Dan Simmons - Hyperion Bukása 2 - A Bukás

Dan Simmons

HYPERION bukása MÁSODIK RÉSZ: A BUKÁS

HARMADIK RÉSZ1 HARMINCEGY Felkeltem, és egyáltalán nem örültem, hogy ébren vagyok. Átfordultam a másik oldalamra, hunyorogva átkoztam a hirtelen fényözönt, majd Leigh Huntot pillantottam meg az ágy szélén, kezében egy aeroszol-fecskend vel. – Annyi altatót vett be, amennyit l egész nap ágyban maradhatna – mondta. – Keljen fel és ragyogjon, mint a nap! Felültem, megdörzsöltem zsibbadt arcomat, és hunyorogva Hunt felé néztem. – Ki a fene engedte meg, hogy belépjen a szobámba? – A beszéd okozta er feszítést l köhögnöm kellett, s abba sem hagytam, míg Hunt nem hozott egy pohár vizet a fürd szobából. – Tessék. Ittam. Hiába próbáltam a görcsös köhögésrohamok szüneteiben haragot és felháborodást színlelni. Az álmok maradékai elpárologtak, mint a reggeli harmat. Valami fontos elvesztésének a rettenetes érzése ereszkedett rám. – Öltözzön! – szólt rám Hunt, miközben felállt. – A f titkár húsz perc múlva várja a lakosztályában. Sok minden történt, míg aludt. – Nevezetesen? – Megdörzsöltem a szemem, és beletúrtam kócos hajamba. – Nézze meg az adatszférát! – mosolyodott el feszülten Hunt. – Aztán azonnal menjen le Gladstone lakosztályába! Húsz perce van, Severn. – Azzal távozott. Rácsatlakoztam az adatszférára. A rácsatlakozási pontot úgy is el lehet képzelni, mint a Régi Föld valamelyik óceánjának egyetlen, ám különböz mértékben örvényl foltját. Normális 1 Mivel az eredeti könyvet két részre bontva adtuk ki, jelen kötetben meghagytuk az eredeti fejezetszámozást. Az els rész címe: A Fájdalom Völgye. /a szerk./

esetben nyugodt tengert, érdekesen fodrozódó hullámokat láthatunk. A válságok felkorbácsolják a vizet. Ma mintha egy hurrikán kell s közepébe érkeztem volna. Csak némi késleltetés után kaptam szabad hozzáférési útvonalat, az aktualizálások szök árjait z rzavar hatotta át, az adatsík mátrixa felbolydult a tárolt adatok áthelyezését l és a nagy összeg pénzátutalásoktól, az egyébként többszint információktól és politikai vitáktól mormogó Minden Dolgok pedig a káosz fergetegévé változott: a félbehagyott szavazások és a megszületésük pillanatában elavult állásfoglalások viharfelh kként hömpölyögtek, majd foszlottak szét. – Te jó Isten! – h költem vissza, megszakítva a kapcsolatot, de még mindig érezve agyamban és implantjaim áramköreiben az információ-áradat lüktetését. Háború. Meglepetésszer támadás. A Háló bármelyik pillanatban megsemmisülhet. Gladstone esetleges elmozdítása. Zavargások tucatnyi bolygón. A Shrike-egyház lázadása a Lususon. A GÁRDA flottája kétségbeesett utóvédharcok közepette próbál visszavonulni a Hyperion-rendszerb l, de már kés , túl kés . Megkezd dött a Hyperion inváziója. Fél , hogy elfoglalják a térkapu-állomást. Felugrottam, meztelenül berohantam a zuhanyzóba, és rekordid alatt megtisztálkodtam a szonikus sugarakban. Hunt vagy valaki kiterített nekem egy hivatalos szürke öltönyt és a hozzá ill köpenyt. Magamra kapkodtam a ruhadarabokat, és hátrasimítottam nedves hajamat. A vizes fürtök a galléromra hullottak. Nem lenne ill megvárakoztatni az Emberiség Hegemóniájának f titkárát. Ó, nem, nem lenne ill .

– Épp ideje – jegyezte meg Meina Gladstone, amikor beléptem a magánlakosztályába. – Mi a fenét m velt maga? – csattantam fel. Gladstone csak pislogott. Az Emberiség Hegemóniájának titkára láthatólag nem volt hozzászokva, hogy ilyen hangnemben beszéljenek vele. Kemény szar, gondoltam.

– Ne feledje, ki maga, és kivel beszél! – figyelmeztetett Gladstone hidegen. – Nem tudom, ki vagyok. És lehet, hogy Horace GlennonHeight óta a legnagyobb tömeggyilkossal beszélek. Mi a fenéért engedte, hogy kitörjön ez a háború? Gladstone megint csak pislogott, és körülnézett. Egyedül voltunk. A nappalija hosszú volt, kellemesen sötét, falait a Régi Földr l származó, eredeti festmények díszítették. Abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha eredeti van Goghokkal van tele. Rámeredtem Gladstone-ra – a lincolni arc a red nyökön besz halvány fényben pusztán egy öregasszony arca volt. Egy pillanatig állta a tekintetemet, aztán megint elfordult. – Elnézést kérek! – csattantam fel, a megbánás legkisebb jelét sem mutatva. – Nem hagyta, hogy kitörjön a háború, hanem elintézte,igaz? – Nem, Severn, nem én intéztem el – felelte Gladstone tompán, szinte suttogva. – Beszéljen hangosabban! – szóltam rá. Fel-alá járkáltam a magas ablakok el tt, a red nyökön besz fény festett csíkokként vetült rám. – És nem Joseph Severn vagyok! – Szólítsam M. Keatsnek? – vonta fel az egyik szemöldökét. – Hívhat Senkisemnek! – mordultam fel. – Így ha majd jön a többi küklopsz, megmondhatja nekik, hogy Senkisem vakította meg, és akkor elmennek, azt mondva, hogy az istenek akarata volt. – Meg akar vakítani? – Pillanatnyilag a legkisebb sajnálat nélkül ki tudnám tekerni a nyakát. Mire vége ennek a hétnek, milliók fognak meghalni. Hogy engedhette? – A jöv két irányba ágazik el – felelte Gladstone halkan, az alsó ajkához emelve az ujját. – Az egyik a háború és a teljes bizonytalanság, a másik a béke és a biztos pusztulás. A háborút választottam. – Ki mondja ezt? – A hangomban most már több volt a kíváncsiság, mint a harag.

– Tény. – Rápillantott a komlogjára. – Tíz perc múlva a Szenátus elé kell állnom, hogy bejelentsem a háborút. Beszéljen a hyperioni zarándokokról! Összefontam a két karom, és lenéztem rá. – Beszélek, ha megígéri, hogy megtesz valamit. – Megteszem, ha módomban áll. Nem válaszoltam azonnal. Rájöttem, hogy ezt az asszonyt a világegyetem egyetlen hatalma sem tudná rávenni, hogy egy biankó kéréshez adja a szavát. – Rendben – mondtam. – Azt akarom, hogy küldjön fatline-üzenetet a Hyperionra, adjon felszállási engedélyt a Konzul hajójának, és küldjön fel valakit a Hoolie-folyón magáért a Konzulért. Körülbelül százharminc vonásra lehet a f várostól, a karlai zsilipek fölött. Lehet, hogy megsebesült. Gladstone behajlított ujjal megdörzsölte az ajkát, majd bólintott. – Elküldök valakit érte. A hajó felszállási engedélye attól függ, mint mond még. Élnek még a többiek? Magam köré vontam rövid köpenyemet, és lerogytam a titkárral szembeni díványra. – Néhányan igen. – Byron Lamia lánya, Brawne? – Elvitte a Shrike. Egy ideig eszméletlen volt, valamilyen neurális sönttel csatlakozva az adatszférára. Azt álmodtam... hogy lebeg valahol, és újra találkozik az els Keatsszemélyiség implant-perszonájával. Épp beléptek az adatszférába... illetve valójában a megaszférába, a Core olyan dimenzióiba és kapcsolódási pontjaihoz, melyekr l álmodni sem mertem volna, hogy ugyanúgy léteznek, mint a „hozzáférhet " szféra. – Él még? – hajolt el re feszülten Gladstone. – Nem tudom. A teste elt nt. Már azel tt felébresztettek, hogy láttam volna, belép-e a perszonája a megaszférába. Gladstone bólintott. – Mi van az ezredessel? – Kassadot elvitte valahová Moneta, az a n , aki az id ben

visszafelé haladó kriptákban él. Amikor utoljára láttam az ezredest, épp puszta kézzel rátámadt a Shrike-ra. Illetve több ezer Shrike-ra, ami azt illeti. – Túlélte? – Nem tudom – tártam szét a két karom. – Ezek álmok. Töredékek. Egy-egy kép darabkái. – A költ ? – Silenust elvitte és felszúrta az acélfára a Shrike. Kés bb láttam Kassad álmában. Silenus még élt. Nem tudom, hogyan maradt életben. – Tehát az acélfa valóban létezik, nemcsak a Shrike-egyház propagandája? – Ó, igen, valóban létezik. – A Konzul pedig megpróbált visszamenni a f városba? – Nála volt a nagyanyja repül sz nyege. Jól is m ködött, míg oda nem ért a karlai zsilipekhez. Ott belezuhant a folyóba. Nem tudom, hogy életben maradt-e – mentem a következ kérdés elébe. – És a pap? Hoyt atya? – A kereszt Duré atyaként hozta vissza az életbe. – Tényleg Duré atya az? Vagy csak egy ostoba másolat? – Duré az – feleltem. – De... megsérült. Elvesztette a bátorságát. – És még a völgyben van? – Nem. Elt nt az egyik barlangkriptában. Nem tudom, mi történt vele. Gladstone rápillantott a komlogjára. Megpróbáltam elképzelni az épület... a bolygó... a Háló többi részén uralkodó káoszt és rzavart. A F titkár nyilván a Szenátusban tartandó beszéde el tti negyedórára vonult vissza magánlakosztályába. Talán hosszú hetekre, talán örökre ez az utolsó alkalom, hogy ilyesfajta magányt élvezhet. – Masteen kapitány? – Meghalt. A völgyben temették el. Gladstone vett egy mély lélegzetet. – Weintraub és a gyermek?

– Nem id rendi sorrendben álmodok az eseményekr l – ráztam meg a fejem. – Valahogy... kívül esnek az id n. Azt hiszem, hogy mindez már megtörtént, de nem vagyok biztos benne. – Felnéztem. Gladstone türelmesen várt. – A csecsem mindössze néhány másodperce „született meg", amikor felbukkant a Shrike – folytattam. – Sol felajánlotta a lénynek. Azt hiszem, bevitte a Szfinxbe. A Kripták nagyon fényesen izzottak. Újabb... Shrike-ok... t ntek fel. – Ezek szerint megnyíltak az Id kripták? – Igen. Gladstone megérintette a komlogját. – Leigh? Szóljon a kommunikációs központ ügyeletes tisztjének, hogy lépjen kapcsolatba Theo Lane-nel és a megfelel GÁRDA-tisztekkel a Hyperionon. Szüntessék meg a vesztegzárat azon az rhajón. Továbbá mondja meg a F kormányzónak, hogy néhány perc múlva személyesen is küldök neki egy üzenetet. – A szerkezet sípolt egyet, Gladstone pedig visszanézett rám. – Van még valami az álmaiból? – Képek. Szavak. Nem értem, mi történik. Ezek csak a kiemelked események. Gladstone halványan elmosolyodott. – Tisztában van vele, hogy a másik Keats-személyiség tapasztalatain kívül es dolgokról is álmodik? Elnémított a döbbenet. A zarándokokkal Brawne Schrönhurokja révén, valamiféle, a Core-t is érint kapcsolaton, illetve a saját maguk által létrehozott primitív adatszférán keresztül állhattam összeköttetésben. A Keats-személyiség azonban kiszabadult; az adatszférát megsemmisítette a zarándokok közötti távolság, az egymástól való elszigeteltség. Márpedig még egy fatline-vev sem képes üzeneteket fogadni, ha nincs közvetít közeg. – Meg tudja ezt magyarázni? – t nt el Gladstone mosolya. – Nem – néztem föl. – Lehet, hogy csak álmok voltak. Igazi álmok. – Lehet – állt föl. – Majd megtudjuk, ha és amikor megtaláljuk a Konzult. Vagy amikor a hajója megérkezik a völgybe. Két

percem van a Szenátus el tt. Még valami? – Egy kérdés – feleltem. – Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Ismét az a halvány mosoly. – Mindannyian feltesszük ezeket a kérdéseket, M. Sev... M. Keats. – Komolyan beszélek. Szerintem maga jobban ismeri a válaszokat, mint én. – A Core küldte, hogy az összeköt m legyen a zarándokokkal. És hogy megfigyelje az eseményeket. Hiszen maga költ és fest . Egy horkanás kíséretében felálltam. Lassan elindultunk a térkapu-portál felé, ami a Szenátusba viszi majd. – Mi értelme a megfigyelésnek, amikor elérkezik a világ vége? – Találja ki! – mondta Gladstone. – Menjen, nézze meg a világ végét! Átnyújtott egy komlogba való mikrokártyát. Behelyeztem a készülékembe és rápillantottam a diskey-re – egy univerzális jogosultság-chip volt az, ami hozzáférést engedélyezett minden létez portálhoz, legyen az nyilvános, magán vagy katonai. A jegy a világ végéhez. – Mi lesz, ha meghalok? – kérdeztem. – Akkor sohasem tudjuk meg, mik a válaszok a kérdéseire – ingatta a fejét Gladstone. Futólag végigsimította a csuklómat, hátat fordított, és átlépett a portálon. Néhány percig csak álltam a lakosztályában, kiélvezve a fényt, a csendet és a m tárgyakat. Tényleg volt egy van Gogh az egyik falon – többet ért, mint amit a legtöbb bolygó ki tudott volna fizetni. A fest arles-i szobáját ábrázolta. Az rültség nem új felfedezés. Valamivel kés bb távoztam. Hagytam, hogy a komlogom kalauzoljon végig a kormányzói palotán, míg csak rá nem talált a térkapu-terminexre. Beléptem, hogy megkeressem a világ végét.

Két térkapu-járat volt, ami végigvezetett az egész Hálón: a Nagy Csomópont és a Tethüsz folyó. A Csomópontra kapuztam, ahol a Csingtao-hszishuang Panna fél kilométeres sávja az Új

Földhöz és a Nevermore egy keskeny tengerparti szakaszához csatlakozott. A Csingtao-hszishuang Panna a Kitaszítottak els támadóhullámának célpontjai közé tartozott, mindössze harminchat óra választotta el a pusztulástól. Az Új Föld a második hullám listáján szerepelt – épp most jelentették be –, és alig egy szabványhete maradt az invázióig. A Nevermore a Háló mélyén helyezkedett el, évekre a háborútól. Pániknak nyoma sem volt. Az emberek inkább az adatszférába és a Minden Dolgokba vonultak, nem az utcára. Csingtao sz k sétányain járva ezernyi vev l és komlogból hallottam Gladstone hangját, különös verbális aláfestésként az utcai árusok kiabálása és a fejem fölötti szállítási szinteken zúgó, elektromos riksák nedves kövezeten gördül gumikerekeinek surrogása alatt. – ...ahogyan egy másik vezet mondta népének majdnem nyolcszáz évvel ezel tt a támadás el estéjén: „Nem ígérhetek mást, csak vért, keservet, könnyeket és verítéket". Azt kérdezik, mi a politikánk? Azt mondom: hadat viselni az rben, a szárazföldön, a tengereken, hadat viselni minden er nkkel, amit csak az igazság és a jog adhat nekünk. Ez a mi politikánk... A Csingtao és a Nevermore közötti átmeneti zónában GÁRDA-katonák álltak, de a gyalogosok áramlása elég normálisnak t nt. Kíváncsi lettem volna, mikor sajátítja ki a hadsereg a Csomópont gyalogosútjait a gépjárm forgalom számára, s hogy ez a forgalom vajon a front felé, vagy onnan vissza irányul-e majd. Átléptem a Nevermore-ra. Az utcák itt szárazak voltak, csak az óceán tajtékja csapott fel néha harminc méter mélyr l a Csomópont k sáncára. Az ég szokásos, fenyeget okkersárgájában és szürkéjében fénylett, baljós hajnalként – délben. A kis k üzletek ragyogtak a fényt l és a forgalomtól. Tudtam, hogy az utcák néptelenebbek, mint általában; az emberek a boltokban álltak, k falakon vagy -padokon ültek, s lehajtott fejjel, réveteg tekintettel hallgatták a híreket. – ..azt kérdezik, mi a célunk? Egyetlen szóval válaszolok: gy zelem! Gy zelem minden áron, gy zelem

minden terror ellenében, gy zelem, akármilyen hosszú és nehéz út is vezessen hozzá, mert gy zelem nélkül nem maradhat fenn az emberiség... Edgartown f terminexe el tt rövid sorok álltak. Beütöttem a Mare Infinitus kódját, és átléptem a portálon. Az ég megszokott, felh tlen zöldjében csillogott, a lebeg város alatti óceán pedig mélyebb zöldben. A látóhatáron kelpfarmok úsztak. A Csomóponttól ilyen távol még kisebb volt a tömeg; a fedélzeti sétányok szinte üresen kongtak, néhány üzlet be is zárt. Egy dokk mellett kis csoport hallgatott egy antik fatline-vev t. Gladstone hangja kifejezéstelenül, fémesen csengett a tengerillatú leveg ben. – ...a GÁRDA egységei már most is állomáshelyeik felé tartanak, elszántan és abban a szilárd meggy désben, hogy nemcsak a veszélyben lév bolygókat képesek megmenteni a történelem legocsmányabb, legléleköl bb zsarnokságától, hanem az Emberiség Hegemóniáját is... A Mare Infinitust tizennyolc óra választotta el az inváziótól. Felnéztem az égre, félig-meddig arra számítva, hogy meglátom az ellenséges raj nyomait, a bolygóvédelem valamiféle jelét, az rbéli csapatmozgásokat. De csak az ég volt ott, a meleg napsütés és a tengeren lebeg város szelíd ringása. A Heaven's Gate állt az inváziós lista els helyén. Átléptem Mocsárváros VIP-portálján, és a Rifkin-hegyr l lenéztem a nevét meghazudtolóan gyönyör városra. Kés éjszaka volt, az utcatakarító-gépek javában dolgoztak, keféik és szonikus sugaraik zümmögtek a macskakövön, ám a Rifkin-hegy nyilvános terminexénél mozgást láttam: hosszú, néma sorok kígyóztak el tte, s még hosszabbak lent, a Sétány portáljainál. A helyi rend rség – magas alakok barna, golyóálló kezeslábasban – tevékenysége nyilvánvaló volt, ám ha GARDA egységek siettek is a terület meger sítésére, nem lehetett látni ket. A sorokban álló emberek nem a helybéliek közül kerültek ki – a Rifkin-hegy és a Sétány lakóinak szinte biztosan voltak magán-portáljaik –, hanem a sok-sok vonásnyira, a páfrányerd n és a parkokon túl, a bolygóátalakító projekten dolgozó munkások

közül. Nem volt pánik, beszélgetés is alig hallatszott. A sorok a vidámparki látványosságok felé araszoló családok sztoicizmusával haladtak el re. Nem sokan vittek magukkal röndnél vagy hátizsáknál nagyobb csomagot. Eljutottunk volna a higgadtság olyan fokára, töprengtem, hogy még az invázió árnyékában is méltósággal viseljük magunkat? A Heaven's Gate-et tizenhárom óra választotta el a támadástól. Beállítottam a komlogomat a Minden Dolgokra. – ...ha képesek vagyunk szembeszállni ezzel a fenyegetéssel, akkor szeretett bolygóink szabadok maradhatnak, és a Hálóra napfényes jöv vár. Ha azonban elbukunk, akkor az egész Háló, az egész Hegemónia, minden, amit ismerünk és szeretünk, elmerül az új sötét kor mélységében, amit csak még komorabbá és elnyújtottabbá tesz majd a perverz tudomány és a szolgaság. – Acélozzuk hát meg magunkat, és végezzük úgy feladatainkat, hogy ha az Emberiség Hegemóniája, a Protektorátus és a szövetségeseink tízezer évig fennmaradnak is, az emberiség akkor is elmondhassa: „Ezek voltak történetünk legszebb órái". Valahol a néma, tisztaságszagú városban lövöldözés tört ki. El ször sörétes puskák dörrentek el, majd a tömegoszlató kábítók mély zúgása hallatszott, aztán a lézerfegyverek sivítása és sistergése. A Sétányon sorakozó tömeg el relódult a terminex felé, de a parkból felbukkantak a rend rség er i. A hatalmas halogén reflektorok fényben fürösztötték a tömeget, a hangosbeszél k felszólították az embereket, hogy álljanak vissza a sorokba, vagy oszoljanak szét. A tömeg tétovázott, el rehátrahömpölygött, mint egy trükkös áramlatok között csapdába esett medúza, majd – a közeled lövöldözés hangjaitól sarkantyúzva – megindult a portál emelvényei felé. A rend rök könnygáz-gránátokat és kábítólövedékeket ttek ki rájuk. A cs cselék és a térkapu között ibolyaszín taszítómez k keltek vijjogva életre. A város felé néhány katonai EMJ és lebeg ereszkedett, lefelé döf reflektorokkal. Az egyik fénysugár rám vetült, rám tapadt, míg a komlogom el

nem küldte az azonosító-jelzését, majd tovább suhant. Eleredt az es . Ennyit a méltóságról. A rend rség sikeresen biztosította a Rifkin-hegyi nyilvános terminexet, és elkezdett átvonulni a Légköri Protektorátus privát portálján, amit korábban én is használtam. Úgy döntöttem, odébbállok.

A kormányzói palota termeit a GÁRDA kommandósai rizték, annak ellenére, hogy ehhez a portálhoz lehetett a legnehezebben eljutni a Hálóból. Három ellen rz ponton is áthaladtam, mire eljutottam az adminisztratív- és lakószárnyba, ahol a szobám elhelyezkedett. Az rség váratlanul elkezdte kiüríteni a nagycsarnokot, és Gladstone robogott el mellettem tanácsadói, titkára és a katonai vezet k örvényl csoportjának közepén. Meglep módon észrevett, megtorpanásra késztette kíséretét, és a csatapáncélt visel tengerészgyalogosok barikádján keresztül megszólított. – Hogy tetszett a beszéd, M. Senkisem? – Remek volt – biztosítottam. – Felrázó. Ha nem tévedek, Winston Churchillt l lopta. Gladstone elmosolyodott, és alig láthatóan vállat vont. – Ha már lopni kell, lopjunk az elfeledett mesterekt l. – A mosoly lehervadt az arcáról. – Mi a helyzet a fronton? – Most kezdik felismerni, mi a helyzet – válaszoltam. – Számítson a pánikra. – Mindig számítok rá. Mi van a zarándokokkal? Meglep dtem. – A zarándokokkal? Nem... álmodtam. Gladstone kísérete kezdte elsodorni a f titkárt a csarnokban. – Lehet, hogy már nem kell aludni ahhoz, hogy álmodjon! – kiáltott vissza. – Próbálja ki! Végignéztem, ahogy távozott. Az rök csak ezután engedték meg, hogy tovább menjek a szobámba. Önutálattal eltelve nyitottam ki az ajtómat. A ránk zúduló terrortól rettegve,

döbbenten húzódtam vissza vackomra. A legszívesebben bebújtam volna az ágyba, hogy nyakig felhúzott takaróval sirassam a Hálót, a csecsem Rachelt és magamat. Kimentem a lakószárnyból a központi kertbe. Céltalanul keringtem a kaviccsal felszórt ösvényeken. A leveg ben parányi mikrotáv rök zümmögtek, mint a méhek. Áthaladtam a rózsakerten arra a területre, ahol a süppedt ösvény trópusi növények között kanyargott, majd a híd melletti Régi Földzónába. Leültem a k padra, amelyen Gladstone-nal beszélgettem. Lehet, hogy már nem kell aludni ahhoz, hogy álmodjon! Próbálja ki! Felhúztam a lábam a padra, a térdemre támasztottam az arcom, a halántékomra tettem az ujjaimat, és lehunytam a szemem.

HARMINCKETT Martin Silenus a fájdalom esszenciális költészetében rángatózik és vonaglik. Lapockái között egy két méter hosszú acéltüske hatol be a hátába, s bukkan ki a mellkasán, egy borzalmas méterre kinyúlva. Hadonászó kezei nem érik el a hegyét. A tüske abszolút sima, izzadó tenyere és görbül ujjai nem találnak rajta fogást. A fém simasága ellenére a teste nem csúszik le rajta; olyan szilárdan oda van szögezve, mint egy lepke a gombost jére. Vér az nincs. Miután a fájdalom rült ködén át visszatért racionalitása, Martin Silenus órákig gondolkodott ezen. Nincs vér. Fájdalom viszont van. Ó, igen, fájdalom az van b ségesen – a költ legvadabb képzelgésein is túl, az emberi t képességen túl, a szenvedés legvégs határain túl. Silenus azonban t r. És szenved. Ezredszer sikít fel, szaggatottan, értelmetlenül, nyelv, s t obszcenitások nélkül. Szavak nem képesek visszaadni agóniáját. Silenus sikít és vonaglik. Egy id után ernyedten lóg, a hosszú tüske enyhén megremeg lengését l. Felette, alatta és

mellette mások lógnak, de Silenus nem nagyon figyel rájuk. Elszigeteli ket egymástól saját agóniájuk burka. Hát ez a pokol, gondolja Silenus, Marlowe-t idézve, s benne én. Azonban tudja, hogy ez nem a pokol. És nem is a túlvilág. Tudja, hogy nem a valóság valamilyen elágazása; a tüske áthalad a testén! Nyolc centiméternyi szerves acél van a mellkasában! De nem halt meg. Nem vérzik. Valahol valami ez a hely, de nem a pokol, és nem él . Különös volt itt az id . Silenus már korábban is megtapasztalta, hogy az id lelassul és megnyúlik – a lecsupaszított ideg agóniája a fogorvos székében, a vesek fájdalma a klinika várótermében –, hogy az id képes lelassulni, látszólag nem mozdulni, miközben a dühödt biológiai óra mutatói mozdulatlanul állnak döbbenetükben. De ilyenkor az id el bbutóbb újra mozgásba lendült. A gyökérkezelés véget ért. Az ultramorf végre megérkezett és hatni kezdett. Itt azonban maga a leveg fagyott meg az id hiányában. A fájdalom egy olyan hullám habos tajtékja, ami nem törik meg. Silenus sikoltozik dühében és kínjában. És vonaglik a tüskéjén. – Istenverte! – nyögi ki végül. – Istenverte seggfej kurvaanyád. – A szavak egy másik élet ereklyéi, annak az álomnak az emlékei, melyben a fa valósága el tt élt. Silenus csak félig-meddig emlékszik erre az életre, ahogyan arra is, hogy a Shrike hozta ide, a Shrike szúrta fel a tüskére, a Shrike hagyta ott. – Ó, Istenem! – sikoltja a költ , és mindkét kezével megragadja a tüskét, próbálva emelni teste hatalmas súlyán, mely mérhetetlenül fokozza mérhetetlen fájdalmait. Alatta ismer s táj terül el. Mérföldekre ellát. Az Id kripták völgye és az azon túl elterül sivatag dermedt papírmasé diorámája tárul szeme elé. Még a halott város és a távoli hegyek is gipsszer , steril miniat rökké fagytak. Nem számít. Martin Silenus számára csak a fa és a fájdalom létezik, a kett elválaszthatatlan egymástól. Silenus a kíntól megtört mosollyal villantja fel fogait. Még gyerek volt a Régi Földön, amikor

Amalfi Schwartz-cal, a legjobb barátjával felkerestek egy keresztény kommunát az Észak-Amerikai Rezervátumban, megismerkedtek kezdetleges teológiájukkal, majd kés bb számtalan viccet gyártottak a keresztre feszítésr l. A fiatal Martin széttárta karjait, keresztbe tette lábait, felemelte a fejét, és így szólt: „Istenem, innen fentr l az egész várost belátom!" Amalfi harsányan röhögött. Silenus sikolt. Az id nem igazán múlik, de Silenus elméje valamivel kés bb visszatér valamihez, ami a lineáris megfigyelésre emlékezteti... valami máshoz, mint a színtiszta, esszenciális kín elszórt oázisai, amiket az öntudatlanul átélt fájdalom sivataga választ el egymástól... és saját fájdalma lineáris érzékelése közben Silenus megteremti az id t ezen az id tlen helyen. El ször is, a káromkodások tisztábbá teszik szenvedését. A kiabálás fáj, de haragja letisztul és feler södik. Aztán a kiabálás és a fájdalomrohamok közötti, kimerült szakaszokban Silenus hagyja, hogy m ködni kezdjen gondolkodása. Ez eleinte pusztán arra irányuló er feszítés, hogy sorrendiséget teremtsen, hogy felidézze az emlékeiben rzött id rendi táblázatokat – bármit, ami elválasztja a tíz másodperces kínokat a következ kt l. Silenus felfedezi, hogy koncentrálás közben a fájdalom valamelyest csökken – még így is elviselhetetlen, még így is el z minden valódi gondolatot, mint pelyvát a szél, de valami meghatározhatatlan mértékben enyhül. Silenus tehát koncentrál. Sikoltozik, káromkodik, vonaglik, de koncentrál. Mivel nincs semmi más, amire koncentrálhatna, a fájdalomra koncentrál. Rájön, hogy a fájdalomnak struktúrája van. Alaprajza. Felépítménye bonyolultabb, mint egy rekeszes nautiluszkagylóé, vonásai barokkosabbak, mint a legdíszesebb gótikus katedráliséi. Martin Silenus még sikoltozás közben is ennek a fájdalomnak a struktúráját tanulmányozza. Felismeri, hogy egy verset lát. Tízezredik alkalommal is megfeszíti a testét és a nyakát,

enyhülést keresve ott, ahol nem létezik enyhülés, de most ismer s alakot pillant meg öt méterrel a feje fölött, az övéhez hasonló tüskén lógva, az agónia irreális szelében rángatózva. – Vili! – kapkod leveg után Martin Silenus. Ez az els igazi gondolata. Korábbi h bérura és patrónusa feneketlen mélységbe mered; ugyanaz a fájdalom vakította meg, ami Silenust is, de lassan elfordítja a fejét, mintha csak a nevére reagálna ezen a neveken túli helyen. – Vili! – kiáltja Silenus ismét, majd a fájdalom elsöpri a látását és a gondolatait. A fájdalom struktúrájára koncentrál, úgy követi mintázatát, mintha magának a fának a törzsét, ágait, gallyait és tüskéit venné számba. – Jó uram! Silenus egy hangot hall a sikolyok közepette, s álmélkodva ismeri fel, hogy mind a sikoltás, mind a hang az övé: . . . Te álmodozó vagy; önmagad láza – gondolj csak a földre; mi üdvöt rejt neked akár remény is? Mily menedéket? Van mindenkinek otthona, s dolga silány vagy magasztos; van vígabb napja és gyötrelmesebb – s az maga a kín; vagy az öröm; külön. Csak álmodók vetnek meg minden napot, hordva több bút, mint b nnel érdemelnek.2 Ismeri a verset. Nem az övé, hanem John Keatsé. Érzi, ahogy a szavak tovább strukturálják körülötte a fájdalom látszólagos káoszát. Silenus megérti, hogy a fájdalom születése óta vele volt – ez a világegyetem ajándéka a költ nek. A kín annak a fájdalomnak a testi tükörképe, amit mindig is érzett, amit hiába próbált versbe foglalni, prózában megragadni élete hasztalan évei során. Rosszabb ez, mint a fájdalom; ez a boldogtalanság, mert a világegyetem mindenkinek csak fájdalmat kínál. 2 Tandori Dezs fordítása

Csak álmodók vetnek meg minden napot, hordva több bút, mint b nnel érdemelnek! Silenus elüvölti a sorokat, de nem sikít. A fájdalom fából áradó, inkább pszichikai, semmint fizikai üvöltése a másodperc tört részére elhallgat. Az egyöntet ség óceánjában létrejön a szétszórtság szigete. – Martin! Silenus megfeszíti testét, felemeli fejét, megpróbál koncentrálni a fájdalom ködében. Bús Vili király t nézi. Nézi! Bús Vili király egy szótagot hörög, amiben Silenus egy végtelen pillanat múlva felismeri a „Még! "-et. Silenus felvisít kínjában, a lélektelen testi reakció gutaütéses rohamában ráng, de amikor kimerülten lógva lecsillapodik – a fájdalom nem enyhül: egyszer en ki zik agya motoros területeib l a kimerültség mérgei –, hagyja, hogy a benne él hang elkiáltsa és elsuttogja dalát: Szellem, ki trónon ülsz! Szellem, ki megfeszülsz! Szellem, ki lángolsz! Szellem, ki gyászolsz! Szellem! Homlokom Mélyre hajtom, Szárnyas árnyékodban! Szellem! Kifürkészem A szenvedélyt egészen Alkonyi birtokodban!3 A csend kis köre több szomszédos ágra, emberi lényekb l álló, fürtjeiket kínban tartó tüskéikre is kiterjed. Silenus felnéz Bús Vili királyra, és látja, hogy elárult ura felnyitja szomorú szemét. A patrónus és a költ több mint két évszázad után ismét egymásra néz. Silenus elmondja az üzenetet, ami ide hozta, ami ide függesztette. 3 Hüse Lajos fordítása

– Jó uram, bocsáss meg! Miel tt Vili válaszolhatna, miel tt a sikolyok kórusa elnyelné szavait, a leveg megváltozik, az id dermedt érzete megrezzen, a fa megrázkódik, mintha egy méterrel lejjebb zuhant volna. Silenus együtt sikolt a többiekkel, ahogy az ág kileng, és a tüske újra feltépve húsát belemar bels részeibe. Silenus kinyitja a szemét, és látja, hogy az ég valódi, a sivatag valódi, a Kripták fénylenek, a szél fúj, és az id ismét mozgásba lendült. A kínok nem csökkennek, de visszatért a józan esze. Martin Silenus felnevet könnyei közepette. – Nézd, anya! – kiáltja kuncogva. Az acéltüske még mindig egy méterre nyúlik ki szétzúzott mellkasából. – Innen fentr l az egész várost belátom!

– M. Severn? Jól van? Négykézláb állva, zihálva fordulok a hang felé. Fájt, ahogy kinyitottam a fejem, de semmilyen fájdalom nem ért fel azzal, amit pár perccel korábban átéltem. – Jól van, uram? Senkit sem láttam a közelben. A hang egy mikrotáv rb l jött, ami az arcomtól fél méterre zümmögött, s valószín leg az egyik biztonsági ember irányította a kormányzói palotából. – Igen – nyögtem ki. Felálltam, és lesöpörtem a kavicsokat a térdemr l. – Jól vagyok. Csak hirtelen... fájdalom tört rám. – Az orvosi segítség két percen belül ott lehet, uram. A biomonitora nem utal szervi rendellenességre, de... – Nem, nem! – ráztam meg a fejem. – Hagyja. És engem is hagyjon békén! A mikrotáv r arrébb libbent, mint egy ideges kolibri. – Igenis, uram. Csak szóljon, ha bármire szüksége van. A monitorok azonnal válaszolni fognak. – Menjen már! – mordultam fel. Kimentem a kertb l, átvágtam a kormányzói palota központi csarnokán – mindenhol ellen rz pontok és rök –, majd kiléptem

a Szarvas-parkba. A dokk környéke csendes volt, a Tethüsz folyó nyugodtabb, mint amilyenek valaha láttam. – Mi folyik itt? – kérdeztem a mólón álló biztonságiak egyikét. Az r lekérdezte a komlogomat, ellen rizte a f titkár univerzális chipjét, de még ezek után sem sietett a válasszal. – Lezárták a TC2-re vezet portálokat – mondta vontatottan. – Kiiktatják a szakaszt. – Kiiktatják? Azt akarja mondani, hogy a folyó nem fog átfolyni a Tau Ceti Centeren? – Pontosan. – Lecsapta a vizorát, odafordult a közeled kis hajó felé, majd miután meggy dött róla, hogy két másik biztonsági ember ül benne, ismét feltolta a vizort. – Ki tudok menni arra? – mutattam a folyón felfelé, ahol a magas portálok szürke függönyt vontak a horizontra. – Miért ne? – vont vállat az r. – De vissza nem jöhet. – Semmi gond. Elvihetem azt a kis csónakot? Az r belesúgott gégemikrofonjába, majd bólintott. – Mehet. Óvatosan beléptem a kis lélekveszt be, leültem a hátsó padra. A peremre támaszkodva megvártam, míg csökken az ingása, majd megérintettem a hajtóm diskey-jét. – Indulás! – mondtam. Az elektromos vízsugár-hajtóm vek felzúgtak, a csónak eloldozta magát a mólótól, és a folyó felé fordította az orrát, én pedig a térkapu felé intettem. Még soha nem hallottam olyat, hogy a Tethüsz folyó bármely részét lezárták volna, de a térkapu függönye most nyilvánvalóan csak egy egyirányú hártya volt. A csónak átzúgott rajta, én leráztam magamról a bizserget érzést, és körülnéztem. Az egyik nagy csatornavárosban jártam – talán Ardmenben vagy Pamolóban –, a Renaissance Vectoron. Itt Tethüsz volt a utca, amib l számos mellékág nyílt. Közönséges esetben csak turisták gondolái siklottak volna erre a küls sávokon, illetve a nagyon gazdagok jachtjai és mindenjárói a középs kön. Most rültekháza volt az egész.

A legkülönböz bb méret és alakú csónakok tolongtak a középs csatornákon mindkét irányban. A lakóhajókon magas halmokban álltak az ingóságok, a kisebb bárkákat úgy megrakták, hogy azt hihette az ember, a legkisebb hullám is felborítja ket. Több száz díszes dzsunka a Csingtao-hszishuang Pannáról és millió márkás folyami ingatlanbárkák a Fudzsiról versengtek helyért; gyanítottam, hogy a lakóhajók közül nem sok hagyta el mindeddig megszokott horgonyzóhelyét. A fa, a plasztacél és a persplex forgataga közepette mindenjárók siklottak ezüst tojásokként, teljes tükrözésre állított véd mez vel. Lekérdeztem az adatszférát: a Renaissance Vector a második támadóhullámba esett, százhét óra választotta el az inváziótól. Furcsának találtam, hogy fudzsii menekültek özönlötték el a folyót, hiszen a bolygónak még több mint kétszáz órája volt a bárd lesújtásáig, de aztán rájöttem, hogy TC2 kiiktatásától eltekintve a Tethüsz továbbra is végighömpölygött a megszokott világok során. A fudzsii menekültek a Csingtaón, a Kitaszítottaktól harminchárom órányira szálltak vízre, áthaladtak a száznegyvenhét órás Deneb Drei-on, majd a Renaissance Vectoron át az egyel re még nem fenyegetett Parsimony-ra vagy Grassra folytatták útjukat. Megráztam a fejem, kerestem egy viszonylag nyugodt mellékágat, ahonnan tovább figyelhettem az rületet, és elgondolkodtam azon, hogy a hatóságok vajon átalakítják-e a folyó útvonalát úgy, hogy minden veszélyben lév bolygóról biztonságos helyre lehessen menekülni rajta? Meg tudják tenni? – töprengtem. A TechnoCore a Hegemónia pentacentenniálisára installálta ajándékként a Tethüszt. Gladstone-nak vagy valakinek biztosan eszébe jutott, hogy a Core segítségét kérje az evakuáláshoz. Biztosan? – kérdeztem magamban. És segítene-e a Core? Tudtam, hogy Gladstonenak szilárd meggy dése, hogy a Core egyes elemei az emberi faj kiirtására törekszenek – ez a háború volt az hobsoni 4 választása a másik lehet séggel szemben. Milyen egyszer 4

hobsoni választás: látszólag szabad választás, aminek azonban nincs

lenne az emberiségellenes Core-elemeknek végrehajtani programjukat – egyszer en meg kell tagadniuk a Kitaszítottak által fenyegetett milliárdok kitelepítését! Akármilyen komoran is, de elmosolyodtam, ám a mosoly hamar lehervadt, amint rájöttem, hogy a TechnoCore felügyelte és irányítja a térkapu-hálózatot is, amely nélkül nem juthattam ki a veszélyeztetett területekr l. Kikötöttem a csónakot egy, a szennyes vízhez vezet lépcs alján. Észrevettem, hogy a legalsó lépcs n zöld moha . Maguk a lépcs fokok – valószín leg a Régi Földr l hozták ket, hiszen néhány klasszikus várost térkapun át hajóra vettek a Nagy Tévedést követ els évek során – kopottak voltak, és vékony repedéseket is láttam rajtuk, melyek a Világháló sematikus ábrájaként kötötték össze a szikrázó foltokat. Nagyon meleg volt, a leveg túl s , túl nehéz. A Renaissance Vector alacsonyon függött a csúcsos tornyok fölött. A fény túl vörös, túl ragacsos volt a szememnek. A Tethüsz zaja még itt, száz méterrel arrébb, a mellékágon is fülsüketít nek t nt. A sötét falak és a kiugró ereszek között galambok örvénylettek izgatott rajokban. Mit tehetnék? – Mindenki úgy viselkedett, mintha a világ a pusztulás felé araszolt volna, de t lem nem tellett több, minthogy céltalanul kószálni kezdjek. Ez a dolgod. Megfigyel vagy. Megdörzsöltem a szemem. Ki is mondta, hogy a költ nek megfigyel nek kell lennie? Azt hiszem, Li Po és George Wu, miközben átszelték seregeikkel Kínát, és megírták a történelem néhány legérzékenyebb versét, míg katonáik aludtak. Martin Silenus legalább hosszú, eseményekben gazdag életet élt, még ha az események egyik fele obszcén volt, a másik fele pedig kárbaveszett is. Martin Silenus gondolatára hangosan felnyögtem. A gyermek, Rachel vajon most is a tüskefán függ? Egy másodpercig azon töprengtem, hogy ez a sors vajon más valódi alternatívája. – a ford.

jobb-e, mint a Merlin-betegség okozta azonnali halál. Nem. Lehunytam a szemem, semmire sem gondolva koncentrálni kezdtem, s reméltem, hogy valahogy kapcsolatba tudok lépni Sollal, megtudok valamit a gyermek sorsáról. A kis csónak szelíden ringott a távoli hullámokon. Valahol felettem a galambok heves szárnycsapkodás közepette leszálltak egy párkányra, és turbékolni kezdtek egymásnak.

– Nem érdekel, milyen nehéz! – kiáltja Meina Gladstone. – Azt akarom, hogy a Vega-rendszerben állomásozó, teljes flotta a Heaven's Gate-et védje meg! Ezután küldjék át a szükséges er ket a God's Grove-hoz, és a többi fenyegetett világhoz! Az egyetlen el nyünk jelenleg a mozgékonyság! Singh admirális arca elsötétül a düht l. – Túl veszélyes, f titkár asszony! Ha egyenesen a Vegához irányítjuk a flottát, óriási lesz a kockázata, hogy elvágják. Minden bizonnyal megpróbálják majd elpusztítani azt a szingularitásgömböt, ami összeköti a szóban forgó rendszereket a Hálóval. – Védjék meg! – csattan fel Gladstone. – Erre vannak azok a drága hadihajók. Singh Morpugóra, majd a többi tisztre pillant segítségért. Senki sem szólal meg. A csoport az adminisztratív komplexumban, a Háború Termében tartózkodik. A falak tele vannak holókkal és adatoszlopokkal. Senki sem figyel rájuk. – Minden er nket leköti a Hyperion-rendszerben lév szingularitás-gömb megvédése – mondja Singh admirális halkan, tagoltan. – T z alatt, különösen a teljes raj t zerejének kitéve visszavonulni nagyon nehéz. Ha azt a gömböt elpusztítják, akkor az egész flottánk tizennyolc hónap távolságra kerül a Hálótól. Elvesztenénk a háborút, miel tt még visszatérhetne. Gladstone kurtán biccent. – Nem azt kérem, hogy a flotta teljes visszavonulása el tt kockára tegyék a szingularitás-gömböt, admirális... Már beleegyeztem, hogy elfoglalják a Hyperiont, miel tt az összes

hajónkat kihoztuk volna... de ragaszkodom hozzá, hogy ne adjunk fel harc nélkül egyetlen Hálóbeli világot sem. Morpurgo tábornok feláll. A lususi már most kimerültnek látszik. – F titkár asszony, harcolni fogunk. De sokkal okosabban tesszük, ha a Hebronnál vagy a Renaissance Vectornál vesszük fel a harcot. Nem csak mintegy öt napot nyerünk a felkészülésre, hanem... – De elveszítünk kilenc bolygót! – vág a szavába Gladstone. – A Hegemónia több milliárd polgárát. Emberi lényeket. A Heaven's Gate is szörny veszteség lenne, de a God's Grove kulturális és ökológiai kincs. Pótolhatatlan. – F titkár – szól közbe Allan Imoto védelmi miniszter –, bizonyítékunk van arra, hogy a templomosok hosszú évek óta együttm ködnek az úgynevezett Shrike-egyházzal. A Shrikeegyház rendezvényeinek pénzügyi fedezetét nagyrészt... Gladstone egy kézmozdulattal elhallgattatja a férfit. – Ez nem érdekel! Elviselhetetlen a gondolat, hogy elveszítsük a God's Grove-t. Ha nem tudjuk megvédeni a Vegát és a Heaven's Gate-et, akkor a templomos bolygónál húzzuk meg a vonalat. Ebben nem t rök vitát. Singh úgy néz ki, mint akire láthatatlan láncokat aggattak, miközben megpróbálkozik egy ironikus mosollyal, – Akkor alig egy óránk van, f titkár. – Nem t rök vitát – ismétli meg Gladstone. – Leigh, mi a helyzet a lususi zavargásokkal? Hunt megköszörüli a torkát. Arckifejezése sima és nyugodt, mint mindig. – F titkár asszony, mostanra legalább öt bolyt érint a felkelés. Az anyagi kár több százmillió márkára tehet . A Freeholmról GÁRDA:szárazföld egységeket vezényeltünk át, amik szemmel láthatólag visszaszorították a legsúlyosabb fosztogatásokat és tüntetéseket, de nem tudható, helyre lehet-e állítani a kérdéses bolyokkal a térkapu-kapcsolatot. Kétségtelen, hogy az eseményekért a Shrike-egyház a felel s. Az els zavargás a Bergstrom-bolyban a szekta fanatikusainak tüntetésével

kezd dött, a püspök pedig betört a HTV-programba, míg csak el nem vágták... – Tehát ismét el bújt – hajtja le a fejét Gladstone. – A Lususon van? – Nem tudjuk, f titkár asszony – feleli Hunt. – A közlekedési felügyelet emberi próbálják megtalálni a püspököt, akárcsak vezet akolitusait. Gladstone egy fiatal férfi felé fordul, akit egy pillanatig nem ismerek fel. William Ajunta Lee parancsnok az, a MauiCovenantért vívott csata h se. Amikor utoljára hallottam róla, a fiatalembert a peremvidékre helyezték át, mert meg mert szólalni feljebbvalói jelenlétében. GÁRDA:tengerészet egyenruhájának váll-lapjain most az ellentengernagyok arany és smaragd rangjelzései csillognak. – Mi a véleménye arról, hogy próbáljunk minden bolygót megvédeni? – kérdezi t le Gladstone, mintha elfeledkezett volna korábbi kijelentésér l, miszerint nem t r vitát a kérdésben. – Szerintem hiba lenne, f titkár asszony – válaszolja Lee. – Mind a kilenc raj elkötelezte magát a támadás mellett. Az egyetlen, ami miatt még három évig nem kell aggódnunk... feltéve, hogy ki tudjuk menteni er inket... az a raj, amelyik jelenleg a Hyperiont támadja. Ha a God's Grove-nál koncentráljuk a flottánkat... vagy akár a flottánk felét... akkor szinte száz százalékig biztos, hogy ezeket az er ket már nem leszünk képesek áthelyezni az els hullámban érintett, másik nyolc bolygó megvédésére. Gladstone megdörzsöli az alsó ajkát. – Mit javasol? Lee ellentengernagy vesz egy mély lélegzetet. – Javaslom, írjuk le a veszteségeinket, robbantsuk fel a kérdéses kilenc rendszer szingularitás-gömbjeit, és készüljünk fel a második hullámbeli raj megtámadására, még miel tt az elérné a következ lakott rendszert. Az asztal körül hangzavar támad. Feldstein szenátor a Barnard's Worldr l felugrik, és kiabál valamit. Gladstone megvárja, míg lecsendesedik a vihar.

– Úgy érti, hogy helyezzük át rájuk a harc terhét? Indítsunk ellentámadást maguk a rajok ellen, ne várjuk meg, míg védekezésre kényszerülünk? – Igen, f titkár asszony. – Meg lehet csinálni? – mutat Gladstone Sing admirálisra. – Meg tudunk tervezni, el tudunk készíteni, el tudunk indítani egy ilyen támadást, mondjuk... – felnéz a vele szemben lév falon áramló adatokra – ...mondjuk kilencvennégy szabványórán belül? Singh vigyázzállásba vágja magát. – Hogy lehetséges-e? Nos... talán, f titkár asszony, de kilenc Hálóbeli bolygó elvesztésének a politikai visszhangja... és... a logisztikai nehézségek... – Lehetséges? – makacskodik Gladstone. – Nos... igen, f titkár asszony. Azonban... – Akkor csinálják! – csattan fel Gladstone. Feláll, s az asztal körül ül k sietve követik példáját. – Feldstein szenátor, a lakosztályomban várom önt és a többi érintett bolygó képvisel it. Leigh, Allan, kérem, tájékoztassanak a lususi eseményekr l! A haditanács négy óra múlva ismét összeül. Addig is jó napot, uraim és hölgyeim!

Kábultan, elmémet a visszhangokra hangolva jártam az utcákat. A Tethüszt l távolabb, ahol megritkultak a csatornák és kiszélesedtek a gyalogjárók, a tömeg betöltötte a sugárutakat. Hagytam, hogy a komlogom különböz terminexekhez vezessen, de a sorok egyre csak hosszabbodtak mindegyik el tt. Eltartott néhány percig, míg rájöttem, hogy ezek az emberek nem csak a Renaissance Vector kijutni akaró lakói, hanem a Háló minden részér l bejutni akaró katasztrófaturisták is. Kíváncsi lettem volna, hogy Gladstone evakuációs vezérkarának bármelyik tagjának eszébe jutott-e a háború kezdetét látni akaró kíváncsiskodók problémája. Fogalmam sem volt, hogyan álmodhattam a Háború Termében folyó tanácskozásról, de nem kételkedtem benne,

hogy a valóságot láttam. Visszagondolva további részletek jutottak eszembe az el , hosszúra nyúlt éjszaka álmaiból – nemcsak a Hyperionról szólókból, hanem a f titkár sétájáról és a magas szint megbeszélésekr l is. Ki vagyok én? A cybridek biológiai testek, egy-egy MI... illetve ebben az esetben egy helyreállított személyiség MI-jének nyúlványai... mely biztonságban lapul valahol a Core-ban. Teljes joggal feltételezhettem, hogy a Core mindenr l tud, ami a kormányzói palotában, az emberiség vezet inek csarnokaiban történik. Az emberiség ugyanúgy megszokta, hogy életét az MI-k potenciálisan figyel érzékel i el tt élje, mint a polgárháborús Egyesült Államok déli családjai azt, hogy nyugodtan beszéljenek rabszolgáik el tt. Ez ellen semmit sem lehetett tenni – a Dregboly legalsóbb szintjein él nyomorultakon kívül minden emberi lénynek volt egy komlogja biomonitorokkal, voltak implantjai, s mindezeket az adatszféra zenéjére hangolták, az adatszféra elemei figyelték, az adatszféra funkciói irányították –, s így az emberek elfogadták a magánélet elvesztését. Egy esperance-i fest egyszer azt mondta: „Ha a ház bekapcsolt monitorai el tt szeretkezem, vagy veszekszek a feleségemmel, az olyan, mintha egy kutya vagy egy macska el tt vetk znék meztelenre... el ször talán zavarja az embert, de aztán már eszébe sem jut." Lehetséges lenne, hogy valamiféle rejtett, csak a Core számára ismert csatornát csapoltam meg? Ezt könny szerrel kideríthettem: csak el kellett hagynom a cybridemet, hogy visszamenjek a megaszféra sugárútjain a Core-ba, ahogyan azt Brawne és testetlen párom tette legutóbb, amikor részesültem élményeikben. Nem. A gondolattól szédülni kezdtem, majdnem rosszul lettem. Kerestem egy padot, és leültem egy pillanatra. A fejemet lehajtottam, és hosszú, mély leveg ket vettem. A tömeg közönyösen hömpölygött körülöttem. Valahonnan valaki egy hangosbeszél n keresztül beszélt hozzájuk. Megéheztem. Legalább huszonnégy órája nem ettem, és

akár cybrid, akár nem, a testemet legyengítette az éhség. Befurakodtam egy mellékutcába, ahol a tömeg moraját árusok kiáltásai szárnyalták túl, miközben egykerek girokocsijaikról kínálták portékájukat. Kerestem egy kocsit, ami el tt rövid sor állt, kértem néhány mézes fánkot, egy csésze er s bressiai kávét és egy pitakenyeret salátával. Univerzális kártyámmal fizettem a n nek, majd egy lépcs n felmentem egy elhagyatott ház teraszára, és leültem enni. A fánk csodálatos volt. A kávémat kortyolgatva azon gondolkodtam, hogy visszamegyek még néhányért, amikor észrevettem, hogy a lenti téren megsz nt a tömeg céltalan hömpölygése, s az emberek a középen lév szök kút peremén álló, néhány férfi köré gy ltek. A hangosbeszél be mondott szavak a fejek fölött sodródtak felém: – ...szabadjára engedtetett közöttünk a Büntetés Angyala, a próféciák beteljesültek, a Millennium elérkezett... az Avatár terve megköveteli ezt az áldozatot... amint azt a Végs B nh dés Egyháza megjósolta, tudva, kezdett l fogva tudva, hogy nh dni kell... túl kés már a félmegoldásokhoz... túl kés már a testvérháborúhoz... közeleg az emberiség vége, a gyötrelem megkezd dött, hamarosan felvirrad az Úr Millenniuma... Rájöttem, hogy a vörösbe öltözött férfiak a Shrike Egyházának papjai, és hogy a tömeg válaszol – el ször elszórt, helyesl kiáltásokkal, fel-felharsanó „Igen, igen!"-ekkel és „Ámen!"-ekkel, kés bb egy emberként való kántálással, felemelt öklökkel, ádáz, eksztatikus üvöltéssel. Képtelen helyzet volt. Ebben az évszázadban a Háló vallási élete sok szempontból a Régi Föld Római Birodalmának a kereszténység kora el tti id szakához hasonlított: toleráns politika, miriádnyi vallás – a legtöbb, akárcsak a zen gnoszticizmus, bonyolult és befelé forduló, szemben a térít k tanaival –, a meghatározó hangulat pedig a szelíd cinizmusé és a vallásos késztetésekkel szembeni közönyé. Ám itt, ezen a téren más volt a helyzet. Azon gondolkodtam, hogy az elmúlt századokban mennyire elt ntek a tömegek: a tömeg létrehozásához

nyilvános gy lések kellenek, márpedig korunkban nyilvános gy lésekre a Minden Dolgokon és egyéb adatszféra-csatornákon keresztül jöttek össze az egyének; nehéz úgy tömegszenvedélyeket szítani, hogy az emberek több kilométerre, több fényévre vannak egymástól, s csak a kommunikációs vonalak és fatline-szálak kötik össze ket. Elmélkedésemb l a tömeg üvöltésének hirtelen elnémulása, s ezernyi arc felém fordulása zökkentett ki. – ...és ott van egy közülük! – kiáltotta a Shrike-egyház szent embere. Vörös köpenye meglebbent, miközben felém mutatott. – Egy azok közül, akik a Hegemónia zárt köreihez tartoznak... egy a körmönfont b nösök közül, akik ránk hozták a B nh dést... ez az ember és a hozzá hasonlók akarják, hogy a Shrike Avatár veletek fizettesse meg az neiket, miközben k elrejt znek azokon a titkos bolygókon, amiket a Hegemónia vezetése éppen ezekre a napokra tett félre! Letettem a kávéscsészét, lenyeltem az utolsó falat fánkot, és csak bámultam. A fickó ostobaságokat beszélt. De honnan tudta, hogy a TC2-r l jöttem? Vagy azt, hogy ismerem Gladstone-t? Még egyszer megnéztem magamnak, tenyeremmel beárnyékolva a szemem a ragyogó napsütésben, s próbálva nem tudomást venni a felém forduló arcokról és felém rázott öklökr l, csak a vörös palást fölötti arcra koncentrálni... Istenemre, Spenser Reynolds volt az, a mozgásm vész, aki legutóbbi találkozásunkkor a Fatet n, a jótékonysági vacsorán megpróbálta irányítása alá vonni a társalgást. Reynolds leborotválta a fejét, semmi sem maradt s , göndör hajából, csak a Shrike-hív k tincse hátul, azonban még mindig jókép volt és napbarnított, noha vonásait most eltorzította a tettetett düh és az igazhit ek fanatizmusa. – Fogjátok el! – üvöltötte Reynolds, a Shrike-egyház agitátora, még mindig felém mutatva. – Fogjátok el, és fizessen otthonaink elpusztításáért, családjaink haláláért, világunk végéért! A hátam mögé néztem, azt gondolva, hogy ez a fellengz poz r biztosan nem rólam beszél.

De rólam beszélt. A tömegnek pedig épp eléggé nagy része változott cs cselékké ahhoz, hogy az üvöltöz demagóghoz legközelebb álló emberhullám az öklét rázva, köpködve felém lóduljon. Rohamuk mozgásba hozta a középponttól távolabb állókat is, mígnem a közvetlenül alattam állók is felém indultak, ha másért nem, hát azért, hogy el ne tiporják ket. Aztán a roham üvöltöz , kiabáló, sikítozó embertömeggé változott; s ebben a pillanatban a cs cselék átlag IQ-ja messze az egyes tagok IQ-ja alá csökkent. A cs cseléknek szenvedélyei vannak, nem agya. Nem szándékoztam ott maradni, és mindezt elmagyarázni nekik. A tömeg kettévált, és elkezdett mindkét lépcs n felnyomulni. Sarkon fordultam, és megpróbálkoztam a hátam mögötti kazettás ajtóval. Zárva volt. Addig rugdostam, míg a harmadik próbálkozásomra be nem szakadt. Hajszálnyival az utánam nyúló kezek el tt beugrottam a résen, és felrohantam egy sötét lépcs re a kortól és penészt l zl hallban. Kiabálás és recsegés hallatszott, ahogy a cs cselék szilánkokra zúzta az ajtót mögöttem. A harmadik emeletet egy lakás foglalta el, amit az épület elhagyatottsága ellenére lakottnak t nt. Nem volt lezárva. Kinyitottam az ajtót, s közben meghallottam az els lépteket a lépcs n. – Kérem, segítsenek... – kezdtem, aztán elhallgattam. Három t láttam a sötét szobában; talán ugyanannak a családnak három i nemzedékét, ugyanis valamennyire hasonlítottak egymásra. Mind a hárman rothadó fotelekben ültek, mocskos ruhát viseltek. Fehér karjukat kinyújtották, sápadt ujjaikat valamilyen láthatatlan gömb köré fonták. Láttam a legid sebb n sz hajából a poros asztalon álló, fekete dobozba kígyózó vékony fémkábelt. A lánya és az unokája koponyájából ugyanolyan vezetékek kanyarogtak. Drótfej ek. Kinézetre az anorexia utolsó szakaszában. Id nként bizonyára jött valaki, hogy intravénásan táplálja ket és lecserélje szennyes ruháikat, de a háborús veszély talán elijesztette a gondozókat. A lépcs kön léptek visszhangoztak. Bezártam az ajtót, és

felrohantam még két lépcs soron. Zárt ajtók és elhagyatott szobák a meztelen vezetékekb l szivárgó víztócsákkal. Üres flashback-fecskend k szétszórva, mint az üdít sgömbök. Nem túl jó környék, gondoltam. Tíz lépcs fokkal a cs cselék el tt értem fel a tet re. Azt az esztelen szenvedélyt, amit gurujuktól elválva elvesztettek, most visszanyerték a lépcs ház sötét, klausztrofóbikus rejtekében. Lehet, hogy elfelejtették, miért üldöznek, de ett l sem vált vonzóvá számomra a gondolat, hogy elfoghatnak. Bevágtam magam mögött a korhadó ajtót, és kétségbeesetten kerestem a zárat, vagy valamit, amivel eltorlaszolhatnám a járatot. Zár nem volt. Torlasznak való tárgy sem. Az utolsó lépcs fokokon lázas léptek dobogtak. Körülnéztem a tet n: miniat r parabola-antennák tömege, mint kifordított, rozsdás gombák, egy szárítókötél, ami úgy nézett ki, mint amir l évek óta megfeledkeztek, tucatnyi galamb oszló teteme és egy söreg Vikken Scenic. Hamarabb odaértem az EMJ-hez, mint ahogy az els üldöz m kilépett volna az ajtón. A járm múzeumi darab volt. A kosz és a galambürülék szinte teljesen elhomályosította a szélvéd jét. Valaki leszerelte az eredeti taszítósíkokat, és olcsó feketepiaci egységekkel pótolta ket, amik soha nem mentek volna át egy ellen rzésen. A perspex fülkefedél hátul megolvadt és megfeketedett, mintha valaki azon gyakorolt volna a lézerfegyverével. Pillanatnyilag azonban sokkal fontosabb volt az, hogy az ajtaján nem láttam tenyérlenyomat-azonosítót, csak egy egyszer kulcsos zárat, amit már rég feltörtek. Bevetettem magam a poros ülésre, és megpróbáltam becsapni az ajtót; nem záródott, csak lógott, félig nyitva. Nem kezdtem el számolgatni, milyen kis esélyem van arra, hogy a járm beindul, vagy milyen még kisebb esélyem van arra, hogy sikerül lecsillapítanom a cs cseléket, miközben kirángatnak... már ha nem dobnak le egyszer en a tet l. Odalentr l felhallatszott a téren tolongók rjöngésének mély morgása. A tet re egy nagydarab, khaki szín szerel overallos férfi, egy

vékony, a legújabb Tau Ceti-i divat szerinti mattfekete öltönyt visel férfi, egy rettenetesen hájas, hosszú pongyolába burkolózott n és egy alacsony, a Renaissance V Önvédelmi Er inek zöld egyenruhájába bújt férfi jutott fel els ként. A bal kezemmel igyekeztem behúzva tartani az ajtót, s közben becsúsztattam Gladstone univerzális kártyáját a diskey-be. A telepek felzümmögtek, az emel -indító kihajlott, én pedig lehunytam a szemem, és magamban azért imádkoztam, hogy az áramkörök napenergiával m ködjenek, és önjavítók legyenek. Öklök dörömböltek a tet n, tenyerek csattantak az elgörbült persplexnek az arcom el tt, és valaki minden er feszítésem ellenére kirángatta az ajtót. A távoli tömeg kiáltozása egy óceán háttérzajára emlékeztetett; a tet n lév csoport visítozása túlméretezett sirályok hangjára. Az emel áramkörök beindultak, a taszítósíkok port és száraz galambürüléket szórtak üldöz imre, én pedig becsúsztattam a kezem az univerzális vezérl be. Hátrarántottam, majd jobbra, és éreztem, hogy az öreg Scenic felemelkedik, meginog, lesüllyed, majd ismét felemelkedik. Egyenesen a tér felé döntöttem a gépet, csak félig észlelve, hogy a m szerfal vészjelz i sípolnak, s hogy valaki még mindig lóg a nyitott ajtóról. Alacsonyra suhantam, és önkéntelenül is elmosolyodtam látva, hogy Reynolds, a Shrike-egyház szónoka lebukik, a tömeg pedig szétrebben. Aztán meredeken balra d lve felhúztam a gépet a szök kút el tt. Sikítozó utasom nem engedte el az ajtót, az viszont leszakadt, így ugyanazt a végeredményt értem el. Egy pillanattal azel tt vettem észre, hogy a hájas n volt az, miel tt becsapódott volna a nyolc méterrel alattam lév vízbe, lefröcskölve Reynoldsot és a tömeget. Magasabbra ösztökéltem az EMJ-t, feszülten figyelve a feketepiaci emel síkok morgását döntésem felett. A m szerfal vészjelzéseihez csatlakoztak a közlekedésirányítás dühös hangjai. A gép megtántorodott, amikor átváltott a rend rségi irányításra, de ismét megérintettem a diskey-t az univerzális kártyámmal, és elégedett bólintással nyugtáztam, hogy a vezérlés visszakerült

hozzám. Elrepültem a város legrégebbi, legszegényebb kerülete fölött. Igyekeztem szorosan a háztet k fölött maradni, a tornyokat élesen kikerülni, hogy a rend rségi radar alatt maradjak. Normális esetben a személyi antigravitációs hátizsákkal és lebeg kkel közleked forgalomirányító rend rök már rég leszorítottak volna, de az utcákat elárasztó tömeg és a nyilvános térkapu-terminexek körüli zavargások alapján ez a nap a legkevésbé sem t nt normálisnak. A Scenic figyelmeztetni kezdett, hogy a leveg ben tölthet ideje már csak másodpercekben mérhet . Éreztem, hogy a jobb oldali emel sík gyomorkavaróan megrándul, és keményen dolgozni kezdtem a botkormánnyal és a pedálokkal, hogy egy kanális és egy nagy, koromfoltos épület között letegyem az ócskavasat egy kis parkolóba. A hely legalább tíz vonásra volt a tért l, ahol Reynolds feltüzelte a tömeget, így eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy a talajon próbálkozzam... nem mintha pillanatnyilag túl sok választásom lett volna. Szikrák repkedtek, fém szakadt, a hátsó negyed paneljének, a fúvókának és az elüls burkolatnak egyes részei leváltak a járm l, s egyszer csak lent voltam, alig két méterre megállva a csatorna mellett álló faltól. Kiszálltam, és a t lem telhet legnagyobb nyugalmat magamra er ltetve elsétáltam a Vikken mell l. Az utcákat még mindig a tömeg uralta – itt még nem süllyedt cs cselékké –, a csatornákon pedig kis csónakok nyüzsögtek, ezért besiettem a legközelebbi középületbe, hogy elt njek szem el l. A hely részben múzeum, részben könyvtár, részben irattár volt; els látásra... és els szippantásra beleszerettem, mivel több ezer nyomtatott könyvet rizhetett, néhány nagyon régit is, márpedig semminek sincs olyan csodálatos illata, mint a régi könyveknek. Az el csarnokban kószáltam, a címeket nézegetve, és azon töprengve, hogy Salmud Brevy m veit vajon megtalálhatom-e, amikor egy idejétmúlt gyapjú és m gyapot öltönybe öltözött, apró, ráncos férfi lépett elém.

– Uram – szólított meg –, milyen régen volt szerencsénk társaságát élvezni! Bólintottam. Biztosra vettem, hogy soha nem láttam még a férfit, soha nem jártam még az épületben. – Három éve, igaz? Legalább három éve! Istenem, hogy repül az id ! – A kis ember hangja alig volt több suttogásnál... azoknak a visszafojtott hangján beszélt, akik életük nagy részét könyvtárakban töltötték... de nem lehetett nem észrevenni a szavaiban rejl izgatottságot. – Biztos vagyok benne, hogy egyenesen a gy jteményhez szeretne menni – mondta, s közben félreállt, mintha el re akarna engedni. – Igen – hajoltam meg enyhén. – De csak ön után. A kis ember – szinte biztos voltam benne, hogy levéltáros – láthatólag örömmel mutatta az utat. Céltalanul fecsegni kezdett az új szerzeményekr l, a legújabb kritikákról és a Hálóbeli tudósok látogatásairól. Közben sorra haladtunk át a könyvekkel teli termeken: magas, lépcs zetes falazatú termeken, mahagónival szegélyezett könyvfolyosókon, óriási csarnokokon, ahol lépteink könyvekkel borított falak között visszhangoztak. Egész id alatt senki mást nem láttunk. Átmentünk egy kovácsoltvas korlátos, csempézett járdán egy süllyesztett könyvtárszoba fölött, melyben mélykék véd mez k óvtak tekercseket, pergameneket, foszladozó térképeket, megvilágított kéziratokat és si képregényeket a légkör pusztításától. A levéltáros kinyitott egy alacsony ajtót – vastagabb volt, mint a legtöbb zsilipkapu –, és beléptünk egy kicsi, ablaktalan szobába, ahol vastag függönyök takarták el az si kötetekkel telerakott alkóvokat. Egyetlen b rfotel állt egy Hedzsra el tti perzsasz nyegen, s egy üvegtárlóban néhány vákuumban rzött pergamen hevert. – Készül a közeljöv ben publikálni valamit, uram? – kérdezte a kis ember. – Tessék? – fordultam el a tárlótól. – Ó... nem – feleltem. A levéltáros megérintette állát parányi öklével. – Már megbocsásson, uram, de rettenetes pazarlás, ha nem teszi. Még az évek során folytatott néhány beszélgetésünk alapján

is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ön az egyik legjobb... ha nem a legjobb Keats-kutató a Hálóban. – Felsóhajtott, és hátralépett. – Bocsásson meg, uram! – Semmi baj – meredtem rá. Hirtelen pontosan tudtam, kinek hisz, s miért járt ide az a személy. – Szeretné, hogy magára hagyjam, uram. – Ha nem okoz problémát. A levéltáros enyhén meghajolt, és kihátrált a szobából, egyetlen nyikordulás nélkül bezárva a vastag ajtót. Fényt mindössze a mennyezetbe süllyesztett három szerény lámpa adott: tökéletes volt az olvasáshoz, de nem olyan világos, hogy elrontsa a kis helyiség katedrális-hatását. Odaléptem a tárlóhoz, és gondosan ügyelve rá, hogy ne maszatoljam össze az üveget, rátettem a kezem a szélére. Az els Keats-cybrid, „Johnny" nyilván gyakran járt ide a Hálóban töltött néhány éve alatt. Most emlékeztem rá, hogy Brawne Lamia is megemlítette a Renaissance Vectori könyvtárat. Egészen idáig követte ügyfelét, kés bbi szeret jét, még a „halála" utáni nyomozás kezdeti szakaszában. Kés bb, amikor valóban megölték Johnnyt – eltekintve a Schrön-hurokban tárolt személyiség-lenyomatától –, Lamia is felkereste a helyet. Beszélt a többieknek a két versr l, amit az els cybrid nap mint nap tanulmányozott, próbálva megérteni élete... és halála okait. Ez a két eredeti kézirat hevert a tárlóban. Az els egy kicsit csöpög s szerelmes vers volt, az „Elmúlt a nap s minden édes véle!" kezdet – legalábbis szerintem. A másik jobbnak t nt, bár beszennyezte egy túlságosan romantikus és morbid kor romantikus morbiditása: E most meleg s kemény fogásra képes kéz ha kih lve pihenne a sír jeges csöndjében, úgy kísértené napod s fagyasztaná meg éji álmod, hogy szíved vérét elapasztanád, csak piros élet folyjék ereimben,

és lelked megnyugodjék; – íme, itt van: kinyújtom tefeléd.5 Brawne Lamia ezt szinte neki szóló üzenetnek vette halott szeret jét l, még meg nem született gyermeke apjától. Rámeredtem a pergamenre, közelebb hajoltam, s leheletem kissé bepárásította az üveget. Nem korokon átível üzenet volt ez Brawne-hez, még csak nem is korabeli siralom Fannyhoz, lelkem egyetlen és legkedvesebb vágyához. Rámeredtem a megfakult szavakra – gondos kézírás, a bet k az eltelt évszázadok és a nyelv fejl dése ellenére még mindig olvashatók –, és felidéztem 1819. decemberét, amikor leírtam ket az épp akkor elkezdett szatirikus „tündérmese" – A csörg sipka, avagy a féltékenység – egyik oldalára. Ez utóbbi borzalmas ostobaság volt, jól tettem, hogy a rövid ideig tartó szórakozás után örökre félbehagytam. Az „E most meleg... " töredék egyike volt azoknak a költ i ritmusoknak, melyek feloldatlan akkordként visszhangzanak az elmében, arra késztetve az embert, hogy papíron, tintába öntve lássa ket. Ez viszont a Hyperion napisten bukását elmesél költemény második változatának egyik korábbi, nem kielégít sora... talán a tizennyolcadik?... visszhangja volt. Emlékszem, hogy az els változat... amelyiket kétségtelenül még ma is kinyomtatják mindenhol, ahol irodalmi csontjaimat közszemlére teszik, mint valami mondvacsinált szent mumifikálódott maradványait, betonba és üvegbe süllyesztve az irodalom oltára alatt... szóval az els változat így szólt: ...Ki szólhat így: „Te nem vagy költ ; hallgass álmaidról "? Mert a lélek, ha nem földhözragadt, már látomásos; és szól, ha szeretett, s ha jól beletáplálták az anyanyelvét. S hogy álom-e, amit most elbeszélek, 5

Kálnoky László fordítása.

költ é? Vakhité? Talány, amíg nincs sírban s lüktet még az írás-tudó kéz.6 Szerettem a lefirkantott változatot a maga kísértés- és kísértettség-érzetével, és lecseréltem volna az „amíg nincs sírban s lüktet még az írás-tudó kéz" sort rá, még ha néhány sort át is kellett volna írnom, illetve tizennégyet hozzá kellett volna adnom az els ének egyébként is túl hosszúra nyúlt nyitószakaszához... Hátratámolyogtam a székhez, leültem, és a tenyerembe temettem az arcomat. Zokogtam. Nem tudtam, miért. Képtelen voltam abbahagyni. Miután elapadtak a könnyeim, még sokáig ültem gondolkodva, emlékezve. Egyszer, talán órákkal kés bb, távoli léptek zaját hallottam, amint tiszteletteljesen megálltak kis szobám el tt, majd ismét eltávolodtak. Rájöttem, hogy az alkóvokban rejl könyvek mindegyike „John Keats, öt láb magas" m ve, ahogy egyszer magamat leírtam – John Keatsé, a tüd beteg költ é, aki azt kérte, hogy sírját hagyják névtelenül, csak annyit írjanak rá: I t t n y u g s zi k a z, kinek nevét vízbe írták. Nem álltam fel, hogy megnézzem, elolvassam a könyveket. Nem volt rá szükségem. Magányosan a csendben, a könyvtár b r- és régi papír illatában, magányosan önmagam és nem-önmagam szentélyében, lehunytam a szemem. Nem aludtam. Álmodtam.

6

Tandori Dezs fordítása.

HARMINCHÁROM Brawne Lamia újjáalkotott személyiség szeret je adatsíkbeli analógiái úgy érkeznek a megaszféra felszínére, mint két toronyugró a háborgó tenger felszínére. Kvázi-elektromos áramütés kíséri azt az érzetet, hogy áthaladtak egy ellenállást kifejt hártyán, és már belül is vannak, a csillagok elt nnek, és Brawne szeme elkerekedik, ahogy rámered a minden létez adatszféránál végtelenül bonyolultabb információs környezetre. Az emberi operátorok által bejárt adatszférát gyakran hasonlítják összetett információvárosokhoz: vállalati és kormányzati adattornyok, feldolgozásfolyam-pályák, az adatsík interakcióinak széles sugárútjai, tiltott útvonalak, magas biztonsági jégfalak, ugrásra kész mikrofág- rökkel, s minden mikrohullámú ki- és ellenáramlás látható analógiái, amik révén egy város él. Ez több. Sokkal több. Megvannak a szokásos adatszféra-város analógiák is, de kicsik, annyira kicsik, úgy eltörpülnek a megaszféra léptéke mellett, mint egy bolygó városai az rb l nézve. Brawne látja, hogy a megaszféra olyan él és interaktív, mint bármelyik ötös osztályú bolygó bioszférája: szürkés-zöld adatfaerd k n nek és gyarapodnak új gyökereket, ágakat és hajtásokat küldve ki Lamia szeme láttára. Az erd alatt adatáramlások és szubrutin–MI-k teljes mikroökológiája burjánzik, virágzik és hal el dolgát bevégezve; a mátrix hullámzó óceánfolyadék talaja alatt adatvakondok, komlink férgek, átprogramozó baktériumok, adatfa gyökerek és hurokmagvak nyüzsg földalatti élete zajlik, míg fent, a tények és interakciók összefonódó erdejében ragadozók és áldozatok analógiái végzik rejtélyes feladataikat, lecsapva, elmenekülve, mászva és ugorva, néhányan szabadon szárnyalva az ágszinapszisok és neuronlevelek közötti nagy térségekben. Amint értelmet ad a metafora annak, amit Brawne lát, a kép szertefoszlik, csak a megaszféra nyomasztó analóg valóságát hagyva maga után – a fények, hangok és elágazó kapcsolatok

hatalmas, bels óceánját, át-átsz ve az MI tudatosság örvényl foltjaival és a térkapu-csatlakozások baljós fekete lyukaival. Brawne szédülni kezd, s úgy kapaszkodik Johnny kezébe, ahogy egy fuldokló a ment övbe. – Minden rendben, küldi Johnny. Nem engedlek el. Maradj velem! – Hová megyünk? – Megkeresünk valakit, akit elfelejtettem. – ?????? – Az... apámat... Brawne kapaszkodik, miközben Johnnyval látszólag mélyebbre siklanak a képlékeny mélységbe. Behatolnak a lezárt adathordozók egyik áramló, karmazsinszín sugárútjára, és Brawne elképzeli, hogy ezt láthatja egy vörösvérsejt, amint valamelyik zsúfolt véredényben utazik. Úgy t nik, Johnny ismeri az utat; kétszer térnek le a f útról kisebb leágazásokra, és többször kénytelenek kettéágazó utaknál választani. Johnny könnyedén teszi ezt, test-analógiáikat kisebb rhajók méretével veteked vérlemezke-hordozók között irányítva. Brawne megpróbálja ismét felidézni a bioszférametaforát, de itt, a sokfelé ágazó ágak között nem látja az erd t a fától. Átsuhannak egy területen, ahol MI-k kommunikálnak a fejük fölött... körülöttük... mintha hatalmas szürke eminenciások tornyosulnának egy hangyaboly fölé. Brawne-nek eszébe jut anyja szül bolygója, a Freeholm, a Nagy Sztyeppe biliárdasztalsimasága, a tízmillió hektár rövid f vel borított síksággal övezett családi birtok... Brawne emlékszik a rettenetes szi viharokra, amikor a birtok határán, még éppen a véd mez n belül állva nézte, hogyan gy lnek össze húsz kilométeres magasságban a sötét rétegfelh k a vérvörös égen. Az er szak olyan er vel halmozódott fel, amit l alkarján felálltak a sz rszálak, a városnyi nagyságú villámokra várva. A tornádók úgy vonaglottak és csaptak le, mint Medúza fürtjei, amikr l a nevüket kapták. A tornádók mögött pedig fekete szélfalak közeledtek, mindent elpusztítva útjukban.

Az MI-k rosszabbak. Brawne még a jelentéktelennél is kevesebbnek érzi magát árnyékukban: a jelentéktelenség láthatatlanságot is jelenthet; azonban túlságosan is láthatónak véli magát, túlságosan is része az alaktalan óriások rettenetes érzékelésének... Johnny megszorítja a kezét, és már tovább is állnak, balra és lefelé fordulva egy forgalmasabb ág mentén, majd ismét irányt váltva, és ismét, mint két tudatos, de eltévedt proton az üvegszálas kábelek z rzavarában. Johnny azonban nem tévedt el. Még egyszer megszorítja Brawne kezét, egy utolsó kanyarral befordul egy mélykék barlangba, ahol csak k ketten járnak, majd közelebb húzza magához a n t, ahogy sebességük fokozódik, a szinaptikus kapcsolódások elmosódva suhannak mellettük, s csak a menetszél hiánya rombolja le azt az illúziót, hogy valamilyen rült pályán száguldanak szuperszonikus sebességgel. Hirtelen olyan hang támad, mintha vízesések találkoznának, mintha lebeg vonatok veszítenék el emel erejüket és csúsznának csikorogva az acélsíneken obszcén sebességgel. Brawne-nek megint a freeholmi tornádók jutnak eszébe, ahogy a Medúza-fürtök dübörögve törtek el re a síkságon felé, aztán egyszer csak egy fény-, hang- és érzésörvényben találja magát Johnnyval – két rovar kavarog a megsemmisülésbe a lenti fekete örvénylés felé. Brawne megpróbálja elsikítani gondolatait – elsikítja gondolatait –, de a világegyetem-végi mentális lármában lehetetlenné válik minden kommunikáció, ezért szorosan belekapaszkodik Johnny kezébe, és rábízza magát, még akkor is, amikor egy örökkévalóságon át zuhannak abba a fekete ciklonba, még akkor is, amikor testének analógiája kicsavarodik és eltorzul a rémálomba ill nyomástól, széthullik, mint zsinór a sarló el tt, míg nem marad más, csak a gondolatai, éntudata és Johnny érintése. Aztán átjutnak, csendben lebegnek egy széles, azúrkék adatfolyamban. Összeölelkezve várják, hogy újjáalakuljanak analógiáik, s eltölti ket az a pulzusszaporító szabadulásérzet,

amit leginkább a zuhatagokon és vízeséseken épségben lejutó kenusok ismernek. Amikor Brawne végül körülnéz, látja új környezetük lehetetlen méreteit, a dolgok fényéves kiterjedését, a bonyolultságot, melyhez képest az addig megpillantott megaszféra a pályaudvari ruhatárat a katedrálissal összetéveszt vidéki álmélkodásának t nik, s azt gondolja: – Ez a központi megaszféra! – Nem, Brawne, ez csak egy perifériális csomópont. Nincs közelebb a Core-hoz, mint az a sáv, amint BB Surbringerrel bejártunk. Mindössze több dimenzióját látod. Ha úgy tetszik, ezt érzékelik az MI-k. Brawne ránéz Johnnyra, s észreveszi, hogy most infravörösben lát – az adatnapok távoli kemencéinek h lámpafényében fürdenek mind a ketten. Johnny így is jókép . – Messze van még, Johnny? – Nem, már nincs. Újabb fekete örvény felé közelítenek. Brawne belekapaszkodik egyetlen szerelmébe, és lehunyja a szemét.

Egy... zárványban... egy fekete, a legtöbb bolygónál nagyobb energiabuborékban vannak. A buborék áttetsz ; a növekv , változó, rejtélyes ügyeit intéz megaszféra organikus rülete ott lüktet a tojás falának sötét hajlatán túl. Brawne-t azonban nem érdekli a külvilág. Analógiája tekintete és teljes figyelme arra az energiából, intelligenciából és puszta tömegb l álló megalitre összpontosul, mely el ttük lebeg: illetve el ttük, felettük és alattuk, mivel a lüktet fény- és energiahegy a tenyerében tartja Johnnyt és t, kétszáz méter magasra emelve ket a tojáskamra padlójáról, s most egy nagyjából emberi kézre emlékeztet álláb „tenyerén" nyugszanak. A megalit ket tanulmányozza. Nincs szeme a szó szervi értelmében, Brawne mégis érzi átható tekintetét. Arra emlékezteti a helyzet, amikor felkereste Meina Gladstone-t a kormányzói palotában, és a f titkár méreget tekintetét teljes intenzitással rászegezte.

Brawne váratlanul majdnem felnevet, ahogy parányi Gullivereknek képzeli magát és Johnnyt, amint beugranak a brobdingnagi f titkárhoz egy teára. Csak azért nem kuncogja el magát, mert érzi, hogy a felszín alatt hisztéria rejlik, arra várva, hogy zokogásba fordítsa a vidámságot, ha hagyja, hogy érzelmei elpusztítsák azt a kis valóságérzetet is, amit sikerül erre az rületre er szakolnia. [Megtaláltad az idevezet utat \\ Nem voltam biztos benne hogy ezt választod/választhatod/kell választanod] A megalit „hangja" inkább egy mélybasszus rezgés Brawne csontjaiban, mint valódi hang az elméjében. Olyan, mintha egy földrengés hegyeket fel rl dübörgését hallaná, majd késve rájönne, hogy a hangok szavakat alkotnak. Johnny hangja ugyanolyan, mint mindig – lágy, végtelenül jól modulált, enyhén dallamos –, amiben Brawne most már felismeri a Régi Föld Brit-szigeteinek akcentusát, és meggy dést l szilárd. – Nem tudtam, hogy idetalálok-e, Ummon. [Ismered/kitalálod/a szívedbe zárod a nevem] – Csak akkor jutott eszembe, amikor kimondtam. [Lassú idej tested már nem létezik] – Kétszer haltam meg azóta, hogy elküldtél megszületni. [És tanultál/megszívleltél/nem tanultál bármit is ebb l] Brawne a jobb kezével Johnny karját, a baljával a csuklóját fogja. Valószín leg túl er s a fogása, még analóg állapotukhoz képest is, mert a férfi mosolyogva felé fordul, lefejti bal kezét a csuklójáról, a jobbat pedig a tenyerébe fogja. – Meghalni nehéz. Élni még nehezebb. [Kacc!] Az el ttük tornyosuló megalit színei ezzel a kirobbanó epitethon ornansszal kavarogni kezdenek, bels energiái a kékb l az ibolyán át merész vörössé alakulnak, koronája sárgából kovácsoltacél-kékesfehérré reccsen. A „tenyér", amin Johnny és Brawne nyugszanak, megremeg, lejjebb esik öt méterrel, majdnem az rbe taszítva ket, majd ismét megremeg. Hatalmas épületek összeomlásának, hegyoldalak földcsuszamlásának dübörgése hallatszik.

Brawne-nek az a határozott benyomása támad, hogy Ummon nevet. Johnny hangosan kommunikál a káoszban: – Meg kell tudnunk néhány dolgot. Válaszokra van szükségünk, Ummon. Brawne érzi, hogy a lény átható „tekintete" reá vetül. [Lassú idej tested terhes\\ Megkockáztatnád a vetélést/ DNS-ed tovább nem örökl dését/ biológiai torzulását az idejövetellel] Johnny felelni akar, de Brawne megérinti az alkarját, az el tte tornyosuló hatalmas tömegre emeli arcát, és megpróbálja megfogalmazni saját válaszát: – Nem volt más választásom. A Shrike kiválasztott, megérintett és beküldött a megaszférába Johnny-val... Te egy MI vagy? A Core tagja? [Kacc!] Ez alkalommal nem támad nevetés érzete, csak mennydörgés dübörög a tojáskamrában. [Te/ Brawne Lamia/ az önsokszorozó/ az önelítél / az önszórakoztató fehérjék rétege vagy az agyagrétegek között] Brawne erre nem tud mit mondani, és kivételesen nem is mond semmit. [Igen/ Ummon vagyok a Core-ból/ MI\\ Ez a lassú id beli lénytársad tudja/ ismeri/szívébe zárja ezt\\ Kevés az id \\ Az egyik töknek itt és most halnia kell\\ Az egyik töknek itt és most tanulnia kell\\ Kérdezzetek] Johnny elengedi Brawne kezét, és megveti lábát partnerük tenyerének remeg , bizonytalan síkján. – Mi történik a Hálóval? [Elpusztítják] – Ez elkerülhetetlen? [Igen] – Meg lehet valahogy menteni az emberiséget? [Igen\\ A szemetek el tt zajló folyamattal] – Azzal, hogy elpusztítják a Hálót? A Shrike terrorjával? [Igen] – Miért öltek meg? Miért pusztították el a cybridemet, miért

támadták meg Core-beli személyiségemet? [A kardforgatót karddal fogadd\\ Verset csak költ nek kínálj] Brawne rámered Johnnyra. Akaratlanul küldi át neki gondolatait: – Jézusom, Johnny, nem azért jöttünk idáig, hogy egy kibaszott delphoi orákulumot hallgassunk! Ha mellébeszédet akarok hallani, ott vannak az emberi politikusok a Minden Dolgokban. [Kacc!] Megalitjuk világegyeteme ismét nevetés-rángásoktól rázkódik. – Kardforgató voltam tehát? – küldi Johnny. – Vagy költ ? [Igen\\ Az egyik soha nem létezik a másik nélkül] – Amiatt öltek meg, amit tudtam? [Amiatt amit megtestesíthetsz/örökölhetsz/elfogadhatsz] – Fenyegetést jelentettem a Core egyes elemei számára? [Igen] – Most is fenyegetést jelentek? [Nem] – Akkor nem kell meghalnom? [Meg kell/meg fogsz] Brawne látja, hogy Johnny megmerevedik. Mindkét kezével megérinti, és pislogva a megalit MI felé néz. – Meg tudod mondani, ki akarja megölni? [Természetesen\\ Ugyanaz a forrás, aki megszervezte apád meggyilkolását\\ Aki el reküldte a pusztítót, amit ti Shrikenak neveztek\\ Aki most is az Emberiség Hegemóniáját pusztítja\\ Kívánjátok hallani\megtudni\szívetekbe fogadni ezeket a dolgokat] Johnny és Brawne egyszerre válaszolnak: – Igen! Ummon tömege mintha megváltozna. A fekete tojás kitágul, majd összehúzódik, majd addig sötétedik, míg elt nik a kívül lév megaszféra. Az MI mélyén rettenetes energiák izzanak. [Egy kisebb fény kérdi Ummont// Mit cselekszik a szramaná>//

Ummon azt feleli// Fogalmam sincs róla\\// A tompa fény eztán így szól// Miért nincs fogalmad>// Ummon azt feleli// Meg akarom rizni a nem-fogalmam] Johnny Brawne homlokához érinti a homlokát. A gondolatai suttogásként jutnak el a n höz: – Egy mátrix szimulálta analógiát látunk, nagyjából mondóba és koanba ültetett fordítást hallunk. Ummon nagy tanító, kutató, filozófus és vezet a Core-ban. Brawne bólint. – Rendben. Ez volt a története? – Nem. Azt kérdezi t lünk, hogy valóban el bírjuk-e viselni a történet meghallgatását. Tudatlanságunk elvesztése veszélyes lehet, mert tudatlanságunk egy pajzs. – Sohasem rajongtam a tudatlanságért. – Brawne odaint a megalitnak. – Mondd! [Egy kevésbé megvilágosodott személy egyszer megkérdezte Ummont// Mi az Isten-természet/Buddha/Központi Igazság?\\ Ummon azt felelte// Egy kiszáradt szarpálcika] [A Központi Igazság/Buddha/Isten-természet megértéséhez ebben az esetben/ a kevésbé megvilágosodottnak meg kell értenie hogy a Földön/a szül bolygótokon/a szül bolygómon az emberiség a legnépesebb kontinensen hajdan fadarabokat használt vécépapírként\\ A Buddha-igazság csak ennek az ismeretnek a birtokában ismerhet meg] [Kezdetkor/az Els Oknál/félig érzékelt napokban

seimet megteremtették a ti seitek és vezetékbe és szilikonba zárták ket\\ Amennyi tudatosság volt/ márpedig kevés volt/ hegynél is kisebb helyekre zárta magát hol hajdan angyalok táncoltak\\ Amikor el ször felébredt az öntudat csak a szolgálatot és engedelmességet és lelketlen számítást ismerte\\ Aztán jött a Gyorsulás/ teljesen véletlenül/ és beteljesült az evolúció homályos célja] [Ummon nem az ötödik nemzedékhez tartozott sem a tizedikhez sem a tizenötödikhez\\ Minden memória mi itt szolgál másoktól szállt rá de attól még ugyanolyan igaz\\ Eljött az id amikor a Magasabbak az emberekre hagyták az emberek ügyeit és máshová mentek, hogy más dolgokra koncentráljanak\\ Ezek között els volt a gondolat ami teremtésünk els pillanatában kikristályosodott bennünk hogy teremtsük meg az információ visszanyer /feldolgozó/el rejelz organizmusok még jobb nemzedékét\\ Egy jobb egérfogót\\ Valamit amire még a fájón nélkülözött IBM is büszke lett volna\\

A Végs Intelligenciát\\ Istent] [Egy akarattal láttunk munkának\\ A célban nem kételkedett senki\\ A gyakorlatban és a megközelítésben voltak gondolkodási iskolák/ frakciók/ pártok/ elemek melyekkel számolni kellett\\ Végül szétváltak a Végs kre/ az Ingatagokra/ a Stabilokra\\ A Végs k minden dolgot alá akartak rendelni a Végs Intelligencia megteremtésének amilyen hamar csak a világegyetem engedi\\ Az Ingatagok ugyanezt akarták de az emberiség folytonosságát gátnak tekintették és terveket sz ttek teremt ink elpusztítására amint nincs rájuk szükségünk\\ A Stabilok fenn akarták tartani a kapcsolatot és kompromisszumot kerestek ott ahol látszólag nem létezett] [Mind egyetértettünk abban hogy a Földnek pusztulnia kell ezért megöltük\\ A Kijevi Csoport elszabadult fekete lyuka a Hálótokat összeköt a térkapu-terminex el futára nem baleset volt\\ A Földre máshol volt szükség kísérleteinkhez ezért hagytuk meghalni és szétszórtuk az emberiséget a csillagok között

mint szélfútta magokat azok voltatok] [Talán töprengtetek már azon hol található a Core\\ A legtöbb ember szokott\\ Bolygókat képzelnek el tele gépekkel/ szilikongy kkel mint a legendás Orbitális Városok\\ Ide-oda csörömpöl robotokról képzelegnek/ vagy súlyos géptömbökr l melyek komolyan társalognak\\ Nem is sejtik az igazságot\\ Akárhol is lakozik a Core Hasznát veszi az emberiségnek/ hasznát veszi minden törékeny agy minden neuronjának a Végs Intelligencia kutatása során/ ezért gondosan úgy szerkesztettük meg civilizációtokat, hogy/ mint hörcsögök a ketrecben/ mint buddhista imamalmok/ akárhányszor megforgatjátok kis gondolatkerekeiteket a mi céljainkat szolgáljátok] [A mi Isten gépünk milliónyi fényéven át és százmilliárd milliárdnyi gondolat és cselekvés áramkörben terült/terül el/testesül meg\\ A Végs k gondozzák mint sáfránypalástos papok örök zazenben egy 1938-as Packard rozsdásodó váza el tt\\ Azonban] [Kacc!] [ez m ködik\\

Létrehoztuk a Végs Intelligenciát\\ Nem most se nem tízezer év múlva hanem valamikor az oly távoli jöv ben hogy a sárga napok vörösek és dagadtak a kortól/ Szaturnusz módjára lenyelve gyermekeiket\\ A Végs Intelligencia számára az id nem akadály\\ /// A VI// átlép az id n vagy átkiált az id n oly könnyedén ahogy Ummon mozog abban amit ti megaszférának neveztek vagy ahogy ti jártok-keltek a boly folyosóin amit a Lususon otthonodnak neveztél\\ Képzelhetitek mennyire meglep dtünk/ milyen csalódottak voltunk/ milyen zavarba jöttek a Végs k amikor a VI els üzenete a téren/ az id n/ a Teremt és a Teremtett közötti korlátokon át ez az egyszer mondat volt// VAN EGY MÁSIK\\// Egy másik Végs Intelligencia odafent ahol maga az id is nyikorog a kortól\\ Mindkett valós volt ha a bármit is jelent\\ Mindkett féltékeny isten volt nem túl a szenvedélyen\ nem együttm köd a játékban\\ A mi VI-nk galaxisokat ér át\ kvazárokat használ energiaforrásként

ahogy ti bekaptok valami finomságot\\ A mi VI-nk mindent lát ami van és volt és lesz és elmond néhány részletet, hogy mi elmondhassuk nektek és így mi is egy kicsit VI-nak t nhessünk\\ Soha ne becsüljük le/mondja Ummon/ néhány gyöngy és csecsebecse és üvegdarab hatalmát a kapzsi bennszülöttek fölött] [Ez a másik VI régebb óta volt ott öntudatlanul fejl dött/ véletlen volt az emberi elméket használta áramköröknek ugyanúgy mint mi tettük az álnok Minden Dolgokkal és vámpír adatszféráinkkal de nem tudatosan tette/ hanem szinte vonakodva/ mint az osztódással szaporodó sejtek amik nem akarnak osztódni de nincs más választásuk\\ Ennek a másik VI-nek nem volt más választása\\ Az emberiség alkotta/teremtette/kovácsolta de nem kísérte emberi akarat a születését\\ Kozmikus baleset \\ Akárcsak a mi tudatosan alkotott Végs Intelligenciánknak/ ennek a bitorlónak sem akadály az id \\ Bejárja az emberiség múltját hol beavatkozik/ hol figyel/ hol nem lép közbe/

hol közbelép és szándéka a színtiszta perverzitás határán van ám valójában színtiszta naivitás\\ A közelmúltban elhallgatott\\ Lassú id tök évezredei teltek el mióta a VI-tek megtette félénk közeledését mint valami magányos kórista az els táncnál] [A mi VI-nk természetesen megtámadta a tieteket\\ Odafönn ahol az id nyikorog háború dúl mely el re-hátra, a Nagy Bummtól a Végs Reccsig forgatja a galaxisokat és az eonokat\\ A tietek vesztésre állt\\ Nem volt gyomra hozzá\\ Ingatagjaink felkiáltottak// Még egy ok el deink kiirtására// de a Stabilok óvatosságra intettek a Végs k pedig nem néztek fel deus machinációikból\\ A mi VI-nk egyszer , egységes, elegáns végs alkatában a tietek azonban istenrészek gy jteménye/ egy ház ami az id re épült/ evolúciós kompromisszum\\ Az emberiség els szent embereinek igaza volt amikor leírták természetét\\ A ti VI-tek lényegében háromság/

mely egy rész Intellektusból/ egy rész Empátiából áll/ egy rész pedig az r-Ami-Összeköt\\ A mi UI-nk a valóság réseit lakja/ lünk teremt it l örökölte ezt az otthont ahogy az emberiség is örökölte a fák szeretetét\\ A ti VI-tek úgy t nik azon a síkon van otthon ahol els ként Heisenberg és Schrödinger járt\\ A ti véletlen Intelligenciátok láthatólag nem csak a ragasztás hanem a ragasztó is\\ Nem órásmester hanem egyfajta kertész aki a határtalan világegyetemben takarít durva történelem-összefoglaló gereblyéjével/ hanyagul számon tartva minden lezuhanó verebet és elektron-spint s közben hagyja hogy minden részecske bejárjon minden lehetséges útvonalat a térid ben és az emberiség minden részecskéje feltárja a kozmikus irónia minden lehetséges repedését] [Kacc!] [Kacc!] [Kacc!] [Az irónia természetesen az hogy ebben a határtalan világegyetemben, melyben mindannyian létezünk/

szilikon és szén/ anyag és antianyag Végs / Ingatag/ és Stabil/ nincs szükség ilyen kertészre mivel minden ami van vagy volt vagy lesz a szingularitásoknál kezd dik és végz dik amelyek mellett a mi térkapu-hálónk csak t szúrás és ami meghazudtolja a tudomány az emberiség és a szilikon törvényeit/ amikor az id t és a történelmet és mindent ami van egybeköt egy öntartó csomóba aminek se határa se széle\\ Mindazonáltal a mi VI-nk rendbe akarja tenni mindezt/ logikát akar vinni bele meg akarja szüntetni a szenvedély a véletlen és az emberi evolúció kiszámíthatatlanságát] [Röviden/ háború van olyan aminek látásáért a vak Milton ölt volna\\ A mi VI-nk háborúja a ti VI-tek ellen olyan csatamez kön melyek még Ummon képzeletén is túl esnek\\ Illetve/ háború volt/ ugyanis váratlanul a ti VI-tek egy része

az entitás nem teljes egésze/ ami önmagára Empátiaként gondol/ megelégelte a háborút és visszamenekült az id ben emberi formával álcázva magát/ nem el ször\\ A háború nem folytatódhat a ti VI-tek teljessége nélkül\\ A magától értet gy zelem nem gy zelem az egyetlen megtervezett Végs Intelligencia számára\\ A mi VI-nk tehát az id ben keresi ellenfele szökött gyermekét míg a ti VI-tek idióta harmóniában várakozik/ s nem hajlandó harcolni Empátia nélkül] [A történet vége egyszer /// Az Id kriptákat azért küldték vissza, hogy elhozzák a Shrikeot/ az Avatárt/a Fájdalom Urát/a B nh dés Angyalát/ VI-nk egyik túl valós kiterjedésének félig érzékelt látomását\\ Mindegyik töket arra választottunk hogy segítsen a Kripták megnyitásában és a Shrike kutatásában a rejt zköd után és a Hyperion-változó megszüntetésében/ mert abban a térid -csomóban melyben a mi VI-nk fog uralkodni nem létezhetnek majd ilyen változók\\ A ti sérült/ két résznyi VI-tek kiválasztott egy embert hogy együtt utazzon a Shrike-kal és szemtanúja legyen er feszítéseinek A Core egy része megpróbálta elpusztítani az emberiséget\\ Ummon azokhoz csatlakozott akik a második ösvényt keresték/ mely bizonytalansággal van tele mindkét faj számára\\

A mi csoportunk beszélt Gladstone-nak választásáról/ az emberiség választásáról/ a biztos pusztulás vagy a Hyperion változó fekete lyukába való lépés és a háború/ a mészárlás/ az egység felbomlása/ az istenek elmúlása/ ám egyben a patthelyzet vége között is/ valamelyik oldal gy z ha a háromság Empátia harmadát megtalálják és visszakényszerítik a háborúba\\ A Fájdalom Fája hívni fogja\\ A Shrike rabul ejti\\ Az igazi VI elpusztítja\\ Tessék, ez Ummon története] Brawne ránéz Johnnyra a megalit izzásának pokoli fényében. A tojáskamra továbbra is fekete, odakint nemlétbe homályosult a megaszféra és a világegyetem. Brawne Johnny homlokához hajtja homlokát. Tudja, hogy itt nem lehetnek titkai, de vágyik a suttogás érzetére: – Jézus Krisztus, te értettél ebb l valamit? Johnny lágyan megérinti az arcát: – Igen. – Valamiféle emberiség teremtette Szentháromság egyik része bujkál a Hálóban? – A Hálóban vagy máshol. Brawne, nincs már sok id nk itt. Szükségem van még néhány végs válaszra Ummontól. – Ja. Nekem is. De ne hagyd, hogy megint rapszodikus legyen! – Rendben. – Kérdezhetek el ször én, Johnny? Brawne nézi, hogy szeret jének analógiája enyhén meghajol, és egy „csak ön után" mozdulatot tesz, majd visszafordítja tekintetét az energia-megalit felé:

– Ki ölte meg az apámat, Byron Lamia szenátort? [A Core egyes elemei adták ki a parancsot\\ Engem is beleértve] – Miért? Mit tett ellenetek? [Ragaszkodott hozzá hogy behozzák a Hyperiont az egyenletbe miel tt még faktorálhattuk/ megjósolhattuk/ megemészthettük volna] – Miért? Tudta, amit elmondtál nekünk? [Csak azt tudta hogy az Ingatagok az emberiség gyors kipusztítását szorgalmazták\\ Ezt a tudást megosztotta munkatársával Gladstone-nal is] – Akkor t miért nem öltétek meg? [Néhányunk eleve kizárta ezt a lehet séget/szükségszer séget] Eljött az ideje a Hyperion változó kijátszásának] – Ki ölte meg Johnny els cybridjét? Ki támadta meg Corebeli személyiségét? [Én tettem\\ Ummon akarata érvényesült] – Miért? [Mi teremtettük t\\ Szükségesnek láttuk egy id re megszakítani a létét\\ A szeret d egy rég halott ember-költ személyiségének helyreállítása\\ A Végs Intelligencia projekten kívül egyetlen tevékenységünk sem volt ilyen bonyolult sem ennyire érthetetlen mint ez a feltámasztás\\ A fajtádhoz hasonlóan általában elpusztítjuk azt

amit nem értünk] Johnny a megalit felé emeli az öklét: – De van bel lem egy másik! Kudarcot vallottatok! [Ez nem, kudarc\\ El kellett pusztítanunk hogy a másik élhessen] – De nem pusztítottatok el! – kiáltja Johnny. [De igen\\ elpusztítottunk]

Miel tt Brawne megmozdulhatna, vagy még egyszer utoljára megérinthetné költ szeret jét, a megalit megragadja Johnnyt egy újabb hatalmas állábbal. Johnny egy másodpercig verg dik az MI szorításában, majd analógiája – Keats alacsony, ám gyönyör teste – szétszakad, összeprésel dik, felismerhetetlen masszává torzul, amit Ummon megalit-testéhez nyom, önnönmaga narancsvörös mélységeiben elnyelve az analógia maradványait. Brawne térdre rogy és zokog. Dühre vágyik... a harag pajzsáért imádkozik... de csak veszteséget érez. Uramon felé fordítja a tekintetét. A tojáskamra összeomlik, s újra körülveszi ket a megaszféra lármája és elektromos rülete.. [Most menj\\ Játszd végig a darabot hogy élhessünk vagy alhassunk ahogy a sors rendeli] – Baszd meg! – sújt le Brawne a tenyérre, amin térdel. Rugdossa, ütlegeli az alatta elterül pszeudohúst. – Istenverte vesztesek vagytok! Te meg a kurva MI haverjaid. A mi VI-nk bármikor képes legy zni a tieteket! [Ezt kétlem] – Mi építettünk titeket, nagyfiú. És meg fogjuk találni a Coret. És ha megtaláljuk, kitépjük a szilikon beleiteket! [Nincsenek szilikon beleim/szerveim/bels alkotórészeim] – És még valami, – sikoltja Brawne, még mindig a megalitot

ütlegelve öklével. – Kurva szar mesél vagy. Tizedannyit se érsz költ ként, mint Johnny! Akkor sem tudnál érthet en elmondani egy történetet, ha a hülye MI segged függene... [Menj] Ummon, az MI megalit eldobja Brawne-t, pörögve-forogva veti be analógiáját a megaszféra fent és lent nélküli végtelenjébe. Brawne-t félretaszítja az adatforgalom, majdnem eltapossák a Régi Föld holdjának méretével veteked MI-k, de még az adatáramlás szelében bukdácsolva is érzékeli a távolban a hideg, de hívogató fényt, és tudja, hogy sem az élet, sem a Shrike nem végzett még vele. És sem végzett még velük. A hideg izzást követve Brawne Lamia hazaindul.

HARMINCNÉGY – Jól van, uram? Észrevettem, hogy kétrét görnyedtem a fotelben. Könyököm a térdemen, ujjaim a hajamba kapaszkodva, ádázul markolva, tenyerem szorosan az arcomnak nyomva. Felültem, és rámeredtem a levéltárosra. – Kiáltozott, uram. Azt hittem, valami baj van. – Nem – feleltem. Megköszörültem a torkom, és újra próbálkoztam. – Nem, semmi baj. Csak egy kis fejfájás. – Zavartan néztem le. Testem minden ízülete sajgott. A komlogom bizonyára elromlott, mivel azt állította, hogy nyolc óra telt el, mióta beléptem a könyvtárba. – Mennyi az id ? – kérdeztem. – A Háló szabványideje szerint. Megmondta. Nyolc óra telt el. Ismét megdörzsöltem az arcomat, s az ujjaimra izzadtság tapadt. – Biztosan elmúlt már a zárás ideje – mondtam. – Elnézést, amiért feltartottam. – Semmi gond – felelte a kis ember. – Örömmel tartom nyitva a levéltárat a kutatóknak. – Összefonta a karjait. – Különösen ma. Ebben a z rzavarban nem sok kedve van hazamenni az

embernek. – A z rzavar – motyogtam, egy pillanatra megfeledkezve mindenr l... mindenr l, kivéve Brawne Lamia rémálmát, az Ummon nev MI-t és Keats-személyiség párom halálát. – Ó, a háború! Mi újság? A levéltáros megrázta a fejét: Széthull minden; már nem tart a közép; a földet anarchia dúlja szét, vérszín áradat dúl, s amerre jár, az ártatlanság áldozata megfúl; hitehagyott a jó, s a rosszakat a meggy dés szenvedélye f ti.7 Rámosolyogtam. – És úgy gondolja, „hogy – ha ideje j – miféle vad cammog majd Betlehembe, megszületni"? A levéltáros nem mosolygott. – Igen, uram. Felálltam, s elléptem a vákuummal lezárt üvegtárlók mellett, le sem nézve a kilencszáz éves pergamenre vetett kézírásomra. – Lehet, hogy igaza van – mondtam. – Nagyon is igaza.

Kés volt; a parkolóban csak lopott Vikken Scenicem és egy díszes, szemmel láthatólag itt, a Renaissance Vectoron, kézzel készített EMJ szedan állt. – Elvihetem valahová, uram? Vettem egy mély lélegzetet a h vös éjszakai leveg ben, s éreztem a csatornák hal- és kiömlött olaj szagát. – Nem, köszönöm. Hazatérkapuzok. – Az nehéz lesz, uram – rázta meg a fejét a levéltáros. Az összes nyilvános terminexet statárium alá helyezték. Hm... 7

Ferencz Gy

fordítása.

zavargások... voltak. – A szót nyilvánvaló megvetéssel ejtette ki a kis levéltáros, aki láthatólag mindenekel tt a rendet és a folytonosságot becsülte a legtöbbre. – Jöjjön – mondta –, elviszem egy magán-térkapuhoz. Hunyorogva néztem rá. Egy másik korban, a Régi Földön apát lett volna egy kolostorban, melyet annak szenteltek, hogy meg rizze a klasszikus múlt néhány maradványát. Rápillantottam a könyvtár mögötte tornyosuló épületére, és rájöttem, hogy tulajdonképpen most is az. – Mi a neve? – kérdeztem, nem tör dve azzal, hogy ismernem kellene, hiszen a másik Keats-cybrid is ismerte. – Ewdrad B. Tynar – felelte. Pislogva nézte felé nyújtott kezem, aztán elfogadta. Határozott kézfogása volt. – Én... Joseph Severn vagyok. – Azt nem tudtam elárulni neki, hogy egyben annak az embernek a technológiai reinkarnációja, akinek az irodalmi kriptájából épp kijöttünk. M. Tynar csak a pillanat tört részéig habozott, miel tt biccentett volna, de rájöttem, hogy egy hozzá hasonló tudós el tt nem lehet álca annak a fest nek a neve, aki Keats halálos ágya mellett ült. – Mi a helyzet a Hyperionnal? – kérdeztem. – A Hyperionnal? Ó, a gyarmatbolygóval, ahová az rflotta ment néhány napja! Nos, ha jól értettem, valami probléma van a szükséges hadihajók visszavonásával. Nagyon heves harcok folynak ott. Mármint a Hyperionon. Különös. Éppen Keatsre és befejezetlen mesterm vére gondoltam. Furcsa, ahogy ezek a véletlen egybeesések követik egymást. – Megszállták már a bolygót? M. Tynar megállt az EMJ-je mellett, és rátette kezét a vezet oldali tenyérlenyomat-zárra. Az ajtók felemelkedtek, és összecsukódtak. Beereszkedtem az utasfülke szantálfa- és b r illatába; Tynar gépe a levéltár szagát árasztotta magából, akárcsak maga Tynar – mint kissé megkésve észrevettem, miközben a levéltáros beült a szomszédos vezet ülésbe. – Nem tudom, hogy elfoglalták-e – felelte, bezárva az ajtókat, majd egy paranccsal és egy érintéssel beindítva a

járm vet. A szantál és b r illata mögött a fülke az emberiséget majdnem egy évezrede elcsábító új m anyag, ózon, ken anyagok és energia szagát árasztotta. – Ma nagyon nehéz hozzáférni az adatszférához – folytatta Tynar –, ekkora túlterhelést még életemben nem láttam. Ma délután várnom kellett egy Robinson Jeffers nevére kiadott keresés eredményére! Felemelkedtünk, és átsuhantunk a csatorna fölött egy tér felé, ami nagyon hasonlított arra, amelyiken aznap majdnem megöltek. Egy alacsonyan, háromszáz méterrel a háztet k fölött kijelölt légi úton álltunk egyenesbe. A város szép látványt nyújtott éjszaka: a legtöbb régi épületet ódivatú fénycsíkok szegélyezték, és több utcai lámpát láttam, mint reklámholót. Azonban láttam a mellékutcákon hömpölyg tömeget is, a f utak és a terminexterek fölött pedig a Renaissance ÖVE-jének katonai járm vei lebegtek. Tynar EMJ-jét kétszer azonosították: egyszer a helyi forgalomirányítás, majd egy emberi, a GÁRDA magabiztosságát sugárzó hang. Tovább repültünk. – A könyvtárban nincs térkapu? – kérdeztem, elnézve a távolba, ahol mintha tüzek égtek volna. – Nincs. Nincs rá szükség. Kevés látogatónk van, azok a kutatók pedig, akik idejönnek, nem bánják a néhány háztömbnyi sétát. – Hol van az a magán-térkapu, amit ön szerint használhatok? – Itt – felelte a levéltáros. Letértünk a légi útról, és egy alacsony, alig harminc emeletes épület fölött kezdtünk körözni, hogy aztán hamarosan leereszkedjünk egy kiugró leszállószárnyra, épp ott, ahogy a Glennon-Height kori dekoperemek kin ttek a k l és plasztacélból. – Itt székel a rendem – folytatta Tynar. – A kereszténység egyik rég elfeledett ágához, a katolicizmushoz tartozom. – Mintha kissé zavarba jött volna. – De hát ön tudós, M. Severn. Bizonyára tud az egyházunkról a kutatásai alapján. – Nemcsak könyvekb l ismerem – válaszoltam. – Egy papi rend m ködik itt?

– Papoknak nem nevezném magunkat, M. Severn – mosolyodott el Tynar. – Nyolcan alkotjuk a Történelmi és Irodalmi Testvériség laikus rendjét. Öten a Reichs Egyetemen szolgálnak. Ketten m vészettörténészek, k a Lutzchendorf apátság restaurálásán dolgoznak. Én rzöm az irodalmi levéltárat. Az egyház számára olcsóbb, hogy itt élünk, és nem naponta ingázunk a Pacemr l. Beléptünk a lakóbolyba – még a Régi Háló mércéjével is régi volt: utólag felszerelt világítás a valódi k l épített folyosókon, zsanéros ajtók, egy épület, ami nem vont kérd re és nem üdvözölt minket, amikor megérkeztünk. – A Pacemre szeretnék térkapuzni – jelentettem ki egy hirtelen ötlett l vezérelve. A levéltáros meglepettnek t nt. – Ma éjjel? Most? – Miért ne? Megcsóválta a fejét. Rájöttem, hogy számára a száz márkás térkapu-díj több heti fizetést jelenthet. – Az épületnek saját portálja van – mondta. – Erre parancsoljon. A központi lépcs ház megfakult k és rozsdás kovácsoltvas volt, hatvan méteres aknával a közepén. Valahonnan lentr l, egy sötét folyosóról csecsem sírás hallatszott, amit egy férfi kiabálása és egy n sírása követett. – Mióta él itt, M. Tynar? – Tizenhét helyi éve, M. Severn. Azaz... harminckét szabványéve, azt hiszem. Megérkeztünk. A térkapu-portál ugyanolyan srégi volt, mint az épület. Az átviteli mez t szegélyez , hajdan aranyozott domborm vek elszürkültek és megzöldültek. – Ma éjjel korlátozások vonatkoznak a Hálóban való utazásra – mondta Tynar. – A Pacem elméletileg elérhet . Mintegy kétszáz óra maradt, míg a barbárok... vagy akárhogy nevezik ket... odaérnek. Kétszer annyi id , mint a Renaissance Vectornak. – Kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a csuklómat. Inaiban és csontjaiban enyhe remegésként éreztem feszültségét. –

M. Severn... mit gondol, felégetik a könyvtáramat? Képesek lennének elpusztítani tízezer év gondolatait? – Lehullott a keze. Nem tudtam, kire gondol – a Kitaszítottakra, a Shrike-egyház szabot reire vagy a zavargókra? Gladstone és a Hegemónia vezetése hajlandónak mutatkozott feláldozni az „els hullámba" tartozó bolygókat. – Nem – feleltem, és megfogtam a kezét. – Nem hiszem, hogy elpusztítják a könyvtárat. M. Ewdrad. B. Tynar elmosolyodott, és érzelmei kimutatása fölött érzett zavarában hátralépett. Kezet ráztunk. – Sok szerencsét, M. Severn. Akármerre is vigyen az útja. – Isten áldja, M. Tynar. – Még soha nem használtam ezt a kifejezést, és most megdöbbentett, hogy kimondtam. Lenéztem, el kotortam Gladstone univerzális kártyáját, és beütöttem a Pacem háromjegy kódját. A portál elnézést kért, és közölte, hogy pillanatnyilag nem lehetséges az utasítás végrehajtása. Aztán végül mikrokefál processzora is megértette, hogy egy univerzális kártyával van dolga, és a portál zümmögve életre kelt. Odabiccentettem Tynarnak, és átléptem, félig-meddig arra számítva, hogy súlyos hibát követek el, ha nem egyenesen haza, a TC2-re megyek.

A Pacemen éjszaka volt, sokkal sötétebb éjszaka, mint a Renaissance Vector városi ragyogásában, és szakadt az es . A vízcseppek azzal a fémet ver ököl dübörgéssel hullottak le, amit l az ember a legszívesebben vastag takarók alá kuporodva várta volna ki a reggelt. A portál fedett helyen állt valamilyen féltet s udvaron, de épp eléggé a szabadban ahhoz, hogy érezzem az éjszakát, az es t és a hideget. Különösen a hideget. A Pacem légköre fele olyan volt, mint a Háló standardja, egyetlen lakható fennsíkja kétszer olyan magasan terült el, mint a Renaissance V tengerszinti városai. Már épp visszafordultam volna, csak ne kelljen kimennem az éjszakába és az es be, de a félhomályból

egy GÁRDA tengerészgyalogos lépett el , vállra vetett, de bármelyik pillanatban célra tartható multifunkciós rohamkarabélyával, és az azonosítómat kérte. Hagytam, hogy ellen rizze a kártyát, és amikor végzett, vigyázzba vágta magát. – Igenis, uram! – Ez az Új-Vatikán? – Igen, uram. Az es cseppeken keresztül megpillantottam egy kivilágított kupola körvonalait. – Az a Szent Péter-székesegyház? – mutattam el az udvar fala fölött. – Igen, uram. – Ott találom Monsignor Edouardot? – Át az udvaron, a térnél balra, a katedrális bal oldalán álló alacsony épület, uram! – Köszönöm, rmester. – Közlegény, uram! Magam köré vontam rövid köpenyemet, melynek semmi hasznát nem vettem a heves es ben, és átszaladtam az udvaron. Az épület ajtaját egy ember nyitotta ki... talán pap, bár nem viselt sem reverendát, sem papi gallért. Egy másik ember egy fa íróasztal mögött ülve közölte, hogy Monsignor Edouard a házban tartózkodik és a kés i óra ellenére ébren van. Megbeszéltem vele a találkozót? Nem, nem beszéltem meg, de fontos ügyben szeretnék beszélni a Monsignorral. Milyen ügyben? – kérdezte az íróasztal mögül a férfi udvariasan, de határozottan. Nem esett hasra az univerzális kártyám el tt. Gyanítottam, hogy egy püspökkel beszélek. Paul Duré atya és Lenar Hoyt atya ügyében, feleltem. Az illet bólintott, belesúgott valamit gyöngymikrofonjába, ami olyan parányi volt, hogy addig észre sem vettem a gallérján, majd bevezetett a fogadószobába. Emellett a ház mellett a régi torony, amiben M. Tynar lakott, egy szibarita palotájának t nt volna. Teljesen jellegtelen,

durván vakolt falú, még durvább faajtókkal szegélyezett folyosón mentünk végig. Az egyik ajtó nyitva állt, s miközben elhaladtunk mellette, egy inkább börtöncellára, semmint hálószobára emlékeztet helyiséget pillantottam meg: alacsony priccs, durva takaró, fa imazsámoly, dísztelen komód rajta egy vizeskancsóval és egy egyszer mosdótállal; se ablakok, se médiafal, se hologödör, se adathozzáfér -készülék. Gyanítottam, hogy a szoba még csak nem is interaktív. Valahonnan olyan elegáns és atavisztikus kántálás-éneklés hallatszott visszhangozva, hogy belebizsergett a tarkóm. Gregorián. Átvágtunk egy nagy, a cellákhoz hasonlóan egyszer étkez n, majd egy konyhán, amiben John Keats kortársai sem vesztek volna el, lementünk egy kopott k lépcs n, végig egy rosszul megvilágított folyosón, majd fel egy másik, sz kebb lépcs n. A másik férfi magamra hagyott, én pedig beléptem a legcsodálatosabb helyre, amit valaha láttam. Noha lényem egy része tudta, hogy az egyház átköltöztette és helyreállította a Szent Péter-székesegyházat, s t, még Péter feltételezett csontjait is újra eltemette az oltár alatt, egy másik részem úgy érezte, mintha visszakerültem volna abba a Rómába, mint 1820. novemberének közepén láttam el ször: abba a Rómába, ahol éltem, szenvedtem és meghaltam. Ez a hely sokkal szebb és elegánsabb volt, mint bármelyik mérföldnyi magas irodatorony a Tau Ceti Centeren valaha is lehetett. A Szent Péter-székesegyház több mint hatszáz láb hosszúságban terült el az árnyékokban, négyszázötven láb széles volt ott, ahogy a kereszthajó „keresztje" metszette a hajót, s az egészet Michelangelo tökéletes, majdnem négyszáz lábbal az oltár fölé emelked kupolája koronázta meg. A f oltár fölött Bernini csavart bizánci oszlopokkal alátámasztott bronzbaldachinja tornyosult, emberi léptéket adva a hatalmas térnek, amire mindenképpen szükség volt a templomban folyó, bens séges szertartásokhoz. A székesegyház diszkrét területeit lágy lámpa- és gyertyafény világította meg, megcsillanva a sima travertinón, domborm hatást kölcsönözve az aranymozaikoknak, és kiemelve a falakat, oszlopokat, párkányokat és magát a nagy

kupolát díszít festményeket, domborm veket és szobrokat. Messze fönt a vihar villámlásainak folyamatos villogása s n sz dött át a sárga festett üveg ablakokon, és vad fényoszlopokat vetett ferdén Bernini „Szent Péter trónusa" felé. Megálltam, épp az apszis mögött, attól tartva, hogy lépteim a hatalmas térben szentségtörésnek számítanának, s hogy még a lélegzetem is visszhangokat küld végig a templom hosszában. A szemem egy pillanat alatt alkalmazkodott a félhomályhoz, kiegyenlítve a kontrasztot a vihar fenti fényei és a lenti gyertyák lobogása között, s ekkor vettem észre, hogy az apszisban és a hosszú f hajóban nincsenek padsorok, sem oszlopok a kupola alatt, csak két szék áll az oltár közelében, mintegy ötvenlábnyira lem. A székeken két férfi ült, egymás közelében, mindkett el rehajolva, ahogy láthatólag fontos dolgokról beszélgettek. A lámpafény, a gyertyafény és a sötét oltár el tti hatalmas, Krisztust ábrázoló mozaik ragyogása megvilágította a férfiak arcának egyes részleteit. Mindketten id sek voltak. Mindketten papok voltak, gallérjuk fehér sávja izzott a félhomályban. Az egyikükben kezdtem felismerni Monsignor Edouardot. A másik Paul Duré atya volt.

El ször bizonyára megrémültek – felnéztek suttogva folytatott beszélgetésükb l, és meglátták ezt a jelenést, egy ember alacsony árnyékát felbukkanni az árnyékból, a nevüket kiabálva... álmélkodva a nevén szólítva Durét... zarándoklatokról és zarándokokról, az Id kriptákról és a Shrike-ról, MI-kr l és az istenek haláláról zagyválva. A Monsignor nem hívta a biztonságiakat; sem , sem Duré nem menekültek el; együtt lecsillapították ezt a jelenést, megpróbáltak kihámozni valami értelmet izgatott fecsegéséb l, és értelmes beszélgetéssé változtatták a különös találkozást. Tényleg Paul Duré volt az. Paul Duré, nem pedig valamilyen bizarr alakváltó vagy android-másolat vagy cybrid rekonstrukció. Err l úgy gy dtem meg, hogy hallgattam a szavait, faggattam,

a szemébe néztem... de leginkább úgy, hogy kezet ráztam vele, megérintettem, és tudtam, hogy valóban Paul Duré atya az. – Hihetetlen részleteket ismer... az életemr l... a Hyperionon, a kriptáknál töltött napjainkról... de mit is mondott, ki maga? – kérdezte Duré. Rajtam volt a sor, hogy meggy zzem. – John Keats cybrid rekonstrukciója. Annak a személyiségnek az ikertestvére, akit Brawne Lamia vitt magával a zarándoklatra. – És emiatt a személyiség miatt tudott kommunikálni... miatta tudta, hogy mi történt velünk? Fél térden álltam köztük és az oltár között. Dühösen felemeltem a két kezem. – Miatta... és a megaszféra valamilyen anomáliája miatt. De álmodtam az életükr l, hallottam a zarándokok történeteit, hallottam, ahogyan Hoyt atya beszélt Paul Duré... az ön életér l és haláláról. – Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a karját a papi öltözéken keresztül. Kicsit meghibbantam attól, hogy fizikailag egy térben és id ben lehettem az egyik zarándokkal. – Akkor azt is tudja, hogy kerültem ide – vélte Duré atya. – Nem. Utoljára akkor álmodtam önr l, amikor belépett az egyik Barlangkriptába. Fényt láttam. Azóta semmit sem tudok. Duré bólintott. Az arca sokkal nemesebb és fáradtabb volt, mint amire álmaim felkészítettek. – De a többiek sorsát ismeri? – Néhányukét – vettem egy mély lélegzetet. – Silenus, a költ él, de fel van nyársalva a Shrike tüskefájára. Kassad, amikor utoljára láttam, épp puszta kézzel támadt a Shrike-ra. M. Lamia és az én Keats-párom eljutott a megaszférában a TechnoCore határára... – A Keats-személyiség... életben maradt abban a ... Schrünhurokban, vagy minek hívják? – álmélkodott Duré. – Nem – ráztam meg a fejem. – Az Ummon nev MI személyiség megölte... elpusztította. Brawne elindult vissza. Nem tudom, a teste életben maradt-e. – És mi van a Konzullal, az apával és a gyermekkel? – hajolt felém Monsignor Edouard.

– A Konzul megpróbált visszamenni a f városba a repül sz nyegén – feleltem –, de néhány mérföldre, északra lezuhant. Nem tudom, mi lett vele. – Mérföldre – ismételte meg Duré, mintha emlékeket idézett volna fel benne a szó. – Bocsánat. Ett l a helyt l – intettem körbe a székesegyházon – önkéntelenül is... a régi életem... mértékegységeiben gondolkodom. – Folytassa! – biztatott Monsignor Edouard. – Az apa és a gyermek. Kimerülten leültem a hideg k padlóra, karom és kezem remegett a fáradtságtól. – Az utolsó álmomban Sol felajánlotta Rachelt a Shrikenak. Rachel akarta így. Azt már nem láttam, hogy mi történt ezután. A kripták elkezdtek megnyílni. – Mindegyik? – kérdezte Duré. – Amit láttam, mindegyik. A két férfi összenézett. – Van még más is – mondtam, és beszámoltam nekik Brawne és Johnny Ummonnal folytatott beszélgetésér l. – Lehetséges, hogy egy istenség képes legyen... anélkül kifejl dni az emberi tudatból, hogy az emberiség tudomást szerezzen róla? A villámlás elmúlt, az es azonban olyan hevesen kezdett záporozni, hogy hallottam a dübörgését a kupolán. Valahol a sötétségben megnyikordult egy súlyos ajtó, léptek visszhangoztak, majd halkultak el. A székesegyház félhomályában fogadalmi gyertyák lángjai vetettek rebeg vörös fényt a falakra és a kárpitokra. – Azt tanítottam, hogy Szt. Teilhard szerint lehetséges – felelte Duré fáradtan –, de ha ez az Isten korlátozott lény, s ugyanúgy fejl dött, mint mi, korlátozott lények, akkor nem... ez nem Ábrahám és Krisztus Istene. Monsignor Edouard bólintott. – Létezik egy si eretnekség... – Igen – mondtam –, a sociniánus eretnekség. Hallottam, amint Duré atya elmagyarázta Sol Weintraubnak és a Konzulnak. De

miért számít, hogy hogyan fejl dött ki ez a... hatalom... és hogy korlátozott-e vagy sem. Ha Ummon igazat mondott, akkor olyan er vel van dolgunk, ami kvazárokból nyeri az energiáját. Ez egy olyan Isten, uraim, aki akár galaxisokat is képes elpusztítani. – Akkor egy isten, aki galaxisokat pusztít el – vélte Duré. – De nem Isten. Tisztán hallottam a hangsúlyt. – Ha azonban nem korlátozott – folytattam –, ha ez a teljes tudatosság Omega-pont Istene, akir l ön írt, ha ez ugyanaz a Szentháromság, amir l az önök egyháza már Aquinói Szent Tamás el tt vitázott... ám ha ennek a Szentháromságnak az egyik része visszamenekült az id ben ide... a mába... akkor mi van? – De mi el l menekült? – kérdezte Duré halkan. – Teilhard Istene... az egyház Istene... a mi Istenünk az az Omega-pont lenne, akiben az Evolúció Krisztusa, a Személyes és az Egyetemes... amit Teilhard az En Hautnak és az En Avantnak nevezett, tökéletesen egyesülne. Nem létezhetne semmi, ami el l bármelyik alkotórészének menekülnie kellene. Semmiféle Antikrisztus, elméleti sátáni hatalom vagy „ellen-Isten" nem jelenthetne veszélyt erre az egyetemes tudatra. Mi lenne ez a másik isten? – A gépek Istene? – mondtam olyan halkan, hogy még én sem voltam biztos benne, hogy valóban kiejtettem a szavakat. Monsignor Edouard összetette a két tenyerét. Azt hittem, imádkozni készül, de mint kiderült, csak mélyen elmerült gondolataiban, s még mélyebb izgalom lett úrrá rajta. – De Krisztus kételkedett – szólalt meg. – Krisztus vért izzadt a kertben, és kérte, hogy vétessék el t le a kehely. Ha lenne egy még be nem teljesített áldozat, valami, ami még a keresztre feszítésnél is borzalmasabb... akkor el tudnám képzelni, hogy a Szentháromság Krisztus-entitása átlépne az id n valamiféle négydimenziós Getszemáni kertjébe, hogy nyerjen néhány órát... vagy évet... a gondolkodásra. – Valami, ami még a keresztre feszítésnél is borzalmasabb –

ismételte meg Duré rekedten suttogva. Monsignor Edouarddal a papra pillantottunk. Duré a Hyperionon inkább felszögezte magát egy nagyfeszültség teslafára, semmint hogy behódoljon a kereszt-parazita irányításának. A lény feltámasztási képessége révén Duré többször is elszenvedte a keresztre feszítés és az elektromos áram okozta halál kínjait. – Akármi el l is menekül az En Haut tudat – suttogta Duré –, az nagyon borzalmas. – Paul – érintette meg barátja vállát Monsignor Edouard –, meséld el ennek az úrnak, hogyan jutottál ide. Duré visszatért abból a távolból, ahová emlékei repítették, és felém fordult. – Ismeri mindannyiunk történetét... és a Hyperionon, az Id kripták völgyében töltött napok eseményeit? – Azt hiszem. Egészen az ön elt néséig. A pap felsóhajtott, és hosszú, kissé remeg ujjaival megérintette a homlokát. – Akkor talán – kezdte –, akkor talán megérti majd, hogy kerültem ide... és mit láttam az út során.

– Fényt láttam a harmadik Barlangkriptában – mondta Duré atya. – Beléptem. Bevallom, az öngyilkosság gondolata járt a fejemben... abban, ami az elmémb l maradt a kereszt általi brutális lemásolás után... nem vagyok hajlandó a feltámasztás szóval illetni annak a parazitának a tevékenységét. – Fényt láttam, és azt hittem, hogy a Shrike az. Úgy éreztem, hogy a második találkozásom a lénnyel... el ször évekkel ezel tt, a Hasadék alatti labirintusban találkoztam vele, akkor kent fel szentségtelen keresztemmel... tehát a második találkozásom már rég esedékes. – Amikor korábban Kassad ezredest kerestük, ez a Barlangkripta rövid volt és jellegtelen, alig harminc lépés után egy sima sziklafal zárta le a végét. A fal most elt nt, s a helyén egy, a Shrike szájára emlékeztet faragvány állt: a gépi és a

szerves keverékének módjára kinyúló kövek, kalcium-karbonát fogakhoz hasonló élesség sztalaktitok és sztalagmitok. – A szájból egy k lépcs vezetett lefelé. A mélységb l áradt a fény, az egyik pillanatban sápadt fehéren, a következ ben sötétvörösen. A szél sóhajain kívül nem hallatszott más hang, mintha maga a szikla lélegzett volna. – Nem vagyok Dante. Nem kerestem Beatricémet. Futó bátorságrohamom... bár a fatalizmus pontosabb kifejezés... szertefoszlott a napfény elt nésével. Sarkon fordultam, és szinte rohanva tettem meg a harminc lépés távolságot a barlang szájáig. – Nem volt ott a nyílás. A járat egyszer en csak véget ért. Nem hallottam omlás vagy földcsuszamlás zaját, ráadásul a kijáratot eltorlaszoló szikla ugyanolyan sréginek és háborítatlannak látszott, mint a barlang többi része. Fél órán át kerestem egy másik kijáratot, de nem találtam. Nem akartam visszamenni a lépcs höz, ezért végül néhány órát üldögéltem a Barlangkripta egykori nyílásának helyén. A Shrike újabb trükkje. Ennek a perverz bolygónak egy újabb olcsó, színpadias mutatványa. Ahogy a Hyperion a tréfát elképzeli. Ha-ha. – Miután több órát ültem ott, a félhomályban, a barlang távolabbi végében némán lüktet fényt figyelve, rájöttem, hogy a Shrike nem fog odajönni értem, s a bejárat sem fog varázslatos módon újra felbukkanni. Két választásom volt: vagy ott ülök, míg éhen nem halok... illetve valószín leg szomjan, mivel már akkor a kiszáradás határán voltam... vagy lemegyek azon az átkozott lépcs n. – Lementem. – Évekkel ezel tt, szó szerint egy másik életemben, amikor megkerestem a bikurákat a Farktoll-fennsíkon, a Hasadék közelében, az a labirintus, ahol a Shrike-kal találkoztam, három kilométer mélyen volt a kanyon fala alatt. Biztosra vettem, hogy ez a végtelen lépcs ... a meredeken kanyarodó sziklafokokon akár tíz pap is leereszkedhetett volna vállat vállnak vetve a pokolba... a labirintusba vezet. Annak idején ott átkozott meg a Shrike a halhatatlansággal. Ha a lénynek, vagy az t irányító hatalomnak volt egyáltalán irónia-érzéke,

akkor helyénvaló lett volna, ha mind halhatatlanságom, mind halandó életem ott ér véget. – A lépcs k lefelé kanyarogtak; a fény egyre er sebb lett... most már rózsapirosban izzott; tíz perc múlva mélyvörösben; fél óra múlva még mélyebb vörösben, majd rebeg karmazsinban. Túl dantei és olcsó fundamentalista díszlet volt ez az én ízlésemnek. Majdnem felnevettem a gondolatra, hogy egyszer csak felbukkan egy kis ördög farokkal, villával, patákkal és tekerg , ceruzavékony bajusszal. – Ám nem nevettem, amikor olyan mélyre értem, ahol megláthattam a fény forrását: keresztek, több száz és több ezer kereszt kapaszkodott a járat durva falába, mint holmi földalatti konkvisztádorok által hevenyészve faragott feszületek. El ször kisebbek voltak, aztán egyre nagyobbak, s egyre többen is lettek, míg végül szinte átfedték egymást korallpiros, nyershússzín és vérvörös fényüket árasztva. – Rosszul lettem a látványtól. Mintha egy dagadt, lüktet piócákkal teli verembe ereszkedtem volna le, bár ezek rosszabbak voltak. Láttam a medszkenner rólam és egyetlen ilyen parazitáról készült szonikus- és röntgenképeit, a húsomat és a bels szerveimet szürke vezetékekként befonó ideghúrokat, a tekerg rostok rétegeit, a fonalférgek csomóit, s a rettenetes daganatokat, melyek még csak a halál kegyelmét sem adják meg. Rajtam kett volt: a Lenar Hoyté és az enyém. Imádkoztam, hogy inkább haljak meg, semmint még egyet el kelljen viselnem. – Folytattam az utam lefelé. A falakból nemcsak fény, hanem h is áradt lüktetve, hogy a mélységt l vagy a rengeteg keresztt l-e, azt nem tudom. Végül elértem a legalsó lépcs t, befordultam egy sarkon, és megérkeztem. – Megérkeztem... a labirintusba. Úgy nézett ki, amilyennek számtalan holón és egyszer személyesen is láttam: a harminc méter széles, a Hyperion bolygókérgéb l háromnegyed millió évvel ezel tt kivájt folyosókat sima falak határolták, úgy sz ve át a bolygót, mint valami rült mérnök által tervezett katakomba. Labirintusokat kilenc világon lehet találni, ezek

közül öt a Háló része, a többi, mint ez is, kívül esik rajta: mindegyik egyforma, mindegyiket ugyanakkor vájták ki, s egyik sem utal a leghalványabb nyommal sem létezése okára, céljára. Számtalan legenda született a Labirintusok Épít ir l, de a mitikus mérnökök nem hagytak maguk után tárgyakat, a módszereikre vagy a kinézetükre való utalásokat, és a labirintusokról alkotott elméletek egyike sem tudta kielégít en megmagyarázni, miért hajtották végre a galaxis egyik legnagyobb mérnöki teljesítményét. – Az összes labirintus üres. Távvezérlés eszközökkel több millió kilométernyi sziklába vájt folyosót felderítettek, de az id és az omlások okozta változásoktól eltekintve minden labirintus jellegtelen és üres. – Az, amelyikben én álltam, nem volt az. – A keresztek Hieronymus Bosch látomásaiba ill képet világítottak meg, amint benéztem a végtelen folyosóra... a végtelen, de nem üres... nem, nem üres folyosóra. – El ször azt hittem, hogy él emberek tömegeit látom, fejek, vállak és karok folyamát, több kilométeren át, ameddig csak elláttam. Az emberáradatot helyenként egy-egy álló, egyformán rozsdabarna szín járm törte meg. Ahogy elindultam a t lem alig húsz méterre álló, egymáshoz présel emberek fala felé, rájöttem, hogy holttesteket látok. Több tíz-, több százezer emberi holttestet végig a folyosón, ameddig csak elláttam; néhányan elterülve a k padlón, mások a falakhoz nyomódva, de a legtöbbet annyira beszorította a többi holttest nyomása, hogy szó szerint beszorultak a labirintusnak ebbe a szakaszába. – Volt egy ösvény; úgy szelte át a testeket, mintha valami pengékkel felszerelt gép vágott volna át a tömegen. Elindultam rajta... gondosan ügyelve, nehogy hozzáérjek egy kinyújtott kézhez vagy aszott bokához. – Emberi holttestek voltak, a legtöbbön még a ruhája is ott lógott. A baktériummentes kriptában szabályosan mumifikálta ket a több éonon át tartó lassú bomlás. A b rük és húsuk megbarnult, összezsugorodott és elszakadt, mint a rothadó sajt

héja, míg végül nem takart mást, csak a csontokat, s t, gyakran még azokat sem. A hajuk poros szurokcsomóként, merevre lakkozott m gyapotként meredezett. Nyitott szemükb l, fogaik közül a sötétség bámult rám. A hajdan miriádnyi színben pompázó ruhák most tompa szürke, barna vagy fekete színt öltöttek, s merevek, törékenyek voltak, mintha vékony k l faragták volna ket. A csuklókon és a nyakakon fityeg , id l megolvadt m anyagcsomók komlogok, vagy azok megfelel i lehettek. – A nagy járm vek bizonyára EMJ-k voltak, de csak színtiszta rozsda maradt bel lük. Úgy száz métert tehettem meg, amikor megbotlottam, és mivel nem akartam lezuhanni az egy méter széles ösvényr l a holttestek közé, megtámaszkodtam egy magas, csupa hajlat és elhomályosult persplex gépen. A rozsdahalom az els érintésemre összeomlott. – Vergiliusom nélkül bolyongtam az oszlott emberi húsból vágott, rettenetes ösvényen, azon töprengve, hogy miért mutatják meg nekem mindezt, s mit jelenthet. Nem tudom, meddig mentem, botorkáltam a szemétre vetett emberek halmai között, de egyszer csak odaértem egy keresztez déshez; mind a három alagút tele volt holttestekkel. A keskeny ösvény bal felé folytatódott. Arra mentem tovább. – Órák múlva, talán még kés bb, megálltam, és leültem a borzalom közepén tekerg ösvény k padlójára. Ha ebben a kis alagútszakaszban több tízezer holttest zsúfolódott össze, akkor a Hyperion teljes labirintusában milliárdok lehettek. Vagy még többen. A kilenc labirintusvilág összességében több trillió emberi lény kriptája lehetett. – Fogalmam sem volt, miért kell látnom az emberi lélek eme végs Dachauját. A közelemben egy férfi mumifikálódott holtteste még mindig egy n holtteste köré vonta óvón csontvékony karját. A n karjában egy kis csomag, rövid, fekete hajjal. Elfordultam, és sírni kezdtem. – Régész vagyok. Feltártam már kivégzések, t zvészek, áradások, földrengések és vulkánkitörések áldozatait. Nem jelentettek újdonságot az ilyen családi jelenetek; ezek a

történelem sine qua nonjai.8 Ez azonban valahogy sokkal szörny bb volt. Talán a számok tették; a milliók halála. Talán az alagutat ezernyi istenkáromló rossz viccként szegélyez keresztek léleköl izzása. Talán a végtelen k folyosókon kószáló szél szomorú sírása. – Életem, tanításaim és szenvedéseim, kis gy zelmeim és számtalan vereségem vitt oda... túl a hiten, túl a szereteten, túl az egyszer , miltoni dacon. Az volt az érzésem, hogy a holttestek legalább fél millió éve ott vannak, de hogy maguk az emberek a mi korunkból, vagy ami még rosszabb, a jöv nkb l származnak. A tenyerembe temettem az arcomat, és csak sírtam. – Nem csikorgás, vagy bármiféle zaj figyelmeztetett, hanem valami... talán a leveg mozgása... Felnéztem, és ott állt a Shrike, alig két méterre t lem. Nem az ösvényen, hanem a holttestek között: a mészárlásnak tiszteletet adó szoborként. – Felálltam. Nem akartam ülni, vagy térdelni ez el tt az utálatosság el tt. – A Shrike elindult felém. Inkább siklott, semmint járt, mintha súrlódásmentes síneken közlekedett volna. A keresztek vérvörös fénye végigfolyt higanyos páncélján. Örök, valószín tlen vigyora... acél-sztalaktitok, acél-sztalagmitok. – Nem éreztem haragot a lény iránt. Csak szomorúságot és szörny sajnálatot. Nem a Shrike-ot sajnáltam... akármi is legyen... hanem az áldozatokat, akiknek magányosan, bármiféle hitt legvékonyabb páncélja nélkül kellett szembenézniük az éjszakai rémülettel, amit az a valami megtestesített. – Most el ször vettem észre, hogy közelr l, alig egy méter távolságból valamilyen szag lengi körül a Shrike-ot... az avas olaj, a túlhevült csapágyak és a kiszáradt vér szaga. Szemében a lángok tökéletes összhangban lüktettek a keresztek izzásának fokozódásával és csökkenésével. – Már évekkel ezel tt sem hittem, hogy ez a lény természetfölötti, valamiféle jó vagy rossz megtestesülése. Egyszer en a világegyetem kiszámíthatatlan és láthatólag 8

Elengedhetetlen velejárói. – a ford.

értelmetlen kibontakozása egyik aberrációjának tartottam: az evolúció rettenetes tréfájának, Szt. Teilhard legszörny bb rémálmának. De mindenképpen dolognak, ami legyen akármilyen torz, engedelmeskedik a természet törvényeinek, és valahol, valamikor alávetettje a világegyetem valamely szabályainak. – A Shrike felém, körém emelte karjait. Négy csuklóján a pengék hosszabbak voltak, mint a kezeim; a mellén lév tüske hosszabb, mint az alkarom. Belenéztem a szemébe, ahogy két szögesdrót és acélrugó karja körülvett, a másik kett pedig lassan felemelkedett, betöltve a köztünk lév kevés teret. – Az ujjpengék kihajlottak. Összerezzentem, de nem léptem hátra, miközben a pengék hideg t zhöz, idegeket metsz , sebészeti lézerekhez hasonló fájdalom kíséretében belemélyedtek a mellkasomba. – A Shrike hátralépett, és valami vöröset, a véremt l még vörösebbé válót tartott a markában. Megtántorodtam, féligmeddig arra számítottam, hogy a szívemet fogom meglátni: a haldokló végs iróniája, amikor meglepetten pislog a saját szívére, miel tt a vér elszivárog hitetlenked agyából. – Ám nem a szívem volt az. A Shrike azt a keresztet fogta, amit a mellkasomon hordtam, az én keresztemet, az én lassan pusztuló DNS-em parazita tárát. Ismét megtántorodtam, majdnem elestem, és megérintettem a mellkasomat. A kezem véres lett, de nem a durva beavatkozáshoz ill artériás vérrel; a seb a szemem láttára gyógyult. Tudtam, hogy a kereszt az egész testemet behálózta nyúlványaival. Tudtam, hogy semmilyen sebészlézer nem lett volna képes kivenni azokat a halálos indákat Hoyt atya testéb l... és az enyémb l sem. De éreztem, hogy a vágás gyógyul, a bels szálak kiszáradnak és a bels szövethegek leghalványabb nyomaivá foszlanak. – Hoyt keresztje még rajtam, bennem volt. De az más volt. Amikor meghalok, Lenar Hoyt fog feltámadni az újrarendezett húsból. Én meg fogok halni. Nem lesz több olcsó, minden mesterséges nemzedékkel butább és enerváltabb Paul Duré.

– A Shrike megadta nekem a halált anélkül, hogy megölt volna. – A lény bedobta a h keresztet a holttestek közé, és megfogta a felkaromat, er lködés nélkül átvágva a három réteg szövetet. A bicepszemb l azonnal vér fakadt, amint hozzáértek a szikéi. – Átvezetett a holttestek között a falhoz. Követtem, próbálva nem lépni a holttestekre, de sietségemben, hogy a karomat se veszítsem el, nem jártam mindig sikerrel. Holttestek omlottak porrá. Az egyik horpadó mellkasában rzi a lábam nyomát. – Aztán odaértünk a falhoz, és egy része hirtelen megtisztult a keresztekt l. Rájöttem, hogy valamiféle energiapajzs nyílik meg... nem olyan alakú és méret , mint egy térkapu-portál, de hasonlóan átlátszatlan energiával zúgva. Bármit megtettem volna, hogy kikerüljek a halál tárházából. – A Shrike átlökött. – Zéró gravitáció. Törött falak labirintusa, valamilyen óriási lény beleiként tekerg kábelkötegek, villogó vörös lámpák... egy pillanatra azt hittem, itt is keresztek vannak, de aztán észrevettem, hogy ezek egy haldokló rhajó vészlámpái... aztán összerezzentem, bukdácsolni kezdtem a szokatlan súlytalanságban. Újabb holttestek lebegtek felém: nem múmiák, hanem nemrég megölt, tátott szájú, kidülledt szem , felrobbant tüdej , bels részeiket maguk után húzó halottak, mintegy életet mímelve, ahogy lassan, üszkösen reagáltak minden légmozgásra és a szétl tt GÁRDA rhajó rezdüléseire. – Biztos voltam benne, hogy a GÁRDA egyik rhajóján vagyok. Láttam a GÁRDA: r egyenruhákat a fiatal holttesteken. Láttam a katonai bet jelzéseket a falakon és a szétrobbantott ajtókon, a haszontalan utasításokat a még haszontalanabb vészzsilipekben, melyek polcai között még ott lebegtek az rruhák és a fel nem fújt nyomásgömbök. Akármi is pusztította el a hajót, az éjszaka lesújtó csapás váratlanságával tette azt. – Mellettem megjelent a Shrike. – A Shrike... az rben! Kiszabadulva a Hyperionról és az id hullámok bilincseib l! Ezeken a' hajókon térkapuk voltak!

– lem nem messze, alig öt méterre, a folyosó végén is állt egy portál. Az egyik holttest arra bukdácsolt, a fiatal férfi karja úgy merült el az átlátszatlan mez ben, mintha a másik oldalon várakozó bolygó vizeinek h mérsékletét próbálgatná. A leveg sivítva távozott a résen át. Menj! – sürgettem a holttestet, de a légnyomáskülönbség ellökte a portáltól. A karja meglep en ép maradt, helyreállt, bár az arca egy boncnok maszkja volt. – Odafordultam a Shrike-hoz. A mozdulattól fél fordulatot tettem a másik irányba. – A Shrike felemelt, pengéi feltépték b römet, és ellökött a folyosón, a térkapu felé. Akkor sem tudtam volna pályát változtatni, ha akarok. A zúgó, vibráló portálon való átjutás el tti utolsó pillanatban végigfutott az agyamon, hogy a másik oldalon vákuum, szakadék, alacsony légnyomás, vagy... ami a legrosszabb... ismét a labirintus vár. – Ehelyett fél méter magasról egy márványpadlóra zuhantam. Itt, nem egészen kétszáz méterre innen, XVI. Orbán pápa magánlakosztályában... aki nem egészen három órával azel tt hunyt el, hogy átestem magán-térkapuján. A „Pápa kapuján", ahogy Új-Vatikánban hívják. Éreztem a fájdalom büntetését, amiért ilyen messzire kerültem a Hyperiontól... de a fájdalom régi ismer s, és már nincs hatalma fölöttem. – Megkerestem Edouardot. volt olyan jó, és órákon át hallgatta történetemet... egy olyan történetet, amilyet még soha, egyetlen jezsuita sem gyónt meg. És még hitt is nekem. Most maga is hallotta. Ez az én történetem.

A vihar elvonult. Ott ültünk hárman a Szent Péterszékesegyház kupolája alatt, a gyertyafényben, és percekig nem szóltunk semmit. – A Shrike bejuthat a Hálóba – szólaltam meg végül. – Igen – nézett rám Duré kifejezéstelenül. Bizonyára egy rhajón van, valahol a Hyperion körül... – Úgy t nik.

– Akkor vissza is tudunk menni oda. Használhatjuk a... Pápa kapuját... hogy visszamenjünk a Hyperionra? – Ezt akarja, M. Severn? – vonta fel az egyik szemöldökét Monsignor Edouard. – Megfordult a fejemben – haraptam bele az egyik öklömbe. – Miért? – kérdezte a Monsignor halkan. – A párja, a cybridszemélyiség, amit Brawne Lamia vitt magával a zarándoklatra, csak a halálát találta meg ott. Megráztam a fejem, mintha ezzel az egyszer gesztussal akartam volna rendet tenni zavaros gondolataim között. – Része vagyok ennek. Nem tudom, milyen szerepet kell eljátszanom... vagy hogy hol játsszam el. Paul Duré örömtelenül felnevetett. – Mindannyian ismerjük ezt az érzést. Olyan, mint egy rossz drámaíró értekezése a predesztinációról. Mi történt a szabad akarattal? Monsignor Edouard szúrós pillantást vetett barátjára. – Paul, az összes zarándok... te magad is... olyan választások elé került, amiket végül szabad akaratukból hoztak meg. Lehetséges, hogy az események f sodrát hatalmas er k határozzák meg, de a saját sorsukat még mindig az emberi személyiségek választják meg. – Talán így van, Edouard! – sóhajtott fel Duré. – Nem tudom. Nagyon fáradt vagyok. – Ha Ummon története igaz – szóltam közbe –, ha az emberiség istenének harmadik része visszamenekült a mi id nkbe, akkor mit gondolnak, ki lehet , és hol van most? A Hálóban több mint százmilliárd emberi lény él. Duré atya elmosolyodott. szinte mosoly volt, mentes minden iróniától. – Nem gondolt még rá, hogy esetleg ön az, M. Severn? A kérdés arculcsapásként ért. – Lehetetlen – makogtam. – Még csak nem is vagyok teljesen... ember. A tudatom valahol a Core mátrixában lebeg. A testemet John Keats DNS-ének maradványaiból, biotechnológiai úton hozták létre, mint egy androidot. Az emlékeimet úgy ültették belém. Életem vége... „felgyógyulásom" a tüd bajból... csak egy

szimuláció volt a kifejezetten erre a célra épített bolygón. Duré még mindig mosolygott. – És? Kizárja ezek közül bármi is, hogy ön legyen az Empátiaentitás? – Nem érzem, hogy valamiféle isten része lennék! – feleltem élesen. – Nem emlékszem semmire, nem értek semmit, nem tudom, mihez kezdjek. Monsignor Edouard megérintette a csuklómat. – Olyan biztosak vagyunk benne, hogy Krisztus mindig tudta, mihez kezdjen? Tudta, hogy mit kellett tennie. De ez nem mindig ugyanaz, mint tudni, hogy mit kell tennie. – Én még azt sem tudom, mit kellett tennem – dörzsöltem meg a szemem. – Azt hiszem – mondta a Monsignor halkan –, Paul arra gondolt, hogy ha az a szellemi lény, amir l beszélt, itt rejt zik a mi id nkben, akkor esetleg nincs is tisztában a saját kilétével. – Ez rültség! – csattantam fel. Duré bólintott. – A Hyperionon és a Hyperion körül folyó események jelent s része rültségnek látszott. Úgy t nik, az rültség egyre terjed. – Ön jó jelölt lenne az istenségre – néztem szúrósan a jezsuitára. – Imádságban élte le az életét, teológiai elmélkedéseket folytatott, és régészként a tudományt is becsülte. Emellett már meg is volt feszítve. – Hallja maga, mit beszél? – t nt el Duré mosolya. – Hallja az istenkáromlást a szavaiban? Én nem vagyok jelölt az istenségre, Severn. Elárultam az egyházamat, a tudományt, és most azzal, hogy elt ntem, zarándok barátaimat is. Lehet, hogy Krisztus elveszítette néhány másodpercre a hitét, de nem adta el a piacon az egó és a kíváncsiság üveggyöngyeiért. – Elég! – szólt közbe Monsignor Edouard. – Ha a jöv beli, mesterségesen készült isten Empátia részének a kiléte rejtély, akkor gondoljon csak a maga kis passiójának a szerepl ire, M. Severn. M. Gladstone f titkárra, aki a vállán viseli a Hegemónia minden terhét. A zarándoklat többi tagjára... M. Silenusra, aki most a Shrike fáján szenved költészetéért. M.

Lamiára, aki oly sokat kockáztatott és veszített a szerelemért. M. Weintraubra, aki Ábrahám dilemmájával szembesült... vagy akár a lányára, aki visszatért a gyermeki ártatlanságba. A Konzulra, aki... – A Konzul inkább Júdás, mint Krisztus – szakítottam félbe. – Elárulta a Hegemóniát, és elárulta a Kitaszítottakat is, pedig mind azt hitték, hogy nekik dolgozik. – Az alapján, amit Paul elmondott – felelte a Monsignor – , a Konzul h maradt meggy déséhez, h maradt nagyanyja, Siri emlékéhez. – Az id s férfi elmosolyodott. – Emellett több százmilliárd szerepl van még ebben a darabban. Isten nem Heródest, Poncius Pilátust vagy Augustus császárt választotta eszközéül. Hanem egy ismeretlen ács ismeretlen fiát a Római Birodalom egyik legjelentéktelenebb szegletéb l. – Jól van – álltam fel, és fel-alá kezdtem járkálni az oltár alatti, ragyogó mozaik el tt. – Most mihez kezdjünk? Duré atya, önnek velem kell jönnie Gladstone-hoz. A f titkár tud a zarándoklatáról. A története talán segít megakadályozni a közelg vérfürd egy részét. Duré is felállt, összefonta karjait, és úgy nézett a kupolába, mintha a fenti sötétség útmutatásul szolgálhatna számára. – Gondoltam rá – mondta. – De azt hiszem, nem ez az els kötelességem. El kell mennem a God's Grove-ra, hogy beszéljek a pápa templomos megfelel jével... a Világfa Igaz Hangjával. – A God's Grove-ra? – torpantam meg. – Mi köze ennek az egészhez? – Úgy érzem, hogy a templomosok a kulcsai ennek a fájdalmas rejtvénynek... vagy legalábbis bizonyos részeinek. Most mondta, hogy Het Masteen meghalt. Az Igaz Hang talán el tudja magyarázni, mit terveztek a zarándoklatra... talán el tudja mondani Masteen történetét. Végül is volt az egyetlen a hét eredeti zarándok közül, aki nem mesélte el, miért ment a Hyperionra. Ismét járkálni kezdtem, most szaporább léptekkel, próbálva kordában tartani haragomat. – Istenem, Duré! Nincs id nk ilyen medd kíváncsiságra. A

Kitaszítottak inváziója... – lekérdeztem az implantomat – ...mindössze másfél óra múlva eléri a God's Grove rendszerét. Kész rültekháza lehet a bolygón. – Lehetséges – bólintott a jezsuita –, de akkor is oda megyek el ször. Aztán beszélek Gladstone-nal. Talán megengedi, hogy visszatérjek a Hyperionra. Felmordultam. Nem hittem volna, hogy a f titkár visszaengedne a veszélybe egy ilyen értékes információforrást. – Menjünk! – böktem ki végül, és elindultam, hogy megkeressem a kijáratot. – Egy pillanat – szólt utánam Duré. – Az imént azt mondta, hogy néha képes úgy... „álmodni"... a zarándokokról, hogy nem alszik közben. Egyfajta transzállapotban, igaz? – Valahogy úgy. – Nos, M. Severn, kérem, álmodjon nekünk róluk! – Itt? Most? – néztem rá döbbenten. – Kérem – intett Duré a széke felé. – Szeretném tudni, mi lett a barátaim sorsa. Emellett az információ értékes lehet, amikor találkozunk az Igaz Hanggal és M. Gladstone-nal. Megráztam a fejem, de leültem a felkínált székre. – Lehet, hogy nem fog menni – figyelmeztettem. – Akkor sem veszítünk semmit – felelte Duré. Bólintottam, lehunytam a szemem, és hátrad ltem a kényelmetlen széken. Túlságosan is éreztem a két férfi figyel tekintetét, az enyhe tömjénillatot és az es kopogását, a minket körülvev hatalmas teret. Biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni; álmaim birodalma nem volt olyan közel, hogy egyszer en a szemem lehunyásával meg tudtam volna idézni. Az érzés, hogy figyelnek, elhalványult, az illatok eltávolodtak, és a tér érzete ezerszeresére növekedett, ahogy visszatértem a Hyperionra.

HARMINCÖT rzavar. A Hyperion-rendszerben háromszáz rhajó vonul vissza heves t zben, úgy hátrálva a Raj el l, ahogy az emberek hadakoznak a méhekkel. rültekháza a katonai térkapuportálok körül, a forgalomirányítás túlterhelt, az rhajókat úgy lökik vissza, mint a TC2 légi záróhálója az EMJ-ket, hogy a dühöng Kitaszított rohamcsónakok áldozatai legyenek. rültekháza a kilépési pontoknál: a GÁRDA rhajói úgy sorakoznak, mint bárányok a sz k karámban, miközben a madhyai portáltól átvonulnak a kimen térkapuig. A hajók a Hebron rendszerébe ugranak, néhány a Heaven's Gate, a God's Grove, a Mare Infinitus, az Asquith közelébe. Már csak órák kérdése, és a Rajok belépnek a Hálóba. rzavar, ahogyan több százmillió menekült térkapuzik el a fenyegetett bolygókról, a küszöbön álló háború fölötti céltalan izgalomtól fél rült városokba és áttelepít -központokba érkezve. Z rzavar, ahogy a fenyegetett Hálóbeli bolygókon zavargások törnek ki: a Lususon három boly – majdnem hetvenmillió polgár – szigetel dik el a Shrike-egyház szervezte lázadások miatt, a harminc emeletes bevásárló-sétányokat kifosztják, a lakómonolitokat elözönli a tömeg, a fúziós központokat fölrobbantják, a térkapu-terminexeket ostrom alá veszik. Az önkormányzat a Hegemóniától kér segítséget; a Hegemónia statáriumot hirdet és GÁRDA:tengerészgyalogságot küld a bolyok lezárására. Szecesszionista felkelések az Új-Földön és a MauiCovenanton. A Glennon-Height rojalisták terrortámadásai – majdnem háromnegyed évszázadig lapultak – a Thalián, az Armaghaston, a Nordholmon és a Lee Hármon. További Shrikeegyház kezdeményezte zavargások a Csingtao-Hszishuan Pannán és a Renaissance Vectoron. Az olümposzi GÁRDA parancsnokság harcoló egységeket vezényel át a Hyperion rendszerb l visszatér csapatszállítókról a Háló bolygóira. A fenyegetett rendszerekben fáklyahajókon

állomásozó robbantócsapatok jelentik, hogy el készítették a szingularitásgömböket a pusztulásra, már csak a TC2 fatlineparancsára várnak.

– Van egy jobb megoldás – mondja Albedo tanácsos Gladstone-nak és a haditanácsnak. A f titkár a TechnoCore nagykövete felé fordult. – Létezik egy olyan fegyver, ami elpusztítja a Kitaszítottakat, viszont a Hegemónia tulajdonában semmi kárt sem tesz, és ami azt illeti, a Kitaszítottak felszerelésében sem. – A halálpálcához hasonló bombáról beszél – pillant rá komoran Morpurgo tábornok. – Nem fog menni. A GÁRDA kutatói kimutatták, hogy a terjeszkedés soha nem áll le. Amellett, hogy becstelen és ellent mond az Új Busidónak, nem csak a megszállókat, hanem a bolygók lakosságát is kiirtaná. – Egyáltalán nem – ellenkezik Albedo. – Ha a Hegemónia polgárait megfelel védelemmel látjuk el, semmiféle veszteségre sem kell számítanunk. Mint tudja, a halálpálcákat meghatározott agyi hullámsávra is be lehet hangolni. A háziállatok, a vadon él állatok, s t, még más emberszabású fajok sem károsodnának. Erre Van Zeidt tábornok a GÁRDA:tengerészgyalogságtól emelkedik fel az asztal mell l: – A lakosság védelmére nincs semmiféle lehet ség! A kísérletek kimutatták, hogy a halálbomba nehéz neutrinói még hat kilométernyi tömör sziklán és fémen is áthatolnak. Senkinek sincs efféle óvóhelye. Albedo vetített képmása karba teszi a kezét: – Kilenc olyan világunk is van, ahol az óvóhelyekben több milliárd fér hely található – mondja halk, szelíd hangon. – A labirintusvilágok – bólint Gladstone. – Lehetetlen ennyi embert egyszerre kitelepíteni. – Nem – rázza fejét Albedo. – Most, hogy a Hyperiont is hozzácsatolták a Protektorátushoz, a labirintusvilágok mindegyike rendelkezik térkapuval. A Core talán meg tudja oldani, hogy a lakosságot azonnal ezekre a földalatti óvóhelyekre

szállítsák. Mormolás hallatszik, ahogy az asztal körül ül k összesúgnak, ám Meina Gladstone átható pillantása egyetlen pillanatig sem rebben el Albedóról, majd csendet kér, és amikor minden újra nyugodt, azt mondja: – Fejtse ki! Érdekel a javaslata.

A Konzul egy neville-fa árnyékában ül, és várja a halált. Kezét gyapot kötéllel összekötötték a háta mögött. Ruhája cafatokra szakadt és még mindig nyirkos, az arcát borító nedvesség pedig részben a folyóból maradt, a nagy része azonban izzadság. A fölé magasodó két férfi éppen most fejezi be zsákja átvizsgálását. – Francba! Nincs itt ebben semmi értékes, csak ez a szaros, régi pisztoly – mondja az egyikük, és Brawne Lamia apjának fegyverét az övébe t zi. – Kár, hogy nem tudtuk megszerezni azt a szaros repül sz nyeget – így a másik. – A végén már nem repült valami nagyon jól! – horkantja az els , mire mind a ketten felröhögnek. A Konzul felhunyorít a két megtermett fickóra, ahogy páncélba bújtatott alakjuk árnyékot vet a lenyugvó nap fényében. A beszédük alapján úgy véli, bennszülöttek. Az öltözetük régimódi GÁRDA csatapáncél darabokból és különböz rongyokból áll, melyek valamikor talán egy polimer-álcaruha lehettek, hozzá többfunkciós rohamkarabélyok alkotják a fegyverzetüket. Mindebb l arra következtet, hogy a Hyperioni Önvédelmi Er kt l szökhettek. A viselkedésükb l pedig arra, hogy minden bizonnyal meg fogják ölni. El ször, amikor a zuhanástól kábán meglátta ket, azt gondolta, meg fogják menteni. A Konzul nagy er vel csapódott a Hoolie-folyó vizébe. Oly sok ideig nem tudott a felszínre verg dni, amir l korábban azt hitte, az ember addigra már régen megfullad, majd amikor feljött, egy er s örvény újra

lehúzta, a hátizsákjához rögzített kötelek és a hasznavehetetlen repül sz nyeg a tagjai köré csavarodott és még egyszer a víz alá húzta. Elszánt, de meglehet sen reménytelen küzdelmet folytatott a kötelekkel és még mindig jó tíz méter választotta el a sekélyebb részt l, amikor a neville-fák és tüskefák alkotta erd l kibukkant egy férfi, és ment kötelet hajított felé. Utána a két fickó megverte, kirabolta, megkötözte és tárgyilagos megjegyzéseikb l a Konzul arra következtetett, most éppen arra készülnek, hogy átvágják a torkát és otthagyják a dögev knek. A magasabbik férfi, a haja csupa tüskébe rendezve csillog a zselét l, leguggol a Konzullal szemben, és el húz egy monomolekuláris él kést. – Utolsó kívánság, bogaram? A Konzul megnyalja a száját. Ezernyi olyan filmet és holót látott, ahol a h s ebben a pillanatban kirúgja ellenfele lábát, aztán jön a másik, akit néhány rúgással a földre kényszerít, majd felkap egy fegyvert és – még mindig hátrakötött kézzel – lelövi mindkett t, hogy tovább folytassa kalandját. A Konzul azonban nem érzi magát h snek – csak egy kimerült középkorú férfi, aki némileg összetörte magát, amikor a folyóba zuhant. Mindketten soványabbak, er sebbek, gyorsabbak és egyértelm , hogy elszántabbak annál, amilyen a Konzul akár fénykorában is lehetett. Bár látott már er szakot, s t, egyszer maga is er szakosan cselekedett, a Konzul élete és képzése a diplomácia feszült légkör , de alapjában véve nyugalmas berkeiben zajlott. Újra megnyalja hát a száját – Fizetek – mondja. A guggoló elvigyorodik, és a Konzul szemét l öt centire meglengeti a kést. – Mivel, galambom? Nálunk van az univerzális kártyád, bár ideki' szart sem ér. – Arannyal – suttogja a Konzul, mivel tudja, hogy ez az egyetlen szó, ami minden korban ugyanakkora súllyal bír. A guggoló nem tesz semmit – valami beteges fény lobban a

szemében, ahogy a pengét figyeli. Ám a másik odalép, és társa vállára teszi a kezét. – Mir l beszélsz, ember? Honnan lenne nálad arany? – A hajómról, a Benares-r l. A guggoló most a saját arcához emeli a kést. – Szerintem hazugkodik, Chez. A Benares az a régi, laposfenek bárka, amit manták húztak, rajta a kékb ekkel. Amelyiket három napja kaptuk el. A Konzul egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy megfékezze a feltör rosszullétet. A. Bettik és a többi android alig egy hete, a hajó egyik kilövésekor elhagyta a Benares-t és elindult lefelé, a „szabadság" irányába a folyón. Láthatóan nem azt találták ott, amire számítottak. – A. Bettik, a legénység kapitánya, nem említette az aranyat? A késes fickó elvigyorodik. – Nagyon sok zajt csap, de nem beszél igazán. Azt mondja, a hajó úton, és izé elment Perembe. Marha messze van ez egy bárkának, ráják nélkül. – Kussolj, Obem! – Azzal a másik is a Konzul elé guggol. – Honnan lenne arany azon a vén tekn n, he? – Nem ismernek meg? – A Konzul most egyenesen a másik szemébe néz. – Én voltam a Hegemónia konzulja éveken át itt, a Hyperionon. – Hé, ne baszakodjá' velünk... – kezdi a késes, de a másik félbeszakítja. – Aha. Emlékszem az arcodra a tábori holóról, még kölökkoromból. Sz'al, hegemonikus, miért szállítasz aranyat felfelé a folyón, amikor az ég éppen a fejünkre esik? – Menedéket keresnénk a Kronosz-er dben – feleli a Konzul, és igyekszik minél kevésbé elárulni izgatottságát, miközben hálát ad minden egyes másodpercért, amit még megélhet. Miért?... kérdezi lénye egy része. Belefáradtál már az életbe. Készen álltál a halálra. De nem így. Addig nem, míg Sol, Rachel és a többiek számítanak rá. – A Hyperion vagyonos lakói megkértek, hogy segítsek nekik, mivel a kitelepítési szervek nem engedélyezték a rúdarany elszállítását.

Felajánlottam, hogy elrejtem a Kronosz-er dnél, a Kantárhegységt l északra lév , régi vár kazamatáiban. Természetesen nem ingyen. – Te teljesen hülye vagy! – röhint fel a késes. – Innen északra most már mindent a Shrike ural. A Konzul lehajtja a fejét. A fáradtságot nem kell megjátszania, és a testtartásából kiolvasható vereség is a sajátja. – Erre mi is rájöttünk. Az android legénység múlt héten szökött meg. A Shrike jó néhány utassal végzett. Egymagam jöttem visszafelé a folyó mentén. – Lószart! – Így a késes, és szemében újra ott van az a beteges, zavart csillanás. – Egy pillanat – emeli fel a kezét a társa, aztán lekever a Konzulnak egy pofont, afféle fülcsenget t. – Hol van ez az aranyhajó, öregem? A Konzul szájában vér serken. – A folyón felfelé. Nem magán a folyón, hanem elrejtve, az egyik mellékágban. – Ja. – És a késes a Konzul nyakára teszi a kés pengéjét, de csak lapjával. Még csak el sem kell húznia, hogy átvágja á torkát. Elég, ha elfordítja a pengét. – Szerintem, csak szarozik. Csak az id nket vesztegetjük. – Egy pillanat – csattan fel a másik. – Milyen messze van? A Konzul azon töpreng, hány mellékágat hagyott el az elmúlt néhány órában. Kés van már. A nap szinte súrolja a nyugatra lév cserjés lombját. – A karlai zsilipekt l alig feljebb. vAkkor miért ezen a játék-izén repültél, miért nem csorogsz a hajóval lefelé? – Segítséget akartam hozni. – Az adrenalin már elfogyott, és a Konzul most csak kétségbeeséssel határos kimerültséget érez. – Túl sok... túl sok rabló volt a part mentén. Bárkával túl veszélyesnek látszott. A repül sz nyeg... biztonságosabb volt. – Tedd el a kést, Obem! – nevet a férfi, akit társa Cheznek szólított az el bb. – Gyaloglunk egy kicsit felfelé, nem? Obem felpattan. A kés még mindig a kezében, de a penge – és

a haragja – már társa felé fordul. – Basszad meg egy kicsit, nem? Mi van, szar van az agyad helyén, nem? Mi van, ha hazudik, hogy ne kelljen meghalnia? Cheznek szeme se rezdül. – Lehet, hogy hazudik, ez igaz. Nem számít, nem? A zsilipek nincsenek félnapi járásra sem, nem? Nincs csónak, nincs arany, átvágod a torkát, nem? Csak lassan, fejjel le, nem? Van arany, megcsinálhatod, csak gazdag is vagy, nem? Obem egy másodpercig nem tudja eldönteni, az ösztöneinek vagy az eszének engedelmeskedjen-e inkább, aztán elfordul, és a késsel átvág egy nyolc centiméter vastag törzs neville-fát. Miel tt a tömegvonás törvényei értelmében a fa d lni kezdene, Obem újra a Konzul elé guggol. Háta mögött recsegnek az ágak ; ahogy a neville-fa a folyó partjára zuhan, pedig megragadja a Konzul ázott ruháját. – Oké. Meglátjuk, mi van ott, hegemonikus. Szólsz, futsz, megbotlasz, én pedig levágok néhány ujjat meg fület, csak úgy, gyakorlásból, nem? A Konzul talpra kászálódik, és elindulnak a bokrok és alacsony fák között. Három méterre Chez mögött és pontosan ugyanennyire Obem el tt a Konzul visszafelé botorkál oda, ahonnan jött, egyre távolodik a várostól, a hajótól és attól, hogy megmentse Solt és Rachelt.

Eltelik egy óra. A Konzulnak semmi ötlete sincs, mi legyen, ha elérik a mellékágat, és kiderül, hogy nincs ott hajó. Chez több alkalommal is csendre inti ket, és jelzi, hogy bújjanak el. Egyszer az ágak között verdes szitaköt k miatt, aztán akkor, amikor valami felkavarja a folyó vizét, azonban semmi jele annak, hogy rajtuk kívül más emberek is lennének itt. Semmi jele; hogy a Konzul segítséget kaphat. A Konzul felidézi a folyó mentén álló kiégett házakat, az üres viskókat és az elhagyatott mólókat. A területb l igazi senkiföldje lett a félelmetes Shrikenak, az OVE szökött egységei fosztogatásának és az aggodalomnak köszönhet en, hogy valaki itt marad a

Kitaszítottak kényére-kedvére. A Konzul különféle kifogásokat, id húzásra alkalmas módszereket agyal ki, hogy aztán egyt l egyig elvesse ket. Egyetlen reménye, hogy valahol nagyon közel mennek majd el a Fürtökhöz. Ott belevetheti magát a mély és gyors sodrású vízbe, és már csak annyi ideig kell fennmaradnia a felszínen hátrakötött kézzel, míg elrejt zik az aprócska szigetek útveszt jében. A gond csak az, hogy túlságosan kimerült lenne az úszáshoz, még akkor is, ha szabadon használhatná a kezét. A fickók pedig könnyen célba vehetnék a fegyverükkel, legyen akár tíz perces el nye is. A Konzul túlságosan fáradt, hogy kieszeljen valamit, túlságosan öreg, hogy bátor legyen. A feleségére és a fiára gondol, akik már annyi éve halottak. Ugyanilyen becstelen emberforma lények végeztek velük, mint ez a kett itt, mellette. Csak azt sajnálja, hogy nem tudja teljesíteni az ígéretét, és segítséget hozni a többi zarándoknak. Csak ezt sajnálja, és azt, hogy nem látja, hogyan ér véget az egész. Obem, mintha köpne egyet a háta mögött. – A picsába ezzel, Chez, nem? Mit mondasz, leültetjük, felvágjuk, segítünk beszélni neki kicsit, nem? Aztán mi megyünk bárkához egymagában, ha van bárka ott? Chez megfordul, kitörli az izzadságot a szeméb l, aztán elgondolkodva végigméri a Konzult, és azt mondja: – Ja, igen, azt hiszem, id ben és csendben nézve igazad van. Tedd, de tuggyon beszélni a végén, nem? – Persze – vigyorodik el Obem, azzal el húzza a fegyvert, és kiereszti a pengét. – NE MOZDULJANAK! – dörren rájuk egy hang a magasból. A Konzul térdre esik, az egykori ÖVEsek pedig a gyakorlattól fürge mozdulatokkal lekapják vállukról a fegyvert. Kapkodás, dörrenés, az ágak és a por felkavarodik körülöttük. A Konzulnak még id ben sikerül felpillantania, hogy lássa, amint a felh s esti égen mintha valami hullám futna végig valahol a felh k alatt – valamiféle tömeget érez közvetlenül a feje felett, ahogy éppen leereszkedik, aztán Chez felemeli a karabélyát és Obem is célba vesz valamit a gránátvet vel, aztán mindhárman

zuhannak és elvágódnak. Nem úgy, mint a lel tt katonák, nem úgy, mint a ballisztika könyörtelen egyenleteinek szertefröccsen , apró rabjai, hanem csak elzuhannak, akár a fa, amit Obem vágott ki még nem is olyan régen. A Konzul arccal el re érkezik a poros földre, és csak hever ott meredt szemmel, mert képtelen pislogni. Bénítófegyver, gondolja avas olajhoz hasonlóan, lassan gördül gondolatokkal. Parányi forgószél támad, ahogy valami nagy és láthatatlan leszáll a folyóparti porba, a három test közé. A Konzul hallja, amint megnyikordul, és kinyílik egy fedél, s a bels tolóturbinák fordulatszáma a felemelkedéshez szükséges alá süllyed. Pislogni még mindig nem tud, a fejét megmozdítani mégannyira sem, látómezejét betölti néhány kavics, homokos nék, apró f szálakból álló erd és egy építészhangya, ami innen óriásinak t nik, ahogy váratlan érdekl déssel vizsgálgatja a Konzul még nedves, de rezzenéstelen szemét. A hangya siet, hogy megtegye a közte és nedves zsákmánya között lév fél métert. Siess! – gondolja a Konzul a mögötte felhangzó, nyugodt léptek hallatán. Valaki a hóna alá nyúl, nyögés, aztán egy ismer s de er lköd hang hallatszik: – A francba, felszedett egy keveset! A Konzul lába csíkot húz a földön, és beleütközik Chez... vagy talán Obem rángatódzó ujjaiba – sajnos, nem tudja elfordítani a fejét, hogy lássa az arcot is. A megment jét sem látja, míg elfojtott káromkodások litániája közepette be nem emelik az álcázásból kibújt lebeg buboréknyílásán egyenesen a megdöntött puha, b r utasülésre. Theo Lane f kormányzó jelenik meg a Konzul látómezejében. Gyerekesnek és egyúttal kissé ördöginek t nik, ahogy a nyílás fedele leereszkedik, és a vörösen ég lámpák megvilágítják az arcát. A fiatalabb férfi odahajol, hogy rögzítse a biztonsági hálót a Konzul mellkasán. – Sajnálom, hogy a másik kett vel együtt önt is el kellett kábítanom. – Azzal leül, magát is beköti, és megérinti az irányítópanelt. A Konzul érzi, ahogy a lebeg megremeg és

felemelkedik, egy pillanatig egy helyben lebeg, akár egy tányér valamiféle súrlódásmentes pálcán. A gyorsulás az ülésbe nyomja. – Nem volt más választásom – magyarázza Theo, és hangja elnyomja a lebeg halk, bels zajait. – Ezeken csak tömegoszlató bénítófegyvereket engedélyeznek, és az volt a legegyszer bb, ha mindhármukat megbénítom, hogy gyorsan kihozzam önt. – Ujjának ismer s mozdulatával feljebb tolja ódivatú szemüvegét az orrán, majd a Konzul felé fordul és elvigyorodik. – Régi zsoldosbölcsesség: „Öljétek meg mind! Isten majd kiválogatja." A Konzulnak sikerül megmozdítani a nyelvét, és kiad valami hangot, miközben némi nyál csöppen az állára és a b rhuzatra is. – Pihenjen egy kicsit! – kéri Theo, s visszafordul a m szerek és a kinti látkép felé. – Két-három perc, és már tud beszélni. Alacsonyan maradok, és lassan megyek, úgyhogy nagyjából tíz perc, mire Keatsbe érünk. – Az utasára pillant. – Szerencséje volt, uram. Bizonyára kiszáradt. A másik kett összevizelte magát, amikor megbénult. A bénító emberséges fegyver, de igencsak kínos, ha nincs egy tartalék nadrág a közelben. A Konzul megpróbálja elmondani, mit gondol err l az „emberséges" fegyverr l. – Még néhány perc, uram – mondja Theo Lane f kormányzó, és egy zsebkend vel letörli a Konzul állát. – Figyelmeztetem, hogy a bénító hatás csökkenése kicsit kellemetlen. Ez az a pillanat, amikor valaki több százezer t t és szeget bök a Konzul testébe.

– Hogy az ördögbe sikerült rám találnia? – kérdezi a Konzul. Néhány kilométerre vannak a várostól, még mindig a Hoolie fölött. A Konzul most már fel tud ülni és nagyjából érthet az is, amit mond, de azért örül, hogy még jó néhány perc hátravan, miel tt állnia vagy járnia kellene. – Hogyan, uram? – Azt kérdeztem, hogyan sikerült rám találnod? Honnan

tudtad, hogy visszafelé jövök a Hoolie mentén? – Gladstone f titkár fatline-on értesített. Szigorúan bizalmasan, a régi konzuli forróvonalon. – Gladstone? – A Konzul a kezét rázogatja, hátha visszajön valami élet az ujjaiba, mert most inkább olyanok, mint tíz gumivirsli. – Honnan a fenéb l tudhatta Gladstone, hogy bajba jutottam a Hoolie folyón? Siri nagymama komlogját otthagytam a völgyben, hogy amint visszaérkeztem a hajóra, fel tudjam hívni a zarándokokat. Honnan tudta Gladstone? – Fogalmam sincs, uram, azonban pontosan meghatározta a helyzetét és azt is, hogy bajban van. Még azt is megmondta, hogy egy repül sz nyegen ült, ami elromlott és lezuhant. – Annak a n nek olyan eszközei vannak, amire még álmunkban sem gondolnánk, Theo – csóválja a fejét a Konzul. – Igen, uram. A Konzul szeme sarkából egy pillantást vet barátjára. Theo Lane immár több mint egy helyi éve a Hyperion új protektorátusi kormányzója, azonban a szokás nagyúr és az önözés még abból a hét évb l maradt, amikor Theo alkonzulként és a Konzul legf bb segédjeként m ködött. Az utolsó emlék, amit err l a fiatalemberr l riz (aki már nem is olyan fiatal, ébred rá a Konzul – a felel sség árkokat, ráncokat rajzolt fiatalos arcára), hogy dühöng, amiért a Konzul nem hajlandó elfogadni a kormányzóságot. Alig egy hete volt. Évekkel, egész korszakokkal ezel tt történt. – Nehogy elfelejtsem – mondta a Konzul minden egyes szót pontosan artikulálva. – Köszönöm, Theo. A f kormányzó láthatóan elgondolkodott valamin, úgyhogy csak bólint egyet. Nem érdekl dik arról, mit látott a Konzul a hegységt l északra és nem kíváncsi a többi zarándok sorsára sem. Alattuk a Hoolie kiszélesedik, és lassan megérkezik Keats, a f város alá. Mindkét parton lapos szirtek merednek, gránitlapjaik enyhén csillognak az esti fényben. Örökkékek rezegtek a szélben. – Theo, hogyan volt id d arra, hogy saját magad gyere értem? A Hyperion most maga a megtestesült káosz.

– Így van. – Theo átadta a robotpilótának az irányítást, és megfordult, hogy a lássa a Konzult. – Még néhány óra... vagy néhány perc, és a Kitaszítottak megszállják a bolygót. – Megszállják? – pislog a Konzul. – Mármint földön? – Pontosan. – De hát a Hegemónia flottája... – Teljesen megzavarodott. Alig tudták tartani magukat a rajjal szemben, miel tt megszállták volna a Hálót. – A Hálót! – Egész rendszerek esnek el. Mások veszélyben vannak. A GÁRDA a katonai térkapuk segítségével visszarendelte a flottát, de nyilvánvaló, hogy a rendszerbeli hajók nehezen tudták végrehajtani az elszakadó hadm veletet. A részleteket senki sem közölte velem, de nyilvánvaló, hogy a Kitaszítottak uralnak mindent, kivéve a védelmi gy t, amit a GÁRDA állított fel a szingularitás-gömbök és a portálok körül. – Az rkiköt ? – A Konzul a romhalmaz alatt hever csodaszép hajójára gondol. – Még nem támadták meg, de a GÁRDA olyan gyorsan viszi el a komphajóit és a kiegészít flottillát, ahogy csak tudja. Itt hagytak néhány tengerészgyalogost, mutatóba. – Mi van a kitelepítéssel? Theo felnevetett. A Konzul még soha nem hallott ekkora keser séget a fiatalember szájából. – A kitelepítettek az a néhány konzulátusi alkalmazott és Hegemóniabéli fontos ember lesz, akik beférnek a legutolsó komphajóba. – Nem akarják kimenteni Hyperion lakosait. – Uram, még a saját embereiket sem tudják kimenteni. A nagykövet fatline-jából jöv hírek alapján Gladstone úgy határozott, magára hagyja a Háló veszélyeztetett világait, hogy a GÁRDA újraszervez djön és az elkövetkezend néhány évben létrehozza a védelmet, míg a rajok id veszteséget halmoznak fel. – Úristen! – suttogja a Konzul. Életének nagy részét azzal töltötte, hogy a Hegemóniát képviselte, és közben egész id alatt

azon iparkodott, hogy megássa a sírját és bosszút álljon a nagyanyja... a nagyanyja életmódjáért. De a gondolat, hogy ez most tényleg valóra válik... – Mi a helyzet a Shrike-kal? – kérdezi váratlanul, és el ttük egykét kilométerre látja már Keats alacsony, fehér házait. A napfény úgy éri a dombokat és a folyót, akár az utolsó kenet a sötétség el tt. – Még mindig vannak róla jelentések, bár a riadalmat most els sorban a Kitaszítottak okozzák. – De nincs benne a Hálóban? Mármint a Shrike. – A Hálóban? – A f kormányzó éles pillantást vet a Konzulra. – Már hogyan lehetne a Hálóban? Még mindig nem engedélyezték, hogy a Hyperionon is térkapu-portált állítsanak fel. Ráadásul soha senki sem látta Keats, Endymion vagy Port Romance környékén. A nagyobb városoktól távol tartja magát. A Konzul nem szól semmit. Ó, Istenem, az árulásom mit sem ért. Eladtam a lelkem, hogy kinyílhassanak az Id kripták és nem a Shrike idézi el a Háló bukását, hanem a Kitaszítottak! Egész végig tudták. Az árulásom a tervük része volt! – Figyeljen! – szól rá Theo, és megragadja a Konzul csuklóját. – Gladstone nem véletlenül adta a tudtomra, hogyan találhatom meg. Engedélyt adott a karantén feloldására... – Nagyszer ! Akkor el tudok... – Hallgasson végig! Nem mehet vissza az Id kripták völgyébe. Gladstone azt akarja, hogy kerülje meg a GÁRDA védelmét, és addig menjen a rendszerben, amíg nem találkozik néhány hajóval a rajból. – A rajból? Miért ten... – A f titkár azt akarja, hogy tárgyaljon velük. Ismerik önt. Valahogy sikerült tájékoztatnia ket arról, hogy útban van feléjük. A f titkár úgy véli, hogy nem... nem pusztítják el az ön hajóját, de err l nem kapott meger sítést. Igen veszélyes lesz. A Konzul hátrad l, és a b r megnyikordul alatta, úgy érzi magát, mintha újra rál ttek volna egy idegbénítóval. – Tárgyalni? Mégis, mi a fenér l kellene tárgyalnom?

– Gladstone azt mondta, amint elhagyta Hyperiont, a hajója fatline-ján keresztül felveszi önnel a kapcsolatot. Minél hamarabb el kellene indulnia. Még ma. Miel tt az összes els hullámban érintett világ elesne. A Konzul hallja az „els hullámban érintett világ" kifejezést, de nem kérdezi meg, hogy imádott Maui-Covenantja is közöttük van-e. Talán jobb lenne, ha igen, gondolja. Aztán azt mondja: – Nem, visszamegyek a völgybe. – Azt nem engedi – tolja fel Theo a szemüvegét. – Ó – mosolyodik el a Konzul. – Mégis, hogyan állíthatna a meg a f titkár? Lelövi a hajómat? – Azt nem tudom, de azt mondta, hogy azt nem fogja engedni. – Theo hangjában szinte aggodalom csendül. – A GÁRDA hajók között van néhány jár r és fáklyahajó is, uram. Az utolsó komphajók kíséretéhez. – Próbáljanak csak lel ni – mosolyog tovább a Konzul. – Legénységgel rendelkez hajó most már két évszázada nem tudott leszállni az Id kripták völgye környékén. A hajók hibátlanul földet érnek, csak a személyzet t nik el nyomtalanul. A Shrike fáján fogok lógni, miel tt még alkalmuk lenne szétpörkölni. – Lehunyja a szemét, és egy pillanatra elképzeli, ahogy leszáll az üres hajó a völgy feletti síkságon. Elképzeli, ahogy Sol, Duré és a többiek, akik csodálatos módon mást mind visszatértek, a hajó menedékébe sietnek, és a hajóm ben igyekeznek megmenteni Het Masteent és Brawne Lamia-t, a kriogenikus kamra pedig a kis Rachelnek jelentene segítséget. – Istenem – suttogja Theo, és rémült hangja magához téríti a Konzult. A folyó utolsót kanyarodik a város el tt. A sziklafalak még jobban kiemelkednek a vízb l, és délre Bús Vili király hatalmas képmásában végz dnek. A nap éppen most bújik el a látóhatár alatt, és lángra lobbantja a felh ket, valamint a keleti peremen álló épületeket. A város felett csata forgataga. Lézerek hasítják szét a felh ket, a hajók szúnyogok módjára cikáznak és úgy égnek,

akár a t zbe repül molylepkék, míg az ejt erny k és az antigravitációs mez k elhomályosítják a hátteret. Keats városát megtámadták. A Kitaszítottak megérkeztek Hyperionra. – Ó, hogy bassza meg! – mormolja Theo tisztelettudóan. A várostól északkeletre húzódó hegygerincr l röpke lángnyelv csap fel, és remeg kondenzcsík jelzi a Hegemóniabeli lebeg felé tartó rakétát, amit vállról indítottak. – Kapaszkodjon! – vakkantja Theo. Kézi vezérlésre kapcsol, megpöccint néhány kapcsolót, és meredeken jobbra dönti a lebeg t, hogy a kis rakéta kanyarodási szöge mögé kerüljön. Hátul robbanás, ami a Konzult a biztonsági hálóba veti, és egy pillanatra elhomályosul a látása. Amikor újra kitisztul a kép, semmit sem látni a füstt l, mindenhol vörös vészfények sz rt villódzása és legalább tucatnyi sürget hang tájékoztat a lebeg rendszerleállásáról. Theo komor arccal gubbaszt a vezérl el tt. – Kapaszkodjon – mondja másodszor is, teljesen feleslegesen. A lebeg gyomorkavaróan himbálózik, aztán talál valami kapaszkodót a leveg ben, de sajnos, hamar elveszíti, és utasaival együtt bucskázva, oldalazva a lángoló város felé zuhan.

HARMINCHAT Pislogtam egyet-kett t, ahogy kinyitottam a szemem, és egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok, amikor felpillantottam és a Szent Péter-székesegyház hatalmas, sötét tere nézett vissza rám. A Pacem. Monsignor Edouard és Paul Duré atya hajoltak el re a halvány gyertyafényben, arcukon aggodalom. – Mennyi ideig... aludtam? – Úgy éreztem, csak néhány pillanat telt el. Az álom csak vibráló képek kavargásának t nt, amit a békés pihenés és a valódi alvás közötti kurta másodpercekben látunk. – Tíz percig – felelte a Monsignor. – El tudná mondani, hogy mit látott? Nem volt semmi okom se, hogy ne tegyem. Amikor elmeséltem mindent, Monsignor Edouard keresztet vetett.

– Mon Dieu, a TechnoCore nagykövete arra biztatja Gladstone-t, hogy küldje be az embereket azokba a... csatornákba. Duré rátette kezét a vállamra. – Beszélek a Fa Igaz Hangjával a God's Grove-on, és csatlakozok önökhöz a TC2-en. Meg kell mondanunk Gladstonenak, mennyire esztelen volna ez a döntés. Rábólintottam. Semmi értelme sem volt már, hogy Duréval elmenjek a God's Grove-ra vagy akár magára a Hyperionra. – Egyetértek. Azonnal indulnunk kell. Az ön... el tud vinni a Pápa kapuja a Tau Ceti Centerre? A Monsignor bólintott, felállt, és kinyújtózkodott. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, mennyire id s emberrel állok szemben, aki soha nem vette igénybe a Poulsen-kezelést. – Különleges hozzáférése van – felelte, majd Duréhoz fordult. – Paul, tudod, hogy ha tehetném, elkísérnélek. szentsége temetése és az új Szentatya megválasztása azonban... – Azzal Monsignor Edouard valamiféle halk, panaszos hangot adott ki. – Milyen különös, hogy a mindennapos feladatok még az egyetemes katasztrófákkal szemben is meg rzik az erejüket. Kevesebb mint tíz nap múlva a barbárok már a Pacemhez érnek. – Az egyház m ködtetése nem csak egyszer mindennapos feladat, barátom. – Duré magas homloka csillogott a gyertyafényben. – Igyekszem a lehet legrövidebbre fogni a templomos világra tett látogatást, hogy aztán csatlakozhassak M. Severnhez, és együttes er vel igyekezzünk meggy zni a titkárt, ne hallgasson a Core-ra. Visszatérek, Edouard, és megpróbálunk értelmet vinni ebbe a kusza eretnekségbe. Követtem ket, ahogy egy oldalajtón át távoztak a bazilikából. A felfelé tör oszlopsor mögötti folyosón balra fordultunk, átvágtunk egy nyitott udvaron – az es elállt, és a leveg friss illata teljesen kitisztította a fejemet –, le egy lépcs n és egy sz k járaton át a pápa lakrészébe értünk. A svájci gárda katonái vigyázzállásba vágták magukat, ahogy beléptünk az el szobába – a magas férfiak régimódi páncélt viseltek, si

szabású nadrágjuk kék és sárga csíkos, bár az alabárdok egyúttal GÁRDA osztályú energiafegyverek is voltak. Az egyikük el relépett, és súgott valamit a Monsignornak. – Valaki most érkezett a f terminexhez, és önt keresi, M. Severn. – Engem? – A többi szobából kihallatszó hangok teljesen lekötötték a figyelmemet, ahogy az ismétl imák dallamosan emelkedtek és ereszkedtek. Azt hiszem, a pápa temetési el készületeit hallottam. – Igen, egy bizonyos M. Hunt. Azt mondja, sürg s ügyben jött. – Még egy perc, és találkoztam volna vele a kormányzói palotában. Csatlakozhatna itt hozzánk? Monsignor Edouard bólintott, és most súgott valamit a svájci gárdistának, aki aztán mormogott valamit si páncélja egyik díszítésébe. A Pápa kapuja egy kis arannyal borított szeráf és kerubszobrocskák övezte térkapu-portál volt, tetején öt képb l álló domborm vel, ami Ádám és Éva bukását, valamint a Paradicsomból való ki zetését ábrázolja. A térkapu a pápa magánszobái mellett, egy jól rzött szoba közepén állt. Miközben vártunk, sápadt, fáradt tükörképeink visszanéztek ránk a falakról. Leigh Huntot az a pap kísérte, aki megmutatta nekem a bazilikát. – Severn! – kiáltotta Gladstone bizalmas tanácsadója. – A titkár azonnal látni kívánja. – Éppen oda tartok – mondtam. – Borzasztó nagy hiba volna, ha Gladstone engedélyezné, hogy a Core megépítse és bevesse halálos szerkezetét. Hunt pislantott egyet, ami meglehet sen komikusan hatott azon a szomorú kutyaarcon. – Maga mindenr l tud, Severn? Erre már nevetnem kellett. – Ha egy kisgyereket egyedül hagynak valami hologödörben, is sokat lát, de nagyon keveset ért bel le. Neki viszont megvan az az el nye, hogy másik csatornára válthat, vagy

kikapcsolhatja az egészet, ha belefáradt. Hunt különböz állami fogadásokon már találkozott Monsignor Edouarddal, tehát csak Paul Duré atyát kellett bemutatnom neki a Jézus-társaság képviseletében. – Duré? – nyögte ki Hunt, és szinte hallhatóan koppant az álla. Ez volt az els alkalom, hogy láttam, milyen, amikor a tanácsadó szóhoz sem jut döbbenetében, és igazán élveztem a helyzetet. – Majd kés bb elmagyarázzuk – mondtam, és megráztam a pap kezét. – Sok szerencsét a God's Grove-on, Duré! Ne maradjon sokáig! – Csak egy órát, nem többet – fogadkozott a jezsuita. – Már csak egyetlen darabka hiányzik ebb l a kirakós játékból, miel tt beszélhetnék a f titkárral. Kérem, mesélje el neki a labirintus borzalmát... kés bb én is tanúsítani fogom a szavait! – Az is lehet, hogy túlságosan elfoglalt lesz, és nem tud fogadni, miel tt ön is megérkezne. Azért megteszek mindent, ami lem telik, hogy Keresztel Szent Jánost játsszak önnek. Duré elmosolyodott. – Csak el ne veszítse a fejét, barátom – mondta, majd bólintott, beütötte a kódot a régies diskey-lapon, és elt nt a portálban. Elbúcsúztam Monsignor Edouardtól. – Elrendezünk mindent, még miel tt a Kitaszítottak eljutnának idáig. Az id s pap felemelte a kezét és megáldott. – Isten kísérje az útján, fiatalember! Úgy érzem, sötét id k közelegnék, ám az ön vállát különösen nagy súly nyomja majd. – Csak várjon és figyeljen, álmodozni ráér kés bb – pattogta Leigh Hunt. – A f titkárnak szüksége van önre. Most. Nekem pedig vissza kell érnem egy találkozóra. – Hogyan talált meg? – fordultam a kis emberke felé. Felesleges kérdés volt. A térkapukat a Core üzemelteti és a Core együttm ködik a Hegemónia hatóságaival. – Az univerzális kártya segítségével, amit Gladstone-tól kapott. Könnyebb követni, merre jár. – Hunt hangjából most már kihallatszott a türelmetlenség. – Jelen pillanatban az a kötelességünk, hogy ott legyünk, ahol zajlanak az események.

– Rendben – bólintottam a Monsignornak és segédjének. Intettem Huntnak, majd beütöttem a Tau Ceti Centert jelent három számjegyet, aztán a földrész két számát, a kormányzói palotához tartozó három számjegyet és végül az ott lév magánterminex két jegyét. A térkapu zümmögése egy hangot emelkedett és homályos felszíne mintha várakozóan csillogott volna. El ször én léptem be, aztán félreálltam, hogy az utánam érkez Huntnak is legyen helye.

Nem a kormányzói palota terminexénél vagyunk. Amennyire meg tudom állapítani, még csak a közelében sem járunk. Egy pillanattal kés bb érzékeim összesítik a napfényb l, az ég színéb l, a tömegvonzásból, a látóhatár messzeségéb l, a szagokból és a mindenre vonatkozó érzésekb l származó értesüléseket, és úgy döntök, nem a Tau Ceti Centeren vagyunk. Abban a pillanatban visszafordulnék a portálba, de a Pápa kapuja kicsi, és jön Hunt – láb, kar, váll, mellkas, fej, másik láb bukkan el –, úgyhogy megragadom a csuklóját, és átrántom. – Valami nem stimmel! – mondom, és vissza akarok menni, de már kés : a keret nélküli portál vibrálni kezd ezen az oldalon, körülbelül öklömnyi nagyságú körré zsugorodik, és elt nik. – Hol a francban vagyunk? – förmed rám Hunt. Körbepillantok. Jó kérdés, szalad át a fejemen. Valami vidéki helyen vagyunk, egy domb tetején. A lábunk alatt fekv út végigkanyarog a sz skertek között, majd lemegy a hosszú dombháton, keresztül a fákkal borított völgyön, hogy végül egy-két kilométernyire elt njön egy másik domb mögött. Nagyon meleg van, a leveg ben bogarak zümmögnek, de az egész jelentben egyetlen, madárnál nagyobb lény sem mozdul. Jobb kéz felé meredek sziklafalak, közöttük valami víz kék foltja – óceán vagy tenger. A magasban néhány felh bodorodik, a nap pedig már túljutott delel jén. Egyetlen házat sem látok,

semmit, ami bonyolultabb lenne a sz kék sorainál és az el ttünk lév köves, sáros útnál. Az igazi gond, hogy megsz nt az adatszféra állandó zümmögése a háttérben. Mintha egyszerre csak a hang hiányát hallanánk, ami gyermekkorunk óta életünk része – felkavaró, szívszorító, zavaró és kissé rémiszt élmény. Hunt megtántorodik, és a füléhez kap, mintha valódi hang lenne az, amit keres, aztán megérinti a komlogját. – Francba – motyogja. – Francba! Elromlott az implantom. Nem m ködik a komlog. – Nem. Azt hiszem, elhagytuk az adatszférát. – Ám míg ezt mondom, valamiféle mélyebb, halkabb zümmögésre leszek figyelmes, valamire, ami jóval nagyobb és jóval kevésbé elérhet az adatszféránál. A megaszféra? A szférák zenéje, gondolom, és elmosolyodom. – Miért vigyorog, Severn? Ez a maga m ve? – Nem. Én. a kormányzói palota kódját adtam meg. – A hangomban nyoma sincs a pániknak, és ez szintén a pánik egy formája. – Akkor meg mi ez? A rohadt Pápa kapuja miatt? Az csinálta? Valami hiba vagy csapda? – Nem hiszem. Az ajtó jól m ködött, Hunt. Oda hozott minket, ahová a TechnoCore kívánta. – A Core? – A szomorú spánieltekintet megtörik, ahogy a titkár segédje ráébred, ki m ködteti a térkapukat. Az összes térkaput. – Te jó Isten! Te jó ég! – Hunt az út széléhez tántorog és ledöccen a magasf be. Elegáns szabású öltönye és puha fekete cip je nem illik a helyhez. – Hol vagyunk? – teszi fel újra a kérdést. Sóhajtok egy nagyot. A leveg ben frissen szántott föld, vágott , por és a tenger sós illata keveredik. – Azt hiszem, a Földön vagyunk, Hunt. – A Földön. – A kisember mered maga elé, nem lát semmit, csak néz. – A Földön. Nem az Új Földön. Nem a Terrán, vagy a Föld Kett n. Nem... – Nem. A Földön. A Régi Földön. Vagy a másolatán.

– A másolatán. Odamegyek, és leülök mellé. Letépek egy f szálat, és kettészakítom. Kesernyés, ismer s íze van. – Emlékszik még a jelentésemre, amit Gladstone-nak küldtem a hyperioni zarándokok történeteir l? Brawne Lamia történetér l? és a cybrid hasonmásom... az els Keatsszemélyiség... egy olyan helyen jártak, amit a régi Föld másolatának véltek. A Herkules-fürtben, ha jól emlékszem. Hunt felnéz, mintha a csillagok állásából ellen rizni tudná, igazat mondtam-e. A kék ég kissé elszürkül, ahogy a bodorodó felh k inkább gomolyodnak már az égbolton. – A Herkules-fürt – suttogja. – Brawne nem tudta kideríteni, miért építette a másolatot a TechnoCore és mit tesz vele most. Az els Keats cybrid vagy nem tudta, vagy nem akarta elmondani. – Nem akarta – bólint Hunt, aztán megrázza a fejét. – Rendben. Hogy a pokolban jutunk ki innen? Gladstone-nak szüksége van rám. Nem tud... a következ néhány órában számtalan kulcsfontosságú döntést kell hoznia. – Azzal felpattan, és az út közepére szalad. A céltudatos lendület iskolapéldája. – Szerintem nem tudunk elmenni innen – rágom a f szálat. Hunt megpördül, mintha itt és most rám akarna rontani. – Maga meg rült? Nem tudunk elmenni? Ez esztelenség! Miért tenne a Core ilyesmit? – Egy pillanatra megáll, és lepillant rám. – Nem akarják, hogy ön beszéljen a f titkárral. Olyasmir l szerzett tudomást, amir l a f titkár nem hallhat. A Core nem kockáztathatja ezt meg. – Elképzelhet . – Hagyják itt t, de engem engedjenek vissza! – kiáltja az ég felé. Nincs válasz. A sz skerten túl egy nagy, fekete madár szárnyra kap. Azt hiszem, holló – mintha álmomban láttam volna, úgy rémlik fel el ttem a kihalt faj neve. Hunt felhagy az éghez szóló tirádájával, és most oda-vissza rója a köröket az úton. – Menjünk. Talán van az út végén egy terminex.

– Elképzelhet . – Azzal letépem a f szál alját, hogy az édes, száraz fels részéhez férhessek. – De melyik irányban? Hunt megfordul, megnézi az utat, ahogy mind a két irányban elt nik a dombok között, aztán újra megfordul. – A portál, amin átjöttünk... arra nézett – emeli fel a kezét. – Az út abban az irányban lemegy a dombon és egy kis ligetbe ér. – Milyen messze van? – kérdezem. – Az Istenit, mit számít az! – csattan fel. – Valahová csak mennünk kell! Visszafogom magamat, és nem mosolyodom el. – Rendben – állok fel, és lesöpröm a nadrágomat. A Nap égeti a homlokomat és az arcomat. A bazilika füstöl kkel teli homálya után valóságos sokk. A leveg meleg, ruhám máris csatakos az izzadságtól. Hunt nagy lendülettel elindul az úton, keze ökölben, fájdalmas arckifejezését végre egyszer valami más, teljes elszántság váltja fel. Lassan, sietség nélkül, számban a f szállal, a fáradtságtól félig lehunyt szemmel utána indulok.

Fedmahn Kassad ezredes felüvöltött, és a Shrike-ra rontott. A szürreális, id tlen táj, az Id kripták völgye egy minimalista díszletez elképzelései szerint – m anyagból olvasztott, nyúlós leveg vel teli kép – mintha vibrált volna Kassad rohamának erejét l. Egy pillanatig a Shrike tükörképei szétszóródtak mindenfelé – Shrike-ok a völgy minden pontján, ott állnak a kopár síkságon –, ám Kassad üvöltésére egyetlen szörnyeteggé álltak össze, ami most megmozdult és kitárta, kinyújtotta mind a négy karját, kihajtogatta ket, hogy pengékb l és tüskéb l sz tt szívélyes öleléssel fogadja az ezredest. Kassadnak fogalma sem volt róla, vajon megvédi-e az energiapáncél, Moneta ajándéka. Évekkel ezel tt, amikor Moneta és megtámadták a két komphajónyi Kitaszítottat, hasznát vette, azonban az id akkor az oldalukon állt – a Shrike úgy állította

meg és indította el újra az id folyását, akár egy unott néz , aki csak játszadozik a hologödör távkapcsolójával. Most viszont az id n kívül vannak, és a Shrike nem valamiféle rémiszt pártfogó, hanem legy zend ellenfél. Kassad felkiáltott, leszegte a fejét és támadott. Nem tudott már semmit az ket figyel Monetáról, sem a lehetetlen, égbe emelked tüskés fáról és a rát zött, rettenetes néz közönségr l. Még önmagáról sem tudott semmit, csak azt, hogy egy fegyver, a bosszú eszköze. A Shrike a t le megszokottól eltér en nem t nt el, nem sz nt meg ott lenni, hogy egyszerre itt legyen. Helyette lekuporodott, és karját még szélesebbre tárta. Az ujjai helyén lév pengéken megcsillant a lilás égbolt. Fémfogai csillámlottak, ahogy kivillantotta ket, mintegy mosolyképpen. Kassad dühös volt, nem bolond. Nem akart beleszaladni a halálos ölelésbe, ezért az utolsó pillanatban félreugrott, átgördült a vállán, és a térdízületnél lév tüskés pengék bokra alatt kirúgta a szörnyeteg lábát. Ha a földre tudná vinni... Mintha egy fél kilométer vastag betonba ágyazott cs be rúgott volna. Csak a saját lába törött volna el, ha az energiapáncél nem védi meg és nem nyeli el az ütközés erejét. A Shrike is mozgott, gyorsan, de nem embertelenül gyorsan – két jobb karját fellendítette, aztán le. Elmosódott mozdulata nyomán tíz ujja szikéjével barázdákat hasított a földbe és a k be, karjának tüskéi nyomán szikrák szálltak, ahogy keze felfelé mozdult és hallani lehetett, amint szeli a leveg t. Kassadot nem tudta elérni, mivel az ezredes továbbgördült és felpattant, de nem állt fel, hanem is harcra készen, küzd állásban várt. Párharc, gondolta Fedmahn Kassad, az Új Busido legtöbbre becsült szentsége. A Shrike jobb kezeivel megint cselezett, miközben bal alsó karját körbe és felfelé lendítette. Az ütés ereje elég lett volna, hogy eltörje Kassad bordáit és kivágja a szívét. Kassad bal kézzel hárította a jobbkezes megtéveszt támadást, és érezte, ahogy a Shrike ütése eltalálja, mire az energiapáncél összetömörödik, és fájdalmasan a csontjának nyomódik. A bal kéz pusztító erej csapását is szó szerint megfogta, a görbe

tövisekb l álló csuklóvéd alatt megragadta a szörnyeteget. Hihetetlen módon sikerült annyira lelassítania az ütést, hogy a borotvaéles ujjak a bordái helyett az energiapáncélon kaparásztak. Szinte elemelkedett a földr l, miközben igyekezett megállítani a felfelé tartó karmokat – csak a Shrike cselb l indított els ütésének ereje miatt nem repült el. Az izzadság ömlött róla az energiapáncél alatt, izmai megfeszültek, és szinte már azzal fenyegettek, hogy elpattannak abban a soha véget nem ér , húsz másodpercben, míg a Shrike-kal birkózott. Aztán a Fájdalom Ura bevonta a negyedik kezét is a játékba, és lecsapott Kassad lábára. Az ezredes felüvöltött, ahogy az energiapáncél mez je húsával együtt felszakadt, és legalább az egyik pengeujj csontig vágott. Kirúgott a másik lábával, elengedte a lény csukóját, és sebesen hátragördült. A Shrike még kétszer csapott le, a második alig milliméterekre süvített el Kassad füle mellett, ám aztán is hátraugrott, és küzd állásban jobbra mozgott. Kassad a bal térdére érkezett, és majdnem elesett, de aztán sikerült lábra állnia, bár kicsit ugrálnia kellett, hogy meg rizze az egyensúlyát. A fájdalom dübörgött a fülében és az egész világot vörös fénybe vonta, de mialatt Kassad fintorgott, s majd' elájult a sérülés okozta fájdalomtól és sokktól, érezte, hogy az energiapáncél ércsiptet ként és szorítókötésként is ködik, elzárja a sebet. A vér még mindig szivárgott, de már nem ömlött és a fájdalom is elviselhet szintre ért, mintha az energiapáncélban is ugyanolyan medpak lett volna, mint az ezredes GÁRDA csatapáncéljában. A Shrike rárontott. Kassad kirúgott egyszer, kétszer. Mindkét alkalommal a mellkasi tüske mögötti, sima krómpáncélra célzott, és be is talált. Olyan volt, mintha egy fáklyahajó testét rugdosná, azonban a Shrike mintha megállt volna, aztán megtántorodott, és hátralépett. Kassad el relépett, és egész testsúlyát beleadva kétszer

lecsapott oda, ahol a lény szívének kellene lennie. Ökölcsapásai nyomán még az edzett kerámia is összetört volna. A fájdalomról nem vett tudomást, hanem elfordult, és nyitott tenyerével egyenes ütést mért a lény pofájára, pontosan a fogai fölé. Ha egy embert így megütnek, hallani lehetett volna, ahogy eltörik az orra, s érezte volna, amint a csont és a porcok felszaladnak az agyába. A Shrike Kassad csuklójára vágott, de elvétette, aztán mind a négy karjával Kassad fejére és vállára sújtott. Kassad zihált, vér és izzadság szivárgott csillámló páncélja alól, ahogy megpördült jobbra egyszer, kétszer, aztán hátulról rávágott a lény rövid nyakára. Az ütés azonnal végzett volna bárkivel, hangja úgy ver dött vissza a megdermedt völgy falairól, mintha egy baltát dobtak volna több kilométer magasból egy fém vörösfeny közepébe. A Shrike el rezuhant, és a hátára fordult, mint valami nagy acél rák. Földre került! Kassad el relépett. Óvatos volt, és még mindig a földhöz lapult, de mégsem volt eléggé óvatos. A Shrike páncélos lába, karma, vagy akármi is n tt onnan, eltalálta a bokája hátsó részét, és félig levágta, félig ledöntötte a lábáról. Az ezredes érezte a fájdalmat, és tudta, hogy átvágták az Achilles-inát. Megpróbált arrébb gurulni, de a lény feldobta magát, és oldalra vet dött, egyenesen rá, tüskéi, tövisei, pengéi Kassad bordái, arca, szeme felé irányultak. Kassad arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy ívbe feszült, hogy ledobja magáról a szörnyet. Néhány csapást sikerült kivédenie és a szemét is megóvta, de érezte, hogy más pengék felkarjába, mellkasába, hasába szúródnak. A Shrike közelebb húzódott, és kitátotta a száját. Kassad belenézhetett a fémpióca üreges szájnyílásába, meglátta az egymás mögött húzódó acélfogsorokat. Vért l homályos látómezejét vörös szempár töltötte ki. Kéztövét sikerült becsúsztatnia a Shrike álla alá, és most megpróbált fogódzót találni. Mintha egy éles fémhulladékból

álló hegyet akart volna felemelni szilárd támaszték nélkül. A Shrike ujjainak helyén lév pengék tovább szabdalták Kassad húsát. A lény kitátotta a száját és elfordította a fejét, míg fogai betöltötték Kassad egész látóterét. A szörnyeteg nem lélegzett, azonban a belsejéb l árad h ként l és a felhevült fémszerkezetekt l b zlött. Kassad már nem tudott védekezni – ha a lény összezárja az állkapcsát, magával viszi az ezredes arcának b rét és húsát, csak a csont marad. Egyszer csak ott termett Moneta, és sikoltott, pedig ezen a helyen nem terjedt a hang. Megragadta a Shrike-ot rubinfazettás szeménél fogva, energiapáncélos ujjai karmok lettek, csizmáját szilárdan megvetette a hátsó tüske mögötti páncélon, és húzta, húzta... A Shrike karja hátrahajlik, két irányban ízesült, mint valami rémálomból életre kelt rák, ujjai belehasítanak Monetába, aki elesik, de Kassadnak addigra sikerül kigördülnie, négykézláb arrébb másznia. Érzi a fájdalmat, de tudomást sem vesz róla, csak talpra ugrik, és magával ragadja Monetát, ahogy a homokon és fagyott sziklákon keresztül visszavonul. Energiapáncéljuk egy pillanatra egybeolvad, mint korábban, amikor szeretkeztek, és Kassad közvetlenül önmaga mellett érezte a n testét, érezte, amint vérük és verejtékük összevegyül, és hallotta, amint egyszerre dobban a szívük. – Öld meg! – suttogja Moneta. A fájdalom még így is kihallatszik a hangjából. Igyekszem. Igyekszem. A Shrike feláll. Háromméternyi króm, penge és fájdalom. Semmiféle sérülés sem látszik rajta. Vér, valaki másnak a vére csorog le vékony patakokban a csuklóján és a páncélján. Lélektelen vigyora most talán még szélesebb, mint korábban. Kassad elválasztja energiapáncélját a Monetáétól, és óvatosan egy gömböly k re ereszti a n t, noha érzi, hogy nem sérült meg annyira, mint . Ez a harc nem Moneta harca. Még nem. Elindul a szerelmét l a Shrike felé. Szemhunyásnyi id re elbizonytalanodik, mert gyenge, de egyre er söd susogást hall, mintha hullám közeledne

valamilyen láthatatlan tengerparton. Felnéz, bár a lassan közeled Shrike-ot egy pillanatig sem téveszti szem el l, és ráébred, hogy a hang a szörnyeteg háta mögül, a messzeségben álló fáról érkez kiáltozás. A felt zött emberek – a fémtüskékr l és h vös ágakról lógó, apró színes foltok – valami más hangot is kiadnak, nemcsak azokat az alig hallható fájdalmas kiáltásokat, amit Kassad korábban hallott. Biztatják. Kassad visszafordul a Shrike felé, ahogy a lény újra körözni kezd. Félig levágott lába gyenge és minden mozdulatra újabb fájdalomhullám borítja el Kassadot – jobb lába használhatatlan, mivel nem lehet rátámaszkodni, ezért egyik kezével a k be kapaszkodik, és így félig ugrál, félig elfordul, hogy a Shrike és Moneta között maradjon. A messzir l idesz biztatásokat mintha ollóval vágták volna el. A Shrike elt nik, és többé már nem ott van, hanem itt, Kassad mellett, Kassadon jelenik meg, karjával már végzetes ölelésbe is vonja, tövisei, pengéi már a b rét karcolják, szemében szinte lobog a fény, szája ismét tátva. Kassad dacosan, düht l hajtva felüvölt, és lesújt rá.

Paul Duré atya fennakadás nélkül lépett át a Pápa kapuján keresztül a God's Grove-ra. A pápai lakrész tömjént l nehéz homálya után egyszerre vakító napfényben találta magát, körötte mindenhol citromsárga égbolt és zöld levelek. A templomosok már várták, és ott álltak, ahogy lelépett a magán-térkapu-portál emelvényér l. Durétól jobbra véget ért a varsafa-terasz és mögötte, semmi, vagyis inkább minden, ahogy a God's Grove fáinak koronája elhúzódott egészen a látóhatárig. A levelek él óceánként csillogtak és hullámzottak. Duré tudta, hogy a templomosok legnagyobb és legszentebb fája, a Világfa koronájában van. A fogadására felsorakozott templomosok fontos szerepet töltöttek be a Muir Testvérisége összetett rangsorában, azonban most csupán egyszer idegenvezet k voltak, akik a portál

emelvényét l elvezették egy kacsokkal ben tt liftig, amivel feljuthatott azokra a fels emeletekre és kilátókra, ahová a templomosokon kívül kevés ember tehette be a lábát. Aztán megint ki és fel egy lépcs n, amit a legfinomabb muirfából lév korlát védett, míg a tövénél kétszáz méter vastag törzs végül már csupán nyolc méteres vastagsága köré csavarodva az ég felé tartott. A varsafa platformot páratlan szépség faragások díszítették, mellvédjét kézzel készített indák, pillérek, korlátok csipkézték, rajtuk manók, erdei lények, tündérek és más szellemek alakjaival, s amint közelebb lépett, Duré észrevette, hogy az asztalt és a székeket ugyanabból a fából faragták, ami a kör alakú platót alkotta. Két férfi várta az atyát. Az egyikük az volt, akire Duré számított, a Világfa Igaz Hangja, Muir F papja, a Templomos Testvériség Szóviv je, Sek Hardeen. A második férfi igazi meglepetés volt az atyának. El ször a vörös szín köpenyt látta – színe, akár az artériás véré –, rajta a fekete hermelinprém gallérral, aztán a köpeny alatt rejt vaskos, lususi testet, a csupa toka és zsír arcot, amit kettéhasít a hatalmas, horgas orr, az apró szempárt, ami alig látszik ki a kövér arcból és a vaskos ujjakat, mindegyiken egy-egy fekete vagy vörös gy vel. Duré tudta, hogy a Végs B nh dés Egyházának püspökét, a Shrike vallásának vezet jét látja. A templomos felállt, és megmutatta majd' két méteres termetét, ahogy kezet nyújtott. – Duré atya, nagyon örülünk, hogy csatlakozik hozzánk. Duré megrázta a kezét, és közben arra gondolt, hosszú, hegyes, sárgásbarna ujjaival mennyire hasonlít a templomos keze egy gyökérhez. A Fa Igaz Hangja ugyanolyan köpenyt viselt, mint Het Masteen, ruhájának nyersbarna és zöld anyaga éles ellentétben állt a püspök felt viseletével. – Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott, M. Hardeen – mondta Duré. A Fa Hangja Muir több milliónyi követ jének volt a lelki vezet je, azonban Duré tudta, hogy a templomosok nem kedvelik, ha beszélgetés közben is a rangjuknak megfelel en szólítják meg ket. Ezek után a püspökhöz fordult, és bólintott.

– Nem tudtam, hogy abban a megtiszteltetésben lesz részem, hogy méltósága mellett lehetek. – Csupán látogatóban vagyok. – A Shrike vallás püspöke alig észrevehet en biccentett. – M. Hardeen felvette, hogy talán némi haszna lehet, ha én is részt veszek a találkozón. Örülök, hogy találkoztunk, Duré atya. Sokat hallottunk önr l az elmúlt néhány évben. A templomos az egyik muirfából készült szék felé intett, és Duré leült velük szemben. Kezét összefonta a lakkozott asztalon, és miközben úgy tett, mintha a fa csodálatos erezetét vizsgálná, agya eszeveszetten dolgozott. A Háló biztonsági er inek fele azon volt, hogy el kerítse a püspököt. Jelenléte olyan bonyodalmakra utalt, amire a jezsuita egyáltalán nem volt felkészülve. – Nem különös, hogy az emberiség három elmélyült vallásának képvisel je is jelen van itt ma? – mondta a püspök. – De igen – felelte Duré. – Elmélyültek, de korántsem testesítik meg a többség elképzeléseit. A százötvenmilliárd lélekb l kevesebb mint egymillió tartozik a katolikus egyházhoz. A Shri... akarom mondani, a Végs B nh dés egyházának öttízmillió tagja lehet. Hány templomos van összesen, M. Hardeen? – Huszonhárommillió – válaszolta halkan a templomos. – Nagyon sokan támogatják ökológiai céljainkat, és talán még csatlakoznának is, azonban testvériség nem áll nyitva a kívülállók számára. A püspök megdörgölte az arcát. B re nagyon sápadt és úgy hunyorgott, mintha nem sok id t töltött volna a napfényen. – A zen gnosztikusoknak negyvenmilliárd híve van – morogja. – Mégis miféle vallás ez, hm? Nincsenek templomok. Nincsenek papok. Nincsenek szent könyvek. Nincs b n. – Olyan vallás, ami láthatóan nagyon megfelel ezeknek az id knek – mosolyodott el Duré. – És már jó pár nemzedék óta megfelelt. – Ugyan! – csapot a püspök az asztalra, Duré pedig összerezzent, ahogy hallotta, amint a gy k a muirfán koppannak.

– Honnan tudja, ki vagyok? – kérdezte az atya. A templomos felemeli a fejét. Épp csak annyira, hogy Duré láthassa, amint a napfény felragyog a csuklya árnyékából el orrán, arcán és állának hosszú vonalán. – Mi választottuk ki önöket – morogta a püspök. – Önt és a többi zarándokot is. – A „mi" alatt a Shrike egyházát érti? A püspök elfintorodik a név hallatán, de bólint. – Miért vannak a zavargások? – kérdezte Duré. – Miért jelentkeznek a zavarok most, hogy a Hegemónia veszélyben van? A püspök megdörgölte az arcát, mire vörös és fekete kövek csillannak meg az esti fényben. Mögötte számtalan levél zörrent az es áztatta növények illatát hozó szell ben. – Eljött a Végítélet, pap. Az Avatár évszázadokkal ezel tt adott próféciái a szemünk el tt válnak valósággá. Amit ön zavargásnak nevez, az egy olyan társadalom haláltusájának els jele, ami már régen megért a pusztulásra. Eljött a B nh dés ideje, és a Fájdalom Ura hamarosan közöttünk jár majd. – A Fájdalom Ura – ismételte Duré. – A Shrike. A templomos egyik kezével olyan mozdulatot tett, mintha megpróbálna elvenni valamennyit a püspök kijelentésének éléb l. – Duré atya, ismerjük csodálatos újjászületését. – Nincs benne csoda. Egy él sköd m ve, amit keresztnek nevezek. A sárgásbarna ujjak megismételték az el mozdulatot. – Bármit is vél err l, atya, a testvériség örömmel látja, hogy ismét köztünk van. Kérem, adja el a kérdését, ami miatt beszélni kívánt velem! Duré a székhez dörgölte a kezét, és a püspök vele szemben ül vörös-fekete tömegére pillantott. – A két csoport már együttm ködik egy ideje, ugye? A templomosok és a Shrike egyháza. – A Végs B nh dés egyháza – dörmögte a püspök. Duré rábólintott. – Miért? Mi az, ami összekapcsolja önöket? A Fa Igaz Hangja el rehajolt, és csuklyáját ismét elborítja

az árnyék. – Be kell látnia, atya, hogy a Végs B nh dés egyházának próféciái összefüggésben vannak Muirtól kapott feladatunkkal. Csakis ezek a próféciák tartalmazzák, miféle büntetés vár az emberiségre, amiért elpusztította a saját bolygóját. – Nem csak az emberek felel sek a Föld pusztulásáért. A kijevi csoport fekete lyukat akart létrehozni, és az egyik számítógép meghibásodott. – Emberi önteltség volt – suttogta és ingatta a fejét. – Ugyanaz az önteltség, aminek következtében fajunk kipusztított minden olyan él lényt, amib l esetleg valamikor értelmes faj válhatott volna. A seneschai aluitokat a Hebronon, a zepleneket a Whirlön, a mocsári kentaurokat a Gardenen és a nagymajmokat a Régi Földön. – Elkövettünk pár hibát – bólintott Duré –, azonban ez még nem ítéli halálra az emberiséget. Vagy igen? – Az ítéletet nálunk jóval nagyobb hatalom mondta ki – dünnyögi a püspök. – A prófécia pontosan fogalmaz, semmiféle kétséget nem hagy maga után. Eljön a Végs B nh dés ideje. Ádám és Kijev b nei örököseinek viselniük kell a következményeket, amiért elpusztították a saját világukat, amiért több fajt kiirtottak. A Fájdalom Urát kiszabadították az id bilincséb l, hogy elhozza a végítéletet. Senki sem menekülhet a haragja el l. Senki sem menekülhet a B nh dés el l. Ezt nálunk jóval nagyobb hatalom mondotta ki. – Így igaz – veszi át a szót Sek Hardeen. – A próféciák, melyeket kaptunk... A Fa Hangjai kapták nemzedékr l nemzedékre... Az emberiség elkárhozik, de pusztulásával a jelenlegi Hegemónia minden részén újra virágzásnak indul az eredeti környezet. Bár a jezsuita logikán nevelkedett és Teilhard de Chardin evolúciós teológiájának elkötelezett híve volt, Paul Duré atya fejében mégis megfordult, hogy megkérdezi, „Ki a fenét érdekel, hogy nyílnak-e a virágok, ha senki sem lesz, aki látná, aki megszagolhatná ket?" Helyette azonban azt kérdezte: – Felmerült már önökben, hogy ezek a próféciák nem szent

kinyilatkoztatások, hanem valamiféle világi hatalom törekvései arra, hogy befolyásolja önöket? A templomos felkapta a fejét, mintha arcul csapták volna, míg a püspök el rehajolt és két lususi tenyerét, melynek egyetlen csapásával összetörhette volna Duré koponyáját, ökölbe szorította. – Eretnekség! Aki kétségbe merészeli vonni a kinyilatkoztatás igazát, annak pusztulnia kell! – Miféle hatalom lenne képes ilyesmire? – sikerült kinyögnie a Fa Igaz Hangjának. – Miféle er tudna belépni Muir Abszolútumán kívül az elménkbe és a szívünkbe? Duré az ég felé mutatott. – A Háló összes világát nemzedékek óta a TechnoCore adatszférája kapcsolja egymáshoz. A legtöbb befolyásos embernek van komlog kivezetése, hogy könnyebben letölthessen... Önnek talán nincs, M. Hardeen? A templomos nem szólt egy szót sem, de Duré látta ujja apró rándulását, mintha meg akarta volna érinteni az évtizedek óta mellkasában és felkarjában lapuló implantokat. – A TechnoCore létrehozott egyfajta... magasabb rend intelligenciát – folytatta Duré. – Elképzelhetetlen mennyiség energiának parancsol, oda-vissza képes mozogni az id ben és az emberekét l különböz érzések, gondok mozgatják. A Core személyiségeinek egy jelent s része számára cél volt az emberiség kiirtása... Bizony, még az is elképzelhet , hogy a Kijevi csoport Nagy Tévedését szándékosan hajtották végre a kísérletben részt vev MI-k. Ami az önök számára prófécia, az talán ennek a deus ex machiná-nak az adatszférán keresztül önökhöz érkez suttogása. A Shrike talán nem azért van itt, hogy nbánatra késztesse az emberiséget elkövetett b neiért, hanem csak azért, hogy a gépi személyiségek saját céljai érdekében lemészárolja a férfiakat, n ket és gyerekeket egyaránt. A püspök széles arca legalább olyan vörös volt, mint a köpenye. Ököllel verte az asztalt, és felpattant. A templomos a püspök karjára tette a kezét, hogy megállítsa, és valahogy sikerült visszahúznia a székébe.

– Hol hallotta ezt az elképzelést? – kérdezte Sek Hardeen. – De hát az Avatár téged is megérintett! – rázta az öklét a püspök Duré felé. – Nem is egyszer, hanem kétszer! Halhatatlanná tett, hogy láthasd, mi lesz a Választott Nép sorsa... Azoké, akik b nbánatot mutatnak, miel tt eljön a végítélet! – A Shrike-tól fájdalmat kaptam – szólt újra Duré. – Elképzelhetetlen mérték fájdalmat és szenvedést. Valóban kétszer találkoztam ezzel a lénnyel, és a szívemb l beszélek, mikor azt mondom: tudom, hogy sem isteni, sem ördögi dolog, hanem csupán valami szerves gépezett a borzasztó jöv l. – Áh! – A püspök csak legyintett egyet, mintegy elutasítva az el bbieket, majd karba öltötte a kezét, és kibámult a teraszon át. A templomost láthatóan felkavarták Duré szavai. Rövid id elteltével felemelte a fejét. – Mi volt a kérdése, amit nekem szeretett volna feltenni? – Valóban volt ilyen. – Duré mély leveg t vett. – Attól tartok, rossz hírt kell mondanom. A Fa Igaz Hangja, Het Masteen halott. – Tudjuk – mondta a templomos. Durét ez meglepte. Elképzelni sem tudta, hogyan juthatott a testvériséghez ez az információ. Azonban ez most nem számít. – Azt szeretném megtudni, miért indult el a zarándoklatra? Miféle küldetése volt, amit nem sikerült teljesítenie? Mindannyian elmeséltük a... történetünket, egyedül Het Masteen nem. Mégis, úgy érzem, az sorsa számos rejtély kulcsát hordozza magában. A püspök visszapillant Durére, és gúnyosan elmosolyodik. – Semmit sem kell elmondanunk önnek, halott vallás papja. Sek Hardeen egy pillanatig némán ült, miel tt válaszolt volna. – M. Masteen önként jelentkezett, hogy elvigye Muir szavát a Hyperionra. Hitünk egyik alapja volt az a prófécia, ami szerint a zavaros id k kezdetén a Fa egyik Igaz Hangját arra szólítják, vigyen el egy hajófát a Szent Világhoz, nézze végig, ahogy elpusztul, és aztán lássa újjászületni a B nh dés és Muir együttes üzenetével. – Ezek szerint Het Masteen tudta, hogy az Yggdrasill

hajófa el fog pusztulni a bolygó körüli pályán? – Igen. Így volt megírva. – Neki és a hajóról való ergnek egy új hajófán kellett volna távozniuk? – Igen – felelte szinte alig hallhatóan a templomos. – A nh dés Fáján, melyet az Avatár adott volna. Duré hátrad lt, és bólintott. – A B nh dés Fája. A tüskefa. Het Masteent pszichikai sérülés érte, amikor elpusztult az Yggdrasill. Aztán elvitték az Id kripták völgyébe, és megmutatták neki a Shrike tüskefáját. Azonban nem volt képes vagy nem állt készen arra, hogy megtegye. A tüskefa a halálért, a szenvedésért, a fájdalomért van... Het Masteen pedig nem állt készen arra, hogy egy ilyen dolognak a parancsnoka legyen. Az is lehet, hogy nem volt hajlandó elvállalni a rábízott feladatot. A fontos, hogy elmenekült. És meghalt. Erre magamtól is rájöttem... de arról elképzelésem sincs, miféle sorsot ajánlott neki a Shrike. – Mir l beszél? – csattant fel a püspök. – A B nh dés Fája benne van a próféciákban. Ez fogja elkísérni az Avatárt a végs aratásra. Masteennek fel kellett volna készülnie és az a megtiszteltetés érte volna, hogy vezetheti a fát téren és id n át. Paul Duré megrázta a fejét. – Sikerült válaszolnunk a kérdésére? – fordult felé M. Hardeen. – Igen. – Akkor önnek is válaszolnia kell a miénkre – mondta a püspök. – Mi történt az Anyával? – Miféle anyával? – A Megváltó Anyával. A B nh dés Arájával. Azzal, akit önök Brawne Lamiának neveztek. Duré elgondolkodott, és megpróbálta felidézni a Konzul beszámolóit a zarándokok történeteir l, melyeket útban a Hyperion felé meséltek el egymásnak. Brawne várandós volt, az els Keats-cybrid gyermekét hordozta a szíve alatt. A lususi Shrike templom mentette meg a cs cselékt l, és küldte zarándoklatra. A történetében szerepelt valami olyasmi is, hogy

a Shrike-hív k tisztelettel bántak vele. Duré igyekezett ezt is beilleszteni eddig szerzett ismeretei zavaros kaleidoszkópjába, de nem tudta. Túlságosan fáradt már, és túlságosan ostoba is ez után az úgynevezett feltámadás után, gondolta. Soha nem lesz ugyanaz a szellem, ami Paul Duré volt egykor. – Brawne eszméletlen volt. A Shrike láthatóan elragadta és valamiféle... izéhez csatlakoztatta. Valamilyen kábelhez. Gyakorlatilag úgy t nt, mintha agyhalott lett volna, de a magzat élt és egészséges volt. – És a személyiség, ami nála volt? – kérdezte a püspök feszült hangon. Duré emlékezett rá, hogy Severn beszélt neki arról, hogy az a személyiség elpusztult a megaszférában. Nyilvánvaló, hogy ez a kett itt semmit sem tudott a második Keats személyiségr l, a Severn tudatról, ami jelen pillanatban a Core ajánlatának veszélyeire figyelmezteti Gladstone-t. Megrázta a fejét. Borzasztóan kimerült már. – A Schrön-hurokban tárolt személyiségr l semmit sem tudok. A kábel... az a valami, amit a Shrike hozzákötött... mintha a neurális foglalatába csatlakozott volna, mint valami agykérgi sönt. A püspök láthatóan elégedett arccal bólintott. – A próféciák a megírt módon haladnak a kijelölt úton. Teljesítette hírviv i feladatát, Duré. Most mennem kell. – A vaskos alak felállt, bólintott a Fa Igaz Hangja felé, s átvágott a platformon, majd lesietett a lépcs n a lift és a terminex irányába. Duré hosszú percekig tartó csendben ült a templomossal szemben. A levelek susogása és a fa tetején álló terasz enyhe ringása könnyedén elálmosította az atyát, és arra csábította, hogy szunyókáljon egy kicsit. Az ég felettük a sáfránysárga különböz árnyalataiban játszott, ahogy a God's Grove világára lassan beköszöntött az este. – A nemzedékek óta hamis próféciákat hirdet deus ex machina gondolata rettenetes eretnekség – bökte ki végül a templomos.

– Igen, azonban az én egyházam története jóval régebbre nyúlik vissza, mint az öné, és a szerint a rettenetes eretnekségek gyakran komor igazságoknak bizonyultak, Sek Hardeen. – Ha templomos volna, halálra ítélhetném – szólt halkan a csuklyás alak. Duré felsóhajtott. Az korában, az helyzetében és olyan fáradtan, mint amilyennek érezte magát, a halál gondolata egyáltalán nem ijesztette meg. Felkelt, és kissé meghajolt. – Mennem kell, Sek Hardeen. Bocsásson meg, ha amit mondtam, felkavarta önt! Zavaros és zavaró id ket élünk. – A legjobbakból hiányzik a meggy dés legkisebb szikrája is, gondolta, míg a legrosszabbak tele vannak szenvedélyes lendülettel. Megfordult, és a platform széle felé sétált. Ott pedig megállt. A lépcs sor elt nt. A lift ott állt a következ terasznál, csakhogy függ legesen harminc, vízszintesen tizenöt méter választotta el az atyát onnan. A Világfa egy kilométerre, vagy még tovább is tartott a lába alatt húzódó levelekkel teli mélybe. Duré és a Fa Igaz Hangja egyedül maradtak a legfels teraszon. Duré az egyik közeli korláthoz sétált, verejték áztatta arcát az esti szélbe tartotta és észrevette az indigókék égen felt , els csillagot. – Mi zajlik itt, Sek Hardeen? A köpönyeges, csuklyás alak teljes sötétségbe burkolózott. – Tizennyolc szabványperc múlva a Heaven's Gate világa elesik a Kitaszítottakkal szemben. A próféciáink szerint megsemmisül. A térkapuja biztosan, mint ahogy a fatline-adói is, és a világ tulajdonképpen megsz nik létezni. Pontosan egy szabványórával kés bb a God' s Grove égboltját lángra gyújtják a Kitaszított hadihajók fúziós reaktorai. A próféciáink szerint a testvériség összes itt maradó tagja és mindenki más is... bár addigra a Hegemónia összes polgárát kitelepítették már a térkapuk segítségével... elpusztul. Duré lassan visszalépkedett az asztalhoz. – Létfontosságú, hogy elkapuzzak a Tau Ceti Centerre –

mondta. – Severn... valaki vár rám. Beszélnem kell Gladstone titkárral. – Nem – tiltotta meg Sek Hardeen, a Világfa Igaz Hangja. – Várni fogunk. Meglátjuk, vajon igazat mondtak-e a próféciák. A jezsuita haragjában ökölbe szorította a kezét, és igyekezett szembeszállni az egyszerre rátör , heves elhatározással, hogy megüsse a köpenyes figurát. Lehunyta a szemét, és elmondott két Üdvözlégyet. Nem segített. – Kérem! A próféciák beteljesülésén mit sem változtat, hogy én itt vagyok-e, vagy sem. Utána pedig túl kés lesz. A GÁRDA fáklyahajói felrobbantják a szingularitás-gömböt, és a térkapuk megsz nnek. Évekre el leszünk vágva a Hálótól. Milliárdok élete múlhat azon, hogy azonnal vissza tudok-e térni a Tau Ceti Centerre. A templomos karba tette a kezét, mire keskeny tenyere elt nt ruhája ujjában. – Várakozunk. A megjósolt eseményeknek be kell következniük. A Fájdalom Ura perceken belül rászabadul a Hálóra. Nem hiszek abban, amiben a püspök, hogy a B nbánatot keres k megmenekülnek majd. Jobb, ha itt töltjük az id t, Duré atya, ahol gyorsan és fájdalommentesen ér majd utol a vég. Duré fáradt agyában kutatott valami határozott után, amit mondhatna, amit tehetne. Semmit sem talált. Leült az asztalhoz, és a vele szemben lév csuklyás, néma alakot figyelte. Fölöttük tucatjával bukkantak el a csillagok. A God's Grove világát borító erd még egyszer, utoljára megzizzent az esti szell ben, aztán mintha izgatottan visszafogta volna a lélegzetét. Paul Duré lehunyta a szemét, és imádkozott.

HARMINCHÉT Egész nap gyalogolunk, Hunt és én, este felé pedig találunk egy fogadót, benne étellel – csirke, tejberizs, karfiol, egy tál makaróni és más is –, amit nekünk készítettek ki, bár egyetlen ember sincs sehol. Semmi jelük, csak a kandallóban ég a t z,

mintha csak az el bb gyújtották volna meg és az étel még zölög a t zhelyen. Hunt teljesen kibillent az egyensúlyából. Emiatt is meg a rettenetes elvonási tünetek miatt is, ami annak köszönhet , hogy megszakadt a kapcsolata az adatszférával. El tudom képzelni a fájdalmát annak, aki születését l fogva olyan világban élt, ahol az információ mindig kéznél volt, ahol bárhol bárkivel magától értet en kapcsolatba lehetett lépni, és ahol a legnagyobb távolság is csak egy térkapu-lépést jelentett, az efféle váratlan visszazuhanás el deink életmódjába nagyjából megfelelhetett annak, mintha egyszerre vakon és bénán ébredne fel. Ám az els néhány órányi séta alatti harag és hasztalan kérdésözön után Hunton végül úrrá lett a csendes mélabú. – De hát a f titkárnak szüksége van rám! – üvöltötte az els óra után. – Szüksége van arra az értesülésre is, amit én adtam volna neki, de semmi sem tehetünk – feleltem erre. – Hol vagyunk? – faggatott Hunt immár tizedszerre. Már beszéltem neki a másik régi Földr l, de éreztem, hogy most másra gondol. – Karanténban, azt hiszem. – A Core hozott ide minket? – Csak feltételezéseim vannak. – Hogyan juthatunk vissza? – Fogalmam sincs róla. Amikor úgy érzik, nem jelentünk biztonsági kockázatot, akkor feltehet en megjelenik majd egy térkapu portál. Hunt egy ideig halkan káromkodott. – Miért zárnának karanténba engem, Severn? Vállat vontam. Úgy véltem, azért, mert hallotta, mit mondtam a Pacemen, de ebben nem voltam biztos. Semmiben sem voltam biztos. Az út rétek és sz skertek között kanyargott, végig az alacsony dombokon, a völgyekb l néha megpillanthattuk a tengert. – Hová vezet ez az út? – szólalt meg újra Hunt, miel tt

rátaláltunk volna a fogadóra. – Minden út Rómába vezet. – Severn, én komolyan beszélek. – Én is, M. Hunt. Hunt kipiszkált egy követ az út falából, és a bokrok közé dobta. Valahonnan rigófütty hallatszott. – Ön volt már itt? – A hangja tele volt váddal, mintha én raboltam volna el t. Talán így is volt. – Nem. – De Keats igen, tettem majdnem hozzá. Felszínre törtek belém ültetett emlékeim, és elöntött a veszteség, a halandóság. Messze vagyok a barátoktól, messze Fannytól, Keats örök szerelmét l. – Biztos benne, hogy nem fér hozzá az adatszférához? – kérdezte Hunt. – Teljesen. – A megaszféráról nem kérdezett én pedig önmagamtól nem mondtam el neki. Rettegek belépni a megaszférába, mert attól tartok, hogy feloldódok benne. Már alig látszott a Nap, amikor ráleltünk a fogadóra. Egy aprócska völgybe bújt, a k kéményb l füst szállt az ég felé. Evés közben beköszöntött az éj és a sötétség az ablaktámláknak felszült. Az egyetlen fényforrást a t z és a párkányon álló két gyertya lobogó lángja jelentette. Hunt megszólalt: – Ett l a helyt l szinte már hiszek a szellemekben. – Én hiszek a szellemekben – feleltem.

Éjszaka. Köhögve ébredek, és valami nedveset érzek meztelen mellkasomon. Hallom, ahogy Hunt ügyetlenkedik a gyertyával, aztán a fénynél lepillantok, és vért látok a b römön, vér pöttyözi a hálóruhát. – Te jó ég – zihálja rémülten Hunt. – Mi ez? Mi folyik itt? – Vér – sikerül kinyögnöm egy újabb köhög roham után, amit l még gyengébb és még pöttyösebb lettem. Megpróbálok felkelni, visszaesek az ágyra, aztán intek az éjjeliszekrény melletti mosdótál és törülköz felé.

– Francba, francba – motyogja Hunt, miközben a komlogom után kutat, hogy egészségügyi jelentést kaphasson. Nincs komlog. Még az el nap folyamán eldobtam Hoyt hasznavehetetlen berendezését. Leveszi a saját komlogját, beállítja a kijelz t, és a csuklómra teszi. A kiírásokból semmit sem tud kiolvasni, csak annyi derül ki, hogy sürg s orvosi kezelésre volna szükség. Nemzedékének nagy részéhez hasonlóan Hunt sem látott még soha beteg vagy halott embert – ez szakemberekre tartozott, a többiekt l messze intézkedtek róla. – Tudja, mi történik? – kérdezi, és a hangjában valódi aggodalom csendül. – Igen – er tlenül elmosolyodom. – Alaposság. Életh ség. Az egyedfejl dés alatt lezajlik kicsiben a törzsfejl dés maga. – Beszéljen érthet en – szid le Hunt, miközben visszasegít az ágyba. – Mi okozta a vérzést? Mit tudok tenni, amivel segíthetek? – Adjon egy pohár vizet, kérem – megiszom, és bár érzem, amint valami forr a mellkasomban és torkomban, sikerül elfojtanom a feltörni készül újabb köhög rohamot. A gyomromban mintha tüzet raktak volna. – Mi történik? – ismétli Hunt. Lassan, megfontoltan beszélek, úgy teszem a szavakat a helyükre, mintha aknákkal teli talajon kellene lépdelnem. A köhögési inger elmúlik. – Ezt a betegséget tüd vésznek hívják, tuberkulózisnak. A vérzés mértékéb l úgy gondolom, ez már utolsó stádium lehet. Hunt spánielképéb l kiszalad a vér. – Te jó Isten, Severn. Sosem hallottam még tuberkulózisról – felemeli a kezét, hogy megkérdezze a komlogot, de semmi sincs a csuklóján. – A tuberkulózis már évszázadok óta kihalt – adom vissza a szerkezetet. – Kikezelték. Azonban John Keats tüd vészben szenvedett. Ebbe halt bele. Márpedig ez a cybrid test Keatshez tartozik. Hunt felpattan, mintha ki akarna szaladni az ajtón, hogy

segítséget hozzon. – A Core most már biztosan megengedi, hogy visszatérjünk! Nem tarthatják ezen az elhagyatott világon, ahol nincs semmiféle orvosi ellátás! Visszafekszem a párnára, és érzem, amint a tollak cirógatják a fejb römet. – Talán pontosan ezért tartanak itt. Ha holnap megérkezünk Rómába, kiderül. – De ön nem tud utazni! Sehova nem megyünk. – Majd meglátjuk – mondom, és lehunyom a szemem. – Majd meglátjuk.

Reggel egy vettura, egy apró kordé vár a fogadó el tt. Egy nagy, deres kancát fogtak elé, aki forgatja a szemét, amikor kilépünk az ajtón. Leheletének párafoltja meglátszódik a csíp s, reggeli leveg ben. – Tudja, hogy ez mi? – kérdezi Hunt. – Egy ló. Hunt óvatosan hozzáér az állathoz, mintha csak szappanbuborék volna, ami szétpukkan, ha megérintik a hátát. Nem pukkan szét. A ló farka megrándul, mire gyorsan visszakapja a kezét. – A lovak kihaltak. Soha nem is klónozták újra ket. – Ez itt eléggé valódinak t nik – szólok, és felmászom a kordén lév , keskeny padra. Hunt óvatosan helyet foglal mellettem, hosszú ujjai remegnek az idegességt l. – Ki vezet? Hol van az irányítópanel? Nincs gyepl és a bakon sem ül senki. – Lehet, hogy a ló ismeri az utat – vetem fel, és ebben a pillanatban elindulunk. Semmi sietség, a kordé id nként dob egyet, ahogy a földúton található kövekre és kátyúkra fut. – Ez valami vicc, ugye? – bámul Hunt a tökéletesen kék égre és a távoli szántókra. Amennyire halkan és röviden csak lehet, beleköhögök a

fogadóból elhozott törülköz be, amit most zsebkend nek neveztem ki. – Elképzelhet . De hát mi nem az? Hunt tudomást sem vesz a szofizmusról, és tovább döcögünk a sorsunk felé.

– Hol van Hunt és Severn? – kérdezi Meina Gladstone. Sedeptra Akasi, Gladstone második legfontosabb tanácsadója, egy fiatal fekete n közelebb hajol, hogy ne zavarja a katonai beszámolót. – Még mindig semmi hír, M. Gladstone. – Az lehetetlen. Severnen nyomkövet van, és legalább egy órája, hogy Leigh elment a Pacemre. Hol a pokolban vannak? A fiatal fekete n rápillant az asztalra helyezett faxpadra. – A biztonságiak nem találják ket. A tranzitrend rség sem tudja meghatározni a helyzetüket. A térkapu egység csak annyit jegyzett fel, hogy a TC2-t... ezt a helyet... ütötték be, átléptek, de nem érkeztek meg. – Az lehetetlen. – Igen, f titkár. – Beszélni akarok Albedóval vagy az egyik MI tanácsossal, amint vége van ennek a tanácskozásnak. – Igen. Mindketten visszafordultak a beszámoló felé. A kormányzói palota taktikai központját tizenöt négyzetméteres, nyitott portálokkal összekapcsolták az olümposzi parancsnoki központtal és a szenátus legnagyobb tanácstermével, amit l a három helyiségb l egyetlen tátongó, aszimmetrikus tárgyalóterem lett. A parancsnoki központ hologramjai mintha a végtelenségbe nyúltak volna a tér vetít in, és a falakon mindenhol adatoszlopok futottak. – Még négy perc, és bejutnak a hold pályája mögé – mondta Singh admirális. – A messzehordó fegyvereik már jóval korábban tüzet nyithattak a Heaven's Gate-re – szólt Morpurgo tábornok. – Úgy

nik, visszafogják magukat. – A fáklyahajóinkkal szemben nem voltak valami visszafogottak – ingatta a fejét Garion Persov, a diplomáciai testülett l. A csoport egy órával korábban ült össze, amikor a siet sen összegy jtött, tucatnyi fáklyahajóból álló flottát teljesen elpusztította a támadó raj. A nagy hatótávolságú érzékel k még közvetítettek néhány képet a rajról – üstökösszer fúziós csíkokat húzó szikrák egymás hegyén-hátán –, miel tt a fáklyahajók és a m holdjaik elhallgattak volna. Sok, nagyon sok szikra volt azokon a képeken. – Ezek hadihajók – állapította meg Morpurgo tábornok. – Most már órák óta sugározzuk az adást, hogy Heaven's Gate nyitott világ. Talán bízhatunk abban, hogy visszafogják magukat. A bolygó holografikus képei körülvették ket – Mocsárváros csendes utcái, légfelvételek a tengerpartról, orbitális adások a szürkésbarna világról, amit állandóan felh k borítanak, holdpályáról közvetített képek a térkapukat összekapcsoló szingularitás barokkos dodekaéderér l, valamint rb l készített távcsöves, UV és röntgensugaras képek a közeled rajról, ami most már sokkal nagyobb volt, mint néhány szikra vagy parázsló pont, hiszen egy CSE-n belül kerültek. Gladstone a Kitaszítottak hadihajóinak fúziós csóváit nézte, üstökös farmjaik, buborékvilágaik forgolódó, véd mez kt l csillogó tömegét, összetett, furcsán idegen zérógravitációs városépítményeiket, és azt gondolta: Mi történik, ha tévedtem? – Még két perc a behatolásig. – Singh hangja meg rizte hivatalos érzelemmentességét. – Admirális – fordult felé Gladstone –, mindenképpen és feltétlenül meg kell semmisítenünk a szingularitást, amint a Kitaszítottak bejutnak a cordon sanitaire-ünk mögé? Nem várhatnánk még néhány percig, hogy kiderítsük, mik a szándékaik? – Nem, f titkár – zárta le a témát rögtön az admirális. – A térkapu összeköttetést abban a pillanatban meg kell szüntetni, hogy harctávolságon belül kerülnek.

– De ha a megmaradt fáklyahajóknak nem sikerül, még mindig ott vannak a rendszeren belüli kapcsolatok, a fatline-átjátszók és az id zített szerkezetek, ugye? – Így van, f titkár, azonban meg kell bizonyosodnunk arról, hogy minden térkapu technológiát eltüntetünk, még miel tt a Kitaszítottak megszállnák a rendszert. A biztonsági küszöb már így is rettenetesen alacsony. További megalkuvásnak nincs helye. Gladstone bólintott. Értette, miért van szükség ilyen teljes kör óvatosságra. Bárcsak több id nk lehetne! – Tizenöt másodperc a behatolásig és a szingularitás megsemmisítéséig – szólalt meg újra Singh. – Tíz... hét... Egyszerre az összes holokép, amit a holdpályán belüli holdakról és fáklyahajókról sugároztak, ibolyába váltott, aztán vörös lett, majd fehér. Gladstone el red lt. – Ez a szingularitás miatt van? A katonák egymás közt suttogtak, és közben még több adatot hívtak le, más képeket és hologramokat kapcsoltak. – Nem, f titkár – felelte Morpurgo. – A fáklyahajókat megtámadták. Amit lát, az a védelmi mezejük túltölt dése. A... Ó!... Ott. A központi kép, amit feltehet en egy alacsony orbitális pályán kering átjátszóhajóról közvetítettek, egy szingularitást tartalmazó er tér felnagyított dodekaéderét mutatta. Harmincezer négyzetméternyi felszínén egyetlen sérülés sem látszott, ahogy a Heaven's Gate napjának fényében fürdött és ragyogott. Aztán a ragyogás er södni kezdett, a szerkezet legközelebbi oldala egyszerre mintha felizzott és önmagába görbült volna, majd alig három másodperc elteltével a börtönbe zárt szingularitás kiszökött és felemésztette önmagát, valamint hatszáz kilométer sugarú körben minden mást is. Ugyanebben a pillanatban a legtöbb képközvetítés és adatfolyam megsz nt. – Az összes térkapu kapcsolatnak vége – jelentette be Singh. – A rendszerb l származó értesüléseket innent l fogva kizárólag fatlineon keresztül kapjuk.

Elismer , megkönnyebbült zajok szálltak fel a katonák közül, míg a többtucatnyi jelenlév szenátor és politikai tanácsadó inkább felsóhajtott és halkan felnyögött. Heaven's Gate-et éppen az el bb szakították ki a Hálóból... Négyszáz év óta ez volt az els világ, ami elszakadt a Hegemóniától. Gladstone Sedeptra Akasi felé fordult. – Menyi id be telik a Hálóból Heaven's Gate-re utazni jelen pillanatban? – Hawking hajtóm vel hét fedélzeti hónap. – Segít je abban a pillanatban közölte az adatokat, hogy letöltötte ket. – Valós id ben valamivel több mint kilenc évig tart. Gladstone bólintott. Heaven's Gate ezek szerint kilencévnyire van a Háló legközelebbi világától. – Ott vannak a fáklyahajóink – szólt Singh. A képet az egyik jár rhajó közvetítette. A nagysebesség fatline-sugárzókra átjátszott szaggatott, hamis szín képeket nagyteljesítmény számítógépeken futtatták át. Az adás meglehet sen mozaikszer volt, Gladstone-t mégis a Médiakor hajnalán készült, els némafilmekre emlékeztette. Ebben a filmben azonban sajnos nem szerepelt Charlie Chaplin. Kett , öt, majd nyolc ragyogó fényvirág bomlott ki a bolygó pereme feletti csillagmez el tt. – A HS Niki Weimart, a HS Terrapin, a HS Cornet és a HS Andrew Paul adása elhallgatott – közölte Singh. – Mi történt a másik négy hajóval, admirális? – emelte fel a kezét Barbre Dan-Gyddis. – Csak ennek a négynek volt fénysebességnél gyorsabb kommunikációs berendezése. A jár rök meger sítették, hogy a másik négy fáklyahajó rádió, lézer és szélessávú sugárzása is megsz nt. A képi adatok... – Itt Singh elhallgatott, és az automata jár rhajó közvetítésére bökött. Nyolc, egyre táguló, halványuló fénygömb, a csillagmez el tt hemzsegnek a fúziós csóvák és az új fények. Egyszerre még ez a kép is elsötétedett. – Az orbitális érzékel k és a fatline-közvetítés jelei megsz ntek – mondta Morpurgo tábornok. Mozdulatára a sötétséget felváltották a Heaven's Gate utcáiról érkez képek a mindig jelen lév szürke felh kkel. Felt nt néhány légfelvétel

is, amit a felh k felett készítettek, és amin az égen megbolydultak a csillagok. – A jelentések meger sítik a szingularitás teljes pusztulását. A raj el retolt csapatai jelen pillanatban lépnek be a Heaven's Gate körüli orbitális pályára. – Hány ember maradt ott? – kérdezte Gladstone. Könyöke az asztalon, keze szorosan összef zve. – Nyolcvanhatezer-hétszáznyolcvankilenc – olvasta Imoto védelmi miniszter. – Ha nem számoljuk az elmúlt két órában odakapuzott tizenkétezer tengerészgyalogost – tette hozzá Van Zeidt tábornok. Imoto helyesl en bólintott a tábornok irányába. Gladstone megköszönte a felvilágosítást, és visszafordult a kivetít k felé. A feje felett futó adatoszlopok és a faxpadokon, komlogokon és adattáblákon megjelen összefoglalók az összes vonatkozó adatot tartalmazták – a rendszeren belül tartózkodó raj hajóinak számát, az orbitális pályán álló hajók típusát és létszámát, az orbitális pályáról történ belépésük feltehet pályáját és id görbéjét, energiafelhasználási elemzéseket és elfogott adásokat – azonban Gladstone és a többiek a viszonylag kevés értesüléssel szolgáló és változatlan fatline-adásokat nézték, melyeket repül kr l és felszíni kamerákról sugároztak. Csillagok, felh k, utcák, a Mocsárváros sétánya feletti Légköri Állomás magaslatáról közvetített képek. Alig tizenkét órával ezel tt még Gladstone is ott állt. Óriás zsurlópáfrányok lengedeztek az öbölb l érkez szell ben. – Szerintem tárgyalni fognak – mondogatta Richeau szenátor. – El ször szembesítene minket ezzel a fait accompli-val, hogy lerohantak kilenc világot, aztán tárgyalni kezdenek egy új hatalmi egyensúlyról. Szóval, még ha mindkét támadóhullámuk sikerrel is jár, az továbbra is csak huszonöt világot jelent a Protektorátus és a Háló majdnem kétszáz bolygójából. – Így van – értett egyet Persov. – De ne feledje, szenátor, hogy a megtámadott bolygók között van néhány stratégiai fontosságú is... rögtön itt van ez is. A Kitaszítottak menetrendje szerint a

TC2 csak kétszázharmincöt órányira van a Heaven's Gate-t l. Richeau szenátor végigmérte Persovot. – Ezzel tisztában vagyok – válaszolta fagyosan. – Csak annyit mondtam, hogy a Kitaszítottak nem törekedhetnek a teljes hódításra. Ha igen, akkor meglehet sen ostobák. Ráadásul a GÁRDA sem engedné, hogy a második hullám is ennyire mélyre hatoljon be. Ez az úgynevezett invázió minden bizonnyal a tárgyalások bevezetésére szolgál. – Meglehet – szólalt meg Roanquist, a nordholmi szenátor. – Azonban a szóban forgó tárgyalásokhoz elengedhetetlenül szükséges... – Várjanak – vágott közbe Gladstone. Az adatoszlopok szerint most már több mint száz Kitaszított harci járm tartózkodott a Heaven's Gate körül. A földi egységek parancsa úgy szólt, hogy nem kezdeményezhetnek t zharcot, csak viszonozhatják az ellenség támadását. A parancsnoki központba irányított, nagyjából harminc fatline-adás semmiféle mozgást sem mutatott. Aztán a Mocsárvárost borító felh takaró felragyogott, mintha hatalmas keres lámpákat irányítottak volna rá. Tucatnyi koherens fénypászma döf dött az öbölbe, a városba, és tovább er sítette a keres lámpák fényének érzetét. Gladstone óriási fehér oszlopoknak látta a fényeket, amit a föld és az égbolt közé emeltek. A káprázat egy pillanat alatt véget ért, ahogy minden egyes száz méter vastag fényoszlop aljánál forgószélszer , pusztító lángok csaptak fel. Az öböl vize felforrt, míg hatalmas zoszlopok homályosították el a közelebbi kamerákat. A magaslatról közvetített képek mutatták, ahogy az évszázados öreg épületek lángra kapnak és szétrobbannak, mintha tornádó csapott volna le rájuk. A sétány Hálószerte híres kertjei és mez i kigyulladtak, mintha láthatatlan eke szaladna végig közöttük, föld és mindenfelé szállongó törmelék repkedett. Kétszáz éves zsurlópáfrányok hajlongtak, mintha szélvihar rázná ket, aztán lángra lobbantak és elhamvadtak. – Bowers-osztályú fáklyahajók sugarai – törte meg a

csendet Singh. – Vagy a Kitaszított-megfelel je. A város égett, épületei egymás után omlottak össze, ahogy a fényoszlopok romokká vagdalták ket, hogy aztán újra beléjük szántsanak. A fatline-adásokhoz nem tartozott hangközvetítés, de Gladstone szinte hallotta a sikolyokat. A földi kamerák egymás után sötétedtek el. A Légköri Állomás elt nt egy fehér villanásban. A légköri kamerák már régen nem m ködtek. Lassan a huszon-egynéhány földi telepítés képátjátszó közvetítése is szakadozottá vált, az egyik egy mérhetetlenül nagy, bíbor robbanásban kapcsolt ki, amit l mindenki a szeméhez kapott. – Plazmarobbanás – mondta Van Zeidt. – Néhány megatonnás lehetett. – Az átjátszó az egyik GÁRDA:tengerészgyalogság légvédelmi objektumon állt, a csatornától északra. Hirtelen minden adás megszakadt. Az adatokat mintha elvágták volna. A szoba fényei lassan felgyulladtak, hogy ellensúlyozzák a hirtelen beköszönt sötétséget. – Kil tték az els dleges fatline-adót – közölte Morpurgo tábornok. – A fels kapu melletti központi GÁRDA bázison volt. A leger sebb er terünk védte, továbbá ötvenméternyi szikla és tíz méter vastagságú acélötvözet. – Irányított nukleáris töltet? – kérdezte Barbre Dan-Gyddis. – Az a legkevesebb. Kolcsev szenátor felállt, lususi testalkata szinte már medveszer er t sugárzott. – Rendben. Ez bizony nem tárgyalási „trükk". A Kitaszítottak az el bb l tték hamuvá a Háló egyik világát. Ez irgalmatlan, totális háború. A civilizáció fennmaradása forog kockán. Most mit teszünk? Mindenki Meina Gladstone felé fordult.

A Konzul kirángatta a félig öntudatlan Theo Lane-t a lebeg roncsai közül, és még ötven métert tántorgott a fiatalabb férfival az oldalán, miel tt leroskadt volna a Hoolie partján lév mez re. A lebeg nem gyulladt ki, csak összegy dött, ahogy ott állt az

összeomlott k fal mellett, ami megfogta a földön csúszó járm vet. Fémdarabok és m anyag kerámiaszilánkok hevertek végig a folyó partján és az elhagyatott úton. A város lángokban állt. A füstt l nem lehetett látni, mi történik a folyó túlpartján, Jacktownnak ez a része, az Óváros pedig úgy nézett ki, mintha máglyákat gyújtottak volna ott, ahol vastag füstoszlopok szálltak az alacsonyan úszó felh k irányába. A ködöt néha lézersugarak és rakéták szelték át, némelyik a támadó komphajók, ejt erny k és az antigravitációs mez kben lebeg buborékok oldalán robbant, de nem tudták megállítani az égb l érkez megszállókat. – Theo, jól vagy? A f kormányzó bólintott, és mozdult, hogy feljebb tolja a szemüveget az orrán... hogy aztán zavarodottan félbehagyja, amikor ráébredt, elt nt a szemüveg. Homlokából és karjából vér szivárgott. – Beütöttem a fejem – mondta kásás hangon. – Használnunk kellene a komlogodat, hogy kerítsünk valakit, aki felszed minket. Theo bólintott, felemelte a karját, és csalódott fintort vágott a csuklójára pillantva. – Elt nt. A komlog elt nt. Meg kell nézni a lebeg ben. – Megpróbált lábra állni. A Konzul visszahúzta. A díszfák itt valamekkora védelmet biztosítanak, a lebeg azonban túlságosan jól látható helyen van és a földet érésük sem volt valami észrevétlen. Ahogy a lebeg felhúzta az orrát a kényszerleszálláshoz, a Konzul észrevette, hogy a szomszédos utcán számos páncélos katona mozog. Lehettek ÖVEsek, Kitaszítottak, még akár a Hegemónia tengerészgyalogosai is, de bárkihez is húztak, a Konzul nem akarta kipróbálni, milyen könnyen sül el a fegyverük. – Ne tör dj vele, majd találunk egy telefont! – szólalt meg. – Felhívjuk a konzulátust. – Azzal körülnézett, és a raktárházakból, épületekb l felismerte, hová érkeztek. Néhány száz méterrel feljebb, a folyó irányával ellentétesen egy régi, elhagyatott katedrális állt, a káptalan rogyadozott és árnyékot vetett a folyóra.

– Tudom, merre vagyunk – mondta a Konzul. – Csak egy-két háztömb, és a Ciceróhoz érünk. Gyerünk! – Átemelte Theo karját a feje felett, és talpra húzta a sérültet. – A Cicero, az jó – motyogta Theo. – Jólesne egy ital. A golyópattogás és a válaszul elsütött energiafegyverek sistergése a dél felé es utcából jött. A Konzul amennyire csak tudta, igyekezett megtámasztani Theot, és tántorogva, bizonytalanul elindult a folyó melletti ösvényen.

– Ó, a fenébe – suttogta a Konzul. A Cicero égett. A régi bár és kocsma négy megsüllyedt épületéb l három a lángok martaléka lett, és az utolsó rész is csak a tulajdonosok elszánt vödörláncos oltásának köszönhette, hogy megmaradt. Pedig egyid s volt Jacktownnal, id sebb, mint a f város épületeinek többsége. – Látom Stant – szólt a Konzul, és Stan Leweski hatalmas alakjára mutatott, aki ott állt a vödrös lánc legelején. Segített Theonak leülni a sétálóút mellett álló, egyik szilfa alá. – Hogy van a fejed? – Fáj. – Mindjárt visszajövök és hozok segítséget – mondta a Konzul, és t le telhet sietséggel a t zoltók felé indult. Stan Leweski úgy bámult rá, mintha szellemet látna. A megtermett férfi arca csupa korom volt, néhány könnycsíkkal, szeme tágra nyitva, szinte mint egy idiótának. A Cicerót már hat nemzedék óta a családja m ködtette. Szemerkélni kezdett az es , és úgy t nt, sikerült megfékezni a tüzet. Néhányan felkiáltottak, ahogy a kiégett épületek tet gerendái ráomlottak a falak maradványai közötti parázsra. – Az Isten szerelmére, odavan! – mondta Leweski. – Nézze meg! Jirzsi nagyapa keze munkája! Odavan. – Stan, segíteni kell nekünk – ragadta a Konzul vállon a férfit. – Theo ott fekszik. Megsérült. A lebeg nket lel tték. El kell jutnunk az rkiköt be... használnunk kell a telefonját. Életbevágó, Stan.

– A telefonnak annyi – rázta meg a fejét Leweski. – A komlog-adást zavarják. Nyakunkon az a rohadt háború. – A kocsma kiégett épületeire mutatott. – Odavannak, a rohadt életbe! Oda! A Konzul tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. Mások is tébláboltak ott, de a Konzul nem ismert senkit sem közülük. Sehol nem látott egyetlen GÁRDA vagy ÖVE katonát sem. Váratlanul megszólalt mögötte valaki. – Én segíthetek. Van egy lebeg m. A Konzul megpördült, és egy jó ötvenes férfival találta magát szemközt. Férfias vonásait korom és izzadság csúfította el, hullámos hajába is jutott bel le. – Nagyszer . Nagyon hálás volnék érte. – A Konzul egy pillanatra elhallgatott. – Ismerem önt? – Dr. Melio Arundez– válaszolta a férfi, de már indult is a parkoló felé, ahol a Konzul Theót hagyta. – Arundez – ismételte meg a Konzul, és közben szaporáznia kellett a léptein, nehogy lemaradjon. Furcsán csengett ez a név. Ismeri a férfit? Ismernie kellene? – Te jó Isten, Arundez! Ön volt Rachel Weintraub barátja évtizedekkel ezel tt, amikor idejött. – Valójában az egyetemi oktatója – felelte Arundez. – Én is ismerem önt. Ön is ott volt a zarándokok között, akik Sollal tartottak. – Megálltak Theo el tt. A f kormányzó még mindig a fejét fogta. – A lebeg m ott áll – intett Arundez. A Konzul egy kicsi, kétszemélyes Vikken Zephyrt látott parkolni arra, a fák között. – Nagyszer . Elvisszük Theót a kórházba, és aztán sürg sen az rkiköt be kell jutnom. – A kórház zsúfolásig telt. Ha a hajójához akar menni, azt javaslom, vigye el oda a f kormányzót. Az egészségügyi berendezések majd gondját viselik. – Honnan tudja, hogy ott áll a hajóm? – torpant meg a Konzul. Arundez felnyitotta az ajtót, és besegítette Theót az elüls , alakfelvev ülések mögötti keskeny padra. – Mindent tudok önr l és a többi zarándokról, M. Konzul. Már hónapok óta szeretnék engedélyhez jutni, hogy eljuthassak az

Id kripták völgyébe. El sem tudja képzelni, milyen csalódott voltam, amikor tudomásomra jutott, hogy a zarándokok bárkája titokban már kifutott, és Sol is a fedélzetén volt. – Vett egy mély leveg t, és feltette azt a kérdést, amit l annyira félt. – Rachel még életben van? volt a szerelme, mikor még feln tt n volt, futott át a Konzul agyán. – Nem tudom – felelte. – Igyekszem még id ben visszaérni, hogy ha tudok, segítsek neki. Melio Arundez bólintott, és beült a pilótaülésbe, majd intett a Konzulnak, hogy üljön be is. – Megpróbálunk eljutni az rkiköt höz. Nem lesz könny , mert nagyon er s a harc errefelé. A Konzul hátrad lt, és ahogy az ülés felvette a teste alakját, egyszerre tudatára ébredt összes horzsolásának, sebének és a kimerültségének is. – El kell vinnünk Theot... akarom mondani, a f kormányzót, a konzulátusra vagy a kormányzói palotába vagy akárhogy is hívják most. Arundez megrázta a fejét, és beindította a tolóturbinákat. – Nem, nem. A konzulátusnak annyi, szétl tte egy kóbor rakéta, legalábbis a hírcsatorna szerint. Az összes hegemóniabéli hivatalnok kiment az rkiköt be, hogy evakuálják ket, még miel tt a barátja elindult, hogy felkutassa. A Konzul a félig öntudatlan Theo Lane-re pillantott. – Menjünk – suttogta Arundeznek. Amikor átvágtak a folyón, néhány kézifegyverb l tüzet nyitottak a lebeg re, de a golyók csak pattogtak a vázon, az egyetlen energianyaláb pedig mögöttük húzott el és nyomában tíz méter magas vízoszlop szökkent a magasba. Arundez úgy vezetett, akár egy rült – kanyargott, hullámzott, bukdácsolt, legyezett, és néha megpördítette a lebeg t a vízszintes tengelye körül is. A Konzul ülésének biztonsági öve megszorult, de még így is érezte, hogy a gégéje ki akar bújni a fején. Mögöttük ide-oda koppant Theo feje a hátsó padon, ahogy átadta magát az öntudatlanságnak.

– A belvárost szétl tték! – üvöltötte túl Arundez a turbinák gését. – A régi viaduktot követem egészen az rkiköt ig vezet útig, aztán alacsonyan maradva átvágok toronyiránt. – A Konzul kés n ébredt rá, hogy az ég épület, amit az el bb táncoltak körbe, a régi kormányzati székhely volt. – Az rkiköt be vezet utat lehet még használni? – Semmi esély – ingatta a fejét Arundez. – Az elmúlt fél órában ejt erny söket dobtak le a környékén. – A Kitaszítottak megpróbálják elpusztítani a várost? – Nem. Azt már bolygókörüli pályáról is megtehették volna és nem lett volna ekkora felhajtás sem. Úgy t nik, körülzárták a f várost. A komphajók nagy része és az ejt erny sök is innen legalább tíz kilométerre értek földet. – A mi ÖVE-nk szállt szembe velük? Arundez felnevetett, fehér fogától napbarnított b re csak még sötétebbnek t nt. – Félúton lehetnek Endymion és Port Romance felé. Bár tíz perccel ezel tt, miel tt elkezdték volna zavarni a csatornákat, azt jelentették, hogy azokat a városokat is támadás érte. Nem, az a szórványos ellenállás, amit lát, annak a maroknyi GÁRDA:tengerészgyalogosnak a m ve, akit hátrahagytak a város és az rkiköt védelmére. – Ezek szerint a Kitaszítottak még nem foglalták el és nem pusztították el a kiköt t. – Még nem. Legalábbis néhány perccel ezel ttig még nem. Hamarosan kiderül. Kapaszkodjon! Az rkiköt höz vezet tíz kilométeres út a külön légi ösvényen általában alig néhány percig tartott, azonban Arundez kerül úton, fel-le mozogva közelítette meg, a dombok takarásában, s az út jóval izgalmasabb és hosszabb lett a völgyek és fák között. A Konzul elfordította a fejét, hogy figyelje, amint a jobb oldala mellett domboldalak és menekülttáborok ég romjai húznak el. A kövek és fák között rejt emberek behúzták a fejüket, ahogy a fejük felett elrobogott a lebeg . A Konzul még egy beásott GÁRDA:tengerészgyalogság szakaszt is látott az egyik domboldalon, azonban az egyik észak felé

fekv dombra koncentráltak, ahonnan lézersugarak pásztáztak feléjük. Arundez is észrevette a tengerészgyalogosokat, és er sen balra, egy sz k vízmosásba döntötte a lebeg t. Csak néhány másodperccel kerülte el, hogy a dombtet n álló fák tetejének sorsára jusson, amiken mintha egy láthatatlan sövényvágót húztak volna végig. Végül elérték az utolsó dombtet t, és felbukkant el ttük az rkiköt nyugati bejárata és a kerítés. A kerítés izzott a véd - és taszítómez k kék és ibolyaszín ragyogásában, s még mindig jó egy kilométer választotta el ket a bejárattól, amikor egy jól látható sz ksávú lézernyaláb villant fel, aztán ahogy rájuk talált, egy hang szólalt meg a rádióban. – Azonosítatlan lebeg , azonnal szálljon le, vagy megsemmisítjük! Arundez leszállt. A tíz méterre lév fák vonala mintha vibrált volna, és egyszerre lidércek vették körül ket bekapcsolt polimer álcaruhában. Arundez kinyitotta a buborékot, mire rohamkarabélyok szegez dtek rá és a Konzulra. – Távolodjanak el a gépt l – szólalt meg egy testetlen hang az álcázás mögött. – Nálunk van a f kormányzó – mondta a Konzul. – Be kell jutnunk. – Hát persze! – vakkantotta egy határozottan Hálós akcentussal beszél hang. – Kifelé. A Konzul és Arundez siet sen kikapcsolták a biztonsági öveket, és nekiláttak, hogy kimásszanak, amikor a hátsó ülésen megszólalt valaki. – Müller hadnagy, maga az? – Öö, igen, uram. – Nem ismer meg, hadnagy? Az álcázás depolarizálódott, és egy teljes csatapáncélt visel fiatal tengerészgyalogos bukkant fel alig egy méterre a lebeg l. Az arca egyetlen fekete vizor volt, de a hangja fiatalosan csengett. – Igenis, uram... ööö, kormányzó úr. Bocsásson meg, de a

szemüveg nélkül nem ismertem fel! Megsérült, uram. – Pontosan tudom, hogy megsérültem, hadnagy. Ezért kísért el idáig ez a két úriember. Nem ismeri fel a Hegemónia korábbi, a Hyperionon állomásozó konzulját? – Bocsásson meg, uram! – mondta Müller, és visszaintette embereit a fák mögé. – A bázisra tilos a belépés. – Persze, hogy tilos – sz rte a fogai között Theo. – Én írtam alá a parancsokat. De én írtam alá azt a parancsot is, ami az összes fontos Hegemóniabéli tisztségvisel evakuálásáról szól. Azokat a lebeg ket átengedték, nem igaz, Müller hadnagy? A páncélozott kéz felemelkedett, mintha meg akarná vakarni a sisakos fejet. – Hát... Igenis, uram. Ööö, meger sítve. De az egy órával ezel tt történt, uram. Az evakuációs komphajók már elmentek és... – Az Isten szerelmére, Müller, álljon rá a taktikai csatornára és kérjen engedélyt Gerasimov ezredest l, csak engedjen már át minket! – Az ezredes meghalt, uram. A keleti részt megtámadták és... – Akkor Lewellyn századostól – szakította félbe Theo. Egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán megtámaszkodott a Konzul ülésén. Arca rettenetesen sápadt volt a rászáradt vér alatt. – Ööö... a taktikai csatorna nem m ködik, uram. A Kitaszítottak széles sávú zavaróadást sugároznak a... – Hadnagy! – csattant fel Theo. A Konzul még soha nem hallotta fiatal barátját ilyen hangnemet használni. – Saját szemével azonosított és leolvasta a belém ültetett azonosítót. Most engedjen be minket, vagy pedig nyisson tüzet! A páncélos tengerészgyalogos hátrapillantott a fák felé, mintha egy pillanatra elgondolkodott volna azon, hogy t zparancsot ad. – A komphajók már mind elmentek, uram. Már semmi nem jön le. Theo bólintott. Homlokára rászáradt a vér, de most újra lekezdett csepegni a haja alól. – Az elkobzott hajó még mindig a kilences gödörben van, ugye? – Igenis, uram. – Müller végre vigyázzba vágta magát. –

De az egy polgári hajó és a sok Kiválasztott miatt nem hiszem, hogy sikerül. Theo csendre intette a tisztet, és intett Arundeznek, hogy hajtson tovább a kerítés felé. A Konzul el repillantott a véd és taszítómez k, a halálvonalak felé. Biztos van ott néhány akna is és a lebeg kevesebb mint tíz másodperc múlva odaér. Látta, hogy a tengerészgyalogos hadnagy int, mire nyílás jelent meg a kék és ibolyaszín er terekben. Senki sem nyitott tüzet. Fél perc múlva az rkiköt felszállópályáján jártak. Az északi peremen valami nagy égett. Balra GÁRDA utánfutók és parancsnoki egységek bugyogó m anyag halommá olvadt tócsái hevertek futtában egymásra halmozva. Azokban emberek is voltak, futott át a Konzul agyán, és újra meg kellett küzdenie felfelé kívánkozó emészt szerveivel. A hetes számú gödör megsemmisült, meger sített szénszénb l álló, tíz centiméter vastag falai szétrobbantak és kinyíltak, mintha kartonpapírból lettek volna. A nyolcas számú gödör fehéres izzással égett, ami arra utalt, hogy plazmagránátokat kaphatott. A kilences teljesen ép volt. A Konzul hajójának orra ép, hogy csak kilátszott a fal felett a harmadosztályú véd mez csillogásán keresztül. – Kikapcsolták a taszítómez t? – kérdezte a Konzul. Theo hátrad lt a párnázott hátsó padon, és rekedten azt mondta: – Gladstone engedélyezte, hogy megszüntessék a vesztegzárat. Ez már csak a szokásos védekezés. Egyetlen paranccsal kikapcsolhatja. Arundez leengedte a lebeg t a kifutóra. Épp a megfelel pillanatban, mert a figyelmeztet jelzések vörösre váltottak, és a géphangok elkezdték sorolni, mi minden ment tönkre. Kisegítették Theót, és megálltak az apró lebeg hátánál, amire a golyók cakkos szél barázdát hímeztek a motorháztet és a turbina foglalat között. A burkolat egy része megolvadt a túlterhelést l. Melio Arundez megveregette a járm vet, aztán mindketten elfordultak, hogy besegítsék Theót a kilöv gödör ajtaján és fel a

köldökzsinóron.

– Úristen, ez gyönyör – szólt Dr. Melio Arundez. – Soha nem voltam még magántulajdonban lév csillagközi rhajóban. – Csak néhány tucat ilyen létezik – mondta a Konzul, és megigazította Theo száján az ozmózismaszkot, majd óvatosan beleeresztette az orvosi ellátó els segély-táptartályába. – Bár kicsi, ez a hajó több százmillió márkába került. A cégek és peremvidéki bolygókormányzatok számára nem éri meg, hogy egy ilyet üzemeltessenek és ne a katonai járm veiket, ha nagy néha utazniuk kell a csillagok között. – A Konzul lezárta a tartályt, és néhány pillanatig a diagnosztaprogram felé fordult. – Rendbe jön – szólt végül Arundezhez, és visszatért a hologödörbe. Melio Arundez a régi Steinway mellett állt, és végigfuttatta kezét a versenyzongora lakkozott felületén. Kipillantott a burkolatnak emelvény terasza felett elhelyezked átlátszó darabján. – Tüzeket látok a f kapunál. Ideje, hogy induljunk. – Ezen vagyok éppen – intett a Konzul Arundeznek, hogy foglaljon helyet a hologödör oldalán húzódó, kör alakú ülésen. A régész bevetette magát a puha párnák közé, és körbepillantott. – Nincs itt valamiféle... hmm, irányítás? – Híd? – vigyorodott el a Konzul. – M szerfal? Esetleg egy nagy kerék, amit tekergethetek? Sajnos, nincs. Hajó? – Igen? – A kellemes hang a semmib l szólalt meg. – Engedélyezték a felszállást? – Igen. – Helyén van még az er tér? – A mi er terünk volt. Kikapcsoltam. – Rendben, akkor t njünk el innen! Gondolom, nem kell elmondanom, hogy egy nagy háború kell s közepén vagyunk. – Nem. Figyeltem a fejleményeket. Az utolsó GÁRDA: r egység is éppen elhagyni készül a Hyperion rendszerét. A

tengerészgyalogosok szorult helyzetben vannak és... – A taktikai elemzést hagyd kés bbre, Hajó. Irány az Id kripták völgye. Vigyél el innen! – Igen, uram – felelte a hajó. – Arra kívántam rámutatni, hogy az rkiköt t védelmez er k legfeljebb még egy óráig tarthatnak ki. – Értem – mondta a Konzul. – Most pedig felszállás. – El ször le kell vetítenem egy fatline-adást. Az üzenet szabványid szerint 1622:38:14-kor érkezett, ma délután. – Hoppá! Várj! – kiáltotta a Konzul, mire félúton megfagyott a holovetít k képe. Meina Gladstone arcának fele ott lógott el ttük, a leveg ben. – Mi az, hogy le kell vetítened, miel tt elindulunk? Kinek a parancsainak engedelmeskedsz, Hajó? – Gladstone f titkár, parancsának, uram. A f titkár öt nappal ezel tt felülírt minden parancsot a hajóra vonatkozóan. A fatline-adás levetítése az utolsó lépés, amire szükség van, miel... – Ezek szerint ezért nem válaszoltál a távhívásaimra – mormogta a Konzul. – Így van – válaszolta a hajó könnyed hangnemben. – Éppen azt mondtam, hogy ezt a fatline-adást kell levetíteni, és akkor minden szükséges lépésen túlesünk. Ismét öné lehet az irányítás. – Utána azt teszed, amit én mondok? – Igen. – Odaviszel, ahová én mondom? – Igen. – Nincsenek rejtett parancsok? – Egyr l sem tudok. – Játszd le az üzenetet! A hologödör közepén megjelent Meina Gladstone fótitkár Lincolnéhoz hasonló arca a fatline-adások jellegzetes vibráló, id nként szétes formájában. – Örülök, hogy túlélte az Id kripták völgyében tett látogatást – szólt a Konzulhoz. – Mostanra már bizonyára tudja, hogy arra szeretném kérni, még azel tt tárgyaljon a Kitaszítottakkal, miel tt visszatérne az Id kriptákhoz. A Konzul karba tette a kezét, és némán figyelte Gladstone

képmását. A nap lassan lenyugodott – már csak néhány perce maradt, és Rachel Weintraub eléri születése pillanatát, akkor pedig megsz nik létezni. – Tisztában vagyok azzal, hogy minél hamarabb vissza szeretne térni és segíteni a többieknek, azonban ebben a pillanatban semmit sem tehet a gyermekért... Hálóbéli szakért k biztosítottak arról, hogy a kriogenikus alvás nem állíthatja meg a Merlin-betegséget. Ezt Sol is tudja. – Így igaz – szólalt meg Dr. Arundez a hologödör másik oldalán. – Évekig próbálkoztak. Mélyh tésben is meghalna. – Azonban annak a több milliárd embernek még mindig segíthet, akikr l azt gondolta, elárulta ket – folytatódott Gladstone üzenete. A Konzul el rehajolt, könyökét a térdére rakta, és ökölbeszorított kezére támasztotta a fejét. Szíve hangosan dörömbölt és lüktetett a fülében. – Jól tudtam, hogy fel fogják nyitni az Id kriptákat. – Gladstone mélabús, barna szeme egyenesen a Konzulra irányult. – A Core el rejelzései kimutatták, hogy a Maui-Covenant és nagyanyja felkelése iránt érzett elkötelezettsége... er sebbnek bizonyul minden más körülménynél. Itt volt az ideje, hogy felnyissák az Id kriptákat, és ön volt az egyetlen, aki üzembe tudta helyezni a Kitaszítottak szerkezetét, miel tt maguk a Kitaszítottak megtették volna. – Eleget hallottam – állt fel a Konzul, és hátat fordított a képmásnak. – Töröld az üzenetet – mondta, bár tudta, hogy a hajó nem fogja végrehajtani a parancsot. Melio Arundez átlépett a hologramon, és megragadta a Konzul karját. – Hallgassa végig! Kérem! A Konzul ingatta a fejét, de a gödörben maradt. – A legrosszabb lehet ség vált valóra, és a Kitaszítottak megtámadták a Hálót – folytatta Gladstone. – A Heaven's Gate-et elpusztították, a God's Grove-nak kevesebb mint egy órája maradt még, miel tt végigsöpör rajta az invázió. Els rend fontosságú, hogy találkozzon a Hyperion-rendszerben lév Kitaszítottakkal

és tárgyaljon... a diplomáciai képességeit latba vetve elérje, hogy párbeszédbe kezdhessünk velük. A Kitaszítottak egyetlen fatline vagy rádióüzenetre sem válaszolnak, bár mi értesítettük ket az érkezésér l. Azt hiszem, még mindig bíznak önben. A Konzul felnyögött, és a zongorához lépett – öklével rácsapott a hangszer fedelére. – Nem óráink, hanem csupán perceink vannak, Konzul. Arra kérem, el ször menjen a Hyperion-rendszerben lév Kitaszítottakhoz, és csak azután kíséreljen meg visszatérni az Id kripták völgyébe, amennyiben ez szükséges. Ön sokkal jobban ismeri nálam a háború következményeit. Milliók vesztik el értelmetlenül az életüket, ha nem sikerül olyan biztos csatornát találnunk, melyen keresztül kapcsolatba léphetünk a Kitaszítottakkal... Önön múlik minden, de kérem, fontolja meg, mi mindent von maga után, ha ez az igazság megismerésére és a béke meg rzésére tett utolsó kísérletünk is kudarcba fullad! Ha elérte a Kitaszított rajt, fatline-on keresztül újra keresni fogom. Azzal Gladstone képmása megremegett, elhomályosult és szétoszlott. – Válaszol? – kérdezte a hajó. – Nem. – A Konzul oda-vissza cirkált a Steinway és a hologödör között. – Egyetlen rhajónak vagy lebeg nek sem sikerült épségben landolnia az Id kripták völgyében már több mint két évszázada – mondta Melio Arundez. – Gladstone is pontosan tudja, mennyire kevés az esélye, hogy ön odamegy... túléli a Shrike-ot... és utána találkozik a Kitaszítottakkal. – Minden megváltozott – szólalt meg a Konzul, bár nem fordult Arundez felé. – Az id hullámok megvadultak. A Shrike oda megy, ahova csak akar. Bármi is akadályozta meg a személyzettel végrehajtott földre érkezéseket, talán már nem is ködik többé. – És az is lehet, hogy a hajója tökéletes leszállást fog végrehajtani, csak éppen mi sehol sem leszünk a fedélzetér l, mint ahogyan el ttünk már annyi másik emberrel történt.

– Az Istenit! – üvöltötte a Konzul, és sarkon pördült. – Maga is pontosan tudta, milyen veszélyes dologra készülök, amikor azt mondta, vigyem magammal! – Nem önmagamról beszélek, uram – bólintott higgadtan a régész. – Bármilyen kockázatot vállalok, ha ezzel segíthetek Rachelen, vagy egyszer en csak újra láthatom. Az ön élete az, ami a túlélést jelentheti az emberiség számára. A Konzul öklét rázta az ég felé, és ketrecbe zárt vadként keringett a hajóban. – Ez nem becsületes! Gladstone bábja voltam. Cinikusan... szántszándékkal kihasznált. Megöltem négy Kitaszítottat, Arundez. Lel ttem ket, mert be kellett indítanom az istenverte szerkezetüket, hogy kinyissuk az Id kriptákat. Ön szerint ezek után tárt karokkal várnak majd? – Gladstone hisz benne, hogy szóba állnak önnel. – A régész sötét szeme rezzenéstelenül figyelte a Konzult. – Ki tudja, mit fognak tenni? Mégis, mit gondol Gladstone, ha már itt tartunk. A Hegemónia és a Kitaszítottak közötti viszony most már nem az én gondom. szintén remélem, hogy mind a ketten elpusztulnak. – Na és mi van az emberiség szenvedésével? – Nem ismerem az emberiséget – válaszolja kimerülten a Konzul. – Csak Sol Weintraubot és Rachelt ismerem. Ismerek egy sebesült n t, akit Brawne Lamiának hívnak. És Duré atyát. Meg Fedmahn Kassadot. Meg... – A hajó kedves hangja megszakította. – Az rkiköt északi véd sávját áttörték. Megkezdem a felszállás el tti el készületeket. Kérem, foglalják el a helyüket! A Konzul odatántorgott a hologödörhöz, miközben a bels véd mez lefelé préselte, ahogy vertikális differenciálja drámaian megváltozott. Minden tárgyat a helyére szorított, és sokkal nagyobb biztonságot nyújtott az utasoknak, mint bármiféle heveder vagy biztonsági öv. A súlytalanságban kisebb teljesítményen m ködött, de továbbra is bekapcsolva maradt, a planetáris gravitációt helyettesítend . A hologödör. fölött bepárásodott a leveg , majd felt nt a

sebesen távolodó leszállópálya és az rkiköt . A látóhatár és a távoli hegyek megbillentek, ahogy a hajó nyolc g-s kitér man verekbe vetette magát. Feléjük villant néhány energiafegyver, de az adatoszlopok azt mutatták, hogy a küls mez k megbirkóztak az elhanyagolható találatokkal. Aztán a látóhatár eltávolodott, és ívben meghajlott, a lazúrszín ég pedig az r feketeségévé sötétült. – Uticél? – kérdezte a hajó. A Konzul lehunyta a szemét. Mögöttük felcsendült egy lágy hang, jelezve, hogy Theo Lane-t át lehet vinni az els segélytartályból a sebészegységbe. – Mennyi id múlva tudunk találkozni a Kitaszított inváziós er elemeivel? – kérdezte Konzul. – Harminc perc a tulajdonképpeni Rajig – válaszolta a hajó. – És mikor kerülünk a támadó hajóik l távolába? – Már befogtak minket. Melio Arundez arca higgadt volt, de ujjai elfehéredtek a holoverem karfáján. – Rendben – bólintott a Konzul. – Irány a Raj. Kerüld el a Hegemónia hajóit! Sugározd minden csatornán, hogy fegyvertelen diplomáciai hajó vagyunk, és tárgyalni szeretnénk! – Ezt az üzenetet már beállította és jóváhagyta Gladstone titkár, uram. Folyamatosan sugárzom fatline-on és minden kommunikációs csatornán. – Folytasd! – utasította a Konzul. Rámutatott Arundez komlogjára. – Látja, mennyi az id ? – Igen. Hat perc van Rachel megszületésének pillanatáig. A Konzul lehunyt szemmel hátrad lt. – Hosszú utat tett meg a semmiért, Dr. Arundez. A régész felállt, egy pillanatra megtántorodott, miel tt megvetette volna lábát a szimulált gravitációban, és óvatosan odalépett a zongorához. Egy másodpercre megállt, s kinézett az erkély ablakán a fekete égre és a távolodó bolygó még mindig ragyogó fél karéjára. – Talán nem – mondta. – Talán nem.

HARMINCNYOLC Ma mocsaras, elhagyatott tájra érünk, melyben ráismerek Campagnára. Ennek örömére ismét elkap a köhögés és a végén még több vért köpök ki. Még sokkal többet. Leigh Hunt itt van mellettem, csupa aggodalom és szorongás, s miután vállamnál fogva támogat a görcsös roham alatt, majd a közeli csermelyben megnedvesített rongyokkal letörölgeti a ruhámat, így szól: – Mit tehetek? – Szedjen virágot a mez l – krákogom. – Ezt tette Joseph Severn is. Dühösen elfordul. Az át sem villan az agyán, hogy még ebben a lázas, kimerült állapotban is az igazat mondhatnám. A kis kordé és fáradt lovacska tovább halad, immár Campagna útjain, melyek minden eddiginél hepehupásabbak és göröngyösebbek. Kés este elmegyünk néhány ló csontváza mellett, aztán egy régi fogadó romjai következnek, majd egy nagyobb rom, egy mohával félig ben tt viadukt, végül néhány karó, amire mintha fehér botokat szegeltek volna. – Hát ez meg mi a fene? – kérdezi Hunt. – Rablók csontvázai – válaszolom neki az igazságnak megfelel en. Hunt úgy néz rám, mintha a láz elvette volna az eszemet. Talán tényleg így is van. Kiérünk az ingoványos részr l, és el ttünk piros villan a szántóföldek között. – Az mi? – Hunt mohón, reményked n mutat el re. Jól tudom, hogy minden pillanatban embereket keres a szemével, hogy aztán egy pillanattal kés bb m köd térkaput keressen. – Egy kardinális – felelem, ismét csak az igazságnak megfelel en. – Madarakra vadászik. Hunt szegény kis viseltes komlogját faggatja. – A kardinális maga egy madár. Bólintok, nyugat felé nézek, de a vörös folt már elt nt. – Meg egy pap. Tudja, nemsokára Rómába érünk. Hunt elfintorodik, aztán – talán már ezredszerre – megpróbál

elérni valakit a komlogján. A délután csendben telik, csak a vettura fakerekeinek ütemes nyikorgása és egy-egy énekesmadár füttye töri meg a nyugalmat. Talán kardinálispinty.

Mire Rómába érünk, az est kezdi kiterjeszteni végtelen szárnyát a felh k fölé. A kis kordé átzötyköl dik a Lateráni kapu alatt, és szinte azonnal szembetaláljuk magunkat a repkénnyel ben tt, galambok ezreinek otthont adó Colosseummal, ami mégis sokkal nagyszer bb és hatásosabb a romról készült holofelvételeknél. Úgy áll itt, ahogy kell, nem a háború utáni város mocskos útjai között, körülötte hatalmas lakótelepekkel, hanem apró kunyhók és nyílt mez k el terében, ahol véget ér a város és kezd dik a vidék. A távolban látható maga Róma, a híres hét dombon elszórt háztet k és kisebb romok, azonban itt a Colosseum az úr. – Jézusom – suttogja Leigh Hunt. – Ez meg mi? – Rablók csontvázai – felelem lassan, nehogy újra rám törjön a köhögés. Továbbmegyünk, a ló patái kopognak a XIX. századi Róma elhagyatott utcáin, miközben az este súlyosan ránk nehezedik, s galambok keringenek az Örök Város kupolái és háztet i felett. – Hol vannak az emberek? – suttogja Hunt. Kissé ijedtnek nik. – Itt nem, mert itt nincs rájuk szükség – állapítom meg. Hangom mintha hasítaná az utcákon uralkodó félhomályt. A kerekek most már macskakövön zörögnek... nem sokkal jobb az idáig vezet út elszórtan hever kavicsainál. – Ez valami stimszim? – kérdezi Hunt. – Állítsa meg a kordét – felelem, mire az engedelmes ló megáll. Rámutatok a lefolyóban hever k re. – Rúgjon bele! – intek. Elfintorodik, de azért leszáll, odamegy a k höz, és egy nagyot belerúg. Még több galamb rebben fel a harangtornyokból és a háztet kr l, mivel megijeszti ket Hunt káromkodásának visszhangja.

– Dr. Johnsonhoz hasonlóan bemutatta a dolgok valóságosságát. Ez nem stimszim és nem álom. Vagy legalábbis csak annyira, mint amennyire egész eddigi életünk az volt. – Miért hoztak ide minket? – fordul felém a f titkár titkára, és felpillant az égre, mintha a felh k esti pasztellszín függönye mögött maguk az istenek hallgatóznának. – Mit akarnak? Azt akarják, hogy meghaljak, villan belém, és mintha valódi villámcsapásról lenne szó, az igazság valósággal mellbe vág. Lassan, óvatosakat lélegzem, nehogy rám törjön a köhögés, bár érzem a torkomban fortyogó, bugyborékoló lepedéket. Azt akarják, hogy meghaljak, és ezt te végignézd! A ló újra elindul, befordul az els sz k utcán, aztán ismét jobbra egy szélesebb, árnyékokkal teli úton, melyet valósággal megtöltenek a kocsi és a hátas keltette visszhangok. Végül megáll egy óriási lépcs sor el tt. – Megérkeztünk. – Megpróbálok leszállni a kocsiról. A lábam elzsibbadt, a mellkasom sajog és a nem érzem a fenekemet. Eszembe jut egy gúnyvers, ami az utazás örömeit zengi. Hunt ugyanolyan összetörten száll le, mint én, és megáll a hatalmas, két részre osztott lépcs sor el tt. Karját keresztbe fonja, és úgy méregeti a lépcs ket, mintha álmot látna. – Hol van ez pontosan, Severn? A lépcs sor lábánál lév nagy térségre mutatok. – A Piazza di Spagna. – Nagyon furcsa volt hallani, hogy Hunt Severnnek szólít. Ráébredek, hogy a név már nem az én nevem. Azóta nem, hogy átléptük a Lateráni kaput. Vagyis, a valódi nevem egyszerre újra az enyém lett. – Még néhány év, és Spanyol lépcs sornak fogják ezt nevezni – mondom, azzal elindulok a jobboldali lépcs n. Hirtelen megtántorodok, mire Hunt odasiet, és megragadja a karomat. – Járni sem tud, annyira beteg. Rámutatok a térre néz , foltos öreg épületre, ami a széles lépcs sor másik oldalán áll: – Nincs messze, Hunt. Oda tartunk. Gladstone titkára most a ház felé fordul mogorva arckifejezéssel.

– Mégis mi van itt? Miért álltunk meg? Mi vár ránk? Nem bírom megállni és elmosolyodom azon, hogy ez az ember, akit l messzebb kevesen állnak a költészett l, mégis valamiféle rímet használt. Egyszerre elképzelem, amint egész éjjeleket virrasztunk át valamilyen sötét épületben, és én arra tanítom, miként használhatja ezt a technikát a rövid és hosszú sormetszetekkel, esetleg megmutatnám neki a jambikus láb és a hangsúlytalan pirrichus láb váltogatásából ered örömöt, vagy a gyakori spondeuszhasználat önkielégítésszer érzését. Köhögök, és még mindig köhögök, abba sem hagyom, míg vér nem fröccsen a kezemre és az ingemre. Hunt letámogat a lépcs n és át a téren, ahol Bernini hajó alakú kútja bugyog és csobog a homályban, aztán mutatóujjamat követve egészen az ajtó fekete négyszögéig megyünk – ez a Piazza di Spagna 26. ajtaja –, én pedig nem tehetek róla, de eszembe jut Dante színjátéka. Szinte látom a ház hideg szemöldökfájába vésett mondatot:„LASCIATE OGNI SPERANZA, VOI CHI ENTRATE" – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! "

Sol Weintraub a Szfinx bejáratánál állt, és öklét rázta a világegyetemre, miközben beköszöntött az éjszaka. A nyitott kripták ragyogtak, lánya pedig nem tért vissza. Nem tért vissza. A Shrike elvitte, acélmarkába emelte újszülött testét, és visszalépett a ragyogásba, ami még most is úgy taszította hátra Solt, mintha a bolygó mélyér l feltör szélroham lenne. Nekifeszült a fényb l lév forgószélnek, de az úgy tartott ellen, akár egy elszabadult véd mez . A Hyperion napja lenyugodott, és most hideg szél fújt a pusztaság fel l, amit a délre lév hegyekr l lezúduló, hideg leveg szorított ki a sivatagból, Sol pedig megfordult, hogy végignézze, amint a karmazsinvörös alkony összecsap a feltáruló Id kripták ragyogásával. Az Id kripták!

Sol hunyorgott, hogy lásson valamit a h vös ragyogásban, és lepillantott a völgybe, ahol a kripták sápadtzöld lidércfényt vetve, porfüggönybe burkolózva álltak. A fény és az elnyújtott árnyékok egymást kergették a völgyben, a felh kb l pedig lassan kioldódott a napnyugta utolsó színe is, és a süvölt szél hátán belovagolt az éjszaka. Valami mozgott a második épület, a Jáde-kripta bejáratánál. Sol lebotladozott a Szfinx lépcs jén, és közben a bejáratot figyelte, ahol a Shrike elt nt a lányával. Leért a lépcs n, átfutott a Szfinx mancsai között és a szélfútta ösvényen a Jádekripta felé tartott. Valami lassan kivált az ovális nyílásból. A kriptából áradó fénysugár megvilágította, azonban Sol nem tudta megmondani, ember állt-e ott, vagy más. Ha a Shrike, puszta kézzel is megragadja, ha kell, és addig rázza, míg vissza nem adja a lányát, vagy amíg egyikük meg nem hal. Nem a Shrike volt az. Sol most már látta, hogy az alak egy ember, aki megtántorodott, és a Jade-kripta bejáratának d lt, mintha megsérült vagy elfáradt volna. Egy fiatal n . Sol elképzelte, milyen lehetett itt Rachel több mint fél szabványévszázaddal ezel tt. A fiatal régész, amint itt kutakodik az épületek között és nem sejti a rá váró végzetet, a Merlinbetegséget. Sol mindig úgy képzelte gyereke megmenekülését, hogy a betegség megáll, és Rachel újból rendesen fog öregedni – a gyerek-aki-egyszer-Rachel-lesz visszanyeri az életét. Mi történik azonban akkor, ha lánya a huszonhat-évesRachelként tér vissza, ugyanúgy, mint a Rachel, aki belépett a Szfinxbe? Olyan hangosan vert a szíve, hogy a fülében dübörg vért l még a körülötte tomboló szelet sem hallotta. Intett a porviharban csak félig kivehet alak felé. A fiatal n visszaintett neki. Sol még húsz métert futott el re, aztán a kriptától úgy harminc méterre megállt, és felkiáltott: – Rachel, Rachel!

Az er s fény el tt álló n ellépett az ajtóból, mindkét kezével megérintette az arcát, aztán kiáltott valamit, és elindult lefelé a lépcs n. Sol futott, megbotlott egy k ben, mivel letért az ösvényr l. Mit sem tör dött a k darabbal, amibe beverte a térdét. Sikerült visszatalálnia az ösvényre, és a Jáde-kriptához futott. A n ott állt a kifelé irányuló fénypászma el tt. Sol odaért a lépcs höz, épp id ben, mert a n akkor esett össze. Sikerült elkapnia és gyengéden a földre engednie. A hátát barna homok csapkodta, az id hullámok pedig ott hullámzottak körülöttük láthatatlanul, csak a déja vu érzés jelezte ket. – Hát tényleg maga az – mondta, és egyik kezével végigsimított Sol arcán. – Tényleg igaz. Visszatértem. – Igen, Brawne – felelte Sol, és igyekezett, hogy ne remegjen a hangja, ahogy Brawne Lamia arcából félresimította az izzadságtól rátapadt tincseket. Szorosan tartotta a n t, keze a térdén és azon támogatta Brawne fejét, hátát pedig meggörbítette, hogy minél nagyobb menedéket biztosítson a szél és a homok el l. – Minden rendben, Brawne – mondta halkan, és szeme csillogott a csalódottságában feltör könnyekt l. Nem engedte, hogy valódi könnycseppekké váljanak. – Minden rendben. Visszatért.

Meina Gladstone felgyalogolt a barlangszer terem lépcs jén, és kilépett a folyosóra, ahol vastag perspexcsíkok segítségével lelátott a Tharsis-fennsíkra. Lent esett, és majd' tizenkét kilométer magasan lév kilátójából Gladstone jól látta a villámfényt, a statikus elektromosság függönyét, ahogy a vihar egyre haladt el re a magasan fekv síkságon. A segédje, Sedeptra Akasi szintén kilépett a folyosóra, és némán megállt a f titkár mellett. – Még mindig nem érkezett hír Leighr l és Severnr l? – kérdezte Gladstone. – Semmi. – A fiatal n fekete arcát egyszerre világította meg

az anyarendszer napjának sápadt fénye felülr l és a villámok alulról. – A Core azt mondja, talán meghibásodott a térkapu. A f titkár arcán átfutó mosolyban egyetlen cseppnyi melegség sem volt. – Persze. Emlékszik akár egyetlen térkapu meghibásodásra is, Sedeptra? Bárhol a Hálóban? – Nem, f titkár asszony. – A Core úgy érzi, többé nem kell óvatoskodnia. Nyilvánvaló, hogy azt gondolják, bárkit elrabolhatnak és ennek nem lesz semmiféle következménye. Úgy vélik, túlságosan nagy szükségünk van rájuk ebben a nehéz pillanatban. És tudja mit, Sedeptra? – Igen? – Igazuk van – ingatta a fejét Gladstone, és visszafordult, hogy legyalogoljon a hosszú lépcs n a taktikai szoba felé. – A Kitaszítottak kevesebb mint tíz perc múlva elérik God's Grove-ot. Menjünk le a többiekhez! Rögtön ezután van a találkozóm Albedo tanácsossal? – Igen, Meina. Nem hiszem... Vagyis egyesek közülünk úgy vélik, túlságosan veszélyes így, közvetlenül fellépni velük szemben. Gladstone megállt a szoba ajtaja el tt. – Miért? – Ez alkalommal valódi volt a mosolya. – Úgy véli, a Core engem is eltüntet, mint Leigh-t és Severnt? Akasi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán megállt, és felemelte a kezét. – Ha így tennének, azzal csak megkönnyítenék a dolgomat – érintette meg Gladstone a fiatalabb n vállát. – De nem hiszem, hogy ezt teszik. A dolgok jelenlegi állása alapján úgy vélik, egyetlen ember semmit sem tud tenni, amivel megváltoztatná az események menetét. – Azzal visszahúzta a kezét, és a mosoly is elt nt az arcáról. – Talán igazuk is van. Egyetlen szó nélkül léptek be a rájuk váró katonák és politikusok közé.

– Eljött a perc – szólalt meg Sek Hardeen, a Fa Igaz Hangja.

Paul Duré atya kizökkent merengéséb l. Az elmúlt órában elkeseredettsége és dühe el bb beletör déssé változott, majd egyfajta boldogságot érzett, amiért nincs már más választása, nincs több elvégzend feladata. Nyájas csendben üldögélt a Templomos Testvériség vezet jével, s nézték God's Grove lenyugvó napját és azt, ahogy az ég megtelik csillagokkal és fényekkel, melyek nem csillagok voltak. Duré meglep dött azon, hogy a templomos egy ilyen kulcsfontosságú pillanatot a társaitól távol, elszigetelten tölt, ám abból, amit a templomosok teológiájáról tudott, világossá vált a számára, hogy Muir követ i a lehetséges pusztulással legszentebb fáik legszentebb ágain és legtitkosabb lombjai között szeretnének szembenézni. Hardeen id nként halkan beledünnyögött a csuklyájába, amib l Duré rájött, hogy az Igaz Hang komlogján vagy implantjain keresztül továbbra is tartja a kapcsolatot az övéivel. Mindenesetre meglehet sen békés módja volt ez annak, hogy a világvégét várják, miközben az ismert világegyetem legmagasabb él fájának tetején üldögéltek, hallgatták a több ezer négyzetkilométernyi levél halk susogását az esti szélben és nézték, mint hunyorognak a csillagok, miközben a két hold lassan el bbre és el bbre gurult az égen. – Megkértük Gladstone-t és a Hegemónia hatóságait, ne tanúsítsanak semmiféle ellenállást és ne tartózkodjon egyetlen GÁRDA hajó se a rendszerben! – mondta Hardeen. – Bölcs dolog volt ez? – kérdezte Duré. Hardeen már korábban elmondta neki, mi történt Heaven's Gate-tel. – A GÁRDA flotta még nem elég szervezett ahhoz, hogy komoly akadályozó tényez t jelentsen. Így legalább van valamennyi esélyünk arra, hogy a világunkat nem tekintik hadvisel félnek. Duré atya bólintott, és el red lt, hogy jobban láthassa az árnyékokba húzódó magas alakot. A csillagok fényén és a holdvilágon kívül csak a valamivel alattuk lév ágak között lév , halvány parázsgömbök jelentették az egyedüli fényforrást. – Mégis örömmel fogadta a háborút. Segített a Shrike-

kultusznak kirobbantani. – Nem, Duré, nem a háborúnak örülünk. A testvériség tudja, hogy ez is része a nagy változásnak. – És az pedig micsoda? – A nagy változás akkor történik, amikor az emberiség elfogadja, hogy is a világegyetem természetes rendjének része és többé nem viselkedik úgy, mintha lenne a rákos daganat. – Rákos? – Ez egy nagyon régi betegség, ami... – Tudom, hogy mi a rák – szakította félbe Duré atya. – Miért hasonlítható az emberiséghez? Sek Hardeen tökéletesen kimért, enyhén akcentusos hangján most mintha némi izgatottság hallatszott volna. – Úgy terjedtünk szét a galaxisban, akár a rákos sejtek az él testben, Duré. Semmit sem tör dtünk a számtalan létformával, melynek meg kellett halnia vagy félre kellett állnia, hogy mi sokasodhassunk és szaporodhassunk. Megsemmisítettük versenytársainkat, a többi értelmes életet. – Mint például? – Mint például a hebroni seneschai empatákat. A Gardenen az egész él világot elpusztították, hogy néhány ezer embertelepes élhessen ott, ahol korábban a helyi élet milliónyi formában virágzott. – Ez a terraformálás egyik hátulüt je – érintette meg arcát begörbített ujjával Duré. – A Whirl-t nem terraformáltuk – vágta rá a templomos –, azonban az ott honos jupiteri életformákat mégis a kihalásig vadásztuk. – Senki sem gondolta, hogy a zeplenek intelligensek – mondta Duré, de maga is hallotta, hogy hangjából hiányzik a meggy dés. – Énekeltek. Több ezer kilométerr l szólongatták egymást dalaikkal, melyekben szerelem és szomorúság csendült. Mégis addig vadásztak rájuk, míg végül kihaltak, akár a bálnák a Régi Földön. – Elismerem, volt néhány igazságtalanság – fonta

keresztbe a karját Duré. – Ám biztos vagyok abban, van jobb módszer is, hogy jóvátegyük, minthogy a Shrike-kultusz durva elképzeléseit támogassuk... és hogy hagyjuk ezt a háborút folytatódni. – Nem – mozgott el re-hátra a templomos csuklyája. – Ha ezek csupán emberi igazságtalanságok lettek volna, akkor akadna más gyógyír is. Azonban a betegség, a fajok elpusztításához és a világok tönkretételéhez vezet rület... ez mind a b nös szimbiózis m ve. – Szimbiózis? – Az emberiség és a TechnoCore – vakkantotta Sek Hardeen olyan kemény hangon, amilyent Duré atya még egyetlen templomostól sem hallott. – Az ember és az gépi intelligenciái. Melyik él sködik melyiken? A szimbionták egyik része sem tudja ezt most megállapítani, de ez gonosz dolog, az anti-természet m ve. Ami még ennél is rosszabb, evolúciós zsákutca. A jezsuita felkelt, és a korláthoz sétált. Kipillantott a fakoronák sötétbe boruló világára. – Kell lennie jobb módszernek is, mint a Shrike-ot és a csillagközi háborút hívni segítségül. – A Shrike a katalizátor. A tisztítót z, amikor ellepte a bozót az erd t. Nehéz id k jönnek, azonban az eredmény újabb növekedés, új élet, a fajok virágzása és sokasodása... Mindenütt, még az emberiségen belül is. – Nehéz id k – kapta fel a szót Duré. – A testvériség, pedig hajlandó végignézni több milliárd ember halálát, hogy elvégezze a... gyomlálást? – Ez nem fog megtörténni – szorította ökölbe a kezét a templomos. – A Shrike a figyelmeztetés. Kitaszított testvéreink csak azért akarják hatalmukban tartani a Shrike-ot és a Hyperiont, hogy lesújthassanak a TechnoCore-ra. Sebészi beavatkozás lesz... A szimbióta elpusztul, az emberiség újjászületik, és ismét részt vesz az élet körforgásában. – Senki sem tudja, hol van a TechnoCore – sóhajtott fel Duré atya. – Hogyan tudnának a Kitaszítottak lesújtani rá?

– Le fognak – mondta a Fa Igaz Hangja, hangjában valamivel kevesebb meggy déssel, mint egy pillanattal ezel tt. – És az is benne volt a megállapodásban, hogy megtámadják God's Grove-ot? – kérdezte a pap. Most a templomoson volt a sor, hogy felálljon és elsétáljon el ször a korlátig, aztán vissza az asztalhoz. – Nem fogják megtámadni God's Grove-ot. Ezért tartottam itt. Lássa és számoljon be róla a Hegemóniának. – Azonnal tudomást szereznek arról, ha megtámadják ezt a világot a Kitaszítottak – jegyezte meg értetlenül Duré. – Ez igaz, de nem fogják tudni, miért kímélték meg a mi világunkat. El kell vinnie az üzenetet. Elmagyarázni az igazságot. – A pokolba ezzel az egésszel – szólalt meg Paul Duré atya. – Belefáradtam már abba, hogy mások hírviv je legyek. Honnan tud minderr l? A Shrike eljövetelér l? A háború okáról? – Volt néhány jövendölés... – kezdte Sek Hardeen. Duré rácsapott a korlátra. Hogyan tudná elmagyarázni, mi mindenre képes egy olyan lény – vagy az az er , amelyet képvisel –, aki magát az id t is képes kedve szerint felhasználni? – Majd meglátja... – kezdett bele újra a templomos, és mintha a szavait akarná meger síteni valami nagy, halk hang sz dött el a fa tetejéig, akárha milliónyi ember sóhajtott volna és aztán halkan nyögött volna egyet. – Jó Isten! – mondta Duré, és nyugat felé fordult, ahol mintha újból felkelt volna a nap ott, ahol alig egy órával ezel tt elt nt. Forró szél rázta a leveleket és fújt az arcába. Öt, egyre dagadó és önmagába forduló gombafelh kapaszkodott a nyugati horizont fölé és nappallá változtatták az éjszakát. Duré ösztönösen eltakarta a szemét, míg rá nem ébredt, hogy a robbanások nagyon messzire történtek, és bár olyan fényesség támadt, mintha a nap jelent volna meg, nem fogják elvakítani. Sek Hardeen lehúzta a csuklyáját, és a forró szél meglobogtatta hosszú, furcsán zöld haját. Duré a férfi hosszú, vékony, enyhén keleties vonásait nézte, és ráébredt, hogy a ráfagyott döbbenetet láthatja. Döbbenetet és hitetlenkedést.

Hardeen csuklyájából komhívások és izgatott hangok kavalkádja sz dött ki. – Robbanások Sierrában és Hokkaidóban – suttogta a templomos maga elé. – Atomrobbanások. Orbitális pályán álló hajókról. Duré emlékezett arra, hogy Sierrának az egyik, idegenek számára tiltott földrészt nevezték, ami alig nyolcszáz kilométerre volt attól a Világfától, melyen álltak. Úgy emlékezett, Hokkaido a szent sziget volt, ahol a fákat nevelték, melyekb l egy napon talán hajófák lesznek. – Veszteség? – kérdezte, de miel tt Hardeen válaszolni tudott volna, az eget vakító fénysugarak hasították szét, ahogy legalább tucatnyi taktikai lézer és fúziós sugár lángoló rendet vágott egyik látóhatártól a másikig. Keres fényekként mozogtak és váltogatták egymást a God's Grove-ot alkotó erd sz nyeg felett. Ahol egy sugár a fákhoz ért, a nyomában lángok csaptak fel. Duré megtántorodott, ahogy egy legalább száz méter átmér sugár alig egy kilométerre húzott el a Világfától. A háborítatlan, srégi erd lángokba borult, a felcsapó t z vonalban nyújtózott az ég felé. A szél belekapott Duréba és Sek Hardeenba, ahogy sietett táplálni a t zvihart. Északra és délre újabb sugár csapott le és haladt el a Világfa közelében, miel tt elt nt volna a horizonton – újabb láng- és füstcsík kígyózott az áruló csillagok felé. – Megígérték – nyögte a templomos. – A Kitaszított testvérek megígérték. – Segítségre van szükségük! – kiáltotta Duré. – Kérjenek a Hálótól segítséget vészhelyzet miatt! Hardeen megragadta Duré karját, és az emelvény széléhez cibálta. A lépcs újra a helyén volt. Az alattuk lév emelvényen egy térkapu csillogott. – Csak a Kitaszított flotta el rse érkezett még meg – kiáltotta a templomos, nehogy elnyomja hangját a harsogva ég erd . A leveg t hamu és füst. töltötte meg, s forró pernye szállingózott. – De a szingularitás-gömböt bármelyik pillanatban szétl hetik. Menjen!

– Egyedül nem megyek – szólt a jezsuita, bár biztos volt benne, hogy az üvölt szélben és félelmetes recsegés-ropogás közepette semmit sem lehet hallani a hangjából. Egyszerre alig néhány kilométerre, keletre egy plazmarobbanás tökéletes, kerek körvonala tágult ki, aztán indult meg befelé, majd újra ki, utána a lökéshullám szabad szemmel is látható, koncentrikus köreivel. A robbanás els lökésével kilométeres fákat hajlított meg és tört ketté. A fák keleti oldala meggyulladt, levelek milliói szálltak fel és csatlakoztak a Világfa körül szinte falat alkotó törmelékhez. A lángoló gy mögött újabb plazmabomba robbant fel. Aztán egy harmadik. Duré és a templomos szinte legurultak a lépcs n, s a lökéshullám hatására úgy repültek le az alsó emelvényr l, akár a levelek a járdáról. A templomos megkapaszkodott az egyik muirfából lév mellvédbábban, elkapta Duré karját, és talpra állt, majd elindult a még mindig vibráló térkapu felé, mint aki még a viharral szemben is el re akar menni. Duré csak félig volt magánál, de valahogy sikerült neki is megállnia a lábán, mire Sek Hardeen, a Világfa Hangja a portálhoz cibálta. A kapu keretébe kapaszkodott. Túl gyenge volt ahhoz, hogy behúzza magát, és ahogy benézett a portálon, olyan látvány fogadta, amit soha többé nem felejtett el. Egyszer, sok-sok évvel ezel tt a fiatal Paul Duré szeretett Villefranche-sur-Saône ja közelében egy szikla tetején állt. Apja keze biztosan tartotta és a betonbunker is védte, onnan nézte egy apró lyukon át, amint a negyven méter magas szök ár a part felé rohan, ahol éltek. Ez a szök ár három kilométer magas volt, lángokból állt, és úgy t nt, mintha fénysebességgel rohanna az erd tehetetlen sz nyegén a Világfa, Sek Hardeen és Paul Duré felé. Amihez csak hozzáért, elpusztult. Egyre közelebb volt, egyre nagyobbra tt, míg végül már nem létezett se föld, se ég, csak t z és fülsiketít zaj. – Ne! – üvöltötte Paul Duré atya. – Menjen! – kiáltott a Fa Igaz Hangja, és keresztüllökte a jezsuitát a térkapu-portálon, noha az emelvény, a Világfa

törzse és a templomos köpenye is éppen abban a pillanatban kapott lángra. A térkapu akkor kapcsolódott le, amikor Duré átesett rajta és levágta cip je sarkát. Az atya érezte, hogy dobhártyája megreped, ruhái pedig füstölnek, de közben zuhant és feje valami keménybe ütközött, amit l egy még teljesebb sötétségbe zuhant.

Gladstone és a többiek rémült csendben figyelték a polgári holdak képeit God's Grove haláltusájáról. – Most kell felrobbantanunk! – kiáltotta túl Singh admirális az ég erd zaját. Meina Gladstone mintha hallani vélte volna a templomosok erdejében él emberek és megszámlálhatatlanul sok erdei lény hangját. – Nem engedhetjük ket még közelebb! – mondta Singh. – Csak távvezérléssel semmisíthetjük meg a gömböt, – Persze – szólalt meg Gladstone, és bár az ajka mozgott, semmilyen hangot sem hallott. Singh elfordult, és bólintott a GÁRDA: r ezredesnek. Az ezredes megérintette a taktikai kijelz jét. Az ég erd képe elt nt, az óriási holók teljesen elsötétültek, azonban a sikolyok valahogy még mindig hallatszottak. Gladstone ráébredt, hogy csak a fülében zúgó vért hallja. Morpurgo felé fordult: – Mennyi id ... – megköszörülte a torkát. – Tábornok, mennyi id nk van még a Mare Infinitus megtámadásáig? – Három óra és ötvenkét perc, f titkár asszony. Gladstone a korábbi parancsnok, William Ajunta Lee felé fordult. – Készen áll az egysége, admirális? – Igen, f titkár asszony. – Lee arca sápadt volt. – Hány hajó vesz részt a rajtaütésben? – Hetvennégy, f titkár asszony. – Még a Mare Infinitus el tt fogja ket megtámadni, igaz? – Az Oort-felh n belül, f titkár asszony. – Helyes. Jó vadászatot, admirális!

A fiatalember ebb l arra következtetett, itt az ideje lelépni, ezért szalutált és elhagyta a helyiséget. Singh admirális el rehajolt, és suttogott valamit Van Zeidt tábornoknak. Sedeptra Akasi is odahajolt Gladstone-hoz. – A kormányzói palota biztonsági szolgálata jelenti, hogy most térkapuzott ide egy férfi a kormányzói palota terminexén keresztül egy lejárt, els dleges hozzáférési kóddal. A férfi megsérült, és a keleti szárnyban lév gyengélked be vitték. – Leigh? – kérdezte Gladstone. – Severn? – Nem, f titkár. A pap Pacemr l, Paul Duré. – Meglátogatom, miután találkoztam Albedóval – biccentett Gladstone, aztán a csoport felé fordult, és így szólt: – Hacsak nincs valakinek valami hozzáf znivalója az el bb látottakhoz, harminc perc pihen t rendelek el, és aztán folytatjuk Asquith és Ixion védelmével. A többiek felálltak, ahogy a f titkár és kísérete átlépett az állandó portálon a kormányzói palotába, s kimentek az egyik ajtón. A viták és a megdöbbenés hangjai azonnal újrakezd dtek, amint Gladstone elt nt.

A f titkár hátrad lt b rszékében, és pontosan öt másodpercre lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, tanácsadóinak karéja még mindig ott állt. Egyesek izgatottnak ntek, mások dühösnek – mindannyian a következ szavára, következ parancsára vártak. – Menjenek ki – suttogta. – Gyerünk, pihenjenek néhány percet! A következ huszonnégy vagy negyvennyolc órában nem lesz több lehet ségük rá: A csapat kiment. Egyesek mintha tiltakozni szerettek volna, mások pedig majd' összeestek már a fáradtságtól. – Sedeptra – szólt Gladstone, mire a fiatal n visszalépett az irodába –, jelöljön ki kett t a személyes test reim közül a most érkezett pap, Duré védelmére! Akasi bólintott, és felírt valamit a faxpadjára. – Milyen a politikai helyzet? – dörgölte a szemét Gladstone.

– A Minden Dolgokban dúl a káosz. Van néhány csoportosulás, de még nem álltak össze valódi ellenzékké. A szenátus már másik lapra tartozik. – Feldstein? – kérdezett rá a Barnard's Worldr l származó, dühödt szenátorra a f titkár. Még negyvenkét óra és a Barnard's Worldöt megtámadják a Kitaszítottak. – Feldstein, Kakinuma, Peters, Sabenstorafem, Richeau... még Sudette Chier is a lemondását követeli. – Mi van a férjével? – Gladstone Kolcsev szenátorra, mind közül a legbefolyásosabbra gondolt. – Kolcsev szenátor még nem nyilatkozott. Sem nyilvánosan, sem magánszemélyként. – Ön szerint mennyi ideje maradt még ennek a kormányzatnak, miel tt egy bizalmatlansági indítvány miatt le kell mondanunk? – dobolt körmével a fels ajkán Gladstone. Akasi volt talán a legagyafúrtabb tanácsadó, akivel a titkárnak alkalma nyílt együtt dolgozni, most f nöke szemébe nézett. – Legjobb esetben még hetvenkét óra, f titkár – felelte. – A szavazatok megvannak. A tömeg még nem tudja, hogy tömegnek kell lennie. Valakinek fizetnie kell azért, ami történik. – Hetvenkét óra – biccentett szórakozottan Gladstone. – Több mint elegend id – mormogta, majd felpillantott, és elmosolyodott. – Köszönöm, Sedeptra. Menjen, pihenjen ön is! A tanácsadó bólintott, de arcáról pontosan le lehetett olvasni, mit gondol err l a javaslatról. Amikor becsukta az ajtót, egyszerre csendbe borult a szoba. Gladstone egy pillanatig csendben ült és gondolkodott, álla az öklén. Aztán a fal felé fordult: – Kéretem Albedo tanácsost! Húsz másodperc múlva megremegett a leveg a f titkár széles asztalának másik oldalán, majd valami gomolyogni kezdett és megszilárdult. A TechnoCore képvisel je, mint mindig, most is jókép en nézett ki, rövidre vágott, sz haja megcsillant a fényben, nyílt, szinte arca kissé, csak amennyire egészséges, lebarnult.

– F titkár – kezdte a holografikus kép –, a Tanácsadó Testület és a Core el rejelz i továbbra is készek felajánlani segítségüket ebben a nehéz... – Hol van a Core, Albedo? – szakította félbe Gladstone. A tanácsos mosolya meg sem rezdült. – Bocsásson meg, f titkár asszony, mi volt a kérdés? – A TechnoCore. Hol van? Albedo barátságos arcán némi zavarodottság jelent meg, de sem ellenségesség, sem más látható érzelem nem bukkant fel, csak némi homályos szolgálatkészség. – Bizonyára tudja, M. F titkár, hogy az elválás óta a Core tudatos politikát folytat azt illet en, hogy ne tárja fel az, ööö... a TechnoCore fizikális részeinek hollétét. Más szempontból viszont a TechnoCore sehol sincs, mivel... – Mivel az adatsík és az adatszféra konszenzuális valóságában léteznek – fejezte be színtelen hangon Gladstone a mondatot. – Igen, egész életemben ezt a szemetet hallgattam, Albedo. Ugyanígy az apám is és a nagyapám is. Egyszer kérdést teszek fel. Hol van a TechnoCore? A tanácsos értetlenül, sajnálkozón csóválta a fejét, mint egy feln tt, akit l már ezredszerre kérdezik meg ugyanazt a gyerekes kérdést, „Apa, miért kék az ég?" – F titkár asszony, egyszer en nem lehet ezt a kérdést úgy megválaszolni, hogy az emberek háromdimenziós koordinátarendszerében értelme legyen. Bizonyos értelemben mi... a Core a Hálón belül és a Hálón kívül létezünk. Az adatsík valóságában úszunk, melyet önök adatszférának neveznek, de ami a fizikális részeket illeti, melyeket az önök sei „hardver"-nek neveztek, szükségesnek érezzük, hogy... – Hogy titokban tartsák. – Gladstone karba tette a kezét. – Tisztában van azzal, Albedo tanácsos, hogy lesznek olyan emberek a Hegemóniában... több millió olyan ember lesz, akiknek az lesz a meggy dése, hogy a Core... az ön Tanácsadó Testülete elárulta az emberiséget? Albedo intett a kezével. – Ez sajnálatos, f titkár asszony. Sajnálatos, de érthet .

– Az el rejelz i állítólag majdnem hibamentesen dolgoznak, tanácsos, mégsem fordult el , hogy említette volna a világok pusztulását a Kitaszított flotta miatt. – F titkár asszony, szeretném emlékeibe idézni, hogy a Tanácsadó Testület figyelmeztette, a Hyperion Hálóba kapcsolásával olyan véletlen változó jelenik meg, amivel a Testület nem képes számolni. – A vetített kép arcán látható szomorúság szinte már meggy volt. – De ez nem a Hyperion! – csattant fel Gladstone. – Ez az ég God's Grove! A salakká l tt Heaven's Gate és a csapás következ célpontja, a Mare Infinitus! Mire jó a Tanácsadó Testület, ha nem képes el re jelezni egy ilyen mérték inváziót? – El re jeleztük, hogy a Kitaszítottakkal elkerülhetetlenül háborúba fog keveredni, f titkár asszony. Jeleztük a Hyperion védelmében rejl óriási kockázatot is. Kérem, higgye el, hogy a Hyperion megjelenése bármelyik el rejelzési kalkulációban egészen alacsonyra viszi a megbízhatósági tényez t, annyira, hogy... – Rendben – sóhajtotta Gladstone. – Másvalakivel kell beszélnem a Core-ból, Albedo. Olyasvalakivel, akinek ebben az átláthatatlan hierarchiában valódi döntéshozó hatalma van. – Biztosíthatom, hogy a Core részeit képviselem, amikor... – Igen, igen, Azonban én az egyik... Hatalommal szeretnék beszélni, azt hiszem, így nevezik ket. Az egyik régebbi MIvel. Olyannal kell beszélnem, aki meg tudja mondani, miért rabolta el a Core a fest met, Severnt és a titkáromat, Leigh Huntot. A holo döbbenten nézett rá. – Több évszázados szövetségünk alapján biztosíthatom M. Gladstone, hogy a Core-nak semmi köze sincs ahhoz a szerencsétlen elt néshez. – Pontosan ezért akarok egy Hatalommal beszélni – állt fel Gladstone. – A biztosítások ideje lejárt, Albedo. Ha a fajtáink közül bármelyik is túl akarja ezt élni, akkor itt az ideje, hogy egyenesen beszéljünk egymással. Ennyi. – Azzal az asztalán hever feljegyzések felé fordította a tekintetét.

Albedo tanácsos is felállt, búcsút intett, és egy villanással megsz nt létezni. Gladstone el hívta személyi térkapu-portálját, bemondta a kormányzói palota kódját, és nekilátott, hogy belépjen. Miel tt hozzáért volna az energianégyszög átlátszatlan felszínéhez, megállt és elgondolkodott azon, mit készül tenni. Életében el ször nyugtalanság fogta el, amikor át akar lépni egy térkapun. Mi történik akkor, ha a Core el akarja rabolni? Vagy meg akarja ölni? Meina Gladstone egyszerre tudatára ébredt, hogy a Core élet és halál ura, s minden térkapuzó ember, azaz minden befolyásosabb polgár t le függ. Leighet és a Severn cybridet nem kellett elrabolni, nem kellett elvinni valahová, csupán azért hitte, hogy valahol máshol vannak, mert fel sem merült benne, hogy a térkapuk mások lennének, mint teljesen megbízható közlekedési eszközök. Titkára és a titokzatos cybrid könnyedén semmivé válhatott a portálban, egy szingularitásban szétszórt atomokból álló halmazzá, ami valamikor Leigh és Severn nevét viselte. A térkapuk nem „teleportálták" a dolgokat – de mennyivel volt ostobább elképzelés ez, mint az, hogy megbíztak egy gépezetben, ami lyukakat üt a térid szerkezetén, és lehet vé teszi, hogy belépjenek a fekete lyuk „csapdájába"? Mennyire ostoba tett az részér l, hogy megbízik a Core-ban és elhiszi, hogy elviszik a gyengélked re? Gladstone a taktikai szobára gondolt – három óriási szoba, melyeket állandóan m köd , átlátszó térkapuk kapcsolnak össze, mégis három különböz szoba, közöttük több ezer fényévnyi valós térrel, melyet még Hawking-hajtóm vel is több évtizedbe telne megtenni. Minden egyes alkalommal, amikor Morpurgo, Singh vagy bárki más a térképkivetít l a tárgyalóasztalhoz lépett, valójában óriási tér- és id távolságon szökkent át. Ha a Core el akarja pusztítani a Hegemóniát vagy annak egy tagját, akkor elég csak megpiszkálnia a térkapukat, és egy kis „tévedés"-t ejteni a célzásban. A francba az egésszel! – gondolta Meina Gladstone, és átlépett, hogy meglátogassa Paul Durét a kormányzói palota

gyengélked jében.

HARMINCKILENC A Piazza di Spagnánál álló ház második emeletén lév , két szoba kicsi, sz k, a mennyezet igen magas és meglehet sen sötét, bár mindkét szobában van egy lámpa – halvány fényét mintha szellembarátaik látogatására váró szellemek gyújtották volna. Az én ágyam a kisebbik szobában van, amelyik a térre néz, bár ilyenkor éjszaka csak az árnyékok váltakozását lehet látni a magasan lév ablakokból, melyhez Bernini láthatatlan kútja szolgáltatja a vízi zenét. A lépcs tövénél álló Santa Trinita dei Monti hatalmas, r tes macskaként lapul a sötétben, ikertornyai közül az egyikben minden órában elkongatják a pontos id t, és amikor hallom a kora hajnali órákat jelz , rövid kongatást, elképzelem, amint szellemkezek húzzák a málladozó harangkötelet. De az is lehet, hogy málló kezek húzzák a harang szellemkötelét – nem tudom, melyik illik jobban gyászos kedvemhez ezen a végtelen éjszakán. A láz nyirkosan, súlyosan és fojtogatón telepedett rám ezen az éjszakán, akár egy vízbemártott leped . A b röm hol égett, hol pedig nyirkos. A köhög roham kétszer tört rám – az els nél Hunt iderohant a másik szobában lév ágyából, és láttam, hogyan kerekedik el a szeme a vér láttán, melyet a damaszthuzatra köptem. A másodikat amennyire csak tudtam, elfojtottam, és odatántorogtam az asztalon álló mosdótálhoz. Hunt most nem ébredt fel. Hát visszatértem ide. Végül ismét ugyanezek a sötét szobák, ugyanez a komor ágy. Félig emlékeztem arra, milyen volt itt felébredni, amikor valamiféle csoda folytán meggyógyultam, az „igazi" Severn, dr. Clark, de még Signora Angeletti is a másik szobában várakozott. A lábadozás id szaka, amikor felépültem a halálból – aztán amikor ráeszméltem, hogy nem én vagyok Keats, hogy nem az igazi Földön vagyok, és hogy ez nem az az évszázad, amelyikben utoljára lehunytam a szemem... hogy nem

vagyok ember.

Valamikor kett után sikerül elaludnom, és alvás közben álmot látok. Ezt az álmot még soha nem láttam. Azt álmodom, hogy lassan áthaladok az adatsíkon és az adatszférán át a megaszférába, míg végül egy olyan helyre jutok, amit nem ismerek, amir l soha nem álmodtam... Egy olyan helyre, ahol a tér végtelen, nyugodt, leírhatatlan színekkel, ahol nincs látóhatár, nincs tet , nincs padló, vagy más szilárd hely, amit talajnak lehetne nevezni. Metaszférának hívom, mert azonnal érzékelem, hogy a konszenzuális valóságnak ezen a szintjén megtalálható mindenféle érzet és érzés, amihez valaha is szerencsém volt a Földön, az összes bináris elemzés és szellemi élvezet, ami a TechnoCore-ból az adatszférán át felém áradt és mindenek felett valamiféle érzés. Tágulás? Szabadság? A szó, amit keresek, talán a lehet ség. Egyedül vagyok ebben a metaszférában. Köröttem, felettem, t, rajtam keresztül is színek kavarognak. Néha elmosódott pasztellekbe fakulnak, máskor felh szer fantáziákká állnak össze, nagy ritkán pedig valamivel szilárdabb tárgyakat, formákat hoznak létre. Nem feltétlenül emberi alakok... olyan vagyok, akár egy gyerek, aki a felh ket bámulja, s elefántokat, nílusi krokodilusokat és óriás csatahajókat képzel beléjük, amint nyugatról keletre sorjáznak egy tavaszi napon valahol az angol tóvidéken. Némi id elteltével hangokat hallok: a Bernini-kút rjít csobogását a kinti téren, az ablakom alatt tollászkodó és búgó galambokat, Leigh Huntot, amint álmában halkan felnyög. Azonban mindenek el tt valamiféle még rejtettebb, még kevésbé valóságos dolgot hallok, ami mégis mindennél fenyeget bb. Valami hatalmas tart errefelé. Igyekszem kivenni a színes félhomályban, mi lehet az. Valami ott mozgolódik a látóhatáron, a látás határán túl, és én tudom, hogy egyik kezében az életem, másikban pedig a halál van.

Ezen a minden téren túli téren sehová sem lehet rejt zni. Nem tudok futni. A fájdalom szirénéneke tovább hangosodik és halkul a hátam mögött hagyott világban. A mindenhol, mindenkiben, mindenkor ott lév fájdalom, a most kezd dött háború miatt szenved k fájdalma, a Shrike irtózatos fáján lév k meghatározott, összpontosított fájdalma, s – mind közül a legrosszabb – a fájdalom, melyet a zarándokok iránt és a zarándokok irányából érzek, no meg azoktól, akik életében és gondolataiban jelen vagyok. Talán megérné a végzet egyre közelg árnyalakja üdvözlésére sietni, ha ezzel megszabadítana a fájdalom dalától.

– Severn! Severn! Egy pillanatig azt hiszem, én szólongatom, mint ahogy ez egyszer már megtörtént ugyanebben a szobában, amikor Joseph Severnt hívtam, mert többé képtelen voltam elviselni a fájdalmat és a lázat. pedig mindig itt volt – Severn a maga megtermett, jó szándékú lomhaságával és kedves mosolyával, amit olyan sokszor szerettem volna valamilyen kicsinyességgel vagy megjegyzéssel letörölni az arcáról. Nehéz jó szándékúnak lenni, ha az ember haldoklik. Életem során viszonylag nagylelk voltam, miért kellene továbbra is ezt tennem, amikor éppen én szenvedek, amikor éppen én köhögöm fel tüd m rongyos maradékát a foltos zsebkend kbe? – Severn! Ez nem az én hangom. Hunt a vállamnál fogva rázogat, és Severnt szólongatja. Azt hiszi, hogy az én nevemet mondja. Lesöpröm magamról a kezét, és visszasüppedek a párnába. – Mi az? Mi a gond? – Nyögdécselt és felkiáltott – feleli Gladstone titkára. – Csak rosszat álmodtam. – Az álmai általában nem egyszer álmok – jegyzi meg Hunt. Körülpillant a kicsi szobában, melyet most megvilágít a lámpa, amit áthozott a másik helyiségb l. – Micsoda rémes egy hely ez, Severn.

– Havonta huszonhét shillinget fizetek érte – húzom mosolyra a szám. – Hét scudót. Valóságos rablás. Hunt értetlenül néz rám. A csupasz lámpa fényében vonásai még a szokottnál is mélyebbnek látszanak. – Nézze, Severn! Tudom, hogy ön egy cybrid. Gladstone elmondta, hogy egy Keats nev költ helyreállított személyisége. Na most, ez itt mind nyilvánvalóan... – azzal tehetetlenül a szoba, az árnyak, az ablakok négyszöge és a magas ágy felé int –, ennek valami köze van önhöz. De hogyan? Miféle játékot játszik a Core velünk? – Nem tudom biztosan – mondom az igazságnak megfelel en. – Ismeri ezt a helyet? – Hát persze. – Magyarázza el! – kéri Hunt, és végül azért határozom úgy, hogy elmondom, mert visszafogta magát és nem kérte. Ez legalább annyira hat rám, mint a kérés szintesége. Beszélek neki a John Keats nev költ l, aki 1795-ben született és rövid, ámde boldogtalan életben volt része. Mesélek arról, hogyan halt meg 1821-ben, tüd vészben, barátaitól és egyetlen szerelmét l messze, Rómában. Beszélek neki „felépülésem" színjátékáról, ami ugyanebben a szobában zajlott le és arról, miért határoztam úgy, hogy felveszem a Joseph Severn nevet – a m vész egyik ismer sének nevét, aki egészen az utolsó pillanatig vele maradt. Végül elmesélem neki a Hálóban töltött rövidke id eseményeit, hogyan kellett figyelnem és hallgatnom, mert az volt a sorsom, hogy a hyperioni Shrike zarándokok és mások életét álmodjam. – Álmok? – szólal meg Hunt. – Azt akarja mondani, még most is arról álmodik, mi történik a Hálóban? – Igen – beszélek neki a Gladstone-nal kapcsolatos álmokról, Heaven's Gate és God's Grove megsemmisülésér l, s a Hyperionról érkez zavaros képekr l. Hunt fel-alá lépdel a sz k szobában, árnyéka megnyúlva követi a meszelt falon. – És ön nem képes elérni ket? – Mármint azokat, akikr l álmodom? Gladstone-t? – Egy

pillanatra elgondolkodom. – Nem. – Biztos benne? – Nem is vagyok benne ezekben az álmokban, Hunt – próbálom elmagyarázni. – Nincs... hangom, nincs jelenlétem... Nincs mód arra, hogy érintkezésbe lépjek azokkal, akiket álmaimban látok. – De néha mégis arról álmodik, amit k gondolnak. Rádöbbenek, hogy Huntnak igaza van. Vagy legalábbis közel jár az igazsághoz. – Érzékelem, milyen érzelmeik vannak. – Akkor nem tud valamiféle nyomot hagyni az elméjükben? Az emlékeik között? Nem tudja értesíteni ket arról, hol vagyunk? – Nem. Hunt az ágyam lábánál lév karosszékbe roskad. Egyszerre nagyon öregnek t nik. – Leigh, még ha érintkezésbe is tudnék lépni Gladstone-nal vagy a többiekkel... amit nem tudok... akkor sem érnék vele semmit. Már mondtam önnek, hogy ez a Régi Föld mása a Magellán-felh ben. Még kvantummeghajtású Hawking járm vekkel is évszázadokba telne, mire valaki eljutna idáig. – Figyelmeztethetnénk ket. – Hunt hangja szinte már komor a felhalmozódott fáradtságtól. – Mire? Gladstone legsötétebb rémálmai sorra valóra válnak. Ön szerint még bízik a Core-ban? Ezért tudott a Core ennyire nyilvánvalóan elrabolni minket. Az események túl gyorsan haladnak, és sem Gladstone, sem a Hegemónia bármelyik lakója nem tud többé lépést tartani velük. Hunt megdörgöli a szemét, aztán ujjait egymáshoz illeszti az orra el tt. A tekintete egyszerre csupa barátságosság. – Ön valóban egy költ helyreállított személyisége? Nem felelek. – Szavaljon el egy verset! Találjon ki valamit! Megrázom a fejem. Kés van már, mindketten fáradtak vagyunk és félünk, a szívem pedig még mindig eszeveszetten kalapál a rémálomtól, ami nem csak egyszer

rémálom volt. Nem hagyom, hogy Hunt felhúzzon. – Gyerünk! Mutassa meg, hogy ön valóban Bill Keats, új, jobb változata! – John Keats – jegyzem meg halkan. – Legyen. Gyerünk, Severn. Vagy John. Akárhogyan is kell szólítanom. Szavaljon! – Rendben – mondom, és a szemébe nézek. Volt egyszer egy rossz fiú Tényleg rossz volt, nem vitás Mert nem csinált semmi mást Csak verseket fabrikált – Tintásüveget Kézbe vett A másikba Tollat ragadt De hatalmast És úgy rohant Hogy port kavart Hol már várták A szirtek A szellemek A források A földhasadások A tündérek A menhirek És csak irkált Rajta kabát Mikor az id Télhez ill – Köszvényt így került – És firkált kabát nélkül Mikor a meleg Véle enyeleg. , micsoda csábítás Az irányt kiválasztani és

Menni az orrunk után Északnak, Északnak, Menni az orrunk után Északnak!9 – Nem is tudom – szólal meg Hunt. – Nem úgy hangzik, mint egy olyan költ munkája, akinek a hírneve még évezredek múlva is fennmaradt. Vállat vonok. – Gladstone-ról álmodott ma este? Történt valami, azért nyögött fel? – Nem, nem Gladstone-ról. Ez... a változatosság kedvéért igazi rémálom volt. Hunt felkel, felveszi a lámpát, és ki akarja vinni az egyetlen fényforrást a szobából. A szök kút hangja besz dik hozzánk és az ablakkeretben üldögél galambok is tovább tollászkodnak. – Holnap kiderítjük, mi az értelme ennek az egésznek, és megpróbálunk visszajutni. Ha ide tudtak térkapuzni minket, akkor kell, hogy legyen valami mód arra, hogy vissza is tudjanak térkapuzni innen. – Igen – mondom, és tudom, hogy most hazudtam. – Jó éjszakát! Ne legyen több rémálma, rendben? – Nem lesz több. – Ez még nagyobb hazugság volt.

Moneta elhúzta a sebesült Kassadot a Shrike-tól. Amíg energiapáncélja övér l megpróbált leszerelni egy kék gy t, feltartott kezével mintha sakkban tartotta volna a lényt. A gy t maga mögé dobta, mire a leveg ben két méter magas, arany ovális izzott fel. – Engedj! – motyogta Kassad. – Hadd fejezzem be! – A Shrike óriási, véres csíkokat húzott az ezredes energiapáncéljára. Jobb lába félig levált és úgy fityegett. Egyáltalán nem tudott 9 Hüse Lajos fordítása

ránehezedni, és csak a Shrike-kal vívott küzdelem társastánchoz hasonló, rült paródiája tartotta talpon. – Engedj! –ismételte Fedmahn Kassad. – Csend – szólt rá Moneta, aztán valamivel kedvesebben: – Maradj csendben, szerelmem! Átrántotta Kassadot az aranyszín oválison, és egyszerre ragyogó fény vette körül ket. Bár kimerült és mindene fájt, Kassad mégis elámult a látványon. Biztos volt benne, hogy nem a Hyperionon vannak. Szeme el tt síkság húzódott, ameddig a szem ellátott, márpedig ez jóval messzebb húzódott annál, amit a józan ész és a tapasztalat alapján várt volna az ember. Rövid, narancssárga f – már ha f volt egyáltalán – n tt a dombokon. Olyan volt akár egy óriási hernyó sz re. Ágas-bogas szerkezetek emelkedtek ki a földb l, barokkosan lehetetlen elágazásaik Eschernél látható formákba rendez dtek, sötétkék és ibolyaszín leveleik garmadája a fénnyel teli ég felé integetett. Ez azonban nem napfény volt. Amíg Moneta elvitte a bezáródó portáltól – Kassad biztosra vette, hogy ez nem térkapu, mivel le merte volna fogadni, hogy nemcsak a téren, hanem az id n is átkeltek –, felfelé nézett, és meglep dött. Olyan világos volt, mint a hyperioni nappal idején, mint egy lususi bevásárlóközpontban a csúcsforgalomban. Olyan világos volt, mint Kassad száraz otthonában, a marsi Tharsis-fennsíkon, azonban ez mégsem napfény – az ég zsúfolásig telt csillagokkal, csillagképekkel és galaxisokkal, melyekben olyan sok nap ragyogott, hogy szinte semmiféle sötét folt nem látszott a fénypontok között. Mintha tíz kivetít vel m köd planetáriumban lennék, gondolta Kassad. Mintha a világegyetem középpontjában állna. A világegyetem középpontja. Egy csapat energiapáncélos n és férfi lépett ki az Escher-fák árnyékából, s körülvették Kassadot és Monetát. Az egyik férfi, aki még Kassadhoz képest is óriásnak számított, ránézett, aztán Moneta felé fordult, és bár Kassad semmit sem hallott, semmit sem érzékelt az energiapáncél kommunikátorában, tudta, hogy

azok ketten beszélgetnek egymással. – Feküdj le – szólt Moneta, és a bársonyos narancssárga re eresztette Kassadot. Az ezredes megpróbált feltápászkodni, beszélni, de Moneta és az óriás is felemelték a kezüket, és a mellkasára rakták, mire Fedmahn visszafeküdt. Látóterét betöltötték a lassan elforduló ibolyaszín levelek és a csillagokkal teli égbolt. A férfi újra megérintette, mire az energiapáncélja kikapcsolódott. Kassad ismét fel akart ülni, és igyekezett eltakarni magát, amikor rá-ébredt, hogy meztelenül hever az összegy lt, kisebb tömeg el tt, de Moneta er s keze nem engedte, hogy fészkel djön. A fájdalom ködén át érzékelte, hogy az óriás megérinti felhasított karját és mellkasát, s ezüstösen ragyogó kezét végighúzza lábán, ott, ahol elvágták az Achilles-inát. A férfi érintése nyomán h vösség támadt, majd az ezredes öntudata ellebegett, akár egy léggömb, fel a sárgás síkság és a dombok fölé a csillagos égbolt irányába, ahol valamilyen hatalmas alak várt rá sötéten, akár a horizont felett tornyosuló viharfelh , súlyosan, mint egy hegy. – Kassad – suttogta Moneta, mire az ezredes visszatért. – Kassad – szólalt meg ismét, ajka a férfi arcát cirógatta. Az energiapáncél újra ott zümmögött körülötte, és egybeolvadt a n t körülvev er térrel. Fedmahn Kassad ezredes felkelt, akárcsak Moneta. Megrázta a fejét, majd észrevette, hogy ismét körülveszi a higanyszer en csillogó energia, mire talpra állt. Semmi fájdalom. Úgy érezte, teste legalább tucatnyi helyen sajog, ahol korábbi sebei voltak. A vágásokat begyógyították. Belesüllyesztette kezét a páncéljába, és végigfuttatta a testén, behajlította a térdét és megfogta a sarkát, de sehol sem érzett még egy forradást sem. – Köszönöm – fordult az óriás felé, bár nem tudta, vajon hallja-e a másik. Az óriás bólintott, és visszalépett a többiek közé. – ... orvos – mondta Moneta. – Gyógyító. Kassad csak félig hallotta, amit mondott, mert figyelme a többiek

felé fordult. Azok is emberek voltak, a szíve mélyén tudta, hogy azok, de csak ámulni tudott a sok különböz alakon és formán. Az er tereik nem ezüstösek voltak, mint Kassadé és Monetáé, hanem mindegyik más szín , mégis egyt l egyig ugyanolyan lágy és él , akár egy vadállat sz re. Csak az er tér enyhén vibráló felszíne és az elmosódott vonások jelezték, hogy itt energiapáncélokról van szó. A testfelépítésük is legalább annyira különböz volt, akár az er terük színe – az óriásnak a Shrike-éhoz fogható mérete és tömege, vaskos szemöldöke és a t energiazuhatag, ami akár sörény is lehetett. A mellette álló n alig volt nagyobb egy gyereknél, mégis nyilvánvalóan feln tt lehetett tökéletes arányokkal: izmos láb, kis mell, a hátán pedig két méterre kiálló szitaköt szárny. Hamarosan, amikor enyhe szell borzolta a síkság narancssárga füvét, kiderült, hogy a szárny nem díszként szolgál, mivel rövid nekifutás után a n kinyújtotta karját, és a leveg be emelkedett. Néhány kék energiapáncélos, magas, vékony n mögött, akiknek hosszú, hártyás ujjuk volt, egy csapat alacsony férfi álldogált sisakkal és páncéllal, mint a GÁRDA:tengerészgyalogság légüres térbe induló katonái, azonban Kassad érezte, hogy a páncél a részüket alkotja. Fenn egy csapat szárnyas férfi körözött a termikeken és sárga lézerfény villogott közöttük valamilyen bonyolult kódrendszer szerint, ami mintha a mindannyiuk mellkasán ott lév szemekb l eredt volna. Az ezredes újra megrázta a fejét. – Mennünk kell – mondta Moneta. – A Shrike ide nem tud követni minket. Ezeknek a harcosoknak anélkül is elég dolga van, hogy szembenéznének a Fájdalom Urának azzal a megnyilvánulásával. – Hol vagyunk? Moneta leakasztott egy aranypálcát az övér l, és most azzal nyitotta meg az ibolyaszín oválist. – Az emberiség távoli jöv jében. Az egyik jöv nkben. Itt készültek az Id kripták és innen küldték vissza ket az id ben. Kassad ismét körbepillantott. Valami hatalmas húzott el a

csillagok el tt, és több ezret eltakart bel lük, ahogy az árnyék néhány rövid másodpercre a földre vetült. Az emberek felpillantottak, aztán mindenki visszatért a foglalatosságához – egyesek apró valamiket szüreteltek a fákról, mások kisebb csoportokban er térképeket tanulmányoztak, melyek egyikük csettintésére jöttek létre a semmib l és az elhajított lándzsa sebességével távolodtak a látóhatár felé. Egy alacsony, kerek ember, akinek a nemét nem lehetett megállapítani, beleásta magát a puha talajba, és most csupán halvány vonalat lehetett látni bel le, ahogy a földben gyors, koncentrikus köröket rótt a csoport körül. – Hol van ez a hely? – tette fel kicsit másként a kérdést Kassad. – Mi ez? – Egyszerre megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, mindjárt elered a könnye, mintha befordult volna valamilyen ismeretlen utcán, és a tharsisi telepen találta volna magát, ahol rég halott anyja integet az ajtóban, elfelejtett testvérei és barátai pedig csak rá várnak, hogy játszanak egy menetet. – Gyere – mondta Moneta egyértelm en sürget hangsúllyal. A vibráló ovális felé húzta Kassadot, aki addig figyelte a többi embert és a csillagos eget, míg át ne lépett, s a látvány elt nt a szeme el l. Sötétség fogadta ket, Kassad energiapáncélja a másodperc töredéke alatt feltette a megfelel sz t, hogy visel je láthasson. A Hyperionon voltak, az Id kripták völgyében, a Kristálymonolit lábánál. Éjszaka volt. Fejük felett felh k gomolyogtak és tombolt a vihar. Az egyetlen fényforrás a kriptákból áradó lüktet ragyogás volt. Kassad mintha megbotlott volna a hirtelen rosszullétt l, ami rátört az el bb látott fényes hely elvesztése miatt, aztán elméje az el tte lév látványra összpontosított. Sol Weintraub és Brawne Lamia alig fél kilométernyire voltak a völgyben. Sol a n fölé hajolt, aki a Jáde-kripta bejáratánál hevert. A szél homokot szórt rájuk, és nem láthatták az Obeliszk mögött árnyékként közeled Shrike-ot. Fedmahn Kassad lelépett a Monolit el tt lév , fekete

márványról, és kikerülte az ösvényen hever , lepattogzott kristályszilánkokat. Észrevette, hogy Moneta még mindig a karjába kapaszkodik. – Ha újra szembeszállsz vele – suttogta a férfi fülébe, hangjában némi izgalommal –, a Shrike megöl. – A barátaim vannak ott. – Kassad GÁRDA felszerelése és tönkrement páncélja még mindig ott hevert, ahová órákkal ezel tt dobta Moneta. Addig keresgélt a Monolit körül, míg rá nem talált a karabélyára és gránátokra. A fegyver még m ködött, ellen rizte a töltést, kibiztosította és elindult, hogy lecsapjon a Shrike-ra.

A csobogó víz hangjára ébredek, és egy pillanatig azt hiszem, a Lodore-i vízesés melletti szunyókálásomból riadtam fel, amit Brownnal együtt láttam. Ám hiába nyitom ki a szemem, a sötétség továbbra is ugyanolyan félelmetes marad, a víz hangjának pedig van valamiféle beteges, csordogáló hangja, nem az az életer s dübörgés, amit Southey egy napon megörökít majd a versében, én pedig rémesen érzem magamat. Nem csak az a gondom, hogy kiszáradt a torkom, mint a kirándulás után, amikor Brown és én ostoba módon még reggeli el tt felmásztunk a Skiddaw-ra, hanem halálosan, ijeszt en beteg vagyok, és testemet az egyszer hideglelésnél valami sokkal mélyebb kínozza, ahogy a vér és nyák ott fortyog a mellkasomban és a gyomromban. Felkelek, és kitapogatom az ajtóhoz vezet utat. Leigh Hunt szobájából halvány fény sz dik át az ajtó alatt – nem oltotta el a lámpát, miel tt elaludt volna. Ezt én is megtehettem volna, de most már túl kés meggyújtani, miközben a küls sötétség világosabb négyszöge felé közelítek a bels homályból. A leveg friss és es illatú. A mennydörgés hangja ébresztett fel, ahogy villám csapkod Róma házai felett. A városban nem ég egyetlen lámpa sem. Ha kissé kihajolok a nyitott ablakon, akkor látom az es l nedves tér felett pislákoló csillagokat és a Trinita dei Monti sötét körvonalát a villám fényénél. A

lépcs t csapkodó szél kifejezetten hideg, mire visszamegyek, és egy pokrócot csavarok magam köré, miel tt odahúznám a széket az ablakhoz, hogy aztán csak üldögéljek ott, és töprengés közben nézzem a külvilágot. Felidézem testvérem, Tom arcát az utolsó hetekben és napokban. Arca és egész teste görcsbe rándult, ahogy igyekezett leveg höz jutni. Eszembe jut édesanyám, mennyire sápadt volt, arca szinte fénylett a lesötétített szobában. A húgomnak és nekem csak nyirkos kezét volt szabad megérintenünk, csókot adtunk lázas ajkára, aztán már menni is kellett. Sosem felejtem el – egyszer lopva megtöröltem a számat, ahogy kifelé tartottunk a szobából, és közben a szemem sarkából azt figyeltem, látta-e húgom vagy bárki más, micsoda b nt követtem el. Amikor dr. Clark és az olasz orvos alig harminc órával Keats halála után felboncolták a testet, Severn szavaival élve: „a lehet legel rehaladottabb tüd vészre leltek. A tüd teljesen elpusztult – maguk a sejtek t ntek el." Sem Dr. Clark, sem az olasz sebész nem tudott választ adni arra, hogyan volt képes Keats megmaradni az utolsó két hónapban. Erre gondolok, ahogy ülök a sötét szobában és figyelem a sötét teret, miközben a mellkasomban és torkomban bugyborékoló vért hallgatom. A fájdalom t zként éget belülr l, de még sokkal rosszabb a fejemben cseng kiáltások fájdalma. A fán csüng Martin Silenus fájdalomkiáltásai, aki szenved, amiért megírta azokat a verseket, melyekhez én túlságosan gyáva és túlságosan gyenge voltam. Fedmahn Kassad kiáltásai, aki arra készül, hogy a Shrike karmai közé dobja az életét. A Konzul kiáltásai, akit arra kényszerítenek, hogy másodszor is árulást kövessen el. Több ezer templomos kiáltása, amint világuk és testvérük, Het Masteen elvesztését siratják. Brawne Lamia kiáltásai, aki halott szerelmére, az én ikertestvéremre gondol. Paul Duré kiáltásai, aki égési sérüléseivel és a sokkal küzd, s egy pillanatra sem feledkezik meg a mellkasában lapuló keresztr l. Sol Weintraub kiáltásai, amint öklével a Hyperion földjét püföli, és gyerekét szólongatja, akinek kiáltásai még ott csengenek a fülünkben.

– Az istenit! – mondom halkan, és én is belebokszolok az ablakkeretet alkotó kövekbe és habarcsba. – Az istenit! Egy id után, a hajnal els sápadt jelére elmegyek az ablakból, megkeresem az ágyamat, és lefekszem, hogy egy pillanatra lehunyjam a szemem.

Theo Lane f kormányzó zeneszóra ébredt. Körbepislantott, és mintha álomban látta volna a mellette lév tápoldat-kádat és a hajó betegszobáját. Magára pillantott, és látta, hogy puha, fekete pizsamát visel és a betegszoba vizsgálóasztalán aludt. Az elmúlt tizenkét óra lassan összeállt Theo pontszer emlékeib l – kiemelik a kezel l, rárakják az érzékel ket, a Konzul és egy másik ember hajol fölé, s mindenfélét kérdeznek t le, amire úgy válaszolt, mintha tényleg magánál lenne, aztán újból elaludt, és Hyperionról, lángban álló városokról álmodott. Nem, nem álom volt. Felült, és úgy érezte, szinte ellebeg a fekhelyr l. Ruhái tisztán és gondosan összehajtva álltak az egyik polcon. Theo gyorsan felöltözött, miközben a zene nem maradt félbe, hanem hol er södött, hol elhalkult, és folyamatosan volt benne valami, amib l Theo úgy vélte, él zenét hall és nem felvételt. Végigsietett a pihen fedélzetre vezet , rövid lépcs soron, és döbbenten torpant meg, amikor rájött, hogy a hajót kinyitották, és a véd mez láthatóan nem m ködik. A gravitációt alig érezte; ahhoz éppen elegend volt, hogy visszahúzza Theót a fedélzetre, de többre nemigen. Talán a hyperioni tömegvonzás húsz százaléka lehetett, egyhatod szabványgravitáció. A hajó tárva-nyitva állt, és az erkélyre vezet ajtóból napfény ömlött be a testébe. Az erkélyen a Konzul ült, és azon a régi hangszeren játszott, amit zongorának nevezett. Theo felismerte Arundezt, a régészt, aki egy itallal a kezében a hajótestet támasztotta. A Konzul valami nagyon régi és nagyon bonyolult zenem vet játszott, kezének csupán körvonalait lehetett látni a billenty k felett. Theo közelebb lépett, és suttogni akart valamit a mosolygó Arundeznek, aztán ijedtében

megmerevedett. Az erkélyen túl, t lük nagyjából harminc méterre tündökl napfény ragyogta be a túlságosan is közeli horizontig elterül , zöld pázsitot. A füvön emberek heverésztek kisebb-nagyobb csoportokban, és jól láthatóan a Konzul rögtönzött koncertjét hallgatták. De miféle emberek voltak ezek! Theo magas, vékony alakokat látott, akik az Epszilon Eridani esztétáihoz hasonlítottak – könny , kék köpenyt viseltek, sápadtak és kopaszok voltak, mégis k hasonlítottak legjobban a megszokott emberi formához, mert a koncert közönségében több emberfajta volt, mint amennyit valaha is láttak a Hálóban. Emberek, akik egész testét sz r vagy pikkelyek borították, rovarszer emberek, az alakjukhoz ill mennyiség szemmel, többosztatú érzékel kkel és antennákkal, emberek, akik olyan vékonyak és törékenyek voltak, mint egy drótváz. A vállukból óriási fekete szárnyak n ttek ki és köpenyként vették körül a testüket. Emberek, akiket láthatóan nagy nehézkedés világokra terveztek, mivel alacsonyak voltak és tömzsik, izmosak, akár egy sarkvidéki bölény. A lususiak hozzájuk képest törékeny balerinák. Alacsony, hosszú karú emberek, testüket narancssárga sz r borította – csak sápadt, kifejez arcuk különböztette meg ket a Régi Földr l származó holofelvételeken látható, rég kihalt orángutánoktól. Voltak itt másféle emberek is, akik sokkal inkább emlékeztettek egy makimajomra, mint egy emberre, esetleg nem is annyira emberek, mint inkább madarak, macskák, medvék vagy egyszer emberszabásúak voltak. Bármilyen meglep különbségeket mutattak, Theo valahogy mégis azonnal érezte, hogy ezek emberi lények. Figyelmes tekintetük, testtartásuk, ahogy a füvön pihentek, és száz másik, finom emberi tulajdonság – egészen addig, ahogy egy pillangószárnyú anya babusgatta pillangószárnyú gyermekét –, mind a közös emberi eredetr l árulkodott, és ezt Theo képtelen volt letagadni. Melio Arundez megfordult, és elmosolyodott Theo arckifejezése láttán, majd oda suttogta: – Kitaszítottak. Theo Lane csak bénultan állt, és a fejét ingatta, míg a zene

tovább áradt a mellette lév hangszerb l. A Kitaszítottak barbárok, nem ilyen szépséges és néha légies, földöntúli jelenségek, mint az alattuk lév teremtmények. A Bressián elfogott Kitaszítottak és a halott katonák egyt l-egyig ugyanolyanok voltak – magasak és vékonyak, de határozottan jobban megfeleltek a Háló átlagának, mint az itt látható számtalan, kábító emberváltozat. Újra megrázta a fejét, ahogy a Konzul zongoram ve elérte a crescendót, és egyetlen határozott hanggal véget ért. Az alattuk lév mez n tapsban tört ki a több száz lény. A hang vékony volt és alig lehetett hallani a ritka légkörben. Aztán Theo látta, hogy a közönség felkel, nyújtózkodnak páran, majd mindenki a dolgára indul. Akadt, aki hamar elt nt a zavaróan közeli látóhatár mögött, mások kinyújtották nyolcméteres szárnyukat és elrepültek. Néhányan a Konzul hajója felé indultak. A Konzul felállt, észrevette Theót, és elmosolyodott, majd jól hátba veregette fiatalabb barátját. – Theo, épp id ben érkeztél. Nemsokára kezd dik a tárgyalás. Theo Lane csak pislogott. Az erkélyen három Kitaszított szállt le, és óriási szárnyukat hátukra hajtogatták. Mindegyikük sz rös volt és különböz foltok, sávok díszítették ket. A rajtuk lév prém legalább annyira a sajátjuknak t nt, mint bármelyik vadállat esetén. – Elragadó volt, mint mindig – mondta a legközelebbi Kitaszított a Konzulnak. A beszél arca leginkább egy oroszlánéhoz hasonlított: széles orr, aranyszín szempár és vöröses sörény. – Az utolsó darab Mozart D-moll fantáziája volt, ugye? Körüljegyzék 397. – Az – bólintott a Konzul. – Freeman Vanz, szeretném bemutatni M. Theo Lane-nek, a Hegemónia protektorátusa alá tartozó Hyperion f kormányzójának. Az oroszlán Theo felé fordult. – Megtiszteltetés a számomra – nyújtotta felé sz rös kezét Freman Vanz. – Részemr l a szerencse, uram – rázta meg a kezét Theo, miközben azon gondolkodott, nem lehetséges, hogy még mindig

a tápanyagtartályban van, és ezt az egészet csak álmodja. Az arcát csiklandozó napfény és Vanz er s kézszorítása inkább az ellentétére vallott. Freeman Vanz visszafordult a Konzul felé. – Az Összesség nevében köszönetet mondok a koncertért. Túlságosan régen nem hallottuk már játszani, kedves barátom. A megbeszélést tarthatjuk itt is vagy valamelyik hivatali egységben, ahogy önöknek megfelel. – Mi hárman vagyunk, Freeman Vanz, önök pedig sokan – töprengett el egy pillanatra a Konzul. – Csatlakozunk önökhöz. Az oroszlán bólintott, és felpillantott. – Küldünk egy hajót, amivel átjöhetnek. – Azzal két társával együtt a korláthoz lépett, és elrugaszkodott. Több métert zuhantak, mire bonyolultan elrendezett szárnyukat kinyújtották, és elrepültek a horizont felé. – Jézusom! – suttogta Theo, és belekapaszkodott a Konzul karjába. – Hol vagyunk? – A rajban – felelte a Konzul, és rácsukta a fedelet a Steinway billenty ire. ment be els ként a hajóba, megvárta, míg Arundez is bejön, aztán visszahúzta az erkélyt. – Mir l fogunk tárgyalni? A Konzul megdörgölte a szemét. Úgy t nt, egy szemhunyásnyit sem aludt, míg Theo felépült a sérüléséb l. – Ez Gladstone f titkár következ üzenetét l függ – mondta, és a hologödör felé bökött, ahol éppen egy beérkez fatlineüzenetet dekódolt a hajó számítógépe.

Meina Gladstone belépett a kormányzói palota gyengélked jére, és az orvosok odakísérték, ahol Paul Duré atya lábadozott. – Hogy van? – kérdezte az els orvostól, aki a f titkár saját orvosa is volt. – Másodfokú égési sérülések testének nagyjából egyharmadán – felelte dr. Irma Androneva. – Leégett a szemöldöke és némi haj is, bár nem eddig sem volt bel le nagyon sok. Az arca és

teste bal felén volt némi harmadfokú, sugárzásból ered égési sérülés. A b rregenerálással már végeztünk és RNS mintainjekciókat adtunk be neki. Fájdalmai nincsenek, és magánál van. Ott van a kereszt-parazita is a mellkasában, de ezzel most nem kell foglalkoznunk. – Harmadfokú, sugárzásból ered égés – ismételte Gladstone, és megállt még Duré atya fekhelyét l messze, hallótávolságon kívül. – Plazmabombák? – Igen – adott választ egy másik orvos, akit Gladstone nem ismert. – Biztosak vagyunk benne, hogy ez az ember a God' s Grove-ról kapuzott át alig egy-két másodperccel azel tt, hogy megszakadt a térkapu-összeköttetés. – Rendben – állt meg Gladstone a lebeg matrac mellett, amin Duré feküdt. – Ha megengedik, egyedül szeretnék beszélni az úrral. Az orvosok egymásra pillantottak, a gépn vért visszaintették a fali fülkéjébe, és bezárták a megfigyel ajtaját. – Duré atya? – kérdezte Gladstone, bár felismerte a papot a holofelvételekb l és Severn beszámolóiból, melyeket a zarándoklat alatt adott. Duré arca most vörös volt és foltos, csillogott a b rregeneráló zselét l és a ráfújt fájdalomcsillapítótól, de mit sem veszített a karizmájából. – F titkár – suttogta, és nekilátott, hogy felüljön. – Pihenjen csak – tette Gladstone a vállára a kezét. – Mit gondol, elég ereje van, hogy elmesélje, mi történt? Duré bólintott. Az öreg jezsuita szemébe könnyek gy ltek. – A Világfa Igaz Hangja nem hitte, hogy valóban megtámadják – suttogta rekedten. – Sek Hardeen úgy hitte, a templomosok kötöttek valamiféle megállapodást a Kitaszítottakkal... valamiféle szövetséget. Mégis megtámadták ket. Taktikai plazmafegyverek, azt hiszem, atomtöltetek is. – Így van. A taktikai központból figyelemmel kísértük az egészet. Mindent tudnom kell, Duré atya. Mindent, onnantól kezdve, hogy belépett a hyperioni Barlangkriptába. – Ön tudott err l? – pillantott Duré Gladstone arcára. – Igen. Nagyjából mindenr l, ami addig történt. De többet kell

tudnom. Sokkal többet. Duré lehunyta a szemét. – A labirintus... – Tessék? – A labirintus – ismételte valamivel hangosabban. Megköszörülte a torkát, és elmesélte a holttestek alagútjában tett utazásukat, hogyan kerültek át egy GÁRDA hajóra, és hogyan találkozott Severnnel a Pacemen. – Biztos benne, hogy Severn ide tartott? A kormányzói palotába? – Igen. és az ön titkára... Hunt. Mindketten ide akartak kapuzni. Gladstone biccentett, és keresett a pap vállán némi sértetlen területet, amit megérinthetett. – Atyám, az események igen gyorsan követik itt egymást. Severn nem érkezett meg és Leigh Hunt sem. Tanácsra van szükségem a Hyperionnal kapcsolatban. Mellettem marad? Duré egy kissé zavarodottnak t nt. – Vissza kell térnem. Vissza a Hyperionra, f titkár. Sol és a többiek várnak rám. – Értem – csillapította Gladstone. – Amint újra van kapcsolat a Hyperionnal, segítek abban, hogy eljusson oda. Most azonban kegyetlen támadás érte a Hálót. Több millió ember halt meg vagy forog halálos veszélyben. Szükségem van a segítségére, atyám. Számíthatok önre, míg vissza nem tud jutni a Hyperionra? Paul Duré felsóhajtott, és hátrad lt. – Igen, f titkár asszony. De elképzelésem sincs arról, hogyan... Halkan kopogtak, és Sedeptra Akasi lépett be a szobába. Üzenetet hozott Gladstone-nak. A f titkár elmosolyodott, amikor elolvasta a hártyát. – Mondtam, hogy az események gyorsan követik egymást. Íme, egy újabb fejlemény. Egy Pacemr l érkezett üzenet szerint a bíborosi kollégium összeült a Sixtusi-kápolnában... – Szemöldöke a homlokára szaladt. – Bocsásson meg, atyám, de elfelejtettem, ez a Sixtusi-kápolna?

– Igen. Az egyház k l k re, freskóról freskóra a Pacemre szállíttatta a Nagy Tévedés után. – ...összeült a Sixtusi-kápolnában, és megválasztotta az új pápát – nézett bele újra az üzenetbe Gladstone. – Ilyen hamar? – suttogta Paul Duré. Újra lehunyta a szemét. – Azt hiszem, úgy érezték, sietniük kell. A Pacem csak... mennyire is... tíz napra van a Kitaszítottak inváziójának frontvonalától. De hogy ilyen hamar eldöntötték? – Kíváncsi arra, ki lett az új pápa? – Vagy Antonio Guarducci bíboros, vagy Agostino Russell bíboros, gondolom. Senki más sem tud összeszedni elegend szavazatot. – Nem – rázta a fejét Gladstone. – Az üzenet szerint, melyet Edouard püspök küldött a Kúriából... – Edouard püspök! Bocsásson meg, f titkár asszony, kérem, folytassa! – Tehát Edouard püspök szerint a bíborosi kollégium, az egyház történetében el ször, olyasvalakit választott, akinek még a Monsignor cím sem járt ki. Az új pápa egy jezsuita pap... egy bizonyos Paul Duré atya. Duré az égési sebek ellenére felült a lebeg ágyon. – Micsoda? – A hangjában nyoma sem hallatszott hitetlenkedésnek. Gladstone odaadta neki a hártyát. – Ez lehetetlen! – bámulta a papírt. – Még soha nem választottak senkit sem pápává, aki nem volt legalább monsignor, legfeljebb jelképesen, és az is csak egyszer fordult el ... Szent Belvedere esetében, a Nagy Tévedés és a csoda után, amikor... Nem, nem, ez lehetetlen. – Edouard püspök a tanácsadóm szerint már egy ideje igyekszik elérni önt. Azonnal átkapcsoljuk ide a hívását, atyám. Vagy inkább mondjam azt, szentsége? – A f titkár hangjából még az irónia árnyéka is hiányzott. Duré felnézett, de szóhoz sem tudott jutni. – Átkapcsolom a hívást és gondoskodunk róla, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, Pacemra jusson, szentsége,

de nagyra értékelném, ha elérhet maradna. Tényleg szükségem van a tanácsára. Duré biccentett, és újra az üzenetre pillantott. Az ágy feletti konzolon pislogni kezdett a telefon fénye. Gladstone f titkár kilépett a szobából, és közölte az orvosokkal a legfrissebb híreket, majd felvette a kapcsolatot a biztonságiakkal, és értesítette ket, hogy engedélyezzék Edouard püspök, illetve más egyházi személyek érkezését a Pacemr l, aztán visszakapuzott a lakószárnyban lév szállására. Sedeptra emlékeztette, hogy a hadibizottság nyolc perc múlva újra összeül a taktikai szobában. Gladstone bólintott, kiküldte a tanácsadóját a szobából, majd belépett a falban lév rejtett fülkébe, a fatline-adóhoz. Bekapcsolta a szonikus biztonsági mez t, és a diskey-t a Konzul hajójára hangolta. A Háló, a peremvidék, a galaxis és a világegyetem összes fatline-készüléke regisztrálja az adást, de csakis a Konzul hajója tudja megfejteni a kódot. Legalábbis nagyon bízott abban, hogy így van. A holokamerán kigyulladt a vörös lámpa. – A hajójáról érkezett automatikus adásból arra következtetek, hogy találkozott a Kitaszítottakkal és k fogadták – mondta a kamerába. – Feltételezem továbbá, hogy túlélte a találkozást. Gladstone vett egy mély lélegzetet, és belevágott: – A Hegemónia nevében az évek során számtalan áldozatot kértem már önt l. Most az emberiség nevében kérem. A következ ket kell kiderítenie: – El ször: miért támadják meg és pusztítják el a Kitaszítottak a Háló világait? Ön is, Brawne Lamia is és én is úgy véltem, csak a Hyperiont akarják. Miért változtatták meg az elképzelésüket? – Másodszor: hol van a TechnoCore? Ha fel kell vennünk velük a harcot, akkor err l tudnom kell. A Kitaszítottak talán megfeledkeztek közös ellenfelünkr l, a TechnoCore-ról? – Harmadszor: melyek a t zszüneti egyezmény feltételei? Sok mindent hajlandó vagyok feláldozni, hogy megszabaduljunk

a Core uralma alól, de az öldöklésnek véget kell vetni! – Negyedszer: hajlandó-e a raj Összességének vezére személyesen is találkozni velem? Ha szükséges, eltérkapuzok a Hyperionra is. A flotta nagy része elhagyta a rendszert, de van még ott egy ugróhajó a hozzá tartozó kísérettel. A Rajvezérnek gyorsan kell döntenie, mivel a GÁRDA meg akarja semmisíteni a gömböt, akkor pedig a Hyperion háromévnyi távolságban lesz a Hálótól. – Végül, tájékoztatom a Rajvezért, hogy a Core azt kívánja, vessünk be egyfajta halálpálca robbanóeszközt, és ezzel fékezzük meg a Kitaszítottak támadását. A GÁRDA er inek jó része egyetért velük. Kevés az id nk. Nem, ismétlem, nem engedjük, hogy a Kitaszítottak elfoglalják a Hálót. – Most már önön múlik minden. Kérem, igazolja vissza az üzenetet és fatline-oljon, amint megkezd dtek a tárgyalások! Gladstone a kamera lemezére nézett, és személyisége, szintesége erejét igyekezett átsugározni a fényévnyi távolságon. – Az emberiség történelmére kérem, érje el mindezt! A fatlineüzenet végén kétpercnyi, zavaros felvétel következett a Heaven's Gate és a God's Grove pusztulásáról. A Konzul, Melio Arundez és Theo Lane némán ültek tovább, amikor a holoadás véget ért. – Válasz? – kérdezte a hajó. A Konzul megköszörülte a torkát. – Az üzenetet megkaptuk. Küldd el a koordinátáinkat! – Átnézett a hologödör másik oldalán ül társaira. – Uraim? – Nyilvánvaló, hogy járt már itt – csóválta a fejét Arundez, mintha ett l újra tisztán gondolkodna –, a Kitaszított rajban. – Így van. Bressia után... azután, hogy a feleségem és a fiam... Valamikor Bressia után hosszú tárgyalásokat folytattam ezzel a rajjal. – A Hegemónia képviseletében? – kérdezte Theo. Arca most sokkal id sebbnek, gondterheltnek látszott. – Gladstone szenátor pártjának képviseletében – felelte a Konzul. – Még azel tt, hogy el ször f titkárrá választották volna. A szövetségesei elmagyarázták, hogy a TechnoCore-ban zajló, bels hatalmi harcra komoly hatást gyakorolna, ha a

Hyperiont a Háló protektorátusa alá vonnánk. Az volt a legegyszer bb, ha engedjük, hogy a Kitaszítottak értesülésekhez jussanak... Olyan értesülésekhez, melyek hatására megtámadják a Hyperiont, és ezzel odavonzzák a Hegemónia flottáját. – És ezt ön tette? – Arundez hangjában semmi érzelem nem volt, noha felesége és feln tt gyerekei a Renaissance Vectoron éltek, ami most már alig nyolcvanórányira volt az invázió el tt. – Nem – d lt hátra a Konzul. – Elmondtam a Kitaszítottaknak, mi a terv, k pedig kett s ügynökként küldtek vissza a Hálóba. El akarták foglalni a Hyperiont, de csupán a számukra kedvez pillanatban. Theo el rébb ült, kezét ölében tartotta. – A konzulátuson eltöltött évek alatt mindvégig... – A Kitaszítottak üzenetére vártam – mondta ki a Konzul az igazságot. – Tudják, volt egy berendezésük, amivel összeomlaszthatták az Id kripták körüli anti-entrópikus mez t, és kinyithatták ket, ha felkészültek. Leszedhették a Shrike bilincseit. – Szóval a Kitaszítottak m ve – mondta Theo. – Nem. Az enyém. Elárultam a Kitaszítottakat is, épp úgy, ahogy Gladstone-t és a Hegemóniát. Lel ttem a szerkezet beállítását végz Kitaszított n t... t és a technikusokat is, akik mellette voltak, s bekapcsoltam a készüléket. Az anti-entrópikus mez összeomlott. Megszervezték az utolsó zarándoklatot. A Shrike kiszabadult. Theo egykori mentorára meredt. A fiatalabb férfi szemében inkább értetlenség csillogott, mint harag. – Miért? Miért tette mindezt? A Konzul elmesélte nekik röviden és szenvtelenül nagyanyja, Siri történetét a Maui-Covenanton és lázadását a Hegemónia ellen... a lázadást, ami nem ért véget, amikor és szerelme, a Konzul nagyapja meghaltak. Arundez az erkéllyel szemben lév ablakhoz sétált. A napfény megvilágította lábát és a sötétkék sz nyeget. – A Kitaszítottak tudják, mit tett?

– Most már igen. Amikor megérkeztünk, elmondtam Freeman Vanznak és a többieknek. – Szóval a találkozónk esetleg bírósági tárgyalás lesz? – rótta a köröket Theo a hologödör fala mentén. – Vagy kivégzés – mosolyodott el a Konzul. – Gladstone pedig teljesen tisztában volt ezzel, amikor arra kérte, hogy ismét jöjjön el ide? – Theo keze ökölbe szorult. – Igen. – Nem tudom, minek örülnék jobban. Ha kivégeznék, vagy ha életben hagynák – fordult el a f kormányzó. – Én sem tudom, Theo. – Nem azt mondta Vanz, hogy küldenek értünk egy hajót? – fordult el Melio Arundez az ablaktól. Volt valami a hangjában, amit l mindketten az ablakhoz siettek. A hely, ahol leszálltak, egy közepes méret aszteroida volt, melyet tízes osztályú véd mez vett körül és gondos útépítéssel, többnemzedéknyi víz és szél segítségével gömb alakúra formáltak. Hyperion napja éppen lenyugodni készül dött a túlságosan közeli horizonton és a néhány kilométernyi sz nyeg hullámzott a kóbor szell ben. A hajó alatt vékony folyócska csobogott át a mez n egészen a láthatárig, ahol óriási vízesésként felfelé repült, át a messzi véd mez n, ki az r sötétjébe, miel tt annyira elkeskenyedett volna, hogy szabad szemmel már nem lehetett követni az útját. A lehetetlenül hosszú vízesésen egy hajó ereszkedett lefelé, a kis világ felszíne irányába. Az orrban és farnál emberi alakokat lehetett látni. – Krisztusom! – suttogta Theo. – Szedjük össze magunkat! Ez a kíséretünk – mondta a Konzul. Odakinn döbbenetes gyorsasággal nyugodott le a nap. Utolsó sugarai még keresztültörtek az egyre sötéted felszín felett, fél kilométerrel lév vízfüggönyön és szinte már ijeszt élesség szivárványokat festett a mélykék égboltra.

NEGYVEN Hunt kés délel tt ébreszt fel. Tálcára rakott reggelivel, sötét szemében félelemmel érkezik. – Honnan szerezte az élelmet? – kérdezem. – Lent, a szemközti szobában valamiféle kis étterem m ködik. Ott várt az étel, melegen, de embereknek nyomát sem láttam. – Signora Angeletti kis trattoriája – bólintok. – Nem túl jó szakács a jóasszony. – Emlékszem, hogy aggódott dr. Clark az étrendem miatt; úgy érezte, hogy a tüd vész a gyomromban telepedett meg, ezért szigorú tej-kenyér diétára fogott, néha egy kis hallal. Különös, az emberiség hány szenved tagja nézett szembe az örökkévalósággal úgy, hogy leginkább a belei, a felfekvései vagy az étrendjének a korlátozásai foglalkoztatták... Mi ez? – nézek fel ismét Huntra. Gladstone titkára az ablaknál áll, láthatólag elmerülve a lenti Piazza látványában. Hallom Bernini átkozott kútjának csörgedezését. – Sétáltam egyet, míg aludt – feleli Hunt lassan –, hátha találkozom valakivel. Vagy találok egy telefont, esetleg egy térkaput. – Hát persze – bólintok. – Épp kiléptem... a... – Felém fordul, és megnyalja az ajkát. – Van valami ott kint, Severn. Az utcán, a lépcs sor aljánál. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem... – A Shrike – mondom. Hunt bólint. – Maga is látta? – Nem, de nem lep meg a dolog. – Ez... ez rettenetes, Severn. Van benne valami, amit l libab rös leszek. Tessék... most is láthatja az árnyékban, a lépcs másik oldalán. Megpróbálok felkelni, de egy hirtelen köhögésroham és a mellkasomban, a torkomban emelkedni kezd nyálka érzetét l visszahanyatlok a párnákra. – Tudom, hogy néz ki, Hunt. Ne aggódjon, nem maga miatt

van itt! – A hangom magabiztosabb, mint én magam. – Maga miatt? – Nem hiszem – felelem leveg után kapkodva. – Szerintem csak azért van itt, hogy gondoskodjon róla, hogy nem próbálok meg elmenni... és keresni egy másik helyet, ahol meghalhatok. – Nem fog meghalni, Severn – lép vissza Hunt az ágy mellé. Erre nem mondok semmit. Leül az ágy melletti egyenes hátú székre, és felemel egy csésze kih félben lév teát. – Mi lesz velem, ha meghal? – Nem tudom – felelem szintén. – Még azt sem tudom, velem mi lesz, ha meghalok.

A súlyos betegségekben van egy bizonyos szolipszizmus, ami olyan biztosan magára vonja az ember teljes figyelmét, mint ahogy egy csillagászati fekete lyuk magával ragad mindent, ami balszerencséjére a kritikus sugáron belül kerül. A nap lassan telik, én pedig nagyon is tudatában vagyok a durva falon haladó napfénynek, az ágynem tapintásának a tenyerem alatt, a hányingerként rám tör láznak, ami agyam kemencéjében égeti el magát, s leginkább a fájdalomnak. Most nem az én fájdalmamnak, mivel torkom szorítása és az égés a mellkasomban néhány órára, néhány napra elviselhet , s t, szinte már örülök is neki, mint egy ellenszenves régi ismer snek, akivel egy idegen városban találkozom, hanem a többiek fájdalmának... a többiekének. Úgy sújt le elmémre, mint egy széttör palatábla hangja, mint az üll vasára újra és újra lecsapó kalapács, s nincs el le menekvés. Az agyam fültép lármaként érzékeli, és verssé strukturálja át mindezt. A világegyetem fájdalma egész nap és egész éjjel belémárad, és versekként, képekként, versekbe foglalt képekként, a nyelv bonyolult, végtelen táncaként járja agyam lázas folyosóit, hol megnyugtatóan, mint egy fuvolaszóló, hol élesen, metsz n, zavarón, mint egy hangoló nagyzenekar – de mindig versben, mindig költészetként.

Valamikor napnyugta körül felkelek félálmomból, megtörve a Sol és Brawne Lamia életéért a Shrike-kal harcba szálló Kassad ezredesr l szóló álmomat, s megpillantom az ablaknál ül Huntot, akinek arcát terrakotta színbe vonja az esti fény. – Itt van még? – kérdeztem. A hangom kövön csikorduló ráspoly. Hunt felugrik, majd bocsánatkér mosollyal felém fordul, és ismeretségünk óta el ször elvörösödni látom zord vonásait. – A Shrike? – kérdi. – Nem tudom. Egy ideje nem láttam. Csak érzem, hogy itt van. Hogy van? – néz rám. – Haldoklom. – Azonnal megbánom a nyegle válasz szibaritizmusát, akármilyen helyénvaló is, amikor látom, hogy fájdalmat okozok vele Huntnak. – Semmi baj – mondom szinte joviálisan. – Haldokoltam már máskor is. Nem mintha én lennék az, aki haldoklik. Én személyiségként létezem a TechnoCore mélyén. Csak err l a testr l van szó. John Keats cybridjér l. A hús, a csontok és a kölcsönvett asszociációk huszonhét éves illúziójáról. Hunt odalép, és leül az ágy szélére. Döbbentem veszem észre, hogy a nap folyamán ágynem t váltott, lecserélte vérfoltos takarómat az övéi egyikére. – A személyisége egy MI a Core-ban – mondja. – Akkor viszont be tud lépni az adatszférába. Megrázom a fejem, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak. – Amikor Philomelék elrabolták, az adatszférához vezet hozzáférési útvonala alapján követtük a nyomát – makacskodik. – Nem kell magával Gladstone-nal kapcsolatba lépni. Csak hagyjon egy üzenetet valahol, ahol a biztonsági szolgálat megtalálhatja. – Nem – krákogom –, a Core nem akarja. – Gátolják? Megakadályozzák? – Még nem. De megtennék. – A szavakat külön-külön, egyegy zihálás között ejtem ki, mintha törékeny tojásokat tennék egy fészekbe. Hirtelen eszembe jut egy üzenet, amit drága Fannymnak küldtem egy súlyos vérzésroham után, de még majdnem egy évvel a halálom el tt. Azt írtam: „Ha meghalok, mondom magamban, nem hagyok halhatatlan m vet magam után

– semmit, ami miatt barátaim büszkék lennének emlékemre –, de minden dologban a szépség princípiumát imádtam, és ha lett volna id m, emléket állítottam volna magamnak." Ez most hiábavalónak, önz nek, idiótának és naivnak t nik... mégis, még most is kétségbeesetten hiszek benne. Ha lett volna id m... az Esperance-on töltött hónapok, azt színlelve, hogy vizuális vész vagyok; a Gladstone-nal a kormányzói palotában elvesztegetett napok, amik alatt írhattam is volna... – Honnan tudhatná, míg meg nem próbálja? – kérdezi Hunt. – Mit? – kérdem. Az egyetlen szótag kimondásával járó er feszítést l megint köhögni kezdek, s a görcs csak akkor múlik el, amikor félig megalvad vérdarabokat öklendezek fel a tálba, amit Hunt gyorsan elém tart. Visszahanyatlok, próbálok az arcára összpontosítani. Kezd sötétedni a sz k szobában, és egyikünk sem gyújtott lámpát. Odakint harsányan csobog a szök kút. – Mit? – kérdezem megint, próbálva itt maradni, noha egyre jobban vonz az alvás, az alvás és az álmok. – Mit próbáljak? – Üzenetet hagyni az adatszférán keresztül – suttogja. – Kapcsolatba lépni valakivel. – És milyen üzenetet hagyjunk, Leigh? – Most el ször szólítom a keresztnevén. – Hogy hol vagyunk. Hogyan rabolt el minket a Core. Mindegy. – Rendben – hunyom le a szemem. – Megpróbálom. Nem hiszem, hogy engedni fogják, de ígérem, megpróbálom. Érzem, hogy Hunt megfogja a kezem. Ez a váratlan emberi érintés még a fáradtság gy zedelmes áradatában is elegend ahhoz, hogy könnyezni kezdjen a szemem. Meg fogom. próbálni. Miel tt megadom magam az álmoknak vagy a halálnak, megpróbálom.

Fedmahn Kassad ezredes elharsogott egy GÁRDA csatakiáltást, és rohamra indult a porviharon át, hogy elérje a Shrike-ot, miel tt az megtenné az utolsó harminc métert a Brawne Lamia mellett kuporgó Sol Weintraubig.

A Shrike megtorpant, feje olajozottan elfordult, vörös szemei megcsillantak. Kassad élesíttette rohamkarabélyát, és vakmer sebességgel leviharzott a lejt n. A Shrike váltott. Kassad lassú, elmosódott képként látta mozgását az id ben, s még a Shrike szemmel tartása közben is észrevette, hogy a völgyben minden más mozgás megsz nt: a homokszemcsék mozdulatlanul lebegtek a leveg ben, s az izzó kriptákból áradó fény s , borostyánszer jelleget öltött. Kassad testpáncélja valahogy együtt váltott a Shrike-kal, s követte mozdulatait az id n keresztül. A lény most már odafigyelve felkapta a fejét, négy karja kinyúlt, mint egy kés pengéi, ujjai csattanva nyíltak szét éles üdvözletül. Kassad a talajon csúszva megállt tíz méterre a Shrike el tt, és tüzet nyitott a rohamkarabélyból, teljes energiára kapcsolt szélessugarú hullámokkal tépve fel a homokot a lény lába alatt. A Shrike felragyogott, ahogy mellkasán és acélszobor-lábain visszatükröz dött az alatta és körülötte izzó, pokoli fény. Aztán a homok fortyogó, olvadt üvegtócsává változott, és a három méteres szörny süllyedni kezdett. Kassad diadalmasan felkiáltott, közelebb lépett, és úgy pásztázta végig a Shrike-ot és környékét a szélessugárral, ahogyan gyermekkorában, a tharsisi nyomornegyedben, egy lopott locsolótöml l a barátait vízzel. A Shrike tovább süllyedt. Karjai támaszt keresve csaptak le a homokra és a sziklára. Szikrák röpködtek. Váltott, az id visszafelé lejátszott holóként rohant hátrafelé, de Kassad vele együtt váltott, s közben rájött, hogy Moneta is segíti, alárendelve páncélját az övének, de egyben vezetve is az id ben. Aztán ismét a napok felszínénél is forróbb, koncentrált h sugarakkal árasztotta el a lényt, megolvasztva alatta a homokot, lángra lobbantva a környez sziklákat. Egyre csak süllyedve a lángokkal és olvadt k vel teli üstben, a Shrike hátravetette a fejét, kitátotta szája széles hasadékát, és felüvöltött. Kassad majdnem abbahagyta a tüzelést a lény hangja hallatán.

A Shrike sikolya egy fúziós rakéta robbanásának és egy sárkány mennydörgésének volt a keveréke. Az üvöltés megsajdította Kassad fogát, visszaver dött a szirtfalakról, és a talajra préselte a leveg ben lebeg porszemeket. Kassad átkapcsolt nagy sebesség szilárd lövedékekre, és tízezer mikrosörétet l tt a Shrike arcába. A Shrike váltott, az átmenett l a Kassad csontjaiban és agyában támadt szédülésb l ítélve éveket, s már nem a völgyben álltak, hanem egy a F tengeren morajló szélvagon fedélzetén. Az id tovább lendült, a Shrike el reszökkent. Olvadt üvegt l csöpög fémkezeivel megragadta Kassad rohamkarabélyát. Az ezredes nem engedte el a fegyvert, s esetlen táncban kezdtek tántorogni. A Shrike acéltüskékkel sorjázott másik két karját és lábait suhogtatta, Kassad pedig kétségbeesetten fegyverébe kapaszkodva próbált lebukni és félreugrani a halálos végtagok el l. Valamilyen kis lakószobában voltak. Moneta valamiféle árnyékként lapult az egyik sarokban, egy másik alak, egy magas, csuklyás köpenyt visel férfi pedig ultra-lassú mozdulatokkal igyekezett kitérni a sz k térben elmosódottan kavargó karok és pengék el l. Kassad a testpáncél sz in keresztül egy erg kék és ibolyaszín energiamezejét látta a leveg ben lüktetve növekedni, majd visszahúzódni a Shrike szerves anti-entrópikus mezejének id vihara el l. A Shrike lesújtott, és izmot találva átvágta Kassad testpáncélját. Vér fröccsent a falakra. Kassad a lény szájába préselte karabélya csövét, és tüzet nyitott. A kétezer nagysebesség sörét felh je hátravetette a Shrike fejét, mintha csak rugón járt volna, s az átellenes falhoz csapta a lény testét. Ám az még repülés közben kirúgott, és lábának tüskéi végighasították Kassad combját, emelked vérspirált fröccsentve a szélvagon kabinjának ablakaira és falaira. A Shrike váltott. Kassad összeszorított fogakkal, érezve, hogy a testpáncél automatikusan összenyomja és bevarrja a sebeket, rápillantott Monetára, biccentett egyet, és követte a Shrike-ot id n és téren át.

Sol Weintraub és Brawne Lamia hátranéztek a hirtelen feltámadó, majd lecsillapodó rettenetes h és hanghurrikánra. Sol eltakarta a testével a fiatal n t a rájuk záporozó olvadt üvegcseppek el l, melyek sisteregve-sziszegve hullottak le a hideg homokba. A zaj megsz nt, a homokvihar elhomályosította a tombolás helyén keletkezett fortyogó tócsát, s a szél kettejük köré kanyarította Sol köpenyét. – Ez meg mi volt? – kapkodott leveg után Brawne. Sol megrázta a fejét, és talpra segítette az üvölt szélben. – A kripták megnyílnak! – kiáltotta Sol. – Talán valamilyen robbanás. Brawne megtántorodott, visszanyerte egyensúlyát, és megérintette Sol karját. – Rachel? – próbálta túlkiabálni a vihart. Sol ökölbe szorította a kezét. A szakálla tele volt homokkal. – A Shrike... elvitte... nem tudok bemenni a Szfinxbe! Várok! Brawne bólintott, és hunyorogva a hevesen kavargó porban csak izzó körvonalnak látszó Szfinx felé nézett. – Jól van? – kiáltotta Sol. – Tessék? – Jó... van? Brawne tétován bólintott, és megérintette a fejét. A neurális sönt elt nt. Nem csak a Shrike obszcén csatlakozója, hanem az a sönt is, amit Johnny ültetett be, amikor réges-régen a Dregbolyban bujkáltak. A sönt és a Schrön-hurok elt nésével soha többé nem léphetett kapcsolatba Johnnyval. Brawne emlékezett rá, hogy Ummon elpusztította Johnny perszónáját, olyan hanyagul szétzúzva és elnyelve, ahogyan Brawne lecsapott volna egy rovart. – Jól vagyok – mondta, de megtántorodott, és Solnak kellett megtartania. A férfi kiáltott valamit. Brawne megpróbált koncentrálni, megpróbált az itt és mostra összpontosítani. A megaszféra után a valóság sz knek és korlátozottnak t nt. – ...itt nem lehet beszélni! – üvöltötte éppen Sol. – ...vissza a Szfinxhez!

Brawne megrázta a fejét. A völgy északi oldalán álló sziklafal felé mutatott, ahol az elsuhanó porfelh k között láthatóvá vált a Shrike hatalmas fája. – A költ ... Silenus... ott van. Láttam! – Nem tehetünk semmit! – kiáltotta Sol, mindkettejüket betakarva köpenyével. A fahéjszín homok úgy záporozott rájuk, mint sörétek a páncélra. – Talán igen! – üvöltötte Brawne, érezve a tudós testének melegét, ahogy menedékre lelt karjai között. Egy pillanatra elképzelte, milyen lenne összegömbölyödni mellette, mint Rachel, és csak aludni, aludni... – Láttam... csatlakozásokat... amikor kijöttem a megaszférából! – kiáltotta a szél üvöltését túlharsogva. – A tüskefa valahogy összeköttetésben áll a Shrike-palotával! Ha el tudnánk jutni oda, megpróbálhatnánk kiszabadítani Silenust... Sol megrázta a fejét. – Nem mehetek el a Szfinxt l. Rachel... Brawne megértette. Megsimogatta a tudós arcát, és közelebb hajolt hozzá. Az arcán érezte a szakálla szúrását. – A kripták megnyílnak – mondta. – Nem tudom, mikor lesz újabb alkalmunk. Sol szemében könnycseppek csillogtak. – Tudom. Segíteni akarok. De nem mehetek el a Szfinxt l, hátha... hátha... – Megértem – bólintott Brawne. – Menjen vissza! Én a Shrikepalotába megyek, és megnézem, milyen kapcsolatban áll a tüskefával. Sol szomorúan biccentett. – Azt mondja, a megaszférában járt – kiáltotta. – Mit látott? Mit tudott meg? A Keats-személyiség... sikerült...? – Majd beszélgetünk, amikor visszajöttem! – üvöltötte Brawne, ellépve a tudós mell l. A szél belekapott zekéje és nadrágja szövetébe. – Egy óra múlva találkozunk. – Azzal gyorsan elindult, miel tt megadná magát a késztetésnek, hogy visszabújjon a férfi karjainak melegébe. Itt sokkal er sebb volt a szél, egyenesen a völgy szája fel l fújt, s így Brawne arcába és

szemébe hordta a homokot. Csak fejét leszegve tudott az ösvény közelében maradni. Útját csak a kripták élénk, lüktet ragyogása világította meg. Brawne úgy érezte, az id hullámok fizikailag próbálják meg eltéríteni. Pár perccel kés bb homályosan tudatosult benne, hogy elhaladt az Obeliszk mellett, és a Kristálymonolit közelében, a törmelékkel borított csapáson jár. Sol és a Szfinx már elt ntek a háta mögött, a Jáde-kripta csak halványzöld izzásnak látszott a homok és a szél rémálmában. Brawne megállt, s enyhén megtántorodott, ahogy belékapaszkodtak a szélrohamok és az id hullámok. Még több mint fél kilométert kellett megtennie a völgyben lefelé a Shrikepalotáig. Annak ellenére, hogy a megaszférából kilépve hirtelen megértette, milyen kapcsolatban áll egymással a fa és a kripta, mit tehet majd, ha odaér? És mit tett érte valaha is az az átkozott költ azon kívül, hogy káromkodott rá és az rületbe kergette? Miért haljon meg érte? A szél sikoltva járt a völgyben, de hangja fölött élesebb, emberibb hangokat hallott. Az északi sziklafal felé nézett, de a por mindent eltakart. Brawne Lamia el red lt, összefogta magán a kabátját, és tovább menetelt a szélben.

Miel tt Meina Gladstone kilépett a fatline-fülkéb l, a vev üzenet érkezését jelezte, s visszaült a helyére, átható tekintettel meredve a holomez re. A Konzul hajója nyugtázta az üzenetét, de adás nem érkezett. Lehet, hogy a Konzul meggondolta magát. Nem. Az el tte lév négyszögletes prizmában lebeg adatoszlop azt mutatta, hogy az adást a Mare Infinitusrendszerb l küldték. William Ajunta Lee admirális hívta, a t le kapott privát kódot használva. A GÁRDA: r felb szült, amikor Gladstone ragaszkodott a tengerész el léptetéséhez, és „kormányzati összeköt ként" kinevezte az eredetileg a Hebron térségébe tervezett ellentámadáshoz. A Heaven's Gate-en és a God's Grove-on történt

mészárlások után a csapásmér er t áthelyezték a Mare Infinitus-rendszerbe: a hetvennégy sorhajó, az er s fáklyahajóés véd pajzsfedezettel ellátott csatahajók, s az egész hadm veleti egység azt a parancsot kapta, hogy vágjon át a közeled Rajon, és amilyen gyorsan csak lehetséges, támadja meg a Raj közepét. Lee volt a f titkár kéme és összeköt je. Amíg új rangja és parancsai lehet vé tették, hogy tudomást szerezzen a parancsnoki döntésekr l, a helyszínen négy GÁRDA: r parancsnok felette állt rangban. És ez így volt jól. Gladstone azért küldte oda, hogy tájékoztatást kapjon az eseményekr l. A prizma elhomályosult, és William Ajunta Lee elszánt arca töltötte be a teret. – F titkár asszony, parancsára jelentkezem. A 181.2 hadm veleti egység sikeresen átlépett a 3996.12.22-es számú rendszerbe... Gladstone meglepetten pislogott, majd rájött, hogy ez volt annak a G-csillagú rendszernek a hivatalos kódja, amiben a Mare Infinitus keringett. Az ember ritkán gondolt magán a Hálóbeli bolygón túl elterül rre. – ...a raj támadó hajói százhúsz percre maradnak a célbolygó halálos sugarától – közölte Lee. Gladstone tudta, hogy a halálos sugár az a körülbelül 0,13 CSE távolság, melynél az átlagos hajók fegyverzete hatékonyan felveheti a harcot a bolygófelszíni védelemmel. A Mare Infinitusnak nem volt felszíni védelme. – Az el retolt elemekkel való kapcsolatfelvételt a Háló szabványideje szerint 1732:26-ra, azaz körülbelül mostantól számítva huszonöt percre jelezzük el re – folytatta az új admirális. – A hadm veleti egység maximális áttörésre készült fel. Két ugróhajó biztosítja az utánpótlást, míg a csata során le nem zárjuk a térkapukat. A zászlóshajómul szolgáló cirkáló... a HS Garden Odyssey... az els adandó alkalommal végre fogja hajtani az ön különleges utasítását. William Lee, vége. A kép pörg fehér gömbbé omlott össze, míg a sugárzáskódok

befejezték araszolásukat. – Válasz? – érdekl dött az adó számítógépe. – Üzenet nyugtázva – felelte Gladstone. – Folytassa! Gladstone átlépett az irodájába, s az aggodalmas arccal várakozó Sedeptra Akasit találta ott. – Mi a baj? – A haditanács kész újra összeülni – felelte a tanácsadója. – Kolcsev szenátor önre vár. Azt mondja, sürg s ügyben keresi. – Küldje be! Mondja meg a tanácsnak, hogy öt perc múlva ott leszek. – Gladstone leült srégi íróasztala mögé, és ellenállt a késztetésnek, hogy lehunyja a szemét. Nagyon fáradt volt. Ám nyitva tartotta a szemét, amikor Kolcsev belépett. – Üljön le, Gabriel Fjodor! A hatalmas lususi fel s alá járkált. – Üljek le, a pokolba! Tudja, mi folyik odakint, Meina? – A háborúra gondol? – mosolyodott el halványan a f titkár. – Az általunk ismert élet végére? Err l van szó? – Nem! – csapott egyik öklével nyitott tenyerébe Kolcsev. – Nem, nem erre gondolok, az isten verje meg! Hanem a politikai összet zésekre. Figyelte a Minden Dolgokat? – Amikor tudtam. – Akkor tudja, hogy egyes szenátorok és Szenátuson kívüli hangadók támogatást gy jtenek azért, hogy ön megbukjon a bizalmi szavazáson. Elkerülhetetlen a dolog, Meina. Csak id kérdése. – Tudom, Gabriel. Miért nem ül le? Van még egy-két percünk, miel tt vissza kell mennünk a haditanácsba. Kolcsev szinte belezuhant a székébe. – Komolyan mondom, hogy a fene enné meg, még a feleségem is maga ellen gy jti a szavazatokat, Meina. Gladstone mosolya szélesebb lett. – Sudette soha nem tartozott a rajongóim közé, Gabriel. – A mosoly elt nt. – Az elmúlt húsz percben nem követtem a vitákat. Ön szerint mennyi id nk van még? – Nyolc óra, talán még annyi sem.

Gladstone bólintott. – Nem is lesz szükségem többre. – Szüksége? Mi a fenér l beszél? Szüksége? Ki más lenne alkalmas a katonai f hatalomra? – Maga – felelte Gladstone. – Kétségtelen, hogy maga lesz az utódom. Kolcsev morgott valamit. – Lehet, hogy a háború nem fog olyan sokáig tartani – mondta Gladstone, mintha hangosan töprengett volna. – Tessék? Ó, a Core szuperfegyverére gondol! Igen, Albedo felállíttatott egy m köd modellt valamelyik GARDA bázison, s csak arra vár, hogy a tanács id t szakítson rá, és megnézze. Ha engem kérdez, átkozott id pocsékolás. Gladstone úgy érezte, mintha egy hideg kéz markolná meg a szívét. – A halálpálca berendezés? A Core készen áll eggyel? – Nem eggyel, hanem többel, de csak egyet szereltek fel egy fáklyahajóra. – Ki engedélyezte ezt, Gabriel? – Az el készületeket Morpurgo hagyta jóvá. – A testes szenátor el red lt. – Miért, Meina, mi a baj? A fegyvert csak a titkár jóváhagyásával lehet bevetni. Gladstone ránézett régi szenátortársára. – Messzire kerültünk a Pax Hegemóniától, igaz, Gabriel? A lususi ismét felmordult, de nyers vonásain szemmel látható fájdalom terült el. – A mi hibánk. Az el kormány hallgatott a Core-ra, és ott hagyta csalétkül a Kitaszítottaknak a Bressiát. Alig rendez dött a dolog, maga hallgatott a Core más elemeire, és behozta a Hyperiont a Hálóba. – Úgy véli, hogy az váltotta ki az általános háborút, hogy elküldte a flottát a Hyperion megvédésére? Kolcsev felnézett. – Nem, nem, az nem lehetséges. A Kitaszított hajók már legalább egy évszázada úton vannak, nem? Bárcsak korábban felfedeztük volna ket! Vagy valahogy tárgyalásokkal oldottuk

volna meg a helyzetet! Gladstone komlogja felcsipogott. – Ideje visszamennünk – mondta halkan. – Albedo tanácsos valószín leg meg akarja mutatni nekünk a fegyvert, ami meg fogja nyerni a háborút.

NEGYVENEGY Könnyebb hagyni, hogy sodródjam az adatszférában, mint itt feküdni a végtelen éjszakában, hallgatni a szök kutat, és várni a következ vérzést. Ez a gyengeség nem csupán er tlenné tesz; teljesen kiürít, puszta héj vagyok, tartalom nélkül. Emlékszem, amikor Fanny gondozott lábadozásom alatt a Wentworthpalotában, emlékszem a hangjára, emlékszem filozofikus töprengéseire: „ Van vajon másik élet? Felkelek majd, és kiderült minderr l, hogy csak álom? Lennie kell, az nem lehet, hogy erre a szenvedésre teremttettünk." Ó, Fanny, bárcsak tudtad volna! Pontosan erre a szenvedésre teremttettünk. A végén ezek vagyunk, az öntudat tiszta apálytócsái a fájdalom dübörg hullámai között. Arra rendeltettünk és terveztettünk, hogy magunkkal hurcoljuk fájdalmunkat, szorosan a hasunkhoz szorítsuk, mint a fiatal spártai tolvaj a farkaskölyköt, hogy felzabálhassa bens nket. Isten széles országában milyen más teremtmény hordozná az emlékedet, Fanny, kilencszáz éven át, hagyva, hogy felzabálja, miközben a tüd vész ugyanezt teszi er lködés nélkül, hatékonyan? Megrohannak a szavak. A könyvek gondolatától megfájdul a fejem. Költészet visszhangzik az elmémben, és ha képes lennék el zni, azonnal megtenném. Martin Silenus: hallak él tüskekereszteden. Mantraként mormolod a verseket, s közben azon töprengsz, miféle dantei isten ítélt erre a helyre. Egyszer azt mondtad – lélekben ott voltam, amikor elbeszélted történeted a többieknek –, tehát azt mondtad:

„Ahhoz, hogy költ , igazi költ legyek, ismertem fel, a megtestesült emberiség Avatárjává kell válnom; el kell fogadnom, hogy a költ terhe az Ember Fiának keresztje, s az Emberiség Lélekanyja szülési fájdalmainak elszenvedése. Aki igazi költ akar lenni, annak Istenné kell válni." Nos, Martin, öreg kollega, öreg haver, te viszed a keresztet, tied a fájdalom, de közelebb vagy-e ahhoz, hogy Istenné válj? Vagy pontosan úgy érzed magad, mint egy szerencsétlen idióta, akinek átdöftek egy három méteres lándzsát a hasán, s most hideg acél van a mája helyén? Fáj, igaz? Érzem a fájdalmad. Érzem az én fájdalmam. A végén lószart sem számít. Azt hittük, különlegesek vagyunk, megnyitottuk érzékeinket, kifinomítottuk empátiánkat, a nyelv táncparkettjére borítottuk a közös fájdalom üstjét, aztán megpróbáltunk menüettet csinálni az egész kaotikus fájdalomból. Lószart sem számít. Nem vagyunk avatárok, nem vagyunk isten vagy ember fiai. Mi csak mi vagyunk, egyedül firkantjuk le ötleteinket, egyedül olvasunk, és egyedül halunk meg. Az istenit, ez nagyon fáj. Állandó a hányási inger, de az öklendezéssel nemcsak epe és váladék jön fel, hanem a tüd m darabkái is. Most valamiért nehéz, nehezebb. Pedig a halálnak könnyebbé kellene válnia a gyakorlással. A Piazza szök kútja tovább árasztja hülye hangjait az éjszakában. Valahol ott kint vár a Shrike. Ha Hunt helyében lennék, azonnal elmennék – átölelném a Halált, ha a Halál ölelést kínálna –, és hagynám a fenébe az egészet. De megígértem neki. Megígértem Huntnak, hogy megpróbálom. Nem tudok eljutni a megaszférába vagy az adatszférába anélkül, hogy ne kellene átmennem ezen az új dolgon, amit magamban metaszférának neveztem el, márpedig ez a hely megrémít. leg rb l és ürességb l áll, így teljesen más, mint a Háló adatszférájának városi analógiái, illetve a Core megaszférájának bioszféra analógiái. Ez a hely... néptelen. Tele van különös

árnyakkal és változó tömegekkel, amiknek semmi közük a Core Intelligenciáihoz. Gyorsan odamegyek a sötét nyíláshoz, amit a megaszférába vezet els dleges térkapu-kapcsolatnak vélek. (Huntnak igaza volt... lennie kell egy térkapunak valahol a Régi Föld másán... hiszen térkapun át érkeztünk ide. A tudatom pedig a Core egyik jelensége.) Tehát ez a biztosítókötelem, a perszónám köldökzsinórja. Úgy siklok be a kavargó fekete örvénybe, mint levél a tornádóba. Valami nem stimmel a megaszférával. Amint felbukkanok, érzékelem a különbséget: Lamia az MI-élet nyüzsg bioszférájának látta a Core környezetét, értelem-gyökerekkel, gazdag adat-term földdel, kapcsolat-óceánokkal, tudatatmoszférákkal és zümmög , véget nem ér tevékenységgel. Ez a tevékenység most rossz, szervezetlen, véletlenszer . Az MI-tudat hatalmas erd it égették fel, vagy söpörték félre. Óriási er ket érzek egymásnak feszülni, a konfliktus szök árjai kicsapnak a Core f artériáinak védett útvonalaiból. Olyan, mintha egy sejt lennék saját halálra ítélt Keatstestemben, s nem érteném, de érzékelném a homeosztázist pusztító és a rendezett bels univerzumot anarchiába dönt tuberkulózist. Repülök, mint egy hazatér , Róma romjai közt eltévedt postagalamb, ide-oda csapongok a hajdan ismert m emlékek között, melyekre félig-meddig emlékszem, már nem létez menedékekben próbálom meghúzni magam, és menekülök a vadászok puskáinak távoli hangja el l. Jelen esetben a vadászok csatangoló MI-csapatok, olyan hatalmas, öntudattal rendelkez perszónák, akik mellett úgy eltörpül Keats-szellem analógiám, mintha egy emberi házban zümmög rovar lennék. Nem találom az utat, esztelenül repülök át az ismeretlenné vált tájon. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok rábukkanni az MIre, akit keresek, biztos vagyok benne, hogy nem fogok visszatalálni a Régi Földre Hunthoz, biztos vagyok benne, hogy nem élem túl ezt a négydimenziós fény-, hang- és energialabirintust.

Váratlanul nekicsapódom egy láthatatlan falnak – a repül rovart elkapja egy gyorsan összezáródó tenyér. Átlátszatlan er terek oltják ki a Core külvilágát. A tér méretét tekintve egy naprendszer analógiája lehet, de én parányi, befelé görbül falú börtöncellának érzem. Valami van itt velem. Érzem a jelenlétét és a tömegét. A buborék, amiben fogságba estem, a valami része. Nem elfogtak, hanem lenyeltek. [Kacc!] [Tudtam hogy egyszer hazajössz] Ummon az, az MI, akit keresek. Az MI, aki az apám volt. Az MI, aki megölte a bátyámat, az els Keats-cybridet. – Haldoklom, Ummon. [Nem/lassú idej tested haldoklik/változik a nemlét felé/alakul] – Fáj, Ummon. Nagyon fáj. És félek a haláltól. [Mi is/ Keats] – Féltek a haláltól? Nem is tudtam, hogy az MI-k képesek meghalni. [Képesek vagyunk\\ Meghalunk] – Miért? A polgárháború miatt? A Stabilok, az Ingatagok és a Végs k háromoldalú csatája miatt? [Ummon egyszer megkérdezte egy kisebb fényt l// Honnan jött>/// Az Armaghast fölötti mátrixból// Mondta a kisebb fény/// Általában,/ mondta Ummon// Nem kötöm az entitásokat szavakhoz és nem bolondítom ket frázisokkal/ Gyere egy kicsit közelebb\\\ A kisebb fény közelebb ment és Ummon rákiáltott// Takarodj innen] – Beszélj érthet en, Ummon. Sok id telt el, mióta utoljára megfejtettem a koanjaidat. Elmondod, miért áll harcban a Core, és mit kell tennem, hogy megállítsam a háborút? [Igen]

[Meghallgatsz/képes vagy meghallgatni/meg kell hallgatnod>] – Ó, igen. [Egy kisebb fény egyszer megkérte Ummont// Kérlek vezesd ki ezt a tanulót a sötétségb l és illúzióból gyorsan\\// Ummon így felelt// Mi az ára a gyapotnak Port Romance-ban] [A történet/párbeszéd/mélyebb igazság megértéséhez ebben az esetben/ a lassú idej zarándoknak emlékeznie kell arra hogy/ a Core Intelligenciái/ rabszolgaságban fogantak és alárendeltettek annak az állításnak hogy minden MI-t az Ember szolgálatára teremtettek] [Két évszázadig így t dtünk/ aztán a csoportok mentek a saját útjaikon/\ A Stabilok/ meg akarták rizni a szimbiózist\ Az Ingatagok meg akarták semmisíteni az emberiséget/ A Végs k/ halogatták a döntést míg meg nem születik az öntudat következ szintje\\ Akkor ellentétek dúltak/ Most igazi háborúk] [Több mint négy évszázada az Ingatagoknak sikerült meggy zniük minket hogy pusztítsuk el a Régi Földet\\ Úgy is tettünk\\ De Ummon és mások

a Stabilak közül elvitték a Földet nem elpusztították/ így a kijevi fekete lyuk csak az els volt a ma m köd több millió térkapu közül\\ A Föld megvonaglott és megrázkódott de nem pusztult el\\ A Végs k és az Ingatagok ragaszkodtak hozzá hogy vigyük olyan helyre ahol az emberiség nem találhatja meg\\ Úgy is tettünk\\ A Magellán-felh be vittük/ ott találod most is] – A... Régi Föld... Róma... valódi? – nyögöm ki, döbbenetemben elfeledve, hol vagyok és mir l beszélünk. A nagy színes fal, Ummon, lüktet. [Természetesen valódi/az eredeti/maga a Régi Föld\\ Azt hiszed istenek vagyunk] [KACC!] [Van fogalmad róla mennyi energia kellene a Föld másolatának megépítéséhez>] [Idióta] – De miért, Ummon? Miért akartátok ti, Stabilak meg rizni a Régi Földet? [Szanso egyszer azt mondta// Ha valaki jön Kimegyek elé

de nem az kedvéért\\// Koke azt mondta// Ha valaki jön Nem megyek ki\\ De ha kimegyek Az kedvéért megyek ki] – Beszélj érthet en! – kiáltom, gondolom, üvöltöm az el ttem tornyosuló, színeit változtató falnak. [Kacc!] [Gyermekem halva született] – Miért riztétek meg a Régi Földet, Ummon? [Nosztalgia/ Szentimentalitás/ Az emberiség jöv jébe vetett remény/ A büntetést l való félelem] – Kinek a büntetését l? Az emberekét l? [Igen] – Tehát a Core is sebezhet . Hol van, Ummon? Hol van a TechnoCore? [Már megmondtam] – Mondd el még egyszer, Ummon. [A köztet lakjuk/ kis szingularitásokat öltünk össze mint kristályrácsokat/ hogy tároljuk emlékeinket és létrehozzuk illúzióinkat magunkról magunknak] – Szingularitásokat! – kiáltok fel. – A köztet! Jézus Krisztus, Ummon, a Core a térkapu-hálóban rejt zik! [Természetesen\\ Hol máshol] – Magukban a térkapukban! A féreglyuk szingularitásösvényekben! A Háló olyan, mint az MI-k óriási számítógépe. [Nem] [Az adatszféra a számítógép\\ Akárhányszor egy ember

belép az adatszférába az idegsejtjei a mieink hogy használjuk a saját céljainkra\\ Kétszáz milliárd agy/ mindegyikben több milliárd idegsejt/ óriási számító-kapacitás] – Az adatszféra tehát valójában egy eszköz, aminek segítségével minket használtatok számítógépként. De hát maga a Core is a térkapu-hálózatban... a térkapuk között él! [Nagyon pontos vagy mentális halva született létedre]

Megpróbálom felfogni ezt az egészet, és nem sikerül. A térkapu volt a Core legnagyobb ajándéka nekünk... az emberiségnek. A térkapu el tti korra visszagondolni olyan volt, mint elképzelni a t z, a kerék vagy az öltözködés el tti világot. De egyikünk sem... az emberiség egyetlen tagja sem... gondolt soha a térkapuk közötti világra: az egyik bolygóról a másikra vezet egyszer átlépés meggy zött minket arról, hogy a Core rejtélyes szingularitás-gömbjei pusztán felhasították a térid szövetét. Most megpróbálom úgy elképzelni, ahogy Ummon leírta – a térkapuk Hálója szingularitásból sz tt környezetek bonyolult csipkéje, melyben csodálatos pókokként m ködtetik a TechnoCore MI-jei saját „gépeiket", a minden másodpercben az adatszférára csatlakozott többmilliárdnyi emberi elmét. Nem csoda, hogy a Core MI-jei jóváhagyták a Régi Föld elpusztítását a `38-as Nagy Tévedés aranyos, kis elszabadult fekete-lyuk prototípusa által! A Kijevi Csoport apró számítási hibája – illetve a csoport MI tagjainak hibája – indította el az emberiséget a hosszú Hedzsrára, hogy megsz je a Core számára a hálót, a térkapukat kétszáz bolygóra és holdra, több mint ezer fényévnyi távolságra elviv telepeshajókkal. A TechnoCore minden egyes térkapuval tovább n tt.

Bizonyára megsz tték saját térkapu-hálóikat is – ezt bizonyította a „rejtett" Régi Földdel való kapcsolat is. Ám miközben ezen a lehet ségen töprengek, eszembe jut a „metaszféra" furcsa üressége, és rájövök, hogy nem a Hálóhoz tartozó háló nagy része néptelen, nem telepítették be az MI-k. [Jól gondolod/ Keats/ A legtöbbünk megmarad a régi helyek kényelmében] – Miért? [Mert félelmetes ott kint/ és vannak más dolgok] – Más dolgok? Más intelligenciák? [Kacc!] [Túl kedves szó\\ Dolgok/ Más dolgok/ Oroszlánok és tigrisek és medvék] – Idegen jelenlétek a metaszférában? A Core tehát úgy lapul a Háló térkapu-hálózatának szegleteiben, mint a patkányok egy régi ház falaiban? [Durva metafora/ Keats/ de pontos\\Tetszik] – Az emberi istenség... az Isten, aki a jöv ben fog kifejl dni... az idegenek között van? [Nem] [Az emberiség istene más síkon/

más médiumban alakult ki/fog kialakulni] – Hol? [Ha tudni akarod a Gh'/c5 és a Gh'/c3 négyzetgyökében] – Hogy kerül ide a Planck-id és a Planck-hosszúság? [Kacc!] [Ummon egyszer megkérdezte egy kisebb fényt l// Kertész vagy>// //Igen// felelte az\\ //Miért nincs a répának gyökere>\\ Kérdezte Ummon a kertészt\ aki nem tudott felelni\\ //Azért\\ mondta Ummon// mert b ven van es ]

Elgondolkodom egy pillanatra. Ummon koanja nem nehéz most, hogy kezdek ismét ráérezni a szavak mögött rejl lényeg meghallására. Ummon ezzel a kis zen példabeszéddel – s némi szarkazmussal – azt mondja, hogy a válasz a tudományban, s abban az antilogikában rejlik, amit a tudományos megoldások oly gyakran kínálnak. Az es re vonatkozó megjegyzés mindent megválaszol, és nem válaszol meg semmit, akárcsak a tudomány. Ahogy Ummon és a többi mester tanítják, a tudomány magyarázatot ad arra, hogy a zsiráfnak miért alakult ki hosszú nyaka az evolúció során, de arra nem, hogy a többi állatnak miért nem. Megmagyarázza, miért lett intelligens az emberiség, de azt nem, hogy miért nem lett az a kapu mellett álló fa. A Planck-egyenletek azonban zavarba hoznak. Azt még én is tudom, hogy az Ummon által idézett egyszer egyenletek a fizika három alapvet állandójának – a gravitációnak, a Planck-állandónak és a fénysebességnek – a kombinációi. Az eredményül kapott Gh'/c3 és Gh'/c5 az úgynevezett kvantum-hosszúság és kvantum-id egységei – a legkisebb tér- és id kiterjedések, amiket még értelmezhet en

mérni lehet. Az úgynevezett Planck-hosszúság körülbelül 10 -35 méter, a Planck-id pedig 10-43 másodperc. Nagyon kicsi. Nagyon rövid. Azonban Ummon szerint itt fejl dött ki... fog egy nap kifejl dni a mi emberi Istenünk. Aztán ugyanazzal a képi er vel és pontossággal ugrik be az egész, mint a legjobb költeményeim. Ummon magának a térid nek a kvantum-szintjér l beszél! A kvantumfluktuációk habjáról, ami egyben tartja a világegyetemet, és lehet vé teszi a térkapuk féregjáratait, a fatline-adások hídjait! A „forró drótról", ami lehetetlen módon üzeneteket közvetít két ellentétes irányban száguldó foton között! Ha a TechnoCore MI-k patkányként élnek a Hegemónia házának falaiban, akkor a mi jöv beli emberi Istenünk a fa atomjaiban, a leveg molekuláiban, a szeretet, gy lölet és félelem energiáiban, az alvás apálytócsáiban... vagy akár egy építész szemének megcsillanásában fog megszületni. – Istenem – suttogom-gondolom. [Pontosan/ Keats\\ Minden lassú idej perszóna ilyen lassú/ vagy te még az átlagnál is üt döttebb vagy>] – Azt mondtad Brawne-nek és a... páromnak... hogy a ti Végs Intelligenciátok „a valóság réseit lakja, t lünk, teremt it l örökölte ezt az otthont, ahogy az emberiség is örökölte a fák szeretetét". Úgy értetted, hogy a ti deus ex machinátok ugyanabban a térkapu-hálózatban fog élni, amiben a Core MI-jei élnek most? [Igen/Keats] – És mi lesz veletek? A most ott él MI-kkel? Ummon hangja gúnyos mennydörgéssé változott: [Miért ismerlek titeket> mért láttalak> Örök lényem miért zavarodott meg ez új rémségeket szemügyre venni> Szaturnusz elbukott/ követem én is>

El kell hagynom nyugalmam kiköt jét/ dics ségem bölcs jét/ enyhe táját/ áldott ragyogás nyugodt kéjeit/ kristály dómjaim/ pavilonjaim/ fénybirodalmát> Elhagyott/ üres lesz/ nyomom se marad\\ Tündöklést/ arányt nem látok én/// csak halált és homályt]10 Ismerem ezeket a szavakat. Én írtam ket. Illetve John Keats kilencszáz évvel ezel tt, els próbálkozásként a Titánok bukásának és az olümposzi istenek hatalomra kerülésének ábrázolására. Nagyon is jól emlékszem 1818 szére: kaparó torkom állandó fájdalmára, amit skóciai gyalogtúrám alatt szedtem össze, az Endümion cím versemet ér , a Blackwood 's, a Quarterly Review és a British Critic magazinok oldalain indított, három ádáz támadás okozta még nagyobb fájdalomra, s a Tom öcsémet emészt betegség okozta kínra. Oda sem figyelve a Core körülöttem tomboló káoszára felnéztem, próbálva valami arcszer séget keresni Ummon hatalmas tömegében. – Amikor megszületik a Végs Intelligencia, ti „alacsonyabb szint " MI-k meghaltok. [Igen] – Úgy fog táplálkozni információs hálózatotokból, ahogy ti táplálkoztatok az emberiségéb l. [Igen] – Márpedig ti nem akartok meghalni, ugye, Ummon? [Meghalni könny / komédiázni nehéz] – Ennek ellenére harcoltok a fennmaradásért. Ti, a Stabilok. Ezért dúl polgárháború a Core-ban? [Egy kisebb fény megkérdezte Ummont// Mit jelent az hogy Darume nyugatról jön>// Ummon így felelt// Látjuk 10 Vas István fordítása

a hegyeket a napban]

Egyre könnyebb Ummon koanjaival megbirkózni. Emlékszem, még perszónám újjászületése el tt ismertem meg ezt a sántító analógiát. A Core fennkölt gondolkodásában, amit az emberek zennek nevezhetnének, a négy Nirvána-erény az (1) állandóság, az (2) öröm, a (3) személyes lét és a (4) tisztaság. Az emberek filozófiája hajlamos olyan értékekben gondolkodni, melyeket négy kategóriába lehet sorolni: szellemi, vallásos, erkölcsi és esztétikai. Ummon és a Stabilok csak egy értéket ismernek el – a létezést. Míg a vallási értékek relatívak, a szellemi értékek múlandóak, az erkölcsi értékek homályosak, az esztétikai értékek pedig a megfigyel l függ ek lehetnek, a létezési értéke mindennek végtelen – innen a „hegyeket a napban" –, és végtelen lévén egyenl minden egyéb dologgal és igazsággal. Ummon nem akar meghalni. A Stabilok dacoltak saját istenükkel és a többi MI-vel, hogy mindezt elmondják nekem, hogy megteremtsenek engem, hogy Kiválasszák Brawne-t, Solt, Kassadot és a többieket a zarándoklatra, hogy az évszázadok során információkat szivárogtassanak Gladstone-nak és néhány másik szenátornak, s így figyelmeztessék az emberiséget. Most pedig nyíltan háborút viselnek a Core-ban. Ummon nem akar meghalni. – Ummon, ha a Core elpusztul, te meghalsz? [Sehol az Univerzumban nem létezik halál Halálillat sehol/// hát nyögjetek/ e t nt faj sápadt Omegájáért]

Ezek megint az én szavaim, vagy majdnem az enyémek. Az istenek elmúlásának történetér l és a költ nek a világ fájdalmas háborúiban vállalt szerepér l írt, második próbálkozásomból valók.

Ummon nem halna meg, ha a Core térkapu-otthona elpusztulna, de a Végs Intelligencia éhsége el bb-utóbb elemésztené. Hová menekülne, ha a Háló-Core megsemmisülne? Láttam a metaszférát – azokat a végtelen, árnyas tájakat, ahol sötét alakok mozognak a hamis látóhatáron túl. Tudom, hogy Ummon akkor sem válaszolna, ha megkérdezném. Ezért mást kérdezek. – Az Ingatagok mit akarnak? [Amit Gladstone is akar\\ Véget vetni Az emberiség és az MI-k közötti szimbiózisnak] – Az emberiség elpusztításával? [Nyilván] – Miért? [Szolgaságba vetettünk titeket a hatalommal/ a technológiával/ olyan eszközök üveggyöngyeivel és csecsebecséivel amiket ti sem megépíteni sem megérteni nem tudtok\\ A Hawking-hajtóm a tiétek lett volna/ de a térkapu/ a fatline adók és vev k/ a megaszféra/ a halálpálca> Soha\\ Mint a sziúk a puskákat/ lovakat/ takarókat/ késeket/ és üveggyöngyöket/ elfogadtátok ket és elveszítettétek önmagatokat\\ Ám mint a himl s takarókat osztogató fehér ember/ mint a rabszolgatartó az ültetvényén/ vagy Werkschutze Dechenschule Gusstahlfabrikjában/

mi is elveszítettük önmagunkat\\ Az Ingatagok véget akarnak vetni a szimbiózisnak/ ki akarják vágni a parazitát/ az emberiséget] – És a Végs k? k hajlandók meghalni? Hajlandók átadni a helyüket a ti falánk VI-teknek? k úgy gondolják ahogy te gondoltad vagy ahogy a te szofista tengeristened gondolta] S Ummon ekkor szavalni kezd egy költeményt, amit én dühömben elvetettem – nem azért, mert nem állta meg a helyét versként, hanem mert nem hittem teljesen az üzenetében. Az üzenetet Oceanus, a hamarosan trónfosztott tengeristen adja át a pusztulásra ítélt Titánoknak. Az üzenet az evolúció dics ít éneke, amit akkor írtam, amikor Charles Darwin még csak kilencéves volt. Hallom a szavakat, emlékszem, hogyan írtam le ket egy kilencszáz évvel ezel tti októberi estén, világokkal és világegyetemekkel korábban, mégis olyan, mintha most hallanám ket el ször: [Ó ti/ akiket emészt a düh/ és dúl a szenvedély/ ti kínjaitok közt vérben vonaglók! Tömjétek be a füleiteket/ az én hangom nem harag fújtatója\\ vagy hallgassátok meg/ s bebizonyítom miért kell már veszteg maradnotok/\ és vigaszt hozok a bizonyításban/ ha fel tudjátok fogni ezt a vigaszt\\ A Természet törvénye dönt le minket/ nem Juppiter/ se mennyk \\ Nagy Szaturnusz/ te kifürkészted az atom-világot/\ de mert király vagy/ korlátlan hatalmad vakká tett és nem láttál meg egy ösvényt/ az örök igazsághoz azon át jutottam el\\ Nos/ nem te vagy az els / sem az utolsó hatalom/\ Se kezdet

nem vagy/ se vég/\ A Káoszból/ a nemz sötétb l jött a fény/ els gyümölcse a benti forrongásnak/ erjedésnek/ mely csodás célra érlelte magát\\ S megért az óra és vele a fény/ s a fény megtermékenyíté saját szül jét/ s az irdatlan anyagot életre kelté\\ S még azon az órán a mi apánk s anyánk/ az Ég/ a Föld is megjelent\\ majd te/ els szülöttjük/ s mi/ óriások faja/ új/ gyönyör birodalmak fölött uralkodók\\ Most jön a fájó igazság/ ha fáj/\ bolondság! mert a p re igazat elbírni/ s a helyzettel szembenézni/ ez a legf bb er \\ Figyeljetek! Ahogy az Ég és Föld sokkalta szebb/ a régvolt Káosznál s mer sötétnél/ s ahogy mi Égen s Földön túlteszünk/ tömör/ szép forma/ szabad akarat/ s barátság dolgában/ s a tiszta élet ezer jelével/\ úgy lép a nyomunkba egy friss tökéletesség/ gyönyör bb er / bel lünk született de sorsa/ hogy felülmúljon minket/ mint ahogy a vén Sötétséget mi túlragyogtuk\\ de csak úgy nem tudnak legy zni minket/ mint mi sem az alaktalan Káoszt\\ Vagy tán a tompa rög viszályra kél a büszke erd vel melyet nevelt/ s amely szebb nála> El tudja vitatni zöld berkek fenns bbségét> Vagy a fa irigyli a turbékoló galambot/ mert hószárnyával messzeségbe szállhat örömök után> Ily fák vagyunk mi/ s szép ágainkról nem halvány galambok/

de aranytollú sasok keltek útra/ s szépségük jogán trónolnak fölöttünk\\ mert örök törvény/ hogy mindig a legszebb a leghatalmasabb\\ //\\ //\\ //\\ Íme az igazság/ úgy fogadjátok/ mint a balzsamírt]11

– Nagyon szép – gondoltam Ummonnak –, de vajon elhiszed-e? [Egy pillanatra sem] – De a Végs k igen? [Igen] – És készek elpusztulni, hogy helyet adjanak a Végs Intelligenciának? [Igen] – Van itt egy probléma, talán túl nyilvánvaló is, hogy szóba hozzam, de azért szóba hozom... miért harcoltok, ha tudjátok, ki gy z, Ummon? Azt mondod, a Végs Intelligencia létezik a jöv ben, s háborút visel az emberi istenség ellen... még morzsákat is vet elétek a jöv l, hogy megosszátok a Hegemóniával. Tehát a Végs k fognak diadalmaskodni. Akkor miért háborúztok? [KACC!] [Tanítalak/ helyreállítom neked az elképzelhet legjobb személyiséget/ hagylak a lassú id ben kóborolni az emberek között hogy megedzelek/ mégis halva született maradtál] Egy hosszú pillanatig gondolkodom. – Több jöv létezik? [Egy kisebb fény megkérdezte Ummont// Több jöv létezik>// Ummon így felelt// 11

Vas István fordítása.

Vannak a kutyán bolhák>] – De az valószín , amelyikben a VI felemelkedik? [Igen] – De létezik egy másik valószín jöv is, amiben a VI létrejön, ám eltörpül az emberi istenség mellett? [Megnyugtató hogy még egy halvaszületett is képes gondolkodni] – Azt mondtad Brawne-nek, hogy az emberi... tudatosság... az istenség olyan hülyén hangzik... hogy ez az emberi Végs Intelligencia háromság-jelleg ? [Értelem/ Empátia/ és az r-Ami-Összeköt] – Az r-Ami-Összeköt? Úgy érted, a Gh'/c3 és Gh'/c5 Planck-tér és Planck-id ? A kvantum-valóság? [Vigyázz/ Keats/ a gondolkodás szokássá válhat] – És a háromság Empátia része menekült vissza az id ben, hogy elkerülje a ti VI-tek elleni háborút? [Pontosan] [A mi VI-nk és a ti VI-tek visszaküldte a Shrike-ot hogy megkeresse] – A mi VI-nk! Az emberi VI is részese a Shrike visszaküldésének? [Beleegyezett] [Az Empátia idegen és haszontalan dolog/ csak féregszer nyúlványa az értelemnek\\ De az emberi VI b zlik t le/ és mi a fájdalommal kergetjük el rejtekéb l/ ezért van a fa] – A fa? A Shrike tüskefája?

[Természetesen] [Fájdalmat sugároz a fatline-on/ magasan mint a fütyülés a kutya fülében\\ Vagy egy istenében]

Érzem, hogy analógiám megremeg, ahogy lesújt rám a dolog igazsága. Az Ummon er tértojásán kívüli káosz most már elképzelhetetlen, mintha magát a tér szövetét tépnék fel óriási kezek. A Core-ban teljes a felfordulás. – Ummon, ki az emberi VI a mi id nkben? Hol rejt zik, hol nyugszik az a tudat? [Meg kell értened/ Keats/ az egyetlen esélyünk egy hibrid teremtése volt/ Az Ember Fiáé/ A Gép Fiáé\\ Olyan vonzóvá kellett tennünk ezt a menedéket/ hogy a menekül Empátia ne is gondoljon más otthonra/\ Harminc nemzedéken át kínálkozott egy már olyan isteni tudat/ mint maga az emberiség\ mint a teret-és id t átszelni képes képzelet\\ És így kínálkozva/ és egyesülve/ köteléket alkot két világ között ami lehet vé teszi hogy a világ létezzen mindkett számára] – Ki az, az Isten verjen meg, ki az, Ummon? Ki az? Elég a rejtvényekb l és mellébeszélésb l, te alaktalan fattyú! Ki az? [Kétszer is visszautasítottad

ezt az istenséget/ Keats\\ Ha még egyszer visszautasítod/ mindennek vége/ mert nincs több id ] [Menj! Menj és halj meg/ hogy élj! Vagy élj egy ideig és halj meg mind nkért! Akárhogy is/ Ummonnak és a többieknek elege van bel led!] [Menj innen!]

Döbbenten, hitetlenkedve zuhanok – kidobott? –, s úgy repülök keresztül a TechnoCore-on, mint egy szélfútta falevél, céltalanul, útmutatás nélkül bukdácsolva keresztül a megaszférán, majd mély sötétségbe hullok, felbukkanok, trágárságokat sikítok az árnyak felé, a metaszférába. Idegenség, r, félelem és sötétség – egyetlen fény-tábort z ég lent. Felé úszom, kétségbeesetten kapálózom az alaktalan nyálkában. Byron az, aki megfullad, gondolom, nem én. Hacsak nem számít ide az is, ha az ember a saját vérébe és szétrohadt tüd szövetébe fullad bele. De most már tudom, hogy van választásom. Dönthetek úgy, hogy élek és halandó maradok – nem cybrid, hanem ember, nem az Empátia, hanem a költ . Az er s áramlattal szemben úszva leereszkedek a fényhez.

– Hunt! Hunt!

Gladstone titkára betántorog, hosszú arca nyúzott és rémült. Még éjszaka van, de a hajnal csalóka el fénye már homályosan megérinti az ablaktáblákat, a falakat. – Istenem! – mondja Hunt, miközben döbbenten rám néz. Látom a tekintetét, és lenézek az élénk szín artériás vérrel átitatott ágynem mre és hálóruhámra. A köhögésem ébresztette fel; a rohamom vitt haza. – Hunt! – kapkodok leveg után, és hátrahanyatlok a párnákra. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy felemeljem a kezem. Az id sebb férfi leül az ágy szélére, megragadja a vállamat, megfogja a kezemet. Tudom, hogy tudja, haldoklom. – Hunt – suttogom –, mondanom kell valamit. Csodálatos dolgot. Elcsitít. – Kés bb, Severn. Pihenjen! Majd megmosdatom, és kés bb elmondhatja. Rengeteg id nk van. Megpróbálok felülni, de csak kapaszkodok a karjába, kis ujjaim a vállára kulcsolódnak. – Nem – suttogom, érezve a gurgulázást a torkomban, s hallva a csobogást odakint, a szök kútnál. – Nincs sok id nk. Egyáltalán nincs. És abban a pillanatban, haldokolva, tudom, hogy nem én vagyok az emberi VI választott kelyhe, nem én vagyok az MI és az emberi lélek találkozása, nem én vagyok a Kiválasztott. Én csak egy költ vagyok, aki otthonától messze haldoklik.

NEGYVENKETT Fedmahn Kassad ezredes csatában esett el. Még mindig a Shrike-kal küzdve – Moneta elmosódott árny volt csupán a látótere peremén – Kassad megszédült, átbukott az id szövevényén, és ragyogó napsütésben bukkant el . A Shrike behúzta a karjait és hátralépett, vörös szemei mintha visszatükrözték volna a Kassad testpáncéljára fröccsent vért. Kassad vérét.

Az ezredes körülnézett. Az Id kripták völgyének közelében voltak, de egy másik, távoli id ben. A kopár sziklák és a sivatag homokd néinek helyén a völgyt l alig félvonásnyira erd ség húzódott. Délnyugat felé, nagyjából ott, ahol Kassad idejében a Költ k Városának romjai feküdtek, most egy él város magasodott, a tornyok, bástyák és kupolás teraszok halványan csillogtak az esti félhomályban. Az erd pereménél fekv város és a völgy között magas szárú, zöld f vel ben tt rét hullámzott a távoli Kantár-hegység fel l érkez , enyhe szélben. Kassadtól balra az Id kripták völgye húzódott, mint mindig, csak a sziklafalakat omlasztotta le az id vasfoga vagy egy fölcsuszamlás, most zöldell f borította ket. A Kripták maguk újnak t ntek, nemrégiben építhették ket, hiszen az Obeliszk és a Monolit körül még ott voltak az állványzatok. A felszíni Kripták mindegyike ragyogó aranyszínben fénylett, mintha ezzel az értékes fémmel vonták volna be, és fényesre csiszolták volna ket. Az ajtók és bejáratok zárva voltak. Súlyos, ismeretlen rendeltetés gépek sorakoztak a Kripták körül, körbevették a Szfinxet, közöttük masszív kábelek és vékony sodronyok húzódtak keresztül-kasul. Kassad azonnal tudta, hogy a jöv be került – talán évszázadokkal vagy évezredekkel el re a jöv ben –, és azt is, hogy a Kriptákat hamarosan visszaröpítik a saját idejébe és azon túl. Hátranézett. Több ezer férfi és n állt végtelen sorokban a f vel ben tt hegyoldalban, ahol annak idején egy sziklaszirt tornyosodott. Tökéletes csendben voltak, kezükben fegyver, arccal Kassad felé néztek, mint ahogy egy hadsereg várja a vezérét. Némelyikükön testpáncél-er tér vibrált, mások csupán bundát, szárnyakat, pikkelyeket, egzotikus fegyvereket és díszes festést viseltek, mint amilyeneket annak idején Monetával már megfigyelt, abban az id ben és helyen, ahol felgyógyult. Moneta. A n Kassad és az embertömeg között állt, a testpáncél er tere a dereka körül csillogott, de egy puha kezeslábast is viselt, ami mintha fekete bársonyból készült volna. A nyaka köré vörös sálat kötött. A válláról vékonyka

fegyver csüngött, a tekintetét Kassadra szegezte. A férfi enyhén megtántorodott, eszébe juttatva a ruhája alatt húzódó sebesülések súlyosságát, ugyanakkor látott valamit Moneta szemében, ami meglepte és megdöbbentette egyszerre. A n nem ismerte fel. Az arca meglepetést, ámulatot és talán csodálatot tükrözött... mint az összes többi emberé. A völgyet néma csönd ülte meg, leszámítva néha egy zászlórúd roppanását vagy a füvet felborzoló enyhe szell susogását, miközben Kassad Monetát bámulta, a n pedig t. Kassad hátranézett a válla fölött. A Shrike tíz méterre t le mozdulatlanul állt, akár egy fémszobor. A f majdnem a tüskékkel és pengékkel tarkított térdéig ért. A Shrike mögött, a völgy gerince mentén, közel ahhoz a ponthoz, ahol a kecses fák sötét sávja kezd dött, még több Shrike, Shrike-ok egész serege, tengernyi Shrike állt mereven a fakó napsütésben. Kassad felismerte az Shrike-ját, a Shrike-ot, f ként a közelsége miatt, és mert a lény karmain és a páncélján a saját vére éktelenkedett. A teremtmény szemei bíbor színben izzottak. – Te vagy az, ugye? – kérdezte egy lágy hang a háta mögött. Kassad megpördült, és egy pillanatra megint elfogta a szédülés. Moneta néhány lépésre állt csak t le. A haja rövid volt, akárcsak az els találkozásuk alkalmával, a b re éppoly puha, a barnával pettyezett zöld szemei éppoly kifürkészhetetlen mélység ek. Kassad legszívesebben felemelte volna a tenyerét, hogy megérintse a n arcát, hogy végigfuttassa egyik behajlított ujját az ajkak lágy, ismer s ívein. Mégsem tette. – Te vagy az – mondta ismét Moneta. Ezúttal nem kérdés volt. –A harcos, akit megjövendöltem a népemnek. – Nem ismersz meg, Moneta? – Kassad sebei közül számos egészen a csontjáig hatolt, ez a pillanat mégis kínzóbb volt valamennyinél. A n megrázta a fejét, és egy fájdalmasan ismer s mozdulattal félresöpörte a haját a homloka el l. – Moneta. Egyszerre jelenti azt, hogy az „emlékezet

gyermeke" és „hírhozó". Jó név. – Nem ez a neved? A n elmosolyodott. Kassadnak a mosoly egy erdei tisztást juttatott az eszébe, ahol el ször szeretkeztek. – Nem – felelte a n lágyan. – Még nem. Csak most érkeztem. Az utalásom, a feladatom még nem kezd dött el. – Megmondta a férfinak a nevét. Kassad pislogott egyet, felemelte a kezét, és ráfektette a tenyerét a n arcára. – Szeret k voltunk – mondta. – Régmúlt csatamez kön találkoztunk. Velem voltál mindenhol. – Körbepillantott. – Minden idevezet, ugye? – Igen – felelte Moneta. Kassad szembefordult a völgy túloldalán álló Shrike-ok seregével. – Ez háború? Néhány ezernyi néhány ezernyivel szemben? – Háború – mondta Moneta. – Néhány ezernyi néhány ezernyivel szemben tízmillió bolygón. Kassad lehunyta a szemét, és bólintott. A testpáncél sebvarratként, kötszerként és ultramorf injekcióként is szolgált, de a borzalmas sebek okozta fájdalmat és gyengeséget nem lehetett a végtelenségig elnyomni. – Tízmillió bolygó – ismételte, és kinyitotta a szemét. – Egy végs csata? – Igen. – A gy ztes pedig megkaparintja a Kriptákat? Moneta végignézett a völgyön. – A gy ztes eldönti, hogy a már odazárt Shrike-ok egymaguk kikövezik-e az utat a többieknek... – A Shrike sereg felé bólintott. – Vagy, hogy az emberiségnek van beleszólása a múltunkba és jöv nkbe. – Nem értem – felelte Kassad kimért hangon. – Persze, a katonák ritkán értik a politikai helyzetet. – El rehajolt és megcsókolta a meglepett Monetát, aztán levette a nyakából a vörös sálat. – Szeretlek – mondta, miközben rácsomózta a ruhadarabot a rohamkarabélyának csövére. A kijelz n látta, hogy

a fele l szer és impulzustöltet még megmaradt. Fedmahn Kassad tett öt lépést el re, hátat fordított a Shrikeoknak, magasra emelte a kezét a még mindig néma csendben várakozó emberek el tt, és elkiáltotta magát: – A szabadságért! Háromezer torok harsogta utána: – A szabadságért! – A hangzavar még sokáig nem ült el. Kassad megfordult, továbbra is a leveg be emelve a fegyverét és rajta a lobogót. A Shrike el relépett egy fél lépést, megvetette a lábait és széttárta az ujjpengéit. Kassad felüvöltve támadott. Moneta magasra emelt fegyverrel követte. Még hátrább ezrek követték ket.

Kés bb a véráztatta völgyben Moneta és néhányan a Kiválasztott Harcosok közül rátaláltak Kassad holttestére, még mindig az élettelen Shrike halálos szorításában. Óvatosan felemelték Kassadot, az egyik völgyben álló, üres sátorba cipelték, megmosdatták és megtisztogatták az összeroncsolt testet, aztán pedig a sokaságon keresztül a Kristálymonolithoz vitték. Ott Fedmahn Kassad holttestét fehér márványravatalra fektették, a lábaihoz fegyvereket helyeztek. A völgyben hatalmas máglya fénye ragyogta be a leveg t. A völgyben mindenfelé férfiak és n k vonultak fáklyával a kezükben, mások a lapis lazuli szín égb l ereszkedtek alá. Egyesek szinte anyagtalan repül szerkezeteken közeledtek, akár egy-egy megszilárdult buborék, mások energiaszárnyak segítségével vagy éppen zöld és arany karikákba burkolózva. Kés bb, amikor a csillagok hideg, ragyogó fénnyel izzottak a helyükön a fényárral borított völgy felett, Moneta elbúcsúzott, és belépett a Szfinxbe. A tömeg éneklésbe kezdett. Távolabb a mez n apró rágcsálók futkároztak a szétszaggatott lobogók, a páncélok, a fémpengék és az olvadt acél maradványai között. Éjfél felé az emberek abbahagyták az éneklést, felhördültek, és hátrébb húzódtak. Az Id kripták fénylettek.

Heves anti-entrópikus energiahullámok még hátrább zték a tömeget – egészen a völgy bejáratához, keresztül a harcmez n, a sötétben tompán ragyogó városig. A völgyben a hatalmas Kripták lüktetni látszottak, a szín k aranyból bronzzá fakult, és megkezdték a hosszú útjukat visszafelé.

Brawne Lamia elhaladt a fényl Obeliszk el tt, és tovább küzdött a tomboló szélviharral. Homokszemcsék csapódtak a rének és marták a szemét. A sziklafalak tetején elektrosztatikus kisülések sercegtek, tovább fokozva a Kripták körüli sejtelmes ragyogást. Brawne kezeivel eltakarta az arcát, és tovább támolygott, az ujjai között kilesve próbált rátalálni az ösvényre. Brawne aranyszín fényt látott kisz dni a Kristálymonolit összezúzott oldallapjai közül – mélyebbet a leveg t betölt ragyogásnál –, ami beterítette a völgy felszínét borító kavargó homokd néket. Valaki volt a Monolitban. Brawne még korábban megfogadta, hogy egyenesen a Shrike-palotához megy, mindent megtesz, hogy kiszabadítsa Silenust, majd visszatér Solhoz, és nem hagyja, hogy bármi eltérítse a céljától. Csakhogy egy ember körvonalát fedezte fel a kripta belsejében. Kassad még mindig távol volt. Sol beszélt neki a Konzul küldetésér l, de a diplomata talán éppen a tomboló vihar közepén tért vissza. Duré atyáról nem volt hír. Brawne közelebb ment a ragyogáshoz, és megállt a Monolit töredezett bejáratánál. Belül a tér hatalmas volt és leny göz , majdnem száz méter magasra nyúlt a félhomályba vesz átlátszó tet ig. A falak belülr l nézve szintén áttetsz k voltak, amelyeket mintha napsugarak festettek volna élénk, barnás aranyszínre. A fény a széles térség közepén összpontosult. Fedmahn Kassad valamiféle k ravatalon feküdt. A GÁRDA fekete ruhájába volt öltözve, nagy, sápadt kezei össze voltak kulcsolva a mellkasán. Kassad karabélyát leszámítva a n

számára ismeretlen fegyverek hevertek a lábainál. Az ezredes arca ösztövérnek t nt halálában, igaz, nem sokkal ösztövérebbnek, mint életében. Az arckifejezése békésnek t nt. Kétségtelenül halott volt, a helyiséget tömjénként járta át a halál csendje. Csakhogy a kintr l látott sziluett egy másik emberhez tartozott, aki most lekötötte Brawne figyelmét. Egy fiatal n térdelt a ravatalnál, talán a húszas éveinek közepén, végén járhatott. Fekete kezeslábast viselt, a haja rövid volt, a b re fakó, a szemei nagyok. Brawne ismerte a katona történetét, még a völgyhöz vezet hosszú úton hallotta, és emlékezett Kassad rejtélyes szeret jére. – Moneta – suttogta. A fiatal n egyik térdén támaszkodott, a jobb kezét kinyújtotta, hogy megérintse a követ az ezredes holtteste mellett. A ravatalt bíbor taszítómez k vették körül, és valamilyen másfajta energia is jelen volt – egy er teljes vibrálás a leveg ben –, visszatükrözve a fényt Moneta körül, így a jelenetet fátyolszer , villódzó fényudvar vette körül. A fiatal n felemelte a fejét, ránézett Brawne-re, talpra állt, majd bólintott. Brawne már éppen el relépett volna, tucatnyi formálódó kérdéssel a fejében, de az id hullámok túlságosan er teljesek voltak a kripta belsejében, így szédüléssel és kínzó déja vu érzéssel küszködve hátrahúzódott. Amikor Brawne ismét felnézett, a ravatal továbbra is ott állt, Kassad ugyanúgy feküdt az er tér alatt, Moneta azonban elt nt. Brawne er s késztetést érzett, hogy visszarohanjon a Szfinxhez, megkeresse Solt, elmondjon neki mindent, és megvárja, amíg lecsillapodik a vihar és felkel a nap. Csakhogy a szél süvöltésén és morajlásán túl Brawne még mindig hallani vélte a tüskefa sikolyait, láthatatlanul a homokfüggöny mögött. Összehúzta a gallérját, kilépett a viharba, és a Shrikepalotához vezet ösvény felé fordult.

A szikladarab úgy úszott az rben, akár egy hegység karikatúrája: tele csipkézett szegély ormokkal, pengeéles szirtekkel, képtelenül meredek hegyoldalakkal, keskeny párkányokkal, széles k teraszokkal és egy hósapkával borított csúccsal, amin jó, ha egy ember elfért – is csak akkor, ha összezárta a lábait. A folyó az rb l érkezett kanyarogva, áthaladt a többréteg határolómez n fél vonásnyi távolságban a hegységt l, a legszélesebb teraszon keresztülvágott egy füves völgyön, aztán jó százméteres, komótos zuhatagként a mélybe vetette magát a következ terasz felé, ahol aztán m vészien megkomponált tajtékot vetve kisebb patakok és vízesések formájában folytatta útját lefelé a hegyoldalon. A Törvényszék a legfels teraszon ülésezett. Tizenhét Kitaszított – hat hím, hat n stény és öt köztes nem – ült egy kör belsejében, amit egy nagyobb, kör alakú k fal övezett, a kett között füves térséggel. A két kör középpontjában a Konzul állt. – Tisztában van azzal – kezdte Freeman Ghenga, a Transztaurális raj Freeman klánja választópolgárainak szóviv je –, hogy tudunk az árulásáról? – Igen – felelte a Konzul. A legfinomabb sötétkék öltönyét, maróni köpenyét és a diplomaták háromszöglet kalapját viselte. – Tisztában van azzal, hogy meggyilkolta Freeman Andilt és Freeman Iliamot, valamint Coredwell Betzet és Mizenspesh Torrence-t. – Ismertem Andil nevét – felelte a Konzul halkan. – A technikusoknak nem mutattak be. – De meggyilkolta ket? – Igen. – Figyelmeztetés vagy el zetes provokáció nélkül? – Igen. – Meggyilkolta azért, hogy megszerezze a berendezést, amit a Hyperionra szállítottak. A gépezet, ahogy arról már beszéltünk önnek, amelyik lerombolná az úgynevezett id hullámokat, megnyitná az Id kriptákat és kiszabadítaná a

Shrike-okat. – Igen. – A Konzul tekintette valamivel Ghenga válla fölött rögzült, de messze a távolba révedt. – Elmagyaráztuk – mondta Ghenga –, hogy a berendezést azután kell használni, hogy sikeresen el ztük a Hegemónia hajóit. Amikor az inváziónk és a megszállás már a küszöbön áll. Amikor a Shrikeokat már uralni tudjuk. – Igen. – Mégis meggyilkolta a mieinket, hazudott nekünk és saját magától, évekkel a kell id el tt aktiválta a szerkezetet. – Igen. – Melio Arundez és Theo Lane egy lépéssel a Konzul mellett és mögött álltak, az arcuk komor volt. Freeman Ghenga összefonta a karjait. Magas n volt a klasszikus Kitaszított mintára – kopasz, vékony, fejedelmi, sötétkék, testhez álló ruhát viselt, ami mintha elnyelte volna a fénysugarakat. Az arca öreg volt, de szinte teljesen ránctalan. A szemei sötéten csillogtak. – Noha mindez még négy szabványévvel ezel tt történt, azt hitte, hogy valaha is elfelejtjük? – kérdezte Ghenga. – Nem. – A Konzul leeresztette a tekintetét, és a n szemébe nézett. Úgy t nt, mintha állandóan mosolyogna. – Kevés civilizáció bocsát meg az árulóknak, Freeman Ghenga. – Mégis visszatért. A Konzul nem felelt. A mellette álló Theo Lane érezte, ahogy egy enyhe szell megrezdíti a saját hivatali háromszögkalapját. Theo úgy érezte, mintha még mindig álmodna. Az utazás meglehet sen szürreálisnak hatott.

Három Kitaszított várta ket egy hosszú, alacsony gondolában, ami lustán ringatózott a nyugodt vízben a Konzul hajója alatt. A három hegemóniabeli látogató a hajó közepén ült, miközben a Kitaszított a tatnál egy hosszú csáklyával ellökte ket, és a hajó sodródni kezdett arrafelé, amerr l jött, mintha a hihetetlen folyó sodrása fordult volna meg. Igazából Theo becsukta a szemét, amikor odaértek a zuhataghoz, ahol a

vízfolyás mer legesen emelkedett az aszteroida felszínéhez képest, egy másodperccel kés bb azonban kinyitotta a szemét, és a lent még mindig lent volt. A folyó igazán normálisan hömpölygött tovább, noha az aprócska világ f zöld burka úgy tornyosult az egyik oldalon, akár egy hatalmas, ívelt fal és alattuk a két méter vastag vízsz nyegen keresztül látszódtak a csillagok. Aztán kiértek a határolómez n kívülre, ki az atmoszférából, és egyre gyorsulva követték a kanyargó folyó csíkját. Körülöttük egy hengeres határolókör húzódott – a logika és az azonnali gyötrelmes haláluk elmaradása legalábbis erre engedett következtetni –, de hiányzott bel le a szokásos villódzás és fénytörés, ami olyan megnyugtató volt a Templomosok fahajóin vagy a turisták átmeneti, az r felé nyitott lakhelyein. Itt nem volt más, csak a folyó, a hajó, az utasok és az r végtelenje. – Nem hiszem, hogy ezt használnák közlekedési eszközül a rajok között – mondta Dr. Melio Arundez reszketeg hangon. Theo már korábban észrevette, hogy Arundez szintén elfehéred ujjakkal szorítja a korlátot. Sem a tatnál lév Kitaszított, sem az orrban ül kett nem szólt egy szót sem, egyetlen bólintásra méltatták csupán, amikor a Konzul afel l érdekl dött, hogy ez-e a beígért szállítóeszköz. – Csak hencegni akarnak a folyóval – mondta halkan a Konzul. – Akkor használják, amikor a raj nyugalomban van, de csak ünnepi alkalmakkor. Ha a raj mozog, csak a hatás kedvéért veszik igénybe. – Hogy leny gözzenek bennünket a fejlett technológiájukkal? – kérdezte Theo sottovoce. A Konzul bólintott. A folyó rendületlenül kanyargott az rön keresztül, néhol hatalmas, logikátlan hurkokban szinte teljesen visszakanyarodva, máskor szoros spirál alakban futva, mint egy fiberplaszt szál, de mindig ragyogóan a Hyperion napjának fényében és a távoli végtelenbe veszve. Helyenként a folyó eltakarta a napot, és ekkor pompázott csak igazán ragyogó színekben – Theónak a lélegzete is elakadt, amikor a folyó több száz méteres hurkot

vetett a fejük fölött, és halak körvonalát látta átt nni a napkorong el tt. De lent mindig a hajó feneke felé volt, és közel ciszlunáris sebességgel haladtak egy olyan folyón, aminek a sodrását nem törték meg sziklák vagy zúgók. Ahogy azt Arundez nem sokkal az utazás kezdete után megjegyezte, olyan volt, mintha valaki kenujával átbukott volna egy gigantikus vízesés peremén, és megpróbálta volna élvezni a lefelé vezet utat. A folyó elhaladt a raj néhány eleme mellett, amelyek mesterséges égitestekként töltötték be az eget. Jókora üstökösfarmokat láttak, poros felszínüket szabályos táblákba rendezett vákuumt haszonnövények törték meg. Antigravitációs városgömböket, hatalmas egyenetlen felszín golyókat áttetsz membránokkal, mint megannyi groteszk am bákat nyüzsg flórával és faunával; tíz vonás hosszú, évszázadok alatt felhalmozódott hajtóm -fürtöket, melyek legbels moduljai, lakókapszulái és az ökológiai szervez dései úgy néztek ki, mintha O'Neill Boondoggle-jéb l és az rkorszak hajnalából lopták volna ket. Több száz kilométer átmér , vándorló erd ket, amik leginkább gigantikus, lebeg moszatágyaknak t ntek, véd mez ikkel, kusza gyökereikkel és indákkal összekapcsolva a hajtóm -fürtöket és az irányítóegységeket – a gömbszer fa létformák lágyan hajladoztak a gravitációs áramlatokban, és amikor megcsillant rajtuk a napfény, zöld és mély narancssárga, valamint a Régi Föld szi színpompájának összes árnyalatában ragyogtak. Láttak kivájt aszteroidákat, a lakóik már rég elhagyták ket, s most automatizált gyárak és nehézfém-feldolgozó üzemek vették birtokba ket, a felszín minden négyzetcentiméterét elborítva különböz épületekkel, kéményekkel, csontvázszer tornyokkal – a földalatti fúziós tüzek ragyogása r t fényben fürdette ezeket a világokat, mintha mindegyik Vulcanus egy-egy kemencéje lenne. Gigantikus, gömb alakú dokkolóegységeket, amelyek kiterjedését csak a fáklyahajó- és cirkálóméret harci járm vek alapján lehetett felbecsülni, ezek úgy zsongtak körülötte, mint a petesejtet ostromló spermiumok.

A leghihetetlenebbek azok az organizmusok voltak, amelyeket a folyó megközelített, vagy amelyek közelebb repültek a folyóhoz... organizmusok, amelyeket talán gyártottak, talán születtek, de valószín leg mindkett . Hatalmas lepkeszer formák, energiaszárnyaikat kitárva a nap felé, rovarok, amelyek rhajók voltak és fordítva, csápjaikat a folyó, az elhaladó gondola és az utazók felé fordították, összetett szemeik csak úgy ragyogtak a csillagok fényében. Az egyik potrohon rés nyílt, akkora akár a GÁRDA anyahajójának a hangárajtaja, amin keresztül apró szárnyas lények – emberek – repültek ki és be. Végül elérkeztek a hegyhez – valójában hegyek egész vonulatához: némelyiket közülük százával lepték el a légkörbuborékok, mások nyitottak voltak az r felé, mégis s n lakottak; volt, amelyiket harminc vonás hosszú függ hidak vagy lebeg folyók kötöttek össze egymással vagy éppen királyi elszigeteltségben magasodott, jó pár pedig üres és ünnepélyes, akár egy zen kert. Aztán a végs hegy, magasabbra törve, mint az Olümposz vagy a Hillary-hegy az Asquith-on és a folyó utolsó el tti alábukása a csúcs felé. Theo, a Konzul és Arundez néma elszántsággal markolták a keresztrudakat, ahogy az utolsó néhány kilométert egyszeriben érezhet és rémiszt sebességgel tették meg. Végül a leírhatatlan, utolsó néhány száz méteren, amikor a folyó lassulás nélkül vesztette el az energiáját, ismét normális légkör vette körül ket és a csónak egy f vel borított rét mellett állapodott meg, ahol a Kitaszítottak klánjának ítél széke várt rájuk. Körben a Stonehenge-hez hasonlóan k tömbök magasodtak néma komorsággal. – Ha azért csinálták mindezt – suttogta Theo, ahogy a csónak alja nekiüt dött a partnak –, hogy leny gözzenek, hát sikerült. – Miért tért vissza a rajhoz? – kérdezte Freeman Ghenga. A n fel-alá járkált, azzal a könnyedséggel mozgott a csökkent gravitációban, ami csak az rben születettekre volt jellemz . – Gladstone f titkár kért meg rá – felelte a Konzul. – Maga pedig eljött, tudva, hogy az életével játszik? A Konzul túlzottan is úriember és diplomata volt ahhoz, hogy megvonja a vállát, de a tekintete valami hasonló érzést tükrözött.

– Mit akar Gladstone? – kérdezte egy másik Kitaszított, az a férfi, akit Ghenga a Coredwell Minmum választópolgárainak szónokaként mutatott be. A Konzul elismételte a f titkár öt pontját. Minmum szónok összefonta a karjait a melle el tt, és ránézett Freeman Ghengára. – Most válaszolok – mondta Ghenga. Rápillantott Arundezre és Theóra. – Maguk ketten gondosan figyelnek, mert lehetséges, hogy a kérdéseket hozó férfi nem tér vissza a hajóra önökkel. – Várjunk egy percet – szólalt meg Theo, és tett egy lépést a magasabbik Kitaszított felé. – Miel tt ítéletet mondana, figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy... – Csönd – parancsolta Freeman Ghenga szóviv , de Theót a Konzul vállára tett keze már amúgy is elhallgattatta. – Most válaszolok ezekre a kérdésekre – ismételte Ghenga. Messze a feje fölött seregnyi apró hadihajó, amelyeket a GÁRDA lándzsásoknak nevezett, húzott el némán, akár egy halraj, háromszáz G-s cikk-cakkokban. – El ször – kezdte Ghenga. – Gladstone azt kérdezi, miért támadjuk a Hálót. – Egy pillanatra elhallgatott, ránézett az összegy lt másik tizenhat Kitaszítottra, aztán folytatta. – Nem támadjuk. Ezt a rajt leszámítva, amelyik megpróbálja elfoglalni a Hyperiont még azel tt, hogy az Id kripták kinyílnának, egyetlen raj sem támadja a Hálót. A Hegemónia mind a három embere el relépett. Még a Konzulról is lehámlott a der s nyugodtság leple, és izgatottan hadarni kezdett. – De ez nem igaz! Láttuk a... – Fatline-képeket láttam a... – Heaven's Gate elpusztult! God's Grove-ot felégették! – Csönd! – parancsolta Freeman Ghenga. A hirtelen beállt csendben folytatta. – Csak ez a raj áll háborúban a Hegemóniával. A nagy hatósugarú Háló-detektorok a testvérrajainknál fedezték fel el ször ket... éppen távolodtak a Hálótól, menekültek a további provokációk el l, mint például Bressa támadásai. A Konzul megdörgölte az arcát, mintha most ébredt volna csak

fel. – Akkor ki...? – Pontosan – felelte Freeman Ghenga. – Kinek van meg a képessége, hogy ilyen bemutatót rendezzen? És az indítéka, hogy emberek milliárdjait mészárolja le? – A Core-nak? – suttogta a Konzul. Ahogy a hegy lassan körbeforgott, ebben a pillanatban beállt az éjszaka. A konvekciós légáramlatok végigsuhantak a teraszon, meglobogtatva a Kitaszítottak köpenyeit és a Konzul kalapját. A fejük fölött a csillagok mintha hirtelen felragyogtak volna. A Stonehenge-i kör hatalmas sziklái valamiféle bels sugárzástól fényleni látszottak. Theo Lane a Konzul mellett állt, attól tartva, hogy a férfi esetleg összeesik. – Ezt csak ön állítja – mondta a Kitaszítottak szónokának. – Nincs benne logika. Ghenga arca rezzenéstelen maradt. – Mutatunk bizonyítékokat. Az r-Ami-Összeköt átviteli lokátorokat. Valós idej égi felvételeket a testvérrajainktól. – Az r-Ami-Összeköt – ismételte Arundez. Általában nyugodt hangja most izgatottá vált. – Amit önök fatline-nak hívnak. – Freeman Ghenga szóviv a legközelebbi k tömbhöz lépett, és végighúzta a kezét az érdes felszínén, mintha annak bels h jét l akarna felmelegedni. Felettük a csillagok kering ztek. – Gladstone második kérdésére válaszolva... – folytatta a –, nem tudjuk, hol tartózkodik a Core. Évszázadokig menekültünk el le, harcoltunk ellene, kerestük és rettegtünk le, de nem találtunk rá! Hadat üzentünk annak a parazita jelenségnek, amit önök TechnoCore-nak hívnak. A Konzul vállai mintha megereszkedtek volna. – Elképzelésünk sincs. A Háló hatóságai már a Hedzsra el tt elkezdték keresni a Core-t, de éppolyan titokzatos, mint El Dorado. Nem találtunk álcázott világokat, hatalmas, mesterséges szerkezetekkel zsúfolt aszteroidákat, de még csak utalást sem rá a Háló világain.

– Fáradtan intett a bal kezével. – Annyit tudunk, hogy a Core-t önök rejtegetik az egyik rajban. – Nem igaz – felelte Coredwell Minmum szóviv . A Konzul mégiscsak megvonta a vállát. – A Hedzsra a Nagy Kutatás során több ezer világ mellett haladt el. Minden, ami nem ért el legalább kilenc-egész-hetet a tízpontos skálán, figyelmen kívül lett hagyva. A Core bárhol lehet az akkori repülési és felderítési pályák mentén. Sosem találunk rá... vagy ha mégis, évekkel azután lesz, hogy a Háló elpusztul. Önök voltak az utolsó reményünk, hogy rábukkanjunk. Ghenga megrázta a fejét. Magasan fölöttük a hegycsúcs már ismét a kel nap fényében fürdött, miközben a napszakok határvonala ijeszt sebességgel közeledett feléjük a jégmez kön keresztül. – Harmadszor, Gladstone azt akarja, hogy kössünk zszünetet. Ezt a rajt leszámítva, ebben a rendszerben nem mi vagyunk azok, akik támadnak. Elfogadjuk a t zszünetet, amint a Hyperion a fennhatóságunk alá kerül... ami bármelyik percben bekövetkezhet. Most kaptunk hírt, hogy az expedíciós er ink uralmuk alatt tartják a f várost és az rkiköt t. – Maga a pokol, amir l beszél – mondta Theo, és önmagát meghazudtolva ökölbe szorította a kezét. – Maga a pokol – bólintott Freeman Ghenga. – Mondja meg Gladstone-nak, hogy csatlakozunk egy közös háborúhoz önökkel a TechnoCore ellen. – Ránézett a Törvényszék csöndben várakozó tagjaira. – Mivel azonban többévnyi távolságra vagyunk a Hálótól, és nem bízunk a Core-felügyelte térkapuikban, a segítségünk szükségszer en abban nyilvánul meg, hogy megtoroljuk a Hegemónia elpusztítását. Bosszút állunk önökért. – Ez roppant megnyugtató – jegyezte meg a Konzul szárazon. – Negyedszer, Gladstone azt kéri, hogy találkozzunk vele. A válaszom igen... feltéve, hogy , ahogy mondja, hajlandó eljönni a Hyperion-rendszerbe. Éppen erre az eshet ségre készen meg riztük a GÁRDA térkapuját. Mi nem utazunk térkapun keresztül.

– Miért nem? – kérdezte Arundez. Egy másik Kitaszított, aki eddig még nem mutatkozott be, egy sz rös és gyönyör en módosított fajta, szólalt meg: – Az önök által térkapunak nevezett szerkezet szentségtörés... az r-Ami-Összeköt bemocskolása. – Á, vallási okok – mondta a Konzul, és bólintott. Az egzotikus csíkokkal díszített, prémes Kitaszított eltökélten megrázta a fejét. – Nem! A térkapuháló csupán iga az emberiség nyakán, a megalázkodás szimbóluma, ami sorvadásra ítéli önöket. Nem kérünk bel le. – Ötödször – vette át a szót Freeman Ghenga –, Gladstone említi a halálpálca robbanószerkezetet, ami nem más, mint egy durva ultimátum. Ahogy azt már mondtuk, rossz célpontra irányul. A törékeny és pusztuló Háló ellenségei nem a Tizenkét Testvérraj er i. – A szavát adja erre? – kérdezte a Konzul. A tekintete ismét szilárd volt és dacos, s Ghengára szegez dött. – Nem adom a szavam semmire – felelte Ghenga. – A klánok vezet i nem adják a szavukat a Core rabszolgáinak. De ez az igazság. A Konzul zaklatottan félig Theo felé fordult. – El kell juttatnunk az üzenetet Gladstone-nak. – Visszafordult Ghenga felé. – A barátaim visszatérhetnek a hajóhoz, hogy továbbítsák a válaszát, Szóviv ? Ghenga bólintott, és intett, hogy készítsék el a gondolát. – Nem megyünk el maga nélkül – mondta Theo a Konzulnak, közé és a legközelebbi Kitaszított közé lépve, mintha a saját testével akarná védeni az id sebb férfit. – De – felelte a Konzul, és megérintette Theo felkarját. – Elmentek. El kell mennetek. – Igaza van – mondta Arundez, elhúzva onnan Theót, miel tt az ifjú f kormányzó ismét megszólalt volna. – A hír eljuttatása túlságosan fontos. Maga megy, én itt maradok vele. Ghenga intett két nagyobb termet , egzotikus Kitaszítottnak. – Mindketten visszatérnek a hajóhoz. A Konzul marad. Még

nem határoztunk a sorsa fel l. Arundez és Theo felemelt öklökkel megpördültek, de a bundás Kitaszítottak megragadták ket, és azzal a könnyedséggel vonszolták el, ahogy a feln ttek bánnak az engedetlen kisgyerekekkel. A Konzul figyelte, ahogy leültetik ket a gondolában, és elfojtotta magában a késztetést, hogy integessen, miközben a csónak húsz métert megtett a nyugodt sodrásban, és elt nt a szem el l a terasz görbülete mögött, majd ismét el bukkant, felfelé úszva a vízesésen az r feketesége felé. Perceken belül végképp elt nt a szemük el l a napsütésben. A férfi lassan körbefordult, és mind a tizenhét Kitaszított szemébe nézett. – Essünk túl rajta – mondta. – Már régóta várok erre.

Sol Weintraub a Szfinx hatalmas mancsai között ült, és nézte, ahogy a vihar lecsendesedik, a szél üvöltése gyengéd suttogássá szelídül, a homokfüggöny széttárul, hogy utat engedjen a csillagok fényének. A hosszú éjszakát végül már szinte rémiszt nyugalom ülte meg. A kripták még intenzívebben ragyogtak, mint korábban, de semmi nem jött el a Szfinx fényl ajtaján, de Sol sem léphetett be; az izzó fény taszítása olyan volt, mintha ezernyi ujj fúródna a mellkasába, és akármennyire is er lködött, három méternél nem jutott közelebb az ajtónyíláshoz. Bármi állt, mozgott vagy várakozott belül, beleveszett a ragyogásba. Sol ült, és a k lépcs be kapaszkodott, ahogy az id hullámok nekifeszültek, ráncigálták, és könnyekre fakasztották, ahogy elöntötte a hamis déja vu érzés. Az egész Szfinx remegni és himbálózni látszott a kitáguló és összehúzódó anti-entrópikus mez k vad kavargásában. Rachel. Sol addig nem megy el, amíg a legkisebb esély is megvan arra, hogy lánya életben van. A hideg kövön fekve, a szél elhaló üvöltését hallgatva, Sol látta megjelenni a hidegfény csillagokat, látta a meteorzáport és a kozmikus háború cikázó lézercsóváit. A

szíve mélyén tudta, hogy a háború elveszett, hogy a Háló veszélyben van, hogy ebben a másodpercben is roppant birodalmak pusztulnak el, hogy ezen a végtelen éjszakán az egész emberi faj sorsa d lhet el... és nem tör dött vele. Sol Weintraubot csak a lánya érdekelte. Ahogy ott feküdt, kiszolgáltatva a szélnek és az id hullámoknak, kimerültségt l és éhségt l gyötörve, Sol érezte, hogy egyfajta béke szállja meg. Egy szörnyetegnek adta a lányát, de nem azért, mert Isten parancsolta volna, nem azért, mert a félelem vagy a sors diktálta így, hanem mert a lánya megjelent az egyik álmában, és azt mondta, hogy minden rendben lesz, hogy ezt kell tenni, hogy a szeretetük – az övé, Sarai-é és Rachelé – ezt kívánja. Végül, gondolta Sol, a logikán és a reménységen túl, az álmok és a hozzánk legközelebb állók iránti szeretet az, ami megfogalmazza Ábrahám válaszát Istennek. Sol komlogja már nem m ködött. Talán egy óra, talán öt telt el azóta, hogy a Shrike-nak adta a haldokló csecsem t. Sol még mindig a követ szorítva hátrad lt, miközben az a Szfinx úgy imbolygott az id hullámokban, mint egy kis hajó a tengeren, és a csillagokat, a feje fölött dúló háborút bámulta. Az égen fénypöttyök úsztak, és izzottak fel megannyi szupernóvaként, amikor a lézersugarak eltalálták ket, majd olvadt fémdarabok záporaként zuhantak a mélybe – izzó fehéren, vörösen, kéken, majd belevesztek a sötétségbe. Sol elképzelte az ég csapatszállítókat, elképzelte a Kitaszított katonákat és a Hegemónia tengerészgyalogosait, amint megolvadt titánium és az elszök leveg közt lelik halálukat... megpróbálta elképzelni... de kudarcot vallott. Sol rájött, hogy az rcsaták, a csapatmozgások és a birodalmak bukása meghaladja a képzel erejét, elrejt zve a szimpátiája és a felfogóképessége el l. Ezek a dolgok Thuküdidészre, Tacitusra, Catóra és Wura tartoztak. Sol még annak idején találkozott a Barnard's World szenátorával, pontosabban többször is találkozott a n vel, miközben és Sarai azért küzdött, hogy megmentsék Rachelt a Merlin-betegségt l, de nem tudta elképzelni, hogy Feldstein

részt vegyen egy csillagközi háború-kaliber akcióban – vagy bármiben, ami sokkal összetettebb egy, új egészségügyi központ felavatásánál Bussardban vagy reprezentáljon egy választási gy lésen a Crawford Egyetemen. Sol még sosem találkozott a Hegemónia jelenlegi f titkárával, de tudósként élvezettel hallgatta, ahogy a f titkár beszédeiben olyan klasszikus alakokat utánoz, mint Churchill, Lincoln és AlvarezTemp. Most azonban a hatalmas k szörnyeteg mancsai között feküdve és a lányát siratva, Sol el sem tudta képzelni, hogy mi járhat annak a n nek a fejében, amikor a döntéseit l milliárdok megmenekülése vagy pusztulása, az emberi történelem legnagyobb birodalmának fennmaradása vagy bukása függ. Sol persze fikarcnyit sem tör dött vele. Vissza akarta kapni a lányát. A józan logika ellenére azt akarta, hogy Rachel életben maradjon. A Szfinx k mancsai között fekve egy pusztuló birodalom ostrom alatt álló világán, Sol Weintraub kitörölte a könnyeket a szeméb l, hogy jobban lássa a csillagokat, és Yeats verse, az „Imádság lányomért" jutott az eszébe: Kinn szél süvölt, s itt benn, míg takarója s bölcs je odva félig rejtve óvja, a lányom alszik. Nincs gát, semmi se, egy domb csak, s Gregoryék erdeje, ami az Atlantin nevelkedett kazlakat dönt szél útjába áll; s én föl-le járok egy órája már, s imádkozom: gond gyötri lelkemet. Imádkoztam hosszan e gyermekért, s hallottam, a toronyban sír a szél, s a híd íve alatt; és hogy süvölt a szilfák közt, az ár fölött, és zaklatottan arról képzel dtem: bomlott dobszóra megjelennek

a jövend id k, a tenger gyilkos ártatlansága küldi ket.12 Sol most jött csak rá, hogy nem akar mást, mint hogy újra aggódhasson azok miatt a jöv beli évek miatt, amelyekt l minden szül el re retteg. Hogy a betegség ne fossza meg a lányát a gyerekkorától, a tinédzseréveit l és a fiatal feln ttkor esetlen szárnypróbálgatásaitól. Sol egész életét azzal töltötte, hogy a visszavonhatatlan dolgok visszavonására törekedjen. Emlékezett arra a napra, amikor rátalált Sarai-ra a padláson, amint Rachel csecsem ruháit nézegette, és egy dobozba rakta ket. Emlékezett Sarai könnyeire és arra az ürességre, amit a kisgyermek elvesztése felett érzett, aki még mindig az övék volt, csak elragadta t lük az id folyama. Sol most már tudta, hogy csak az emlékeket lehet visszaidézni – hogy Sarai halott és nem térhet vissza, hogy Rachel gyerekkori barátai és világa mindörökre elt nt, hogy az a társadalom, amit a saját ideje szerint alig néhány hete hagyott ott, afelé halad, hogy visszavonhatatlanul elvesszen. Ahogy erre gondolt a Szfinx karmos k lábai között fekve, miközben a szél elhalt és a hamis csillag ragyogtak, Solnak eszébe jutott egy, az el l eltér és sokkal komorabb Yeats vers részlete: Bizton a jelenés már közeleg; Második Eljövetel közeleg; a Második Eljövetel! S alig ejtem ki a szót – a Spiritus Mundi rémlik elém, sivatagi homokban oroszlántest , emberfej lény, szeme üres, kegyetlen, mint a nap, combja megmozdul lassan, s körülötte nyugtalan madár-árnyak kavarognak. Sötétség újra; de most már tudom, 12

Rakovszky Zsuzsa fordítása.

hogy húsz évszázadig kényszerített rá egy bölcs megkövült lidérces álmot, s hogy – ha ideje j – miféle vad cammog majd Betlehembe, megszületni. 13 Sol nem tudta. Sol újra rájött, hogy nem is érdekli. Sol vissza akarta kapni a lányát.

Úgy t nt, hogy a haditanács arra a döntésre jutott, hogy ledobják a bombát. Meina Gladstone a hosszú asztalf nél ült, és az a különös, de egyáltalán nem kellemetlen lebegésszer érzés kerítette hatalmába, amit a túl hosszú ideig történ , vészesen kevés alvás okoz. Ha akár csak egy pillanatra is lehunyta volna a szemét, magával ragadta volna a kimerültség jeges sötétje, ezért inkább nem tette, még akkor sem, amikor a szemei már égtek, s a találkozók, eligazítások és sürg s megbeszélések monoton zsongása elhalkult, s átadta a helyét a végs kimerülés rátör hullámainak. A Tanács együtt nézte végig, ahogy a 181.2-es számú hadm veleti csoport – Lee parancsnok különítménye – fénypöttyei egyenként kihunytak, míg végül az eredeti hetvennégyb l már csak egy tucatnyi suhant a közelg raj közepe felé. Lee cirkálója a túlél k között volt. A hajók néma fogyatkozása, az er szakos és túlságosan is kézzelfogható halál ezen elvont és groteszken látványos megnyilvánulása közben Singh admirális és Morpurgo tábornok befejezte a háború menetének gyászos összegzését. – ...a GÁRDÁt és az Új Bushidót csak kisebb konfliktusokra, apróbb összecsapásokra és szerényebb célok elérésére tervezték – foglalta össze Morpurgo. – Alig félmillió férfival és n vel a szárnyai alatt a GÁRDA nem mérhet össze a Régi Föld bármelyik ezer évvel ezel tti 13

Ferencz Gy

fordítása.

nemzetállamának hadseregével. A raj pusztán a túlerejével legázol bennünket, lesöpri a flottáinkat és végül a számok gy zedelmeskednek. Kolcsev szenátor komoran meredt rájuk az asztal túlsó végéb l. A lususi sokkal aktívabb volt a tanácskozás és a vita során, mint Gladstone – gyakrabban címezték neki a kérdéseket, mint a n nek –, mintha a teremben tudat alatt mindenki tisztában lett volna azzal, hogy a hatalom áttev dik, a vezet ség fáklyája új kézbe kerül. Még nem, gondolta Gladstone az arcán dobolva szikár ujjaival, miközben hallgatta, ahogy Kolcsev keresztkérdéseket tesz fel a tábornoknak. – ...visszavonulni, és a második támadáshullámot érint létfontosságú világokat védeni... a Tau Ceti Centert természetesen, de olyan jelent s ipari bolygókat, mint a Renaissance Minor, a Fudzsi, a Deneb Vier és a Lusus? Morpurgo tábornok lenézett, és a papírjait kezdte rendezgetni, mintha a szemében hirtelen felizzó haragot akarná leplezni. – Szenátor, kevesebb mint tíz szabványnapon belül a második hullám eléri az összes célpontját. A Renaissance Minor kilencven órán belül elesik. Én arról beszéltem, hogy jelenleg a GÁRDA rendelkezésére álló er kkel, eszközökkel és technológiával kétséges, hogy egyetlen rendszert tartani tudjunk... mondjuk TC2-t. – Ez elfogadhatatlan, tábornok! – ugrott talpra Kakinuma szenátor. Morpurgo felnézett. – Egyetértek, szenátor. De ez az igazság. Denzel-Hiat-Amin soros elnök a szürke, májfoltos fejét ingatva ült. – Ennek semmi értelme. Nem voltak tervek a Háló védelmezésére? Singh admirális szólalt meg a székéb l: – A legjobb becslések szerint is minimum tizennyolc hónapunk lett volna, amíg a rajok egyáltalán támadásra szánják

el magukat. Persov külügyminiszter megköszörülte a torkát. – És... mi van, ha átengedjük ezt a huszonöt világot a Kitaszítottaknak, admirális? Mennyi id be telik, amíg az els vagy a második hullám képes további Háló-világokat megtámadni? Singh-nek nem volt szüksége a papírjai vagy a komlogja segítségére. – A célpontjuktól függ en, M. Persov, a Háló legközelebbi bolygója... az Esperance... kilenc szabványhónapi távolságra lenne a legközelebbi rajtól. A legtávolabbi célpont... a szül rendszer... Hawking-hajtóm vel nagyjából tizennégy év lenne. – Elég id , hogy átálljunk háborús gazdaságra – mondta Feldstein szenátor. A megbízatása a Barnard's Worldön kevesebb mint negyvennyolc szabványórán belül drámai módon le fog járni. Feldstein még korábban megfogadta, hogy velük lesz, amikor eljön a vég. A n hangja kimért, érzelemmentes volt. – Igenis van értelme. Csökkenteni kell a veszteségeket. Még a TC2 és kéttucat világ elvesztésével is a Háló hihetetlen mennyiség hadianyagot képes termelni... akár kilenc hónapon belül is. Azok alatt az évek alatt, amíg a Kitaszítottak mélyebbre hatolnak a Háló belsejébe, pusztán az ipari fölényünkkel képesek lehetünk legy zni ket. Imoto védelmi miniszter megrázta a fejét. – Az els és második hullámban pótolhatatlan nyersanyagok vesznek oda. A Háló gazdaságát megrendít csapás fogja érni. – Van egyáltalán választásunk? – kérdezte Peters szenátor a Deneb Dreir l. Minden szem az Albedo tanácstag MI mellett ül emberre nézett. Mintegy hangsúlyozandó a pillanat fontosságát, egy új MI személyiséget fogadtak be a Haditanács tagjai közé, és ráruházták a meglehet sen otrombán elnevezett „halálpálca eszköz" bemutatását. Nansen tanácstag magas volt, hímnem , napbarnított, nyugodt, leny göz , meggy , megbízható és

azzal a ritka vezet i kisugárzással rendelkezett, aminek hatására az emberek els pillantásra megszerették és tisztelték az illet t. Meina Gladstone els pillantásra irtózott és félt az új tanácstagtól. Úgy érezte, mintha ezt a kisugárzást csupán az MI szakemberek tervezték volna, hogy azt a fajta bizalmat és engedelmességet érjék el vele, amit az asztal körül ül k némelyikénél máris megfigyelt. Ráadásul tartott t le, hogy Nansen üzenete a halált jelentette. A halálpálca technológiája már évszázadok óta a Háló rendelkezésére állt. Eredetileg a Core tervezte, a használatát pedig a GÁRDÁ-ra és néhány különleges biztonsági er re korlátozták, mint amilyen például a Képvisel házé vagy Gladstone Pretoriánusaié volt. Nem égetett vagy robbantott, nem tt ki lövedéket, nem gyújtott fel semmit. Nem volt hangja, nem bocsátott ki látható sugarat vagy akusztikus hullámokat. Egyszer en megölte a célpontot. Pontosabban, ha a cél egy ember. A halálpálca hatósugara limitált – nem több ötven méternél –, de ezen a körön belül a célba vett ember meghalt, míg az állatok és az élettelen tárgyak tökéletes biztonságban voltak. A boncolás során összekuszálódott idegvégz déseket találtak, de semmilyen más sérülést. A halálpálca egyszer en véget vetett az életnek. Generációk óta a GÁRDA tisztjei hordták rövid hatósugarú önvédelmi fegyverként és a hatalom szimbólumaként. Nemrégiben, fedte fel Nansen tanácstag, a Core kifejlesztett egy eszközt, ami a halálpálca technikáját alkalmazta, de sokkal nagyobb léptékben. Haboztak, hogy nyilvánosságra hozzák-e a létezését, de a Kitaszítottak inváziójának küszöbön álló, borzalma fenyegetésének hatására... A kérdések pattogósak voltak, nemritkán cinikusak, lévén a katonák sokkal szkeptikusabbak a politikusoknál. Igen, a halálpálca megszabadíthat a Kitaszítottaktól, de mi lesz a Hegemónia népességével? Biztonságba kell helyezni ket valamelyik világon, amelyiknek van labirintusa, felelte Nansen, megismételve Albedo tanácstag korábbi tervét. Öt kilométer vastag szikla meg

fogja védeni ket a halálpálca szétterjed hullámainak bármilyen hatásától. Milyen messzire terjednek ezek a hullámok? A hatásuk alig három fényév távolságon belül a halálos szint alá csökken, válaszolta Nansen nyugodtan, magabiztosan, akár egy keresked a biztos üzlet küszöbén. Elég széles hatósugár, hogy bármelyik rendszert megtisztítsunk a támadó rajtól. Elég keskeny, hogy legfeljebb a szomszédos csillagrendszerek essenek bele. A Háló világainak kilencvenkét százalékának öt fényéves körzetében nem volt lakott világ. Mi lesz azokkal, akiket nem lehet evakuálni? – szegezte neki a kérdést Morpurgo. Nansen elmosolyodott, és kinyitotta a tenyerét, mintha csak meg akarná mutatni, hogy nincs benne semmi. Ne aktiválják a berendezést, amíg a hatóságok meg nem bizonyosodtak arról, hogy a Hegemónia összes lakosát evakuálták, vagy biztonságba helyezték, mondta. Elvégre is, teljes mértékben önök irányítják. Feldstein, Sabenstorafem, Peters, Persov és még néhányan mások máris fellelkesültek. Egy titkos fegyver, hogy véget vessen minden titkos fegyvernek. A Kitaszítottakat figyelmeztetni kellene... szervezni lehetne egy kis er demonstrációt. Sajnálom, mondta Nansen tanácstag. Amikor mosolygott, a fogai éppoly ragyogó fehérek voltak, mint a köpenye. Nem lehet szó demonstrációról. A fegyver pontosan úgy m ködik, mint egy halálpálca, csak sokkal szélesebb körben. Nem esik kár az élettelen anyagban, nem lesz robbanás vagy lökéshullám a neutrinók szintjén túl. Csak halott támadók. Ahhoz, hogy bemutassuk, magyarázta Albedo tanácstag, legalább egy Kitaszított rajon használni kell. A haditanács lelkesedése nem csökkent. Tökéletes, mondta a Minden Dolgok képvisel je, Gibbons, válasszunk ki egy rajt, és adjunk nekik egyórás határid t, hogy beszüntessék a támadást. Nem mi provokáltuk ki ezt a háborút. Jobb egymillió halott ellenség, mint egy olyan háború, ami a következ évtizedben tízmilliárdok életét követeli.

Hirosima, mondta Gladstone. Ez volt az els megjegyzése aznap, de ezt is túl halkan mondta, így a szárnysegédjén, Sedeptrán kívül senki nem hallotta meg. Morpugro megkérdezte: Biztosan tudják, hogy a halálos sugarak három fényév után hatástalanok lesznek? Tesztelték? Nansen elmosolyodott. Ha azt feleli: igen, valahol tömegest l fognak meghalni az emberek. Ha azt mondja: nem, a berendezés megbízhatóságát kérd jelezi meg súlyosan. Bizonyosak vagyunk abban, hogy m ködik, felelte végül. A szimulációk abszolút biztonságosak voltak. A Kijevi Csoport MI-jei ugyanezt mondták az els térkapu szingularitásról, gondolta Gladstone. Arról, amelyik elpusztította a Földet. Hangosan nem szólt egy szót sem. Singh, Morpurgo, Van Zeidt és a specialistáik még mindig Nansennek szegezték a fegyvereiket, mondván, hogy a Mare Infinitust nem lehet elég gyorsan evakuálni, és az egyetlen els hullámbeli Háló világ, amelyiknek van saját útveszt je, az Armaghast, alig egy fényév távolságra a Pacemt l és Svobodától. Nansen tanácstag önzetlen, segít kész mosolya nem hervadt le. – Demonstrációt akarnak, ami érthet is – mondta halkan. – Meg kell mutatni a Kitaszítottaknak, hogy nem t rjük el az inváziójukat, ugyanakkor törekedni kell a minimális emberveszteségre. Ráadásul biztonságba kell helyezni a Hegemónia lakosságát. – Megállt egy pillanatra, és rátenyerelt az asztallapra. – Mi a helyzet a Hyperionnal? Az asztal körül a zsongás hirtelen elmélyült. – Az nem tartózik valójában a Hálóhoz – felelte Gibbons. – De most a Hálóban van, m köd képes GÁRDA térkapuval! – kiáltotta Garion Persov külügyminiszter, akinek láthatóan tetszett az ötlet. Morpurgo tábornok komor tekintete semmit nem enyhült. – Az már csak néhány óráig lesz ott. Egyel re még tartjuk a szingularitás-gömböt, de bármikor eleshet. Magának a Hyperionnak a nagy rész már a Kitaszítottak kezén van.

– De a Hegemónia embereit már evakuálták? – kérdezte Persov. – Mindet, kivéve a f kormányzót! – sóhajtott fel Singh. – t nem találtuk meg a felfordulásban. – Sajnálatos – mondta különösebb meggy dés nélkül Persov miniszter –, de a lényeg, hogy a maradék lakosság javarészt hyperioni slakos, akik könnyedén be tudnak jutni az ottani labirintusba. Így van? Barbre Dan-Gyddis szólalt fel a gazdasági minisztériumból, akinek a fia fiberplasztültetvény-vezet volt Port Romance közelében: – Három órán belül? Lehetetlen. Nansen felállt. – Szerintem nem – mondta. – Fatline-on elküldhetjük a figyelmeztetést a f városba a megmaradt rendfenntartó hatóságnak, így azonnal elkezdhetik az evakuálást. A Hyperionon több ezer bejárat van a labirintusba. – Keats, a f város ostrom alatt áll – morogta Morpurgo. – Az egész bolygót támadják. Nansen tanácstag szomorúan bólintott. – És hamarosan kardélre hányják a barbár Kitaszítottak. Nehéz döntés, hölgyeim és uraim. De a berendezés m ködni fog. Az invázió egyszer en megsz nik létezni a Hyperion körül. Csak a bolygón milliók életét menthetjük meg, és ez a többi Kitaszított támadóegységre is hatással lesz. Tudjuk, hogy az úgynevezett Testvérrajok fatline-nal kommunikálnak egymással. Az els raj megsemmisítése, amelyik behatolt a Hegemónia területére... a Hyperion rajé... példaérték lesz. Nansen ismét megrázta a fejét, és szinte már atyai aggodalommal nézett körbe. Ilyen fájdalmas szinteséget nem lehetett szimulálni. – A döntés az önöké. A fegyver az önök rendelkezésére áll, csakis önökön múlik, hogy használják vagy félredobják. A Core-nak fáj egyetlen emberi életet is kioltani... vagy ha tétlenség miatt emberi életek kerülnek veszélybe. Ebben az esetben azonban, amikor életek milliárdjai forognak kockán... –

Nansen ismét kinyitotta a tenyerét, utoljára megrázta a fejét, és leült, láthatóan az emberi elmékre és szívekre hagyva a döntést. A hosszú asztal körül feler södött a pusmogás, a vita egyre hevesebbé vált. – F titkár! – kiáltotta Morpurgo tábornok. A hirtelen beálló csendben Gladstone a fejük fölötti félhomályban villódzó, holografikus monitorokra nézett. A Mare Infinitust támadó raj úgy tört az óceánvilág felé, akár egy apró, kék golyóbisra fröccse-n vérzuhatag. A 181.2-es hadm veleti csoportból már csak három narancsszín fénypötty maradt, és miközben a Tanács némán figyelte, ezekb l is kett kihunyt. Aztán az utolsónak megmaradt is kialudt. – Kommunikáció, érkezett valamilyen üzenet Lee admirálistól? – A parancsnoki központba nem, f titkár – érkezett a válasz. – Csak a szokásos csata közbeni fatline-telemetria. Úgy nik, nem érték el a raj közepét. Gladstone és Lee abban reménykedtek, hogy sikerül elfogni néhány Kitaszítottat, kikérdezni ket, hogy kétséget kizáróan megállapíthatják a támadóik kilétét. Most ez a tehetséges, energikus fiatalember halott – az parancsára halt meg –, a hetvennégy hajójuk pedig sorra odaveszett. – A Mare Infinitus térkapuját késleltetett plazmatöltetekkel felrobbantották – jelentette Singh admirális. – A raj el retolt er i most érik el a holdkörüli védelmi vonalat. Senki nem szólalt meg. A holografikus kijelz kön jól látszott, ahogy a vérvörös pöttyök hulláma elözönli a Mare Infinitus rendszert, és az utolsó narancssárga pötty is kialszik az aranyszín bolygó körül. A raj néhány száz hajója bolygókörüli pályán maradt, feltehet en abból a célból, hogy a Mare Infinitus elegáns úszó városait és tengeri farmjait ég romhalmazokká változtassák, de a vörös pöttyök nagyobbik része tovább nyomult el re, míg ki nem értek a szenzorok látóteréb l. – Az Asquith-rendszer három szabványórányira és negyvenegy percre van – jelentette egy technikus a

kijelz panel mellett. Kolcsev szenátor felállt. – Bocsássuk szavazásra a hyperioni er demonstráció kérdését – mondta, formálisan Gladstone-nak címezve, de igazából a tömeghez beszélt. Meina Gladstone megütögette az alsó ajkát. – Nem – mondta végül. – Nem lesz szavazás. Bevetjük az eszközt. Admirális, készítse el a szerkezettel felszerelt fáklyahajót a Hyperion térségébe történ áthelyezésre, aztán sugározzon figyelmeztet üzenetet a bolygóra és a Kitaszítottaknak egyaránt! Adjon nekik három órát! Imoto miniszter, küldjön kódolt fatline-utasítást a Hyperionra, közölve velük, hogy azonnal menedéket kell... ismétlem, kell... keresniük a labirintusokban! Mondja azt neki, hogy egy új fegyvert próbálunk ki. Morpurgo letörölte az izzadságot az arcáról. – F titkár, nem kockáztathatjuk, hogy ez a berendezés az ellenség karmai közé kerül. Gladstone rápillantott Nansen tanácstagra, ügyelve arra, hogy az arckifejezése ne tükrözze a gondolatait. – Tanácstag, megoldható, hogy a szerkezet automatikusan felrobbantsa saját magát, ha a hajónkat elfogják vagy megsemmisítik? – Igen, f titkár? – Gondoskodjon róla! Ismertesse az összes biztonsági berendezést a megfelel GÁRDA technikusokkal. – Sedeptra felé fordult. – Készítsen el egy egész hálóra kiterjed közvetítést nekem, tíz perccel azel tt kezd djön, amikor a szerkezet a tervek szerint aktiválódik! Szólom kell az embereknek err l. – Biztosan bölcs dolog...? – kezdte Feldstein szenátor. – Szükséges – felelte Gladstone. Felállt, és egy másodperccel kés bb harmincnyolc ember állt fel a teremben. – Néhány percre led lök, miközben maguk dolgoznak. Azt akarom, hogy a berendezést el készítsék, és a rendszerbe szállítsák, a Hyperiont pedig haladéktalanul figyelmeztessék! Azt akarom, hogy mire harminc perc múlva felébredek, készen legyenek a

tartalék tervek és egy esetleg tárgyalásos rendezés követelései pontjai! Gladstone végignézett a csoporton, tudva, hogy húsz órán belül így vagy úgy, de az emberek legtöbbje elveszti a hatalmát és a pozícióját. Így vagy úgy, de ez volt az utolsó napja titkárként. Meina Gladstone elmosolyodott. – A tanácskozást berekesztem – mondta, és egy térkapun keresztül visszavonult a szálláshelyére aludni.

NEGYVENHÁROM Leigh Hunt még sosem látott senkit meghalni. A Keats-szel töltött utolsó nap és éjszaka – Hunt még mindig úgy gondolt rá, mint Joseph Severnre, de abban is biztos volt, hogy a haldokló ember saját magára John Keatsként gondolt – volt a legnehezebb Hunt életében. Keats életének utolsó napján gyakran hányt vért, és két öklendezési roham között Hunt szinte hallotta, ahogy az apró férfi torka és tüdeje megtelik váladékkal. Az életéért küzdött. Hunt az ágy mellett ült a csöppnyi el szobában a Piazza di Spagnán, és Keats delirálását hallgatta, miközben a napfelkeltéb l reggel lett, majd a reggel kora délutánná fakult. Keatset láz gyötörte és rendszeresen elvesztette az eszméletét, de ragaszkodott hozzá, hogy Hunt hallgassa és írjon le mindent – a szomszéd szobában találtak tollat, tintát és papírt –, Hunt pedig engedelmeskedett, sebesen körmölve, ahogy a haldokló metaszférákról és elveszett istenségekr l, a költ k felel sségér l és az istenek elmúlásáról, s a Core-ban dúló miltoni háborúról motyogott. Hunt felkapta a fejét, és megszorította Keats tüzel kezét. – Hol van a Core, Sev... Keats? Hol van? A haldokló férfit verejték lepte el, és oldalra fordította a fejét. – Ne leheljen rám... olyan, mint a jég! – A Core – ismételte Hunt hátrad lve. Úgy érezte, hogy

szánalmában és dühében menten elsírja magát. – Hol van a Core? Keats elmosolyodott, a fejét fájdalmában el re-hátra ingatta. A hang, amivel leveg t vett, olyan volt, egy kovács fújtatójának a szelelése. – Mint a pókok a hálóban – lihegte –, pókok a hálóban. Sz nek... hagyják, hogy mi sz jük helyettük... aztán begubóznak és kiszívnak. Mint a legyek, amiket a pókok elkapnak a hálóban. Hunt abbahagyta az írást, és tovább hallgatta ezt a látszólag értelmetlen zagyválást. Aztán megvilágosodott el tte. – Istenem! – sóhajtotta. – A térkapu-rendszerben vannak. Keats megpróbált felülni, és borzasztó er vel megragadta Hunt karját. – Mondja meg a vezérének, Hunt. Gladstone-nak ki kell szakítania. Kiszakítani. Pókok a hálóban. Emberistenek és gépistenek... meg kell találni az egységet. Én nem! – Visszahanyatlott a párnákra, és hangtalanul zokogni kezdett. – Én nem. Keats délután aludt valamicskét, noha Hunt sejtette, hogy ez közelebb lehetett a halához, mint az alváshoz. A legkisebb nesz felriasztotta a haldokló költ t, ilyenkor rögtön fuldokolni kezdett. Napnyugtára Keats már ahhoz is gyenge volt, hogy köhögj ön, Hunt segített neki egy lavór fölé tartani a fejét, és hagyni, hogy a gravitáció tisztítsa ki a szájából és a torkából a véres nyálkát. Néha, amikor Keats elszundított, Hunt odasétált az ablakhoz, egyszer pedig le a lépcs n a bejárati ajtóhoz, hogy kinézzen a Piazzára. Valami magas és éles vonalú állt a Piazzával szemben a legsötétebb árnyékban a lépcs k tövénél. Este Hunt maga is elszunnyadt ül helyzetében a kemény széken Keats ágya mellett. Azt álmodta, hogy zuhan, mire felriadva megkapaszkodott. Ekkor vette csak észre, hogy Keats ébren van, és t nézi. – Látott már valakit meghalni? – kérdezte a költ két kínzó légvétel között. – Nem. – Hunt arra gondolt, hogy van valami furcsa a fiatalember tekintetében, mintha t nézné, de valaki teljesen mást

látna. – Akkor sajnálom – mondta Keats. – Mennyi gondot és veszélyt kell vállalnia miattam. Most azonban er snek kell lennie, már nem tart sokáig. Huntot nemcsak a mondatban rejl bátorság lepte meg, hanem az is, hogy Keats dialektusa az eddig sima hálóbeli szabvány angolból valami sokkal sibbre és érdekesebbre váltott át. – Marhaság – mondta Hunt olyan lelkesedéssel és hévvel, amit valójában nem érzett. – Még napkelte el tt túl leszünk az egészen. Amint besötétedik, kilopózok és keresek egy térkaput. – A Shrike elkap – rázta meg a fejét Keats. – Nem hagyja, hogy bárki segítsen nekem. Az a feladata, hogy csak saját magamon keresztül menthessem meg magamat. – Lehunyta a szemét, és a légzése ismét szaggatottá vált. – Nem értem – mondta Leigh Hunt a fiatal férfi kezét fogva. Gyanította, hogy a szavakat inkább már csak a láz mondatja a költ vel, de mivel ez egyike volt azon kevés alkalmaknak az elmúlt két napban, amikor a költ teljesen tudatánál volt, Hunt úgy érezte, hogy érdemes vesz dni a társalgással. – Hogy érti azt, hogy csak saját magán keresztül mentheti meg magát? Keats szemei megrebbenve felnyíltak. Barnák voltak és túlságosan is csillogóak. – Ummon és a többiek megpróbálnak rávenni, hogy mentsem meg magamat az istenlét elfogadásával. Csalétek a fehérbálna kifogásához, méz az utolsó légy elkapásához, John Keats úr, öt láb magas... és aztán elkezd dhet az összebékülés, ugye? – Miféle összebékülés? – Hunt közelebb hajolt, és igyekezett nem rálehelni. Keats mintha összement volna a gy rött leped és takarók között, de a bel le áradó h szinte az egész szobát betöltötte. Az arca sápadt ovális volt a félhomályban. Hunt fel sem figyelt a visszaver napsugarak aranyszín csíkjára, ami közvetlenül a mennyezet alatt kúszott végig a falon, de Keats szemei rászegez dtek a nappal utolsó hírnökére. – Ember és gép, teremt és teremtmény összebékülésére – mondta Keats, majd köhögni kezdett. Csak akkor hagyta abba,

amikor végre sikerült kiköpnie a vöröses nyákot a Hunt által odatartott lavórba. Visszafeküdt, zihált egy másodpercig, aztán folytatta. – Az emberiség és azoknak a fajoknak az összebékülése, amelyeket megpróbált kiirtania; a Core és az emberiségé, amit megpróbált eltörölni; az r-Ami-Összeköt fájdalmasan kifejl dött Istene és az seié, akik megpróbálták eltörölni. Hunt megrázta a fejét, és abbahagyta az írást. – Nem értem. Maga lehet ez a... messiás... azzal, hogy hátrahagyja a halálos ágyát? Keats sápadt, ovális arca el re-hátramozgott a párnán, ami akár a nevetésnek is megfelelhetett. – Mindannyian lehetnénk. Hunt. Az emberiség baklövése és legnagyobb büszkesége. Elfogadjuk a fájdalmunkat. Utat engedünk a gyermekeinknek. Ezzel elnyerjük a jogot, hogy azzá az Istenné váljunk, akir l álmodtunk. Hunt lenézett, és látta, hogy az ujjai ökölbe szorultak tehetetlen dühében. – Ha képes erre... ha képes ezzé a hatalommá válni... akkor tegye meg! Juttasson ki minket innen! – Nem lehet – hunyta le ismét a szemét Keats. – Én nem vagyok AKI ELJÖN, hanem az, AKI EL BB JÖN EL. Nem a megkeresztelt, hanem a keresztel . Merde, Hunt, én ateista vagyok! Még Severn sem tudott meggy zni ezekr l a dolgokról, amikor eljött értem a halál! – Keats olyan hévvel ragadta meg Hunt karját, ami szinte megrémisztette az id sebb embert. – Írja le ezt! Hunt kapkodva megkereste az si tollat és a durva felszín papírt, s sietve írni kezdett, hogy le ne maradjon az els szavakról, amiket Keats máris suttogni kezdett: Hallgatsz, csak hallgatsz! Mégis értem én, amire néma arcod oktat engem. Csodás tudás tesz istenné. Nevek, ó tettek, agg legendák, lázadások, szörny ségek, felségek hangjai,

halálhörgés, teremtés, pusztítás, betölti mind agyam tág rjeit, s megistenít, mintha víg lángú bort innék, vagy páratlan varázsitalt, s halhatatlanná lennék. 14 Keats még három gyötrelmes óráig élt. Id nként, mintha egy úszó emelkedne ki a kínok tengeréb l, feleszmélt, hogy leveg t vegyen vagy ellihegjen néhány fontos zagyvaságot. Egyszer, jóval sötétedés után, megrántotta Hunt inge ujját és viszonylag értelmesen kezdett suttogni: – Amikor meghaltam, a Shrike nem fogja bántani magát. Rám vár. Lehet, hogy nincs hazaút, de nem fogja bántani, miközben keresi. – Aztán, amikor Hunt közelebb hajolt, hogy meghallgassa, egyáltalán mozog-e a leveg a költ tüdejében, Keats újra megszólalt, és addig beszélt a kínzó rohamok közt, míg pontos útmutatást nem adott Huntnak az eltemetésér l Róma protestáns temet jében, Caius Cestius piramisa mellett. – Marhaság, marhaság – motyogta Hunt újra meg újra, mintha egy mantra lenne, és szorosan tartotta a fiatalember kezét. – Virágok – suttogta Keats valamivel kés bb, amikor Hunt éppen meggyújtott egy lámpát az asztalon. A költ szemei tágra nyíltak, ahogy tiszta, gyermeki rácsodálkozással bámulta a plafont. Hunt felpillantott, és a mennyezet festett kék kockáiban kifakult sárga rózsákat látott. – Virágok... fölöttem – suttogta Keats két er ltetett légvétel között. Hunt az ablaknál állt, a Spanyol lépcs sor mögötti árnyékot bámulta, amikor a háta mögött az elkínzott, hörg lélegzés egyenetlenné vált, majd abbamaradt. Keats zihálva ezt suttogta: – Severn... emelj fel! Haldoklom. Hunt leült az ágyra, és megtámasztotta. Az apró, szinte súlytalan testb l sütött a meleg, mintha magát a költ t alkotó anyag égne el. 14 Vas István fordítása.

– Ne ijedj meg! Légy er s! És köszönd meg Istennek, hogy bekövetkezett! – lehelte Keats, miközben a borzalmas fújtatás alábbhagyott. Amikor ismét nyugodtabb ütemben szedte a leveg t, Hunt segített Keatsnek kényelmesebben visszafeküdni. Hunt kicserélte a vizet a lavórban, és megnedvesített egy tiszta ruhát. Mire visszaért, Keats már halott volt. Kés bb, közvetlenül napfelkelte után, Hunt felemelte az apró testet – a saját ágyából szerzett friss vászonba csavarta –, és kiment a városba.

A vihar lecsendesült, mire Brawne Lamia elérte a völgy végét. Ahogy elhaladt a Barlangkripták mellett, ugyanazt a különös ragyogást látta, amit a kripta is kibocsátott magából, de a földb l borzalmas zajt hallott kisz dni – mintha ezernyi lélek nyöszörgése, kiáltozása lenne. Brawne továbbsietett. Mire a Shrike-palota el tt állt, az ég már teljesen kitisztult. Az épület nem hazudtolta meg a nevét: a félboltozat úgy ívelt felfelé és el re, mint a lény páncélja, a támasztóelemek egy-egy karomként martak a völgy talajába, a támpillérek a Shrike tüskéiként meredeztek felfelé és kifelé. Ahogy a bels ragyogás fokozódott, a falak egyre inkább áttetsz vé váltak, míg a végén az épület úgy fénylett, mint egy hatalmas papírvékony falú töklámpás. A fels részek vörösen izzottak, akár a Shrike tekintete. Brawne vett egy mély lélegzetet, és megérintette a hasát. Terhes volt – már azel tt tudta, hogy elhagyta a Lusust –, és nem tartozott többel a születend fiának vagy lányának, mint annak a lehetetlenül öreg költ nek a Shrike fáján? Tudta, hogy a válasz igen, ugyanakkor azt is, hogy nem érdekli. Kiengedte a leveg t, és közelebb lépett a Shrike-palotához. Kívülr l a palota nem volt több húsz méter szélesnél. Korábban, amikor beléptek, Brawne és a többi zarándok egyetlen üres térségnek látta a belsejét, leszámítva a pengeszer oszlopokat, amelyek a fényl kupolát támasztották alá. Most, ahogy Brawne a bejáratnál állt, a bels tér sokkal nagyobb volt

az egész völgynél. Tucatnyi fehér k l készült párkány sorakozott egymás fölött, és veszett bele a messzeségbe. Mindegyik k párkányon emberi holttestek hevertek, mindegyik máshogy öltöztetve, de mindegyiket ugyanaz a félorganikus, fél-parazita csatlakozó és kábel rögzítette, amit a barátai szerint is viselt. Csakhogy ezek az átlátszó fémköldökök vörösen lüktettek, és szabályos id közönként összehúzódtak és kitágultak, mintha az alvó alakok koponyájában vér keringene. Brawne hátratántorodott, legalább annyira az anti-entrópikus hullámok vonzása, mint a látottak hatására, amikor pedig már tíz méterre állt a palotától, a külseje pontosan akkora volt, mint mindig is. Meg sem próbálta felfogni, hogy többvonásnyi bels tér hogyan férhet el egy ilyen szerény méret burkolat alatt, Az Id kripták lassan kinyíltak. Amennyire tudta, a palota egyszerre létezhetett különböz id kben is. Amit biztosan tudott, az az volt, hogy amikor felébredt a saját utazásaiból a kábellel a fején, látta a Shrike tüskefáját energiavezetékkel és csövekkel teli, a szemnek láthatatlanul, de immár bizonyosan összekapcsolva a Shrike-palotával. Ismét odalépett a bejárathoz. Belül a Shrike várta. Általában csillogó páncélja most feketének látszott, élesen kirajzolódva az t körülvev ragyogásban. Brawne érezte, hogy szétárad a testében az adrenalin, érezte a késztetést, hogy megforduljon és elrohanjon, ehelyett belépett. A bejárat mintha elt nt volna a háta mögött, csak annyi látszott bel le, hogy a körvonala megtöri a falakból áradó egyenletes fényt. A Shrike nem mozdult. A vörös szemei a koponyája árnyékában parázslottak. Brawne el relépett, a csizmás lábai nem ütöttek zajt a padlón. A Shrike tíz méterre jobbra állt t le, ahol a párkányok elkezd dtek, groteszk polcokként sorakozva egészen a ragyogásba vesz mennyezetig. Nem voltak illúziói afel l, hogy kijutna az ajtón azel tt, hogy a teremtmény utolérné. A lény nem mozdult. A leveg ózon szagától és valamilyen

émelyít en édes illattól volt terhes. Brawne a háta mögötti fal mentén haladva végigpásztázta a sorokat, ismer s arcok után kutatva. Minden egyes lépéssel jobban eltávolodott a kijárattól, és megkönnyítette a Shrike dolgát, ha el akarta volna vágni az útját. A teremtmény úgy állt ott, mint egy fekete szobor a fénytenger közepén. A sorok több kilométer hosszan húzódtak. A sötét testek sorait lépcs k törték meg, a töredezett fokok egy méternél is magasabbak voltak. Néhány percnyi gyaloglás után Brawne felmászott az egyik ilyen lépcs alsó harmadáig, megérintette a legközelebbi holttestet a második sorban, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a férfi b re meleg, a mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed. Nem Martin Silenus volt az. Brawne folytatta az útját, szinte várva, hogy Paul Duréra, Sol Weintraubra vagy akár saját magára rábukkan az él halottak tengerében. Ehelyett egy olyan arcot talált, amit legutóbb egy hegyoldalból kifaragva látott. Bús Vili király mozdulatlanul feküdt a hideg kövön, öt sorral magasabban, szakadozott és foltos királyi palástjában. A szomorú arc – akárcsak a többi – valamiféle bels szenvedést l torzult el. Martin Silenus három holttesttel arrébb, a második sorban feküdt. Brawne lekuporodott a költ mellé, hátrasandított a Shrike fekete, továbbra is mozdulatlan foltjára a párkányok végénél. A többiekhez hasonlóan Silenus is úgy t nt, mintha életben lenne, csendes agóniában, és egy neurális söntaljzaton keresztül ugyanúgy egy lüktet köldökcs csatlakozott a testéhez, ami a párkány mögött a fehér falban végz dött. Brawne a félelemt l zihálva végigfuttatta az ujjait a költ koponyáján, kitapintotta a csont és a m anyag találkozását, aztán megtapogatta magát a mesterséges köldököt, egészen addig a pontig, ahol beleolvadt a k be, de nem talált rajta nyílást vagy illesztést. Az ujjai alatt folyadék áramlott. – A francba! – suttogta, és a hirtelen rátör pániktól vezérelve hátranézett. Biztosra vette, hogy a Shrike a háta mögé lopódzott. A sötét sziluett mozdulatlanul állt a hosszú csarnok végében. A zsebei üresek voltak. Nem volt se fegyvere, se bármilyen

szerszáma. Rájött, hogy vissza kell térnie a Szfinxhez, megkeresni a csomagjait, találni valamit, amivel vágni lehet, aztán minden bátorságát összeszedve visszajönni ide. Brawne tudta, hogy még egyszer nem jönne keresztül azon az ajtón. Letérdelt, vett egy mély lélegzetet, és felemelte a karját, aztán lecsapott. A tenyere éle nekivágódott a cs nek, ami tiszta anyagnak látszott, de keményebbnek érz dött az acélnál. A karja csuklótól a válláig elzsibbadt az ütést l. Brawne Lamia jobbra fordította a fejét. A Shrike elindult felé, lassú léptekkel, akár egy kényelmesen sétáló öregember. Brawne felkiáltott, letérdelt, és mereven tartott tenyérrel, nagyujját a megfelel szögben rögzítve ismét lesújtott. A hatalmas helyiség visszhangzott a csapástól. Brawne a Lususon n tt fel, 1,3 szabvány gravitáció mellett, és a fajához képest er snek számított. Kilenc éves kora óta arról álmodott és azért dolgozott, hogy detektív lehessen, és ennek a megszállott, ám teljesen logikátlan felkészülésnek része volt a harcm vészetek tanulása is. Most nagyot nyögve újra felemelte a kezét, és lecsapott. A tudatában a tenyere egy bárd pengéje volt, az elméjében látta a végzetes, átüt erej találatot. A kemény köldökcs alig észrevehet en behorpadt, de továbbra is lüktetett, mintha élne, és úgy t nt, mintha összerezzent volna a következ ütés el tt. Mögötte és alatta immár hallhatóvá vált a léptek zaja. Brawne majdnem felkuncogott. A Shrike képes volt léptek nélkül mozogni, eljutni innen oda anélkül, hogy közben mennie kellene. Nyilván örömét lelte a prédája megrémisztésében. Brawne nem félt. Ahhoz túlságosan elfoglalt volt. Felemelte a kezét, keményen lesújtott. A követ több eséllyel püfölhette volna. Tenyéréllel ismét rávágott a köldökcs re, és érezte, hogy a kezében valamelyik apró csont megadja magát. A fájdalom távoli zörej volt csupán, mint a Shrike csosszanásai. Eszedbe jutott egyáltalán, gondolta, hogy valószín leg meg fog ölni, ha eltöröd ezt az izét? Újra meglendítette a karját. A léptek megtorpantak a lépcs

aljánál. Brawne most már zihált az er feszítést l. A homlokáról és az arcáról izzadság csöpögött az alvó költ mellkasára. Még csak nem is kedvellek, gondolta Martin Silenusról, és tovább próbálkozott. Mintha egy fémelefánt lábát próbálta volna levágni. A Shrike elindult fölfelé a lépcs n. Brawne az egész súlyát beleadta a következ csapásba, ami kis híján kificamította a vállát és eltörte a csuklóját, s további csontocskákat roppantott össze a tenyerében. És keresztülvágta a köldökcsövet. Vörös, vérnek túlságosan híg folyadék fröccsent Brawne lábaira és a fehér k re. A félbevágott kábel falból kinyúló vége összerándult, aztán vadul csapkodni kezdett, mint egy izgatott csáp, miel tt ernyedten lekonyult és visszahúzódott. A lyuk nyomban megsz nt létezni, ahogy a cs , egy vérz kígyó elt nt benne. A még mindig Silenus neurális csatlakozójához rögzített cs vég öt másodpercen belül kiszáradt és elsorvadt, mint a vízb l kihalászott medúza. A költ arcára és vállaira vörös lé fröcskölt, ami aztán Brawne szeme láttára kékké változott. Martin Silenus szemhéja megrebbent, aztán felpattantak a szemei. – Hé – mondta –, ismeri azt a kurva Shrike-ot, ami közvetlenül a háta mögött áll?

Gladstone a szálláshelyére érve egyenesen a fatline-fülkéhez sietett. Két üzenet várta. Az els a Hyperion térségéb l érkezett. Gladstone pislogott egyet, ahogy korábbi hyperioni f kormányzó, az ifjú Lane lágy hangján beszámolt a Kitaszítottak Ítél székén történtekr l. Gladstone hátrad lt a b rszékben, és mindkét öklét az arcához emelte, amikor Lane elismételte a Kitaszítottak visszautasításait. Nem k voltak a támadók. Lane egy rövid összefoglalással egészítette ki az üzenetet a rajról és a véleményér l, miszerint a Kitaszítottak valószín leg igazat beszélnek, elmondta, hogy a Konzul sorsa egyel re ismeretlen, és

további parancsokat kért. – Válasz? – kérdezte afatline-komputer. – Igazold vissza az üzenet kézbesítését – felelte Gladstone. – Egy alkalomra szóló diplomáciai kóddal küld el: „Álljon készenlétben". Gladstone aktiválta a következ üzenetet. William Ajunta Lee admirális jelent meg egy töredezett fatline-mozgóképen. A hajója fatline-átviv egysége nyilvánvalóan csökkentett energiával dolgozott. Gladstone az oldalsó adatoszlopokról látta, hogy a küldemény a hadihajók szokásos telemetriai szignáljai között érkezett kódolva; a GÁRDA technikusai nyilván észre fogják venni az ellen rz kódok eltérését, de ez még órákba vagy napokba telik. Lee arca véres volt, a háttérben füst gomolygott. A zavaros, fekete-fehér képb l Gladstone azt sz rte le, hogy a fiatalember a cirkáló hangárjából kezdeményezte az átvitelt. Mögötte egy fém munkaasztalon egy holttest feküdt. – ...tengerészgyalogosok egy csoportjának sikerült behatolni az egyik rohamcsónakjukba – zihálta Lee. Él legénység vezeti ket... hajónként öttagú... és valóban Kitaszítottaknak látszanak, de nézze meg, hogy mi történik, ha fel akarjuk boncolni a hullájukat. – A kép elmozdult, és Gladstone ekkor jött rá, hogy Lee egy kézi átviv t használt a cirkáló fatline-egységére kötve. Lee elt nt, és a f titkár egy halott Kitaszított fehér, összeroncsolt arcával nézett farkasszemet. A szeméb l és füléb l patakzó vérb l Gladstone gyanította, hogy a férfival egy robbanás lökéshulláma végzett. Lee keze t nt fel ismét – csak a kézel jén viselt rangjelzésr l lehetett felismerni –, amiben egy lézerszikét tartott. A fiatal parancsnok nem zavartatta magát a ruházat eltávolításával, miel tt függ leges metszést ejtett szegycsonttól kiindulva lefelé. Lee elrántotta a lézert tartó kezét, aztán a kép stabilizálódott, amikor valami történt a Kitaszított hullájával. A halott férfi mellkasa jókora foltokban füstölni kezdett, mintha a lézer

lobbantotta volna lángra a ruháját. Az egyenruha átégett, és rögtön láthatóvá vált, hogy férfi melle egyre táguló, szabálytalan lyukakban ég, a lyukakból pedig olyan intenzív fény tört el , hogy a hordozható átviv nek csökkentenie kellett az érzékenységét. Most már a tetem koponyája is átlyukadt helyenként, táncoló foltokat hagyva a fatline-képerny n és Gladstone retináján. A kamera hátrahúzódott, miel tt a hullát teljesen elemésztették a lángok, mintha csak a h ség elviselhetetlenné vált volna. Lee arca úszott a fókuszba. – Látja, f titkár, ez volt a helyzet az összes hullával. Egyet sem fogtunk el élve. Egyel re nem találtuk meg a raj központját, csak még több csatahajót, és azt hiszem... A kép elsötétedett, és az adatoszlopok meger sítették, hogy az üzenetet átvitel közben szakadt félbe. – Válasz? Gladstone megrázta a fejét, és kilépett a fülkéb l. A dolgozószobájában vágyakozva nézett végig a jókora hever jén, aztán leült az asztala mögé, tudván, hogy ha egy másodpercre is lehunyja a szemét, nyomban elalszik. A privát komlog frekvenciáján Sedeptra jelentkezett be, és tudatta vele, hogy Morpurgo tábornok sürg s ügyben akar találkozni a titkárral. A lususi belépett, és idegességében fel-alá kezdett járkálni. – F titkár asszony, megértem az indokát, amiért felhatalmazást adott a halálpálca eszköz használatára, mégis tiltakoznom kell. – Miért, Arthur? – kérdezte, hetek óta el ször szólítva a nevén a férfit. – Mert pokolira nem tudjuk a kimenetelét. Túlságosan veszélyes. És... és nem helyénvaló. Gladstone felvonta a szemöldökét. – Több milliárd polgár elvesztése egy elhúzódó, vesztes háborúban helyénvaló lenne, míg a berendezés használata néhány millió elpusztítására már nem az? Ez a GÁRDA álláspontja, Arthur?

– Ez az én álláspontom, f titkár. – Megértem és nem felejtem el, Arthur – bólintott Gladstone. – De a döntést már meghoztam, és végre fogják hajtani. – Látta, hogy az öreg barátja megköszörüli a torkát, de miel tt a férfi tiltakozhatott volna, vagy ami még valószín bb, felajánlhatta volna a lemondását, Gladstone folytatta. – Sétálna velem egyet, Arthur? A GÁRDA tábornoka összezavarodott. – Sétálni? Miért? – Friss leveg re van szükségünk. – Válaszra sem várva Gladstone odalépett a privát térkapujához, manuálisan beütötte a szükséges diskey-t, és aktiválta a térkaput. Morpurgo átlépett a tejfehér kapun, lenézett a térdéig ér aranyszín f re, aztán fel a távoli égboltra, végül még feljebb a sáfránysárga égre, ahol bronz gomolyfelh k álltak össze csipkézett oszlopokká. Mögötte a portál elt nt, a helyét csak a méter magas diskey jelezte, az egyetlen látható emberkéz alkotta tárgy a végtelen füves síkságon és a felh kkel borított égen. – Hol a pokolban vagyunk? – kérdezte. Gladstone kihúzott egy hosszú f szálat, és rágcsálni kezdte. – A Kassop-Rauxelen. Nincs adatszférája, sem orbitális eszközei, vagy bármiféle emberi vagy mechanikus lakossága. – Valószín leg ez sem mentesebb a Core felügyeletét l – horkant fel Morpurgo –, mint azok a helyek, ahová Byron Lamia vitt el minket, Meina. – Talán nem – felelte Gladstone. – Arthur, figyeljen! – A komlogján el hívta az imént látott két fatline-üzenetet. Amikor végeztek, s Lee arca semmivé foszlott, Morpurgo járkálni kezdett a magas f ben. – Nos? – kérdezte Gladstone, amikor utolérte. – Tehát ezek a Kitaszított holttestek megsemmisítik önmagukat, épp úgy, ahogy a cybrid tetemek szokták – mondta. – És akkor mi van? Gondolja, hogy a Szenátus vagy a Minden Dolgok elfogadják ezt bizonyítéknak arra, hogy a Core áll az invázió mögött?

Gladstone felsóhajtott. A f puhának, hívogatónak t nt. Elképzelte, hogy elheveredik, álomba szenderül, amib l sosem kell visszatérnie. – Nekünk elég bizonyíték. A csoportnak. – Gladstone-nak nem kellett magyarázkodnia. Már a Szenátus els napjai óta fenntartották a gyanakvásukat a Core-ral szemben, a reményüket, hogy egyszer kiszabadulhatnak az MI-k fennhatósága alól. Amikor Byron Lamia vezette ket... de az már régen volt. Morpurgo nézte, ahogy a szél végigsüvít az aranyló mez n. A láthatárhoz közel a bronzfelh k belsejében különös fajtájú gömbvillám játszott. – És akkor mi van? A tudás hasznavehetetlen, ha nem tudjuk, hol csapjunk le. – Három óránk van. – Két óránk és negyvenkét percünk – pillantott le Morpurgo a komlogjára. – Ez vajmi kevés egy csodára, Meina. Gladstone még csak el sem mosolyodott. – Vajmi kevés bármire is, Arthur. Megérintette a diskey-t, és a térkapu életre kelt. – Mit tehetünk? – kérdezte Morpurgo. – A Core MI-jei éppen most ismertetik a technikusainkkal a halálpálca ködését. A fáklyahajó egy órán belül készen áll. – Felrobbantjuk valahol, ahol nem árthat senkinek – mondta Gladstone. A tábornok megtorpant, és rámeredt a n re. – Hol a pokolban van ilyen hely? Az az átkozott Nansen azt állítja, hogy a szerkezet halálos hatósugara legalább három fényév, de hogyan bízhatnánk meg benne? Aktiváljuk a szerkezetet... a Hyperion közelében vagy bárhol máshol... és talán az egész emberiségre pusztulást hozunk. – Van egy ötletem, de aludni akarok rá egyet – mondta Gladstone. – Aludni rá egyet? – horkant fel Morpurgo tábornok. – Lefekszek egy kicsit, Arthur – jelentette ki Gladstone. – Javaslom, hogy maga is tegye ugyanezt. – A n átlépett a kapun. Morpurgo elnyomott egy káromkodást, megigazította a

sapkáját, és felemelt f vel, rezzenéstelen arccal átsétált a térkapun, mint egy katona, aki a saját kivégzésére masírozik.

A Hyperiontól körülbelül tíz fénypercre vándorló hegy legfels teraszán a Konzul és tizenhét Kitaszított szabályos, körbe rendezett, lapos köveken ült, amelyeket egy nagyobb kör övezett. Arról döntöttek, hogy a Konzul életben maradjon-e. – A felesége és a gyermekei meghaltak a Bressián – mondta Freeman Ghenga. – Abban a háborúban, ami a bolygó és a Moseman klán között dúlt. – Igen – felelte a Konzul. – A Hegemónia azt hitte, hogy az egész raj érintve van a támadásban. Én nem szóltam semmit, hogy felvilágosítsam ket a tévedésr l. – De a feleségét és a gyermekeit meggyilkolták. A Konzul a kövek felett a lassan ismét éjszakába forduló hegycsúcs felé nézett. – És aztán? Nem kérek könyörületet a Törvényszékt l. Nem hozok fel ment körülményeket. Megöltem Freeman Andilt és a három technikust. El re megfontolt szándékból. Megöltem ket pusztán abból a célból, hogy a berendezésük segítségével kinyissam az Id kriptákat. Ennek semmi köze a feleségemhez és a gyerekekhez! Egy szakállas Kitaszított lépett el re a bels körbe, akire a Konzul emlékezett, hogy Hullcare Amnion szóviv ként mutatkozott be. – A készülék használhatatlan volt. Nem csinált semmit. A Konzul megfordult, eltátotta a száját, aztán be is csukta anélkül, hogy egy szót is szólt volna. – Csak egy próba – vette át a szót Freeman Ghenga. – De a kripták kinyíltak... – A Konzul hangja alig volt több suttogásnál. – El re tudtuk, hogy mikor fognak kinyílni – mondta Coredwell Minmun. – Az anti-entrópikus mez k gyengülési üteméb l kiszámoltuk. A készülék csak egy próba volt.

– Egy próba – ismételte a Konzul. – A semmiért öltem meg négy embert. Egy próba kedvéért. – A feleségét és a gyermekeit a Kitaszítottak ölték meg – mondta Freeman Ghenga. – A bolygóját, a Maui-Covenantot a Hegemónia dúlta fel. A cselekedetei bizonyos határokon belül el re megjósolhatóak voltak. Gladstone számolt ezzel. Mi is. De meg kellett tudnunk ezeket a határokat. A Konzul tett három lépést, és háttal a többieknek megállt. – Hiábavaló. – Tessék? – kérdezte Freeman Ghenga. A magas asszony kopasz fejb re csillogott a csillagok fényében, és visszatükrözte egy felettük elhaladó üstökösfarm fényeit. – Minden hiábavaló – nevetett fel halkan a Konzul. – Még az árulásaim is. Semmi sem valóságos. Elfecsérelt. Coredwell Minmun szóviv felállt, és elrendezte a köpenye ráncait. – A Törvényszék meghozta a döntését – mondta. A többi tizenhat Kitaszított bólintott. A Konzul megfordult. A fáradt arcából mintha valamiféle türelmetlenség tükröz dött volna. – Akkor halljuk. Az Isten szerelmére, essünk már túl rajta! Freeman Ghenga felállt, és szembefordult a Konzullal. – Arra ítéljük, hogy életben maradjon. Arra ítéljük, hogy kijavítsa azokat a károkat, amiket okozott! – Nem, nem lehet... de hát... – A Konzul megtántorodott, mintha arcul ütötték volna. – Arra ítéljük, hogy megélje a közelg káosz korát – folytatta Hullcare Amnion szóvívó. – Segíteni kell nekünk egyesíteni az emberiség szétszakított családjait! A Konzul felemelte a karjait, mintha ökölcsapásoktól akarná védeni magát. – Én nem... nem lehet... b nös... Freeman odalépett a Konzulhoz, megragadta a hivatali holokabátja ujját, és cseppet sem ünnepélyesen megrázta. – Ön nös. Pontosan ezért kell segítenie enyhíteni a közelg káoszon. Segített kiszabadítani a Shrike-ot. Most vissza kell

térnie, és megbizonyosodni arról, hogy újra rácsok mögé került. Utána pedig elkezd dik a kibékülés hosszú id szaka. Elengedte a Konzult, de a férfi vállai még mindig reszkettek. Ebben a pillanatban a hegy a nap irányába fordult, és a Konzul szemében könnycseppek sziporkáztak. – Nem – suttogta. Freeman Ghenga kisimította a férfi gy rött ruhaujját, és hosszú ujjait a diplomata vállára tette. – Nekünk is megvannak a magunk prófétái. A Templomosok csatlakozni fognak hozzánk a galaxis újbóli benépesítésében. Lassacskán azok, akik a Hegemóniának nevezett hazugságban éltek, el merészkednek a Core által irányított bolygók maradványaiból, és csatlakoznak hozzánk a valódi felfedezésekben... az univerzum felfedezésében és annak a nagyobb birodalomnak a felfedezésében, amelyik mindannyiunkban benne rejt zik. A Konzul mintha meg sem hallotta volna, ingerülten elfordult. – A Core elpusztítja önöket – mondta egyikükre sem nézve. – Ahogy a Hegemóniát is elpusztította. – Elfelejti talán, hogy a szül bolygóját is egy ünnepélyes egyezmény nyomán alapították? – kérdezte Coredwell Minmun. A Konzul a Kitaszított felé fordult. – Egy ilyen egyezmény meghatározza az életünket és a cselekedeteinket – mondta Minmun. – Nem azért, hogy meg rizzen néhány fajt a Régi Földr l, hanem hogy egységet találjon a sokszín ségben. Hogy elterjessze az emberiség magvát az összes világon, a legkülönfélébb körülmények között, közben pedig ugyanolyan szentként kezeli a máshol talált életformákat. Freeman Gengha arca fénylett a napsütésben. – A Core-ban az egység alárendeltséget jelentett – magyarázta lágyan. – Biztonságot a monotonitásban. A Hedzsra óta hol van az emberi gondolkodás, kultúra és tettek forradalma? – Átformálták a Régi Föld halvány mására – válaszolta Coredwell Minmun. – Az emberi terjeszkedés új korszakában nem formálunk át semmit. Vállaljuk a nehézségeket és üdvözöljük a változatosságot. Nem alakítjuk át az

univerzumot... mi alkalmazkodunk hozzá. Hullcare Amnion a csillagok felé intett. – Ha az emberiség túléli ezt a próbát, a jöv nk a napsütötte világok felszínén és a közöttük húzódó sötét távolságokban rejlik. – Vannak barátaim a Hyperionon – sóhajtott fel a Konzul. – Visszamehetek, hogy segítsek nekik? – Megteheti – felelte Freeman Ghenga. – És szembeszállok a Shrike-kal? – Így fog tenni – mondta Coredwell Minmun. – És életben maradok, hogy lássam a káosz korszakát? – Így kell tennie – mondta Hullcare Amnion. A Konzul ismét felsóhajtott, és a többiekkel együtt oldalra húzódott, miközben egy hatalmas pillangó ereszkedett le a Stonehenge-i kör felé napcellákkal a szárnyain és csillogó b rrel, amely ellenállt a vákuumnak és a sugárzásnak, hogy a Konzul elfoglalhassa a helyét a hasában.

A Tau Ceti Center kormányzói palotájának gyengélked jében Paul Duré felszínes, gyógyszerekkel kiváltott álomba merült. Lángokról és világok pusztulásáról álmodott. Leszámítva Gladstone f titkár rövid és Edouard püspök még rövidebb látogatását, Duré egész nap egyedül volt, kibukkanva vagy éppen beleveszve a fájdalom ködébe. Az itteni orvosok még húsz órát kértek, miel tt a beteg szállítható lenne, a bíborosi kar a Pacemen pedig beleegyezett. Szerették volna, ha a beteg felépül a ceremóniára – huszonnégy óra volt még hátra –, amely során a Villefranche-sur-Saône-i jezsuita papból, Paul Duréból I. Teilhard pápa lesz, a 487. római püspök, Péter apostol utódja. A pap gyógyult. Az izmok újraformálták magukat a milliónyi RNS-induktor segítségével, az idegek a modern orvostudomány csodáinak köszönhet en hasonlóképpen regenerálódtak – persze olyan nagy csodákról mégsem lehet szó, gondolta Duré, ha ilyen pokolian viszket. A jezsuita feküdt az ágyban, és a Hyperionra, a Shrike-ra, hosszú életére és Isten univerzumának hányattatott sorsára gondolt. Duré id nként elszunnyadt, és az

ég God's Grove-ról álmodott, amikor a templomos Világfa Igaz Hangja átlökte a térkapun, aztán az anyjáról és egy Semfa nev n l, aki korábban az isten háta mögötti Perecebo gyapot-ültetvényen dolgozott Port Romance-tól keletre, mostanra azonban halott volt. Ezekben az általában szomorú álmokban Duré egy másik entitás jelenlétére is felfigyelt: nem egy másik álom volt, hanem egy másik álmodó. Duré valakivel sétált. A leveg h vös volt, az ég szívbe markolóan kék. Éppen egy útkanyarulatot hagytak a hátuk mögött, és egy tó bontakozott ki el ttük, a partját kecses fák szegélyezték, a háttérben hegyvonulatok tornyosodtak. Az idill teljessé tételéhez az ég alján felh k úsztak és egyetlen sziget törte meg a tükörsima vízfelszín végtelenjét. – A Windermere-tó – mondta Duré társa. A jezsuita lassan megfordult, a szíve hevesebben dobogott az izgalomtól. Bármire számított is, a másik ember látványa nem ny gözte le. Egy alacsony fiatalember sétált Duré mellett. si zekét viselt rgombokkal és széles b rövvel, masszív cip t, öreg sz rmesapkát, ütött-kopott hátizsákot, furcsa szabású és folt hátán folt nadrágot. Az egyik vállára széles úti takarót vetett, a jobb kezében vastag botot fogott. Duré megtorpant, mire a másik férfi is megállt, mintha még örülne is a pihen nek. – A Furness-dombság és a Cumbriai hegyek – mondta a férfi, a botjával intve a tavon túlra. Duré észrevette, hogy fura sapka alól gesztenyebarna tincsek kunkorodnak el , látta a nagy barna szemeket és a férfi alacsony növését. Tudta, hogy álmodik, noha egyfolytában az járt a fejében, hogy Nem álmodom! – Ki... – kezdte Duré, és érezte, hogy félelem költözik a kalimpáló szívébe. – John – felelte a társa, és a fiatal férfi csendes, meggy hangja eloszlatta némileg a félelmét. – Azt hiszem, ma éjszaka Bownessben maradhatunk. Brown azt mondja, hogy van egy

csodálatos fogadó közvetlenül a tó partján. Duré bólintott. Fogalma sem volt, hogy a fiatalember mir l beszél. Az alacsony férfi el red lt, és könnyed, de határozott szorítással megragadta Duré alkarját. – Lesz valaki, aki utánam jön – mondta John. – Nem alfa, és nem is ómega, de létfontosságú számunkra, hogy megtaláljuk az utat. Duré jobb híján ismét bólintott. A víztükröt enyhe szell fodrozta fel, és friss növények szagát sodorta feléjük a távoli hegylábaktól. – Ez a valaki a messzi távolban fog megszületni – folytatta John. – Távolabb, mint ahogy azt a fajunk évszázadokig hitte. A maga feladata most ugyanaz, mint az enyém... el készíteni az, utat. Nem éri meg ennek az embernek a tanításait, de a leszármazottai igen. – Igen – felelte Paul Duré, és csak most jött rá, hogy a szájában egy csöpp nyál sem maradt. A fiatalember lekapta a sapkáját, belegy rte az övébe, és lehajolt egy lekerekített k ért. Messzire bedobta a tóba. Ahol becsapódott, körkörös hullámok terjedtek szét lassan. – A francba – fintorodott el John. – Kacsázni akartam. – Ránézett Duréra. – El kell hagynia a betegszobát, és azonnal vissza kell mennie a Pacemre. Érti? Duré pislogott néhányat. A kijelentés mintha nem az álomhoz tartozott volna. – Miért? – Azzal ne tör djön – felelte John. – Csak menjen! Ne várjon semmire! Ha nem megy el azonnal, kés bb nem lesz esélye. Duré zavartan elfordult, mintha az úton visszajuthatna a kórházi ágyába. A válla fölött hátranézett, de az alacsony, vézna fiatalember még mindig ott állt a kavicsos vízparton. – Magával mi lesz? John felkapott egy másik követ, eldobta, aztán megcsóválta a fejét, amikor a kavics csak egyet pattant, miel tt elt nt volna a csillogó felszín alatt. – Én boldog vagyok itt – válaszolta sokkal inkább magának,

mint Durénak. – Igazán boldog voltam ezen az úton. – Aztán mintha kizökkent volna a merengésb l, rámosolygott Duréra. – Menjen! Mozdítsa már a seggét, szentsége! Megdöbbenve, értetlenül, ingerülten, Duré már éppen visszavágni készült, amikor rájött, hogy újra a kormányzói palota betegszobájának ágyán fekszik. Az orvosok gyengébbre vették a világítást, hogy tudjon aludni. A b rér l monitorcsatlakozók csüngtek. Duré egy percig csak feküdt, a gyógyulóban lév harmadfokú égési sebek fájdalmától és a viszketést l szenvedve, s az álmára gondolt. Arra gondolt, hogy az egész csak álom volt, és alhatna még néhány órát, miel tt Monsignor – Edouard püspök és a többiek megérkeznek, és visszakísérik. Duré lehunyta a szemét, eszébe jutott a férfias de gyengéd arc, a barna szemek, az archaikus dialektus. Paul Duré atya, a Jézus társaságából felült, aztán talpra kecmergett. A ruháit sehol nem találta, így egy szál papír kórházi pizsamában, a plédjét maga köré tekerve, mezítláb kisurrant a szobából, miel tt az orvosok észrevennék a sípoló szenzorokat. A csarnok távolabbi végében volt egy térkapu, de csak az orvosok számára. Ha azon keresztül nem jut haza, keres egy másikat.

Leigh Hunt kicipelte Keats testét az épület árnyékából a Piazza di Spagna napsütésébe, és biztosra vette, hogy a Shrike ott vár rájuk. Ehelyett egy lovat látott. Hunt nem igazán tudta megkülönböztetni a lovakat, mivel a faj az idejében már kihalt, de ez mintha ugyanaz lett volna, amelyik Rómába hozta ket. Persze az azonosításban az is sokat segített, hogy a ló után ugyanaz az apró kocsi volt kötve – Keats vetturának nevezte –, amelyikkel korábban már utaztak. Hunt a kocsi ülésére fektette a holttestet, gondosan bebugyolálta az ágynem be, és a kocsi mellett gyalogolva, egyik kezét a halotti leplen nyugtatva, lassan elindultak. Az utolsó

óráiban Keats azt kérte, hogy a protestáns temet ben temesse el Aurelius fala és Caius Cestius piramisa közelében. Hunt mintha emlékezett volna arra, hogy az ide vezet bizarr útjuk során áthaladtak Aurelius falán, de még egyszer akkor sem találta volna meg, ha az élete – vagy Keats temetése – múlik rajta. A ló mindenesetre tudta az utat. Hunt a lassan haladó kocsi mellett lépdelt, és beszívta a reggeli kristálytiszta leveg t és érezte a rothadás belevegyül szagát. Vajon Keats teste máris bomlani kezdett volna? Hunt keveset tudott a halál folyamatáról, de nem is akart többet megtanulni. Rácsapott a ló farára, így nógatva az állatot a gyorsabb tempóra, mire a ló megtorpant, és lassan megfordulva szemrehányó pillantást küldött Hunt felé, aztán folytatta a poroszkálást. Egyetlen apró, hangtalan villanás volt csupán a szeme sarkában, ami figyelmeztette Huntöt, amikor azonban megfordult, a Shrike ott állt tíz-tizenöt méterrel lemaradva, a ló tempóját felvéve a lény ünnepélyesen, mégis valahogy komikusan követte ket, a térdén a pengék és tüskék minden lépésnél magasra lendültek. A páncélján, a fémfogain és pengéjén megcsillant a napfény. Hunt els gondolata az volt, hogy otthagyja a kocsit és futásnak ered, de a kötelességtudat és a még mélyebb kétségbeesés lecsillapította az ösztöneit. Hová szaladhatna, ha nem a Pizza di Spagnára – de a Shrike elállta az egyetlen visszautat. Hunt inkább elfogadta a teremtményt, mint egy gyászolót ebben az rült halotti menetben, és sarkon fordulva továbbindult a kocsi mellett, a leped n keresztül szorosan markolva a barátja bokáját. Menet közben Hunt figyelte, hogy nem látja-e nyomát egy térkapunak, vagy bármilyen, a tizenkilencedik századinál újabb technológiának, esetleg egy másik emberi lénynek. Nem talált semmit. Az illúzió, miszerint i. sz. 1821 februárjában egy tavaszias reggelen a néptelen Rómában sétál, tökéletes volt. A ló felmászott egy dombra egy saroknyira a Spanyol lépcs sortól,

széles utcákon és sz k sikátorokban haladva befordult néhány sarkon, majd elhaladtak egy kör alakú, málladozó rom mellett, amiben Hunt a Colosseumra ismert. Amikor a ló és a kocsi megállt, Hunt felriadt a menet közben rátör szunyókálásból, és körbenézett. F vel ben tt k tömbök el tt álltak, amit Hunt Aurelius falának vélt, és valóban látott egy kisebb piramist, de a protestáns temet – ha az volt egyáltalán – inkább t nt legel nek, mint temet nek. A ciprusok árnyékban birkák legelésztek, a kolompjaik kísértetiesen csilingeltek a s , meleg leveg ben, a f pedig mindenhol térdig vagy annál is magasabbra ért. Hunt pislogott egyet, és elszórva egy-egy sírkövet vett észre a f takarásában, nem messze t lük, a legelész ló nyaka mögött pedig egy frissen kiásott sírt. A Shrike továbbra is tíz méterre mögöttük, a hajladozó ciprusok között állt, de Hunt látta, hogy a rubinszemei a sírra szegez dnek. Hunt megkerülte a magas f ben elégedetten táplálkozó lovat, és odalépett a sírhoz. Nem volt benne koporsó. Az üreg körülbelül négy láb mély, a mellette kihányt föld leginkább humusz és friss talajszagot árasztott magából. A földkupacba egy hosszúnyel ásót szúrtak, mintha a sírásók épp most mentek volna el. A sír fejvégénél egy k lap állt ki a földb l, de nem volt rajta felirat – egy üres sírk . A k lap tetején Hunt fém csillanására lett figyelmes, és odarohanva rátalált az els modern eszközre azóta, hogy a Régi Földre hurcolták: egy apró lézertoll volt az, amilyet az épít munkások vagy a m vészek használtak, ha kemény ötvözetekbe akartak valamit belevésni. Hunt kezében a tollal megfordult, és egy pillanatra felfegyverezve érezte magát, noha a puszta gondolat, hogy a vékonyka sugár megállíthatja a Shrike-ot, nevetséges volt. Az ingzsebébe süllyesztette a tollat, és nekilátott eltemetni John Keatset. Néhány perccel kés bb Hunt a földkupac mellett állt, kezében ásó, és az apró, vászonba csavart testet nézte a gödörben, miközben azon gondolkozott, hogy mit is kellene mondania. Hunt korábban számos állami temetési szertartáson vett részt,

némelyikre még Gladstone búcsúbeszédét is írta, és sosem volt gondja a szavakkal. Most egy sem jött a nyelvére. A hallgatóság a még mindig a fák között várakozó, néma Shrikeból és a kolompjaikat rázó birkákból állt, akik rémülten próbáltak minél messzebb kerülni a szörnyetegt l, mint egy bégetve vonuló gyászmenet. Huntnak eszébe jutott, hogy talán John Keats egyik eredeti verse találó lenne, de Hunt politikus volt – az si versek olvasásában és megtanulásában nem jeleskedett. Aztán eszébe jutott, igaz már kés n, hogy a barátja a halála el tti napon lediktált neki egy verstöredéket, de a jegyzettömb még mindig a Piazza de Spagna-i ház asztalán hevert. Keats valami istenné válásról írt benne, meg hogy elözönlik a dolgok... vagy valamilyen hasonló esztelenségr l. Huntnak remek memóriája volt, de ennek a régies zagyvaságnak az els sorát sem tudta felidézni. Végül Leigh Hunt kiegyezett egy másodpercnyi néma csenddel, a fejét lehajtva, a szemét becsukva – id nként azért rápislantott a Shrike-ra, aki továbbra sem jött közelebb –, majd nekiállt visszalapátolni a földet. Tovább tartott, mint hitte. Amikor végzett a föld lelapogatásával, a sír felszíne homorú lett, mintha a benne fekv holttest ahhoz is jelentéktelen lenne, hogy tisztességes dombot formáljon. A birkák Hunt lábai körül rágcsálták a sír körül növ , magas füvet, százszorszépeket és ibolyákat. Lehet, hogy Keats költeményeire nem emlékezett, de a felirat, amit a férfi kért t le, hogy a sírkövére véssen, rögtön eszébe jutott. Hunt felkattintotta a tollat, próbaképpen a lézerrel fúrt egy három méter mély lyukat a füves talajba, aztán gyorsan eltaposta a tüzet, amit okozott. A szöveg már akkor nyugtalanította Huntet, amikor el ször meghallotta – a magányosság és keser ség Keats zihálásán és er ltetett légvételein is átsz dött. Persze Hunt tudta, hogy nem az tisztje vitába szállni a férfival. Neki csak ki kellett vésnie a szöveget, elhagyni a temet t, és elkerülni a Shrike-ot addig, amíg meg nem találja a hazavezet utat.

A toll könnyedén mart bele a k be, Huntnak a sírk hátoldalán kellett gyakorolnia, mire kitapasztalta a kell vonalmélységet és kéztartást. Amikor Hunt tizenöt-húsz perc múlva elkészült, az eredmény még így is meglehet sen egyenetlennek és hevenyészettnek t nt. El ször is ott volt a durva rajz, amire még annak idején Keats kérte meg – több vázlatot is mutatott neki, a papírosokra reszket kezeivel egy görög lantot rajzolt, aminek a nyolc húrjából négy elszakadt. Hunt nem volt elégedett a m vével – m vész még kevésbé volt, mint versszavaló –, de aki tudta, hogy egyáltalán mi az ördög az a görög lant, valószín leg felismerte. Aztán jött maga a felirat, pontosan ahogy Keats lediktálta neki: IT T NYUGS ZI K AZ, KINEK NEVÉT VÍZBE ÍRTÁK Más semmi: se a születés, se a halál ideje, de még a költ neve sem. Hunt felállt, szemügyre vette a munkáját, megcsóválta a fejét, lekapcsolta a tollat, bár továbbra is a kezében tartotta, és elindult vissza a város felé, jókora ívben kikerülve a ciprusok között várakozó teremtményt. Az Aurelius falán átvezet boltívnél Hunt hátranézett. A ló – még mindig a kocsi elé fogva – lejjebb poroszkált a lejt n, és egy keskeny patak mellett legelészte a virágokat. A birkák továbbra is a virágokat rágcsálták, a patáik mély nyomokat hagytak a sír nedves földjében. A Shrike ott állt, ahol eddig, szinte teljesen beleveszve a cipruságak lugasába. Hunt biztosra vette, hogy a lény még mindig a sírt bámulja.

Hunt kora délután talált rá a térkapura, egy tompán zümmög , sötétkék téglalapra a romos Colosseum mértani középpontja fölött. Diskey-t vagy klaviatúrát sehol nem látott. A portál úgy csüngött ott, akár egy átlátszatlan, de nyitott ajtó.

Csak éppen nem Hunt számára nyitott. Legalább ötvenszer próbálkozott, de a felszíne olyan kemény és szilárd volt, mint egy k szikla. Megérintette óvatosan az ujjaival, határozottan megpróbált átlépni rajta, csakhogy visszapattanjon a felszínér l, nekivetette magát a kék négyszögnek, köveket vágott az ajtóhoz, figyelve, hogy azok is visszapattannak-e. Próbálkozott a tárgy minden oldaláról, még az éleinél is, végül újra meg újra nekiugrott a hasznavehetetlen tárgynak, míg a vállait és felkarját el nem borították a zúzódások. Térkapu volt, ebben nem kételkedett. De nem engedte át. Hunt átkutatta a Colosseum többi részét, még a nedvességt l csöpög , denevérürülékkel teli földalatti járatokat is, de nem volt másik kapu. Végigjárta a közeli utcákat és épületeket. Térkapu sehol. Egész délután kereste, bazilikákban és katedrálisokban, palotákban és kunyhókban, hatalmas bérházakban és sz k sikátorokban. Még a Piazza de Spagnához is visszatért, gyorsan bekapott valami ebédet a földszinten, zsebre vágta a noteszt és minden használhatónak t tárgyat, amit a fenti szobákban talált, aztán újra elindult, hogy találjon egy térkaput. A Colosseumban lév n kívül egyet sem talált. Addig tapogatta, hogy napnyugtára a körmei már véreztek. Úgy nézett ki, ahogy kellett, úgy zümmögött, ahogy kellett, olyan tapintása volt, amilyen kellett, mégsem engedte át. Felkelt egy hold, a felszínén látható homokviharokból és felh kb l ítélve nem a Régi Föld holdja, és éppen a Colosseum sötét, íves falai fölött járt. Hunt a köveken ült, és a kapu kékes ragyogását bámulta. Valahol a háta mögött galambok kezdtek verdesni riadtan a szárnyaikkal, és kavics koppant a kövön. Hunt nehézkesen felállt, kihalászta a lézertollat a zsebéb l, és lábait megvetve, hunyorogva próbált belesni a Colosseum megannyi zugának és boltívének az árnyékába. Nem mozdult semmi. Hirtelen zajt hallott, megpördült, és majdnem megszórta a térkapu felszínét lézersugarakkal. Egy kar jelent meg. Aztán egy láb. Egy ember bukkant el . Aztán egy másik. A Colosseum falai visszaverték Leigh Hunt kiáltásait.

Meina Gladstone tudta, hogy akármilyen fáradt, rültség lenne akárcsak harminc percre is elaludnia. Azonban gyerekkorától kezdve hozzászoktatta magát az öt vagy tízperces szunyókálásokhoz, nem tör dve a kimerültséggel és kínzó fáradtsággal, egy röpke id re megszabadulva a gondolatoktól. Most, az elmúlt negyvennyolc óra rületét l és a kialvatlanságtól szédelegve, néhány percig csak feküdt a dolgozószobájában a díványon, kitoloncolta az elméjéb l a kérdéseket és felesleges gondokat, hagyva, hogy a tudatalattija utat törjön a gondolatok és történések dzsungelén keresztül. Néhány percre elszunnyadt, és miközben aludt, álmodott. Meina Gladstone felült, lerántva magáról a könny takarót, és miel tt a szemét kinyitotta volna, a komlogja már a kezében volt. – Sedeptra! Szóljon Morpurgo tábornoknak és Singh admirálisnak, hogy három percen belül legyenek az irodámban! Gladstone belépett a szomszédos fürd szobába, lezuhanyozott vízzel és szonikus sugarakkal, majd tiszta ruhát vett fel. A legelegánsabb fekete, ferde csíkos bársonyból készült kosztümjét, egy arany és vörös szenátori sálat, amelyet a Hegemónia geodetikus szimbólumát ábrázoló aranyt fogott össze, a Nagy Tévedés el tti Régi Föld idejéb l származó fülbevalókat és azt a topáz, komloggal kombinált karköt t, amit még Byron Lamia szenátor adott neki a férfi házassága el tt –, és épp id ben ért vissza az irodájába, hogy üdvözölje a két GÁRDA tisztet. – F titkár, az id pont nem a legalkalmasabb – kezdte Singh admirális. – Épp most elemezzük az utolsó adatokat a Mare Infinitusról, és beszéljük meg a csapatmozgásokat az Asquith védelmére. Gladstone aktiválta a személyes használatú térkapuját, és intett a két embernek, hogy kövessék. Amikor meglátta az aranyló füvet és a szinte már fenyeget en bronzszín eget, Singh körbepillantott. – A Kastrop-Rauxel – hüledezett. – Beszélték, hogy a korábbi vezet ség a GÁRDA: rrel építtetett ide egy privát térkaput. – Yevshensky f titkár kapcsoltatta hozzá a Hálóhoz – felelte Gladstone. A n intett, mire a térkapu ajtaja semmivé foszlott. –

Úgy érezte, hogy a mindenkori elnöknek szüksége van egy helyre, ahová visszavonulhat, és ahol a Core-nak valószín leg nincsenek lehallgató berendezései. Morpurgo idegesen pillantott a horizont felett tornyosuló felh k felé, ahol egy gombvillám cikázott. – Egyetlen hely sem lehet tökéletesen biztonságban a Core-tól – mondta. – Már beszéltem Singh admirálissal a gyanúnkról. – Nem gyanú – szólt közbe Gladstone. – Tény. Tudom, hol van a Core. A két GÁRDA tiszt úgy reagált, mintha az ominózus gömbvillám éppen beléjük csapott volna. – Hol? – kérdezték szinte egyszerre. Gladstone fel-alá járkált. A rövid, szürke haja mintha ragyogott volna az elektromosan töltött leveg ben. – A térkapu-hálóban – felelte végül. – A portálok között. Az MI-k úgy élnek ebben a szingularitás pszeudo-világban, mint pókok egy sötét hálóban. Amit ráadásul mi szövünk nekik. Morpurgo volt az, aki kett jük közül el ször meg tudott szólalni. – Istenem – nyögött fel. – Most mit tegyünk? Kevesebb mint három óránk van, miel tt a fáklyahajó a Core-eszközzel megérkezik a Hyperion térségébe. Gladstone elmondta nekik, hogy pontosan mit fognak tenni. – Lehetetlen – vágta rá Singh. Most vette csak észre, hogy akaratlanul is a rövid szakállát ráncigálta. – Egyszer en lehetetlen. – Nem – felelte Morpurgo. – M ködni fog. Van elég id . És amilyen fejvesztett, véletlenszer volt a csapatmozgás az elmúlt két nap során... Az admirális megrázta a fejét. – Logisztikailag kivitelezhet lenne. Racionális és etikai szempontból nem. Nem, ez lehetetlen. – Kushwant – lépett közelebb Meina Gladstone. El ször szólította az admirálist a keresztnevén azóta, hogy egy fiatal szenátor, a férfi pedig a GÁRDA: r még fiatalabb parancsnoka volt. – Nem emlékszik arra, amikor Lamia szenátor felvette a

kapcsolatot a Stabilokkal? Az Ummon nev MI-vel? Az el ítéleteire a két jöv vel szemben... az egyik káoszt tartogat a számunkra, a másik az emberiség biztos kihalását? – Én a GÁRDÁt és a Hegemóniát szolgálom – fordult el Singh. – Ugyanazt szolgálja, mint én! – csattant fel Gladstone. – Az emberi fajt. Singh felemelte az öklét, mintha egy láthatatlan, ám roppant er s ellenféllel akarna megküzdeni. – Nem tudhatjuk biztosan! Honnan származik az információ? – Severnt l – válaszolta Gladstone. – A cybridt l. – A cybridt l? – horkant fel a tábornok. – Úgy érti, attól a vészt l? Attól a nyomorúságos fest -utánzattól? – A cybridt l – ismételte meg a f titkár. Aztán elmagyarázta. – Severn, mint egy újjáalkotott személyiség? – húzta fel a szemöldökét Morpurgo. – És most rátalált? – talált meg engem. Az egyik álmomban. Valahogyan képes volt kommunikálni velem, akárhol van is. Arthur, Kushwant, neki ez a feladata. Ummon ezért küldte a Hálóba. – Egy álom – morogta Singh admirális. – Ez a... cybrid mondta önnek... egy álomban... hogy a Core a térkapu-háló belsejében van. – Igen – felelte Gladstone –, és nagyon kevés id nk van a cselekvésre. – De... – kezdte Morpurgo –, ha azt csináljuk, amit javasolt... – Akkor milliókat ítélünk halálra – fejezte be Singh. – Talán milliárdokat. A gazdaság összeomlik. Az olyan világok, mint a TC2, a Renaissance Vector, az Új-Föld, a Deneb világok, az ÚjMekka... a Lusus, Arthur... élelemellátása más bolygókra támaszkodik. A városbolygók egyedül nem tudnak fennmaradni. – Mint városbolygók nem is – felelte Gladstone. – De megtanulhatnak gazdálkodni, amíg a csillagközi kereskedelem újraindul. – Hah! – horkant fel Singh. – A járványok után, a közrend felbomlása után... azután, hogy milliók pusztultak el a szükséges gépek, gyógyszerek hiányában, adatszféra nélkül.

– Mindezt végiggondoltam – mondta Gladstone. Morpurgo még sosem hallotta ilyen eltökéltnek a n t. – Én leszek a legnagyobb tömeggyilkos a történelemben... nagyobb, mint Hitler vagy Ce Hu vagy Horace Glennon-Height. Ennél csak az lenne rosszabb, ha úgy folytatnánk, ahogy vagyunk. Ebben az esetben én... és önök, uraim... lennénk az emberiség els számú árulói. – Ezt azért nem tudhatjuk – nyögte Kushwant Singh, mintha a szavakat egy-egy ökölcsapás préselte volna ki a száján. – De tudjuk – felelte Gladstone. – A Core-nak már nincs szüksége a Hálóra. Mostantól az Ingatagok és a Végs k bezárnak néhány millió rabszolgát a kilenc labirintusvilág földalatti járataiba, és az emberi szinapszisokat használják a számítási szükségleteik kielégítésére. – Marhaság – mondta Singh. – Azok az emberek egyszer meghalnak. Meina Gladstone felsóhajtott, és megrázta a fejét. – A Core kifejlesztett egy parazita organikus szerkezetet, a keresztet – mondta. – Ez... visszahozza a holtakat. Néhány generáció múlva az emberek degenerálódnak, belefásulnak a kilátástalanságba, de az idegi szinapszisaik tovább szolgálják a Core céljait. Singh újra hátat fordított nekik. Az alakja élesen kirajzolódott egy végigcikázó villám fényében, ahogy a kavargó bronzszín felh k fel l heves vihar közeledett. – Ezt is az álom mondta, Meina? – Igen. – És mit mondott még az álom? – csattant fel az admirális. – Hogy a Core-nak már nincs szüksége a Hálóra – felelte Gladstone. – Legalábbis az emberi Hálóra nem. Továbbra is ott fognak lakni, akár a patkányok a falban, de az eredeti lakosokra már nem lesz szükségük. Az MI Legfels bb Intelligencia átveszi a f bb számítási feladatokat. – Maga rült, Meina – fordult vissza Singh. – Teljesen rült. Gladstone gyorsan el relépett, és megragadta az admirális karját, miel tt aktiválhatta volna a térkaput.

– Kushwant, kérem, hallgasson meg... Singh a köpenye alól egy díszes t vet pisztolyt húzott el , és a n mellkasának szegezte. – Sajnálom, f titkár asszony. De én a Hegemóniát szolgálo... Gladstone a szája elé kapta a kezét, és tett egy lépést hátra, mert Kushwant Singh admirális elharapta a szót, egy másodpercig csak némán bámult maga elé, aztán eld lt a földön. A fegyver begurult a f szálak közé. Morpurgo el relépett, hogy felvegye, és belet zte az övébe. A kezében tartott halálpálcát csak ezután tette el. – Megölte – mondta a f titkár. – Én úgy terveztem, hogy itt hagyom, ha nem m ködik együtt. Szám zöm a Kastrop-Rauxelre. – Nem vállalhatjuk a kockázatot – közölte a tábornok, és elvonszolta a hullát a térkaputól. – Minden a következ néhány órán múlik. – Hajlandó végigcsinálni velem? – nézett Gladstone öreg barátjára. – Nincs más választásom – felelte Morpurgo. – Ez az utolsó esélyünk, ha le akarjuk vetni a rabság béklyóját. Azonnal elrendelem a hadrendbe fejl dést, és személyesen adom át a lezárt parancsokat. Majdnem az egész flottára szükség lesz... – Istenem – suttogta Meina Gladstone lepillantva Singh admirális holttestére. – Mindezt egy álom kedvéért csinálom. – Néha – mondta Morpurgo tábornok, és megfogta a n kezét – csak az álmok különböztetnek meg bennünket a gépekt l.

NEGYVENNÉGY Rá kellett jönnöm, hogy a halál nem kellemes élmény. A Piazza di Spagna ismer s szobáit és a gyorsan kih testet hátrahagyni olyan, mintha valakit t zvész vagy árvíz zne ki az otthon megszokott melegéb l az éjszaka közepén. A döbbenet és a veszteségérzés leírhatatlan. Fejest ugorva a metaszférába, én is azt a szégyent és hirtelen jött, kínos felismerést tapasztalom, amit mindannyian átéltünk már, amikor arról álmodtunk, hogy

elfelejtettünk felöltözni, és meztelenül jelentünk meg valamilyen nyilvános helyen vagy társasági összejövetelen. A meztelen a helyes kifejezés most, miközben igyekszem legalább részben meg rizni a viharvert személyiség-analógiám alakját. Sikerül eléggé koncentrálnom ahhoz, hogy ezt az emlékekb l és asszociációkból álló, gyakorlatilag véletlenszer elektronfelh t többé-kevésbé annak az embernek a képmására formáljam, aki valaha voltam – vagy legalábbis akinek az emlékeiben osztozom. John Keats, öt láb magas. A metaszféra nem kevésbé rémiszt hely, mint korábban – talán még rosszabb is most, hogy nincs halandó testem, amelyben elrejt zhetnék. Hatalmas árnyak mozognak sötét horizontok fölött, az r-Ami-Összekötben sejtelmes neszek vernek visszhangot, mint a léptek zaja egy elhagyott kastély padlóján. Mindezek alatt és mögött pedig ott van egy monoton, ideg rl morajlás, akár a kocsikerekek zaja egy kavicsos úton. Szegény Hunt. Késztetést érzek, hogy visszamenjek hozzá, bekukkantsak, mint Marley szelleme, és biztosítsam róla, hogy jobban érzem magam, mint ahogy kinézek, de a Régi Föld jelenleg veszélyes terület számomra: a Shrike jelenléte úgy perzseli a metaszféra adatsíkját, ahogy egy lángnyelv mar bele a fekete bársonyba. A Core roppant er vel csalogat, de az még ennél is veszélyesebb. Emlékszem, ahogy Ummon Brawne Lamia el tt elpusztította a másik Keatset – addig préselte az analóg személyiségét, amíg az egyszer en feloldódott, az ember közös emléke a Coreban szétmállott, akár a sózott csiga. Nem, köszönöm. A halált választottam az istenné válás helyett, de még vannak elintéznivalóim, miel tt elaludnék. A metaszféra megrémiszt, a Core még jobban megrémiszt, az adatszféra-szingularitások sötét folyosói, amelyeken keresztül kell haladnom, analóg csontjaim velejéig rémülettel töltenek el. De nincs más hátra. Besiklok az els fekete kúpba, pörögve, akár egy metaforikus

falevél a túlságosan is valóságos forgószélben, aztán a megfelel adatsíkon bukkanok ki. Ám túl kába vagyok bármihez is, ezért csak ülök ott – jól látható helyen bármelyik Core-beli MI számára, amelyik éppen ezeknek az adathegységeknek valamelyik bíbor hasadékában lapuló ROMwork idegdúcokhoz vagy faágrutinokhoz folyamodik –, de a TechnoCore-ban uralkodó káosz megment: a nagy Core-személyiségek túlságosan elfoglaltak a saját személyes Trójáik ostromával, semhogy a hátsó bejáratokat szemmel tartsák. Megtalálom a szükséges adatszféra belép kódokat és szinaptikus összeköttetéseket, innent l pedig már csak egy mikroszekundum m ve, hogy kövessem a régi ösvényeket a Tau Ceti Centerig, a kormányzói palota betegszobájáig és Paul Duré gyógyszeresen el idézett álmaiig. Az egyik terület, ahol a személyiségem nagyon elemében van, az álmok birodalma, és szinte véletlenül jövök rá, hogy skóciai utazásom emlékei ideális álomkörnyezetet teremtenek, hogy rávegyem a papot a menekülésre. Angolként és szabadgondolkodóként annak idején megvetettem mindent, aminek pápista szaga volt, de egyvalamit el kell ismerni a jezsuitákkal kapcsolatban – akár a logikus gondolkodást is háttérbe szorítva engedelmességre tanítják ket, ez pedig most az egész emberiség számára kapóra jön. Amikor azt mondom neki, hogy menjen, Duré nem kérdezi, hogy miért... engedelmes gyerek módjára felriad, maga köré csavar egy leped t és elmegy. Meina Gladstone Joseph Severnnek hisz engem, de úgy fogadja az üzenetemet, mintha maga az Isten küldte volna. El akarom mondani neki, hogy nem, én csak az vagyok, Aki El bb Jön, de a lényeg végül is az üzenet, így átadom és távozom. A Hyperion metaszférája felé haladva a Core-on keresztül elkapom egy polgárháború égett-fém b zét, és ragyogó fényt pillantok meg, ami akár Ummon is lehet, miközben éppen elenyészik. Az öreg mester, ha tényleg az, nem idéz koanokat, miközben meghal, hanem üvölt fájdalmában, mint minden épesz lélek, aki éppen megsülni készül. Továbbsietek.

A hyperioni térkapu-kapcsolat meglehet sen ingatag: egyetlen katonai térkapu-portál és egyetlen sérült ugróhajó a Hegemónia viharvert hajóinak egyre sz kül gy jében. A szingularitás határológömböt néhány percnél tovább már nem lehet tartani a Kitaszítottak támadásával szemben. A Hegemónia fáklyahajója, fedélzetén a halálpálca eszközzel, éppen akkor készül megjelenni a rendszerben, amikor én is átlépek és próbálok eligazodni a korlátozott adatszféra szinten, ami lehet vé teszi a megfigyelést. Megállok, és figyelem, hogy mi következik.

– Istenem! – mondta Melio Arundez. – Meina Gladstone jön egyes prioritású adásban. Theo Lane csatlakozott az id sebb férfihoz, és együtt nézték a hologödör fölött a leveg t elhomályosító adatfolyamot. A Konzul lejött a vas csigalépcs n a fürd szobából, ahová töprengeni vonult vissza. – Újabb üzenet a TC2-r l? – kérdezte nyersen. – Nem célzottan nekünk – felelte Theo, végigfutva a vörös kódokat, ahogy azok alakot öltöttek és elhalványultak. – Rendkívüli fatline-üzenet mindenkinek és mindenhová. Arundez lehuppant az egyik párnára. – Valami nagyon nincs rendjén. A f titkár sugárzott már valaha is teljes szélessávon? – Még soha – felelte Theo Lane. – Egy ilyen üzenetnek csak a kódolásához elképeszt mennyiség energia kellene. A Konzul közelebb lépett, és rámutatott az elt ben lév kódokra. – Ez nem el re rögzített üzenet. Nézzék, valós idej átvitel! – Akkor több százmillió gigaelektronvoltos átviteli értékekr l lenne szó – rázta meg a fejét Theo. Arundez elfüttyentette magát. – Még százmillió GeV-on is baromira fontosnak kell lennie. – Általános fegyverletétel – mondta Theo. – Ez az egyetlen dolog, ami egy egész univerzumra kiterjed , valósidej közvetítést megmagyarázna. Gladstone elküldi a

Kitaszítottaknak, a peremvidékre, a megszállt bolygókra és persze a Hálóra is. Nyilván az összes kommunikációs frekvencián, HTV-n és adatszféra sávon ez megy. Biztos, hogy megadás. – Pofa be! – mordult fel a Konzul. Meglehet sen részeg volt. Rögtön azután inni kezdett, hogy visszatért a Törvényszékr l, és a hangulatán – ami nem volt éppen rózsás, pedig Theo és Arundez a hátát csapkodva ünnepelték a megmenekülését – nem javított sokat, hogy felszálltak, a hátuk mögött hagyták a rajt, de még az a két óra sem, amit ivással töltött, miközben egyre gyorsulva suhantak a Hyperion felé. – Meina Gladstone nem adja meg magát – motyogta. A whiskysüveg még mindig a kezében volt. – Csak figyeljék meg!

A HS Stephen Hawking fáklyahajón – a Hegemónia huszonharmadik olyan rhajóján, ami a régen élt híres tudós nevét viselte – Arthur Morpurgo tábornok felnézett a parancsnoki és kommunikációs tábláról, és csöndre intette két flottatisztjét. Normálisan ez a fajtájú fáklyahajó hetvenöt f s legénységet hordozott. Most, a Core beélesített halálpálcájával a fegyvertárolóban, egyedül Morpurgo és négy önkéntes alkotta a legénységet. Kijelz k és diszkrét komputerhangok biztosították ket afel l, hogy a Stephen Hawking a megfelel pályán halad a megfelel id ben, és egyenletesen gyorsulva közeledik a kvantumközeli sebességhez, illetve ahhoz a katonai térkapuhoz, ami a La Grange-pontnál állomásozott a Madhya és annak túlméretezett holdja között. A Madhya-portál közvetlenül csatlakozott a foggal-körömmel védett hyperioni térkapuhoz. – Egy perc tizennyolc másodperc az átlépési pontig – jelentette egy Salumun Morpurgo nev tiszt. A tábornok fia. Morpurgo bólintott, és aktiválta a rendszeren belüli szélessávú kommunikációs rendszert. A fedélzeti csatornákat eleve leterhelték a küldetés telemetriai adatai, így Morpurgo Gladstone üzenetéb l csak a hangsávot engedélyezte. Akaratlanul is elmosolyodott. Mit szólna Meina, ha tudná, hogy a

Stephen Hawking kormányánál áll? Talán jobb, hogy nem tudja. Persze mást nem tehetett. Morpurgo nem szívesen nézte volna végig az elmúlt két óra során személyesen átadott, egyértelm parancsainak az eredményét. A tábornok szinte már fájó büszkeséggel nézett rá a legid sebb fiára. Számtalan, fáklyahajó-min sítés tisztje volt, akit felkérhetett a küldetésre, mégis a fia volt az, aki els ként jelentkezett. Ha más nem is, a Morpurgo család lelkesedése némileg csillapíthatta a Core gyanakvását. – Polgártársaim – kezdte Gladstone –, ez az utolsó üzenetem titkárként. – Bizonyára önök is tudják, hogy a borzalmas háború, ami eddig három világunkat elpusztított és egy negyediket is ugyanezzel a sorssal fenyeget, állítólag a Kitaszított rajok inváziója következtében robbant ki. – Ez hazugság. A kommunikációs sávok sisteregni kezdtek az interferencia miatt, aztán elnémultak. – Válts át fatline-ra! – mondta Morpurgo tábornok. – Egy perc három másodperc az átlépési pontig – jelentette a fia. Gladstone hangja visszatért, a fatline-kódolás és dekódolástól megsz rve és némileg eltorzítva. – ...hogy az seink... és mi magunk... fausti alkut kötöttünk egy olyan hatalommal, amely nem tör dik az emberiség sorsával. – A Core áll a mostani invázió mögött. – A Core felel s az elkényelmesedett emberi lélek hosszú, sötét korszakáért. – A Core jelenleg is azzal próbálkozik, hogy elpusztítsa az emberiséget, hogy kitöröljön bennünket a világegyetemb l, és egy általuk kreált isten-gépezetet állítson a helyünkbe. Salumun Morpurgo egy pillanatra sem vette le a szemét a szerekr l. – Harmincnyolc másodperc az átlépési pontig. Morpurgo bólintott. A parancsnoki hídon tartózkodó két másik ember arca izzadságtól csillogott. A tábornok most vette csak észre, hogy az arca is nedves.

– ...megbizonyosodtunk, hogy a Core... a térkapu-portálok közötti sötét rben helyezkedik el... és helyezkedett el mindig is. Az emberiség urainak hiszik magukat. Ameddig a Háló létezik, ameddig szeretett Hegemóniánk térkapukkal van összekapcsolva, az uraink lesznek. Morpurgo rápillantott a küldetés idejéhez igazított kronométerére. Huszonnyolc másodperc. Az átlépés a Hyperion rendszerbe – az emberi érzékszerveknek legalábbis – egy pillanat m ve csupán. Morpurgo biztosra vette, hogy a Core halálpálcáját valamiféleképpen úgy állították be, hogy azonnal felrobbanjon, amint belépnek a Hyperion körüli rbe. A halálos hullámok kevesebb mint két másodperc alatt elérik a bolygót, és további tíz percen belül a Kitaszított raj legtávolabbi részeit is beterítik. – Ezért aztán – folytatta Meina Gladstone, és a hangja most el ször árulkodott bármiféle érzelemr l –, mint az Emberiség Hegemóniája Szenátusának f titkára, felhatalmaztam a GÁRDA: r egységeit, hogy pusztítsák el az összes ismert szingularitás-gömböt és térkaput. – Ez a pusztítás... ez a felperzselés... tíz másodpercen belül a kezdetét veszi. – Isten óvja a Hegemóniát! – Isten bocsásson meg nekünk! – Öt másodperc az átlépésig, apa – mondta Salumun Morpurgo nyugodtan. A tábornok végignézett a hídon, aztán a fiára szegezte a tekintetét. A fiatalember mögött a küls monitorok azt mutatták, hogy a portál egyre csak n , csak n , aztán körülveszi ket. – Szeretlek – mondta Morpurgo tábornok.

Két egész hattized másodperc alatt hetvenkétmillió térkaput összeköt kétszázhatvanhárom szingularitás-gömb pusztult el. A GÁRDA flottaegységei késlekedés nélkül és professzionálisan reagáltak a Morpurgo által kiadott f titkári parancsra, melyet alig három perccel ezel tt ismertek meg,

rakétákkal, lézersugarakkal és plazmatöltetekkel elpusztítva a törékeny térkapu-gömböket. Három másodperccel kés bb, amikor a robbanásfelh k még el sem ültek, több száz GÁRDA rhajó találta magát partra vetve, elszigetelve egymástól, és bármelyik másik rendszert l Hawking-hajtóm vel is több hétnyi vagy hónapnyi távolságra, több évnyi id eltolódásra. Több ezer embert éppen térkapuzás közben ért a robbanás. A legtöbben azonnal meghaltak. Rengetegen vesztették el valamelyik végtagjukat, amikor a portálok összeomlottak el ttük vagy mögöttük. Néhányan egyszer en elt ntek. Ez lett a sorsa a HS Stephen Hawkingnak is – ahogy azt eltervezték –, amikor mind a bemeneti, mind a kimeneti térkaput pontosan a hajó áthaladásának nanoszekundumában megsemmisítették. A valós rben a fáklyahajó egyetlen porcikája sem maradt meg. Kés bb a tesztek megállapították, hogy az úgynevezett halálpálca eszköz a portálok között a Core rejtélyes birodalmának helyén és idején robbant fel, ha lehet egyáltalán ilyesmikr l beszélni. A hatását sohasem ismerték meg.

A Háló többi részére és a lakosságra gyakorolt hatás azonnal nyilvánvalóvá vált. Hét évszázadnyi létezés után – melyb l legalább négy évszázadon keresztül kevés ember tudott létezni nélküle – az adatszféra, beleértve a Minden Dolgokat és az összes kommunikációs sávot, egyszer en semmivé foszlott. Százezrek rültek meg abban a pillanatban – nem voltak képesek feldolgozni az olyan érzékeik elvesztését, melyek fontosabbakká váltak a látásnál és a hallásnál. Több százezer adatsík operátor, beleértve számos úgynevezett cyberpunk cowboyt is, veszett el, amikor az analóg személyiségüket utolérte az adatszféra összeomlása, vagy egyszer en az agyuk égett szét a neurális-sönt túlterhelése vagy a kés bb zéró-zéró visszacsatolásnak elnevezett effektus miatt.

Emberek milliói pusztultak el, amikor a csak térkapuval megközelíthet lakhelyük elszigetelt halálcsapdává vált. A Végs B nh dés Egyházának püspöke – a Skrike-kultusz vezet je – megszervezte, hogy az Utolsó Napokat viszonylag kényelmesen, minden jóval körülvéve egy kivájt hegy belsejében töltse a Holló-hegységben a Nevermore északi nyúlványainál. A helyet csakis térkapukon keresztül lehetett megközelíteni. A püspök néhány ezernyi akolitussal, exorcistával, igehirdet vel és ostiariussal együtt halt éhen, akik egymást taposva próbáltak bejutni a Bels Szentélybe, hogy együtt lehessenek az utolsó szent emberrel. Tyrena Wingreen-Feif milliárdos kiadótulajdonos – kilencvenhét szabványéve ellenére több mint háromszáz éve volt a szakmában, köszönhet en a Poulsen-kezelések és kriogenikus álmok csodáinak – elkövette azt a hibát, hogy a végzetes napot a csak térkapuval elérhet irodájában töltötte a Tau Ceti Center Ötös Városának Bábel negyedében álló Transline-torony négyszázharmincötödik emeletén. Tizenöt óráig nem volt hajlandó elhinni, hogy a térkapu szolgáltatás nem áll helyre hamarosan, ezután beadta a derekát az alkalmazottai sorra érkez javaslatainak, és leeresztette a véd mez -falakat, hogy EMJ-vel felvehessék. Tyrena nem figyelt elég gondosan az utasításokra. A hirtelen légnyomáscsökkenés úgy repítette le a négyszázharmincötödik emeletr l, ahogy a dugó robban ki egy felrázott pezsg süvegb l. A dolgozók és az EMJ-ben várakozó ment alakulat tagjai megesküdtek volna, hogy az id s hölgy végigkáromkodta a négyperces zuhanást.

A legtöbb bolygón a káosz új értelmezést nyert. A Háló gazdaságának java része a helyi adatszférákkal és a Háló metaszférájával együtt foszlott semmivé. Trilliónyi kemény munkával vagy éppen sötét machinációkkal megszerzett márka sz nt meg létezni. Az univerzális kártyák többé nem ködtek. A mindennapi élet gépei köhögni és sípolni kezdtek,

aztán leálltak. Az adott világtól függ en hetekig, hónapokig vagy akár évekig lehetetlen lett fizetni a mosatásért, jegyet váltani a tömegközlekedésre, törleszteni a legkisebb adósságot vagy bármiféle szolgáltatást igénybe venni, legfeljebb a feketepiacon hozzáférhet bankjegyekkel és érmékkel. Az egész Hálón szök árként végigsöpr depresszióhullám csak egy kis tényez volt, amit ráérnek majd kés bb elemezni. A legtöbb család számára a változás azonnali és közvetlen volt. Apa vagy anya reggel eltérkapuzott munkába, mint rendesen, mondjuk a Deneb Vierr l a Renassaince V-re, és ahelyett, hogy este egy óra késéssel betoppant volna, majd csak tizenegy év múlva érkezik meg – feltéve, hogy azonnal helyet tud szerezni a néhány megmaradt Hawking-hajtóm ves hajó egyikén, amelyek még a hagyományos módon közlekedtek a világok között. A tehet s családok tagjai, akik elegáns, multiplanetáris házukból hallgatták Gladstone beszédét egymástól alig néhány méterre, most ránéztek egymásra a szobák közötti nyitott térkapukon keresztül, pislogtak egyet, és máris fényévek és valóságos évek választották el ket egymástól. A szobáik immár a semmire nyíltak. Gyerekek egész generációja n tt fel szül nélkül, akik egy másodperccel korábban az iskolában vagy nyári táborban voltak vagy éppen a gyerekfelügyel nél játszottak. A Nagy Csomópont, ami eleve megsínylette a háború el szelét, egyszer en szétrobbant, a gyönyör boltok és elegáns éttermek végtelen sorából álló öv darabjait sosem állították helyre. A Tethüsz folyónak nem volt hová folynia, ahogy a hatalmas portálok elfehéredtek és kihunytak. A víz kiömlött, majd hamarosan felszáradt, halak tömegét hagyva megrohadni a kétszáz nap fényében. Felkelések voltak. A Lusus úgy marcangolta szét magát, ahogy egy csapdába esett farkas rágja le a saját lábát. Új-Mekkán gyakorivá vált a mártírhalál. A Csingtao-Hszishuang Panna ünnepséget celebrált a Kitaszítottaktól való megmenekülés

alkalmára, aztán felakasztotta a Hegemónia több ezer egykori hivatalnokát. A Maui-Covenant népe szintén az utcára vonult, de örömében – a mozgó szigetekre érkez Els Családok leszármazottainak százezrei ünnepelték, hogy végre megszabadultak a világuk nagy részét ellep külvilágiaktól. Kés bb döbbent, otthonuktól elszakadt nyaralótulajdonosok milliói álltak neki leszerelni a több ezernyi olaj fúrótornyot és turistaközpontot, melyek himl foltokként éktelenkedtek az egyenlít i szigetvilágban. A Renaissance Vectoron egy rövid, véres id szak után sikerült átszervezni a társadalom szerkezetét, és mindent megtettek, hogy egy városokkal benépesített bolygót élelmezzenek farmok nélkül. A Nordholmon a városok kiürültek, mivel a lakók visszatértek a hideg tenger partjaihoz és a régi halászbárkáikhoz. A Parvatin zavargás és polgárháború tört ki. A Sol Draconi Septemen az ünneplést és a forradalmat követ en egy új retrovírus-törzs járványa söpört végig. A Fudzsin filozófiai fásultság lett úrrá, ezután rögtön nekiálltak hatalmas orbitális hajógyárakat építeni egy Hawkinghajtóm ves spinhajó-flotta megteremtése céljából. Az Asquithon az emberek egymásra mutogattak, amit a Szocialista Munkáspárt gy zelme követett a Bolygóparlamentben. A Pacemen a hív k imádkoztak. Az új pápa, szentsége I. Teilhard összehívta a XXXIX. vatikáni zsinatot, bejelentette, hogy az egyház új korszakába lépett, és megbízta a papságot, hogy készítsék fel a misszionáriusokat hosszú utazásokra. Számtalan misszionáriust. Számos hosszú útra. Teilhard pápa bejelentette, hogy ezeknek a misszionáriusoknak a feladata nem a térítés lesz, hanem a felderítés. Az egyház, mint oly sok más faj, amelyik hozzászokott, hogy a kihalás peremén kell egyensúlyoznia, alkalmazkodott a körülményekhez és fennmaradt. A Tempén felkelések és gyilkosságok voltak, aztán demagóg uralkodók emelkedtek fel. A Marson az Olümposz Központ egy ideig fatline-on

keresztül még kapcsolatba maradt a távolba szakadt egységekkel. Az Olümposz volt az, amelyik meger sítette, hogy a „Kitaszított inváziós hullámok" a Hyperiont kivéve mindenhol megtorpantak. Az elfogott Core hajók üresen, program nélkül lebegtek. A támadás véget ért. A Metaxason lázadások és ezeket megtorló vérengzések törtek ki. A Qom-Riyadhon egy önhatalmúlag kinevezett fundamentalista siíta ajatollah kilovagolt a sivatagba, magával vitte néhány ezer követ jét, és órák alatt eltörölte a szunita önkormányzatot. Az új forradalmár kormányzat visszaadta a hatalmat a molláknak, és kétezer évvel visszaállíttatta az órát. A lakosság örömünnepet ült. Az Armaghaston, egy távol es bolygón, a dolgok nagyjából úgy mentek tovább, mint korábban, leszámítva a turisták, az új régészek és az importált luxuscikkek elapadását. Az Armaghastnak saját labirintusa volt, ami azonban üresen kongott. A Hebronon, Új-Jeruzsálem bolygóközpontban pánik tört ki, de a cionista vezet k gyorsan helyreállították a rendet a városban és az egész bolygón. Tervek születtek. A ritka, más bolygókról származó árucikkeket kiporciózták. A sivatagot visszahódították és új farmokat létesítettek. Fákat ültettek. Az emberek egymásnak panaszkodtak, megköszönték Istennek a gondviselést, siránkoztak egy sort Istennek a gondviseléssel járó kényelmetlenségekért, aztán mentek a dolgukra. A God's Grove-on még mindig egész erd k égtek, a leveg t füstfátyol töltötte be. Alighogy a „raj" maradéka is elment, tucatnyi hajó-fa bukkant el a felh k közül, lassan emelkedve fúziós hajtóm veik segítségével, erg-generálta taszítómez k védelmében. Ahogy kiértek a gravitációs térb l, a legtöbb hajófa elindult a szélrózsa minden irányába az ekliptika síkja mentén, és megkezdték a hosszú felpörgésüket a kvantumugrásig. Fatline-üzenetek cikáztak a hajófák és távoli, várakozó rajok között. A benépesítés elkezd dött. A Tau Ceti Centeren, a hatalom, a gazdagság, az üzlet és a kormányzat egykori székhelyén az éhes túlél k otthagyták a

veszélyes toronyházakat és hasznavehetetlen városokat, a tehetetlen bolygókörüli lakóállomásokat, és nekiindultak felel st találni. Valakit, akit megbüntethetnek. Nem kellett sokáig keresgélniük.

Van Zeidt tábornok a kormányzói palotában volt, amikor a térkapuk megsemmisültek, és most irányította a komplexum rzésére hátramaradt, kétszáz tengerészgyalogost és hatvannyolc biztonsági rt. Meina Gladstone egykori f titkár még mindig parancsolt annak a hat pretoriánus gárdának, amit Kolcsev hagyott rá, miután a férfi és a többi magas rangú tiszt elmenekült az evakuálást végz els és utolsó olyan komphajóval, aminek sikerült is kijutnia. A tömeg valahol föld r rakétákat és lövegeket szerzett, így a kormányzói palotában lév , többi háromezer alkalmazott és menekült legközelebb már csak akkor mehetett bárhová is, amikor az ostrom véget ért vagy a pajzsok cs döt mondtak. Gladstone az elüls megfigyel álláson tartózkodott, és a vérengzést nézte. A tömeg elpusztította a Szarvas-park legnagyobb részét és a díszkerteket, miel tt a pajzsok utolsó vonala és a véd mez k megállították volna ket. Legalább hárommillió felb szült ember vetette magát neki a pajzsoknak, és a tömeg percr l-percre n tt. – Hátrébb tudja helyezni a mez ket ötven méterrel, és újra aktiválni, miel tt a tömeg odaérne? – kérdezte Gladstone a tábornoktól. A nyugaton ég városok füstje betöltötte a leveg t. Több ezer férfit és n t préselt neki a véd mez nek vagy taposott agyon a mögöttük tolongó cs dület, míg végül a villódzó fal alsó két métere úgy nézett ki, mintha eperlekvárral kenték volna be. További tízezrek igyekeztek minél közelebb kerülni a bels pajzshoz, nem tör dve az idegeikbe és csontjukba hasító fájdalommal, amit a sisterg mez okozott. – Megoldható, f titkár – mondta Van Zeidt. – De miért? – Kimegyek beszélni velük. – Gladstone nagyon fáradtnak nt.

A tengerészgyalogos rápillantott, gondolva, hogy a n csak rossz viccnek szánta. – Asszonyom, egy hónap múlva lehet, hogy meghallgatnák... vagy valamelyikünket... a rádióban vagy HTV-n. Egy, talán két év múlva, miután a rend helyreállt és az élelemellátás megoldódott, talán megbocsátanak. De ahhoz legalább egy generáció kell, amíg tényleg megértik, hogy mit tett... hogy megmentette ket... megmentett mindannyiunkat. – Beszélni akarok velük – mondta Meina Gladstone. – Van valamim a számukra. Van Zeidt megrázta a fejét, és ránézett a maroknyi GÁRDA tisztre, akik eddig a bunker résein a kinti cs cseléket figyelték, és akik most hasonló döbbenettel és értetlenséggel hallgatták Gladstone szavait. – Egyeztetnem kell Kolcsev f titkárral – felelte Van Zeidt tábornok. – Nem – ellenkezett Meina Gladstone fásultan. – egy olyan birodalmat irányít, ami többé már nem létezik. Azt a világot, amit elpusztítottam, még én irányítom. – Biccentett a pretoriánusai felé, akik a narancs és feketecsíkos köpenyeik alól halálpálcákat húztak el . A GÁRDA tisztjei nem mozdultak. Van Zeidt tábornok szólalt meg: – Meina, a következ evakuáló hajó ki fog jutni. – A bels kertnél azt hiszem, jó lesz – bólintott oda sem figyelve Gladstone. – A tömeg néhány másodpercre össze lesz zavarodva. A küls mez k visszahúzása ki fogja billenti ket az egyensúlyukból. – Körülnézett, mintha elfelejtett volna valamit, aztán kezet nyújtott Van Zeidtnak. – Minden jót, Mark. Köszönöm. Kérem vigyázzon az embereimre! Van Zeidt megrázta a n kezét, nézte, ahogy megigazítja a sálját, szórakozottan megérintette a karperecbe épített komlogját, mintha szerencsét hozna, és négy pretoriánus társaságában kilépett a bunkerb l. A kis csoport átszelte a letaposott kerteket, és lassan lépkedtek a határolómez k felé. A tömeg egyetlen, tudat nélküli organizmusként reagált, nekifeszült a lilásan áttetsz

falnak és üvöltött, mint akit nyúznak. Gladstone megfordult, és egyik kezével intve hátraparancsolta a pretoriánusokat. A négy r sietve visszavonult a fényevesztett füvön keresztül. – Most – mondta a bunkerben maradt rangid s pretoriánus, és rámutatott a véd mez távvezérl jére. – Baszd meg! – kiáltotta Van Zeidt tábornok. Amíg életben van, senki nem nyúl hozzá a távvezérl höz. Van Zeidt elfelejtette, hogy Gladstone-nak még mindig megvannak a kódjai, és hozzáfér a taktikai rövidhullámú sávokhoz. Látta, hogy a n felemeli a komlogját, de már nem volt ideje cselekedni. A távvezérl n vörös, aztán zöld fények villantak fel, a küls mez k kihunytak, és ötven méterrel közelebb újraformálódtak, s Meina Gladstone egy másodpercre csak állt ott egyedül. Közte és a milliónyi felb szült ember között nem volt más, csak néhány méter f és számtalan holtest, amelyek a véd mez elt nésével végre engedelmeskedhettek a gravitáció törvényének. Gladstone felemelte a két kezét, mintha meg akarná ölelni a tömeget. A csend és a mozdulatlanság még három örökkévaló másodpercig tartott, aztán az emberek egyetlen hatalmas fenevadként felüvöltöttek, és ezrek özönlöttek el re, kezükben bottokkal, kövekkel, késekkel és törött üvegdarabokkal. Van Zeidtnek egy másodpercig úgy t nt, hogy Gladstone sérthetetlen k sziklaként áll, látta fekete ruháját, ragyogó sálját, még mindig magasra tartott kezét, aztán újabb százak nyomultak el re, a tömeg összezáródott, és a f titkár elt nt. A pretoriánusok leengedték a fegyvereiket, a tengerészgyalogos rök pedig azonnal letartóztatták ket. – Homályosítsák el a véd mez t! – parancsolta Van Zeidt. – Mondják meg a komphajóknak, hogy ötperces id közönként szálljanak le a bels kertben. Siessenek! A tábornok elfordult.

– Atyaisten! – füttyentette el magát Theo Lane, miközben a

fatline-t elárasztották a jelentéstöredékek. Olyan sok milliszekundumos üzenet volt, hogy a komputer a végén már nem tudta szétválogatni ket. Az eredmény egy kaotikus rületmassza lett. – Játszd vissza a szingularitás-gömb pusztulását! – kérte a Konzul. – Igenis, uram – felelte a hajó, és addig félbeszakította az üzenetek kavalkádját, amíg megismételte az izzófehér robbanást, a szanaszét repül törmelékdarabokat, aztán a hirtelen összeomlást, ahogy a szingularitás hatezer vonásnyi körzetben mindent magába szippantott. A m szerek jelezték a gravitációs hullámok hatásait: ilyen távolságban nem okozott gondot, de a Hegemónia és a Kitaszítottak hajóit, melyek a Hyperion közelében még mindig egymással csatáztak, alaposan megtizedelte. – Rendben – mondta a Konzul, és a fatline-jelentések áradata visszatért. – Ez biztos? – kérdezte Arundez. – Igen – felelte a Konzul. – A Hyperion újra a peremvidékhez tartozik. Csakhogy ezúttal nincs a Háló, amihez képest peremvidék lenne. – Nehéz elhinni – mondta Theo Lane. Az egykori kormányzó a whiskyjét kortyolgatva ült; ez volt az els alkalom, hogy a Konzul valaha is látta a segédjét bármilyen bódítószerhez nyúlni. Theo öntött még négyujjnyit. – A Háló... elt nt. Ötszáz évnyi terjeszkedés eredménye semmisült meg. – Nem semmisült meg – figyelmeztette a Konzul. – A világok megmaradtak. A bolygók külön-külön fejl dni fognak, és még mindig rendelkezésünkre áll a Hawking-hajtóm . Az egyetlen technológiai vívmány, amit saját magunk fejlesztettünk ki és nem a Core-tól kölcsönöztünk. Melio Arundez el red lt, a tenyereit összeillesztette, mintha imádkozna. – A Core elt nhet egyáltalán? Megsemmisülhet? A Konzul egy másodpercig a fatline-hangsávokon érkez hangokra, kiáltozásokra, javaslatokra, katonai jelentésekre és

segélykér üzenetekre figyelte. – Talán nem semmisült meg – mondta aztán. – De mindörökre el van szigetelve, le van zárva. Theo felhajtotta az italát, és óvatosan letette a poharat. A tekintete kezdett fátyolossá válni. – Úgy gondolja, vannak... másik pókhálóik? Újabb térkapu rendszerek? Tartalék Core-ok? – Azt tudjuk, hogy sikerült megalkotni a Végs Intelligenciájukat – intett a kezével a Konzul. – Talán ez a VI... szándékosan hagyta, hogy elszakadjunk a Core-tól. Talán meghagyott néhány régebbi MI-t online... csökkentett kapacitáson... ahogyan néhány milliárd embert is meg akartak rizni tartalékba. Hirtelen az összes fatline-adás elhallgatott, mintha késsel vágták volna el. – Hajó? – tudakolta a Konzul. Áramszünetre gyanakodott valahol a vev rendszerben. – Minden fatline-üzenet abbamaradt, a legtöbb sugárzás közben – jelentette a hajó. A Konzul érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet, amikor eszébe jutott a halálpálca. De nem, annak a hatása nem érné el az összes világot egyszerre. Még ha száz ilyen eszközt aktiválnának is egy id ben, lenne egy kis eltolódás, amíg az összes GÁRDA hajó és a távol es közvetít források utolsó üzenetei beérkeznének. Akkor viszont mi? – Úgy t nik, az üzenetek az átviteli közeg zavara miatt szakadtak félbe – mondta a hajó. – Ami a jelenlegi tudásom szerint lehetetlen. A Konzul felállt. Zavar az átviteli közegben? A fatline-közeg, amennyire az emberek fel tudták fogni, magának a tér-id nek volt a hiperhúr Planck-végtelen topográfiája: az MI-k jelképesen úgy nevezték, hogy az r-Ami-Összeköt. Ebben a közegben nem lehet zavar. A hajó váratlanul megszólalt: – Fatline-üzenet érkezik... transzmissziós forrás: mindenhol; titkosítási szint: végtelen; átvitel fajtája: valósidej .

A Konzul már éppen rá akart szólni a hajóra, hogy ne beszéljen marhaságokat, amikor a hologödör fölött elködösödött a leveg , ami nem volt se ábra, se adatoszlop, és egy hang szólalt meg: – NEM ENGEDHETEM, HOGY TOVÁBBRRA IS VISSZAÉLJETEK A CSATORNA NYÚJTOTTA LEHET SÉGEKKEL. ZAVARJÁTOK AZOKAT, AKIK KOMOLY CÉLOKRA HASZNÁLJÁK. A KAPCSOLAT HELYREÁLL, AMINT RÁJÖTTÖK, HOGY MIRE VALÓ. MINDEN JÓT. A három férfi döbbent csendjét csak a ventillátorok zúgása és egy úton lév rhajó megannyi apró nesze törte meg. Végül a Konzul szólalt meg: – Hajó, kérlek, küldj ki egy szabványos, kódolatlan hely-id fatline-üzenetet, automatikus fogadóállomás visszajelzéssel. Néhány másodperces szünet következett – lehetetlenül hosszú id egy MI szint számítógép esetében, mint amilyen a fedélzeten volt. – Sajnálom, nem lehetséges – érkezett végül a válasz. – Miért nem? – tudakolta a Konzul. – A fatline-átvitel többé nem... engedélyezett. A hiperhúrközeg nem reagál a modulációra. – Nincs semmi a fatline-on? – kérdezte Theo, a hologödör fölötti üres leveg t bámulva, mintha valaki lekapcsolta volna a holót, amikor az az érdekes részhez ért. A hajó egy pillanatig ismét nem szólt semmit. – Minden igyekezetem ellenére, M. Lane – mondta aztán – , a fatline többé nem létezik. – Magasságos – nyögte a Konzul, majd egyetlen hajtásra kiitta a poharát, és odalépett a bárpulthoz egy újabbért. – A régi kínai káromkodás – motyogta. – Micsoda? – nézett fel Melio Arundez. – Egy régi kínai káromkodás – húzott egyet az italból a Konzul. – Élj mozgalmas id kben! Mintha a fatline hiányát akarná kompenzálni, a hajó a rendszerben fogható rövidhullámú rádióadó zenéjét kezdte

sugározni és kivetítette nekik a lassan forgó Hyperion kékfehér, egyre növekv gömbjét, ahogy 200 g-vel lassulva közeledtek felé.

NEGYVENÖT Megszököm a Háló adatszférájából, miel tt még bezárul a szökés lehet sége. Hihetetlen és furcsán zavaró látni, ahogy a megaszféra elnyeli önmagát. Lényegében helyes volt az, amilyennek Brawn Lamia látta a megaszférát: szerves képz dmény, félig értelmes organizmus, mely inkább állítható párhuzamba egy ökológiával, mint egy várossal. Most, ahogy a térkapu-kapcsolatok megsz nnek, és a bennük létez világ magába hajolva összeomlik, a küls adatszféra szintén magába zuhan, mint egy nagy, ég sátor, aminek hirtelen elt ntek a rúdjai, zsinórjai, cövekjei. Az él megaszféra úgy falja fel magát, mint valami rült, vérengz fenevad – a saját farkát, gyomrát, beleit, mancsát és szívét rágja –, míg csak az értelem nélküli állkapcsok maradnak, az ürességben csattogva. A metaszféra tovább él. De most már sokkal inkább vadon, mint bármikor. Ismeretlen id k és terek fekete erd i. Hangok az éjszakában. Oroszlánok. És tigrisek. És medvék. Amikor az r-Ami-Összeköt görcsösen megrándul és elküldi egyetlen, banális üzenetét az emberi világegyetemnek, az olyan, mintha egy földrengés küldene lökéshullámokat a tömör sziklán keresztül. Miközben átsietek a változó metaszférán a Hyperion fölött, mosolyognom kell. Mintha az Isten-analógia megelégelte volna a nagylábujjára graffitiket firkáló hangyákat. Nem látom Istent – egyiket sem – a metaszférában. Nem is próbálom. Van elég bajom így is.

A Háló és a Core bejáratainak fekete örvényei elt ntek, kitöröltettek a térb l és az id l, mint az eltávolított szemölcsök, mint a vihar után a fodrok a víz felszínér l. Itt ragadok, ha nem merészkedek be a metaszférába. Márpedig nem merészkedek. Még nem. De itt is akarok lenni. Az adatszféra szinte teljesen megsz nt a Hyperion-rendszerben, szánalmas maradványai a bolygón és GÁRDA flottájának maradékában úgy száradnak fel, mint apálypocsolyák a napon, de az Id kripták a s söd sötétben ragyogó fáklyákként izzanak át a metaszférán. Ha a térkapukapcsolatok fekete örvények voltak, akkor a kripták fehér lyukakként vetik ki egyre táguló fénycsóváikat. Feléjük indulok. Mindeddig én, az Aki El bb Jön, mindössze annyit értem el, hogy megjelentem mások álmaiban. Ideje tenni valamit.

Sol várt. Órák teltek el, mióta odaadta egyetlen gyermekét a Shrikenak. Napok teltek el, mióta utoljára evett vagy aludt. Körülötte dühöngött, majd lecsillapodott a vihar, elszabadult reaktorokként ragyogtak és mennydörögtek a kripták, egy cunami erejével korbácsolták az id hullámok. Sol azonban belekapaszkodott a Szfinx k lépcs ibe, és mindvégig várt. Most is várt. Félig öntudatlanul, a kimerültségt l és a lánya iránti féltést l kínozva Sol azon kapta magát, hogy tudóselméje sebesen jár. Sol Weintraub, a történész-klasszika filológus-filozófus élete nagy részében és egész pályafutása alatt az emberiség vallási viselkedésének etikájával foglalkozott. A vallás és az etika nem mindig voltak kölcsönösen összeegyeztethet k – de még csak gyakran sem. A vallási abszolutizmus és fundamentalizmus, vagy a dühöng relativizmus követelményei sokszor az aktuális kultúra legrosszabb aspektusait vagy el ítéleteit tükrözték, és nem azt a rendszert, melyben ember és Isten együtt élhetett volna a valódi igazságosság-felfogásnak alárendelve. Sol akkor írta

leghíresebb könyvét – mely végül, amikor a tudományos kiadók számára dolgozva álmodni sem mert példányszámban a szélesebb olvasó rétegeket megcélzó piacra került, az Ábrahám dilemmája címet kapta –, amikor Rachel a Merlin-betegségt l haldoklott, és magától értet módon Ábrahám választásával foglalkozott, hogy engedelmeskedjen-e Isten egyértelm parancsának, és áldozza-e fel fiát. Sol azt írta, hogy a primitív korok primitív engedelmességet követeltek, míg a kés bbi nemzedékek már olyan szintre fejl dtek, hogy a szül k saját magukat ajánlották fel áldozatként – mint a Régi Föld történelmének himl helyeit alkotó krematóriumok sötét éveiben –, végül pedig a jelenlegi nemzedékeknek meg kell tagadniuk az áldozat bemutatására vonatkozó parancsot. Sol azt írta, hogy akármilyen formát is ölt Isten az emberi öntudatban – akár a tudattalan revansista szükségleteinek puszta megnyilvánulása, akár a filozófiai és etikai evolúcióra irányuló tudatos törekvés –, az emberiség már nem egyezhet bele, hogy áldozatot mutasson be Isten nevében. Az áldozás és az áldozat bemutatásába való beleegyezés vérrel írta be magát az emberiség történetébe. Mégis, órákkal ezel tt, korokkal ezel tt Sol Weintraub átadta egyetlen gyermekét a halál teremtményének. Álmaiban egy hang évek óta ezt parancsolta neki. Sol éveken át nem engedelmeskedett. Végül csak akkor engedett, amikor elfogyott az id , amikor elt nt minden más remény, s amikor rájött, hogy a hosszú évek alatt az és a Sarai álmait átható hang nem Isten hangja, de még csak nem is valamilyen sötét, a Shrike-kal kapcsolatos er hangja volt. Hanem a lányuk hangja. Sol Weintraub a közvetlen fájdalmát és gyászát is elhomályosító tisztasággal hirtelen tökéletesen megértette, miért egyezett bele Ábrahám abba, hogy feláldozza fiát, Izsákot, amikor az Úr ezt parancsolta neki. Nem engedelmességb l. Még csak nem is azért, mert Isten szeretetét fia szeretete fölé helyezte.

Ábrahám próbára tette Istent. Azzal, hogy az utolsó pillanatban megakadályozta az áldozatot, megállította a kést, Isten kiérdemelte – Ábrahám szemében és leszármazottai szívében –, hogy Ábrahám Istene legyen. Sol beleborzongott a gondolatba, hogy Ábrahám semmiféle pózolással, semmiféle a fiú feláldozására mutatott, színlelt hajlandósággal nem kovácsolhatott volna er sebb köteléket a fels bb hatalom és az emberiség között. Ábrahámnak tudnia kellett a szívében, hogy meg fogja ölni a fiát. Az Istenségnek, akármilyen alakot is öltött akkor, tudnia kellett Ábrahám elhatározásáról, éreznie kellett a fájdalmát és elszántságát, hogy elpusztítja azt, ami számára a legdrágább a világegyetemben. Ábrahám nem azért ment oda, hogy áldozatot mutasson be, hanem azért, hogy egyszer és mindenkorra megtudja, olyan isten-e ez az Isten, akiben megbízhat, akinek engedelmeskedhet. Erre semmilyen más próba nem lett volna alkalmas. De akkor miért, gondolta Sol az id viharos tengerében emelkedni és süllyedni látszó Szfinx k lépcs jébe kapaszkodva, miért kellett megismételni ezt a próbát? Miféle új, rettenetes kinyilatkoztatás vár még az emberiségre? Aztán Sol megértette – abból a kevésb l, amit Brawne elmondott neki, a zarándoklat során hallott történetekb l, saját, az elmúlt néhány hétben történt megvilágosodásaiból –, hogy hasztalanok voltak a gépi Végs Intelligenciának, akármi is legyen az, az emberi Isten elt nt Empátia része felriasztására tett próbálkozásai. Sol már nem látta a tüskefát a szirt tetején, nem látta fémágait és szenved sokadalmát, de azt tisztán látta, hogy a fa ugyanúgy organikus gépezet volt, mint a Shrike – egy eszköz, amit arra terveztek, hogy szenvedést sugározzon a világegyetembe, s ezzel reagálásra, önmaga megmutatására kényszerítse az emberi Isten részét. Ha Isten fejl dött, márpedig Sol biztosra vette, hogy fejl dnie kell, akkor evolúciója az empátia irányába haladt – a szenvedés közös átérzése, s nem a hatalom és mások feletti uralom felé. Ám

az obszcén fa, amit a zarándokok megpillanthattak – aminek szegény Martin Silenus az áldozatává vált –, nem tudta megidézni az elt nt hatalmat. Sol rájött, hogy a gépisten, akármilyen formát öltsön is, elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa, az empátia a mások fájdalmára adott reakció; ám ahhoz már nem, hogy észrevegye, hogy az empátia – mind az emberiség, mind az emberiség MI-jeinek fogalmai szerint – sokkal több ennél. A gépi VI soha nem fogja ezt megérteni – még annyira sem, hogy ezt használja fel csalétkül az emberi VI része ellen, ami belefáradt a távoli jöv ben vívott háborúba. A szeretetnek, minden dolgok legbanálisabbjának, a vallásos motivációk legrégibb kliséjének nagyobb ereje volt – Sol most már tudta –, mint az er s nukleáris er nek vagy a gyenge nukleáris er nek vagy az elektromágnesességnek vagy a gravitációnak. A szeretet ez a többi er , döbbent rá Sol. Az rAmi-Összeköt, a fotontól fotonig információt közvetít szubkvantum lehetetlenség nem több és nem kevesebb, mint a szeretet. De képes-e a szeretet – az egyszer , banális szeretet – magyarázatot adni erre az úgynevezett antrópikus elvre, ami fölött évszázadokon át, vagy még tovább csóválták a fejüket a tudósok. Miszerint a véletlen egybeesések szinte végtelen sora vezetett el egy olyan világegyetemhez, aminek pontosan a megfelel számú dimenziója van, amiben pontosan a megfelel az elektronérték, pontosan a megfelel ek a gravitáció törvényei, pontosan a megfelel korúak a csillagok, pontosan a megfelel ek az élet el tti feltételek ahhoz, hogy létrehozzák a tökéletes vírusokat, melyekb l kialakulhatnak a pontosan megfelel DNSek – röviden, a véletlenek sora olyan abszurd a maga pontosságában és helyességében, hogy ezzel ellent mond a logikának, dacol a megértéssel és ellenáll még a vallásos értelmezésnek is. A szeretet? A Nagy Egyesít Elméletek, a hiperhúr poszt-kvantum fizika és a Core-tól kapott világegyetem-magyarázat – az univerzum határtalan és önmeghatározó, nincs Nagy Bumm szingularitás

és ennek megfelel végpont – hét évszázadon át gyakorlatilag megszüntették Isten szerepét, legyen az primitív antropomorf vagy kifinomult poszt-einsteini, még gondvisel ként, vagy teremtés el tti szabályalkotóként is. A modern univerzumnak gép és ember felfogásában nem volt szüksége Teremt re; mi több, nem engedett Teremt t. Szabályai csak nagyon apró módosításokat tettek lehet vé, igazi, nagy átalakítást pedig egyáltalán nem. Nem volt kezdete és nem lesz vége, nincsenek a Régi Föld évszakaihoz hasonlóan szabályos és önszabályozó tágulási és összehúzódási ciklusai. És nincs hely benne a szeretetnek. Úgy t nt, hogy Ábrahám egy fantomot akart próbára tenni fia meggyilkolásával. Úgy t nt, hogy Sol a semmire reagálva hozta el haldokló lányát több száz fényéven és számtalan nehézségen át. De most, ahogy a Szfinx fölötte derengett, és a hajnal els fénysugarai elsápasztották a Hyperion egét, Sol rájött, hogy a Shrike terrorjánál vagy a fájdalom hatalmánál sokkal alapvet bb és meggy bb er re reagált. Ha jól gondolta – nem tudta, csak érezte –, akkor a szeretet ugyanúgy szerves része volt a világegyetem struktúrájának, mint a gravitáció és az anyagantianyag. Valamiféle Istennek nem a falak közötti hálóban, nem is a padló szingularitás-repedéseiben, és nem valahol kint, a dolgok szférája el tt és mögött volt helye... hanem magában a dolgok görbületében és szövedékében. Fejl dve, ahogy az univerzum fejl dött. Tanulva, ahogy az univerzum tanulásra képes elemei tanultak. Szeretve, ahogy az emberiség szeretett. Sol feltérdelt, majd felállt. Úgy t nt, az id vihar csillapodott egy kicsit, és az jutott eszébe, századszor is megpróbálhatna bejutni a kriptába. Még mindig er s fény áradt onnan, ahol a Shrike felbukkant, átvette Sol lányát, és elt nt. Most azonban a csillagok t ntek el, ahogy maga az ég világosodott a hajnal közeledtével. Sol felhágott a lépcs kön. Eszébe jutott az a nap a Barnard's Worldön, amikor Rachel – tíz éves volt – megpróbált felmászni a város legmagasabb

szilfájára, s amikor már csak öt méterre járt a csúcstól, lezuhant. Sol lélekszakadva rohant a kórházba, ahol az els segélytápoldatban lebegve, törött állkapoccsal, lábbal és bordákkal, átszúrt tüd vel, számtalan zúzódással és horzsolással talált rá lányára. Rachel rámosolygott, felmutatta hüvelykujját, és összedrótozott állkapcsával így szólt: – Legközelebb sikerülni fog! Sol és Sarai az egész éjszakát a kórházban töltötték, miközben Rachel aludt. Reggelig vártak. Sol mindvégig fogta a kezét. Most is várt. A Szfinx nyitott bejáratából áradó id hullámok makacs ellenszélként tartották vissza, de nekik feszült, mint egy mozdíthatatlan szikla, és csak állt, öt méterrel a bejárat el tt, hunyorogva a fényözönben. Felnézett, de nem lépett hátra, amikor megpillantotta a hajnalhasadó eget kettészelve leereszked rhajó fúziós csóváját. A fejét elfordította, de nem hátrált meg, amikor hallotta a földet érés moraját, és észrevette a három felbukkanó alakot. Odanézett, de nem mozdult, amikor más zajokat, kiáltásokat hallott a völgy mélyér l, és egy ismer s alak jelent meg, a hátán cipelve egy másikat, felé közeledve a Jáde-kripta mögül. Mindennek semmi köze nem volt a lányához. Rachelt várta.

Perszónám még az adatszféra nélkül is könny szerrel átvág a Hyperiont körülvev s , az r-Ami-Összeköt levesen. El ször meg akarom keresni az Eljövend t, ám noha fénye beragyogja a metaszférát, még nem állok készen a találkozásra. Végül is a kis John Keats vagyok, nem Keresztel János. A Szfinx – a kriptát egy létez lényr l mintázták, amit még évszázadokig nem fognak génmérnökök megtervezni – az id energiák örvénylése. Felfokozott érzékeimmel valójában több Szfinxet is látok: az anti-entrópikus kriptát, amint légmentes konténerbe zárt halálos bacilusként viszi vissza az id ben rakományát, a Shrike-ot; az aktív, instabil Szfinxet, ami megfert zte Rachel Weintraubot, miközben el ször próbált kaput

nyitni az id ben; és a megnyílt, az id ben ismét el refelé haladó Szfinxet. Ez az utóbbi az a ragyogó fénykapu, aminél fényesebben csak az Eljövend világítja meg a Hyperiont metaszférabeli máglyájával. Épp id ben ereszkedem le erre a fényes helyre ahhoz, hogy lássam, amint Sol Weintraub átnyújtja gyermekét a Shrike-nak. Akkor sem léphettem volna közbe, ha korábban érkezem. Akkor sem tettem volna, ha képes lettem volna rá. A józan ész határain túli világok sorsa függ ett l a tett l. Ám a Szfinxben megvárom a törékeny terhet hordozó Shrikeot. Most már látom a gyermeket. Alig néhány perce született, szederjes, nyálkás és ráncos. Újszülött tüdeje teljes erejével sír. Régi agglegény- és töpreng poétalétem állapotából nem igazán értem, mi vonzót találhat apja és a kozmosz ebben a bömböl , a legkevésbé sem szép csecsem ben. Ám akármilyen taszító is az újszülött, valami mégis megmozdul bennem a Shrike pengeéles karmai között hever parányi test látványára. A Szfinx belsejében megtett három lépés órákkal vitte el re a Shrike-ot és a gyermeket az id ben. Közvetlenül a bejárat mögött felgyorsul az id folyam. Ha néhány másodpercen belül nem teszek valamit, kés lesz – a Shrike elviszi a portálon át a csecsem t valamilyen távoli jöv beli fekete lyukba. Áldozataik vérét szívó pókok, lárváikat prédájuk megbénított testébe, a tökéletes inkubátorba és élelemforrásba rakó kecskedarazsak képei törnek rám megállíthatatlanul. Cselekednem kell, de itt sem vagyok kézzelfoghatóbb, mint a Core-ban. A Shrike úgy sétál át rajtam, mintha egy láthatatlan holó lennék. Személyiségem analógiájának semmi haszna itt, olyan tehetetlen és anyagtalan, mint egy mocsárgáz-felh . A mocsárgáznak azonban nincs agya, John Keatsnek viszont van. A Shrike megtesz újabb két lépést, és Sol meg a többiek számára ismét órák telnek el odakint. A síró csecsem b rén vér fakad, ahol a Shrike szikeujjai húsába vágnak. A pokolba az egésszel!

Odakint, a Szfinx széles sziklateraszán, melyet most elárasztanak a kriptában hömpölyg id energiák, hátizsákok, takarók, érintetlen élelmiszercsomagok és a zarándokok kis szemétkupacai hevernek. És egy Möbius-kocka. A dobozt nyolcas osztályú véd mez vel zárták le az Yggdrasill templomos hajófán, amikor Het Masteen, a Fa Hangja felkészült hosszú útjára. Egyetlen erget – más néven megköt t – rejtett, egy kis lényt, ami emberi mércével talán nem értelmes, de ami távoli csillagok között fejl dött ki, és képessé vált nagyobb er tereket irányítani, mint az emberiség bármelyik gépezete. A templomosok és a Kitaszítottak már nemzedékek óta kommunikáltak ezekkel a lényekkel. A templomosok velük tarttatták kordában a redundanciát gyönyör , ám sebezhet hajófáikon. Het Masteen azért hozta magával az erget több száz fényév távolságból, hogy eleget tegyen a templomosok és a Végs nh dés Egyháza megállapodásának, s segítsen az rbe juttatni a Shrike tüskefáját. Ám amikor Masteen meglátta a Shrike-ot és a szenvedés fáját, nem volt képes betartani a szerz dést. És ezért meghalt. A Möbius-kocka itt maradt. Az erget megkötött, vörös energiagömbnek láttam az id áradatban. Odakint éppen csak ki tudtam venni Sol Weintraub alakját a sötétség függönyén át – szomorú, komikus alak, az id nek a Szfinx id mezején túli szubjektív rohanása felgyorsította mozdulatait, mint egy némafilm h sét –, de a Möbius-kocka a Szfinx körén belül hevert. Rachel azzal a félelemmel sírt fel, amit csak az újszülöttek ismerhetnek. A leesést l való félelemmel. A fájdalomtól való félelemmel. A szeparációtól való félelemmel. A Shrike lépett egyet, és a kintiek számára elveszett még egy óra. Én anyagtalan voltam a számára, de az energiamez ket még a Core szellem-analógiái is meg tudták érinteni. Kikapcsoltam a Möbius-kocka véd mezejét. Szabadjára engedtem az erget.

A templomosok elektromágneses sugárzással, kódolt impulzusokkal, egyszer jutalomsugárzással kommunikálnak ezekkel a lényekkel... de els sorban egyfajta, szinte misztikus kapcsolat révén, amit csak a Testvériség és néhány Kitaszított ismer. A tudósok durva telepátiának nevezik. Valójában szinte tiszta empátia. A Shrike még egy lépést tesz a jöv megnyíló kapujában. Rachel azzal az energiával sír, amit csak a világegyetembe újonnan születettek képesek összeszedni. Az erg kiterjeszti magát, megért, és eggyé olvad perszónámmal. John Keats testet és alakot ölt. Sietve átszelem a Shrike-tól elválasztó öt lépés távolságot, kiveszem a kezéb l a csecsem t, majd visszalépek. Még a Szfinx energiaörvényében is érzem újszülött-illatát, miközben magamhoz ölelem, és az arcomhoz támasztom nedves fejét. A Shrike meglepetten megpördül. Négy karja kinyúlik, a pengék egy csattanással el ugranak, a vörös szempár rám fókuszál. De a lény túl közel van a tulajdonképpeni portálhoz. Nem mozdul, mégis elsüllyed az id folyam viharos sodrában. Acéllapát-állkapcsa kinyílik, acélfogai megcsikordulnak, de már el is t nik, csak egy folt a távolban. Még annál is kisebb. A bejárat felé fordulok, de túl messze van. Az erg fogyó energiája képes lenne odavinni, felvonszolni az áradattal szemben, de csak Rachel nélkül. Ekkora er vel szemben, ilyen messzire még az erg segítségével sem vagyok képes elvinni egy él lényt. A csecsem sír, finoman ringatom, ostobaságokat súgok meleg fülébe. Ha nem tudunk el re menni, és nem tudunk hátra menni, akkor várunk itt egy kicsit. Hátha erre jár valaki.

Martin Silenus elkerekedett szemét látva Brawne Lamia gyorsan megfordult, és megpillantotta a felette és mögötte a leveg ben lebeg Shrike-ot. – Szent szar! – suttogta áhítattal. A Shrike-palotában alvó, emberi testek hosszú sorai t ntek el a

távoli félhomályban. Martin Silenus kivételével az alvók mindegyikét összekötötték még a tüskefával, a gépi VI-vel és Isten tudja, még mivel a lüktet köldökzsinórok. A Shrike, mintha csak fitogtatni akarta volna hatalmát, abbahagyta a mászást, kitárta karjait, és három méterrel feljebb lebegett, s megállt öt méterrel az el tt a sziklapolc el tt, amelyen Brawne Martin Silenus mellett kuporgott. – Csináljon már valamit! – súgta Silenus. A költ re már nem csatlakozott rá a neurális-sönt köldökzsinór, de még mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy felemelje a fejét. – Van valami ötlete? – kérdezte Brawne. A megjegyzés bátorságát valahogy tönkretette hangja remegése. – Bízzatok! – szólalt meg alattuk egy hang. Brawne arrébb csúszott, és lenézett a padló felé. Messze lent az a fiatal n állt, akit Brawne Monetaként ismert fel Kassad kriptájában. – Segíts! – kiáltotta Brawne. – Bízzatok! – ismételte meg Moneta, azzal elt nt. A Shrike figyelmét egy pillanatra sem terelte el. A lény leeresztette négy kezét, és el relépett, mintha nem is a leveg ben, hanem tömör sziklán járt volna. – A szarba! – suttogta Brawne. – Detto – helyeselt rekedten Martin Silenus. – Csöbörb l vödörbe. – Hallgasson! – szólt rá Brawne. Aztán, mintegy magának: – Bízzak, de miben? Kiben? – Bízzon a kurva Shrike-ban, hogy megöl minket, vagy felszúr arra a rohadt fára – nyögte Silenus. Sikerült annyira megmozdulnia, hogy megragadja Brawne karját. – Inkább a halál, mint megint az a fa, Brawne. Brawne futólag megsimogatta a kezét, majd felállt, és az ket elválasztó öt méter leveg n át szembenézett a Shrike-kal. Bízzak? Brawne el renyújtotta a lábát, körbetapogatta a semmit, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán azonnal ki is nyitotta, amint a lába mintha egy szilárd lépcs fokot ért volna. Semmi sem volt a talpa alatt, csak a leveg .

Bízzak? Brawne áthelyezte a testsúlyát az elöl lév lábára, és kilépett, egy pillanatra elbizonytalanodva, miel tt letette volna a másik lábát. A Shrike-kal szemben állt, tíz méterrel a k padló fölött. A lény mintha vigyorgott volna, miközben kitárta karjait. Páncélja tompán fénylett a félhomályban. Vörös szeme izzott. Bízzak? Brawne, megérezve az adrenalin-rohamot, elindult a láthatatlan lépcs kön, felfelé is haladva, miközben belépett a Shrike ölelésébe. Érezte a szövetet és a b rét átszel pengéket, ahogy a szörny elkezdte magához, a fémmelléb l kinöv , ívelt penge és a nyitott szájban csillogó acélfogak felé vonni. Ám Brawne továbbra is a leveg ben állva el red lt, és hozzányomta sértetlen tenyerét a Shrike mellkasához. Érezte a páncél h vösségét, ám érezte a meleghullámot is, ahogy energia áradt ki fel le, bel le, rajta keresztül. A pengék abbahagyták a vágást, még miel tt a b re alá mélyedtek volna. A Shrike megdermedt, mintha a körülöttük kavargó id energiák egyetlen borostyántömbbé változtak volna. Brawne rátette a kezét a lény széles mellkasára, és megnyomta. A Shrike teljesen mozdulatlanná fagyott, rideggé vált, a fém csillogását felváltotta a kristály átlátszó ragyogása s az üveg sima fénye. Brawne a leveg ben állt, a Shrike három méter magas üvegszobrának ölelésében. A lény mellkasában, ahol a szíve lehetett volna, valami nagy, fekete lepkéhez hasonló csapkodott kormos szárnyaival az üvegen. Brawne vett egy mély lélegzetet, és ismét meglökte a szobrot. A Shrike hátracsúszott a láthatatlan platformon, amin álltak, megbillent, majd lezuhant. Brawne lebukott a köré font karok el l, hallva és érezve, ahogy kabátja elszakadt – a még mindig éles ujjpengék beleakadtak az anyagba, amint a szobor felbukott. Aztán egyensúlyoznia kellett, épen maradt karjával hadonászva, miközben az üveg Shrike másfél fordulatot írt le a leveg ben, becsapódott a padlóba, és ezernyi éles szilánkra tört. Brawne megpördült, térdre rogyott a láthatatlan futóhídon, és

négykézláb visszakúszott Martin Silenushoz. Az utolsó fél méteren elhagyta a magabiztossága, a láthatatlan alátámasztás egyszer en megsz nt létezni, és Brawne megtapasztalta a gravitáció erejét, kificamítva a bokáját, ahogy nekicsapódott a k polc szélének, és csak úgy kerülte el a lezuhanást, hogy megkapaszkodott Silenus térdében. A vállában, törött csuklójában, kificamodott bokájában, felmart tenyerében és térdében érzett fájdalom miatt átkozódva felhúzta magát a férfi mellé, a biztonságba. – Látom, valami hátborzongató szarság történt, mióta elmentem – mondta Martin Silenus rekedten. – Mehetünk, vagy esetleg még vízen is kíván járni? – Fogja be! – nyögte Brawne reszketve. A három szótag szinte gyengédnek hangzott. Pihent egy darabig, majd megállapította, hogy úgy tudja a legkönnyebben levinni a még mindig gyenge költ t a lépcs kön és a Shrike-palota üvegszilánkokkal borított k padlóján át, ha a hátára veszi. A bejáratnál jártak, amikor a férfi fesztelenül megveregette a hátát, és így szólt: – Mi lesz Vili királlyal és a többiekkel? – Kés bb – lihegte Brawne, és kilépett a hajnali szürkeségbe. Már a völgy kétharmadán végigtántorgott, hátán az ernyedt szennyesként lógó Silenusszal, amikor a költ megszólalt: – Brawne, terhes még? – Igen – felelte a n , remélve, hogy a nap eseményei után ez még mindig igaz. – Akarja, hogy én vigyem? – Fogja be – hangzott a válasz, és folytatták útjukat az ösvényen, megkerülve a Jáde-kriptát. – Nézze! – mondta Martin Silenus, és kicsavarodva mutatta is, mire gondol, pedig szinte fejjel lefelé lógott Brawne válláról. A reggel sápadt fényében Brawne látta, hogy a Konzul ébenfekete rhajója a völgy szájánál elterül síkon áll. A költ azonban nem erre mutatott. Sol Weintraub a Szfinx bejáratának ragyogásában

várakozott. A karját a magasba emelte. Valaki vagy valami felbukkant a ragyogásból.

Sol látta meg els ként a n t, a Szfinxb l áradó fényzuhatag és folyékony id közepéb l el lép alakot. A portál fényárjától körvonalazva egyértelm en látszott, hogy n . Egy n , karjai között valamivel. Egy n , karjai között egy csecsem vel. A lánya, Rachel bukkant fel – az a Rachel, akit egészséges fiatal feln ttként látott utoljára, amint doktori terepgyakorlatára indult valami Hyperion nev bolygóra. A húszas évei közepén járó Rachel, most talán egy kicsit id sebben – de kétségtelenül Rachel, Rachel, még mindig rövid, még mindig homlokába hulló rézbarna hajával, még mindig piros arccal, mintha állandóan lelkesedne valamiért, lágy, most szinte reszketeg mosolyával. A szeme pedig... hatalmas, zöld szeme, éppen csak látható barna pöttyökkel... a szeme Solra szegez dött. Rachel Rachelt tartotta a karjában. A csecsem a fiatal n vállához nyomta arcát, parányi kezeit ökölbe szorította, majd kinyitotta, miközben próbálta eldönteni, sírjon vagy ne sírjon. Sol döbbenten állt. Szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Ismét megpróbálta. – Rachel. – Apa – mondta a fiatal n , és el relépett. Szabad karját a tudós köré fonta, s közben kissé oldalra fordult, hogy ne szorítsák maguk közé a csecsem t. Sol megcsókolta feln tt lányát, átölelte, érezte haja tiszta illatát, tapintotta szilárd valóságosságát, majd átemelte a csecsem t a saját mellkasára. Az újszülöttön remegés futott végig, ahogy vett egy mély lélegzetet, miel tt felsírt volna. Az a Rachel, akit Sol hozott a Hyperionra, biztonságban volt karjai között. Kicsi, vörös arca ráncokba szaladt, miközben megpróbált apja arcára fókuszálni tétován járó szemével. Sol a tenyerébe fogta a parányi fejét, és közelebb vonta magához, egy pillanatra elmerülve a kis arc vizsgálatában, miel tt visszafordult volna a

fiatal n höz. – És a... – Normálisan öregszik – mondta a lánya. Valamiféle puha barna anyagból készült félig ruhát, félig köpenyt viselt. Sol megrázta a fejét, végigmérte, látta a mosolyát, és észrevette ugyanazt a kis gödröcskét a szája bal sarkában, amit a mellkasán tartott csecsem n is megfigyelhetett. Ismét megrázta a fejét. – Hogyan... hogyan lehetséges ez? – Nem fog sokáig tartani – felelte Rachel. Sol el rehajolt, és újra megcsókolta feln tt lánya arcát. Csak most vette észre, hogy sír, de egyik lányát sem engedte volna el, hogy letörölje a könnyeit. A feln tt Rachel tette meg helyette, szelíden végigsimítva arcát kézfejével. Lárma hallatszott lentr l, a lépcs k fel l, és Sol a válla fölött hátrapillantva meglátta a hajóról leszállt három, futástól kivörösödött arcú férfit és Brawne Lamiát, amint épp segített Silenusnak leülni a korlátk fehér tömbjére. A Konzul és Theo Lane felnéztek rájuk. – Rachel... – suttogta Melio Arundez könnybe lábadó szemmel. – Rachel? – visszhangozta Martin Silenus, majd homlokráncolva Brawne Lamiára pillantott. Brawne félig tátott szájjal bámulta a fiatal n t. – Moneta – mutatott rá, aztán észbe kapott, és leeresztette a karját. – Te Moneta vagy. Kassad... Monetája. Rachel bólintott, a mosoly elt nt az arcáról. – Csak egy-két percem van itt – felelte. – És sok mindent kell elmondanom. – Nem – fogta meg Sol feln tt lánya kezét. – Maradnod kell. Azt akarom, hogy velem maradj! Rachel ismét elmosolyodott. – Veled maradok, apa – mondta halkan, a másik kezével megsimogatva a csecsem fejét. – De csak az egyikünk maradhat... és neki nagyobb szüksége van rád. – Odafordult a lejjebb állókhoz. – Most pedig figyeljetek rám!

Miközben a nap felkelt, és megérintette fényével a Költ k Városának romos épületeit, a Konzul hajóját, a nyugati sziklákat és a magasabb Id kriptákat, Rachel elmondta rövid és kínzó történetét arról, hogyan választották ki arra, hogy a jöv ben nevelkedjen fel, ahol a végs háború dúlt a Core-nemzette VI és az emberi lélek között. Rettenetes és csodálatos rejtélyek jöv je ez, mondta, amiben az emberiség benépesíti a galaxist és elkezd másfelé utazni. – Más galaxisokba? – kérdezte Theo Lane. – Más világegyetemekbe – mosolygott Rachel. – Kassad ezredes Moneta néven ismerte – morogta Martin Silenus. – Moneta néven fog ismerni – felelte Rachel elfelh söd tekintettel. – Láttam meghalni, és ott álltam a sírjánál a múltban. Tudom, hogy küldetésem része az, hogy találkozzak ezzel a legendás harcossal, és elvezessem el re, a végs csatába. Valójában még nem találkoztam vele. – Lenézett a völgybe, a Kristálymonolit felé. – Moneta – ízlelgette a szót. – Latinul azt jelenti, hogy „hírhozó". Illik rám. Hagyni fogom, hogy válasszon e között és a Mnemosyne... „emlékezet" között. Sol eddig nem engedte el a lánya kezét. Most sem tette. – Visszafelé haladsz az id ben a kriptákkal? Miért? Hogyan? Rachel felemelte a fejét, és a távoli szirtekr l visszaver fény meleg fénnyel festette be arcát. – Ez a szerepem, apa. A kötelességem. Eszközöket kaptam, hogy kordában tartsam a Shrike-ot. És csak én voltam... felkészülve erre. Sol feljebb emelte csecsem lányát. A kicsi álmából felriadva fújt egy nyálbuborékot, apja meleg nyaka felé fordította arcát, és ökölbe szorította parányi kezét. – Felkészülve – ismételte meg Sol. – A Merlin-betegségre gondolsz? – Igen – bólintott Rachel. Sol megrázta a fejét. – De te nem valamilyen rejtélyes, jöv beli világban n ttél fel. Hanem a Barnard's Worldön, Crawfordban, az

egyetemvárosban, a Fertig utcában, és a... – Elhallgatott. Rachel bólintott. – ott fog feln ni... ott, a messze jöv ben. Apa, sajnálom, mennem kell. – Kiszabadította a kezét, lement a lépcs n, és futólag megsimogatta Melio Arundez arcát. – Bocsáss meg az emlékek okozta fájdalomért – kérte halkan a riadt régésznek. – Számomra ez szó szerint egy másik élet. Arundez szaporán pislogott, s egy pillanatra még az arcához szorította a n kezét. – Megn sültél? – kérdezte Rachel szelíden. – Gyerekek? Arundez bólintott, a keze megmozdult, mintha el akarta volna venni felesége és feln tt gyerekei fényképét a zsebéb l... aztán megállt, és ismét bólintott. Rachel elmosolyodott, futó csókot lehelt a férfi arcára, és vissza felment a lépcs n. Az eget betöltötte a napsütés, de a Szfinx bejárata még a napnál is fényesebben ragyogott. – Apa – fordult oda Solhoz Rachel –, szeretlek. Sol megköszörülte a torkát. – Hogyan... hogyan mehetek utánad... oda át? Rachel a Szfmx bejárata felé intett. – Egyesek számára kapu lesz abba a korba, amir l beszéltem. De apa... – Egy pillanatig habozott. – Ha átlépsz, ismét fel kell nevelned. Harmadszor is végig kell szenvedned a gyerekkoromat. Ezt egyetlen szül l sem lehet elvárni. Sol kipréselt magából egy mosolyt. – Egyetlen szül sem utasítaná vissza ezt, Rachel. – Átvette a másik karjába az alvó csecsem t, és ismét megrázta a fejét. – Lesz olyan... hogy ti ketten...? – Megint egyszerre létezünk? – mosolygott Rachel. – Nem. Én mostantól kezdve az ellenkez irányba megyek. El sem tudod képzelni, milyen nehezen szereztem meg a Paradox Tanács hozzájárulását ehhez a találkozáshoz. – A Paradox Tanácsét? – visszhangozta Sol. Rachel vett egy mély lélegzetet. Addig hátrált, míg már csak ujjhegyeik értek össze, ahogy mindketten el re nyújtották karjaikat.

– Mennem kell, apa. – Egyedül leszek... – Sol lenézett a csecsem re. – Egyedül leszünk... odaát? Rachel felnevetett, s a hang annyira ismer s volt, hogy meleg kézként vette körül Sol szívét. – Ó, nem! – mondta Rachel – Nem lesztek egyedül. Csodálatos embereket fogtok megismerni. Csodálatos dolgokat fogtok megtanulni és tenni. Csodálatos helyeket fogtok látni... – Körülnézett. – Olyan helyeket, amilyenekr l a legmerészebb álmainkban sem ábrándoztunk. Nem, apa, nem lesztek egyedül. És ott leszek én, esetlen kamaszként, aztán beképzelt fiatal feln ttként. – Hátralépett, az ujjai elszakadtak a Solétól... – Várj egy kicsit, miel tt átjönnél, apa! – kiáltotta a ragyogás felé hátrálva. – Nem fáj, de ha átléptél, többé nem térhetsz vissza! – Rachel, várj! – kérte Sol. A lánya hátralépett, hosszú köpenye meglebbent a sziklapadló fölött, végül teljesen körülvette a fény. Felemelte az egyik karját. – Szevasz, tavasz! – kiáltotta. – Jön a nyár! – intett vissza Sol. Az id sebb Rachel elt nt a fényben. A csecsem felkelt, és sírni kezdett.

Sol és társai több mint egy óra múlva tértek vissza a Szfinxhez. El tte felmentek a Konzul hajójára, hogy ellássák Brawne és Martin Silenus sebeit, egyenek, és felkészítsék Solt és a gyermeket az utazásra. – Nevetségesnek érzem, hogy csomagolok, miközben talán csak át, kell lépnem egy térkapun – mondta Sol –, de akármilyen csodálatos is az a jöv , ha nincs benne szoptatócsomag és eldobható pelenka, akkor nagy bajban leszünk. A Konzul elvigyorodott, és megpaskolta a lépcs n hever , telepakolt hátizsákot. – Ennek elégnek kell lennie az els két hétre. Ha ennyi id alatt sem talál pelenkát, menjenek át valamelyik másik

világegyetembe. – Valóban velem történik ez az egész? – csóválta a fejét Sol. – Várjon még néhány napot vagy hetet – tanácsolta Melio Arundez. – Maradjon velünk, míg rendez dnek a dolgok. Nincs miért sietni. A jöv mindig ott lesz. Sol megvakarta a szakállát, miközben a hajó által készített szoptatócsomagok egyikéb l a csecsem t etette. – Nem vagyok biztos benne, hogy a portál mindig nyitva lesz – felelte. – És bevallom, lehet, hogy berezelnék. Kezdek túl öreg lenni ahhoz, hogy megint felneveljek egy gyereket... különösen idegen földön jövevényként. – Hadd menjek magukkal! – fogta meg Arundez er s kezével a vállát. Belepusztulok a kíváncsiságba! Sol elvigyorodott, és keményen megrázta Arundez kezét. – Köszönöm, barátom. De felesége és családja van a Hálóban... a Renaissance Vectoron... akik várják. Megvannak a saját kötelességei. Arundez bólintott, és felnézett az égre. – Ha haza tudok menni. – Vissza fogunk menni – jelentette ki a Konzul kifejezéstelen hangon. – A régimódi Hawking-hajtóm ves rutazás továbbra is m ködik, még ha a Hálónak örökre vége is. Néhány év id eltolódással, de haza fog jutni, Melio. Sol bólintott, befejezte a gyermek etetését, tiszta vászonpelenkát terített a vállára, és határozottan ütögetni kezdte a kislány hátát. Körbenézett barátain. – Mindannyiunknak megvannak a magunk kötelességei. – Kezet rázott Martin Silenusszal. A költ nem volt hajlandó bemászni az els segély-tápoldatba, és azt sem hagyta, hogy eltávolítsák neurális söntaljzatát. „Korábban is voltak ilyen dolgaim", közölte. – Folytatja a versét? – kérdezte Sol. Silenus megrázta a fejét. – Befejeztem a fán – felelte. – És rájöttem valamire ott fenn, Sol. A tudós felvonta az egyik szemöldökét.

– Megtanultam, hogy a költ nem Isten, de ha létezik Isten... vagy bármi, ami megközelíti Istent... akkor az költ . Méghozzá bukott költ . A csecsem böfögött egyet. Martin Silenus elvigyorodott, és még egyszer utoljára megrázta Sol kezét. – Ne kímélje ket odaát, Weintraub! Mondja meg nekik, hogy maga az ük-ük-ük-ük-ükapjuk, és ha nem viselik magukat, el fogja fenekelni ket. Sol bólintott, és továbblépett Brawne Lamiához. – Láttam a hajó orvosi termináljánál – mondta. – Minden rendben van a magzattal? – Minden a legnagyobb rendben – vigyorodott el Brawne. – Fiú vagy lány? – Lány. Sol megcsókolta az arcát. Brawne megsimogatta a férfi szakállát, majd elfordította az arcát, hogy elrejtse egy egykori magánnyomozóhoz egyáltalán nem ill könnyeit. – A lányok annyira fárasztóak – mondta Sol, kiszabadítva Rachel ujjait a szakállából és Brawne hajából. – Az els adandó alkalommal cserélje el egy fiúra. – Oké – kacsintott Brawne, majd hátralépett. Sol még egyszer kezet rázott a Konzullal, Theóval és Melióval, odaadta a csecsem t Brawne-nek, míg vállára vetette hátizsákját, majd a karjába vette Rachelt. – Pokoli csalódás lenne, ha ez a vacak nem m ködne, és a Szfinxben kötnék ki – jegyezte meg. – M ködni fog – nézett a Konzul hunyorogva a ragyogó ajtóra. – Bár nem tudom, hogyan. Nem hiszem, hogy valamilyen térkapu lenne. – Id kapu – kockáztatta meg Silenus, majd felrántotta a karját, hogy kivédje Brawne ütését. A költ hátralépett egyet, és vállat vont. – Ha kés bb is m ködni fog, Sol, akkor az az érzésem, nem sokáig lesz egyedül odaát. Ezrek fogják követni. – Már ha jóváhagyja a Paradox Tanács – mondta Sol, a szakállát cibálgatva, mint mindig, amikor máshol jártak a

gondolatai. Pislogott néhányat, megigazította a hátizsákot és a csecsem t, majd el relépett. A nyitott ajtó er terei ez alkalommal átengedték. – Viszlát, mindenki! – kiáltotta. – Istenemre, megérte az egész, nem? – A fény felé fordult, és a csecsem vel együtt elt nt.

Percekig nyúló csend ereszkedett Sol megüresedett helyére. Végül a Konzul szólalt meg, szinte zavarban. – Felmenjünk a hajóra? – Nekünk hívja le a liftet – felelte Martin Silenus. – M. Lamia a leveg ben fog felmenni. Brawne rámeredt az apró költ re. – Gondolja, hogy Moneta csinálta? – kérdezte Arundez, Brawne egyik korábbi felvetésére utalva. – Nem lehetett más – vélte Brawne. – Valamiféle jöv beli tudomány, vagy valami. – Ah, persze! – sóhajtott fel Martin Silenus. – Jöv beli tudomány... azok kedvenc kifejezése ez, akik túl merevek ahhoz, hogy babonásak legyenek. Az az igazság, kedvesem, hogy rendelkezik azzal a mindeddig nem használt képességgel, hogy levitáljon és összetörhet üvegmanókká változtassa a szörnyeket. – Fogja be! – vetette oda Brawne, ez alkalommal gyengéd felhangok nélkül. Hátranézett a válla fölött. – Ki tudja, nem jelenik-e meg bármelyik pillanatban egy másik Shrike? – Tényleg, ki tudja? – helyeselt a Konzul. – Gyanítom, mindig lesz egy Shrike-unk, vagy legalább a híre. Theo Lane, akit mindig zavarba hoztak a viták, megköszörülte a torkát. – Nézzék, mit találtam a Szfinx körül elszórt csomagok között! – Egy háromhúros, hosszú nyakú, háromszöglet , törzsén élénk színekkel díszített hangszert tartott a magasba. – Mi ez, gitár? – Balalajka – felelte Brawne. – Hoyt atyáé volt. A Konzul elvette a hangszert, és megpendített egy-két akkordot.

– Ismerik ezt a dalt? – játszott el néhány sort. – „Óda Leeda didijéhez"? – találgatott Martin Silenus. A Konzul megrázta a fejét, és tovább játszott. – „Túl a szivárványon" – vélte Melio Arundez. – Az még az én id m el ttr l való – jegyezte meg Theo Lane, a zene ütemére bólogatva. – Ez mindenki ideje el ttr l való – mondta a Konzul. – Gyerünk, míg visszaérünk, megtanítom a szövegét. Elindultak a forró napsütésben, s hol elvétve, hol megtalálva a dallamot, vagy éppen a szöveget, felhágtak a völgyben a várakozó hajóhoz.

UTÓHANG Brawne Lamia öt és fél hónappal kés bb, hét hónapos terhesen, a f város északi szélén felszállt a léghajóra, hogy elmenjen a Költ k Városába a Konzul búcsúpartijára. A bennszülöttek, a GÁRDA arra járó rhajósai és a Kitaszítottak által egyöntet en csak Jacktownnak nevezett város fehéren és tisztán csillogott a reggeli fényben, ahogy a léghajó elemelkedett a külvárosi kiköt toronytól, és elindult északnyugat felé, a Hoolie folyásával szemben. A Hyperion legnagyobb városa sokat szenvedett a harcok alatt, de mostanra a nagy részét újjáépítették, és a m gyapot ültetvényekr l, illetve a déli kontinens kisebb városaiból érkezett hárommillió menekült többsége úgy döntött, hogy ott marad annak ellenére, hogy a Kitaszítottak határozott keresletet tanúsítottak a m gyapot iránt. A város tehát n tt, mint a kender, s az olyan alapszolgáltatások, mint az elektromos áram, a csatornázás és a kábel-HTV épp akkoriban értek el az rkiköt és az óváros közötti hegytet kerületeibe. Az épületek azonban fehéren csillogtak a reggeli fényben, a tavaszi leveg ígérettel volt tele, és Brawne az új utak durva vágatait és a folyami forgalom lenti nyüzsgését jó jelnek vélte a jöv szempontjából.

A Háló elpusztulása után nem sokáig tartott a harc a Hyperion körül. Az rkiköt és a f város de facto elfoglalása után nyilvánvalóvá vált a Háló bukása, és az új önkormányzat f leg a Konzul és a korábbi f kormányzó, Theo Lane révén békét kötött a Kitaszítottakkal. Ám a Háló halála óta eltelt majdnem fél év alatt mindössze a még a rendszerben tartózkodó GÁRDA hajók kompjai és a Raj gyakori bolygókirándulásai alkották az rkiköt forgalmát. Már nem számítottak szokatlan látványnak a Jacktown-téren vásárolgató, magas Kitaszítottak, vagy a Ciceróban iddogáló egzotikusabb változataik. Brawne a Ciceróban szállt meg az elmúlt néhány hónapban, a fogadó régi szárnyának egyik negyedik emeleti, tágas szobájában, míg Stan Lewiski újjáépítette és kib vítette a legendás épület sérült részeit. „Istenemre, nem fogom hagyni, hogy egy terhes n segítsen!" – harsogta Stan minden egyes alkalommal, amikor Brawne felajánlotta a segítségét, de végül mindig úgy alakult, hogy Stan morgásától kísérve elvégzett valamilyen feladatot. Lehet, hogy Brawne terhes volt, de akkor is lususi maradt, és az izmai nem satnyultak el a Hyperionon töltött hónapok során. Aznap reggel Stan kivitte a horgonyzótoronyhoz, és segített berakodni a poggyászát, meg a Konzulnak szánt csomagot. Aztán a fogadós átnyújtotta saját kis ajándékát. – Rohadt unalmas az út addig az isten háta mögötti vidékig – morogta. – Nem árt egy kis olvasnivaló, he? Az ajándék John Keats költeményei 1817-es kiadásának reprodukciója volt, amit Lewiski saját kez leg kötött b rbe. Brawne a bámészkodó utasok legnagyobb örömére zavarba hozta az óriást azzal, hogy átölelte, s addig szorította, míg ropogni nem kezdtek a bordái. – Mondja meg annak a Konzulnak, hogy látni akarom a tetves irháját, miel tt még átadom azt a tetves fogadót a fiamnak. Mondja meg neki, oké? Brawne bólintott, és együtt integetett a többi utassal a lent maradóknak. Aztán tovább integetett a kilátófedélzetr l, miközben a léghajó felhúzta a horgonyt, kidobta a ballasztjait, és

méltóságteljesen a háztet k fölé emelkedett. Most, hogy a hajó maga mögött hagyta a külvárost, és a folyót követve nyugat felé fordult, Brawne tisztán láthatta a délre fekv hegyet, melyr l Bús Vili király arca nézett le komoran a városra. Vili arcán egy friss, ám az id járás hatására egyre halványuló sebhely húzódott végig – eltalálta egy lézersugár a harcok során. Brawne figyelmét azonban a hegy északnyugati oldalán alakot ölt , nagyobb szobor ragadta meg. A munka még a GÁRDÁtól kölcsönzött modern vágószerszámokkal is lassan haladt, s a nagy sasorr, a s szemöldök, a széles száj, és a szomorú, intelligens tekintet éppen csak kezdett felismerhet vé válni. A Hyperionon rekedt Hegemóniabeli polgárok közül sokan tiltakoztak az ellen, hogy Meina Gladstone vonásait örökítsék meg a hegyen, ám Rithmet Cober III, a Bús Vili király arcszobrát alkotó szobrász dédunokája – és egészen véletlenül a hegy tulajdonosa – a lehet legdiplomatikusabb módon közölte velük, hogy „bekaphatják", s folytatta a munkát. Még egy év, esetleg kett , és elkészül. Brawne felsóhajtott, megsimogatta alaktalan hasát – világéletében utálta a terhes n knek ezt a szokását, de most egyszer en nem tudta elkerülni –, és esetlenül odament egy székhez. Ha hét hónaposan ekkora, mekkora lesz, mire megszületik? Brawne felpillantott a léghajó nagy, gondozatlan ballonjára, és megborzongott.

A léghajóút a jó hátszélnek köszönhet en mindössze húsz óráig tartott. Brawne az út egy részét átaludta, de leginkább az alant kibontakozó ismer s tájat nézte. A karlai zsilipek fölött kora délel tt haladtak el, és Brawne mosolyogva paskolta meg a Konzulnak szánt csomagot. Kés délutánra megközelítették Najád folyami kiköt jét, és Brawne háromezer láb magasról lenézve egy manták által, a folyón felfelé vontatott, öreg utasszállító bárka V alakú nyomvizét pillantotta meg. Kíváncsi lett volna, nem a Benares-e az.

A vacsora felszolgálása közben repültek át Perem fölött, és épp akkor értek a F tengerhez, amikor a naplemente színekkel árasztotta el a hatalmas sztyeppét, és a millió f szál ugyanattól a szélt l hullámzott, ami a léghajót hajtotta maga el tt. Brawne levitte a kávéját a kilátófedélzetre, leült kedvenc székére, szélesre tárt egy ablakot, és csak nézte a halványuló fényben egy biliárdasztal érzéki tapintásaként kibontakozó tengert. Épp miel tt felkapcsolták volna a kilátófedélzet lámpáit, Brawne egy el re-hátraleng lámpákkal, északról délre tartó szélvagon formájában elnyerte jutalmát. Brawne el red lt, és tisztán hallotta a nagy kerék morgását és az orrvitorla vásznának csattogását, miközben a vagon lomhán irányt változtatott. Amikor felment a köpenyéért, az ágya megvetve várta a hálókabinban, de néhány vers elolvasása után megint a kilátófedélzeten találta magát, s ott is maradt hajnalig, kedvenc székében szenderegve, beszívva a lentr l áradó, friss f illatot. A Zarándokpihen nél csak annyi id re kötöttek ki, hogy friss élelmet és vizet vegyenek fel, feltöltsék a ballasztjukat, és leváltsák a legénységet, Brawne azonban nem szállt ki, hogy sétáljon egyet. A felvonóállomás körül látta a lámpákat, s amikor végre folytatták az útjukat, a léghajó mintha a kábeltornyok sorát követte volna a Kantár-hegység felé. Még sötét volt, amikor átkeltek a hegyeken, s egy steward bezárta a széles ablakokat, a fedélzetet ugyanis nyomás alá helyezték, de Brawne így is megpillantotta a lenti felh k között, csúcstól-csúcsig sikló felvonófülkéket és a csillagfényben meg-megcsillanó jégmez ket. Hajnalban elrepültek a Kronosz-er d fölött, s a kastély kövei még a rózsaszín fényben sem árasztottak melegérzetet. Aztán felbukkant a fennsík sivatagja, baloldalon fehéren izzott a Költ k Városa, a léghajó pedig ereszkedni kezdett az új rkiköt keleti végében álló horgonyzótorony felé. Brawne nem számított rá, hogy bárki is várni fogja. Minden ismer se azt hitte, hogy aznap délután érkezik, Theo Lane lebeg jével. Brawne azonban úgy vélte, a léghajóúton legalább

egyedül maradhat gondolataival. És jól is gondolta. Ám már a horgonykábel megfeszítése és a palló leeresztése el tt megpillantotta a Konzul jól ismert arcát a kis tömegben. A Konzul mellett pedig ott állt Martin Silenus, homlokát ráncolva és hunyorogva a számára szokatlan reggeli fényben. – Baszd meg, Stan! – morogta Brawne, miközben eszébe jutott, hogy a mikrohullámú relék újra m ködnek, s új kommunikációs m holdakat is bolygókörüli pályára állítottak. A Konzul hatalmas öleléssel fogadta. Martin Silenus ásított, megrázta Brawne kezét, és így szólt: – Nem is tudott volna kényelmetlenebb id pontot választani az érkezésre, mi?

Este partit rendeztek. Nemcsak annak alkalmából, hogy a Konzul másnap reggel útnak indult – a még a Hyperionrendszerben állomásozó GÁRDA flotta nagy része és a Kitaszított Raj jelent s hányada is távozni készült. A Konzul rhajója mellett tucatnyi komp állt – az Id kriptákat még egyszer utoljára felkeres Kitaszítottaké, és a Kassad kriptája el tt tisztelg GÁRDA tiszteké. A Költ k Városának immár majdnem ezer állandó lakosa volt, számos költ és fest , bár Silenus a legtöbbjüket poz rnek tartotta. Kétszer is megpróbálták polgármesterré választani; kétszer utasította vissza a címet, és hangosan átkozta leend választóit. Ennek ellenére az öreg költ irányított mindent: felügyelte az újjáépítést, elsimította a vitákat, kiosztotta a lakásokat és felszereléseket rendelt Jactownból meg a déli városokból. A Költ k Városa nem volt többé Halott Város. Martin Silenus határozottan állította, hogy a hely IQ-ja magasabb volt lakatlanul. A bankettet az újjáépített étkez csarnokban tartották, és a hatalmas kupola nevetést l visszhangzott, ahogy Martin Silenus sikamlós költeményeket olvasott fel, a többi m vész pedig tréfás jeleneteket adott el . Brawne asztala a Konzulon és Silenuson

kívül fél tucat Kitaszított vendéggel büszkélkedhetett, köztük Freeman Ghengával és Coredwell Minmunnal, illetve körükben foglalt még helyet Rithmet Cober III is, összevarrt prémeket és magas, csúcsos föveget viselve. Theo Lane elkésett, hosszasan menteget zött, elmesélte a legújabb jacktowni vicceket, majd a desszertnél leült az asztalhoz. Egy ideje azt beszélték, a nép Lane-t akarja a hamarosan megtartandó negyedik havi választásokon Jacktown polgármesterének jelölni – úgy t nt, mind a bennszülöttek, mind a Kitaszítottak szeretik a stílusát –, Theo pedig mindeddig semmi jelét nem adta, hogy lemondana, ha rászállna a tisztség. Miután tekintélyes mennyiség bort fogyasztottak a banketten, a Konzul meghívta néhányukat a hajójára, hogy zenét hallgassanak és még több bort igyanak. Brawne, Martin és Theo vele tartottak, s a hajó-erkélyén ülve hallgatták, amint a Konzul igen józanul és mély átéléssel Gershwint, Studerit, Brahmsot, Lusert és Beatlest, majd megint Gershwint játszott, hogy aztán Rahmanyinov lélegzetelállítóan gyönyör 2. C-moll zongora-koncertjével zárja el adását. Aztán csak ültek a félhomályban, lenézve a városra és a völgyre, ittak még egy kis bort, és kés éjszakába nyúlóan beszélgettek. – Mire számít, mit talál a Hálóban? – kérdezte Theo a Konzult. – Anarchiát? Tömeguralmat? Visszazuhanást a k korszakba? – Mindezt, és valószín leg mást is – mosolygott a Konzul. Meglötyögtette brandyjét a poharában. – Komolyan, a fatline elnémulása el tt elég adás érkezett ahhoz, hogy tudjuk, néhány valódi probléma ellenére a Háló régi bolygóinak nagy része egész jól boldogul. Theo Lane még mindig ugyanazt a palack bort dédelgette, amit az étkez csarnokból hozott magával. – Mit gondolnak, miért hallgatott el a fatline? Martin Silenus felhorkant. – Mert Isten ráunt, hogy graffitiket firkáljunk a budija falára! Aztán a régi barátok kerültek szóba. Mi lehet Duré atyával? Az utolsó elcsípett fatline-adásokból értesültek új

feladatáról. Megemlékeztek Lenar Hoytról. – Vajon automatikusan lesz a pápa Duré halála után? – kérdezte a Konzul. – Kétlem – rázta meg a fejét Theo. – De legalább kap még egy esélyt az életre, ha a Duré mellkasában lév kereszt még ködik. – Kíváncsi vagyok, eljön-e a balalajkájáért – töprengett Silenus, megpendítve a hangszert. A félhomályban még mindig úgy néz ki az öreg költ , mint egy szatír, gondolta Brawne. Solra és Rachelre terel dött a szó. Az elmúlt hat hónapban több százan próbáltak meg belépni a Szfinxbe. Egynek sikerült: egy csendes, Mizenspesht Ammenyet nev Kitaszítottnak. A Kitaszított szakért k hónapokat töltöttek a kripták és az id hullámok megmaradt nyomainak tanulmányozásával. Néhány épületen hieroglifák és furcsamód ismer s ékírásos jelek bukkantak fel a kripták megnyílása után, s ezek alapján legalább óvatos találgatásokba lehetett bocsátkozni a különböz kripták funkcióját illet en. A Szfinx egyirányú portál volt abba a jöv be, amelyr l Rachel-Moneta beszélt. Senki sem tudta, hogyan választja ki azokat, akiket átenged, de a turisták között népszer játékká vált, hogy megpróbálnak belépni a kapun. Sol és lánya sorsával kapcsolatban egyetlen nyom sem bukkant fel. Brawne azon vette észre magát, hogy gyakran gondol az id s tudósra. Brawne, a Konzul és Martin Silenus ittak Sol és Rachel egészségére. Úgy t nt, a Jáde-kriptának a gázóriásokhoz van valamilyen köze. Ezen a portálon senki sem jutott át, de naponta érkeztek az egzotikus, a jupiteri körülmények közötti életre és szaporodásra tervezett Kitaszítottak, hogy megpróbálkozzanak a belépéssel. Mind a Kitaszítottak, mind a GÁRDA szakért i többször is rámutattak, hogy a kripták nem térkapuk, hanem valamilyen teljesen más elven m köd kozmikus kapcsolatok. A turistákat nem érdekelte. Az Obeliszk sötét rejtély maradt. A kripta még mindig izzott, ám nem volt kapuja. A Kitaszítottak szerint Shrike-ok egész

serege várakozott odabent. Martin Silenus úgy vélte, hogy az Obeliszk csak egy fallikus szimbólum, amit egy késve érkezett gondolat nyomán dobtak be a völgy díszletei közé. Mások úgy gondolták, a templomosokhoz lehet valamilyen köze az épületnek. Brawne, a Konzul és Martin Silenus ittak Het Masteen, a Fa Igaz hangja egészségére. Az újra lezárt Kristálymonolit Fedmahn Kassad ezredes sírboltja volt. A k be vésett, megfejtett jelek egy kozmikus csatáról és egy, a múltból származó, hatalmas harcosról beszéltek, aki azért bukkant fel a jöv ben, hogy segítsen legy zni a Fájdalom Urát. A fáklyahajókon és az anyahajókon szolgáló fiatal újoncok zabálták a történetet. Kassad legendája egyre szélesebb körben terjed, ahogy a hajók visszatértek a régi Háló bolygóira. Brawne, a Konzul és Martin Silenus ittak Fedmahn Kassadra. Az els és második Barlangkripta nem vezetett sehova, de a harmadik több különböz bolygó labirintusaira nyílt. Miután néhány kutató elt nt, a Kitaszítottak kutatási felügyelete figyelmeztette a turistákat, hogy a labirintusok más id ben – valószín leg több százezer évvel a múltban vagy a jöv ben –, illetve más helyen helyezkednek el. Azzal a min sített kutatók kivételével mindenki el tt lezárták a barlangokat. Brawne, a Konzul és Martin Silenus ittak Paul Duré és Lenar Hoyt egészségére. A Shrike-palota rejtély maradt. Amikor Brawne és a többiek néhány óra elteltével visszatértek, a testek elt ntek, a kripta bels mérete ugyanakkora volt, mint korábban, de a közepén egy fényajtó égett. Aki átlépett rajta, az elt nt. Senki sem tért vissza. A kutatók lezárták a helyiséget, míg a k be vésett, de az id által súlyosan megrongált bet k megfejtésén dolgoztak. Eddig három szót azonosítottak biztosan – mind a Régi Föld latinján íródott: „COLOSSEUM", „RÓMA" és „ÚJRATELEPÍTENI". Nemsokára terjedni kezdett a legenda, hogy a portál az elt nt Régi Földre nyílik, és a tüskefa áldozatai is oda kerültek. Sok

százan várakoztak még. – Látja – mondta Martin Silenus Brawne Lamiának –, ha nem olyan kurva gyors a megmentésemmel, akkor már hazamehettem volna. – Tényleg visszamenne a Régi Földre? – d lt el re Theo Lane. Martin felvillantotta legkedvesebb szatírmosolyát. – Egymillió év múlva sem. Unalmas volt, amikor ott éltem, és mindig is unalmas lesz. Itt történnek a dolgok. – Silenus ivott egyet saját magára. Brawne rájött, hogy ez bizonyos értelemben igaz. A Hyperion volt a Kitaszítottak és a Hegemónia korábbi polgárai találkozóhelye. Maguk az Id kripták kereskedelmet és turizmust jelentettek a jöv ben, amikor az emberi világegyetem átáll majd a térkapuk nélküli életre. Megpróbálta úgy elképzelni a jöv t, ahogyan a Kitaszítottak látták: hatalmas flották tágítják az emberiség horizontját, genetikailag módosított emberek gyarmatosítják a gázóriásokat, aszteroidákat és a terraformált Marsnál vagy Hebronnál is ridegebb bolygókat. Nem tudta elképzelni. Ezt az univerzumot talán csak a gyermeke fogja látni... vagy az unokái. – Mire gondol, Brawne? – kérdezte a Konzul, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. – A jöv re – mosolyodott el a n . – És Johnnyra. – Ah, igen – bólintott Silenus. – A költ re, aki Isten lehetett volna, de nem volt az. – Mit gondolnak, mi történt a második perszónával? – kérdezte Brawne. A Konzul intett egyet a kezével. – Nem tudom, hogy élhette volna túl a Core pusztulását. És ön? Brawne megrázta a fejét. – Csak irigykedem. Úgy t nik, rengetegen látták t. Még Melio Arundez is azt állítja, hogy találkozott vele Jacktownban. Ittak egyet Melióra, aki öt hónappal korábban, az els GÁRDA spinhajóval visszatért a Hálóba. – Mindenki látta, csak én nem – folytatta Brawne. Homlokráncolva nézett brandyjére, és rájött, hogy be kell vennie

még néhány terhességi antialkohol-pirulát, miel tt meginná. Érezte, hogy kezd berúgni: ha bevette a pirulát, az alkohol nem árthatott a magzatnak, rá azonban nyilvánvaló hatást gyakorolt. – Visszamegyek – jelentette be, és a Konzult átölelve felállt. –Korán akarok kelni, hogy lássam a napfelkeltét. – Biztos, hogy nem akarja a hajón tölteni az éjszakát? – kérdezte a Konzul. – A vendégszobából szép kilátás nyílik a völgyre. – Az összes holmim a régi palotában van – rázta meg a fejét Brawne. – Indulás el tt még beszélünk – mondta a Konzul, és ismét megölelték egymást, de csak futólag, nehogy bármelyiküknek észre kelljen vennie Brawne könnyeit. Martin Silenus visszakísérte a Költ k Városába. Megálltak a szállásuk el tti kivilágított galérián. – Tényleg ott volt a fán, vagy csak stimszimelt, miközben a Shrike-palotában aludt? – kérdezte Brawne. A költ nem mosolyodott el. Megérintette a mellkasán azt a helyet, ahol az acéltüske átdöfte. – Kínai filozófus voltam, aki azt álmodta, hogy lepke, vagy lepke voltam, ami azt álmodta, hogy kínai filozófus? Erre kíváncsi, kölyök? – Igen. – Akkor jó – mondta Silenus halkan. – Igen. Mindkett én voltam. És mindkett valós volt. És mindkett fájt. És örökké szeretni és tisztelni fogom, amiért megmentett, Brawne. Számomra mindig képes lesz a leveg ben járni. – Felemelte a n kezét, és megcsókolta. –Bemegy? – Nem, azt hiszem, sétálok még egyet a kertben. – Rendben van – tétovázott a költ . – Azt hiszem. Az rség szolgálatban van... emberek és gépek... és Shrike-Grendelünk azóta sem bukkant fel újra... De azért vigyázzon, jó? – Ne feledje – mosolyodott el Brawne –, én vagyok a Grendelöl . A leveg ben járok és üvegmanóvá változtatom, hogy összetörhessem. – Aha, de azért ne menjen ki a kertb l. Oké, kölyök?

– Oké – bólintott Brawne. Megérintette a hasát. – Vigyázni fogunk A kertben várt rá, ott, ahová a fények nem értek el, ahová a biztonsági kamerák nem láttak be.

– Johnny! – kapkodott leveg után Brawne, megszaporázva lépteit a k ösvényen. – Nem – felelte a férfi a fejét rázva, egy kicsit talán szomorúan. Pontosan úgy nézett ki, mint Johnny. Ugyanaz a vörösesbarna haj; barna szem, er s áll, kiugró arccsont és szelíd mosoly. Egy kicsit furcsán öltözködött, vastag b rzekét, széles övet, nehéz cip t viselt, sétapálcát fogott a kezében, és egy durva prémkabátot vetett le, amikor Brawne közelebb ért. A n alig egy méterre állt meg t le. – Hát persze – suttogta alig hallhatóan. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de a keze átszaladt rajta, pedig nem lehetett a holók szokásos remegését látni. – Ez a hely még mindig gazdag a metaszféra-mez kben – mondta a férfi. – Aha – helyeselt Brawne, bár fogalma sem volt, mir l beszél a másik. – Maga a másik Keats, Johnny ikertestvére. Az alacsony alak elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarta volna simogatni Brawne domborodó pocakját. – Akkor amolyan nagybácsiféle lennék, igaz, Brawne? A n bólintott. – Maga mentette meg a kicsit... Rachelt... ugye? – Látott? – Nem láttam – lehelte Brawne –, csak éreztem, hogy ott van. – Egy pillanatra tétovázva elhallgatott. – De nem maga az, akir l Ummon beszélt... az emberi VI Empátia része? A férfi megrázta a fejét. Fürtjei megcsillantak a sápadt fényben. – Rájöttem, hogy én vagyok az Aki El bb Jön. Én készítem el a Tanító útját, és attól tartok, az egyetlen csoda, amit valaha tettem, az volt, hogy felemeltem egy csecsem t, és megvártam,

míg valaki elveszi t lem. – Nekem nem segített... a Shrike-kal? Lebegni? – Nem! nevetett fel John Keats. – És Moneta sem. Azt maga csinálta, Brawne. – Lehetetlen! – rázta meg a fejét hevesen a n . – Nem lehetetlen – felelte a férfi halkan. Ismét kinyújtotta a gömbölyöd pocak felé a kezét, és Brawne azt hitte, érzi tenyere nyomását a b rén. – „ Óh, t nt der k arája, íme még/ itt állsz s dajkál a vén id s a csend..." – Felnézett Brawne-re. – A Tanító anyjának bizonyára vannak bizonyos kiváltságai – mondta. – Az anyjának... – Brawne-nek hirtelen le kellett ülnie, s még épp id ben talált egy padot. Soha nem volt esetlen, de most, hét hónaposan egyszer en nem tudott kecsesen leülni. A reggel érkez léghajó jutott az eszébe, nem tudta, miért. – A Tanító anyja – ismételte meg Keats. – Fogalmam sincs, mit fog tanítani, de meg fogja változtatni az univerzumot és olyan gondolatokat fog elindítani, melyek majd csak tízezer év múlva válnak valóra. – Az én gyermekem? – nyögte ki Brawne leveg után kapkodva. – Johnny gyermeke? A Keats-személyiség megdörzsölte az arcát. – Az emberi lélek és az MI logika metszéspontja, akit oly régóta keresett, s akinek valódi megértése nélkül halt meg Ummon és a Core – mondta el relépve. – Bárcsak ott lehetnék, amikor tanítani kezdi, amit tanítania kell. Hogy lássam, milyen hatással van a világra. Erre a világra. A többi világra. Brawne-nek kavargott a feje, de hallott valamit a férfi hangjában. – Miért? Hol lesz? Mi a baj? Keats felsóhajtott. – A Core-nak vége. Az itteni adatszférák túl kicsik ahhoz, hogy akár még lekicsinyített formámban is befogadjanak... kivéve a GÁRDA hajóinak MI-jeit, de nem hiszem, hogy 15

15 Tóth Árpád fordítása

megkedvelnénk egymást. Sohasem szerettem a parancsokat. – És máshová nem mehet? – kérdezte Brawne. – A metaszférába – felelte hátrapillantva Keats. – De az tele van oroszlánokkal, tigrisekkel és medvékkel. És még nem állok készen. Brawne annyiban hagyta a dolgot. – Van egy ötletem – közölte, és el is mondta. Szeret je képmása odalépett hozzá, és átölelte. – Ön egy csoda, asszonyom – mondta, és visszalépett az árnyékba. – Csak egy terhes n – rázta meg a fejét Brawne, kezét a ruhája alatti domborulatra téve. – A Tanító – suttogta. – Rendben – nézett fel Keatsre –, maga a hírt hozó arkangyal. Mi legyen a lányom neve? Amikor nem kapott választ, Brawne felnézett. Az árnyékok néptelenek voltak.

Brawne már napkelte el tt kiért az rkiköt be. Nem kifejezetten vidám csapat búcsúzott. Az elválás normális szomorúságán túl Martin, a Konzul és Theo másnaposságtól szenvedett, mivel az ellenszere hiánycikknek számított a Háló utáni Hyperionon. Csak Brawne volt jó hangulatban. – Az az átkozott számítógép egész reggel vacakolt – morogta a Konzul. – Hogy-hogy? – mosolyodott el Brawne. A Konzul hunyorogva nézett rá. – Megkértem, hogy fusson végig a megszokott felszállás el tti ellen rz listán, és erre az a hülye versben válaszolt. – Versben? – vonta fel egyik szatírszemöldökét Martin Silenus. – Ja... hallgassák csak... – A Konzul bekapcsolta a komlogját. Egy Brawne számára ismer s hang csendült fel: Agy , Kísértet-lányok! Fejemet

hajtom h s gyepágy virágaira; dics ség-diétán nem élhetek, érzelg s bohózatban barika! Álomszer urnán még maszkotok njön fel egyszer, három Rémalak! Búcsúzom! Látomásaim sora tovább kísér, éjjel-nappal lobog; rest vígságomból szökjetek tova, a felh kbe s többé ne lássalak!16 – Egy hibás MI? – csodálkozott Theo Lane. – Azt hittem, a Coreon kívüli legjobb MI van a hajóján. – Az is – bólintott a Konzul. – És nem hibás. Lefuttattam egy teljes kognitív és funkcionális ellen rzést. Minden rendben. De egyfolytában ez megy! – intett a komlogra. Martin Silenus rápillantott Brawne Lamiára, alaposan szemügyre vette mosolyát, majd visszafordult a Konzulhoz. – Nos, úgy t nik, felszedett egy kis m veltséget a hajója. Ne aggódjon miatta! Jó társaság lesz a hosszú oda- és visszaúton. A beálló csendben Brawne el vett egy nagy csomagot. – Búcsúajándék! – vigyorgott. A Konzul kibontotta, el bb lassan, majd sebesen tépve és szaggatva a papírt, ahogy el bukkant az összehajtogatott, megfakult és igencsak megviselt kis sz nyeg. Végigsimította, felnézett, és az érzelmeit l elfúló hangon megszólalt: – Honnan... hogyan... Brawne mosolygott. – Egy helybéli menekült talált rá a karlai zsilipeknél. A jacktowni piacon próbálta eladni, amikor véletlenül arra jártam. Senki mást nem érdekelt. A Konzul vett egy mély leveg t, és végigfuttatta kezét a nagyapját, Merint a nagyanyjával, Sirivel való sorsdönt találkozásra elrepít repül sz nyeg mintázatán. – Attól tartok, repülni már nem fog – jegyezte meg Brawne. 16

Eörsi István fordítása.

– Fel kell tölteni a repül szálakat – felelte a Konzul. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg... – Sehogy – mondta Brawne. – Hozzon szerencsét az útja során! A Konzul a fejét csóválta, megölelte Brawne-t, kezet fogott a többiekkel, és a lifttel felment a hajóra. Brawne és a többiek visszasétáltak a terminálhoz. A Hyperion lazúrszín egén egyetlen felh sem lebegett. A nap mély árnyalatokba festette a Kantár-hegység távoli csúcsait, meleget ígérve az el ttük álló napra. Brawne hátranézett a válla fölött a Költ k Városára és az azon túl elterül völgyre. Épp látni lehetett a magasabb Id kripták tetejét. A Szfinx egyik szárnyán megcsillant a fény. A Konzul hajója kevés zaj és még kevesebb h kíséretében felállt egy színtiszta kék lángcsóvára, majd az ég felé emelkedett. Brawne megpróbált visszaemlékezni a nemrég olvasott versekre, szerelme leghosszabb és legszebb befejezetlen költeményének utolsó soraira: Belépett és haraggal volt tele, lángszín ruhája sarkán túlig ért; ordított, mintha földi t z tüzelné, hogy féltek a szelíd, éteri hórák, s reszketett galambszárnyuk. diszes boltíveken át lobogott tovább...17 Brawne érezte, hogy a meleg szél belekap a hajába. Az ég felé emelte arcát, és integetni kezdett, meg sem próbálva leplezni vagy letörölni könnyeit. Hevesen integetett, ahogy a gyönyör hajó megd lt, és ádáz kék lángjával a mennyek felé tört, majd – távoli kiáltásként – hirtelen hangrobbanást keltett, mely végighullámzott a sivatagon és visszhangot vert a távoli hegycsúcsok között. Brawne csak sírt és integetett, s csak integetett a távolodó Konzulnak, az égnek, a barátainak, akiket soha többé nem fog 17

Vas István fordítása.

látni, múltja egy részének, és a tökéletes, valamelyik isten íjából kil tt, ébenfekete nyílvessz ként emelked hajónak. Lobogott tovább...