadőltem a párnámra, bár tudtam, hogy esélyem sincs tovább aludni. Szerettem volna nyitni Caroline felé, de nem tudtam elfelejteni, sem megbocsátani, hogy gyanította, Richard az a férfi, akivel Amy „találkozgat”, mégsem szólt nekem. Egy szót sem. Hagyta, hogy tervezgessem az esküvőt, a közös életet, a közös jövőt, miközben végig tudta, hogy jó eséllyel az egész egy hazugságra épül. Mindhárom ember, akiben a világon a legjobban bíztam, elárult. Ki így, ki úgy, és a becsapás keserű íze égette a torkomat, ahányszor ez eszembe jutott.

Szombat reggel elhúztam a függönyömet, és nagyon örültem, hogy végre szabadnapos vagyok. Még az időjárás is megjavult, hosszas szünet után végre előbújt a nap. Farmert és könnyű pulóvert vettem fel, aztán leheletnyi sminket vittem fel, épp csak annyit, hogy senki se lássa meg egykönnyen, mennyire keveset alszom újabban. Gyáva módon vártam azzal, hogy lemenjek a földszintre, amíg meg nem hallottam, hogy apu kocsija elhajt. A szüleim az utóbbi időben igazán kiszámíthatóan éltek, ami anyut megnyugtatta, és apunak is megnyugvást jelentett. A szombati rituálé része volt, hogy együtt elmentek a szomszéd város nagy szupermarketjébe, ahol anyu tolta a bevásárlókocsit, és mindenféle furcsa termékeket dobált bele, amelyeket apu többnyire észrevétlenül ki tudott pakolni belőle, még mielőtt a kasszához értek volna. Azért neki sem tűnhetett fel minden, ez magyarázta, miért jelent meg a házban időnként egy üveg fürjtojás vagy egzotikus fűszer. Vásárlás után mindig ugyanabban az étteremben ebédeltek, ahol anyu jó negyed órán át tanulmányozta az étlapot, majd pontosan ugyanazt a fogást választotta, amit az előző meg az azt megelőző héten. Úgy nyújtózott előttem a nap, mint egy sivatagi út, de képtelen voltam megmaradni egy tennivaló mellett. Megpróbáltam olvasni, hátha magával ragad a rejtély és az intrika, ami egy sokkal könnyebb világban játszódik, ahol, ha valaki olyat tesz, ami neked nem tetszik, minden további nélkül lelövöd az illetőt. Egyszerű. Néhány óra múlva kénytelen voltam beismerni a vereséget, és egy sóhajtással becsuktam a könyvet. A cselekmény összetett volt, és semmit sem fogtam fel belőle. Az író fotóját néztem a hátsó borítón. Ez most másik volt, műteremben készült. Az ujjammal megsimogattam sűrű, sötét haját, aztán magam is megdöbbentem, mert azon tűnődtem, milyen érzés lehet beletúrni. Az aranybarna szempár csillogva nézett vissza rám, mintha a férfi pontosan tudná, mi jár a fejemben. – Jaj, basszus! – pattantam fel. Nem is gondolkodtam el azon, mit miért teszek, mert féltem, mi derülne ki. Csak a kabátom és a kocsikulcsom keresésére indultam.

Üzenetet körmöltem a szüleimnek. Caroline hívott, elmegyek. Majd jövök. Valójában nem hazudtam, de azért az igazságnak érdekes verzióját adtam elő. Azért egy hazugság mégis száradt a lelkemen – azt mondtam Caroline-nak, nem akarok beszélni a történtekről. Pedig akartam, nagyon. De olyannal, aki pártatlan, aki együtt érez velem, aki pontosan tudja, min megyek keresztül, mert vele is megtörtént már ugyanez, az ő bizalmát is eljátszották, őt is átverték. Tökéletesre gyakoroltam a nyitó mondatomat, mire megérkeztem Jack háza elé. Szia, Jack, remélem, nem bánod, hogy csak így, bejelentés nélkül beállítok, de ha nincs programod ma estére, szívesen meghívnálak vacsorázni, hogy megköszönjem mindazt, amit tettél. Ez teljesen elfogadhatóan hangzott. Meghívni vacsorára azt, aki megmentette az életemet, nem több, mint kedves gesztus. Éppen akkor ért vissza a félhold alakú kis öbölből, amikor megérkeztem. Futni volt. Láttam, ahogy jön felfelé a tengerpartról, és a három kőlépcső felé veszi az irányt, ami a hátsó kertjébe vezet. Megindultam lefelé a sziklába vájt, egyenetlen lépcsőn. Szélesen elmosolyodott, amikor észrevett. A futófelszerelése és a Harvard feliratú pulóvere volt rajta, ami azt hirdette, hogy valaha az egyetemi futócsapat tagja volt. Elismerően bólintottam, bár nem lepett meg. – Emma! – üdvözölt őszinte örömmel. Félénken mosolyogtam. Erőt kellett vennem magamon, hogy az arcát nézzem, és ne izzadságban fürdő, izmos testét, amihez csak úgy tapadt a ruhája. Az ég szerelmére, ez a pasi most jött meg a futásból, joga van hozzá, hogy izzadjon! Kínos melegség öntött el, miközben igyekeztem felidézni, miért is mentem oda. Jack felkapta a lépcső alján hagyott kis törölközőjét, és megtörölte az arcát és a tarkóját. Egy sötét tincse elszabadult, és egészen meglepett, mennyire szeretném a helyére simítani. – Ne haragudj, nem lett volna szabad csak így, egy szó nélkül idejönnöm – szabadkoztam. – Most megzavartalak a kocogásban. Vagy futásban. Vagy ilyesmi. Csillogott a szeme. – Nem vagy nagy futó. – Csak ha üldöznek, vagy ha égő házból menekülök. Elmosolyodott, és éreztem, hogy a bennem felgyülemlett feszültség lassan elpárolog. Mindig megfeledkeztem arról, milyen fesztelen Jack, milyen könnyű vele a semmiről csacsogni. Mindig az újdonság erejével hatott rám, milyen nyugodt vagyok mellette. – Van kedved sétálni? – kérdezte, és a kihalt tengerpart felé biccentett. – Persze! – bólintottam. – De csak akkor, ha biztos, hogy nem zavarlak. – Dehogy zavarsz! Reméltem, hogy még látlak – ismerte be. Elindultunk. – Aggódtam miattad, amióta lejátszódott az a kis jelenet a boltban. Elpirultam, amit akár az is okozhatott volna, hogy megpróbáltam lépést tartani Jackkel, de az is lehetett a magyarázata, hogy elárulta, gondolt rám. Ez vajon jó vagy rossz? Csendben lépkedtünk egymás mellett a parton, és követtük a lábnyomait, amelyeket a homokban hagyott. Csodálatos békét és nyugalmat árasztott ez az eldugott kis hely. Úgy apadt bennem a feszültség, mint a tenger dagály után. Végül elértük az öböl végét, és leültünk. A hullámok aranyból karamellszínűvé varázsolták a homokot. Most kicsit erősebben fújt a szél, és a hajam úgy csapkodott ide-oda, mint gesztenyebarna zászlócskák tömege a májusfa körül. Hasztalanul próbáltam a fülem mögé simítani a tincseimet, és egyszer, amikor felnéztem, azt vettem észre, hogy Jack furcsa arckifejezéssel figyel. Minden ok nélkül felgyorsult a szívverésem és kiszáradt az ajkam. Jack elfordult, és a tengert tanulmányozta. – Kemény heted volt? – kockáztatta meg, és a messzeségbe bámult. – Volt már könnyebb is – feleltem. Rám nézett. – Akarsz beszélni róla? Megráztam a fejemet. – Azt hittem, akarok, szükségem van rá, hogy beszéljek. De tudod, mit? Most, hogy itt vagyok,

egyszerűen csak szeretném magam mögött hagyni az egészet, mint valami nehéz bőröndöt. Majd később visszajövök érte. Most még csak gondolni sem akarok rá, nemhogy beszélni róla. Megértően bólintott. Talán jobban tudta, mit érzek, mint én. – Caroline szerint rosszul csinálom, és beszélnem kellene. De persze ő mindig is ilyen volt, ő minden problémát minden oldalról körüljár, míg végül megtalálja a megoldást. – Az nem rossz módszer. Kipróbáltad már vele? Elszégyelltem magam. – Nem. Most nem vagyunk túl jóban. Felróttam neki, hogy nem szólt nekem arról, hogy gyanakszik rájuk. Szavaim nyomán összeráncolta a szemöldökét, és láttam, hogy nem örül a válaszomnak. – Mindkettőtöket szörnyű tragédia ért, olyasmi, amit csak ti ketten értetek igazán. Talán nem most van itt az ideje, hogy kizárd őt az életedből. És az, hogy nem szólt neked… Könnyen lehet, hogy azt hitte, ezzel megvéd téged. – Tudom, igazad van. Csak most minden nagyon fáj, meztelennek érzem magam. Azt hiszem, még nem raktam rendbe az érzéseimet. – Most halkabban beszéltem, mintha attól tartottam volna, a fölöttünk köröző sirályok meghallják a vallomást: – Annyira dühös vagyok. – Úgy éreztem, mintha valami rettenetes bűnt ismernék be. – Haragszom Caroline-ra, amiért eltitkolta előlem a gyanúját. Haragszom Richardra, amiért megcsalt, és Amyre ugyanezért… – Jack aggodalmasan figyelt, miközben folytattam. – De legfőképpen azért haragszom rá, azért vagyok rettenetesen dühös, mert meghalt, és itthagyott minket. – Olyan jó lenne, ha nem kellene visszatérnem az Államokba három hét múlva – ismerte be. – Úgy érzem, elhagylak, amikor ilyen nehéz helyzetben vagy. – Közelebb csúszott hozzám, és átkarolta a vállamat. Úgy látszik, megértette, hogy bár nem akarok beszélni arról, ami bánt, vigaszra azért szükségem van. Össze kellett szorítanom az ajkamat, nehogy kicsússzon a számon, amit gondolok: akkor ne menj vissza! Nevetséges gondolat volt, és szörnyen kínos lett volna, ha kimondom. El kellett mennie. Már akkor elmondta, hogy csak rövid időre jött, amikor megismertem. Az otthona és a karrierje Amerikához kötötte, csak a kutatása hozta Angliába. – Nem a te dolgod, hogy vigyázz rám – tört felszínre a dacos önállóság, amit Richard annyira szeretett bennem. Jó volt újra érezni. Régen nem tapasztaltam már. Jack mosolygott, és tudtam, hogy nem kell sovinizmust hallanom előbbi megjegyzésébe. – Hát, pedig egyes kultúrák szerint most már mindig felelős leszek érted. Ez azzal jár, hogy megmentettem az életedet. Egyes felfogások szerint most már mindig szolgálatban leszek, mindig vigyáznom kell rád. – Rágugliztál? – Aha. Te is? – Aha. Sok információt lehetett találni az áldozat és megmentője közti kapocsról, a közelségről, a megmagyarázhatatlan elkötelezettségről és felelősségvállalásról. Ennek egy része megmagyarázta, miért érzem olyan közel magamhoz Jacket, amióta csak megismertem, de volt, ami közelébe sem ért a valóságnak. – Amúgy sem vagyok biztos abban, hogy a beszélgetésre van szükségem – tértem vissza korábbi témánkhoz. – Te beszéltél valakivel, miután Sheridan…? Tudod. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon nem lőttem-e túl a célon. Talán nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ilyen személyes kérdéseket tegyek fel neki. Ezt érdemes lenne végre megjegyezni. Nem tudtam, egyáltalán fog-e válaszolni. Aztán féloldalas mosoly ült ki az arcára. – Ó, beszéltem én. Ő is. Két nagyon drága, nagyon gazdag ügyvéddel. Igazad van, előfordul, hogy a beszélgetés nem segít.

Richardnak legalább nem kellett olyan problémákkal foglalkoznia, mint a közös ingatlan eladása és a közös vagyon elosztása. Csak egy közös tulajdonunk volt, de azt szép ívben beleröptettem a szakadékba. – Tudod, az a nagyon fura, hogy ha azon gondolkodom, milyen érzéseket kelt bennem az, ami Richarddal történt, sokkal inkább megalázottnak érzem magam, és sokkal jobban fáj a szívem. Bólintott. – Azt hiszem, hetven százalékban dühös vagyok, és húsz százalékban fáj. Egy pillanatig hallgatott. – Tudom, hogy nekem inkább a szavak a területem, nem a számok, de azt ugye tudod, hogy ez nem jön ki? – Enyhe gúnnyal a szemében nézett rám. – Mi van a maradék tíz százalékkal? Halkan beszéltem, a friss tengeri szél szinte letépte az ajkamról a szavakat. – Az a megkönnyebbülés.

Miközben a ház felé tartottunk, végre megkérdeztem Jacket, meghívhatom-e vacsorára, de nem fogadta el a meghívást. Ehelyett ő kérdezte meg, nem vacsorázom-e vele. – Azóta is használom azt a tűzhelyet – közölte, miközben kinyitotta a hátsó ajtót. Beléptünk a konyhába, és megcsapta az orromat a chili illata. Hatalmas edény, mondhatni, üst ült a tűzhelyen, és legalább egy tucat mexikói jóllakhatott volna a benne rotyogó ételből. – Nem lesz kevés? – nevettem, majd levettem homokos cipőmet, és mezítláb léptem közelebb a lábashoz. Jack már kevergette a vacsorát. – Hát, elég sok lett – ismerte el. – Remélem, nem akarod azt mondani, hogy salátalevélen élsz. – Úgy nézek ki? – kérdeztem némi öniróniával, és elnevettem magam. Csak utólag vettem észre, hogy ez úgy hangzott, mintha bókoltatni akarnék magamnak. A hajam tövéig elpirultam, amikor tetőtől talpig végigmért. Hirtelen azt kívántam, bár ne ilyen testhez álló ruhát vettem volna fel. A pulóverem kiemelte telt kebleimet, és a farmer úgy tapadt a csípőmhöz és a derekamhoz, mintha nem is viselnék semmit. – Nekem tetszik, amit látok – jelentette ki végül Jack, aztán hirtelen elfordult tőlem. – Gyorsan lezuhanyozom a futás után. Nem baj, ha néhány percre magadra hagylak? – Dehogy, majd addig vigyázok a chilire. Fenyegetően rázta az ujját. – Hozzá ne nyúlj a chilimhez! – figyelmeztetett. – Kulináris műremek, egyben az egyetlen étel, amit el tudok készíteni. – Ekkor elmosolyodott, amitől apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában. – Ülj le és lazíts! Érezd otthon magad! Nemsokára jövök. Képtelen voltam leülni, hát még ellazulni, mert egyre csak az a kérdés zakatolt a fejemben, vajon mit keresek én itt. Volt más okom is – eszem ágában sem volt hagyni, hogy a forró zuhany alatt álló Jack képe betolakodjon lelki szemeim elé. A konyhából az előszobába sétáltam. Meglepődtem, mennyi helyiség volt abban a kis házban. Először Jack irodáját sikerült megtalálnom. Vonakodva bár, de becsuktam az ajtót. Valószínűleg nem arra gondolt, hogy a készülő könyvét olvasgassam, amikor azt mondta, érezzem otthon magam. Találtam egy otthonos kis nappalit is. Olyasmire bukkantam benne, amitől elakadt a lélegzetem. Odaléptem hozzá, és még akkor is ott álltam, amikor Jack tíz perccel később rám akadt. Hozzám hasonlóan ő is mezítláb volt, úgyhogy nem hallottam a közeledését. Amikor megállt mögöttem, majd gyengéden a vállamra tette a kezét, hatalmasat ugrottam ijedtemben. Eltartott egy-két percig, míg a szívem újra normálisan vert, de gyanítom, gyorsabban is ment volna, ha leveszi a kezét a karomról, és nincs olyan ellenállhatatlan szappan-, sampon- és arcszeszillata. Minden lélegzetvételkor megtelt a tüdőm ezzel az egyveleggel. – Sajnálom, hogy megijesztettelek – szabadkozott. – Messze járhattál. Ez igaz volt. Mintegy ezer kilométerre a háztól. Újra a festmény felé fordultam, és Jack is azt

tanulmányozta. – Nagyon szeretem ezt a képet – osztotta meg velem, miközben a tó partján álló, omladozó házat nézte. Az előtérben egy fűzfa állt, amelynek a fodrozódó vízre vetülő árnyékát a művész nagy műgonddal alkotta meg. – Százszor is megnézheted, mindig találni fogsz rajta valami újat. Bólintottam. Sok képe volt rám ugyanilyen hatással, és nagyszerű érzés volt, hogy Jack is tudja értékelni a művészetét. – Vajon hol lehet ez a hely? – Egy falucskában, a Dordogne völgyében – feleltem, de le sem vettem a szememet a képről. Jack döbbenten fordult felém, aztán közelebb lépett a kandallóhoz, és jól megnézte a keret sarkán található kézjegyet. – F. Marshall – suttogta érezhető tisztelettel a hangjában. – Az édesanyád? Megszólalni nem tudtam, mert elszorult a torkom, ezért csak bólintottam. Évek óta nem láttam már ezt a festményt. – Itt nyaraltunk egyszer, vagy tíz éve. Egy kunyhóban laktunk, és ez a ház ugyanabban az utcában volt. Anyu minden nap hajnalban kelt, és várta, hogy úgy vetüljön a házra a fény, ahogy ő meg akarja örökíteni. Megfelelő összpontosítással nézte a képet. – Sikerült neki – jelentette ki végül. Elmosolyodtam a teljesen szakmaiatlan megállapítás hallatán. – Szerintem is. Beszéd közben átkarolta a vállamat, és jólesett hozzá bújni, bár baráti támogatáson kívül semmit sem érzékeltem az érintésében. – Szokott még festeni? Szomorúan sóhajtottam. – Folyton fest. De ilyeneket már nem. – Őszinte együttérzés csillogott a szemében, és gyengéden megszorította a vállamat. – Amikor otthon már nem tudtuk hová akasztani az újabb festményeit, néhányat eladott az egyik helyi galériának. Egész jól ment a bolt. – Ismét felsóhajtottam, aztán a kép felé fordultam. – Ezt mindig szerettem, sajnáltam is, hogy nem tartotta meg. A Nap már lemenőben volt. Amikor visszatértünk a konyhába, Jack kitárta az üvegajtót, beengedte a frissítő szellőt és a lusta, lapos napsugarakat. Nem hagyta, hogy segítsek, maga pakolta ki a hűtőből a rengeteg zöldséget, majd előkotort némi sört és egy üveg bort. Elismerően mosolygott, amikor a sört választottam, és még jobban örült, amikor nem kértem hozzá poharat. – Kedvemre való lány! – jelentette ki, majd kinyitott két üveget, és az egyiket nekem adta. Ez csak amolyan szófordulat volt, de gyorsan a számhoz emeltem a sört, hogy elrejtsem a mosolyomat. Miközben ő felszeletelte a saláta hozzávalóit, én elpakoltam az asztalról az újságok egy részét, hogy elférjen rajta két tányér. Egy nagy boríték kifordult a kezemből, és az asztalt elborították a színes fényképek, mint egy pakli tarot kártya. Azonnal felismertem a helyszínt. Annál a tónál készültek, amelyet együtt kerestünk fel, a regény előtanulmányaként. Halomba rendeztem őket. Mindegyik kép annyira hasonló volt, hogy nem is értettem, mit akart megörökíteni rajtuk. Az utolsó négy fotó, amely a kupac aljáról került elő, megállt a kezemben. Mindegyiken én szerepeltem. Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, miért fényképezett le, de aztán zavartan visszacsuktam.

Aznap este még többet tudtam meg Jackről az alapján, amit nem mondott el. Beszélt az apjáról, aki már elhunyt, és a hangjából éreztem, mennyire közel álltak egymáshoz, és mennyire hiányzik neki. Egészen meghatódtam. Mindig is azt tartottam, sok mindent elárul egy emberről, milyen a kapcsolata a családjával, különösen a szüleivel. Többek között ezt szerettem annyira Richardban. Úgy ráztam meg a fejemet, mintha valami bosszantó bogártól akarnék megszabadulni. Erről le kell szoknom, nem lehet, hogy mindig

mindenről ő jusson az eszembe. Jack jó társaság volt, szórakoztató, intelligens, és ügyesen terelte a beszélgetést más irányba, ha túl személyes dolgok kerültek szóba. Természetesen joga volt megőrizni a magánéletét, ahogy sok közszereplő teszi, de azért engem frusztrált. Mire a vacsora végére értünk, teljesen jóllaktam, kissé kótyagos voltam a két sörtől, és sokkal többet meséltem neki a Richarddal való kapcsolatomról, mint kellett volna, de cserébe semmit sem kaptam. Amikor újabb sört vett elő a hűtőből, és kérdő tekintettel nyújtotta felém, megráztam a fejemet. Autóval érkeztem, így kettőnél többet nem ihattam. Ő azért hozott magának még egyet. Kinyitotta és a szájához emelte az üveget. A szemem az ádámcsutkájára tévedt, amikor nyelt. Egészen megbabonázott az izmok összjátéka, le sem tudtam venni róla a szememet. Rajtakapott, hogy őt nézem, mire elvörösödtem. – Mi van? – kérdezte. Lassan leengedte az üveget, és a konyhapultnak támaszkodott. Szólásra nyitottam a számat, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Mondj valamit! – sikoltotta a fejemben egy hang. Bármit! Csak ne tátsd a szádat, mint a hal! – Csak azon gondolkodtam… – és elakadtam. Fogalmam sem volt, mit akarok mondani, hogyan fejezzem be a mondatot. – Mi az, Emma? Ha kérdezni szeretnél valamit, csak kérdezz! Hangosan nyeltem, mintha én ittam volna meg fél üveg sört, és nem ő. Vajon minden krimiíró ilyen közvetlen és intuitív, vagy csak Jack? – Nos… Azt már mondtad, hogy Amerikában élsz és dolgozol, de azt még nem tudom, van-e valakid, várnak-e rád otthon. Összerándult a gyomrom. A könyvéről kellett volna kérdeznem, a kedvenc ételéről, vagy arról, mennyit keresett az előző évben. Bármi jobb lett volna, mint ilyen szégyentelenül turkálni a magánéletében. Jacket megmosolyogtatta, hogy ilyen kínosan érzem magam, és huncutul csillogott a szeme. – Nos, ott van nekem Fletch, a labradorom, ő például valaki. Kicsit már sántít a hátsó lábára, de ez nem is csoda, elvégre már tizenkét éves. És persze ott vannak a lovaim… Hozzávágtam egy galacsinná gyűrt szalvétát. – Jól van, értem. Ne ártsam magam a magánügyeidbe. Elnézést. Felejtsük is el, hogy megkérdeztem! Lehajolt a szalvétáért, de nem éreztem rosszallást a tekintetében, amikor rám nézett. – Voltak nők az életemben – ismerte be –, de nem bánom, hogy nem maradtak mellettem. Őszintén és nyíltan beszélt, a tekintete is ezt tükrözte. Egészen készületlenül ért, ahogy a féltékenység is, ami belém nyilallt, amikor a névtelen nőkre gondoltam, akik megfordultak az életében. – Nem akartál újra megnősülni? – Nem. Már nem hiszek a házasságban – jelentette ki határozottan, és megkeményedett a hangja. Bántam, hogy ezt elértem nála. – Hogy érted ezt? A házasság valami mítosz? – viccelődtem. Feloldódott benne a feszültség, és öblös nevetése újra betöltötte a teret. – Vicces vagy – ismerte el. Ezzel megdobogtatta a szívemet. – Én egész héten ráérek. Újabb korty után folytatta: – Egyszer már kipróbáltam a házasságot, és nem tudom elképzelni, hogy még egyszer megtegyem. – Lehúztad a bakancslistádról? – Pólóra is nyomtattam – bólintott. Szomorúság ült ki az arcára. – De hordani nem tudom, mert nem jó rám. Hát, ez elég egyértelmű volt. Összeszedtem a tányérokat, és a mosogatóhoz léptem. Nem értettem, miért vannak rám ilyen hatással a szavai. Ezt a férfit, akit megsebzett a múltja, nem nekem kell meggyógyítanom vagy megmentenem. Ez valaki más feladata lesz. Ez a felismerés valamiért letört. – Akkor most én is kérdezek. Miért könnyebbültél meg?

Eltartott egy pillanatig, míg rájöttem, hogy egy korábbi mondatomra utal. – Három órát vártál, hogy ezt megkérdezd? – Türelmes ember vagyok, nem siettetek semmit. Szeretem kihasználni az időt. Ettől az akaratlanul is kétértelmű választól és attól, ahogy félreértelmeztem a szavait, felgyorsult a pulzusom. Rá emeltem a tekintetemet, de mielőtt még válaszolhattam volna, észrevettem a szemében bujkáló pajkosságot, ezért inkább hallgattam. A szavak az ő fegyvere, és pontosan tudja, hogyan kell bánni velük. – Tehát megkönnyebbültél? – noszogatott. – Richarddal túl gyorsan történtek a dolgok. Erről nemcsak ő tehetett, hanem mindkettőnk. – Legalább elég őszinte voltam ahhoz, hogy ezt beismerjem. – Amikor hazajöttem, ott folytattuk a kapcsolatunkat, ahol abbahagytuk, mintha el sem telt volna az a néhány év. Ez hiba volt, mert már egyikünk sem volt ugyanaz az ember, aki azelőtt. Hetek alatt jutottunk el a nulláról a komoly kapcsolatig. Felnéztem, hátha untatom, de ő csak bólintott. Ez elég bátorítás volt ahhoz, hogy folytassam. – Richard karácsonykor kérte meg a kezemet, a családunk előtt, térden állva… Ahogy kell. Teljesen váratlanul ért, nagyon romantikus volt, és hagytam, hogy elsöpörjön az érzés. – Megbánásról árulkodott a hangom, már csak suttogtam: – Szerettem, persze, különben nem mondtam volna igent neki… De talán… nem is tudom… talán nem szerettem eléggé. Ebben magam sem voltam biztos. Gyorsan elhallgattam, mintha valami szégyenleteset mondtam volna. Ezt a kételyt még sosem mondtam ki hangosan. Most először mertem. Akkoriban magával ragadott a barátok és a család öröme. Ujjongtak, amiért eljegyeztük egymást, úgyhogy nem volt lehetőségem azt kérni, lassítsunk egy kicsit, gondoljuk át még egyszer. – Nem lehet azért férjhez menni, hogy örüljön a család – jelentette ki Jack bölcsen. Valamiért azt éreztem, hogy a múltunk ismét összefonódik. – Tudom. Egy pillanatig mindketten hallgattunk. – Elég ebből – szólt végül Jack. – Úgy volt, hogy felvidítalak, nem pedig úgy, hogy együtt sírdogálunk egy sör felett. Mit szólsz egy mozihoz? – A legközelebbi mozi majdnem ötven kilométer innen. – Az órámra pillantottam. – Nem hiszem, hogy odaérünk, mire elkezdődik a film. – Nem is olyan mozira gondoltam – világosított fel. – A másik szobában van egy halom DVD-m. Te válassz ki egyet, én meg addig begyújtom a kandallót. Nem viccelt, amikor azt mondta, a régi filmek nagy rajongója. Volt vagy kétszáz DVD abban a dobozban, amit elém rakott. Egész este el tudtam volna lenni a válogatással. Letérdeltem a doboz mellé, míg Jack a tüzet élesztgette. – Nem tudok választani. Mit néznél szívesen? – kérdeztem. Szerencse, hogy nekem háttal guggolt, mert a filmeknél sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, hogy milyen érdekesen mozognak az izmok a pólója alatt. – Bármit. Te döntesz. Vagy csak válassz valamit találomra! Így is tettem. – Amerikai fogócska – jelentettem be, és felmutattam a műanyag tokot. – Egy európai nő története, aki beleszeret egy titokzatos amerikaiba. Érdekes választás. Feltápászkodtam és odaadtam neki a tokot, amelyet Audrey Hepburn és Cary Grant képe díszített. – Időtlen idők óta nem láttam már ezt a filmet, pedig imádom Audrey hangját. Berakta a lemezt a lejátszóba, aztán felém fordult: – Nekem a tiéd jobban tetszik. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, ezért inkább nem is mondtam semmit. Jack a kétszemélyes kanapé egyik szélén foglalt helyet, és kinyújtotta lehetetlenül hosszú lábait. Könnyen elfértünk volna ott ketten is,

némi habozás után én mégis inkább a kandalló melletti fotelt választottam. Megpaskolta a maga melletti üres helyet. – Gyere, ülj ide! Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, mert nagyon makacs vagyok. Szeretem én meghozni a döntéseimet. Jack rám nézett a kényelmes díszpárnák közül, és láttam a szemén, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Odaültem mellé.

Van annál rosszabb is, mint elaludni a vendéglátód házában, miután meghívott vacsorára. Például az, ha úgy alszol el, hogy a fejedet a vendéglátód ágyékán pihenteted. Nekem sajnos sikerült. Álmodtam. Franciaországban voltunk, abban a házikóban a régi parasztház közelében, és anyu nagyon szeretett volna festeni, én viszont makacsul kitartottam amellett, hogy előbb fésüljön meg, mert el kell indulnom az iskolába. Szokásos álom volt, az a fajta, aminek semmi értelme. Az egyik percben még azt néztem, ahogy Cary és Audrey Párizsban fogócskázik, és igyekszik nem egymásba szeretni, de életben maradni, aztán a tűz melege, a két sör, vagy csak az a tény, hogy ki tudja, mióta nem aludtam rendesen, legyőzött. Nem hirtelen ébredtem fel, épp ellenkezőleg. Fokozatosan nyitottam ki a szememet, és próbáltam rájönni, mi lehet az a fura fém közvetlenül az arcom mellett. Pislogtam néhányat. Nem értettem, mit keres a párnámon. Azon a csontos, nem különösebben kényelmes párnán. Nem értettem azt a fémet. Olyan volt, mint egy magazin feladványa, ahol fel kell ismerni egy furcsa szögből fotózott, hétköznapi tárgyat. Egészen olyan volt, mint egy cipzár kocsija. Egy pillanat alatt elszállt a szememből az álom, és úgy pattantam fel, mint akit darázs csípett meg. Jól állon is fejeltem. Csak úgy záporozott a káromkodás (azt nem tudom, kinek a szájából). Ő az állát dörzsölte, én a fejemet, és közben térdre küzdöttem magamat. – Jézusom, Jack, ne haragudj! – engeszteltem. Nagyon kínos volt mindkettőnknek. – Miért haragudnék? Azért, mert párnának használtad az ölemet, vagy azért, mert megpróbáltad eltörni az államat? Befejezte az álla dörzsölgetését, és láthatóvá vált a nagy, piros folt, amit az ütés hagyott. – Úgy tűnik, elbóbiskoltam – osztottam meg vele aligha Nobel-díjat érő felfedezésemet. A tévére néztem, de már csak hangyaháborút láttam. – Véget ért a film? – Majdnem két órája. – Miért nem keltettél fel? – Hát, először is azt hittem, hogy csak kényelembe akarod helyezni magad. A hajam tövéig pirultam. – És amikor észrevettem, hogy elaludtál, nem volt szívem megzavarni. Úgy láttam, rád fér a pihenés. – Ne haragudj! – ismételtem meg. Barátilag veregette meg a vállamat, nem úgy, mint férfi a nőét, aki néhány perccel korábban még az ágyékába temetett arccal feküdt. – Semmi baj. Az órámra pillantottam. Már éjfél is elmúlt. – Nagyon késő van! Mennem kell. – Előbb iszol egy kávét – rázta a fejét Jack. – Csak akkor ülhetsz be a kocsidba, ha már teljesen felébredtél. Magamra hagyott, hogy elkészítse a kávét, én pedig visszasüllyedtem a kanapéra. Még mindig szégyelltem magamat, amiért ilyen bensőségesen bújtam oda hozzá alvás közben. Végigsimítottam az arcomnak azt a felét, amelyiket az ölébe tettem, és éreztem, hogy nyomot hagyott rajta a slicce. Szorgalmasan dörzsölgettem az arcomat. A tölgyfakeretes tükörhöz rohantam, amely a falon lógott.

Valóban, „térképet” rajzolt rám Jack nadrágja, és a hajam azon az oldalon összevissza állt. Furcsa módon a másik oldal teljesen rendezett volt, gesztenyebarna tincseim a fülem mögé simultak – mintha valaki odasimogatta volna őket. A kávé jót tett, bár olyan gyorsan hajtottam fel, hogy végigégette a torkomat. Jack a saját kocsijával haza akart kísérni, biztos, ami biztos, de én meggyőztem arról, hogy erre semmi szükség. – Te több sört ittál, mint én. Nem jó ötlet vezetned – véltem, és hagytam, hogy rám adja a kabátomat. A nyakam mögé nyúlt, hogy kiszabadítsa csapdába esett hajamat, és ujjai végigsimították az érzékeny bőrt. – Hát, egy akkora pasi, mint én, simán meg tud inni három sört úgy, hogy aztán nem terül el részegen a kanapén – ugratott. – Én nem részeg voltam, csak elaludtam – tiltakoztam. Kikísért az autómig. Megálltunk mellette, és elővettem a kulcsomat. Derült, csillagos éjszakánk volt, olyan csendes, hogy hallottam, ahogy a tenger hullámai a parti sziklákat nyaldossák. Egymásra néztünk a sötétben. Mindketten furcsán éreztük magunkat, nem tudtuk, hogyan érjen véget az este. Én tettem meg az első lépést, amikor két kezemet a vállára tettem, és puha csókot leheltem az arcára. – Köszönöm ezt a szép estét – szóltam. – Tényleg sokkal jobban vagyok.

TIZEDIK FEJEZET A hétfő mindig forgalmas nap volt az üzletben. A nap végére tompán fájt a derekam, fáradt voltam és harapós kedvemben. Amikor megérkeztem a ház elé, már csak azt vártam, hogy túlessek a gyors vacsorán, aztán elmerüljek egy forró, habos fürdőben. De nem tudtam a szokásos helyemre parkolni, mert azt nagy meglepetésemre már elfoglalta egy olyan autó, amelynek a tulajdonosához végképp semmi kedvem sem volt. Richardé. – Mi a fene? – mormoltam, majd mellé hajtottam. Belenéztem, üres volt. Tehát Richard már be is ment. A szemem sarkából láttam, ahogy lebben a függöny, ami azt jelentette, valaki meglátta, hogy megérkeztem. Most már nem volt lehetőség arra, hogy sürgősen megforduljak, és a környező utcákban kocsikázzak céltalanul, míg Richard végre elhúz, pedig ez lett volna az ösztönös reakcióm. Tudhattam volna, hogy ez lesz, gondoltam magamban. A kocsimban ültem, és füstölt a fülem a dühtől. Hogyan is hihettem, hogy ezt elkerülhetem, miután láttam, hogyan reagálnak a szüleim a szakítás hírére? Napokig halogattam a nagy bejelentést, de amikor megtudtam, hogy már mindenki értesült az eljegyzés felbontásáról, nem maradt más választásom, mint leültetni őket vacsora után, és módszeresen összetörni anyu szívét. Miközben a lehető leglassabban elmagyaráztam neki, hogy Richarddal úgy döntöttünk, mégsem házasodunk össze, eltorzult az arca – pont olyan rettenetes volt, mint amire számítottam. – Valószínűleg elsiettük a dolgokat – mondtam gyengéden, és azon tűnődtem, vajon az ő fülüknek is olyan hamisan cseng-e ez a hazugság, mint az enyémnek. Apu, aki döbbent és összetört édesanyám mellett ült a kanapén, nem elégedett meg ilyen homályos indokkal. – De már huszonöt éve ismered Richardot. Mégis mit siettetek el? Kösz, apu. Megfogtam anyu kezét. Vajon a szülőknek is ilyen szívet tépő és kétségbeejtő érzés, amikor el kell mondaniuk a gyereküknek, hogy elválnak? Anyu pont úgy nézett ki, mint egy gyerek, akivel most közölték, hogy darabjaira fog szétesni az őt körülvevő világ. – Az eljegyzést siettük el – magyaráztam. – Nem sokkal az után hoztuk meg ezt a döntést, hogy újra összejöttünk. Túl korai volt. Már nem azok vagyunk, akik tini korunkban voltunk. Anyu némán bólintott, amiből azt is hihettem volna, hogy megérti, csak éppen az arcára kiült a fájdalom, és a szeméből ömlöttek a könnyek. – Ha tényleg szeretitek egymást, akkor nem számít, mióta vagytok együtt. Anyád és én három hónap után jegyeztük el egymást. Ezt is kösz, apu. – Hátha meggondoljátok magatokat! – reménykedett anyu. Rettenetes volt ez a hiú remény. – Nem hiszem, anyu. – Időnként minden pár összezörren egy kicsit. – Ezt úgy mondta, mintha betekintést engedne egy olyan világba, ami eddig rejtve maradt előttem. – Csak egy kicsit begyulladtál. Épp ellenkezőleg. Minden jéghideg, anyu. – Már a ruhám és a kalapom is megvan! – panaszolta. – Olyan szépek vagytok együtt! Mindenki ezt mondja. Kicsi gyerekkorotok óta mindent együtt csináltok, már akkor is elválaszthatatlanok voltatok. Már akkor is jó fiú volt, és most is az. Jó férj és jó apa lesz. – Megremegett a hangja. – Olyan nekünk, mintha a saját fiunk volna. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig. Rettenetes bűntudatom volt, alig kaptam tőle levegőt. Szerencsére már majdnem a végére értünk. Aztán jött apu utolsó kérdése: – Emma, ennek a döntésnek van bármi köze Amyhez? Kaleidoszkópként futottak át a fejemen a képek: a betört szélvédő, Amy borzalmas sérülései, és az a

kép, ahogy a teste, ahogy izzadtan és szenvedélyesen olvad össze Richardéval. – Nem, dehogy – hazudtam, aztán bemenekültem a szobámba, mielőtt még teljesen összeomlottam volna.

Az előszobaasztalra tettem a táskámat és a kabátomat. Az ebédlőből hangok szűrődtek ki. Megláttam magamat az aranykeretes tükörben, és egészen meglepődtem, milyen normálisan nézek ki. Azt hittem, dől a füst a fülemből, mert a robbanás határán álltam. – Itt is van! – kiáltott anyu vidáman, amikor kinyitottam az ajtót, és mindhárman felém fordultak. Ketten mosolyogtak, a harmadik aggodalmasan nézett rám, és erre minden oka meg is volt. Négy személyre terítettek, és az asztal közepén már ott vártak a gőzölgő tálak. Richard most is ott ült, ahol általában szokott, amikor nálunk vacsorázott. Éppen egy pohár sört emelt a szájához, ami most félúton megállt a kezében. Félve pillantott rám. Csodálatra méltó önuralomról tettem tanúbizonyságot, amikor nem téptem ki a poharat a kezéből, és nem borítottam a fejére a sört, pedig mindkettő jó ötletnek tűnt. – Mi folyik itt? Anyu idegesen nyelt, mire apu megnyugtatóan a vállára helyezte a kezét. – Semmi sem folyik itt – mondta engesztelően –, csak vacsorázunk. Jelentőségteljesen néztem Richardra, ha esetleg a többieknek nem tűnt volna fel, hogy olyasvalaki ül az asztalunknál, aki nem él velünk. Anyu zavarában fészkelődött, mire a volt vőlegényem átnyúlt az asztalon, és biztatóan megszorította a kezét. Csodálatos. Nagy egyetértésben úgy döntöttek, én vagyok a rossz. – Semmi baj, Frances, Emma csak meglepődött, hogy itt talál. Én nem ezt a szót választottam volna, de ezt nyilván ő is tudta szúrós pillantásomból. – Válthatnánk egy szót, Richard? Kint. Furcsa, hogy szorosan összezárt ajkakkal is érthetően tudtam beszélni. Richard felpattant, és bocsánatkérően mosolygott anyuékra. – De siessetek! – kérte apu. – Mindjárt tálalok. A kedvenc csirkeételed készült, fiam. Már az étel gondolatától is felfordult a gyomrom, vagy csak az volt rám ilyen hatással, hogy apu olyan mézesmázosan beszél az exemmel? Richard szándékosan húzta az időt. Lassan tolta ki a székét, aztán letette a szalvétát a tányér mellé, én meg egyre türelmetlenebbül vártam, az ajtóban állva. Mit udvariaskodik? Csak nem hiszi azt, hogy ma este még visszaül ehhez az asztalhoz? Követett az előszobába. Gondosan becsuktam az ajtót, és csak azután estem neki, mint valami kickboxer. – Mi az istent keresel te itt? – mordultam rá. – Ha azt mondom, vacsorázom, megversz? – Észrevette, hogy nézek rá, és belátta, hogy ez nem az a pillanat, amikor érdemes lenne humorizálni. – Nézd, a szüleid telefonáltak, meghívtak vacsorára. Mégis mit mondtam volna? – Mondhattál volna például nemet. – Azt meg hogy, amikor apukád elmondta, mennyire kiborult anyukád… tudod… miattunk. – Nincsen már olyan, hogy mi. Ha esetleg elfelejtetted volna. Úgy folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. – És amikor azt mondta, anyukád már aludni sem tud miatta, mit mondhattam volna? Fájt ez az érvelés, de még jobban fájt, hogy igaz. Még Richard sem olyan érzéketlen, hogy meghívás nélkül állítson be. De apu miért nem szólt nekem arról, hogy anyu ennyire rosszul van? – Aztán… – szólalt meg újra Richard, ezúttal bizonytalanul. – Arra is gondoltam, hogy… talán… te kérted meg őket, hogy hívjanak meg. Mert meg akarod tenni az első lépést… – Döbbenetemben elkerekedett a szemem, de mielőtt bármit is mondhattam volna, ő gyorsan hozzátette: – De már látom,

hogy nem erről volt szó. Kétségbeesetten ráztam a fejemet. Lehet, hogy az egészről én tehetek. Ha egyszerűen megmondtam volna a szüleimnek a szakításunk igazi okát, apu inkább puskavégre kapta volna Richardot, nem főzött volna neki. De ők azt hitték, valami ostoba vita tehet mindenről, mert berezeltünk az esküvőtől. Ha most nem hajítom ki Richardot a házból, amitől majd még jobban kiborulnak, még a végén kénytelen leszek lenyelni, hogy egész este egy asztalnál kell ülnöm vele. – Na, gyertek már be, hideg van! – hallatszott az ajtó mögül. – Még nem végeztünk – sziszegtem. Sarkon fordultam, és megfogtam a kilincset. De ő is utána nyúlt, kezét az enyémre tette, majd mögém lépett. Egy pillanatra rám zúdultak az emlékek. – Nem, Emma, tényleg – erősítette meg. – Tényleg nem végeztünk.

Nem volt túl jó vacsora, de azért rosszabb is lehetett volna. Végül is senki sem késelt meg senkit, és forró ételt sem borogattunk egymás ölébe. Pedig eljátszottam ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal. Többnyire Richard sítábori élményeiről volt szó, amit én őszintén szólva nem bántam. Minél kevesebbet kell egymáshoz szólnunk, annál kisebb az esélye, hogy egymásnak esünk. Utáltam, hogy a saját otthonomban kell kellemetlenül éreznem magam amiatt, hogy belemászik az intimszférámba. Vannak bizonyos határok, és ezeket ő nem tartja tiszteletben. Ezen az sem változtat, hogy a szüleim csupa jóindulatból megpróbálnak minket újra egymás karjába terelni. Nem lehetett nem észrevenni reménykedő arckifejezésüket. Úgy viselkedtek, mint a jégsapkát tanulmányozó tudósok, akik izgatottan várják az olvadás első jeleit. Hát, azt várhatják. Csipogott a sütő, és apu felállt, hogy behozza az almás pitét – Richard másik kedvence, úgyhogy apu aztán tényleg nem volt szégyellős a menü összeállításakor. Kínos csendben üldögéltünk. Anyu nagyon figyelmesen hallgatott minden beszélgetést, de amióta megbetegedett, nem nagyon tudott már részt venni bennük. Ettől még olyan volt, mintha velünk lenne egy gardedám, így sem Richard, sem én nem mondhattuk azt, amit akartunk. Ehelyett a tekintetünkkel és a testbeszédünkkel kommunikáltunk. Amikor apu megérkezett a süteménnyel, én olyan karót nyelten ültem ott, mintha nem is a desszertet, hanem a hóhért várnám. Mire megettük a pitét, görcsölni kezdett a fejem. Alig vártam, hogy visszavonulhassak a szobám magányába. – Kávét kér valaki? Richard majdnem elfogadta, de aztán meglátta az arcomat. – Sajnos nem lehet, Bill. Nagyon sok a javítanivalóm, amit muszáj még ma este befejeznem. Felállt az asztaltól. – Jaj, de kár! – sajnálkozott anyu. – De képzeld, nekem is egy csomó dolgozatot ki kell javítanom reggelre. Egy pillanatra leomlott a kettőnk közötti fal, amikor Richarddal jelentőségteljes pillantást váltottunk. – Kikísérlek – jelentettem ki, mire ő bólintott. Arcon csókolta anyut, megköszönte apunak a vacsorát, és ismét követett az előszobába. Részben elpárolgott a haragom, főleg azért, mert sokkal több energiát igényelt volna a táplálása, mint amennyim abban a pillanatban volt. Alig álltam a lábamon. – Én ezt nem bírom ki még egyszer, Richard. Nem akarom, hogy megjelenj a munkahelyemen, vagy az otthonomban találjalak. Ez így nem tisztességes. – Máshogy nem láthatlak. Gondterhelten sóhajtottam. – És ebből mire következtetsz? Nem kényszeríthetsz arra, hogy meggondoljam magamat. Így biztosan nem. Ha így folytatod, csak még jobban meggyűlöllek. Ettől a kegyetlenségtől elállt a lélegzete.

– Te gyűlölsz engem? Megráztam a fejemet, mert engem is meglepett, hogy ilyet mondtam. Tényleg gyűlölöm? – Nem tudom. Néha igen. Ma egészen közel kerültem hozzá. Volt benne annyi, hogy elszégyellje magát. A kezemért nyúlt, de amikor meglátta hitetlenkedő arckifejezésemet, inkább leengedte a kezét. – Sajnálom. Csak nem tudom, mit tegyek, mit mondjak. Nem tudom, mit találjak ki, hogy visszanyerjelek. – Ez nem valami játék. – Tudom. – Itt nincsenek nyertesek, itt mindenki veszített. – De ennek nem kell így lennie. – A hangjában éreztem a felgyülemlett érzelmeket. Könyörgött. – De igen. Legalábbis egyelőre. – Azt hittem, határozottan bezárom előtte az ajtót ezekkel a szavakkal, de csak hiú reményt keltettem benne. – De ha… nem most, ezt értem… de idővel… valamikor…? – Nem fejezte be a mondatot. – Nem, Richard. Őszinte leszek hozzád: esélytelen. A fejét rázta, szőke tincsei az arcába hulltak, de nem rejthették el a fájdalmát. – Én nem adom fel, Emma. Nem hagyom annyiban. – Nem volt már mit mondanom. – Kérlek, ne dobj el mindent, amit felépítettünk, amink volt! – Azt te tetted meg. Nem én. Én csak azt a rohadt gyűrűt dobtam el. Minden vidámság nélkül nevetett. – Igen. Nekem mondod? Eltöltöttem pár órát a sziklák és gizgaz közt a keresésével. Hiába mondtam, hogy nem érdekel, mi történik vele, nem tehettem róla, hogy előtört belőlem az ösztönös reakcióm ilyen felelőtlenség hallatán. – Te lemásztál a szakadékba, miután otthagytalak? Megőrültél? Eltörhetted volna a lábadat, kitörhetted volna a nyakadat! És ha megsérülsz és elejted a telefonodat? Hogy a pokolba hívtál volna segítséget? Furcsa módon örömmel töltötte el, hogy haragszom rá e miatt az ostobaság miatt. – Nos, mint látod, semmim sem tört el. De a gyűrű sem lett meg. Csak a fejemet csóváltam, amikor belegondoltam, mennyire reménytelen vállalkozás volt egyáltalán a keresésére indulni. Örökre elveszett. – Arra gondoltam, hogy ha… hogy amikor majd meggondolod magad, szívesen hordanád megint a régi gyűrűdet. – Nem fogom meggondolni magamat, Richard. – Még nem – javított ki. Tényleg nem maradt már mondanivalóm számára. Egy helyben toporogtunk. Kinyitottam az ajtót, és vártam, hogy kilépjen rajta. A küszöbről még visszafordult. – Egyébként, ha lezuhantam volna, akkor sem mentem volna sokra a telefonnal, ha nem esik ki a zsebemből. – Értetlenül hunyorítottam. – Nem volt térerő – magyarázta keserűen. – Egyáltalán. Miután feladtam a gyűrű keresését, még egy órát gyalogolhattam, mire végre fel tudtam hívni valakit, hogy jöjjön értem. Kinyitottam a számat, de ma sem vagyok biztos benne, vajon mi jött volna ki rajta: sajnálom vagy megérdemelted? De zajt hallottam az ebédlő felől, és ez belém fojtotta a szót. Megfordultam – az ajtó résnyire nyílt, és láttam anyu árnyékát. A fal mellett állt. – Ég veled! – szóltam, és még jobban kitártam az ajtót. – Nem végleg búcsúzunk. Jó éjt! – felelte Richard.

Nem hallottam, hogy bejött. Talán az örökké gyűrött taft vagy a selyemágynemű suhogása tehetett róla,

hogy nem figyeltem fel a puha léptekre, amelyek a szőnyegen közeledtek felém. Vagy talán a papír zörgött túlságosan, miközben megpróbáltam visszacsomagolni a dobozába a legdrágább ruhát, amit valaha vettem – és ami egyszer sem volt rajtam. De legvalószínűbb, hogy halk zokogásom miatt nem vettem észre, hogy anyu bejött a vendégszobába. Finom érintését éreztem a vállamon. Úgy fordultam, hogy arcomat a tenyerére fektethessem. Gyengéden kisimította nedves arcomból a hajamat. Másik kezével megsimogatta barna fürtjeimet. Csitítgatott. Lehunytam a szememet, és úgy tettem, mintha újra tízéves lennék. – Menj egy kicsit arrébb – suttogta. Arrébb csúsztam az ágyon, és ő leült mellém. Elefántcsontszínű ruhám után nyúlt. Olyan ügyesen rendezgette el a dobozban, mintha egész életében egy ruhaüzletben dolgozott volna, nem egy iskolában. Némán ügyködött, és amikor már majdnem végzett, azzal az anyai aggodalommal nézett rám, amit már nagyon régóta nem láttam az arcán. Figyeltem az ismerős kezet. Ezer gyerekkori emlékemben szerepelt. Ez támogatott, amikor járni tanultam. Ez törölte le a könnyeimet, amikor rémálomból riadtam fel. Ez tett sebtapaszt biciklizés közben lehorzsolt térdemre. Gyönyörűen festett, csodálatos szobrokat alkotott, de a hajamat is kifésülte minden áldott este, és fogta a kezemet, amikor végső búcsút vettünk a nagymamámtól a kórházban. Mindig úgy képzeltem, egy nap majd a gyermekemet is átöleli. Most, hogy anyu elpakolta a menyasszonyi ruhámat, ez a nap reménytelenül távolinak tűnt. Amikor befejezte a munkát, szomorú mosollyal az arcán fordult felém. – Ne aggódj, Emmie-kém, minden jóra fordul, majd meglátod. Nem tudom, mi ríkatott meg inkább – örök optimizmusa, a gyerekkori becenevem, amelyet már vagy húsz éve nem hallottam, vagy az, hogy biztos voltam benne, erre a jelenetre reggel már csak egyikünk fog emlékezni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Karomon fonott kosárral kapaszkodtam fel a dombon, amelynek tetején Caroline munkahelye állt. Csípőmön egyensúlyoztam a muffinnal teli kosarat. Fogalmam sem volt, hogy sikerül majd ez a találkozás, mit szól majd Caroline a békeajánlathoz, amit a pékségben szereztem be. Legjobb esetben elfogadja a bocsánatkérésemet, és elfelejtjük az egészet. Legrosszabb esetben a fejemhez vágja az egész kosár süteményt. Az ajtó feletti csengettyű jelezte érkezésemet, és mindhárom férfi, aki az ingatlanirodában ült, azonnal felém fordult a számítógéptől. Egyikük meleg mosollyal az arcán pattant fel. – Emma! De jó újra látni! Hogy vagy? – Köszönöm, jól, Trevor – feleltem, de nem is igazán figyeltem rá. Nyújtogattam a nyakamat, hogy lássam a barátnőm asztalát, amelyet a főnöke most eltakart. – Ma nincs bent – tájékoztatott a férfi, és hátrébb lépett, mintha arra invitálna, hogy a saját szememmel győződjek meg erről. – Gondolom, Caroline-hoz jöttél, nem házat venni, igaz? – Caroline sokszor mesélt már Trevor gyenge humorérzékéről, ezért kedvesen elmosolyodtam, és igyekeztem kizárni a tudatomból azt a kis vészcsengőt, ami megszólalt a fejemben. – Beteget jelentett. Ma reggel telefonált be. Most még hangosabban szólt az a csengő. – Azt nem mondta, mi baja? – kérdeztem, és le sem vettem a szememet a férfiról. Trevor arcára kiült az aggodalom a kérdés hallatán, és lassan lehervadt róla a mosoly. – Ööö… nem. Nem mondta. Gondoltam, biztosan… női gond. – Értem – bólintottam. A nehéz kosarat az egyik kolléga asztalán pihentettem. Megláttam, milyen lelkesen méregeti a süteményt, úgyhogy gyorsan arrébb toltam a kosarat, hogy ne érhesse el. Ezen elvigyorodott. Ismét Trevorhoz fordultam. – Azt mondta, hogy holnap már jön-e? – Ne haragudj, nem kérdeztem. Ügyfél volt nálam, nem értem rá csevegni. – Rendben, semmi gond. Majd felhívom a boltból, és megkérdezem, hogy van – feleltem, és újból a karomra vettem a kosarat. – A telefonján nem fogod elérni. Most már fülsiketítően volt a vészcsengő hangja. Caroline kollégájára néztem, akinek a nevét mindig elfelejtettem. – Többször is hívtam már ma egy ügy miatt, amit ő intéz. Kicsöng a telefon, de nem veszi fel. Alig bírtam megállni, hogy akkor és ott fel ne marjam valamelyik asztalról a telefont, hogy megpróbáljam felhívni a barátnőmet. Ökölbe szorítottam a kezemet, nehogy még jobban zavarba hozzon Caroline kollégái előtt. Már így is leplezetlen kíváncsisággal szemlélgettek. Valószínűleg minden igyekezetem ellenére kiült az arcomra a rémület. Nem vártam a boltig. Abban az öt percben, ami alatt átsétáltam Caroline munkahelyéről a sajátomhoz, otthon és a mobilján is nyolcszor hívtam. A névtelen pasinak igaza volt. Caroline nem vette fel. Egész délelőtt aggódtam. Végül úgy döntöttem, hogy ha az ebédszünetemig sem veszi fel, megkérem Monique-ot, hadd szaladjak át hozzá. Majdnem olyan jól ismertem Caroline szokásait, mint a sajátjaimat. A mobilját az ágya mellett tartotta, és Nick éjjeliszekrényén kapott helyet az egyik vonalas telefon. Ha Caroline betegen fekszik otthon, kizárt dolog, hogy ne hallja meg a két telefon folyamatos csörgését. Eljött az egy óra, és bár már hússzor kerestem Caroline-t, még mindig nem értem el. Elegem lett. Tudtam, hogy képtelen leszek bármi mással foglalkozni, amíg a végére nem járok ennek. Besiettem a hátsó helyiségbe, hogy szóljak Monique-nak, elmegyek, de éppen a kabátját vette, és a nyaka köré kanyarította

hosszú selyemsálját. – Elmész? – kérdeztem teljesen feleslegesen. – Nem úgy tűnik? Emlékszel, ma van a megbeszélésem az új kereskedővel. Meghívatom magam ebédre valami drága étterembe, hagyom, hogy azt higgye, szegény kis francia nőnek fogalma sincs az üzlet csínyjáról-bínjáról. Még a brandyt is megvárom, és csak utána közlöm vele, hogy alulárazott az ajánlata. – Túlárazott – javítottam ki gondolkodás nélkül. – Tudom, Emma – kacsintott. Hogyne tudta volna! Monique távozása után nekem kellett tartani a frontot, így nem tudtam ránézni Caroline-ra, pedig reggel óta azzal tartottam kordában a pánikot, hogy majd most átszaladok hozzá. Aggodalmam akkora volt, mint a ketrecében fel és alá sétáló tigrisé, ha nincs hová mennie, és minél tovább van bezárva, annál kétségbeesettebbé és veszélyesebbé válik. Nem akartam a munkahelyén zavarni Nicket, de mivel nem volt meg a mobilszáma, máshogy nem deríthettem ki, jól van-e Caroline. Ha a barátnőm tényleg betegen fekszik otthon, Nick biztosan rátelefonál időnként, és akkor végre én is megnyugodhatok. Sokáig vártam, mire végre kapcsolták a részlegét, és amikor felvették a telefonját, csak annyit tudtam meg, hogy elérhetetlen. – De nekem sürgősen beszélnem kell vele – erősködtem, és nagyon reméltem, hogy túlzok, de tartottam tőle, hogy nem. – Mikor fog ráérni? – Sajnálom, de kétnapos konferencián van. Ha nagyon sürgős, megpróbálhatok eljuttatni hozzá egy üzenetet. Ezen elgondolkodtam. – Nem, köszönöm. Talán várhat a dolog. Elnézést kérek a zavarásért – feleltem végül, és igyekeztem úrrá lenni a pánikon. – Biztos? – Igen, köszönöm. Biztos. De nem volt az. Dehogy volt!

Magammal vittem a mobilomat a kasszába. Két vásárló között folyamatosan próbáltam elérni Caroline-t, de sosem vette fel. Hol lehet? Miért nem jelentkezik? Mennyire lehet rosszul? Elájult otthon? Leesett a lépcsőn, és most összetörve fekszik, és nem éri el a telefont sem, hogy segítséget hívjon? A baleset óta kissé elszabadult a fantáziám. Kora délután már komolyan fontolóra vettem, hogy felhívom Monique-ot a megbeszélés közepén, és megkérem, hogy jöjjön vissza a boltba. Tudtam, hogy az idegességem egy részét a bűntudat okozza. Hátat fordítottam a barátnőmnek, gyerekes módon olyanon töltöttem ki a haragomat, aki ezt nem érdemelte meg. Az ő torkának ugrottam, és erre semmi más okom nem volt, mint hogy az a barátnőm, akire igazából haragudtam, aki valóban elárult, már nem volt velem, hogy számon kérhessem. Amikor végre megszólalt a mobilom, úgy kaptam utána, hogy majdnem levertem a pultról. Nagyon reméltem, hogy Caroline neve jelenik meg a kijelzőn, és elöntött a düh, amikor Richardét láttam meg. Kinyomtam a hívást. Tényleg nem bír leállni? Az órára pillantottam. Már négy múlt. Richard tehát már eljött a munkahelyéről, haza is ért. Vajon mit kell tennem, hogy felfogja? Mindegy, hányszor mondom el, hogy ne keressen, egyszerűen tudomást sem vesz róla. Még háromszor hívott, aztán SMS-t küldött. Vedd fel! Gondoltam rá, visszaírok neki, hogy nem, de nem akartam vele kommunikálni. Még virtuálisan sem. A második SMS-e már erélyesebb volt: BESZÉLNEM KELL VELED! SÜRGŐS! Összevontam a szemöldökömet, és azon tűnődtem, vajon szándékosan írt-e csupa nagybetűvel. Olyan érzés volt, mintha kiabálna velem. Eltoltam magamtól a mobilomat. A harmadik üzenet megtette a hatását. Elérte, hogy visszahívjam. Ha eleve azzal kezdi, nem vesztegettünk volna el feleslegesen tíz percet. Hívj vissza! Caroline-ról van szó.

– Mi van? Hol van? – Igazán nem volt idő az udvariaskodásra. Távolinak tűnt a hangja, visszhangzott is. Süvöltött a szél. – A temetőben vagyok, Amy sírjánál – felelte röviden és tömören. – Caroline is itt van. Nincs jól. Nem reagál, ha szólok hozzá. Ide kell jönnöd, de gyorsan!

Most már jó eséllyel indultam az év legrosszabb alkalmazottjának járó díjért, de azért kitettem a zárva táblát, villámsebesen lekapcsoltam a bolt összes lámpáját, és bekapcsoltam a riasztót. Gyorsan körmöltem Monique-nak egy szinte olvashatatlan cetlit, amit az asztalán hagytam. Fel kellett volna hívni, de nem akartam elvesztegetni egyetlen másodpercet sem. Mintha minden lámpa piros lett volna, és minden autóban tanuló vezető ült volna, aki most csinál ilyet először. Mire végre megérkeztem a temető parkolójába, már majd felrobbantam az idegességtől. Botrányosan ferdén álltam be Richard kocsija mellé, és rohantam a sírok felé. A kabátomat menet közben kaptam magamra. Már majdnem egy hónapja nem tettem be a lábamat a temetőbe – azóta nem, amióta Richardba kapaszkodtam, hogy össze ne essek, miközben leengedték a föld alá Amy csillogó, fekete koporsóját. Mégis tudtam, merre kell menni. Az első hetekben túlságosan fájdalmas lett volna kijönnöm ide, és amióta megtudtam, mi történt közte és Richard közt… még fájdalmasabbnak éreztem. Még nem láttam Amy sírkövét, és most sem láttam rendesen, mert Caroline előtte térdelt, és a homlokát a hideg, fehér márványnak támasztotta, miközben átkarolta a követ. Mintha a sírban fekvő barátnőjét ölelné. Ez már önmagában is aggasztó volt. Csak a zokogása ijesztett meg jobban, a nyers, rekedt sírás. Attól tartottam, órák óta ott lehet. Richard a kis ösvényen állt, valamivel hátrébb a sírtól. Őszinte kétségbeeséssel nézte Caroline-t, miközben fel és alá járkált, és hol zsebre tette a kezét, hol előhúzta a zsebéből. Meghallotta futó lépteimet, és megfordult. Hiába ismertem időtlen idők óta, még sosem könnyebbült meg ennyire attól, hogy láthat. Megtorpantam, és megpróbáltam értelmezni az elém táruló jelenetet. Richard úgy rohant felém, mint a váltócsapat tagja, aki alig várja, hogy átadhassa a felelősség stafétáját. Kedvem lett volna sarkon fordulni, és elfutni előle, vissza a kocsimhoz, amilyen gyorsan csak lehet, olyan messzire ettől a rettenetes helytől, amennyire csak lehet. De persze nem tettem. – Hála az égnek, hogy itt vagy! – Őszinte odaadást éreztem ki a hangjából, de tudomást sem vettem felém nyújtott kezéről. Óvatosan lépkedtem a csúszós pázsiton, és kikerültem egy kis földhányást, egy sáros kislapátot és egy rakás virághagymát. Gyengéden Caroline vállára tettem a kezemet, mintha egy megvadult pónit akarnék megnyugtatni. Zokogásába a karom is beleremegett. – Caroline, én vagy az, Emma! Gyere, hazaviszlek! Gyere! Nem fejezte be a sírást, de még csak meg sem fordult. Abban sem vagyok biztos, vajon hallotta-e a hangomat, érezte-e az érintésemet. Borzalmasan hasonlított a helyzet arra, amikor Amy mellett térdeltem az úton, és a mentőket vártam. – Mióta van ez? – fordítottam aggódó tekintetemet Caroline-ról Richard felé, aki most megint fel-alá járkált. – Nem tudom pontosan. – Jó, akkor hogy volt, amikor idehoztad? – Nem én hoztam ide. Egyedül jöttem, arra számítottam, senki sem lesz a temetőben, és akkor már itt volt, ilyen állapotban… – ráncolta a homlokát. Sok volt nekem egyszerre ez a mondat. Igyekeztem félretenni azt a tényt, hogy Richard kijött meglátogatni Amy sírját, és arra az emberre koncentrálni, akinek most ekkora szüksége volt rám. – Fogalmam sincs, mikor és hogyan jött ide. Nem láttam a parkolóban az új kocsiját… – Még nem vezet. Richardot aggasztotta ez az információ, pedig ez volt a legkevesebb.

– Győzködtem egy darabig, hogy álljon fel a… a sír mellől, de nem hajlandó elengedni azt a kibaszott sírkövet. Amikor megpróbáltam felállítani, olyan hangos zokogásban tört ki, hogy attól tartottam, még a végén kihívja valaki a rendőrséget, és lecsuknak zaklatásért. – Láttam a szemében, milyen érzéseket keltett benne ez az emlék, és egy pillanatra majdnem megsajnáltam. – Hívtam Nicket is, de nem veszi fel. – Konferencián van – magyaráztam. – És akkor most mit csináljunk? – kérdezte tanácstalanul. Végigsimítottam Caroline karját, és éreztem a nyirkos hideget, ami mélyen beette magát a kabátja anyagába. Nagyon rég óta ott lehetett már. – Te semmit. Te elmehetsz. Innentől átveszem. Hazaviszem. Jólesett elküldeni, de amikor felpillantottam, azt kellett látnom, hogy meg sem mozdult. Nem volt kedvem sem erősködni, sem vitatkozni, ezért inkább tudomást sem vettem róla. Átkaroltam Caroline derekát, és megpróbáltam talpra állítani. – Gyerünk, Caroline, állj fel, menjünk haza! Megmerevedett a teste, és még erősebben kapaszkodott a sírkőbe. Richard felhorkant: én megmondtam. – Caroline, nem maradhatunk itt – érveltem. – Hamarosan besötétedik. Teljesen átfagytál! Menjünk szépen haza! Iszunk egy csésze teát, közben beszélgetünk. Na, gyere! Határozottan megrázta a fejét, de legalább rám nézett. Még mindig nem láttam rendesen a feliratot, de két aranybetűs szón megakadt a szemem: Megbízható barát. Földbe gyökerezett a lábam. – Nem mehetek, még nem lehet! – szólalt meg reszelős hangon. – Még nincsenek a földben! Körülnéztem, de csak sírokat láttam. Már mindenki itt van, Caroline, gondoltam, aztán a környezetbe nem illő kertészszerszámokra esett a tekintetem, amelyeket valaki Amy sírja mellé dobált. Caroline a kezébe vett egy hatalmas, barna virághagymát, ami az avatatlan szem számára egyszerű vöröshagymának tűnhetett volna. – Reggel, amikor felkeltem, megláttam, hogy előbújtak a nárciszok a kertben, és Amynek nincsenek virágai. Csak vágott virágot hozunk neki. Halott virágot. Azt akartam, hogy legyenek élő virágai. Amy imádta a virágokat. Valóban, erre én is emlékeztem. Igaz, a kedvence a hatalmas, celofánba csomagolt csokor volt, amit egy drága virágboltban lehetett venni. – Elmentem a kertészeti áruházba, és ezeket szereztem – magyarázta Caroline, és a körülötte halmokban álló virághagymákra és dugig pakolt szatyrokra mutatott. – De már nem emlékszem, melyik volt a kedvence. A nárcisz, a krókusz vagy a tulipán? Erre tudtam a választ – Amynek aztán világ életében teljesen mindegy volt, de ezt nem mondhattam Caroline-nak. Most nem, amikor ilyen kétségbeesetten nézett rám, és könnyek hulltak gyönyörű, kék szeméből, miközben úgy remegett a szája, mint egy összetört kisgyereknek. – A hóvirágot – feleltem határozottan. – Amy nagyon szerette a hóvirágot. Tényleg? Lehet. Ki tudja? Ez úgysem Amy, hanem Caroline kedvéért történik. – Na, gyere! – térdeltem le mellé. – Ültessük el ezeket! Kellemetlenül nyikorgott a térdem alatt a talaj, amikor a kis ásóért nyúltam, és éreztem, ahogy a sár beissza magát a farmerembe. De megérte azért, hogy Caroline-nak jobb legyen. Belesajdult a szívem abba, hogy ennyire szenved, és rossz érzés volt, hogy talán én is rontottam az állapotán azzal, hogy olyasmiért hibáztattam, amiről nem is tehetett. Fel akartam venni a virághagymákat rejtő szatyrot, de valaki gyorsabb volt nálam. Egy nagy férfikéz már ki is nyitotta. Richard is letérdelt mellénk. – A nadrágod… – kezdtem, de már mindegy volt, hiszen Richard elegáns ruhája is ugyanarra a sorsra jutott, mint a farmerem, miután ő is a puha sárba térdelt. – Nem fontos – felelte, és kiásott egy kis lyukat a kezével, mert nálam volt az egyetlen ásó. Lehajtott fejét néztem, miközben elültette a hóvirágot. Valami megmozdult bennem, és a furcsa érzés még akkor is

velem maradt, amikor munkához láttam a kerti ásóval. Mivel mindhárman dolgoztunk, nem tartott sokáig, és amikor az utolsó hagymát is elültettük Amy sírjának szélén, Caroline végre hajlandó volt felállni. Gondolkodás nélkül krémszín kabátjába törölte mocskos kezét, aztán gyengéden megérintette Amy nevét a sírkövön. – Ne haragudj, Amy! Bocsáss meg nekem! – suttogta, és ismét eleredt a könnye, pedig munka közben nem sírdogált. – Miért kér bocsánatot? – súgtam oda Richardnak. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban. Richard közelebb hajolt hozzám, és megcsapott az arcszesze illata. Drága, márkás szer volt, tőlem kapta a legutóbbi születésnapjára. – Nem egyértelmű? – kérdezte szomorúan. – Azért, mert… mert… – Képtelen volt befejezni a mondatot. – Mert micsoda? – suttogtam. Hirtelen kínossá vált, hogy olyan közel van egymáshoz az arcunk. – Mert megölte Amyt – felelte. Visszahőköltem. Most már egyáltalán nem volt közel egymáshoz az arcunk. A karomba zártam Caroline-t, és még a kabátján keresztül is éreztem, hogy kiáll a vállcsontja. Törékeny volt, és hirtelen elkapott a rettegés, hogy valami rossz történik vele. Attól féltem, hogy ha nem teszek valamit, el fogom veszíteni őt. Nem feltétlenül fizikai, inkább lelki értelemben. A szégyenérzetből és a hanyagságból született bűntudat miatt hosszú percekig öleltem és ringattam, Richard meg csak nézett engem, és árnyak tükröződtek a szemében. Lassan sétáltunk vissza a parkolóba. Richard vitte a szerszámokat és a maradék virághagymákat, én pedig Caroline-t támogattam. Rám nehezedett, mert a lába kihűlt és elgémberedett. Nem is csoda, minden valószínűség szerint órák óta térdelt a nedves füvön, mire ráakadtunk. Amikor otthagytuk a sírt, ismét zokogni kezdett. – Nem akarom itt hagyni, olyan egyedül van! Ígérd meg, hogy visszajössz velem meglátogatni, Emma! – kérte. A hangja olyan furcsa volt, hogy elfacsarodott a szívem. Olyan volt, mintha egy idegennel beszélgetnék. Reménykedtem benne, hogy csak átmeneti lesz a változás, mert nem bírtam volna elviselni, hogy még egy szerettemet elveszítsem. Megismételte a kérést, és kutató pillantást vetett rám. Nehezemre esett igent mondani, de eszem ágában sem volt újra cserbenhagyni a barátnőmet. Éreztem, hogy Richard, aki Caroline másik oldalán sétált, engem néz. Ő törte meg a kellemetlenül hosszúra nyúlt csendet. – Majd én elhozlak benneteket – ígérte meg, majd elővette a kulcsát a zsebéből, és kinyitotta a kocsiját. – Amikor csak akarod, Caroline. Visszahozlak. Hát hogyne!

Eleinte nem akartam belemenni, de végül elfogadtam, hogy Richard vigyen haza engem és Caroline-t. – Utána majd visszahozlak a kocsidhoz – ajánlotta fel Richard, miközben beültem a hátsó ülésre a láthatóan ideges Caroline mellé, aki csak annyi időre engedte el a kezemet, míg becsatolta a biztonsági övét. – Nem gond. – Felesleges, majd hívok egy taxit – utasítottam vissza. Azt akartam, hogy megértse, ez a helyzet közel sem jelenti azt, hogy köztünk bármi is megváltozott volna. Láttam, hogy az arca megkeményedik, és a szája elvékonyodik a válasz hallatán. Felfogta. Amikor megérkeztünk, felkísértem Caroline-t az emeleti fürdőszobába, és úgy döntöttem, egyelőre nem foglalkozom azzal, hogy Richard nem hagyott ott minket, ahogy reméltem, hanem bejött velünk a házba. – Felteszem a teavizet, amíg ti elkészültök – közölte, majd eltűnt a konyha irányába. Dühösen ráztam a fejemet, de nem szóltam semmit. Caroline sáros ruháit a szennyestartóba dobtam, és ellenőriztem, mindene megvan-e a zuhanyozáshoz, de őrt nem állhattam a fürdőszoba előtt, úgyhogy kénytelen voltam

lemenni a földszintre. Örömmel nyugtáztam, hogy Caroline szemmel láthatóan jobban lett, amint belépett a házába. Három bögre gőzölgő tea várt a konyhapulton. Elvettem az egyiket. Rám fért már egy forró ital. A bögrére szegeztem a tekintetemet, mintha azzal, hogy nem nézek rá, elhitethetném magammal, hogy Richard nincs is ott. Sajnos erről ő hallani sem akart. – Nick mondta, hogy Caroline nagyjából egy hete nincs túl jól, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyire nagy a baj – kezdte. Nagyot kortyoltam a teából, jól meg is égettem a szájpadlásomat. Így jár az, aki forró teával akarja leöblíteni a bűntudatát. – Te tudtad? – kérdezte, és olyan ügyesen tapintott rá a kényes pontra, mintha direkt csinálná. – Nem. Kicsit összevesztünk, úgyhogy az utóbbi időben nem sokat beszéltünk. – Komolyan? – Nagyon meglepődött, mert elég jól ismert már. – Min vesztetek össze? – Magánügy – feleltem. – Akkor sem ez a megfelelő időpont a balhéra. Támogatnotok kellene egymást. – Megvolt az oka. Caroline tiszta és rendes konyhájának túlsó végéből nézett rám. – Emma… – Teljesen felesleges itt maradnod. Én még kicsit várok, talán itt is alszom, mivel Nick nincs itthon, úgyhogy köszönöm, hogy szóltál Caroline miatt, de… – Ne csináljak többet ilyet – fejezte be elkeseredetten. – Valahogy úgy. A fejét rázta, és olyan szomorúság ült a szemében, amiért nem akartam vállalni a felelősséget. Megvárta, amíg Caroline csatlakozott hozzánk vastag köntösében. Megölelte, arcon csókolta, aztán elindult. A konyhaajtóból még visszanézett rám, és búcsú helyett csak ennyit mondott: – Emma. – Richard – feleltem, és azon tűnődtem, hogyan távolodhattunk el egymástól ilyen rövid idő alatt annyira, hogy már köszönni is képtelenek legyünk.

Hálásan elfogadtam, amikor Caroline felajánlotta, hogy lezuhanyozhatok. A forró vízsugarak alatt álltam, és miközben beszappanoztam magamat, azt kívántam, bárcsak ugyanilyen könnyű lenne lemosni magamról a foltokat, amelyeket ez a nap hagyott rajtam. Richard kijelentése, miszerint Caroline úgy érzi, ő ölte meg Amyt, sokkolt és fájt. Csontig hatoló bűntudatot okozott, és úgy áradt szét a testemben, mint a rák. Fogalmam sem volt róla, hogy Caroline ezzel küzd. Nem is sejtettem. Nem tudtam, hogy barátnőnk halálának minden súlyát törékeny vállára vette. Talán ha nem fordítottál volna hátat neki ilyen szívtelenül, akkor ezt is tudtad volna, korholt egy hang a fejemben. Gyorsan visszadugtam a fejemet a szúrós vízsugarak alá, hogy elhallgattassam. Caroline elölhagyott nekem egy puha, bolyhos pulóvert és egy cicanadrágot. Mire felöltöztem és lementem, már el is indította a mosást, és sáros ruháink szaltókat vetettek a mosógép habjaiban. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hála az égnek, hogy visszatért a tökéletes háziasszony! A nappaliban várt rám, a kanapén ült maga alá húzott lábbal. Mellé zuhantam a süppedős plüsspárnára, és szinte egyforma kifejezéssel az arcunkon fordultunk egymás felé. – Annyira sajnálom… – Annyira sajnálom… Elhallgattunk, és a világoskék és a smaragdzöld szempár csillogott a még el nem sírt könnyektől. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem mozdult vagy szólalt meg. Aztán belőlem feltört egy nevetés és zokogás között félúton található hang, majd egymás karjába omlottunk, és nem győztünk bocsánatot kérni

egymástól. Megkönnyebbültünk. Elhadart félmondatokat szakítottak meg a szinte érthetetlen tiltakozások és a könnyek, amelyeket örömünkben ejtettünk, és azért, mert megmentettünk valamit, amit könnyen el is veszíthettünk volna. Nemsokára megszólalt a telefonja. Az arcára kiülő mosolyból biztosra vettem, hogy Nick keresi. Kimentem a konyhába, hogy nyugodtan beszélhessen, de azért hallottam egy-két foszlányt. – …ma egy kicsit kiborultam… Felhorkantottam ezen a nyilvánvaló füllentésen. Elég jól ismert már, tudhatta, hogy ha ő nem meséli el Nicknek, mi történt, akkor majd én fogok beszámolni róla, mégpedig abban a pillanatban, amelyikben Nick visszaér a konferenciáról. Az aggasztó temetői incidens jól mutatta, hogy Caroline még mindig nem gyógyult fel a baleset okozta sérülésekből. Csak ő olyan sebeket hordott, amelyeket nem lehet sem összevarrni, sem antibiotikummal kezelni. Pizzát rendeltünk a helyi étteremből (Caroline-ra abszolút nem jellemző módon), és csodálatos módon volt annyi étvágyunk, hogy szinte az egész sajtos pizzát megegyük (egyikünkre sem jellemző módon). – Nos, Miss McAdam – kezdtem, miután kidobtuk a dobozokat, és visszatértünk a nappali kuckós fényei közé. – Richard aggasztó dolgot mondott délután… – Végre újra szóba álltok egymással? – kérdezte leplezetlen örömmel. – Nem, dehogy. Nem mondanám – feleltem, és eltökéltem, hogy nem hagyom, hogy eltérítsen a tárgytól. Úgy tettem, mintha nem látnám csalódott pillantását. Hogyan is fogalmazzam ezt meg? A fejemet csóváltam. Ezt nem lehet szépen mondani. – Caroline, nem ölted meg Amyt. Elakadt a lélegzete. – Hűha, te aztán komoly karriert futhatnál be diplomataként! – Én most halálosan komolyan beszélek, Caroline. Amy halála nem a te hibádból történt. Egyáltalán nem. – Én vezettem a kocsit – jelentette ki egyszerűen. – És az én lánybúcsúmról jöttünk hazafelé – vágtam vissza. – Akkor én is hibás vagyok? – Dehogyis! – ellenkezett. Megszorítottam a kezét. – Akkor kötötte ki a biztonsági övét. És te mindent megtettél, hogy elkerüld a balesetet – magyaráztam, mert tudtam, hogy ő csak homályosan emlékszik a csattanás előtti pillanatokra. – Utána pedig, ha nem lettél volna olyan bátor, ha nem másztál volna ki a roncsból, és nem találtad volna meg Amyt, Jack sosem tudta volna meg, hogy ott vagyunk, nem állt volna meg, és… minden teljesen máshogy alakult volna. El sem lehet mondani, mennyire. A tőle megszokott homlokráncolással válaszolt. Ez a kifejezés akkor szokott kiülni az arcára, amikor megoldhatatlanul nehéz problémával szembesül. Felhoztam az utolsó, mindent elsöprő érvet is. – Lehet, hogy Jack húzott ki a kocsiból, de te legalább annyira megmentettél, mint ő, Caroline. Ezt el kell hinned. Megmentetted az életemet. – Caroline heves fejrázással tiltakozott, de én tudomást sem vettem róla. – Sokkos állapotban voltál, életünk legrémisztőbb élményén estünk túl, és te mégis megtetted, amit kellett. Értem és Amyért. Összeszedted magad a kedvünkért, és végig Amy mellett maradtál, amíg meg nem érkezett a segítség. Erős és bátor voltál. Mint mindig. Lehunytam a szememet, és felidéztem a számtalan alkalmat, amikor Caroline megvédett és támogatott. Amikor az iskola réme, egy nálam két évvel idősebb és két fejjel magasabb fiú engem szemelt ki következő áldozatául, Caroline volt az, aki szembeszállt vele. Amikor az egyetem után szakítottam Richarddal, Caroline-t hívtam fel az éjszaka közepén könnyek között, mert nem tudtam, helyesen döntöttem-e. Ő volt az, aki órákon át hallgatta a panaszomat, és azzal biztatott, hogy minden helyre fog jönni. Mellettem állt, hiába gondolta úgy, hogy nincs igazam. Nemcsak a baleset éjjelén mentett meg, hanem évek óta mindig.

Akkor éreztem biztosan, jó ötlet, hogy ott maradjak éjszakára, amikor néhány órával később megágyaztunk. Sejtettem, hogy Caroline kiborulásához a Nick nélkül töltött, hosszú, álmatlan éjszaka is hozzájárult. Már nem szedte az orvos által felírt altatót, és nem volt hajlandó elmenni a gyász feldolgozásában segítő pszichológushoz sem. Amikor a pizzéria szórólapját kerestem, több önsegítő csoport összegyűrt hirdetését is megtaláltam az egyik fiókban. – Nem szégyen segítséget kérni – mondtam, miközben kicsomagoltam a vadonatúj fogkefét, amit Caroline arra az esetre tartott otthon, ha váratlan vendége érkezne. (De őszintén, ki toppan be csak úgy, hogy ott aludjon valakinél?) Caroline a szomszédos mosdókagyló fölött mosta a fogát, úgyhogy meg kellett várnom, hogy kiöblítse a száját, mielőtt reagált volna. – Elmegyek, ha te is – alkudozott. – Te gondoltál már arra, hogy segítséget kérj? Nem a gyász miatt. A párkapcsolati tanácsadásra gondolok. A vastag, puha vendégtörölközőbe töröltem a számat, és megráztam a fejemet. – Azt azoknak találták ki, akiknek meg lehet menteni a kapcsolatát. Ezt nem lehet. Ez tönkrement. – Nem feltétlenül – győzködött tovább Caroline. Óvatosan lépett az eljegyzésem felbontását körülvevő aknamezőre. – Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, de Nick azt mondja, még sosem látta ilyennek Richardot. Sokkal rosszabb, mint amikor legutóbb szakítottatok. – Az ajkamba haraptam, és nem feleltem. – Tényleg nagyon sajnálja, Emma. Tudja, hogy rettenetes hibát követett el. – Jó. Örülök, hogy belátja. Így legalább nem kell elmagyaráznom neki. Egyébként meg azt hittem, ti ketten mellettem álltok. Ide jutottunk, gondoltam szomorúan, azon versengünk, ki tartsa meg a közös barátokat. – Mi senki oldalán sem állunk, mi vagyunk Svájc. – Vasvillaszemeket meresztettem a tükörképére. – Jó, én melletted állok, de Nick Svájc. Így jó? Richardnak nincs kivel beszélgetnie. Csak túl lesztek ezen is, ugye? – kérdezte Caroline kétségbeesetten. Lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában, és a hálószoba felé vettük az irányt. – Túl lehet lenni rajta, tudod? Mélyen magadba kell nézned, hogy meg tudj bocsátani, aztán tovább kell lépni. Megfésülködtem, aztán elfoglaltam Nick ágyrészét. Bár két vendégszoba is volt a házban, egyikünkben sem merült fel, hogy ne együtt aludjunk. Caroline is lefeküdt, és lekattintotta a lámpát. Talán nem akarta, hogy lássam az arcát, amikor feltette az utolsó kérdését: – Ugye, Jack Monroe-nak semmi köze sincs ahhoz, hogy nem akarsz kibékülni Richarddal? A kérdés csak lógott a levegőben. – Jó éjt, Caroline! – szóltam végül határozottan.

Én még sokáig ébren voltam azután is, hogy Caroline békésen elaludt. Nekem nehezebb volt, ami nem is meglepő, hiszen megrohant a számtalan egymásnál alvás emléke. Még valakinek ott kellett volna lennie a szobában, aki egy vékony, összecsukható vendégágyon aludna, közvetlenül Caroline ágya mellett. Olyan élénken éltek az emlékeimben ezek az éjszakák, hogy szinte vártam, mikor lép be Caroline édesanyja, és szól ránk: Most már aztán elég legyen, tessék elaludni, lányok! Elnehezedett a szemhéjam, az oldalamra fordultam, és magzatpózba kucorodtam. – Jó éjt, Caroline! – suttogtam a sötét szoba csendjébe álmosan. – Jó éjt, Amy!

Azonnal észrevettem, amikor másnap reggel kinéztem az ablakon. Talán kicsit jobban csillogott, mint amikor utoljára láttam. Mintha megjárta volna az autómosót. – A kocsid – döbbent meg Caroline, amikor meglátta az ő vadonatúj, mindeddig használatlan autója

mellett a kicsit rozzantabb, régebbi modellt. – Hogy kerül ide? Jó koránra állítottam be a telefonom ébresztőjét, hogy legyen idő taxit hívni, elmenni a temetőhöz a kocsimért, és még jóval a munkaidő kezdete előtt beérni a boltba. Úgy éreztem, minimum egy korai napkezdéssel és egy magyarázattal tartozom Monique-nak. – Ó! – válaszolta meg a saját kérdését a barátnőm. – Richard. Nála van a pótkulcs, igaz? Így volt. Többek között ezt is el akartam hozni a lakásából. Sok ruhám is a szekrényében lógott, mindenféle piperém maradt a fürdőszobapolcon, és itt-ott hevert még néhány könyvem és DVD-m is a lakás különböző pontjain. – Ez nagyon kedves és figyelmes volt tőle – jegyezte meg Caroline, majd két szelet kenyeret tett a kenyérpirítóba. – Nem? Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam rá, de nem feleltem. Inkább dühösen vajaztam egy szelet pirítós. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Hiába nem akartam, kénytelen voltam valahogy reagálni arra, hogy Richard elhozta nekem a kocsit. Végül gyáván a legegyszerűbb lehetőség mellett döntöttem, és SMS-t küldtem. Köszi, hogy elhoztad a kocsit. Haboztam, nem tudtam eldönteni, mit tegyek még hozzá. A kijelző fölött köröztem az ujjammal, majd gyorsan bepötyögtem a következőket: Majd valamikor, ha arra jársz, beadod a boltba a pótkulcsot? Köszi! Villámgyorsan megnyomtam a küldés gombot, mielőtt még meggondolhattam volna magamat.

– Tessék! – mosolyogtam diadalmasan, miközben hátradőltem, és a kezem munkáját szemléltem. – Mit gondolsz? – Anyu kinyújtotta mindkét kezét, és alaposan szemügyre vette a rózsaszín körömlakkot. Mosolyogva nézett rám. – Gyönyörű lett, Emma, nagyon szép. Köszönöm! Hozzáláttam, hogy elpakoljam a házi manikűr kellékeit. Visszacsavartam a kézkrémes dobozokra a tetejüket, és az üvegcséket visszatettem a sminkdobozomba. Úgy tartotta a kezét, hogy a késő délutáni napfényben szépen csillogjon a körme. – Milyen szép ez a szín! Ugyanaz az árnyalat, mint a magenta naplementéé a Fisher katalógusból, amiből az iskolában rendelünk. Szomorúan mosolyogtam. Milyen kegyetlen a sorstól, hogy éppen egy évek óta nem látott márka összes árnyalatának neve maradjon meg anyu fejében, de elfelejtse élete egész sor pillanatát, amelyekre feleségként és anyaként emlékeznie kellene. Mindketten élveztük a heti egyórás manikűrözést, de jó eséllyel eltérő okokból kifolyólag. Én hónapok alatt is képtelen voltam elfelejteni, hogyan kezdődött ez az új rituálé. Richarddal elmentünk egy otthonba, ahol alzheimeres betegek éltek, mert úgy hallottuk, rendkívül jól felszerelt az a hely. Apu persze kategorikusan visszautasította, hogy velünk jöjjön, ami így utólag nem is volt rossz döntés. Nem mintha olyan szörnyű lett volna az otthon. Az épület modern volt, a felszereltség egészen jó, a dolgozók barátságosak és figyelmesek. De miközben elsétáltunk a komfort és a berendezések ellenére is leginkább kórtermekre emlékeztető szobák mellett, úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Üres tekintetű, idős emberek üldögéltek a sötétben, és a semmibe bámultak. Anyu nem kerülhet be ide, sem most, sem máskor! Az én melegszívű anyukám, aki annyit mosolyog, és akinek olyan ellenállhatatlan a humora, nem élhet itt. Annak a kreatív nőnek, akinek olyan jó szeme van és olyan csodálatos művészi érzéke, semmi keresnivalója itt. Nem illene ide. Elértük a folyosó végét, és az igazgató, aki körbevezetett minket, elővett a zsebéből egy kulcsot, amely egy nagy duplaajtót nyitott.

– És ezt a foglalkoztatót külön a demens páciensek számára tartjuk fenn. Zárni kell az ajtaját, mert néhányan hajlamosak elkóborolni. Kinyílt az ajtó, és elszorult a szívem, mert rájöttem, hogy tévedtem. Anyu nagyon jól illene a többiek közé. Az inkontinencia szaga terjengett a levegőben, de nem emiatt nem voltam hajlandó átlépni a küszöböt. Richard megfogta és megszorította a kezemet. Aggódó tekintettel nézett rám. Gyengéden megrázta a fejét, és közelebb hajolt hozzám. – Ez nem neki való. Ne izgasd fel magad! Csak bólintottam, mert elszorult a torkom, de azt hiszem, sem az előtt, sem az óta nem szerettem annyira, mint akkor, csak mert egyetlen szó nélkül megértette, mit érzek. Persze nem hagyhattuk csak úgy félbe, amit elkezdtünk, az tiszteletlenség lett volna. Legalább úgy kellett tennünk, mintha komolyan fontolóra vennénk, hogy beköltöztetjük anyut. Sokan voltak abban a helyiségben, és többségük rosszabb állapotban volt, mint anyu. De ahogy elveszett és kifejezéstelen arcukat néztem, tudtam, hogy bepillantást nyerek a jövőbe, és azt is tudtam, hogy sokáig nem fogok tudni szabadulni ettől a képtől. Egy asztalon egy puzzle darabjai álltak halomban, de senki sem próbálta meg kirakni. A polcok roskadoztak a könyvek alatt, de egyetlen lyuk sem utalt arra, hogy bárki is olvasna, és az ablak alatti zongorán vékony rétegben állt a por. A szoba is elveszítette az értelmét, ahogy a benne ülő emberek. Alig hallottam az igazgató szavait, olyan hangosan üvöltött a tévé. Csodálkoztam, hogy egyetlen hallókészülék sem sípol. Elfordultam, ekkor láttam meg őt. Idős volt, sokkal idősebb, mint anyu, és ernyedten ült egy drágának tűnő kerekesszékben. Ritkás haja úgy festett, mint egy fehér vattacukorba oltott madárfészek, és kilátszott rózsaszín, fényes fejbőre. Tiszta hálóinget és csúnya, zöld, friss foltokkal tarkított köntöst viselt. A szoba egy távoli sarkába révedt, arra a pontra, ahol a fal és a mennyezet találkozott. Követtem a tekintetét, de csak a karnist és a vakolatot láttam. Úgy tűnt, ő ennél sokkal többet lát. Alig maradt belőle valami, egy köntösbe bújtatott csontváz volt, és papírvékony, ráncos bőre alatt már nem volt hús. Ki lehet ő, gondoltam szomorúan. Valaki lánya, valaki más felesége, talán valaki édesanyja. Hogy veszhettél el ennyire? Könnybe lábadt szemmel fordultam el. Apunak igaza volt, amikor nem akart eljönni. Bárcsak követtem volna a példáját! Lesütöttem a szememet, és ekkor vettem észre az idős hölgy összeaszott, tönkrement lábát, a kitüremkedő, kék vénákat, a meggörbült lábujjakat, amelyek végén a körmök makulátlan, piros színben pompáztak, amilyenre a postaládákat is festik. Sosem láttam még ilyen ellentmondást. Tökéletes volt minden egyes körme. Valaki időt és energiát szánt arra, hogy gyönyörűre pedikűrözze ennek az idős asszonynak a lábát, egy olyan asszonyét, aki nyilván nem megy már innen sehová, és feltehetőleg semmire sem emlékszik az egész életéből. Valakit mégis érdekelt. Nem dobták félre, nem felejtették el. Tudtuk, hogy nem ez az otthon lesz a megfelelő számunkra. De az az idős nő a festett lábkörmeivel erőt és elszántságot adott ahhoz, hogy tovább keressek. Nem sürgősen, csak arra az esetre, ha később úgy alakulnának a dolgok. Még valami hatása lett annak a látogatásnak, mert most, bármi történt is velem, bármi foglalkoztatott is, minden héten szántam időt arra, hogy kifessem anyu körmeit.

– Reggel hozott neked valamit a postás – jelentette be apu, amikor elsétált mellettem kezében egy csésze teával, hóna alatt egy újsággal. – A szobádban vár. Fel sem néztem, lakkoztam tovább anyu körmét. – Köszi, apu, majd megnézem, ha felmentem. Négy levél sorakozott a tükör előtt. Egyesével kézbe vettem, majd a fésülködőasztalra dobtam őket. Egy a banktól, egy a mobiltársaságtól, egy a súlyadóról, egy pedig halott barátnőm édesanyjától. Azonnal felismertem Linda extravagáns kézírását, pedig addig csak egyszer láttam, azon a csomagon, amiben

visszaküldte Jacknek a kabátját. Ez a boríték nagyon kicsi volt, nem gondoltam, hogy valamit visszaküld benne, és el sem tudtam képzelni, miért írhat nekem. Csak egyetlen lapot találtam, amelyet nagy gonddal egy újabb boríték köré hajtogatott. Az a másik levél a síron túlról érkezett. Azonnal felismertem a másik írást is. Másmilyen volt, mint az édesanyjáé, nem olyan rendezett. Csak egy szó állt a borítékon: a nevem. Tehát nem akarta postára adni. Azt hihette volna az ember, kíváncsi leszek arra, amit Amy mondani akar, de nem így volt. Inkább Linda levelét olvastam el. Kedves Emma! Végre összepakoltuk Amy lakását. Hetekig halogattuk. Nagyon nehéz és megrázó élmény volt. Ha Donaldon múlna, ő még évekig fizetné a bérleti díjat, és megtartaná a lakást, mint Amy szentélyét, de az morbid lenne. Amy nem akarná. Mindenesetre a csatolt levelet találtam Amy fontos papírjai között. Nyilvánvalóan neked akarta adni, talán az esküvőd napján. Akárhogy is, elküldöm neked. Remélem, nem zaklat fel, bármi is áll benne. Szerencsés vagy. Bármit megadnék, hogy még utoljára üzenjen nekem valamit. Sok szeretettel: Linda Rettenetes bűntudatot ébresztett bennem az utolsó mondat. Mennyivel jobb lett volna a szülőknek, ha egy nekik címzett levelet találnak Amy holmija közt! Azt biztosra vettem, hogy fel fog zaklatni az írás. Ha elolvasom, de nem fogom. Nem akartam szembesülni Amy jókívánságaival, amelyeket az elmaradt esküvőmre szánt, és ha valami másról írt… nos, arra sem vagyok kíváncsi. Most nem. Még. Talán sosem leszek. A szekrényemhez léptem, és elővettem egy régi, viharvert cipősdobozt, amit évek óta nem nyitottam már ki. Széles, rugalmas szalag kötötte át, és felpúposodott a teteje a rengeteg tinikori emléktől és kacattól. A tiszta, fehér borítékot is beletettem, aztán visszaerősítettem a doboz tetejét. Végül visszatemettem a dobozt a szekrény aljába.

– Jaj, de jó! – kiáltott fel Monique megjátszott örömmel. – Látogatóba érkezett az egyik fiatalembered. Úgy örülök! Már kezdett unalmassá válni ez a nap. Lesújtó pillantást vetettem rá, amit csak az az alkalmazott engedhet meg magának, aki régóta baráti viszonyban van a főnökével. Richard kiszállt az autójából, miután rá nem jellemző hanyagsággal a bolt előtti sárga vonalra parkolt. Szótlanul lépett be, majd letette a pultra a pótkulcsot, és felém tolta. – A kulcsod. Ahogy kérted. Az arcáról nem lehetett leolvasni az érzelmeit. Semmit. De aki ott volt, amikor kilencévesen leesett egy fáról, és fogát összeszorítva türtőztette magát, nehogy sírásban törjön ki, pedig két helyen is eltört a karja, az könnyen felismerhette, micsoda fájdalmat igyekszik eltitkolni. Én felismertem. Nagyot nyeltem, hogy kimossam a számból a bűntudat ízét. Richard rosszul festett. Jól ismertem az arcát, és a mély árkok a szája mellett és a szürke foltok a szeme alatt eddig nem voltak ott. Hiába barnult le a sítáborban, a szín alatt sápadt és fáradt volt az arca. Azt mondogattam magamnak, hogy nem érdekel. – Köszönöm – feleltem, és megmarkoltam a kulcsot. Élei belevésődtek a tenyerembe. – Nem kellett volna külön emiatt idejönnöd – tettem hozzá. – Úgy tűnt, nem akarod, hogy a szükségesnél tovább magamnál tartsam. – Nem akartam – feleltem. Feszengtem. – Igazából még van nálad néhány holmim, amit szeretnék majd elhozni… – Eltorzult az arca, mintha kést döftem volna belé. – Valamelyik nap elmehetek értük

ebédszünetben? Nem kellett elmagyaráznom, hogy ebédszünet alatt azt értem, olyankor szeretnék menni, amikor ő nincs ott. Láttam a szemén, hogy pontosan értette. Furcsán álltunk egymással szemben, mint két utazó, akik ismeretlen, idegen tájakon vándorolnak. Őszintén szólva könnyebb lett volna, ha kiabálunk. – Persze. Ahogy akarod. Még megvan a kulcsod? Bólintottam, és el is határoztam, hogy azt majd otthagyom, amint végeztem. – Hogy van Caroline? – kérdezte váratlanul. Mindketten megkönnyebbültünk. Ez legalább semleges téma volt, itt nem húzhatott le minket az örvény. – Sokkal jobban. Nemrég volt az első alkalma a pszichológusnál, és elég pozitívan áll hozzá. Nick is megkönnyebbült, nagyon aggódott. Richard bólintott, szólásra nyitotta a száját, de végül úgy döntött, inkább hallgat. Rettenetes volt. Gyötrelmes. Minden mondat egész aknamezőt rejtett. Képtelenség volt úgy óvatoskodni megcsonkított kapcsolatunk maradványai között, hogy ne okozzunk sérülést. Hol van Monique azokkal a csípős bon motkkal, amikor az embernek szüksége lenne rá? Hátrapillantottam, de a főnököm talán életében először tapintatosan kettesben hagyott minket. – Majdnem el is felejtettem, hoztam neked valamit – szólalt meg Richard, és kivett a hóna alól egy nagy borítékot. Elszorult a szívem. Reméltem, hogy a virágok után most nem ajándékokkal igyekszik visszaszerezni, mert akkor csak a pénzét és az idejét vesztegeti. – Egy könyv – tette le a pultra. Kibontottam a drága kötetet. Az Alzheimer forradalmian új megközelítésben. Bár sok könyvet olvastam erről a szörnyű betegségről, amióta anyunál diagnosztizálták, ezt még sosem láttam. – Új megjelenés – közölte Richard. Megfordítottam a könyvet, és elolvastam a fülszöveget. – Az utolsó fejezetben van néhány nagyon érdekes esettanulmány. Említenek olyan módszereket, amiket eddig még nem próbáltunk ki. Lehet, hogy segítenek neki. Letettem a kötetet. – Köszönöm, nagyon izgalmasnak tűnik. Mennyivel tartozom? Őszinte fájdalom suhant át az arcán. – Semmivel. Természetesen semmivel. Hónapokkal ezelőtt rendeltem meg, még mielőtt… Az egész előtt. Csak sokára ért ide. – Rázta a fejét, mintha nem akarná elhinni, hogy pénzt ajánlottam neki. – Semmivel sem tartozol. – Akkor még egyszer köszönöm. Az órájára pillantott. – Mennem kell. Gondolom, majd látjuk egymást. – Ekkor meglátta az arckifejezésemet, és hozzátette: – Vagy nem. – Az ajtóhoz lépett, aztán megtorpant. Szinte láttam a belső küzdelmet, ahogy megpróbálta megtartani magának a mondandóját. – Ne dobd ki csak azért, mert tőlem kaptad! – kérte. – Legalább olvasd el! – Úgy lesz – ígértem. És meg is tartottam az ígéretemet. Richardnak igaza volt, a könyv olyan módszereket javasolt, amelyekről el tudtam képzelni, hogy segítenek anyunak. Reményt adtak nekem. Nem tudtam, hogyan kezeljem a számtalan jegyzetet, amelyet Richard vésett fel időt nem kímélve a lapok szélére. Rengeteg idejébe telhetett, és nem is értettem, mire véljem ezt.

Caroline tökéletesen időzítette a hívását. Pontosan tudta, mikor szoktam végezni a boltban, és akkor telefonált, amikor vettem a táskámat, hogy elinduljak hazafelé.

– Szia, én vagyok! – kezdte. Tudta, hogy akkor is felismerem a hangját, ha a telefon nem írja ki a számát. Azonnal a közepébe vágott. Azt hiszem, meg akart lepni. Sikerült neki. – Tudod, milyen nap van ma? Buta kérdés volt. Persze, hogy tudtam. A fontos dátumok beleivódnak az ember emlékezetébe. – Igen, tudom. – Hát, arra gondoltam… – Bizonytalan barátnőm nem fejezte be a kérdést. – Vettem virágot. – Nagyon kedves tőled. – Nem akartam szándékosan ironizálni, de azért őszintén sem mondtam, amit mondtam. – Eljössz velem munka után, hogy együtt adjuk oda? Sóhajtottam. Tudtam, hogy valami ilyesmi miatt hívott fel. – Nem, Caro, nem szeretnék. – De hát születésnapja van! – tiltakozott szomorúan. – Nem megy, Caroline. Képtelen vagyok rá. – Valamikor meg kell bocsátanod neki, Emma. Ezt nem lehet csinálni. Ismerlek. – De, talán lehet csinálni. Talán nem vagyok olyan jó ember, mint te. – Dehogynem – védett meg hű baráthoz illően. – Menj egyedül! – kértem. – Ne haragudj, de nekem ez még nagyon korai. – Hát, jó – adta meg magát Caroline szokatlanul kevés érvelés után. Talán nem is gondolta komolyan, hogy igent mondok. – De azt fogom mondani neki, hogy mindkettőnktől kapja a virágokat – tette hozzá kihívóan. – Ahogy akarod. Már régen letettük a telefont, amikor még mindig a falon lógó naptárt néztem. A két számjegyre szegeztem a tekintetemet. – Boldog születésnapot, Amy!

TIZENKETTEDIK FEJEZET Melegen sütött a nap, és a fák lombját finoman borzolta a szellő, amikor péntek délután a munkaruhámat valami kényelmesebbre cseréltem, amiben jobb lesz a tónál sétálni. Ez nem randi, emlékeztettem magamat, és felhúztam a fekete nadrágot. Aztán kezembe vettem az utolsó ruhadarabot, amit addig még nem próbáltam fel, egy puha, ejtett nyakú angórapulóvert. Zöld színe szépen illett hajam vöröses árnyalatához, és kiemelte zöld szememet. Csak a cipő kiválasztása volt könnyű. Lapos talpú, ez nem is kérdés. Kivettem a csatot a hajamból, és addig fésülködtem, míg a végén a tincseim rézszínű zuhatagként omlottak a vállamra. Abban a pillanatban állt meg a kocsija a ház előtt, amikor felkentem a szájfényt. Felgyorsult a szívverésem, kiszáradt a szám. Abszurdum, mégis úgy éreztem magamat, mint egy első randi előtt álló, ideges tinilány. Furcsa volt Jacket a szüleim házában látni, amint udvariasan kezet fog apuval. Meleg mosollyal nézett fel, amikor meghallotta, hogy jövök lefelé a lépcsőn. Reméltem, elég hangosan dübörögnek a lépteim ahhoz, hogy ne legyen feltűnő, elakadt a lélegzetem, amikor a szemembe nézett. Úgy éreztem, világok találkoznak, amikor Jack és apu üdvözölték egymást. Ilyen helyzetben még sosem voltam. Richard olyan régóta számított családtagnak, hogy szinte teljesen ismeretlen volt számomra ez az izgalom – a családi és a magánéletem keresztezte egymást. Csak reméltem, hogy mindenki mindenkinek szimpatikus lesz. Feleslegesen aggódtam. Jack elbűvölő, szerény és tisztelettudó volt, amikor apu háláját fejezte ki. – Nagyon sokkal tartozunk Francesszel – mondta alázatosan. Anyu bejött a konyhából, és megállt mellette. – Szavakkal nem lehet elmondani, mennyire hálásak vagyunk. Maga nélkül elveszítettük volna. Mindnyájunkat megmentett, amikor kihúzta Emmát abból az autóból. – Örömmel tettem – felelte Jack. Finom amerikai akcentusa kiemelte szavai melegségét és őszinteségét. – Ő nekünk a világon a legfontosabb… – Apu hangja elcsuklott. – Apu! – szóltam közbe, mert megérintett, ugyanakkor meg is lepett, hogy ilyen őszintén beszél egy idegennel. – Még a végén zavarba hozod Jacket. – Dehogy – mosolygott Jack, és a lépcsőkorláton pihentetett kezemre tette a sajátját. – Teljesen megértem, mit érezhetnek. El sem lehet képzelni, milyen borzalmas lenne elveszíteni Emmát. Csend ereszkedett az előszobára. Olyan hangosan nyeltem, hogy biztosra vettem, mindhárman hallották. – Ő pedig az anyukám, Frances – töltöttem ki gyorsan az űrt a teljesen felesleges bemutatással. Jack kinyújtotta a kezét, és egy-két pillanatnyi furcsa bizonytalankodás után anyu odaadta a sajátját. – Örülök, hogy végre megismerhetem, asszonyom – mondta Jack őszinte és meleg mosollyal. – Emma mindig olyan szeretettel beszél önről, hogy úgy érzem, mintha már ismerném önt. Nagyon reméltem, hogy még mielőtt hazatérek az Egyesült Államokba, személyesen is elmondhatom, mennyire csodálom a munkáját. Az ön egyik festménye lóg az itteni házamban. Emmától tudom, hogy Franciaországban festette, és kétség kívül az egyik leglenyűgözőbb festmény, amit valaha láttam. A szavai jólestek anyunak – hirtelen fel is engedett Jack társaságának köszönhetően, ami idegenek jelenlétében ritkán fordult elő –, csak úgy dagadt a mellkasa a büszkeségtől a dicséret hallatán. Vajon az elismerő szavaknak örült ennyire, vagy annak, hogy Jack nemsokára hazamegy? Mert amikor Jack megfogta a kezemet, anyu közel sem tűnt vidámnak. Ha a magánéletemet csapatokra osztanánk, nem is kétséges, anyu kinek szurkolna.

– Szimpatikusak a szüleid – mondta Jack, miközben elindultunk. – Nagyon jó embernek tűnnek.

– Azok is. – Kicsit fészkelődtem az ülésben, mert kellemetlenül éreztem magamat amiatt a kis jelenet miatt, ami közvetlenül a távozásunk előtt játszódott le. – Bocsánatot kérek az előbbi miatt… anyu könnyen összezavarodik. Gyengéden megpaskolta a kezemet. – Semmi baj – nyugtatott meg, majd újra a kormányra tette a kezét. – Ne is foglalkozz vele! De ez nem segített rajtam. Akkor is ott motoszkált az az emlék. Folyamatosan. A mai eset is azt mutatta, hogy anyu számára soha semmi sem lesz rendben, amíg hozzá nem megyek Richardhoz. Jack éppen felsegítette rám a kabátomat, amikor anyu először megszólalt: – Maga Richard barátja? Egy borzalmas pillanatig reménykedve vizsgáltam a padlót, hátha megnyílik. Sajnos csak a bézs kárpitot láttam. – Nem, Mrs. Marshall – felelte Jack gyengéden. – Csak néhányszor találkoztam vele, nem igazán ismerem. – Kedvesen mosolygott rám. – Én Emma egyik barátja vagyok. Válaszul adott mosolyomból kiolvashatta a bocsánatkérést és a köszönetet. – Pontosan tudod, ki ez a fiatalember, Frannie – szólt közbe apu is. – Már elmeséltem. Ő Jack Monroe, az az úriember, aki segített Emmának és Caroline-nak a baleset után. Anyu úgy bólintott, mintha ez valami érdekes, de triviális információ lenne, amiről nem is érdemes beszélni. – És maga is jön az esküvőre, Mr. Monroe? Emma és Richard esküvőjére. Apura néztem, aki tanácstalanul rázta a fejét. Anyu tudta, hogy lefújtuk az esküvőt. Legalábbis előző nap még tudta. – Anyu… – kezdtem. – Ugye, emlékszel, hogy Richard és én… – Gyönyörű menyasszony leszel – vágott a szavamba anyu. – Persze, el kellett halasztani a nagy eseményt, így volt helyes. De szerintem most már eleget vártatok. Nem igaz? Apu zavarban volt, nekem meg hányingerem lett. Jacket viszont nem zökkentette ki a bizarr beszélgetés. – Emma valóban gyönyörű menyasszony lesz, de én akkor sajnos már nem leszek itt. Már nem sokáig maradok, és nem nagyon rajongok az esküvőkért. Mintha kést mártott volna belém, hogy aztán még meg is forgassa, úgy hasított belém Jack mondata. Nem is hittem volna, hogy ennyire bánthat. Anyu háta mögött apu bocsánatkérést tátogott felénk, majd gyengéden megfogta anyu könyökét, és a konyha felé terelte. Már majdnem eltűntek az ajtó mögött, amikor anyu még megszólalt: – Ki volt az a kedves fiatalember Emmával? Richard barátja? – Nem mindig ilyen zavart. Ez a legdühítőbb az egészben – mondtam. – Nem lehet tudni, milyen állapotban lesz másnap. Nagyon nehéz ez apunak. – És neked is – állapította meg Jack együtt érzően. Vállat vontam. – Majdnem negyven éve házasok, és apu iszonyodik a gondolattól, hogy esetleg elveszíti anyut. – Hát, az biztos, hogy anyukád nagy rajongója a házasságnak. Főleg a tiédnek. – Gondolom, minden anya azt szeretné, hogy a lánya megállapodjon és boldog legyen, de az enyémnél ez már szinte mánia. Jack egy pillanatig hallgatott, a vezetésre figyelt. – És persze – folytattam – nagyon szereti Richardot. – Mint mindenki. Hölgyhöz nem méltó módon, egyáltalán nem visszafogottan röfögtem a nevetéstől. Jack rám vigyorgott, amitől sok olyan helyen is melegség árasztott el, amit egy mosoly általában nem szokott elérni. – Mi lesz, amikor észreveszi, hogy csak nem jön az esküvő? Sóhajtottam. Ez a kérdés mindjárt elvette a kedvemet a nevetéstől.

– Nem tudom – feleltem teljesen őszintén. – Remélem, elfogadja, és nem lesz még rosszabbul emiatt. Azt nem bírnám elviselni, ha miattam borulna meg végleg. Azon nem tudnám túltenni magam. Megmarkolta a kormányt, és alaposan átgondolta a szavait, mielőtt megszólalt: – Csak ne csússz vissza abba a kapcsolatba! Azért ne, hogy ők örüljenek. Nem válaszoltam. Sokkal hosszabb időre vette le a tekintetét az útról, mint biztonságos lett volna. Most már nem mosolygott. – Emma, ezt nem mondhatod komolyan! Kétség kívül az a legrosszabb, amit tehetsz! – De sokan örülnének – sóhajtottam. – Köztük te is? – Nem. – Akkor ne csináld! Ne is gondolj ilyesmire! Nekem elhiheted, nem jó ötlet valakivel csak azért összekötni az életedet, hogy mások örüljenek. Egyszerűen nem működik. Az a gyanúm támadt, hogy Sheridan is velünk utazik. Bizony, ott ült a hátsó ülésen, közvetlenül Richard mellett. Hirtelen túl sok lett az ex, kezelhetetlenül sok. Úgy döntöttem, egyikük sem fogja tönkretenni a Jackkel közös délutánunkat. A meleg áprilisi napsütés beszivárgott a kocsiba. A kocsi biztonságos és meleg védőburok volt, egészen elfeledtette velem az érzelmi állóképesség tesztjét, ami elé az életem állított. Hálás voltam ezért. – Mi lesz anyukáddal, ha apukád már nem tudja egyedül ellátni? – kérdezte Jack. Olyan témát feszegetett, amiről azt hittem, már lezártuk. – Nem tudom. Megnéztem néhány otthont, de apu elgondolkodni sem hajlandó rajtuk, még átmeneti megoldásként sem. – És ha otthoni ápolót alkalmaznátok? Ha odaköltözne hozzátok valaki, aki segít? Abba belemenne apukád? Sóhajtottam. – Nem tudom. Talán. Richarddal ennek is utánanéztünk, de még a kettőnk fizetése összesen is kevés lett volna ehhez. – Minden vidámság nélkül nevettem. – És valahogy nem hiszem, hogy még mindig segíteni akarna. – És ha én igen? – Tessék? – Én segíthetnék. Szeretnék. Teljesen váratlanul értek a szavai, először fel sem fogtam, mit mond. Néhány pillanatra felvillant előttem egy másik élet lehetősége. Láttam aput, amint nem törik meg a kimerültségtől és az aggodalomtól. Láttam, ahogy eljár golfozni, beül a kocsmába a barátaival, csupa olyasmit csinál, amire most nincs lehetősége. Azt is láttam, az én életem mennyire megváltozna. Visszamehetnék Londonba, tovább építhetném a karrieremet. Ismét anyu lánya lehetnék, nem kellene többé a gondozójának lennem. Egy pillanatra láttam ezt az álmot, aztán gyorsan rácsuktam az ajtót ezekre a felelőtlen képzelgésekre. – Nem. Ki van zárva. Nem hinném, hogy meglepődött a reakciómon, de azért elakadt a lélegzete, amikor a karjára tettem a kezem. – Kérlek, ne hidd, hogy nem vagyok hálás, Jack! Nagyon nagylelkű az ajánlatod, de egyszerűen nem fogadhatjuk el. – Mi értelme a sikernek, annak, hogy több pénzt keresek, mint amennyit el tudok költeni, ha nem segíthetek másoknak? – Erre vannak a jótékonysági alapítványok. – Arra már költök. Nem ezért ajánlottam fel. – Akkor miért? Talán támadóbbnak hangzott a kérdés, mint szerettem volna, de tényleg érdekelt a válasz. Hosszú ideig

gondolkodott azon, mit mondjon. – Mert fontos vagy nekem, fontos, mi történik veled. Szeretném jobbá tenni az életedet, és Isten a megmondhatója, hogy fogalmam sincs, miért. Talán a találkozásunk körülményei miatt, de az is lehet, hogy akkor is így éreznék, ha egészen hétköznapi módon ismerkedünk meg. Nem tudlak csak úgy itt hagyni, és elfelejteni téged. Tudom, hogy teljesen értelmetlen, amit mondok, de akkor is úgy érzem, hogy vigyáznom kell rád, meg kell védenem téged. – Nevetett, mert tudta, hogy szavai fellengzősek és régimódiak. – Nyilván a hősöd akarok lenni, és azzal könnyen tudnék segíteni, ha levehetném a válladról anyukád ápolásának anyagi terhét. – Köszönöm az ajánlatot, Jack. Komolyan. De nem. Egy pillanatra rám nézett. – Csak egyet ígérj meg nekem! Ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy tényleg szükséged lesz segítségre, nem mész el bankot rabolni, és nem is vállalsz három állást, még csak férjhez sem mész, csak hogy megoldd a gondjaidat. Szerettem volna megkérdezni tőle, szerinte ezen lehetőségek közül melyik a legrosszabb, de erre már úgyis tudtam a választ. Jack megérezhette, hogy szeretném ejteni a témát, mert ügyesen másfelé terelte a beszélgetést, és a következő húsz percben egy szórakoztató történetet mesélt egy távol-keleti könyvbemutató turnéról. Engem leginkább az nyűgözött le, mennyire élénken festi le az országot és az embereket. Kedvem lett volna jegyet venni a következő sanghaji járatra. – Annyira más életet élsz, mint én – sóhajtottam bánatosan. – Amennyiben? Ezt fejtsd ki! Nem akartam, hogy úgy érezze, nyafogok, mert ez csak egy megállapítás volt részemről. – Mindenben, amit csak el tudsz képzelni. Imádod a munkádat, nagyon jó is vagy benne. – Itt szerényen megvonta a vállát. – Utazol, bejárod a világot. Nem köt le a felelősség. Elértük a tóhoz vezető lehajtót. – Itt? – kérdezte. Bólintottam. Egyáltalán nem volt szüksége az útmutatásomra, és sokadszor gondolkodtam el azon, vajon miért akarta, hogy eljöjjek vele. – Mindez neked is meglehetne. Hosszan fújtam ki a levegőt, és szomorkásan csóváltam a fejemet. – Nem hiszem. Egyelőre nem. Elkeskenyedett a szája. Talán csalódást okoztam neki ezzel a válasszal. – Ne mondj le arról, ami fontos neked! Fontos a család, és hihetetlen, amit értük teszel, de ne add fel az álmaidat, Emma! Az álmaid tesznek azzá, aki vagy. Mindenkinek van felelőssége és vannak kötelezettségei, csak annyi a trükk, hogy megtanuljuk egyensúlyba hozni ezeket. Akkor boldogan és elégedetten élhetünk. – És te ezt csinálod? Egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Igen. És tévedsz, nekem is vannak kötelességeim, nagyon fontosak, amelyeket nem lehet elhanyagolni, és ezeket nem is akarnám figyelmen kívül hagyni. Felkeltette a kíváncsiságomat, felé fordultam. Ki vagy mi iránt érez felelősséget? Mitől komolyodott meg ennyire a hangja? De nem mondott többet. Kikapcsolta az övét, és kinyitotta az ajtót. – Megjöttünk – jelentette be mosolyogva.

Felém nyújtotta a kezét, amikor elindultunk a tó felé. Egy pillanatig haboztam, de aztán hagytam, hogy ujjait erősen az enyémek köré fonja. Fontos volt számára az érintés, egyszerűen ilyen ember volt. Ismerhettem volna annyira, hogy ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget a gyakori érintéseknek. De ezt

könnyű mondani – a szívem majd kiugrott a helyéről, és elakadt a lélegzetem, akárhányszor Jack bőre az enyémhez ért. Kétszer is körbejártuk a tavat, és örültem, hogy erősen tart, amikor egyenetlen vagy csúszós terepen botladoztunk. És akkor is, amikor nem. Jack gondolatai máshol jártak, talán a regény egy fordulatát vagy rejtélyét tervezgette, bár gyanítottam, más is foglalkoztatja a tökéletes gyilkosság helyszínén kívül. Néztem őt, ahogy a tó partján állt, és tudtam, hogy a vízen tükröződő tükörképe még sokáig velem marad az után is, hogy ő hazamegy. Kevesebb mint két hét, és eltűnik az életemből. Nem is tudtam, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban. Csak abban lehettem biztos, hogy soha többé nem megyek el ahhoz a tóhoz. Túlságosan hozzá kötötték az emlékek. Ugyanarra a sziklára terítettem le a pokrócot, mint legutóbb, és vártam, hogy mellém üljön. – Furcsa lehet, hogy egész életedben bűntényeket tervezgetsz, és azon gondolkodsz, hogyan lehetne megúszni őket – jelentettem ki, amikor végre leült. – Meglepődnél, ha tudnád, mennyire felszabadító – mosolygott. – Szeretem azt hinni, hogy ettől jobban értem a világot. Felvontam a szemöldökömet. Egy hosszú pillanatig fürkészett, és úgy éreztem, mindjárt elmond nekem valamit, már ott áll a szakadék szélén, de végül mégsem ugrik. Újra a tó felé fordult. – Van valami ebben a helyben… Háttal ült nekem, és észrevettem, hogy fekete haja szinte kékes árnyalatot vesz fel ott, ahol a nap éri. Nem kaptam el róla a tekintetemet, hiszen úgysem látott. Felvettem a földről egy nagy, lapos követ, és idegesen babráltam. – Nem itt kellene véget érnie egy életnek – kezdtem, és magam sem tudtam, hogy a könyvéről vagy rólunk beszélek, esetleg mindkettőről. – Itt inkább el kellene kezdődnie valaminek. Felgyorsult a szívverésem, túl sokat mondtam ezekkel a szavakkal. Vajon értette, mire utalok ilyen ügyetlenül? Volt fogalma arról, milyen hatása van rám? Biztosan volt, mert közelebb csúsztatta a kezét, aztán az enyémre tette. Elakadt a lélegzetem. – Van benned valami, Emma, ami annyira megfog, mint nagyon régóta senkiben semmi. – Nem tudom, mi lehet az, van-e rá szó egyáltalán – suttogtam, mintha a bűnös titkot elpletykálhatnák a fák –, de azt hiszem, én is így érzek irántad. Lassan bólintott. Nem lepte meg a válaszom. – Szeretnék veled őszinte lenni, Emma. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy játszadozzak és ne legyek őszinte. Van valami köztünk, és nem tudom, az okozza-e, hogy úgy ismerkedtünk meg, ahogy, vagy csak fizikai vonzalom, de érzem, hogy ott van. – Tudom, és nagyon-nagyon ijesztő. Vidámság nélkül nevetett. – Nem túl hízelgő, de jelen körülmények között értem, mire utalsz. De már eléggé bonyolult az életed így is, nem kell tovább bonyolítani. Váratlanul felpattant, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Nem engedett el, amikor már álltam, csak hosszasan nézte az arcomat, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. Azért, hogy egy napon majd megjelenhessek egy könyve lapjain, vagy más okból? Észre sem vettem, hogy a szemöldökömet ráncolom, csak amikor a hüvelykujjával kisimította a mélyedést. Gyengéden szólt, de megtörte a pillanat varázsát. – Sajnálom, Emma, azt akartam, hogy a mai nap vidáman teljen, hogy eltereljük a figyelmedet a gondokról. Nem az volt a cél, hogy még valami miatt aggódhass. Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna? Lehajolt, hogy összehajtogassa a pokrócot, és amíg nem figyelt, felvettem és szó nélkül a zsebembe süllyesztettem azt a kavicsot, amivel az előbb játszottam. Kézzel fogható emléket akartam arról a pillanatról. Hallgattam, amíg az étteremhez nem értünk, és újra meg újra végiggondoltam, amit a tó partján, a

lemenő nap fényénél mondott. Mire megérkeztünk a vidáman megvilágított pubba, egy dolgot egészen biztosan tudtam – amit mondott, az kitörölhetetlenül belém égett, és semmi sem feledtetheti velem, sem most, sem a jövőben.

Helyes kis étterem volt tölgyfa gerendákkal, kőfalakkal. Az egésznek volt valami vidékies bája. Egy ablak melletti, félreeső asztalt kaptunk, amit egy pohárban égő, piros mécses világított meg. A közelünkben egy idős pár ült. Közel hajoltak egymáshoz a hófehér asztalterítő fölött, és szégyenkezés nélkül összekulcsolták ráncos, foltos kezüket. Magam is meglepődtem, milyen irigy vagyok erre a meghitt pillanatra, amit megélnek. Hiányzott ez az érzés, vissza akartam kapni, és azt is tudtam, kitől akarom megkapni. Lehetetlen álmok, amelyeknek semmi realitása – mégsem tudtam kiverni a fejemből. – Szép volt ez a délután, Jack. Köszönöm a meghívást. – Felsóhajtottam. – Jól jött, hogy kicsit kiszakadtam a hétköznapokból. – Örülök, hogy nyugodtabbnak látlak – felelte, és mosolyától felgyorsult a pulzusom. Nem csak rám volt hatással Jack sármja. A pincérnő alaposan megbámulta, amikor igazi úriemberhez illően kihúzta nekem a széket. A hölgy rövid, elismerő pillantást vetett rám. Majdnem elmosolyodtam. A nők már csak ilyenek. Így néznek rá, talán flörtölnek is vele, megpróbálják magukra vonni a figyelmét. De amikor együtt vagyunk, csak én létezem számára, mást észre sem vesz. Jackben minden megvolt, amit az ember egy férfiban keres. A női magazinok szokták felsorolni, mit várjunk el egy férfitól, és ő mindezt nyújtani tudta. Minden nő álma volt. Nem is olyan meglepő, hogy lassacskán… – Milyen italt hozhatok? Most komolyan az jutott eszembe, hogy lassacskán… – Kérjük a borlapot? Hogy lassacskán beleszeretek? – Emma! Dehogyis szeretek bele! Vagy mégis? Ez csak valami múló fellángolás, fizikai vonzalom. Nem szerelem. Vagy mégis? – Emma, valami baj van? Összerezzentem, mint aki transzból riad fel, és azon kaptam magam, hogy Jack és a pincérnő is kíváncsian néz. – A ház fehérborából kérnék egy pohárral – mondtam, és nagyon örültem, hogy képes vagyok összefüggően beszélni, még ha a józan eszem el is hagyott. Tényleg olyan ostoba lennék, hogy beleszerettem valakibe, aki hamarosan örökre eltűnik az életemből, allergiás a kötöttségekre, és még nem gyógyult fel abból, hogy a volt felesége megcsalta? Hogy lehet ez, amikor hat hete még valaki más menyasszonya voltam? Jack beszélt, de már megint elkalandoztak a gondolataim, így nem hallottam egy szót sem. – Ne haragudj! – csóváltam a fejemet, hátha ettől a kósza gondolatok elvonulnak az agyam valamely távoli zugába. – Mi volt a kérdés? Elgondolkodva nézett rám. – Biztos, hogy jól vagy? Nem érzed rosszul magad? Kicsit… furán nézel ki. – Nem, minden rendben van – biztosítottam. Átnyúlt az asztalon, és a kezemre tette a kezét. – Idővel könnyebb lesz. Nem fog mindig ennyire fájni. Már annyiszor fogta meg a kezemet, hogy igazán immúnis lehettem volna az érintésére, mégis megdobbant a szívem, amikor ujjaink összefonódtak. A torkomban dobogott a szívem, amikor a szemembe nézett. Sötétbarna tekintete elkomorodott. – Még mindig nem örülök, hogy néhány hét múlva itt kell hagynom téged, amikor minden ilyen zavaros.

Legszívesebben ezt mondtam volna: Akkor maradj! Fejezd be a könyvedet itt! Mindegyik könyvedet itt fejezd be! A tiédnél kötetlenebb munka aligha van. Nem muszáj elmenned. De ez nevetséges lett volna, igazi őrültség. Ehelyett azt mondtam: – Megmentetted az életemet, Jack, de ettől még nem lettél értem felelős. Most már mehetsz. Keserédesen mosolygott. – Valamiért az a gyanúm, örökké felelősnek fogom magamat érezni érted. – Szokatlanul komolyan beszélt. – Még a világ másik felén is. Erre igazán nem lehetett mit felelni, de elraktároztam a szavait, hogy később majd megvizsgáljam őket. – Tudnál tovább maradni, ha akarnál? – Fülig pirultam, pedig nagyon igyekeztem, hogy ártatlanul hangozzon a kérdés. – Sajnos nem – csóválta a fejét. – Dolgom van New Yorkban, és a trentwelli ház bérlete a hó végén lejár. – Itt majdnem befejezte a mondandóját, de aztán óvatosan hozzátette: – És, mint mondtam, kötelezettségem van… Felelős vagyok valakiért odahaza. Muszáj visszamennem. Nagyot nyeltem. Nem akartam, hogy lássa, milyen hatással vannak rám a szavai. Tessék, most már nem titok: kötelezettsége van. Mégis csak várja valaki otthon, ahogy azt gyanítottam is. Akkor itt a vége, talán ma este látom utoljára. Fojtogatott a sírás, de dühösen nyeltem a könnyeimet. Ha valóban ez az utolsó találkozás, nem akarom arra pazarolni, hogy azon kesergek, mi lehetett volna. Az érzéseimet a könnyed beszélgetés mögé rejtettem. Nevettem, amikor kigúnyolta az étlapon felsorolt brit ételek neveit. Koccintottunk a jövőre, és nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra a szomorúság, amiért az ő jövője egészen más irányba halad, mint az enyém. Egy oldalsó ajtón át jöttünk ki az étteremből, és egy folyóparti teraszon találtuk magunkat. A nap már majdnem eltűnt a láthatáron, és utolsó sugaraiban úgy csillogott a víz, mint a csobogó higany. – Van kedved sétálni egyet, mielőtt megyünk? – kérdezte Jack. Bólintottam, és kiléptünk a teraszra, aztán a falépcsőn lementünk a partra. A csúszós részek előtt megfogta a kezemet, és aztán nem engedte el. Lehűlt a levegő, de én nem fáztam, mert fogta a kezemet. Egy lélek sem volt a folyó innenső partján, és a túloldalon csak mezőket láttunk. Olyan bensőséges volt, mintha nem csak néhány perc sétára lennénk a civilizációtól. Megnyúltak az árnyékok, a fák izgalmas mintát vetettek mindenfelé, és én úgy éreztem, eltűnünk egy másik, személyesebb világban, ahol más szabályok érvényesek. Egy hídhoz értünk. Fából épült, régimódi volt. Nem volt okunk rá, hogy átmenjünk rajta. Nem volt dolgunk a másik oldalon, mégis mindketten arra irányítottuk lépteinket. Errefelé óriási fák nőttek, alsó ágaik szinte súrolták Jack fejét. A híd közepén mindketten megálltunk, és néztük, ahogy a folyó feladja az éjszaka ellen folytatott küzdelmet, és ezüstből tintafeketébe fordul. Enyhe szellő fújt, fellibbentette az arcomba hullott tincseket, és én hagytam, hadd játsszon velük a szél. A híd korlátjának támaszkodtam, és végignéztem a folyón. Előbújt a Hold, és türelmetlenül elkergette a Nap utolsó sugarait. Sokáig nem szóltunk. Feleslegesek voltak a szavak ebben a tökéletes pillanatban és harmóniában. – Olyan békés itt. Jó lenne örökké itt maradni. – Arra számítottam, kinevet ilyen fellengzős mondat hallatán, de nem tette. – Elhozhattad volna a fényképezőgépedet – folytattam. Ellökte magát a korláttól, és elém állt. – Nem kell – suttogta –, erre a pillanatra örökké emlékezni fogok… Csupa buta okból kifolyólag. Nem emlékszem, mikor hajtotta le a fejét, arra sem, mikor ölelt át. Kár, mert biztos voltam benne, hogy egyszer majd szeretném újra és újra lejátszani a fejemben ezt a pillanatot. Csak azt vettem észre, hogy Jack egyszer csak előttem áll, aztán szorosan magához von, és aztán összeforrt az ajkunk. Magával sodort ez az ősi erő. Teljesen átadtam magamat életem addigi legcsodálatosabb csókjának. Szabadesésben zuhantam, fogalmam sem volt arról, hol vagyok, vagy mikor fogok becsapódni a földbe. Tökéletesen összeillett a testünk, minden porcikánk összeolvadt. Valamelyikünk felnyögött. Bármelyikünk lehetett, mert egészen elfogyott a levegőnk. Én még mindig vörös ködben lebegtem, és semmit sem tudtam,

csak azt, mennyire tökéletes ez, mennyire összeillik az ajkunk és a nyelvünk. Nem hirtelen húzódott el tőlem, lassan, egy sor rövidebb csók után engedett el, amitől még az elválás is finoman erotikus volt. Továbbra is a karjában tartott, de elhajolt tőlem, hogy lássa az arcomat. Mindketten levegő után kapkodtunk, és hevesen vert a szívünk – ősi ritmussal beszélgettek egymással. – Ezt nem kellett volna – kezdte. Még mindig lihegett, még nem nyugodott meg a légzése. – De nem kérek bocsánatot, és hazudni sem fogok, mert hazugság lenne azt állítani, hogy sajnálom. Szólni akartam, de az ajkam nem engedelmeskedett – csak arra vágyott, hogy ismét csókban forrjunk össze. – Nem volt tisztességes, hogy így kihasználtam a helyzetet. De csak egyszer… tudnom kellett, milyen érzés lenne. Annyi hiba volt az utolsó mondatában, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. – Nem használtál ki… dehogy. – Ahogy a szemében kihunyt a tűz, úgy veszítettem el az összefüggő beszédre való képességemet. – Én is akartam, hogy megcsókolj. – Szinte hallottam, ahogy a maradék büszkeségem átcsúszik a korlát résein, és nagy csobbanással elmerül a folyóban. – Már régóta vágytam rá. Jack egy pillanatra lehunyta a szemét. Azt hittem, enged nekem, és újra megcsókol, de sajnos elég erőt és elszántságot talált, hogy hátrébb lépjen tőlem. Utáltam ezért. Csak a remegése jelezte, hogy ő sem akart elengedni. – Ez nem helyes – magyarázta, de nem nézett a szemembe. – Egyikünknek sem jó. Tiltakozásképp meg akartam rázni a fejemet, de nem hagyta – a kezébe vette az államat. Nagyon gyengéden végighúzta a hüvelykujját az alsó ajkamon, ami még duzzadt volt a csókjától. – Túl sok minden történt veled mostanában. Sérülékeny vagy, összezavarodtál. Azt sem tudod, merre fordulj, és felesleges, hogy még tovább bonyolítsam az életedet. – De… – Én is hallottam a hangomon, hogy feladtam, még mielőtt az agyam belátta volna, hogy esélyem sincs nyerni. Jack szomorúan rázta a fejét. – Neked még nagyon korai, nekem pedig már túl késő. Behajlította a karját, és még távolabb tolt magától, míg végül már egyetlen porcikánk sem ért össze. – Semmi szükséged most rám, Emma. De Isten engem úgy segéljen, minden erőm is alig elég, hogy ne zárjalak újra a karomba, és ne semmisítsem meg az összes csók emlékét, amit valaha más férfitól kaptál. Felnéztem rá, és nem szégyelltem esdeklő pillantásomat. Az érzéseim kiültek az arcomra, és az is árulkodó volt, ahogy egy ütőér kidagadt a nyakamon. Nem volt kérdéses, mit akarok. Egyáltalán nem. Halkan felnyögött, miközben nézett, aztán elfordította a tekintetét, és ismét a folyót fürkészte. – Felesleges bármibe is belekezdenünk. Hiszen már most látszik a vége! A te életedben annyi minden ért véget mostanában… Nem leszek én a következő. Vitatkozhattam, könyöröghettem volna, de végül az önvédelmi ösztönöm életbe lépett, és megmentette a méltóságom utolsó darabkáit. – Hogy értetted azt, hogy neked már késő? Azért mondtad, mert hamarosan elutazol? Újra felém fordult, és őszinte bánattal a szemében felelt: – Nem. Az csak földrajz. Úgy értettem, te késtél… Tíz évet. Tíz évet. Akkor ért véget a házassága. Éreztem Sheridan szellemét. Kiemelkedett a sötét folyóból, mint valami vízi lidérc, és tönkretette a pillanatot. Szép munkát végzett, bármelyik szellem megirigyelhette volna. Nem volt már mit mondani. A hazafelé vezető úton Jack bekapcsolta a rádiót, hogy zenével töltse ki a köztünk tátongó szakadékot. Nem volt érett viselkedéshez méltó, de nem akartam üres fecsegést folytatni vele, ezért inkább úgy tettem, mintha elaludtam volna, ő meg úgy tett, mintha elhinné.

TIZENHARMADIK FEJEZET A következő napokban folyamatosan kísértett a Jackkel töltött idő emléke. Amikor már azt hittem, leráztam, megint ott volt. Folyamatosan üldöztek az emlékek, és állandóan róla álmodoztam. Ez akkor érte el a csúcspontját, amikor szombaton az erdőben sétáltam, a levelek susogtak a finom szellőben, és hirtelen nem anyu jött mellettem, hanem Jack – eltűnt az erdő, megint a hídon álltam, és ő a karjában tartott. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, anyu öt méterrel lemaradt mögöttem, megállt, és azt nézi, ahogy az ágak szövedéke ring a szélben. Visszamentem hozzá. Mostanában kevésbé látszottak a szeme és szája sarkában ülő ráncok. Annyira hétköznapian nézett ki, annyira olyan volt, mint az anyukám, hogy sokszor nehéz volt belenyugodnom, milyen változások mennek végbe benne. Képtelenek voltunk megállítani a folyamatot, ami lassacskán elvette őt tőlünk. – Ugye, milyen szép, ahogy átsüt az ágak közt a nap? Felnéztem, és gyengéden megszorítottam a kezét. – Igen, nagyon szép. Mehetünk? Óvatosan megrángattam a karját, de ő elmélázva rázta a fejét, le sem vette a szemét a fák koronájáról. Egy rég elfeledett emlék jött felszínre benne. – Láttam egy fényképet… vagy egy festményt… nagyon rég volt már, de pont ugyanígy nézett ki. Fák voltak rajta, és a koronájukon átsütött a nap… Talán egy erdőben volt. Szomorúan mosolyogtam. Én is emlékeztem rá. – Az egy festmény volt, anyu. És igen, tényleg pont így nézett ki. Még arra is emlékeztem, mikor festette. Valamikor az utolsó otthon töltött nyaramon, amikor gyakran megesett, hogy reggel a pirítós és az olajfesték illatának egyvelege csalogatott le a konyhába. Szinte már el is felejtettem, hogy anyu akkoriban a nappal kelt, és egészen addig festett, amíg mi apuval fel nem ébredtünk. Aztán velünk együtt ült asztalhoz. Mindig izgatott és vidám volt a munkától, és sokszor tarkították sokatmondó festékfoltok az arcát. Majd’ megszakadt a szívem, amiért most csak homlokát ráncolja, miközben megpróbál visszaemlékezni. Aztán minden előzetes jel nélkül, a semmiből bukkant fel az emlék, napnál is világosabban. – Én festettem! Ugye? Képeket festettem. – Igen, anyu, így volt. Nagyon tehetséges festő vagy. Remélem, észrevette, hogy a jelen időt használtam. – Mintha csak álmodtam volna. Mintha egy másik életben történt volna. Bólintottam. Nekem is úgy tűnt. Visszafojtottam a lélegzetemet, reméltem, hogy más emlékek is következnek erre, amelyik úgy robbant be, mint egy üstökös, de sajnos hiába vártam. Megint olyan érzésem támadt, mintha kötélhúzást játszanánk az Alzheimer ellen, és minden erőnkkel azon lennénk apuval, hogy ne vehesse el tőlünk őt. El sem tudtam képzelni, milyen lehet ez neki, aki hol emlékszik dolgokra, hol mindent elfelejt. Szívet tépő és keserédes pillanatok voltak, amikor ő is megértette, mennyire eltávolodik tőlünk. Átkaroltam a vállát, és szorosan megöleltem. Rám mosolygott, de már kihunyt a szemében a fény. Abból tudtam, hogy végleg elmúlt a pillanat, amikor tovább indultunk, és ő felnézett: – Milyen szép, ahogy átsüt az ágak közt a nap! A Jackkel kapcsolatos emlékek persze nem vesztek el ilyen könnyen. Követtek a munkahelyemre. Beszélgetések közepén bukkantak fel, hogy elfelejtsem, éppen miről beszéltem, elfeledtették velem, mit akartam csinálni, miért állok egy üres helyiség közepén, miközben az ujjamat végighúzom az ajkamon, és a csókra emlékezem. Monique a rá jellemző hidegvérrel kezelte a helyzetet.

– Lehet, hogy a héten kirúglak – közölte barátságosan egy reggel, kávézás közben. Jól megégettem a számat, amikor meglepetésemben nagyot kortyoltam a csészéből. – Tessék? – Ne vedd személyeskedésnek – kérte elragadó mosollyal és apró vállrándítással kísérve –, de egyszerűen semmire sem vagy jó. Nos, kaptam már ennél jobb teljesítményértékelést is. De ez sem volt pontatlan, sajnos. – Ne haragudj! – szabadkoztam az elmúlt napokban elkövetett és a még várható hibák miatt. – Hamarosan jobban leszek. Egy héten belül – ígértem. – Gondolod, attól majd jobb lesz, ha visszamegy az Államokba? Azt hiszed, ezek az érzések csak úgy varázsütésre elmúlnak, ha már nem lesz itt az íród? – Elkerekedett szemmel bámultam rá, mert egy szóval sem említettem neki, mit érzek Jack iránt. – Azt hitted, olyan öreg és vak vagyok, hogy elfelejtettem, milyen szerelmesnek lenni? Én francia vagyok – jelentette ki büszkén –, én az ilyesmit nem felejtem el.

Annyira biztos voltam benne, hogy az az este a történetünk végét jelezte, hogy teljesen váratlanul ért, amikor Jack néhány nap múlva felhívott. Ennél jobban már csak az első mondata döbbentett meg. – Pásztor… Ugye, nem igazi pásztorból készül? – Tessék? – Napok óta ezen vergődöm. Miért akarna valaki megenni egy pásztort? Az nem kannibalizmus? – Ne izgulj, nem igazi pásztor van benne. – Hmm, gondoltam. Egy pillanatig hallgattunk, és már azt hittem, ezzel véget is ér ez a bizarr beszélgetés. De aztán újra megszólalt: – Te tudod, hogyan készül? – Igen, tudom. Csináljak neked, mielőtt hazautazol? – Ráérsz szombat délután négy körül? – Rá. Rövid szünet után folytatta: – Több időbe került, mire kitaláltam ezt a röhejes indokot, hogy felhívhassalak, mint egy egész krimi cselekményének felvázolása. Elmosolyodtam. – Ügyes vagy. Egyáltalán nem is tűnt erőltetettnek. Kuncogása és a vonal búgása összeolvadt, miután letette a telefont.

– Ne haragudj, mit mondtál? – kérdezte Caroline olyan hangosan, hogy a szomszéd asztaloknál ülő vendégek felénk fordultak. Közelebb húztam hozzá a székemet, és halkan feleltem: – Azt hiszem… beleestem Jackbe. – Röhejes! – söpörte félre az érzéseimet. – Nem röhejes, én ezt érzem. Hetek óra tart, csak nem ismertem fel azonnal. – Figyelj! – erőltetett magára nyugalmat Caroline, pedig valószínűleg leginkább jól megpofozni lett volna kedve –, azt mondod, beleszerettél… Hát, az ki van zárva. Jó gyerek, tényleg, hősies meg minden. De a hozzánk hasonló emberek nem ilyen pasik mellett szoktak kikötni. Ez a pasi olyan, mint valamelyik könyve szereplője. Csupa fény, csillogás, izgalom. De nem valódi. Nick például az. – Itt elhallgatott, és szerintem azt vette fontolóra, hozzátegye-e ezt: – És Richard is. – Richard. Hogyne, persze, minden nő pont ilyen pasiról álmodik. Olyanról, aki a háta mögött lefekszik

a legjobb barátnőjével. Igazad van, ő a tökéletes pár. – Emma, cseszd meg, egyszer fordult elő! Döbbenten néztem rá. Caroline nagyon ritkán káromkodott. Hármunk közül Amy volt az, aki színes szókincsével időnként már Monique nyomába ért. Caroline felsóhajtott, a fejét csóválta, és mással próbálkozott. – Nem te mondtad, hogy Jack házasságellenes? – Bólintottam. – És nem utalt arra, hogy várja valaki odahaza? – Megint bólintottam. – És nem az a gyanúd, hogy még mindig az exfelesége után fut? – Újabb bólintás, ezúttal sokkal szomorúbb. – Nahát – fújta ki a levegőt Caroline –, akkor mindent visszavonok, tényleg ő az álompasi. Nehogy futni hagyd! Haragudtam rá, amiért kigúnyolt, de miután ilyen világosan felsorakoztatta a tényeket, be kellett látnom, hogy van valami abban, amit mond. Felsóhajtottam. Ebédidő volt, úgyhogy zsúfolásig megtelt a kávézó. Igaz, nekünk egy eldugott asztal jutott, azért még könnyedén kihallgathatták a beszélgetésünket a körülöttünk ülők. Caroline beleharapott a szendvicsébe, aztán őszinte kétségbeeséssel nézett rám. – Őrületes csók lehetett – vélte. – Az volt – ismertem be. – De nem emiatt érzek úgy, ahogy. – Nem? Emma, alig ismered a pasast! Alig két hónapja láttad először. Nem lehetsz szerelmes valakibe, akit még távoli ismerősnek nevezni is túlzás! Hátradőlt. Nyilvánvalóan nagyon elégedett volt ezzel a mindent elsöprő érvvel. – Richardot egész életemben ismertem, és azt hittem, szerelmes vagyok belé. És mire mentem vele? Caroline sóhajtott. Belátta, hogy elveszíti a csatát. – Akkor most mondd el még egyszer, pontosan mit mondott neked Jack a csók után, amikor hazavitt! – Semmit – csóváltam a fejemet. Most sem értettem, mi történt, ahogy öt nappal korábban sem. – Úgy viselkedett, mintha az egész meg sem történt volna. Mintha nem lett volna se híd, se csók, se az, amit utána mondott. Caroline elhúzta a száját, mintha azt mérlegelné, mondja, vagy ne mondja, amire gondol. Végül is mondta. – És teljesen biztos vagy benne, hogy mindez tényleg megtörtént? – Gyilkos pillantást küldtem felé. Elnevette magát. – Jó-jó, ne nézz így rám! Muszáj volt megkérdeznem. Nagyon sok minden történt veled mostanában, és a balesetkor jól beütötted a fejedet… – Az majdnem két hónapja volt, és elhiheted nekem, hogy nem álmodtam, és nem is találtam ki ezt az egészet. Képtelenség lenne ilyesmit kitalálni. Ez volt életem legjobb csókja, mindent elsöprő, szenvedélyes. Két idős hölgy, akik a mellettünk lévő asztalnál teáztak, érdeklődve emelte fel a fejét erre a megjegyzésre, ami valóban kicsit hangosabbra sikerült, mint szerettem volna. Kedvesen rájuk mosolyogtam, és közelebb hajoltam a barátnőmhöz. – Mikor találkoztok legközelebb? – kérdezte Caroline. A hangjából úgy tűnt, lemondott rólam. – Szombaton. Pásztorpitét főzök neki. – Caroline szeme elkerekedett. – Ne is kérdezd! – legyintettem. – Szóval szerinted megmondjam neki, mit érzek, vagy azzal csak feleslegesen bonyolítom a dolgokat? Felhozzam azt, ami a hídon történt? Beszélhetek vele róla? Vagy csak hagyjam az egészet? – Jó sok kérdésed van! Várj egy kicsit, gondolkodom! Hátradőlt a fekete bőrszékben, én pedig vártam a bölcs útmutatást. Teljesen elbizonytalanodtam, ezért szükségem volt Caroline higgadt tanácsára. Caroline régóta élt komoly kapcsolatban, szilárd értékrenddel és biztos erkölcsi érzékkel rendelkezett. – Oké, kitaláltam. Szeretnéd tudni, szerintem mit csinálj szombaton? – Érdeklődve hajoltam közelebb. – Feküdj le vele!

Nem tudom, kit döbbentett meg jobban ez a mondat, engem vagy a szomszéd asztalnál ülő hölgyeket. Talán engem. – Tessék? Hogy mondtad? Az idős hölgyek letették a csészéjüket. Gondolom, ők is szerették volna hallani az ismétlést, hátha csak félreértettek valamit. – Feküdj le Jackkel! Szexelj vele! Dug… Félbeszakítottam, még mielőtt valamelyik őszülő nénike szívrohamot kapott volna a süteménye fölött. – Értettem a kifejezést, köszönöm. – Zavarodottan, értetlenül néztem rá. – Ki vagy te? És mit csináltál Caroline barátnőmmel? Szégyenlősen pislogott frufruja alatt. – Tudom, hogy kicsit furán hangzik… – Kicsit? – De hallgass végig, mert tényleg azt hiszem, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Mármint a te szempontodból… és Richardéból. Fontolóra vettem, hogy megkérdezem a hallgatózó néniket, szerintük hogyan értsem ezt, mert teljesen elveszítettem a fonalat. – Várjál, lassítsunk! Szerinted tehát… szeretkezzek… – Szándékosan azt a szót választottam, amit ő direkt nem használt. – Jackkel, akibe, azt hiszem, lassan beleszeretek, és az majd megoldja a gondjainkat Richarddal, aki, ha esetleg elfelejtetted volna, megcsalt engem? – Pontosan – bólintott elégedetten Caroline. Megráztam a fejemet, és már az is felmerült bennem, hogy esetleg a kávébabnál erősebb szer is került a mai kávéba. – Caroline, ezennel hivatalosan is őrültnek nyilvánítalak. Ez tiszta röhej! Régi barátnőm grimaszolt, mintha teljesen nyilvánvaló lenne a megoldás, és nem értené, miért nem vagyok képes felfogni. – Figyelj ide! Jelen pillanatban esélyt sem látsz arra, hogy megint Richarddal legyél, igaz? Megsértett, haragszol rá. Igazad is van. Szerintem ez nem is fog megváltozni, amíg túl nem teszed magad a történteken… amíg ki nem egyenlíted a számlát. Még mindig nem értettem, hogy jöhet ilyen botrányos javaslattal. – Gondold csak meg, Emma! Ha te is megteszed ugyanazt, azzal bosszút állsz Richardon. Akkor már nem lehetsz rá dühös, mert te is azt tetted, amit ő. Akkor tiszta lappal indultok. Kétségbeesetten bámultam rá. – Caroline, én nem fogok lefeküdni Jackkel, hogy így álljak bosszút Richardon! Milyen ember lennék én akkor? Ráadásul továbbra sem veszed figyelembe, mit érzek Jack iránt. Caroline ismét sóhajtott, és inkább tudomást sem vett az utolsó mondatomról. – Csak annyit mondok, hogy jót tenne neked, ha lefeküdnél Jackkel. – Ezzel persze nem akartam vitatkozni. – Jack olyan, mint egy forró, szenvedélyes, nyári szerelem. Belátom, van köztetek valami szikra, és tudom, hogy azt hiszed, szerelmes vagy, de fontos, hogy tisztában legyél a valósággal: ez nem szerelem. Ez csak a te fejedben létezik, csak képzeled, mégpedig azért, mert hősnek tartod, amiért megmentett téged. Végül is engem is megmentett, ha esetleg elfelejtetted volna, de én mégsem hiszem azt, hogy szerelmes vagyok belé, igaz? Méltatlankodva horkantottam, de nem feleltem. – Emma, komolyan, higgy nekem! Hidd el nekem, nem vagy szerelmes Jackbe! De annyira elvette az eszedet ez a lehetetlen vonzalom, hogy már képtelen vagy tisztán látni. – Olyan érzés volt a szavait hallgatni, mintha késsel szurkálna, de eszem ágában sem volt hagyni, hogy észrevegye, mennyire rosszulesik, amit mond. – Szóval, ha Jackkel… megteszitek – folytatta szemérmesebben, miután feltűnt neki, hogy hallgatóságunk is van –, akkor megszabadulsz tőle. Túlesel rajta, kitisztul belőled.

Grimaszoltam. Úgy csinált, mintha a Jack iránti érzéseim valami kellemetlen betegség lennének, amelyet el kell tüntetni belőlem. – És akkor majd meglátod, mi a különbség aközött, hogy összegabalyodsz valakivel, aki megtetszett, és aközött, hogy tartós kapcsolatban élsz valakivel, akibe szerelmes vagy. Értetlenül bámultam rá. – Ráadásul lefekhetsz egy tök szexi pasival – tette hozzá, mintha ez lenne az egész csattanója. – Csodálatos – feleltem. Olyan elégedett volt ezzel az idióta tervvel, hogy fel sem tűnt neki a gúnyos hangnem. – Tudom – mosolygott. – Te megszabadulsz Jacktől, neki meglesz egy jó kis numera, Richarddal meg végre visszataláltok egymáshoz. Mindenki nyer. Az idős nénik bölcsen bólogattak, mintha Caroline valami problémamegoldó-show háziasszonya lenne. – Caroline, te megvesztél. Ilyen rossz tanácsot még sosem hallottam. Inkább maradj az ingatlanbiznisznél, mert kapcsolati tanácsadóként tuti, éhen halsz. – Elszomorodott az elutasítás hallatán. – Ráadásul sajnos nem vetted figyelembe a terved legnagyobb buktatóját. – Caroline érdeklődve figyelt. – Jack semmiféle viszonyt és bonyodalmat nem akar, még egy jó kis numerát sem. Ezt tökéletesen világossá tette.

Amikor aznap este hazaértem, a kabátomat és a táskámat a lépcső korlátjára dobtam, aztán követtem az illatokat a konyhába. Arra számítottam, mindkét szülőm ott lesz, ahogy általában. De a helyiségben sötét volt, csak a sütő világított, így láttam, milyen finomság készül. Bementem a konyha melletti nappaliba, de ott is sötét volt. – Anyu! Apu! – kiáltottam. A házban teljes csend honolt. Biztosra vettem, hogy valami baj van. Amióta anyu megbetegedett, a szüleim életét a napi rutin és a rend uralta. A spontaneitás és a hirtelen döntések abban a percben kiköltöztek, ahogy az Alzheimer beköltözött. Felrohantam a lépcsőn, de még fel sem téptem a hálószobájuk ajtaját, már tudtam, hogy egyedül vagyok otthon. Visszafutottam a földszintre, siettemben majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Kapkodva kerestem a telefonomat. Felmartam a táskámat, a konyhába szaladtam, és már menet közben előkaptam a mobilt. Apu számát tárcsáztam, amikor észrevettem az üzenetet. A teáskannának támasztották. Felkapcsoltam a villanyt, hogy el tudjam olvasni, mit írt apu. Mire a rövid levél végére értem, teljesen elkomorult az arcom. A kocsmába mentem George-dzsal – kezdődött a magyarázat, ami legalább olyan groteszk volt, mintha azt írta volna, elrabolták az ufók, vigyek váltságdíjat. Apu ritkán engedte meg magának azt a luxust, hogy a barátaival elmenjen a kocsmába. De akármilyen furcsa volt is ez, a következő mondat bosszantott csak igazán. Anyád az iskolában van Richarddal. Vacsora a sütőben. Nyolcra mindenki hazaér. Hogy értheti azt, hogy anyu az iskolában van Richarddal? Megint elkóborolt, és Richard találta meg? Biztosan nem. Kizárt dolog, hogy apu elmenjen sörözgetni, ha anyu megint elmászkált. Tehát csak arról lehet szó, hogy Richard elvitte anyut az iskolába. De minek? Akárhogy törtem a fejemet, egyetlen jó okot sem tudtam kitalálni, ami ezt megmagyarázhatná. Ez még akkor is teljes képtelenség lett volna, amikor jegyben jártunk, hát még most. Semmit sem értettem. De ami ennél is rosszabb, apu ezzel semmibe vette azt az ígéretét, hogy Richardot kihagyja a családi életünkből, legalább addig, amíg a szakítás után lecsillapodnak a kedélyek. Igaz, nem örült, hogy így döntöttem, de beleegyezett. Minél tovább gondolkodtam, annál jobban feldühítettem magamat. Richard kihasználja, hogy anyu nagyon szereti őt, így próbál visszakúszni az életembe. Botrány! Ha azt hiszi, ezzel visszaszerezhet… Hát, akkor majd megnézheti magát. Teljesen érthető módon nagyon kiakadtam. Felkaptam a kocsikulcsot, és elviharzottam. Alig bírtam betartani a sebességhatárt, miközben az ismerős úton az iskola felé száguldottam. Nem volt

könnyű dolgom, mert egyre jobban felpaprikázódtam, amitől egyre erősebb ingert éreztem arra, hogy jól odalépjek a gázra. Végiggondoltam, miket fogok Richard fejéhez vágni, hogy magához térjen. Persze tudtam, hogy ilyeneket úgysem engednék meg magamnak anyu jelenlétében, de ez semmiben sem akadályozott meg. Megtalálom őket, hazaviszem anyut, és ha Richard ebből nem képes levonni a helyes következtetést, akkor még korlátoltabb, mint hittem. Az iskola sötétbe borult, és tudtam, hogy a főkapu már zárva van. Az egyik oldalsó bejárat felé vettem az irányt. Hallottam, ahogy a biztonsági kamerák utánam fordulnak. Most gondoltam csak bele, milyen rossz véget érhet a tervem – ha megszólal a riasztó, kijön a rendőrség, és nem lesz könnyű megmagyarázni, mit keres az épületben egy régi dolgozó lánya tanítási idő után. Az ajtóhoz érve láttam, hogy a folyosó teljesen sötét. Egy pillanatra megtorpantam, kezem a kilincsen pihent. Nem muszáj ezt csinálnom. Az éktelen harag elpárolgott az ide vezető úton, most már csak ideges vagyok. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hazamennék, és hagynám az egészet. Az ujjaim a kilincs köré fonódtak, és szinte akaratomtól függetlenül lenyomták. Visszafojtottam a lélegzetemet. Nem szólalt meg a riasztó, nem bukkant fel egy biztonsági őr sem. Ezt jó jelnek tekintettem. Talán mégis helyes, hogy idejöttem. Nem kellett nekem világosság, hogy eligazodjam az épületben. Azt is pontosan tudtam, hol keressem őket először. Elsétáltam a tanári és Richard irodája mellett, és egyenesen a művészeti tantermek felé tartottam. Anyu biztosan oda akarna menni. Mindig oda indul. Beléptem a lengőajtón, és láttam, hogy több teremben és irodában is ég a villany. Mély levegőt vettem, igyekeztem felkészülni a feltehetőleg kellemetlen jelenetre. – Elnézést, segíthetek? – szólt egy éles és gyanakodó hang. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha segíteni szeretne. Legfeljebb kihajítani. – Az iskola zárva van, ez magánterület. A hátam mögül hallottam a hangot, jól meg is ijesztett. Nem vettem észre, hogy érkezett valaki, ajtó nyílását sem hallottam. Annyira arra koncentráltam, hogy kimentem anyut Richard karmai közül, hogy se nem láttam, se nem hallottam. Lassan megfordultam. Fogalmam sem volt, mekkora bajban lehetek. – Emma! Az ég áldjon meg, fel sem ismertelek! – Az illető, aki másodpercekkel korábban még úgy beszélt, mint aki mindjárt leüt egy szoborral, most a karjába zárt, és jól megszorongatott. – Minek sétálgatsz te a sötétben? Jól megijesztettél! Nem tudtam, hogy ma este te is jössz. – Nem árultam el Janice-nek, anyu volt kolléganőjének, hogy ez számomra is csak nem sokkal korábban derült ki. – Hogy vagy, drágám? Annyira aggódtunk érted! Micsoda tragédia! Zavartan bólogattam. Janice jelenléte még jobban elbizonytalanított. Kedves, barátságos nő volt, aki élt-halt a pletykáért. Amikor anyu volt a munkaközösség-vezető, ő pedig az asszisztense, nagyon jó barátnők voltak. Már csak ezért is udvariassággal tartoztam neki. – Köszönöm, jól vagyok. Janice megpaskolta a kezemet, és azonnal észrevette a gyűrű hiányát. – Olyan kár, hogy el kellett halasztani az esküvőt – csóválta a fejét. Kérdést hallottam a látszólag ártatlan kijelentés mögött. Ezek szerint Richard senkinek nem mondta el az iskolában, hogy valójában felbontottuk az eljegyzést? Úgy döntöttem, csak egy ahával reagálok, és Janice szerencsére annyiban is hagyta ezt a témát. A vállam fölött a kivilágított teremre sandítottam, mert arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet Richard anyuval, hogy teljesen kínossá váljon a szituáció. Janice félreértette a gesztust. – A C4-esben vannak, a nagyteremben – árulta el. – Menj csak be hozzájuk! Haboztam, mert nem tudtam, mit mondjak, és vajon min fog csámcsogni másnap ebédszünetben az egész tanári. – Ööö… és mit csinálnak? Mármint Richard és anyu. Janice-t meglepte a kérdés.

– Csak a szokásosat. Ezzel nem sokat segített. Reméltem, hogy ha elég sokáig hallgatok, esetleg több információhoz jutok – Janice-nek nem volt kenyere a csönd. Nem is csalódtam benne. – Nagyon kedves Richardtól, hogy ezt megteszi. Halványan mosolyogtam. Mostanában nem nagyon tudtam elképzelni Richardról, hogy kedves dolgokat csinál, de ezt nem lett volna érdemes elárulni a kolléganőjének. – Igen, szerintem is – feleltem. – És te tudod a legjobban, milyen sokat jelent ez anyukádnak. – Igen, persze. – Nekem mindig elszorul tőle a torkom. Rendben, elég volt, így sosem kapom meg a választ a kérdésemre. – Janice, ne haragudj, de pontosan mit is csinál itt Richard anyuval? – Természetesen megmutatja neki a kiállítást, mint mindig. Nem azért jöttél, hogy te is megnézd velük? – A kiállítás! – világosodtam meg. Mélyet sóhajtottam. Anyu javaslatára hozták létre. Sokat és keményen dolgozott, amíg szponzort talált ahhoz, hogy egy kis galériát hozhassanak létre az egyik kisebb teremben. Minden évben itt állították ki a diákok munkáit. – Azt mondtad, „mint mindig”. Ezek szerint Richard már máskor is elhozta anyut? Janice összevonta a szemöldökét. Nem értette, miért tudok ennyire keveset arról, ami körülöttem történik. Üdv a klubban, Janice! – Persze, már három éve mindig elhozza. De mindig késő este jönnek, amikor az iskola már zárva van, és mindenki hazament. Én végig az irodámban ülök, amíg itt vannak. Anyukád felizgatja magát, ha valaki köszön neki, és ő nem emlékszik az illetőre. Nem akarom stresszelni, főleg, mert tudom, mennyire szereti nézegetni a gyerekek munkáit. Csak álltam ott a folyosón, és nagyon kicsinek éreztem magam, sokkal kisebbnek, mint az iskola bármelyik valaha volt diákja. Richard nagyon szép dolgot tett anyuért, amikor titokban elhozta ide, ráadásul az évek során többször is. Attól csak még rosszabbul éreztem magam, hogy Richard sosem árulta el, mit tesz, sosem vágyott arra, hogy megköszönjem neki. – Neked nem is mondta? – kérdezte Janice. A fejemet ráztam, mire ő gyengéden elmosolyodott. – Ez annyira jellemző Richardra, nem? Olyan figyelmes fiatalember. Igazi lovag, nem? Erre igazán nem tudtam mit felelni, miután ellöktem magamtól ezt a lovagot, a gyűrűjét pedig a szakadékba hajítottam. – Na, menj csak be hozzájuk! – noszogatott Janice. – Én meg visszamegyek az irodába, nehogy anyukád meglásson. Megvártam, míg becsukta maga után az ajtót, csak azután indultam tovább. Megálltam az üvegajtó előtt, és néztem a volt vőlegényem meg anyut. A falakon festmények meg szénrajzok lógtak, és egy nagy vitrinben agyagtárgyakat állítottak ki. Richard követte anyut, aki lassan lépkedett egyik munkától a másikig, és mindent jó alaposan megnézett. Úgy láttam, érdeklődve hallgatja anyut, aki minden bizonnyal a megfigyeléseit osztotta meg vele. Fogalmam sem lehetett arról, vajon van-e értelme annak, amit mond, vajon tiszta pillanatát éli-e, vagy csak összefüggéstelenül beszél. Richard arcáról nem tudtam leolvasni, mert figyelt és mosolygott, türelmesen állt mellette. Néha kérdéseket tett fel neki, amelyekre anyu lelkesen válaszolt. Régen láttam már ilyen boldognak és izgatottnak az anyukámat. Még egy utolsó pillantást vetettem rájuk, aztán sarkon fordultam, és ott hagytam őket.

A VÉGE

HARMADIK RÉSZ A régi kakukkos óra elütötte az egészet. Már ilyen késő lenne? Valószínűleg. Az az óra soha egy percet sem tévedett, amióta apu hazahozta az aukcióról. Sosem árulta el anyunak, mennyibe került, de a bűntudatos arckifejezés, amivel anyu kérdésére válaszolt, sokatmondó volt. Ahogy az is, hogy apu soha többé be sem tette a lábát még egy aukcióra. Végre elkészült a sminkem. Hátradőltem a székemben. Meleg volt, kellemetlenül meleg, úgyhogy felemeltem a hajamat a tarkómról, hogy kicsit enyhítsem a hőséget. Őszhöz képest meglepően erősen tűzött a nap. Besütött az ablakomon. Nagyon örültem, hogy nem esik az eső, de azért egyre nehezebben viseltem ezt a hőmérsékletet. Az ablakkeret nyikorgott, amikor kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő. Sok autó már elindult a házunk elől, a rokonok és a barátok már a templom felé tartottak. A motorok zaján túl hallottam, hogy a szomszédok füvet nyírnak, és a frissen nyírt pázsit illata megtöltötte a szobát. Erősebb volt, mint a régi asztalkán elhelyezett váza virágaié. A fehér fréziából kötött csokorhoz léptem. Lehajoltam, és gesztenyebarna tincseim a tölcsér formájú virágok közé keveredtek. Mélyet lélegeztem. Tegnap küldte a virágokat. Tökéletesek voltak. Nagyon kedves gesztus volt tőle, jellemző rá. A kis üzenet, amit közéjük tűzött, még különlegesebbé tette az ajándékot. Kihúztam a szárak közül, és újra elolvastam. Elmosolyodtam a szavain, és gyengéden megsimogattam a nevét. Egy sóhajjal visszatértem a készülődéshez.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Egy ideje már halogattam, mint a fogorvosnál tett látogatást szoktuk, hiába fáj elviselhetetlenül a fogunk – mert tudjuk, hiába nyugtatgat minket az orvos, akkor is fájni fog. Végül elfogytak a kifogások. Ideje volt eltakarítani a nyomaimat Richard lakásából. Monique ujjongott az ötlet hallatán, még az ebédidőmet is meghosszabbította, és kaptam tőle kartondobozokat is, hogy legyen miben elhoznom a dolgaimat Richardtól, amikor végleg kivonulok az életéből. – Éppen ideje már, hogy becsukd életed ezen fejezetének ajtaját – bölcselkedett Monique. Egészen lenyűgözött a metaforák keveredése. – Tudom, de ahányszor megpróbálom, Richard mindig az utamba áll. – Akkor lökd félre – javasolta a főnököm hamis mosollyal az arcán –, és legközelebb félreáll. Automata pilóta üzemmódban tettem meg az ismerős utat Richard lakásáig. Leparkoltam, és eltűnődtem, vajon tényleg utoljára járok-e ott. Valószínűleg. Richard helyére parkoltam le, és kibányásztam a hátsó ülésről a dobozt. Reflexszerűen ütöttem be a kapukódot a kis épület bejáratánál. Csend volt – a lakók többsége fiatal, aki ilyenkor dolgozik. Ennek örültem, mert semmi kedvem sem volt összefutni Richard valamelyik szomszédjával, miközben elvagdosom a minket összekötő szálakat. Visszhangzottak a lépteim a lépcsőházban, miközben feltrappoltam a harmadikra. A zárba illesztettem a kulcsot, és eszembe jutott, hogy le kell majd vennem a kulcscsomómról, ott kell majd hagynom, mielőtt távozom. Enyhe dohszag fogadott, amikor benyitottam, majd beléptem a kis előszobába. Beleszimatoltam a levegőbe, és elfintorodtam az ételmaradék és a napok óta elmaradt szellőztetés szagának keverékétől. Bekukucskáltam a konyhába, és elszörnyedtem, amikor megláttam, hogy halomban áll a pulton a mosatlan edény, annak ellenére, hogy közvetlenül alatta ott van a tökéletesen működő mosogatógép. Richard még nem tért vissza egészen a diákkorában megszokott életmódhoz, de már nem sok kellett hozzá. Nem az én bajom. Már nem. Elszántan hátat fordítottam a mosatlan edénynek. Megigazítottam a csípőmön egyensúlyozott dobozt, és a hálószoba felé vettem az irányt. Néhány lépés után hallottam meg. Kővé dermedtem, mint egy rémült őz, és lassan a hang irányába fordítottam a fejemet – mintha egy túl gyors mozdulat hatására a csigolyáim recsegése is elárulhatná a jelenlétemet. Egy pillanattal később megint hallottam, és most már biztos voltam benne, hogy Richard szobájából jön. Nem voltam egyedül a lakásban, volt ott még valaki más is, akinek annyi keresnivalója sem volt Richardnál, mint nekem. Csak most jutott eszembe a szórólap, amit néhány hónapja a rendőrség osztogatott, és amelyen arra hívták fel a figyelmet, hogy megugrott a fényes nappal elkövetett betörések száma a környéken. Már mindegy. A szívem felpörgött, a szám egy csapásra kiszáradt. Pánikba estem. Bármelyik pillanatban kivágódhat a hálószobaajtó, és bárki tört is be, meg fog látni. Hallottam, hogy valamit végighúznak Richard szobájának padlóján. Már jön is? Van még időm felhívni a rendőrséget? Nem, már nincs, és úgyis meghallaná. El kell tűnnöm. Rohanj! – parancsolta az agyam földbe gyökerezett lábamnak. Nem, akkor meghall, és egy pillanat alatt utolér, még a bejárati ajtóig sem jutok el. Oda kell lopakodnom, és bíznom benne, hogy nem hallják meg a nyíló ajtó nyikorgását. Óvatosan tettem egy lépést hátrafelé, és beleütköztem egy bekeretezett poszterbe, amit Richard az előszobában helyezett el. Leesett a szögről, és csörömpölve zuhant a földre. Összetört rajta az üveg. Basszus, rohanj! – sikoltott a fejemben a hang, és ezzel egy időben valaki kiszólt a hálószobából. – Ki van ott? Még mindig összevissza vert a szívem, amikor Richard feltépte az ajtót, és dühösen lóbálta a teniszütőjét. – Jézusom, Emma, azt hittem, betörő vagy, basszus!

– Én meg rólad hittem azt – feleltem remegő hangon, pedig már elmúlt a veszély. – És azzal mit akartál? – kérdeztem. – Kihívni egy meccsre a betörőt? Richard az ütőre nézett, megcsóválta a fejét, aztán elhajította a nevetséges fegyvert. A mintás szőnyegen landolt, Richard kabátja és táskája mellett, amelyeket ugyanilyen hanyagul dobált el. – Amúgy is, mit keresel itt? – vontam kérdőre. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy én vagyok a betolakodó, nem ő. Döbbenetes módon csak most tűnt fel az, amit azonnal észre kellett volna vennem. Richard csak egy régi, kopott pólót és boxeralsót viselt, és a szobájában teljes sötétség volt, lehúzta a redőnyt is, nehogy besüssön a tavaszi nap. Felkattintottam az előszoba villanyát, és közelebb léptem hozzá. Egészségtelenül sápadt volt. A homloka gyöngyözött. Hunyorgott a fénytől, úgyhogy gyorsan le is kapcsoltam a lámpát. – Megint migréned van? – kérdeztem. Bólintott, és az ajtófélfának támaszkodott. – Feküdnöd kellene – csóváltam a fejemet. – Feküdtem is, csak aztán arra ébredtem, hogy valaki feldúlja a lakásomat – közölte. Meglátta a dobozt, amit a földre tettem. – De látom, nem az én cuccaimra fened a fogadat, hanem a sajátjaidra. Éreztem a fájdalmat a hangjában, amit okozhatott a fejfájás is, de akár valami más is. – Figyelj, elmegyek – hajoltam le a dobozért. – Csak azért jöttem napközben, mert úgy gondoltam, mindkettőnknek úgy a legegyszerűbb, ha nem találkozunk. Amúgy hol a kocsid? Nem is jöttem volna fel, ha látom odakint. – A sulinál hagytam – felelte, és láttam rajta, micsoda erőfeszítésébe kerül állni és beszélni. Rettenetesen nézett ki. – Az egyik kollégám hozott haza, mert homályosan láttam, és nem mertem kocsiba ülni. Ismertem Richard migrénjeit, évek óta szenvedett már tőlük. Általában el lehetett bánni velük, ha az első figyelmezető jelnél bevette a gyógyszerét. Csak ritkán volt olyan komoly a baj, hogy a látását is érintse, és ágyba kényszerítse. Ez most pont olyan volt. Az ilyet többnyire a stressz hozta ki. Talán nem is olyan meglepő, hogy most ilyen rosszul lett. – Feküdj vissza! – szóltam rá. – Kitalálok magam is. Majd máskor visszajövök. Hálásan fordult az ágya felé. – Akár össze is szedheted, amiért jöttél – vetette oda keserűen, miközben az ágyához imbolygott. Mintha minden mozdulat a fejében lüktetne. – Nagyon rosszul vagy? – kérdeztem, és fel sem tűnt, hogy követtem őt a szobába. Lassan leült. Ahogy ült ott az ágya szélén, és hasogató fejét a kezébe temette, képtelen voltam otthagyni. – Bevetted a gyógyszeredet? Megrázta a fejét, aztán eltorzult az arca, mintha megbánta volna ezt a mozdulatot. – Nem. Csak besötétítettem a szobát, és reméltem, hogy majd kialszom ezt. Bosszúsan sóhajtottam, és a következő kérdésem egészen úgy hangzott, mintha egy barátnő szájából jönne: – Mégis miért nem? Tudod, hogy a gyógyszer nélkül esélyed sincs! – Sarkon fordultam, és a fehér csempés fürdőszoba felé vettem az irányt. – Mindjárt hozom. Amióta utoljára itt jártam, semmi sem változott, semmi sem költözött máshová. A samponomat, a balzsamomat, az arckrémemet és a testápolómat pontosan ugyanott találtam, ahol hagytam, a polcomon. A köntösöm az ajtó belső oldalán lógott, és a kád szélén sorakoztak a csatjaim. Mindenütt ott voltam. Nem csoda, hogy képtelen volt elengedni. Kinyitottam a tükrös gyógyszerszekrényt, és ösztönösen a migréngyógyszerért nyúltam. Ott is volt a dobozka, de amikor kinyitottam, azzal szembesültem, hogy teljesen üres. A dobozzal a kezemben mentem vissza a hálóba. – Elfogyott. Hol van az új csomag? Ugye, felírattad a következő adagot? – Lenyűgözött, milyen könnyedén csúszom vissza az idegesítő barátnő szerepébe.

Richard közben visszadőlt a párnájára, és az arca majdnem olyan fehér volt, mint a lepedője. – Nem. Már többször akartam, de sosem jutottam el odáig. – Richard! – csattantam fel. Összerezzent az emelkedő hangerőtől. – Jó, jó, mostanában mással voltam elfoglalva. Egy-két pillanatig talán hezitáltam, de nem sokkal tovább. Nem volt más választásom. Nem is kértem engedélyt, csak kinyitottam az éjjeliszekrény felső fiókját, ahol Richard a recepteket tartotta. Előtúrtam a kis, zöld papírt. – Mit művelsz? – kérdezte Richard. Nyilvánvalóan akadályozta a gondolkodásban a migrén. – Kiváltom a hülye gyógyszeredet – feleltem. Lassan felém fordította a fejét a párnáján, olyan óvatosan, mintha törött üvegen feküdne. – Köszönöm – suttogta erőtlenül. Nem tudtam, mit mondjak, és azt sem, milyen érzéseket kelt bennem, hogy így kell látnom, ennyire betegen, ennyire elesetten. Talán ettől lett olyan nyers a hangom: – Aludj vissza! Sietek.

Bosszantóan hosszú volt a sor a gyógyszertárban, és mire visszaértem Richard lakásába, már attól kellett tartanom, hogy dühöngő óriássá nőtte ki magát a fejfájása, és egy bunkóval veri a fejét, hogy engedjék ki. Nagy nehezen találtam a konyhában egy tiszta poharat, amit megtöltöttem jéghideg vízzel. Nem akartam, hogy zavarja Richardot a fény, ezért becsuktam a hálószobája ajtaját, amikor elmentem. Most megálltam a küszöbön, és azon vacilláltam, kopogjak, amitől felriadhat, vagy csak úgy menjek be. Nevetséges volt, hogy a szakítás ellenére még mindig úgy éreztem magam nála, mintha a második otthonomban lennék. Megmarkoltam a kilincset, és lassan lenyomtam. Richard aludt, de nem volt békés az álma. Ledobta magáról a takarót, amely összecsavarodva feküdt a lábánál. Még a sötétben is láttam, milyen izzadt a mellkasa, mert csuromvizes pólóját összegyűrve lökte a földre. Mi lenne a legjobb? Hagyjam, hadd aludjon, vagy próbáljam meg beadni neki a gyógyszert? Nyugtalanul forgatta a fejét a párnán, és időnként eltorzult az arca a fájdalomtól. Gyógyszer, döntöttem el. – Richard, megjöttem! Nem felelt, de a homlokráncolásból tudtam, hogy meghallotta a hangomat. – Richard, nyisd ki a szemed, vedd be a gyógyszert! A tenyerembe nyomtam két szem orvosságot, de még mindig semmi jelét sem tapasztaltam annak, hogy Richard meghallott volna. – Richard, én vagyok! Hallasz? Kelj fel, vedd be a gyógyszert! Tudtam, hogy felismerte a hangomat, mert megváltozott az arckifejezése, és motyogott valamit – talán a nevemet, de úgy mondta, mintha a víz alatt próbálna beszélni, vattával teli szájjal. A gyógyszert és a vizet is letettem az éjjeliszekrényre, és az ágya fölé hajoltam. Ha valaki néhány nappal korábban azt mondja nekem, Richard lakásában, Richard ápolásával fogom tölteni a délutánomat, ki is nevetem. De mi mást tehettem volna? Hagytam volna szenvedni? Hagytam volna magára? A nyaka alá csúsztattam a kezemet, és igyekeztem legyőzni a viszolygást, amit nedves bőre keltett bennem. Gyengéden felemeltem a fejét a párnáról. Szabad kezemmel megfogtam a fehér pirulákat. Ajka forró és száraz volt. Gyengéden kinyitottam a száját, és a nyelvére helyeztem a gyógyszert. Ezerszer értem már az ajkához, a testem minden négyzetcentiméterén járt már, de ez a bensőséges pillanat olyan kellemetlen volt, hogy belepirultam. Éreztem, hogy nincs ez így jól, főleg a miatt, ahogy a dolgaink állnak. A szájához emeltem a poharat. – Nyeld le, Richard! Engedelmeskedett, pedig még mindig legfeljebb félálomban volt. Amikor már biztosra vettem, hogy

lenyelte a pirulákat, újra felemeltem a poharat. – Igyál még! – kértem, ő pedig többet is kortyolt a frissítő folyadékból. Hirtelen megfogta a kezemet. Ez olyan váratlanul ért, hogy majdnem elejtettem a poharat. Annyi jéghideg víztől biztosan felébredt volna. Ujjaival lassan simogatta a kézfejemet. Még aludt. Nem tudja, mit csinál, mondtam magamban. Átvettem a poharat a másik kezembe, és megpróbáltam kihúzni az egyiket az ujjai alól. – Ne menj még, Emma! – motyogta álomittasan. Még nem ébredt fel. A mellkasára engedtem a kezünket, majd végre sikerült kicsúsztatnom az övé alól az enyémet. Nem riadt fel. Egy hosszú pillanatig ott álltam fölötte, ujjam a mellkasához ért, aztán végre erőt vettem magamon, és el tudtam szakadni tőle. – Csssss – csitítottam, mint anya a totyogós gyerekét. – Aludj csak! Úgy is tett.

Kipucoltam magamat a lakásából. Szisztematikusan, szobáról szobára haladtam, és mindent elpakoltam, amit az elmúlt évben nála hagytam. Amikor már mindent elraktam, kivéve a ruháimat, amelyeket a hálószobában, a szekrényében tartottam, kitakarítottam. Azzal érveltem magamban, hogy csak elütöm az időt, és nem azért csinálom, mert a legkevésbé is érdekel, hogy néz ki a lakás, és hogyan él a lakója. A konyha újra ragyogott, és a mosogatógépet is munkára fogtam. A késő délutáni árnyékok megnyúltak, nekem pedig nem volt már okom tovább maradni. Mégsem éreztem helyesnek, hogy csak úgy kisétáljak. Richard még mindig nem moccant, úgyhogy kénytelen voltam megkockáztatni, hogy felébresztem azzal, hogy kipakolom a dolgaimat a szekrényéből. Lábujjhegyen osontam be a sötét szobába, és lassan kinyitottam a szekrényt. Gyorsan dolgoztam a félhomályban, csak az előszobából beszűrődő fényt használtam. Levettem a ruháimat a vállfákról, aztán a fiókból kipakoltam azt a néhány fehérneműt, amit Richardnál tartottam. Hirtelen felkapcsolódott az éjjeliszekrényen a kislámpa, ami annyira váratlanul ért, hogy majdnem eldobtam a dobozt. Fogalmam sem volt róla, hogy Richard ébren van, azt sem tudtam, mióta figyel már. Ülő helyzetbe küzdötte magát, a párnájának vetette a hátát. – Hogy vagy? – kérdeztem. A hajába túrt, amivel még jobban összekócolta, mint az alvás közbeni hánykolódással. – Jobban – felelte, és szeme a dobozra tévedt. – Rosszabbul. Felesleges lett volna úgy tenni, mintha nem érteném, mire céloz. – Készítettem neked szendvicset, és töltöttem friss vizet a kancsóba – böktem az ágya mellett álló tálca felé. – Azt hittem… – kezdte, de elcsuklott a hangja. Megráztam a fejemet. – Nem, Richard. Semmi sem változott. – De itt maradtál. – Csak amíg aludtál. Most már megyek. Az ajtó felé léptem. – Ez amiatt az amerikai… Elgyötörten sóhajtottam. – Nem miatta van. – De még mindig érdekellek, Emma, ne is tagadd! Szomorúan néztem rá. Talán a fejfájása enyhült, de még messze nem volt jól. Nem hagyhattam, hogy azt higgye, az, ami aznap történt, több alapvető emberségnél. – Nem eléggé, Richard. Messze nem eléggé. Bánatosan nézte a dobozomat. – Már nem jössz többet?

Furcsa módon elszorult a torkom, fojtogatott a sírás. – Nem jövök. Elfordította a fejét, és azt hiszem, mindketten hálásak voltunk a félhomálynak, amiért elrejtette az arcunkat. – Hiába reménykedek, ugye? Azt hittem, ha meglátod, mennyire rettenetesen megbántam, ha megérted, mennyire szeretlek, akkor adsz még egy esélyt. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de csak ez a remény éltet. Nem tudtam, mit feleljek erre. Már mindent elmondtam, többször is, mint kellett volna. Csak az ajtóból fordultam vissza. – Tényleg nem tudom, képes lettem volna-e megbocsátani neked, hogy megcsaltál, ha a dolgok máshogy alakulnak, ha nincs a baleset – ismertem be. Mindkettőnket meglepett ez az őszinteség. – De azért nem tudok megbocsátani neked, amit elvettél tőlem. Értetlenül nézett rám, fogalma sem volt, miről van szó. – Amyt – suttogtam. A név hallatán összerezzent, és fel-alá szaladgált az ádámcsutkája. – Azzal, amit műveltél, elvetted tőlem Amyt. Elvetted tőlem az emlékét. – Elsírtam magam, de már nem érdekelt, látja-e a könnyeimet. – A legjobb barátnőmet kellene gyászolnom, de hála neked, képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok akár csak gondolni is rá, mert azonnal együtt látlak benneteket, ahogy csókolóztok, ahogy egymáshoz értek… – Kirázott a hideg, és láttam, mennyire fáj Richardnak ez a reakció. – Miattad képtelen vagyok őt meggyászolni, már a gondolatától is elönt a düh, átverve érzem magam. Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neked.

Ez most sokkal véglegesebbnek tűnt, mint maga a szakítás. Miközben hazafelé tartottam, és az anyósülésen ott zörgött mellettem a Richarddal közös életem minden tárgyi emléke, végre elhittem azt, amit búcsúzóul mondott: – Nem fogok többé a nyakadra járni, Emma. Nem leszek azon, hogy visszanyerjelek, vagy meggondold magad. Hálásan bólintottam. Végre fellélegezhettem, most, hogy levette a vállamról ezt a nyomást. De közben furcsa módon megijedtem, mert úgy éreztem, ez már a közös történetünk hangos befejező akkordja. – De egy valamit tudnod kell. Amikor meggondolod magad… mert meg fogod gondolni magad… én itt leszek, itt várok rád. A szüleim nem voltak otthon, amikor megérkeztem, aminek örültem, mert nem akartam a doboz miatt magyarázkodni. Olyan érzés volt, mintha egy egészen apró koporsót cipelnék. Gyorsan elpakoltam a holmimat, vissza a saját életembe, miután Richardéból kitakarítottam. Éppen készültem becsukni a szekrényajtót, amikor a szemem megakadt valamin. Még egy utolsó dolgot meg kellett tennem. A cipősdobozért nyúltam, és a szőnyegemre tettem. Lehúztam róla a szalagot, amely rajta tartotta a tetejét, és ott volt. Ott várt. Eddig még nem álltam készen, túl korai volt. De most már felkészültem. Leültem a földre, a hátamat az ágynak támasztottam, és megfogtam a levelet. A szívem hevesen vert, amikor megfordítottam a fehér borítékot, és feltörtem a pecsétet. Ideje volt, hogy hagyjam, még utoljára megszólaljon, még utoljára elmondja, amit mondania kell. Eljött az ideje, hogy elolvassam Amy levelét. Kedves Emma! Milyen furcsán, milyen hivatalosan hangzik, ugye? De hát ez az egész olyan furcsa! Írom ezt a levelet, de közben tudom, hogy soha, de soha nem fogom neked odaadni. Őrület, mi? Biztos, hogy úgysem akarnád elolvasni. Ha nem akarsz róla beszélni, akkor pláne nem akarod látni papírra vetve, feketénfehéren. (Jó, kéken-fehéren, mert nincs fekete tollam.)

De akkor is le kell ezt írnom. Muszáj kiírnom magamból, akkor talán le tudom zárni ezt az emléket (és ezt a levelet), el tudom rejteni valami titkos zugba, és továbbléphetek. Nem tudom, hogy csinálod, őszintén. Nézem, ahogy mosolyogsz rám, búcsúzáskor megölelsz, kutatom az arcodat, a szemedet, de nem találok semmi nyomot, semmit; semmi sem árulja el, mit érezhetsz. Egyetlen apró, árulkodó jelet sem látok. Te vagy a világ legjobb színésznője (Oscar-díjat érdemelnél!), vagy (és talán ez a valószínűbb) te vagy a legjobb, legkedvesebb és legmegbocsátóbb ember ezen a világon, sőt az egész univerzumban. Egy angyal… nem is, inkább szent. De valami földöntúli lény, ez biztos. Senki sem lett volna képes arra, amit te tettél. Más: a) megköveztetett volna Hallingford főutcáján, b) bérgyilkost küldött volna rám, c) (ami a legrosszabb lehetőség) kizárt volna az életéből, és soha többé nem állna szóba velem. Jegyezzük meg, ezek mindegyikét megérdemelném, meg még ezeknél sokkal rosszabbat is. Ne hidd, hogy nem tudom! Fogalmam sincs, miért nem gyűlölsz. Én gyűlölöm magamat. Ha valaki megtudná, mit műveltem (és könyörgöm Istenhez, hogy ezt ne engedje), azt gondolná, a legocsmányabb teremtés vagyok, akit valaha a hátán hordott a Föld. Mindenki tudja, hogyan kell viselkedni ezen a világon. Mindenki tudja, hogy soha, de soha, de soha, bármi történjék is, soha nem fekhetsz le a legjobb barátnőd vőlegényével. Jó, akkor még csak a barátod volt, de ez csak részletkérdés, az én bűnömet nem kisebbíti. Rettenetes dolgot műveltem. Borzalmasat. Iszonyatos ember vagyok, csak az ment meg, hogy olyan ember a legjobb barátnőm, aki ilyen végtelenül jó, aki megbocsátja életem legcsúnyább hibáját, és hagyja nekem, hogy megtartsam azt a címet, amit már nem érdemlek meg. És ha cserébe csak annyit kérsz, hogy soha meg se említsem, ami történt, akkor azt én tiszteletben tartom. Gondolom, csak úgy tudod elfelejteni, ha nem mondjuk ki hangosan. Úgy látom, működik a módszer, mert kívülről legalábbis úgy tűnik, minden rendben köztetek Richarddal. Hála az égnek! Komolyan, nagyon komolyan mondom. Azt akarom, hogy boldogok legyetek. Őrülten, mértéktelenül boldogok, olyan boldogok, hogy egész nap csak nevessetek, amíg meg nem haltok, mint a mesében. Megérdemlitek. Mindketten. Tudom, ez nem mentség az árulásomra, de szerintem nem mindig voltál ilyen boldog, amióta hazajöttél. Tudom, milyen nehéz lehetett otthagyni a karrieredet, félredobni az életedet, és visszatérni, hogy segíts apukádnak anyukád ellátásában. Látod, ez is csak azt mutatja, mennyire jó ember vagy! Szeretném azt hinni, hogy ugyanezt én is megtenném a saját szüleimért, de ha őszinte akarok lenni (és megígértem magamnak, hogy az leszek), akkor be kell látnom, hogy ez nem valószínű. Mostanában néha mintha látnék valamit az arcodon… mintha… nem is tudom. Mintha elveszítetted volna magadat, mintha túl sok lenne neked ez az egész. Caroline szerint csak az esküvő stresszel, de én ebben nem vagyok olyan biztos. Szerintem már az eljegyzés előtt is ott volt ez a valami a tekintetedben. Visszanézve azt hiszem, nem is akartam gondolni rá, hogy ez a bizonytalanság, ez a zavarodottság Richard miatt van. Ezt műveltem? Ilyen ostoba lennék? Valószínűleg. Ha valami kiderült ebből az egész, borzasztó helyzetből, az az, hogy nagyon-nagyon szereted őt (és engem), azért tudsz megbocsátani nekünk, miután ekkorát rúgtunk beléd. Richard mindent elmondott, ugye? Azt nyilván tudod, hogy nem terveltük ki előre, amit tettünk. Nem akartuk, hogy megtörténjen. Tessék! Már megint! Már megint hazudok, pedig megfogadtam, hogy ebben a levélben nem fogok. Úgyhogy neki futok még egyszer. Richard egész biztosan nem akarta, és nem tervezte. Egy stósz Bibliára is megesküdnék, hogy így volt. De én… nos… volt idő… amikor külföldön éltél, és kikerültél a körből… nos, nincs mit szépíteni a dolgon, volt idő, amikor eljátszottam a gondolattal, hogy Richard meg én… Tudod. De csak én, csak én kavartam össze mindent! (Szokásos módon.) Csak az én fejemben létezett az, hogy ő esetleg érez irántam valamit. Csak én éltem bele magam ebbe az ostoba képzelgésbe, amit csírájában kellett volna elfojtanom. De tudom az igazságot, mindig is tudtam – Richard soha életében nem szeretett mást rajtad kívül. Sírt. Ezt mesélte? Abban a pillanatban, ahogy a végére értünk… tudod… elsírta magát. Hallod, ki

hitte volna, hogy ilyen rossz vagyok az ágyban? Ne haragudj! Ezzel nem lenne szabad viccelődnöm. Én még sosem láttam férfit így sírni. Még sosem láttam, hogy valakit ennyire összetörjön a bűntudat és a szégyen, de engem sem viselt meg kevésbé. Tettem már néhány ostoba, átgondolatlan, felelőtlen dolgot életemben (felesleges felsorolnom – te a legtöbbnek szemtanúja voltál!). De ez… Ez a bűn, ez az árulás mindegyiken túltesz. Ha megérjük, hogy ősz hajú nénikékként üldögéljünk a hintaszékünkben az öregek otthonának verandáján, akkor sem fogom megérteni, hogyan élte túl ezt a barátságunk. Tiszta szívemből szeretlek, Emma! El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy majdnem tönkretettem egy olyan értékes valamit, mint amilyen a barátságunk. Köszönöm, hogy megmentetted, és engem is megmentettél. Egyet megígérhetek – soha, de soha többé nem teszek olyat, amivel megbánthatlak, soha többé ebben az életben. A szavamat adom. Örökké barátok maradunk. Amy

– Ez jobb? Elhúztam a függönyt, és megnéztem Caroline-on a ruhát, amit most próbált fel. Fintorogva ráztam a fejemet. – A többi jobb volt. Próbáld fel megint a kéket! – javasoltam, és kikerestem a ruhát abból a halomból, amit a karomon fogtam. Szombat délelőtt volt, a boltok dugig voltak, és megfájdult a fejem az öltözőben harsogó zenétől. Tiniként többször jártunk vásárolni, mint manapság, de Caroline egyszerűen nem volt hajlandó beletörődni, hogy nem akarok vele menni. – Kérlek, Emma! Nagyon különleges ruha kell a szülinapomra, és nem akarom egyedül kiválasztani – győzködött a telefonban. – Vidd magaddal Nicket! – vetettem fel. Tudtam, hogy Nick legalább olyan lelkes lenne, mint én. – Azt nem lehet – suttogta a barátnőm. Ebből kitalálhattam, hogy a barátja hallótávolságon belül van. – Miért nem? Némi recsegés-ropogás jelezte, hogy Caroline arrébb vonult, majd így felelt: – Napok óta utalgat, azt mondogatja, hogy nagyon nagy ünneplést tervez. És szerintem ma lesz az estéje. – Minek az estéje? Most már alig hallhatóan suttogott. – Azt hiszem, meg fogja kérni a kezemet, Emma. A születésnapomon. Mindig úgy voltunk vele, hogy várunk még, spórolunk, de amióta Amy… Nos, szerintem meggondolta magát. Most már te is beláthatod, hogy muszáj lesz eljönnöd velem, segítened kell valami igazán mesés ruhát választani. Természetesen igent mondtam. Nagyon igyekeztem leküzdeni azt az alattomos kis féltékenységet, ami a szavai nyomán a bordám közé szúrt. Nem volt jogom ferde szemmel nézni az izgatottságát, mert hosszú évek óta akarta és várta már ezt a pillanatot. Csak azért, mert az én esküvői terveim katasztrófába fulladtak, nem kívánhatom, hogy ő se legyen boldog, nem lehetek ilyen önző. Mindketten rettenetes időszakon voltunk túl, és Caroline megérdemelte a boldogságot. Újból elhúzta a függönyt, és a kék ruhában állt előttem. Haját a sok öltözködés összekócolta. Mezítláb, csíkos pamutzokniban állt, ami a farmerhez jól ment, de a pánt nélküli selyemruhához nem illett. A ruha úgy simult karcsú alakjára, mintha rá öntötték volna. Lélegzetelállítóan nézett ki. – Ez lesz az – jelentettem ki magabiztosan. Szélesen mosolygott, belenézett a tükörbe, és boldogan bólogatott. – Ha Nick ebben a ruhában nem kéri meg a kezedet, majd én feleségül veszlek. Egész délelőtt lefoglalt minket a tökéletes ruha utáni vadászat, de amikor a kasszánál vártunk a

sorunkra, Caroline felhozta a délutáni terveimet. Tudhattam volna. – Akkor találkozol Jackkel? Előrébb csoszogtam, mert kicsit haladt a sor. – Azt hiszem – feleltem. – Hát, nem vagy valami magabiztos. Vállat vontam, és igyekeztem közömbösnek tettetni magam, pedig közel sem voltam az. – Nem, nem erről van szó. Csak kicsit fura lesz. Ma látom utoljára, el kell búcsúznom tőle. – És lehet, hogy ma lesz az utolsó esélyed… valami másra is – tette hozzá Caroline komolyan, aztán elővette a bankkártyáját, és odaadta az eladónak. – Te jó ég, megint kezded? Ez már mánia. Nem fog megtörténni, és főleg nem úgy, hogy pár nap múlva végleg eltűnik az életemből. – Lehet, hogy meggondolja magát, és marad még egy kicsit – vetette fel Caroline, és felszisszent, amikor a pénztárgép kijelzőjén megjelent a ruha ára. – Nem hinném. Azt mondta, csak három hónapra tudta kivenni a házat. Caroline figyelte, ahogy becsomagolják a ruháját, aztán egy hatalmas, csillogó szatyorba teszik. Aki ennyit költ, az már elegáns szatyrot kap, nem az olcsó műanyagot. – Majd hétfőn körbekérdezek a többi ingatlanosnál – ajánlotta fel. – Kiderítem, ki intézi azt a házat, hátha meg lehet hosszabbítani a bérletet. Csak ráztam a fejemet. – Felesleges. Visszamegy az Államokba, és nem fogja meggondolni magát. Inkább hagyjuk is!

Miután visszataláltunk a kocsihoz a többszintes parkolóházban, és Hallingford felé vettük az irányt, én már örültem, hogy ez a nap is eltelt, de Caroline ragaszkodott hozzá, hogy még igyunk meg valamit, és vegyünk egy szendvicset, mielőtt elválnak útjaink. – Meghívlak – győzködött. – Ezzel szeretném megköszönni, hogy egész délelőtt jártad velem a boltokat. Olyan természetesen adta elő magát, hogy nem láttam át a szitán. Már megrendeltük a szendvicseket, már az italunkat szürcsöltük, amikor egyszer csak felnézett és felkiáltott: – Te jó ég, nézd, ki van itt! Úgy éreztem magam, mintha egy másodikos osztály színdarabnak csúfolt ripacskodásába csöppentem volna. Nick és Richard lépett be a kocsmába. Véletlen? Aligha. Villámló tekintettel fordultam a barátnőm felé. – Caroline McAdams! – dörögtem vészjóslóan. – Mi van? – adta az ártatlant. – Nem tudtam, hogy ők is ide jönnek. Csak annyit mondtak, hogy a sportközpontba mennek fallabdázni. Nick nagyon gyengén játszotta a meglepettet, amikor észrevette a barátnőjét a „véletlenszerűen” kiválasztott kocsmában. Karon ragadta Richardot, és felénk biccentett. Richard elsápadt, a szája elkeskenyedett. Eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, az ő reakciója legalább tényleg őszinte. Ha ez egy csapda (és ki kételkedett volna ebben?), ő is beleesett. Nick mondott valamit, mire Richard a fejét rázta, de Nick akkor is elindult felénk. Richardnak nem sok választása volt, kénytelen volt követni. – Micsoda meglepetés! – szólt Caroline. Nem fenyegette a veszély, hogy valaha is bármilyen díjra jelölik a színészi alakítása miatt. – Fogalmam sem volt, hogy itt lesztek – mondta a barátja. Nyilvánvalóan többször elpróbálták a jelenetet, hogy egészen biztosan életszerűen sikerüljön. Nem jött össze. – Sajnálom – szabadkozott Richard, aki valóban kínosan érezte magát. Találkozott a tekintetünk. – Én komolyan gondoltam, amit a múltkor mondtam. Fogalmam sem volt erről. Megyek is – fordult a kijárat

felé. Furfangos barátaink arcára kiült az idegesség. Nyilvánvalóan nem számítottak erre a reakcióra. Aztán, mielőtt még felfoghattam volna, mit csinálok, megszólaltam. – Richard, ne, ne menj el! – Mindhárman döbbenten néztek rám, de nálam jobban egyikük sem csodálkozott. – Nem kell. Ez egy kisváros, nem fogjuk tudni örökké elkerülni egymást. Újra és újra egymásba fogunk botlani… véletlenül. – Gyilkos pillantást küldtem Caroline felé. – Viselkedjünk felnőttek módjára, intelligensen! Volt igazság abban, amit mondtam, de ez az enyhülés talán inkább annak volt köszönhető, amit Richard a lakásán mondott, és nem Caroline kavarásának. Ha Richard végre tényleg elfogadta, hogy azt szeretném, hagyjon békén, akkor felesleges vele keménykedni. Nem az volt életünk legkellemesebb fél órája, Richarddal egy szót sem váltottunk, viszont Caroline-on és Nicken keresztül beszélgettünk, mintha ők lennének a tolmácsaink, akik folyékonyan beszélik a feszengő exszeretők nyelvét. Olyan gyorsan toltam be a szendvicset, és döntöttem magamba az üdítőt, hogy attól kellett tartani, elcsapom a hasamat, de Richarddal legalább el tudtunk tölteni egy helyiségben fél órát úgy, hogy egyikünk sem kiabált, fröcsögött vagy vádaskodott. Mérföldkőhöz érkeztünk. Caroline mindenesetre így gondolta, és ezt szóvá is tette, amikor kikísért a kocsimhoz. – Látod? – karolt belém. – Nem is volt olyan rossz. Magamban füstölögtem. Ha nem a szüleim, akkor majd ő meg Nick lendülnek akcióba. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek Monique-kal tölteni minden szabadidőmet, mert ő az egyetlen ember, aki nem akar összehozni Richarddal. Aztán rájöttem, hogy ez nem egészen igaz. Van még valaki, aki nem rajong ezért az ötletért: Jack. De ő öt napon belül elmegy, úgyhogy nem számít. – Ezt még egyszer meg ne próbáld, Caroline! – szóltam szigorúan, miután arcon csókoltam. – Tudom, hogy jót akarsz, de nincs szükségünk arra, hogy mindenki beleugasson az életünkbe. – Ne haragudj! Csak annyira szeretném, ha újra összejönnétek. Olyan sok rettenetes dolog történt velünk, szeretném, ha jól végződnének a dolgok. – Lehet, hogy ez a történet nem így van megírva – feleltem szomorúan. – Nem kényszeríthetsz arra, hogy meggondoljam magam, és megbocsássak Richardnak, vagy újra bízzam benne. De egy egyéjszakás kalandba sem lökhetsz bele, hátha akkor majd belátom, mit veszítek. Tudom, mit veszítettem, és azt is tudom, hogy azok az érzések most nincsenek meg. – De még meglehetnek? Idővel… Kinyitottam a kocsim ajtaját. – Richard nem rossz ember – mondtam ki végre az igazságot, ami napok óta motoszkált bennem. – Jó ember, de nagyon-nagyon rossz dolgot tett.

Idegesen mentem a találkozónkra, ami valójában nevetséges. Én találtam ki, hogy találkozzunk. Már bőven ideje volt, fontos dolgokat kellett kimondanom. A helyszínválasztás… nos, az nem az én lelkemen száradt. Leállítottam a motort, majd körülnéztem a kis parkolóban. Egyedül voltam. Helyes. Legalább zavartalanul beszélgethetünk. Felvettem a meleg kabátomat és a hosszú sálamat, majd kiszálltam a kocsiból. Április vége volt, mégis hideg. Hangosan csikorogtak a lépteim az apró kavicsokon, miközben a találkozóhely felé tartottam. Az utamat piros tulipánok szegélyezték, amelyek úgy ingadoztak az enyhe szellőben, mint tiszteletet adó katonák. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, de elkomorodott az arcom, amikor észrevettem, hogy már majdnem ott vagyok. A szívem hevesebben vert, a szám kiszáradt. Köszönni is alig bírtam, és félő volt, hogy képtelen leszek kimondani mindazt, amire készültem. Letértem a keskeny ösvényről, és a csizmám eltűnt a fűben, ami már most előbújt a földből. Egyenesen a találkozóhelyre mentem, és mereven a lábamat néztem, ahogy előbukkant a zöld fűszálak közül. Nem

mertem a célra pillantani. Megálltam, felemeltem a tekintetemet. Belenyúltam kabátom mély zsebébe, ujjaimat a papír köré fontam, és előhúztam. Aztán megszólaltam. – Szia, Amy! Megkaptam a leveledet. A szellő meglebegtette a papírt. Mint a megadást jelző fehér zászlót. Jó hasonlat. Közelebb léptem a fejfához, és lesöpörtem a koszt, amely elcsúfította a tiszta, fehér márványt. Amyt persze nem izgatta volna. Sosem volt erőssége a háztartás vezetése. Ezen elmosolyodtam, és kicsit meg is nyugodtam. Nem hittem volna, hogy ezen a helyen el tudok majd lazulni. – Leülhetek? – kérdeztem, majd lehuppantam végső nyughelye mellé. Kicsit nedves volt a fű, és már át is ázott a farmernadrágom. De egy kis kényelmetlenség megérte. A virágok, amelyeket Caroline ültetett, elszáradtak és meghaltak, úgyhogy kitépkedtem őket barátnőnk sírhantjából. – Meglep, hogy itt látsz, mi? Nem csodálom. Néhány hete még nem hittem volna, hogy valaha is eljövök. – Feltámadt a szél, meglibbentette tincseimet. – Lehet, hogy te sem hitted volna, hogy valaha is ide kerülsz – mosolyogtam szomorúan. Azt gondoltam, Amy a másvilágra is magával vitte a humorát, amit annyira szerettem benne. Ez a gondolat olyan volt, mintha valaki meggyújtott volna a sötétben egy gyufát. Egy pillanatra megláttam az igazságot, mielőtt a pislákoló fény kihunyt volna. Szerettem Amyt. Életében is, halálában is. Ő volt a barátnőm, a bizalmasom, a koszorúslányom és az árulóm. Attól még szerettem, ahogy mindig, és tudtam, hogy ez sosem fog megváltozni. Kisimítottam és az ölemre fektettem Amy levelét. Közben megakadt egy-egy szón a tekintetem. „Mennyire sajnálom”, „életem legcsúnyább hibáját”, „megbocsát…” Csendesen néztem Amy utolsó üzenetét. Nem kellett újraolvasnom, minden szavára emlékeztem. – Jó levél – szóltam a fejfa alatti földhöz. – Itt-ott van benne néhány helyesírási hiba… de ezt megbocsátom. – Amy világ életében elég kreatívan használta a nyelvet. Megérintettem a sírkövet, amely azt jelezte, hogy Amy létezett, aztán távozott erről a világról. – És nem csak ezt bocsátom meg, Amy. Hosszan hallgattam, mert nagyon szerettem volna a fák susogásán és a saját lélegzetemen kívül mást is hallani. Nem hittem a szellemekben, sem a túlvilágban, de bármit megadtam volna, ha akkor láthatom, hallhatom a hangját vagy megérinthetem. Lehunytam a szemem, és magam előtt láttam az arcát. Mosolygott, és gyönyörű, kék szemében életvidámság ragyogott. – Jaj, Amy, mennyire hiányzol! Amy türelmesen megvárta, amíg előhalásztam a táskámból egy zsebkendőt, és végre folytatni tudtam. Hangosan kifújtam az orrom, aztán elnézést kértem a barátnőmtől és a szomszédaitól. Senki sem neheztelt rám. – Azért jöttem ma el, hogy elmondjam, rendben vagyunk. Igazán. Tudom, hogy azt hitted, már tudok róla… arról, ami közted és Richard közt történt. De most már talán te is tudod, hogy egy szót sem szólt nekem. Mindent látsz onnan, ahol most vagy… ugye? Soha életemben nem mondtam és nem is gondoltam még ilyeneket, de Amy érdekében és magamért is bíznom kellett abban, hogy valahogyan, valahol hall engem. – Most már minden világos, most már volt időm mindent átgondolni. Tudom, hogy sosem akartál bántani. Sem engem, sem Richardot. Eszed ágában sem volt. Sosem tennél velem ilyet, ezt jól tudom. De megtörtént, és szerintem azt is értem, miért. Szerelmes voltál belé, igaz? Te is szerelmes voltál belé. – Úgy képzeltem, a szellem-Amynek elakad a lélegzete. – Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy van valami… Sejtettem, hogy tetszik neked. Hogy nem csak tetszik. Nem mintha ezt bárhogyan is kifejezésre juttattad volna, amíg velem járt. De amikor elmentem, amikor megmondtam Richardnak, hogy köztünk mindennek vége… Hát… Nem hibáztatlak. És olyan sokáig voltam távol! Ő évekig várt rám, te pedig közben rá vártál. – Feltört belőlem a zokogás. – Micsoda pazarlás! Mekkora galibát csináltunk! Amy nem vitatkozott. – És akkor… annyi év után végre észrevett téged. Végre nem úgy tekintett rád, mint Emma barátnőjére.

Milyen érzés volt, Amy? Bűntudatod volt miattam? Nem kellett volna. Megmondtam neki, hogy többé nem jövök vissza. Nem akartam, hogy várjon rám. Mégis így tett. Bárcsak megoszthattad volna valakivel az érzéseidet! De erről senkivel sem beszélhettél, még Caroline-nal sem, igaz? Egy szarka szállt le mellém, meg is ijesztett. Csak egy – a bánat jelképe. A fekete-fehér betolakodó hosszú, mindent tudó pillantást vetett rám, és egy pillanatra úgy éreztem, minden szavamat érti. Ostobaság. Összerezzentem, és a rémült madár felröppent, majd némán csapkodó szárnyakon eltűnt a lombok közt. – És akkor visszajöttem. Nem akartam, ezt mind tudtuk. De anyunak szüksége volt rám… Apunak meg még inkább. És Richard itt volt, és olyan könnyű, olyan kényelmes volt visszatérni a régi kerékvágásba, mindent ott folytatni, ahol abbahagytuk. Gondolom, kis híján belehaltál… – Rémülten nyögtem fel, amikor felfogtam, mit mondtam. – Elnézést! – szabadkoztam barátnőm és a többiek előtt. – Nem volt szerencsés ez a szóválasztás. De most már tudom, mennyire fájt neked. Olyan közel álltatok egymáshoz, majdnem annyira, mint szeretted volna. Azzal az emberrel, akivel mindig is lenni akartál. És akkor, huss, eltűnt. Elvették tőled. Elhallgattam. Nem tudtam, kimondhatom-e azt, ami a fejemben jár. Amy mindig is jó hallgatóság volt, és most már kétség sem férhetett ahhoz, hogy megtartja a titkomat. – Tudom, történnek hibák, ha az ember a szívére hallgat. Például akkor este, Richarddal. Megértelek… mert velem is ez történik most. Jó, nem egészen ugyanez, de belebonyolódtam valamibe, aminek nem lesz jó vége. Nem is lehet. És most már egy kicsit átérzem, mit érezhettél. Olyan közel voltál ahhoz, amit akartál, hogy meg is érinthetted volna, és közben tudtad, hogy sosem lesz a tiéd. Gondolom, nem tudsz nekem tanácsot adni – sóhajtottam fel szomorúan. Az arcomon végiggördült egy könnycsepp, majd hangos toccsanással Amy levelére pottyant. A magányos, ragyogó csepp éppen Amy aláírására hullott. Ezt jelnek értékeltem, de ha az volt is, nem tudtam, mit jelent. Szomorúan mosolyogtam. – Ezt most egyedül kell megoldanom, mi? – kérdeztem hallgatag barátnőmet. Lassan kinyújtottam a lábamat, és feltérdeltem Amy márvány sírköve mellett. Gyengéden végigsimítottam az aranyozott betűket, mintha Braille-írással búcsúznék. Közelebb hajoltam, és megcsókoltam. Amióta elveszítettük, még sosem éreztem ilyen közel hozzá magamat. – Minden rendben van velünk, Amy. Ne aggódj! Szép álmokat, szépségem!

A VÉGE

NEGYEDIK RÉSZ Elfordultam a tükörtől, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Caroline kukucskált be. – Szia, drágám, hogy vagy? Elmosolyodtam. Már attól megnyugodtam, hogy láthattam az arcát. – Jól vagyok – biztosítottam, pedig elárult a nyakamon lüktető ér. – Nick merre jár? – A földszinten van, valami devoni unokatestvéred lyukat beszél a hasába. Grimaszoltam. – Üzenem neki, hogy ne haragudjon. – Maradjak veled? – kérdezte a barátnőm. Körbetekintett, és meglátta a celofánba csomagolt ruhát, amelyet az ágyamra terítettem, a földön pedig a cipőt, amely csak arra várt, hogy belelépjek. – Ne, semmi baj. Menj vissza, mentsd meg szegény párodat! Caroline mosolygott, aztán az ajtó felé indult. – Jaj, majdnem elfelejtettem – jött vissza hozzám. Gyengéden megszorította a vállamat. Két kis borítékot vett elő a kabátzsebéből. – Ezek nemrég érkeztek. Elvettem őket a kezéből, és az írást néztem. Egyik sem volt ismerős. Most már nem volt időm kártyákat olvasgatni, ezért úgy döntöttem, majd a többi közé teszem ezt a kettőt is, a földszinti asztalkára. – Nos – folytatta Caroline kissé bizonytalanul –, a templomban találkozunk. – Ott leszek – suttogtam. Caroline még egyszer visszanézett rám a válla fölött, és arcáról leolvashattam, mennyire szeret. Fogtam a két borítékot, és a fésülködőasztalra, a levélnehezék alá helyeztem őket. A csillogó, sima kavics volt az, amelyet még a tópartról hoztam haza. Megsimogattam a selymes, szürke követ, és emlékeztem…

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Elfogott az idegesség, amikor kivettem a kocsiból a szatyrokat, és Jack ajtajához értem. A csók óta most látom majd először. Ő könnyedén elhessegette a történtek emlékét, de én erre képtelen voltam. Még most is magam előtt láttam, élethűen, részletesen, minden egyes ébren töltött pillanatban. Gyengéden mosolyogva és szabadkozva nyitott ajtót. – Szia, Emma! – üdvözölt. Elvette tőlem a szatyrokat, és letette őket az előszobapadlóra. – Ne haragudj, éppen skype-olok valakivel. Hagyd csak a szatyrokat, menj be a konyhába, egy perc, és jövök én is. Bólintottam, mire ő visszasietett a szobába, amit irodának használt. – Szia, drágám, itt vagyok! Ne haragudj! Mintha lándzsát döfött volna belém, úgy szíven találtak a szavai. Szörnyű fájdalmat éreztem. Meg kellett támaszkodnom a lambériázott falnál, nehogy összeessek. Nem akartam hallgatózni, igazán, de Jack nem csukta be rendesen az ajtót, így lehetetlen volt nem meghallani, amit mondott. – Nem, csak beengedtem valakit… nem, csak egy barátom. Hol is tartottál? Felkaptam a szatyrokat, és bemenekültem a konyhába. Mit keresek én itt? A táskákat olyan erővel dobtam az asztalra, hogy biztosra vettem, összetörtem az összes tojást. Mindenféle ostobaságot gondoltam a meghívás okának. Biztosra vettem, hogy ezt az egész főzőcskézést csak azért találta ki, hogy velem tölthessen még egy napot! Erre tessék, megérkezem, és ő az interneten édeleg valami nőcskével, aki a világ másik felén van. Fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy bárki legyen is az a nő, fontos Jacknek. Ez egyértelműen kiderült abból, ahogy beszélt vele. Néha ugyanezt a hangot hallottam akkor is, amikor velem beszélt, amikor egyre közelebb érezte hozzám magát. Pontosan felismertem. Mit keresek a konyhájában? Szánalmas idióta vagyok! Idejöttem a vadonatúj farmeremben, a fehér blúzomban (ne essünk túlzásba, nehogy azt gondolja, túlöltöztük az eseményt!), és várom, hogy elköszönjön attól a nőtől, és végre rám is figyeljen egy kicsit. Nem érdemlem meg, hogy így bánjanak velem. Soha többé nem bánhat így velem senki, legfőképpen ő nem. Caroline figyelmeztetése visszhangzott a fejemben. Nos, feleslegesen aggódott, Jacknek eszében sem volt romantikázni, amikor idehívott. Mindössze annyit akart tőlem, hogy megfőzzem a hülye vacsoráját. Végül is egyenesen a konyhába küldött! Akár el is mehetnék, gondoltam, és elindultam az előszoba felé. Jack még mindig beszélt. Ha szerencsém van, nesztelenül kinyithatom az ajtót, és már a kocsimban ülhetek, mire észreveszi, hogy eltűntem. Óvatosan lépkedtem a homályos helyiségben. – Te is hiányzol nekem, édes. Most nagyon sokat voltam távol, de már csak öt nap. Nem hallottam, mit felelt a nő, de Jack hangosan nevetett. – Jó, persze – ígérte. Muszáj innen eltűnnöm, mielőtt még a fülem hallatára beszélik meg a viszontlátás részleteit. Szemmel láthatóan mindketten nagyon várják, hogy újra lássák egymást. A következő lépésnél hangosan reccsent a lábam alatt a parketta. Jack abban a pillanatban megfordult. – Minden oké, Emma? – kérdezte. Melegség és boldogság sugárzott a szeméből. Mazochista módon erőltettem a szememet, hátha megláthatom a nőt, akit ennyire szeret. Csak világosszőke haját láttam. Szőke, persze, mi más is lenne? Úgy álltam ott, mint egy lopakodó rajzfilmfigura. Végül is tényleg lopakodtam. Ráébredtem, hogy Jack választ vár. – Persze, minden szuper – feleltem. Összezavart a lebukás. Most már esélyem sem volt észrevétlenül távozni. – Csak… csak… a szatyrokért jöttem – improvizáltam, és reméltem, nem tűnt fel neki, hogy a szatyrokat már rég elvittem. – Van, amit hűtőbe kell tenni.

– Oké – mosolygott. Furcsán nézett, talán a hangom nem csengett olyan természetesen, mint szerettem volna. – Már búcsúzom, egy pillanat múlva jövök. Pontosan tudtam, hogy most visszaküldött a konyhába. Engedelmeskedtem. Addig harapdáltam az ajkamat, míg a végén megfájdult. Most mi legyen? Menjek vagy maradjak? Ha kirohanok a házból, mint valami szánalmas, megbántott hősnő, Jack azonnal megtudja, mennyire félreértettem a közeledését. Ő csak az irgalmas szamaritánust játszotta, aki pont arra járt, amikor körülöttem összeomlott a világ. Mindent félreértettem. A felelősségtudatot, a barátságot és az aggodalmat valami mélyebb, tartósabb érzelemnek véltem, amely összeköt minket. Nem Jack az, aki nem érzi a különbséget a múló testi vonzalom és a komolyabb érzések között. Az én vagyok. – Szia, ne haragudj, ez nagyon bunkó volt tőlem – szabadkozott, amikor bejött a konyhába. Lehajolt, és finom csókot lehelt az arcomra. Ez újdonság volt. Megdermedtem, de nem hiszem, hogy ez feltűnt neki, mert szó nélkül lépett a teáskannához. – Kávét? Azt akartam mondani: nem, köszönöm, sajnos mennem kell, de ehelyett valami egészen más hagyta el a számat: – Igen, köszönöm. Tej és cukor nélkül. Odatette forrni a vizet, aztán az asztalhoz lépett, és a két megpakolt szatyorra pillantott. – Nem gondoltam, hogy komolyan megveszed az összes hozzávalót. Olyan nyugodtnak tűnt. Olyan könnyedén csatlakozott a szeretője után a buta, angol barátjához, hogy elszorult a szívem. – Hát, nem ezért hívtál ide, Jack? Azt kérted, főzzek neked. Nem ezt akartad? Az arcomat fürkészte, én pedig azon kaptam magamat, hogy az alsó ajkát bámulom. Beharapta, úgy gondolta végig a kérdésemet. Alig bírtam levenni róla a szememet. Jack összezavarodott. Ez váratlan fordulat volt, ilyennek még sosem láttam. – Valami baj van? – Semmi – hazudtam a szemébe. – Miért kérdezed? Láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, nem tudja, mit gondoljon. Ez is új volt. – Kicsit… harapós vagy. Feszült mosolyt erőltettem az arcomra. – Nem. Csak szeretném már elkezdeni. – Jack szemöldöke felszaladt. – A főzést – tettem hozzá. Tudtam, hogy nem hisz nekem, de nem érdekelt. Akkor is végigcsinálom ezt az ostoba kis színjátékot, nem engedem, hogy rájöjjön, milyen sokat vártam ettől a naptól. Már csak a büszkeségem maradt, és eszem ágában sincs lemondani róla. Ő megfőzte a kávét, én pedig szép sorjában kipakoltam a hozzávalókat a konyhaasztalra, mintha egy tévés műsorban készülnék főzni. – Segítsek valamit? – kérdezte, miközben tálak és eszközök után kutattam a szekrényekben. Amikor a steaket készítettem, úgy láttam, mindene van, ami kellhet. Lehunytam a szemem, ahogy feltört ez az emlék. Olyan sok minden történt azóta, csupa rossz dolog. Az asztalra gyűjtöttem mindent, amire szükségem lehetett, és őt a helyiség túlsó felébe küldtem. Ha végig akarom csinálni, akkor minél távolabb kell lennie tőlem. Még egy konyhányi távolság is kevésnek tűnt. Nos, még öt nap, és egy egész óceán választ majd el tőle. És akkor majd azzal a másikkal lesz, bárki legyen is ő. – Az a legjobb, ha nem vagy útban – közöltem, majd némi lisztet öntöttem a mérlegre, és egy pillanatra eltűntem a felszálló fehér felhőben. – Elég nagy rumlit szoktam csinálni főzés közben. Kérted volna meg Caroline-t, hogy jöjjön ide. – Én nem Caroline-t akartam, hanem téged – felelte halkan. Pont az ilyen suttogásai miatt értettem félre mindent. Olyan erővel ütöttem fel egy tojást, hogy tudtam, sosem leszek képes kihalászni belőle a belepottyant

héjdarabkákat. Kidobtam az egészet, és újabb tojást vettem ki a tartóból. – Emma – lépett hozzám Jack. Megfogta a karomat. – Elárulnád, mi bánt? Megint ott volt az a nézés, amiről eddig azt hittem, sokkal többet jelent, mint amennyit valójában. De most már okos voltam. Épp ideje volt. – Miért zavarna engem bármi is? – kérdeztem, és folytattam a főzést, mintha ő ott sem lett volna. – Tehát fontos, hogy az olaj nagyon forró legyen – mondtam, majd az összekevert hozzávalókat egy tűzálló tálba öntöttem, amit betettem a sütőbe. – Amikor telefonon beszéltünk pár napja, még nem volt semmi bajod – tűnődött Jack. – Annyira forrónak kell lennie, hogy füstölögjön – folytattam, majd ismét az asztal felé fordultam, és kezembe vettem egy fakanalat. – Olyan volt, mintha szeretnél újra látni – csóválta a fejét Jack. Zavarba jött. – A tojást a tejjel felverjük – közöltem feszülten, és mindkét hozzávalót a lisztbe dobtam. – És én egy percig sem titkoltam, hogy nagyon szeretnélek még látni, mielőtt elmegyek – ismerte be. – Aztán felverjük – mondtam összeszorított fogakkal. Gyors mozdulatokkal kavartam a masszát, amelynek egy része kiloccsant a tálból. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy rumlis szakács vagyok. – És amikor ma megérkeztél, jókedvűnek tűntél. – Hozzáadjuk a maradék tejet – folytattam, és vártam, hogy Jack végre levonja a következtetést, ami felé öles léptekkel közeledett. Tessék, ennyit a büszkeségem megőrzéséről. – De amikor kijöttél az előszobába, akkor már nem voltál jókedvű, inkább… – Nem fejezte be a mondatot. Láttam rajta, hogy már mindent ért. Sértett. Megalázott. Zavart. Válassz kedved szerint! – gondoltam. – Az, akivel beszélgettem… – Az nem tartozik rám – vágtam a szavába, de nem tudtam elhallgattatni. – Az a lányom. Még jobban kikevertem a tálból a tésztát. Jack odalépett mellém, és gyengéden kivette a kezemből az edényt. Bölcsen tette. – A lányod? – hitetlenkedtem. – A lányod? Neked van egy lányod? – kérdeztem, mintha attól tartanék, nem jól értettem, amit mondott. Lassan bólintott. – Igen. – De… hogyan… miért...? Sosem beszéltél róla – vetettem a szemére. – Nem, tényleg. Nagyon kevesen tudnak róla, és jó lenne, ha ez így is maradna. Valójában én is csak három éve tudtam meg, hogy létezik. Az összes haragom elpárolgott, mintha soha nem is lett volna. – Ezt hogy érted? Hogy lehet ez? Hány éves? – Tízéves, és a neve Carly. Tíz. Utánaszámoltam. Csak Sheridan lánya lehet. Jack okosan kiolvasta a szememből a kérdést. – Sheridan már terhes volt vele, amikor lefeküdt a legjobb barátommal. Lehet, hogy tudott róla, lehet, hogy nem. Ez sosem derült ki számomra. De azt akarta, hogy teljesen tűnjek el az életéből, ne legyen semmiféle kötelék köztünk, ezért nem szólt nekem. Leejtettem a fakanalat, amitől csak még nagyobb lett a kosz a konyhaasztalon. – Jack, ez rettenetes! Hogy tehette ezt veled? Vállat vont, de láttam rajta, hogy ez még most, évekkel később is fáj neki. – De te vagy az apja! Hogy lehet ezt titokban tartani? Nem gyanakodtál, amikor megszületett a gyerek? – Nem is tudtam, hogy gyereke született – felelte Jack keserűen. – Pillanatok alatt lezavartuk a válást, aztán csak úgy eltűnt kilenc hónapra. – És aztán mi történt? Amikor egy csecsemővel a karján tért vissza, csak sejtetted, hogy mi van!

Következő szavai teljesen megdöbbentettek, és teljesen megmagyarázták, Jack miért nem bízik a házasságban, miért kerüli a kötöttségeket. – Nem csecsemővel a karján jött vissza. – Tessék? – A gyereket a testvérére hagyta, aki egy farmon él, és van két saját gyereke Nagyjából Carlyval egyidősek. Úgy nőttek fel, mint az ikertestvérek. Csak a fejemet ráztam ilyen kegyetlenség hallatán. Hogy tehet valaki ilyet a férjével és a gyerekével? De amikor ezt kimondtam, Jack nem értett egyet velem. – Hidd el, szívességet tett a gyereknek. A nővére teljesen más, mint Sheridan. Kedves, szeretetteljes, gondoskodó. Nagyon jó anya. Carly imádja, és az unokatestvérei olyanok, mintha a testvérei lennének. – De akkor is – dadogtam. Még mindig felfoghatatlan volt számomra ez az egész. – Hogyan tudtad meg, hogy Carly létezik? – Sheridan elmondta – felelte Jack. Megremegett az ajka, amikor kiejtette ezt a nevet. – Éppen két férj között volt, elfogyott a pénze, és fennállt a veszélye, hogy a nővérétől elveszi a farmot a bank. Szüksége volt rám, illetve a pénzemre, hogy kifizesse az adósságukat. Nem volt más lehetősége, kénytelen volt beszélni a gyerekről. – Te jó ég, Jack! – kiáltottam. Kihúztam egy széket, és erőtlenül leültem. Teljesen megrázott, amit hallottam. – Ezzel amúgy mit kell csinálni? – mutatott Jack a tálra. – Ráönteni a kolbászra – feleltem. Megpróbáltam felfogni, milyen bonyolult élete van Jacknek. Tehát ez az a felelősség, ami otthon várja! Ez az a kötöttség. Jó nagy, nagyobb, mint hittem. Jack elvégezte a feladatot, majd újra felém fordult. – És mit csináltál, amikor megtudtad, hogy van egy lányod? Kérted a gyámságot? Jack szomorúan csóválta a fejét. – Hogy tehettem volna, Emma? Hétéves volt, a nagynénje és a nagybátyja nevelte fel. Az egész életét mellettük élte le. Hogy vehettem volna el őt tőlük és az unokatestvéreitől? Hogy szakíthattam volna ki őt a megszokott környezetéből? Elszorult a torkom. Most már biztos voltam benne, hogy igazam volt, amikor ösztönösen utáltam a volt feleségét, pedig még nem is tudtam, milyen sok okom van rá. – Susan és Mike, Sheridan testvére és sógora nagyszerű emberek. Beengedtek Carly életébe, és az elmúlt három évben nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Sóhajtottam, és remegő szájjal mosolyogtam. Örültem, hogy jól végződik a történet. – És akkor tudja, hogy te vagy az apja? Jack bólintott. Először nem ismertem fel azt az érzelmet, ami kiült az arcára, de aztán rájöttem, mi az – apai büszkeség. – Csodálatos gyerek. Minden hónapban eljönnek hozzám pár napra az unokatestvéreivel. Imádják a házamat. Hát, nem éppen ideális helyzet, de azért megoldjuk. Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét. – Szerencsés, hogy te vagy az apja – mondtam őszintén. Ettől kicsit zavarba jött, ugyanakkor jólestek neki a szavaim. – Gyere, sétáljunk egyet! – vetette fel. – Ilyenkor csodaszép a tengerpart, és ránk fér egy kis friss levegő. – A sütő felé biccentett. – Ezt itt hagyhatjuk? – Bólintottam. – Akkor menjünk! – pattant fel, és engem is felhúzott a székről.

Elsétáltunk az öböl végéig. Kézen fogva. Sokszor néztem rá menet közben, de most már új, bölcsebb

szemmel. Amit ma elmondott nekem, rengeteg mindent megmagyarázott. Megérintett, hogy bízik bennem annyira, hogy megossza velem a titkát. – Szóval most már talán érted, miért kerülöm a kapcsolatokat, a kötöttségeket a válás óta – szólalt meg. Felnéztem rá, és igyekeztem arca minden vonását örökre az emlékezetembe vésni. Tudtam, hogy a következő hónapokban sokszor fel fogom idézni, amikor már csak ez marad nekem belőle és abból a nem mindennapi időszakból, amit együtt töltöttünk. Beittam arca minden részletét – azt, ahogy a szél kilibbentette homlokából a sűrű, fekete tincseket, és a mosolygástól a szeme sarkában képződő ráncokat. Összetört bennem valami – éreztem, hogy képtelen leszek őt elfelejteni. – Most már óvatosabban választok. Sokkal egyszerűbb, ha mindenki ugyanazt akarja. Ha senki sem kezd el kötődni, senki sem sérül meg. Úgy éreztem, nagyon üres és hideg lehet az ilyen élet. Megláthatta a szememben, mit gondolok. – De te nem akarsz így élni, ugye, Emma? – Megdöbbentett, hogy hozzám fordult, és nem is tudtam, mit feleljek. Nem várt választ, így folytatta: – Még azok után is, ami Richarddal történt, hiszel abban, hogy megtalálod azt, akivel boldogok lesztek, míg a halál el nem választ, igaz? Nem gúnyolódott, kegyetlen sem akart lenni. Nem tudhatta, milyen nehéz hallanom, hogy a véleményünk a párkapcsolatok terén szöges ellentétben áll egymással. – Nos – feleltem –, elég alaposan próbára tették az ebbe vetett hitemet az utóbbi idő történései, ez tény. – Nagyot nyeltem, mert hirtelen gombóc nőtt a torkomban. – De szeretném azt hinni, hogy egy napon lesz majd valaki, aki visszaállítja a hitemet. – Egy hang a fejemben azt sikította: Te legyél az! Bólintott, mintha egy orvos nem túl rózsás, de nem is egészen váratlan prognózisát hallgatná. – A gyűrű, a templom, az esküvő... Még mindig vágysz minderre? Nem is annyira kérdés volt ez, mint inkább kijelentés. Először tagadni akadtam, de mi értelme lett volna? Mindketten tudtuk, hogy ez az igazság. – Úgy tűnik, a szívem mélyén igazán régimódi lány vagyok. Gyengéden rám mosolygott, majd a házikóhoz vezető lépcsősor felé fordultunk. Biztosra vettem, hogy a kérdését tesztnek szánta, és abban is, hogy megbuktam. Előrement a csúszós lépcsőn. – Vigyázz! – figyelmeztetett. – Eléggé csúszik. Ne maradj le nagyon! – Közvetlenül mögötted jövök – feleltem. Először nem értettem, miért érzem olyan fontosnak és ismerősnek ezeket a szavakat, aztán eszembe jutott, mikor hallottam először az ő szájából ezt a mondatot. A baleset estéjén, amikor kimentett a kocsiból, mielőtt az felrobbant volna. Ezt neki is el akartam mondani, de akkor megcsúsztam egy ütött-kopott, omladozó lépcsőfokon, és elestem. Kapálóztam, hogy valamiben megkapaszkodjam, de nem volt szerencsém. Jack rémülten fordult hátra. Utánam kapott, de már késő volt. Ezúttal nem menthetett meg. Lezuhantam a lépcsőről, és akkora puffanással értem földet, hogy elakadt a lélegzetem. Sajnos hiába érkeztem a homokra, a puha felszín alatt éles és kemény tárgy rejtőzött. – Emma! – kiáltotta Jack. Egy ugrással mellettem termett. – Jól vagy? A hang, amit kiadtam, nevetésnek indult, de gyanúsan emlékeztetett a sírásra. Nem vagyok én kisbaba, de igazán nagyon megütöttem magamat. – Megsérültél? – Csak a büszkeségem – füllentettem. Szó sem lehetett arról, hogy eláruljam, a kő vagy bármi legyen is az, ami a homok alatt rejtőzött, nagyon nagyot ütött. Jack a kezét nyújtotta, és talpra segített. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem is a fájdalom torzítaná el az arcomat, csak egy bánatos mosoly. Nem hinném, hogy bevette. – Te jó isten! Jól van? – sietett oda egy idős pár, aki esti sétára indult a parton. Rettenetesen zavarba jöttem. – Jól vagyok – ismételtem meg a hazugságot. Most már őszintébbre sikerült a mosoly. – Hívjunk segítséget? – kérdezte a hölgy, és már elő is vette a mobilját.

– Nem, nem, dehogy! Csak kicsit elakadt a lélegzetem, de semmi komoly. Kérem, ne aggódjanak! – tiltakoztam. – Köszönjük, megoldjuk – állt mellém Jack is. A pár elfogadta a döntésünket, és folytatta a sétát. Jack megvárta, amíg hallótávolságon kívülre kerültek, majd hozzám fordult: – Mit csináltál, mennyire sérültél meg? – Jól vagyok. Csak kicsit megijedtem. – Emma Marshall, nekem ne hazudj! Én húztalak ki téged abból a roncsból, és pontosan látom, mikor vagy jól és mikor nem. Felesleges volt tagadni. Úgyis pillanatokon belül rájött volna, amikor meglátja, mennyire bicegek. – Azt hiszem, egy kőre estem. Jack a nedves homokra nézett, amely tökéletesen megőrizte a fenekem lenyomatát – milyen kellemetlen! A cipője orrával megrugdosta a környékét, és kifordított a homokból egy hatalmas, éles követ, amely néhány centiméterrel a felszín alatt rejtőzött. – Basszus! – motyogta. Megnézte a farmerom hátulját. – Mekkora a baj? Vérzel is? – Nem, dehogy! Eléggé ki vagyok párnázva ott hátul, úgyhogy az tompította az ütést. Várakozásom ellenére nem mosolygott. – Lehorzsoltad? Vállat vontam. – Gondolom. – Mutasd csak! – Dehogy mutatom! – kiáltottam fel elszörnyedve. Felvonta a szemöldökét, mintha felelsz vagy merszet játszana velem. – Most csak ilyen béna kifogásokat keresel, hogy megnézhesd a seggemet, mi? – Ezen legalább mosolygott. – Figyelj, menjünk vissza a házba, én megnézem, mennyire súlyos az ügy, aztán eldöntjük, kinek mutassuk még meg a fenekemet, jó? Lassan másztam felfelé a lépcsőn, de határozottan visszautasítottam, hogy ölben cipeljen. Szerintem csak azért tett le erről a tervéről, mert attól tartott, úgy még jobban fájna a sérülésem. Miért nem tudtam inkább a bokámat kificamítani, vagy mondjuk a csuklómat, mint más, normális ember? Miért pont a fenekemet kellett megütnöm? Végre megérkeztünk a meleg konyhába, és Jack becsukta maga mögött az ajtót. – Rendben, Emma – szólt, miután végignézte, ahogy átsántikálok a helyiségen. – Ebből elég. Megmutatod végre a popsidat, vagy sem? A lüktető fájdalom ellenére elnevettem magam. – Nem, Jack, nem mutatom meg. És figyelmeztetlek, hogy más nő egy ilyen kérdésért jól pofon vágna, vagy rendőrt hívna, vagy mindkettő. Ezen meglepődött, de gyorsan összeszedte magát. – Ha nem mutatod meg... – És nem fogom – biztosítottam. – Akkor legalább zuhanyozz le! Attól enyhül a fájdalom, és jobban fog látszani a sérülés. A fürdőben van egy egész alakos tükör, úgyhogy meg tudod nézni, mi a helyzet. – Úgy látom, nagyon le akarsz vetkőztetni – vetettem oda, de tönkretettem a szemtelen megjegyzés hatását azzal, hogy elpirultam. – De ha te ettől boldog leszel, akkor lezuhanyozom és megnézem, mi történt a fenekemmel. Csak annyit tisztázzunk, hogy én fogom nézegetni a fenekemet, jó? – Jó – egyezett bele vonakodva. – Addig főzök egy teát. A lépcső tetején, a szekrényben találsz tiszta törülközőt. – Köszönöm – feleltem, majd kibicegtem a konyhából.

Egytől tízig terjedő skálán tizenegyesre értékeltem volna a zúzódást. Sziszegve toltam le a nadrágomat és a csipkés alsóneműt, aztán felmértem a kárt. Háttal álltam a tükörnek, és a vállam fölött néztem a kékeslila foltot. Akkora volt, mint egy csészealj, és a fél fenekemet beborította, de még a derekamra is jutott belőle. Nem volt szükség zuhanyra, hogy „kihozza a sérülést”, magától is elég szépen előjött. Azért a pólómat és a melltartómat is a földre dobtam, ahová a többi ruhámat, és megnyitottam a csapot a zuhanyzófülkében. A fájdalom eltorzította az arcomat, amikor a forró vízsugár a sérült felületet érte, de a kezdeti kellemetlenség után már egészen jólesett a zuhany. Nem tudtam megállni, hogy a zuhanyzófülke polcán talált tusfürdőt használjam, amelynek illata annyira emlékeztetett Jackre. Bedörzsöltem vele meztelen testemet. Lehunytam a szememet, és csak álltam a forró zuhany alatt. Átadtam magam a tizennyolc éven felülieknek való képzelgésnek, amelyben nem egyedül álltam a gőzölgő fülkében, hanem Jack ott volt mögöttem, erős ujjaival végigsimította csúszós combomat, és ajkát az enyémre tapasztotta, miközben zuhogott ránk a víz. Annyira megijedtem, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, hogy leejtettem a tusfürdőt, ami hangosan csörömpölve ütődött a fülke aljának. – Jól vagy? – kiáltott be Jack a résnyire nyitott ajtón. – Ne gyere be! – sikoltottam rémülten, és megpróbáltam eltakarni magamat. – Meztelen vagyok! Hallottam, hogy kuncog. – Hát, igen, úgy a legjobb zuhanyozni. Leengedtem a kezemet, hiszen úgyis hiába takargattam a mellemet. – Nagyon vicces. – Hogy vannak a sérüléseid? – Színesen – feleltem –, de a zuhany jót tesz. Teljesen zavarba jöttem attól, hogy meztelenül beszélgetek vele, miközben csak egy méter választ el minket egymástól. – Hoztam valamit, ami segíteni fog. Azonnal magam elé kaptam a kezemet, de a kis rés, amin keresztül Jack beszélt hozzám, nem nőtt tovább. Csak egy kéz nyúlt be rajta – Jack a járólapra helyezett egy magas üveges krémet és egy csésze gőzölgő teát. – Ha segíteni kell bekenni… – Elég béna az irányérzékem, de azért a fenekemet talán megtalálom – viccelődtem. – Rendben, akkor odalent találkozunk. Lassan távolodtak a léptei a parkettás folyosón. Meg sem próbált bejönni. Tiszteletteljesen, udvariasan viselkedett, és ezt nagyra értékeltem. Igaz, kicsit csalódott voltam. A tea új életet lehelt belém, nagyon jólesett. A krémnek nagyon erős szaga volt, de nagyon kellemes hatása volt, amikor bekentem vele a sérült felületet. Kölcsönvettem egy fésűt, hogy kifésüljem a hajamból a gubancokat. Amikor letöröltem a bepárásodott tükröt, azt vettem észre, hogy csak a vízálló szemfesték maradt meg az oly gondosan felvitt sminkemből. Megvontam a vállamat, aztán összeszedtem a ruháimat. Ha nem csábította eléggé a gondolat, hogy meztelenül láthat, akkor mit érnék el egy kis szemceruzával és szájfénnyel? Türelmesen várt rám a lépcső alján. Miközben lefelé lépkedtem, láttam, hogy azt nézi, mennyire sántítok. Szerencsére a zuhany sokat javított a helyzeten. – Úgy látom, könnyebben mozogsz. Bólintottam. – Igen, jól vagyok. Tényleg csak egy zúzódás az egész, igaz, rettenetesen nagy. Aggódva nézett rám. – Nagyon sajnálom! Mögötted kellett volna haladnom. – Persze, és akkor mindketten leesünk – bólogattam. Beleszimatoltam a levegőbe: valaminek égett

szaga volt. – Kinyírtuk a pásztort – ismerte be Jack. Elnevettem magamat. Csak most tűnt fel, mennyire besötétedett az előszobában. Mialatt zuhanyoztam, az egész délután gyülekező szürke felhők takaróvá álltak össze, és eltakarták a napot. Szakadt az eső. – Nem a te hibád, hogy leestem, hanem az enyém. Hallgatnom kellett volna rád. – Nem nagyon megy neked, hogy hallgass másokra – korholt. – Most majd hónapokig rémálmaim lesznek a gondolattól, milyen borzalmas sérüléseket rejtegethetsz előlem. – Jaj, az ég szerelmére! – csattantam fel, majd hátat fordítottam neki. – Nem hagyod abba, amíg meg nem mutatom, mi? Tessék, nézd, ha ez kell ahhoz, hogy elhidd végre, nem szenvedtem halálos sérüléseket! – Kihúztam a blúzomat a farmeromból, és kigomboltam a nadrágot. – De figyelmeztetlek… nem szép látvány. Az előszobában csak az eső hangját lehetett hallani, ahogy az ablakokat verte. És a cipzáram halk nyikorgását. Csak néhány centiméterrel kellett lejjebb tolnom a derekamon a farmert, hogy előbukkanjon a zúzódás. Amikor meglátta a sötét sérülést, elakadt a lélegzete. Sokkal kevesebbet mutattam magamból, mint például a tengerparton, bikiniben, mégis volt valami bensőséges abban, ahogy felhúztam a blúzomat, és letoltam a farmert, hogy megmutassam neki meztelen testemet. – Nagyon sajnálom – ismételte meg rekedtes hangon. Megfogta a nadrágomat, és kicsit lejjebb húzta, míg teljesen felfedte a fenekemet. Éreztem, ahogy ujja végigsimítja a sértetlen bőrfelületet, majd a csipkés alsónemű szélét. Úgy kapkodtam levegő után, mint a fuldokló. Ő is szaggatottan lélegzett. Megállt, és tudtam, arra vár, hogy megállítsam. De nem tettem. Ujja az alsónemű gumis széle alá tévedt, végigsimította a csípőmet, a medencecsontnál kissé elidőzött, aztán alhasam puha bőréhez érkezett. Nekidőltem, mire felnyögött. Nagyon lassan maga felé fordított. Szemét elhomályosította a vágy. Olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy minden maradék ellenállást elsöpört. Annyira betöltött az a csók, hogy észre sem vettem a fájdalmat, amikor a lépcsőkorláthoz szorított, majd a falhoz. Erősen hozzám nyomta a testét. Csókja olyan volt, mint a tomboló tűz. Mindkettőnket felperzselt. Repültem, zuhantam, elvesztem. Csak az ajka kötött ehhez a világhoz, és erős válla, amelyet kezem szorított, amellyel magamhoz húztam. Végigcsókolta nyakamat, amelyet készségesen tartottam neki. A nevét suttogtam, és a hajába túrtam. Végre megtudtam, milyen érzés ez. Fél kézzel letolta a vállamról a blúzt, és vállamba csókolt. Félretolta az útból melltartóm vékony pántját, és finoman beleharapott az érzékeny húsba. Minden erő elszállt belőlem, alig tartott meg a lábam. Nem is volt rá szükség, mégis erős maradtam. Olyan gyorsan hűlt le a levegő, hogy először fel sem tűnt. A tűzvészből jégeső lett, amikor Jack megdermedt, és minden erejét latba vetve leválasztotta magát rólam. A falnak támaszkodott, két karja a fejem két oldalán talált helyet. Még ragyogtak a szemében a szenvedély utolsó lángjai, de amikor előrehajoltam, hogy megcsókoljam, elhátrált tőlem. Lassan kitisztult a fejünk. Zavartan néztem rá. – Jack? – kérdeztem remegő hangon. A fejét rázta. – Ezt nem tehetem. Egy vödör jeges víz sem olthatta volna ki hatásosabban a tüzet. Nem értettem, miért mondja ezt. Kiolvasta szememből a kérdést, amelyet a szám képtelen volt kipréselni magából. – Ne… – kérte Jack rekedten. – Nem lehet… – Íróhoz képest nem bánt túl jól a szavakkal. – Ez így nem helyes. Pontosan értettem, mire gondol. – Miért? Miért nem helyes? – kérdeztem, amikor újra meg tudtam szólalni, igaz, a hangom úgy remegett, hogy rá sem ismertem.

A hajába túrt, ahogy másodpercekkel korábban én. – Tudod te azt. Megráztam a fejemet. – Nem tudom. Felsóhajtott, majd ellökte magát a faltól, és a zuhogó esőt bámulta az ablakon keresztül. Tudtam, hogy elveszítettem – hiszen rám sem nézett beszéd közben. – Nem tehetem ezt veled. – Nem teheted, vagy nem akarod megtenni? Válaszul megpördült, megragadta a kezemet, és a mellkasára tette, hogy érezzem, milyen erősen ver a szíve. – Szerinted nem akarom? Megráztam a fejemet. A szememet elöntötte a könny, de nem szégyelltem magam előtte. – Akkor miért? Sheridan miatt? Ő az oka? Őszintén megdöbbent és elszörnyedt. – Mi van? Dehogy! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? Ennek nem most volt itt az ideje. – De akkor miért, Jack? Miért löksz el magadtól? Az csak feltűnt, hogy én is akarom! Büszkeségem utolsó darabkáit is a lába elé hajítottam. – Ezért kell befejeznünk. Összetörtem, nem értettem, miről beszél. – Akarlak, Emma – ismerte be rekedten. – Még senkit sem kívántam ennyire egész eddigi életemben. – Ettől a vallomástól repesnem kellett volna, de félelmetes és rettenetes volt, ahogy mondta. – De amit a hídon mondtam, nem változott. És én sem. – Nekem nincs beleszólásom? Az nem számít, hogy én mit akarok? – Tudom, hogy mit akarsz – felelte, és én elvörösödtem. Jack újra az eső felé fordult. – Te olyasvalakit akarsz, aki ott van melletted. Aki elkötelezi magát. Aki nem akar napokon belül eltűnni az életedből. Ez a valaki nem én vagyok. – Elmélyült a hangja. – Tudd, hogy egyáltalán nem akarok most leállni. Rád sem bírok nézni, mert azonnal a karomba akarlak kapni, fel akarlak vinni az ágyamba. De nem lehetek ennyire szemét. A te kedvedért állok le, nem a sajátomért. – Neked fogalmad sincs arról, hogy én mit akarok! – közöltem keserűen, és remegő kézzel igazítottam meg a ruhámat. – Vagy mire van szükségem. – Egy biztos, az nem én vagyok. Nem volt már mit mondani. Kiteregettem elé az érzéseimet, és ő visszautasított. – Megyek – mondtam, és reméltem, még akkor, az utolsó pillanatban is, hogy tiltakozik vagy megállít. Rám nézett és bólintott. Ez nem lehet. Hogy lehet ez? Azok után, ami köztünk történt, így fog véget érni? Elsuhantam mellette, és feltéptem az ajtót. Szakadt az eső. Olyan érzés volt, mintha apró tűk szurkálták volna a bőrömet. A kocsim felé rohantam. Állíts meg, hívj vissza! – könyörögtem némán, amikor elfutottam a kocsija mellett. Csinálj valamit, bármit, ne engedj elmenni! De nem avatkozott közbe, el sem mozdult az ajtóból. Nagyon örültem, amikor észrevettem, hogy a táskám és a kulcsom a kocsimban van. Még egyszer visszanéztem rá, és összeforrt a tekintetünk. Nem palástolta a fájdalmat, sem azt, mennyire bánja, hogy így döntött, de nem mozdult. Beültem a kormány mögé, bevágtam az ajtót, és olyan sebességgel tolattam ki az útra, ami óriási felelőtlenségről árulkodott. A szakadó eső és a szememből ömlő könnyek kettős veszélyt jelentettek. Szerencse, hogy egyetlen járművel sem találkoztam, miközben zaklatottan menekültem Jacktől. Nem tudtam eléggé koncentrálni ahhoz, hogy vezessek, úgyhogy három kilométerre Trentwelltől lehúzódtam az út szélére. Vakon bámultam a szélvédőre, amin kopogott az eső. Csak az arcát láttam, a szemét. Ezt nem hagyhatom annyiban. Meg sem mondtam neki, mit érzek iránta. Vajon akkor más lett volna? Számított

volna? Le tudom élni az életemet úgy, hogy nem derül ki a válasz? Dühösen töröltem meg a szememet, és beindítottam a motort. Szabálytalanul fordultam meg az úton, és elindultam visszafelé. Nem volt tervem, nem készültem okos szavakkal, amelyek majd meggyőzik. Puszta ösztön vezérelt hozzá, mintha valami láthatatlan kötél húzott volna vissza. A nap utolsó sugarait elmosta az éjszaka és az eső. Eszem nélkül vezettem a szakadó esőben, és bele sem gondoltam, milyen érzés lesz, ha megint visszautasít. Mire a házához értem, már úgy vert a szívem, mintha az utolsó kilométereket futva tettem volna meg. Ez az utolsó esélyem. Csoda, hogy nem ütköztünk össze. Valószínűleg az ő gyors reakciója előzte meg a balesetet, nem az enyém. Amikor befordultam az a felhajtóra, elvakított a fényszórója – éppen elindult. A fékbe tapostam, ő pedig elkapta a kormányt, és a pázsiton állt meg. Az eső és az ablaktörlőm miatt csak villanásokat láttam abból, ahogy Jack feltépte a kocsija ajtaját, és felém tartott. Végig a szemembe nézett. Az ingje úgy simult rá, mint egy második réteg bőr. Alig találtam meg a kocsimon a kilincset. Kis híján kizuhantam az autóból, és vakon botorkáltam felé, mintha egy a gravitációnál is hatalmasabb erő vonzana hozzá. Lehet, hogy még mindig könnyeztem, de a könnyeket lemosta az eső. Az utolsó métereket futva tettem meg, és ő felkapott, magához szorított. Lábamat a dereka köré fontam, így dülöngélt be a házba. Ajkát egy pillanatra sem vette le az enyémről. Nem volt szükség szavakra, ajkaink folyékonyan beszélték a saját nyelvüket. Néhány percig semmi más nem létezett. Nem éreztem sem az esőt, sem a hideget. Csak ez a férfi volt, csak azt éreztem, ahogy magához ölel, ahogy nyelve összeolvad az enyémmel, ahogy hozzám préseli magát. Csak a bejárati ajtónál állt meg egy pillanatra, amit sietségében nem zárt be rendesen. Ez tetszett nekem, mert kapkodásra utalt. Csak annyi időre engedte el az ajkamat, hogy a szemembe nézzen, és egy utolsó esélyt adjon nekem arra, hogy meggondoljam magamat. Feleslegesen. – Biztos vagy benne? Mert ha most bemegyünk, nem hiszem, hogy le tudok állni. Akkor már nem gondolhatod meg magad, Emma. Ajkammal válaszoltam, és azzal, hogy megmarkoltam a tarkóját. Berúgta az ajtót. A lépcsőn már az ingjét gomboltam, és letéptem izmos válláról a nedves ruhát. Bevitt a szobájába. Gyengéden engedett le az ágyára, én pedig mohón kaptam az öve után. Előbb volt meztelen, mint én. Lassan húzta le rólam elázott ruhadarabjaimat, minden pillanatot kiélvezett, mielőtt türelmetlenül magamhoz húztam. Még sosem éltem át hasonlót. Amikor belém hatolt, felsikoltottam, és észre sem vettem, hogy ömlik a könnyem, miközben olyasmit mutatott nekem, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezhet. A nevemet kiáltotta, miközben a teste megremegett, és elélvezett. Kitöltött és teljessé tett. Közvetlenül utána én is elmentem.

TIZENHATODIK FEJEZET – Ennél csúnyább zúzódást még sosem láttam. Lassan nyitottam ki a szememet. Arccal lefelé feküdtem az összegyűrt lepedő és takarók között. Minden egyes gyűrődés arra emlékeztetett, ahogy összeolvadva vonaglottunk egész éjjel. Felvillant előttem a kép, ahogy a fejem mellett megmarkolta a lepedőt, miközben lassan belém hatolt, olyan lassan, hogy eddig ismeretlen érzések határára sodort. – Ez a legromantikusabb reggeli köszönés, amit valaha hallottam – mormogtam álmosan a párnába. Jack az oldalán feküdt, a párnán könyökölt, és védtelen, meztelen testemet nézte. Lehajolt, félresöpörte a hajamat, és megcsókolta érzékeny tarkómat. – Igazad van. Ne haragudj! Jó reggelt! – dorombolta, majd a fülembe súgta: – Az éjjel… te meg én… olyan érzés volt… nincsenek rá szavak. Nem kis teljesítmény elérni egy írónál, hogy ne tudjon összerakni egy értelmes mondatot. A párnába mosolyogtam. – Ez már jobb – ismertem el. – De attól még istentelenül ronda ez a zúzódás. A párna elnyelte a kuncogásomat. Jack a beszédnél sokkal érdekesebb tevékenységet talált: pillekönnyű csókokkal borította be gerincem vonalát, és a sérült, érzékeny terület szélén állt meg. Nagyon gyengéden csókot lehelt a foltra. Nyelvével cirógatott, és ezzel nagyon természetes reakciót indított el bennem, valahol mélyen. – Jobb már? – kérdezte, de le sem vette az ajkát a bőrömről. Halkan felnyögtem, ami még jobban felbátorította. Gyengéden megfordított. A szemében felgyulladt a szenvedély. Végigcsókolta a testemet. A mellemnél elidőzött, aztán karcsú derekamat kényeztette. Elért hosszú lábamhoz, amelyet készségesen széttártam előtte. – Fáj még valahol? – kérdezte mély, szexi hangon. – Hát, lehet, hogy itt-ott le kell ápolnod – suttogtam vágytól rekedt hangon. – Meglátom, mit tehetek – ígérte, majd lehajtotta a fejét. A szoba csendjét csak lélegzetünk hangja törte meg. Sokáig képtelenek voltunk megszólalni. Elszundíthattam, mert a reggeli nap sugarai már átölelték az ágyat, amikor kinyitottam a szememet. Jack mellkasán pihent a fejem, és ő gyengéden simogatta a hajamat, csavargatta a tincseket. Magához szorított, mintha fennállna a veszély, hogy el akarok szakadni tőle. Közelebb húzódtam hozzá, és hallottam erős szívverését. Lábunk összefonódott. Tudhattam volna, hogy ez a pillanat túl tökéletes ahhoz, hogy sokáig tartson. Jack homlokon csókolt. – Tudom, mindjárt megint megvádolsz, hogy nem vagyok romantikus, de akkor is éhen halok. Most jöttem rá, hogy nagyon régóta nem jutott időnk ilyen hétköznapi tevékenységekre, mint az evés. Mintha az étel gondolata ébresztette volna fel, megkordult a gyomrom. – Muszáj lesz energiát vennem valahonnan, ha egész nap vadul és szenvedélyesen akarok szeretkezni veled. – Te ilyeneket tervezel? – Abszolút – mosolygott csábítóan. Eszem ágában sem volt vitatkozni ezzel a tervvel. Vonakodva bár, de lefejtettem magamat a testéről, de mielőtt elengedett volna, lassan végigsimogatott a vállamtól a derekamig. – Beszélnünk is kell, Emma, de ha meztelenül fekszel mellettem, akkor nem tudok másra koncentrálni, csak arra, hogy szeretkezni akarok veled.

Felültem, és elégedetten mosolyogtam. Tekintetemmel a ruháimat kerestem, és fülig szaladt a szám, amikor eszembe jutott, hogyan húzta le őket rólam Jack, és hogyan hajította el mindegyiket. Nem is tudtam, hol keressem őket. A szekrény tetején? A sarokban? A csilláron? Egyikünk sem nagyon gondolkodott ilyesmin az este. – Tessék – adott a kezembe egy inget a szék támlájáról. Boldogan vettem fel a világoskék ruhadarabot, amelyen éreztem Jack illatát. Hatalmas volt, legalább háromszor fel kellett hajtanom az ujját, mire előbukkant a kezem. De legalább elég hosszú volt ahhoz, hogy az intim részeket eltakarja, ha már a bugyimat nem találtam. Jack felhúzta a nadrágját. Mezítláb mentem le mögötte a lépcsőn. Alig bírtam megállni, hogy végig ne simítsam háta kidolgozott izmait. Olyan volt, mint egy műalkotás, egy gyönyörű szobor. El sem hittem, hogy végre szabad hozzáérnem. A tűzhely melegében még szinte meztelenül sem fáztam. Miközben vártuk, hogy felforrjon a teavíz, Jack a karjába zárt, és megcsókolt. Ismeretlen érzés volt az is, ahogy borostás arca szúrt. Megsimogattam. – Még mindig nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént – lehelte a hajamba. – Nem-e? – kérdeztem, és hátrahajoltam, hogy lássam az arcát. Félmosoly ült rajta. – Nem is értem, miért. Pedig hónapok óta szerepelt elég részletesen az álmaimban. Elpirultam, de nem sütöttem le a tekintetemet. – Mr. Monroe! – utánoztam egy megbotránkozott Austen-hősnőt. Nem volt könnyű feladat, miközben magához szorított, és a hasamon éreztem egy bizonyos testrésze keménységét. Nem emlékeztem, hogy bármelyik Austen-szereplő is említette volna ezt a testrészt. – Fogalmad sincs – csókolt a nyakamba. A teáskanna fütyült, de egyikünk sem foglalkozott vele. – Csak azt sajnálom, hogy ilyen lassan jutottunk el idáig, és ilyen kevés időnk maradt. Hirtelen nagyon örültem, hogy nem nézett rám, miközben ezt kimondta. A valóság és a gyakorlati kérdések még nem hatoltak át a boldogságbuborékon, amelyben az elmúlt tizenkét órában lebegtem. Talán csak naiv voltam, de nem gondoltam bele, hogy hiába töltöttünk együtt egy ilyen szenvedélyes éjszakát, Jack kisétál az életemből. – Nem lehet… Nem maradhatsz még egy kicsit? – kérdeztem óvatosan a kulcscsontját. – Nagyon szeretnék, de nem lehet. Sokáig hallgattunk. Csak a hűtő halk zümmögése hallatszott, meg a csörömpölés, amivel összetörtek az álmaim. Jack nagyon finoman felemelte az államat, és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Ez nem csak egy egyéjszakás kaland volt, Emma. Ezt te is tudod, ugye? – Ostobán bólintottam. Nem tudtam elképzelni, vajon merre kanyarodik ez a beszélgetés. – Fogunk találkozni. Meg tudom oldani, hogy háromhavonta idejöjjek, és te is meglátogathatsz… – Távkapcsolat – suttogtam, és nem rá néztem, hanem az aranyosan csillogó napsugarakra, amelyek bekúsztak az üvegajtón. Nem akartam, hogy lássa, mennyire lesújtottak a szavai. Nem is tudom, mit reméltem, mit vártam… Nem, ez nem igaz, hiszen pontosan tudom, mit reméltem, de az egyáltalán nem egy óceánokon átívelő távkapcsolat volt. Mindent akartam: az elköteleződést, az ígéretet, a közös jövőt. – Tudom, hogy nehéz lesz – szólt Jack, és átölelt. – De ha kitartunk, lehet belőle valami. Megpróbáltam mosolyogni, de csak félig-meddig sikerült. Tagadhatatlanul volt köztünk valami erős, valami valós. De rá kellett jönnöm, hogy nem értünk egyet abban, mit kezdjünk ezzel. Lehet, hogy Jack jövőképe eltért az enyémtől, de azzal nem lehetett vádolni, hogy ne érzett volna rá ösztönösen, hogy valami baj van. Úgy olvasott az érzéseimben, mint egy nyitott könyvben. – Ez nem fog működni, igaz? Te nem ezt akartad. Megtelt a szemem könnyel, és hiába akartam visszafojtani, őszintének kellett lennem vele. – Nem. Nem ezt. Aznap először láttam szomorúnak, és haragudtam magamra, amiért ilyen kifejezést idéztem az arcára.

– Mindketten tudtuk, hogy az úgy nem fog menni. Ezért féltem attól, hogy ez megtörténik. Téged köt a családod, nem hagyhatod őket magukra, és engem is köt az enyém. Talán jobb lett volna, ha nem is… Az ajkára tettem az ujjamat, így hallgattattam el. – Ne! Ne mondj ilyet! Ne is gondolj ilyeneket! Szomorúan mosolyogtunk egymásra, és minden erőmmel azon voltam, hogy palástoljam az érzéseimet. Bizony erős okok tartottak minket a világ két végén, csak az volt a kérdés, melyik oknak van több létjogosultsága. Jack sokkal többet ajánlott, mint amire általában hajlandó volt, de sokkal kevesebb, mint amit én akartam tőle. – Nem akarlak elveszíteni – suttogta. Elvette az eszemet ez a gyengédség. – Akkor maradj! – mondtam, pedig tudtam, milyen igazságtalanság arra kérni őt, hogy hagyja el a lányát, akit csak nemrég talált meg. – Gyere velem! – vágott vissza. Hevesen ráztam a fejemet, pedig élénken felvillant lelki szemeim előtt, milyen szép is lehetne. – Megoldanánk, Emma! Meg tudnánk oldani. Gondold végig, de komolyan, aztán… – Elhallgatott, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy képtelen voltam bármi másra gondolni. – Aztán csak mondj igent!

Nagyon tetszett nekem, ahogy együtt készítettük a reggelit, imádtam, hogy ahányszor elmegy mellettem, megcsókol vagy megérint, és folyamatosan engem néz, miközben rántottát és pirítóst készítek. Amikor csillapítottuk az éhségünket, legalábbis a gyomrunkét, fel akartam takarítani a koszt, amelyet még este hagytam az asztalon, de Jack elkapta a csuklómat, amikor elsétáltam a széke mellett, és megállított. – Hagyd! – kérte. – Majd én megcsinálom. Később. Most sokkal fontosabb dolgunk van. Felállt és fölém tornyosult. Könnyedén felkapott, és a konyhapultra ültetett. Így ugyanolyan magasak voltunk. Átölelt, és én a nyaka köré fontam a karomat. A hajamba túrt, magához szorított, és úgy csókolt, hogy mindkettőnk lélegzete elakadt. – Nem hiszem el, hogy már csak négy napunk van – szomorkodtam, miközben a nyakát csókolgattam. – Már annyi sincs – felelte bánatosan. Elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem. – A következő két napban tárgyalásaim vannak Londonban, és nem tudom őket máskorra tenni. Egy szállodában fogok lakni. Valószínűleg nem sikerül palástolnom csalódottságomat, amiért további napokat veszítünk. Jack sem örült. – Gyere velem! – szólalt meg hirtelen. – Nem tárgyalok egész nap, és ha mégis… – itt elmélyült a hangja –, még mindig ott vannak az éjszakák. Olyan pillantást váltottunk, amelyet a világ minden friss szerelmese azonnal felismerne. – Rendben – bólintottam. Két nap, és ami még csábítóbb, két éjszaka vele? Bolond lettem volna nemet mondani. Jack ragyogó mosollyal húzott magához újra. Elvesztem a csókban és a finom érzésekben, amelyek végigfutottak rajtam, miközben kigombolta rajtam az inget. Gyengéden simogatta forró testemet. Megfogta a mellemet, és ujjai közé csippentette kemény bimbómat. Felnyögtem, és a hang, amelyet válaszul adott, majdnem elnémította a dörömbölést. Valaki a bejárati ajtó előtt állt. Megdermedtem, de nem engedett elhúzódni magától. – Kit érdekel? – hörögte. – Mindjárt elmegy, biztos csak a postás az. Nyelvével fojtotta belém a szót. A kopogás még vagy egy percig tartott, és a vörös ködön át homályosan felrémlett előttem, hogy vasárnap van, amikor nem jár a postás. Nem érdekelt a türelmetlen dörömbölés, sem a fejemben ez a kis hang, átadtam magam a forróságnak, amely magával sodort, miközben Jack az ing alá nyúlt, és még jobban keménységéhez szorított. A kopogás abbamaradt. – Látod? Mondtam, hogy majd elmegy – mormolta. A kezem, amely eddig karján pihent, most a nadrágja gombjára vándorolt. A szemem sarkából láttam

egy elsuhanó árnyat, amely, hála az égnek, megállította a mozdulatot, így nem húztam le a cipzárt. Újrakezdődött a dörömbölés, de most sokkal közelebbről hallatszott, és ezúttal jól láttuk a hatalmas, dühös férfialakot, aki ököllel verte az üvegajtót. A következő néhány percben legrosszabb rémálmaim váltak valóra. Jackkel olyan hirtelen ugrottunk szét, hogy meztelenségem nem maradt titok a tőlünk néhány méterre álló férfi előtt. Remegő kézzel rántottam össze magamon az inget. – Miért nem veszed fel azt a kibaszott telefont? – üvöltötte dühösen Richard. Az ajtón keresztül is tisztán hallottam minden szavát. Jack már úton volt felé, én pedig a döbbenettől mozdulatlanná dermedtem a konyhapulton. – Mi van? – kérdeztem ostobán, amikor végre újra megtaláltam a hangomat. Jack még nem nyitotta ki az ajtót, de Richard tovább ordított. – A telefonod, Emma! Hol a picsában van? Miért nem veszed fel? Órák óta hívlak! Amint Jack elfordította a zárban a kulcsot, Richard berobbant a konyhába, mint valami eszét vesztett bika. Lekászálódtam a konyhapultról. Még mindig nem tértem magamhoz, csak azt láttam, hogy Richard öles léptekkel felém tart. Egy méterre tőlem Jack állította meg, aki megragadta a karját. Richard vadul nekiesett. – Vedd le rólam a mocskos kezedet! – fröcsögte. Egy rövid, de annál félelmetesebb pillanat múlva, amely könnyen erőszakba torkollhatott volna, Jack engedelmeskedett. De kettőnk közé állt, hogy megvédhessen, ha Richard bántani akarna. Nem ezért jött, ez már világos volt számomra. Amikor enyhült a rémületem, jeges vízként áradt szét az ereimben a szörnyű előérzet. – Miért nem vetted fel a telefonodat? – mennydörögte Richard. Kis híján leköpött dühében. Mert a táskámban van, amit a kocsiban hagytam tegnap este, miközben Jack karjába vetettem magamat, hogy felvigyen az ágyába. Ez volt az ok, de eszem ágában sem volt ezt megosztani vele. – Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan, de Richard nem volt eléggé magánál ahhoz, hogy értelmesen válaszoljon. Ez nem is volt meglepő, azok után, hogy pontosan látta az ajtón keresztül, milyen jelenetet zavart meg. – Apád eszét vesztve keres téged. Azt hitte, velem töltötted az éjszakát! – vágta a fejemhez keserűen. Undorodva pillantott Jackre, mielőtt újra hozzám fordult volna. – Gondolom, eddig nem tudta, hogy akárkivel összefekszel. Jack dühösen kiáltott fel, és a megtaszította Richard vállát, így kényszerítette arra, hogy hátrébb lépjen tőlem. – Elég legyen! – sziszegte. Ez a fenyegetés sokkal ijesztőbb volt, mint ha ordított volna. – De mi van? Az a baj, hogy nem mentem haza éjszakára? Szörnyű bűntudatot éreztem. Fel sem merült bennem, mennyire fognak aggódni a szüleim, ha észreveszik, hogy nem érkeztem meg. Önző módon teljesen lefoglalt Jack, és egész egyszerűen nem is gondoltam rájuk. Elszégyelltem magam. – Senkit sem érdekel, hogy te eltűntél – vetette oda Richard. Fájt ez a gúny. – Az a baj, hogy anyád eltűnt. Egy pillanatig senki sem szólt semmit. Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén állnék, és a lábam alatt omladozna a szikla. Eszem nélkül ragadtam meg két marokkal Richard ingét. – Mióta nincs meg? A fejét rázta. – Fogalmunk sincs. Apád hajnali hatkor ébredt fel, és anyád akkor már nem volt otthon. Kétségbeesetten nyöszörögtem. – Hol kerestétek? – Mindenütt. Mindenhol néztük már. Pontosan ismerjük a menetrendet. – Megvető pillantást küldött Jack

felé, aki hirtelen kívülállóvá vált a kibontakozó drámában. – Két órája értesítettük a rendőrséget, most szervezik a keresőcsapatot. A szám elé kaptam a kezemet. Jack inge szétnyílt rajtam, és Richard végigpásztázta meztelen testemet. Leplezetlen fájdalom ült ki az arcára. Gyorsan összerántottam magamon a ruhadarabot, és kirohantam a konyhából. – Egy perc és jövök! – kiáltottam, miközben felrohantam a lépcsőn. Nem voltam benne biztos, melyik férfinak is szántam ezt a megjegyzést. Zokogva, pánikba esve kerestem a ruháimat az ágy alatt. Jack néhány pillanat múlva csatlakozott hozzám. Talpra segített, aztán egyesével a kezembe adogatta a ruhadarabokat. Kapkodva rángattam magamra a ruháimat, és közben egymás után villantak fel szörnyűbbnél szörnyűbb képek azzal kapcsolatban, milyen tragédia érhette elveszett anyukámat, miközben én csak magammal foglalkoztam. – Meg fogják találni – vigasztalt, és odanyújtotta a blúzomat. Szó nélkül kaptam ki a kezéből, és dühösen rángattam magamra. Sokkal gyorsabban öltöztem, mint ahogy előző este vetkőztem, és már száguldottam is lefelé a lépcsőn. Sarkam hangosan dörömbölt a fán. Richard az előszobában, a nyitott ajtó mellett várt, és megfejthetetlen kifejezés ült az arcán. – Az erdő szélén állították fel a központot. Némán bólintottam, és az ajtó felé indultam. Aztán megtorpantam, és rémültem fordultam volt vőlegényem felé. – Hol van apu? Otthon? Richard karon ragadott, és kilökdösött a házból. – Nem. A rendőrségen van. Nem volt hajlandó otthon maradni, mert akkor haszontalannak érezné magát, részt akar venni a keresésben. A szomszéd otthon vár, hátha Frances hazamegy. A fejemet csóváltam, és nagyon igyekeztem nem sírva fakadni. Anyu még sosem talált haza magától. Mindig nekünk kellett megkeresni. – Az iskolát már átkutatták, hiszen te is tudod, mennyire szeret visszajárni… Most először láttam együttérzést a szemében. – Ott kerestem először – biztosított. – Nem volt ott. De felhívtam az igazgatót meg még néhány kollégát, és bementek a suliba, és ott is maradnak, amíg… amíg anyukád elő nem kerül. Hálásan néztem rá. – Köszönöm. A fejét rázta. Mintha szinte felismert volna valakit az álarc mögött, úgy nézett rám. – Gyere, itt csak az időnket vesztegetjük! – Érdekes szóválasztás. – Mennünk kell. Gyors léptekkel indult meg a kocsija felé, amely közvetlenül az enyém mögött parkolt. Jack! Visszafordultam a ház felé. El sem köszöntem, csak úgy faképnél hagytam. Haboztam, mert Richard türelmetlenül nézett rám. Már a kocsija mellett állt, kinyitotta az ajtót. Úgy éreztem, megszakad a szívem. És akkor Jack jelent meg a ház előtt, és bezárta maga mögött a bejáratot. Pulóvert és bakancsot viselt, és kezében fogta a slusszkulcsát. – Te is jössz? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem akartam ennyire meglepetten szólni, de így sikerült. – Hogyne jönnék! – felelte, és halványan elmosolyodott. Én nem tudtam viszonozni a mosolyt. – Emma! – sürgetett Richard. – Menj csak – bólintott Jack, és a kocsija felé rohant. – Közvetlenül mögötted jövök.

Még sosem vettem részt keresésben, ezért fogalmam sincs, mindig így történik-e, de a rengeteg rendőrautó, keresőkutya és önkéntes látványa kétségbe ejtett. És akkor a fejünk felett köröző helikopterről még nem is szóltam! Hanyagul leparkoltam egy apró kavicsos sávra vagy húsz másik kocsi mellé, és Richardhoz rohantam.

– A patak túloldalán vannak – közölte, de nem lassított. Nem mintha ez számított volna, hiszen futottam. – És apu? – Ő is ott van. Bólintottam, és megpróbáltam összeszedni magam, hogy ne ilyen ziláltan kerüljek a szeme elé. Úgyis teljesen magán kívül lehet, nincs szüksége arra, hogy én is elhagyjam magamat. – Honnan tudtad, hol keress? – lihegtem. Kikerültünk egy fát, és már láttuk is a patakot. – Felhívtam Caroline-t. Ő mondta, hogy ott lehetsz. Gondolom, ez így normális, hogy én tudtam meg utoljára. Nem tudtam mit mondani, és ebben a pillanatban nem tudtam és nem is akartam Richard sértett egójára gondolni. Csak az volt a fontos, hogy anyu sértetlenül kerüljön elő. Összecsukható asztalokat állítottak fel a patak partján, és kiterítették a környék térképét. A sarkait kövekkel fogták le, nehogy elvigye a szél. Bár a nap már felkelt, még mindig hűvös volt az éjszakai vihar után. Vajon mit viselt anyu, amikor kijött a szobából, le a lépcsőn, ki az ajtón? Hálóingben indult neki a nagyvilágnak? Felhúzott legalább egy kabátot, vagy mezítláb, vacogva kóvályog valahol? Megráztam a fejemet, és a közelben parkoló rendőrautóhoz rohantam, amelyből reszkető apukám szállt ki. Élénkpiros pokrócot terítettek a vállára. Már akkor láttam, hogy sír, mielőtt a karjába vetettem volna magamat. – Jaj, apucim! – kiáltottam, és észre sem vettem, hogy úgy szólítottam, ahogy már legalább egy évtizede nem. – Emma, Emma, Emma! – felelt apu remegő hangon. Végigsimította a hajamat, és átölelt. – Hol van? Hová tűnt az én Frannie-m? Gyengéden elhúzódtam tőle, és aggódva néztem rá. Húsz évet öregedett egy éjszaka alatt. A kedves rendőrnőre néztem, aki a járőrautó mellett állt. Sejtettem, hogy apu vele volt a rendőrségen. – Ne aggódjon, Bill! Mondtam már, meg fogjuk találni. Csak bízzon bennünk! Tudjuk, mit csinálunk. Nem kételkedtem a szavaiban. Az asztal felé fordultam, ahol egy csapat rendőr hallgatta egy magas, ősz férfi utasításait. Ő lehetett a keresés vezetője. Négy keresőkutyát is hoztak, amelyek mindegyikével megszagoltatták anyu rózsaszín kardigánját. Azt viselte, amikor utoljára láttam. Tanácstalanul sóhajtottam, miközben néztem, ahogy a kutyák megszimatolják a ruhadarabot, aztán türelmetlenül rángatják a pórázukat, és alig várják, hogy megkezdhessék a kutatást. – Beszélek a keresőcsapatok vezetőjével – mondtam apunak, és megszorítottam a kezét. – Az önkéntesek ott gyülekeznek – szólt a rendőrnő, és egy hatalmas tömegre mutatott. Leesett az állam. – Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? – A szomszédaink, a barátaink – felelte apu szomorúan. A rendőrnő a vállára tette a kezét. Nagyon szimpatikus volt nekem ez a nő. Pontosan rá volt szüksége apunak. – Megyek, én is velük tartok – közölte apu, és reszketeg léptekkel megindult feléjük. Rémületem tükröződött Richard arcán, aki ott állt mellettünk. – Nem, Bill – tiltakozott a rendőrnő. – Megegyeztünk, hogy ez nem jó ötlet. Maga itt marad velem a kocsinál, és amikor megtalálják Francest, azonnal odamegyünk. Így nem kell majd az erdőben keresni magát. Apu bólintott. Hála az égnek hallgatott a nőre, mert kételkedtem benne, hogy van elég ereje az erdőben bóklászáshoz. Alig állt a lábán, kizártnak tartottam, hogy képes legyen részt venni a felesége keresésében. Richardra nézett. – Köszönöm, hogy elhoztad nekem Emmát, fiam. Tudtam, hogy nem lehet baja, ha veled van. Richardra pillantottam, és vártam, hogy megalázzon, közölje apuval az igazságot. Nem érdemeltem volna meg? – Igen. Végig velem volt, Bill. Mondtam, hogy idehozom.

– Menjenek, álljanak be az önkéntesek közé – javasolta apu rendőre. – Felosztják a kutatási területet, és jó lenne, ha maguk is hallanák az utasításokat. Bólintottunk, aztán csendben csatlakoztunk az összegyűlt tömeghez. – Köszönöm, hogy ezt mondtad – hálálkodtam, miközben szememmel egy magányos, magas alakot kerestem. Meg is találtam, kicsit távolabb állt a csoporttól. Megindultam felé. – Jó, hagyjuk – felelte Richard keserűen, aztán a tömeg másik széléhez csatlakozott. Mielőtt az egész csoporthoz szólt volna, a rendőr félrevont, és gyorsan tájékoztatott arról, hogy áll a keresés, és merre akarnak haladni. Reméltem, hogy Jack, aki végig mellettem állt, és megnyugtatóan átkarolta a vállamat, figyel, mert én a bennem tomboló pániktól egy szót sem értettem. Alig tudtam fegyelmezni magam. Annyit azért ki tudtam bogozni a rendőr szavaiból, hogy miközben az önkéntesek a környék erdőit és mezőit fésülik át, több rendőr házról házra kérdezi végig a lakosságot, és átkutatja a kerteket. Azzal próbált megnyugtatni, hogy az elmúlt hat órában egyetlen közúti baleseti sérült sem került a közeli kórházakba, de ezzel csak azt érte el, hogy felvillant lelki szemeim előtt a kép, hogy anyut a sötétben elütötték, és most sérülten fekszik valahol az út szélén. Amyt láttam magam előtt. Jackre néztem, és abból, ahogy megszorította a kezemet, tudtam, hogy egyre gondolunk. Arra már az elején rájöttem, hogy a rendőrség nem hiszi, hogy az önkéntesek fogják megtalálni anyut. A kutyások jóval a keresők kígyózó sora előtt jártak. Azért követtük az utasításokat, és az előttünk ötven méterrel haladó rendőrök után mentünk. Lassan haladtunk a mezőn, amely az éjszakai esőtől sártengerré változott. Minden szempár a földre szegeződött. A kutyák gyorsan rohantak előre, ebből sejtettem, hogy nem akadtak nyomra. Vagy ez éppen az ellenkezőjét jelenti? Már bántam, hogy nem figyeltem jobban, amikor krimisorozatokat néztem a tévében, mert tényleg fogalmam sem volt, mit is keresünk, miközben a talajt pásztáztuk a tekintetünkkel, és valami meghatározatlan nyom után kutattunk. Talán akkor sem ismerném fel, ha meglátnám. Talán Jack krimiíróként jobban értette, mi történik, de hiába jött mellettem, hiába szorította a kezemet, úgy éreztem, mintha mély szakadék nyílt volna köztünk. Az egyre növekvő bűntudat egyre messzebbre taszított tőle, miközben a nedves fűben csúszkáltunk. Vajon anyu akkor is eltűnt volna, ha otthon alszom? Lehet, hogy nem talált az ágyamban, és azért hagyta el az otthona biztonságát, hogy a keresésemre induljon? És ha nem szakítok Richarddal, ha vele maradok, akkor is ugyanitt tartanánk most? Értelmetlen kérdések voltak, és nagyon féltem, hogy ha kinyitom a számat, még a végén hangosan is felteszem őket. Ezért inkább hallgattam. – Nem lesz semmi baj, meg fogjuk találni. – Jack a szájához emelte a kezemet, és csókkal pecsételte meg az ígéretét. De hiába volt olyan ellenállhatatlan eddig az érintése, most nem tudott megnyugtatni. Hát ez a tegnap érzett boldogság másik oldala! Ez az ára! Túl nagy fizetségnek éreztem. – Nem tudhatod. Nem tudod. Bárhol lehet. Lehet, hogy ájultan fekszik egy árokban. Lehet, hogy megsérült. El is rabolhatták… – Mindegyik lehetőség rettenetesebb volt, mint az előző, és Jack arcára fájdalom ült ki, amiért így gyötröm magamat, és ő nem tud segíteni. – Emma! Emma! Megpördültem az ismerős hang hallatán. Nem ezt akartam hallani, mert nem azt közölte velem, hogy megtalálták anyut, és jól van, de azért ez is segített. Elengedtem Jack kezét, és odarohantam Caroline-hoz és Nickhez, akik az önkéntesek csapata felé tartottak. Mindketten egy-egy nagy, lapos tárgyat cipeltek, de még túl messze voltak, ezért nem láttam, mi az. Caroline letette a magáét a fűbe, és felém szaladt. Akkora lendülettel vetettem magam a karjába, hogy mindkettőnk lélegzete elakadt. Egy percig hagyta, hogy a kabátjába sírjak, aztán a zsebébe nyúlt, és egy zsebkendőt vett elő. – Hogy vagy? – kérdezte, és alaposan szemügyre vett, miután befejeztem az orrfújást. – Megvagyok. Majd jobban leszek, ha anyu előkerült. Caroline bólintott, de láttam az arcán, hogy aggódik. Felnézett, és a mögöttem álló férfinak is köszönt. – Szia, Jack!

Megfordultam, és láttam, hogy halványan elmosolyodik, de egy pillanatra sem múlik el az aggodalom a szeméből, amiért ennyire ki vagyok borulva. – Velem ne is foglalkozzatok, majd én cipelem mindkét tálcát! – szólalt meg kissé gúnyosan Nick. Ezzel normalitást hozott a pillanatba, amiért nagyon hálás voltam neki. Felvette, amit Caroline letett, és két tálcányi italt egyensúlyozott. A logóból ítélve a helyi kávézóban vették. – Segítek – szólt Jack, és elvette Nicktől az egyik tálcát. – Köszönöm – bólintott Nick. – Amúgy Nick vagyok, Caroline párja – mutatkozott be. – Szívesen kezet ráznék veled, de… – Magyarázatképpen a tálcára bökött az állával. – Semmi gond. Jack vagyok. – Tudja, ki vagy – szakította félbe egy éles hang. Összerezzentem. Nem vettem észre, hogy Richard ott hagyta az önkénteseket, és felénk indult. Csúnya jelenetnek néztünk elébe, de Caroline megmentette a helyzetet azzal, hogy odament Richardhoz, és átölelte. Hadarva suttogott valamit a fülébe, mire Richard ajka elkeskenyedett. Érdekes módon megint Nick enyhítette a feszültséget. – Osszuk szét a kávét, mielőtt kihűl! – Jó ötlet, fiúk, kezdhetitek is! – helyeselt Caroline, így Nick és Jack otthagyott minket. Egy hosszú, kellemetlen pillanatig hárman álltunk ott, és csak néztük egymást. – Akartok négyszemközt beszélni? – kérdezte Caroline, de még a végére sem ért a mondatnak, amikor egyszerre kiáltottunk nemet Richarddal. Hetek óta először értettünk egyet bármiben is. Richard még egy pillantást vetett rám, de nem tudtam leolvasni az arcáról az érzéseit. Aztán metsző hangon közölte: – Én visszamegyek a keresőkhöz. Abból, ahogy a vállát tartotta, pontosan tudtam, hogy végtelenül dühös és sértett. – Ezek szerint Richard Jacknél talált? – Ó, igen – feleltem keserűen, miközben az önkéntesek felé siettünk. Caroline megfogta és megszorította a kezemet. – Ne haragudj! Nagyon-nagyon keresett, és apukád magán kívül volt. Muszáj volt megmondanom, hol vagy. – Semmi baj, megértem – feleltem. – De nem volt nagyon ciki? – kérdezte. Néhány rövid és velős mondatban elmeséltem a jelenetet, amikor Richard kis híján rajtakapta a volt menyasszonyát, ahogy a konyhában szexel egy másik férfival. – Basszus! – kiáltott fel Caroline. Egy darabig hallgatott. – De akkor bejött a terv, sikerült féltékennyé tenni Richardot – vonta le a következtetést. Felemeltem a fejemet, és felé fordultam. Tiltakozni akartam, el akartam neki mondani, mi az igazság, és csak ekkor vettem észre, hogy Jack is ott van mellettünk, kezében az üres tálcával. Egy pillantást kellett csak vetnem döbbent arcára, és egyértelmű volt, hogy Caroline minden szavát hallotta. Szerencsére elvonta a figyelmünket a fejünk fölött köröző helikopter. Néhány másodpercig a tömeg fölött időzött, aztán az erdő fölé repült. – Jó nagy baj lehet, ha helikopterrel is keresik – jegyeztem meg sötéten. – Nem biztos – felelt Nick, aki közben szintén befejezte a kávéosztást. – Ez is csak egy eszköz. Jó jel, hogy ilyen komolyan veszik a keresést. A távolodó helikoptert néztem, és kicsit sem nyugtatott meg a gondolat, hogy a keresésből ekkora rendőrségi ügy lett. Ráadásul a mező szélén megjelent egy villogó mentőautó is. Kifutott a vér az arcomból. – Megtalálták? – kérdeztem. Csak rémült suttogásra futotta az erőmből. – Minek a mentő? Három társam legalább olyan aggodalmasan nézett, mint én.

– Odamegyek, megkérdezem – ajánlotta fel Jack, aztán arcon csókolt, és odarohant a rendőrökhöz, akik a tömeg élén haladtak. – Úgy látom, tényleg fontos vagy neki – suttogta Caroline, amikor Jack hallótávolságon kívül került. Megráztam a fejemet. – Ezzel most nem tudok foglalkozni. Semmire sem tudok gondolni, amíg anyu elő nem kerül. – Tudom – szorította meg a kezemet a barátnőm. Ahogy kesztyűs kezünk összeért, valami kemény tárgyat tapintottam ki a gyűrűsujján. A szemébe néztem, de egy fejcsóválással jelezte, hogy nem most akarja közölni a nagy hírt. – Ez várhat, majd megbeszéljük akkor, amikor anyukád előkerült – súgta. Azt hiszem, soha életemben nem szerettem és tiszteltem még annyira, mint akkor. Jack néhány perc múlva friss hírekkel tért vissza. Oda és vissza is futva érkezett, mégis alig lihegett. – A mentő csak elővigyázatosságból van itt, hátha szükség lesz rá, amikor anyukád előkerül. – Észrevettem, hogy kihangsúlyozta az „amikor” szót, és nem úgy fogalmazott, hogy „ha” anyu előkerül. – A házatok környékén eddig nem jártak szerencsével, úgyhogy kiterjesztik a keresési területet. A kórházak még mindig nem tudnak semmit, ami jó hír. Én egyáltalán nem úgy éreztem. Rettenetesen hangzott az egész. És ennél már csak rosszabb lett, amikor Caroline észrevette, hogy a mentő mellé leparkol egy logóval ellátott kisbusz. – Óriási. Tetves sakálok. Pillanatok alatt kiszimatolnak mindent. A helyi tévések érkeztek meg. Három ember szállt ki a kisbuszból. Egyikük egy kamerát cipelt, másikuk egy hatalmas, szőrös mikrofont. – Biztos nincs elég anyaguk, azért kerülhet be a hat órai hírekbe egy rémült, eltévedt, demens nő – jegyeztem meg keserűen. – Szerintem az esküvő meg a baleset miatt is van ez – kockáztatta meg Caroline, és tudtam, hogy valószínűleg igaza van. A mi kis tragédiánk hetekig szerepelt a helyi újságok címlapján, és ez a rettenetes eset csak egy újabb fejezet volt számukra. Lassan haladtunk, de végre elértük a sűrű erdő szélét, és a rendőrök kisebb csoportokra bontották a tömeget. Mindenkinek megmutatták, melyik ösvényen haladjon. Anyu most már legalább kilenc órája eltűnt. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire fázhat, mennyire fáradt és éhes lehet, bárhol legyen is. Jack belém karolt, mert az erdő talaja egyenetlen és csúszós volt a sártól. Visszanéztem, és láttam, hogy Caroline és Nick szorosan mögöttünk jön. A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes – Richard a párhuzamos ösvényen rohant az ellenkező irányba. – Ez meg hová siet ennyire? – kérdezte Nick. Vállat vontam, és inkább arra koncentráltam, nehogy orrba vágjanak az alacsony ágak, miközben követtem Jacket a csúszós lejtőn lefelé. A rendőrség nem tartotta valószínűnek, hogy anyu bemerészkedett volna az erdőbe, de én tudtam, hogy nincs igazuk. Visszatérő elem volt a festményein a sűrű lomb közt átszűrődő fény, és bár már rég nem festett ilyesmit, attól még nagyon szeretett az erdőben sétálni télennyáron egyaránt. Pontosan az ilyen helyek vonzották. Kellemetlen pillanatokat éltünk át, amikor az árnyas erdő mélyén valahogy a nyomunkra akadtak a tévések a fák között. – Nyilatkozna nekünk, Miss Marshall? Megráztam a fejemet, és hátat fordítottam nekik. – Előfordult már ilyesmi az édesanyjával? Hogy viseli a történteket az édesapja? Lehajtottam a fejemet, és meggyorsítottam a lépteimet. Igyekeztem lehagyni őket és tolakodó kérdéseiket. – Veszélyes saját magára vagy másokra? – kérdezte éles hangon egy riporternő. Földbe gyökerezett a lábam, és elöntött a düh. Megfordultam. Jack gyorsan közbelépett. Elkapta a csuklómat, a szemembe nézett, és alig észrevehetően nemet intett a fejével.

– Majd én lerázom őket – súgta, és közvetlenül az újságírók elé állt. Magasságával és széles hátával eltakart a szemük elől. – Nézzék, srácok, tudom, hogy csak a munkájukat végzik, de most nem igazán alkalmas a pillanat. Biztos vagyok benne, hogy később, ha Mrs. Marshall még mindig nem került elő, szükség lesz a segítségükre, hogy minél több emberhez eljusson a mentőakció híre. De egyelőre próbáljunk meg tisztességesen viselkedni, és békén hagyni a családot. Kissé zavartan bólogattak, de végre leszálltak rólunk, és visszatértek a mezőre. A nő haladt leghátul, és még egyszer visszafordult. Összeszűkült szemmel nézett Jackre. – Maga Jack Monroe, az író? – kérdezte izgatottan, csillogó szemmel. Láthatóan felvillanyozta a lehetőség, hogy esetleg egy celebritás is érintett a történetben. Jack megrázta a fejét, és elképesztően meggyőzően hazudott. – Nem, dehogy. Igaz, sokan összetévesztenek vele. Biztosan hasonlítunk. – Köszönöm – hálálkodtam, amikor Jack visszatért hozzám, és újra előttem haladt az ösvényen, miután meggyőződött róla, hogy az újságírók tényleg elmentek. – Nekem eszembe sem jutott, hogy később még szükségünk lehet rájuk. – Hát, reméljük, hogy nem lesz – felelte Jack komoran. – Akárhogy is, nem érdemes feldühíteni a sajtót. Nem sokkal később megállt bennem az ütő, amikor azt hittem, találtunk valamit. Most már mélyen az erdőben jártunk, ahol kevés természetes fény tudott áthatolni az ágak szövedékén. Az ösvény keskeny volt, mellette meredek szakadék, annak alján gyors sodrású patak. – Vigyázz, hová lépsz! – figyelmeztetett Jack, és kinyújtotta a karját, hátha belé akarok kapaszkodni. Lenéztem a szakadékba, és a lejtő legalján valami sárgára lettem figyelmes. Pontosan olyan színe volt, mint anyu kedvenc sáljának. Megmarkoltam Jack pulóverét, és szótlanul a szakadékba mutattam. – Mi az? – kérdezte, és közelebb hajolt hozzám, hogy jobban lássa, mit mutatok. – Van ott lent valami. Valami sárga. Lehet, hogy anyu sálja. Jack gondolkodás nélkül megindult lefelé a lejtőn. Nagyon meredek volt az árok, nem nagyon lehetett hová kapaszkodni, és Jack lába többször is megcsúszott a sárban. Minden ilyen alkalommal a szívemhez kaptam, de ő mindig visszanyerte az egyensúlyát, és folytatta az ereszkedést. Kihajoltam, amennyire csak mertem, de csak óvatosan, nehogy lezuhanjak. Én sokkal kevésbé voltam nyugodt, mint Jack. Caroline és Nick megálltak mellettem, és a barátnőm belém karolt. Jack eltűnt egy bokor mögött, és egy pillanatra belém nyilallt a félelem. Mi van, ha nem csak a sál van odalent? Az aljnövényzet dús és buja volt, könnyedén eltakarhatott akár egy holttestet is. Jack olyan halkan mászott vissza, hogy észre sem vettem őt, amíg zörögni nem kezdett az avar, és fel nem húzta magát mellém. Bánatosan rázta a fejét, és felmutatta a sárga valamit, amit én vettem észre. Egy plüsskutya volt az, amelyet a patakban töltött idő itt-ott kissé megtépázott. Kinyújtottam a kezemet, elvettem tőle az ázott kutyát, és eleredtek a könnyeim. – Tudom, hogy tiszta hülyeség, de kislánykoromban volt egy kedvenc mesém, amit anyu sokszor felolvasott nekem. Egy kisfiúról szólt, aki elveszítette a plüsskutyáját. – Elakadt a szavam. – Ami pont így nézett ki. Jack a karjába zárt, és a pulóverébe zokogtam. Caroline és Nick arrébb álltak, és igyekeztek úgy tenni, mintha ott sem lennének. Jack éppen csak annyira nyugtatott meg, hogy elcsendesedett a sírásom, amikor meghallottuk a hangot. Szirénázás törte meg az alkonyi csendet. A mentő volt az. Úgy kaptam fel a fejemet, mint egy csapdába esett állat. Az elsőhöz most egy második sziréna is csatlakozott, majd hosszú dudálást hallottunk, ami újra és újra ismétlődött. – Történt valami! – kiáltottam fel, és eltoltam magamtól Jacket. – Vissza kell mennünk! Mindhárman kiabáltak utánam, hogy lassítsak és vigyázzak, de nem törődtem velük, rohantam visszafelé. Jack könnyedén utolért, és amikor eléggé kiszélesedett az ösvény, megfogta a kezemet. Együtt futottunk a sárban, míg végül füvet ért a lábunk, és megláttuk a messzeségben a mentőt. A többi kereső is

előbukkant a fák közül. Mindenkit kicsalogatott az erdőből a ricsaj. Furcsa látvány lehetett a rendőröknek, ahogy egymás után bukkantak fel a csapzott önkéntesek, és tömegesen rohantak feléjük, élükön egy magas férfival, aki egy eszét vesztett fiatal nő kezét fogta. Amikor közelebb értünk, észrevettem, hogy apu rendőre közelebb állt a mentőhöz, amiből éppen akkor segítette ki aput az ősz nyomozó. Lehajolt, hogy hallja apu kérdését, aztán felénk mutatott. Szúrt az oldalam, mintha kést döftek volna belém, de nem törődtem vele. Két közeledő kocsi motorjának zúgása vegyült a hangzavarba. Az út felé pillantottam. Az első kocsi egy rendőrautó volt, amely szirénázott és villogott. A második autó meglepett. Richard kocsija volt. A rendőrautó csikorogva fékezett, és olyan manővert mutatott be, amilyet gyorsulási versenyeken látni. Richard kevésbé látványosan érkezett meg mellé. Volt vőlegényem kiugrott a kocsiból, és kinyitotta az utas oldali ajtót. Még nem sokat láttam, mert a könnyek elhomályosítottak mindent. Dühösen töröltem meg a szememet, és az sem tűnt fel, hogy Jack elengedte a kezemet, és egyedül futok. Richard mindig is óvatosan és gyengéden bánt vele, most is így segítette ki a kocsiból az édesanyámat. Félrelökdöstem az utamban álló embereket, és odarohantam anyuhoz. Apu megelőzött, és a karjába zárta a feleségét. Úgy ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. Örömében sírt. Aztán engem is észrevett. – Emma! – szólt rekedten, és kitárta felém az egyik karját. Odabújtam a szüleimhez. Egész testemben remegtem a megkönnyebbüléstől. Anyu, akit családja két zokogó tagja szorongatott, kissé meglepődött ezen a viselkedésen. – Hol voltál, anyu? Annyira aggódtunk érted! – kiáltottam. Apu egyelőre képtelen volt megszólalni, és értelmes kérdéseket megfogalmazni. Anyu őszinte döbbenettel az arcán nézte, micsoda közönség gyűlt össze. Nem értette, miért néz minket ennyi ember. – Aggódtatok? Miért? Én csak miattad indultam el, Emma – mondta végül. Pontosan ettől féltem. Az én keresésemre indult. Kisöpörtem a hajából egy apró gallyat, és most vettem csak észre, milyen piszkos az arca. – Engem akartál megtalálni? – kérdeztem bűntudattól elfúló hangon. – Nem, nem téged – javított ki, mint egy kislányt, aki valami bájos ostobaságot mondott. – A gyűrűdet. Döbbenten néztünk össze apuval. Anyu halkan csettintett a nyelvével, mintha fárasztaná, hogy ilyen értetlen emberekkel van körülvéve. – Az eljegyzési gyűrűdet – mondta lassan és olyan hangosan, hogy feltehetőleg az egész tömeg hallotta. – Meg akartam keresni az eljegyzési gyűrűdet, amit elhagytál. Most Richardra néztem, aki kicsit távolabbról figyelte a jelenetet. Az arcomra volt írva a kérdés, nem kellett feltennem. Hosszú évek alatt megtanulta értelmezni a mimikámat, így most is pontosan tudta, mit kérdezek. Bólintott. Az ő arcán is hitetlenség ült. – Igen, tudom. De ott találtam meg, a Farnham-szakadék alján, amint a gyűrűt kereste. Az emberek meglepetten kiáltoztak, és apu is egészen megrémült. – Jaj, Frannie! Én úgy megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. Remegve léptem közelebb Richardhoz. – A szakadékban? – kérdeztem erőtlenül. Bólintott. – Az alján? Lezuhant? Megrázta a fejét. – Nem, hála az égnek. Először én is azt hittem, amikor megláttam, de szerencsére tévedtem. Lemászott. Azt állítja, máskor is csinált már ilyet.

Eszembe jutott a nappaliban lógó festmény. Bizony, csinált már ilyet, sok-sok évvel korábban. – Hogyan? Hogyan? – értetlenül ráztam a fejemet. – Nem értem. Hogy került oda? És te hogy jöttél rá, hogy ott van? Richard megvonta a vállát. – Nem tudom, hogyan jöttem rá. Talán a fűben keresgélésről jutott eszembe a szakadék és a gyűrű utáni kutatás. Aztán az, hogy anyukád kihallgatta a beszélgetésünket… és csak hallgattam a megérzésemre… és… ott volt. Nem terveztem, hogy ezt fogom tenni. Ha csak egy perccel korábban megkérdez valaki, azt mondtam volna, soha többé semmi rá nem vesz, hogy megtegyem. De amikor kitisztult a kép, és felfogtam, hogy Richard olyasmire jött rá, ami másnak eszébe sem jutott, és ezzel kétségtelenül megmentette anyu életét, nem tudtam uralkodni magamon. A karjába vetettem magamat, ő pedig átölelt és felkapott. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – zokogtam a nyakába. Még szorosabban ölelt, és az ő hangját is fojtogatták az érzelmek. – Annyira örülök, hogy időben megtaláltam. Nem bírtam volna elviselni, ha elveszítjük, Emma! Ölelkezés közben furcsa hangokra lettem figyelmes az éljenző tömeg zsivaján túl. Amikor Richard elengedett, rájöttem, hogy az újságírók fényképeznek minket. Lefényképezték az ölelést, és biztosra vettem, hogy a következő lapszámokban viszont fogom látni. Az egyik újságíró egy pillanatig sem vesztegette az idejét, és már neki is állt a stábjával forgatni. Bár nem hallottam minden szót, egy félmondat azért eljutott hozzám. A nő mosolyogva mesélte a kamerának, hogy „az asszonyt csodával határos módon mentette meg jövendőbeli veje”. Richardra pillantottam, aztán újra az újságíróra. Kinyitottam a számat, hogy helyesbítsek, de aztán észrevettem, hogy még forog a kamera. – Itt is van az asszony lánya hősies vőlegényével – folytatta a nő, és a kamera felénk fordult. – Gondolom, mindketten nagyon boldogok. Torkomra fagyott a helyesbítés és a tiltakozás. Üres tekintettel bámultam a piros LED-et, amely azt jelentette, hogy filmeznek. – Boldogok vagyunk – felelte Richard, majd megfogta a kezemet. Apu rendőre éppen akkor kísérte a mentőautóhoz a szüleimet, és határozottan arrébb küldte a sajtó képviselőit. – Mrs. Marshall! – kiáltott utánuk az egyik. – Csak még egy kérdés! Miért nem szólt senkinek, hová megy? Apu felemelte a kezét. Láttam az arcán, minden vágya, hogy anyut kimenekítse ebből a felfordulásból, és végre orvos kezébe adhassa. De érdekes módon anyunak meg sem kottyant ez a zűrzavar, sőt jólesett neki a tömeg érdeklődése. Fogalma sem volt róla, hogy ezek az emberek egész nap őt keresték. – Meg akartam lepni őket. Emma olyan nyugtalan mostanában, nagyon elszomorította, hogy elveszett a gyűrűje. Gondoltam, megkeresem. Gondolta! Még mindig nem tudtam elképzelni sem, hogyan mászott le a szakadékba, hogy nem törte ki a nyakát. Váratlanul egy mikrofont nyomtak az arcomba. – Ez a kérdés a boldog párnak szól. Mikor lesz az esküvő? Száz szempár fordult felém. Én csak azt az egyet kerestem, amelyiktől a segítséget reméltem. De túl nagy volt a tömeg. – Még nem döntöttük el – felelte Richard mindkettőnk nevében. Nem úgy fogalmazott, ahogy én tettem volna. Nem mutatott rá a tévedésre. – Egyelőre annak örülünk, hogy Emma édesanyja sértetlenül került elő. Mással most nem foglalkozunk. A rendőr kinyitotta a mentő ajtaját, és megpróbálta beterelni a szüleimet. Szinte hallani lehetett, ahogy egy emberként felhördülnek az újságírók. – Csak még egy fotót! – könyörögtek. – A családról! Az anyáról, az apáról és a szerelmesekről.

Az arcomra kiült a rémület, de Richard alig észrevehetően nemet intett. Tudtam, hogy igaza van. Biztos, hogy jó ötlet itt, mindenki előtt kiteregetni a magánéletünket? Vonakodva bár, de beálltam Richard és anyu közé. Elvakítottak a vakuk. – Mindenki álljon egy kicsit hátrébb! – kérte a főrendőr, mire a beosztottjai visszaszorították az újságírókat és a tömeget. – Szeretném megköszönni, hogy olyan nagylelkűen ránk szánták a szabadidejüket, és ilyen csodálatos eredményt értek el! Mindenki tapsolt. Feléjük fordultam, hálásan mosolyogtam, de közben kétségbeesetten kutattam egy arcot. Még mindig nem találtam. – Még egy képet a jegyesekről? Amin csókolóznak! – vetette fel valaki reménykedve. Richard meglátta a szememben a rémületet, és válaszolt helyettem. – Ennyi elég is lesz. Átkarolt és elfordított a fényképezőgépektől és kameráktól. Beszálltam a mentőautóba, ahol anyuval már az egyik mentős foglalkozott. Most, hogy ilyen magasan ültem, végre megláttam Jacket, vagyis inkább a kocsiját, amint szürke porfelhőtől övezve elhajtott.

TIZENHETEDIK FEJEZET Hiába kértük mindhárman, anyu nem volt hajlandó bemenni a kórházba kivizsgálásra. Végül, mivel nem akartuk túlságosan felizgatni, abban maradtunk, hogy hazavisszük. Fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzem Richard jogát ahhoz, hogy velünk jöjjön. Miközben kibontakozott körülöttünk a dráma, a minket elválasztó fal megroggyant és omlásnak indult. Még a hűtlensége és a megszegett ígéretek jelentősége is kisebbnek látszott annak fényében, hogy végül, hála neki, nem torkollt tragédiába a történet. Még azt sem éreztem furának, amikor Richard hazaérve átvette az irányítást, feltette forrni a teavizet, csészéket vett elő, és kérdés nélkül is pontosan tudta, ki hogyan issza a teát. Elnéztem, ahogy tevékenykedik, és közben fél füllel a szüleim beszélgetését hallgattam. Hitetlenkedve ráztam a fejemet, amikor anyu elmesélte, hogy stoppolt, és végül egy kamionos vitte el a szakadékhoz. – Ahhoz képest, hányszor elmondta tinikoromban, hogy ne üljek be idegenek kocsijába! – csóváltam a fejemet, majd elvettem a gőzölgő csészét Richard kezéből. – Eltévedhetett volna, elüthették volna, bánthatták volna, vagy akár le is zuhanhatott volna abba a hülye szakadékba! – Még mindig képtelen voltam kiverni a fejemből a rettenetesnél rettenetesebb lehetőségeket. – De nem így történt – csitított Richard. – Most már megnyugodhatsz. Francesnek szerencséje volt. Nyilván egy egész sereg őrangyal vigyázott ma rá. Hálásan mosolyogtam. – Nem, csak egy, és az te voltál. Zavarba jött, ugyanakkor örült is szavaim hallatán. – Talán most már meg tudjuk győzni apukádat, hogy szükség lesz segítségre. A csésze fölé hajoltam, így elrejtettem előle az arcomat. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy többes szám első személyben beszélt, és a fejemben megszólalt a vészcsengő. A délután további részében végeláthatatlan sorban érkeztek az orvosok, a rendőrök, és folyamatosan csöngött a telefon. Nagyon örültünk a hírnek, hogy anyu megúszta a kalandot egy-két horzsolással és zúzódással, amelyek egyike sem volt olyan ronda, mint az enyém. Érzelmileg azonban… Az más kérdés volt. Apu arcára kiült az aggodalom, miközben elsuttogta nekünk, hogy néhány nap múlva meglátogat minket egy szociális munkás és egy demens betegekkel foglalkozó szakember. – Ez jó hír! – bátorította Richard. – Ez azt jelenti, hogy végre több segítséget kapunk. Apu erőtlenül mosolygott. Még mindig bizonytalan volt. Én hallgattam, mert nem tudtam mit kezdeni az ismét felbukkanó többes szám első személlyel. De volt valami, ami még annál is jobban aggasztott, hogy Richard szemmel láthatóan újra tiszteletbeli családtagnak tekintette magát. Jack. Egész délután nem értem el. Attól kezdve, hogy beültem a kocsimba, nagyjából tízpercenként hívtam, de mindig csak azt az idegesítő, fémes hangot hallottam: Ez a szám átmenetileg nem kapcsolható. Richard mindig engem nézett, amikor elővettem a mobilomat, hogy ismét telefonáljak vagy, hogy megnézzem, nem keresett-e valaki. Nem keresett. Sokkal nagyobb önuralomról tett tanúbizonyságot, mint vártam volna tőle, és nem szólt egy szót sem. Kora estére már nem aggódtam, nem is frusztrált a helyzet, hanem dühös voltam. Jacknek fogalma sem volt róla, mi történik. Ha jelentek neki valamit, ha az együtt töltött éjszaka jelent neki valamit, akkor már felhívott volna, megkérdezte volna, hogy vagyok, és nem nekem kellene őt hívogatni. Amikor Richard elment vacsorát venni, még egyszer tárcsáztam Jack számát. Végre kicsöngött. Lekaptam a kabátomat az ajtó hátuljára szerelt akasztóról, és kisurrantam a kertbe, hogy nyugodtan beszélhessek vele. Hatszor csörgött a telefon, és nekem mindegyik csengésnél felgyorsult a szívverésem. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Nem akartam sértetten és dühösen nyitni a beszélgetést. – Igen, itt Jack beszél.

Megmelengette a szívemet puhán duruzsoló akcentusa, és szinte éreztem, ahogy elpárolog a haragom. – Szia, én vagyok az! – kezdtem. Bíztam benne, hogy megismeri a hangomat, ahogy én is megismertem az övét. – Elnézést, most nem tudom fogadni a hívását. Hagyja meg a számát, és visszahívom. Sípszó, majd csend következett. Megvárta, hogy bekapcsoljon a hangposta. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy leteszem, de a remény utolsó, kitartó sugara nem hagyta, hogy összetörje a sötétség. – Szia, Jack! Emma vagyok. Este nyolc van, gondoltam, megkérdezem, minden rendben van-e. Az erdő óta nem hallottam rólad, pedig órák óta hívlak. Majd hívj vissza! Talán személyesebbre is vehettem volna az üzenetet, de sértett, hogy nem keresett. Nyilván tudja, hogy nem én akartam a médiafelhajtást, amikor anyu előkerült! Miért nem áll szóba velem, hogy megmagyarázhassam? Kínait ettünk. A vacsora felénél anyu elbólintott, és úgy láttam, apunak sem kell már sok hozzá. Elképedtem azon, hogy eddig is bírták azok után, ami az elmúlt huszonnégy órában történt velük. – Menjetek fel aludni, és majd elpakolok idelent! – vetettem fel, és felsegítettem anyut. – Majd együtt elpakolunk – helyesbített Richard, és már össze is szedte a koszos tányérokat és az üres dobozokat. Anyu alig észrevehetően bólintott, és a lépcső felé vette az irányt, de apunak nem akaródzott menni. – Azt hiszem, én ma idelent alszom – közölte aggodalmas arccal. – A biztonság kedvéért. Tudtam, mi aggasztja, mert engem sem hagyott nyugodni a gondolat egész este. – Ma már nem megy sehová, teljesen kimerült. – Akkor is… Nem akarom megkockáztatni, hogy megint eltűnjön. Kell erre az ajtóra valami riasztó. Mélyet sóhajtottam. Neki fogalma sem volt róla, de engem legjobban az aggasztott, rá milyen hatással vannak az események. Nem volt már fiatal, és más sem hiányzott, mint hogy éjjeli őrséget vállaljon. – Majd én lent alszom – mondtam. – Ha nyitva hagyom a nappali ajtaját, meghallom, ha nyílik a bejárati ajtó. – Apu kétkedve nézett rám, de én gyengéden a lépcső felé irányítottam. Megcsókoltam puha, ráncos arcát. – Menj, aludd ki magad! Richarddal hamar rendbe raktuk a konyhát, de mire a munka végére értünk, már én is nagyokat ásítottam. Előző éjjel a család egyik tagja sem aludt túl sokat – ki ezért, ki azért. – Elfáradtál – állapította meg Richard. – Menj csak be a nappaliba, csinálok teát. Egy pillanatnyi habozás után beleegyeztem. Négyszemközt, a szüleim nélkül akartam beszélni Richarddal. Fontos volt, hogy értse, hogy állnak a dolgok. És be kellett látnom, hogy ezt inkább előbb, mint később kell tisztáznunk.

Nem lassan, fokozatosan aludtam el, hanem hirtelen, teljesen váratlanul. Úgy vert le a lábamról az álom, mint egy ágyúgolyó. Amikor kinyitottam a szememet, első gondolatom az volt: Mi tart ilyen sokáig azon a teán? Aztán észrevettem, hogy a szoba hajnali fényben fürdik, és mellettem, a kisasztalon ott áll a tea, amelynek felszínén undorító bőr képződött. Megfogtam a csészét – jéghideg volt. A szoba túlsó feléből halk horkolást hallottam, és azonnal megdermedtem. Jól ismertem azt a hangot. Régen még szerettem is. Lassan arra fordítottam a fejemet, és megláttam Richardot, amint résnyire nyitott szájjal, mélyen alszik az egyik fotelben. Lassan ültem fel. Most vettem csak észre a vastag gyapjútakarót, amelyet valaki rám terített, miközben úgy aludtam a kanapén, mint akit fejbe vertek. Richard. Felálltam, és csak úgy ropogott a hátam. A régi, rosszul rugózott kanapé nem bizonyult túl kényelmes ágynak, de azért egy kicsit még mindig kényelmesebb lehetett, mint a fotel, amelyben Richard aludt. Igyekeztem minél kisebb zajt csapni, miközben elindultam. Talpam alatt éreztem a hűvös parkettát. A bakancsom, ami biztos, hogy még rajtam volt, amikor előző este leültem, az asztal mellett állt szépen

elrendezve. Volt valami bensőséges abban, hogy Richard lehúzta a lábamról, miközben én aludtam. Hogy nem vettem észre? Nagyszerű őrnek bizonyultam – körülbelül az őrség harmincadik másodpercében alhattam el. – Jó reggelt! Összerezzentem, mert addig nem vettem észre, hogy ő is ébren van. – Jó reggelt! – feleltem, majd a hajamba túrtam, és megdörzsöltem a szememet. – Nem hiszem el, hogy elaludtam. – Inkább kómába estél – mosolygott Richard. – Miért nem ébresztettél fel? Felismertem ezt a tekintetet. Általában idétlen kérdésekre válaszolt vele. – Aludnod kellett. Rettenetesen néztél ki. – Hűha, köszi – feleltem, majd a kandalló fölött lógó tükörbe néztem, és megállapítottam, hogy a helyzet nem változott. Igazából csak kócos voltam, de annyi biztos, hogy néztem már ki jobban is. Sajnálkozó pillantást vetettem fehér blúzomra, amely sokkal jobban nézett ki két napja, mielőtt benne aludtam volna – és mielőtt a testemre tapasztotta volna az eső, és mielőtt Jack gyengéden legombolta volna rólam. Megráztam a fejemet, mert nem akartam teret adni ezeknek a veszélyes gondolatoknak. Richard összehajtogatta a pokrócot, amellyel éjjel takarózott, aztán az enyémért nyúlt. – Köszönöm – bólintottam. Ajkamba haraptam, mert tudtam, hogy következő mondatom végtelenül hálátlannak fog tűnni. – Miért nem mentél haza, Richard? A szemembe nézett, és olyasmit láttam a kék tekintet mélyén, amiről inkább nem akartam tudomást venni. – Gondoltam, valakinek csak őriznie kell az ajtót – felelte gondolkodás nélkül. – Szerintem te arra sem ébredtél volna fel, ha valaki faltörő kossal megy neki, ezért úgy döntöttem, maradok, amíg fel nem ébredsz. – Értem – válaszoltam. – Hát, még egyszer köszönöm. – Emma, nem kell mindig mindent megköszönni. Nem azért vagyok itt. Jeges rémület szorította el a szívemet, mert nem akartam, hogy kifejtse ezt a gondolatot. Nem álltam készen rá. Szerencsére sikerült mindkettőnk figyelmét elterelnem. – Anyu! Jól van? Ugye, nem szökött meg megint? Richard a fejét rázta, és láttam rajta, bánja, hogy másra tereltem a szót. – Nem, úgy alszik, mint a bunda. Fél órája voltam fent, és kórusban horkoltak. Elmosolyodtam. Úgy tűnt, az a sorsom, hogy csupa horkolás vegyen körül. – Azért ezen a téren te is szépet alakítottál pár perce. Elvigyorodott. Fájdalmasan ismerős volt ez a grimasz. – Ezt már mióta mondod, de én nem hiszem, hogy horkolok. – Legközelebb magnóra veszem… – Gyorsan elhallgattam. Magam is megrémültem. Richard arcáról leolvadt a mosoly. Szótlanul néztük egymást. Ismeretlen terepre tévedtünk, amelytől jobb lett volna távol tartani magunkat. – Főzök teát – ajánlotta fel, mire én lelkesen bólogattam. Mintha csak azt mondta volna, hogy feltalálja a rák ellenszerét. – Egy tea csodálatos lenne – túloztam. Amikor eltűnt a konyhában, felrohantam az emeletre. Hideg vízzel arcot és fogat mostam. Mire megfésülködtem, úgy éreztem, kezdem visszanyerni az irányítást, és akár már mutatkozhatom is mások előtt. Evőeszköz csörömpölését hallottam, és a pirítós étvágygerjesztő illata megtöltötte az előszobát. A konyha felé indultam, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Az órámra pillantottam – még reggel hét sem volt. Ki lehet az ilyenkor?

Ha én gyűröttnek és koszosnak tűntem, Jack épp ellenkezőleg. Makulátlanul, frissen borotváltan állt a küszöbön, sötét öltönyben, ingben, nyakkendőben. Bár egy méter volt köztünk, esküdni mertem volna, hogy a tusfürdője és az arcszesze illatát érzem. Vagy csak képzelődtem volna? Szerettem volna azonnal a karjába ugrani, csak egészen apró biztatást vártam tőle – de hiába. – Jack – szóltam bizonytalanul. – Sajnálom, hogy ilyen korán jöttem – mentegetőzött. – Nem, semmi baj. Már egy ideje ébren vagyok Hol voltál? Miért nem kerestél? Szükségem lett volna rád! Ezer dolgot akartam mondani neki, de csak egyet sikerült kinyögnöm: – Hagytam üzenetet a mobilodon. – Megkaptam. Ez az egy szó többet mondott egy hosszú monológnál. Én nyitottam felé, kértem, sőt könyörögtem, hogy hívjon fel. Mégsem tette. A szívem környékén kellemetlen érzés indult el. Egymásra néztünk, és most vettem csak észre, mennyire megfeszült az állkapcsa. Idegesnek tűnt, pedig ilyennek még sosem láttam. – Hogy van édesanyád? Minden rendben? – Igen, jól van – feleltem. – Jobban van, mint mi. – Elvörösödtem, amikor rájöttem, hogy ezt akár úgy is értheti, őrá és magamra gondolok. – Ööö… A családot értem ez alatt, aput meg magamat… Érted… Kicsit enyhült az arca, ahogy lassacskán megértett. – Bejössz? – kérdeztem, mert ez a szokás, ha valaki felbukkan a küszöbünkön, még akkor is, ha kétségünk sincs a felől, hogy nemmel fog felelni. – Nem, ne haragudj, nincs időm. Megyek Londonba. Kilenckor tárgyalásom van. Bólintottam. Az élet megy tovább. Teljesen mindegy, milyen tragédiát élünk át, lehet az autóbaleset, egy családtag eltűnése, kibontakozó románcok fellángolása és elhalása, az élet mindig megy tovább. – Gondolom, most már nem lehet szó arról, hogy velem gyere… – Tőle szokatlan módon elakadt a szava. Mindketten tudtuk a választ, még mielőtt kimondtam volna. – Nem lehet. A következő pár napban őrület várható. Szükség van rám itthon. Jönnek majd orvosok, szociális munkások és… – Megértem. Tényleg? – kérdezte a tekintetem, mert a szám túlságosan megilletődött. Szerintem nem érted meg. Fogalmad sincs semmiről. Ha lenne, nem állnál itt, ilyen közel, mégis több ezer kilométerre tőlem. Akkor átölelnél, és addig csókolnál, amíg fel nem olvad kettőnk közt a jég. – Telefonálnom kellett volna – jelentette ki Jack bűnbánóan. Nem tudom, hogy értette: este kellett volna visszahívnia, vagy reggel, mielőtt beállított. Mindegy volt, a válaszom mindenképp ugyanaz lett volna. – Valóban. – Csak… – itt elhallgatott, mert kivágódott a konyhaajtó, és Richard jelent meg az előszobában. Lazán sétált oda hozzánk, kigombolt, kitűrt inggel, hogy látszódjon feszes hasizma. – Emma, elkészült a reggeli – jelentette be. Szándékosan beszélt ilyen nyugodtan. Rémülten néztem rá, aztán újra Jack felé fordultam. Arca megkeményedett és megfagyott, mintha egy gleccserből faragták volna ki. Richard viszont önelégülten nézett. Ha gondolatbuborék lett volna a feje fölött, bizonyára ezt írták volna bele: Szar érzés visszakapni, mi? Jack szeme összeszűkült, és tudtam, hogy mindent lát – az én gyűrött ruhámat és azt is, mennyire alulöltözött Richard. Az egész rettenetes paródiája volt az előző reggel, Jack konyhájában játszódott jelenetnek, és Jack azt hitte, tudja, mit zavart meg. – Ez nem az, aminek látszik – nyújtottam felé a kezemet, de hátrébb lépett tőlem. Kiültek az arcomra az érzéseim, miközben ő undorodva mért végig. Kétségbeesetten fordultam Richardhoz. – Mondd meg neki! Mondd meg, miért vagy itt, miért maradtál! Mondd meg, hogy semmi sem történt!

Richard könnyedén vállat vont, de nem szólt egy szót sem. Talán mindegy is volt. Jack úgysem hitt volna neki. – Kérlek, Jack! – könyörögtem. Könnybe lábadt a szemem, amikor megláttam, hogy néz rám. – Örülök, hogy minden megoldódott, Emma – mondta hűvösen. – Örülök, hogy végre mindent megkaptál, amire vágytál. – De nem így van! Félreérted! Elmosolyodott, de a mosolya is fagyos volt. Nyomát sem láttam annak a férfinak, aki a karjában tartott, és egyetlen éjszaka alatt megváltoztatta az életemet. – Mennem kell, Emma – búcsúzott. Sarkon fordult és otthagyott.

Még sokáig álltam a nyitott ajtóban azután, hogy a kocsija eltűnt a szemem elől. Amikor végre bementem a házba, Richard még mindig az előszobában állt, és bizonytalanul nézett. – Ez jól sikerült – jegyezte meg. Dühömben elkeskenyedett a szám, és odarohantam hozzá. Olyan erősen markoltam meg nyitott ingje egyik felét, hogy el is szakítottam. – Szép volt, Richard! Nagyon éretten viselkedtél. Volt benne annyi, hogy legalább egy kicsit elszégyellje magát, de nem kért elnézést, miközben nadrágjába tűrte az ingjét, és utánam jött a konyhába. Lerogytam az asztal mellé, és csak akkor fogtam fel, milyen hatással volt rám az előbbi jelenet, amikor kézbe vettem a csészét, és kilöttyintettem a teát. Richard velem szemben ült, kissé rémült arcot vágott, és szemmel láthatólag azon tűnődött, vajon elég dühös vagyok-e ahhoz, hogy a képébe borítsam. Nagyon haragudtam rá emiatt a gyerekes viselkedés miatt, de közel sem annyira, mint Jackre. Miért hitte el ilyen simán, amit látott? Vagy akár Caroline ostoba megjegyzését? Miért nincs tisztában azzal, hogy a nő, aki előző éjszaka olyan készségesen neki adta magát, képtelen lenne másik férfival összefeküdni? Hát egyáltalán nem ismer? – Mit jelent ő neked, Emma? Az asztalra szegezett tekintettel mélyet, fájdalmasat sóhajtottam. – Úgyis mindegy, nem? Bármit is hittem, nyilvánvalóan tévedtem. Ezt az előbb egészen világossá tette. – Felemeltem a fejemet, és Richard arcára pillantottam, amelyről nem tudtam leolvasni az érzéseit. – Remélem, most boldog vagy. Meglepő módon átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezemet. Ennél is meglepőbb módon nem húzódtam el tőle. – Nem, dehogy. Ami neked fáj, az engem nem tehet boldoggá. Akkor sem, ha azt látom, hogy visszautasít a férfi, akire lecseréltél. Jól van, Richard! Forgasd még bennem a kést! – De nem bánom, hogy kikerült a képből – folytatta. – Caroline-tól tudom, hogy néhány nap múlva visszamegy Amerikába. Némán bólintottam. – Amikor tegnap reggel vele láttalak, az életem legborzalmasabb pillanata volt. Kék szemébe néztem, és láttam, mennyire fáj neki ez az emlék. – Sajnálom – suttogtam. – Bármi történt is köztünk, akárki is a hibás, sosem akartalak volna ennyire megbántani. Richard nagyot nyelt. Sejtettem, hogy még sokáig nem tudja majd kiverni a fejéből azt a képet, amelyen Jack és én együtt szerepelünk. Nekem sem lesz könnyű, bár nyilvánvalóan teljesen más okból kifolyólag. – Még soha életemben nem éreztem ilyen vak dühöt és féltékenységet. Meg akartam támadni, olyan fájdalmat okozni neki, amilyet ő okozott nekem. – Elnevette magát, de nem jókedvében. – Addig fel sem fogtam, milyen érzés lehetett neked, amikor megtudtad, mi volt Amyvel. Azt hittem, ha bocsánatot kérek…

Ha megérted, hogy az egész csak egy szörnyű tévedés volt… Hogy akkor megbocsátasz, és ezen is túl leszünk. – Szabad kezével a hajába túrt. Tanácstalan volt és kisfiús. Sokkal jobban hasonlított most arra a férfira, akit valaha szerettem, mint az elmúlt időszakban bármikor. – De ha csak tizedannyira fájt neked, mint nekem az, amit tegnap láttam… – Nem fejezte be a mondatot. Végtelen szomorúság kerített hatalmába, mert úgy éreztem, minden teljesen reménytelen. Elkeserített, hogy ide jutottunk. – Egy dolgot kivéve – most optimistább hangon beszélt. – Mindennek ellenére, annak ellenére is, hogy tudom, mi történt közted meg… – Habozott, mintha megkeseredne a szájában a név. – … Jack közt, én még mindig hiszem, hogy helyrehozhatjuk a dolgokat. Tudod, azért éreztem úgy, mintha kitépték volna a szívemet, amikor vele láttalak, mert még mindig szerelmes vagyok beléd. – Suttogóra fogta: – Most már átérzem a fájdalmadat, jobban, mint eddig bármikor, és tudom, honnan ered. Szerintem még te is szerelmes vagy belém. Megütöttek a szavai. Erre nem számítottam. El akartam húzni a kezemet, de nem hagyta. – Csak hallgass végig, Emma! – Vonakodva bólintottam. – Tudom, hogy erről az egészről én tehetek, tudom, hogy sok mindent tönkretettem. Isten tudja, megbocsátasz-e nekem valaha is, de akkor is egész életemben bánni fogom azt, amit veled tettem. De számomra csak egy ember létezik ezen a világon. Talán korai ezt kijelenteni, de nem akarom tovább vesztegetni az időnket. Azt akarom, hogy ez újra a tiéd legyen. Elengedte a kezemet, a zsebébe túrt, és elővett egy kis bársonydobozt, majd felém tolta. Beszélgetésünk során már másodszor döbbentem meg teljesen. Olyan érzés volt, mintha Richard kirántotta volna a lábam alól a szőnyeget. A kis dobozra néztem, arcomra elképedés és zaklatottság ült ki. – Ezt nem hiszem el. Te most komolyan megtaláltad a gyűrűt a szakadékban? – hitetlenkedtem. Szomorúan mosolygott. – Na, az valóban lenyűgöző teljesítmény lett volna, nem? – A fejét rázta. – Szerintem ilyesmi csak könyvekben és filmekben fordul elő. Remegő kézzel nyúltam a dobozért. Bár féltem, pontosan tudtam, mi van benne, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Könnyedén felpattant a teteje, és egy gyémántgyűrűt fedett fel. Az ékszer szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az, amelyet a szakadékba hajítottam. – Jaj, Richard – sóhajtottam. – Már egy ideje megvan – ismerte be. – Amióta rájöttem, hogy nem fogom megtalálni az előzőt. – Óvatosan kivette a gyűrűt a dobozkából, és felém nyújtotta. – Látod, én végig hittem bennünk. Sosem adtam fel a reményt. Összetartozunk, te meg én. Én is tudom, a barátaink is tudják, a családod is tudja… és a lelked mélyén szerintem te is. Szavai nyomán mintha forgószél kapott volna fel. Elszédültem. – Richard… én… én nem is tudom, mit mondjak. – Pedig nem nehéz. Csak mondj igent. Egyszer már megtetted. – De az nem olyan egyszerű. Most nem. – Dehogynem! – szólt magabiztosabban. – Csak egy kérdésemre felelj. Szeretsz még? Tekintete lézerként törte át védőpajzsomat. Belém látott, látta a lelkem mélyén rejtőző igazságot. Képtelen voltam hazudni neki, bármennyire is szerettem volna. – Igen – suttogtam. Sosem hittem volna, hogy ezt valaha is bevallom. – Még mindig szeretlek, Richard.

Kihalt utcákon hajtottam végig, de ezen a korai órán ebben nem volt semmi különös. Nagyot ásítottam, és leengedtem az ablakot, hogy beengedjek némi friss levegőt. Nem aludtam túl jól előző éjjel. Túl feszült voltam, mert azt tervezgettem, mit fogok mondani neki, amikor viszontlátom. Két nap telt el a lánykérés megismétlése óta, és eddig senkinek sem szóltam róla. Sem a szüleimnek, sem Caroline-nak, de legfőképpen Jacknek nem. Persze fogalmam sem volt róla, merre jár, és hogyan

érhetném el, mert ahányszor felhívtam, mindig csak a hangpostát értem el. Ezúttal nem hagytam üzenetet. Anyu és a gondozása tervezgetése minden időmet elvette. Kegyetlen igazság, de ez a kis híján elkerült tragédia, anyu kirándulása a szakadékhoz végre megérttette apuval, hogy mi ketten nem tudjuk megadni anyunak azt a gondoskodást, amire szüksége van. Kiderült, hogy sokkal több lehetőségünk van, mint hittük volna, és egyiknek sem volt feltétele, hogy anyu otthonba költözzön. Legalábbis egyelőre. És még valami kiderült az elmúlt két napban. Most már ki mertem mondani a választ. Ahányszor eszembe jutott, úgy verdesett a szívem, mint egy kalitkába zárt madár. Még tíz percre voltam tőle, amikor táskám mélyén megszólalt a mobilom. Kihangosítottam, és elmosolyodtam, amikor Caroline vidám csicsergése betöltötte az autót. – Hahó, Emma, bocs, hogy ilyen korán hívlak, de még el akartalak érni, mielőtt beérsz a munkahelyedre. Torz mosoly ült ki az arcomra. Egyáltalán nem voltam biztos benne, van-e még munkahelyem, de ezt nem osztottam meg a barátnőmmel, mert nem akartam, hogy megtudja, hová igyekszem ilyen korán reggel. – Semmi baj. Mi újság? – Na, nem tudom, érdekel-e még, de tegnap megtaláltam azt az ingatlanost, aki Jack bérleményét kezeli. A név hallatán szorosabban markoltam a kormányt, de hangom semmilyen érzelmet sem árult el. – Tényleg? – Megkérdeztem, ki lehet-e venni a házat a következő negyedévre. Tudod, hátha még maradni akarna egy kicsit. – És ki lehet? – Sajnos nem, drágám. Sőt teljesen lekerül a térképről. Ugyanis eladták. Mély sóhaj tört fel mellkasomból, olyan hangja volt, mint amikor a szelepen át távozik a gőz. Ez a hír volt az utolsó szög a Jack Monroe és köztem kialakult röpke kapcsolat koporsójában. – Hát, mindegy. Már nem fontos. Holnap utazik. Caroline sokáig hallgatott, aztán óvatosan megkérdezte: – Jól vagy, Emma? – Én? Igen, persze. – Egészen belejöttem a hazudozásba. – Miért? Caroline megint csak némi szünet után felelt. – Nem tudom… Csak a hangod… Olyan fura. – Biztos csak rossz a vonal. De most mennem kell, Caro. Köszi, hogy hívtál, majd beszélünk.

Mire odaértem hozzá, már hányingerem volt az idegességtől. Remegő lábakkal botorkáltam a bejárathoz, és úgy ugrált a gyomrom, hogy nagyon örültem, amiért kihagytam a reggelit. Sokára nyitott csak ajtót, és amikor meglátott, őszinte döbbenet ült ki az arcára. – Emma? – kérdezte. Nem lepődtem meg, hiszen nem számított rám, pláne nem kora reggel. Feszülten mosolyogtam. Szerettem volna hozzáérni, de tudtam, hogy előbb beszélnünk kell. Megköszörültem a torkomat. – Helló! Bocs, hogy ilyen korán jöttem. Csak el akartam mondani… Azt hittem, hogy nehéz lesz kimondani, de amikor a szemébe néztem, kiderült, hogy a világon semmi sem könnyebb ennél. – Csak azt akartam mondani, hogy a válaszom… igen. Semmit sem árult el az arca, de félreállt az ajtóból. – Szerintem gyere be.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET A VÉGE

ÖTÖDIK RÉSZ Már bántam, hogy nem fogadtam el Caroline segítségét az öltözéshez. Nagy nehezen tudtam csak felhúzni a hátamon a cipzárt, de végül sikerült. Kisimítottam az anyagot a csípőmön, és megnéztem magamat a teljes alakos tükörben. Bólintottam. Pontosan így akartam kinézni ezen a napon. A kedvenc parfümjét fújtam magamra, amikor az utcáról hangos moraj szivárgott be a szobámba. Megérkeztek az autók. Az órára pillantottam – idő volt. Felgyorsult a pulzusom. Mozgást hallottam a földszintről, ajtók nyíltak és csukódtak. Tudtam, hogy a többség már elindult, hogy előbb érjen a templomba, mint mi. Körülnéztem, nehogy itthon felejtsek valamit. Elszorult a szívem a gondolattól. Szerencsére ekkor kopogtak az ajtómon. – Bújj be! – szóltam. – Bújj be! – mondta. Mintha boldogan csillant volna meg a szeme, amiért ott talált a küszöbön, de amikor jobban megnéztem, csak udvarias szívélyességet láttam. Talán a postást is nagyobb örömmel szokta fogadni. Öt másodperc telt csak el, és máris nem arra kanyarodtak az események, amerre szerettem volna. Követtem őt a nappaliba. Nem kínált hellyel. – Hozhatok valamit? Megráztam a fejemet, és egyre nehezebb volt tartani magamat. Attól tartottam, hogy ha most kimegy teát vagy kávét főzni, teljesen elveszítem az eszemet. Mély levegőt vettem, és kétségbeesetten próbáltam felidézni azt a nyitó mondatot, amit az éjszaka közepén még olyan nagyszerűnek éreztem. – Előbb ide kellett volna szólnom – mondtam, és tudtam, hogy a hangom pontosan elárulja, milyen ideges vagyok. – Lehet – bólintott. – Gondolom, lefoglal a pakolás… meg minden. – Valljuk be, ennek kevés nyomát láttam, no de a házat bútorozottan vette ki. – Nem akartam, hogy elkerüljük egymást – magyarázkodtam. Kifejezéstelen arccal nézett rám. Mintha egy szoborhoz beszélnék. – És mivel nem kerestél… – A vád csak lógott a levegőben, és magyarázatot vagy bocsánatkérést várt. De Jack hallgatott. – Nos, fontos dolgot kell mondanom neked. – Richard megkérte a kezedet. Megint – vágott a szavamba keserűen Jack. Elakadt a lélegzetem. – Igen, tényleg ez történt. Honnan tudtad? – Sosem kételkedtem benne, hogy megteszi. – Egyenesen a szemembe nézett, és egy arcizma sem rándult. – Tehát azért jöttél, hogy közöld velem, igent mondtál neki. Csak egy méterre állt tőlem, éppen elég közel ahhoz, hogy lássam, semmilyen érzést nem kelt benne a gondolat. Valami elpattant bennem. – Nem, dehogy mondtam igent! Te megvesztél? Erre aztán felkapta a fejét. Úgy rándult össze, mintha megcsapta volna az áram. Mégsem jött közelebb. Az sem volt szép pillanat, amikor a szüleim konyhájában közölnöm kellett Richarddal, hogy bár szeretem,

és mindig is szeretni fogom, már nem vagyok szerelmes belé, de ez sokkal rosszabb volt. Egyenesen Jack barna szemébe néztem, amelyben ott csillogott a kérdés. Megérdemelte, hogy őszinte legyek vele. – Persze, sosem fognak teljesen elmúlni a Richard iránti érzéseim. Ő volt az első szerelmem, és nemcsak hozzám, hanem a családomhoz is kötődik. De nem tudom úgy szeretni, ahogy ő akarja vagy megérdemelné. Már nem. – Remegett a hangom, és azon tűnődtem, vajon ez Jacknek is feltűnt-e. – És tudod, ez miért van? – kérdeztem kétségbeesetten és elkeseredetten. – Azért, mert beléd vagyok szerelmes. – Nos, ilyen romantikátlan szerelmi vallomást sem sokat hallott még a világ. Elfúló hangon folytattam: – És csak, hogy tudd, én egy ilyen régimódi lány vagyok, és szerintem nem nekem kell először szerelmet vallanom, hanem a férfinak. Hosszan hallgattunk. Jack sajnos nem mondta, hogy ő is szerelmes belém. Megköszörültem a torkomat, és idegesen mosolyogtam. Egyenesen a szemébe néztem, amely még mindig nem árulkodott semmilyen érzelemről. – Szóval lehetne, hogy elfelejtsük ezt a három napot, és ott folytassuk, ahol abbahagytuk? Ott tartottunk, hogy te feltettél nekem egy kérdést vasárnap, és én most igent mondok rá. Veled megyek Amerikába. Én is esélyt akarok adni magunknak. – Alig észrevehető változást észleltem az arcán, de nem tudtam, vajon mit jelenthet. – Úgy értem, ha… ha még áll a meghívás – tettem hozzá remegő hangon. Egyre csak nyúlt a csönd. – Hát, ezzel van egy kis baj, mert kicsit megváltozott ez-az. Még legrosszabb rémálmomban sem hittem volna, hogy ezt fogja felelni. Vajon ez most Richard miatt van? Vagy amiatt, amit Caroline mondott, és amit ő meghallott? Vagy csak rájött, hogy hibát követett el? – Ó – feleltem. Olyan sírós volt a hangom, mint egy eltévedt kisgyereké. El akartam menni onnan, minél előbb. Egy lépést hátráltam, és az ajtóra szegeztem a tekintetemet, a menekülési útvonalra. – Tudod, végiggondoltam a dolgokat, és rájöttem, hogy úgy nem lenne nekem kényelmes. El ne sírd magad! – mondtam magamban. – Csak el ne sírd magad! Tudtam, milyen nehezen kötelezi el magát bárki mellett is. Volt ideje gondolkodni, és most kihátrál. Tudhattam volna, hogy ez lesz. – Tudod, amiről beszéltünk, nos… Az nekem úgy nem lenne elég. Én többet akarok. Ezekre a szavakra felkaptam a fejemet. – Többet? – kérdeztem halkan és bizonytalanul. – Sokkal többet – bólintott, és most mosolyodott el először akkor reggel. – Tudod, én minden éjjel úgy akarok aludni, hogy te hozzám bújsz, és én átölellek, és biztos lehetek benne, hogy ott leszel reggel. Minden reggel. És azt hiszem, ezt nem tettem elég világossá vasárnap. – De… de te nem mész bele hosszú távú kapcsolatokba… te nem köteleződsz el. – Ezt ki mondta? – Te. Ezen meglepődött, aztán alig észrevehetően bólintott. – Igazad van. Tényleg ezt mondtam. De az még az előtt volt. – Mi előtt? – Előtted. Annyi mindent akartam kérdezni, de elszédültem a tekintetétől, elakadt a lélegzetem. Elmosolyodtam, amikor Jack megindult és felém nyújtotta a kezét. Olyan volt, mint egy csodálatos álom, és féltem, hogy bármelyik pillanatban véget érhet. Óvatosan fogtam meg a kezét. Közelebb húzott magához, míg végül majdnem összeért a testünk. – Amióta legelőször láttalak, Emma, mindent felforgattál bennem. Neked köszönhetően jobban megismertem magamat, és végre elgondolkodtam azon, mit akarok az élettől, és kivel akarom megosztani. – És megtaláltad a válaszokat? Bólintott. El tudtam volna merülni a tekintetében.

– Csak egyet. Téged. Téged akarlak az élettől, és veled akarom megosztani az életemet. – Elengedte a kezemet, és a karjába zárt. Végre összesimultunk. – Szeretlek, Emma – mondta gyengéden –, és nagyon sajnálom, hogy neked kellett előbb kimondanod. Ezt nem lett volna szabad megengednem. De ha ez megvigasztal, én éreztem előbb. Már nagyon-nagyon régóta érzem. Megcsókolt, és szavak nélkül is tudtam, hogy igazat beszél. Amikor szétváltunk, a boldogság könnyei peregtek a szememből. Finoman letörölte őket az ujjaival. – Tudom, mennyi mindent feladnál, ha velem jönnél – mondta. – De többet nyernék, mint amennyit veszítenék. – Akkor is azt gondolom, hogy igazságosabb megoldást kell találnunk. Azt javaslom, éljünk egy kicsit nálam, aztán egy kicsit itt. Így együtt lehetünk, és mindkettőnk eleget tesz a családi kötelezettségeinek. Tökéletes kompromisszum volt, vagyis lett volna, egy apró részletet kivéve. – Amikor azt mondod, itt, akkor Trentwellre gondolsz? Erre a házra? Mert azt nem lehet, sajnos eladták. – Türelmesen megvárta, hogy leessen a tantusz. – Te? Te vetted meg? Bólintott. – De… De ha nemet mondtam volna? Mi lett volna, ha elfogadom Richardtól a gyűrűt? – Akkor kitartóan kellett volna dolgoznom azon, hogy visszaszerezzelek. Nem adtalak volna fel harc nélkül. – De… de te megvettél egy házat! Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedett. Vállat vont, és komolyan nézett rám. Újra átölelt, és fátyolos hangon szólt hozzám: – Nem kérem meg a kezedet, mert ott még nem tartunk. – Szemében gúny és nevetés csillogott. – Ráadásul teljesen elcsépelt is. – Féloldalasan mosolyogtam. – De akarok adni neked valamit – folytatta. – Hogy lásd, komolyan gondolom, elköteleztem magamat. – Hát, azt már látom abból, hogy megvetted a házat – suttogtam. Alig kaptam levegőt. – Jó, de a házat nem tudom az ujjadra húzni. – A zsebébe nyúlt, és a markába zárt valamit. – Emma, én száz százalékosan a tiéd vagyok. Lassan kinyitotta az ujjait, és egy gyönyörű zafírgyűrű feküdt a tenyerén. – Csodaszép! – leheltem. – Próbáld fel! – sürgetett. Elvettem a gyűrűt, és bizonytalanul néztem Jackre. Nem lánykérés volt, nem azt kérdezte, leszek-e a felesége, legalábbis még nem. Melyik ujjamra húzzam akkor a gyűrűt? Gyengéden mosolygott zavarom láttán. Elvette tőlem, és a bal kezem gyűrűsujja elé tartotta. – Itt a helye – mondta, majd felhúzta. Tökéletesen illett rám. Mint én hozzá.

A VÉGE

HATODIK RÉSZ – Bújj be! – szóltam. Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam őt. Annyira helyes volt abban az öltönyben, a frissen vasalt, fehér ingben. Szépen kiemelte bőre barnaságát. Sűrű, sötét haja most az egyszer egész rendezett volt. Meleg, aranybarna szemét azonnal az arcomra emelte, és kiolvashattam belőle, mennyire szeret. Amint megláttam, azonnal megnyugodtam. Bizony, már a látványa is ilyen hatással volt rám. – Megjöttek a kocsik – mondta. Amerikai akcentusa erősebbnek hatott most, hogy suttogott. – Készen állok – bólintottam. – Arra gondoltam, együtt mehetnénk le a lépcsőn. Ez lehetne a belépőnk. Elmosolyodtam. Tudtam, milyen érzés ébresztette benne ezt a gondolatot, és ettől csak még jobban szerettem. Körülnézett a szobában, és megakadt a szeme a virágokkal teli vázán. – Szépek. Esküszöm, mintha tudta volna. – Fréziák – mosolyogtam a tökéletes csokorra. – Richard küldte őket. Bólintott, de nem lepődött meg. Gyengéden mosolygott rám. – Mehetünk? Belé karoltam. Lehajolt, és finom csókot lehelt az arcomra. – Szeretlek – suttogta, nehogy meghallják a lépcső alján várakozók. Könnybe lábadt a szemem. Nem sírtam el magam. A szeretett arcra néztem, és mosolyogtam. – Én is téged – feleltem, és gyengéden megrántottam a karját. A lépcső tetején még utoljára megállt. – Hol a botod? Elmosolyodtam aggodalmas arckifejezése láttán. – Odalent, az ajtó mellett. Nem kell az nekem a lépcsőzéshez. Nem fogok leesni. Csinos arcáról nem tűnt el az aggódás, és erősebben tartotta a karját, hogy meg tudjon fogni, ha elesnék. – Kapaszkodj erősen, Nagyi! – kérte csupa szeretettel a hangjában. Ismét elmosolyodtam. Elöntöttek az érzések. Mindegyik unokámat imádtam, persze, de Scott, aki nemcsak külsőre hasonlított a nagyapjára, hanem jellemében és minden gesztusában is, a szívem csücske volt. Az első lépcsőfokon megálltam, és végignéztem a lépcső alján várakozó családomon. Ott volt a két fiunk, a lányunk, a párjaik és az összes unokánk, és mindannyian minket néztek, arcukra kiültek érzelmeik. Rájuk mosolyogtam, és reméltem, hogy visszamosolyognak. Szépen, lassan ereszkedtem le a lépcsőn. Nem azért, mert óvatosnak kellett lennem, hanem azért, mert szerettem volna megnézni minden egyes fényképet, amely a falon lógott. Az első néhányon a trentwelli ház és Jack farmja szerepelt, az első két otthonunk, ahol közös életünk első öt évét töltöttünk. A következő képet én készítettem. Nyár volt, Jack és apu a kertben ültek, annak a háznak a kis kertjében, amelyet a nyugdíjasak falujában vettünk a szüleimnek. Tökéletes kompromisszumot találtunk. – Biztos, hogy minden rendben, apu? – aggodalmaskodtam.

– Az otthon nem tégla és habarcs, Emma, ezt te már nagyon jól tudhatnád, amennyit repkedsz ideoda az Atlanti-óceán fölött. Elmosolyodtam, és megszorítottam a kezét. Az egyik ápolója vezette oda hozzánk anyut, aki csupa festék volt, mert éppen a művészeti óráról tért vissza. – Az otthon ott van, ahol az, akit szeretünk – tette hozzá apu gyengéden.

A következő fényképet Jack kattintotta. Én szerepeltem rajta. Fáradt voltam, boldog és kótyagos, amint a kórházi ágyon feküdtem, és egy kis takarócsomagot ringattam. Megérintettem a keretet, és a múltba repültem. – Na? – Várj már egy kicsit! – Meddig tarthat lepisilni egy ilyen tesztet? Kinyitottam a fürdőszobaajtót, és alig látszott ki az arcom a fülig érő mosoly mögül. – Igen? – kérdezte izgatottan. – Két csík! – sikoltottam.

Mindegyik kép újabb emléket idézett fel, és mosolyt csalt az arcomra. Bemutatták az életünket: születésnapok, ünnepek, otthonok, amelyektől már rég megváltunk, nyaralások… A nap melegen sütött, az ég hihetetlenül kék volt. Jackkel a Tádzs Mahal előtt álltunk, az előtt a palota előtt, amelyet egy férfi a szeretett feleségének építtetett. A világ egyik legromantikusabb helye. – Emma – kezdte Jack, és fél térdre ereszkedett a gyönyörű, fehér emlékmű előtt, és megfogta a kezemet. – Hozzám jössz feleségül? A turisták, akik a palotát fényképezték, leeresztették a kezüket, és felénk fordultak. Néhányan kattintottak is. A helyiek csak elnéző mosollyal az arcukon elsétáltak mellettünk. Ők már sok ilyet láttak. – Tudod… – mosolygott Jack, és melegség áradt a tekintetéből. – A hét szerencsés szám. Én is elmosolyodtam, megráztam a fejemet, és csak néztem a férfit, akit tiszta szívemből szerettem, és akit szívem utolsó dobbanásáig szeretni fogok. – Nem, Jack, még nem. Bánatosan mosolygott, és felállt. – Tényleg azt hittem, hogy ezzel a helyszínnel nem lőhetek mellé – csóválta a fejét, majd átölelt, és szerelmesen megcsókolt. A tömeg megtapsolt minket. Gondolom, azt hitték, igent mondtam. – Most már nagyon kicsi választott csak el a sikertől – suttogtam ajkába. – Ne add fel! Sosem házasodtunk össze, pedig Jack összesen tizenkétszer kérte meg a kezemet az évek során. A családunk jókat mulatott rajtunk – a férfi, aki nem akart elkötelezettséget, újra és újra megkért. De nekem nem kellett az ünnepség, sem a papír, én ezek nélkül is tudtam, hogy örökké szeretni fogjuk egymást, és örökké együtt maradunk. Minden évben megünnepeltük a napot, amikor megkaptam tőle a gyűrűt, azt, amelyet még most is a bal kezem gyűrűsujján hordok. Az lett a mi évfordulónk, az a nap, amelyen nem jegyzett el.

Megálltam a nagy, színes kép mellett, amely csak néhány hónapja készült, a negyvenedik évfordulónkon. – Emma Marshall, te vagy az én egyetlen szerelmem, és örökké az is maradsz – emelte poharát Jack, és családunk minden tagja követte a példáját. – A gyönyörű történetre és a boldogságra! – mosolygott rám gyengéden Jack.

– A boldogságra! – visszahangozta a család. Utoljára három lépcsőfokkal az alja előtt álltunk meg, egy nagy, szögletes fokon. Valaki már kinyitotta az ajtót, a család várta, hogy elinduljunk, és innen már kiláttam az utcára, láttam a négy hosszú, fekete limuzint. Az első kocsin megpihent a tekintetem. Ezt olyan sok virág borította, hogy szinte nem is látszott ki a drága teher, amelyet cipelt. Megremegett az ajkam, de mielőtt még bárki is odaért volna, meghallottam a hangját, ahogy gyengéden a fülembe súgja: – Menni fog, Emma, meg tudod csinálni. Hidd el, menni fog. Csak emlékezz rá, hogy szeretlek. Az ajkamba haraptam, és kihúztam magam. Mielőtt tovább mentem volna, még egy pillantást vetettem a falon függő portréra. Ő nem akarta, hogy kitegyem, de én megmakacsoltam magamat, és ezt a csatát meg is nyertem. A megismerkedésünk utáni évben készült a kép, ez szerepelt annak a regényének a hátsó borítóján, amelyet Angliában írt. Több száz fotó készült róla az évek alatt, de nekem mindvégig ez volt a kedvencem. Én is ott voltam a stúdióban azon a napon, és mielőtt elkattintották volna a képet, mondtam valamit, amitől elnevette magát, és rám nézett. Ezt a pillanatot kapta el a fotós. Jack szeme csillogott, és úgy nézett, ahogy csak rám szokott. Rámosolyogtam a szerelmemre. Kezemet az ajkamhoz emeltem, és csókot leheltem az ujjamra. Közelebb hajoltam a képhez, és bár suttogtam, tudtam, hogy bárhol legyen is, hall engem. – Ne nagyon siess előre, Drágám! – Gyengéden az üvegre nyomtam az ujjamat, egyenesen az ajkára. – A mi történetünk még nem ért véget. VÉGE

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS:

Candace Bushnell Ötödik sugárút A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

Prológus Csak egyetlen szerep volt egy tévésorozatban és csak egyetlen egy hálószobás lakás New Yorkban. De bármilyen szerepet, még a legvacakabbat is, nehéz volt megkapni, és tudta mindenki, még Los Angelesben is, mekkora érték egy Manhattanben fenntartott lakás. És a forgatókönyvet ugyanazon a napon kapta meg, mint a válást kimondó iratot. Ha a való élet forgatókönyv volna, erre azt mondaná egy filmes döntnök, hogy az ilyen véletlen egybeesés „nem életszerű”. De Schiffer Diamond szerette a véletleneket és a jeleket. Szerette dédelgetni a gyermeki hitet, hogy semmi nem történik ok nélkül. Színésznő volt, és szinte egész életében a csodából élt. Így hát elvállalta a szerepet, amelyhez hat hónapra vissza kellett költöznie New Yorkba, ahol saját, egy hálószobás lakása volt az Ötödik sugárúton. Kezdetben azt tervezte, hogy csak a forgatás idejére marad New Yorkban, aztán visszatér Los Angelesbe, a Los Feliz-i házába. Két nappal azután, hogy igent mondott a szerepre, bement az Ivyba, és összefutott a legfrissebb exférjével, aki egy fiatal nővel ebédelt. A terem közepén álló asztalnál ült, élvezve új státusát egy hálózat elnökeként. És amilyen tisztelettel bánt a személyzet fiatal partnerével, abból Schiffer rájött, hogy ő az új barátnő. Azt pletykálták, hogy híres családból származó koncertzongorista, de a külsejéből ítélve inkább drága prostituáltnak tűnt. Közhelyes kapcsolat, de a huszonöt hollywoodi év megtanította Schiffert, hogy a férfiakat ez nem szokta zavarni, kivált, ha abban a közhelyben a péniszük is benne foglaltatik. Nem sokkal ezután, miközben a napszemüvegét feltéve a kocsijára várt az étterem előtt, eldöntötte, hogy eladja a házat Los Felizben, és visszaköltözik az Ötödik sugárútra. *** – Schiffer Diamond szerepet kapott egy tévésorozatban – mondta Enid Merle az unokaöccsének, Philip Oaklandnek. – Nagy bajban lehet – válaszolta Philip félig tréfásan. Enid és Philip a második legjobb lakásokból foglaltak el kettőt az Ötödik sugárút 1. tizenkettedik emeletén, közös terasszal, amelyet bájos fehér léckerítés választott el. Most ezen a kerítésen át beszélgettek egymással. – Lehet, hogy jó a szerep – vetette ellen Enid belepillantva a kezében tartott papírba. – Egy zárdafőnöknőt fog játszani, aki elhagyja az egyházat, és egy tinimagazin főszerkesztője lesz. – Roppant életszerű – jegyezte meg Philip azzal a szarkazmussal, amelyet a hollywoodi ügyeknek tartogatott. – Ez is van annyira életszerű, mint az, hogy egy óriási hüllő terrorizálja New Yorkot. Bárcsak felhagynál a forgatókönyvírással, és visszatérnél a komoly regényekhez! – mondta Enid. – Nem lehet. Nagy bajban vagyok. – Mi van, ha megtörtént eseten alapul? – folytatta Enid. – Volt egy Sandra Miles nevű nő, aki

zárdafőnöknőből lett lapszerkesztő. Valamikor a hetvenes években. Egyszer vagy kétszer elhívtam vacsorázni. Szerencsétlen asszony volt, de talán csak azért, mert csalta a férje. Túl sokáig maradt szűz, lehet, hogy soha nem jött neki igazán össze a szex. Viszont ezt a sorozatot – tette hozzá Enid – New Yorkban forgatják. – Hűha – mondta Philip. – Gondolom, előbb-utóbb összefutunk vele a házban. – Kivel? – kérdezte Philip, és megpróbált közönyös képet vágni. – Sandra Milesszal? – Schiffer Diamonddal – válaszolta Enid. – Sandra Miles évekkel ezelőtt elköltözött New Yorkból. Talán már meg is halt. – Szállodába is mehet – mondta Philip, Schiffer Diamondra értve. – Már miért menne? – kérdezte Enid. Amikor a nagynénje visszavonult a lakásába, Philip kint maradt, és a Washington Square-t bámulta; a teraszról nagyszerű kilátás nyílt a parkra. Július volt, minden buja zöld, az augusztusi aszály még csak ezután jön. De Philipet nem érdekelte a növényzet. Mérföldekre és huszonöt évvel ezelőtt járt, a Catalinasziget egyik stégjén. – Hát te vagy az a csodagyerek – mondta a háta mögött megálló Schiffer Diamond. – Hogyan? – kérdezte Philip megfordulva. – Hallom, hogy te írtad ezt a tetű filmet. Philip begurult. – Ha olyan tetűnek tartod… – Folytasd csak, fiacskám. – …akkor miért játszol benne? – Definíció szerint minden film tetű. Ez nem művészet. De mindenkinek kell a pénz. Még a zseniknek is. – Én nem a pénzért csinálom – mondta Philip. – Hanem miért? – És ha azért, hogy olyan lányokkal találkozzam, mint te? Schiffer nevetett. Fehér farmerban és tengerészkék pólóban volt. Melltartó nélkül, mezítláb, barnára sülten. – Jó válasz, fiam – mondta, és elindult visszafelé. – Hé – szólt utána Philip. – Tényleg tetűnek tartod a filmet? – Szerinted? – kérdezte a nő. – Amúgy csak akkor lehet igazán megítélni egy férfi munkáját, ha már lefeküdtél vele. – Azt tervezed, hogy lefekszel velem? – Nem szoktam tervezni. Szeretem kivárni, hogy alakul. Így sokkal érdekesebb az élet, nem gondolod? – Azzal ment vissza leforgatni a jelenetét. Egy perc múlva Enid hangja szakította ki a merengéséből. – Most beszéltem Robertóval – mondta a főportásra utalva. – Schiffer Diamond ma érkezik. A gondnok ezen a héten hozta rendbe a lakását. Roberto szerint visszaköltözik. Lehet, hogy állandóra. Hát nem izgalmas? – Lázban égek – közölte Philip. – Kíváncsi vagyok, milyennek fogja találni New Yorkot – mondta Enid. – Nagyon régen ment el innen. – Pontosan ugyanolyannak, nénikém. Tudod, New York nem változik. Csak a szereplők mások, de a darab mindig ugyanaz marad. A délután folyamán Enid Merle az utolsó simításokat végezte a napi pletykarovatán, amikor egy váratlan szélroham bevágta a teraszajtót. Odament, hogy kinyissa, és az égre pillantva akkor látta meg, mi készül. Hegynyi viharfelhő gyülekezett a Hudson folyó túloldalán, és gyorsan tartott a város felé. Furcsa, gondolta Enid, hiszen még csak július elején járnak, és eddig nem volt különösebben meleg. Föltekintve az egyik szomszédot, Mrs. Louise Houghtont látta meg a teraszán, öreg szalmakalapban, kesztyűs kezében metszőollóval. A száz felé közeledő Louise Houghton lelassult az utóbbi öt évben, és díjnyertes rózsái gondozásának szentelte ideje javát. – Helló! – köszönt oda hangosan Enid, mert tudta, hogy Mrs. Houghton

nagyothall. – Úgy néz ki, hogy nagy vihart kapunk. – Köszönöm, drágám – mondta Mrs. Houghton olyan gráciával, mint egy királynő, aki hűséges alattvalóihoz beszél. Enidet csak azért nem bántotta a dolog, mert az idős hölgy újabban szinte mindig és mindenkinek ezt válaszolta. – Talán be kéne mennie – javasolta Enid. Fensőséges modora ellenére kedvelte Mrs. Houghtont, akivel már több mint hatvan éve voltak szomszédok. – Köszönöm, drágám – mondta ismét Mrs. Houghton, és talán be is megy, ha el nem vonta volna a figyelmét egy galambraj, amely hirtelen felröppent a Washington Square Parkból. A következő másodpercben elsötétült az ég, és sörétszem nagyságú esőcseppek zúdultak az Ötödik sugárútra. Enid besietett, szem elől vesztve Mrs. Houghtont, aki reszketeg, öreg lábain próbált menekülni az eső elől. Egy újabb erős szélroham leszakított a köteléről egy árnyékolót, és lesodorta a lábáról az elegáns hölgyet. Louise Houghton térdre esett, és nem volt ereje felállni; a csípőjére huppanva beütötte törékeny csontját, és többé mozdulni sem tudott. Hosszú perceken át feküdt az esőben, amíg a négy szobalány egyike, aki hiába kereste asszonyát a hatalmas, 650 négyzetméteres lakásban, ki nem merészkedett a teraszra és rá nem talált a napellenző alatt. Közben odalent az utcán két bérautó gördült végig kis konvojként az Ötödik sugárúton. Az 1. szám elé érve a sofőrök kiszálltak, és behúzva a nyakukat az eső elől, parancsokat és szitkokat szórva elkezdték kirakodni a poggyászt. Elsőnek egy régimódi Louis Vuitton utazóláda került elő, amelyet csak két ember bírt felemelni. Roberto, a főportás kisietett, megállt a bejárathoz vezető ponyvatető alatt, aztán erősítést kért, mielőtt mutatni kezdte az utat befelé az embereknek. Az alagsorból felbukkant egy kapuőr, nagy, rézrudas poggyászkocsit tolva maga előtt. A sofőrök fújtatva ráemelték az utazóládát a kocsira, majd egyenként feltornyozták az egymáshoz illő bőröndöket és útitáskákat a tetejére. Lejjebb az utcán egy heves szélroham kifordította egy üzletember esernyőjét, és kitépte a kezéből. Boszorkányseprűként pattogott a kövezeten, és egy fényes, fekete városi terepjáró kerekén állapodott meg, amely éppen lefékezett a ház bejárata előtt. Felismerve az utast a hátsó ülésen Roberto úgy döntött, hogy vállalja az esőt. Zöld-fehér golfernyőt ragadva, amelyet úgy forgatott, akár egy kardot, kilépett a ponyvatető alól. A kocsihoz érve rutinosan a szélnek döntötte az ernyőt, hogy megvédje a kiszálló utast. Egy törpetűsarkú, kék és zöld brokát cipellő jelent meg elsőnek, amelyet a szűk fehér farmerba bújtatott, híresen hosszú láb követett. Aztán egy kéz egy művész karcsú, elegáns ujjaival; a középső ujjon nagy akvamaringyűrű. Végül maga Schiffer Diamond szállt ki a kocsiból. Semmit sem változott, gondolta Roberto, megfogva a kezét, hogy kisegítse. – Üdv, Roberto – vetette oda a nő olyan lazán, mintha csak két hétig lett volna távol, nem pedig húsz évet. – Rohadt egy idő, nemde? Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

{1}

Jó napot, Richard, mi újság?

Table of Contents A VÉGE AZ ELEJE ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET A VÉGE HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET A VÉGE TIZENNEGYEDIK FEJEZET A VÉGE TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET A VÉGE A VÉGE A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS: