D&E1 a Kobor Lovag - Martin_ George R. R

George R. R. Martin A kóbor lovag a Tűz és Jég dalának előzmény novellája Történetek a Hét királyságból Original publication: The Hedge Knight, in: Legends anthology 1998, [1] Fordította Békési József és Varga Péter 1999 A fordítást a Tűz és Jég dala 1-5. köteteinek figyelembevételével átdolgozta, az előszót és a lábjegyzeteket írta: GyZ 2012

ELŐSZÓ George R. R. Martin epikus léptékű története, a Tűz és Jég dala az HBO sorozatának köszönhetően a fantasy rajongótáborán kívül szélesebb körben is ismertté és elismertté válhatott. Népszerűségére jellemző, hogy a mindennapokban ma már senki nem ütközik meg, ha valaki a Lannistereket, vagy a Starkokat emlegeti, szinte alternatív történelmet alkotott meg regényeiben a szerző.

Martin rendkívül alapos és minden részletet aprólékosan kidolgozó szerző. Az alternatív történelemhez alternatív kultúrákat, mitológiákat, földrajzot, sőt, alternatív időjárást is kidolgozott. A Tűz és Jég dalát olvasva Umberto Eco Széljegyzetek A Rózsa nevéhez című cikkéből az a részlet jut eszembe, amelyben azt taglalja, hogy milyen volt részleteiben kidolgozni A Rózsa neve című regénye világát: „Az első munkaévet regényem világának a megalkotására szántam. Hosszú lajstromok készítésére: miféle könyvek fordulhatnak elő egy középkori könyvtárban. Névlistákra, sok olyan személy anyakönyvi lapjának az elkészítésére is, aki végül kimaradt a történetből. Tudniillik azzal is tisztában kellett lennem, kik a többi szerzetesek, azok, akik a könyvben nem szerepelnek; nem volt fontos, hogy az olvasó is tudjon róluk, de nekem ismernem kellett őket.” Biztos vagyok benne, hogy szereplők százai élnek egyedül Martin fejében, mert neki ismernie kell őket, hiszen a rivaldafényben állók történetét befolyásolják cselekedeteik. A kötetek végén található felsorolás önmagában is elég hosszadalmas lajstroma a világot benépesítő szereplőknek, azonban Martin ennél jóval többre vállalkozott: fejében készen áll Westeros történelme is. Erre a kötetekben számtalan utalás található, amelyből végül összeállhat az olvasó fejében a kép. A szerző azonban - eddig három alkalommal, de a tervek szerint legalább hat novellára számíthatunk - időnként szélesebbre tárja a kaput és mélyebb bepillantást ad ebbe a szövevényes történelembe. 1998-ban, amikor már készen állt A Tűz és Jég dala első két kötete, váratlanul 90 évet tekert vissza a történelemben és megírta Dunk, a kóbor lovag történetét. Dunk alacsony sorból származó, műveletlen legény, kiválóan alkalmas szereplő arra, hogy az ő kívülálló szemén keresztül fedezzük fel ezt a részletgazdag világot. Meggyőződésem, hogy Martinnak az a célja, hogy minden olvasó külön-külön ismerje meg ezeket a részleteket, apró utalásokat és saját maga állítsa össze ezt a nagy tablót, azonban a realitás az, hogy bár sokakat magával ragad a történet, mégis keveseknek van meg az ideje erre. Nekik kívántam segíteni azzal, hogy lábjegyzetekkel láttam el a történetet azokon a helyeken, ahol szerintem fontos utalások vannak. Itt-ott hozzá is kellett nyúlnom a fordításhoz, azonban ezt nem valamiféle magamutogatási kényszer, vagy hibajavítás miatt tettem, hanem mert Békési József és Varga Péter fordítása még A Tűz és Jég dala magyarországi kiadása előtt készült. Az ötödik kötet kiadásának idejére a nevek fordításában már olyan káosz alakult ki, amit a kiadó is észlelt, ezért visszamenőlegesen is módosítottak egyes karakterek és földrajzi nevek magyar fordításán. Ezt a Sárkányok Tánca kötethez fűzött előszóban részletesen indokolják is, én ennek a szellemében, a jelenlegi kiadói álláspont figyelembevételével végeztem el a módosításokat. 2008-ban Nagy Atilla készítette el a történet folytatásának, A Felesküdött kardnak a magyar fordítását, amelyben részben az akkori kiadói álláspontot, részben saját fantáziáját követte, aminek következtében teljesen eltérő jellegű munka készült el. Dunk harmadik történetének, Az Álneves Lovagnak a fordítását jómagam követtem el azzal a különbséggel, hogy minden korábbi fordítást igyekeztem figyelembe venni, azonban ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Végül úgy döntöttem, hogy mindhárom történetet közös nevezőre hozom, azonban szigorúan lábjegyzetelek minden módosítást, ami miatt az eredeti fordítókat nem érheti semmilyen kritika. Az ötödik kötethez mellékelt térképet szúrtam be ide is, néhány változtatással, ami ezt

a történetet nem érinti, de a következő kettőt igen, ezeket a változtatásokat a maguk idején ismertetem. Végül bevezetésként egy pár mondatot írnék a történet elé. Az Aegon Hódítását követő 208. évben játszódik a történet. A Targaryen dinasztia még ereje teljében uralkodik Westeros felett, az idős király, II. Daeron a közelmúltban Dorne-t is csatolta a birodalomhoz. Bár a szerző most még nem utal rá, a későbbi történetekből megtudjuk majd, hogy másfél évtizeddel korábban egy dinasztikus háború osztotta meg a Targaryeneket és rajtuk keresztül a Hét Királyságot is, azonban a sebek azóta – a felszínen legalábbis – begyógyultak. *** A tavaszi esők feláztatták a talajt, így Dunk könnyedén megásta a sírt. Egy alacsony domb nyugati lejtőjén választotta ki a helyét, mivel az öreg míg élt, szeretett a naplementében gyönyörködni. - Megint eltelt egy nap - sóhajtott fel -, és ki tudja, mit hoz majd a reggel, igaz, Dunk? Nos, az első reggel esőt hozott, és csontig áztak, a következő viharos szelet, a harmadik pedig hideget. A negyedik napon az öreg már túl gyenge volt ahhoz, hogy lóra üljön. Most pedig ott feküdt, holtan. Alig néhány napja még énekelt lovaglás közben, azt a régi dalt, hogy Sirályvárosba megy egy szőke lányhoz, de Sirályváros helyett Hamugázlót mondott. Irány Hamugázló, a szőke lány, hej-hó, hej-hó, gondolta Dunk nyomorúsággal eltelve, miközben ásott. Amikor a gödör elég mély lett, a karjaiba vette és odavitte az öreg testét. Kis ember volt, vékony; páncélingétől, sisakjától és kardövétől megfosztva alig nyomott többet, mint egy zsák falevél. Dunk korához képest óriásira nőtt - a cammogó, kócos, erős csontú tizenhat-tizenhét éves (nem lehetett biztosan tudni) fiú közelebb járt a hét láb magassághoz, mint a hathoz, és még éppen csak elkezdett hozzátermetesedni alakjához. Az öreg gyakran dicsérte az erejét. Mindig is bőkezűen osztogatta a dicséretet. Mást nem is nagyon osztogathatott. Dunk lefektette a testet a sír aljára, s egy időre megállt fölötte. A levegőt ismét esőszag ülte meg, és tudta, hogy be kellene temetnie a gödröt, mielőtt rázendít az ég, de nehezen szánta rá magát, hogy földet szórjon abba a fáradt, öreg arcba. Egy septonnak kellene itt állnia, hogy imádkozzon fölötte, de csak én vagyok neki. Az öreg tanított meg neki mindent, amit a kardokról, pajzsokról és lándzsákról tudott, de a szavak tanítása sohasem ment neki. - Veled hagynám a kardodat, de csak elrozsdállna a földben - szólalt meg végül bocsánatkérőn. - Az istenek biztosan adnak majd egy újat, úgy hiszem. Bárcsak ne haltál volna meg, Ser! - Elhallgatott, nem tudta, mi mást mondhatna még. Egyetlen imát sem ismert, legalábbis végig; az öreg nem sokra tartotta az imádkozást. – Igazi lovag voltál, soha nem vertél meg, még akkor sem, mikor megérdemeltem volna - préselte ki magából. - Kivéve akkor egyszer, Szűztóban. A fogadósfiú ette meg az özvegyasszony lepényét, nem én. Mondtam is. De most már nem számít. Az istenek tartsanak meg, Ser.

- Földet rúgott a gödörbe, majd módszeresen elkezdte betemetni. Egyszer sem nézve az alján fekvő valamire. Hosszú élete volt, gondolta. Közelebb járhatott a hatvanhoz, mint az ötvenhez, és ugyan hányan mondhatják ezt el magukról? Legalább az új tavaszt megérte. A nap nyugovóra tért, miközben megetette a lovakat. Hárman voltak; csapott hátú, erős hátasa, az öreg poroszkája, és Mennydörgés, a harci ménje, akire csak lovagi tornákon és csatában ült föl. A nagy, barna cs ődör gyorsasága és ereje már megkopott, szeme azonban még mindig fényesen csillogott, tüze sem csillapodott, és többet ért, mint bármi, amit csak Dunk magáénak tudhatott. Ha eladnám Mennydörgést és az öreg Pejkót, meg a nyergeket és a kantárokat is, akkor elég ezüstöm lenne ahhoz, hogy... Dunk összeráncolta a homlokát. Nem ismert más életet, csak a kóbor lovagokét, az erődről-erődre vándorlást, egyik úr szolgálatát a másik után, mások csatáinak vívását, mások csarnokainak ételeit, míg csak véget nem ért a háború, és tovább nem állt. Időrőlidőre tornák is voltak, bár egyre ritkábban, és tudta, hogy egyes kóbor lovagok a szűkös teleken útonállásra adták a fejüket, bár az öreg soha nem tett ilyet. Kereshetnék egy másik kóbor lovagot, akinek szüksége van egy apródra, hogy gondozza az állatait és tisztán tartsa a páncélját, gondolta, vagy esetleg elmehetnék valamelyik városba, Lannisrévbe, vagy Királyvárba, és beléphetnék a városi őrségbe. Vagy... Egy tölgyfa alatt halomba rakta az öreg holmiját. A vászonerszényben három ezüst, tizenkilenc rézpenny, és egy durván faragott gránátk ő lapult. Mint a legtöbb kóbor lovagnak, az öregnek is lovai és fegyverei képezték világi vagyona java részét. Dunké lett a páncéling, amiről legalább ezerszer ledörzsölte már a rozsdát. Egy vassisak, széles orrvédővel és egy horpadással a bal halántékán. Egy repedezett, barna kardöv, s egy fából és bőrből készített hüvelyben pihenő hosszúkard. Egy tőr, egy borotva, egy fenőkő. Lábvértek, nyakvédő, egy nyolc láb hosszú, esztergált kőrisfa lándzsa, kegyetlen vasheggyel, és egy kopott fémperemű tölgyfapajzs, Krajcárfai Ser Arlan címerével: barna alapon egy szárnyas ezüstserleg. Dunk ránézett a pajzsra, felvette a kardövet, majd ismét ránézett a pajzsra. Az öv az öreg ösztövér csípőjére készült. Nem fogja hasznát venni, mint ahogy a páncélingnek sem. Rákötötte a hüvelyt egy kenderkötélre, azt megcsomózta a dereka körül, és kivonta a kardot. A penge egyenes volt és súlyos, jól kovácsolt acél, a markolat fára tekert puha bőr, a markolatgomb egy simára csiszolt fekete kő. Az egyszerű kard Dunk tenyerébe simult, és a fiú tudta, milyen éles, hiszen számtalan éjjelen dolgozott rajta a fenőkővel és egy olajos ronggyal, mielőtt nyugovóra tért volna. Ugyanúgy illik a kezembe, min az övébe illett, gondolt magában, a hamugázlói mezőn pedig lovagi torna lesz. Könnyűláb simábban lépdelt, mint az öreg Pejkó, Dunk mégis törődötten, fáradtan pillantotta meg a fogadó magas, tapasztott fatörzsekből emelt épületét a patak mellett. Az ablakokon kiszűrődő meleg, sárga fény olyan hívogatónak tűnt, hogy nem tudott elmenni mellette. Van három ezüstöm, mondta magában. Elég lesz egy jó vacsorára, és annyi sörre, amennyit csak akarok. Miközben leszállt a lóról, egy meztelen fiú emelkedett ki víztől csöpögve a patakból, és kezdett el szárítkozni egy durva szövésű barna köpennyel. - Te vagy az istállós? -

kérdezte Dunk. A tésztaképű, vézna kölyök nyolc-kilenc évesnek tűnt, pucér lábát bokáig sár lepte be. A haja volt a legbizarrabb - ugyanis nem volt neki. - Le kellene csutakolni a poroszkát. És adj zabot mindháromnak! El tudod látni őket? - El tudnám - meredt rá a fiú pimaszul. - Ha akarnám. - Nem tőröm az ilyen beszédet! - ráncolta a homlokát Dunk. - Lovag vagyok, és ha kell, ezt a fejedbe is verem! - Nem látszol lovagnak. - Minden lovag ugyanúgy néz ki? - Nem, de nem is úgy, mint te. A kardöved kötélből van. - Amíg megtartja a kardomat, addig megteszi. Most pedig lásd el a lovakat! Ha jól dolgozol, kapsz egy rezet, de ha nem, akkor egy nyaklevest. - Nem várta meg a lovászfiú reakcióját, hanem megfordult és belépett az ajtón. *** Arra számított, hogy ebben az órában zsúfoltság lesz a fogadóban, de a nagyterem szinte teljesen üres volt. Az egyik asztalnál egy finom damasztmentét viselő, fiatal nemes hortyogott egy bortócsába hajtva fejét. Dunk rajta kívül senkit sem látott. Bizonytalanul körülnézett, míg csak fel nem bukkant a konyhából egy testes, alacsony, sápadt arcú nő. - Ülj le, ahova csak akarsz - szólt üdvözlésképp. - Sört hozhatok, vagy valami ennivalót? - Mindkettőt. - Dunk az ablak mellé telepedett le, távol az alvó férfitól. - Van finom zöldséges báránysültünk, és néhány kacsa, amit a fiam lőtt. Melyiket kéred? Dunk már több, mint fél éve nem evett fogadóban. - Mindkettőt. A nő felnevetett. - Hát, elég nagy vagy hozzá! - Kivitt az asztalhoz egy kancsó sört. - Szobát is kérsz éjszakára? - Nem. - Dunk semmit sem szeretett volna jobban, mint egy puha szalmazsákot és tetőt a feje fölé, de vigyáznia kellett a pénzére. A puszta föld is megteszi. - Étel, sör, és már megyek is tovább Hamugázló felé. Milyen messze van innen? - Egy napi lovaglásra. A leégett malomnál, ahol az út elágazik, fordulj északnak. Ellátja a fiam a lovaidat, vagy már megint elcsavargott valamerre? - Nem, kint van - felelte Dunk. - Úgy látom, nincs túl nagy forgalom. - A fél város elment a lovagi tornára. Az enyéim is mennének, ha hagynám. Ha meghalok, övék lesz a fogadó, de a fiam szívesebben fontoskodik a katonákkal, a lányok pedig vihognak és sóhajtoznak, ahányszor csak erre jár egy lovag. Szavamra, nem tudom miért! A lovagok is csak olyanok, mint a többi ember, és még egyetlen lándzsadöfést ől sem lett olcsóbb a tojás. - Kíváncsian végigmérte Dunkot; a kardja és a pajzsa árulkodott valamiről, a derekára kötött kötél és a durva szövésű ing azonban teljesen másról. Magad is a tornára igyekszel? Dunk belekortyolt a sörébe, mielőtt válaszolt volna. A mogyoróbarna ital testes ízzel áradt szét a nyelvén, ahogy szerette.

- Aha - bökte ki. - Bajnok akarok lenni. - Nahát, igazán? - kérdezte a fogadós elég udvariasan. A terem másik végében a nemes felemelte a fejét a bortócsából. A kusza, homokbarna haj sárgás, beteges arcot keretezett, arcát szőke, rövidre nyírt szakáll övezte. Megdörzsölte a száját, pislogva ránézett Dunkra, és megszólalt: - Rólad álmodtam - mutatott rá remegő kézzel. - Tartsd távol magad tőlem, hallod-e! Igen távol! - Uram? - bámult rá Dunk tétován. - Ne foglalkozz vele, ser! - hajolt közelebb a fogadós. - Mást se csinál, csak iszik és az álmairól hablatyol. Megyek, megnézem az ételt. - Azzal elsietett. - Az ételt? - A nemes szájából káromkodásnak hangzott a szó. Talpra kecmergett, s egyik kezével megtámaszkodott az asztalon, hogy fel ne bukjék. - Mindjárt elhányom magam -jelentette be. A mellén száraz, vörös borfoltok rondították el ingét. – Kellett volna egy szajha, de nincs itt egy sem. Mind elment Hamugázló mezejére. Az istenek legyenek jók hozzám, muszáj innom még egy kis bort! - Bizonytalanul kitántorgott a nagyteremből, s Dunk hallotta, ahogy magában énekelgetve felhág a lépcsőkön. Szerencsétlen alak, gondolta. De miért hitte, hogy ismer? Eltöprengett a kérdésen a söre fölött. A bárány volt olyan jó, mint bármelyik, amit életében evett, a kacsa pedig még jobb lett: cseresznyével és citrommal sütötték, és annyira faggyús sem volt, mint általában. A fogadós vajban párolt borsót és kemencemeleg zabkenyeret hozott mellé. Hát ilyen lovagnak lenni, gondolta Dunk, miközben az utolsó falat húst is leszopogatta a csontokról. Jó étel és sör, amikor csak akarom, és senki sem pofoz fel. Evés közben rendelt még egy kancsó sört, a harmadikkal leöblítette az egészet, a negyediket pedig azért itta, mert senki nem mondta neki, hogy nem teheti. Amikor végzett, egy ezüstöt adott a nőnek, de még így is visszakapott egy maréknyi rezet. Mire kilépett az ajtón, már teljesen besötétedett. A hasa tele volt, az erszénye pedig kissé könnyebb lett, de jól érezte magát, ahogy az istálló felé lépdelt. Az épületben felhorkant egy ló. - Nyugalom, pajtás! - hallatszott egy gyerekhang. Dunk a homlokát ráncolva megszaporázta lépteit. A lovászfiút Mennydörgés hátán, az öreg páncéljában feszítve találta. A páncéling egészen a bokájáig leért, a sisakot pedig fel kellett támasztania kopasz feje búbjára, különben eltakarta volna a szemét. Láthatólag teljesen elmélyedt abban, amit csinált, és rendkívül bizarr látványt nyújtott. Dunk megállt az istálló ajtajában, és felnevetett. A fiú összerezzent, elvörösödött és leugrott a földre. - Uram, én nem akartam... - Tolvaj! - próbált szigorú hangot megütni Dunk. - Azonnal vedd le azt a páncélt, és örülj, hogy Mennydörgés nem rúgott bele abba a bolond fejedbe! Ő csatamén, nem gyerekpóni! A fiú ledobta a szalmára a sisakot. - Ugyanolyan jól meg tudnám ülni, mint te! - vágott vissza merészen. - Fogd be a szád, hallani sem akarom a pimaszkodásodat! Vedd le a láncinget is! Mégis,

mit képzeltél, mit művelsz? - Hogy mondhatnám meg csukott szájjal? - A fiú kibújt a láncingből és a földre dobta. Ha válaszolni akarsz, kinyithatod a szád - felelte Dunk. - De előbb vedd fel az inget, rázd le róla a koszt és tedd vissza oda, ahonnan elvetted. És a sisakot is. Megetetted a lovakat, ahogy mondtam? És lecsutakoltad Könnyűlábat? - Igen - bólintott a fiú, miközben lerázta a láncingről a szalmát. - Hamugázlóba tartasz, igaz? Vigyél magaddal, ser! A fogadós figyelmeztette. - És az anyád vajon mit szólna hozzá? - Az anyám? - fintorodott el a fiú. - Az anyám meghalt, úgyhogy semmit. Dunk meglepődött. Nem a fogadós az anyja? Lehet, hogy inaskodik a fiú. Dunk egy kicsit szédült a sörtől. - Árva vagy? - kérdezte bizonytalanul. - És te? - dobta vissza a fiú a kérdést. - Valaha az voltam - ismerte el Dunk. Míg az öreg magához nem vett. - Lehetnék az apródod, ha magaddal vinnél. - Nincs szükségem apródra. - Minden lovagnak szüksége van apródra - vitatkozott a fiú. - És úgy látom, neked még nagyobb szükséged van egyre, mint a többinek. - Én pedig úgy látom - emelte fel a kezét fenyegetően Dunk -, hogy neked meg egy nagy nyaklevesre van szükséged! Tölts meg egy zsákot zabbal! Indulok Hamugázlóba... de egyedül. Ha meg is ijedt a fiú, jól leplezte. Egy pillanatig dacosan, keresztbefont karral állt, de épp amikor Dunk előre lépett volna, megfordult és elindult a zabért. Dunk megkönnyebbült. Kár, hogy nem ... de jó élete van itt, a fogadóban, jobb, mintha egy kóbor lovag apródja lenne. Rosszul tenném, ha magammal vinném. De azért érezte a fiú csalódását. Miközben felült Könnyűláb nyergébe és megfogta Mennydörgés kantárját, arra jutott, hogy egy rézpenny talán felvidítja. - Tessék, kölyök, a segítségért! - Mosolyogva ledobta az érmét, de a lovászfiú meg sem próbálta elkapni. A pénz lehullott a porba, meztelen lábai közé. Nem hajolt érte. Amint eltűnök, felkapja, mondta magában Dunk. Megfordította a poroszkát és a másik két lovat maga mögött vezetve kilovagolt a fogadó udvaráról. A fák szinte ragyogtak a holdfényben, a felhőtlen eget csillagok pöttyözték. Mégis, miközben elindult az úton, a hátában érezte a fiú komor, néma tekintetét. A délután árnyékai hosszúra nyúltak, mire Dunk megérkezett Hamugázló tágas mezejének szélére. A füves réten már három tucatnyi pavilon állt: kisebbek, nagyobbak; négyszögletesek, kerekek; vitorlavászonból, vászonból, vagy selyemből valók - de mind élénk színekben pompázott, középső oszlopaikon hosszú zászlók lengedeztek, tarkábban, mint egy vadvirágos rét, élénkvörösben és napsárgában, a zöld és a kék végtelen árnyalataiban, mélyfeketében, szürkében és bíborban ragyogva. Az öreg együtt harcolt a lovagok némelyikével; a többit a fogadókban és a tábortüzek körül mesélt történetekből ismerte Dunk. Noha soha nem sajátította el az írás és olvasás varázslatát, az öreg addig nem nyugodott, míg ki nem okította címertanból. Gyakran

lovaglás közben sulykolva bele az ismereteket. A csalogányok a határvidéki Lord Caronhoz tartoztak, ki legalább olyan jól bánt a hárfával, mint a lándzsával. A koronás bika Ser Lyonel Baratheont, a Nevető Vihart jelölte. Dunk felismerte a Tarlyk vadászalakját, a Dondarrion ház bíbor villámját, a Fossoway-ek piros almáját. Ott üvöltött Lannister arany oroszlánja a karmazsin háttéren, amott pedig az Estermontok sötétzöld tengeri teknőse úszott át egy halványzöld mezőn. A vörös csődör alatti barna sátor csak Ser Otho Brackené lehetett, akit csak Brutális Brackennek hívtak, mióta három évvel annak előtte levágta Lord Quentyn Blackwood-ot a királyvári tornán. Dunk úgy hallotta, hogy Ser Otho olyan erősen csapott le tompa élű bárdjával, hogy Lord Blackwood arcába préselte sisakrostélyát. Látott néhány Blackwood-zászlót is a mező nyugati szélén, a lehető legtávolabb Ser Othótól. Aztán Marbrand, Mallister, Cargyll, Westerling, Swann, Mullendore, Hightower, Florent, Frey, Penrose, Stokeworth, Darry, Parren, Wylde - úgy tűnt, mintha minden nyugati és déli nemesi ház elküldte volna két-három lovagját Hamugázlóba, hogy lássák a szép mezőt és sorompóba lépjenek dicsőségéért. Mégis, akármilyen szép pavilonokat is látott Dunk, tudta, hogy számára nincs hely közöttük. Éjjelre csak egy elnyűtt gyapjúköpeny lesz minden oltalma. Míg a lordok és híres lovagok kappanokat és süldő malacokat fognak vacsorázni, addig ő egy darab kemény, inas sózott húst. Tudta jól, hogy ha azon a tarka mezőn verne tábort, akkor mind a néma megvetést, mind a nyílt gúnyolódást el kellene szenvednie. Néhányan talán kedvesen bánnának vele, ami a maga módján még a lenézésnél is rosszabb lenne. Egy kóbor lovagnak mindig meg kell őriznie büszkeségét. Anélkül nem más, csak zsoldos. Ki kell vívnom a helyemet ebben a társaságban. Ha jól harcolok, talán a kíséretébe vesz valamelyik lord. Akkor majd nemesek között lovagolok, minden este friss húst eszek egy kastélyban, és saját pavilont állítok a tornákon. De előbb bizonyítanom kell! Vonakodva hátat fordított a torna mezejének, és bevezette lovait a fák közé. A tágas mező szélén, jó fél mérföldnyire a kastélytól és a várostól talált egy helyet, ahol egy csermely kanyarulata mély tóvá szélesedett. A parton sűrű nád nőtt, s egy magas, sűrű lombú szilfa vetett árnyékot a környékre. A puha tavaszi fű oly zölden pompázott, mint bármelyik lovag zászlaja. Szép hely volt, és még senki sem foglalta el. Ez lesz az én pavilonom, mondta magában Dunk, egy levéltetejű pavilon, zöldebb még a Tyrellek és az Estermontok zászlóinál is. Először a lovakat látta el. Miután gondoskodott róluk, Dunk levetkőzött, és begázolt a tóba, hogy lemossa magáról az út porát. „Az igazi lovag nem csak istenfélő, hanem tiszta is", mondogatta mindig az öreg, ragaszkodva hozzá, hogy minden holdfordulókor tetőtőltalpig megmosakodjanak, akár szaglottak, akár nem. Most, lovaggá válva, Dunk megfogadta, hogy nem hagy fel a szokással. Meztelenül letelepedett a szilfa alá száradni, élvezve a bőrét simogató meleg tavaszi szellőt, s közben egy, a nádszálak között lustán kóválygó szitakötőt, vagy ahogy a környéken nevezték, sárkánylegyet bámult. Vajon miért hívják sárkánylégynek? töprengett. Nem is hasonlít sárkányra. Nem mintha Dunk látott volna már sárkányt. Az öreg viszont látott. Dunk legalább félszázszor hallotta a történetet. Ser Arlan még kisfiú volt, amikor a nagyapja elvitte Királyvárba, és ott látták az utolsó sárkányt, a halálát megelőző évben. Egy zöld nőstény volt, kicsi, kába, ráncos szárnyú. Egyetlen tojása sem

kelt ki. „Azt beszélik, Aegon király mérgezte meg", mondogatta az öreg. „Mármint a harmadik Aegon, nem Daeron király apja, hanem az, akit a Sárkányok Átkának, vagy Balszerencsés Aegonnak neveztek. Rettegett a sárkányoktól, mert a nagybátyja fenevadja a szeme láttára falta fel az anyját. És az utolsó sárkány halála óta rövidebbek a nyarak, s egyre hosszabbak, keményebbek a telek.” Ahogy a nap lebukott a fák mögé, hűlni kezdett a levegő. Amikor Dunk megérezte, hogy libabőrözni kezd a karja, néhányszor a szilfa törzséhez csapkodta ingét és nadrágját, hogy kirázza belőlük legalább a kosz nagyját, majd gyorsan felöltözött. Reggel majd megkeresi a játékmesterét és feliratkozik nála, de este még el kellett intéznie néhány dolgot, ha egyáltalán sorompóba akart állni. Nem kellett belenézni a víztükörbe ahhoz, hogy tudja, nem igazán látszik lovagnak, ezért a hátára vetette Ser Arlan pajzsát, hogy lássák címerét. A lovakat kipányvázta a nagy fa alá, hadd legelésszenek a sűrű, zöld fűben, s gyalogosan indult el a torna mezeje felé. A mező máskor a folyón túli Hamugázló népének legelőjéül szolgált, most azonban teljesen átalakult. Az előző éjszaka folyamán egy újabb város szökkent szárba: egy kő helyett selyemből épült város, mely szebb is, nagyobb is volt nővérénél. A rét szélén tucatnyi kereskedő állította fel pultját, ételt, gyümölcsöket, öveket, csizmákat, szőrméket, sólymokat, agyagedényeket, drágaköveket, óntálakat, fűszereket, tollakat és mindenféle egyéb javakat árulva. A tömegben zsonglőrök, bábosok és bűv é s z e k őgyelegtek, mesterségüket fitogtatva... akárcsak a szajhák és a zsebmetszők. Dunk egyik kezét elővigyázatosan az erszényén tartotta. Összefutott a nyál a szájában, amikor megcsapta az orrát a füstös tűz fölött sercegő kolbász illata. Egy rézért vett egy darabot, és egy kupa sört, hogy leöblítse. Miközben evett, egy festett fa lovag és egy festett fa sárkány küzdelmét figyelte. A sárkányt mozgató báboson is meg-megakadt a szeme. A magas lány olajbarna bőre és fekete haja dorne-i származásra utalt. Karcsú volt, mint egy lándzsa, a melléről szinte beszélni sem lehetett, de Dunknak tetszett az arca és az, ahogy ujjai játékára a sárkány a fogát csattogtatta és ide-oda tekergeti a madzagok végén. Szívesen odavetett volna egy rezet a lánynak, ha lett volna fölös pénze, de most minden pennyre szüksége volt. Ahogy remélte, kereskedők között páncélkovácsok is felállították sátraikat. Egy villás kék szakállú tyroshi díszes sisakokat, csodálatos, madár- és állatformájú, arannyal és ezüsttel futtatott darabokat árult. Arrább egy fegyverkovács olcsó acélpengéket kínált, egy másik pedig jobb minőségűeket, de Dunknak most nem kard kellett. Az árus, akit keresett, a sor végén állt, asztalán egy finoman kidolgozott láncinggel és egy pár ízeit acélkesztyűvel. Dunk alaposan szemügyre vette az árut. - Jók a munkáid - ismerte el. - A legjobbak. - A köpcös kovács nem lehetett magasabb öt lábnál, karja és mellkasa szélessége mégis a Dunkéval vetekedett. Arcát fekete szakáll övezte, hatalmas kezeivel az asztalra támaszkodott, és nyoma sem látszott rajta szerénységnek. - Kellene egy páncél a tornára - mondta Dunk. - Egy jó vértre, nyakvédőre, lábvédőre és egy nagysisakra lenne szükségem. - Az öreg félsisakja ráment ugyan a fejére, de az orrvédőnél több védelmet szeretett volna biztosítani az arcának.

A páncélműves tetőtől-talpig végigmérte. - Elég nagyra nőttél, de nálad nagyobbakat is felvérteztem már - lépett ki az asztal mögül. - Térdelj le, meg akarom mérni a válladat! És igen, azt a vastag nyakadat is. Dunk letérdelt. A páncélműves kifeszített egy csomózott nyersbőrcsíkot a vállára, megköszörülte a torkát, nyelt egyet, majd ismét krákogott. - Emeld fel a karod! Nem, a jobbat! - Harmadszor is harákolt. - Most már felállhatsz. - Dunk belső combjának hossza, lábikrájának vastagsága és derékbősége újabb krákogásokat keltett. - Van egykét darab a szekeremen, ami talán jó lesz rád - közölte végül a férfi. – De figyelmeztetlek: semmi arany meg ezüst cicoma, csak acél, erős, puszta acél. Az én sisakjaim sisaknak néznek ki, nem holmi szárnyas disznóknak, meg fura külhoni gyümölcsöknek, de jobb szolgálatot is tesznek, ha egy lándzsa csapódik az arcodba. - Pontosan ez kell nekem - felelte Dunk. - Mennyibe kerül? - Nyolcszáz ezüst, de csak mert tetszel nekem. - Nyolcszáz ezüst? - Ez több volt, mint amire számított. - Én... van néhány régi vértem, kisebbek... egy félsisak, egy páncéling... - Acél Pate csak a saját keze munkáját árulja - szögezte le a férfi -, de a fémnek talán hasznát veszem. Ha nem túl rozsdás, akkor ideadhatod és tiéd a páncél hatszázért. Dunk elkezdhetett volna könyörögni Pate-nek, hogy adja oda a páncélt hitelbe, de tudta, hogy milyen válaszra számíthatna. Elég hosszú időt töltött az öreg mellett ahhoz, hogy megtanulja, a kereskedők hírhedten bizalmatlanok a kóbor lovagokkal, kik némelyike nem sokkal volt jobb a közönséges útonállóknál. - Két ezüstöt adok most, holnap reggel pedig hozom a páncélt és a többi pénzt. A páncélműves egy pillanatra a szemébe nézett. - Két ezüst, és kapsz egy napot. Azután eladom az árut az első vevőnek. Dunk előhalászta az erszényéből az ezüstöket és beletette a páncélműves kérges tenyerébe. - Meg fogod kapni a többit is. Győzni jöttem ide. - Valóban? - harapott bele Pate az egyik érmébe. - A többiek meg azért vannak itt, hogy neked tapsoljanak, mi? A hold már magasan járt, mikor Dunk a szilfája felé vette az irányt. Hamugázló mezejét fényárba borították mögötte a fáknak. A rét fölött ének és nevetés szállt, az ifjú lovag mégis komoran lépdelt. Egyetlen módot talált, hogy összeszedje a páncél árát. És ha legyőzik... - Egyszer, csak egyszer kell győznöm! - morogta fennhangon. - És egy győzelem nem hiú ábránd. Az öreg mégsem ábrándozott volna róla. Ser Arlan azóta nem lépett küzdőtérre, amióta Sárkánykő hercege sok-sok évvel azelőtt egy viharvégi viadalon kivetette a nyeregből. „Nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy hétszer törtek lándzsát a Hét Királyság legjobb lovagjával”, mondogatta. „Ennél jobb soha sem leszek, akkor meg minek próbálkozzak?” Dunk gyanította, hogy Ser Arlan korának több köze lehetett a döntéshez, mint Sárkánykő hercegének, de véleményének soha nem mert hangot adni. Az öreg megőrizte a büszkeségét, egészen a legutolsó pillanatig. Gyors vagyok, és erős, mindig ezt mondta, s ami igaz volt rá, az nem feltétlenül igaz rám is, mondta magában makacsul.

Épp egy nádcsomón vágott át, az esélyein rágódva, amikor a bokrok között megpillantotta a tűz fényét. Ez meg mi? Dunk nem állt meg gondolkodni. Kardja a kezében termett, és futva vágott át a füves térségen. Ordítva, átkozódva robbant ki a tisztásra, hogy aztán a tábortűz mellett kuporgó fiú láttán megtorpanjon. - Te! - Leengedte a kardot. - Te meg mit művelsz itt? - Halat sütök - felelte a kopasz fiú. - Kérsz? - Úgy értem, hogy kerültél ide? Elkötöttél egy lovat? - Egy kordély hátuljában, egy paraszttal, aki bárányokat hozott a kastélyba urunk, Hamugázló lordja asztalára. - Hát akkor jobb, ha megnézed, itt van-e még, vagy keresel egy másik kordélyt! Itt nem maradhatsz. - Nem megyek sehová! - csattant fel a fiú pimaszul. - Elegem van abból a fogadóból. - Elegem van az arcátlanságodból! - figyelmeztette Dunk. - Mindjárt feldoblak a lovamra, és hazaviszlek. - Akkor egészen Királyvárig kellene lovagolnod - közölte a fiú. - Lemaradnál a tornáról. Királyvár! Dunk egy pillanatig nem tudta, hogy gúnyt űz-e belőle a másik, de a fiú nem tudhatta, hogy ő is Királyvárban született. Valószínűleg még egy nyomorult Bolhavégből, és ki hibáztathatja, amiért el akart kerülni onnan? Ostobán érezte magát, ahogy ott állt, karddal a kezében, egy nyolcéves árva fölött. Eltette a fegyvert, de morogva, hogy a fiú lássa, nem szenvedheti az ostobaságát. Legalább alaposan el kellene vernem, gondolta, de a gyerek olyan siralmasan nézett ki, hogy nem tudta rávenni magát. Körülnézett a táborban. A tűz vidáman pattogott egy szép kis kőkörben. A lovakat lekefélték, a szilfáról pedig ruhák lógtak a tűz fölé, láthatólag száradva. - Azok meg mit keresnek ott? - Kimostam őket - felelte a fiú. - És lekeféltem a lovakat, tüzet raktam, halat fogtam. A pavilonodat is felállítottam volna, de nem találtam. - Ez az én pavilonom - intette a feje fölé, a szilfa magasban tornyosuló ágaira Dunk. - Ez egy fa - állapította meg a fiú. - Egy igazi lovagnak nincs is szüksége jobb pavilonra. Inkább alszom a csillagok alatt, mint valami füstös sátorban. - És ha esik? - A fa eltakar. - A fák beáznak. - Tényleg beáznak! - nevetett fel Dunk. - Nos, az igazat megvallva, nincs pénzem pavilonra. Te viszont fordítsd meg azt a halat, különben a hasa megég, a háta meg nyers marad. Látom, sosem dolgoztál a konyhán. - Dolgozhattam volna, ha akartam volna! - dacoskodott a fiú, de azért megfordította a halat. - Mi történt a hajaddal? - kérdezte Dunk. - Leborotválták a magiszterek. - A fiú hirtelen támadt öntudattal a fejére húzta sötétbarna köpenye csuklyáját.

Dunk hallott róla, hogy néha ezt teszik a tetvek, férgek vagy bizonyos betegségek ellen. -Beteg vagy? - Nem - rázta meg a fejét a fiú. - Hogy hívnak? - Dunk - felelte a lovag. A szerencsétlen fiú felnevetett, mintha ez lett volna a legmulatságosabb dolog, amit életében hallott. - Dunk? - kérdezte. - Ser Dunk? Ez nem lovagi név. A Duncan rövidítése? Az lenne? Az öreg Dunknak szólította, amióta csak ismerte. Az azt megelőző életéből pedig szinte semmire sem emlékezett. - Igen, Duncan - motyogta. - Ser Duncan, a... - Dunknak nem volt másik neve, sem háza; Ser Arlan Bolhavég sikátoraiban talált rá. Anyját, apját nem ismerte. Mit mondjon? A „Bolhavégi Ser Duncan" nem hangzik túl lovagian. Felvehette volna Krajcárfa nevét is, de mit mondjon, ha megkérdezik, merre van? Soha nem járt még Krajcárfában, és az öreg sem mesélt túl sokat róla. Összeráncolta a homlokát. - Ser Duncan, a Magas! - tört ki belőle egy pillanat múlva. Tényleg magas volt, ezt senki sem vitathatta, és erő áradt a névből. Igaz, a kis taknyos láthatólag nem így gondolta. - Soha nem hallottam még semmiféle Ser Duncan, a Magasról. - Ezek szerint te minden lovagot ismersz a Hét Királyságban? - A jókat igen - nézett rá a fiú kihívóan. - Én is vagyok olyan jó, mint bárki más. A torna után mindenki tudni fogja. És neked van-e neved, tolvaj? A fiú tétovázott. - Egg - bökte ki végül. Dunk nem nevette ki. Olyan a feje, mint egy tojás. A kisfiúk néha nagyon kegyetlenek, akárcsak a felnőttek. - Egg - ismételte meg tűnődve. - El kellene fenekeljelek és vissza kellene küldjelek a fogadóba, de az az igazság, hogy se pavilonom nincs, se apródom. Ha megesküszöl, hogy azt csinálod, amit mondok, akkor megengedem, hogy szolgálj a torna ideje alatt. Azután pedig... majd meglátjuk. Ha úgy látom, méltó vagy arra, hogy velem maradj, akkor mellettem lesz ruhád, amit magadra vehetsz, és lesz étel, amit a hasadba tömhetsz. Lehet, hogy durva ing, sózott hús és szárított hal, esetleg nagy néha, amikor nem látja az erdész, egy-egy szarvas, de éhezni nem fogsz. És megígérem, hogy soha nem verlek meg, kivéve ha megérdemled. - Igen, nagyuram! - mosolyodott el Egg. - Ser - helyesbített Dunk. - Én csak egy kóbor lovag vagyok. - Kíváncsi lett volna, vajon figyeli-e az öreg odafentről. Megtanítom a háború művészetére, ugyanúgy, ahogy te tanítottál engem, ser. Rendes legénykének látszik, egy nap talán még lovag is lehet belőle. A hal belseje egy kicsit még nyers volt, mikor ették, és a fiú az összes szálkát sem szedte ki belőle, de még így is jobban esett, mint a kemény sózott hús. Egg hamar elaludt a kihunyó tűz mellett. Dunk a közelben feküdt, nagy kezeit a feje alá téve, az éjszakai égboltot bámulva. A fél mérföldnyire lévő mezőről halk zeneszó

szűrődött felé. Az eget ezer és ezer csillag pöttyözte. Az egyik a szeme láttára hullott le, egy pillanatra élénkzöld fénycsíkot húzva a fekete háttérre. A hullócsillag szerencsét hoz annak, aki látja, gondolta Dunk. De a többiek mind a pavilonjaikban fekszenek, és a selymet bámulják az ég helyett. Úgyhogy a szerencse csak az enyém. *** Reggel kakaskukorékolásra ébredt. Egg az öreg második legjobb köpenye alatt kuporgott. Szóval nem szökött el éjszaka. Kezdetnek nem rossz. Megbökte a lábával, hogy felébressze. - Felkelni! Sok dolgunk van. - A fiú elég gyorsan talpra állt, a szemét dörzsölgette. Segíts felnyergelni Könnyűlábat! - szólt rá Dunk. - Mi lesz a reggelivel? - Van sózott hús. Miután elkészültünk. - Előbb eszem meg a lovat - húzta el a száját Egg. - Ser. - Az öklömet fogod megenni, ha nem csinálod, amit mondok. Fogd a keféket! Ott vannak a nyeregtáskában. Igen, abban. Együtt kefélték le a poroszka pejszín szőrét, együtt tették fel rá Ser Arlan legjobb nyergét, együtt húzták szorosra a szíjakat. Dunk látta, hogy Egg jól dolgozik, ha rászánja magát. - Valószínűleg egész nap távol leszek - közölte, miközben nyeregbe szállt. - Te itt maradsz, és rendet raksz a táborban! Gondoskodj róla, hogy m á s tolvajok ne kíváncsiskodjanak! - Kapok egy kardot, hogy el tudjam kergetni őket? - kérdezte Egg. Kék szeme volt, nagyon sötét, szinte már liláskék szeme. A kopasz fejtől valahogy hatalmasnak tűnt az a szempár. - Nem - rázta meg a fejét Dunk. - Elég lesz a kés is. És itt találjalak, mikor visszajövök, hallod-e! Ha meglopsz és kereket oldasz, szavamra, vadászni fogok rád! Kutyákkal, ha kell. - Nincs is kutyád - mutatott rá Egg. - Majd szerzek - biztosította Dunk. - Csak a te kedvedért. - A mező felé fordította Könnyűláb fejét és élénk ügetésben útnak indult, remélve, hogy a fenyegetés elég lesz a fiú megzabolázására. A rajta lévő ruhától, a zsákjában lévő vértektől és az alatta lévő lótól eltekintve minden, amit csak e világban magáénak tudhatott, a táborban maradt. Sült bolond vagyok, hogy ennyire megbízom a fiúban, de ennyit az öreg is megtett értem, gondolta. Biztos az Anya küldte hozzám, hogy kiegyenlíthessem a tartozásomat. Miközben átvágott a mezőn, hallotta a folyóparton csattogó kalapácsok hangját, ahol az ácsok a bajvívó sorompókat és egy magas emelvényt állítottak fel. Néhány új pavilon is feltűnt, míg a korábban érkezett lovagok az előző éjszaka mulatságait aludtak ki, vagy épp reggelihez készülődtek. Dunk érezte a levegőben terjengő fafüst és szalonnaillatot. A mezőtől északra folyt a Konkoly, a hatalmas Mander egyik mellékfolyója. A sekély gázlón túl terült el a város és a kastély. Dunk számos vásárvárost látott az öreggel töltött

évei alatt. Ez szebb volt, mint a legtöbb; a zsúptetejű, hófehérre meszelt házak barátságos hangulatot árasztottak. Dunk fiatalabb korábban sokat gondolkodott rajta, milyen lehet egy ilyen helyen élni; minden éjjel tető alatt aludni, minden reggel ugyanazok között a falak között ébredni. Lehet, hogy nemsokára megtudom. És igen, Egg is. Megtörténhet. Furcsább dolgok történnek nap mint nap. Hamugázló kastélya háromszög alakban épült, minden csúcsán egy-egy harminc láb magas toronnyal, melyeket vastag, lőrésekkel ellátott falak kötöttek össze. Az oromzaton narancssárga zászlók lobogtak, fel-felvillantva a lord fehér, nap és szarufa mintájú címerét. A kapuk előtt fehér-narancs egyenruhás katonák álltak, kezükben alabárddal figyelve a jövőmenő embereket, noha inkább incselkedtek a csinosabb tejeslányokkal, mintsem bárkit is megállítottak volna. Dunk lefékezte lovát egy alacsony, szakállas férfi előtt, akit a kapitányuknak vélt, és megkérdezte, hol találja a játékok mesterét. - Plummert keresed, ő itt az intéző. Várj, megmutatom. Odabent, a udvaron egy lovászfiú vette gondjaiba Könnyűlábat. Dunk a vállára vetette Ser Arlan ütött-kopott pajzsát, és követte az őrkapitányt hátra, az istállók mögé, egy a kurtinával párhuzamosan épített tornyocskába. Kőlépcsők vezettek fel a gyilokjáróra. - Urad nevét akarod felvéttetni a listára? - kérdezte a kapitány, miközben felhágtak a fokokra. - Nem, a sajátomat. - Valóban? - Vigyorgott volna? Dunk nem tudta megállapítani. - Az az ajtó. Magadra hagylak, vissza kell térnem az őrhelyre. Amikor Dunk benyitott az ajtón, az intéző egy kecskelábú asztalnál ült, s épp egy pergamenre írt valamit egy lúdtollal. Keskeny, csontos arcát ősz haj keretezte. - Igen? - nézett fel a pergamenről. - Mit akarsz, ember? Dunk behúzta maga mögött az ajtót. - Te vagy Plummer, az intéző? A tornára jöttem. Feliratkozni. Plummer lebiggyesztette az ajkát. - Uram a lovagoknak rendez tornát. Te lovag vagy? Dunk bólintott. Kíváncsi lett volna, vajon elvörösödött-e a füle. - Esetleg neved is van? - Dunk. - Ezt meg miért mondta? - Ser Duncan, a Magas. - És honnan jöttél, Ser Duncan, a Magas? - Mindenhonnan. Krajcárfai Ser Arlan apródja voltam öt-hat éves koromtól fogva. Ez az ő pajzsa - mutatta oda az intézőnek. - A tornára igyekezett, de megbetegedett és meghalt, ezért én jöttem helyette. Halála előtt lovaggá ütött, a saját kardjával. – Dunk előhúzta a hosszúkardot, és lefektette a karcos asztallapra, kettejük közé. Az intéző alig méltatta pillantásra a kardot. - Kard, az már biztos. Erről a Krajcárfai Arlanról viszont sohasem hallottam. Azt mondod, az apródja voltál? - Mindig azt mondta, lovagnak szánt, ahogyan ő is az volt. Haldoklása közben kérte a kardját, és rám szólt, hogy térdeljek le. Megérintette a jobb vállamat, majd a balt, mormogott néhány szót, s amikor felálltam, azt mondta, lovag vagyok. - Hmm - dörzsölte meg az orrát Plummer. - Igen, így van, bármelyik lovag lovaggá

üthet valakit, bár a szokás szerint virrasztás előzi meg az eseményt, és egy septon ken föl az eskütétel előtt. Volt tanúja a lovaggá ütésednek? - Csak egy rigó, egy galagonyafa tetején. Hallottam, mit mondott az öreg. A lelkemre kötötte, hogy legyek jó és igaz lovag, engedelmeskedjem a hét istennek, oltalmazzam a gyengéket és ártatlanokat, szolgáljam hűséggel uramat, védjem meg a királyságot minden erőmmel, és én meg is esküdtem, hogy így lesz. - Kétségtelen. - Dunk önkéntelenül is észrevette, hogy Plummer nem részesíti abban a kegyben, hogy Ser-nek szólítsa. - Ezt meg kell beszélnem Lord Ashforddal, Hamugázló urával. Ismer téged, vagy néhai uradat valaki az itt egybegyűlt jó lovagok közül? Dunk elgondolkodott. - Láthattam egy pavilont a Dondarrion ház lobogójával? A fekete alapon bíbor villámmal? - Ser Manfred az, abból a házból. - Ser Arlan három évvel ezelőtt, Dorne-nál atyjaura alatt szolgált. Ser Manfred talán emlékszik még rám. - Akkor azt tanácsolom, beszélj vele. Ha kezeskedik érted, akkor holnap ilyentájt hozd ide magaddal. - Úgy lesz, uram - indult el Dunk az ajtó felé. - Ser Duncan! - kiáltott utána az intéző. Dunk visszanézett. - Bizonnyal tudod - meredt rá Plummer -, hogy a legyőzöttek fegyverei, páncélzata és lovai a győztesé lesznek, és ki kell váltani őket? - Igen, tudom. - És van elég pénzed a váltságra? Dunk most tudta, hogy lángolnak a fülei. - Nem lesz szükségem arra a pénzre - jelentette ki, magában imádkozva, hogy igaza legyen. Csak egy győzelemre van szükségem. Ha győzök az első összecsapásban, az enyém lesz a vesztes páncélja és lova, vagy az aranya, és magam is ki fogok bírni egy vereséget. Lassan lépdelt le a lépcsőn, nem érezve túl nagy elszántságot ahhoz, amit eztán kellett tennie. Az udvaron elcsípte az egyik lovászfiút. - Beszélnem kell Lord Ashford lovászmesterével! - Azonnal megkeresem, uram. Az istállóban hűvös volt és félhomály. Egy makrancos szürke mén felé kapott, miközben elment mellette, de Könnyűláb csak halkan felnyerített, és belefújt Dunk tenyerébe. - Jó kislány! - suttogta a fiú. Az öreg mindig azt mondta, hogy egy lovagnak nem szabad megszeretnie a lovát, hiszen nem egy fog kidőlni alóla élete során. Azonban ő maga sem fogadta meg saját tanácsát. Dunk gyakran látta, amint utolsó rezén egy almát vett az öreg Pejkó-nak, vagy egy kis zabot Könnyűlábnak és Mennydörgésnek. A poroszka volt Ser Arlan hátasa, és fáradhatatlanul hordozta gazdáját mérföldek ezrein át, a Hét Királyság minden szegletében. Dunk úgy érezte, mintha egy régi barátot árulna el, de mi más választása volt? Pejkó a kora miatt semmit sem ért már, Mennydörgésnek pedig a küzdőtéren kellett helyt állnia. Eltelt egy kis idő, mire a lovászmester méltóztatott megjelenni. Dunk várakozása

közben harsonaszót hallott a falakról és kiáltásokat az udvarból. Kíváncsian odavezette Könnyűlábat az istálló ajtajába, hogy megnézze, mi történt. A kapukon egy nagy csapat lovag és lovas íjász özönlött be, legalább száz katona, a legcsodálatosabb lovakat megülve, amiket Dunk valaha látott. Valami nagy úr jöhetett. - Kik ezek? - ragadta meg egy mellette elrohanó lovászfiú karját. A fiú furcsállva mérte végig. - Tán nem látod a lobogókat? - Azzal elrántotta a karját és elsietett. A lobogók... Ahogy Dunk elfordította a fejét, egy szélroham megemelte a hosszú rúd tetején lévő fekete selyem kopjalobogót, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha a Targaryen ház ádáz háromfejű sárkánya skarlát tüzet okádva kitárta volna szárnyát. A zászlót egy magas lovag tartotta, arannyal futatott fehér pikkelypáncélban, vállán hófehér köpennyel. A többi lovas közül ketten szintén tetőtől-talpig fehérbe voltak öltözve. A királyi testőrlovagok a királyi zászlóval. Nem csoda, hogy Lord Ashford és a fiai szinte rohanva bukkantak fel az erőd ajtóiban, sőt, a kisasszony, a szalmaszín hajú, kerek, rózsás arcú alacsony lány is. Nem is olyan szép, gondolta Dunk. A bábos lány szebb volt. - Hé, fiú, engedd el azt a gebét, és gondoskodj a lovamról! Az egyik lovas az istállók előtt szállt le a nyeregből. Hozzám szólt, jött rá Dunk. - Én nem vagyok lovász, uram. - Nincs hozzá elég eszed? - A férfi skarlát szaténnal szegett fekete köpenyt viselt, alatta azonban mintha lángolt volna az öltözéke: csupa vörös és sárga és arany. Karcsú volt és egyenes, mint egy szálfa, bár csak közepes súlyú. Nagyjából egyidős lehetett Dunkkal. Szoborszerű, uralkodói arcát ezüst-arany fürtök vették körül – magas homlok, kiugró pofacsontok, egyenes orr, szepl őtelen fehér, sima bőr. A szeme mély ibolyaszínben izzott. - Ha nem boldogulsz egy lóval, akkor hozz egy kis bort meg egy csinos szolgálót! - Én... bocsáss meg, uram, de szolgáló sem vagyok. Lovag lennék, tisztelettel. - Szomorú napok járnak a lovagságra! - sóhajtott fel a herceg, de ekkor előrohant egy lovászfiú, s átvette a ló, egy csodálatos vörössárga kantárját. Dunk azonnal elfelejtődött. Megkönnyebbülve húzódott hátra az istálló mélyére, hogy megvárja a lovászmestert. Épp eléggé feszengett a lordok pavilonjai között, semmi keresnivalója nem volt a hercegek között. Biztosra vette, hogy a gyönyörű ifjonc herceg volt. A Targaryenek a tengeren túli elveszett Valyria véréből származtak, ezüst-arany hajukkal és ibolyaszín szemükkel kiríttak a közemberek közül. Dunk tudta, hogy Baelor herceg idősebb, de az ifjú akár valamelyik fia is lehetett: Valarr, kit gyakran „az ifjú herceg"-nek neveztek, hogy megkülönböztessék apjától, vagy Matarys, a „még ifjabb herceg", ahogy az öreg Lord Swann bolondja egyszer elnevezte. És éltek még más fiatal hercegek is, Valarr és Matarys kuzinjai. A jó Daeron királynak négy felnőtt fia volt, három már saját gyerekkel. A sárkánykirályok vérvonala majdnem kihalt atyja idejében, mostanában viszont az a mondás járta, hogy II. Daeron és fiai örök időkre biztosították az utódlást. - Te! Te, ott! Kerestél. - Lord Ashford lovászmesterének vörös arca még vörösebbnek látszott narancsszín egyenruhájától, és pattogós modorától. - Mit akarsz? Nincs időm... - El akarom adni ezt a poroszkát - vágott a szavába gyorsan Dunk, mielőtt lerázta volna a fickó. - Jó ló, biztos lábú...

- Mondtam már, hogy nincs időm. - A lovászmester pillantásra sem méltatta Könnyűlábat. - Ashford uramnak nincs szüksége ilyenekre. Vidd el a városba, Henly talán ad érte két-három ezüstöt. - Azzal sarkon fordult. - Köszönöm, uram - szólt utána Dunk, mielőtt elmehetett volna. - Uram, a király érkezett az imént? A lovászmester felnevetett. - Nem, hála az isteneknek! Ez a hercegáradat is épp elég nagy teher. Hol helyezem el ezt a rengeteg állatot? Honnan kerítek nekik takarmányt? - A lovászfiúknak kiabálva elviharzott. Mire Dunk kilépett az istállóból, Lord Ashford bekísérte hercegi vendégeit a csarnokba, csak két királyi testőrlovag maradt az udvaron, hófehér vértezetben, hófehér köpennyel vállukon. Az őrkapitánnyal beszélgettek. Dunk eléjük lépett. - Uraim, Ser Duncan vagyok, a Magas. - Üdvözöllek, Ser Duncan! - felelte a magasabb fehér lovag. - Én Ser Roland Crakehall vagyok, ő pedig fegyvertársam, Alkonyvölgyi Ser Donnel. A királyi testőrök hét bajnoka volt az egész Hét Királyság legnagyobb harcosa, kivéve talán magát a koronaherceget, Lándzsatörő Baelort. - Részt vesztek a tornán, jó lovagok? - kérdezte Dunk aggodalmasan. - Nem lenne helyénvaló azok ellen sorompóba állni, kiknek oltalmazására felesküdtünk - felelte a vörös hajú és szakállú Ser Donnel. - Valarr herceget érte a megtiszteltetés, hogy Lady Ashford egyik bajnoka legyen magyarázta Ser Roland -, és két kuzinja tervezi kihívni. Mi, többiek csak nézők leszünk. Dunk megkönnyebbülten megköszönte a két fehér lovag kedvességét, majd kilovagolt a kapun, mielőtt még egy másik herceg is a fejébe vette volna, hogy szolgálatot bíz rá. Három hercegecske, töprengett, miközben Hamugázló városának utcái felé fordította a poroszkát. Valarr Baelor herceg legidősebb fia volt, a Vastrón második örököse, de Dunk nem tudta, mennyit örökölhetett apja mesés bajvívótudásából. A többi Targaryen hercegről pedig még kevesebbet tudott. Mit csinálok, ha egy herceggel kell majd kiállnom? Egyáltalán megengedik, hogy kihívjak egy előkelő származású ellenfelet? Nem tudta a választ. Az öreg gyakran mondogatta, hogy olyan sötét akár az éji várfal, és Dunk most érezte is ezt. *** Henlynek tetszett Könnyűláb, egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy Dunk el akarja adni. A lovász ezután már csak a hibáit látta. Háromszáz ezüstöt kínált érte. Dunk kijelentette, hogy háromezer alatt nem adja. Hosszas vita és átkozódás után hétszázötven ezüstben állapodtak meg. Ez közelebb állt Henly kezdőajánlatához, mint Dunkéhoz, s a fiú ettől az alku vesztesének érezte magát, de látta, hogy a lovász nem fog feljebb menni, úgyhogy végül nem tehetett mást, elfogadta az összeget. Amikor aztán kijelentette, hogy az árban nem szerepel a nyereg, újabb heves vita robbant ki közöttük. Valahogy csak megegyeztek. Miközben Henly leszámolta az érméket, Dunk megsimogatta Könnyűláb sörényét, és a fülébe súgta, hogy legyen bátor.

- Ha győzök, visszajövök és visszaveszlek, ígérem! - Biztos volt benne, hogy a poroszka hibái addigra mind eltűnnek, és legalább kétszer annyit fog érni, mint most. A lovász három arannyal fizetett, a többit pedig ezüstben számolta ki. Dunk beleharapott az egyik aranyba, és elmosolyodott. Soha nem kóstolt, de még csak a kezében sem tartott aranyat. Az emberek „sárkányoknak” hívták az érméket, mivel az egyik oldalukra a Targaryen ház háromfejű sárkányát nyomták. A másik oldalon a király képmása kapott helyett. A Henlytől kapott érmék közül kettőn Daeron király arca díszelgett; a harmadik azonban öregebb, kopottabb volt, és valaki mást ábrázolt. A neve ott szerepelt a fej alatt, Dunk azonban nem tudta elolvasni a betűket. Ugyanakkor látta, hogy az érmét megnyírták. Fennhangon felhívta rá Henly figyelmét. A lovász morgott valamit, de átadott még egy marék ezüstöt és néhány rezet a különbség kiegyenlítésére. Dunk azonnal visszaadott egy pár rezet, és Könnyűláb felé biccentett. - Ez az övé - mondta. - Gondod legyen rá, hogy ma este zabot kapjon! És egy almát is. A pajzsot a karjára, a zsákba tett régi páncélt a vállára vetve gyalog indult el Hamugázló napfényes utcáin. Az erszényét lehúzó érmék súlya furcsa érzésekkel töltötte el; egyfelől szinte szédült az örömtől, másfelől nagyon aggódott. Az öreg egy-két érménél többet soha nem bízott rá egyszerre. Ennyi pénzből egy egész évig megélhetne. És mit csinálnék, amikor elfogyott, eladnám Mennydörgést? Ez az út a kolduláshoz vagy az útonálláshoz vezetett. Ezt az esélyt nem kapom meg még egyszer, mindent kockára kell tennem. Mire áttocsogott a gázlón a Konkoly déli partjára, már dél felé járt az idő, és ismét életre kelt a mező. A borárusok és kolbászsütők előtt tolongtak a vevők, egy medve pedig [2] gazdája énekére táncolt, a „A medve és a szép hölgy”-re. A zsonglőrök zsonglőrködtek, a bábosok pedig épp akkor fejeztek be egy újabb küzdelmet. Dunk megállt, hogy megnézze a fa sárkány legyőzetését. Amikor a lovagbáb levágta a fejét és vörös fűrészpor ömlött a fűre, hangosan felnevetett, és odadobott két rezet a lánynak. - Az egyiket a tegnap estéért! - kiáltotta. A lány még a levegőben elkapta az érméket, és megajándékozta a fiút egy mosollyal, amihez hasonlót az még sohasem látott. Vajon nekem szól a mosoly, vagy a pénznek? Dunk soha nem volt még lánnyal, és félszeggé vált, ha nők közelébe került. Egyszer, jó három éve, amikor az öreg erszénye megtelt a vak Lord Florent szolgálatában töltött fél év végén, Ser Arlan azt mondta, itt az ideje, hogy elmenjenek egy bordélyba és férfivá avassák. Azonban részegen mondta, s amikor kijózanodott, nem emlékezett semmire, Dunk pedig szégyellte volna emlékeztetni ígéretére. Egyébként sem volt biztos benne, hogy egy szajhára vágyott. Ha már nem lehetett előkelő hölgye, mint a rendes lovagoknak, akkor legalább olyasvalakit szeretett volna, akinek jobban tetszik ő maga, mint az ezüstjei. - Iszol egy kupa sört? - kérdezte a bábos lánytól, miközben az visszaseperte a fűrészpor-vért a sárkányba. - Mármint velem, úgy értettem. Vagy inkább kolbászt kérsz? Tegnap este ettem egyet, és jó volt. Azt hiszem, disznóhúsból készítették. - Köszönöm, jó uram, de van még egy előadásunk. - A lány felállt, és odaszaladt a lovag bábját mozgató, harcias kinézető, kövér dorne-i nőhöz. Dunk csak állt, és nagyon

ostobának érezte magát. Viszont tetszett neki, ahogy a lány szaladt. Milyen csinos, és milyen magas! Hozzá nem kellene letérdelnem, hogy meg tudjam csókolni. Tudta, hogy kell csókolózni. Egy kocsmároslány mutatta meg neki Lannisrévben, egy évvel azelőtt, de az a lány olyan alacsony volt, hogy fel kellett ülnie az asztalra, hogy ajkaik találkozhassanak. Az emléktől lángolni kezdett a füle. Milyen bolond vagyok, gondolta. A viadalon kellene járnia az eszének, nem a csókolózáson. Lord Ashford ácsai a bajvívókat elválasztó derékmagas fasorompókat meszelték fehérre. Dunk elnézte egy darabig, hogyan dolgoznak. Öt sorompót állítottak fel, északdéli irányban, hogy egyik küzdőfélnek se kelljen nappal szemben lovagolnia. A küzdőtér keleti szélén egy háromsoros lelátó állt, tetején narancssárga ponyvával, megóvandó a hölgyeket és az urakat a naptól és az esőtől. Ülőhelyül padok szolgáltak, csak az emelvény közepén állt négy magas támlájú szék, Lord Ashford, a lánya és a két herceg számára. A mező keleti végében forgó bábut állítottak fel, melyet tucatnyi lovag rohamozott egymás után, mind megpörgetve a célpontot, ahányszor csak eltalálták a ráfüggesztett ütött-kopott pajzsot. Dunk végignézte Brutális Bracken rohamát, majd a határvidéki Lord Caronét. Mindegyik biztosabban ül nálam a nyeregben, gondolta nyugtalanul. Arrébb gyalogosan, fakardokkal gyakoroltak a lovagok, apródjaik harsány, trágár biztatása közepette. Dunk észrevett egy köpcös ifjút, aki macskafürgeségű és hajlékonyságú, izmos ellenfelével szemben próbált megállni. Mindkettejük pajzsán a Fossoway-ek piros almája díszelgett, de az ifjút hamarosan számos döfés és vágás érte el. - Íme egy alma, mely még éretlen! - mondta az idősebb, miközben lesújtott a másik sisakjára. A fiatalabb Fossoway vérzett, mire feladta, ellenfele viszont jóformán nem is lihegett. Felemelte sisakrostélyát, körülnézett, és meglátta Dunkot. - Hé, te ott! Igen, te, te nagydarab! A szárnyas serleg lovagja. Az egy hosszúkard az oldaladon? - Jog szerint az enyém - felelte Dunk védekezően. - Ser Duncan vagyok, a Magas. - Én pedig Ser Steffon Fossoway. Szeretnél kiállni ellenem, Ser Duncan, a Magas? Szívesen akasztanék kardot egy ismeretlen ellenféllel. Kuzinom még elég éretlen, mint láthattad. - Állj ki, Ser Duncan! - biztatta a megvert Fossoway, miközben levette sisakját. - Lehet, hogy éretlen vagyok, kuzinom viszont a csutkájáig rohadt. Verd ki belőle a magokat! Dunk megrázta a fejét. Miért vonják be ezek az uracskák a vitájukba? Nem akart belekeveredni. - Köszönöm, ser, de dolgom van. - Kényelmetlenül érezte magát ennyi pénzzel az erszényében. Minél hamarabb kifizeti Acél Pate-et, annál jobb. Ser Steffon gúnyosan végigmérte. - A kóbor lovagnak dolga van. - Körülnézett, és talált egy másik neki tetsző ellenfelet a közelben. - Ser Grance, jó hogy látlak! Jöjj, állj ki velem! Raymun kuzinom szánalmas trükkjeit ismerem, Ser Duncannek pedig tovább kell kóborolnia: dolga van. Jöjj hát, ne kéresd magad! Dunk égő arccal oldalgott el. Ő maga nem sok trükköt ismert, szánalmasat, vagy

akármilyet, és nem akarta, hogy a torna előtt bárki is vívni lássa. Az öreg mindig azt mondta, hogy minél jobban ismeri valaki az ellenfelét, annál könnyebben legyőzheti. Az olyan lovagok, mint Ser Steffon, egyetlen pillantással felmérik ellenfelük gyengéit. Dunk erős volt és gyors, súlya és karhossza is neki kedvezett, de egy pillanatra sem ringatta magát abban az illúzióban, hogy tudását összemérhetné ezekkel a lovagokkal. Ser Arlan mindent megtanított neki, amit csak tudott, de hát ő sem tartozott a legnagyobb lovagok közé, még fiatal korában sem. A nagy lovagok nem kóborlással töltik az életüket, és nem egy sáros út szélén halnak meg. Velem ez nem történhet meg! - fogadkozott Dunk. Meg fogom mutatni nekik, hogy több vagyok, mint egy kóbor lovag. - Ser Duncan! - sietett utána az ifjabb Fossoway. - Bocsáss meg, nem kellett volna biztassalak, hogy kiállj a kuzinommal. Felbőszített a gőgjével, te pedig olyan hatalmas vagy, azt hittem ... modortalanság volt a részemről. Nincs rajtad a vérted. Eltörte volna a kezed, ha tudja, vagy a térded. Előszeretettel töri össze az ellenfeleit a gyakorlótéren, hogy ha később esetleg a küzdelemben találkozik velük, már sebesülten, sebezhetően álljanak ki ellene. - Téged nem tört össze. - Nem, de én a rokona vagyok, bár ő az almafa idősebb ágából való, ahogy arra folyton emlékeztet is. Raymun Fossoway a nevem. - Örvendek. Részt vesztek a tornán a kuzinoddal? - Ő biztosan. Ami engem illet, részt vennék, ha tudnék. De még csak apród vagyok. A kuzinom megígérte, hogy lovaggá üt, de egyre csak azt hajtogatja, hogy még nem értem be. - Raymundnak szögletes arca, pisze orra és rövid, gyapjas haja volt, de megnyerően mosolygott. - Úgy látom, te kihívó leszel. Kinek a pajzsára fogsz ráütni? - Nem számít - felelte Dunk. Ezt a választ várták tőle, pedig csak ez számított, semmi más. - Csak a harmadik napon állok ki. - Igen, addigra már elbukik néhány bajnok - bólintott Raymun. - Nos, a Harcos mosolyogjon rád, Ser! - És rád is. - Ha ő még csak apród, akkor miféle lovag vagyok én? Az egyikünk bolond. Dunk erszényében minden lépésnél megcsörrentek az ezüstök, de tudta, hogy az egészet elveszítheti egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt. Még a torna szabályai is ellene dolgoztak, igen valószínűtlenné téve, hogy tapasztalatlan, vagy gyenge ellenféllel kerül szembe. Lovagi tornát tucatnyi különböző szabály szerint rendezhettek, a rendező lord szeszélyei szerint. Voltak lovagcsapatok közötti színlelt küzdelmek, voltak vad összecsapások, melyekben a dicsőség az utolsó állva maradt harcosé lett. Ahol párokban küzdöttek a lovagok, ott néha sorshúzás, máskor a játékok mesterének szava döntötte el, ki kivel került szembe. Lord Ashford a leánya tizenharmadik neve napja alkalmából rendezte a tornát. Az ifjú hölgy atyja oldalán ülve fog uralkodni a Szépség és Szerelem Királynőjeként. Őt, a kegyeit élvező lovag fogja védelmezni. Ennél fogva mindenki más csak kihívó lehet, de aki legyőzi valamelyik bajnokot, annak a helyébe is kell lépnie, míg csak egy újabb kihívó ki nem veti a nyeregből. A három napos küzdelem végén az öt talpon maradt bajnok fogja eldönteni, hogy az ifjú hölgy megtarthatja-e a Szépség és Szerelem koronáját, vagy valaki más üljön a helyébe.

Dunk rámeredt a füves küzdőtérre, a lelátó üres székeire, és eltöprengett az esélyein. Mindössze egyetlen győzelemre volt szüksége; azután joggal nevezheti magát Hamugázló bajnokának, még ha csak egy óráig is. Az öreg majdnem hatvan évet élt meg, és soha nem lett bajnok. Nem hiú ábránd, ha kegyesek az istenek. Visszagondolt a dalokra, amiket hallott, a vak Csillagszemű Symeonról, a nemes Tükörpajzsú Serwynről, Aemon hercegről, a Sárkánylovagról, Ser Ryam Redywne-ről és Florianról, a Félnótásról szóló énekekre. Ők mind sokkal rettenetesebb ellenfelek fölött diadalmaskodtak, mint akikkel neki szembe kell néznie. De ők hatalmas hősök, nemesi származású bátor férfiak voltak, kivéve Floriant. De mi vagyok én? Bolhavégi Dunk? Vagy Ser Duncan, a Magas? Úgy vélte, erre a kérdésre igen hamar meg fogja tudni a választ. A hátára vetette a zsákot, melyben a régi vértet tartotta, és elindult a kereskedők pultjai felé, hogy megkeresse Acél Pate-et. *** Egg emberes munkát végzett a táborban. Dunk elégedett volt vele; félig-meddig attól tartott, hogy apródja elszökik tőle. - Jó árat kaptál a poroszkáért? - kérdezte a fiú. - Honnan tudod, hogy eladtam? - Lovon mentél el, de gyalog jöttél vissza, és ha ellopták volna, akkor sokkal dühösebb lennél. - Eleget kaptam érte ahhoz, hogy megvegyem ezt - vette elő Dunk az új vértet, hogy megmutassa a fiúnak. - Ha lovag akarsz lenni, meg kell tanulnod, hogyan különböztesd meg a jó acélt a rossztól. Nézd csak, ez remek munka. A láncing kettős láncolású, minden szem két másikba kapcsolódik, látod? Nagyobb védelmet nyújt, mint az egyszeres láncolás. És itt van a sisak, Pate lekerekítette a tetejét, látod az ívét? Erről lecsúszik a kard, vagy a csatabárd. A lapos tetejű sisakokat bezúznák. - Nincs sisakrostély - mutatott rá Egg. - Vannak szellőzőlyukak. A rostély a sisak gyenge pontja. - Legalábbis ezt mondta Acél Pate: „Ha tudnád, hány lovag kapott nyílvesszőt a szemébe, amikor felemelte a rostélyt, hogy szippantson egy kis friss levegőt, akkor te sem akarnál rostélyt”. - Forgója sincs - folytatta Egg. - Egyszerűen csak sima. Dunk leemelte a fejéről a sisakot. - A sima tökéletesen megfelel az én fajtámnak. Nézd csak, milyen fényes az acél! A te feladatod lesz, hogy ilyen is maradjon. Tudod, hogy kell tisztítani a láncinget? - Egy hordó homokban - felelte a fiú -, csak éppen neked nincs hordód. Pavilont is vettél, ser? - Annyira jó árat azért nem kaptam. - Túl merész ez a fiú, még baja lesz belőle. Ki kellene vernem belőle. De tudta, hogy nem fogja. Tetszett neki a merészség. Saját magának is merészebbnek kellett volna lennie. Az apródom bátrabb, mint én, és okosabb is. - Jó munkát végeztél itt, Egg. Reggel velem jössz. Megnézzük a küzdőteret. Veszünk zabot a lovaknak, és friss kenyeret magunknak. Esetleg egy darab sajtot is. Az egyik helyen jó sajtot árulnak.

- Ugye nem kell bemennem a kastélyba? - Miért ne kellene? Úgy tervezem, egy nap kastélyban fogok lakni. Remélem, sikerül közel jutnom az asztalfőhöz, mielőtt meghalok. A fiú nem válaszolt. Talán fél belépni a lordok csarnokába, gondolta Dunk. De hát erre számítani lehetett. Idővel majd kinövi. Azzal folytatta vértje csodálását, miközben azon töprengett, vajon meddig fogja viselni. *** Ser Manfred vékony, keserű arcú férfi volt. A Dondarrion ház bíbor villámjával hasított fekete köpenyt viselt, de Dunk egyébként is felismerte volna zabolátlan vörösarany sörényéről. - Ser Arlan atyádurad alatt szolgált, amikor Lord Caronnal kifüstölték a Keselyűkirályt a Vörös-hegységből, Ser - magyarázta féltérdre ereszkedve. - Én akkor még gyerek voltam, de már az apródja. Krajcárfai Ser Arlan, uram. - Nem - ráncolta a homlokát Ser Manfred. - Nem ismerem. És téged sem, fiú. Dunk felmutatta az öreg pajzsát. - Ez volt a címere, a szárnyas serleg. - Atyámuram nyolcszáz lovagot és közel négyezer gyalogost vitt fel a hegyekbe. Nem várhatod tőlem, hogy emlékezzem mindenkire, vagy arra, hogy milyen pajzsot hordoztak. Lehet, hogy velünk voltál, de... - Ser Manfred vállat vont. Dunk egy pillanatig nem talált szavakat. Az öreg megsebesült atyád szolgálatában, és nem emlékszel rá? - Nem engedik, hogy bárkit is kihívjak, míg egy lovag vagy lord nem kezeskedik értem. - És mi közöm nekem ehhez? - kérdezte Ser Manfred. - Azt hiszem, eleget áldoztam rád az időmből, Ser. Dunk tudta, hogy ha Ser Manfred nélkül tér vissza a kastélyba, akkor elveszett. Végigmérte a Ser Manfred köpenyén áttört bíbor villámot, és így szólt: - Emlékszem, atyád elmesélte a táborban, hogyan tett szert házatok erre a címerre. Egy viharos éjjelen, amikor ősöd egy üzenettel kelt át a dorne-i mocsarakon, egy nyílvessző végzett a hátasával, s ő a földre zuhant. A sötétségből két dorne-i bukkant elő, láncingben és sisakban. Ősöd kardja eltörött, mikor leesett a lóról. Amikor észrevette, azt hitte, megpecsételődött a sorsa. Ám ahogy a dorne-iak közelebb léptek, hogy levágják, villám lobbant az égen. Vakító bíborban izzott, és lecsapva a két dorne-i acéljára, ott helyben végzett velük. Az üzenet győzelemhez juttatta a Viharkirályt a dorne-iak fölött, s ő hálából nemesi rangot adományozott a hírnöknek. Ő lett az első Lord Dondarrion, s címeréül a csillagokkal pöttyözött fekete ég háttere előtt kettéágazó bíbor villámot választotta. Ha Dunk azt hitte, hogy a történet meghatja Ser Manfredet, nagyobbat nem is tévedhetett volna. - Ezt a történetet minden kukta és inas ismeri, aki valaha is szolgált nekünk. Attól még nem leszel lovag, hogy hallottad valahol. Távozz hát, Ser! Dunk szívén ólomsúllyal tért vissza Hamugázló kastélyába. Azon törte a fejét, hogy mit

mondhatna, aminek hallatán Plummer megadná neki a kihívás jogát. Az intéző azonban nem volt toronyszobájában. Dunk egy őrtől megtudta, hogy a nagyteremben találhatja. - Várjam meg itt? - kérdezte. - Meddig lesz oda? - Honnan tudjam? Csinálj, amit akarsz. A nagyterem nem volt olyan nagy, mint általában a nagytermek, de Hamugázló sem tartozott az igazán nagy kastélyok közé. Dunk egy oldalajtón lépett be, és azonnal észrevette az intézőt. A terem végében állt Lord Ashforddal és egy tucat másik férfival. Dunk elindult feléjük a gyümölcsöket és virágokat ábrázoló gyapjú faliszőnyeg alatt. - ...te is aggódnál, ha a t e fiaidról lenne szó! - mondta éppen az egyik férfi dühösen, ahogy Dunk közelebb ért. Egyenes szálú haja és egyenesre vágott szakálla olyan szőke volt, hogy fehérnek tűnt a terem félhomályában, de a fiú látta, hogy valójában sápadt ezüstszínűek, leheletnyi arany árnyalattal. - Daeron már máskor is eljátszotta ezt - válaszolta egy másik. Plummer eltakarta Dunk elől a beszélőt. - Nem kellett volna megparancsolnod neki, hogy vegyen részt a tornán. Annyi keresnivalója van a küzdőtéren, mint Aerysnek vagy Rhaegelnek. - Amivel azt akarod mondani, hogy inkább lovagol meg egy szajhát, mint egy kancát felelte az első férfi. A testes, erős herceg - csak herceg lehetett - hermelinnel szegett súlyos fekete köpönyege alatt ezüstszegekkel kivert pikkelyvértet viselt. Arcát himlőhelyek csúfították, amiket csak részben fedett el ezüstös szakálla. - Nem kell emlékeztetned fiam hibáira, bátyám. Még csak tizennyolc éves. Még megváltozhat. Meg fog változni, az istenekre is, vagy esküszöm, kitekerem a nyakát! - Ne légy bolond! Daeron olyan, amilyen, de akkor is a mi vérünk. Biztos vagyok benne, hogy Ser Roland megtalálja, és vele Aegont is. - Mire a torna véget ér, talán. - Aerion itt van. Egyébként is jobb bajvívó, mint Daeron, már ha a torna miatt aggódsz. - Dunk most látta meg a beszélőt. Egy magas széken ült, egyik kezében több pergamenívvel, válla mellett Lord Ashforddal. Még ülve is jó egy fejjel magasabbnak tűnt, mint a másik, legalábbis maga elé nyújtott hosszú lábaiból ítélve. Rövidre vágott sötét haját deresedő foltok tarkították, erős állkapcsát simára borotválta. Az orra úgy nézett ki, mint amit már nem egyszer betörtek. Noha igen egyszerű öltözéket viselt - zöld zekét, barna pelerint, elnyűtt csizmát -, mégis súlya volt megjelenésének, erő és önbizalom áradt belőle. Dunk csak most döbbent rá, hogy egy olyan beszélgetés kellős közepébe sétált be, amit nem lett volna szabad hallania. Jobb lesz, ha majd később visszajövök, amikor végeztek, döntötte el magában. De már elkésett. Az ezüstös szakállú herceg észrevette. - Ki vagy te, és hogy merészelsz így ránk törni? - követelte nyersen. - Ő az a lovag, akit jó intézőnk várt - mondta a széken ülő férfi, úgy mosolyogva Dunkra, hogy abból kiderült, egész idő alatt tudott a jelenlétéről. - Te és én vagyunk a hívatlan vendégek itt, öcsém. Jöjj közelebb, Ser! Dunk közelebb óvakodott, nem tudva, mit várnak tőle. Rápillantott Plummerre, de nem kapott segítséget. Az előző nap még oly határozott csontos arcú intéző most némán állt, s a padló köveit tanulmányozta. - Uraim - kezdte Dunk -, megkértem Ser Manfred Dondarriont, hogy kezeskedjen értem,

hogy felvétessek a kihívók közé, de elutasította kérésemet. Azt mondja, nem ismer. Ser Arlan azonban alatta szolgált, erre megesküszöm. Itt van a kardja és a pajzsa, és... - Egy kard és egy pajzs még senkit sem tesz lovaggá! - szögezte le Lord Ashford, egy nagydarab, vörös arcú, kopasz férfi. - Plummer beszélt rólad. Még ha el is fogadjuk, hogy ezek a fegyverek ezé a Krajcárfai Ser Arlané voltak, akkor is lehetséges, hogy holtan bukkantál rá, vagy elloptad tőle őket. Ha nem tudod még valamivel alátámasztani szavaidat, valami írással, vagy... - Én emlékszem Krajcárfai Ser Arlanra - mondta halkan a magas széken ülő férfi. Tudomásom szerint soha nem nyert egyetlen tornát sem, de szégyenben sem maradt. Királyvárban, tizenhat évvel ezelőtt legyőzte Lord Stokeworth-t és a Harranhalli Fattyút, előtte pedig Lannisrévben magát az Ősz Oroszlánt is. Igaz, az oroszlán akkor még nem volt olyan szürke. - Erről sokszor mesélt nekem - bólintott Dunk. A magas férfi alaposan szemügyre vette. - Akkor biztosan emlékszel az Ősz Oroszlán igazi nevére is. Dunk feje egy pillanatra teljesen kiürült. Az öreg ezerszer elmesélte a történetet, legalább ezerszer, az oroszlán, az oroszlán, a neve, a neve, a neve ... Már a kétségbeesés határán járt, amikor egyszer csak eszébe jutott. - Ser Damon Lannister! - kiáltott fel. - Az Ősz Oroszlán! Ma ő Casterly-hegy lordja! - Úgy van - biccentett a magas férfi elégedetten -, és holnap sorompóba lép – rázta meg a kezében tartott pergameneket. - Hogy emlékezhetsz valami jelentéktelen kóbor lovagra, aki tizenhat évvel ezelőtt véletlenül kivetette Damon Lannistert a nyeregből? - ráncolta a homlokát az ezüstös szakállú herceg. - Szeretek minél többet tudni az ellenfeleimről. - És ugyan miért ereszkednél le addig, hogy megküzdj egy kóbor lovaggal? - Kilenc éve történt, Viharvégen. Lord Baratheon tornát rendezett unokája születésének megünneplésére. A sorshúzás Ser Arlant hozta ki ellenfelemül az első összecsapásban. Négyszer törtünk lándzsát, míg végre sikerült legyőznöm. - Hétszer! - szólt közbe Dunk. - És az Sárkánykő hercege ellen történt! - Alig mondta ki a szavakat, a legszívesebben már vissza is szívta volna őket. Dinka Dunk, oly sötét akár [3] az éji várfal , hallotta az öreg feddését. - Értem - mosolyodott el szelíden a törött orrú herceg. - Tudom, a történetek minden egyes elmondásnál dagadnak egy kicsit. Ne gondolj rosszat öreg mesteredről, Ser, de attól tartok, csak négy lándzsa volt. Dunk örült, hogy a teremben félhomály uralkodott; tudta, hogy vörösek a fülei. - Uram... - Nem, ez sem jó. - Kegyelmes úr! - ereszkedett fél térdre, fejet hajtva. Négy volt, ahogy mondtad. Én nem akartam... én soha... Az öreg, Ser Arlan mindig azt mondta, sötét vagyok akár az éji várfal, és lassú, mint egy bölény. - És erős, mint egy bölény, ahogy elnézlek - felelte Lándzsatörő Baelor. - Nem történt semmi, Ser. Állj föl! Dunk talpra állt, de nem tudta, lesüsse-e a szemét, vagy felnézhet a herceg arcára. [4] Baelor Targaryennel, Sárkánykő hercegével, a Király Segítőjével , Hódító Aegon

Vastrónjának örökösével beszélek! Mit merészeljen mondani egy kóbor lovag egy ilyen előkelő személynek? - Emlékszem, visszaadtad neki a lovát és a páncélját, és nem kértél váltságdíjat rebegte. - Az öreg... Ser Arlan azt mondta, benned testesült meg a lovagság lényege, s hogy egy nap biztos kézzel fogod kormányozni a Hét Királyságot. - Imádkozom, hogy erre csak sok-sok év múlva kerüljön sor - felelte Baelor herceg. - Igen! - helyeselt Dunk rémülten. Majdnem kimondta, hogy nem úgy értettem, hogy a királynak meg kellene halnia, de még idejében észbe kapott. - Bocsáss meg, uram. Kegyelmes uram. Késve jutott eszébe, hogy az ezüstös szakállú férfi a bátyjának szólította Baelor herceget. Ő is a sárkány véréből való, én bolond! Csak Maekar herceg lehetett az, Daeron király négy fia közül a legifjabb. Aerys herceget csak a könyvek érdekelték, Rhaegel pedig őrült volt, gyámoltalan és beteges. Egyikről sem lehetett feltételezni, hogy átvágjon a fél birodalmon egy lovagi torna kedvéért, Maekarról azonban azt beszélték, félelmetes harcos, bár egész életében rávetült bátyja nagyszerűségének árnyéka. - Részt kívánsz venni a tornán, igaz? - kérdezte Baelor herceg. - A döntés a játékok mesteréé, én azonban nem látom okát, hogy elutasítson. - Ahogy kívánja, nagyuram! - hajtott fejet az intéző. Dunk megpróbált köszönetet hebegni, de Maekar herceg a szavába vágott. - Igen, Ser, tudjuk, nagyon hálás vagy. Most pedig távozz! - Bocsáss meg, jó öcsémnek, Ser - mondta Baelor herceg. - Két fia elkódorgott az idevezető út során, őket félti. - Sok patak felduzzadt a tavaszi esőktől - felelte Dunk. - A hercegek talán csak késlekednek. - Nem azért jöttem ide, hogy egy kóbor lovag okoskodását hallgassam! - szögezte le Maekar herceg a bátyjának. - Távozhatsz, Ser - mondta Baelor herceg kedvesen. - Igenis, nagyuram. - Dunk meghajolt és sarkon fordult. Mielőtt azonban elment volna, a herceg utána kiáltott. - Még valami, ser! Nem Ser Arlan vére vagy, igaz? - Igen, uram. Úgy értem, nem, nem vagyok az. A herceg a Dunk karján csüngő pajzsra, s a szárnyas serleget ábrázoló címerre bökött az állával. - A törvény szerint egy lovag fegyvereit csak vér szerinti fia örökölheti. Új címert kell keresned, ser, a sajátodat. - Úgy lesz, uram - bólintott Dunk. - Még egyszer köszönöm, kegyelmes uram. Bátran fogok harcolni, majd meglátod. - Olyan bátran, mint Lándzsatörő Baelor, mondogatta annak idején az öreg. *** A borárusoknak és kolbászsütőknek nagy forgalma volt, a pultok és pavilonok között pedig szajhák járkáltak hetykén. Akadtak csinosak is, különösen egy vörös hajú lány.

Dunk tekintete önkéntelenül is megakadt a laza ing alatt meg-megrezzenő mellén. Az erszényében lapuló ezüstre gondolt. Az enyém lehetne, ha akarnám. Tetszene neki a pénzem csörgése, visszaküldhetném a táborba, és egész éjjel vele lehetnék, ha akarnék. Még soha nem hált nővel, és másnap akár meg is halhat, már az első összecsapás során. A lovagi tornának megvannak a veszélyei... de a szajháknak is, erre többször figyelmeztette az öreg. Kirabolhat, míg alszom, és akkor mit csinálok? Amikor a vörös hajú lány hátranézett a válla fölött, Dunk megrázta a fejét és továbbment. Egget a bábosoknál találta, keresztbe tett lábbal üldögélt a földön, csuklyáját teljesen előrehúzva, hogy elrejtse kopaszságát. Azt, hogy a fiú félt belépni a kastélyba, Dunk részben a félénkségének, részben a szégyenlősségének tulajdonította. Nem tartja magát méltónak arra, hogy elvegyüljön az urak és a hölgyek között, a hercegekről nem is beszélve. Ugyanígy volt ezzel ő is gyerekkorában. A Bolhavégen túli világ legalább annyira ijesztőnek, mint amilyen izgalmasnak látszott. Időt kell hagyni neki, ez minden. Pillanatnyilag az tűnt helyesebbnek, hogy adjon neki néhány rezet és hagyja, hadd szórakozzon a pultok között, semmint hogy magával vonszolja a kastélyba. A bábosok aznap délelőtt Florian és Jonquil történetét adták elő. A kövér dorne-i nő mozgatta a tarka páncélba öltöztetett Floriant, a magas lány pedig Jonquil zsinórjait fogta. - Te nem vagy lovag - mondta éppen, fel-le mozgatva a báb száját. - Ismerlek. Te Florian vagy, a Félnótás. - Az vagyok, hölgyem - felelte a másik bábu, miközben letérdelt. - Akkora bolond, amilyet még nem látott a világ, és hatalmas lovag is egyben. - Bolond és lovag? - kérdezte Jonquil. - Soha nem hallottam még ilyet. - Drága hölgyem - mondta Florian -, minden férfi bolond, de lovag is, ha nőkről van szó. Jó előadás volt, édes és szomorú egyszerre, a végén fürge kardvívással és egy szépen festett óriással. Amikor véget ért, a kövér nő körbement a tömegen, hogy begyűjtse a pénzt, a lány pedig elrakta a bábokat. Dunk összeszedte Egget, és odament a lányhoz. - Uram? - nézett rá az a szeme sarkából, ajkán halvány mosollyal. Egy fejjel alacsonyabb volt, mint Dunk, de még mindig magasabb, mint bármelyik lány, akit a lovag életében látott. - Ez nagyon jó volt! - lelkendezett Egg. - Tetszett, ahogy mozgattátok őket, Jonquilt, a sárkányt, meg mindenkit. Tavaly is láttam egy bábelőadást, de azok a bábok összevissza rángatóztak. A tieitek viszont simán mozogtak. - Köszönöm - biccentett udvariasan a lány. - És szép a figurák faragása is - tette hozzá Dunk. - Különösen a sárkányé. Félelmetes fenevad. Te készítetted őket? - A bácsikám faragja, én pedig befestem - bólintott a lány. - Nekem nem festenél valamit? Megfizetem - csúsztatta le a válláról a pajzsot Dunk, hogy megmutassa a lánynak. - A serleg helyett kellene valami más. A lány rápillantott a pajzsra, majd az ifjúra. - Mit szeretnél? Dunk ezen még nem is gondolkodott. Mi lehetne az öreg szárnyas serlege helyett?

Teljesen üres volt a feje. Dinka Dunk, oly sötét akár az éji várfal. - Nem is tudom... Még nem döntöttem el. - Elvörösödött a füle, vette észre letörten. Most biztos bolondnak tartasz. - Minden férfi bolond, de lovag is - mosolyodott el a lány. - Milyen színű festékeid vannak? - remélve, hogy talán kap valami ötletet. - Bármilyen színt ki tudok keverni, amilyet csak akarsz. Dunk mindig is komornak tartotta az öreg barnáját. - A mező színe legyen a napnyugtáé - mondta hirtelen. - Az öreg szerette a naplementét. A kép pedig... - Egy szilfa - szólt közbe Egg. - Egy nagy szilfa, mint amilyen a tó partján áll, barna törzzsel és zöld ágakkal. - Igen! - helyeselt Dunk. - Az jó lesz! Egy szilfa... de legyen fölötte egy hullócsillag. Meg tudnád csinálni? A lány bólintott. - Add csak ide azt a pajzsot! Még ma éjjel megfestem, holnap reggel jöhetsz is érte. - Ser Duncan vagyok, a Magas - nyújtotta át Dunk a pajzsot. - Én pedig Tanselle! - nevetett fel a lány. - Tanselle, a Túl Magas, ahogy a fiúk neveztek gyerekkoromban. - Nem vagy túl magas! - tört ki Dunkból. - Pont illesz... - Rádöbbent, mit akart mondani, és elvörösödött. - Mihez? - kérdezte Tanselle, kíváncsian félrehajtott fejjel. - A bábokhoz - nyögte ki Dunk esetlenül. *** A torna első napja fényes, tiszta hajnalra virradt. Dunk előző nap vett egy zsák élelmet, így libatojást, kenyeret és szalonnát reggelizhettek, ám amikor elkészült az étel, rá kellett jönnie, hogy nincs étvágya. Mintha egy kő lett volna a gyomrában, pedig tudta, hogy aznap nem száll sorompóba. Az első kihívás joga az előkelő származású, hírnevesebb lovagokat, a lordokat és fiaikat, illetve más tornák bajnokait illette meg. Egg végigfecsegte a reggelit, hol az egyik, hol a másik lovag esélyeit latolgatva. Nem csak hencegett, amikor azt mondta, hogy ismeri a Hét Királyság összes jobb lovagját, gondolta Dunk gyászosan. Megalázónak érezte, hogy ilyen áhítattal csügg egy cingár árva szavain, de Egg tudása még a hasznára válhatott, ha a szóban forgó lovagok valamelyikével kerül össze a küzdőtéren. A mezőn hatalmas embertömeg nyüzsgött, s szaporán dolgoztak a könyökök, ahogy mindenki igyekezett jobb helyet találni magának. Könyökharc dolgában Dunk sem maradt el senkitől, a termete pedig egyértelműen előnyt jelentett neki. Sikerült elfoglalni egy, a korláttól hat yardnyira lévő kis földhányást. Amikor Egg panaszkodni kezdett, hogy csak fenekeket lát, az ifjú a nyakába ültette a gyermeket. A küzdőtér másik oldalán az emelvényre gyülekezni kezdtek az előkelő urak és hölgyek, néhány gazdag városi, és tucatnyi lovag, akik aznap nem versengtek. Maekar herceget nem látta Dunk, Lord Ashford oldalán viszont felismerte Baelor herceget. A napfény aranyszínben csillant meg a

köpenyét rögzítő vállcsaton és a homlokát övező vékony koronán, de ettől eltekintve sokkal egyszerűbben öltözködött, mint a lordok legtöbbje. Ezzel a sötét hajjal igazából nem is látszik Targaryennek, gondolta Dunk, majd Egggel is megosztotta véleményét. - Azt mondják, az anyjára, a dorne-i hercegnőre hasonlít - emlékeztette a fiú. Az öt bajnok a küzdőtér északi végében, a folyó előtt állította fel pavilonját. A két legkisebb narancsszínben tündökölt, a bejáratuk mellé akasztott pajzsokon pedig a fehér nap és szarufa díszelgett - Lord Ashford fiai, az ünnepelt ifjú hölgy bátyjai, Androw és Robert várakoztak a sátrakban. Dunk még sehol sem hallotta emlegetni őket, ami azt jelentette, hogy valószínűleg az elsők között fognak kiesni. A narancsszín pavilonok mellett egy sokkal nagyobb mélyzöld állt. Fölötte Égikert arany rózsája lobogott, s ugyanez a kép díszítette a bejárat melletti nagy, zöld pajzsot is. - Az Leo Tyrell, Égikert lordja - közölte Egg. - Tudom! - mordult fel dühösen Dunk. - Még meg sem születtél, amikor én már alatta szolgáltam az öreggel. - Igaz, erre ő maga is alig emlékezett, de Ser Arlan sokszor mesélt Hosszútövis Leóról, ahogy néha nevezték. Páratlan bajvívó volt, pedig már ezüstben játszott a haja. - Látod, ott áll a sátor mellett maga Lord Leo... az a karcsú, ősz hajú férfi, aranyban és zöldben. - Igen - bólintott Egg. - Egyszer láttam Királyvárban. Őt nem kellene kihívnod, ser. A negyedik pavilont rombusz alakú, piros és fehér szövetdarabokból varrták össze. Dunk nem ismerte ezeket a színeket, de Egg szerint egy Ser Humfrey Hardyng nevű, Arryn völgyéből érkezett lovaghoz tartoztak. - Tavaly Szűztóban megnyert egy óriási küzdelmet, Ser, legyőzve Alkonyvölgyi Ser Donnelt, Lord Arrynt és Lord Royce-t. Az utolsó pavilon Valarr hercegé volt. Fekete selyemből készült, tetejéről egy sor skarlát kopjazászló lógott le hosszú, vörös lángnyelvekként. A pajzs üveges feketén csillogott, rajta a Targaryen ház háromfej ű sárkányával. A pavilon mellett ott állt a királyi testőrlovagok egyike, s ragyogó fehér páncélja élesen elütött a sátorszövet feketéjétől. A lovagot megpillantva Dunk kíváncsi lett volna, hogy meg merik-e érinteni egyáltalán a sárkányos pajzsot a kihívók. Hiszen Valarr a király unokája, s Lándzsatörő Baelor fia volt. Feleslegesen aggódott. Amikor felharsantak a kihívókat szólító harsonák, a torna hölgye mind az öt védelmezőjének nyeregbe kellett szállnia. Dunk hallotta a tömeg izgatott morajlását, ahogy a kihívók egyesével felbukkantak a küzdőtér déli végén. A heroldok egymás után elharsogták a lovagok nevét, akik az emelvény előtt megállva tisztelgésképp meghajtották lándzsájukat Lord Ashford, Baelor herceg és az ifjú hölgy előtt, majd elkanyarodtak a mező északi vége felé, hogy kiválasszák ellenfelüket. Casterly Hegy Ősz Oroszlánja Lord Tyrell pajzsára csapott, aranyhajú örököse, Ser Tybolt Lannister pedig Lord Ashford legidősebb fiát hívta ki. Zúgói Lord Tully Ser Humfrey Hardyng rombuszmintájú pajzsát zendítette meg, Valarrét Ser Abelar Hightower, az ifjabb Ashford kihívója pedig Ser Lyonel Baratheon, más néven a Nevető Vihar lett. A kihívók a küzdőtér déli végébe visszaporoszkálva vártak ellenfeleikre; Ser Abelar ezüst- és füstszínben, pajzsán egy kőből emelt, tűzzel koronázott őrtorony képével; a két Lannister tetőtől talpig karmazsinban, Casterly-hegy arany oroszlánjával; a Nevető Vihar aranyban ragyogva, mellvértjén és pajzsán egy-egy fekete szeggel, sisakján

vasagancsokkal; Lord Tully kék-vörös sávos köpenyben, vállán egy-egy ezüstcsattal. Tizenkét láb hosszú lándzsáikat az ég felé fordították, s a fel-feltámadó szél belekapott a kopjazászlókba. A mező északi végén az apródok fényes páncélokkal ékesített csatamének kantárjait tartották, míg a bajnokok nyeregbe szálltak. Ellenfeleikhez méltó pompa közepette feltették sisakjaikat, felvették pajzsaikat és lándzsáikat. Az Ashfordok körül narancsszín selymek kavarogtak, Ser Humfrey pajzsát vörös és fehér rombuszok díszítették, Lord Leo fehér csataménjének zöld szatén nyeregtakaróján arany rózsák csillogtak, és természetesen ott volt Valarr Targaryen is. Az ifjú herceg éjfekete csődörre szállt, mely illett páncélja, lándzsája, pajzsa és lószerszáma színéhez. Sisakja tetején háromfejű aranysárkány tárta ki vörös zománccal futtatott szárnyait; ikertestvére a csillogó fekete pajzson tette ugyanezt. A bajnokok mindegyike narancsszín selyemkendőt - a torna hölgyének zálogát - kötött az egyik karjára. Ahogy a bajnokok a helyükre ügettek, Hamugázló mezejére szinte tökéletes csend ereszkedett. Aztán felharsantak a kürtök, és a csönd egy fél szívdobbanás alatt zűrzavarrá változott. Tíz pár aranyozott sarkantyú vágott tíz hatalmas csatamén véknyába, ezernyi hang kezdett sikoltani és üvölteni, negyven vaspatkós pata dobbant meg a füvet feltépve, tíz lándzsa ereszkedett le támadó tartásba. A mező szinte megrázkódott, ahogy a bajnokok és kihívóik az egymásnak csapódó acél csörgése és a széthasadó fa reccsenései közepette találkoztak. A harcosok egy pillanat alatt elszáguldottak egymás mellett, s azonnal újabb összecsapásra fordították ménjeiket. Lord Tully megingott ültében, de sikerült nyeregben maradnia. Amikor a köznép észrevette, hogy mind a tíz lándzsa eltörött, elismerő ujjongásban tört ki. Csodálatos előjele volt ez a torna sikerének, s méltó tanúbizonysága a küzdő felek kiválóságának. Az apródok új lándzsákat nyújtottak fel a bajvívóknak a félredobott töröttek helyett, és a sarkantyúk ismét megcsillantak. Dunk érezte, hogy a föld megremeg a lába alatt. Egg pipaszár karjait lengetve, boldogan rikoltozott a nyakában. Az ifjú herceg közvetlenül előttük dübörgött el. Dunk látta, amint fekete lándzsájának hegye csókot csattintott ellenfele pajzsának köldökére, majd félrecsúszva a mellének csapódott, miközben Ser Abelar fegyvere szilánkokra tört Valarr mellvértjén. Az ezüst- és füstszínű lószerszámot viselő szürke csődör hátrahőkölt a becsapódás erejétől, Ser Abelar Hightower pedig kiemelkedett a kengyelből, és hatalmasat esve a földre zuhant. Lord Tully sem maradt nyeregben, Ser Humfrey Hardyng vetette ki, de azonnal talpra ugrott és kardot rántott. Ellenfele félredobta töretlen lándzsáját, és leszállt lováról, hogy gyalogosan folytassák a küzdelmet. Ser Abelar nem volt ilyen eleven. Apródja odarohant hozzá, meglazította sisakját, majd segítségért kiáltott, s a kábult lovagot végül két szolgálója támogatta vissza pavilonjához. A küzdőtéren a nyeregben maradt hat lovag ráfordult a harmadik összecsapásra. Újabb lándzsák törtek szét, és ez alkalommal Lord Leo Tyrell olyan pontosan irányozta célra fegyverét, hogy leszakította az Ősz Oroszlán fejéről a sisakot. Casterly-hegy lordja fedetlen fővel tisztelgésre emelte kezét, majd leszállt lováról, feladva a küzdelmet. Ekkorra Ser Humfrey is megadásra késztette Lord Tullyt, bebizonyítva, hogy ugyanolyan jól bánik a karddal, mint a lándzsával. Tybolt Lannister és Androw Ashford még háromszor rontottak egymásnak, miel őtt Ser

Androw elvesztette volna pajzsát, s ezzel a párviadalt is. Az ifjabb Ashford még ennél is tovább tartott ki, nem kevesebb, mint kilenc lándzsát törve Ser Lyonel Baratheonnal, a Nevető Viharral. A tizedik összecsapás során mind a bajnok, mind kihívója kizuhant a nyeregből, de azonnal folytatták a harcot, kard a buzogánnyal szemben. Végül a számos találatot kapott Ser Robert Ashford elismerte vereségét, de az emelvényen helyet foglaló apja mindennek látszott, csak csalódottak nem. Igaz, Lord Ashford mindkét fia elvesztette helyét a bajnokok közt, de nemes küzdelemben mutatkoztak be a Hét Királyság legjobb lovagjaival szemben. Nekem még ennél is jobbnak kell lennem, gondolta Dunk, miközben a küzdőtérről összeölelkezve távozó győztest és vesztest figyelte. Nekem nem elég jól harcolni, és veszíteni. legalább az első összecsapásban diadalmaskodnom kell, különben mindent elveszítek. Győzelmüket követően Ser Tybolt Lannister és a Nevető Vihar fogja elfoglalni a legyőzöttek helyét a bajnokok között. A narancsszín pavilonokat már el is kezdték lebontani. Néhány lábbal arrébb az ifjú herceg kényelmesen elterpeszkedett tábori székében, nagy, fekete sátra előtt. Nem volt rajta sisak. Haja az apjáéhoz hasonló sötét színben játszott, de végigfutott benne egy világos sáv is. Egy szolgáló egy ezüstserleget nyújtott felé; átvette és belekortyolt. Ha van esze, víz, gondolta Dunk, ha nincs, bor. Azon töprengett, hogy Valarr vajon tényleg örökölte-e apja legendás vitézségét, vagy pusztán neki jutott a leggyengébb ellenfél? A harsonák hangja jelezte, hogy három új kihívó lépett a küzdőtérre. A heroldok elharsogták neveiket. „Ser Pearse, a Caron házból, a Harárvidék Lordja!” A lovag pajzsán ezüst hárfa csillogott, bár köpenyét csalogányok díszítették. „Ser Joseth, a Tengerszemi Mallister házból!” Ser Joseth szárnyas sisakot viselt; pajzsán ezüst sas repült az indigókék ég háttere előtt. „Ser Gawen, a Swann házból, a Harag-foki Kősisak Lordja!” Pajzsán egy fehér és egy fekete hattyú vívott ádáz harcot. Lord Gawen páncélja, köpenye és lószerszáma szintén fekete-fehérben pompázott, egészen a kardhüvelyét és lándzsáját díszítő szalagokig. Lord Caron, a híres énekes, hárfás és lovas Lord Tyrell rózsáját érintette meg lándzsája hegyével. Ser Joseth Ser Humfrey Hardyng rombuszaira sújtott le. A feketefehér lovag, Lord Gawen Swann pedig a fehér testőr mellett üldögélő fekete herceget hívta ki. Dunk megdörzsölte az állát. Lord Gawen még az öregnél is idősebb volt, az öreg pedig már meghalt. - Egg, ki a legkevésbé veszélyes a kihívók közül? - kérdezte a nyakában ülő fiútól, aki láthatólag többet tudott ezekről a lovagokról, mint ő. - Lord Gawen! - vágta rá az rögtön. - Valarr ellenfele. - Valarr hercegé - javította ki Dunk. - Az apród beszéljen tisztelettel, fiú! Miközben a három bajnok nyeregbe szállt, a három kihívó is elfoglalta helyét. A nézők fogadásokat kötöttek, kiáltozva biztatták választottjukat, de Dunk csak a herceget figyelte. Valarr tompa hegyű lándzsája az első összecsapás során félrecsúszott Lord Gawen pajzsáról, akárcsak korábban, Sir Abelar Hightower esetében, csakhogy ez alkalommal célját tévesztve, kifelé. Lord Gawen fegyvere tisztán eltalálta a herceg mellkasát, s egy pillanatig úgy tűnt, Valarr lezuhan a nyeregből, de aztán sikerült

visszanyernie egyensúlyát. A második rohamban Valarr ellenfele mellkasára célozva balra lendítette lándzsáját, de csak a vállát találta el. Az idős lovag azonban még így is elejtette fegyverét az ütés erejétől. Lord Gawen egyensúlyért kapkodott szabaddá vált karjával, aztán lezuhant. Az ifjú herceg leugrott a nyeregből és előhúzta kardját, de földön fekvő ellenfele leintette, és felemelte sisakrostélyát. - Megadom magam, kegyelmes úr! - kiáltotta. - Szép harc volt! - Az emelvényen ülő urak harsányan átvették a kiáltást: „Szép harc volt! Szép harc volt!" Valarr letérdelt, és felsegítette az ősz hajú lovagot. - Pedig nem volt az - panaszkodott Egg. - Hallgass, vagy mehetsz vissza a táborba! Távolabb Sir Joseth Mallistert eszméletlenül vitték le a küzdőtérről, míg a hárfa lordja és a rózsa lordja szenvedélyesen küzdöttek tompa élű csatabárdjaikkal, az üvöltöző tömeg legnagyobb örömére. Dunk olyannyira Valarr Targaryenre figyelt, hogy alig látta a többieket. Jó lovag, de ez minden, gondolta. Lenne esélyem ellene. Ha az istenek segítenek, talán még le is vethetem a lováról, gyalog pedig a súlyom és az erőm velem lenne. - Kapd el! - kiáltotta Egg vidáman, izgalmában ide-oda fészkelődve Dunk vállán. - Kapd el! Kapd el! Igen! Ott van, ott van az orrod előtt! - Úgy tűnt, Lord Caront biztatja. A hárfa lovagja most másféle zenét játszott: az acélon csattanó acél dala szólt, miközben egyre csak hátrálásra kényszerítette Lord Leót. A közönség kegye egyenlően oszlott meg közöttük, így bőven szálltak örömkiáltások és káromkodások is a tiszta levegőben. Lord Leo pajzsáról fa- és festékdarabok záporoztak, ahogy Lord Pearse csatabárdja egymás után lecsapott az arany rózsa szirmaira, mígnem a pajzs eltört és kettéhasadt. Ám eközben a csatabárd egy pillanatra megszorult a fában... Lord Leo fegyvere pedig lesújtott ellenfele fegyverének markolatára, alig egy lábnyira kettészelve azt a kezétől. Lord Leo félrelökte törött pajzsát, és egyszerre átvette a kezdeményezést. Néhány pillanat, és a hárfa lovagja fél térdre rogyva jelezte, hogy megadja magát. Többé-kevésbé ugyanez ismétlődött a délelőtt hátra lévő részében, mélyen belenyúlva a délutánba is, ahogy kettesével, hármasával, néha ötösével fel-felbukkantak az újabb és újabb kihívók a küzdőtéren. Kürtök rikoltoztak, a heroldok neveket harsogtak, a csatamének rohamra dübörögtek, a tömeg ujjongott, a lándzsák ágakként reccsentek ketté, a kardok pajzsokon és vérteken csattogtak. A köznép és a nemesség egyöntetűen csodálatosnak találta a tornát. Ser Humfrey Beesbury, egy fekete-sárgába öltözött, pajzsán három méhkaptárt hordozó, merész ifjú lovag nem kevesebb, mint tucatnyi lándzsát tört Ser Humfrey Hardynggal, s hősies küzdelmüket a köznép hamarosan „a két Humfrey csatája”-ként kezdte emlegetni. Ser Tybolt Lannistert kivetette a nyeregből Ser Jon Penrose, esés közben a kardja is eltörött, de csak pajzsával küzdve is felülkerekedett ellenfelén, és megőrizte bajnoki címét. A félszemű Ser Robin Rhysling, az ősz hajú, deresedő szakállú idős lovag már az első összecsapáskor elvesztette sisakját Lord Leóval szemben, mégsem adta fel a harcot. Még háromszor rontottak egymásnak - Ser Robyn üstöke lobogott a szélben, a törött lándzsák szilánkjai fakésekként záporoztak az arcába, s ezt Dunk annál is inkább csodálatosnak tartotta, mivel Egg elmondta neki, hogy Ser

Robyn nem egészen öt évvel korábban épp egy törött lándzsa szilánkja miatt veszítette el fél szemét. Leo Tyrell lovagias módon nem támadta Ser Robyn védtelen fejét, de Rhysling makacs bátorsága (vagy ostobasága) így is ámulatba ejtette Dunkot. Végül Égikert lordja tisztán eltalálta Ser Robyn mellvértjét, pont a szíve fölött, s az idős-lovag pörögve a földre zuhant. Ser Lyonell Baratheon szintén több figyelemre méltó párviadalt vívott. A gyengébb ellenfelek ellen nem egyszer harsány nevetésben tört ki, amikor megérintették pajzsát, és egyre csak nevetett, miközben lóra szállt, rohamra indult és kiütötte őket a nyeregből. Ha kihívója sisakján forgó díszelgett, akkor Ser Lyonel levágta és bedobta a tömegbe. A forgók általában díszesek voltak, fából faragták, vagy bőrből hajlították őket, nemegyszer arannyal, zománccal bevonva, sőt, színezüstből öntve, így a legyőzöttek nem lelkesedtek a szokásáért, mely ugyanakkor a köznép egyik kedvencévé tette. Hosszú ideig csak forgótlan lovagok hívták ki. Ám akármilyen hangosan és sűrűn nevetett Ser Lyonel vesztes kihívói fölött, Dunk úgy vélte, a nap lovagja mindenképpen Ser Humfrey Hardyng, aki tizennégy kitűnő ellenfelet győzött le. Mindeközben az ifjú herceg fekete pavilonja előtt üldögélt, ezüst serlegéből kortyolgatva, időről-időre lóra szállva, hogy legyőzze újabb jelentéktelen ellenfelét. Kilenc győzelmet aratott, de Dunk értéktelennek látta mindegyiket. Öregeket és alig lovaggá ütött apródokat, meg néhány előkelő származású, de nem túl vitéz lordot győzött le. Az igazán veszélyes ellenfelek úgy lovagolnak el a pajzsa mellett, mintha nem is látnák. Valamivel később érces fanfárszó jelezte, hogy új kihívó érkezett a küzdőtérre. Hatalmas vörös csataménjének fekete vértezete alól elővillant a nyeregtakaró sárga, karmazsin és narancsszín mintája. Miközben az emelvény felé haladt, hogy tisztelegjen a házigazda előtt, Dunk a felemelt sisakrostély alatt meglátta az arcát, és felismerte a herceget, akivel Lord Ashford istállójánál találkozott. Egg combjai összeszorultak a nyaka körül. - Hagyd abba! - csattant fel Dunk, szétfeszítve a fiú lábait. - Meg akarsz fojtani? „Fényeslángú Aerion herceg”, kiáltotta egy herold, „Királyvár Vörös Tornyából, a Targaryen ház Nyárodúból való Maekar hercegnek a fia, az e néven másodikként uralkodó Jó Daeronnak, az Andalok, a Rhoyne és az Elsők Királyának, a Hét Királyság Urának az unokája!” Aerion egy háromfejű sárkányt viselt a pajzsán, de ez sokkal élénkebb színekben pompázott, mint Valarré; az egyik feje narancsszín volt, a másik sárga, a harmadik vörös, a szájakból kicsapó lángnyelvek pedig aranyfüsttől csillogtak. Köpenyében mintha a tüzet és a füstöt szőtték volna egybe, fekete sisakját vörös zománclángok koronázták. Kivárt egy pillanatot, mielőtt meghajtotta volna lándzsáját Baelor herceg előtt – a késedelem olyan rövid volt, hogy szinte észre sem lehetett venni. A küzdőtér északi végébe vágtatva elhaladt Lord Leo és a Nevető Vihar pavilonjai előtt, s csak Valarr herceg sátrának közelébe érve kezdett lassítani. Az ifjú herceg felállt, és mereven pajzsa mellé lépett. Dunk egy szívdobbanásnyi ideig biztosra vette, hogy Aerion rá fog sújtani a pajzsra... de a herceg felnevetett, és tovább léptetett, hogy lándzsájával nagyot üssön Ser Humfrey Harding rombuszaira. - Állj ki, kis lovag, állj ki! - csendült fel erős, tiszta hangon. - Most a sárkánnyal kell

megküzdened! Ser Humfrey kimérten fejet hajtott kihívója előtt, míg elővezették csataménjét, majd egyetlen további pillantást sem vetve ellenfelére nyeregbe szállt, becsatolta a sisakját, átvette lándzsáját és pajzsát. A nézősereg elnémult, ahogy a két lovag elfoglalta helyét. Dunk még Aerion herceg leereszkedő sisakrostélyának csattanását is hallotta. Aztán felharsantak a kürtök. Ser Humfrey lassan indult el, fokozatosan növelte sebességét, ellenfele azonban mélyen belevágta sarkantyúit csataménje véknyába. Egg lábai ismét megfeszültek. - Öld meg! - kiáltotta hirtelen a fiú. - Öld meg, ott van, öld meg, öld meg, öld meg! Dunk nem tudta, melyik lovagnak kiabálhat. Aerion herceg aranyhegyű, vörös, narancs és sárga csíkos lándzsája átlendült a sorompó fölött. Túl alacsonyan tartja, gondolta Dunk, amint meglátta. Elvéti a lovast, a lovat fogja eltalálni, fel kell emelnie. Aztán felderengő rémülettel gyanítani kezdte, hogy Aerionnak nem áll szándékában felemelni a fegyvert. Nem gondolhatja komolyan, hogy... Ser Humfrey csődöre az utolsó lehetséges pillanatban megrettenve hátrahőkölt a közeledő lándzsahegy elől, de elkésett. Aerion lándzsája pontosan a szügyét védő vértezet vonala fölött találta el az állatot, hogy vérzivatar kíséretében a tarkójából bukkanjon elő. A ló visítva oldalra ugrott, esés közben pozdorjává zúzva a fasorompót. Ser Humfrey megpróbált leugrani róla, de az egyik lába beakadt a kengyelbe, és mindenki hallotta a sikolyát, ahogy a csont szétzúzódott a sorompó maradványai és az elzuhanó ló teste között. Hamugázló mezején zűrzavar lett úrrá. Többen berohantak a küzdőtérre, hogy kiszabadítsák Ser Humfrey-t, de a csődör haláltusájában vadul rúgkapált, így nem tudtak a közelébe jutni. Aerion, miután könnyedén végigügetett a folyosón a sorompó végéig, megfordította lovát, és elindult visszafelé. Ő is kiabált, bár Dunk nem tudta kivenni szavait a haldokló ló szinte emberi sikolyai közepette. Aerion leugrott a nyeregből, kardot rántott, és odalépett ellenfeléhez. A saját és Ser Humfrey apródjainak kellett visszarángatniuk. Egg izegni-mozogni kezdett Dunk nyakában. - Tegyél le! - kérte a fiú. - Szegény ló, tegyél már le! Maga Dunk is émelygett. Mit csinálnék, ha ez történne Mennydörgéssel? Egy alabárdos katona megadta a kegyelemdöfést Ser Humfrey lovának, véget vetve a rettenetes sikolyoknak. Dunk sarkon fordult és elindult, szembe a korláthoz tóduló tömeggel. Amikor kiverekedte magát az emberáradatból, leemelte Egget a nyakából. A fiú csuklyája hátracsúszott, a szeme vörös volt. - Tudom, borzalmas látvány - hajolt le hozzá Dunk -, de egy apródnak erősnek kell lennie! Attól tartok, ennél szörnyűbb baleseteket is fogsz még látni a tornákon. - Ez nem baleset volt! - vágott vissza Egg remegő szájjal. - Aerion szándékosan csinálta. Te is láttad. Dunk összevonta a szemöldökét. Neki is úgy tűnt, de nehéz lett volna elhinni, hogy egy lovag ilyen lovagiatlan módon viselkedjen, különösen ha a sárkány véréből származott. - Én csak egy makulátlan lovagot láttam, aki elvesztette az uralmát a lándzsája fölött! jelentette ki makacsul. - Szót sem akarok hallani róla többet! Azt hiszem, mára vége a viadalnak. Gyere, kölyök!

A viadal végét illetően nem tévedett. Mire véget ért a zűrzavar, a nap már alacsonyra ereszkedett a nyugati látóhatár fölött, és Lord Ashford leállította a tornát. Ahogy az est árnyai átkúsztak a mezőn, száz és száz fáklya lobban fel a kereskedők sora mentén. Dunk vett magának egy kupa sört, és egy fél kupával a fiúnak is, hogy jobb kedvre derítse. Egy ideig céltalanul lézengtek, a dudák és dobok élénk hangját hallgatva, aztán megnéztek egy bábelőadást Nymeriáról, a tízezer hajónak parancsoló harcos királynőről. A bábosoknak csak két hajójuk volt, de így is sikerült heves tengeri csatát előadniuk. Dunk meg akarta kérdezni Tanselle-t, hogy átfestette-e már a pajzsát, de látta, hogy a lánynak sok dolga van. Megvárom, míg végez, döntötte el. Akkorra talán meg is szomjazik. - Ser Duncan! - kiáltotta mögötte egy hang. Majd ismét: - Ser Duncan! – Dunknak hirtelen eszébe jutott, hogy ő Ser Duncan. - Láttalak a köznép között, nyakadban ezzel a fiúval - érte utol mosolyogva Raymun Fossoway. - Ami azt illeti, nehéz is lett volna nem észrevenni titeket. - A fiú az apródom. Egg, ő Raymun Fossoway. - Dunknak úgy kellett el őrerángatnia a fiút, de Egg még ekkor is csak a Raymun csizmáját bámulta leszegett fejjel, miközben valami üdvözlésfélét mormogott. - Örvendek, kölyök! - vetette oda Raymun könnyedén. - Ser Duncan, miért nem az emelvényről nézi a viadalt? Minden lovagot szívesen látnak ott. Dunk a köznép és a szolgák körében érezte jól magát; még a gondolattól is feszengeni kezdett, hogy az urak, hölgyek és előkelő lovagok között kérjen helyet. - Nem szívesen láttam volna ennél közelebbről a legutolsó összecsapást. - Én sem - fintorodott el Raymun. - Lord Ashford Ser Humfrey-t nyilvánította győztesnek, és neki ítélte Aerion herceg csataménjét, de Ser Humfrey még így sem tudja folytatni a versengést. Két helyen is eltörött a lába. Baelor herceg a saját magiszterét küldte el hozzá. - És átveszi valaki a helyét a bajnokok között? - Lord Ashfordnak megfordult a fejében, hogy felajánlja a helyet Lord Caronnak, esetleg a másik Ser Humfrey-nak, akivel Hardyng olyan csodálatos küzdelmet vívott, de Baelor herceg úgy vélte, jelen helyzetben nem lenne illő levonni Ser Humfrey pavilonját és pajzsát. Szerintem négy bajnokkal fogják folytatni a tornát. Négy bajnok, gondolta Dunk. Leo Tyrell, Lyonel Baratheon, Tybolt Lannister és Valarr herceg. Épp eleget látott az első napon ahhoz, hogy tudja, milyen kis eséllyel állhatna ki az első hárommal szemben. Azaz nem maradt más, csak... Egy kóbor lovag nem hívhat ki egy herceget! Valarr a Vastrón második örököse. Lándzsatörő Baelor fia, Hódító Aegon, az Ifjú Sárkány és Aemon herceg, a Sárkánylovag leszármazottja, én meg csak egy fiú vagyok, akit egy öregember egy bolhavégi fazekasműhely mögött talált. Belefájdult a feje a gondolatba. - A kuzinod kit akar kihívni? - kérdezte Raymunt. - Mindent egybevetve, Ser Tyboltot. Körülbelül egyforma erősek. De a kuzinom minden összecsapást feszülten figyel. Ha valaki megsebesül, vagy fáradtnak tűnik, akkor Steffon az ő pajzsára fog ráütni, erre mérget vehetsz. Még soha, senki sem vádolta azzal, hogy

túlteng benne a lovagiasság. - Felnevetett, mintha csak szavai élét akarta volna enyhíteni. - Ser Duncan, megiszol velem egy kupa bort? - Sajnos el kell intéznem valamit - hárította el Dunk a meghívást, amit nem tudott volna viszonozni. - Ser, én majd megvárom itt az előadás végét, és elhozom a pajzsodat - ajánlotta fel Egg. - Nemsokára megint Csillagszemű Symeon lesz műsoron, és a sárkány is ismét harcolni fog. - Tessék, a dolog el van intézve, minket meg vár a bor! - örvendezett Raymun. – Nem is akármilyen: az Arborról való. Hogy tudnád visszautasítani? Dunk, megfosztva kifogásaitól, nem tehetett mást, mint hogy követte Raymunt, otthagyva Egg-et a bábosok előtt. A Fossoway ház almája egy aranyszínű pavilon fölött lobogott, itt szolgálta Raymun a kuzinját. A sátor mögött két szolgáló sütögetett egy kecskét mézzel és zöldségekkel lassú tűzön. - Ha éhes vagy, ehetünk is - vetette oda Raymun könnyedén, miközben félrehúzta Dunk előtt a sátorlapot. A pavilon belsejét egy parazsaskosár világította meg és fűtötte fel kellemes melegre. Raymun megtöltött két kupát borral. - Azt beszélik, Aerion dühöng, amiért Lord Ashford nekiadta a csataménjét Ser Humfrey-nak - jegyezte meg -, de fogadni mernék, hogy a nagybátyja ötlete volt. - Baelor herceg tisztességes ember. - Miért, a Fényes Herceg nem az? - nevetett fel Raymun. - Ne nézz ilyen ijedten, Ser Duncan, magunk közt vagyunk. Nem titok, hogy Aerion eléggé balul sikerült. Hála az isteneknek az öröklési sor végén áll. - Tényleg azt hiszed, hogy szándékosan ölte meg a lovat? - Fér hozzá bármi kétség? Ha Maekar herceg itt lett volna, minden másképp történik, elhiheted. Aerion csupa mosoly és lovagiasság, míg az apja látja, ha igaz a szóbeszéd, de amikor nem... - Láttam, hogy Maekar herceg széke üresen áll. - Elment Hamugázlóból, a fiait keresi, és magával vitte Roland Crakehallt is a testőrlovagok közül. Vad történetek keringenek holmi rablólovagokról, de szerintem a herceg megint csak leitta magát. A bor finom volt, testes, Dunk talán még soha nem ivott ilyen jót. Megforgatta a szájában, lenyelte, s csak azután szólalt meg. - Melyik hercegről beszélsz? - Maekar örököséről. Daeronnak hívják, a király után. Illetve Daeron-nak, a Részegesnek, az apja háta mögött. Vele volt a legkisebb fiú is. Együtt indultak el Nyárodúból, de nem érkeztek meg Hamugázlóba. - Raymun felhajtotta, majd félretette kupáját. - Szegény Maekar! - Szegény? - kérdezte Dunk döbbenten. - A király fia? - A király negyedik fia - pontosított Raymun. - Nem olyan vitéz, mint Baelor herceg, nem olyan okos, mint Aerys, és nem olyan nemes, mint Rhaegel. És most még azt is végig kell néznie, hogyan múlják felül fiait a bátyja fiai. Daeron iszákos, Aerion hiú és [5] kegyetlen, a harmadik fia annyira reménytelennek tűnt, hogy beadták a Fellegvárba,

csináljanak belőle magisztert, a legkisebb pedig... - Ser! Ser Duncan! - rohant be a sátorba Egg zihálva. A csuklyája hátrahullott, a parázs fénye megcsillant nagy, sötét szemében. - Siess, bántják a lányt! Dunk értetlenül szökken talpra. - Ki bánt kicsodát? - Aerion! - kiáltotta a fiú. - Bántja a lányt! A báboslányt! Siess! -Azzal sarkon fordult és kirohant az éjszakába. Dunk utána lépett, de Raymun elkapta a karját. - Ser Duncan! Aerion... Királyi herceg. Légy óvatos! Dunk tudta, hogy a tanács jó. Az öreg ugyanezt mondta volna. De egyszerűen nem tudta megfogadni. Kiszabadította magát Raymun szorításából, és kirohant a pavilonból. A kereskedők sora felől kiabálást hallott. Egg már majdnem eltűnt a szeme elől. Dunk utána eredt. Az ő lába hosszú volt, a fiúé rövid; hamar behozta a lemaradását. A bábosok köré bámészkodók hada gyűlt. A kövér dorne-i nő zokogva hevert a földön. Egy fegyveres Florian és Jonquil bábuit csavarta ki épp a kezei közül, hogy társa meggyújtsa őket egy fáklyával. Három másik katona a ládákat törte fel, a földre lökve és megtaposva a bábukat. A sárkány bábját teljesen szétszórták: egy törött szárny itt, a feje ott, a farka három darabban. A tumultus közepén ott állt Aerion herceg, tündöklő vörös bársony zekében, hosszan hasított ujjal, kezével kicsavarva Tanselle karját. A lány térden állva könyörgött neki. Aerion tudomást sem vett róla. Szétfeszítette öklét, és megragadta az egyik ujját. Dunk ostobán állt, nem hitt a szemének. Aztán meghallotta a reccsenést és Tanselle sikolyát. Aerion egyik embere megpróbálta megállítani, de elrepült. Dunk három hosszú lépést megtéve megragadta a herceg vállát, és egy heves mozdulattal megpördítette a férfit. A kardjáról és a tőréről megfeledkezett, mint ahogy mindenről, amit az öreg valaha tanított neki. Az első ökölcsapás a földre terítette Aeriont, majd csizmája orra mélyedt a herceg gyomrába. Amikor Aerion a tőréért nyúlt, Dunk rálépett a csuklójára, és ismét belerúgott, egyenesen a szájába. Talán ott helyben agyonrugdosta volna, de ekkorra rávetették magukat a herceg emberei. Mindkét karjára jutott egy, a harmadik pedig a hátát ütötte. Alig szabadult meg ezektől, amikor újabb kettő vetette rá magát. Végül lerántották, és leszorították végtagjait. Aerion közben ismét felállt. A szája véres volt. Benyúlt az egyik ujjával. - Meglazult az egyik fogam - panaszkodott -, ezért azzal kezdjük, hogy kiverjük az összes fogadat. - Félresöpörte a szeméből a haját. - Ismerős vagy valahonnan. - Lovászfiúnak néztél. - Emlékszem - mosolyodott el véresen Aerion. - Nem vetted el a lovamat. Miért dobtad el az életedet? Ezért a szajháért? - Tanselle összegömbölyödve, megnyomorított kezét dédelgetve hevert a földön. A herceg megbökte csizmája orrával. - Nem hiszem, hogy megérte. Áruló. A sárkány sohasem veszíthet. Őrült, gondolta Dunk, de attól még a herceg fia, és meg akar ölni. Imádkozhatott volna, ha ismert volna egyetlen imát is végig, de nem volt ideje. Még arra sem volt ideje, hogy féljen. - Semmi mást nem akarsz mondani? - kérdezte Aerion. - Untatsz, ser. - Ismét benyúlt véres szájába. - Wate, hozzatok egy kalapácsot és törjétek ki az összes fogát! -

parancsolta. - Aztán vágjátok fel és mutassátok meg neki a belei színét! - Nem! - kiáltotta egy fiúhang. - Ne bántsátok! Jó istenek, a fiú, az a bátor, bolond fiú! - gondolta Dunk. Nekifeszült a végtagjait leszorító karoknak, de hiába. - Tartsd a szád, te ostoba! Fuss, menekülj! Bántani fognak! - Nem, nem fognak - lépett közelebb Egg. - Ha bántanak, atyámnak felelnek érte. Vagy a bácsikámnak. Engedjétek el! Wate, Yorkel, ti ismertek engem. Tegyétek, amit mondok! Elengedték a bal karját, aztán a jobbat. Dunk nem értette, mi történik. A fegyveresek hátrálni kezdtek. Az egyik még fél térdre is ereszkedett. A tömeg utat nyitott Raymun Fossoway-nak. Az apród sisakot és mellvértet öltött, kezét a kardmarkolatán nyugtatta. Mögötte lépdelt kuzinja, Ser Staffon, meztelen pengével, s őt pedig fél tucat fegyveres követte, mellén a vörös almás címerrel. Aerion herceg ügyet sem vetett rájuk. - Pimasz kis vakarcs! - köpött ki egy véres nyálcsomót Egg lába elé. - Mi történt a hajaddal? - Levágtam, bátyám - felelte Egg. - Nem akartam olyan lenni, mint te. *** A torna második napja borús volt, és erős nyugati szél fújt. Ma biztos kisebb lesz a tömeg, gondolta Dunk. Könnyebben találhatnának egy helyet a korlát mellett, hogy közvetlen közelről nézhessék a viadalt. Egg ráülne a korlátra, én meg mögötte állnék. Egg azonban az emelvényen ült, selyembe és prémbe öltözve, Dunk pedig legfeljebb annak a toronyszobának a négy falát bámulhatta, ahová Lord Ashford emberei zárták. A szobának volt ugyan egy ablaka, de rossz irányba nézett. Dunk mindazonáltal napkeltekor felkuporodott az ablakfülkébe, és komoran elnézett a város, a mező és az erdő fölött. Elvették hevenyészett kardövét, kardjával és tőrével együtt, és az ezüstjeit is. Remélte, hogy Eggnek vagy Raymunnak eszébe jut Pejkó és Mennydörgés. - Egg - morogta magában. Az apródja, a Királyvár sikátoraiból kihúzott szegény kölyök. Csináltak-e valaha ekkora bolondot lovagból? Dinka Dunk, oly sötét akár az éji várfal, és lassú, mint egy bölény. Nem engedték meg, hogy beszéljen Egg-gel, mióta Lord Ashford emberei mindannyiukat lefogták a bábosoknál. Nem beszélhetett Raymunnal, Tanselle-lel, de még magával Lord Ashforddal sem. Amennyire tudta, addig akarták abban a szűk szobában tartani, míg meg nem hal. Miért, mit hittem, mi lesz? - kérdezte magától keserűen. Leütöttem egy herceg fiát, és belerúgtam az arcába. A szürke égbolt alatt korántsem tűnik majd olyan csodálatosnak az előkelő lordok és a nagy bajnokok színpompás öltözéke, mint előző nap. A felhőfal mögé zárt nap nem simítja végig sisakjaikat csillogással, az ezüst és arany berakások sem szikráznak majd fel, de Dunk még így is azt kívánta, bárcsak ott lehetne a tömegben és láthatná a viadalt. Jó nap lenne ez a kóbor lovagoknak, az egyszerű vértet viselő, dísztelen lovakon sorompóba szálló harcosoknak. De legalább hallotta őket. A heroldok fanfárjainak hangja tisztán szállt felé a

levegőben, a tömeg időnkénti felmordulása pedig elárulta, hogy valaki elbukott, felkelt, vagy valami különösen merész dolgot művelt. Halk patadobogást is hallott, és olykorolykor kardcsattogást, vagy egy lándzsa reccsenését. Ez utóbbira Dunk mindannyiszor összerezzent - arra a hangra emlékeztette, amit Tanselle ujja hallatott, amikor Aerion eltörte. És persze voltak más, közelebbi hangok, zajok is: lépések az ajtója előtti folyosón, patkódobogás lent, az udvaron, kiáltások a kastély falairól. Néha teljesen elnyomták a torna neszeit. Dunk úgy érezte, talán jobb is így. „- A kóbor lovagok a legigazabb lovagok, Dunk - mondta neki réges-rég az öreg. – A többi lovag az őket eltartó urakat szolgálja, vagy akitől a földjüket kapták, mi viszont azt, akit akarunk, azt, akinek az ügyében hiszünk. Minden lovag felesküszik a gyengék és az ártatlanok védelmére, de szerintem mi tartjuk be a leginkább ezt az esküt.” Az emlék ijesztően erősnek tűnt. Dunk azt hitte, már rég elfeledte ezeket a szavakat. És talán az öreg is, élete vége felé. A délelőtt délutánba fordult. A torna távoli hangjai megritkultak, majd elhaltak. A cellába elkezdett belopózni a szürkület, de Dunk még mindig ott ült az ablakfülkében, a sűrűsödő sötétségbe bámulva, próbálva nem venni tudomást üres gyomráról. Aztán lépéseket hallott, és kulcscsörgést. Lekászálódott az ablakfülkéből, s közben kinyílt az ajtó. Két őr nyomakodott be, az egyik egy olajlámpást tartott a kezében. Őket egy szolga követte, ételekkel megrakott tálcával. A sort Egg zárta. - Tegyétek le a lámpát és az ételt, és menjetek! - parancsolt rá az embereire. Azok engedelmeskedtek a parancsnak, bár Dunk figyelmét nem kerülte el, hogy nyitva hagyták a súlyos faajtót. Az étel illatától rádöbbent, milyen éhes is valójában. Meleg kenyeret és mézet, egy tál borsófőzeléket, s egy hagymás nyárson sültet kapott. Leült a tálca mellé, széttépte a kenyeret, és betömött egy darabot a szájába. - Nincs kés - állapította meg. - Azt hiszik, hogy le akarlak szúrni, fiú? - Nem mondták, mit hisznek. - Egg testre simuló fekete, ráncos derekú, vörös szaténnal hasított ujjú gyapjúzekét viselt. A mellkasára a Targaryen ház háromfej ű sárkányát hímezték. - A bácsikám azt mondja, hogy alázatosan kérjek bocsánatot tőled, amiért becsaptalak. - A bácsikád - hümmögte Dunk. - Azaz Baelor herceg. - Nem akartam hazudni - nézett rá nyomorúságosan a fiú. - Mégis hazudtál. Mindenben. Kezdve a neveddel. Soha nem hallottam még Egg hercegről. - Az Aegon rövid alakja. Aemon bátyám nevezett el Eggnek. Most a Fellegvárban van, magiszternek tanul. És néha Daeron is Eggnek hív, akárcsak a nővéreim. Dunk megfogta a nyársat, és beleharapott a húsba. Kecske, valami úri fűszerrel fűszerezve, amit még soha nem kóstolt. Zsír folyt le az állán. - Aegon - ismételte meg. - Hát persze, hogy Aegon. Mint Aegon, a Sárkány. Hány Aegon nevű királyunk volt? - Négy - felelte a fiú. - Négy Aegon. Dunk rágott, nyelt, és tépett még magának egy kis kenyeret. - Miért csináltad? Valami tréfa volt, hogy bolondot csinálj egy ostoba kóbor lovagból? - Nem. - A fiú szeme könnybe lábadt, de férfiasan tartotta magát. - Úgy volt, hogy

Daeron apródja leszek. Ő a legidősebb bátyám. Mindent megtanultam, ami ahhoz kell, hogy jó apród legyek, de Daeron nem túl jó lovag. Nem akart indulni a tornán, ezért miután elindultunk Nyárodúból, megszökött a menetből, de nem visszafelé indult el, hanem egyenesen Hamugázlónak, mondván, hogy arra úgysem fognak keresni minket. Ő vágta le a hajamat is. Tudta, hogy apánk kerestetni fog minket. Daeronnak hétköznapi haja van, olyan halványbarna, semmi különös, de az enyém olyan mint az Aerioné, vagy az apámé. - A sárkány vére - bólintott Dunk. - Ezüst-arany haj, lila szem... ezt mindenki tudja. Sötét vagy, akár az éji várfal, Dunk. - Igen. Ezért aztán Daeron levágta. El akart rejtőzni, míg véget nem ér a torna. Csak éppen te lovászfiúnak néztél, aztán... - Lesütötte a szemét. - Nem érdekelt, hogy Daeron harcol-e vagy sem, de valaki apródja akartam lenni. Sajnálom, Ser, őszintén sajnálom. Dunk elgondolkodva méregette a fiút. Tudta, milyen az, amikor valaki annyira akar valamit, hogy akár szörnyű hazugságokra is képes, csak hogy a közelébe kerüljön. - Azt hittem, olyan vagy, mint én - mondta végül. - Lehet, hogy így is van. Csak nem úgy, ahogy gondoltam. - Akkor is Királyvárból származunk mind a ketten - felelte a fiú reménykedve. Dunknak nevetnie kellett. - Igen, te az Aegon-hegy csúcsáról, én meg az aljáról. - A két hely nincs is olyan messze egymástól, Ser. - Dunk beleharapott az egyik hagymába. - És most nagyuramnak vagy kegyelmes uramnak kell szólítsalak? - Az udvarban igen - ismerte el a fiú -, de egyébként továbbra is szólíthatsz Eggnek, ha akarsz. Ser. - Mit fognak csinálni velem, Egg? - A bácsikám látni akar. Ha végeztél az evéssel, Ser. - Dunk félrelökte a tálcát és felállt. - Akkor végeztem. Egy herceget már szájba rúgtam, nem akarom megvárakoztatni a másikat. Lord Ashford a saját lakosztályát bocsátotta Baelor herceg rendelkezésére a torna ideje alatt, így Egg - nem, Aegon, ehhez hozzá kell szoknia - a lord lakószobájába vezette Dunkot. Baelor méhviasz gyertyák fényénél olvasgatott. Dunk térdre ereszkedett előtte. - Kelj föl! - üdvözölte a herceg. - Kérsz bort? - Ahogy parancsolod, kegyelmes uram. - Aegon, tölts Ser Duncan-nek egy kupa dorne-i édeset! - parancsolta a herceg. – De próbáld meg nem leönteni, épp elég bajt okoztál már neki így is. - A fiú nem fog leönteni, kegyelmes uram - szólt közbe Dunk. - Jó fiú. Jó apród, és tudom, hogy nem akart ártani nekem. - Nem akart, mégis ártott. Aegonnak hozzám kellett volna jönnie, amikor látta, mit művel a bátyja a bábosokkal. Ehelyett hozzád rohant. Rosszul tette. Ami téged illet, Ser... nos, lehet, hogy én is hasonlóképp cselekedtem volna a helyedben, de én a birodalom hercege vagyok, nem egy kóbor lovag. Nem túl bölcs dolog dühünkben leütni a király unokáját, akármilyen ügyről legyen is szó. Dunk komoran bólintott. Egg odakínált neki egy ezüstkupát, tele borral. A lovag elvette

és hosszan belekortyolt. - Gyűlölöm Aeriont! - bukott ki Eggből. - És csak Ser Duncanhez rohanhattam, bácsikám, a kastély túl messze volt. - Aerion a testvéred - szögezte le a herceg határozottan -, márpedig a septonok azt tanítják, hogy szeretnünk kell testvéreinket. Aegon, most távozz, négyszemközt szeretnék beszélni Ser Duncan-nel! A fiú letette a boroskancsót és mereven meghajolt. - Ahogy parancsolod, kegyelmes uram. - Kiment a szobából, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Lándzsatörő Baelor egy hosszú pillanatig mélyen Dunk szemébe nézett. - Ser Duncan, hadd kérdezzek valamit... Milyen lovag vagy, de igazából? Mennyire értesz a fegyverforgatáshoz? Dunk nem tudta, mit feleljen. - Ser Arlan megtanított bánni a karddal és a pajzzsal, és gyakoroltam a lándzsával is. Baelor herceget láthatólag gondterheltté tette ez a válasz. - Maekar öcsém néhány órája tért vissza a kastélyba. Örökösét részegen találta, egynapi lovaglásra délre, egy fogadóban. Maekar sohasem vallaná be, de szerintem titokban azt remélte, hogy a fiai felülmúlják majd az én fiaimat a tornán. Ehelyett mindkettő szégyent hozott rá, de mit tehetne? Vér a véréből. Maekar dühös, és kell valaki, akin kitöltheti dühét. Téged választott. - Engem? - kérdezte Dunk nyomorultul. - Aerion már telebeszélte a fejét. És Daeron sem segített rajtad túl sokat. A saját gyávaságát mentendő azt mondta az öcsémnek, hogy egy hatalmas termetű rablólovaggal találkozott az úton, aki elvitte tőle Aegont. Attól tartok, téged vélnek ennek a rablólovagnak, Ser. Daeron a saját elmondása szerint egész id ő alatt téged üldözött, hogy visszaszerezze öccsét. - De Egg el fogja mondani a hercegnek az igazat. Akarom mondani Aegon. - Egg tényleg el fogja mondani, ezt nem kétlem - felelte Baelor herceg. - De a fiú többször hazudott már, amint arra talán te is emlékezel. Szerinted melyik fiának fog hinni az öcsém? Ami pedig a bábosok ügyét illeti, Aerion addig fogja csűrni-csavarni a történetet, míg felségárulás nem lesz belőle. A sárkány a királyi ház címere. Úgy bemutatni egyet, hogy levágják, és fűrészpor-vér folyik a nyakából... nos, kétségtelen ártatlan móka volt az egész, de korántsem bölcs dolog. Aerion szerint burkolt támadás a Targaryen ház ellen, sőt, lázítás. Maekar valószínűleg egyet fog érteni vele. Az öcsém elég heves természetű, és mivel olyan nagyot csalódott Daeronban, minden reményét Aerionba helyezte. - A herceg belekortyolt borába, majd félretette a kupát. - Akármit is hisz, vagy nem hisz az öcsém, egy dolog vitathatatlan: kezet emeltél a sárkány vérére. Ezért a sértésért pedig büntetés jár. - Büntetés? - Dunknak nagyon nem tetszett a szó. - Aerion a fejedet akarja, foggal, vagy fog nélkül. Ígérem, nem fogja megkapni, de a tárgyalás jogát nem tagadhatom meg tőle. Mivel királyi atyám több száz mérföldnyire van innen, rám és öcsémre hárul a feladat, hogy ítélkezzünk fölötted. Lord Ashford társaságában, hiszen az ő birtokán vagyunk, illetve Lord Tyrellében, aki pedig Lord

Ashford hűbérura. Legutóbb, amikor valakit bűnösnek találtak a királyi család egyik tagjának megütésében, a keze elvesztésére ítélték. - A kezem? - döbbent meg Dunk. - És a lábad. Bele is rúgtál, nem? Dunk szóhoz sem jutott. - Nyugodj meg, én könyörületre fogom biztatni a bírákat. Én vagyok a Királyi Segítő, a trónörökös, úgyhogy van némi súlya a szavamnak. De az öcsémének is. És ez jelenti a kockázatot. - Én... - hebegte Dunk - ...én, kegyelmes uram, én... - Szó sem volt árulásról, csak egy festett fasárkány volt, eszükbe sem jutott királyi hercegnek nevezni, akarta mondani, de elhagyták a szavak. A beszéd soha nem volt az erőssége. - Mindazonáltal van még egy választásod - folytatta Baelor herceg halkan. – Nem tudom, jobb választás-e, vagy rosszabb, de hadd emlékeztesselek, hogy ha egy lovagot valamilyen bűnnel vádolnak, akkor joga van istenítéletet kérni. Ezért kérdezem hát ismét, Ser Duncan, a Magas... Milyen jó lovag vagy? *** - Hetes Próba - mondta Aerion herceg mosolyogva. - Ehhez meg nekem van jogom, azt hiszem. Baelor herceg homlokráncolva dobolt az asztalon az ujjaival. A balján ülő Lord Ashford lassan bólintott. - Miért? - követelte Maekar herceg fia felé hajolva. - Félsz egyedül kiállni a kóbor lovaggal, hogy az istenek eldöntsék, igazak-e vádjaid? - Hogy félek-e? - kérdezett vissza Aerion. - Egy ilyentől? Ne légy abszurd, atyám. Csak szeretett bátyámra is gondolok. Daeront szintén megsértette ez a Ser Duncan, jogosan formál igényt a vérére. A Hetes Próbában mindketten összemérhetjük vele fegyvereinket. - Nekem ne tégy szívességet, öcsém! - morogta Daeron Targaryen. Maekar herceg legidősebb fia még annál is rosszabbul nézett ki, mint amikor Dunk a fogadóban találkozott vele. Most józannak tűnt ugyan, vörös-fekete zekéjén nem éktelenkedtek borfoltok, de a szeme véreres volt, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. – Én beérem azzal, hogy megéljenezhetlek, amikor levágod a gazembert. - Túl kedves vagy hozzám, bátyám - mosolygott Aerion herceg. - Önzés lenne részemről, ha megfosztanálak a lehetőségtől, hogy bebizonyítsd szavaid igazát, akár életed árán is. Ragaszkodnom kell a Hetes Próbához. Dunk semmit sem értett. - Kegyelmes uram, nagyurak - szólt a bírákhoz. - Nem értem. Mi az a Hetes Próba? Baelor herceg feszengve mocorgott székén. - Az istenítélet egy másik változata. Ősi, nagyon ritkán alkalmazzák. Andalból jött át, a tenger túlpartjáról, a hét istennel együtt. Az istenítélet során a vádló és a vádlott az istenektől kéri, hogy döntsenek a vitás ügyben. Az andalok szerint ha mindkét oldalon hét bajnok küzd, akkor az istenek, nagyobb tiszteletben részesülvén, szívesebben nyilvánítják ki egyértelműen akaratukat, s azzal az igazságot.

- Persze lehet, hogy csak szerették a párviadalokat - tette hozzá Lord Leo Tyrell, ajkán cinikus mosollyal. - Mindazonáltal Ser Aerion-nak igaza van. Hetes Próbának kell lennie. - Ezek szerint hét ellenféllel kell megküzdenem? - kérdezte Dunk csüggedten. - Nem egyedül, ser! - csattant fel Maekar herceg türelmetlenül. - Ne játszd az ostobát, nem segít rajtad! Hét lovagnak kell megküzdenie hét lovaggal. Keresned kell hat lovagot, aki hajlandó melletted harcolni. Hat lovagot! - gondolta Dunk. Ennyi erővel hatezret is kérhettek volna tőle. Nem voltak testvérei, rokonai, régi bajtársai, akik mellé álltak volna a küzdelemben. Miért kockáztatná az életét hat idegen egy kóbor lovagért, két királyi herceg ellenében? - Kegyelmes uram, nagyurak - köszörülte meg a torkát -, mi van akkor, ha senki sem áll mellém? - Ha az ügyed igaz - nézett le rá hidegen Maekar Targaryen -, akkor a jó emberek harcolni fognak érte. Ha nem találsz egyetlen bajnokot sem, ser, akkor ez azért van, mert bűnös vagy. Mi lehetne ennél egyszerűbb? *** Dunk még soha életében nem érezte annyira egyedül magát, mint amikor kilépett a hamugázlói kastély kapuján, és meghallotta a háta mögött leereszkedő kapurostély csikorgását. Csendes, harmatkönnyű eső szemerkélt, Dunk mégis megborzongott, ahogy a vízcseppek a bőrére hullottak. A folyó túlpartján színes fénygyűrűk vették körül azt a néhány pavilont, melyekben még égett a tűz. Dunk úgy becsülte, az éjszaka fele már eltelt. Néhány óra múlva megvirrad. És ez a hajnal a halált hozza el. Visszakapta a kardját és a pénzét, mégis komor gondolatok jártak a fejében, ahogy átkelt a gázlón. Nem tudta, nem azt várják-e tőle, hogy felnyergeljen és elmeneküljön. Megtehette volna. A lovagságának persze vége lenne; nem lenne más, csak egy számkivetett, míg el nem fogja és le nem fejezteti egy lord. Inkább halok meg lovagként, mint hogy úgy éljek, mondta magában makacsul. Térdig vizesen haladt el a kihalt küzdőtér mellett. A legtöbb pavilonban sötét volt, gazdáik rég aludtak, de itt-ott még égett néhány gyertya. Dunk az egyik sátorból halk nyögéseket és sóhajokat hallott kiszűrődni. Önkéntelenül is felmerült benne a kérdés, hogy vajon úgy fog-e meghalni, hogy nem ölelt lányt? Aztán felhorkant egy ló, s a horkanásról valahogy tudta, hogy Mennydörgésé. A hang forrása felé fordult és rohanni kezdett. Hamarosan rátalált csataménjére, Pejkó társaságában, egy belülről arany fényben izzó pavilon előtt. A középső oszlopon ázottan lógott a zászló, de így is ki tudta venni rajta a Fossoway-ek almáját. Mintha a remény csillant volna fel előtte. - Istenítélet - ismételte meg Raymun súlyosan. - Az istenekre, Duncan, ez csatalándzsákat, buzogányokat, bárdokat jelent... és a kardok éle sem lesz letompítva. Felfogtad? - Raymun, a Tétova! - gúnyolta kuzinját Ser Steffon. Sárga gyapjúövét aranyból és gránátkőből készített csat fogta össze. - Nem kell félned, kuzin, ez lovagi küzdelem lesz. És mivel te nem vagy lovag, nincs veszélyben az irhád. Ser Duncan, legalább egy

Fossoway melletted áll. Az érett. Láttam, mit művelt Aerion azokkal a bábosokkal. Veled vagyok. - Én is! - csattant fel Raymun. - Csak azt akartam mondani... - Ki van még velünk, Ser Duncan? - vágott a szavába kuzinja. Dunk reménytelenül széttárta a karját. - Senki mást nem ismerek. Kivéve Ser Manfred Dondarriont... de ha kezeskedni nem akart értem, akkor az életét sem fogja kockára tenni. Ser Steffont láthatólag nem zavarta a válasz. - Akkor kell még öt jó ember. Szerencsére ötnél több barátom van. Hosszútövis Leo, a Nevető Vihar, Lord Caron, a Lannisterek, Ser Otho Bracken ... és igen, a Blackwoodok is, bár Blackwood és Bracken soha nem fog ugyanazon az oldalon harcba szállni. Megyek, beszélek velük. - Nem fognak örülni, hogy felébreszted őket - ellenkezett a kuzinja. - Remek! - lelkendezett Ser Steffon. - Minél dühösebbek, annál vadabbul harcolnak majd. Bízhatsz bennem, Ser Duncan. Kuzin, ha napkeltéig nem jövök vissza, készítsd elő a vértemet, és nyergeld fel Lidércet! A kihívók kifutójánál találkozunk. - Felnevetett. - Azt hiszem, sokáig nem felejtjük el ezt a napot! - Szinte átszellemülten robogott ki a sátorból. Nem úgy Raymun. - Öt lovag - motyogta komoran, miután kuzinja távozott. - Duncan, nem szeretném szertefoszlatni a reményeidet, de... - Ha a kuzinod elhozza a lovagokat, akikről beszélt... - Hosszútövis Leót? Brutális Brackent? A Nevető Vihart? - állt fel Raymun. – Nem kétlem, ismeri mindegyiket, abban viszont nem vagyok olyan biztos, hogy ők is ismerik őt. Steffon-nak ez csak egy esély a dicsőségre, neked viszont az életedről van szó. Jobb lesz, ha te szeded össze a lovagjaidat. Majd én segítek. Inkább legyen több bajnokunk, mint a kelleténél eggyel kevesebb. - Odakintről zaj hallatszott, Raymun arra fordította a fejét. - Ki van ott? - követelte, miközben egy fiú bújt be a sátorlap alatt, nyomában egy ázott fekete köpenybe burkolózott, vékony férfival. - Egg? - ugrott fel Dunk. - Mit keresel itt? - Az apródod vagyok - felelte a fiú. - Szükséged lesz valakire, aki segít felölteni a vértedet, ser. - Atyádurad tudja, hogy eljöttél a kastélyból? - Az istenekre, remélem nem - vetette le ázott köpenyét Daeron Targaryen. - Te? Megőrültél, hogy ide merészelsz jönni? - rántotta elő kését Dunk. – Most azonnal ki kellene belezzelek! - Valószínűleg - ismerte el Daeron herceg. - Bár jobban örülnék egy kupa bornak. Nézd csak a kezem! - Előretartotta az egyik kezét, hogy mindenki láthassa, mennyire remeg. - Nem érdekel a kezed! - lépett közelebb fenyegetően Dunk. - Hazudtál rólam! - Valamit mondanom kellett apámnak, amikor megkérdezte, hová lett az öcsém felelte a herceg. Dunk késéről tudomást sem véve letelepedett egy székre. - Az igazat megvallva észre sem vettem, hogy Egg eltűnt. Mivel a boroskupa fenekén nem volt, másfelé meg nemigen néztem... - Felsóhajtott. - Ser, apám csatlakozik a hét vádlóhoz - vágott a szavába Egg. - Könyörögtem, hogy ne

tegye, de nem hallgat rám. Azt mondja, csak így szerezheti vissza Aerion és Daeron becsületét. - Nem mintha én kértem volna rá, hogy szerezze vissza - mondta Daeron herceg keserűen. - Akárkinél is van, felőlem megtarthatja. Mindenesetre eljöttünk. Nem tudom, mennyit ér ez, Ser Duncan, de tőlem nem kell tartanod. Nincs semmi, amit jobban utálnék a kardnál és a lónál. Nehezek és élesek. Mindent meg fogok tenni, hogy lovagiasan nézzek ki az első rohamban, de aztán... esetleg elhelyezhetnél egy szép ütést a sisakom oldalán. Hadd zengjen... de ne t úl hangosan, ha érted, mire gondolok. Az öcséim lepipálnak, ha harcról, táncról, gondolkodásról és olvasásról van szó, de sárban hempergésben a nyomomba sem érnek. Dunk csak értetlenül bámult; nem tudta eldönteni, hogy a bolondját járatja-e vele a herceg. - Miért jöttetek ide? - Hogy figyelmeztessünk, mi vár rád - felelte Daeron. - Apám megparancsolta a testőrlovagoknak, hogy szálljanak harcba a mi oldalunkon. - A testőrlovagoknak? - döbbent meg Dunk. - Mármint annak a háromnak, aki itt van. Hála az isteneknek Baelor bácsikánk a másik négyet otthagyta Királyvárban királyi nagyatyánkkal. - Ser Roland Crakehall, Alkonyvölgyi Ser Donnel és Ser Willem Wylde - sorolta Egg a neveket. - Nincs túl sok választásuk - folytatta Daeron. - Felesküdtek a király és a királyi család védelmére, márpedig az öcséim és én a sárkány véréből származunk, hogy az istenek segítsenek rajtunk. - Ez hat - számolt Dunk az ujjain. - Ki a hetedik? Daeron herceg vállat vont. - Aerion találni fog valakit. Ha kell, megvesz egy bajnokot. Aranya van bőven. - Ki áll melletted? - kérdezte Egg. - Ser Steffon, Raymun kuzinja. - Daeron felnyögött. - Csak egy? - Ser Steffon elment néhány barátjáért. - Én tudok hozni embereket - mondta Egg. - Lovagokat. Tényleg. - Egg! - nézett rá Duncan. - Hiszen a bátyáid ellen fogok harcolni! - Daeront úgysem fogod bántani - felelte a fiú. - Megmondta, hogy le fog feküdni. Aerion pedig... emlékszem, kiskoromban néha bejött a hálószobámba, és a lábam közé nyomta a kését. Túl sok öccse van, mondta, lehet, hogy egy éjszaka húgot csinál belőlem, és feleségül vesz. És a macskámat is bedobta a kútba. Azt mondja, nem ő tette, de mindig hazudik. - Egg igazat mond - vont vállat fáradtan Daeron herceg. - Aerion igazi szörnyeteg. Tudod, azt hiszi, hogy ő egy emberbőrbe bújt sárkány. Ezért bőszült fel annyira a bábosoknál. Kár, hogy nem Fossoway-nek született ... akkor almának képzelné magát, és mindenki nyugodtabb lehetne, de hát ez van. - Lehajolt, felvette köpenyét és lerázta róla a vizet. - Vissza kell osonnom a kastélyba, mielőtt még atyám kíváncsiskodni kezd, miért tart olyan sokáig megélezni a kardomat. De előbb szeretnék néhány szót váltani veled,

Ser Duncan. Elkísérsz egy darabon? Dunk egy pillanatig gyanakodva méregette a herceget. - Ahogy parancsolod. Kegyelmes uram. - Visszacsúsztatta tőrét a hüvelyébe. – Úgyis el kell mennem a pajzsomért. - Addig Egg és én felkeresünk néhány lovagot - ígérte Raymun. Daeron herceg megkötötte a nyakában a köpenyét és a fejére húzta a csuklyát. Dunk követte a szemerkélő esőbe. A kereskedők szekerei felé indultak el. - Álmodtam rólad - szólalt meg a herceg. - Igen, már mondtad a fogadóban. - Tényleg? Nos, valóban álmodtam. De az én álmaim nem olyanok, mint a tieid, Ser Duncan. Az enyémek igazak. Megrémisztenek. T e is megrémisztesz. Álmomban téged láttalak és egy halott sárkányt. Egy hatalmas, óriási fenevadat, akkora szárnyakkal, hogy az egész mezőt be tudta volna teríteni velük. Rád zuhant, de te éltél, a sárkány pedig halott volt. - Én öltem meg? - Azt nem tudom, de ott voltál, és ott volt a sárkány is. Hajdan mi, Targaryenek voltunk a sárkányok urai. A sárkányok kipusztultak, de mi itt maradtunk. Nem érdekel, ha ma meghalok. Csak az istenek tudják, miért nem, de nem érdekel. Úgyhogy kérlek, tégy nekem egy szívességet, és ügyelj rá, hogy Aerion öcsémet vágod le. - Engem sem érdekel, ha meghalok - felelte Dunk. - Hát, én nem foglak megölni, ser. A vádat is vissza fogom vonni, de annak csak akkor lesz értelme, ha Aerion is visszavonja az övét. - Felsóhajtott. - Lehet, hogy megöltelek a hazugságommal. Ha így van, akkor bocsáss meg! Tudom, hogy úgyis valamelyik pokolra kerülök. Valószínűleg olyanra, ahol nincs bor. - Megborzongott, majd elváltak a h űvös, szemerkélő esőben. A kereskedők a mező nyugati szélén, egy sor szil- és nyírfa alatt állították fel pultjaikat. Dunk a fák alatt állt, és tehetetlenül nézte a bábosok szekerének üres helyét. Elmentek. Tartott tőle, hogy így lesz. Én is elszöknék, ha nem lennék oly sötét akár az éji várfal... - Ser Duncan! - kiáltotta egy hang a sötétből. Dunk megfordult, és Acél Pate-et találta a háta mögött, kezében egy vaslámpással. A fegyverkovács deréktól felfelé meztelen volt rövid bőrköpenye alatt, széles mellkasát és vaskos karjait durva fekete szőr borította. Ha a pajzsodért jöttél, a lány itt hagyta nálam. - Tet őtől-talpig végigmérte Dunkot. - Két kar és két láb, ha jól számolom. Szóval istenítélet lesz, igaz? - Hetes Próba. Honnan tudod? - Hát, megcsókolhattak és lorddá emelhettek volna azért, amit tettél, de ez elég valószínűtlennek tűnik. Másképp viszont rövidebb lennél néhány testrésszel. Na, gyere csak velem! A szekerét könnyen fel lehetett ismerni az oldalára festett kardról és üllőről. Dunk követte Pate-et a ponyva alá. A kovács felakasztotta a lámpát egy kampóra, levetette vizes köpenyét, és belebújt egy durva szövésű ingbe. A szekér egyik oldalfaláról lehajtott egy széles deszkát, asztal gyanánt. - Ülj le! - tolt egy alacsony zsámolyt Dunk felé. - Hová mentek? - ereszkedett le az ifjú.

- Dorne-ba. Ott él a lány nagybátyja, bölcs ember. Jól tették. Elmentek, elfelejtik őket. Ha maradnak, szem előtt vannak, és a sárkány nem felejt. Meg aztán nem szerette volna végignézni, hogyan halsz meg. - Pate átment a szekér másik végébe, néhány pillanatig szöszmötölt a félhomályban, majd a pajzzsal a kezében tért vissza. – A perem öreg, olcsó acél volt rajta, törékeny és rozsdás - közölte. - Lecseréltem. Most kétszer olyan vastag, és a hátuljára is tettem néhány keresztpántot. Nehezebb, de erősebb is. A lány meg lefestette. Tanselle jobb munkát végzett, mint Dunk remélni merte. A naplemente színei még lámpafénynél is teltek, élénkek voltak, a fa pedig magas, erős és nemes. A hullócsillagot egy élénkszínű ecsetvonás jelképezte a tölgyszínű égen. És mégis, most, hogy Dunk a kezébe fogta a pajzsot, helytelennek tűnt az egész. Hulló csillag, miféle címer ez? Ő is ugyanígy el fog hullani? A naplemente pedig az éjszaka előhírnöke. - Maradnom kellett volna a serlegnél - jegyezte meg gyászosan. - Annak legalább szárnya volt, amivel elrepülhetett. Ser Arlan mindig azt mondta, hogy tele van hittel, barátsággal és jó dolgokkal. Most meg úgy néz ki az egész, mint a halál. - A szilfa él - mutatott rá Pate. - Látod, milyen zöldek a levelei? Nyári levelek, az biztos. M e g a z t á n láttam én már koponyákkal, farkasokkal, hollókkal, sőt, még akasztott emberrel és véres fejekkel díszített pajzsokat is. Jól szolgáltak, és ez is jól fog. Ismered az ősi pajzsverset? Te tölgy és vas őrizzetek szépen… [6] - …hogy ne égjek még ma pokolnak tüzében - fejezte be Dunk a mondatot. Évek óta nem gondolt már a versikére. Az öreg tanította meg rá, réges-régen. - Mennyit kérsz az új peremért meg a többiért? - kérdezte Pate-től. - Tőled? - vakarta meg Pate a szakállát. - Egy rezet. Az eső szinte teljesen elállt, mire a keleti égbolton feltűntek az első bágyadt napsugarak, de így is megtette a magáét. Lord Ashford emberei elvitték a korlátokat, és szabadd vált a megtépázott fűcsomókkal tarkított barnásszürke sártengerré változott mező. A talaj fölött ködcsápok örvénylettek sápadtfehér kígyókként, ahogy Dunk Acél Pate társaságában elindult vissza, a küzdőtér felé. Az emelvény már kezdett megtelni, az urak és a hölgyek szorosan maguk köré tekerték köpenyeiket a reggeli hidegben. A köznép is a küzdőtér felé szállingózott, több százan álltak a korlátnál. Milyen sokan eljöttek megnézni a halálom, gondolta Dunk keserűen, de tévedett. Néhány lépéssel arrébb odakiáltott neki egy nő: - Sok szerencsét! - Aztán egy öreg lépett mellé, és megszorította a kezét. - Az istenek adjanak erőt neked, ser! - Majd egy kopott barna csuhás kolduló barát áldotta meg a kardját, egy lány pedig csókot nyomott az arcára. Velem vannak! - Miért? - kérdezte Pate-től. - Mi vagyok én nekik? - Egy lovag, aki nem feledte el az esküjét - felelte a kovács. Raymunt a kihívók kifutójánál, a küzdőtér déli végében találták, kuzinja és Dunk lovával várakozva. Mennydörgés nyughatatlanul toporgott a fejpáncél, a mellvért és a nehéz oldalvért súlya alatt. Pate megvizsgálta a páncélzatot, és kijelentette, hogy jó munka, bár nem ő készítette. Akárhonnan is származott a felszerelés, Dunk hálás volt érte. Aztán meglátta a többieket: a félszemű öreget deres szakállával, a fiatal lovagot sárga-

fekete sávos köpenyében, pajzsán a méhkaptárral. Robin Rhysling és Humfrey Beesbury, gondolta álmélkodva. És Ser Humfrey Hardyng is. Hardyng Aerion vörös csataménjén ült, melyen most saját vörös-fehér rombuszmintás nyeregtakarója díszelgett. - Uraim - lépett oda hozzájuk -, az adósotok vagyok. - Az adósság Aerioné - felelte Ser Humfrey Hardyng -, és be is fogjuk hajtani. - Hallottam, hogy eltört a lábad, ser. - Jól hallottad - biccentett Hardyng. - Nem tudok járni. De amíg meg tudom ülni a lovat, addig harcolni is tudok. Ekkor Raymun félrevonta Dunkot. - Bíztam benne, hogy Hardyng örülne még egy lehetőségnek Aerion ellen, és örült is. A másik Humfrey véletlenül a sógora. Ser Robynt Eggnek köszönheted, más tornákról ismerik egymást. Úgyhogy öten vagytok. - Hatan - helyesbített Dunk álmélkodva. A kifutóra épp akkor lépett be egy lovag, nyomában csataménjét vezető apródjával. - A Nevető Vihar! - A Ser Raymunnál majd' egy fejjel magasabb, Dunk-kal szinte azonos termetű Ser Lyonel aranyszövésű, a Baratheon ház koronás szarvasával kivarrt köpenyt viselt, agancsos sisakját pedig hóna alatt fogta. Dunk a kezét nyújtotta felé. - Ser Lyonel, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked, amiért eljöttél, és Ser Steffonnak, amiért felkeresett. - Ser Steffonnak? - nézett rá értetlenül Ser Lyonel. - Az apródod jött el hozzám. Az a fiú, Aegon. A legényem megpróbálta elzavarni, de átbújt a lábai közt, és ráborított egy kancsó bort a fejemre. - Felnevetett. - Tudtad, hogy több, mint száz éve nem volt Hetes Próba? Csak nem fogom elszalasztani az esélyt, hogy a testőrlovagok ellen mérkőzzek, és a sárba nyomjam Maekar herceg orrát! - Hat! - fordult oda Dunk Raymun Fossoway-hez, miközben Ser Lyonell csatlakozott a többiekhez. - A kuzinod biztosan meghozza a hetediket is! A tömeg felmorajlott. A mező északi végében egy sor lovag ügetett elő a folyóról felszálló ködből. A három testőrlovag haladt legelöl, mint három kísértet fehér zománcú páncéljukban, hátuk mögött lobogó fehér köpenyükkel. Még a pajzsuk is fehér volt, tiszta, mint a frissen hullott hóval borított mező. Mögöttük lovagolt Maekar herceg és két fia. Aerion egy almásderest ült meg, lószerszámja minden lépésnél vörösben és narancsszínben villant meg. Bátyja ménje egy kisebb pej volt, fekete-arany pikkelypáncélban. Daeron sisakján zöld selyemforgó díszelgett. Mindazonáltal apjuk tűnt a legfélelmetesebbnek. A vállain, a sisakja tetején és a gerincén fekete, görbe sárkányfogak sorjáztak, és Dunk nem látott még halálosabb fegyvert a nyeregkápájára szíjazott hatalmas, tüskés buzogánynál. - Hat! - kiáltott fel Raymun váratlanul. - Csak hatan vannak! Igazat szólt, vette észre Dunk is. Három fekete lovag és három fehér. Ők is eggyel kevesebben vannak. Lehetséges lenne, hogy Aerion nem talált még egy embert? Mit jelentene ez? Hatan fognak hat ellen küzdeni, ha egyik fél sem leli meg a hetediket? Töprengése közben odasurrant mellé Egg. - Ser, ideje felölteni a vértjét! - Köszönöm, apródom. Lennél szíves?

Acél Pate is segített a legénykének. Mellvért és nyakvédő, lábvért és kesztyű, combvért és ágyékvédő. Acéllá változtatták, háromszor is ellenőrizve minden csatot és szíjat. Ser Lyonel a kardját élezgette, a Humfrey-k halkan beszélgettek, Ser Robyn imádkozott, Raymun Fossoway pedig fel-alá járkált, nem értve, hol késik kuzinja. Mire Ser Steffon megérkezett, Dunk már teljesen beöltözött páncéljába. - Raymun! - kiáltotta az idősebb Fossoway. - A vértemet, légy szíves! - Zekéje helyett párnázott kabátot vett az acél alá. - Ser Steffon, hol vannak a barátaid? - kérdezte Dunk. - Szükségünk van még egy lovagra, hogy heten legyünk. - Attól tartok, kettőre - felelte Ser Steffon. Raymun feladta rá a páncél hátsó részét. - Uram? - nézett rá Dunk értetlenül. - Kettőre? Ser Steffon felhúzta bal kezére finom, ízeit acélkesztyűjét, és megfeszítette benne néhányszor ujjait. - Öt lovagot látok itt - mondta, miközben Raymun felkötötte kardövét. - Beesbury, Rhysling, Hardyng, Baratheon és te magad. - És te - tette hozzá Dunk. - Te vagy a hatodik. - Én a hetedik vagyok - mosolyodott el Ser Steffon -, de a másik oldalon. Aerion herceg és a vádlók oldalán fogok harcolni. Raymun épp a sisakját akarta odanyújtani kuzinjának. Megdermedt, mint akibe villám csapott. - Nem! - De igen - vont vállat Ser Steffon. - Biztos vagyok benne, hogy Ser Duncan megérti. Engedelmességgel tartozom hercegemnek. - Azt mondtad, bízhat benned! - sápadt el Raymun. - Valóban? - vette ki kuzinja kezéből a sisakot Ser Steffon. - Akkor bizonyára komolyan is gondoltam. Hozd a lovamat! - Hozd magad! - csattant fel Raymun dühösen. - Ha azt hiszed, hogy ezek után segítek neked, akkor ugyanolyan ostoba vagy, mint amilyen elvetemült! - Elvetemült? Cö-cö-cö! Vigyázz a szádra, Raymun! Ugyanannak a fának vagyunk az almái. Te ráadásul az apródom vagy. Vagy elfeledted az esküdet? - Nem. És te a tiédet? Lovagnak esküdtél fel. - Még a nap vége előtt több leszek, mint egyszerű lovag. Lord Fossoway. Tetszik a hangzása. - Mosolyogva felhúzta másik kesztyűjét is, sarkon fordult és átvágott a kifutón a lovához. Noha a többiek megvető tekintettel méregették, senki sem mozdult, hogy megállítsa. Dunk szótlanul nézte, ahogy Ser Steffon átvezeti csataménjét a mező másik végébe. A keze ökölbe szorult, de egyszerűen nem tudott megszólalni. Az ilyenekre egyébként sem lehet szavakkal hatni. - Üss lovaggá! - fordította maga felé Raymun Dunkot. - Átveszem a kuzinom helyét. Ser Duncan, üss lovaggá! - ereszkedett fél térdre. Dunk homlokráncolva megfogta kardja markolatát, aztán elbizonytalanodott. - Raymun... én... én nem tehetem. - Muszáj! Nélkülem csak öten vagytok.

- A kölyöknek igaza van - szólt közbe Ser Lyonel Baratheon. - Üsd lovaggá, Ser Duncan! Lovagként jogodban áll. - A bátorságomban kételkedsz? - kérdezte Raymun. - Nem - rázta meg a fejét Dunk. - Nem kételkedem benne, de... - Még mindig tétovázott. Fanfárok hangja hasított a párás reggeli levegőbe. - Ser Ashford látni kíván, Ser! - érkezett Egg rohanva. A Nevető Vihar türelmetlenül megrázta a fejét. - Menj, Ser Duncan! Én majd lovaggá ütöm ezt az apródot. - Azzal kivonta kardját és félretolta Dunkot. - Raymun, a Fossoway házból! - kezdte ünnepélyesen, kardjával megérintve az apród jobb vállát. - A Harcos nevében kötelezlek, hogy légy bátor! – A kard átkerült a jobb vállról a babra. - Az Atya nevében kötelezlek, hogy légy igazságos! Vissza a jobbra. - Az Anya nevében kötelezlek, hogy védd meg a gyengéket és az ártatlanokat! - Bal. - A Szűz nevében kötelezlek, hogy oltalmazz minden nőt... Dunk megkönnyebbülten, de bűntudattal hagyta őket ott. Egy ember még mindig hiányzik, gondolta, miközben Egg megtartotta neki Mennydörgés kantárszárát. Hol találok még egy lovagot? Megfordította a lovat, és lassan elindult az emelvény felé, ahol Lord Ashford várta. A küzdőtér északi feléből Aerion herceg közeledett ugyanabba az irányba. - Ser Duncan! - mondta vidáman a herceg. - Úgy látom, csak öt lovagod van. - Hat - felelte Dunk. - Ser Lyonel épp most üti lovaggá Raymun Fossoway-t. Hatan állunk ki hétőtök ellen. - Tudta, hogy ennél sokkal egyenlőtlenebb küzdelemben is győztek már lovagok. Lord Ashford azonban a fejét rázta. - Azt nem lehet, ser. Ha nem találsz még egy lovagot, aki kiáll melletted, akkor bűnösnek nyilváníttatsz az ellened felhozott vádakban. Bűnösnek, gondolta Dunk. Bűnösnek abban, hogy meglazítottam egy fogat, s ezért meg kell halnom. - Uram, egy percet kérek. - Megkapod. Dunk lassan végigléptetett a korlát mellett. Az emelvényen rengeteg lovag gyűlt össze. - Urak! - kiáltott oda nekik. - Egyikőtök sem emlékszik Krajcárfai Ser Arlanra? Az apródja voltam. Sokatoknak szolgáltunk. Az asztalotoknál ettünk és a termeitekben háltunk. - A legfelső sorban megpillantotta Manfred Dondarriont. - Ser Arlan megsebesült atyádurad szolgálatában. - A lovag rá sem hederítve mondott valamit a mellette ülő hölgynek. Dunk kénytelen volt továbbmenni. - Lord Lannister, Ser Arlan egyszer kivetett a nyeregből egy tornán! - Az Ősz Oroszlán kesztyűs kezét vizsgálgatta, ügyelve rá, nehogy felemelje a tekintetét. - Jó ember volt, ő tanított meg rá, mitől lesz valaki lovag. Nem csak a kardtól meg a lándzsától, hanem a becsülettől is. A lovag megvédi az ártatlanokat, mondta. Én is csak ezt tettem. Szükségem van még egy lovagra, aki kiáll mellettem. Egyetlen egyre! Lord Caron? Lord Swann? Dunk megállt Ser Otho Bracken előtt és lehalkította a hangját. - Ser Otho, téged mindenki kiváló bajnokként ismer. Könyörgöm, állj közénk! A régi és az új istenek nevében! Az ügyem igaz.

- Meglehet - felelte Brutális Bracken, legalább válaszra méltatva a kóbor lovagot -, de a te ügyed, és nem az enyém. Nem ismerlek téged, fiú. Dunk elszoruló szívvel megsarkantyúzta Mennydörgést, és fel-alá kezdett ügetni a sápadt, hideg arcokkal teli padsorok előtt. - HÁT EGYETLEN IGAZ LOVAG SINCS KÖZTETEK? - üvöltötte kétségbeesésében. Csak a csend felelt. A mező másik végében Aerion herceg felnevetett. - A sárkányt nem lehet legyőzni! - kiáltotta. Aztán felharsant egy másik hang. - Én kiállok Ser Duncan mellett! A folyóparti ködből egy fekete csődör lépett elő, hátán egy fekete lovaggal. Dunk megpillantotta a sárkányos pajzsot és a háromfejű vörös zománc sisakforgót. Az ifjú herceg! Az istenek legyenek kegyesek hozzám, valóban ő lenne az? Lord Ashford is félreértette a helyzetet. - Valarr herceg? - Nem - emelte föl sisakrostélyát a fekete lovag. - Nem szándékoztam sorompóba lépni Hamugázló mezején, jó uram, így nem hoztam magammal vértemet. Fiam volt szíves kölcsönadni az övét. - Baelor herceg szinte szomorúan mosolyodott el. Dunk látta, hogy a vádlók között zavar támadt. Maekar herceg előresarkantyúzta lovát. - Bátyám, elment az eszed? Ez az ember - mutatott páncélkesztyűs kezével Dunkra megtámadta a fiamat! - Ez az ember megvédte a gyengéket, ahogy minden igaz lovagnak kellene – felelte Baelor herceg. - Majd az istenek eldöntik, helyesen tette-e, avagy sem. - Azzal rántott egyet a kantáron, megfordította Valarr hatalmas fekete ménjét, és elügetett a mező déli végébe. Dunk felzárkózott mellé Mennydörgéssel, és a többiek is köréjük gyűltek: Robin Rhysling, Ser Lyonel és a két Humfrey. Jó emberek, de vajon elég jók-e? - Hol van Raymun? - Ser Raymun, ha szabad kérnem! - vágtázott oda a legény, arcán komor mosollyal, tolldíszes sisakban. - Elnézésedet kérem, Ser. Apró változtatást kellett végrehajtanom a címeremen, nehogy összetévesszenek becstelen kuzinommal. – Megmutatta bajtársainak a pajzsát. A fényes arany háttér maradt, mint ahogy a Fossoway-ek almája is, ám ez az alma zölden csillogott, nem pirosan. - Attól tartok, még mindig éretlen vagyok... de inkább legyek zöld, mint férges, nemdebár? Ser Lyonel felnevetett, és Dunk is elvigyorodott. Úgy tűnt, még Baelor hercegnek sincs ellenére a tréfa. Lord Ashford septonja előrelépett az emelvény korlátjáig, és kristályát magasba emelve imára szólította a sokaságot. - Figyeljetek rám! - szólt Baelor herceg halkan. - A vádlók nehéz csatalándzsákkal indulnak az első rohamra. Nyolc láb hosszú kőrislándzsákkal, betekert markolattal, hogy ne csússzanak, és olyan éles acélheggyel, ami egy csataménen a legjobb vértet is átdöfi. - Akkor nekünk is ugyanezt kell használnunk - vélte Ser Humfrey Beesbury. Mögötte a septon a Hetekhez fohászkodott, hogy tekintsenek le, ítéljenek a vitában és adják a győzelmet annak, aki az igaz ügyért száll síkra.

- Nem - rázta meg a fejét Baelor. - Mi tornalándzsákkal fegyverkezünk fel. - A tornalándzsák eltörnek! - tiltakozott Raymun. - Viszont tizenkét láb hosszúak. Ha mi betalálunk, ők nem találhatnak el minket. Célozzatok a sisakra vagy a mellvértre! A tornán szép dolog az ellenfél pajzsán eltörni a lándzsát, de most a halálotokat jelentheti. Ha ki tudjuk vetni őket a nyeregből, de mi fent maradunk, akkor a miénk lesz az előny. Ha Ser Duncan elesik - pillantott Dunkra -, akkor az istenek bűnösnek találták, és a Próba véget ér. Ha mindkét vádló meghal, vagy visszavonja vádját, akkor ugyanez a helyzet. Egyébként valamelyik oldalon mind a hét lovagnak el kell buknia, vagy meg kell adnia magát, hogy véget érjen az istenítélet. - Daeron herceg nem fog harcolni - jegyezte meg Dunk. - Hát jól semmiképpen! - nevetett fel Ser Lyonel. - Viszont ott van. a három fehér kardú, akikkel gondunk lesz. Baelort láthatólag ez a lehetőség sem töltötte el aggodalommal. - Öcsém hibát követett el, amikor megparancsolta a testőrlovagoknak, hogy szálljanak harcba fiaiért. Az esküjük tiltja, hogy kezet emeljenek a sárkány vérére. Szerencsére én is az vagyok - mosolyodott el halványan. - Tartsátok távol t őlem a többieket, én majd elbánok a testőrökkel. - Hercegem, lovagias ez? - kérdezte Ser Lyonel Baratheon, miközben a septon befejezte a fohászkodást. - Majd eldöntik az istenek - felelte Lándzsatörő Baelor. Mély, várakozásteljes csend telepedett Hamugázló mezejére. Nyolcvan yarddal távolabb Aerion szürke csődöre türelmetlenül felhorkantott, és a sáros földet kapálta. Ezzel szemben Mennydörgés teljes nyugalommal állt; idősebb volt, félszáz küzdelem veteránja, tudta, mit várnak tőle. Egg feladta Dunknak a pajzsát. - Az istenek legyenek veled, ser! - suttogta a fiú. Szilfájának és hullócsillagának látványa erőt öntött Dunkba. Becsúsztatta bal karját a szíjak alá, és megragadta a fogót. Te tölgy és vas őrizzetek szépen, hogy ne égjek még ma pokolnak tüzében. Acél Pate odavitte a lándzsáját, de Egg ragaszkodott hozzá, hogy ő adja azt Dunk kezébe. Két oldalt bajtársai átvették saját lándzsáikat, és hosszú vonalban széthúzódtak. Baelor herceg várakozott a balján, Ser Lyonel a jobbján, de a sisak szűk szemrésén keresztül Dunk csak azt látta, ami közvetlenül előtte volt. Az emelvény eltűnt, akárcsak a kerítés mellett tolongó köznép; csak a sáros mező, a kavargó, sápadt köd, a folyó, a város, a kastély és a szürke csataménen ülő fiatal herceg maradt, pajzsán sárkánnyal, sisakján lángokkal. Dunk látta, ahogy Aerion átveszi apródjától nyolc láb hosszú, éjfekete csatalándzsáját. Át fogja döfni vele a szívem, ha tudja. Felharsant egy kürt. Dunk egy szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul ült, mint egy borostyánba ragadt légy, pedig az összes többi ló elindult. Pánik futott végig rajta. Elfelejtettem! - gondolta kétségbeesetten. Mindent elfelejtettem, szégyenben maradok, elveszítek mindent! Mennydörgés mentette meg. A nagy barna csődör akkor is tudta, mit kell tennie, amikor lovasa nem. Lassú ügetésbe fogott. Ettől Dunk-on is úrrá lett a kiképzése. Finoman megsarkantyúzta csataménjét, és előreszegezte lándzsáját. Ezzel egy időben

felhúzta pajzsát, mely így majdnem teljesen eltakarta teste bal oldalát. Kissé megdöntötte, hogy kifelé csússzon le róla a lándzsahegy. Te tölgy és vas őrizzetek szépen, hogy ne égjek még ma pokolnak tüzében. A tömeg harsogása távoli hullámverésnek hallatszott. Mennydörgés vágtázni kezdett. Dunk fogai összekoccantak a ló heves lépteitől. Lenyomta sarkait, teljes erejéből összeszorította combjait, és hagyta, hogy teste az alatta lévő mén mozgásának részévé váljon. Én vagyok Mennydörgés és Mennydörgés én, egy lény vagyunk, összenőttünk, egyek vagyunk. A sisakjában már most úgy felforrósodott a levegő, hogy alig tudott lélegezni. Ha tornán lett volna, ellenfele a sorompó túlfelén, bal kézről dübörgött volna felé, így Dunknak át kellett volna vetnie lándzsáját Mennydörgés nyaka fölött. A ferde tartás miatt a fegyver valószínűleg eltört volna becsapódáskor. Ma azonban halálosabb játékot játszottak. Az elválasztó sorompó híján a csatamének egyenesen egymásnak rontottak. Baelor herceg hatalmas feketéje sokkal gyorsabb volt, mint Mennydörgés, s Dunk sisaknyílása sarkából meg is pillantotta a herceget maga előtt. A többieket inkább érezte, semmint látta. Nem számítanak, csak Aerion számít, senki más! Figyelte, hogyan közeledik a sárkány. Aerion herceg szürkéjének patái alól sárgöröngyök csapódtak fel, s Dunk még lángoló orrlyukait is ki tudta venni. A fekete lándzsa hegye még mindig felfelé mutatott. Az, aki magasra tartja a lándzsáját, hogy csak az utolsó pillanatban engedje le, mindig azt kockáztatja, hogy túl alacsonyra engedi, mondogatta az öreg. Dunk saját lándzsája hegyével a herceg mellvértjének közepére célzott. A lándzsám a karom része, mondta magában. Az ujjam, egy faujj. Nem kell mást tennem, csak megérintenem hosszú faujjammal. Megpróbált nem tudomást venni Aerion fekete lándzsájának pillanatról pillanatra növekvő acélhegyéről. A sárkányt nézd, a sárkányt! - gondolta. A hatalmas, háromfejű fenevad lángcsóvái és szárnyai teljesen beborították a pajzsot. Nem, csak oda nézz, ahová célzol! -jutott eszébe hirtelen, de lándzsája már el is kezdett félrecsúszni. Dunk megpróbált korrigálni, de elkésett. Látta, ahogy fegyvere hegye nekicsapódik Aerion pajzsának, a sárkány két feje között, lepattintva egy festett lángnyelvet. A tompa reccsenés közben Mennydörgés hátratántorodott alatta, megremegve az ütközéstől, és fél szívdobbanással később valami rettenetes erővel csapódott Dunk oldalába. A lovak vadul összeütköztek, páncélok csörögtek és ropogtak, ahogy Mennydörgés megbotlott és Dunk elejtette lándzsáját. Aztán már túl is jutott ellenfelén, kétségbeesetten kapaszkodva nyeregkápájába, hogy a földre ne zuhanjon. Mennydörgés oldalra tántorodott a sárban, és Dunk érezte, hogy lova hátsó lábai kicsúsznak alóla. Pörögve siklottak félre, majd keményen a földnek ütődött a csődör hátsó fele. - Fel! - üvöltötte Dunk, Mennydörgés véknyába vágva sarkantyúját. - Mennydörgés, fel! - És az öreg csatamén valahogy ismét lábra kapott. Éles fájdalmat érzett a bordái alatt, és a bal karját ólomsúly húzta le. Aerion lándzsája áthatolt a tölgyön, az acélon és a gyapjún, három lábnyi szálkás kőrisfa és acél meredt ki Dunk oldalából. Átnyúlt a jobb kezével, közvetlenül a hegy alatt megmarkolta a lándzsadarabot, összeszorította a fogát, és egyetlen hatalmas rántással kitépte a sebből. Vér fröccsent, átáztatva láncingét, vörösre festve köpenyét. A világ meglódult, és Dunk

majdnem lezuhant a lóról. A fájdalom ködében tompán hallotta, hogy valakik a nevét kiáltják. Gyönyörű pajzsa használhatatlanná vált. Félredobta, félredobta a szilfát, a hullócsillagot, a törött lándzsát, mindent; kardot rántott, de a mozdulat olyan fájdalommal járt, hogy nem hitte, hogy képes lesz forgatni is. Szűk körben megfordította Mennydörgést, és megpróbálta felmérni, mi történik a csatamezőn. Ser Humfrey Hardyng láthatólag sérülten kapaszkodott lova nyakába. A másik Ser Humfrey mozdulatlanul feküdt a vérmocskos sárban, ágyékából egy törött lándzsa állt ki. Dunk látta Baelor herceget elvágtatni, sértetlenül, hogy kivessen egy testőrlovagot a nyergéből. Egy másik testőr már a földön hevert, és Maekar sem ült a nyergében. A harmadik testőr Ser Robyn Rhyslinget szorongatta. Aerion, hol van Aerion? Dunk élesen elfordította a fejét a háta mögött felhangzó patadobogás hallatán. Mennydörgés hiábavalóan kapálózva megtántorodott és hátrálni kezdett, ahogy Aerion szürke csődöre teljes vágtában nekirontott. Dunk ez alkalommal nem is remélhette, hogy nyeregben marad. Kardja pörögve repült ki kezéből, és a föld hirtelen közeledni kezdett felé. Csontropogtató erővel ért talajt. Fájdalom nyilallt végig rajta, olyan élesen, hogy feljajdult. Egy pillanatig képtelen volt megmozdulni, csak feküdt tehetetlenül. A vér íze betöltötte a száját. Dinka Dunk azt hitte, lovag lehet. Tudta, hogy lábra kellene állnia, különben meghal. Nyögve négykézlábra küzdötte magát. Nem kapott levegőt, nem látott semmit. Sisakrése teletömődött sárral. Vakon talpra kászálódott, és egyik páncélkesztyűs kezét a sárhoz emelte. Igen, ez az... Az ujjai között egy repülő sárkányt és egy lánc végén pörgő tüskés csatacsillagot pillantott meg. Aztán mintha darabokra hullott volna a feje. Amikor kinyílt a szeme, ismét a földön feküdt, a hátán elterülve. A sár kirepült a sisakrésből, de most vér takarta el az egyik szemét. Semmit sem látott maga felett, csak a sötétszürke eget. Az arca fájdalmasan lüktetett, és érez te a pofacsontjának meg a halántékának nyomódó hideg fémet. Betörte a fejemet, haldoklom! Ám még ennél is rosszabb volt, hogy társai is vele fognak halni: Raymun, Baelor herceg és a többiek. Cserben hagytam őket, nem vagyok bajnok. Még csak kóbor lovag sem vagyok. Nem vagyok semmi. Eszébe jutott Daeron herceg dicsekvése, hogy senki sem tud úgy mozdulatlanul feküdni a sárban, mint ő. Nem látta még Dinka Dunkot, igaz? A szégyen rosszabb volt, mint a fájdalom. Megjelent fölötte a sárkány. Három feje volt, szárnyai mint a lángnyelvek, vörösek, sárgák és narancsszínűek. Nevetett. - Meghaltál már, kóbor lovag? - kérdezte. - Könyörögj kegyelemért, ismerd be bűnödet, és talán csak a kezed meg a lábad fogom követelni! Ah, és persze a fogaidat, de mit számít néhány fog? Egy ilyen alak évekig elélhet zabkásán. - A sárkány ismét felnevetett. - Nem? Akkor edd meg ezt! - A tüskés golyó újra és újra körbefordult az égen, majd egy hullócsillag sebességével Dunk feje felé kezdett zuhanni. Dunk félregurult. Nem tudta, hol talált rá az erejére, de rátalált. Nekigurult Aerion lábainak, acélba burkolt karját combja köré kulcsolta, átkozódva lerántotta a herceget a sárba, és fölébe

kerekedett. Most lengesd azt az átkozott csatacsillagot! A herceg megpróbálta fejbe vágni páncélja élével, de a horpadt sisak felfogta az ütés erejét. Aerion erős volt, de Dunk még erősebb, ráadásul nagyobb és nehezebb is. Mindkét kezével megmarkolta a pajzsot, és addig csavarta, míg el nem szakadtak a szíjak. Aztán lesújtott vele a herceg sisakjának tetejére, újra és újra és újra, szilánkokra zúzva a zománc lángnyelveket. A pajzs vastagabb volt, mint Dunké, tömör tölgy, vaspántokkal. Letört egy lángnyelv. Aztán még egy. Hamarabb fogytak el a herceg lángjai, mint Dunk ütései. Aerion végül elengedte hasznavehetetlen csatacsillagjának markolatát, és a csípőjén lógó tőr felé kapott. Kiszabadította hüvelyéből, de amikor Dunk félrerántotta a pajzsot, a fegyver a sárba repült. Ser Duncant, a Magasat legyőzhetted, de Bolhavégi Dunkot soha! Az öreg megtanította a bajvívás és a kardforgatás alapjaira, de ezt a fajta harcot korábban, a város csapszékei mögött, a kanyargós sikátorokban tanulta meg. Dunk félrelökte az ütött-kopott pajzsot, és felrántotta Aerion sisakrostélyát. A rostély a gyenge pont, jutottak eszébe Acél Pate szavai. A herceg szinte teljesen felhagyott az ellenállással. Lila szemét rémület töltötte el. Dunk hirtelen késztetést érzett, hogy benyúljon, és két acéllal borított ujja közt szétmorzsolja valamelyik szemgolyóját, mint egy szőlőszemet, de ez nem lett volna lovagias. - ADD MEG MAGAD! - üvöltötte. - Megadom magam - suttogta a sárkány. Sápadt ajkai alig mozdultak. Dunk pislogva nézett le rá. Egy pillanatig nem hitt a fülének. Ennyi? Vége? Lassan körbenézett. A látómezejét félig eltakarta az arca bal felét szétzúzó csapás. Megpillantotta Maekar herceget, amint kezében buzogánnyal próbálta fia mellé verekedni magát. Lándzsatörő Baelor állt az útjában. Dunk talpra kászálódott és felrángatta Aerion herceget is. Remegő ujjakkal megoldotta sisakja szíjait, és félrelökte a sisakot. Azonnal képek és hangok törtek rá; nyögések és káromkodások, a tömeg kiáltásai, egy csődör nyerítése, egy gazdátlanul vágtató hátas. Mindenfelé acél csattant acélon. Raymun és kuzinja gyalogosan küzdöttek az emelvény előtt. Pajzsaik szilánkokra törve, a piros és a zöld alma is forgáccsá vált. A testőrlovagok egyike sebesült társát támogatta le a küzdőtérről. Teljesen egyformának t űntek fehér páncéljukban és köpenyükben. A harmadik fehér lovag a földön feküdt, és a Nevető Vihar Baelor herceg mellé lépett Maekar herceg ellenében. Buzogány, csatabárd és kard csattogott a mellvérteken és a sisakokon. Maekar minden ütésére három érkezett válaszul, és Dunk látta, hogy a küzdelem hamarosan véget ér. Véget kell vetnem neki, mielőtt még többen halnak meg! Aerion herceg hirtelen lehajolt a csatacsillagjáért. Dunk hátba rúgta, letaszította a földre, majd megragadta egyik lábát, és átvonszolta a küzdőtéren. Mire odaért az emelvényhez. Lord Ashford elé, a Fényes Herceg barna volt, mint egy árnyékszék. Dunk talpra rángatta és megrázta. A sár egy részre Lord Ashfordra és leányára fröccsent. - Mondd ki! Fényeslángú Aerion kiköpte a száját eltömő füvet és sarat. - Visszavonom a vádat. Dunk később nem tudta volna megmondani, hogy a saját lábán távozott-e a

küzdőtérről, vagy letámogatták. Mindene fájt, egyik része jobban, mint a másik. Most már igazi lovag vagyok? - jutott eszébe a kérdés. Bajnok lettem? Egg, Raymun, sőt Acél Pate is segített neki levenni a lábvértet és a nyakvédőt. Dunk szédült, alig tudta megkülönböztetni őket egymástól. Ujjak voltak, hangok és mozdulatok. A panaszok Pate-től származtak, ezt tudta. - Nézzétek, mit csinált a páncélommal! - morogta a kovács. - Csupa horpadás, repedés és karcolás! De mit számít, kérdem én? Attól tartok, le kell róla vágni a mellvértet. - Raymun! - szólalt meg Dunk sürgetően, elkapva barátja karját. - A többiek? Hogy vannak? - Tudnia kellett. - Meghalt valaki? - Beesbury - felelte Raymun. - Alkonyvölgyi Donnel végzett vele még az első rohamban. Ser Humfrey is súlyosan megsebesült. A többiek csak horzsolásokat szereztek, semmi komoly. Kivéve téged. - És a vádlók? - Ser Willem Wylde-ot, a testőrlovagot, eszméletlenül vitték le a küzdőtérről, és valószínűleg én is eltörtem a kuzinom néhány bordáját. Legalábbis remélem. - És Daeron herceg? - bukott ki Dunkból. - Él? - Ser Robyn kiütötte a nyeregből, és mozdulatlanul fekve maradt. Talán eltört a lába. A lova is megtaposta, miközben ide-oda vágtatott a mezőn, Dunkra szédülése és zavarodottsága ellenére óriási megkönnyebbülés tört. - Ezek szerint tévedett az álma. A halott sárkány. Hacsak Aerion meg nem halt. De nem halt meg, ugye? - Nem - rázta meg a fejét Egg. - Meghagytad az életét. Nem emlékszel? - Nem is tudom. - A küzdelem emlékei már most kezdtek elhomályosulni, összezavarodni. -Az egyik pillanatban részegnek érzem magam. A következőben annyira fáj, hogy tudom, hogy haldoklok. Lefektették, beszéltek hozzá, de ő csak a zavaros szürke eget bámulta. Úgy érezte, mintha még mindig reggel lenne. Kíváncsi lett volna, mennyi ideig tartott a Próba. - Az istenek legyenek jók hozzá, a lándzsa hegye mélyen benyomta a bordáit! - hallotta Raymun hangját. - El fog fertőzni, hacsak... - Itassátok le, és öntsetek rá forró olajat! - tanácsolta valaki. - így csinálják a magiszterek is. - Bort! - csendült fel egy fémesen kongó hang. - Ne olajat, az megöli, hanem forró bort. Amint ellátta az öcsémet, ide küldöm Yormwell magisztert, hogy nézze meg. Egy magas lovag állt meg Dunk fölött, számtalan ütéstől behorpadt és összekarcolódott fekete vértben. Baelor herceg. A sisakját díszítő skarlát sárkány elvesztette az egyik fejét, mindkét szárnyát és farka nagy részét. - Kegyelmes uram - rebegte Dunk -, az életem a tiéd. Kérlek. Fogadd el. - Az enyém. - A fekete lovag megtámaszkodott Raymun vállán. - Szükségem van jó emberekre, Ser Duncan. A birodalom... - Furcsán kásásnak tűnt a hangja. Talán megharapta a nyelvét. Dunk nagyon fáradt volt. Alig bírt ébren maradni. - Az életem a tiéd - motyogta még egyszer. A herceg lassan ide-oda forgatta a fejét. - Ser Raymun... a sisakom, ha lennél szíves. A rostély... eltört a rostély, és az ujjaim...

mintha fából lennének... - Azonnal, kegyelmes uram. - Raymun két kézzel megfogta a herceg sisakját, és felnyögött. - Pate, segíts! Acél Pate odahúzott egy zsámolyt. - Behorpadt a hátulja, kegyelmes uram, a bal oldalon. Belenyomódott a nyakvédőbe. Jó acél, hogy kibírt egy ilyen ütést. - Az öcsém buzogánya, valószínűleg - felelte Baelor akadozó nyelvvel. - Erős ember. Felnyögött. - Ez... furcsa... én... - Jön már - emelte le Pate a horpadt sisakot. - Az istenek legyenek kegyesek! Ó istenek ó istenek ó istenek tartsátok meg... Dunk valami vörös-nedveset látott kiesni a sisakból. Valaki magas, rettenetes hangon felsikoltott. A kietlen szürke ég előtt egy magas, nagyon magas herceg támolygott, fél koponyával. Dunk látta alatta a vörös vért és a fehér csontot, és valami mást is, valami kékesszürkét, valami pépeset. Lándzsatörő Baelor arcán különös, zavart kifejezés suhant át, mint felhő a nap előtt. Felemelte az egyik kezét, és finoman, ó, nagyon finoman megérintette a tarkóját két ujjával. Aztán elzuhant. Dunk kapta el. - Fel! - mondta, miként Mennydörgésnek a viadal során, legalábbis így mesélték neki. - Fel, fel! - Ő azonban nem emlékezett erre később, és a herceg nem állt fel. *** A Targaryen házból való Baelort, Sárkányk ő hercegét, a Király Kezét, a Birodalom Védelmezőjét, Westeros Hét Királysága trónjának örökösét Hamugázló kastélyának udvarán, a Konkoly folyó északi partján helyezték máglyára. A többi nagy ház a sötét földbe temette vagy a hideg zöld tengerbe süllyesztette volna halottját, de a Targaryenek a sárkány leszármazottai voltak, így végzetük a lángokba íródott. Baelor kora legvitézebb lovagja volt, és egyesek szerint vértbe öltözve, kezében karddal kellett volna szembenéznie a sötétséggel. Végül azonban királyi atyja kívánsága győzedelmeskedett, márpedig II. Daeron békés uralkodó volt. Amikor Dunk elbicegett Baelor ravatala mellett, a herceg fekete bársonyzekét viselt, mellén skarlátfonallal hímzett háromfejű sárkánnyal. A nyakában egy nehéz aranylánc lógott. Kardja hüvelyben nyugodott az oldalán, de fejét sisak födte, egy vékony aranysisak, felhúzott rostéllyal, hogy a nép láthassa az arcát. Valarr, az ifjú herceg a ravatal végénél állt. Atyja alacsonyabb, karcsúbb, jókép űbb mása volt, a kétszeresen törött orr nélkül, amitől Baelor inkább emberinek tűnt, semmint királyinak. Valarr haja barna volt, de egy fényes ezüst-arany sáv futott végig benne. Dunknak Aerion jutott eszébe róla, de tudta, hogy ez nem fair. Egg növésnek indult haja ugyanúgy csillogott, mint bátyjáé, pedig Egg elég rendes legény volt, ahhoz képest, hogy hercegnek született. Amikor megállt, hogy esetlenül részvétét nyilvánítsa és köszönetet mondjon, Valarr herceg rászegezte hidegkék tekintetét és így szólt: - Apám még csak harminckilenc éves volt. Nagy király lehetett volna, a legnagyobb

Aegon, a Sárkány óta. Miért szólították el az istenek őt, és hagytak meg téged? Megrázta a fejét. - Távozz, Ser Duncan. Távozz! Dunk szótlanul kibotorkált a kastélyból, és visszament a zöldtó melletti táborba. Nem tudott megfelelni Valarr kérdésére. Sem a sajátjaira. A magiszterek és a forró bor megtették a magukét, a sebe szépen gyógyult, bár a bal karja és a mellbimbója között mély, ráncos heg marad egész életére. Nem tudott úgy ránézni a sebre, hogy ne jusson eszébe Baelor. Egyszer a kardjával, egyszer pedig a szavával mentett meg, és mégis halott volt. Ahogy ott állt, értelmetlenné vált az a világ, melyben egy nagy hercegnek kellett meghalnia ahhoz, hogy egy kóbor lovag élhessen. Dunk leült a szilfája alá és komoran a lábára meredt. Amikor másnap megjelent a királyi egyenruhát viselő négy őr a táborában, biztosra vette, hogy mégiscsak megölik. Túl gyenge és fáradt volt ahhoz, hogy a kardjáért nyúljon. Csak ült, hátát a szilfának vetve, és várt. - Egy herceg kéri, hogy szót válthasson veled. - Melyik herceg? - kérdezte Dunk riadtan. - Ez a herceg! - reccsent meg egy nyers hang, mielőtt a kapitány válaszolhatott volna. A szilfa mögül Maekar Targaryen lépett elő. Dunk lassan feltápászkodott. Mit akar most tőlem? Maekar intett, és az őrök ugyanolyan váratlanul eltűntek, mint ahogy felbukkantak. A herceg egy hosszú pillanatig Dunkot méregette, majd megfordult, és a tóhoz lépve lenézett a vízfelszínen tükröződő képmására. - Elküldtem Aeriont Lysbe - közölte hirtelen. - Néhány év a Szabad Városokban talán a javára válik. Dunk soha nem járt még a Szabad Városokban, így nem tudta, mit mondhatna erre. Örült, hogy Aerion eltűnt a Hét Királyságból, és remélte, soha nem is tér vissza, de ilyesmit nem mond az ember egy apának a fiáról. Úgyhogy némán állt. Maekar herceg szembe fordult vele. - Egyesek azt fogják mondani, meg akartam ölni a bátyámat. Az istenek tudják, hogy ez hazugság, de most már halálom napjáig hallgathatom a suttogásokat. És nem kétlem, az én buzogányomtól származott a halálos ütés. A küzdelem során rajtam kívül csak a három testőrlovaggal szállt szembe, akik esküjük miatt csak védekezhettek. Tehát csak én lehettem az. Furcsa, de nem emlékszem arra az ütésre, amelyik betörte a koponyáját. Hogy ez áldás, vagy átok? Egy kicsit mindkettő, azt hiszem. Abból, ahogy a herceg Dunkra nézett, úgy tűnt, választ vár. - Nem tudnám megmondani, kegyelmes uram. - Talán gy űlölnie kellett volna Maekart, különös módon mégis együtt érzett vele. - Uram, a te kezedben volt a buzogány, Baelor herceg mégis értem halt meg. Tehát én is legalább annyira oka vagyok a halálának, mint te. - Igen - látta be a herceg. - Te is hallani fogod a sugdolózásokat. A király öreg. Amikor meghal, Valarr lép a Vastrónra atyja helyett. Akárhányszor elveszítünk egy csatát, akárhányszor rossz lesz a termés, a bolondok mindig azt fogják mondani: „Baelor nem hagyta volna, hogy így legyen, de megölte a kóbor lovag.” Dunk látta a herceg szavainak igazságát.

- Ha nem harcolok, levágatod a kezem. És a lábam. Néha csak ülök itt, a fa alatt, a lábaimat bámulva, és azt kérdezem magamtól, hogy feláldozhattam-e volna az egyiket? Hogy is érhetne fel a lábam egy herceg életével? Vagy a másik kettőével, a két Humfreyével? Ők is jó emberek voltak. - Ser Humfrey Hardyng épp előző este halt bele sérüléseibe. - És mit válaszol a fád? - Semmit, amit hallanék. De az öreg, Ser Arlan, minden este azt mondta: „Kíváncsi vagyok, mit hoz a reggel”. Soha nem tudta, nem jobban, mint mi. Nem lehet, hogy felvirrad egyszer a reggel, amikor szükségem lesz arra a lábra? Amikor a birodalomnak lesz szüksége arra a lábra, jobban, mint egy herceg életére? Maekar elrágódott ezen egy ideig. Száját összeszorította ezüstfehér szakálla alatt, amitől oly szögletesnek tűnt az arca. - Kötve hiszem! - bökte ki végül nyersen. - A birodalomban annyi kóbor lovag van, mint kóbor macska, és mindegyiknek megvan a két lába. - Ha kegyelmes uram jobb választ tud, szívesen meghallgatom. Maekar összeráncolta a homlokát. - Lehet, hogy az istenek szeretik a kegyetlen tréfákat. Vagy lehet, hogy nem léteznek istenek. Talán értelmetlen ez az egész. Megkérdezném a Főseptont, de amikor utoljára felkerestem, azt mondta, hogy senki sem értheti meg teljesen az istenek szándékait. Lehet, hogy meg kellene próbálnia egy fa alatt aludnia. - Elfintorodott. - Úgy tűnik, ser, a legkisebb fiam igen megkedvelt. Ideje, hogy apródnak álljon, de azt mondja, senki mást nem hajlandó szolgálni, csak téged. Zabolátlan a fiú, de ezt bizonyára te is észrevetted. Magad mellé veszed? - Én? - Dunk kinyitotta, becsukta, majd megint kinyitotta a száját. - Egg... akarom mondani, Aegon... rendes legény, de... kegyelmes uram... tudom, micsoda megtiszteltetés ez... de... én csak egy kóbor lovag vagyok. - Azon lehet változtatni - felelte Maekar. - Aegon visszatér nyárodúi kastélyomba. Neked is jut ott hely, ha akarod. Házam lovagja lehetsz. Felesküszöl rám, és akkor Aegon lehet az apródod. Miközben te őt tanítod, a fegyvermestereim befejezik a te képzésedet. - A herceg szúrósan rámeredt Dunkra. - A te Ser Arlanod megtett mindent, amit tudott, nem kétlem, de sokat kell még tanulnod. - Tudom, uram. - Dunk körülnézett a tisztáson. A zöld füvön, a nádon, a szilfán, a napsütötte tó felszínén táncoló fodrokon. Megint egy sárkánylégy repült a víz fölött, talán ugyanaz, mint néhány napja. Mi legyen, Dunk? - kérdezte magától. Sárkánylegyek vagy sárkányok? Nemrég még azonnal válaszolt volna. Erről álmodott egész életében, de most, hogy elérhető közelségbe került az álma, megrémült tőle. - Mielőtt Baelor herceg meghalt, neki ajánlottam az életemet. - Pimaszság volt - szögezte le Maekar. - Mit mondott? - Azt, hogy a birodalomnak szüksége van jó emberekre. - Az már igaz. Na és? - Magam mellé veszem a fiad apródomul, kegyelmes uram, de nem megyek Nyárodúba. Sem egy évre, sem kettőre. Egg eleget látott már a kastélyokból, azt hiszem. Csak akkor veszem magam mellé, ha velem jöhet az útra. - Rámutatott az öreg Pejkóra. - Az én

lovamat fogja megülni, az én régi köpenyemet fogja viselni, a kardomat fogja élezni és a páncélomat fogja csiszolgatni. Fogadókban, istállókban fogunk aludni, néha földesurak és lovagok kastélyaiban, de ha kell, fák alatt. Maekar herceg hitetlenkedve meredt rá. - Elvette a Próba az eszed, ember? Aegon a birodalom hercege! A sárkány vére! A hercegek nem csatornákban alszanak és nem kemény sózott húst esznek! - Látta Dunk tétovázását. - Mit nem mersz megmondani nekem? Ki vele, Ser! - Biztosra veszem, hogy Daeron soha nem aludt csatornában - mondta Dunk halkan, nagyon halkan -, és Aerion sem evett soha mást, mint friss, véres húst. Maekar Targaryen, Nyárodú hercege hosszú ideig bámulta Bolhavégi Dunkot. Állkapcsa némán mozgott ezüstös szakálla alatt. Végül sarkon fordult és elment, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Dunk hallotta, ahogy elvágtatott embereivel. Amikor elhalkult a lódobogás, nem hallatszott más hang, csak a víztükör fölött repdeső sárkánylégy szárnyainak halk zümmögése. A fiú másnap reggel érkezett, épp napkeltekor. Régi csizmát, barna nadrágot, barna gyapjúzekét és egy régi utazóköpenyt viselt. - Atyámuram azt mondta, téged kell szolgálnom. - Szolgálnom, Ser - emlékeztette Dunk. - Kezdheted a nyergeléssel. Pejkó a tied, bánj vele rendesen! Mennydörgés hátán pedig csak akkor akarlak látni, ha én teszlek fel rá. - Hová megyünk, ser? - indult el Egg a nyergekért. Dunk elgondolkodott egy pillanatra. - Még sohasem jártam a Vörös-hegység túloldalán. Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk Dorne-t? Egg elvigyorodott. - Azt mondják, jó bábelőadások vannak arrafelé. [1]

A fordítást az azóta kiadott regények szövegének figyelembe vételével némileg módosítani kellett. Bizonyos földrajzi nevek a regényekben más fordítással szerepelnek ezért ezeket átírtam. A módosított nevek a következőek: Fillérfa – Krajcárfa, Ashford – Hamugázló, Tetűmély – Bolhavég, Nyárterme – Nyárodú, Királyrév – Királyvár, Vörös Erőd – Vörös torony, Hódszirt – Casterly-hegy, Magaskert – Égikert, Folyófutam – Zúgó, Gyepű – Határvidék, Tengervég – Tengerszem, Tüske – Arbor, Citadella – Fellegvár, Hosszúlándzsás Leo – Hosszútövis Leo. A cserék nem tükröznek értékítéletet, pusztán az egységesítés okán végeztem el. (GyZ) [2] Az eredetiben „Medve, medve, barna medve, merre fordul a lányok kedve” volt, azonban az angol eredetiben csak a dal címe szerepelt. A Kardok vihara című kötetben közben elkészült a dal fordítása, így onnan vettem a címet. [3] A fordítások egységesítése miatt ezt a gyakran idézett mondatot kicseréltem Nagy Atilla fordítására (Felesküdött kard), mert véleményem szerint jobban tükrözi az eredetit: „Dunk the lunk, thick as a castle wall.” Békési József és Varga Péter fordításában ez így szólt: „Dunk, te tökfej, tompa vagy, mint egy buzogány.” Emiatt a többször szereplő Dunk, a tökfej kifejezést is lecseréltem Dinka Dunk-ra. (GyZ) [4] A szövegben eredetileg a „Király Keze” kifejezés szerepelt, ami szöveghű fordítása a Hand of the King-nek, azonban A Tűz és Jég dala köteteiben ez a cím a Király Segítője, ezért kicseréltem. [5] Aemon Targaryen, A Tűz és Jég dala egyik fontos szereplője. [6] A mondat az eredeti fordításban így hangzott: „Tölgy és vas, vigyázz rám, mert ha meghalok, a pokol vár.” Mivel a versike az eddig kiadott mindhárom novellában szerepel, úgy döntöttem, hogy Nagy Atilla Felesküdött kard-ban közölt fordítását fogom használni. (GyZ)