Dalby Liza Gesa

Fordította Gellért Marcell

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2006

A fordítás alapjául szolgáló mű: Liza Crihfield Dalby: Geisha

Copyright © 1983 by Liza Crihfield Dalby Twenty-four-Yeras Later © 1998 by Liza Crihfield Dalby Hungárián translation © Gellért Marcell, 2002 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006

ISBN 963 7253 82 3

Michaelnek és Marie-nak

TARTALOM

ELŐSZÓ / 13 A GÉSÁK ÉS AZ ANTROPOLÓGIA / 13 HUSZONNÉGY ÉVVEL KÉSŐBB / 19

ELSŐ RÉSZ „ROKONSÁGI” KAPCSOLATOK I. NŐVÉREK / 23 Egy gésa halála / 23 A gésacsalád / 24 Fiak és szeretők / 27 A tánc / 31 II. KIOTÓ / 37 Gerald Ford és a maikók / 37 Boncsi / 42 Pontocsói viszontlátás / 46 Az utolsó konyak / 50 III. ELTÉPHETETLEN KÖTELÉKEK / 55 Nevek / 55 Kölcsönös vonzalom / 58 Háromszor három csésze / 60 Minarai: tanulás megfigyelés útján / 64

IV. PONTOCSÓ RÉGEN / 69 Hidak és folyók / 69 Törvényes prostitúció / 74 Az aranykor / 83 Jogi szabályozás / 87 Szabványosítás / 88 A modernség ellentmondásai / 91 V. GÉSAMEGÚJULÁS / 99 Vetélkedő gésák / 99 A gésák mint a társadalom köldöke / 103 A gésák könyve / 104 A gésák modernizálása / 107 Ráfordítás és nyereség / 109 Diszkrét reformjavaslatok a fontolva haladó gésák számára / 111 Gésák a háborúban / 113 VI: A DOLGOK KEZDETE / 119 Köszöntések / 120 Icsigiku bemutatkozása / 121 Az első fogadásom / 125 A maikók szexuális „beavatása” / 130 Étel és ital / 134 Új gésa a városban / 136 VII. NEMZEDÉKEK / 141 Szecubun: a tavaszi újév / 141 A pontocsói nagy trió / 144 Világtalan galambok / 153 A kis sárkányok / 157 VIII. GÉSAFOGADÁSOK / 163 Adzasiki / 163 A sörszertartás / 164 Futami, a Dai-Icsi „kis anyja”/ 165 Egyedül Gionban / 172 Vacsorameghívások / 177

Koktélok vagy osaku? / 180 Alkalmi dzasiki / 183

MÁSODIK RÉSZ VÁLTOZATOK IX. A TITOKZATOS GÉSÁK / 189 Virágnegyedek / 189 Gésák és feleségek / 191 Feleség kontra gésa / 194 Szolgáltatás / 197 X. AKASZAKA TÜNDÖKLÉSE / 201 Versengő virágzás / 201 Akaszaka: előítélet és presztízs / 203 Siker Akaszaka módra / 210 XI. BELVÁROSI GÉSÁK / 215 A Jamabuki gésaház / 215 Egy gésa élete / 217 A gésákkal való szórakozás művészete / 221 Illúziók nélkül / 224 Készpénz / 228 XII. ÉLET ÉS MŰVÉSZET / 233 A cseresznyevirágok hölgye / 233 Az erkölcsök hanyatlása / 234 A művészet mint élet / 237 Kiből lesz gésa? / 239 Gésák lányai / 241 Gésafeleségek / 247 XIII. VIDÉKI GÉSÁK / 251 Atami, a fürdőváros / 251 Sekély folyó / 255

Társadalmilag elismert hivatás / 260 Icsigiku Atamiban / 263

HARMADIK RÉSZ AZ ÉRZÉKEK BIRODALMA XIV. HÁROM HÚR / 273 A samiszen / 273 Gésamuzsikusok / 275 Divertimentók / 279 A három húr vonzásában /281 XV. GÉSAELEGANCIA / 291 A lebegő világ / 291 Iki / 293 A legrangosabb előadások / 297 Akik kedvelik a gésákat / 301 XVI. KIMONÓ / 305 A kimonók nyelvén / 306 Kimonók és viselőik / 308 Történelmi előzmények / 312 Kimonóiskolák / 314 Kis kimonónyelvtan / 317 XVII. TOVÁBBI KÜLÖNLEGESSÉGEK ÉS VISSZATEKINTÉS / 327 Az Isteni Erény Temploma / 327 Lampionok / 330 Ellenáramlatok / 334 JEGYZETEK / 338 SZÓMAGYARÁZAT / 352

A kultúra eleven lényege megértésének titka, hogy úgy ragadjuk meg, amint van, a maga valódi konkrétságában. Kuki Sudzó: Iki no Kódzó (1930)

ELŐSZÓ A GÉSÁK ÉS AZ ANTROPOLÓGIA

Ez a könyv elsősorban a gésákról szól, és szerzője szándéka szerint mindazon olvasók érdeklődésére számot tarthat, akiket már megérintett ennek az egzotikus kultusznak a szépsége, és szeretnének többet is megtudni róla. A gésákon túl azonban szól a japán kultúráról is, hiszen a gésák kultusza - mindaz, amit a gésák tesznek és képviselnek - csakis a kultúra tágabb rendszerében érthető és értelmezhető. A japán szokások, a történelem, a jogrendszer, a társadalmi érintkezés szabályai és ennek pszichológiai háttere, az üzleti élet, a férfi-nő viszony, a vallások, az öltözködés, az étkezési kultúra, a zene, a szépművészetek, a nemzeti és kulturális identitástudat stb. ismerete nélkül lehetetlen érdemben bármit is mondani a gésákról. Ez persze nem azt jelenti, hogy számomra a gésák csupán ürügyül szolgáltak arra, hogy általában a japánokról és a japán kultúráról írhassak. A gésák sok tekintetben bepillantást engednek Japán életébe és kultúrájába, de ennél többre ez a könyv -mivel elsősorban róluk szól - nem vállalkozik. Számomra a gésák nem egy öntörvényű mikrokozmosz képviselői, nem szimbólumok, még csak nem is egy nagyobb kulturális egység, a japán társadalom jelképes megtestesítői. De nem is egy pusztán marginális szubkultúra képviselői. Kultuszuk ugyanakkor minden szálával mélyen a japán kultúrában gyökerezik -maguk a japánok „sokkal japánabbnak”

tekintik őket, mint bármely más, egyértelműen megkülönböztethető társadalmi csoportot -, de a gésák sokrétű identitása csakis sajátos vonásaik, egyedi jellemző jegyeik fényében mutatkozik meg igazán. Ezek között is talán a legfontosabb, hogy szinte minden tekintetben mások, mint egy asszony vagy feleség. Elsősorban szerepüket tekintve mások, ami azt jelenti, hogy a házastárs és a gésa szerepei kölcsönösen kizárják egymást. Ha egy gésa férjhez megy, megszűnik gésa lenni. A japán férfiak számára a feleség és a gésa, szerepeiket tekintve, ellentétes viszonyban állnak egymással, azaz a gésa mindaz, ami a feleség nem lehet és fordítva. Bár a házasságban élő japán nők jelentős része ma már dolgozik, társadalmi szerepét tekintve változatlanul az otthonhoz kötődik. (1) Az amerikaiaktól eltérően a japán házastársak szabadidejükben csak ritkán szórakoznak együtt. Mi több, a szerelem és a romantika Japánban ma sem feltétele és velejárója a házasságnak - ezt még az ideális házasság eszméje sem követeli meg. A gésáknál alapkövetelmény a szexuális vonzerő, a művészetekben való jártasság és a szórakoztatókészség, a feleségnek azonban józannak, komolynak és megfontoltnak kell lennie, akár az unalmasság árán is. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy ez az elvárásrendszer több évszázados kultúrtörténeti folyamat terméke, ezért a „szexuális vonzerő” nem feltétlenül ugyanazt jelenti Japánban, mint Amerikában. Sok külföldi nő szemében a gésák tevékenysége „megbotránkoztató”. „A férfiak játékszerei” - mondják, alapjában megkérdőjelezve e hivatás létjogosultságát. A japán kultúrában járatlan kívülálló szemszögéből nézve talán igazuk is van, amikor igazságtalannak és méltatlannak tartják a női szerepek ilyen határozott és intézményesített szétválasztását egy olyan társadalomban, amelyben a férfiak hagyományos vezető szerepe szinte az élet minden területén változatlanul érvényesül. Miért nem mehet el a feleség szórakozni a férjével? Miért nem mehetnek férjhez a gésák is, és dolgozhatnak úgy, ahogy a többi nő? Egyáltalán, miért van szükség gésákra? A japán asszonyok és gésák többsége azonban nem így gondolkodik ezekről a hagyományos intézményekről, és sem alapunk, sem jogunk nincs rá, hogy helytelennek minősítsük ezt az álláspontot, és tájékozatlanságunknál fogva megkérdőjelezzük a létjogosultságát. Könyvemben arra törekedtem, hogy a gésák életét elsősorban az ő szemszögükből mutassam be. A gésáknak önmagukról alkotott képét természetesen sok tényező befolyásolja: hogyan vélekednek ők az asszonyokról, hogyan vélekednek az asszonyok róluk, illetve hogyan vélekednek ők az asszonyok róluk alkotott véleményéről. Jóllehet a gésákról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy feministák

lennének, érdekes módon mégis azon kevés japán nők közé tartoznak, akiknek a gazdasági függetlenség mellett társadalmi rangot és tekintélyt is sikerült kivívniuk a maguk számára. A gésák összehasonlíthatatlanul szabadabbak, mint a többi asszony, és olyan hivatást mondhatnak a magukénak, amely hosszú távon biztosítja a megélhetésüket, és nem kell attól tartaniuk, hogy harmincöt éves korukban kiteszik őket az állásukból. (2) Ami engem illet, én távolról sem osztom a nyugati feministák álláspontját, mely szerint a gésák közönséges rabszolgák, és egy olyan megvetésre méltó foglalkozást űznek, amelyet végérvényesen és nyomtalanul fel kell számolni ahhoz, hogy a japán nők egyenrangúvá és egyenjogúvá válhassanak férfi társaikkal. (3) Minden olvasó természetesen a maga beállítottsága és szempontjai alapján ítéli meg ezt a kérdést, én azonban a személyes állásfoglalás helyett arra törekedtem, hogy egy minél gazdagabb kulturális összefüggésrendszerben mutassam be a gésáknak önmagukról alkotott képét a japán társadalomban. Tekintettel arra, hogy antropológus vagyok, a könyv megírásához szükséges anyagot „terepen”, azaz a helyszínen gyűjtöttem. Elmentem Japánba, és hosszú időn át együtt éltem a gésákkal. A karjúkairól, azaz a „virág- és fűzfabirodalomról” - így nevezik a japánok a gésatársadalmat szerzett ismereteimet különböző forrásokból gyűjtöttem össze. Számos aktív és már visszavonult gésával, gésaház-tulajdonossal és a közvetítőirodákban dolgozó hivatalnokkal készítettem interjút összesen tizennégy, Japán különböző régióiban található gésaközösségben. (4) Voltak olyan interjúalanyok, akikkel csupán egyszer találkoztam, de sokukat több alkalommal is fel kellett keresnem a helyszíni anyaggyűjtésre fordított tizennégy hónap során. A külföldieknek a gésákról alkotott képe többnyire sztereotípiákon alapul, de a japánok számára a „virág- és fűzfabirodalomban” legalább annyiféle gésa létezik, ahány rózsafaj egy gazdag botanikus kertben. Annak érdekében, hogy legalább megközelítőleg számba vehessem ezeket e különbségeket, a személyes interjúk mellett kérdőíveket is kiosztottam a tizennégy közösség tagjai között, amelyeket száz gésa töltött ki és küldött vissza később a címemre. (5) Az interjúk és a kérdőívek a kutatás széles körben használt, bevált módszerei, az antropológusok számára azonban a személyes tapasztalatgyűjtésnek is nagy jelentősége van, ezért döntöttem úgy, hogy egy időre csatlakozom a kiotói Pontocsó közösséghez. Hozzá kell tennem, hogy a magam részéről nem szeretem ezt a szakkifejezést, mert egyfajta érzelmi távolságtartásra utal, és ez az objektivitás hamis képzetét keltheti az olvasóban. Ott-tartózkodásom során lehetőségem nyílt rá, hogy részt

vegyek e zárt közösség tagjainak mindennapi életében, amiért rendkívül hálás vagyok nekik. Eleinte kívülállóként igyekeztem a legapróbb részletekig mindent megfigyelni, de hamarosan rádöbbentem, hogy csak szívvel-lélekkel tudom végezni ezt a munkát, és képtelen vagyok megtartani azt az objektív távolságot, amely a hagyományos értelemben vett antropológiai kutatásokhoz szükséges. Teljesen elbűvölt a gésák különös világa, és feltámadt bennem a csillapíthatatlan vágy, hogy magam is kijárjam a gésává válás iskoláját. Az objektív véleményalkotásra, tapasztalataim rendszerezésére és feldolgozására így csak sokkal később kerülhetett sor. Elsősorban ennek köszönhető, hogy ez a könyv sokkal személyesebb, mint egy tudományos munkától elvárhatná az olvasó, és több fejezete is kifejezetten szubjektív élményekre épül. Icsigiku gésaként szerzett tapasztalataimról ugyanolyan részletességgel szólok, mint azokról az ortodox gésákról, akiknek az életét behatóan tanulmányoztam. Valótlanság lenne azt állítani, hogy csupán személytelen megfigyelő voltam, aki mindent lát, míg maga láthatatlan marad, és beszámol mindenről, amit tapasztalt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a jelenlétem nem volt hatással a környezetre, amelybe kerültem, és az emberekre, akiknek az életét meg akartam örökíteni. Ellenkezőleg: rövid gésapályafutásom alatt Icsigiku meglehetős hírnévre tett szert Japánban, és csaknem annyi interjút készítettek velem, mint amennyit én más gésákkal. Számos oka van, hogy miért írtam olyan részletesen Icsigikuról. Többek között arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan lesz valakiből gésa. Minden gésanövendék képzésének első állomása az úgynevezett minarai ez egy hagyományos japán módszer, amelynek során a jelöltek kizárólag megfigyelés útján tanulnak. Ebbe a szerepbe minden különösebb nehézség nélkül, gyorsan beletanultam. (6) A pontocsói gésák magától értetődőnek tartották, hogy minarai-tanuló legyek, mi több, ők ajánlották fel ezt a lehetőséget, amint megbizonyosodtak felőle, hogy komolyak a szándékaim, és szeretnék mindent megtudni róluk és a munkájukról. Liza Crihfieldből természetesen nem egyik napról a másikra lett pontocsói Icsigiku - az átalakulás fokozatosan, lépésről lépésre történt. Ezt a folyamatot próbáltam a lehető legnagyobb hűséggel bemutatni az Icsigikuról szóló fejezetekben. A kérdésre tehát, hogy hogyan lesz valakiből gésa, személyes élmények és tapasztalatok alapján tudok válaszolni. Nem mintha Icsigiku bármilyen tekintetben is tipikus gésa lett volna, de nem is csoda, hiszen ezt egyetlen gésáról sem lehet elmondani.

Amerikaiként számos nehézséggel kellett szembenéznem Japánban. Ezek többsége olyan alapvető kulturális különbségekből adódott, amelyek felismerése sokszor komoly nehézségekbe ütközött. A különös, szokatlan jelenségek és helyzetek kiváltotta kezdeti bizonytalanság azonban az esetek többségében megszűnik, és átadja a helyét a megszokás biztosította komfortérzésnek. Az én esetemben is így történt. A hosszú tanulási folyamat során, amelynek eredményeképpen belőlem is „hivatásos” gésa lett, fokozatosan elsajátítottam a japánok világszemléletét és viselkedésmódját, és ez egy idő után olyan természetessé vált a számomra, mintha magam is közöttük nőttem volna fel. E könyv írása során arra törekedtem, hogy egyszerre érvényesítsek két különböző szemléletmódot és álláspontot: a kívülállóét, akinek elsősorban azok a dolgok ragadják meg a figyelmét, amelyek a legkülönösebbek a számára, és a leginkább magyarázatra szorulnak, és a bennfentesét, akinek sokszor éppen azok a dolgok a leglényegesebbek, amelyeknek a kívülálló egyáltalán nem tulajdonít jelentőséget, a gésák számára azonban - világszemléletükből adódóan - ezek meghatározó fontosságúak. Ezt a könyvet akár etnográfiai munkának is lehetne tekinteni, amennyiben egy nép, ezen belül pedig egy társadalmi csoport sajátos szokásait mutatja be. Az én célom azonban nem az volt, hogy katalógusszerűen összegyűjtsem és rendszerezzem a Japán különböző régióiban élő gésák szokásait. Bármely jelenség vagy jelenségek tudományos igényű leírásához szükség van egy meghatározott viszonyítási pontra. Én minden eszközzel arra törekedtem, hogy az általam választott viszonyítási pontot egyértelművé tegyem. Számomra ez a könyv kifejtő etnográfiai munka, amelyben elsősorban arra törekedtem, hogy a japán kultúra összefüggésrendszerén belül megvilágítsam bizonyos személyek, tárgyak, helyzetek és tevékenységek szerepét és jelentését a gésák világában. A vállalkozás komplex jellegéből adódóan nemegyszer elkalandoztam olyan területekre (például a japán humorra való kitérő esetében), amelyek első ránézésre talán nem kapcsolódnak szorosan a könyv témájához, azaz a gésák világához, de ennek is megvan a maga magyarázata. Számomra ugyanis nincs olyan kulturális szempontból fontos téma - egy személy, mint például Szakurako, a gésa, egy tárgy, mint például egy teáscsésze vagy egy helyzet - teszem azt, a gésatanoncok szexuális beavatása -, amelyet a tágabb összefüggésrendszerből kiemelve, elkülönülten és tényszerűen úgy lehetne leírni, mintha nem egy komplex „jelentésháló” szerves része lenne, a virág- és fűzfabirodalomban élők életének minden részletét sajátos jelentéssel ruházva fel.

Természetesen az embernek tudatosan el kell döntenie, hogy meddig követi ennek a hálónak az egyes szálait. Miután ezek a döntések sok esetben önkényesek, az író személye óhatatlanul nagyobb szerephez jut, mint egy szigorú értelemben vett tudományos munkától ez elvárható. Ez az egyik oka annak, hogy a könyv jelentós részét egyes szám első személyben írtam. Az etnográfiák többségével ellentétben, amelyekben az író személye olyannyira háttérbe szorul, hogy szinte észrevehetetlenné válik, és az egyes témák csupán mint az objektív megfigyelés vagy leírás személytelen tárgyai jelennek meg, e könyv olvasása során az olvasó egy pillanatra sem feledkezhet meg arról, hogy mindent Icsigiku szemüvegén keresztül lát. Ez a meghatározottság bizonyos fejezetekben fokozottabban, másokban kevésbé egyértelműen érvényesül. Az egyik barátom, amikor átnézte a Vidéki gésák című fejezetet, azt mondta, hogy pontosan úgy írtam meg mindent a kulturális hátországról, ahogyan azt egy kiotói gésa látja. Ezt a személyességet azonban én a magam részéről - talán kissé fellengzős szóval élve - az intellektuális őszinteség megnyilvánulásának tartom, és ezt azért is éreztem helyénvalónak, sőt elengedhetetlennek, mert a gésák világával antropológus létemre valóban sajátos módon, kifejezetten személyes, nemegyszer bensőséges kapcsolatokon és csatornákon keresztül ismerkedtem meg. Sokan és sokszor kérdezték tőlem, hogy más társadalmakban kik a megfelelői a gésáknak. Mivel antropológushallgatóként egyik szakterületem a kultúrák közötti kapcsolatok, hasonlóságok és különbségek kutatása volt, majdhogynem kötelességem lett volna komolyan számolnom ezzel a kérdéssel, mégsem tettem. Egyrészt azért nem, mert sohasem hittem igazán a funkcionális megfeleltetések lehetőségében és jogosságában, másrészt, mert semmiféle elméletet nem dolgoztam ki a gésák Japánban betöltött szerepére nézve, amely alkalmas lenne a különböző országok és népek kultúráinak összehasonlító tanulmányozására. Az egyes kultúrák elemeinek összehasonlítása megköveteli, hogy drasztikusan leegyszerűsítsünk bizonyos jelenségeket, leromboljunk bizonyos sajátos kulturális mátrixokat annak érdekében, hogy szabványosított, egybevethető egységeket hozzunk létre. Én épp az ellenkező utat választottam, és inkább arra törekedtem, hogy azt mutassam meg a könyvemben, ami kulturális szempontból egyedi a gésákban és a rájuk épülő kultuszban. Kétségtelen, hogy a gésák sok tekintetben hasonlóak az ókori görög kultúra hetéráihoz, a koreai kiszengekhez, a tizenhetedik századi Franciaország femmes savantesjaihoz vagy a császári Kína hsziaosujaihoz. De ezeknek a vélt vagy valós

hasonlóságoknak a beható vizsgálata meghaladta volna ennek a könyvnek a kereteit, amelynek megírása során alapvetően más célok vezéreltek. A szememre vethetnék azt is, hogy a könyvemben egyáltalán nem foglalkozom a téma egy másik, közismert vetületével: azzal a képpel, amely a nyugati világ köztudatában él a gésákról. Az a tévhit, amely szerint a gésák a Káma-szutra művészetében jártas egzotikus csábítók, már Perry felfedezései előtt általánosan elterjedt nyugaton, és szerves része volt annak a felületes sztereotípiákból álló képnek, amely Európában és Amerikában kialakult a Távol-Keletről. Pierre Loti Madame Chrysanthéme-je és Townsend Harris Okichi-je (akik a valóságban nem voltak gésák) klasszikus mintapéldái azoknak a könnyű erkölcsű nőknek, akik a külföldiek szemében megtestesítik a gésákat. Kétségtelen, hogy ez izgalmas és hálás téma lenne sok olvasó számára, de többet mondana a hozzá kötődő nyugati rögeszmékről, mint magukról a gésákról. Mit is jelent gésának lenni? Erre a kérdésre természetesen számos válasz adható. Az enyém csupán egy a lehetséges válaszok közül; igyekeztem a japán kultúra mindazon összetevőit megvilágítani benne, amelyek ismerete nélkül lehetetlen érdemben foglalkozni ezzel a kérdéssel.

HUSZONNÉGY ÉVVEL KÉSŐBB

Az a személyes élmények inspirálta eleven kép, amelyet a hetvenes évek közepén megrajzoltam a gésákról és a modern japán társadalomban betöltött szerepükről, az eltelt negyedszázad alatt egy korszak dokumentumértékű pillanatfelvételévé merevedett. A gésák változatlanul egy nagy múltú és a mai napig élő hagyomány képviselői, de az a tény, hogy egy szüntelenül változó világban élnek, továbbra is hatással van a hivatásukra és a társadalomban betöltött szerepükre. Hogyan is lehetne másként? Azok a gésa „anyák”, akik 1974-75-ben - rövid otttartózkodásom idején vezették a gésaközösségeket, még a második világháború előtt kezdték a pályafutásukat. Szemléletüket, értékrendjüket és tapasztalataikat egy sokkal zártabb, fegyelmezettebb, lehatároltabb környezet formálta, mint azokét a fiatalabb gésákét, akiket ők képeztek ki

és foglalkoztattak a háborút követő években. Az anyák, akikről ebben a könyvben írtam, már vagy visszavonultak, vagy eltávoztak az élők sorából, azok a fiatal gésák pedig, akik az én utamat egyengették annak idején, most tapasztalt, tekintélyes vezetői a gésaközösségeknek. Huszonnégy év telt el azóta, hogy Icsigiku néven gésává avattak Pontocsóban. Azóta egykori gésa anyám lebontatta a régimódi folyóparti teaházat, a Micubát, és a helyére egy modern, ötemeletes létesítményt építtetett, amelyben a felső szinten gazdagon berendezett lakosztály mellett elegáns étterem, bár és számos iroda kapott helyet. Nem tudtam leplezni a megdöbbenésemet, amikor beszámolt nekem erről a nagyszabású vállalkozásról. Nem volt érzelgős típus, mindig nyitott volt az újdonságokra, szeretett haladni a korral, ugyanakkor szívvel-lélekkel részt vett a pontocsói közösség életében, amelynek haláláig meghatározó tagja volt. 1992-ben vitte el egy szívroham. Azok a tendenciák, amelyek egyértelműen jelezték a gésák életének és életkörülményeinek megváltozását negyedszázaddal ezelőtt, azóta még inkább felerősödtek. 1989-ben Uno Szószuké miniszterelnök lemondásra kényszerült, miután gésa kedvese nyilvánosan fösvénységgel és arroganciával vádolta. Ez volt az első eset a japán politikai életben, hogy egy nős politikusnak egy gésával folytatott viszonyát (egy olyan intim kapcsolatot, amely korábban teljesen természetes volt) erkölcstelennek bélyegezték a sajtóban. A japán asszonyok ma már távolról sem olyan elnézőek ezen a téren, mint anyáik vagy nagyanyáik voltak. 1995-ben egy elégedetlen gésanövendék Kiotóban polgári pert indított a gésa-ház ellen, amelyben tanult, azzal vádolva az intézmény vezetőnőjét, hogy kizsákmányolja az alkalmazottait. A feleknek végül sikerült tárgyaláson kívül megegyezniük. A felperes tanonc nem sokkal később saját vállalkozást alapított, és kiépített egy maikókat foglalkoztató független call-girl-hálózatot. Hogy ezt megtehette, önmagában is mutatja, mekkora változáson ment át a japán társadalom ezen a téren is. A feltételek azonban, amelyek lehetővé tették ennek a szabadelvű tanoncnak, ennek a „pokolbéli fúriának” a fellépését - ezzel a névvel illették a legszivesebben annak idején a japán újságírók -, már az én otttartózkodásom idején is adottak voltak. A kiotói maikók már akkor is helyi nevezetességnek számítottak az odalátogató turisták számára, és sok lányt csak azért vettek fel a soraik közé, hogy kielégítsék a város szimbólumaként számon tartott eleven babák iránti tekintélyes keresletet. Többségük minden elhivatottság nélkül, évekig csupán játszotta a maiko szetepét anélkül, hogy vállalta volna azt a rendkívüli odaadást és fegyelmet követelő életmódot, amely nélkül sohasem lesz valakiből igazi

gésa. Gésa barátnőim Uno miniszterelnök kedvesét deklasszált, elzüllött maikónak tartották, aki szégyent hozott a hivatásukra. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ilyen és ehhez hasonló esetek akát csak egy-két évtizeddel kotábban elképzelhetetlenek lettek volna Japánban. A média révén nyilvánosságra került bottányok alapjaiban rázták meg a gésák zárt világának ősi hagyományokra épült falait. Hosszú történelme során a virág- és fűzfabirodalom mérete és tekintélye, az ország gazdasági helyzetétől függően, hol növekedett, hol csökkent. Amikor sok a jómódú vendég, és megnőnek az igények, a gésáknak sok a tennivalójuk, és a számuk gyarapodásnak indul; amikor visszaesik a gazdaság, csökken a színvonalas szórakoztatás iránti igény, és a gésák visszavonulnak. A mesterségesen felduzzasztott japán gazdaság látványos visszaesése az 1990-es években a gésaközösségek létszámának drasztikus csökkenését vonta maga után. Ennek ellenére elképzelhetetlennek tartom, hogy a huszonegyedik század egy gésák nélküli Japánra virradjon fel. Az ország életében és kultúrájában betöltött legfontosabb szerepük - az ősi japán hagyományok fenntartása és ápolása -, ami minden tekintetben meghatározza a tevékenységüket, nem változott. Mindaddig, amíg a japánoknak fontos a nemzeti kultúrájuk, a gésák meg fognak felelni a modern élet kihívásainak, és túl fogják élni a legmegrázóbb botrányokat is. A számuk azonban minden bizonnyal egyre inkább csökkenni fog. Liza Dalby, Kalifornia, Berkeley, 1998. február

ELSŐ RÉSZ

„ROKONSÁGI” KAPCSOLATOK

Ume no mi mo l rozuku koro ja Szacuki ame

A szilvafák is Dús bíborba borulnak Késő tavasszal. Egy kouta első versszaka

I. NŐVÉREK EGY GÉSA HALÁLA Április varázslatosan szép hónap Kiotóban. A folyóparton és a várost övező' hegyek oldalában virágba borulnak a cseresznyefák - az egész táj rózsaszín fátylat ölt, mintha menyegzőre készülne. A Marujama Parkot esténként ellepik a helybeliek, akik egy ősi cseresznyefa virágtól roskadozó ágai alatt sörrel és szakéval ünneplik a tavasz beköszöntét. A fényszórókkal megvilágított hatalmas fa - mint a tavasz vagy maga az idő apoteózisa - földöntúli ragyogással, méltóságteljesen magasodik az önfeledten mulató sokaság fölé. Áprilisban felpezsdül az élet a kiotói gésanegyedben is. A Pontocsó Színház minden délután zsúfolásig megtelik nézőkkel, akik sokszor nagy távolságból érkeznek a városba, hogy megnézzék az évadnyitó előadást, a híres tavaszi Kamo folyó táncait, a gésák előadásában. Esténként a gésák a zsúfolásig telt „teaházakban” és vendéglőkben gondoskodnak a Tokióból és más nagyvárosokból érkezett vendégek színvonalas szórakoztatásáról, akik a cseresznyevirágzásra és a gésatáncfesztiválra látogattak Kiotóba.

Éjszaka diákok és fiatal párok lepik el a Kamo folyó kikövezett rakpartját, amelyet sejtelmesen világít meg a fölöttük magasodó pontocsói teaházakból kiszűrődő fény. A titkokat suttogó folyó és a kábító illatokkal telt tavaszi éjszaka ellenállhatatlan erővel vonzza ide a fiatalokat, a gésák és jómódú vendégeik pedig nem minden irigység nélkül nézik odaföntről a parton sétáló vagy ölelkező párokat. Pontocsó különös vonzereje elsősorban csodálatos fekvésének köszönhető, s míg a gésák vendégeinek busásan meg kell fizetniük a páratlan panorámáért és elbűvölő vendéglátóik szolgáltatásaiért, a diákok és a szerelmespárok odalent a rakparton ingyen részesülhetnek a pontocsói tavasz minden szépségében és örömében. Néhány teaház ebédlőit távcsövekkel is felszerelik a folyóra néző ablakokban, és a gésák alkalmanként huncut mosollyal noszogatják korosodó, pocakos vendégeiket, hogy bátran kukucskáljanak bele a készülékbe, hátha sikerül rajtakapniuk egy-egy ölelkező párocskát a hídpillérek árnyékában. A figyelmes szemlélő nemegyszer rajtakaphat egy fiatal gésát, amint vendégei őszülő feje fölött vágyakozó pillantásokat vet a folyó felé, mélyeket szippantva a vérpezsdítő tavaszi levegőből, miközben arra gondol, milyen csodálatos is lenne odalent sétálni a titkokat susogó folyó partján egy jóképű fiatalember karján. E balzsamos illatú késő áprilisi éjszakák egyikén, 1987-ben vékony füstcsík jelent meg a Kamo folyó nyugati partján sorakozó házak fölött. Senki sem vette észre, amint fenyegető lassúsággal megindult a szélcsendes levegőben az ég felé a szorosan egymás mellett álló faépületek egyikéből, a pontocsói gésanegyed kellős közepén. Hajnali négy órára a lassan fellobbanó, de annál gyorsabban elharapózott tűzvészben több ház is porig égett. A negyed felbolydult, mint egy hangyaboly. Kétségbeesett gésák egyik kezükkel feltartva könnyű hálókimonóikat, a másikban vödröt szorongatva rohangáltak a folyó és az égő faházak között, hogy megpróbálják feltartóztatni a rémet, Japán legrettegettebb természetes ellenségét. Mire a nap felkelt, egy tucat házból csak füstölgő romok maradtak. A pusztító tűzvészben egy fiatal gésa is életét vesztette. Anyjának és két gésa nővérének sikerült kimenekülniük a házból, mielőtt a füst teljesen elkábította volna őket, a ház előtti keskeny sikátorban kitört pánik közepette pedig senki nem vette észre, hogy a fiatal gésa bent rekedt. Amikor három hónappal később elmesélték nekem, hogy mi is történt azon a végzetes hajnalon, az egyik idősebb gésa bevallotta, hogy azóta is rémálmai vannak a tűzvészről, és ilyenkor mintha egy elhaló hangot hallana a házból, amely azt kiabálja: „okászan” - anya -,

de nem volt benne biztos, hogy akkor tényleg hallotta ezt a hangot, vagy csak képzelődött.

A GÉSACSALÁD A gésaközösségekben okászannak hívják a teaházak vezetőit, a rangidős gésáknak pedig, akik korábban kezdték szakmai pályafutásukat onészan, azaz nővér a neve. Mindkét megszólítás a rangidős elöljárók iránti tisztelet kifejezése. Amikor egy gésa egy bizonyos nővérről beszél, olyan rangidős gésára gondol, akivel már „megkötötte a csomót” egy ünnepi szertartás keretében, amikor testvéreknek fogadták egymást. Amikor a virág- és fűzfabirodalomban éltem, hogy behatóan tanulmányozzam a gésák életét, egy Icsiume nevű gésa vállalta, hogy nővérem lesz a képzésem során. Icsiume akkor huszonkét éves volt, én pedig huszonöt. Az a tény, hogy ő három évvel fiatalabb volt nálam, semmi problémát nem jelentett, mert a gésaközösségekben a személyes függőségi kapcsolatokat nem a kor, hanem a tapasztalat és a képzettség határozza meg. Amikor megismerkedtünk, Icsiumét már másfél éve gésává avatták, azt megelőzően pedig négy évig volt maiko, azaz tanonc. Icsiume „húgaként” az Icsigiku nevet kaptam. Icsiuménak én voltam az első húga, mégis minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen nekem a gésatársadalom rendkívül bonyolult és kifinomult etikettjének elsajátításában. „Vak vezet világtalant”, sóhajtotta lemondóan az egyik anya, miután alaposan megszidott bennünket, hogy lekéstünk egy megbeszélést. Icsiume szokatlanul tréfás kedvű, de kissé szeleburdi lány volt - talán ezért bízták meg éppen őt, hogy nővérként egyengesse az amerikai gésatanonc útját. A vállalkozás végül mégis sokkal szerencsésebben sült el, mint az anyák remélték. Amikor eljött az ideje, hogy búcsút mondjak Japánnak, elismerték, hogy kifejezetten jó hatással voltam Icsiuméra. Azzal, hogy vállalta egy nála sokkal tapasztalatlanabb tanonc oktatását - aki ráadásul idegen is volt -, maga is sokat fejlődött. Megkomolyodott, és a gésaközösség lelkiismeretes, megbízható tagjává vált, akire mindig mindenben lehetett számítani. Miután egy teljes évet eltöltöttem Japánban Icsigikuként, visszatértem az Egyesült Államokba, hogy megírjam a disszertációmat a gésákról. Gésacsaládom azonban nagyon hiányzott, és gyakran írtam vagy telefonáltam nekik. Egykori okászanomtól is kaptam néha levelet, amelynek végére Icsiume is odafirkantott néhány sort. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam ott lenni hat hónappal később azon az ünnepségen,

amelynek keretében Icsiume húgául fogadott egy újabb, igen fiatal és természetesen japán maikót. A pontocsói gésák fényűző estélyt rendeztek az újdonsült növendék és nővére tiszteletére. Okászan fényképeket is küldött, többek között egy hűvös, méltóságteljes szépségről, az újonnan avatott Midoriról, aki ott-tartózkodásom alatt még csak kis gimnazista volt, de már akkor is komolyan készült rá, hogy belépjen a maikók sorába, és minden szabadidejében klasszikus táncot tanult. Midori kislánykora óta arról álmodott, hogy egyszer felöltheti a maikók csengettyűs facipőjét és gazdagon hímzett kimonóját. Ma már sokan úgy gondolják, hogy a maikók fölött eljárt az idő, hogy az életük túlságosan behatárolt, egyhangú, sőt egyenesen unalmas. Még a maikók között is akad olyan, aki így látja a saját hivatását, de ezt természetesen nem verik nagydobra. Midori azonban gyermeki lelkesedéssel és páratlan szorgalommal készült az áhított hivatásra. A pontocsói teaházak anyái nagyon büszkék is voltak rá, és nagy reményeket tápláltak iránta a gésák közösségében. Nekem is mindig a szeretet és elismerés hangján beszéltek róla. A maikók száma drámai mértékben csökkent az elmúlt évek során. Néhány évvel azelőtt, hogy Kiotóba érkeztem, teljesen el is tűntek Pontocsóból, de 1975-ben, amikor egy évre letelepedtem a városban, már újra négyen voltak. Midori lett az ötödik Icsitomi néven. Még Kiotóban sem kell egy lánynak kijárni a maiko-iskolát ahhoz, hogy képesített gésává válhasson, de azok, akik végigjárják a képzésnek ezt a hagyományos útját, később elismertebb, rangosabb tagjai lesznek a kiotói gésatársadalomnak. Midori vér szerinti anyja egy visszavonult gésa volt, aki a közeli Mijagava-csóban élt, a hat elismert Kiotói gésaközösség (hanamacsi) egyikében. Eleinte nem értettem, hogy Midori miért nem abba a közösségbe jelentkezett, hiszen ez lett volna a kézenfekvő. Ilyesmiről persze az ember nem kérdezősködik nyíltan, de a választ mégis megkaptam az okászanomtól, aki ugyancsak visszavonult gésaként egy elegáns fogadó tulajdonosa volt, és a pontocsói gésaközösség egyik nagy tekintélyű vezetőjének számított. Egy délutáni meghitt teázás vagy egy fogadást követő késő esd, könnyű vacsora volt a legmegfelelőbb alkalom ilyen és hasonló kérdések megbeszélésére. - Te összefoglaló tanulmányt írsz mindabból, amit itt látsz és tapasztalsz, Kikuko - mondta a hétköznapi japán nevemen szólítva -, ezért jobb, ha tudsz valamit Mijagava-csóról is. Létezik nálunk egy úgynevezett kettős nyilvántartás, ez egyfajta státust jelöl. Az olyan körzetekben, mint Mijagava-csó, sok gésa ebbe a kategóriába tartozik. Bár őket is gésának

hívják, mint minket, az éneklésen és a táncon kívül egyéb szolgáltatásokat is nyújtanak a vendégeiknek. (1) - Ezért nem akatt Midori ott dolgozni? - kérdeztem. - Valójában az anyja határozott úgy, hogy jöjjön át hozzánk - telelte az okászanom -, és szerintem igen bölcsen döntött. Amikor én serdülő lány voltam, akkor még ahhoz, hogy valaki Pontocsóban gésa lehessen, itt kellett születnie a városban, de ma már nem lehet ilyen mereven ragaszkodni a hagyományhoz. A vendégek nagyon szeretik, ha a banketteken fiatal maikók szolgálják ki őket. Ez hozzátartozik Kiotó varázsához. Ha egy maiko tölti ki a szakét a poharadba, akkor érzed igazán, hogy Kiotóban vagy. Különösen a tokiói vendégeink ragaszkodnak ehhez a szokáshoz. És ma már egyszerűen nincs elég maiko ahhoz, hogy kielégíthessük a vendégek igényeit. Ezért ha egy olyan lány, mint Midori, itt szeretne dolgozni, butaság lenne visszautasítani. Miért maradjon Mijagavában, ha itt is szép jövő vár rá? Itt sokkal magasabb szintű képzést kaphat, és sokkal rangosabb vendégei lesznek. Igy történt, hogy Midori tizennégy évesen, még gimnazistaként otthagyta Mijagava-csót, és ideköltözött Pontocsóba, a Hacujuki gésaházba. Tizenhat évesen dédelgetett kedvence lett a két másik gésának, akik szintén ott laktak. Icsiume korban sokkal közelebb állt hozzá, a másik gésa, Icsihiro pedig majd húsz évvel idősebb volt náluk. Midori okászanja a Hacujuki vezetője, egy ötvenöt éves hölgy lett, aki egykor maga is aktív gésa volt. Ez a hölgy, hasonlóan a többi pontocsói teaház vezetőihez, egykor a legjobb iskolákban szerezte a képzettségét, és mindent tud az etikettről, a helyes beszédstílusról, a megfelelő viselkedésmódról, a klasszikus táncokról és a zenéről, amit egy első osztályú gésának tudnia kell. Gésapályafutása kezdetén, huszonkéthuszonhárom évesen - ahogy az lenni szokott - talált egy pártfogót, aki sokkal idősebb volt nála. Amikor visszavonult, hozzáment ehhez az emberhez, így nyugodt, gondtalan életnek nézhetett elébe. De amikor a férje meghalt, magára maradt a fiával és annyi pénzzel, amiből éppen meg tudott venni egy kis pontocsói teaházat. Korábban abban a házban dolgozott gésaként, és a közösség több befolyásos vezetőjét is jól ismerte. Igy kezdte újra az életét a virág- és fűzfabirodalomban, és olyan ügyesen vezette a Hacujukit, hogy lassan sikerült kiépítenie a saját klientúráját, és néhány év múlva már a gésaképzést is beindíthatta. Mindig örömmel látogattam el ebbe a meghitt családi közösségbe, ahol állandó volt a sürgésforgás, mégis mindig szeretettel fogadtak. A ház fia, az okászan egyetlen vérrokona annyira elvonultan élt, hogy alig lehetett látni. Akkor

mutattak be neki, amikor egyszer megláttam, amint felmegy az egyik lépcsőn, és megkérdeztem, hogy ő is a házhoz tartozik-e.

FIAK ÉS SZERETŐK A gésák világában az éjszaka a férfiaké, de nappal a nők az urak. A Hacujuki tulajdonosnőjének a fia egyike volt azon kevés férfiaknak, akik a gésanegyedben élnek, de ő is szinte minden szabadidejét máshol töltötte a barátaival, hogy kikerüljön a nappali Pontocsó férfiak számára fojtogatóan belterjes női világából. A nagyüzem a gésák számára délután hattól hajnalig tart. Este és éjszaka a kígyóformán elnyúló pontocsói mulatónegyed - a helybeliek találó hasonlata szerint „keskeny, mint egy angolna ágya” - szinte felizzik a bárok harsány, vörös neonreklámjaitól, amelyek mellett szerényen bújnak meg a teaházak szolidabb, egyszínű cégérei. Az egész negyed a nyitást követően lassan megtelik a jókedvű vendégek zajával, amely elkeveredik a mulatókból kiszűrődő samiszenmuzsika csengő-bongó hangjaival. Az ide-oda kanyargó főutcán megindul a forgalom, és hajnal felé közeledve egyre több bizonytalan léptű vendég bukkan fel a mulatók bejáratánál, hogy egy gésa vagy okászan kíséretében elbotorkáljon az odakint várakozó taxiig. A vendégek (az odavetődött szemlélődőkkel együtt) természetesen meg vannak győződve róla, hogy Pontocsó külön kis világ, amely kizárólag a férfiak szórakoztatását szolgálja. És ez így is van jól - az a cél, hogy ezt sikerüljön elhitetni a férfiakkal. Csak kevés férfi nyerhet bepillantást a gésanegyedek nappali életébe, amely akkor kezdődik, amikor a vendégek már hazamentek. Még a gésák pártfogóinak sincs igazából fogalmuk arról, hogyan él egy ilyen szakmai közösség, amelynek tagjai az egymás között használt nevek alapján „rokoni” kapcsolatban állnak egymással. A gésákat alkalmazó teaházak tulajdonosait, mint láttuk, „anyának” hívják - ők az üzletág vállalkozói, a gésák pedig a „lányaik”, akik szakmai és magánéletükben egyaránt „nővérei” egymásnak. Bizonyos munkakörökben természetesen még Pontocsóban sem nélkülözhetik a férfiakat - közülük kerülnek ki a parókamesterek, a kimonókészítők és a nyilvántartó, illetve állásközvetítő irodákban alkalmazott könyvelők. E néhány kivételtől eltekintve azonban a férfiaknak elenyésző szerepük van a gésanegyedek nappali életében.

Az éjjeli Pontocsó. A Kamogava Táncfesztivál idején a teaházak ereszeit teleaggatják vörös lampionokkal

A japán férfiak ahhoz vannak szokva, hogy a nők kiszolgálják őket. Természetesen nem minden férfi-nő kapcsolatnak ez az alapja, de a férfiak többsége számára ez ma is magától értetődő. A japán kultúrában a férfiasságeszmény egyik legfontosabb összetevője a tekintély, ami megköveteli a nőktől az engedelmességet (legalábbis formálisan), és a

társadalmi ideológia egyértelművé teszi, hogy a hatalom letéteményesei az erősebb nem képviselői. Érthető tehát, hogy nem könnyű azoknak a férfiaknak az élete, akik a gésanegyedekben élnek. Idegenek abban a maradéktalanul nőies és kifinomult világban, amelyben minden gesztusnak, mozdulatnak jelentése van. Az a művészi fokra fejlesztett stílus és viselkedésmód, amelynek első és legfontosabb feladata a férfiak hiúságának kielégítése, kifejezetten szakmai követelmény, és korántsem jellemző a családi életre. A gésacsaládok férfi tagjai számára is nyilvánvaló, hogy ebben a világban fontosabb szerep jut az anyáknak, nővéreknek, lányoknak és feleségeknek, hiszen ők végzik a közösség fenntartását biztosító munkát, amely minden társadalmi megbecsülés és tekintély forrása. (2) A gésák törvénytelen gyermekeit sújtó társadalmi megbélyegzettséget - ha egyáltalán ma még beszélhetünk ilyesmiről - a fiúgyermekek sokkal nehezebben tudják feldolgozni a lányoknál. Szinte minden, általam ismert esetben a gésák fiai szeszélyes, gyenge jellemű, züllött emberek voltak, akik környezetük kínzásával és önpusztítással próbáltak elégtételt venni törvénytelen származásukért. Míg a lány az esetek többségében minden nehézség nélkül beilleszkedik egy ilyen minden tekintetben önfenntartó női családi közösségbe, a fiú számára csupán frusztráció és állandó konfliktusok forrása. Talán ez az egyetlen olyan családtípus Japánban, amelyben az esetek túlnyomó többségében jobban örülnek a lánygyermek születésének.

A Hacujuki okászanja ebben a tekintetben is kivételes asszony volt majomszeretettel csüngött elkényeztetett, semmirekellő fián, és arról ábrándozott, hogy egyetlen csemetéje talál majd magának egy ügyes, rátermett lányt, aki jártas a virág- és fűzfabirodalomban, és átveheti tőle a Hacujuki vezetését, ha ő visszavonul. Erre a feladatra egy gésa lett volna a legalkalmasabb, aki a házasságot követő új szerepkörben, okászanként minden tekintetben képes lett volna a vendégek színvonalas kiszolgálására. Ha leendő menye mégis alkalmatlan e feladatkör betöltésére, a fia nem vehette volna át tőle a teaház vezetését még papíron sem. Az üzletvezetői teendőket persze, férfi létére, akkor sem láthatta volna el, ha rátermett asszonyt talál magának. Ott-tartózkodásom során úgy láttam, hogy a Hacujuki okászanja hiú reményeket táplál agyonkényeztetett fia jövője iránt. Véleményem szerint jobban tette volna, ha valamelyik lányára építi a teaház jövőjét - erre a feladatra még a szertelen Icsiume is alkalmasabbnak ígérkezett. Icsiume, elsősorban vidám kedélye és közvetlensége miatt, igen népszerű volt a vendégek körében. Harsány jókedvével és őszinte

átéléssel előadott tréfás történeteivel néhány perc alatt fel tudta oldani azt a sokszor kínosan merev, jeges légkört,

amely a fogadások kezdetét jellemezte. Gyermeki őszintesége és határtalan naivitása arra ösztönözte a vendégeket, hogy nyíltabban bolondozzanak vele, egészen addig, amíg ő is észre nem vette, hogy felültették. Ekkor hirtelen elkomorodott, és duzzogó arccal elhallgatott, miközben mindenki más harsányan nevetett körülötte. Ugyanakkor valahányszor úgy érezte, hogy valami nincs rendjén, teljesen megmakacsolta magát, és a világ minden kincséért sem engedett volna a vendégek noszogatásának, akármilyen erélyesen rángatta a kimonója ujját hátulról az anyja vagy a nővére. A körültekintés és az óvatosság éppúgy

hiányzott belőle, mint a ravaszság. Voltak, akik kifejezetten butának tartották. Néhány hónappal a hazatérésem után egy telefonbeszélgetés alkalmával a okászanom azt mondta, hogy Icsiume határozottan megkomolyodott, és szépen beilleszkedett a közösségbe, mióta Midori nővére lett. Jó hatással volt rá a felelősség, hogy neki kellett példát mutatnia egy maikónak. Okászan finoman arra is utalt, hogy Icsiume végre talált magának egy udvarlót. Annak idején az egyik idősebb gésa egyszer azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy Icsiume minden problémájának a szüzessége az oka. Hogy a szeszélyessége, a naivitása és sokszor indokolatlan hevessége egy csapásra el fog tűnni, ha elkezdi a nemi életet, és megtalálja azt a társat, aki ki tudja elégíteni a vágyait. Icsiume és Midori a fejük búbjáig elpirultak az ilyen megjegyzések hallatán, de ez egyáltalán nem zavarta a sokat látott és tapasztalt rangidős gésát, hogy több alkalommal is hangot ne adjon a véleményének. Akár ez volt az ok, akár nem, néhány hónap elteitével Icsiume valósággal kivirult, és ahogy okászanom mondta: magára talált. A legtöbb gésának van egy specialitása a művészetek között, amelyeket a képzésük során el kell sajátítaniuk. Icsiume specialitása a klasszikus japán tánc volt. Abban az évben szólóban adta elő a híres Dódzsódzsi legenda egyik részletét a Pontocsóban rendezett tavaszi gésatáncfesztiválon. Az okászanom küldött egy fényképet is, ez a kosztümös főpróbán készült. Éppen a Dódzsódzsit jelképező széles karimájú, vörös és arany szegéllyel díszített kalapok zsinórjait tartja rajta. Icsiume ezen a fesztiválon mutatta be először tánctudományát a közönségnek. Az idősebb gésák és a teaházak okászanjai árgus szemmel figyelték minden mozdulatát a sorsdöntő megmérettetés során. A produkciót követően egybehangzóan kedvező kritikát kapott, és ez azt jelentette, hogy gésa nővérem végre belépett azoknak a fiatal gésáknak a körébe, akik egy-két évtized elteltével a pontocsói közösségek meghatározó személyiségeivé, a teaházak tekintélyes vezetőivé válhatnak.

A TÁNC Májusban és októberben valósággal felbolydul a pontocsói városnegyed. Egy évben kétszer, három héten át - először a cseresznyevirágzás, másodszor a juharfák vörös őszi gúnyába öltözésének idején - a pontocsói gésák nyilvános előadásokat tartanak a kerület nagy

hangversenytermében. Ez az úgynevezett Kamogava odori, a híres Kamo folyó táncok ünnepe, amelyet a második világháború néhány évétől eltekintve 1872 óta minden esztendőben két alkalommal megrendeznek. E két hónapban - májusban és októberben - a város levegője megtelik izgalommal és várakozással. Pontocsó majd minden női lakosa részt vesz a táncokban. A zenét az éneklésre és samiszenjátékra specializálódott gésák szolgáltatják a táncosok számára. A fiatal maikók többnyire csupán egyegy egyszerűbb számot mutatnak be, amelyben jobbára magukat alakítják, szemben a tanultabb, magasabban képzett gésákkal, akik nagyobb felkészülést igénylő szerepeket adnak elő. Ennek ellenére, színesebb és kitűnőbb öltözéküknek köszönhetően, mégis a maikók mosolyognak a közönségre a táncokat hirdető plakátokon. Az előadások legszigorúbb kritikusai természetesen a teaházakat vezető okászanok, akik a maguk idejében szintén gésatáncosok voltak, és jól ismerik a művészet minden csínját-bínját. Mindennap megjelennek a hangversenyterem előtt fellépéste készülő lányaikat kísérve, és megbeszélik egymással a nap eseményeit. Ilyenkor még a nyugalomba vonult okászanok is - ezek az idős, törékeny hölgyek, akik jobbára egyszerű kék és szürke ruhákba öltöznek, és szerényen, visszahúzódva élik az életüket a teaházak hátsó szobáiban, amelyeket a fesztivál idején átengednek a lányaiknak - megjelennek a nyilvánosság előtt, és elcsábulnak egy-egy tánc erejéig. A próbák során ott csoszognak az első széksor és az öltözők között, és csak késő délután, néhány perccel az előadások kezdete előtt térnek vissza otthonaikba a házimunkához, hogy mindent előkészítsenek estére, a vendégek fogadására. Az öltözők környékén a szereplők mellett nemcsak idősebb anyákat, hanem gyerekeket is szép számmal lehet látni - többnyire fiatal lányokat, akik tágra nyílt szemmel nézik, hogy változik át anyjuk az öltözőasztalnál mesebeli szépségű hercegnővé, büszke szamurájjá, méltóságteljes pappá vagy félelmetes démonná. A fesztivál programjában minden alkalommal szerepel egy kabuki stílusú színházi előadás is, amelyet minden valószínűség szerint a kabuki színház repertoárjá-ból kölcsönöznek az alkalmi előadásra. Amikor gésák adnak elő ilyen színdarabot, természetesen a férfiszerepeket is nők játsszák. Ez a nemi szerepcsere önmagában is izgalmas a közönség számára, amely megszokta, hogy a kabuki színházak előadásain ugyanezekben a darabokban a női szerepeket is férfiak alakítják. Egyéves ott-tartózkodásom során egyetlen gésával sem találkoztam, aki ne lett volna lelkes kabukirajongó, és ne ismerte volna az összes neves kabukiszínészt. A gésák és a kabukiszínészek közötti szoros kapcsolat több

száz éves töretlen hagyományra tekint vissza, és a két, egymáshoz sok tekintetben hasonló hivatás közös etedetében gyökerezik. Mindenekelőtt a funkciójuk közös, hiszen mindkét tevékenység a szórakoztatóipart szolgálja. Ugyanakkor a szórakoztatásban betöltött szerepük is hasonló változásokon ment keresztül az évszázadok során. A kabukiszínészek egykor közönséges, a felsőbb társadalmi körökben némileg lenézett „komédiások” voltak, a gésanegyedeket pedig még kispénzű diákok is rendszetesen látogathatták a tizenkilencedik században. A szórakoztatás e két műfaja az elmúlt évszázadban fokozatosan kifinomult, és igazodott a felsőbb osztályok költségesebb művészi igényeihez. A kabukiszínészek és a gésák - az egykori olcsó tömegszórakoztatás képviselői - egy évszázad leforgása alatt előléptek a gondosan őrzött és ápolt japán nemzeti hagyományok letéteményeseivé. A két hivatást rokonító közös vonások magyarázzák a gésák és kabukiszínészek gyakori házasságát. A két hivatás képviselői között létrejött szerelmi kapcsolatok a

35

legutóbbi időkig a botránymagazinok és pletykalapok kedvelt csemegéi voltak, jóllehet ma már ezek a fórumok is inkább a popénekesek és a filmsztárok magánügyeinek szentelik figyelmük javát. A legközvetlenebb kapocs a két műfaj képviselői között természetesen a tánc. Ugyanazokhoz a tánctanárokhoz járnak, ugyanabból a repertoárból merítenek, és tevékenységük során ugyanazokat a képességeket kamatoztatják. Nem véletlen, hogy kabukiszínészek a legritkább esetben mennek teaházba, ha kikapcsolódásra vágynak. A kabuki színház nagy öregje, Onoue Kuroemon szerint: „A teaházak szörnyen unalmasak. Folyton csak a munkánkról beszélünk. Eszem ágában sincs a gésákhoz menni, ha szórakozni akarok.” Délelőtt tizenegy óráig Pontocsó Kiotó talán legcsendesebb utcája. Tekintettel a hosszú éjszakai műszakokra, a gésák többnyire sokáig alszanak. A tavaszi és őszi táncfesztiválok hónapjaiban azonban a napjaikat teljesen kitöltik az órák és a próbák, esténként jönnek az előadások, éjszaka pedig fogadják a vendégeket a teaházakban. Áprilisban az elcsigázott gésák, megszokott életrendjüktől eltérően, már délelőtt tíz órakor ott vannak a próbateremben, hogy felkészüljenek a soron következő előadásra. Vannak, akik néhány órával megrövidítik az éjszakai műszakjukat, hogy erőt gyűjtsenek másnapra, de a büszkeségük nem engedi, hogy bevallják, mennyire fáradtak ezekben a rendkívül forgalmas, embert próbáló hetekben. Az elbeszélések alapján Icsiume április 27-én este elment szórakozni a barátaival, hogy megünnepeljék a sikeres fellépéseket. Többen is azt mondták, hogy korábban hazaküldték, mert nagyon fáradt volt. Ráadásul többet is ivott a kelleténél, és a soron következő fellépés miatt szüksége volt a pihenésre. Valószínűleg mélyen aludt, amikor másnap délután három óra tájban kitört a tűzvész. A jelek szerint valamennyire magához

térhetett a kétségbeesett kiáltozásra vagy a házat elöntő forróságra, mert később a lépcső mellett találtak rá a felismerhetetlenségig összeégett holttestére. A másnap megjelent újsághír szerint füstmérgezésben halt meg.

Mijako hanarete Tabi no szó hitori szabisiku Kisa no mado Nmnida kakusite Ocsa ocsa ocsa Hitocu csódai na

Magányos búcsúm Kiotótól Visszafojtott könnyek A vonatablakban. Csak egy csésze teát, Mindössze ennyit kérek. Kouta Idzumi Kjóka regényíró tollából (1920 körül)

II. KIOTÓ

GERALD FORD ÉS A MAIKÓK Icsiumét egy héttel a tűzvész után temették el, a gyászünnepséget pedig az azt követő héten tartották. A számos fekete-fehér szalaggal díszített gyászcsokor mellett egy távirat is érkezett a pontocsói gésairodához Gerald Fordtól, az Egyesült Államok akkori elnökétől, Icsiume anyja részére. Gerald Ford volt az első amerikai elnök, aki 1974 novemberében Japánba látogatott. A japán kormány mindent megtett, hogy emlékezetessé tegye a látogatást a rangos vendég számára - fogadta őt a császár, a kormányfő díszvacsorát rendezett a tiszteletére, és mindenhol, amerre megfordult, zászlókat lobogtató iskolás gyerekek seregei 37

köszöntötték. Az elnök természetesen Kiotóba, a hagyományos japán kultúra fellegvárába is ellátogatott, és ez a kirándulás nem lett volna teljes a látványos bankett nélkül, amelyet gésák rendeztek neki. Fordot és kíséretét egy tucat fekete limuzin szállította a kiotói állatkerten és a Heian-szentélyen túl fekvő elegáns negyed Curuja nevű vendéglőjébe, amely a város dombokkal borított keleti negyedében található. Néhány évvel korábban, első hivatalos látogatása során Erzsébet brit királynőt is ebben az étteremben látták vendégül. A vacsorák étlapjainak tanúsága szerint - amelyek azóta is a tulajdonos féltve őrzött kincsei - az elnök és a királynő vacsorája ugyanazokból a fogásokból állt, amelyek számát és sorrendjét a vendéglátás hagyományai pontosan előírják: nyersétel-tál, ecetesétel-tál, főttétel-tál, sülttál stb., a külföldiek ízléséhez vélhetően közelebb álló Kobe-marhahússal és tempurával kiegészítve. Az elnök tiszteletére rendezett banketten közreműködő gésák három különböző kiotói gésaközösségből jöttek: Gionból, Pontocsóból és Kamisicsikenből. E három közösség, bár hagyományosan a fenti sorrend szerint rangsorolják őket, egyaránt első osztályú. Az amerikai elnök látogatásához hasonló rangos állami események alkalmával, amikor Kiotó városát vagy a hagyományos japán kultúrát kívánják bemutatni egy-egy illusztris vendégnek, a vendéglátó gésákat igen diplomatikus módon e három közösségből választják. A rangosabb közösségekhez tartozó gésák természetesen ismerik egymást és egymás okászanjait, de a három „kevésbé előkelő” közösség tagjairól már korántsem mondható el ugyanez. Bár mindhárman első osztályú gésák voltak, az amerikai titkosszolgálat emberei őket is megmotozták, mielőtt beléptek a Curuja vendéglőbe a Ford tiszteletére rendezett bankett estéjén. Legalább fél tucat tévés sürgölődött a tatamik között, hogy - egymással versengve a legkedvezőbb pozíciókért - felvételeket készítsenek az elnökről, amint az evőpálcikákkal birkózik, vagy egy gésatanonctól, amint szakét szolgál fel az illusztris vendégnek. Ford Japánban tett látogatása idején én otthon voltam Kaliforniában, és éppen befejeztem a szakdolgozatom kutatási tetvét, melynek elsődleges célja a gésák társadalmi szerepének vizsgálata volt. Nem csoda, hogy lázba hoztak az esti televíziós hírműsorok képes tudósításai és a Time-ban megjelent felvételek az elnökről, amint két babaarcú maiko társaságában szemmel láthatóan fesztelenül élvezi a japánok vendégszeretetét. Majdnem napra pontosan egy évvel később ott ültem a Micuba teaház

egyik belső szobájában az okászanommal, és megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e Ford látogatására. - Mielőtt Japánba jöttem - fordultam hozzá -, láttam Ford elnököt a tévében néhány kiotói maiko társaságában. Nem tudja véletlenül, hogy hol tendezték a tiszteletére adott bankettet, okászan? - Hogyne tudnám. Már te is jártál ott. A Curujában volt a fogadás. És az egyik maiko a te nővéred volt, Icsiume. - Igazán? Ez azt jelenti, hogy már akkor láttam a leendő nővéremet, amikor Pontocsót még hírből sem ismertem. Amerika-szerte minden tévécsatornán mutatták őt a hírműsorokban, az elnök társaságában. Sietve visszamentem a szobámba, hogy elővegyem azt a képet, amelyet az egyik magazinból vágtam ki, és a többi, gésákra vonatkozó, Amerikában megjelent anyaggal együtt magammal hoztam Japánba. Az okászanom nem tévedett. Az elnök jobb oldalán ülő pufók arcú maiko valóban a nővérem, Icsiume volt. Amikor legközelebb találkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy tetszett neki a bankett, és milyen benyomást tett rá Ford elnök. Azt felelte, hogy csupán néhány percet tölthetett az elnök társaságában. Mindössze annyi volt a dolga, hogy egy alkalommal szakét töltsön a poharába, aztán vissza is hívták a váróba, hogy egy másik maikónak is lehetőséget adjanak a „fellépésre”. - Rettenetesen meleg volt a sok reflektor miatt — tette hozzá fejcsóválva. A maikók általában nem sokat beszélnek a tekintélyes vendégek tiszteletére rendezett nagy fogadásokon. Ők még csupán tanoncok, nem rendelkeznek elegendő tapasztalattal ahhoz, hogy fesztelenül szórakoztassanak magas tangú kormánytisztviselőket vagy rangos külföldi vendégeket. Egy maikónak azonban nem is az a dolga, hogy szellemes társalgást folytasson a vendégekkel - elegendő, ha szemérmesen üldögél a számára kijelölt helyen, mint egy festett baba, és szépségével, bájával emeli az alkalom fényét. Ha pedig a szépsége mellett még szellemes is, ez csak előnyére válik, de senki nem várja el tőle, hogy kellemes társalkodópartner is legyen. Ez az idősebb, tapasztaltabb gésa feladata, akinek talán már festenie kell a haját.

39

Ford elnök 1974-ben baráti látogatást tett japánban. Az elnök jobbján ülő maiko Icsiume hogy olyan ébenfeketén csillogjon, mint fiatalabb társaié, de aki sokéves tapasztalat birtokában pontosan tudja, hogy lehet meghódítani a vendéget a társalgás művészetével. Az előkelő fogadásokon fiatalabb és idősebb gésák egyaránt szerephez jutnak. A fiatalok - különösen a díszes ruhába öltözött, művészien kifestett maikók - a megfelelő légkört hivatottak biztosítani, míg idősebb társaik a vendégek színvonalas szórakoztatásáról gondoskodnak. A jelen lévő idősebb és fiatalabb gésák, illetve maikók aránya azonban gyakran a vendégeken is múlik. Vannak férfiak, aki szinte észre sem veszik a maikót, akármilyen szép legyen is, mondván: „mindegyik egyforma azzal a fehérre festett arcával”, és inkább a tapasztaltabb, sok esetben már ismerős gésák társaságára tartanak igényt. Más vendégek viszont, akik kedvelik a nosztalgiázást, és szeretnének belekóstolni a múlt romantikájába, szívesebben veszik körül magukat a régi fametszetekről ismert, festett babákra emlékeztető maikókkal. Néhány idősebb gésa azonban ilyen esetekben is jelen van a vacsorán vagy banketten - olyan fogadás, amelyen csak maikók szerepelnek, teljességgel elképzelhetetlen. Ez az 41

előírásszerű gyámkodás tökéletesen érthető, ha belegondolunk, hogy beszélgetőtársként egy tizenhat-tizenhét éves lány az esetek többségében csak hasonló kornak számára lehet igazán szórakoztató partner.

Icsivaka pontocsói maiko nyári hajdíszben. Yuten Konisi felvétele

Bármilyen gondosan szerveznek is egy bankettet, ha külföldiek is jelen vannak az eseményen, semmi sem úgy sikerül, ahogyan eltervezték. A „vegyes” gésafogadás során óhatatlanul két különböző értékrend és elvárásrendszer kerül szembe egymással: az egyik a Japánba látogató külföldieké, a másik a társadalomban mélyen gyökerező tradícióké, amelyek minden formális rendezvény esetén pontosan meghatározzák a gésák szerepét. Az utóbbi tehát természeténél fogva óhatatlanul is az előbbi sine qua nonja lesz, jóllehet a külföldiek többsége fesztelen szórakozás helyett jobbára kínosan feszeng egy-egy gésafogadás alkalmával. Ilyen esetekben szinte törvényszerű, hogy az etikett és a szórakozás elvárásai nyíltan szembekerülnek egymással. A Japánba látogató ametikaiak kíváncsiságát például többnyire kifejezetten felcsigázza a maikók szoborszerűen kifestett arca és díszes öltözéke csakúgy, mint a gésáké, ha ők is a formális öltözékükben jelennek meg. A szokatlan „módi” kiváltotta kezdeti lelkesedés azonban hamarosan elpárolog, és átadja a helyét az udvariasan leplezett nemtetszésnek. A leggyakoribb megjegyzés, amelyet amerikai turistáktól hallottam a gésákra vonatkozóan, a következő volt: „Kár, hogy olyan vastagon kifestik magukat.” A külföldiek többsége úgy véli, hogy a gésák tánca kifejezetten művészi és „bájos”, de nincs benne semmi erotika, a zenéjükből pedig csupán annyit érzékelnek, hogy „egzotikus”. Az amerikaiak semmit nem érzékelnek a japánok körében oly népszerű és keresett középkotú gésák vonzerejéből, mert nem ismerik a japán nyelvet. Ha egy gésa megpróbál elszórakoztatni egy amerikai vendéget olyan szinten, hogy a nyelvi nehézségek ne jelentsenek akadályt, nemigen fognak túljutni a kő-papírolló típusú mutogatós játékokon, és ebből a vendég azt a messzemenő következtetést fogja levonni, hogy a japánok gyerekesek. A gésáknak a hagyományos japán kultúrában betöltött központi szerepét bizonyítja, hogy bár a külföldiek többsége számára a gésafogadás nem több mint kuriózum, mégis úgy érzik, hogy Japánban tett látogatásuk nem lenne teljes e formális rendezvény nélkül. Ford elnök számára is ebből a megfontolásból rendezték meg a fent leírt fényűző bankettet. Az asztalfő A fogadás díszvendégét az asztalfőre ültetik, amelyet egy padlótól mennyezetig érő fali fülke, az úgynevezett tokonoma keretez. A fülke 43

hátsó falát az évszaknak megfelelő színű és díszítésű nádfüggöny borítja, eléje egy művészi módon elrendezett virágcsokorral teli vázát állítanak. A tokonoma a díszterem esztétikai középpontja, így óhatatlanul magára vonja minden vendég figyelmét. Maga a díszvendég, aki az ékes keret előtt ül, természetesen nem gyönyörködhet a tiszteletére felállított alkalmatosság szépségében, de elégedetten nyugtázhatja, hogy az egész fogadás folyamán ő van a figyelem középpontjában. A gésák közreműködésével megrendezett fogadásokon a legtöbb megkülönböztető figyelmet természetesen az asztalfőre ültetett vendégnek szentelik. A nagyobb estélyeken a gésák csak akkor jelennek meg a teremben, ha már minden vendég elfoglalta a helyét. Öt-hat fős csoportokban lépnek a terembe, és az első csoport mindig a legrangosabb vendégekhez csatlakozik. Miután minden gésa bevonult, és elfoglalta a helyét egy-egy vendég oldalán, elhangzik az első tószt, és ezzel hivatalosan is kezdetét veszi a fogadás. Az estély során a gésák felváltva szórakoztatják a vendégeket, de a vendéglátók és a vendégek megoszlását nem az egyenlőség elve határozza meg. Minden gésa eltölt valamennyi időt az előkelőbb vendégek társaságában, ezért valahányszor megürül egy hely az asztalnak ezen a felén, gyorsan elfoglalja egy másik gésa, hogy ő is kivehesse a részét a díszvendégek szórakoztatásából. Az idősebb gésák pontosan tudják, mikot kell „váltani”, ellentétben a maikókkal, akik többnyire tapasztaltabb nővéreik irányítására szorulnak. Icsiume második volt a maikók sorában, akik arra vártak, hogy tölthessenek egy pohár szakét Ford elnöknek a tokonoma előtt, ezért is szerepel olyan sok fényképen az elnök társaságában. A gésák természetesen nem tudtak Ford elnök Japánban tett látogatásának amerikai sajtóvisszhangjáról, ezért amikor megmutattam nekik a fenti fényképet, többen is elkezdték ugratni Icsiumét, hogy ő volt Ford-szan kedvese. Ez a mindössze néhány percre korlátozott, meglehetősen formális kapcsolat, amelyet egy fénykép örökített meg az utókornak, indított arra, hogy levelet írjak Ford elnöknek, amelyben megkértem, hogy küldjön gyásztáviratot Icsiume temetésére.

BONCSI Miután befejeztem a gésákról írt disszertációmat, újból ellátogattam Japánba. Az oszakai repülőtéren egykori okászanom, a Micuba teaház vezetője és fia, Cunehiko fogadtak. Pontosan egy év telt el azóta, hogy visszatértem Japánból az Egyesült Államokba. Amint Cunehiko elment az

autóért, egykori anyám hozzám fordult, és megkérdezte, hogy volt-e valami közöm Ford elnök gyásztávitatához. Icsiume anyja azt mondta neki, hogy szerinte én figyelmeztettem az elnököt - mástól ugyanis nemigen értesülhetett volna a szomorú eseményről. Icsiume anyja még akkor is kórházban volt, amikor megérkeztem. Lelkileg és egészségileg egyaránt összeroppant a gyász súlya alatt, s a helyzetét csak tovább súlyosbította, hogy Icsiume halálával a házát és a megélhetését is elvesztette. „Meg fogsz döbbenni -mondta okászanom -, mennyite megöregedett, mióta utoljáta láttad.” Amint kiléptünk a reptér légkondicionált előcsarnokából az utcára, valósággal mellbe vágott a forró, páradús nyári levegő. Kiotóban a nyári hónapokban az emberek leggyakrabban a „Musiatszui ne?” (Micsoda párás forróság van, nem?) kifejezéssel üdvözlik egymást, miközben a férfiak a tarkójukat, a nők pedig a homlokukat törölgetik szaporán az erre a célra maguknál hordott, finom szövésű pamut zsebkendőkkel. A szinte elviselhetetlen forróságot csak időnként enyhítette egy-egy enyhe szélfuvallat az Oszakai-öböl felől. Már teljesen besötétedett, amikor megérkeztem, így csak akkor vettem észre, hogy Cunehiko vadonatúj Toyota Crownt vezet, amikor odagördült elénk a járdához. Ez volt a Toyota Gyár legfrissebb és egyben legelegánsabb modellje, olyan extrákkal felszerelve, amelyek többségéről még nem is hallottam. Cunehiko kiszállt a kocsiból, elegánsan eltaposott egy alig szívott cigarettát az aszfalton, majd kinyitotta a csomagtartót, és berakta a bőröndjeimet a kocsiba. Csak akkor fordult hozzám, szaporán kapkodva a levegőt, amikor elfoglalta a helyét a vezetőülésen, és bekapcsolta a légkondicionáló berendezést: „Isten hozta újra Kiotóban. Musiatszui ne?” Kiotó autóval körülbelül ötven percre van az oszakai reptértől, legalábbis azzal a sebességgel, amellyel Cunehiko vezet. Az egyik extra, amivel az autót felszerelték, a műszerfalba beépített, csipogó hangot adó jelzőberendezés volt, amely azonnal megszólalt, amint a kocsi túllépte az országosan megengedett 80 kilométer per órás maximális sebességet. A kellemetlen hangú figyelmeztetőbetendezés szinte az egész úton szünet nélkül szólt, ami alaposan megnehezítette a beszélgetést. Okászanom beszámolt az egyéves távollétem alatt történt fontosabb eseményekről, de legnagyobb szomorúságomra, ezek többsége haláleset volt. Nem sokkal Icsiume tragédiája után meghalt Kikugoró pártfogója is. Kikugoró igen tapasztalt, középkorú gésa volt Atamiban, sok időt eltöltöttem vele, amikot e másodrendű mulatókkal teli üdülővároska virágzó gésaközösségeinek életét tanulmányoztam. Kikugoró gésaként 45

egy híres kabukiszínész művésznevét vette fel, és jó barátságban volt az okászanommal. Néhai pártfogója, egy gazdag tokiói üzletember hosszú évek óta szívesen látott vendég volt a Micuba fogadóban. Az okászanom, a Micuba vezetője és Kikugoró is rajta keresztül ismerkedtek meg egymással. Rendkívül kedves és szellemes embernek ismertem meg, és nagyon fájlaltam, hogy elvesztettük. Icsiume és Kikugoró pártfogója mellett Kuro-csan (Blackie), egy koutaének-együttes ismert tagja (a kouta rövid, lírai dal) is eltávozott az élők sotából. Negyvenhárom éves korában vitte el egy szívroham. Az okászanom és én ugyanattól a koutaénekestől vettünk órákat, körülbelül ötven más tanulóval együtt, akik között egyként voltak gésák, üzletemberek és háziasszonyok is. Azok közül, akiknek velem egy napon volt az énekórájuk, többet is megismertem, de a tanulók többségével csak a félévenként megtartott növendékkoncerten találkoztam. Az okászanom említette Kuro-csan arcára már nemigen emlékeztem, mert a gésák több vendégnek is ezt a becenevet adták, mégis megdöbbenve vettem tudomásul, hogy ilyen korán elragadta a halál. Kiotóhoz közeledve egyre ismerősebb lett a táj. Elsőként a Kiotó Tower Hotel óriási obeliszkre emlékeztető felhőkarcolója mögött meghúzódó Nisi Hongandzsi-templom pagodája tűnt a szemembe. A távolban halványan hunyorogtak a Hiei hegy csúcsát jelző fények. A hegyekkel koszorúzott Kiotó számomra legvonzóbb tulajdonsága természetes lehatároltsága és világos, áttekinthető városszerkezete volt. Minden japán útikönyv részletesen leírja, hogyan építették fel a város ősét 794-ben ezen az akkoriban teljesen lakatlan területen, párhuzamos és egymást derékszögben metsző utcákból (ellentétben a legtöbb japán várossal, amelyek girbegurba utcáikkal a külföldi számára áttekinthetetlen labirintusnak tűnnek) a kínai Tang-dinasztia fővárosának, Csangannak a mintájára. A város építése idején a japánok mát több mint egy évszázada a lenyűgözően fejlett Tang-kori kínai kultúta befolyása alatt álltak. Kammu, a történelmi hagyomány szerint Japán ötvenedik császára, egész udvatával együtt Naruból (ez kisebb, de ugyancsak Csangan mintájára épült város) a harmincöt mérfölddel északabbra fekvő, hegyekkel övezett Kiotói-medencében épült új városba költözött. A császári palotát a Kamo folyó nyugati partján építették fel. A kínai mintát követve ez volt a kiindulópontja a későbbi várost alkotó, déli irányban kiépített szabályos utcahálózatnak. Mivel Kiotó hegyekkel szorosan körülvett, lapos medencében fekszik, a többi japán nagyvárossal ellentétben nem esett áldozatul a háborút követően megindult nagyarányú terjeszkedésnek és iparosításnak.

Kiotóban nincs nehézipar (a fontosabb ipari létesítmények Oszakában és a közeli nagyvárosokban vannak), ami idevonzaná az embereket, ezért a település népessége sem növekedett meg olyan arányban, mint más városoké. Kiotó „húzóágazata” maga Kiotó. Egy helyi városépítészeti tendelet értelmében a városban sehol nem lehet tízemeletesnél magasabb házakat építeni. A korlátozás elsősorban azt a célt szolgálja, hogy megóvják az országszerte méltán híres várospanorámát, amelynek legfőbb ékességei - a város mai napig legmagasabb építményei - az ezeréves múltra visszatekintő templomok díszes pagodái. A hivalkodóan ízléstelen Kiotó Tower Hotel épülete az egyetlen kivétel, amelynek példája elég elrettentő volt a városi hatóságok számára, hogy a rendelettel elejét vegyék hasonló monstrumok építésének, amelyek minden bizonnyal tönkretették volna az egész történelmi városképet. „Mert Kiotó egy lapos medence, amelyet kötben hegyek koszorúznak” a kiotóiak ezt a mondatot emlegetik a leggyakrabban, valahányszor a városukról esik szó. „Boncsi ja szakai ni...”- mondogatják. Mivel boncsiban, azaz medencében fekszik, Kiotó mindig sokkal zártabb és elszigeteltebb település volt, mint Tokió. „Mi, kiotóiak már csak ilyenek vagyunk, szemben a tokióiakkal, akik teljesen mások” -ez az egyik kedvenc szavajárásuk a helybelieknek, e mögött természetesen a város sajátos földrajzi adottságai és ezzel szoros összefüggésben lévő történelme állnak. Tekintettel arra, hogy Kiotó boncsi, a tél különösen hideg és csapadékos. És ugyancsak tekintettel arra, hogy Kiotó boncsi, a nyár összehasonlíthatatlanul forróbb és párásabb, mint más városokban. A terjeszkedés természet szabta korlátainak köszönhetően Kiotó sokat megőrzött a múltból és a korábbi kultúrák hagyományaiból, ami jelentős méftékben meghatározza a város jellegét. Kiotó olyan, mint egy minden szempontból egységes, zárt világ - ebben a tekintetben sehol a világon nem találtam hozzá fogható városi települést. Olyan, mint egy finoman szőtt selyemkendő, amelyet minden oldaltól gondos kezek szegtek be, szemben a durva szőttesre emlékeztető, spontán és egyenetlenül terjeszkedő Tokióval.

47

Kiotó vázlatos térképe a hat gésaközösséggel, banamaakal

Taxival negyedóra alatt kényelmesen el lehet jutni a déli óvárosból (Kiotói vasútállomás) a város északi határán fekvő botanikus kertig. Az ósdi, de kedves színfoltot adó villamosokat az 1970-es évek elején megszüntették, de a megmaradt vágányok ma is pontosan kijelölik a szabályos négyszögben épült belváros határait. A régi villamosvonalak keleten a Higasi Ódzsin (Nagy keleti körút), nyugaton a Nisi Ódzsin (Nagy nyugati körút), északon a Kita Ódzsin (Nagy északi körút), délen pedig a

Kudzsón (Kilencedik sugárút) futnak. Valahányszor túlmentem ezeken a villamosvonalakon, úgy éreztem, mintha elhagytam volna a várost, jóllehet Kiotó közigazgatási területe lényegesen nagyobb, mint a vágányok határolta belváros. Ha valaki a város kis méretei és mértanian szabályos elrendezése ellenére is eltéved Kiotóban, bátran hagyatkozhat a medence északkeleti sarkában magasodó, a város minden pontjából látható Hiei hegyre irányjelzőként. Japánban azokat az embereket, akik képtelenek a térbeli tájékozódásra, hókó oncsinak, azaz „botszemnek” hívják. Kiotó az elképzelhető legideálisabb város a hozzám hasonló turisták számára, akik az első kanyart követően eltévesztik az irányt a térképen, mert a térlátásuk teljességgel alkalmatlan a tájékozódásra. A távoli Hiei hegyen pislákoló fények egyszerre voltak ismerősek és megnyugtatóak a számomta.

PONTOCSÓI VISZONTLÁTÁS Cunehiko az anyja fogadója, a Micuba Rjokan előtt tett ki bennünket. Bár a Micuba neve szerint a szó hagyományos értelmében vett rjokan, azaz fogadó, jövedelmének csupán elenyésző tésze származik szállóvendégek ellátásából. A bevétel túlnyomó többségét a gésák közreműködésével rendezett fogadásokhoz bérbe adott helyiségek - egy nagyobb és több kisebb terem - biztosítják. A Micuba egyike a környék azon kevés létesítményeinek, amelyek a városi önkormányzat engedélyével jogosultak gésafogadások rendezésére. Az alkalmi szállóvendégek szinte kivétel nélkül a tulajdonosnő személyes ismetősei. Jóllehet a szállóvendégek fizetnek az ellátásért, a fogadó tulajdonosnője inkább szívességből, mintsem a bevétel miatt adja ki az e célból fenntartott szobákat. Az alkalmazottak állandóan panaszkodnak a szállóvendégek miatt, mert gondoskodniuk kell az ágyneműjükről, reggelit kell készíteniük nekik, és nem hallgathatják olyan hangosan a rádiót vagy a televíziót, mint szeretnék. Ha rendezvény van, egész este és éjszaka keményen dolgoznak, de nem szeretik, ha nappal idegenek lábatlankodnak körülöttük a házban, ahol megszokott, sajátos ritmusú és időbeosztású életüket élik. A Micuba utcára néző oldala egy agyagból és deszkákból épített fal, közepén nagymétetű tolóajtóval. Ezt az ajtót sohasem hagyják nyitva. Akár közönséges lakóház is lehetne, csupán a diszkréten kivilágított feliét neontábla és a rajta szótagírással díszelgő kalligrafikus fekete felirat — Mi49

A Micuba fogadó csípős nyelvű „nagynénije” cu-ba - jelzi az épület igazi funkcióját. Az idegeneknek eszükbe sem jut, hogy itt keressenek szállást maguknak éjszakára. A Micuba kapujának cserepekkel borított teteje elég széles ahhoz, hogy védelmet nyújtson az eső ellen arra a néhány másodpercre, amíg valaki kiveszi a leveleket a postaládából. A kapu és a ház között keskeny, de gondosan megtervezett, díszes kert övezi a bejátathoz vezető feljárót, amelynek egyik oldalát kis faszentély ékesíti. Hazatérőben a ház lakói néhány másodpercre megállnak a szentély előtt. és háromszor összeverik a tenyerüket - így üdvözlik a hely szellemeit. A fogadó legidősebb bentlakó szolgálója, hajlott hátú, koros asszony, reggelente meglocsolja a díszkert köveit, majd friss vizet tölt a szentélyben álló egyszerű porcelánedénykékbe. Évente kétszer, ősszel és tavasszal felfogadnak egy kertészt, hogy nyirja meg a sövényt és a bokrokat, és tegye rendbe a kertet, amelyre rendszeresebb gondoskodás is ráférne. A túlburjánzó növényzet miatt nemegyszer hallottam panaszkodni az idős szolgálót, amint kelletlenül sepregette a lehullott leveleket.

Ez az asszony, akit a házban mindenki csak obaszannak, azaz „nagynéninek” szólított, a számos szűkös cselédszoba egyikében élt a ház egyik távol eső neszében. Több alkalommal is emlegette az unokáit, és havonta egyszer elment, hogy meglátogassa a családi házat, de azt soha nem árulta el, hogy merre van egykori otthona. A Micubában étkezett és aludt, napközben pedig az ő feladata volt a mosás, takarítás és főzés a többi cseléd számára. Egyszerű, de nagyon finom, házias ételeket készített munkatársainak. Naponta egyszer Vankót, a máltai terriert is megsétáltatta. Amikor a Micubában éltem, azokon a napokon, amikor mosnom kellett, rendszerint igen korán keltem, hogy megtömhessem a szobája előtt álló ómódi mosógépet. Ha nem tértem vissza idejében, hogy a program lejártát követően kivegyem a ruháimat a gépből, a „nagynéni” megelőzött, és méltatlankodó megjegyzések kíséretében kiteregette gönceimet a szárítókötelére, onnan kellett pironkodva összeszednem őket. Egy alkalommal, a legnagyobb nyári kánikula idején, két ujja közé csippentve kiemelte a gépből az egyik nejlon alsóneműmet, és a fejét csóválva megkérdezte: - Hogy tudsz ilyen forróságban ilyesmit felvenni? Borzasztóan meleg lehet. - Ő maga feszesre kikeményített pamutalsót viselt. - Maga hogy tud ilyesmit viselni ebben a hőségben? - kérdeztem vissza. Értetlenül összehúzta a szemét, és rám nézett. — Te tényleg nem tudsz semmit. A keményítés merevvé teszi a ruhát, és így nem tapad a bőrödre. Ezért sokkal hűsebb. - Általában lesújtó véleménnyel volt mindenről, amit nem úgy csinálnak, mint Kiotóban, ha egyáltalán hangot adott a véleményének. Többnyire azonban a munkáján kívül semmi iránt nem tanúsított érdeklődést. Közvetlenül a Micuba bejárata előtt, a kőlapokkal borított belépő fölött alig egy méterrel felszereltek egy fotocellás riasztót, amely azonnal megszólal a konyhában, ha valaki az ajtó elé lép. A hangra Vanko azonnal a lépcsőnél terem, és fel-alá rohangászva a lakkozott padlójú előszobában, veszett ugatásba kezd. Aznap este, amikor megérkeztem, nem volt fogadás a Micubában, így Vankót szabadon hagyták, és még a szokásosnál is hevesebb ugatással és ugrabugrálással hozta tudomásomra, hogy megismert. „Nagynéni” kidugta a fejét a konyhából, kurtán üdvözölt, majd lárva, hogy felveszem a kiskutyát, szűkszavúan emlékeztetett tá, hogy Vanko nem tudja visszatartani a vizeletét, ha hirtelen izgalomba jön. A szobám, amelyet kéthetes látogatásomra kiutaltak a számomra, az a négy és feles tatami nagyságú helyiség volt, amelyet havonta egyszer a koutatanár rendelkezésére bocsátottak, amikor a városnak ebben a részében adott énekótákat. Télen a 2,5 x 3,5 méter területű szobát 51

könnyen be lehetett fűteni egy hordozható kerozinkályhával, mert kicsi volt, és kedvező fekvése révén a folyó felől fújó hideg szélnek sem volt kitéve. Ugyanakkor nyáron szinte elviselhetetlenné vált benne a hőség, ezért felszereltek egy légkondicionáló berendezést, amely öt perc alatt jégvermet csinált belőle. Letettem a csomagjaimat az egyik sarokba, és egyenesen a vendégek számára fenntartott zuhanyozóba mentem, hogy felfrissüljek a huszonnégy órás út után. A Micubában minden vendégszobában van egy kisméretű mosdó az első sor tolóajtó mögött. Néhány szobát még egy-egy elkülönített vécével is felszereltek, de fürdőszoba csak egy van. A japán lakások túlnyomó többségében külön helyiség a fürdőszoba és a vécé - eltekintve azoktól az esetektől, amikor a helyszűke ezt nem teszi lehetővé. A mellékhelyiségek éppen csak annyi helyet foglalnak el a lakásból, amekkora feltétlenül szükséges, a fürdőszoba ezzel szemben - a család anyagi helyzetétől és a lakás nagyságától függően - igen tágas, és jól fel van szerelve. Szinte minden fürdőszobában van külön zuhany, amelyet tisztálkodásta használnak, és csak miután leszappanoztak és letusoltak, lépnek be a zuhany mellett álló, forró vízzel megtöltött, terebélyes kádba. A japán otthonokban, de a fogadókban még inkább, elképzelhetetlen az amerikai stílusú zuhanyozós fürdőszoba, amelyben nincsen kád. A japánok, ha tehetik, mindennap fürdenek, méghozzá olyan forró vízben, amilyet csak el tudnak viselni. A Micuba fürdőszobájában levő kád is teli volt, amikor bementem, hogy meg-fürödjem, de a víz távolról sem volt forró. A személyzet fűtötte fel magának korábban, és ha hivatalos vendégek érkeztek volna, bizonyára újra felfutik, de mivel én nem számítottam igazi vendégnek, kénytelen voltam megelégedni a langyos vízzel. A fürdőt követően némileg felfrissülve bekopogtam az okászan ajtaján. Azt javasolta, hogy sétáljunk el a Hacujuki teaház elszenesedett romjaihoz. Éjfél felé járt már, az utca mégis tele volt emberekkel. Miközben sétáltunk, olyan érzésem támadt, hogy okászan mondani szeretne valamit. Megpróbáltam kitalálni a gondolatait, és megkérdeztem, mikor vették a gyönyörű, új autót, amelyet Cunehiko vezetett. Okászan felsóhajtott. - Ha találkoznál Cunehiko apjával Tokióban, kérlek, ne említsd neki az autót, jó? - Bár nem volt szándékomban meglátogatni az illetőt, meglepve bólintottam. - Megígérte ugyanis, hogy vesz nekünk egy autót, de nem tudja, hogy Cunehiko ilyen drága márkát választott. Természetesen el fogom mondani neki, ha eljön az ideje, de most még korai lenne. Ezért kérlek, hogy ne említsd neki.

- Értem. Cunehikót, okászan egyetlen gyerekét, a pártfogója elfogadta sajátjának, és születésétől kezdve huszonkét éven át gondoskodott róla anyagilag. A fiatalember angol öltönyöket, selyem nyakkendőket és márkás cigarettákat vásárolt a pénzből, de nem valószínű, hogy az apja tudott róla, mire költi a tekintélyes tartásdíjat. Az anyja mindent elnézett neki, és gyakran került miatta olyan helyzetbe, hogy mentegetőznie kellett az apja előtt. Ennek köszönhetően szokásává vált, hogy racionális alapon megideologizálja a fia viselt dolgait, olyannyira, hogy egy idő után már saját magával is el tudta hitetni ezeket a mentségeket. - Tudod, első ránézésre talán merő luxusnak tűnik egy ilyen drága autó, de valójában az üzlet miatt is szükség van rá. Gyakran megyünk ki vendégek elé az állomásra, hogy hazahozzuk őket, és egy ilyen autó jó reklámot csinál a Micubá-nak. Cunehiko apja biztos jó befektetésnek fogja tartani, és örülni fog, hogy a fia szívén viseli a vállalkozás sorsát. Bár nemigen tudtam elképzelni Cunehikót, amint készségesen fuvarozza az anyja vendégeit bárhová, még egyszer megígértem, hogy nem szólok semmit az apjának az autóról. Megjegyeztem, hogy Cunehiko sokat változott, mióta utoljára láttam. Szemmel láthatóan lefogyott, és a haja is hullámosabb lett, mint volt. Az új imázst vastag aranylánc, foncsorozott szemüveg és egy Aloha ing tette teljessé. Okászan azt felelte, hogy mostanában ez az új divat a fiatalok körében, és hogy ő személy szerint nem foglalkozik ilyesmivel, de annak mégis örül, hogy Cunehiko „stílusosan” öltözik. Hamarosan kiderült, hogy a fiú apja már korántsem ilyen derűlátó ebben a kétdésben. - Az az igazság, hogy egy kicsit magam is aggódom Cunehiko miatt vallotta be némi habozás után okászan. - Van egy barátnője. Tudod, én nagyon rugalmas vagyok ilyen dolgokban, Kikuko, az ellen se lenne kifogásom, ha egy külföldi lányt akarna elvenni, de annak nem örülök, hogy minden idejét egy felszolgálónővel tölti, aki tizenkét évvel idősebb nála. Nem mintha bármi kifogásom lenne egy bárban dolgozó felszolgáló ellen, de ez a nő nem az a típus, aki át tudná venni tőlem a Micuba vezetését, ha visszavonulok. Ráadásul lassan abba a korba lép, hogy gyerekei sem lehetnek már, Cunehikót pedig ez egyáltalán nem foglalkoztatja. Azzal próbáltam vigasztalni, hogy ezt előbb-utóbb Cunehiko is be fogja látni, és akkor minden úgy alakul majd, ahogv szeretné, de magamban távolról sem voltam ilyen biztos a tékozló fiú megtérésében. Ráadásul azt sem igen tudtam elképzelni, hogy valaha is talál magának olyan nőt, akit végül elfogad az anyja. Okászannak ugyanis egyetlen súlyos gyengéje 53

(ami egy nap akár a Micuba végromlását is okozhatja) felelőtlen, agyonkényeztetett fia iránti rajongó szeretete volt. Egy kormos, düledező falhoz értünk, amelyből sündisznótüskék módjára meredtek az elszenesedett gerendák az ég felé. Ennyi maradt a Hacujukiból. A fal tövében, az egykori épület távolabbi végén egy részeg férfi könnyített magán. A Hacujuki romjaival Pontocsó olyan volt, mint egy makulátlan, csillogó fogsor, amelynek a közepén odvas, fekete fog éktelenkedik. Szótlanul továbbmentünk. Néhány házzal odébb volt egy kedves kis bár, ahová két-három alkalommal elmentem a Micuba vendégeivel. Ide nyitottunk be, abban a reményben, hogy találkozunk néhány ismerőssel.

AZ UTOLSÓ KONYAK A Szavada bár tulajdonosai minden nyáron teleaggatják a helyiség egyik falát gésákról kapott ucsivákkal - lapos, kerek legyezőkkel -, amelyekre egykori tulajdonosaik ráírták a nevüket, mielőtt elajándékozták őket. A fehét legyezőkön díszelgő piros feliratok már messziről felhívják magukra a vendégek figyelmét. Mindenekelőtt ezt a tekintélyes kollekciót vettem szemügyre, amint helyet foglaltunk az egyik közeli asztalnál. Több ismerős nevet is találtam, de újak is akadtak szép számmal. A vendégek szinte kivétel nélkül gésák voltak, munka után ide jöttek lazítani. Az egyik bárszéken fiatal maiko ült, egyáltalán nem ismettem. Amikor bemutatták, kiderült, hogy Szuminónak hívják, és Szumika gésa a nővére, akit ismertem. Okászan később emlékeztetett rá, hogy egy évvel korábban már találkoztam ezzel a maikóval a Micubában egy Tamaszaburó nevű kabukiszínész tiszteletére rendezett fogadáson. Bár az arca nem volt ismerős, arra emlékeztem, hogy az egyik fogadáson láttam egy rózsaszín kimonós fiatal lányt, aki segített a tálcák kihordásában, és szinte szünet nélkül vihogott. Akkor úgy mutatták be nekem mint leendő maikót. - Mit parancsolnak, okászan? - kérdezte a felszolgálónő a bárpult mögött. Mindketten egy-egy pohár Rémy Martint rendeltünk abból az üvegből, amelyen Icsiume neve szerepelt. Ennek az exkluzív bárnak az volt az egyik specialitása, hogy a polcokon sorakozó konyakosüvegek mindegyikén feltüntették egy gésa nevét. Az utóbbi időben a Rémy Martin kiszorította a korábban népszerű státusitalokat, például a Johnny Walkert

vagy a Black Labelt a piacról, így minden bárban bőséges választékot kínáltak belőle. Mivel én Icsiume húga voltam, a helyi illem úgy kívánta, hogy abból az üvegből rendeljek, amelyet ő és a pártfogója látott el az aláírásával. Szívgyengeségére való tekintettel okászan nem ihatott röviditalt, ezért ásványvízzel hígította fel az italát. A bárba egyre-másra érkeztek a régi ismerősök, s néhány szóval elmondták, mi történt velük az elmúlt év során. Miközben az egyik gésával beszélgettem, okászan felém fordult a székén, és odasúgta: - Elfelejtettem mondani, hogy Icsitem gyermeket vár. -Tanácstalanságomban, hogy ez jó hír-e vagy sem, szintén suttogva megkérdeztem: - Gratuláljak, vagy részvétet nyilvánítsak? - Ó, Icsiteru boldog, hogy gyermeke lesz - jött a fojtott válasz. A bár lassan megtelt beszélgető, nevetgélő gésákkal. Hirtelen nyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg a küszöbön, de mielőtt belépett volna, megtorpant. Tanácstalanul szemügyre vette a kizárólag nőkből álló vendégsereget, majd zavartan meghajolt, és kihátrálva az utcára, becsukta az ajtót. Mindenki jót derült a dolgon. A beszélgetés hamarosan a tűzvészre terelődött. Megkérdeztem, hogy mi töftént Icsiume húgával, Midorival. Csalódott moraj futott végig az asztalok között. -Kilépett - mondta végül valaki. - Az összes kimonója odalett a tűzben - magyarázta az okászanom -, így nemigen volt más választása. - Megtudtam, hogy visszaköltözött az édesanyjához, és azóta is ott „lábadozik”. Valaki a napokban beszélt vele telefonon. Midori hívta fel az egyik teaházat, mert az utóbbi időben olyan hírek terjedtek el róla, hogy Gionba, a folyó túlpartján lévő rivális gésaközösség-be készül, de ezt csupán alaptalan pletyka volt, és ezt akarta tisztázni. Pontocsóban mindenki nagyon sajnálta, és szeretettel emlegették, de nyilvánvaló volt, hogy ebben a közösségben már soha többé nem dolgozhat. Az innenonnan elkapott megjegyzésekből lassan összeállt a kép. Részben őt is hibáztatták a történtekért, mert ahelyett, hogy rögtön segítséget hívott volna, maga próbálta eloltani a tüzet. Hazafelé okászan elmondta, hogy a maiko aznap éjjel titokban elszívott egy cigarettát, és egyértelmű utalást tett egy leejtett hamutartóra is. Mindezt természe-

55

A századforduló táján készült fénykép három gésa barátnőről tesen nem közölték az újságok, és a rendőrség sem értesült róla a nyomozás során. Pontocsó ebben a tekintetben is zárt közösség, amelynek megvannak a maga belső törvényei. Vegyes érzelmekkel gondoltam a tizenhét éves Midorira, akit egyszer s mindenkorra kizárt magából ez a közösség, amelyben alig egy évig élt és dolgozott, és akinek ezzel a gyötrő emlékkel kell leélnie hátfalevő életét - annak a gésának az emlékével, akihez a társai és a saját meggyőződése szerint szorosabb szálak fűzték, mint az édestestvéreihez. Hirtelen megborzongtam a hűvös levegőtől. Hajnali három óra volt.

Sake no hitocu ga En no hasi...

Egy csésze szaké

A barátság kezdete... Egy kouta kezdősora

III. ELTÉPHETETLEN KÖTELÉKEK

NEVEK Az amerikaiaknak általában egy „igazi” nevük van, és az esetek többségében ezt használják. Más néphez hasonlóan természetesen mi is használunk beceneveket, amelyek lehetnek általánosan elterjedt névváltozatok, mint például a Jack a John helyett, és sajátos, többnyire csak a családban vagy a szűk ismeretségi körben használt gyermekkori becenevek, amelyek többségét ugyanúgy kinőjük, mint a ruháinkat. Az is előfordul, hogy egy felvett becenév vagy művésznév elterjed, és széles körben ismertté válik - ez a helyzet Duke John Wayne esetében, akinek „igazi” neve egyébként Marion Morrison volt. Ezektől az alkalmi variációktól eltekintve azonban a mi kultúránkban a névhasználat meglehetősen egyszerű és egyértelmű. Ezzel szemben Japánban mindenkinek számos, egymástól teljesen eltérő „igazi” neve lehet, attól függően, hogy éppen milyen minőségben használ egy bizonyos nevet. Egy személy kalligráfusként lehet például Sumpó, táncosként Kikufumi, samiszenjátékosként Jecsa. A fazekasoknak van fazekasnevük, a teakészítőknek egy teásnevük, a gésák pedig „hivatalosan” gésanevükön ismertek. E foglalkozásokra utaló nevek amerikai megfelelőinek tekinthetők az írói álnevek és művésznevek, de a 57

nevek számában, a névválasztásban és a névhasználatban egyatánt lényeges különbségek vannak a két ország gyakorlata között. Nálunk a művésznevek többnyire álnevek, amelyek elsősorban arra szolgálnak, hogy elfedjék viselőjük személyazonosságát. Japánban ebben a tekintetben is ellenkező a helyzet: egy személy minden neve ismert, és a különböző névváltozatok éppen azt a célt szolgálják, hogy egyértelműen, minden minőségében, mindenki számára lehessen őt azonosítani. Ennek az igénynek a következtében gyakran az „igazi”, a születéskor kapott név teljesen elhalványul, azaz elveszíti tátsadalmi jelentőségét, mert senki nem használja. Amerikában egy írói név vagy művésznév a megkülönböztetés eszköze, az autonómia és az individualizmus jelképe. Bármikor bárki kitalálhat egyet, tetszése szerint használhatja, és ha megunta, vagy jobbat talált, elhagyhatja, minden különösebb következmény nélkül. Japánban azonban a mesterségneveket, a művészek neveit vagy a kabukiszínészek színpadi neveit nem választják, hanem felruházzák velük viselőjüket, méghozzá többnyire rituális névadó ünnepség keretében. Teszik mindezt abból a megfontolásból, hogy az illető addig fogja használni az így kapott nevet, amíg az ehhez kötődő minőségében tevékenykedik, azaz vagy haláláig, vagy egy más, „magasabb” szakmai, illetve művészi szint eléréséig, amikor hasonló szertartás keretében új nevet kap. A névváltoztatás a társadalmi megbecsülés egyik fontos megnyilvánulása, és mint ilyen, távolról sem személyi kiváltság. Ha valaki nem kap új nevet, amikor ennek a szakmában eltöltött idő alapján itt az ideje, ez a társadalmi, illetve szakmai megbecsülés hiányának egyértelmű jele. Japánban a nevek az egyes élet-, illetve pályaszakaszokhoz is kötődnek, és sok esetben az emberek olyan posztumusz buddhista neveken is ismertek, amelyeken csak haláluk után emlegetik őket. (1) Az új neveket sokszor nyilvánosan és ünnepélyes keretek között ruházzák át új viselőikre - például a kabukiszínészek esetében, akik nem csupán elődeiktől örökölt színpadi nevük alapján, de az örökösödés időrendje szerint is megkülönböztetnek egymástól. Akár a színházban, akár az utcán előfordul, hogy például Rokudaimét csak úgy emlegetik, mint a „hatodik generációst”, és ebből mindenki tudja, hogy VI. Kikugoróról, az Onoue családból származó híres kabukiszínészről van szó. Ha egy külföldi turista nincs tisztában a névhasználattal kapcsolatos japán szokásokkal, gyakran fogalma sincs róla, kiről beszélnek a helybeliek. A hagyományos japán névhasználat árnyaltságát tovább fokozza a japán nyelv helyesírása, azé a nyelvé, amely köztudomásúan a világ egyik legszebb, ugyanakkor legbonyolultabb írásrendszerét mondhatja a

magáénak. Ennek elsősorban az az oka, hogy a számos írásreform ellenére a mai napig nem sikerült egységesíteni az egyes írásjegyek (melyekből átlagosan három-öt található egy névben) kiejtését. A helyesírási variációk nagy számának egyik következménye az a nagyfokú árnyaltság, amellyel a japánok a neveket, illetve a nevek egyes részeit alkotó írásjegyeket használják. Például ugyanazt az írásjegyet egy sor különböző névben használhatják, ha ki akarják fejezni a nevek viselői közötti viszonyt, rokonsági vagy szakmai folytonosságot. Összefoglalva: ha valaki egy gésa nevét tudakolja, az adott kulturális kontextus több tényezőjével is kell számolnia, amelyek között a legfontosabbak a teljesítményen alapuló szakmai elismertség, az életkor és az ehhez kapcsolódó pályaszakasz, az illető név írott változatai, és ami még ezeknél is fontosabb: a nevek közösségi jellege és funkciója. Icsigiku, Icsiume húga A pontocsói közösségben élő hatvanöt gésa közül tíznek a gésaneve icsivel kezdődik. (2) Ez természetesen nem véletlen egybeesés, ahogyan én sem véletlenül kaptam az Icsigiku nevet. Az icsi mint a gésanév első eleme írásban és szóban egyaránt a bizonyos szempontból egy csoportba tartozó gésák közötti kapcsolatra utal. Csakúgy, mint egy család esetében az Icsi név generációról generációra visszavezethető egy személyre, egy bizonyos Icsiko nevű gésára, aki 1916-ban alapított egy Dai-Icsi nevű teaházat Pontocsóban. Ezen a leszármazási ágon az Icsiko név a legrangosabb, különleges tisztelet övezi a közösségben. Ezt a megkülönböztetett nevet akkor örökli meg valaki, ha előző viselője visszavonul vagy meghal. Az a gésa, aki jelenleg ezt a nevet viseli Pontocsóban, III. Icsiko, azaz harmadik a leszármazási ágban. Az icsiko szó egyik jelentése (szemben az Icsiko névvel): sámánnő. A japánok ősvallásában a sámánnő fedte fel az istenek akaratát, miután egy rituális tánc során transzba esett. Az Icsiko nevet, amely még ma is hordoz valamit eredeti, transzcendens jelentésárnyalataiból, csak táncosok vehetik fel. Az első Icsiko alapította Dai-Icsi teaház eredetileg egy Daimondzsi-ja nevű kotábbi ház „leányvállalkozásaként” jött létre. Icsiko az új ház nevének első tagját, a dait (amelynek jelentése: nagy) a szülői ház nevéből kölcsönözte, az icsit pedig a saját nevéből tette hozzá - e két tagból lett a ház neve. (3) Történetesen a dai-icsi más írásjegyekkel írva „elsőt” vagy „legjobbat” is jelent, ami nyilván nem kis szerepet játszott abban, hogy Icsiko ezt a nevet választotta a teaháza számára. 59

Kétségtelen, hogy a Dai-Icsi ma is a legrangosabb teaház Pontocsóban, ezt az is bizonyítja, hogy sok gésa - közöttük én is - ebben a létesítményben szerezte meg a képesítését. Gésaként az eredeti Icsikónak összesen tizenhárom húga volt: Icsijó, Icsifuku, Icsijú, Icsijumi, Icsijakko, Icsirjó, Icsiei, Icsimaru, Icsiko, Icsizó, Icsikoto, Icsigiku és Icsitaró. Nincs kizárva, hogy többen is voltak, de ha így volt, a nevük valamilyen oknál fogva nem öröklődött tovább, ezért nem ismerjük őket. Ma már senki nem követi figyelemmel ezeket a „leszármazási” ágakat. Csupán idősebb gésák emlékei alapján lehet rekonstruálni őket, akiknek többsége már régen visszavonult, és csak nagyon ritkán - különleges alkalmakkor - jelennek meg egy-egy fogadáson mint az estély tiszteletbeli, rangidős kokettjei. Még a legidősebbek sem emlékeznek olyan gésára, akinek annyi húga lett volna, mint a legendás Icsikónak. Ma egy gésa szerencsésnek mondhatja magát, ha egy húga van. Icsiko tizenhárom húga közül csupán egy örökítette tovább a nevét a következő „generációkra”. Icsirjó gésának két húga is volt: Icsimomo és Icsiume (Icsi-ba-rack és Icsi-szilva). Icsiuménak (aki valójában I. Icsiume volt) nem voltak húgai, szemben Icsimomóval, aki öt növendéknek is nővére lett. Ezek egyike volt II. Icsiko. Ekkor az eredeti Icsiko már visszavonult az aktív gésaélettől, hogy minden idejét a Dai-Icsi teaház vezetésnek szentelje, így a neve „felszabadult”, azaz elérhetővé vált egy másik gésa számára. A ház egyik tehetséges növendéke kapta meg, aki különösen a tánc terén tűnt ki társai közül. Ezt követően II. Icsiko két növendék mellett is vállalta a nővéri megbízatást. Az egyiküknek, Icsiszoménak összesen tizenegy húga volt, kettő híján annyi, mint az

alapító Icsikónak. Ezek egyike lett III. Icsiko, miután II. Icsiko huszonkét évesen visszavonult, és hozzáment egy tokiói kormánytisztviselőhöz. Egy másik húga, Icsiszen lett Icsiume (pontosabban III. Icsiume) nővére. Ez a gésa - szokatlanul fiatal, izgága teremtés, aki az illemnek fittyet hányva gyakran botránkoztatta meg társait és a vendégeket féktelen jókedvével - kapta azt a „testreszabott” feladatot, hogy a nővére legyen az első nem ortodox, amerikai illetőségű gésanövendéknek. Akik ismernek engem Japánban, többnyire csak Kikukónak szólítanak (kiku = krizantém + ko = nőnemű toldalék), azon a néven, amelyet még tinédzserkoromban kaptam, amikor először tartózkodtam hosszabb ideig Japánban. Később, amikor eldöntötték, hogy Icsiume lesz a nővérem, a gésanevem első tagját - Icsi - tőle kaptam, és miután abban az időben egyetlen gésa sem viselte az Icsigiku (Icsi + kiku) nevet, én lettem III. Icsigiku, Icsiume húga.

KÖLCSÖNÖS VONZALOM 61

A kiotói gésatársadalom egyik alappillére a testvériség. Nem könnyű pontosan meghatározni, hogy mit is jelent pontosan a gésák közötti nővéri kapcsolat. Mindenekelőtt valaki nem csupán nővér a szó lánytestvér értelmében, hanem valaki másnak az idősebb vagy fiatalabb lánytestvére, azaz nővére vagy húga. Az a fajta egyenlőség, amelyre az angol sisterbood (testvériség) szó utal, a gésák között nem létezik, mi több, a testvériség itt kifejezetten alá-fölé rendeltségi viszonyt feltételez. Amikor egy új gésát egy idősebb és tapasztaltabb gésa húgává avatnak, ezt a viszonyt kölcsönösen a családi kapcsolatokra utaló szavakkal fejezik ki. Két gésát a testvériség szoros szálaival fűznek össze mint egymás nővérét és húgát, de ez a kapcsolat szigorúan alá-fölé rendeltségi viszonyon alapul. A fiatalabb és idősebb gésák amellett, hogy egymás testvérei lehetnek, a teaház gazdájával, azaz vezetőjével is „családi” kapcsolatban állnak, aki mindnyájuk „anyja”, és így is kell szólítaniuk. Japánban a szülő-gyermek kapcsolat is alapvetően hierarchikus: olyan viszonyt jelent, amelyben a szülő feljebbvaló a gyermeknél, aki köteles teljesíteni az iránta támasztott elvárásokat. A gésaközösségben a rokonsági terminológia nem feltétlenül utal olyan érzelmi kötődésekre, amelyeket mi, ezeknek a szavaknak a használatakor, a nyugati kultúra hagyományai alapján természetesnek tekintünk. Az olyan rokoni kapcsolatokra utaló szavak, mint nővér, húg, anya és leány, azokra az alá- és fölérendeltségi alapon működő személyes kapcsolatokra utalnak, amelyek a gésatársadalom fundamentumát alkotják. Japánban nem csak a gésák élnek és dolgoznak olyan társadalmi közösségekben, amelyek tagjai a rokonsági terminológiát használják az egymás közötti viszony meghatározására. Ugyanez jellemző a hagyományos foglalkozásokat űző emberek - ácsok, bányászok, szumó birkózók vagy éppen gengszterek - közösségeire. (4) A gésák testvérközössége azonban alapvetően különbözik a többi rokonsági terminológiát használó társadalmi csoporttól. Ezeknek az úgynevezett rituális rokonsági csoportoknak a legelterjedtebb formájában az ojabun, azaz „a szülő szerepét betöltő személy” a középpontja, amely köré szerveződnek. Ezeknek a vezető pozícióban lévő személyeknek - akik az esetek többségében férfiak - több potenciális utódjuk, úgynevezett kohunjuk van, ők „a gyermek szerepét betöltc emélyek”. Ezek a társadalmi csoportok meglehetősen zárt, összetartó közösségek, amelyek hierarchikus rendszerben szerveződnek, és többnyire tekintélyelvi alapon működnek. Az ilyen szervezetekben a

testvéri, azaz fivéri kötelékek csupán a szülő-gyerek viszony „alsóbbrendű” változatai. A gésaközösségek ebben a tekintetben is alapvetően különböznek más társadalmi szerveződésű közösségektől, hiszen itt a nővéri kapcsolat az elsődleges. Jóllehet a teaházakat vezető tekintélyes „anyáknak” meghatározó szerepük van a gésaközösségek mindennapi életében, jelentőségük távolról sem mérhető a minden hatalmat egy személy kezében összpontosító, egyeduralkodó ojabunéhoz. A gésaközösségek-ben nyoma sincs annak a hatalmi hierarchiának, amely meghatározza a többi rituális rokonsági csoport felépítését és működését. A gésaanyák, -lányok és -nővérek egyszerre több, egymástól független rokonsági kapcsolatban is állhatnak egymással, amelyek mindegyike saját jogán jött létre, nem pedig egy egységes közösségi hierarchia szerves részeként. Két gésanővérnek sok esetben különböző anyja van, ahogy ez Icsiume és az én esetemben is történt. Bár a nővéri kapcsolat legfontosabb eleme az alá-fölé rendeltség, a gésák ma már egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az olyan „testvéri” erényeknek, mint az empátia, a hűség és a bajtársiasság. Egy onészan elvárja, hogy húga tisztelje, de soha nem lesz annak zsarnokává. A nővér ideális esetben nemcsak húga feljebbvaló tanítója, hanem a legjobb barátja is. A rokoni kapcsolatok létrejöttébe az érintetteken kívül nemigen van másnak beleszólása, de abban, hogy ki kit választ nővérének, illetve húgának, döntő szerepe van az ennek, azaz a kölcsönös vonzalomnak. Ma már számos, nem elhanyagolható tényező mellett talán a szimpátia, gyakorlatiasabb kifejezéssel élve, az összeférhetőség a legfontosabb feltétele a testvéri kapcsolatnak. A gésanövendéknek szegődő fiatal nő leginkább menyasszonyhoz hasonlítható, aki elhagyja a családját, hogy új életet kezdjen a férjével a saját otthonukban. Természetesen a hasonlat korántsem helytálló minden vonatkozásban, de a kapcsolat jellegét tekintve a „nővér” leginkább a vőlegényhez, a „húg” pedig a menyasszonyhoz hasonlítható. A fiatal gésa elhagyja vér szerinti szülei otthonát, és beköltözik egy házba, amelynek gazdáját „anyámnak” kell szólítania. Ezután „rokonsági” kapcsolatba lép egy addig ismeretlen nővel, aki feljebbvalója és tanítója lesz, „nővéri” minőségben. Ezt követően pedig teljesen el kell hagynia korábbi családját, hogy maradéktalanul az új közösségnek szentelhesse az életét. Az új gésa és a menyasszony közötti hasonlóság korántsem véletlenszerű és esetleges. A nővéri kapcsolatnak ezt a jellegét egyértelműen hangsúlyozza az a szertartás, melynek során két gésa testvérré fogadja egymást. 63

HÁROMSZOR HÁROM CSÉSZE A hagyományos japán esküvői szertattás legfontosabb mozzanata az a jelképes aktus, amely során a menyasszony és a vőlegény három-három korty szakét iszik három zománcozott csészéből. A menyegzői csészéken való háromszoros megosztozást szanszan-kudónak „háromszor három – kilencszer”-nek hívják, de ez a kifejezés magát az esküvőt is jelenti. Az emberek a szanszan-kudót általában csupán a hagyományos értelemben vett házassággal - egy férfi és egy nő egybekelésével -hozzák összefüggésbe, de a kifejezést ennél tágabb érrelemben is használják. A rituális szaké megosztása olyan, mint egy ünnepélyes fogadalom, amely tartós és eltéphetetlen kötelékbe fűz két embert, akik között addig semmiféle rokoni vagy baráti kapcsolat nem volt. A szertartás által e két ember összetartozóvá, rokonná fogadja egymást. Alapvetően a házasságnak is ez a lényege, de ugyanez a kötelék két gésa életét is egybefűzheti a szertartás által szentesített testvéri kapcsolat révén.

Icsiume (balra) elkészíti újdonsült húga frizuráját

Kiotóban, amikor egy új maiko vagy gésa csatlakozik a közösséghez, ő és jövendőbeli nővére a szanszan-kudo szertartás révén egyesül a testvériség kötelékében. A „sorsok összekötése” magát a házasságot jelenti Japánban, de a gésák ugyanezt a kifejezést használják - en musubi -, amikor a két nővér életét egyesítő sajátos testvéri kapcsolatról beszélnek. (5) Az en szó olyan, két ember között fennálló, nem „természetes” rokoni kapcsolatot jelent, amely fogadalom útján jött létre. (6) Az en buddhista jelentése, a karma, túlmutat az emberi kapcsolatok körén, de a hétköznapi szóhasználatban, amikor a japánok ezt a szót mondják két ember kapcsolatára, nem feltétlenül gondolnak annak metafizikai vonatkozásaira is. Egy másik köznapi kifejezés szerint ha valakinek enje van valakivel, ez azt jelenti, hogy nagyon közel állónak érzi magához az illetőt. A következő lépés az „en megkötése” (en musubi), amely tartós kapcsolatot létesít két ember között. Hogy ez a kötelék mennyire tartós és eltéphetetlen, azt a kapcsolat megszüntetésének aktusára használt kifejezés - en o kiru (átvágni az ent) is érzékelteti. Tekintettel a hagyományos értelemben vett testvéri kapcsolat komolyságára és az ezzel járó kölcsönös kötelmekre, Icsiume és én nem fogadtunk egymásnak testvériséget a szanszan-kudo szertartás szerint. Mindenki tisztában volt vele, hogy miért akartam gésa lenni, és az is nyilvánvaló volt, hogy nem szándékoztam hosszú távon a pontocsói közösséghez kötni az életem. Pusztán gyakorlati szempontból ez volt a legpraktikusabb, hogy Icsiume a nővérem legyen, de a szakészertartás részünkről csupán erőltetett színjáték lett volna. Pontocsói tartózkodásom idején mindössze egyetlen szanszan-kudo szertartást láttam, de ezt sem a mi közösségünkben, mert ottlétem alatt egyetlen új gésa sem jelentkezett a közösségbe. Június elején egyetlen vendégként meghívtak egy meghitt, bensőséges szertartásra a kamisicsikeni közösség egyik teaházába, amely Kiotó 65

északnyugati részén, a Kitano-szentély mögött fekvő Nisidzsin takácsnegyedben volt. Mivel meglehetősen messze esik a városközponttól, Kamisicsikenben nincsenek bárok, amelyek hivalkodó neonreklámjaikkal elcsábítanák a vendégeket a patinás teaházakból. Az egész negyed hangulata a száz évvel ezelőtti Japánt idézi. Sokak szerint a kamisicsikeni gésák sokkal komolyabbak és tartózkodóbbak, mint gioni vagy pontocsói társaik. A szertartás során, amelyre meghívtak, egy Kacukijo nevű gésa tett nővéri fogadalmat egy új gésával, aki a Kacufuku nevet kapta. Kacufuku huszonkét évesen már túl idős volt ahhoz, hogy maiko lehessen, ezétt rögtön gésává avatták. Később megtudtam, hogy az apja, aki rendőrtiszt volt a kiotói kapitányságon, eleinte ellenezte, hogy a lányából gésa legyen, de később mégis hozzájárult a sorsdöntő lépéshez. Kacufuku Kamisicsiken közelében lakott, és a táncóráin ismerte meg a közösségbeli gésákat. Rajtuk keresztül találkozott közelebbről a gésák életével, és döntött úgy, hogy maga is ezt a hivatást választja. A testverré avatás szertartását egy régi teaházban tattották, ahová Kacufuku egy hónappal korábban beköltözött, hogy felkészüljön a fogadalomtételre. (7) A szanszan-kudón rajta és leendő nővérén kívül csupán két nő vett részt: a teaház vezetője, akit Kacufuku „anyám”-nak szólított, és egy Kacuhana nevű fiatal gésa, aki az összes kacu szótaggal kezdődő nevű gésát képviselte. Kacufuku akkor vált teljes jogú gésává, amikor először bemutatták a vendégeknek egy fogadáson, de a nővérré fogadás szertartását, amellyel a közösség tagjai közé léphetett, meghitt, bensőséges ketetek között, szűk „családi” körben tattották. A szobában nem volt semmi berendezés, csupán három nagyméretű, lapos ülőpárna. Kacukijo mint Kacufuku nővére, az idősebb jogán, a benyíló előtt elhelyezett párnán foglalt helyet. Halványkék nyári kimonót viselt sötétkék selyemövvel, amelybe kicsiny legyezőt tűzött. A haját egyszerűen feltupírozta, és hátul laza kontyba tűzte. Körülbelül negyvenéves lehetett. Kacufuku a szabványos gésakimonó lehajtott gallérú, földig érő szegélyű nyári változatát viselte. Fejét gondosan kidolgozott paróka fedte, az arca pedig a mesterien felrakott púdertől és festéktől olyan fehér volt, mint a porcelán. Ő a szoba másik felén foglalt helyet, szemben leendő nővérével. A harmadik párnát a szoba szélén, a fal mellett helyezték el, az okászan részére. A szertartás megkezdésekor a három nő néhány percig mozdulatlanul ült, ölébe tett kézzel, lehajtott fejjel, némán. Aztán egy szolgáló lépett a szobába, kezében tálcával. Szó nélkül letette a tálcát a szőnyegte, és két tényétébe fogva felvett róla egy zománcozott pohártartó edénvt,

amelyben három szalmafonatos csésze volt. Az edényt odanyújtotta Kacukijónak, ő pedig kivette belőle a legkisebb csészét. Kacukijo ezután két ujja közé fogva felemelte a csészét, a szolgáló meg egy hosszú csőtű ezüstkancsóból teletöltötte szakéval. Kacukijo három korttyal kiitta az italt, majd zsebkendővel megtörölte a csésze szélét, és visszahelyezte a tartóedénybe. Ezt követően a szolgálólány Kacufuku elé járult az edénnyel. Kacufuku pontosan ugyanúgy tett, mint Kacukijo, azzal a különbséggel, hogy ő behunyta a szemét, miközben ivott. Bár kint tagyogóan sütött a nap, a szobában félhomály honolt, és a paravánfal képezte sötét tónusú háttér gyönyörűen kiemelte Kacufuku hófehér, klasszikus szépségű japán profilját. Amikor lassú, áhítatos mozdulattal szájához emelte a csészét, szinte hihetetlennek tűnt, hogy a hófehér, alabást-romarc és a két napbatnított kéz ugyanahhoz a személyhez tartozik. Ezután a szolgáló visszatért Kacukijóhoz, aki ezúttal a középes méretű csészéből ivott három kortyot. A vőlegényhez hasonlóan, aki az esküvői széttartás sotán előbb iszik mind a három csészéből, mint a menyasszony, itt is a nővéré mint rangidős feljebbvalóé az elsőbbség. A szolgálólány ezután Kacufukuhoz járult a csészékkel, és a szertartás ugyanebben a sorrendben megismétlődött a harmadik, legnagyobb méretű csészével is. Kacukijo ezután átadta az ülőpárnáját Kacuhanának, és csatlakozott a szoba másik felén ülő újdonsült húgához. Itt, immár testvérekként, az okászannal és Kacuhanával együtt egy újabb csésze szakéval köszöntötték egymást. (8) Az egész szertartás nem tartott tovább tizenöt percnél. Kacufuku három pohár rizsbor rituális elfogyasztásával a kamisicsikeni gésaközösség teljes értékű tagjává vált. A szertartást követően a teaház gésái és az okászan meghívtak egy szekihanebédre - ezt a különleges „vörös rizst” csak ünnepi alkalmakkor fogyasztják Japánban. Felmentünk az emeletre, egy tágas, világos terembe - itt szolgálta fel az alkalmazott kis, lakkozott dobozokban a hideg rizst és különféle csemegéket. A déli nap éppen besütött a nyitott ablakon amely szemet

67

A testvérré avatási szertartás egyik fontos mozzanata: Kacufuku, az újonnan avatott gésa átvesz egy csésze szakét a

gyönyörködtető kilátást kínált a kertben pompázó azáleákra és gránátalmafákra. A szertattás végeztével mindenkinek jólesett egy kis fesztelen kikapcsolódás, amelynek jegyében a különleges ebédhez nem szakét, hanem sört ittunk. Kilépés: hiki ivai Mivel a gésák testvéri közösségébe való belépés széttartás keretében történik, érthető, hogy a kilépést is hasonló rituális aktus szentesíti. A múltban a hiki ivain, azaz a „kilépési” szertartásra akkor került sor a hatósági engedéllyel rendelkező nyilvánosházakban, amikor egy kurtizán „felszabadult”, azaz visszafizette minden adósságát (vagy a saját munkájával megkeresett pénzből, vagy egy pártfogó nagylelkűségének köszönhetően), és visszatérhetett a polgári társadalomba. Ma ugyanezt a kifejezést a gésák kilépésére használják, függetlenül attól, hogy milyen megfontolásból szakít valaki egy közösséggel. A leggyakoribb okok a házasság, új hivatás, illetve tevékenység választása vagy egy nagyvonalú pártfogó közbenjárása. Vajon hogyan lehet visszavonni egy fogadalmat, amelyet kilenc korty rizsborral kötöttek meg? Természetesen főtt rizzsel. A gésaetikett szabályai szerint ha egy gésa el akatja hagyni a közösséget, egy doboz

rizzsel meg kell ajándékoznia mindazokat - a nővérét, az okászanját, a tanárait és a társait -, akik a jóindulatukkal, segítőkészségükkel, tudásukkal és tapasztalatukkal hozzájárultak az előmeneteléhez a közösségben. (9) Ez a gesztus oldja fel a kilépni szándékozót a gésafogadalom kötelmei alól. (10) Szemben a házassági kötelékkel (amelyet nem lehet feloldani, csak átvágni), a gésa szokásrend hivatalosan is számol azzal a lehetőséggel, hogy egy gésa kilép a közösségből, és ezt az aktust is méltó módon, szertartás keretében hitelesíti.

MINARAI: TANULÁS MEGFIGYELÉS ÚTJÁN Mint követendő példa, a tanulási folyamat során a gésanővér felelős azért, hogy húga megfelelően magáévá tegye a gésaetikett szabályait. Jóllehet a közösség bármely tapasztaltabb tagja oktathatja a növendéket az illemtanra és a helyes viselkedésre, a minarai révén elsősorban választott nővérétől kell tanulnia. Pontocsóban az új maiko minden esetben valamelyik teaház kisebb közösségének tagja lesz. A minarai-dzsaja, „a megfigyelés útján történő tanulás helyszíne” mindig az a teaház, amelyhez az idősebb nővér tartozik. Ez a kötelem is egyike azoknak a következményeknek, amelyek egy bizonyos onészan kiválasztásából adódnak. A pontocsói Icsi „család” gésái szinte kivétel nélkül a Dai-Icsi teaház növendékei voltak. (11) Régebben a megfigyelés útján történő tanulás azt jelentette, hogy egy növendék a többi gésa mindennapi életének és tevékenységének puszta megfigyelésével ismerkedett meg a teaházak sajátos világával. A „pályára” szánt lányok már tíz-tizenkét éves korukban elmentek sikominak, azaz cselédnek a teaházakba, hogy megfigyelés útján tanulják meg mindazt, amire később szükségük lesz, ha ők is ezt a hivatást választják. (12) Ez a munka sokuk számára kemény életiskola volt, de akkoriban úgy tartották, hogy ezek a gyermekkori megpróbáltatások edzik őket erősebb felnőtté és jobb gésává. Napi több óra fárasztó munka, valamint rendszeres, komoly követelményeket támasztó samiszen- és táncórák - ez volt az életük. A legtöbb teaházban a végsőkig elmentek a gyerekek iránti kegyetlenségben, hogy minél tökéletesebb gésát neveljenek belőlük. Mennyire másként van most minden! A teaházak okászanjai tökéletesen tisztában vannak vele, milyen nehéz olyan fiatal lányokat találni, akikben van elhivatottság a pálya iránt, tényleg maikók vagy gésák szeretnének lenni. Ezért, a tradicionális nevelési elveket feladva, mindent megtesznek, 69

hogy kellemessé tegyék a növendékek életét a tanulás kezdeti szakaszában. Egy fiatal lányt, aki arra készül, hogy maikóvá avassák, nemcsak a kemény megpróbáltatásoktól kímélik meg, hanem valósággal kényeztetik - az anyák, a nővérek és a vendégek egyaránt -, hogy minél inkább a kedvében járjanak. Gyakran, még mielőtt ténylegesen felvennék a közösség tagjai közé, már felöltheti a maikók öltözékét, és elküldik olyan rangos - például híres filmsztárok vagy kabukiszínészek tiszteletére rendezett - fogadásokra, amelyekről a teaházak vezetői úgy vélik, hogy érdekes és tanulságos lehet számukra. Az anyák reményei szerint az ilyen fényűző bankettek annyira lenyűgözik a maikojelölteket, hogy a gésák életével kapcsolatos minden addigi fenntartásukat elfelejtik a nagy ragyogásban. Úgy vélik, hogy növendékeiknek bőven lesz a későbbiekben alkalmuk megtapasztalni, milyenek az érdektelen, unalmas fogadások és az ellenszenves, kellemetlen vendégek, ezért az elején inkább a gésaélet vonzó oldalait mutatják meg nekik. Icsitaró, aki még a hagyományos szellemű gésaiskolákban nőtt fel, egyenesen botrányosnak tartja, mennyire elkényeztetik a mai modern világban a maikókat. Nyolcvanévesen ő a pontocsói Nakagava teaház visszavonult vezetője. Gésa korában az Icsitaró nevet viselte, és ő volt a legendás első Icsiko egyik húga. Szerinte a mai gésavilágból már teljesen kiveszett a jó modor, a művészetnek már nyoma sincs benne, az udvarias beszédet elfelejtették, a fiatal gésákban pedig nincs semmi felelősségtudat és tisztelet az idősebbek iránt. - Csak magukra gondolnak mondta nekem, miközben gondosan kiverte a maradék dohányt hosszú szárú pipájából egy díszes hamutartóba. A fiatal gésák egymás közt úgy beszélnek tóla, mint holmi zsémbes, de ártalmatlan csodabogárról, aki kiszeru pipájával és örökös dohogásával szórakoztató színfoltja mindennapi életüknek. Áldozatot hozni a művészetért - meglehetősen idejétmúlt szemlélet manapság.

Ha egy középkorú japán nőnek szabályos kör alakú kopasz folt van a feje tetején, fiatalkorában minden valószínűség szerint maiko volt. Okászanom, a Micuba vezetője is rendelkezett ezzel az árulkodó fogyatékossággal, ő „a maikók érdemérmének” nevezte. Amikor a maikók frizuráját készítik, első lépésként erősen összehúznak és kontyba csavarnak egy vastagabb hajtincset a fejük tetején, és e köré építik fel a díszes hajkoronát - ez a magyarázata a későbbi hajveszteségnek. Évek során ezen a tetületen fokozatosan megritkul a haj, majd teljesen kihullik, mert a hajhagymák az állandó megerőltetés miatt kimerülnek. Az okászanom mindennapi hajviselete azonban tökéletesen elrejti ezt a kopasz foltot, úgyhogy a fodrászán kívül más soha nem látja. Amikor utazásai során elmegy egy-egy szépségszalonba más japán városokban, minden alkalommal ámulatba ejti a fodrászokat. A kopasz folt a szakemberek szemében a gésahivatásra való felkészüléssel járó megpróbáltatások beszédes bizonyítéka. Elmondása szerint életében csupán egy alkalommal kellett szégyenkeznie e fogyatékossága miatt, amikor egy európai körútja során nem tudta elmagyarázni egy francia szépségszalon fodrászának, hogy miért nincs haja a feje búbján. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy az illető azt hitte, kopaszodik. A jövőben ez a veszély nemigen fogja fenyegetni az egykori maikókat ők már nem fognak „érdemérmet” viselni áldozatos felkészülésük jutalmaként. A mai maikók ugyanis - ellentétben elődeikkel - nem tizenkét, 71

hanem tizenhét évesen kezdik a felkészülést a gésahivatásra, így az ő hajkoronájukat már nem fenyegeti ez a veszedelem. Bár a vén Icsitaró ebben is a szakma elkorcsosulásának egyik csalhatatlan jelét látja, a japánok többségének szemében a maikók és gésák iránt támasztott követelmények még így is elrettentően szigorúak.

73

Holdvilágos éj Pontocsóban: Lampionok csalogató árnyéka A hűs verandák bambusz-függönyén. A Pontocsó koutából

IV. PONTOCSÓ RÉGEN HIDAK ÉS FOLYÓK A Pontocsó név meglehetősen idegenül cseng a japánok fülében. A hangzása egyáltalán nem japános, ami számos etimológiai vitára és spekulációra szolgáltatott alapot. Az egyik legmeggyőzőbbnek tűnő elmélet szerint a ponto előtag a portugál ponté (híd) szóból származik. Ezt a magyarázatot alátámasztani látszik az a tény, hogy a városrész meghatározó jellegzetességei valóban a hidak. Pontocsó a Kamo folyó keleti partján fekszik, északon és délen egyaránt egy-egy híd, a Szandzsó és a Sidzsó határolják, ahol a 3. és a 4. sugárút keresztezik a széles, de meglehetősen sekély vizű folyó útját. A Takasze folyó - valójában alig nagyobb, mint egy csatorna - képezi Pontocsó nyugati határát, amelynek mentén minden utca, még a legkeskenyebb sikátorok is, a folyócskát átszelő hídban végződnek. Pontocsóban léptennyomon hidakba botlik az ember. A város nevében szereplő híd szó tehát valóban indokolt, csak az a kérdés, miért éppen a portugál nyelvből kölcsönözték a helybeliek. A tizenhatodik század vége felé portugál papok rövid életű, de annál nagyobb befolyással bíró missziókat létesítettek Japánban. Számos nagy hatalmú szamuráj vezetőt és gazdag földbirtokost sikerült keresztény hitre téríteniük. A misszionáriusok nyomában azonban, más országokhoz hasonlóan, itt is megjelentek a gyarmatosítók, ezért Tokugava Iejaszu, a nagy hatalmú sógun 614-ben az egész országban betiltotta a

kereszténységet. Ezt megelőzően a portugál papok szabadon utazhattak az egész országban. Egzotikus öltözékük és viselkedésük mindenhol nagy hatást tett a falvak és kisvárosok lakosságára. Nem lehetetlen, hogy ők terjesztették el Kiotóban a divatos gúnynevet, amely végül kiszorította a köznyelvből a korabeli térképeken szereplő Sinkavaramacsit, a városrész hivatalos nevét. Kétségtelen, hogy a japánok már a tizenhetedik században is előszeretettel fogadtak be újszerűen hangzó idegen szavakat. A Pontocsó szó leírva három írásjegyből áll. Az első a „pon”, melynek kiejtése meglehetősen sajátos, sőt kifejezetten idegenül cseng a japán nyelvben. Ennek köszönhető, hogy gyakran még maguk a japánok is elkövetik azt a hibát, hogy Szentocsónak ejtik a városrész nevét. Ha valaki nem ismeri a név írott változatát, pusztán hallás alapján a Szentocsó szót könnyen lehet „a csónakosok utcájának” érteni. Ez a név persze ugyanolyan találó, mint a Pontocsó, hiszen a

Gésák egy pontocsói teaház teraszán, 1890 táján városrész tekintélyes vízi kereskedelmi múltat mondhat a magáénak. Mielőtt mulatónegyedként elhíresült volna, Pontocsóban zömmel szénégetők és hajósok éltek, akik széles, lapos fenekű csónakjaikon Oszakába szállították az itt készített faszenet. Mivel a Kamo folyó mindig is nehezen hajózható volt, a negyed másik oldalán megépítették a Takasze-csatornát, hogy kényelmes vízi utat biztosítsanak az áruszállításhoz. Az 1660-as években a Harmadik és Negyedik sugárút között minden házat és kalyibát a Takasze-csatorna partjára építettek, ahol a bárkákat megrakták az elszállítandó áruval - ez 75

volt az épületek legpraktikusabb elhelyezése a helybeli lakosok számára. Ugyanakkor ezek a házak hátat fordítottak a Kamo folyónak és a mögötte húzódó páratlanul szép Keleti-hegységnek. Míg a Takasze-csatorna kifejezetten praktikus célokat szolgált, a Kamo folyó vonzereje a szépségében rejlett. Bár hajózásra az év nagyobb részében alkalmatlan volt, a helybeliek a Kamogava folyót is hasznosították mindennapi életükben. Itt öblítették például a frissen festett, még kigöngyöletlen selyemszöveteket. A kristálytiszta vízben lebegő, élénk színekkel festett kimonószövetek kedvelt és számtalan változatban megörökített témája volt a korabeli költészetnek és festészetnek. A folyó inspirálta műalkotásokban ugyancsak gyakran felbukkan a csidori (lile), egy kis termetű vízimadár, amely egykor jellegzetesen rikoltó hangot hallatva csapatokban cirkált a folyó felett, zsákmány után kutatva a sekély vízben. Erről a madárról mintázták jelképes fejdíszüket a pontocsói gésák, ahogy évente kétszer megtartott szezonális

Esti hűsölés a folyóparton: samiszenen játszó gésa egy teáskannát tartó szolgálólány és egy örömlány társaságában egy faverandán, a Kamo folyó partján (Utagava Tojohiro fametszete (ukijo-e) az 1800-as évek elejéről)

77

Liza Dalby okászanja maiko korában egy Kamo folyóra néző teraszon, 1930 körül

táncfesztiváljuk, a Kamo folyó táncai is a folyótól kapta a nevét. Az egykori csónakosok utcájából lett később a gésák utcája. E profilváltási folyamat során egyre nagyobb szerephez jutott a folyó, és az új házak többségét már nem acsatorna, hanem a Kamo partján építették. Az 1700-as évek elején Pontocsóban már egészen más jellegű „vízi kereskedelem” virágzott, mint a szénégetők idején. A szórakoztatóipart Japánban ma is midzu sóbainak, azaz „vízi üzlet”-nek nevezik. A Takasze-csatorna kalyibáiban élő csónakosok számára fáradságos megélhetést biztosító vízi kereskedelem lassan átadta a helyét a gésák és a folyóra néző, elegáns teaházak vízi üzletének, a hódító vitág- és fűzfabirodalomnak. A Pontocsó keleti részén épült házak mindegyikéhez folyóra néző, terebélyes teraszokat építettek. Jó időben a teaházak papírlampionokkal megvilágított tetaszain is rendeznek mulatságokat. Pontocsó kétségtelenül nyáron a legnépszerűbb a vendégek körében. A teraszokon barátságos fényt árasztó, díszes lampionok himbálódznak a folyó felől fújó langyos szélben, és alkonyatkor a Keleti-hegység sejtelmes homályba burkolódzik, melynek szépségét csak a festmény gazdag színárnyalataival lehet visszaadni. Ma már minden pontocsói teaházban klímaberendezés

működik, ezért egyre ritkábban használják a hűs teraszokat. De amikor a levegő páratartalma és a nyári hőség nem elviselhetetlen, még most is felgyújtják a színes lampionokat a tágas teraszokon, leterítik a gyékényszőnyegeket, és máris kezdődhet a vigalom. Pontocsó földrajzi fekvése - a csodálatos szépségű, tiszta vizű folyó, a tavasszal sejtelmes rózsaszínben, nyáron harsogó zöldben, ősszel cinóbervörösben pompázó hegyek - önmagában is megmagyarázza, miért éppen itt jött létre a város legkedveltebb és legforgalmasabb vigalmi negyede. Ezenkívül a méltán híres Gion-szentély is itt van a közelben. A Gion gésanegyed a szentélyről kapta a nevét, amely köré épült, de a Sidzsó hídon túl fekvő Pontocsó is csupán néhány perces sétára van a kegyhelytől. A japán szentélyek - különösen a Gionhoz hasonló híres kegyhelyek -rengeteg zarándokot vonzanak, akik a világért sem térnének haza szent útjukról anélkül, hogy vallási kötelességük teljesítésével bele ne kóstolnának a jól megérdemelt és helyben biztosított világi örömökbe is. Számos olyan városrész, amelyből később híres gésanegyed lett, szentélyek köré épült, az első teaházak első vendégei pedig minden bizonnyal szent céllal idelátogató kegyes zarándokok voltak.

TÖRVÉNYES PROSTITÚCIÓ A vendéglátás az Edo-korban (1600-1867), különös tekintettel a szórakoztatás azon ágazataira, amelyekben nők játszották a főszerepet, a kormány szigorú ellenőrzése alatt állt. A prostitúció is törvényes volt, de gyakotlását megfelelő feltételekhez - hatósági engedélyhez és rendszeres ellenőrzéshez - kötötték. A városi hatóságoknak így is komoly gondot okozott a meglehetősen elterjedt illegális prostitúció - az amatőr örömlányok ugyanis más országokhoz hasonlóan Japánban is minden kockázatot vállalva „űzték az ipart”. A rendőrség ugyan elrettentésképpen alkalmanként lecsapott a törvényszegőkre, de attól függően, hogy az egyes kotmányok mekkora hangsúlyt fektettek a közerkölcsök tisztaságára, a prostitúció változó intenzitással virágzott. A „tisztogatások” alkalmával számos, engedély nélküli „egyéni vállalkozót” és az engedélyüktől valamilyen oknál fogva megfosztott vállalkozások továbbra is aktív alkalmazottait begyűjtötték, hogy elhelyezzék őket Simabarában, Kiotó egyetlen törvényesen működő vigalmi negyedében, de ezek az akciók nem tudtak gátat vetni a prostitúció tetjedésének. Simabara és riválisa, az Edo városbeli Josivara egyaránt olyan külvárosi negyedekben épült ki, amelyekben teljesen elszigetelten és

meghatározott hierarchikus rend keretei között egészen 1957-ig működött a prostitúció. Ezek a negyedek a szó szoros értelmében el voltak szigetelve a város többi részétől: nemcsak külön törvényekkel szabályozták az életüket, hanem kerítésekkel és falakkal is körülvették őket. Igy próbált a sogunátus őrködni a közerkölcsök tisztasága fölött. A regisztrált prostituáltak mellett a szótakoztatás előkelőbb, kulturáltabb módját biztosító nők is tevékenykedtek a hatóságok által kijelölt, illetve működési engedéllyel ellátott mulatónegyedekben. Ehhez a felsőbb osztályhoz tartoztak a gésák, akiknek hatóságilag tilos volt nemi kapcsolatot létesíteni a vendégeikkel. A gésák és a prostitúció kérdése már az általuk biztosított minőségi szolgáltatás megjelenésekor felmerült. Bár a gésák hivatalosan nem voltak prostituáltak, az elmélet és a társadalmi gyakorlat az életnek ezen a területén sem fedte maradéktalanul egymást. „Csak széttett lábbal dalolnak édesen” - tartja egy közismert mondás a „rossz” negyedekben tevékenykedő gésákról. Tény azonban, hogy a gésák biztosította szórakoztatás általában nem foglalta magában a szexet, és a gésák szakmai tepertoárjában soha nem szerepelt a „negyvennyolc pozitúra”. A professzionális szexuális szolgáltatásokat a. júdzsók, azaz az örömlányok biztosították a vendégek számára. A toko no higi - a hálószoba rejtelmeibe való bevezetés - során a kezdő júdzsót egy dildo segítségével tanították meg rá, hogyan szerezzen tartósabb örömet a férfiaknak, hogy juttassa el őket gyorsan a csúcsra, és hogy imitáljon meggyőzően orgazmust. Azt is meg kellett tanulniuk, hogy őrizzék meg az erejüket és frissességüket. A júdzsók mindig is büszkék voltak magas szintű technikai tudásukra. Szeméremszőrzetüket gondosan nyírták és ritkították, így a tapasztalt kéjenceknek elég volt egy pillantás az őt kiszolgáló örömlány nemi szervére, hogy megállapítsa alkalmi partnere szakmai felkészültségét. A tizenhetedik és tizennyolcadik század japán férfiai számára a feleségükkel folytatott szex csupán az utódnemzést szolgálta; a nemi élet örömeit inkább a júdzsóknál keresték. Egy közismert korabeli közmondás szerint „A kalitkába zárt madár (a júdzso), aki csábítóan dalol az éjszakában, kelendő poftéka”, a kertben alvó tyúkot azonban jobb nem molesztálni „holmi éjszakai kukorékolással”. (1) A képzett júdzsók ismerték a hatékony afrodiziákumok - a sült gőte, az angolna és a lótuszgyökér - elkészítési módját, és tudták, hogyan lehet a béche-de-mer (tengeti uborka - találó nevű, de annál rusnyább állat) kiszárított gyűrűit, a francia csiklandó gyűrűkhöz hasonlóan, a péniszre húzni. Ennek ellenére, az 1980-as években Amerikában közismert és

általánosan alkalmazott szexuális technikákkal összevetve, a júdzsók technikai arzenálja nem sok meglepetéssel szolgál. Az izgató előjáték egyik legegzotikusabbnak tartott eszköze a szeppun, azaz a szájak összeérintése. Nálunk csóknak hívják. A Josivara vigalmi negyedekben eltöltött hosszú órákból azonban a szórakozni vágyó férfiak viszonylag keveset szántak a szexre. Idejük túlnyomó részét a szórakozás egyéb formái töltötték ki: társalgás, költészet, éneklés, tánc, evés, ivás, múlatás. Simabara és Josivara legfőbb vonzereje abban rejlett, hogy a feudális Japán meglehetősen merev tátsadalmi rendjének keretei között is, hovatattozásra és rangra való tekintet nélkül, választékos, színvonalas és minden igényt kielégítő szórakoztatást biztosítottak a kikapcsolódásra vágyó férfiak számára.

Férfi gésák Az első gésák az 1600-as évek táján tűntek fel a júdzsók és vendégeik mulatságain. Ezek a gésák férfiak voltak. Hókannak, mulattatóknak vagy dobosoknak (taiko-mocsi) is nevezték őket; vidám, sokszor az illendőség határait súroló tréfáikkal alaposan megnevettették a mulatságok részrvevőit. Rövid idő elteltével a komédiás zenészek a vigalmi negyedek közkedvelt és keresett szórakoztatói lettek. 1751-ben az egyik simabarai bordélyházban a vendégek legnagyobb meglepetésére egy női dobos (onna taiko-mocsi) tűnt fel a zenészek között. Társai geikónak hívrák - ezt a szót a mai napig használják Kiotóban a gésa szinonimájaként. Néhány évvel később Edóban is feltűntek a női zenészek. Őket már onna geisának, női gésának hívták. (2) 1780-ra a női gésák száma már meghaladta a férfiakét, és az emberek ettől kezdve a gésa szón inkább nőket értettek, míg a férfi gésákat az otoko geisa névvel különböztették meg. 1800-ra a gésa név már egyértelműen csak nőkre vonatkozott. A női gésák iránt az újdonság varázsának elmúltával is számottevő maradt a kereslet félvilági körökben. 1750-ben a hatósági engedéllyel működő negyedek már 150 éves múltra tekintettek vissza, és a júdzsók már távolról sem űzték olyan magas színvonalon a szerelem művészetét, mint a prostitúció felvirágzása idején. Egyszerűbben fogalmazva, a vigalmi negyedek nyújtotta szórakozás meglehetősen ellaposodott és rutinszerűvé vált. A női gésák ostromszerű gyorsasággal hódították meg a mulatók világát. Elcsépelt, dohos balladák helyett népszerű slágereket énekeltek, szabadon érintkeztek a külvilággal, és minden tekintetben világiasabb életet éltek, mint a társadalomból kitaszított, teljes elszigeteltségbe kényszerített júdzsók. A hatósági engedéllyel működő vigalmi negyedben a gésák - férfiak és nők egyaránt - a helyi társadalmi ranglétra alsó fokain álltak, de ez csekély vigaszt jelenthetett a magas rangú júdzsók számára, akiknek egykori törzsvendégeit rendre elcsábították a fehérre festett arcú, elegáns öltözékű, samiszent pengető gésák. A geisa szót, amelynek eredeti jelentése „művész”, számos összetételben használták a különböző tevékenységekre szakosodott női gésák megnevezésére a tizennyolcadik század második felében. A siro (fehér) gésák feladata a vendégek szóval történő mulattatása volt, szemben a korobi gésákkal, akik „rábuktak” a vendégekre; a kido (kapus) gésák a mulatók bejáratánál álltak, és samiszenjátékukkal csábították be az arra járókat, a dzsoró (kéjnő) gésákat azonban minden valószínűség szerint nem hangszeres tudásukért alkalmazták. 1770 körül kezdték el a feudális városokban ismert táncosnőket (odoriko) macsi gésának, azaz

„táncos gésának” hívni, szemben azokkal a gésákkal, akik a nagyobb és fejlettebb városok mulatónegyedeiben tevékenykedtek. Becenevük azonban a macsi gésáknak is volt, például a neko, „macska”. Ennek a népszerű névnek az írott változatához olyan karaktereket is lehetett használni, amelyekről egyúttal a női nemi szervre („punci”) is lehetett asszociálni. A hatósági engedélyekkel rendelkező negyedekben dolgozó gésáknak tilos volt együtt hálni a júdzsók vendégeivel. 1779-ben hivatalosan is elismerték a gésák „szakmáját”, és felállítottak számukra egy munkaközvetítő irodát (kenban), amelynek feladatai közé tartozott a gésák tevékenységére vonatkozó rendeletek kidolgozása és a szigorú szabályok betartásának ellenőrzése is. A gésáknak nem volt szabad rikító színű kimonót hordaniuk, és nem tűzhettek fésűket vagy ékkövekkel díszített tűket a hajukba. Nem ülhettek a vendégek mellé a fogadásokon, és semmilyen tekintetben nem vehették át a júdzsók szerepét. Ha egy júdzso feljelentett egy gésát, hogy elcsábította a vendégét, a kenban vizsgálatot indított a tettes ellen. Amennyiben bűnösnek találták, ideiglenesen felfüggeszthették a tevékenységét, de az is előfordult, hogy végleg eltiltották szakmája gyakorlásától. A macsi gésák státusa korántsem volt ilyen egyértelműen meghatározott. Voltak közöttük olyanok, akik „megágyazhattak a vendégnek”, de olyanok is, akiknek ehhez nem volt joguk. A gésák és a prostitúció viszonyát sohasem tisztázták egészen. Ezt már a feudális japán kormányzatok is felismerték, és számos alkalommal próbálták központi intézkedésekkel biztosítani a gésák és a júdzsók státusa és tevékenysége közötti eredeti különbségeket. Az erre vonatkozó jogszabályok rendszeres megújítása azonban ékesen bizonyítja, milyen nehézségekbe ütközött a gyakorlati kivitelezésük. Ugyanakkor a prostitúció 1957-ben történt betiltásakor a gésák tevékenységére nézve nem hoztak semmiféle korlátozó intézkedést, ami azt bizonyítja, hogy nem tekintették őket a szó eredeti értelmében prostituáltaknak. A pontocsói „vízi üzlet” Az Edo-korban nemcsak a prostitúcióhoz, hanem minden, az érzéki örömökhöz valamilyen formában kötődő tevékenységhez hatósági engedély kellett. A pontocsói szótakoztatónegyed fejlődését közvetlenül meghatározta a tea, az örömlányok és a zenés szórakoztatás közötti szoros kapcsolat. 1712-ben az illetékes hatóságok engedélyezték az úgynevezett csaja (teaházak, amelyek valójában éjszakai mulatók voltak)

felállítását Sinkavaramacsiban, azaz Pontocsóban. Ezekben a mulatókban a pincérnők (csatate onna - teafőző nők) legálisan is kiszolgálhatták a vendégeket. Ez volt a kezdete a pontocsói „vízi üzletnek”. Ezzel egy időben más negyedek - köztük Gion és Kamisicsiken - is megkapták a hivatalos működési engedélyt. Egy évszázaddal később már mindhárom mulatónegyed hires volt a gésáiról. Az 1770-es évek elejére a prosperáló pontocsói teaházak terjeszkedni kezdtek, és az északra fekvő Nidzsó Sincsi negyedben is megnyitottak néhány vendégfogadót. Nincs kizárva azonban, hogy a terjeszkedés csupán ügyes manőver volt, amivel megtévesztették a Pontocsó erkölcsei felett szigorúan őrködő hatóságokat. Az 1700-as évek végén ugyanis olyannyira megnőtt az illegális prostitúció a folyó mindkét partján, hogy a simabarai törvényes bordélyházak panasszal fordultak a városvezetéshez, mert annyira megcsappant a látogatottságuk a konkurencia miatt. Kiotóban Simabarának monopóliuma volt a törvényes prostitúcióra. Ez sok vállalkozót arra ösztönzött, hogy busás haszon reményében engedélyt szerezzen nyilvánosházak létesítésére a város más részeiben is, ezért kitartóan ostromolták kérvényeikkel az illetékes hatóságokat. Ennek eredményeképpen a kormány 1790-ben Simabarán kívül négy városrészben engedélyezte bordélyházak felállítását: Gionban, Nidzsóban (amely magában foglalta Pontocsót is), Kitanóban és Sicsidzsóban. 1813ban ez a négy városnegyed megkapta az engedélyt arra is, hogy az ekkor már rendkívül népszerű női gésákat is foglalkoztathassa. Pontocsó a városvezetés folyamatos szorító intézkedései ellenéte virágkorát élte.

A júdzsók, a gésák és az egyre nagyobb számban tevékenykedő amatőr prostituáltak (hakudzsin) együttes jelenléte, a szolgáltatások változatossága miatt a világi élvezeteket hajszoló tehetősebb férfiak valóságos paradicsomává lett. A városrészben egyre népszerűbb amatőr prostitúciót állítólag a hajdani őslakosok, a csónakosok asszonyai és lányai honosították meg Pontocsóban és környékén. Amíg a férfiak úton voltak bárkáikkal Oszakában, a nők második műszakban „vendégeket” fogadtak a házukban. De mivel egész nap fával és faszénnel dolgoztak, ahhoz, hogy vendégeket fogadhassanak este, vastagon be kellett púderozniuk magukat, hogy eltüntessék arcukról a bőrükbe ivódott szénport és kormot. Minden valószínűség szerint erről a fehér (haku) púderről kapták a hakudzsin nevet is, de a szó kiejtett változata egy találó szóvicc alapjául is szolgált a kuróto (professzionális; kuro = fekete) és a siróto (amatőr; siro = fehér) szembeállításával. E megkülönböztetett társadalmi réteg,

eredetétől függetlenül, olyan alacsony származású nőkből állt, akiket „részmunkaidőben” foglalkoztattak. Hosszan tartó népszerűségüket bizonyítja, hogy az egyedül Pontocsóban használt hakudzsin név még a huszadik század elején készült hivatalos feljegyzésekben és kimutatásokban is előfordul. 1800 és 1840 között Pontocsó és a hasonló vigalmi negyedek kialakítottak egy olyan divatos életstílust a kiotói polgárok számára, amely minden szabadossága ellenére termékeny táptalajt biztosított az új stílusokkal gazdagodó irodalom, zene és képzőművészetek számára. Ugyanez a folyamat játszódott le más nagyvárosokban is, a leglátványosabban Edóban, a feudális Japán fővárosában. Takidzava Bakin, a tizenkilencedik század első felének ismert írója élénk színekkel ecsetelte a Kamo folyó mentén fekvő vigalmi negyedek nyíltan erotikus légkörét: az apró, sátrakhoz hasonlóan felállítható vityillókat, amelyek esténként gomba módta lepték el a folyó széles partját, hogy reggelre, az éjszakai műszak végeztével, nyomtalanul eltűnjenek. Bakin Pontocsóval kapcsolatban arra is kitér, hogy az örömlányokat „egy hónapra szóló szerződésekkel” foglalkoztatták a fogadókban. Egy szoba árának kétszereséért a vendég teljes körű szolgáltatásban részesült, amely magában foglalta az ételt, italt, ruhajavítást és az „ágyastársat”. A nők azonban, akik ez utóbbi szolgáltatásról gondoskodtak, engedély nélkül működtek, és Bakin szerint, szemben a tajúval és tendzsinnel (a ranglétra magasabb fokán álló prostituáltak), akik finom selyem alsóneműt viseltek, ezek a havi szerződéssel foglalkoztatott bérprostituáltak egyáltalán nem hordtak fehérneműt, aminek következtében „a férfiak hamar beteltek a látványukkal”. (3) A nyílt prostitúció nagymértékű elterjedése végül arra késztette a kormányt, hogy határozott intézkedésekkel véget vessen a gátlástalan mulatságnak. 1842-ben egy sor, a közerkölcsök megjavítását célzó rendeletet hoztak - ezek az intézkedések később „Tempó-reformok” néven váltak ismertté. A pikáns irodalmat szigorú cenzúra alá vetették, és a júdzsókat egyetlen draszrikus rendelettel megfosztották kiváltságaiktól: „Minden örömlány köteles megfelelő munkahelyet keresni magának.” Minden jel arra mutatott, hogy a közerkölcsök soha nem látott mélypontra süllyedtek. A foglalkoztatás nélkül maradt nyilvánosház-tulajdonosok a következő évtizedben folyamatosan ostromolták a hatóságokat, hogy visszaszerezzék működési engedélyüket, de a kormány hajthatatlan maradt. Hogy a pontocsói fogadók és teaházak az 1840-es években nem kerültek a csőd szélére, az kizárólag egy Haidzen nevű, rendkívül eszes

szolgálólány érdeme. A haidzen szó jelenrése „felszolgálás”. Abban az időben a teaházak férfiakat alkalmaztak, azok látták el a banketteken a felszolgálással kapcsolatos teendőket. Egy élelmes szolgálólány elhatározta, hogy elsajátítja a mesterség fogásait, és úttörő vállalkozása nyomán meglepően rövid idő alatt divatba jöttek a női felszolgálók. Ettől kezdve, amikor a vendégek „haidzenért küldtek” (szó szerint asztali szolgáltatást rendeltek), nők csatlakoztak hozzájuk, hogy megfelelő társaságról gondoskodjanak számukra az étkezés során - és gyakran azt követően is. Ennek az újításnak köszönhető, hogy Pontocsónak sikerült megőriznie népszerűségét a vendégek körében

Kéjhölgy kísérővel

gyermek

. Politikusok és pártfogók A kormány végül 1851-ben beadta a derekát, és hozzájárult a korábbi szigorítások előtt engedéllyel működő négy vigalmi negyed újbóli megnyitásához. A határozat ugyanakkor leszögezte, hogy keményen fel fognak lépni mindazokkal szemben, akik az engedéllyel bíró negyedeken kívül üzemeltetnek nyilvánosházakat. Az engedélyek körüli állandó bizonytalanság és huzavona arra enged következtetni, hogy a korabeli hatóságok képtelenek voltak egyértelműen állást foglalni a prostitúció kérdésében. Egyfelől igyekeztek megfelelni a tiszta közerkölcsök diktálta követelményeknek, amelyek alapján engedmények nélkül be kellett volna zárniuk minden nyilvánosházat, másfelől tisztában voltak vele, hogy mindenki jobban jár, ha rugalmasabban kezelik a kérdést, és elismerik a polgárságnak ilyen irányú természetes igényeit, amelyek szabályozott keretek között történő kielégítése mederben tarthatja a prostitúciót, és ugyanakkor - az üzletágból befolyó adók révén - tekintélyes jövedelmet biztosíthat a kincstárnak. A kormány számára talán még a közerkölcsök tisztaságánál is fontosabb volt, hogy ellenőrzése alatt tudja a vigalmi negyedeket, és így a társadalomra nézve veszélyes elemeket szemmel tarthassa. A városi szórakoztatónegyedek ugyanis kedvelt búvóhelyei voltak a bűnözőknek és az 1850-es évektől kezdve az egyre növekvő létszámú politikai ellenzék tagjainak is. Sokak szerint a Tokugava sógun hatalmának megdöntését eredményező összeesküvés tervét - ami a császárság restaurációjához vezetett - a gioni teaházakban dolgozták ki a lázadó szamurájok. Ennek a háborúból végül győztesen kikerült sógunellenes csoportnak a tagjai közül később többen is lojális gioni gésa kedvesüket vették feleségül. (4) A császári hatalom megszilárdulását követően ezekkel a nőkkel telepedtek le Edóban (ekkor már Tokió, a „Kelet fővárosa”), így lettek az egykori gésák az ország új vezetőinek házastársaiként Japán legelőkelőbb asszonyai. A pontocsói gésák többsége a felkelés idején minden jel szerint a sogunátus garantálta status quo hívei mellett állt. Ez persze elsősorban nem Pontocsó politikai beállítottságáról árulkodik, hanem arról a korban bevett gyakorlatról, melynek jegyében különböző politikai csoportok más és más gésanegyedeket pártfogoltak. Azok a politikai megbeszélések, amelyek ma is a gésák jelenlétében zajlanak, majdhogynem kizárják annak a lehetőségét, hogy a szemben álló pártok vagy érdekcsoportok tagjai is ugyanazt a teaházat látogassák. A gésák

íratlan erkölcsi kódexe ugyan tiltja, hogy bármit is továbbadjanak, amit egy fogadás során a vendégektől hallanak, de a politikai életben ősi szabály, hogy minden kockázatot kerülni kell. Ennek ellenére az 1851-ben kibocsátott rendeletet, amely bizonyos megszorításokkal engedélyezte a vigalmi negyedek működését, 1855-ben részlegesen ismét visszavonták. Pontocsó minden lakosát összehívták egy közeli szentélyben, és közölték velük, hogy a városi kormányzat, bár végtelenül sajnálja, hogy kényelmetlenséget kell okoznia a gésáknak, úgy döntött, a prostituáltaknak vissza kell telepedniük Simabatába, ahonnan annak idején eljöttek. A prostituáltak ismét válaszút elé kerültek: vagy visszamennek Simabarába, vagy illegálisan folytatják tevékenységüket. Egyesek az első, mások a második megoldást választották. Négy évvel később a Nidzsó Sincsi kerület ismét megkapta a működési engedélyt, és ennek eredményeképpen újabb teaházak nyíltak Pontocsóban. Ekkor alapították a Daimondzsi-ja teaházat is, amelynek egyik „leányvállalataként” kezdte meg működését a Dai-Icsi fogadó a huszadik század elsőévtizedében

.

AZ ARANYKOR Sok tekintetben az 1860-as évek voltak a gésák aranykora. A gésákat foglalkoztató teaházak fesztelen, barátságos légköre sokkal vonzóbb volt a szórakozni, kikapcsolódni vágyó vendégek számára, mint a simabarai nyilvánosházaké. Ráadásul a júdzsókat ekkor már egyre többen régimódinak tekintették a legújabb divat szerint öltözködő, elegáns gésákhoz képest, akik nemegyszer maguk is divatot teremtettek bizonyos viseletekkel. Míg a prostituáltakat szinte kizárólag a pénz érdekelte, a gésák szívvel-lélekkel, magas színvonalon szórakoztatták a vendéget, meghálálták a jó modort, és lojalitásuk miatt közmegbecsülésnek

örvendtek. (5) Ezekben az évtizedekben a szórakoztatóiparban egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a stílusra, és ebben a gésák felülmúlhatatlanok voltak. Kiotóban becsületességüktől és bátorságukról is látványos bizonyságot tettek, amikor gyakran életüket is kockáztatták, hogy megmentsék a politikai ellenzék soraiba állt kedveseiket. Miután az ellenzék győzedelmeskedett a sogunátus fölött, valóságos hősnőkké lettek - róluk mintázta meg a népi képzelet annak az energikus, bátor és minden áldozatta kész, végletesen romantikus nőideálnak a képét, amely később „Meidzsi gésa” néven honosodott meg a Japán kultúrában. 1870-ben, az újonnan beiktatott Meidzsi császár uralkodásának harmadik évében Pontocsó elnyerte a független hanamacsi címet, azaz önálló, különleges jogokkal felruházott „virágnegyeddé” - gésaközöséggé vált. Kiotó városa, amely a korábbi években a császárhű erők létszámának látványos megnövekedése miatt a politikai élet egyik központjává vált, egy csapásra elcsendesedett, amint a császár és az új kormány átköltözött az ország új fővárosába, Tokióba. Kiotó városa is alaposan megsínylette az udvar elköltözését, de a vendégeitől elhagyott szórakoztatónegyedek számára valóságos csapás volt a társadalmi élet drámai megcsappanása. 1875-ben Kiotó polgármestere elhatározta, hogy felébreszti a szunnyadó várost kényszerű Csipkerózsika-álmából, és megalapította a Tavaszi Fesztivált, hogy az ország minden részéből - sőt még külföldről is idevonzza a turistákat. Az ünnepségek fénypontját a három leghíresebb negyedből verbuválódott gésák nyilvános tánca jelentette. E látványos táncprogramok leghíresebbike volt - és a mai napig az is maradt - a gioni Mijako odori, amelyet kezdettől fogva „Cseresznyetáncok” címmel hirdettek az angol műsorfüzetekben, tekintettel arra, hogy a fesztivált a cseresznyevirágzás idején rendezték. Pontocsó a Kamogava odorival, azaz a Kamo folyó táncaival járult hozzá a fesztivál fényének emeléséhez, a kamisicsikeni gésák pedig a Kitano odori című programmal öregbítették a város hírnevét. Mindhárom gésanegyed megőrizte az évenkénti táncfesztivál hagyományát (Gionban és Pontocsóban 1952 óta ősszel is megtartják), és a mai napig változatlan címmel kínálják a turistáknak méltán híres programjaikat. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amely a gésák szerepkörének gyökeres megváltozását eredményezte. Néhány évtized leforgása alatt hivatalosan is elismert zene- és táncművészek, a város kulturális arculatának meghatározó tényezői, a szórakoztatóipar valóságos sztárjai lettek. Pedig amikor először előadták a Kamogava odorit, még megfelelő épület sem volt a városnegyedben, amely méltó otthont adhatott volna a produkciónak. Egy helyi anekdotázóművész előadótermét alakították át

táncpódiummá, és a szomszédos buddhista templom belső udvarát használták alkalmi öltözőnek. A 112 pontocsói gésa négy tánccsoportot alakított, amelyek egymást követő napokon adták elő műsorszámaikat. Azokon a napokon, amikor nem kellett fellépniük, a gésák mindennapos munkájukat végezték, és szórakoztatták a teaházak alaposan megnövekedett vendégseregét. Az első fesztivál óriási sikert aratott, és várakozáson felül beváltotta az első program címével - „Kiotó felvirágzása” (Mijako no Nigivai)- sugallt várakozásokat. Mindez 1872 márciusában történt

Ikumacu gioni gésa, Kido Kóin meidzsi oligarcha feleségének portréja

Emancipáció

Nem csoda, hogy nagy volt a gésák és rajongóik meglepetése, amikor ugyanez év októberében a Meidzsi-kormány hivatalosan bejelentette a gésák és a prostituáltak „felszabadítását”. Bár a proklamáció sok tekintetben emlékeztetett a feudális kormány harminc évvel korábbi megszorító intézkedéseire (mindkét esetben arra „ösztönözték” az érintett nőket, hogy tisztességesebb foglalkozást keressenek maguknak), valójában a rendelet kibocsátását egészen más természetű tényezők motiválták, mint annak idején a Tempó-reformokat. A gyermekcipőben járó Meidzsi-kormányzatnak nemcsak az újonnan egyesített nemzet számos belső problémájával kellett megbirkóznia, hanem azokkal a kihívásokkal is szembe kellett néznie, amelyek Japánnak mint független országnak a világközösségben betöltött új szerepéből adódtak. Japán pontosan tisztában volt vele, milyen árgus szemekkel figyelik más nemzetek - különösen a nyugati nagyhatalmak -, és mindent megtett, hogy korszerű, versenyképes és mindenekelőtt civilizált ország benyomását keltse a világ szemében. Az a tény, hogy Japánban virágzott a törvényes prostitúció, meglehetős visszatetszést keltett a viktoriánus Angliában, és súlyos kételyeket ébresztett az angolszász világban az ország civilizáltságát illetően. Ha mai szemmel visszanézünk a hatósági engedéllyel működő tizenkilencedik századi japán vigalmi negyedek művészien stilizált világára, olyan magas fokú kulturális kifinomultságot találunk, amely párját ritkítja a világ kultúrtörténetében.

„a vigalmi negyedekben eltöltött hosszú órákból a férfiak viszonylag keveset szántak a szexre. Idejük túlnyomó részét a szórakozás egyéb formái töltötték ki..."

A „civilizáltság” azonban mást jelentett akkor, mint most, és Japán kész volt minden vonatkozásban átalakítani kulturális életét és hagyományait, hogy megfeleljen a nyugati világ szerinti civilizáció követelményeinek. Jóllehet, a nemzetközi tárgyalásokon a Meidzsi-kormány büszkén hivatkozhatott az új törvényre, amely korlátozta a vigalmi negyedek működését, az emancipációs törvény „kedvezményezettjeinek” többsége munka nélkül maradt. Sokan közülük kérvényezték a kormánynál, hogy újból dolgozhassanak, de a rendelet gyakorlati eredménye inkább az volt hogy az elítélt rendszer felszámolása helyett a „felszabadított” gésák és prostituáltak, akik addig törvényesen dolgoztak, tömegesen munkanélkülivé váltak. A változásnak azonban volt pozitív oldala is: a japán nőknek az ország történelme során most előszót nyílt lehetőségük,

hogy hivatalosan jogorvoslást kereshessenek a hatóságoknál az őket ért sérelmekért és visszaélésekért. A gésák és prostituáltak minden, a munkaadó teaházaknak fennálló adósságát eltörölték, a tanoncok szerződését pedig hét évben limitálták, és azokat csak mindkét fél beleegyezésével lehetett megújítani. A városi kormányzatok hatáskörébe került azoknak a nőknek a nyilvántartása, akik gésákként vagy júdzsókként dolgoztak. Azok a gésák, akik továbbra is folytatni kívánták addigi tevékenységüket, elmentek a városházára, és lajstromba vétették magukat. Az országszerte kibontakozóban lévő szemléletváltás azonban oda vezetett, hogy a kormány jelentős ráfordításokkal beindított egy országos „célszerűségi” kampányt, amelynek elsődleges célja az volt, hogy Japánt a világ fejlett ipari országainak sorába emelje. Ez a mindenfajta frivolitást és léhaságot elítélő új közhangulat rendkívüli mértékben megnehezítette a pontocsói gésák helyzetét.

JOGI SZABÁLYOZÁS A Nők Kézművesműhelye Az emancipációs törvény eredményeképpen a gésák szabadon visszatérhettek szüleik házába. A pontocsói gésák többsége azonban nem akart hazamenni, ezért 1874-ben rábeszélték a városi kormányzat vezetőit, hogy módosítsák a rendeletet, és engedélyezzék számukra, hogy újra dolgozhassanak. A gésák többsége így visszakapta korábbi állását, de a módosított rendelet értelmében adót kellett fizetnie a béréből, amelyet a kormány a Nők Kézművesműhelyének (Njokóba) megalapítására és finanszírozására fordított. Ez a kizárólag nők számára létesített szakmunkásképző iskola lehetőséget adott a felszabadított nőknek, hogy elsajátítsanak bizonyos szakmákat, amelyek birtokában „tisztességes” munkát vállalhattak, ha úgy döntöttek, hogy hátat fordítanak a szórakoztatóipatnak. A képzés keretében természetesen mindent megtettek, hogy ösztönözzék őket a döntő lépés megtételére. Az órákon kötelező volt a részvétel, és ha egy gésa távol maradt a foglalkozásokról, büntetésképpen „eredeti” munkájától is eltiltották. A korabeli leírások alapján ezek a „műhelyek” inkább kizsákmányoló üzemek voltak, mint iskolák. Akár hiszünk ezeknek a beszámolóknak, akár nem, nehéz elképzelni egy olyan szövőműhelyt, amelyben gésák tucatjai sürgölődnek lelkesen a szövőszékek körül. A Njokóba nyolc, a ruhagyártással kapcsolatos tevékenységet folytató szekcióból állt:

varróműhely, szövőműhely, fonóműhely, kötőműhely, hímzőműhely, valamit egy-egy műhely a selyemgubók legombolyítására és a selyemhernyók táplálására. A műhelyekben tanuló gésák a gyakorlatok során piacképes árucikkeket is előállítottak, amelyeket értékesítettek, és az így befolyt összegeket a vállalkozás bővítésére és korszerűsítésére fordították. A gyakorlati tárgyak mellett voltak olvasás-, könyvelés-, táncés zeneóráik is. A teaházak alkalmazásában álló nők valamikor azzal töltötték ki üres idejüket, amikor nem voltak vendégeik, hogy teát őröltek. Innen ered az ocsa o hiku kifejezés, amely a köznyelvben a tétlen gésa vagy júdzso metaforája lett. Most, az új érában az otthonos teaőrlés helyett a sokkal jövedelmezőbb szövéssel kellett elfoglalniuk magukat. Amikor igényt tartottak egy gésa szolgálataira valamelyik teaházban, a nyilvántartó irodába küldöncöt menesztettek, aki bejelentette, hogy X gésát Y vendég várja Z teaházban. A nyilvántartó iroda ezután elküldte a maga hírvivőjét a műhelybe az illető gésáért, aki a hír hallatán otthagyta a selyemhernyókat, magához vette a samiszenjét, és miután megkapta a felmentést a soron következő órák alól, eltávozhatott. Amennyiben a teaházbeli elfoglaltsága a munkaidő lejárta előtt véget ért, köteles volt visszamenni a műhelybe és csatlakozni társaihoz a hátralévő időre. A kézművesműhely felállítása épp ellenkező hatást ért el, mint amire a hatóságok számítottak: a „becsületes” kétkezi munka helyett inkább a gésák életét tette változatosabbá, vonzóbbá. A gésák „szakképzésére” irányuló kísérlet hét évig tattott. 1881-ben Kiotó kormányzója rendelet útján megszüntette a gésák „tankötelezettségét”, és önkéntessé tette a Njokóba foglalkozásain való részvételt. Jelentkezők híján a műhelyben, a zene- és a táncórák kivételével, minden tárgyat meg kellett szüntetni.

SZABVÁNYOSÍTÁS Ezzel a rendelettel azonban a kormány korántsem adta fel a gésák életének szabályozására irányuló törekvéseit. Amint láttuk, a különböző kategóriájú vigalmi negyedek tevékenységét kezdettől fogva ellenőrizték. Ezeknek a városrészeknek a jellegét, arculatát nagyméttékben meghatározta sajátos státusuk, a város többi részétől való elszigeteltségük. A hatóságok szabta keretek között azonban e negyedek lakói viszonylagos szabadságot élveztek - sokkal spontánabb, kötetlenebb életet élhettek, mint a feudális társadalom bármely más osztályhoz vagy réteghez tartozó tagjai. A mulatók és nyilvánosházak világa pontosan

elszigeteltségénél, földrajzi és társadalmi értelemben vett biztonsági zóna jellegénél fogva biztosíthatta lakói és vendégei számára mindazt a frivolitást, fényűzést és szabadosságot, amit máshol hiába kerestek volna. A feudális kormányzatok különböző reformjai elsősorban e társadalmi elszigeteltség megőrzését célozták a szabadosság és erkölcsi romlottság tendszetes kigyomlálásával. Az az elképzelés, hogy a vigalmi negyedek jellegét és arculatát alapvetően meg lehetne változtatni - és valamilyen módon közvetlenül a kormány javára fordítani -, fel sem merült a sógunkormányzat idején. Ez volt a legnyilvánvalóbb különbség a kotábbi kormányzati szabályozás és a Meidzsi-rezsim belpolitikája között. Egyes történészek szetint Japánban a modernizáció kezdeti szakaszát mindenekelőtt a korszerű, hatékony bürokratikus rendszer kiépítése jellemezte, amely képes volt a megnövekedett igényeknek megfelelően rendezni és racionalizálni a társadalmi erőforrásokat. A korai gyakorlattal ellentétben semmit nem bíztak a véletlenre, nem hagyatkoztak a tradíciókra, és nem szolgálták ki egyetlen kiváltságos osztály érdekeit, hanem a racionalizáció jegyében meghatározták a társadalom fejlődését leginkább előmozdító célokat, és következetesen megtették a kitűzött célok megvalósításához szükséges lépéseket. Ez a „racionalizációs” folyamat a társadalom minden szférájában érvényesült, a szórakoztatóipart is beleértve. A reform egyik első lépéseként szabályozták a gésák illetményét. 1886-ban pontosan meghatározták a pontocsói gésák szolgáltatásaiért fizetendő összeget. Ezt megelőzően a gésák fizetsége a teaház és a vendég közötti alku tárgyát képezte. A teaházak tulajdonosai a gésák népszerűségétől függően állapították meg alkalmazottaik árait, a vendégek pedig a pénztárcájuk vastagságához szabták a fizetséget. Az akkori etikett szabályai szerint bántó udvariatlanság lett volna a vendég részéről, ha „körülnéz” a mulatókban, hogy hol talál a pénztárcájának megfelelő gésát, ezért a teaházak szolgáltatásai - és ennek megfelelően az árak is - meglehetősen széles skálán mozogtak. Mindezt egy csapásra megváltoztatta a tarifák egységesítése. Ettől kezdve nemcsak a vendégeknek kellett ugyanazt az összeget fizetniük a kapott szolgáltatásokért, hanem a gésák is (szépségre, tapasztalatra és népszerűségre való tekintet nélkül) egyforma bért kaptak ugyanannyi munkaórára. A teaházakban ma is ez a bérrendszer van érvényben. Ez a lépés mai szemmel nézve nemhogy ésszerűnek, de egyenesen triviálisnak tűnik, de a tizenkilencedik század végén merész újításnak számított, ami nagymértékben befolyásolta a szórakoztatóipar további fejlődését. Ez volt az első lépés a virág- és fűzfabirodalomban is

fokozatosan meghonosodó modern üzleti szellem kialakulása felé. Ugyancsak 1886-ban egy sor egyéb intézkedést is hoztak, amelyek célja a Pontocsóban és más vigalmi negyedekben honos „öt mesterséget” űzők megadóztatását és ellenőrzését volt hivatva biztosítani. Az öt megkülönböztetett csoportot a teaházakban alkalmazott gésák, a prostituáltak, a kerítők, akik összehozták ez utóbbiakat a kuncsaftokkal, valamint a bankett-termek és a bordélyházak alkalmazottai alkották. Ez utóbbi két intézményt kötelezték, hogy pontos kimutatást készítsen a vendégeiről, beleértve a kuncsaftok nevét, korát, lakcímét és a helyszínen elköltött összeget is. A házak kötelesek voltak az előző napi kimutatást másnap reggel kilenc óráig leadni a nyilvántartó hivatalban. Ezenfelül a tulajdonosok kötelesek voltak értesíteni a hatóságokat, ha egy vendég huszonnégy óránál tovább időzött a háznál. Elképzelhető, hogy a Meidzsi-kormányzat tisztviselői így akarták átültetni Japánba a viktotiánus erkölcsiséget, amelynek elhatározott célkitűzése volt, hogy megtisztítja a társadalmat minden romlottságtól. A korban keletkezett naplók, emlékiratok és népszerű irodalom tanúsága szerint sokan voltak, akik számára a szórakozás és a munka egyformán fontos volt, és akik távoltól sem ítélték el a gésák és a prostituáltak biztosította kikapcsolódási lehetőségeket. Ha valamit elítéltek ebben a társadalmi légkörben, az korántsem a szórakoztatóintézmények erkölcsisége volt, hanem az az életforma, amely féktelen költekezésre, semmittevésre és felelőtlen, társadalmi szempontból haszontalan életvitelre ösztönözte az embereket. Mindaddig, amíg valaki józan mértéktattással vette igénybe a mulatónegyedek nyújtotta szolgáltatásokat, a társadalom elnézőnek bizonyult. De ha az illető elveszítette ezt a mértéket, és elindult a züllés útján (az új rendelkezések biztosították a lehetőséget ennek kimutatására és megakadályozására), akkor megfelelő intézkedéseket foganatosítottak az illető ellen, hogy visszatérítsék a helyes útra. A Meidzsi-kormány távolról sem tekintette a vigalmi negyedeket káros társadalmi hatások melegágyának, sőt egyenesen elismerte, hogy olyan tötvényes kikapcsolódási, rekreációs lehetőségeket biztosítanak az emberek számára, amelyek megfelelően ellensúlyozzák a munkás hétköznapok sivár egyhangúságát. Ráadásul az új rendeletekkel meg is lehetett őket adóztatni, és így anyagi szempontból is hasznosnak bizonyultak a társadalom számára. Ezenkívül a megfelelő belső megfigyelési rendszer kiépítésével és a pontos nyilvántartással a vigalmi negyedek olyan, az állampolgárok tevékenységét és életvitelét

dokumentáló, potenciálisan hasznos információkkal látták el a hivatalokat, amelyekhez más módon nem tudtak volna hozzájutni. A kormánynak ily módon történő beavatkozása a hanamacsi életébe minőségileg különbözött a régi rendszer erőszakos megszorító intézkedéseitől. A sogunátus elsősorban arra törekedett, hogy az uralkodó doktrínával összhangban fenntartsa a társadalom stabilitását garantáló szigorú osztályhierarchia látszatát. Hogy valójában mekkora hangsúlyt fektettek a látszatra, több rendelet is meggyőzően bizonyítja. A fényűzést korlátozó törvények többek között előirták az öltözködéshez igénybe vehető ruhadarabokat, az ezek készítéséhez használható anyagokat, a ruhák megfelelő szabását, a hajviseleteket és a hordható hajdíszeket, az illendő munkahelyi és otthoni öltözéket, ezzel is biztosítva az élet minden területén a társadalmi rend stabilitását. A nem szamuráj városlakók, azaz kereskedők és kézművesek (csónin) például nem viselhettek bélelt selyemöltözéket, a feleségüknek pedig tilos volt élénk színekkel festett és gazdagon hímzett selyemruhákat felvenni. A földművesek nemcsak selyemruhát, hanem semmiféle csíkos, mintás vagy élénk színű anyagból készült ruhát nem viselhettek. Még a szamurájokra is vonatkoztak bizonyos kötöttségek - nekik arra kellett ügyelni, hogy az öltözékük fényűzésben ne múlja felül a daimjókét. Röviden: az öltözködés módját és a ruhaviseletet, amelynek minden kultúrában megvolt az a funkciója, hogy egyértelműen jelezze a társadalmi hovatartozást, szigorú előírásokkal szabályozták az Edo-kori Japánban, hogy egyértelművé tegyék az emberek társadalmi helyzetét és hovatartozását. Külön rendeletek írták elő a gésák kimonó- és hajviseletét. Mindkettőt az egyszerűség és dísztelenség jellemezte, szemben a prostituáltak rikító öltözékével és túlcicomázott frizuráival. (6) Az Edo-korszak kormánytisztviselői nemcsak a lakosság öltözködését szabályozták a legapróbb részletekre is kiterjedő előírásokkal, hanem kemény intézkedésekkel és gyakori razziákkal léptek fel a vigalmi negyedekben is. Ugyanolyan gondot fordítottak a legjelentéktelenebb dolgokra, mint a legnagyobb horderejű kérdésekre, de a köztes tartományok kiestek a látókötükből, ennek ellenére kísérletet sem tettek arra, hogy alapvetően megváltoztassák a vigalmi negyedek jellegét és funkcióját. Ezzel szemben a Meidzsi-kormányzat kerülte a végleteket, és tudatosan vagy öntudatlanul olyan, látszólag jelentéktelen, mégis nagy hatású intézkedéseket hozott, amelyek hosszú távon biztosították a vigalmi negyedek teljes társadalmi integrációját. A gésák világának modernizációja minden kétséget kizáróan a Meidzsi-korszakban (18681911) kezdődött.

A MODERNSÉG ELLENTMONDÁSAI A tizenkilencedik század utolsó évtizede népszerűséget és jólétet hozott a gésák számára. Olyan jeles írók, mint Odzaki Kójó és Idzumi Kjóka, széles körben olvasott regényeikben tetjesztették a rettenthetetlen, romantikus hősnők kultuszát. Az alig véget étt Edo-korszak után máris feltámadt nosztalgia jegyében a gésák, mint az „igazi japán erények” megtestesítői, parttalan népszerűségnek örvendtek. Sokan közülük valóságos sztárokká lettek, akiknek a portréit rajongók hadai gyűjtötték. Serdülők tízezrei ábrándoztak az ünnepelt szépségek képei fölött, és úgy bálványozták kedvenceiket, mint az elkövetkező generációk a filmcsillagokat. 1898-ban közel huszonötezer gésa működött Japánban. A tokiói Simbasi hanamacsi egyike volt a legvirágzóbb gésaközösségeknek, amelyet a kormány egyre nagyobb befolyással bíró katonai szárnyának tagjai pártfogoltak. 1895-ben, amikor az egész ország megittasult a kínai-japán háborúban aratott győzelemtől, a katonai vezetők keresve sem találhattak volna a teaházaknál és gésavendéglőknél megfelelőbb helyet az ünneplésre. Érthető módon a gésák többsége lelkes patrióta volt. A korszak egyik vezető politikusa, Kacura Taró, akit 1902-ben neveztek ki miniszterelnökké, emlékirataiban beszámol egy fogadásról, amelyen egy fiatal simbasi gésa előadott egy saját szerzeményű táncot, amelynek fő kelléke Japán jelképe, a felkelő napot ábrázoló nemzeti zászló volt. A gésát Okoinak hívták, és később Taró kedvese lett, de a szerző bevallása szerint első alkalommal nem annyira a szépsége, mint inkább példaadó hazafias érzülete keltette fel az érdeklődését iránta. A Kína fölött aratott 1895-ös győzelem olyan parttalan önbizalommal töltötte el a japánokat, hogy 1904-ben hadat üzentek Oroszországnak. Az előzőhöz hasonlóan ez is népszerű háborúnak bizonyult a lakosság körében, és a japánok többsége igyekezett a maga módján hozzájárulni a nagyszabású katonai vállalkozás sikeréhez. A gésák ezúttal is az élen jártak. Alig néhány héttel a hadüzenet után a Gésaházak Országos Szövetségének Nemzeti Konferenciája néven országos egyesületet szerveztek, amelynek elsődleges feladata az volt, hogy koordinálja a gésák hazafias tevékenységét. Első lépésként eldöntötték, hogy a háború idejére hazafias megfontolásból lemondanak a hagyományos gésaöltözék három rétegének egyikéről - ez természetesen nem a felső két réteg egvike volt.

Konföderáció Az eredetileg csupán egyetlen meghatározort ügy érdekében létesült gésa háborús szervezet képezte az alapját a hamarosan megalakult Gésaházak Országos Szövetségének. A szervezetet a két legtekintélyesebb és leghaladóbb szellemű tokiói hanamacsi, a Simbasi és a Janagibasi ház tulajdonosai és gésái alapították. Később a hivatalosan működő huszonöt hanamacsi közül huszonnégy csatlakozott a szövetséghez, és komoly erőfeszítéseket tettek, hogy a Tokión kívüli területektől is toborozzanak tagokat a testületbe. (7) A szövetség kidolgozott egy illemszabály-gyűjteményt, egy szakmai szabályzatot, és a tagság többségének egyetértésével felhatalmazást kapott, hogy megfelelő szankciókat alkalmazhasson azok ellen, akik megszegik az előírásokat. A tagságot nyert hanamacsik mindegyikét egytől ötig terjedő létszámú, a ház tulajdonosából és gésáiból álló testület képviselte. A gyűléseket rendszerint az éppen felmerült, aktuális problémák kapcsán hívták össze. A képviselő-testület kibocsátott egy tizenkét cikkelyből álló alapszabályzatot, amely többek között kimondta, hogy új gésákat csak a testület engedélyével lehet felvenni a tagok sorába, felhatalmazta a testületet, hogy a nem megfelelő viselkedést tanúsító gésákat kizárja a szövetségből, és előírta, hogy megfelelő dokumentáció céljából bármilyen, a szabályzat megsértésével kapcsolatos problémáról a gésaházak kötelesek értesíteni a testületet. Ezeknek az adatoknak a segítségével ugyanis a testületnek módja nyílt tá, hogy megakadályozza az engedetlenségük miatt elbocsátott gésák más hanamacsikban történő alkalmazását. A dokumentum, minden szigorúsága ellenére, tartalmazott egy záradékot, amely lehetővé tette, hogy a kizárt gésák visszatérhessenek a szövetségbe, ha őszintén megbánták bűneiket.

Nagaszaki gésa körülbelül 1890-ból, jobb kezében európai stílusú esernyővel. A korabeli nyugati divat e jellegzetes kelléke Japánban is hódított

Lényegében a Gésaházak Országos Szövetsége ugyanolyan szakmai alapon működő tradicionális céhszervezet volt, mint például az ácsoké, amelyben a céh tagjaira nézve kötelező működési szabályzatot és illemkódexet maguk a szervezet tagjai dolgozták ki. Az Edo-korszaktól kezdve ezek a szakmai érdekképviseleti szervezetek olyan tekintélyre és hatalomra tettek szert Japánban, hogy a feketelistáik alapján lehetetlenné tették a nemkívánatos szakmabeliek számára az elhelyezkedést. A gésák helyzetét és tevékenységét a hivatás megszületése óta eltelt kétszáz éve központi kormányrendeletek szabályozták. A szövetség létrehozása volt az első komoly lépés a szakmai önkormányzat megvalósítása felé vezető úton. A huszadik század első két évtizedében a gésáknak változatlanul a városi hatóságokhoz kellett folyamodniuk működési engedélyért, és ugyanúgy adózniuk kellett a jövedelmük után, mint korábban, de legalább magukénak mondhattak egy olyan befolyásos szervezetet, amely képes volt a szakma belső életének itányítására. Igy maguk határozhatták meg saját szakmai elvárásaikat, és dönthettek el, hogy kit és milyen alapon vesznek fel a soraikba. A szövetség tekintélye és befolyása azonban, a gésák számának jelentős megnövekedése következtében, az 1920-as években gyengülni kezdett. 1905-ben még csak kétezer-háromszáz gésa élt Tokióban, ez a szám azonban 1920-ra már megközelítette a tízezret. A szövetségnek ekkor már nemcsak a váratlanul nagyarányú létszámnövekedéssel kellett megbirkóznia, hanem a hanamacsikban egyre inkább terjedő „modernizációs” törekvések nyomán támadt új problémákkal is. Az „igazi” gésa identitása, különös tekintettel a geire, azaz a művészetére és a vendégekhez való viszonyára, az 1920-as évek viharos gyorsasággal változó japán társadalmában olyan alapvető problémákat vetett fel, amelyekkel a gésaházak szövetségének képviselőtestülete határozatok és rendeletek útján már nem tudott megbirkózni. A különböző hanamacsik egyre inkább arra törekedtek, hogy a maguk sajátos módján próbáljanak válaszolni a modernizáció kihívásaira. A szövetség hajdani egysége a háború támogatását célzó határozott célkitűzések hiányában fokozatosan felbomlott. Divat és hagyomány A huszadik század eleji Japánban futótűzként terjedt a modernség divatja. Modernnek lenni pedig egyet jelentett a nyugati módi (nemegyszer sajátosan kreatív) utánzásával. Míg a „nyugati stílust” a modernséggel

azonosították, a „japán stílust” egyre inkább régimódinak tekintették. Ez a tendencia komoly kihívást jelentett a gésák számára, akik az öltözködés, a művészetek és a társadalmi érintkezés terén mind ez idáig elöl jártak a legújabb divatok meghonosításában. Már az Edo-korszak második felében is a gésák és a kabukiszínészek diktálták a divatot Japán nagyvárosaiban. Rjútei Tanehiko Geisa tora no maki ( A gésák tigriskönyve) című, 1830-ban megjelent regényében írja, hogy ha egy gésa méhsejt-mintájú kimonóban jelent meg egy este a vendégek előtt, másnap a város asszonyai csapot-papot odahagyva nekiláttak, hogy lemásolják. (8) A legdivatosabb dalokat és dalszövegeket szintén a gésák terjesztették el a városokban - nem véletlen, hogy ezek jelentős része magukról a gésákról szólt. A korszak közismert fametszeteinek (amelyek Toulouse-Lautrec plakátrajzaihoz hasonlóan korabeli életképeket ábrázoltak) kedvelt témái voltak a gésák és a vigalmi negyedek élete. Míg a hatósági engedéllyel működő bordélynegyedek prostituáltjai továbbra is hagyományos módon öltözködtek és viselkedtek, a gésák, a hagyományos japán öltözködési stílus keretein belül, versengtek

Modern gésa teljes díszben

egymással az újításban, és minden eszközzel arra törekedtek, hogy minél divatosabban és sikkesebben öltözködjenek. Ez a status quo azonban tarthatatlanná vált, amikor a nyugati öltözködésmód is hódítani kezdett a japán divat világában. Amikor a gésák elkezdték rövidre vágatni a hajukat, és egyre-másra tartós hullámot csináltattak maguknak, felzárkóztak ugyan a nyugati divathoz, de egyre többen voltak, akik már nem tekintették őket „igazi” gésáknak. A következő évtizedben a gésák megpróbáltak lépést tartani a gyorsan változó divattal, és igyekeztek megőrizni vezető pozíciójukat a divat világában. A folyamatos kísérletezésnek ebben az 1920-tól 1930-ig tartó szakaszában azonban kénytelenek voltak belátni, hogy ha mindenáron ragaszkodnak a modern kor és a nyugati ízlés diktálta divathoz, előbbutóbb elvesztik mindazt, ami sajátos és egyedi volt bennük - ami gésává tette őket a japánok szemében. Ennek a felismerésnek köszönhetően rövid idő alatt gyökeresen megváltozott a hivatásuk jellege és tátsadalmi funkciója: lemondtak divatdiktátori szerepükről, és a hagyományőrzés zászlóvivői lettek. Ez a fordulat döntőnek bizonyult a hivatásuk és maga a kultusz fennmaradása szempontjából.

„Gésák társaságát keresni

az idős férfiak mulatsága. A mai modern fiatalok számára a gésák elviselhetetlenül unalmasak.” Hagivara Szakutaró: Sin Geisa Ron (1927) „Ma már mindenki elismeri, hogy a társadalmi élet elképzelhetetlen gésák nélkül.” Hajasida Kametaró: Geisa no Kenkjú (1929)

V. GÉSAMEGÚJULÁS

VETÉLKEDŐ GÉSÁK Pontocsó északi határán, az utca keleti oldalán áll egy nagy, sárga téglás, századfordulón épült ház, a Kaburendzsó. Az 1902-ben elkészült ház építési költségeit egy alapítvány fedezte, amelyet a gésák fizetéséből rendszeresen levont összegekből és az őket alkalmazó teaházak ugyanilyen mértékű hozzájárulásaiból finanszíroztak. A földszinten egy előadóterem és néhány öltözőhelyiség, az emeleten pedig osztálytermek találhatók. Az alagsorban irodákat alakítottak ki a gésaszövetség tisztségviselői számára. A Kaburendzsót eredetileg azzal a céllal építették, hogy méltó helyet biztosítsanak a tavaszi és őszi fesztiválokon előadott Kamogava-táncok számára. A Kaburendzsó azonban, mint a meglehetősen lerobbant Pontocsó legtágasabb és legelegánsabb épülete, hamarosan a közösségi élet központjává vált. Ének-, tánc-és hangszeres (samiszen, dob) zeneórákat tartottak itt, és 1915-ben, amikor Japánt is meghódította a nyugaton divatos társastánc (japánul danszu), a Kaburendzsó volt az első zeneiskola az országban, ahol ebben a műfajban is megindult a rendszeres képzés a gésák számára. Ezekben az években a pontocsói gésaközösség legfőbb büszkeségei voltak az úgynevezett danszu gésák, akiknek a társastánc volt a specialitásuk. A hagyományos Simada-stílusú frizurájukkal tangót táncoló gésák nemcsak hasonlóképpen modern

partnereik, hanem a közönség körében is páratlan népszerűségnek örvendtek Pontocsóban. Pontocsó mindig is elöl járt a merész újításokban. A közösség hagyományosan merész vállalkozó szellemét ma is elismerik, valahányszor az elkerülhetetlen rivalizálás jegyében összevetik a folyó túlpartján levő Gionnal. Osztálybesorolását tekintve ez a két negyed a legelegánsabb a városban (bár sokan Giont teszik az első helyre), ezért is szokták gyakran összehasonlítani őket. A hagyományos stílusú gioni táncot, a Mijako odorit minden évben pontosan ugyanolyan felállásban, öltözékben és koreográfiával adják elő. (1) A közönség ezt várja el tőlük, így ma már az előadások szinte szertartásszámba mennek a fesztiválokon. Pontocsó Kamogava odorija ezzel szemben minden évben változik. A gésák előadnak egy kabuki stílusú drámát, amelyet klasszikus szólótánc-produkciók követnek. Egy alkalommal fültanúja voltam, amint egy gioni gésa hangosan becsmérelte a Kamo folyó táncait. A gioni közösség hívei általában így vélekednek a sokkal élettelibb, izgalmasabb pontocsói produkciókról. Mások éppen ezért kedvelik

jobban a Kamogava odorit és előadóit. Aki az 1920-as évek Kiotójában újdonságra vágyott, és ízelítőt akart kapni a modern divatból, habozás nélkül Pontocsóba ment.

Ebben az időben azonban már távoltól sem csupán a gésák és a változatlanul törvényesen, de jobbára csupán ideiglenes engedéllyel működő prostituáltak biztosítottak megfelelő kikapcsolódási lehetőséget a

A dzsokjúk számának rohamos növekedése, szemben a gésák számának egyenletes csökkenésével. FORRÁS: Naimusó Kejszatszu Torisimari Tőkei (Belügyminisztérium, rendőrségi statisztikák) szórakozni vágyó férfiak számára.

1912-ben gésákat ábrázoló plakátokkal reklámozták a japán söröket. Ezen az Akadama portói bort reklámozó 1922-es plakáton ránk mosolygó csábos hölgy azonban távolról sem emlékeztet a kor gésaideáljára

Ebben a korban váltak népszerűvé a. dzsokjúk, a café girlök, a modern bárokban rendszeresen fellépő zenészek és táncosnők elődei. A gésáknak történetük során most először kellett komoly versenytársakkal szembenézniük a vendégek kegyeiért folyó versenyben. A café girlök legfőbb vonzereje a modernségük volt. Szemben a gésákkal, a dzsokjúk

semmilyen tekintetben nem kötődtek a múlt intézményeihez és szokásaihoz, és a fiatal, ambiciózus lányok tömegesen sereglettek a nagyvárosokba, hogy a szórakoztatóiparnak ebben az új, divatos ágában próbáljanak szerencsét. (2) Ez az időszak sok tekintetben hasonlított az amerikai dzsesszkorszakra, és kétségtelenül a dzsokjúk voltak a főszereplői. A gésák igyekeztek lépést tartani a korral, és folyamatosan bővítették előadó-művészi repertoárjukat, de a samiszen és a szaxofon közötti szakadék az 1930-as évektől kezdve egyre áthidalhatatlanabbá vált. Cocteau Kiotóban Pontocsó sokkal messzebbre ment a modern divatok meghonosításában, mint más gésaközösségek. 1930-ra már a Kaburendzsó egész első emeletét táncteremmé alakították. A vendégek számára rendezett társastáncok és a hagyományos táncok (például „fenyő- és bambusztánc”) mellett a pontocsói gésák rendszeresen előadtak a Folies-Bergéres revüszámaihoz hasonló produkciókat is. Ugyanakkor a teaházak, a gésák fellépéseinek eredeti helyszínei, fokozatosan elvesztették törzsközönségüket, és annyira elszegényedtek, hogy képtelenek voltak komoly anyagi ráfordítást igénylő beruházásokkal és újításokkal lépést tartani a divattal és kielégíteni a modern szórakoztatóipar iránt támasztott igényeket. Áthidaló megoldásként sok esetben tánctermeket építettek a teaházak mellé - ezek mai megfelelői az ún. koktéltermek -, hogy megtartsák a korszerűbb mulatságra vágyó vendégeket. Tekintettel arra, hogy számos potenciális törzsvendég - főként a fiatalok körében - nem ismerte e teaházak pártfogolásának etikettjét, hogy megkönnyítsék a dolgukat, a Kaburendzsó falára kifüggesztettek egy hirdetést a következő szöveggel: „Első alkalommal idelátogató vendégeink részletes felvilágosítást kaphatnak a teaházakról a jelentkezési irodában.” Az újoncnak lehetősége nyílt rá, hogy megismerkedjék egy gésával a Kaburendzsó tánctermében, majd hagyományos keretek között folytassa a mulatságot valamelyik ocsajában. Pontocsó művészi megújulásának csúcspontját a Kamo folyó táncai című program összeállítása jelentette 1936-ban. A műsor eredeti címe ez volt: „Végigtáncolva Tókaidó utcáin” (Oduru Tokaidó). A főműsor közjátékaiként előadott Rockette-stílusú revüszámokról lelkes kritikákban számoltak be a jelen lévő újságírók - még Jean Cocteau, a híres francia író és filmrendező is, aki ekkor éppen Japánban tartózkodott, elismerő szavakkal méltatta a produkciót. Charlie Chaplin, aki ugyancsak látta az

előadást, állítólag lakonikusan csupán ennyit mondott: „Érdekes.” A gésa táncrevü minden bizonnyal valóban érdekes volt, de kétségtelen, hogy az 1930-as évek végére már elvesztette újdonságát, és kissé megfakult. Tokióban szintén számos újítással kísérleteztek: felléptettek hegedűn játszó gésákat vagy görög stílusú, átlátszó köntösben félmeztelenül játszó gésa táncosnőket, de kereskedelmi trükköket is bevetettek - például kedvezményes belépti díjakkal hirdették az újévi fogadásokat -, hogy elcsábítsák a vendégeket a divatosabb szórakozóhelyekről.

A GÉSÁK MINT A TÁRSADALOM KÖLDÖKE „Miért van az embernek köldöke?” - tette fel a kérdést egy japán újságíró, Tanaka Ivao 1935-ben. Miért van szempillánk? Ezek a testrészek első pillantásra haszontalannak tűnnek, de vajon képesek lennénk-e élni nélkülük? A szempillák védik meg szemünket a portól, magzat korunkban pedig a köldökünkön keresztül kaptuk a táplálékot az anyaméhben. Orvosok szerint a köldök a has középpontja és egyúttal a test erőközpontja is. Ha nem lenne köldökünk, hogy tudnánk koncentrálni az energiáinkat? Véleményem szerint ebben az értelemben a gésák a társadalom köldöke. Azok, akik azt állítják, hogy a gésák ideje lejárt, és már nincs semmi funkciójuk a mai világban, a saját köldöküktől akarják megfosztani magukat. (3)

Az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején a gésák világában jelentkeztek a legkézzelfoghatóbban a modernizáció és a nyugati kultúra térhódítása miatt felmerült problémák, amelyek a japán társadalom egészét érintették. Korabeli értelmiségiek, kritikusok és újságírók gyakran példálóztak a gésákkal, amikor kifejtették véleményüket a japán hagyományokról és a múlt fenyegetett örökségéről. Parázs viták folytak a gésák szerepéről a modern világban, és sokan úgy gondolták, hogy ha végleg bealkonyul a gésáknak, a hagyományos japán kultúra fölött is megkongathatják a vészharangot. Az egyik szélsőségesen haladó irányzat hívei nyíltan hangoztatták, hogy a gésák fölött régen eljárt az idő, és az lenne a legjobb, ha hagynák, hogy a kultusz természetes halállal múljon ki a japán társadalom életéből. A mérsékeltebb reformerek szerint a gésáknak rugalmasabban kellett volna alkalmazkodniuk a fejlődés, a modern idők diktálta új körülményekhez. Ugyanakkor néhány nosztalgikus író őszinte aggodalommal ecsetelte, mekkora veszteség érné az ország kulturális életét, ha hagynák, hogy a gésák feladják hagyományőrző szerepüket, vagy végleg eltűnjenek a

történelem süllyesztőjében. Úgy gondolták, hogy az egész társadalom felelőssége a gésák képviselte hagyomány megőrzése és ápolása. Alig volt olyan vezető értelmiségi Japánban, aki ne foglalt volna nyilvánosan állást a kérdésben. Akár elutasították őket, mint a régi, feudális világ élő relikviáit, akár az általuk képviselt hagyományos értékek megőrzése mellett kardoskodtak, mindazok, akiknek fontos volt, hogy milyen irányban fejlődik tovább a japán társadalom, írásaikban és a nyilvános vitákban leggyakrabban a gésákkal példálóztak. Ezekben az években a karjúkainak soha nem tapasztalt nehézségekkel kellett szembenéznie. Valószínűleg a gésák is gyakran feltehették maguknak a kérdést, hogy mi is lehet a gei szerepe egy gyökeresen megváltozott, modern világban. A japánok kulturális identitásának megőrzésében játszott fontos szerepüknek köszönhetően azonban mégsem fenyegetett az a veszély, hogy nyomtalanul eltűnjenek.

A GÉSÁK KÖNYVE Gésák a társadalom tükrében 1935-ben, Tokióban megjelent egy könyv a gésákról A gésák könyve (Geigi toku-hon) címen. (4) Az üzletemberek, vendéglőtulajdonosok, költők, politikusok, színészek és dilettáns írók esszégyűjteménye drámai összképet rajzol a karjúkait fenyegető aktuális problémákról. A kötet összetételét látva az olvasónak az a benyomása, hogy a szerkesztő megpróbált mindenkit megszólaltatni, akinek érdemi véleménye volt a gésákról, csak éppen magukat az érintetteket felejtette el szóra bírni. Az 1935-ben Japánban működő 74 000 gésa inkább tudatosan megcélzott potenciális olvasóközönsége volt ennek a terjedelmes vélemény- és tanácsgyűjteménynek. A legkülönbözőbb fórumokon hívták fel a gésák figyelmét, hogy gondosan olvassák el és szívleljék meg a könyvet mint „a társadalom róluk alkotott véleményét”. Ha így tesznek - hangzott a meggyőző érv - játszi könnyedséggel képesek lesznek visszanyerni korábbi népszerűségüket. Híres közéleti személyiségek tucatjainak küldtek kérdőíveket, amelyeken

kifejthették véleményüket a gésák erényeiről és hibáiról. Az eredmények ahogy ez várható volt - meglehetősen vegyes képet mutattak. A „gésák hibáiként” rótták fel, hogy „korlátoltak és unalmasak”, és hogy alig különböznek már a prostituáltaktól vagy dzsokjúktól, de ugyanígy azt is a szemükre vetették, hogy túl modernek, feladták a régi tradíciókat, és „nincs már stílusuk”. Kodzsima Maszaridzsó író azért marasztalja el őket, mert nem olvasnak. Ugyanakkor mások a „gésák erényei” között emlegetik, hogy „sokkal olvasottabbak elődeiknél”, hogy „manapság sokkal kellemesebben el lehet tölteni velük az éjszakát”, hogy ők „a kötelességtudat és a becsület őtei”, és hogy „nekik köszönhető a régi, nemes hagyományok fennmaradása”. A gésák erényeit és fogyatékosságait firtató kérdésekre adott válaszok sok esetben homlokegyenest ellentmondtak egymásnak, így nem csoda, hogy a gésák, akik abban a reményben vették a kezükbe a könyvet, hogy útmutatást találnak benne a jövőre vonatkozóan, teljesen összezavarodtak. A gésák boldogok Ennek ellenére a kiadvány egészének alapvető célja mégis az volt, hogy életre keltse a hervadó virágbirodalmat. Számos írás élénk színekkel ecseteli a „csodálatos” hivatás szépségét, és lelkesen méltatja a gésákat. A hatodik fejezetben, amely a „Miért kerültek a gésák zsákutcába?” címet viseli, egy oszakai vendéglótulajdonos, Szakagucsi Szukeszaburó a következőket írja: A mai gazdasági viszonyok között a férfiaknak is nehéz a megélhetésről gondoskodni, nemhogy a nőknek. Egy lány ma akkor sem talál megfelelő munkát, ha a legrangosabb egyetemek valamelyikén szerzett diplomát. Ha pedig mégis el tud helyezkedni valahol, a fizetése arra sem elég, hogy magát eltartsa, nemhogy még a szüleit is támogatni tudja. Ha úgy dönt, hogy színésznő, táncosnő vagy dzsokjú lesz belőle, akármilyen tisztességesek is eleinte a szándékai, előbb-utóbb rossz hatás alá kerül. Bármilyen sajnálatos, de így van. Minél többet tudok meg ezekről az „új hivatásokról”, annál világosabban látom, hogy milyen szégyenletesek és erkölcstelenek. Mindezt szem előtt tartva, őszintén mondhatom nektek, gésák, hogy tiétek a legcsodálatosabb hivatás, amelyet nő csak választhat magának. Lelkesen és örömmel sajátítjátok el a művészeteket az ének-, tánc- és samiszenórákon, hogy később örömet szerezhessetek vendégeiteknek. Ha amatőrök volnátok, rengeteg időbe és pénzbe kerülne, hogy közönséget toborozzatok az előadásaitokra, de így, gésaként semmit nem kell tennetek ezért, és még busásan meg is fizetnek benneteket a produkcióitokért. Ha megszereztétek a kellő jártasságot a gésák művészetében, ez lesz legértékesebb javatok. Ezeket a javakat nem pusztíthatja el tűzvész, nem döntheti romba földrengés, és egész

életetekre tisztes megélhetést biztosítanak számotokra. A művészetetek olyan kincs, amit folyamatosan karban kell tartani ahhoz, hogy csillogjon! Az a munka, amelyet hivatásotok rátok ró, semmi ahhoz képest, hogy más szakmákban mit kell dolgoznia az embereknek. Többnyire abból áll, hogy szórakoztató társaságot biztosítotok tangos és híres embereknek, akikkel egyébként sohasem ismerkedhetnétek meg. Hadd hangsúlyozom még egyszer: még fizetnek benneteket mindezért, hogy ennyi érdekes és hasznos dologban lehet részetek.

is

Aki úgy vélekedik, hogy a gésák hivatása alantas, az téved. Elég, ha magát a szót megnézzük: egy nő, aki a művészetekből él. Erre gondoljatok, gésák, és legyetek büszkék magatokra. És ne szeressetek bele mindenféle jöttment férfiba, hanem szeressétek igaz szerelemmel a geit, a művészeteteket. (5)

A társadalom iskolája A fenti lelkesítő sorok után a továbbiakban a gésákat afelől is biztosították, hogy hivatásuk mindig is kiemelten fontos szerepet játszott a társadalom életében. Kavamura Tokutaró, a Simbasi Gésaházak Szervezetének igazgatója kijelentette, hogy Japánban minden dolgozó nő közül a gésák rendelkeznek a legátfogóbb műveltséggel és a legmagasabb szintű művészi képzettséggel, ezért megilleti őket a legmagasabb társadalmi pozíció. A Fudzsi-jama, a cseresznyevirágzás és a szamuráj harakiri mellett nem a gésák-e Japán legfőbb szimbólumai az európaiak szemében? És ezekhez hasonlóan nem érdemelnék meg, hogy ugyanígy tiszteljék és becsüljék őket a saját hazájukban, mint Nippon dicső képviselőit?

Kavamura szerint a karjúkai nem csupán Japán társadalmi életének egyedülálló instrumentuma volt, de a gésák az egész japán nép társadalmi szintű „oktatásában” is az élen jártak. A gésák határozták meg a különböző korok divatjait, és ők voltak a legtájékozottabbak az aktuális társadalmi és politikai kérdésekben: Az Edo-korban semmi különös nem volt abban, ha a gésák alkalmanként ellátogattak jómódú családok házába. Ha egy gazdag kereskedő vendégeket hívott magához, természetesen gésákat rendelt, hogy biztosítsa a színvonalas szórakozást a fogadás résztvevői számára. Ez a szamurájcsaládoknál is szokás volt, és a gésák szívesen barátkoztak e házak úrnőivel. Ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően a gésák sokkal többet tudtak a társadalomról, mint az általuk szórakoztatott előkelő vendégek többsége.

Janagava Sigenobu (1787-1832) fametszete

Olyan korban, amelyben nem voltak se napilapok, se magazinok, a teaházakban összpontosult a társadalmi élet. Lelkiismeretes szülők ide hozták felserdült fiaikat, nem azért, hogy bevezessék őket a nemi élet rejtelmeibe, hanem hogy a gésákkal megtaníttassák nekik a társadalmi érintkezés szabályait. Vidéken pedig a gésák jelentették az egyetlen lehetőséget a földművelők számára, hogy megízlelhessék a művészetek gyümölcsét. (6)

A gésákat arra buzdították, hogy társadalmi küldetésként fogják fel hivatásukat. A feudális Japánban ők voltak a stílusos öltözködés, a jó modor, a műveltség és a kifinomult társadalmi érintkezés megtestesítői, és az 1930-as években arra buzdították őket, hogy továbbra is feleljenek meg ennek a szerepnek. Ennek az elvárásnak a jegyében a gésáknak minden tekintetben lépést kellett tartaniuk a 30-as évek divatjával és életstílusával: el kellett sajátítaniuk a modern művészeteket, nyugati stílusú ruhákat kellett viselniük, rövidre kellett vágatniuk a hajukat, és rendszeresen újságot kellett olvasniuk, hogy tájékozottak legyenek a világ dolgaiban. Sokak véleménye szerint a gésák csakis ily módon őrizhették meg hivatásukat a gyorsan változó világban.

A GÉSÁK MODERNIZÁLÁSA Japánban az 1920-as és 1930-as években a gésákat távolról sem tekintették tradicionálisnak a szó nagybetűs értelmében. Lényegében a

korabeli társadalom és kultúra szerves része voltak, különösen azok szemében, akik komolyan foglalkoztak társadalmi szerepükkel és a stílussal, amelyet képviseltek. Az 1980-as években egy Halston-ruhában diszkózenére táncoló gésán sokan megütköztek volna, de ugyanez 1930ban - természetesen a kornak megfelelő stílusban - korántsem lett volna elképzelhetetlen. A költő Hagivara Szakutaró határozottan állást foglalt ebben a kérdésben. 1927-ben megjelent Sin geisa ron (Értekezés az új gésákról) című esszéje A gésák könyvében is megjelent: „A gésák nyújtotta örömök” idős férfiaknak valók. A mai fiatalok szerint a gésák egyformák és unalmasak, ezért ők szívesebben keresik fel a teaházak helyett a zenés kávéházakat. Jobban kedvelik a bubifrizurát, mint a régimódi csubusi Simadát, és szívesebben hallgatják a divatos nyugati könnyűzenét, mint a samiszent. A fiatalok ma már nem is értik a kabuki színházakban előadott darabokat - és inkább a Paramount stúdió filmjeit nézik meg a mozikban. Más szóval, a gésák régimódiak, és nem érdeklik a fiatalokat. Az Edo-korszakban természetesen egészen más volt a helyzet. Akkoriban a gésák minden téren öltözködésben, hangszeres zenében, daléneklésben, regényolvasásban - elöl jártak az új divatok meghonosításában, hiszen ők voltak a társasági élet központja. Abban a korban valóban ők voltak a „műveltség legszebb virágai”. Az utóbbi időben azonban egyre inkább az elmaradottság, a régimódiság jelképei lettek. Kik honosították meg a bubi- és az apródfrizurát Japánban? Természetesen nem a gésák. Ma a koedukáció úttörői és a filmsztárok diktálják a divatot. A műveltség legszebb virágai jócskán hervadásnak indultak, és egyre kevesebben gyönyörködnek bennük.

Hagivara azt is világosan kifejti a gésák számára, hogy miben látja a látványos hanyatlás okait. Produkcióik egyhangúak, unalmasak, régimódiak - nem csoda, hogy nem vonzzák a fiatalokat. A legnagyobb probléma a gésákkal azonban mégiscsak az, hogy nem tudják már ellátni azt a funkciót, ami eredendően a hivatásuk raison d`étre-je volt: hogy szórakoztató társaságot és örömteli kikapcsolódást biztosítsanak a férfiaknak. Hagivara ezután így folytatja: Asszonyainkat otthon teljesen leköti a háztartás, és velük jobbára komoly és józan témákról többnyire a háztartással kapcsolatos dolgokról - szoktunk beszélgetni. A férfiaknak azonban szükségük van másféle társaságra is - olyan nők társaságára, akikkel el lehet beszélgetni a világ dolgairól, eszmékről és művészetről. Szükségünk van valakire, aki tájékozott, művelt és szórakoztató. Ilyennek kellene lennie az igazi gésának. És milyenek ezzel szemben a mai gésák? Meglehetősen kiábrándítóak. Tudatlanok és műveletlenek, legalábbis a többségük. Hogyan lehetnének így megfelelő társaság akár a kevésbé igényes férfiak számára is? Ha valakiről azt hallom, hogy elmegy egy gésához, ez

manapság csak egyet jelenthet - a gésák nem szellemi partnerei többé a férfiaknak, csupán a testükkel tudják elszórakoztatni őket. Igaz, nem éppen hízelgő a gésákat előkelő prostituáltaknak nevezni, de sajnos, ez az igazság. Azzá váltak az elmúlt évtizedek során. Japán történelmének feudális korszakát sok mindenért el lehet marasztalni, de azt nem lehet elvitatni múlt századi elődeinktől, hogy a gésáik sokkal tiszteletre méltóbbak voltak, mint mai utódaik - mindenekelőtt nem ajánlották fel ilyen készségesen a testüket vendégeiknek, mint manapság. Azok a gésák a szépség egyre újabb és újabb formáinak adtak életet, és műveltségben, kifinomult ízlésben, szellemességben egyaránt méltó partnerei voltak vendégeiknek. Minden tekintetben „társai voltak az ellenkező nem képviselőinek”, amit korántsem lehet elmondani a ma gésáiról.

A karjúkai romlottsága, amit Hagivara Szakutaró oly kétlelhetetlen nyíltsággal feltár esszéjében, minden jel szerint elérte a mélypontot, a szerző ennek ellenére nem csatlakozott azokhoz a szélsőséges kritikusokhoz, akik egyszer s mindenkorra fel akarták számolni a szórakoztatásnak ezt a műfaját. Épp ellenkezőleg: Szakutaró megoldást kínált a gésáknak, és arra próbálta rávezetni őket, hogy ismerjék fel hivatásuk eredeti küldetését, és próbálják meg a maguk eszközeivel új életre támasztani. A recept egyszerű: magas színvonalú oktatás és felzárkózás a kor követelményeihez: Minden gésának legalább a lánygimnáziumok színvonalának megfelelő oktatásban kellene tészesülnie. Ez az általános műveltség elegendő lenne ahhoz, hogy megismerjék és megértsék a kort, amelyben élnek. Ahogy az Edo-kor gésái a legtájékozottabb nők voltak a maguk idejében, úgy a mai gésáknak is elöl kellene járniuk a modern világ és szokások ismeretében és képviseletében. A jövőben a gésáknak nyugati stílusú ruhákat kellene viselniük, de mindenekelőtt fel kellene cserélniük samiszenjeiket zongorára vagy mandolinra. A teaházakat pedig - amíg nem késő - sürgősen át kellene alakítani bisztrókká. Ha a gésák nem hajlandók szakítani az avult hagyományokkal, amikor az egész társadalom azon van, hogy felzárkózzon a fejlett Nyugathoz, saját maguk sírásóivá lesznek. Ma Japánban csak az oszakai táncos gésák mondhatják el magukról, hogy igazi képviselői hivatásuknak. Ők nem kimonót, hanem divatos táncruhát viselnek, és ami még ennél is többet jelent, a legtöbbjük felsőfokú képzésben részesült. Róluk ma is el lehet mondani, hogy intelligens, szórakoztató partnerei a szolgáltatásaikat igénybe vevő vendégeknek. Ok azok, akiknek sikerült a mai világ nyelvére lefordítani mindazt, amit a gésák az Edo-korban jelentettek a férfiak és az egész japán társadalom számára. (7)

RÁFORDÍTÁS ÉS NYERESÉG

Dolgozó nők A kritikusok jelentős része azon az állásponton volt, hogy fennmaradásuk érdekében a gésáknak fel kell zárkózniuk a korhoz. Ugyanakkor sokan úgy gondolták, hogy éppen azzal ássák meg a saját sírjukat, ha alkalmazkodnak az új divatokhoz. A leghevesebb viták azonban a gésák társadalmi státusát illetően robbantak ki - hogy dolgozó nőknek (sokugjó fudzsin) tekintsék-e őket, vagy sem. Ehhez a kifejezéshez olyan fogalmak kötődnek, mint például szrtvezett munka, karrier, üzlet, professzionális szemlélet stb. Az 1920-as és 30-as években Japánban csak az igazán haladó gondolkodású nők vállalták ezt a szerepváltást, amihez nem kis bátorság kellett. Ez a munkával kapcsolatos modern üzleti mentalitás szöges ellentétben állt a hagyományos japán szemlélettel, amelynek alapja a nindzsó - az őszinte embeti érzés volt. A gésák „megújulásának” hívei azt javasolták a veszélyeztetett hivatás képviselőinek, hogy tekintsék magukat sokugjó fudzsinnak, mások viszont azzal érveltek, hogy dolgozó nőként elvesztenék romantikus vonzerejüket. Egy gyári munkásnőt jogosan tekintettek dolgozó nőnek, de a gésákkal más volt a helyzet. A japán társadalom számos területen egyre inkább elüzletiesedett, de sokan úgy gondolták, hogy éppen a gésafogadásokon kell meghúzni a határvonalat. „Változó korban élünk. Valahányszor arra gondolok, hova lettek a múlt rettenthetetlenül bátor, nemes lelkű és ugyanakkor művészien kifinomult gésái, akikről oly sokat hall az ember, úgy érzem, jóvátehetetlenül lemaradtam valamiről - írja a színész, Icsikava Kjúzó. - Mindig elfog a szomorúság a mai gésák üzletiessége láttán.” (8)

Rögzített szolgáltatás A gésák könyvében megjelent tanulmányok szerzői közül többen konkrét javaslatokat tettek a gésarendszer felfrissítésének mikéntjére is. A legtöbbjük azzal érvelt, hogy ha a szolgáltatás könnyebben hozzáférhető, nyíltabb és olcsóbb lenne, sokkal többen vennék igénybe. Ezek a reformerek átfogó javaslataikban nagy hangsúlyt fektettek a megújuláshoz szükséges anyagi ráfordításokra.

A gésák bérezését mindig is jótékony homály fedte. Ennek egyik oka kétségtelenül a diszkréció igénye volt - milyen illúzióromboló lett volna tudatosítani az emberekben, hogy az ünnepi társasági összejövetelek női résztvevőit fizetik azért, hogy együtt mulassanak a férfiakkal. Ezzel persze mindenki tisztában volt, de senki nem szerette volna, hogy kiábrándító tényként lépten-nyomon az orra alá dörgöljék. Többek között ez a magyarázata a gésák bérére utaló eufemisztikus kifejezéseknek: „virágpénz”, „ékszerre való”, „parfümpénz”, de leginkább súgi, ami szó szerint honoráriumot (valójában borravalót) jelent. A reformerek el akarták törölni ezeket a virágos kifejezéseket, és azt javasolták, hogy egységesítsék a gésák bérét - természetesen a vendégek érdekében. Legyen ennyi és ennyi az órabér. Minden differenciálásnak szigorúan racionális alapon kell történnie. Az egyik javaslat szerint ranglistát kellett volna készíteni a besoroláshoz a gésák teljesítménye alapján - minél szélesebb körű szolgáltatást tudott biztosítani a gésa a vendégei számára, annál magasabb bérre lett volna jogosult. A borravalózást meg kell szüntetni, minden hanamacsi ugyanazzal a tarifával kell hogy dolgozzon, a teaházak és a férfiszemélyzet pedig nem kaphat részesedést a gésák béréből. Egy másik tervezet szerint, amely a karjúkai demokratizálását célozta, a gésákat úgynevezett „csoportokba” kellett volna sorolni. A csoportokat a teaházak állították volna össze (nem a vendégek javaslatai alapján), és minden gésának a besorolása szerint adtak volna munkaszerződést. A gésák árát 1 jen óradíjban maximálták. A tervezet annyiban valóban előnyös volt, hogy a vendégek a teljes díj mutatót tekintve olcsóbban hozzájutottak volna a szolgáltatásokhoz, és minden gésa rendszeres munkalehetőséget kapott volna. (Ezt a rendszer kipróbálták Janagibasiban, de a gésák ellenkezése miatt hamarosan fel is hagytak vele. Az itteni gésák ugyanis megszokták, hogy átlagban öt jent keresnek egy-két órás fogadás során, és hogy ők döntik el, melyik banketten vesznek részt és melyiken nem.) Más írók a telhetetlen közvetítőket okolták a gésák magas honoráriumáért: a vendéglőtulajdonosokat, a gésaházak (okija) vezetőit és a gésák sleppjének mihaszna léhűtőit. Szudzuki Bunsiró újságíró egyik, a kelleténél kissé nyersebb - a későbbi fejlemények ismeretében ma már ijesztően szókimondónak ható - cikkében kijelentette: „A gésákat mindenekelőtt azoktól kellene megszabadítani, akik kizsákmányolják őket. Hát nincs egy Hitlerünk a karjúkai számára?” - Ezt a korántsem „költői” kérdést 1935-ben Japánban úgy kellett érteni, hogy nincs egy bátor politikus az országban, aki véget vetne a társadalmi

igazságtalanságoknak, és elsöpörné a gyengéket kizsákmányoló elnyomó osztályok hatalmát. Mindent alaposan megvizsgáltak a gésák munkakörülményeivel és tevékenységével kapcsolatban, hogy megállapíthassák, hogyan lehetne gazdaságosabbá tenni a munkájukat. Miért csak este dolgozhatnak a gésák? - tették fel a kérdést. Miétt ne szervezhetnének „matiné” fogadásokat délutánonként? A kimonót is kifogásolták, elsősorban a drágasága miatt. Miért ne lehetne lecserélni egyszerűbb egyenruhára, vagy legalább csökkenteni az addig használt kimonóválasztékot? Mi szükség van rá, hogy a gésák átöltözzenek egy fogadás kellős közepén? Sokan úgy vélték, hogy ha a gésákat ezzel a névvel illetik, akkor legyen a gei a kizárólagos funkciójuk. Egyre határozottabbá vált a nyilvánvaló, rögzített áras szolgáltatások itánti igény. A prostituált legyen prostituált, a hosztesz hosztesz, a gésa pedig művész, aki a művészetével szórakoztatja a vendégeket. Ha egy vendég csak a kulináris örömöknek akar hódolni, menjen el egy vendéglőbe, ahol nincsenek gésák, ha pedig igényes szórakozásra vágyik, látogasson el egy színházba vagy egy táncházba, ahol a művészi élményért kell kinyitnia a pénztárcáját. Ma talán furcsának tűnnek ezek a reformjavaslatok, a 20-as és 30-as években azonban többet is megpróbáltak megvalósítani közülük a gyakorlatban. E kísérletek nagyobb része teljes kudarccal végződött. Kiderült, hogy azoknak az embereknek a többsége, akik igazán értékelték a gésákat és az általuk nyújtott szolgáltatásokat, éppen a karjúkai sokat kárhoztatott irracionális, szentimentális, üzletszerűtlen és elavult elemeihez vonzódott leginkább.

DISZKRÉT REFORMJAVASLATOK A FONTOLVA HALADÓ GÉSÁK SZÁMÁRA Furcsa módon még azok is tettek javaslatokat a gésák önképzésére vonatkozóan, akik alapvetően elégedettek voltak a fennálló szolgáltatási rendszerrel és állapotokkal. A gésák könyvének egyik utolsó fejezete, „A gésák napi munkája” című didaktikus írás részletesen leírja, mit és hogyan kell tennie a gésának „attól kezdve, hogy kikel az ágyból, egészen a sokszor éjszakába nyúló fogadások végéig”. A sajátos tanácsok minden bizonnyal megmosolyogtatják a mai olvasót, de keletkezésük idején igencsak komolyan vették őket. „A megfelelő hivatástudat áldásai” - akár ez is lehetett volna az alcíme a szóban forgó írásnak. Mi lesz a nindzsóval? Hová lesz a romantika, az esetlegesség izgalma, a spontaneitás mindazok a tényezők, amelyek a század első két évtizedében oly

emberivé és vonzóvá tették a gésákat olyan írók szemében, mint Nagai Kafú? (9) A válasz kézenfekvő: ha a gésa követni akarta az alábbi útmutatásokat, könyörtelenül le kellett számolnia mindenfajta szentimentalizmussal. Először: Minden reggel legkésőbb tíz óráig fel kell kelned. Ezután rakd rendbe a ruháidat, takarítsd ki a szobád, tisztálkodj meg (különös tekintettel a fogmosásra), fésüld meg a hajad, hódolj az isteneknek az olcár előtt, köszöntsd a ház többi lakóját (mindenekelőtt az urat vagy úrnőt), és csak ezután ülj le reggelizni. Sose felejtsd el, hogy mindazt, amivé lettél, csakis a szüleidnek és azoknak köszönheted, akik felneveltek, és ezért múlhatatlan hálával tartozol nekik. Másodszor: A munkád megköveteli, hogy a fogadások alkalmával késő éjszakáig fenn maradj, és sokat igyál, ezért különösen fontos, hogy délelőttönként maradéktalanul józan életet élj. Harmadszor: Még egyszer hangsúlyozom: nagyon fontos, hogy alaposan moss fogat, így bármikor bátran rámosolyoghatsz a vendégeidre. Negyedszer: Ha nem él benned a vágy, hogy tanulj, sohasem fogsz előbbre jutni az órákon. Sajnos a tanulás utáni vágy általában csak húszéves kor után támad fel az emberben, amikor már késő. Ideális esetben már nyolcéves korban el kell kezdeni a rendszeres tanulást. A gyerekek legszívesebben mindig csak játszanának, ezért többnyire kényszeríteni kell őket, hogy részt vegyenek a tanórákon. Csak így sajátíthatják el a helyes életvitelt és a szükséges ismereteket. A gei olyan tudás, amelyet nem lehet pénzen megvenni. Minél szigorúbbak a tanáraid, annál több hálával és köszönettel tartozol nekik. Ötödször: Ha fodrászhoz mégy, ne terjessz rosszindulatú pletykákat a vendégeidről vagy a feletteseidről, amíg a sorodra vársz. És ne majszolj olyan ételt sem, amit az utcai árusoktól veszel. A nemtörődöm és akaratgyenge gésák, akik ilyesmivel töltik az idejüket, semmire nem mennek az életben. Várakozás közben inkább gyakorold a versmondást vagy az éneklést. Hatodszor: Ha elmégy valahova szórakozni, nyomatékosan kérlek, ne viselj se kontyot, se feltupírozott frizurát, és ne utánozd a divatos filmszínésznek hajviseletét sem. Ilyen frizurákkal akár dzsokjúnak vagy még rosszabbnak is nézhetnek. Éppen ezért mindig gésastílusban hordd a hajad. Hetedszer: A forró nyári napokon nem tudsz semmit tenni az izzadás ellen, de a hajad mindig tartsd tisztán, hogy sose legyen kellemetlen szaga. A rossz szagú haj a gésa szégyene. Nyolcadszor: Mindennap fürödj meg legkésőbb délután háromig. Kilencedszer: Ha végeztél a fürdéssel, készítsd el a sminkedet, és állj készen az első hívásra. Ügyelj rá, hogy ne legyen megszáradt púder a körmöd alatt vagy eldolgozatlan púderrögök a füleden. Ha elkésel, és sietve készíted el a sminkedet az első hívás előtt, mindenki látni fogja rajrad, hogy- felületes vagy. (10)

Ha a gésa megfogadja ezeket a tendkívül körültekintő tanácsokat, a napjának nagy részét a lelkiismeretes tanulás és a megjelenésére

fordított, minden részletre kitetjedő figyelem jegyében kell eltöltenie, hogy módszeresen elvégezhesse minden feladatát. Ez a kilenc jó tanács megfelelően felkészíti a gésát a délutáni munkakezdésre. A hátralévő huszonöt a szakmához nélkülözhetetlen helyes szemléletre és viselkedésre vonatkozóan ad útmutatást a gésának. Ezek egyike hangsúlyozza, hogy az igazi hivatástudattal dolgozó gésának örömmel kell fogadnia minden munkát, és nem szabad arra várnia, hogy valamelyik munkatársa tegyen eleget a hívásnak helyette. Útban a vendéglőbe vagy teaházba, nem szabad bizalmas beszélgetésbe elegyednie a hakójával, a férfi szolgálóval, aki a samiszenjét viszi utána, mert sosem lehet tudni, hogy ki figyeli őket, és az ilyen viselkedés kedvezőtlen benyomást tehet az emberekre. Az utcán bárki potenciális vendég lehet, ezért a gésának mindig ügyelnie kell tá, hogy megfelelő módon reklámozza magát. Amikor megérkezik a bankett színhelyeié, mindenekelőtt köszöntse illő tisztelettel a ház tulajdonosát, majd tudakolja meg tőle, hogy milyen jellegű fogadáson kell részt vennie, ki a vendéglátó, és kit vagy kiket fog szórakoztatni. A fogadáson megkülönböztetett figyelemben kell részesítenie a kevésbé rangos vendégeket, mert általában ők állják az este költségeit, és többnyire közülük kerülnek majd ki a leendő kuncsaftjai. (11) „Légy pontos, mindig fizesd ki a számláidat, ne hívasd meg magad a vendégeiddel, légy tisztelettudó, csak annyit költs, amennyire a pénztárcádból telik, és csak japán árut vásárolj” - a komoly és lelkiismeretes gésa csakis így juthat messzire az életben. Mindezt 1935ben fogalmazták meg a gésák épülésére - két évvel azelőtt, hogy a japán vezetők elkezdték mozgósítani az országot, hogy felkészüljön a háborúra. De már ezekből az intelmekből is kiérezni azoknak az új szemlélet jegyében készült erkölcspéldázatoknak a szellemét, amelyekkel rövidesen elárasztották az ország iskoláit - kihallani belőlük annak a feltétlen kötelességtudásra serkentő militarista mozgalomnak a hangját, amely az egész népre rákényszerítette akaratát.

GÉSÁK A HÁBORÚBAN Az 1930-as évek elején egész Japánban eluralkodó Nyugat-imádat a nacionalizmus fellángolásának következtében alaposan megcsappant az évtized végére. Az angolt az ellenség nyelvének bélyegezték, és a már régóta meghonosodott jövevényszavakat is hivatalosan kitörölték a japán nyelv szókészletéből. „Minden eszközzel a világon egyedülálló japán

civilizáció fejlődését kell szolgálnunk” - ez a kor szellemét híven tükröző megállapítás a japán hadsereg sajtóirodájának egyik 1937-es kiadványában jelent meg. (12) Ekkorra már teljesen elnémultak azok a hangok, amelyek 1935-ben még oly harsányan hirdették a gésareform szükségességét. A gésákat ismét kegyeibe fogadta a szeszélyes népszerűség, miután kiderült, hogy ők az „egyedülálló japán civilizáció” eleven megtestesítői. Tokuda Súszei 1941-ben megjelent Sukuzu (Miniatűr világ) című regényének egyik bekezdése híven érzékelteti ezt a gyökeres fordulatot: Nemegyszer úgy tűnr, hogy a városrész félreeső urcáiban megbúvó virágbirodalmat véglegesen elsöprik a változás egymást követő korszakokban felcsapó hullámai. Az első világháború után pedig eljött az az idő, amikor az itt élők kifinomult stílusát és hagyományos japán hajviseletét kis híján végleg elsöpörte az új, nyugati módi és a tartós hullám, amely a modernizmus betörésével elárasztotta az egész országot. Ebben az új világban a gésák már egyenesen nevetségesnek tűntek, amint a múlt visszajáró kísérteteiként fényes nappal végigtipegtek a Gindzán. Mégis, mint a Meidzsi-korszak politikai elitjének és pénzmágnásainak kegyeltjei, e félvilági nők olyan kultuszt teremtettek Japánban, amelynek gyökerei mélyebbre nyúlnak, semhogy mulandó kordivatok nyomtalanul felszámolhassák. Ma már a gésák, a Fudzsihoz, a virágzó cseresznyefákhoz és a kabuki színházhoz hasonlóan, már a külföld szemében is Japán és a japán kultúra legszebben ragyogó gyöngyszemei. A hagyományos japán ízlés újbóli térhódításával a gésák világa is új életre támadt, és a szigorú kormányellenőrzés alatt álló, virágzó háborús gazdaságnak, valamint az élénk társasági életet és az elegáns banketteket kedvelő felsőbb osztályoknak köszönhetően visszanyerte korábbi népszerűségét. Jóllehet ez a hirtelen feltámadt népszerűség csupán átmeneti fellángolásnak bizonyult, így is meggyőzően bebizonyította, milyen eltéphetetlen szálakkal kötődik ez az intézmény a japán társadalom szövetéhez és a nemzet sorsfordulóihoz. (13)

A gésák még a háború utolsó éveiben is rendületlenül folytatták tevékenységüket. 1944-ben, amikor a kormány rendelete alapján minden teaházat, gésaházat és éjjeli mulatót bezártak, csak Tokióban közel kilencezer gésa állt nap mint nap a vendégek rendelkezésére. Ekkor már őket is behívhatták kötelező gyári munkára. Kisii Josie szerint sokan egyszerűen felíratták a nevüket a pártfogóik gyárainak munkáslistájára. (14) 1945. augusztus 15-én a japán császár bejelentette háborúba belefáradt népének, hogy országa elvesztette a háborút, és szeptember másodikán a Tokiói-öbölben, az amerikai Missouri hadihajó fedélzetén aláírták a feltétel nélküli megadásról szóló szerződést. Egy hónappal később a bárok, teaházak és gésaházak újból megnyithatták kapuikat a vendégek előtt.

Megszorítások A háború utáni virágbirodalom gésái felhagytak minden korszerűsítési törekvéssel. A kérdést, hogy a gésák művészetében valóban helyet kellene-e kapnia a modern, nyugati formáknak, műfajoknak és divatoknak, már megválaszolták, és a válasz egyértelműen elutasító volt. A gésák imázsa a feudális korban alakult ki, és ha meg akarnak maradni, ezt az imázst kell megőrizniük. Egy teljes díszbe öltözött gésa 1975-ben nem sokban különbözött száz évvel korábbi elődeitől, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a háború óta eltelt évtizedekben a gésák társadalmi szerepe alapvetően megváltozott. A ma gésái már nem reformerek, hanem a hagyomány őrzői. Kiotóban van egy patinás, a húszas évek stílusában berendezett bár, amelynek zenegépén kizárólag a század első évtizedeiben divatos számokat lehet lejátszani. A vendégeket kimonóba öltözött nők szolgálják ki, akik az egykori dzsokjúkhoz hasonlóan vászonkötényt viselnek. Ez az egyetlen éjszakai mulató Kiotóban, ahol a húszas évek café girljeivel találkozhatunk, de ez távolról sem jelenti azt, hogy ezek a felszolgálónők egy élő hagyomány képviselői lennének. A dzsokjúk igazi leszármazottai ugyanis a bárok hoszteszei, akiknek létszáma legalább húsz az egyhez arányban felülmúlja a gésákét. Ők azok, akik a modern divat és a nyugathoz való felzárkózás jegyében végrehajtott reformok zászlóvivőivé váltak, szemben a gésákkal, akik a 1930-as évek vége felé felhagytak minden megújulási kísérlettel. Ha a gésák továbbra is arra törekedtek volna, hogy a társadalmi és művészi avantgárd fősodrában maradjanak, ma már semmiben sem különböznének a bárok hoszteszeitől. Akkor most talán egy másik, az egykori teaházak stílusában berendezett bárba kellene ellátogatnia a nosztalgiára hajlamos vendégnek, hogy gésaruhába öltözött felszolgálónőkkel találkozhasson. A gésákat idestova ötven éve nemzeti szimbólumnak, a japán hagyományok letéteményeseinek tekintik. A „hivatalos” állásponttól függetlenül azonban maguk a gésák is rájöttek, hogy ez az egyetlen lehetőségük, ha fenn akarnak maradni, és meg akarják tartani népszerűségüket. A gésák társadalmi hivatása, az egyedülálló hagyomány megőrzése olyan feladat, amelyet ma már nem fenyegetnek a szórakozás, a társasági élet és a művészet új formái. „Mindaddig, amíg Japánban van tatami - írja A gésák könyve egyik szerzője -, a gésák helye is biztosítva van.”

Egy májusi délután Pontocsó keskeny utcái egyik óráról a másikra megtelnek szárnyaló lilékkel díszített piros lampionokkal. A papírernyős lámpákat akkor teszik ki a házak elé, ha megkezdődtek a táncműsorok. Itt is, ott is sietős léptű gésák és maikók tűnnek fel az utcákon, amint ügyet sem vetve a bámészkodó és fényképezőgépeiket csattogtató turistákra, igyekeznek a soron következő fogadásra. A teaházak vendégei többnyire jómódú üzletemberek, akik cégük reprezentációs keretéből rendezik az elegáns fogadásokat partnereik számára. De vannak olyan vendégek is, akik maguk fedezik az este költségeit, és nem az üzletfeleik szórakoztatása miatt jönnek, hanem azért, hogy élvezhessék a gésaházak sajátos hangulatát, mert maguk is gyönyörűségüket lelik a gésák nyújtotta szolgáltatásokban. A turistáknak eszükbe sem jut, hogy bemerészkedjenek egy teaházba; ők megelégszenek azzal is, ha látnak néhány kifestett maikót az utcán, és titkos elégedettséggel nyugtázzák magukban, hogy a régi Japán még mindig él - legalább itt, ezen a kicsiny, eldugott szigeten. A tehetősebb, igényes vendégek pedig, akik tényleg igénybe veszik a gésák szolgáltatásait, és anyagi pártfogásban részesítik a szórakozásnak ezt a hagyományos műfaját, bent ülnek a Kamo folyóra néző teaházakban, pedig elmehettek volna helyette bármelyik exkluzív, modern éjjeli mulatóba is. Nem mintha tényleg választaniuk kellene a két műfaj között, mert az esetek többségében előbb-utóbb így is e bárok valamelyikében kötnek ki - de ekkor már többnyire egy gésa kíséretében.

Sálat viselő gésa 1890 táján. Ueno Hikoma felvétele

Iszaszaka no Csiri mo medetaja Koto hadzsime Tétova porszem, Kedvező előjele Az új kezdetnek.

I. A DOLGOK KEZDETE

Az újévi ünnepkör idején a japánok szinte vallásos áhítattal adják át magukat az újrakezdés izgalmának és örömének. Az ünnep csúcspontja természetesen az új év első napja, de az ünnepek már korábban megkezdődnek, és korántsem érnek véget január elsejével. Az emberek január elején szabadságot vesznek ki, hogy meglátogathassák rokonaikat és barátaikat. Számos szertartás kötődik az év „elsőihez”: az első napfelkeltéhez, az első fürdőhöz, az első tükörbe nézéshez (az első smink elkészítése), még az első verebekhez is, amelyeket megpillantanak, amint az ereszen csivitelnek. Az újévi étel többnyire hideg csemegékből áll, amelyeket még december utolsó napjaiban elkészítenek, hogy az ünnepekre a nők megszabadulhassanak a főzés terhétől. Január első napjaiban elcsendesednek a gésanegyedek, mintha ki akarnák pihenni a december végi csúcsforgalmat, a népes, zajos óévbúcsúztató banketteket. A nyugalom azonban nem tart sokáig, mert január harmadika után az „év első fogadásaival” máris kezdetét veszi az új szezon.

A japánok, hogy nyugodt lélekkel búcsúzhassanak el az óévtől, és maradéktalanul átélhessék a megtisztulás, az újrakezdés felemelő érzését, december utolsó hetében szinte minden idejüket és energiájukat befejezetlen ügyeik tendezésére fordítják. A háziasszonyok nagytakarítást csinálnak, a férfiak igyekeznek kifizetni adósságaikat, az áruházak akciós végkiárusításokat rendeznek, a vásárlók pedig megrohamozzák az üzleteket, hogy megvásárolják szeretteiknek az oszeibót, az óévi ajándékokat. Kiotó gésanegyedeiben már hetekkel korábban elkezdik az ünnepi előkészületeket. Az ünnepkör kezdete december 13-a, a koto hadzsime szó szerint a „dolgok kezdetének” napja. Ezen a napon minden gésa meglátogatja a tanárait és a teaházak okászanjait, hogy kifejezze tiszteletét és megbecsülését. Az egész közösség felbolydul, és egy emberként nekilát az előkészületeknek, hogy felvértezve nézhessenek elébe az év végi csúcsforgalomnak. A tavaszi és őszi Kamogava Táncfesztiváltól eltekintve kétségtelenül ez a két és fél hét az év legforgalmasabb időszaka. KÖSZÖNTÉSEK Kiotó köztudomásúan Japán leginkább hagyománytisztelő városa, de a tradíciók előírta formaságokat a legszigorúbban itt is a gésanegyedekben tartják be. Ebben az időszakban a gésák arra fordítják idejük java részét, hogy köszöntsék munkaadóikat, feljebbvalóikat, munkatársnőiket és barátaikat. A gésák ilyenkor minden délelőtt tiszteletüket teszik azon teaházak vezetőinél, ahol előző este dolgoztak. Nem kell többet tennie a gésának, mint elhúznia a bejárati tolóajtót, bedugnia a fejét és beköszönni: Sendzsicu va ókini, okászan. Jorosú otanomósimaszu. (Köszönet a tegnap estéért, anyám. Kérem, máskor is gondoljon rám.) A kiotói gésák számára ezek a formaságok - neveltetésüknél és tevékenységük jellegénél fogva - teljesen természetesek és magától értetődőek, így nem is kívánnak tőlük különösebb erőfeszítést. A minden hó elején aktuális társadalmi kötelezettségek - a gésák ilyenkor köszöntik a teaházak okászanjait - az év első hónapjának ünnepi formaságait idézik. Minél ünnepibb és jelentősebb az alkalom, a látogatók annál beljebb kerülnek a házba, hogy kifejezzék hálájukat és tiszteletüket. A januári első látogatáskor a gésák általában belépnek a teaházak előszobájába is.

A gésák „előléptetésével” kapcsolatos köszönetnyilvánítási szokások még ennél is nagyobb jelentőségűek a közösségek életében. Egy maiko több jeles alkalommal is köteles méltóképpen kinyilvánítani köszönetét feljebbvalóinak: amikor belép a gésák közösségébe, amikor gésává avatják, amikor elnyeri a függetlenségét, és akkor is, amikor kiválik a közösségből, ha erre sor kerül. Mindezeket az eseményeket köteles illendő módon bejelenteni a közösség minden teaházában. Ezeket a szertartásokat a gésák kizárólag maguknak, illetve a közösség tagjainak rendezik, a vendégek kizárásával. Egy új maiko vagy gésa avatását követően minden teaház minden lakója és alkalmazottja előírásos testhelyzetben helyet foglal az előszobaként funkcionáló hallban, és így fogadja a közösség újdonsült tagjának köszöntését. Az év legfontosabb köszöntési szertartásai azonban december tizenharmadikához kötődnek. Mindegyik gésa ajándékot visz - két nagyméretű, rizslisztből készült, a tetején citrommal vagy naranccsal díszített süteményt - annak a háznak, amelyik támogatta szakmai felkészülését. (1) A sima felületű, kőkemény, fehér rizstortákat a gyümölcsökkel együtt összegyűjtik, és a hallban lévő alacsony polcokon helyezik el, hogy minden belépő számára jól láthatók legyenek. Délutánonként a teaházak tulajdonosai a saját lakosztályukban fogadják a gésákat. A gésák ilyenkot a legszer-tartásosabb meghajlással köszöntik feljebbvalóikat, de ha teával kínálják őket, kényelembe helyezik magukat, és elidőznek néhány percig egy kis csevegésre. (2) Szerencsés véletlen folytán az én gésaként való bemutatkozásom Pontocsóban éppen december tizenharmadikára esett, így számomra ez a nap kétszeresen is a „dolgok kezdete” - koto hadzsime volt. ICSIGIKU BEMUTATKOZÁSA Már három hónapja éltem Kiotóban. Szerencsémre egy véletlen találkozás során megismerkedtem a Micuba fogadó vezetőjével, így átköltözhettem Tokióból, addigi tanulmányaim színhelyéről a régi fővárosba, az élő gésakultusz fellegvárába. (Jóllehet a tokiói gésaközösségek nagyjából egy időben keletkeztek a kiotóiakkal, az itteni gésákat - különös tekintettel a babaszerű maikókra - a közvélemény tradicionálisabbnak, hitelesebbnek tartja.) Miután beköltöztem a Micubába -amelyben legalább hetente kéthárom alkalommal rendeztek gésafogadásokat -, estéről estére alkalmam volt találkozni a pontocsói gésákkal, de sokszor nappal is láttam őket, amikor tiszteletüket tették a ház tulajdonosnőjénél.

Később rendszeresen elkísértem a Micuba vezetőjét azokra a szertartásos körutakra, amelyek során meglátogatta a többi pontocsói teaházat - a házat, amelyben született, amelyikben nevelkedett, ahol először dolgozott maikóként, és ahol megismerkedett leendő pártfogójával -, hogy végül visszatérjünk abba a házba, amelynek, mint a pontocsói közösség egyik tekintélyes okászanja, most ő a tulajdonosa. Saját gyereke nem volt, és se gésák, se maikók nem éltek a házában. Mielőtt beköltöztem hozzá, mindig egyedül látogatta a barátait és az ismerős teaházak tulajdonosait. Néhány hónap alatt az emberek megszokták, hogy mindig együtt látnak minket, és nemsokára már ismerősként jelenthettem be magam interjúkörútjaim során a gésaházakban -. a korábbi, hosszas magyarázkodás helyett elég volt ennyit mondanom: „Kikuko vagyok a Micubából.” Igy szinte természetes volt, hogy egy idő után, a többi gésához hasonlóan, én is okászannak, „anyának” kezdtem szólítani pártfogómat. December 13-án okászan bekopogott hozzám, és kijelentette: „Ma van koto hadzsime napja. Biztos téged is érdekelne a rizstorta-kiállítás a DaiIcsiben. Nem lenne kedved velem jönni délután?” - Okászan gésa korában az Icsiraku nevet viselte. Hasonlóan a többi gésához, akiknek az icsi karakter volt a nevük előtagja, annak idején ő is a Dai-Icsi teaházhoz tartozott. Ezért tett, okászan létére is, rendszeresen tisztelgő látogatást a Dai-Icsi ház tulajdonosnőjénél. Sétánk során Pontocsó szűk utcácskái valósággal visszhangoztak a kölcsönösen udvarias köszöntésektől. A gésák egymást és az okászanokat egyaránt a kizárólag Kiotóban használatos Omedetószan doszu kifejezéssel köszöntötték, amellyel jókívánságaikról biztosították ismerőseiket, amint elhaladtak mellettük. A levegő már meglehetősen hűvös volt, de még nem köszöntött be a kellemetlenül nyirkos, csapadékos „igazi” tél. A gésák még nem viseltek sálat a kimonó fölött, de okászanom már vidrastólát terített a vállára, hogy ne fázzon. Az anyák hűvösebb időben gyakran vesznek fel szőrmestólát a kimonóra, de gésákon nemigen láttam ilyesmit. - Tudod - mondta okászanom -, én igazából egy csincsillastólát szeretnék. -A vidraprém sálat egy vendégétől kapta, aki olcsón meg tudta neki szerezni az Egyesült Államokban. Már jó ideje foglalkoztatta a gondolat, hogy néhány barátjával maga is ellátogat külföldre, hogy kicsit

Kiállított rizstorták a Dai-Icsi teaházban 1975. december 13-án

körülnézzen a világban, és bevásároljon olyan árukat - ékszert, bőrárut és szőrmét -, amikhez más országokban olcsóbban hozzájuthat. - Ugye Mexikóban tenyésztik azt a sok csincsillát? - kérdezte mosolyogva. Már számos szandál (dzóri) sorakozott a bejárat mellett a Dai-Icsi előszobájában, amikor megérkeztünk. Gomenjaszu, Micuba doszu e mondta fennhangon okászan, amint beléptünk. Egy idős, töpörödött asszony - a ház egyik szolgálója - sietett elénk. Kiléptünk a cipőinkből, a szolgáló pedig fürge mozdulatokkal odatette őket a többi lábbeli mellé. A hallban egy háromszintes polcon tucatjával sorakoztak az ajándékba hozott rizstorták. Minden torta alatt hosszú, fehér papírnyelv lógott le a polcról, amelyre tintával, nyomtatott nagybetűkkel írták rá az adományozó nevét. Minél fiatalabb volt egy gésa, és minél rövidebb ideje mondhatta magát a közösség tagjának, annál lejjebb kapott helyet a tortája a polcon. A Dai-Icsi okászanja, testes, de korántsem elhízott középkorú nő, éppen a vendégeit mulattatta az egyik tágasabb földszinti teremben, amely egyúttal a saját szobája is volt. Majd egy tucat gésa ült lábát maga alá húzva, kimért, merev testtartással a fal mentén elhelyezett nádszőnyegeken. Okászanom letérdelt, és mélyen meghajolt, majd a következő pillanatban felpattant, és kurtán a fiatalabb gésák felé bólintott. A jelenlévők barátságosan mosolyogtak, mert a Micuba tulajdonosnőjét mindenki nagyon kedvelte. Japán-szerte úgy tartják, hogy a túlzott szertartásosság kiotói sajátosság, de az okászanom, bár ízig-vérig kiotói volt, nem sokat adott a merev formaságokra. Épp ellenkezőleg: közvetlenséggel és humorral fűszerezett minden társasági összejövetelt. Nem nehéz elképzelni, milyen népszerű lehetett gésa korában. A Dai-Icsi anyja alacsony asztal előtt ült, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott (a Japánban ekkor igen népszerű Kent lightsot szívott). Szokatlanul nyers modora és a kelleténél kissé hangosabb beszédstílusa arra engedett következtetni, hogy a ház új tulajdonosaként így próbál tekintélyt szerezni magának. A terem legfőbb berendezési tárgya egy terebélyes mahagóni bucudan, azaz buddhista szentély volt. A szentély

szélesre tárt ajtajai előtt számos áldozati ajándék - étel és virág - feküdt, középen pedig egy fekete szövettel borított, fekete-fehér fénykép állt.

Liza Dalby (középen) idősebb pontocsói gésák és anyák körében A képen látható ősz hajú nő a Dai-Icsi előző okászanja volt. Városszerte nagy tiszteletnek örvendett, a pontocsói gésák pedig egyenesen rajongtak érte. Amikor júniusban, nyolcvankét évesen, váratlanul elvitte egy szívroham - nem sokkal azután, hogy hazatért egy vacsoráról, amelyen a barátaival vett részt Kiotó legelegánsabb francia éttermében -, minden gésa gyászruhát öltött. Azt mondták, egy korszak ért véget a halálával. Ez a határtalan tisztelettel és szeretettel övezett okászan, akiről dicshimnuszokban hirdette az egyik tekintélyes kiotói újság, hogy élő enciklopédiája volt a kiotói gésa hagyományoknak és szokásoknak, már meghalt, amikor Pontocsóba kerültem. Bár sohasem találkoztam vele, a jelenlétét még hat hónappal a halála után is lépten-nyomon érezni lehetett az egész városnegyedben. A hagyományokkal szöges ellentétben állt, hogy egy olyan házba, amelyben gyakorlatilag még gyászoltak, a vidám Omedetó köszönéssel és az életet, a bőséget jelképező rizstortákkal állítsanak be a vendégek. A pontocsói gésák mégis úgy döntöttek, hogy itt rendezik meg a szokásos koto hadzsime szertartást, mert biztosak voltak benne, hogy a ház egykori

gazdájának is ez lett volna a kívánsága - hogy ne csendes gyásszal, hanem örömteli ünnepséggel emlékezzenek meg róla. Az volt a határozott benyomásom, hogy ezen a délutánon nem a ház meglehetősen ideges, új tulajdonosa, hanem az elhunyt okászan szelleme irányítja a szertartást. Sok gésa szemében Pontocsó nagy doyenne-je a gésák világában eltöltött hosszú élete során mindössze egyszer tévedett: amikor kiválasztotta az utódját. Az új okászan - aki feltehetően nem volt tisztában a közösség tagjainak iránta táplált valódi érzéseivel - mindent megtett, hogy teljesen kisajátítsa magának a Dai-Icsit, és ezzel még jobban maga ellen hangolta az egész gésaközösséget. Ez persze semmit sem változtatott a tényen, hogy ő volt az egyik legnagyobb és legtekintélyesebb teaház okászanja Pontocsóban. Közel volt már az avatásom, azaz az első gésafogadásom napja, és ezt az okászanom nem is mulasztotta el a jelenlévők tudtára adni, hogy kiderüljön, van-e az első számú gésaház tagjai és rangos vendégei között valaki, akinek kifogása lenne ellene, hogy felvegyenek a közösség teljes jogú tagjai közé. Kiotói tartózkodásom első két hónapja alatt interjúk segítségével igyekeztem tanulni, csakúgy, mint Tokióban. Emellett samiszenórákra is jártam, méghozzá ahhoz a tanárhoz, aki a pontocsói gésákat is tanította. November vége felé, egy napon, a Micuba okászanja a következő meglepő kijelentést tette: - Tudod, igazából sosem fogod megérteni, mit jelent gésának lenni, ha nem próbálod ki magad is. Én tudnék adni neked néhány kimonót, Icsiume pedig lehetne a nővéted. Mit gondolsz? Minél több időt töltöttem Pontocsóban, annál ellenállhatatlanabbul vonzott a gésák élete - a szépség, a ragyogás és a szigorú fegyelem egyaránt. Nem csoda, hogy alig tudtam leplezni örömömet, amikor meghallottam okászanom javaslatát. Megígérte, hogy beszél néhány ismerősével a ruhák ügyében. Egy hét alatt biztosan sikerül mindent megszerezni. - És még valami, Kikuko - tette hozzá. - A gésafogadásokon senki sem fog nagautát (hosszú dalokat) kérni tőled. Ha a vendégek énekelni akarnak, többnyire koutákat kérnek, mert azokat ismerik. Mi lenne, ha te is vennél órákat a koutatanártól, aki havonta egyszer eljön a Micubába? Samiszenen már jól tudsz játszani; biztos vagyok benne, hogy a koutaénekléssel sem lesz gondod. - Nem állítom, hogy könnyedén beletanultam ebbe a sajátosan japán zenébe, de néhány lecke után elhatároztam, hogy a kouta lesz a geim, azaz választott művészetem. A Micuba úrnője a rá jellemző lelkesedéssel előadta a tervet a Dai-Icsi okászanjának. - Kikuko - mondta, felém intve a fejével - szebben játszik a

samiszenen, mint bármelyik fiatal gésa. Már kouta-énekórákat is vett, és játék közben is tud énekelni, ami ritkaság. - Én megpróbáltam tiltakozni a túlzott dicséretek ellen, de okászanom tendíthetetlenül folytatta, és láthatóan minden igyekezetével azon volt, hogy felkeltse a figyelmet az amerikai gésa iránt. Végül mégiscsak felcsillant Dai-Icsi úrnőjének szemében az érdeklődés halvány szikrája. - Na és mit fog viselni? kérdezte szkeptikusan, százhatvannyolc centis magasságomta utalva. Okászanomnak több se kellett: felbátorodva a kedvező fordulaton, lendületesen részletezni kezdte a tervet. - Van néhány használt, de még jó állapotban lévő kimonónk és obink Icsimicutól és Hiszarokutól. Ők csaknem olyan magasak, mint Kikuko. - Ezután összefogta hosszú, fekete hajam a tarkómnál, felemelte, és megmutatta, a Dai-Icsi úrnőjének, milyen remek gésakontyot tudnának belőle fésülni a szépségszalonban. Ezenkívül - folytatta - remekül beszél japánul és természetesen angolul is, ami sokat jelent, ha külföldi vendégeket kell szótakoztatnia. A másik okászan elismerte, hogy ebben van valami. Látszott rajta, hogy kezd megbarátkozni a gondolattal. - Na és mi lenne a neve? - kérdezte, majd hozzám fordult: - Tényleg Kikukónak hívnak? Elég régimódi név. Liza (kiejtve laiza) az igazi nevem - teleltem. - Raidza! - bólintott elismerően az okászan, mivel a japánok nem ismerik az l hangot. - Ez már sokkal jobb. Kifejezetten egzotikus. Pontocsó egyik legjobb táncosa egy negyvenes évei közepén járó gésa volt, akit Raihának hívtak. Dai-Icsi vezetője azt javasolta, hogy akkor legyek Raidza, Raiha húga. Okászanom azonban elmagyarázta neki, hogy sokkal szorosabban kötődöm a Dai-Icsiben képzett gésák családjához, és mivel pillanatnyilag nem volt Icsigiku közöttük (ennek a névnek az utolsó tulajdonosa már évekkel ezelőtt meghalt), az lenne a legjobb, ha én lennék a következő Icsigiku. Én magam is ezen a véleményen voltam. Ha tényleg gésa lesz belőlem, igazi gésanevet kell felvennem. A „Liza” egyáltalán nem úgy hangzott, mint egy tősgyökeres gésanév. Ráadásul okászanom már eldöntötte, hogy Icsiume lesz a nővérem. Végül eldőlt, hogy Icsigiku az új nevem. Okászanomnak minden tekintetben sikerült meggyőznie a Dai-Icsi úrnőjét, és még azt is elérte, hogy maga is részt vegyen a szokatlan terv megvalósításában - hogy a gyakorlatban is megtapasztalhassam, mit jelent igazából gésának lenni. Úgy döntöttek, hogy másnap este lesz a bemutatkozásom egy külvárosi kúriában rendezendő nagyszabású fogadáson, amelyre én is elkísérem a meghívott pontocsói gésákat és okászanokat. A bankettre Dai-Icsi úrnője is hivatalos volt, így alkalma nyílt rá, hogy személyesen meggyőződhessen a vendégek reakcióiról. Icsigiku bemutatkozása ugyanis korántsem volt

kockázatmentes, magában hordozta a teljes elutasítás vagy kudarc lehetőségét is, ami rendkívül kínos lett volna mindenki - különösen pártfogóim - számára. Másnap már kora délután erőt vett rajtam a harctéri idegesség, amikor okászanom elvitt a szépségszalonba, hogy ott elkészítsék az alkalomhoz illő hajviseletet.

AZ ELSŐ FOGADÁSOM Az amerikai egyetemista lányok az 1960-as években nemigen ismerték a szépségszalonok világát. Többnyire egyszerűen, kibontva hotdtuk a hajunkat, és gyógynövénysamponokat használtunk, mert a fiatal értelmiségi kötökben akkor a „természetes” volt a divat. Valójában gésaként való bemutatkozásom napjáig még soha nem csináltattam „frizurát”. Először alaposan megmosták, majd becsavarták a hajamat, és beültettek a búra alá. Ezután kivették a csavarókat, és elkészítették a tökéletesen sima és szabályos alakú kupolát. Hogy hátul is teltté tegyék, kis, nejlonanyagból készült hengereket (a nagyanyám annak idején patkánynak hívta őket) helyeztek a hajkorona alá. Végül az egész konstrukciót alaposan befújták erős hajlakkal, hogy minden egyes hajszálat rögzítsenek. Úgy éreztem, mintha egy új kalapot viselnék, amikor kiléptem a szalonból, hogy hazatérjek a Micubába, ahol még várt rám az öltözködés. Okászan és a szolgálólányok, akik nem sokat adtak a természetes megjelenésre, lelkesen dicsérték újdonsült frizurámat. Mielőtt felvettem volna a kimonót - nem először próbálkoztam ezzel a viselettel -, belebújtam egy vadonatúj fehér harisnyába (tabi), amelyből szándékosan egy számmal kisebbet vettem, hogy feszüljön a lábamon. A gésák - különösen a táncosok - olyan tempóban váltják a tabit, mint a balerinák a balettcipőt. Méretre készíttetik, és rendszerint nagy tételekben rendelik meg a gyártótól. A gésák szerint nincs kiábrándítóbb, mint a lötyögő vagy lehurcolt tabi. A gésák nem hordanak alsóneműt. (3) Ez állandóan visszatérő, kedvelt témája a részeg vendégeknek. Miután a kimonót meglehetősen szorosra húzzák csípő fölött, az alsónemű körvonalai kirajzolódnának a szövet alatt, és ez szerintük illúzióromboló lenne. Arról nem is beszélve, hogy ha engedelmeskedni kell a természet parancsának, a művelet bugyi nélkül is épp elég körülményes a szűk kimonóban. Épp ezért a gésák legintimebb alsóneműje egy hagyományos viselet, az úgynevezett kosimaki - egy két

méter hosszú, egy méter széles vékony selyem- vagy nejlonanyag, amelyet egyszerűen a derekuk köré tekernek. Igy tehát először a kosimakit tekertem magamra, majd felvettem a gézre emlékeztető, szellős pamutszövetből készült alsóinget. Ezután következett a Hiszarokutól kapott sárga selyem alsóköntös és a halvány rózsaszín damasztkimonó, amelyek gallérjait és mandzsettáit különös gonddal kellett a helyükre igazítani. Okászan és az egyik szolgálólány végül a derekamra kötötte az arany és ezüst krizantémokkal díszített brokátövet, és megerősítette egy feszes szövésű, vörös zsinórral. A kalodaszerű öltözékben levegő után kapkodva mentem át a Dai-Icsibe, ahol a többi gésa gyülekezett. Okászan is velem jött. Amint kiléptünk a Micubából az utcára, az öreg nagynéninek rögtön feltűnt, hogy a járásom nem az igazi, és nevetve utánunk kiáltott: - Nagyon csapkodsz a lábaiddal! Ha a pontocsói gésáknak a városrészen kívül akad elfoglaltságuk, akkor is egy helybeli teaházban kell gyülekezniük, hogy együtt indulhassanak el a „külszolgálatra”. Ezt a Pontocsói Gésák Egyesülete írja elő a tagjai számára. Aznap délután a Dai-Icsi volt az ügyeletes teaház, ahol a hat megrendelt gésa összegyűlt, köztük Icsiume és én, azaz Icsigiku. Innen vittek bennünket két limuzinnal a Szekiszonba, egy hagyományos japán stílusban épült, impozáns kúriába, amelyet Tanidzaki Dzsunicsiró - egy jeles író - építtetett és rendezett be irodalmi szalonnak az 1920-as években

A Szekiszon ma a tekintélyes Szumitomo óriáscég tulajdona, amelyet a cég vezetői és rangos vendégei látogathatnak. Aznap estére a Szumitomo oszakai központjának vezetője bérelte ki a ház nagytermét egy reprezentatív fogadásra. Már alkonyodott, amikor behajtottunk a fenyőkkel

beültetett parkban kanyargó kavicsos kocsifeljáróra, amelynek mindkét szélén pislákoló kőlámpások sorakoztak. Délután hat óra volt - a gésa munkanapjának kezdete. A vendégek - kivétel nélkül férfiak - már korábban megérkeztek. Tízen voltak a kertre néző nagyteremben, és whiskyt iszogatva kedélyesen beszélgettek - feltehetően aktuális üzleti kérdésekről. Bennünket, gésákat, egy televízióval és kanapékkal felszerelt kis szalonba vezettek, hogy itt várakozzunk, amíg behívnak. Momidzuru elhozta a samiszenjét, a fiatalabb gésák pedig a tánchoz nélkülözhetetlen legyezőjüket. Néhány szóban egyeztették, hogy milyen számokat fognak előadni, ha a vendégek műsorra is igényt tartanak. Momidzuru gyakorlatilag mindent ismert és el is tudott játszani, így a választás Icsiumén és Icsiterun múlott, akiket éppen egy éve avattak maikóból gésává. Gyorsan előszámlálták ekkor még meglehetősen kurta repertoárjukat, hogy egyeztessék a darabokat. Végül két nagautastílusban írt szám mellett döntöttek: az egyik a Matszu no Midori (Zöld fenyők), a másik egy páros tánc volt az Isibasi (Kőhíd) ciklusból. A jelen lévő egyetlen maiko, Icsivaka úgy döntött, hogy az örökzöld Gion Koutát (Gioni ballada) fogja eltáncolni. Ennek a darabnak a zenei alapja egy népdal, amely a kiotói maikók életét mutatja be néhány jellegzetes zsánerképben. Momidzuru behangolta háromhúrú samiszenjét, és az előadásokhoz használt elefántcsont pengető helyett ezúttal csupán az ujjaival pengetve a hangszert, elpróbált néhány jelenetet a két fiatal gésával. Ezután hozzám fordult, és megkérdezte, hogy én is elő tudnék-e adni valamit. Azt feleltem, hogy a Midzu no Debanát el tudnám énekelni - ez volt az egyik kouta, amelyet már megtanultam az énekórákon. A gésák már értesültek róla, hogy tudok játszani a samiszenen, és koutaleckéket is veszek, de szemlátomást nem sok reményt fűztek a tudományomhoz. Momidzuru kölcsönadta a samiszenjét, hogy bejátsszam magam, de nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy meggyőződhessenek róla, igaz-e, amit hallottak rólam. Habozás nélkül elfogadtam a felkínált macskabőr hasú, aranydíszítésű, elefántcsont kulcsokkal felszerelt samiszent. Összehasonlíthatatlanul jobb és érzékenyebb hangszer volt, mint az a fahangú, kutyabőr hasú instrumentum, amelyen gyakorolni szoktam. Amikor áthangoltam a húrokat a honcsosi hangolás szerint - a két szélső húr között egy oktávnak, az alsó és a középső között pedig egy kvartnak kell lennie -, a gésák nem tudtak hová lenni a csodálkozástól. - Te tényleg tudsz játszani! - kiáltotta az egyikük azzal az őszinte rácsodálkozással, amellyel a japánok általában reagálnak arra, ha egy külföldi a legcsekélyebb tanúbizonyságát adja,

hogy ért valamihez, ami a japán kultúra sajátja. - Tizenhat éves korom óta veszek nagautaórákat - feleltem, és ez a jelek szerint elegendő magyarázatnak bizonyult, hogy fel tudtam hangolni Momidzuru samiszenjét. Bár a kouta előadásához szükséges samiszenkíséret meglehetősen egyszerű, és nem igényel különösebb technikai tudást a nagautához

Gésák és maikók egy csoportja a DaiIcsi teaház előtt 1976 januárjában képest, amit már akkor elég magas szinten tudtam játszani, az éneklés terén nem volt sok gyakorlatom. Számomra a gésákkal szemben a dalszövegek jelentették a legnagyobb nehézséget. Órákon keresztül kellett egy magnó segítségével gyakorolnom azokat a finom, sokszor félhangoknál kisebb terjedelmű csúszásokat, amelyek zongorához szokott európai fülem számára komoly megpróbáltatást jelentettek. A kouta előadásmódja sokkal szabadabb, kötetlenebb, de számomra ez csak fokozta a nehézségeket. Körülbelül egy órája vártunk, amikor a vendégek behívtak bennünket a nagyterembe. A gésák már elunták a próbát, és javában pletykálgattak, amikor a ház egyik szolgálója értünk jött. Dai-Icsi úrnője figyelmeztetett,

hogy végig maradjak Icsiume közelében, és mindig azt tegyem, amit ő. Mielőtt beléptünk a terembe, a szolgálók mindnyájunknak a kezébe nyomtak egy meleg szakéval teli, kis porcelánpalackot. Icsiume lépett be elsőnek. Néhány lépést követően megállt a tetem közepén, fürgén letérdelt, két kezét a padlóra téve földig hajolt, majd felvette a szakés palackot, és mintha egy szenteltvízzel teli kelyhet tartana a kezében, odalépett az egyik vendéghez, és letelepedett mellé. Amint Icsiume felállt a meghajtást követően, a Dai-Icsi tulajdonosnője finoman megbökött, úgyhogy egyik szememmel Icsiumét követve, a másikkal magam elé nézve, nehogy eltévesszem az irányt, beléptem. A vendégek, akiket már előzőleg figyelmeztettek, hogy én is itt leszek, először rám néztek, majd egymásra, végül a tulajdonosnőre. Mélyen meghajoltam, és így szóltam kiotói dialektusban: - Minarai doszu e. Jorosú otanomósimasu. - Gésanövendék vagyok (szó szerint növendék, aki megfigyelés útján tanul), ezért kérem, legyenek elnézőek irántam. - A vendégek kedélyesen elmosolyodtak, és megvakarták a fejük búbját. Icsiume töltött egy csésze szakét a mellette ülő vendégnek, én pedig sietve követtem a példáját, és kiszolgáltam a tőlem jobbra ülő férfit. Egy hajtásra kiitták a meleg rizsbort, majd odanyújtották nekünk a csészéiket. Az „én” vendégem odafordult Dai-Icsi úrnőjéhez, és a fejével felém intve megkérdezte: - Szokott szakét inni? - Láthatóan nem tudta, hogy szólítson meg. - Természetesen - válaszoltam sietve a kérdezett helyett, és odanyújtottam neki a csészét, hogy megtöltse. - Hallott már valaha olyan gésáról, aki nem iszik szakét? Egy gésa, aki nem iszik alkoholt, nem is igazi gésa. (4) Ezzel a válasszal sikeresen vettem a második akadályt is gésatársnőim előtt. Még egy lépéssel közelebb ketültem az áhított célhoz, hogy egy gésaközösség törvényes tagja lehessek: szemmel láthatóan kezdtek elfogadni mint gésanövendéket, aki megfigyelés és utánzás útján tanul. Miután bebizonyítottam, hogy képes vagyok pontosan megfigyelni és utánozni tapasztaltabb nővéreim tevékenységét, a vendégek, az anyák és a gésák egyaránt Icsigikuként kezdtek bánni velem, és amint sikerült leküzdenem lámpalázamat, kezdtem határozottan jól érezni magam Icsigiku szerepében. Csak most döbbentem rá, mi is az a sokat emlegetett rejtélyes jártasság, amely nélkül a gésa nem vehet részt a fogadásokon. Mindenekelőtt meg kell tanulnia, hogyan társalogjon és tréfálkozzon fesztelenül férfiak - főként idősebb férfiak - társaságában. A fiatal japán nők többsége nem rendelkezik ezzel a képességgel, a jártasságtól nem is beszélve. A lányokat fiatalkorukban semmilyen módon nem ösztönzik arra, hogy szabadon, kötetlenül beszélgessenek a férfiakkal,

akik a társadalmi kód szerint feljebbvalóik. A hagyományos társadalmi szerepek inkább az ellenkező magatartást írják elő számukra. Éppen ezért képzése során nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megszabadítsák a gésát az ilyen természetű gátlásoktól. A maikók többnyire igen szemérmesek - ez a tizenhat-tizenhét éves gésanövendékek általánosan elfogadott „kiváltsága”. A fogadásokon, amelyeket többnyire kedvesen mosolyogva, de szótlanul ülnek végig, alaposan megfigyelnek mindent, és mire elérkezik a gésává avatásuk ideje, sok mindent megtanulnak a szellemes társalgás művészetéből. Ez a képesség persze a korral is sokat fejlődik. A fogadásokon gyakran az ötvenes, sőt hatvanas éveikben járó gésák a legszórakoztatóbb és éppen ezért a legnépszerűbb beszélgetőpartnerek. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy középosztálybeli, egyetemet végzett amerikai nőként ezen a téren komoly gyakorlattal rendelkeztem, és úgyszólván mindent tudtam, amit egy gésának tudnia kell. Az én nemzedékem nőtagjaitól Amerikában senki nem várta el, hogy szemérmesek és visszahúzódóak legyenek - nem úgy neveltek bennünket, hogy alázattal hallgassunk férfiak társaságában. Egy maikónak sok időre és tapasztalatra van szüksége, míg megtanulja, hogyan viselkedjék fesztelenül férfiak körében, nekem viszont, amerikai gésa létemre, mi sem volt természetesebb.

A MAIKÓK SZEXUÁLIS „BEAVATÁSA” A későbbiekben Dai-Icsi okászanja egy vendég kérésére elmondta, hogyan kerültem a pontocsói közösségbe. - Azért jött Japánba, hogy megismerje a gésák életét. A külföldiek ugyanis csak annyit tudnak Japántól, hogy van egy Fudzsi-jamánk, szépek a virágzó cseresznyefáink, és gésákkal mulattatjuk a vendégeinket. Ezétt tigy döntött, hogy nemcsak tanulmányozza, hanem a gvakotlatban is megismeri a gésák életét. Már samiszenen is tud játszani, és énekórákat is vesz. Hirtelen hozzám fordult, és suttogva megkérdezte: - Mit is mondtál, mi a foglalkozásod, Kikuko? - Antropológus vagyok - feleltem szintén suttogva. Az okászan visszafordult a vendégeihez, és diadalmasan kijelentette: Antropológus, aki a pontocsói életiskolában akarja megszerezni a PhD-jét a gésák tudományából. A vendégek jót derültek a frappáns magyarázaton. Az egyik idősebb férfi kijelentette: itt az idő, hogy valaki komolyan tanulmányozza a gésák életét, az okászan pedig személyes bóknak vette a megjegyzést, és

udvariasan megköszönte. Miután a jelenlétem megnyugtató magyarázatot nyert, és a vendégek elfogadtak mint a jelen lévő gésák egyikét, többen is feltűnő buzgalommal a pártfogásukba vettek, és elhatározták, hogy ők is részt vállalnak a kiképzésemből. - Tudod, mi az a midzu-age? - kérdezte a sacsó, a társaság vezetője, aki egyben az est házigazdája is volt. A fiatal gésák kuncogva egymásra néztek, az idősebbek pedig úgy tettek, mintha megbotránkoztatta volna őket a kérdés. - Könyvekben már találkoztam vele - feleltem. Annyit tudtam, hogy a vigalmi negyedek sajátos nyelvén ez a kifejezés a nők első szexuális tapasztalatára vonatkozik. A sacsó, aki szemlátomást megörült a lehetőségnek, hogy ilyen hálás publikum előtt bizonyságát adhatja a témában való jártasságának, végigpillantott a társaságon, és megkérdezte: - Elmondjam nektek, hogy mi is az a midzu-age valójában? (5) A gésák, zaftos történetet szimatolva a provokatív kérdés mögött, nevetve buzdítani kezdték. - Nos - fogott bele a házigazda -, nem tudom, ma hogy van, de régen a midzu-age hét napig tartott. A szerencsés tanítómestert a ház okászanja szemelte ki a beavatandó maiko számára. Talán szükségtelen megjegyeznem, hogy a feladat komoly felelősséggel járt, ezért fiatalemberek szóba sem jöhettek. A fiatal férfiak túlságosan durvák és türelmetlenek. Erre a feladatra csak idősebb, tapasztaltabb férfiak voltak alkalmasak, akik elég jómódúak voltak, és őszinte elkötelezettségből vállalták a megtisztelő feladatot. - Olyanok, mint például te, sacsó-szan, nem igaz? - vetette közbe gúnyosan Icsiume. - Pontosan - helyeselt a házigazda. - Nálam ideálisabb midzu-age pártfogót keresve sem találhattok magatoknak. Ha bármelyikőtöknek ilyen természetű problémája lenne, csak forduljon hozzám bizalommal. - A gésák közül többen is hangosan felnevettek. - Nos, ez a midzu-age pártfogó olyasmi lehetett, mint mondjuk a hím a méheknél, amit póriasabb nevén herének is hívnak. Miután teljesítette a számára kiszabott feladatot, visszavonult, és megszakított minden kapcsolatot az illető hölggyel. A vendégsereg fiatalabb férfi tagjai, akik még nem rendelkeztek kellő jártassággal a gésák egzotikus világában, izgatottan várták a folytatást. Az egyikük meg is kérdezte: - És mi tartott hét napig, sacsó-szan? - Az okászan vagy valamelyik szolgáló előkészített egy hálószobát. Miután megágyaztak, odakészítettek három tojást a párna mellé a takaróra, majd visszavonultak a szomszédos szobába. Később rendszeres időközönként köhögtek egyet-kettőt, vagy elkezdtek zörögni valamivel így biztosítva a beavatandó hajadont, hogy nem hagyták teljesen magára.

- Szegény kislány - jegyezte meg részvétteljesen Icsiteru, akinek nyilván már sokkal felvilágosultabb elképzelései voltak az intimitásról. - Miután magukra hagyták őket a hálószobában, a férfi megkérte a maikót, hogy feküdjön le az ágyra, majd feltörte a három tojást, a sárgáikat megitta, a fehérjét pedig gyengéden bemasszírozta a lány két combja közé. „Ime a midzu-age. Jó éjt, kedvesem”, mondta, amikor végzett a művelettel, majd lekapcsolta a villanyt, és a fal felé fordulva elaludt. Ugyanez megismétlődött a második, a harmadik és a többi este is, azzal az apró különbséggel, hogy estéről estére egyre mélyebbre csúsztatta tojásfehérjétől síkos ujjait a lány két combja közé. A hét végére a maiko fokozatosan megszokta ezt a minden esti szertartást, és egyre bátrabban, készségesebben vetette alá magát a már nem is annyira szokatlan műveletnek. így az utolsó estén a tanítómester, kellőképpen felvértezve a számtalan elfogyasztott tojássárgájával, bevégezhette a midzu-age szent rítusát. Az idősebb gésák csak úgy dőltek a nevetéstől. - Én tizenhat éves koromban részesültem a midzu-agéban - mondta a Dai-Icsi okászanja, miután valamelyest lecsillapodtak a kedélyek. - Néhány évvel később, amikor a barátnőimmel felidéztük a beavatásunk emlékeit maiko korunkból, meglepve állapítottuk meg, hogy a tapasztalataink kísértetiesen hasonlók. Hamarosan kiderült, hogy mindnyájunknak ugyanaz a férfi volt a midzu-age pártfogója! - És ma hogy történik mindez? - kérdeztem, megragadva a kínálkozó alkalmat, hogy többet megtudjak a szexnek a gésák életében betöltött szerepéről, miután erről, érthető módon, ők maguk nem szívesen beszélnek. - Ma már minden másképp van - felelte az okászan. - A midzu-age szertartás tojással vagy anélkül a múlté. A maikók a középiskolából kerülnek hozzánk, így sokkal tájékozottabbak ezen a téren, mint mi voltunk annak idején - nem igaz, Icsiume? Többnyire maguk választják meg a barátaikat és pártfogóikat, ha eljön az ideje. Ennek már nem sok köze van a midzu-agéhoz. Úgy láttam, hogy az idősebb gésák közül többen is kifejezetten kényelmetlenül érezték magukat részben a téma, részben fiatalabb társnőik leplezetlen kíváncsisága miatt. Ma már a gésák, csakúgy, mint általában a nők, sokkal nagyobb szabadságot mondhatnak a magukénak a nemi élet terén. Az idősebb gésák pedig habozás nélkül elismerik, milyen szerencsések a lányaik, hogy nem kell alávetniük magukat az egykori midzu-age szertattásnak. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy egykori szexuális tapasztalataikat - amelyek ma már semmilyen tekintetben nem

szolgálnák a fiatalabb generációk épülését — ők maguk is elutasítják mint „feudális” kényszert; ezt a szakkifejezést ugyanis Japánban nem csupán politikai értelemben használják, de minden olyan tevékenységre vagy szokásra, amely avítt, elavult vagy csak egyszerűen divatjamúlt. Gyakran tapasztaltam, hogy az idősebb gésák sokkal kötetlenebbül és őszintébben beszéltek a szexről, ha nem voltak jelen fiatalabb társnőik. A gésa szerelméért A nemi élet régebben sokkal egyszerűbb és egyértelműbb volt a gésák számára. A maiko minden esetben szűz volt, és a nemi beavatása gésává avatásának részét képezte. A japán lányok akkor tették félre bő ujjú kimonóikat, amikor férjhez mentek; a maikók, amikor előléptek gésává. A felnőtté válás mindkét esetben az első szexuális tapasztalathoz kötődött. A szűz gésa ugyanolyan nevetséges lett volna, mint a szűz feleség. Mára azonban a választás szabadsága teljesen összekuszálta ezeket a korábban egyértelmű kategóriákat. Ismerek egy maikót, aki kiszökött a teaházból, hogy titokban találkozhasson a barátjával egy szállodában, ahol nappal kedvezményes tarifát számítottak az átmenő vendégeknek. Ugyanakkor Icsiume és Icsiteru még nem vesztették el a szüzességüket, amikot gésává avatták őket. A gésák általában többet tudnak a szextől, mint a háziasszonyok, de azok a férfiak, akik azt hiszik, hogy a gésák legfőbb tudománya a rafinált erotika, tévednek. Még az egykori, hatósági engedéllyel működő bordélynegyedek idejében sem a szex volt a fő profiljuk. A gésák hagyományosan romantikus képzetekhez kötődő kultuszában soha nem a szex játszotta a főszerepet. A japán férfiak tisztában vannak vele, hogy ha együtt hálnak egy gésával, ez bizonyos felelősséget és kötelezettséget jelent. Őket ugyanis nem lehet a szenvedély csillapultával egyszerűen faképnél hagyni. Ez a magyarázata annak, hogy Pontocsóban sok vendég, aki élvezi a gésák társaságát a fogadásokon, óvakodik attól, hogy intim kapcsolatot létesítsen egy gésával. Ők mind tisztában vannak vele, hogy ha később elhidegülnek partnerüktől, többé nem lesznek szívesen látott vendégek a teaházakban. Ha egy férfi gésa szeretőre tesz szert, számolnia kell azzal, hogy mindent meg kell adnia partnerének, amit egy teljes kapcsolat megkíván, és szüntelenül bőkezű ajándékokkal kell gondoskodnia választott pártfogoltjáról. A gésának nem kell feltétlen szerelemmel szeretnie dannáját, azaz pártfogóját, de ha az illető férfi kellőképpen nagyvonalú, és emellett még

kellemes partner is, megelégedhet vele. A boifurendo (a szerető) azonban már egészen más elbírálás alá esik. A választott barát nem opálgyűrűkkel és drága parfümökkel, hanem szerelemmel köti magához gésa kedvesét. A gésának szeretője is lehet, ugyanúgy, mint pártfogójának, aki őt tette szeretőjévé. A legtöbb gésa álma egy gazdag, fiatal, jóképű férfi, akit őszintén és odaadóan szerethetne, de az esetek többségében kénytelen kevesebbel is beérni. A kérdőíven, amelyet tizenkét közösség tagjai között osztottam ki, az egyik kérdés arra vonatkozott, hogy miért van szükségük a gésáknak pártfogóra. A megkérdezettek kis híján fele a b) választ jelölte meg: „szükségem van egy társra, akivel intim kapcsolatot létesíthetek”. Egyharmaduk az e) választ preferálta: „mindegy, hogy van-e páftfogóm vagy nincs”, egynegyedük pedig a c) válasz mellett foglalt állást: „azért, hogy megfelelő anyagi hátteret biztosítson számomra”. Csak néhányan választották az a) pontot: „hogy luxuskörülményeket biztosítson számomra”, és még kevesebben tudtak azonosulni a d) válasszal, mely szerint: „a danna megfelelő rangot biztosít nekem a gésatársadalomban". Csak akkor döbbentem rá, mennyire korlátolt volt a kérdőívem, amikor a kezembe akadt egy konyakfoltos válaszlap, amelyen a gondos sorokba szedett kérdésekre valamelyik interjúalany öles betűkkel ráírta keresztben: „Az én esetemben azért, mert szeretem.”

ÉTEL ÉS ITAL A gésák nem pincérnők. Az ételek felszolgálása a szolgálólányok dolga, jóllehet, ha egy fogás már ott van a vendég előtt az asztalon, a gésa szakavatott mozdulatokkal eltávolíthatja a sült piszttáng gerincét, vagy meghámozhat egy-egy szilva nagyságú muskotályszőlőszemet. Az első gésafogadásomon egyik ámulatból a másikba estem, ahogy a szolgálólányok egymás után hozták be a szemgyönyörködtetően tálalt, ínycsiklandó ételeket. Az első fogás nyers hal volt - vékony tonhal- és bonitoszeletek csillogó, zöld hínárfészek közepén, ezt követte egy adag, zománcozott csészékben felszolgált, tisztára szűrt halleves, amelynek közepéből aranyos keszegfej meredt a szemlélőre. Ezt követte egy fél tucat legyező, lopótök és kosár alakú agyag- és porcelánedényke különböző finomságokkal - sült ginkodióval tű-levélnyársakon, édes babpástétommal körített szójasajtszeletekkel. A következő fogás nagy tál főtt jamszgumó és hosszúkás tálcán gusztusosan elhelyezett, sóban sült pisztráng volt. A halat még nyersen hosszú bambuszpálcára tűzték, így

megsütve is pontosan úgy nézett ki, mintha ár ellenében úszna. A farka alatt egy piros, savanyított gyömbérhajtás virított. Ezután ecetes lében pácolt apró, fehér halacskák következtek, amelyeket kisméretű, aranyszegélyű porceláncsészékben szolgáltak tel. A kiürült edényeket is ekkor szedték le az asztalról, hogy helyet adjanak az újabb fogásoknak. A gésák sohasem esznek a vendégekkel együtt, ezért vagy a fogadások előtt, vagy csak késő este, a vendégek távozása után vacsorázhatnak. Gyakran láttam teljes díszbe öltözött maikókat, amint szalvétával védve díszes ruhájukat, sietve bekapnak egy tál olcsó currys rizst, mielőtt beszállnak a kényelmes limuzinokba, hogy a város legelegánsabb éttermeibe szállítsák őket. Sokan úgy tartják, hogy a japán konyha - más országok konyhaművészetével összevetve - nagyobb gyönyörűséget okoz a szemnek, mint a szájnak. Bár a banketteken felszolgált fogásokat nem volt módomban megízlelni, a csodálatosan megkomponált ételköltemények látványa engem is minden alkalommal lenyűgözött. A vacsora záróakkordjaként egy csésze miszosiru-levest, savanyú uborkát és több tál gőzölgő, hófehér főtt rizst hordtak körbe a vendégeknek. Japánban az ételeket két kategóriába sorolják: „rizs” és „egyéb”. Függetlenül attól, hogy hányféle ételt esznek, és milyen mennyiségben a bőséges választékból, a rizsnek a végén mindig marad hely. Egy tősgyökeres japán addig nem lakhat jól, amíg nem evett legalább egy kis csészényi rizst. A felszolgálók csak akkor vitték ki a rizses tálakat, amikor már senki nem kért többet a záró fogásból. A választékos lakomát mindenki egy vagy több csésze zöld teával öblítette le. A hagyományos fogadások végét általában a tea felszolgálása jelzi, de az elmúlt évtizedekben nyugati mintára meghonosodtak a főfogások után felszolgált desszet-tek - többnyire szezonális gyümölcsök, de az elegánsabb és drágább helyeken a más égtájakról való, egzotikus fajták is gyakran tetítékre kerülnek. Ezen az estén karcsú szeletekre vágott sárgadinnyét szolgáltak fel üvegtányérokon, kisméretű ezüstvillákkal. Korábban már találkoztam ezzel a különleges sárgadinnyefajtával a gyümölcsboltokban - huszonöt és harminc dollár között volt darabja. (6) A fogadás a vége felé közeledett, és a vendégek mát javában tárgyalták, hol töltsék el az este hátralevő részét. A dinnyeszeletek néhány másodperc alatt eltűntek a tányérokról. A házigazda állt fel elsőnek az asztaltól, megadva a jelt a vendégeknek a távozásta. Kilenc óra volt, és a limuzinok már ott várakoztak a kúria előtt, hogy visszavigyék a társaságot Oszakába. A vendégek járásából ítélve a gésák pontosan tudták, kire kell felsegíteni a kabátját, és ki az, aki még magától is boldogul. Egészen a bejáratig kísértük őket, és egymás mellé térdelve néztük, amint

komótosan felveszik a cipőiket, majd mély meghajlással elbúcsúztunk tőlük, ahogy sorban kisétáltak a várakozó autókhoz. Mivel a fogadás előtt túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy egyek, később pedig két órán keresztül kellett néznem, hogy költik el a vendégek a válogatott finomságokat, pokolian megéheztem. A szolgálók visszakísértek bennünket a kis szalonba, ahol várakoztunk, mielőtt behívtak bennünket. Itt kaptuk meg a vacsoránkat rekeszekre osztott papírdobozokban - hideg főtt rizst, halat és némi édességet, amelyet a Szekiszon remek szakácsai gondosan előkészítettek számunkra. Icsiume egy kicsit méltatlankodott is, hogy miért nem a bankett előtt kaptuk meg a vacsorát, ha már egy teljes órát várattak bennünket. Neki ugyanis sietve vissza kellett térnie Pontocsóba, ahol további vendégek vártak rá az egyik teaházban. A vacsora mellett a házigazda azzal is kimutatta nagylelkűségét, hogy bérelt nekünk két autót, amelyek mindnyájunkat házhoz szállítottak. Csak az autóban hazafelé jutott eszembe, hogy egyetlen darabot sem adtunk elő a fogadáson a gondosan betanult számokból. Meg is kérdeztem Momidzurut, a samiszenjátékost, hogy gyakran előfordul-e az ilyesmi. Elég gyakran - felelte bólogatva. - A vendégek sokszor nincsenek olyan hangulatban, vagy csak szívesebben beszélgetnek egymással. De neked ettől függetlenül mindig készen kell állnod. Megkértem a sofőrt, hogy tegyen ki a Micubánál. Amikor kiszálltam az autóból, Momidzuru mosolyogva búcsút intett. - Jó éjszakát. Nagyszerűen csináltál mindent, nekem nagyon tetszett. Teljesen fel voltam dobva. Momidzuru dicsérete, a meleg szaké, a díszes boríték a tiszteletdíjjal Dai-Icsi okászanjától - mindez a fejembe szállt. Becsúsztattam a borítékot a kimonóm hajtása alá, a mellem fölött, ahogy a többi gésától láttam, és egyenesen az okászanhoz indultam, hogy beszámoljak neki a történtekről. Az emeleti nagyteremben épp fogadás volt, amelyen ő is részt vett, ezért megkértem az egyik szolgálót, hogy tudassa vele: megjöttem. Egy perc múlva a lány azzal az üzenettel tért vissza, hogy várnak odafönt, a nagyteremben.

ÚJ GÉSA A VÁROSBAN Újsütetű önbizalmammal felvértezve, az ujjaim hegyével elhúztam a papírból készült tolóajtót, beléptem a terembe, és meghajoltam. - Icsigiku dosu e. Jorósú otanomósimaszu. - Okászanom szemében huncut fény csillant, amint körülnézett, és fennhangon megszólalt:

-

Egy kis figyelmet kérek! íme Pontocsó új gésája. A Micuba első saját neveltje, akit Dai-Icsiben képeztek. - Ez igen, Micuba-szan! - kiáltott fel meglepetten egy vendég. - Nem is tudtam, hogy van egy gésa a házadban. Gratulálok! Azt mondtad, Icsigiku? - Igen, Icsiume húga - felelte okászan büszkén, de láttam rajta, hogy már alig tudja visszatartani a nevetését. Egy másik vendég gyanakodva végigmért. -Túlságosan magas. Képzelem, mekkora lehet maiko fapapucsban. (7) Okászannak ez már sok volt, és kirobbant belőle a nevetés. A három jelen lévő gésa, aki már ismert, szintén elnevette magát. - Icsigiku nem japán - mondta végül okászan a könnyeit törülgetve. Amerikai. - A kimonó, a fekete haj, a gésafrizura és a smink megtette a hatását. Senki nem vette észre a turpisságot. Bár külsőre nincs bennem semmi japános, az öltözék, a megjelenés és a megfelelő mozgás, azaz testbeszéd segítségével sikerült elérnem a megfelelő hatást - egyetlen jelenésem alkalmával sem ébresztettem gyanút a vendégekben, akik csupán arra figyeltek fel néhány alkalommal, mennyivel magasabb vagyok a többi gésánál. Ez a különbség is eltűnt azonban, amint leültem, mert magasságom inkább hosszú lábamnak köszönhetem. Ülve semmivel sem voltam magasabb, mint az átlagos termetű japán nők, akik álló helyzetben nemegyszer csupán a vállamig értek. - Ez valami tréfa? - kérdezte az egyik vendég. - Szó sincs róla - felelte a Micuba úrnője. - Icsigiku a gésákat tanulmányozza, és így gyűjt szakmai tapasztalatokat. Egy másik vendég elismerte, hogy a megjelenésem valóban meggyőző, de kíváncsi volt rá, hogy vajon a művészetekben is jártas vagyok-e. Nem volt más választásom, mint hozatni egy samiszent, hogy bemutassam a tudományom. Először okászant kísértem, aki elénekelt egy koutát, majd előadtam azt a darabot, amivel a délutáni fogadásra készültem. A vendégek lelkes tapssal köszönték meg a produkciót, amelyet nyilván nem a művészi színvonal, hanem a helyzet különlegessége tett érdekessé számukra. Tizenegy órakor az egész társaság - körülbelül tizenketten voltunk - úgy döntött, hogy átmegy egy közeli bárba. Gésák és vendégek, kart karba öltve, hangos beszélgetés és nevetgélés közepette kitódultunk az utcára, és kettes-hármas csoportokba fejlődve valósággal elleptük a keskeny járdát. A sarkokon utcai szendvicsárusok posztoltak mozgóbüfévé átalakított szekereikkel, és hangos kántálással árulták portékáikat többnyire olcsó tengeri herkentyűket és különböző tésztaféléket és

süteményeket. A társaság egyik tagja kis híján engedett is a kísértésnek, hogy vegyen valami finom falatot, de attól félve, hogy a többiek gúnyos megjegyzéseinek céltáblájává lesz, amiért mohóságában leereszkedik az alsóbb néposztályok primitív étkezési kultúrájának szintjére, meggondolta magát, és gyors léptekkel felzárkózott a csapathoz. Valószínűleg arra számított, hogy a társaságában lévő maiko kér magának valami finomságot, ami ragyogó mentség lett volna a számára, de a lány fintorogva elfordította a fejét, amint elhaladt az átható illatokat árasztó alkalmatosság mellett. A Szatomi bár, ahová igyekeztünk, a tulajdonosáról kapta a nevét, aki egykor maga is gésa volt. Szatomi egyidős volt az okászanommal, és gyerekkoruk óta szoros barátság fűzte őket egymáshoz. Egy telefon az indulásunk előtt elég volt neki, hogy felkészüljön a fogadásunkra. Betódultunk a bárba, ahol mindössze három-négy, már jócskán elázott vendég kókadozott. Ezen az estén végre megláthattam okászanom igazi arcát, amilyen aktív gésa korában lehetett - bájos, kacér, kedves és lebilincselően szellemes. Amikor leültünk az asztalhoz, előhúzott egy kis papier poudré (púderpapír-) tömböt az obija hajtókájából, letépett belőle egy lapot, és diszkréten átnyújtotta nekem, miközben odasúgta: Púderozd be az orrod, Kikuko, mert fénylik. Éjjel fél kettő tájban ért véget a mulatság. Miután okászanommal elkísértük az egyik vendéget a szállodájába, elindultunk hazafelé. A Micuba főbejáratát a szolgálók éjfélkor bezárták, de a hátsó ajtót nyitva hagyták nekünk, hogy ne kelljen felvernünk a házat. - Gyere, Kikuko, igyunk meg egy csésze ocsadzukét - javasolta okászan, és beinvitált a lakosztályába. A vacsoráról megmaradt rizsre öntött forró tea barátságos gőzfelhőkbe burkolta az alaposan kihűlt konyhát. Letelepedtünk a két csészével egy kis asztalhoz, amely alatt elektromos fűtőtest duruzsolt. - Nos, mit tanultál a mai fogadáson? - kérdezte okászan mosolyogva. - Mindent, amit a midzu-agéról tudni kell - feleltem habozás nélkül. Okászan felnézett. - És mit szólsz hozzá? - Nem is olyan szörnyű, mint amilyennek gondoltam. Sok amerikai lány a barátja autójának hátsó ülésén esik át a midzu-agén úgy, hogy egyikük sem tudja igazán, mit és hogyan kellene csinálniuk. Nagyon sokat jelent, ha legalább az egyik partner rendelkezik megfelelő tapasztalattal a szexben. Okászan rám pillantott. - A maikók szörnyen szégyellősek a nemi élet terén. Nem is értem, miért. Ma már teljesen természetes a fiatalok körében, hogy akár az első

találkozás alkalmával lefekszenek egymással - szerintem elég felelőtlenül -, de ha a midzu-agéról esik szó, mindenki szemérmesen elfordítja a fejét. Ha legközelebb találkozol Icsivakával, az új maikóval, kérlek, mondd meg neki, hogy semmi olyan szörnyűséget nem találsz benne, amitől félnie kellene. - Igen, anyám, megmondom - feleltem.

Liza Dalby okászanja mint maiko az 1930-as években

Sógadzake

Haru kaze ga Szojo szojo to Fuku va ucsi e to Kono jado e Ont va szoto e to Ume ga ka szojuru Ame ka juki ka Mama jo mama jo Kon'ja mo asita mo Icuzuke ni

Hozz bőséget! Súgja a májusi szél Űzd el a gonoszt! Susogja a szilvafa lombja Nem bánom a zivatart Nem bánom a hóvihart Míg gyömbérszakér Ihatom veletek Ma este És holnap És holnapután.

Kouta

VII. NEMZEDÉKEK

SZECUBUN: A TAVASZI ÚJÉV A modern Japánban az évszakok tekintetében kissé kizökkent az idő. A természet ritmusát híven követő, rugalmas holdévet, amely tökéletesen megfelelt egy földművelésre berendezkedett társadalom igényeinek, 1872-ben váltotta fel a Gergelynaptár. A különböző tartományokban mozgó vándorünnepeket beszabályozták, fix napokhoz kötötték, mert a mechanikus időbeosztás sokkal jobban megfelelt az új, bürokratikus berendezkedés normáinak. Ennek ellenére vannak olyan, az egykori

holdévhez kötődő hagyományos ünnepek és évszakokhoz kötődő kifejezések, amelyek a mai napig nem merültek feledésbe, és amelyek eleven kultusza állandó feszültséget teremt a kétféle szemlélet - a dolgok természetes és kulturális rendje között. Az egyik legnépszerűbb újévet köszöntő kifejezés mai is a tavasz kezdetének örömét hirdeti, jóllehet ez az ünnep már több mint száz éve Japánban is január elsejére esik. A Gergely-naptár bevezetése előtt ugyanis az újév tavasszal kezdődött. Bár az idő február elején még meglehetősen télies volt, a három hónapig tartó tavasz beköszöntése (amely hat héttel később, a tavaszi napéjegyenlőség idején érte el az évszak zenitjét) az új élet és a tavaszi munkák kezdetét jelentette a mezőgazdasági év természetes ciklusában. A tavasz első napja, hagyományos nevén risszun, ma is február 4-ére esik. (1) Más szóval régi újévnek (kjú sógacu) is hívják, hiszen a régi naptár szerint ez az új év első napja, amelyet sok ázsiai országhoz hasonlóan Japánban is megünnepelnek vidéken. A tavasz első napját megelőző nap a régi naptárban a Szecubun - az a nap, amely „elválasztja az évszakokat”, a telet és a tavaszt egymástól. (2) Február harmadikán országszerte megszokott látvány, hogy az emberek kiállnak a házuk ajtajába, és pörkölt szójababot szórnak az utcára, miközben fennhangon skandálják: „Gonosz, távozz! Bőség, jer!” Közben a pörkölt szóját rágcsálva felidézik a régi időket, hogyan űzték el a gonosz démonokat és invitálták házukhoz a jó szerencsét őseik. A szójaszórás régen minden háznál szokásban volt Szecubun napján, de ma már csak templomokban és szentélyekben művelik a tavaszünnep egyik rítusaként. A Kiotó szívében fekvő Gion-szentély (Jaszaka dzsindzsa) országos viszonylatban is híres látványos Szecubun-fesztiváljáról. A szentély épületegyüttesének keskeny útjai mentén vándorkereskedők állítják

Szecubun-táncát követően egy maiko szójababot szór a közönségre. Hamaoka Noboru felvétele

fel egyszerű fabódéikat. Léggömböket, olcsó játékokat, szendvicseket és édességet árulnak a látogatóknak. A legkelendőbb ital a sógadzake - teszelt gyömbérgyökérrel ízesített, édeskés, tejes állagú erjesztett rizssör, amelyet egyenesen az erjesztőkádakból mérnek ki a vásárlóknak. Ezt az italt csak Szecubunkor fogyasztják, ugyanúgy, mint mi, amerikaiak karácsonykor a tojáslikőrt. A tavaszi fesztivál keretében Pontocsóból és három környékbeli hanamacsiból meghívott fiatal gésák fogadalmi táncokat adnak elő az isteneknek egy tágas szabadtéri színpadon. A táncosok minden szám után fadobozokból szójababot szórnak a közönség soraiba, amitől időről időre felbolydul a nézőtér, mivel mindenki igyekszik megszerezni néhány szemet, a jó szerencsét ígérő bűvös magokból. Ezek a kifejezetten vallásos tartalmú, rituális táncok csak azok számára jelentenek valamit, akik tisztában vannak vele, hogy a Szecubun eredetileg az új év első napját megelőző nap volt. A szójaszórás rítusa azt a célt szolgálta, hogy a termékenység jelképével elűzzék a szerencsétlenséget és betegséget hozó rontó szellemeket, a táncokkal pedig az új esztendő istenségét köszöntötték.

Az óév és az új év találkozása az évnek az a napja, amikor a szellemvilág a legközelebb kerül a mindennapi valósághoz. A japánok régebben böjtöltek és különböző tisztulási szertartásokat végeztek Szecubun napján, hogy méltóképpen felkészüljenek az új évre. Az ország egyes vidékein az egyébként házon kívül tartott szerszámokat és munkaeszközöket is bevitték a házba, nehogy egy arra járó démon megjelölje őket, hogy később tűz martalékává legyenek. A bejárati ajtók fölé szardíniafejekkel díszített magyalágakat tűztek, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket, az ajtók és ablakok szemöldökfáira pedig keskeny tálcákon rizstortát tettek ki a démonoknak, hogy megvesztegessék őket. Szecubun napja nem sok tekintetben különbözik az év többi napjától. Más kultúrákhoz hasonlóan az évszakváltáshoz, a tavasz jöveteléhez kapcsolódó napok eseményei és rítusai a dolgok megszokott rendjének fordítottját jelenítik meg: Igy lesz az emelkedettből vulgáris, a méltóságteljesből nevetséges, az idősből ifjú, férfiból nő és viszont. Ma már talán csak a legidősebbek emlékeznek rá, hogy tégen Szecubun napján a fiatal lányok marumage frizurát csináltattak maguknak, ami egyébként a férjes asszonyok hagyományos hajviselete volt, míg az idősebb hölgyek válaszképpen felöltötték a lányok hullámos momovare („kettévágott őszibarack”) hajviseletét. Újév ünnepén igen fontos szerepet játszottak a vándorkomédiások (tabi geinin). Mivel nem volt otthonuk, a cigányokhoz hasonlóan városról városra vándoroltak, s a társadalom józan polgárai elutasítással és lelkesedéssel, lenézéssel és tisztelettel fogadták őket és produkcióikat. Jelmezekben és maszkokban léptek föl, hogy előadják rituális táncaikat és moralitásaikat, és minden városban vagy faluban szívesen látott vendégek voltak, mert úgy tartották, hogy hatalmuk van a gonosz erők felett; produkcióikkal elűzik az óév során a házakba fészkelt rossz szellemeket. A tabi geinin, a vándorkomédiások „hatalmának” titka éppen az volt, hogy nem volt saját otthonuk, amelyet megronthattak volna a démonok; állandóan úton voltak, és így magukkal vitték a rontás szellemeit.

Szecubuni bolondságok. Meglett korú gésa maikónak öltözve egy parókás, angol stílusú széles selyem nyakkendőt viselő vendég társaságában

Az álarcos mulatság, a jelmezek és maszkok felöltésének szokása ma már csak a gésák világában honos Japánban, a tavasz hagyományos ünnepén. Az obake (álcázás) szertartása, amelynek során a gésák nyugati stílusú menyasszonynak, Meidzsi korabeli iskolás lánynak vagy ismert regényhősnőnek öltöznek, mindig zajos sikert arat a társak és a vendégek körében a február harmadikán tartott esti mulatságok során. A dolog érdekessége, hogy maguk a gésák jobbára nincsenek tisztában az obake kultikus eredetével, amely minden bizonnyal az évszakváltáshoz kötődő ősi hiedelmekben és vallásos szertartásokban gyökerezik.

A PONTOCSÓI NAGY TRIÓ A gésák, különösen az idősebbek, nemcsak a hagyományokat, hanem a vallási ünnepeket, szokásokat és szertartásokat is komolyan veszik. Szecubun napján nemcsak a közelgő ünnepi fogadásokra készülnek látványosabbnál látványosabb jelmezek megtervezésével és elkészítésével, hanem vallási kötelezettségeiknek is eleget tesznek, amikor elzarándokolnak négy Kiotó közelében lévő szentélybe. Ez a rituális zarándoklat, amelyet sihó mairinak hívnak, egy másik szertartásos tevékenység, amely azt a célt szolgálja, hogy méltóképpen kezdjék meg az új esztendőt, a lélek megtisztulását célzó vallási szokások betartásával „mind a négy égtáj szerint”. A négy szentély az ünnepnapon zsúfolásig megtelik árusok bódéival, gyerekekkel és vásári komédiásokkal. Ha valaki e szentélyekben tölti a délutánt Szecubun napján, bőséges áldásban lesz tésze az új esztendőben. Én magam is elzarándokoltam a négy szentélybe

okászanom és két legjobb barátnője, Korika, egy teaház úrnője és Szatomi, a róla elnevezett bár tulajdonosa társaságában. E három hölgyet sokan csak úgy emlegetik, mint Pontocsó „nagy trióját”. Mindhárman ugyanabban az évben születtek, a Sárkány jegyében, így egyaránt ötvenhat évesek voltak, amikor megkezdtem az anyaggyűjtést Kiotóban. Mindhárman volt pontocsói gésák lányai voltak, és ugyanabban az évben, tizenhárom éves korukban lettek maikók. Huszonéves korukban váltak el egymástól, amikor elkezdték saját, önálló életüket, és majd húsz évig szinte semmi kapcsolat nem volt köztük. Középkorúak voltak már, amikor az idő és a karma mindhármukat visszahozta Pontocsóba. Három nő, akik egyaránt osztoznak a múlton és a vendégeiken, okászanom és Szatomi mama-szan pedig még egy közös vállalkozást is vezetnek, egy Rokudan nevű kisvendéglőt, amely a kiotói konyha jellegzetes, házias ízekkel készült ételeit kínálja a vendégeknek. Ez a három nő szinte minden tekintetben egyenrangú, ami meglehetősen ritka eset Japánban. Mivel egyikük sem nővére vagy húga a másiknak, ezért a keresztnevükön vagy becenevükön szólítják egymást. A gésák világában a nevek helyett előírásszerűen a rokonsági terminológiát használják, hogy egyértelműen jelezzék az alá- és fölérendeltségi viszonyokat. Talán ezért is hatott rám olyan üdítően e három nő szokatlan egyenrangúsága, és izgatottan készültem a szecubuni zarándoklatra a nagy trió tagjainak megtisztelő társaságában. Mind a négy szentélynél belépőjegyet kértünk a papoktól, hogy mint szerencsét hozó amulettet, később kitűzzük őket a szobánk falára, de a helyszínen ezek a jegyek arra is felhatalmaztak, hogy szabadon közlekedhessünk a szentélyekben, és tetszésünk szerint kóstolgathassuk a bódékban árult gyömbérszakét. A Josida-szentély előtt Korika meghúzta okászanom ruhájának ujját: Oda nézz, Mi-csan, egy igazi vattacukorárus. - Egy kétkerekű kis fakocsira mutatott, amely mögött egy apró termetű idős férfi szorgoskodott; árpacukorból különböző állatformákat varázsolt a sebesen pörgő szórófej fölött. Odaléptünk a kocsihoz, és megbűvölve néztük a cukorszobrászt. A hosszú fapálcikákon egymás után öltöttek testet a legkülönbözőbb állatok: polipok, kígyók, majmok és más négylábúak. Szatomi sárkányt vett, mert ez volt a trió jelképe, okászanom vaddisznót, mondván: „Makacs és kitartó, akárcsak én.” Jómagam pedig egy tigrist rendeltem, mert ennek az állatnak a jegyében születtem. A sötétbarna, nyúlós szirupból alig fél perc alatt kecses mozdulattal ugró tigris kerekedett. - Azt hittem, ilyesmit ma már senki nem tud csinálni - mondta álmélkodva Korika.

- Ketten vagyunk egész Kiotóban - felelte az árus mosolyogva, majd hozzátette: - De a társam még nálam is idősebb. A fiatalokat nem érdekli már ez a mesterség. Egyszer volt ugyan egy tanoncom, de néhány hét után ő is kilépett. Az a baj, hogy már nem lehet ezzel olyan jól keresni, mint régen. - Ez a mesterség maga az élő múlt, valóságos nemzeti kincs - jegyezte meg okászanom. - Köszönöm az elismerést, de sajnos a művem nem maradandó. Néhány perc alatt elolvad a melegben. (3) Miután elnyalogattuk vattacukrainkat, beszálltunk bérelt kocsinkba, és áthajtottunk a város másik felén fekvő Kitano Tenmangu-szentélybe. Itt már megindult a színpompás szilvafavirágzás - a feszes, kerek virágbimbók mindenfelé bontogatták rózsaszín, fehér és karmazsinvörös szirmaikat. Ezt a szentélyt, amelyet a tanulás védőszentjének tiszteletére építettek, többnyire tanulók (vagy szüleik) látogatták, hogy imádkozzanak a sorsdöntő

Pontocsó „nagy triója”. Szatomi, Korika és Micsiko mint fiatal gésák az 1930-as években

egyetemi felvételi vizsgák sikeréért. A szentélyben kapott, rejtélyes nyelven megfogalmazott, apró papírcsíkokra írt jóslatokat a belső udvar szilvafáinak ágaira kötözték, hogy felhívják rá az istenség figyelmét. Kora tavasszal a fák már a virágzás előtt papírvirágba borulnak a rájuk aggatott jóslatoktól. Útban harmadik célállomásunk, az Akiba Dzsindzsa-szentély felé, egy kiadós forgalmi dugó arra késztette a három okászant, hogy feladják korábbi tervüket, és lemondjanak a még hátralévő Mibu-szentély meglátogatásáról. Idejében haza kellett érnünk, hogy elkészítsük a jelmezeket az esti mulatságra, így a legrövidebb úton visszatértünk Pontocsóba. - Emlékeztek arra az évre, amikor Carmen voltam? - kérdezte okászanom a barátnőitől, akik készségesen elismerték, hogy Micsiko tánca valóban a Szecubun-fesztivál leglátványosabb és legsikeresebb műsorszáma volt. Fodros spanyol szoknyában, szegfűvel a szájában („Persze rózsával kellett volna, de féltem a tüskéktől...”) olyan tüzes táncot mutatott be, hogy fellelkesítette vele az egész vendégsereget. A produkció végén az utolsó lépés olyan erőteljesre sikeredett, hogy kettéharapta a szájában tartott szegfűszálat. A vendégek zajosan ünnepelték. Ezen a napon azonban már nem a saját sikere foglalkoztatta - inkább az én jelmezemnek szentelte minden figyelmét és tehetségét, ezért magának csak igen egyszerű öltözéket készített, ez kurtára vágott apródfrizurát mintázó parókából és egy színes, bő ujjú kimonóból állt, amelyet a fiatal lányok viseltek. Szatomi vállig leengedte a haját, hátul egy jókora masnit tűzött bele, és virágmintás kimonót vett fel egy sötétvörös, férfias szabású szoknyával - így jártak a századfordulón az iskolás lányok. Korika úgy döntött, hogy ebben az évben nem ölt jelmezt, inkább otthon marad a teaházában, és gondtalanul gyönyörködik a vendégek díszes felvonulásában. Korika Korikát mindig valami sejtelmes szomorúság aurája vette körül. Az arca amúgy is meglehetősen hosszúkás, ami a kiotói szépségek egyik

jellegzetes vonása, de észrevettem, hogy amikor senki nem figyelt rá, sokszor eltűnődött a távolba meredve. Ilyenkor teljesen elengedte magát, és szemmel láthatóan erőt vett rajta a melankólia, mintha tudomást sem vett volna a körülötte zajló élénk társalgásról. A barátai gyakran siróto okamiszannak, „amatőr tulajdonosnőnek” szólították, mert több mint húsz évet töltött távol a gésák világától, mielőtt a Korika teaház útnője lett. Korika huszonegy éves korában hagyta el Pontocsót. Egy pártfogója vitte magával, aki magas kormányhivatalt töltött be, és rábeszélte, hogy költözzön Tokióba. Korika sok éven át ennek a férfinak volt a szeretője, és miután az illető megözvegyült, odaköltözött hozzá, és átvette az eltávozott feleség szerepét. Az élettársa nagyon büszke volt rá, és gyakran meghívta a kollégáit és a barátait, hogy Korika elszórakoztassa őket „igazi kiotói módra”. Ezen a meglehetősen szokatlan módon fejezte ki az iránta érzett szeretetét és megbecsülését. Korika a gésanegyed egyik legjobb táncosának hírében állt, mielőtt elment volna Pontocsóból. Gésaként Icsiko néven ismerték. Pontocsó törzsvendégei a 30-as években együtt tartották számon a három fiatal gésát, akik elválaszthatatlanok voltak egymástól. Icsiraku (az okászanom) volt a legbájosabb és legszellemesebb, Szatomiban a szokásosnál kerekebb vágású szeme miatt a nyugati típusú szépségideál megtestesülését látták, a karcsú, büszke tartású és mindig elegáns Icsikóban pedig a kiotói gésa-szépségideált ünnepelték. Hármójuk közül őt tartották a legszebbnek. A pártfogója minden áldozatra hajlandó volt, hogy megszerezze magának. Két társnője gratulált neki, hogy a fővárosba költözik, és hogy ilyen gazdag és befolyásos ember vette pártfogásába, ugyanakkor szomorúak voltak, amiért elváltak útjaik, és irigyelték is a boldogságát, mert napnál világosabb volt, hogy az az idős férfi valósággal megőrült Korikáért, ő pedig őszinte vonzalommal viszonozta pártfogója érzelmeit. Valahányszor eszébe jut egykori pártfogója - akit mindig a férjeként emleget -, Korikának könnyek gyűlnek a szemébe. Egy idősebb vendégtől tudtam meg, aki mindkettőjüket ismerte annak idején, hogy az illető tíz éve halt meg váratlanul, és nem hagyott végrendeletet, amiben gondoskodott volna kedveséről. Korika úgy érezte, hogy a kapcsolatuk és az együtt töltött évek alapján megilletik a feleségnek járó jogok, különben eszébe sem jutott volna bármire is igényt tartani, de az élettársa családja más véleményen volt. Ez súlyos csapásként érte szegény Korikát. Mivel egész életében mások gondoskodtak róla, semmi jártassága nem volt a gyakorlati dolgokban, és eszébe se jutott jogorvoslatot keresni. Alázatosan

elfogadta a szerény összeget, amelyet a család felajánlott neki, és elhagyta az otthonát. Gyermekeik nem voltak. Sokakat, akik jól ismerték őket „házas” korukból, felháborított ez a méltatlan eljárás. Elhunyt pártfogójának egyik jó barátja azt tanácsolta Korikának, hogy térjen vissza Pontocsóba, és felajánlotta, hogy a barátaival vesz neki egy teaházat, amelyben a maga ura lehet. Ott legalább újra barátok között élhetne, nem kellene felhagynia az olyannyira imádott zenével, és abból élhetne, amihez mindig is a legjobban értett: a vendégek színvonalas szórakoztatásából, immár okászanként. Igy történt, hogy Korika visszatért Pontocsóba, ahol a szellemes, mindig jókedvű Micsiko már egy sikeres fogadót vezetett, Szatomi pedig hosszú selyemköntösében nagy hozzáértéssel irányította Kiotó egyik legpatinásabb éjszakai mulatójának mozgalmas életét. Korika minden különösebb nehézség nélkül újra beilleszkedett a közösségbe, amelyet húsz évvel korábban elhagyott, és az új vendégek még csak nem is sejtették, hogy nem itt élte le egész életét. Mégis, éjjelente, amikor már mindnyájan eleget ittunk ahhoz, hogy széles jókedvünk támadjon, Korikán időről időre erőt vett az ellenállhatatlan szomorúság. Táncosként hozzászokott, hogy beszédét a mindig kezében tartott legyező ritmikus mozgatásával tagolja. Ilyenkot szapora mozdulatokkal elkezdte legyezni az arcát, mintha melege lenne, hogy elrejtse a szemébe gyűlt könnyeket. Szatomi Szatomi és Micsiko sokkal jobban kiismerték magukat az élet gyakorlati dolgaiban, mint Korika, igaz, Szatominak még nála is nehezebb sorsa volt. Még maiko korában elhagyta a pontocsói gésaközösséget, mégpedig nem egy pártfogó kérésére, hanem azért, hogy férjhez menjen. Ez a frigy igazi szerelmi házasság volt. Egy maikót senki nem házasít meg, hacsak maga nem akarja. A férjének rövidáruboltja volt a város túlsó felén. Akkor ismerte meg Szatomit, amikor felkérte, hogy két társnőjével együtt táncoljon a húga esküvőjén. Annyira belehabarodott a gyönyörű maikóba, hogy rávette az apját, fedezze minden esti pontocsói látogatásainak költségeit, ahol a gésák mulatságának célpontjává vált; annyira odavolt Szatomiért, hogy a többi gésát és maikót észre sem vette. Az ilyen kizárólagos kötődés ellentmond a gésafogadások etikettjének. Egy bankett kiváló alkalom a játékos flörtölésre, tréfálkozásra, igényes művészi színvonalú szórakozásra és felhőtlen mulatságra, ahol a komolyabb érzelmi kötődéseket semmilyen módon nem illik nyilvánosságra hozni. A szerelemittas fiatalember a tapasztaltabb,

szellemesebb gésák tréfálkozásának céltáblájává vált, és az apja sem lelkesedett érte, hogy egy gésa legyen a leendő menye. Szatomi ugyanakkor szerény volt, tartózkodó és illedelmes, és mivel a fiú - atyja egyetlen fia és örököse - azzal fenyegetőzött, hogy kilép a családi vállalkozásból, az apa végül beadta a derekát. Kifizette Szatomi tartozását a teaháznak, ahol alkalmazták, és megtartották az esküvőt. Szatominak sokat kellett tanulnia, hogy jó feleség váljon belőle. Maiko korában mindig azt mondogatták neki, hogy sohase főjön a feje a pénz miatt, így fogalma sem volt róla, hogyan kell háztartást vezetni. Harminc évvel ezelőtt ha egy maiko bement egy üzletbe, tetszése szerint kiválogatta mindazt, amire szüksége volt, és a végén csak ennyit mondott: „Irja a házam számlájára”, anélkül hogy bármi fogalma lett volna az árakról. Pénzre nem is igen volt szüksége semmihez. A gyakorlati dolgokban való teljes járatlanságuk is szerves része volt annak a sztereotip képnek, amely a köztudatban élt a maikókról. A vendégek szemében csupán bájos játék babák voltak, akiket kényeztetni kell, és meg kell védeni az élet minden kihívásától és viszontagságától. Egy üzlettulajdonos feleségeként azonban Szatominak egyszerre több felelősségteljes feladattal is szembe kellett néznie - neki kellett vezetnie a vállalkozás üzleti könyveit és irányítani a háztartást. Olyan kihívások voltak ezek, amelyekre egyáltalán nem volt felkészülve. Ráadásul az anyósa ahelyett, hogy segített volna neki, még meg is nehezítette a dolgát. Szatominak megtiltották, hogy tartsa a kapcsolatot egykori gésa barátnőivel. Maga mesélte el nekem, hogy egy alkalommal, amikor újszülött fiával elment a Gion-szentélybe, összetalálkozott néhány volt pontocsói társával. Ők tudták, hogy

Liza Dalby mint Icsigiku (balra) Szatomival, hagyományos iskoláslányöltözékben

nem szabad megszólítaniuk, Szatomi pedig, mivel anyósa minden mozdulatát éber szemekkel figyelte, jobbnak látta, ha hátat fordít nekik. Aznap éjjel egy szemhunyást sem aludt, mert végigzokogta az egész éjszakát. A házassága tizenhét évig tartott, és született még egy gyermeke. Amikor a lánya is középiskolába került, Szatomi elvált a férjétől, és visszajött Pontocsóba. A házaséveiről soha nem beszél, így máig nem tudom, miért ment tönkre a házassága. A lánya férjhez ment, és gyermekei is vannak, így Szatomi, bát a külseje alapján nehéz elhinni róla, ma már többszörös nagymama. A róla elnevezett éjjeli mulatót főként a munka után kikapcsolódásra vágyó gésák látogatják. Felszolgálónőit is kiugrott gésákból verbuválta, és a nyugati mintára berendezett hangulatos bárban Szatomi gondoskodik róla, hogy a vendégei barátságos légkörben, hangulatos környezetben lazíthassanak. Törzsközönsége többnyre meglett korú kuncsaftokból áll, és a Micubában vagy Korika teaházában kezdődött partik gyakran a Szatomi bárban érnek véget az éjszaka közepén. Micsiko Szecubun napjának estéjén Szatomi is hivatalos volt a Micubában rendezett nagyszabású fogadásra. A teaházat tizenöt gazdag kiotói úr, a

Dragon Club tagjai bérelték ki egész estére, volt közöttük egy teakészítő mester, egy híres fazekas, néhány vállalati elnök-vezérigazgató és egy fél tucat teaház-tulajdonosnő, akikben az volt a közös, hogy mindnyájan ugyanabban az évben, a Sárkány jegyében születtek. A klub tagjai minden második hónapban rendeznek egy fogadást, ezekre az alkalmakra többnyire a város legelegánsabb és legexkluzívabb szórakozóhelyeit bérelik ki. Szecubun ünnepe kiváló alkalom volt arra, hogy fogadást rendezzenek, és ezúttal a Micuba mellett döntöttek, mert tudták, hogy itt biztonságban lesznek akkor is, ha odakint kissé elfajulnak az ilyenkor szokásos farsangi bolondozások. Okászanom, aki maga is tagja volt a klubnak, boldogan vállalta a házigazda szetepét. Okászanom leginkább abban volt érdekelt, hogy előkelő fogadásokat rendezzen a házában, ahol a maga módján gondoskodhatott a felsőbb társadalmi körökből kikerült vendégek és a barátai igényes szórakoztatásáról. Ilyenkor természetesen mindig ő volt a társaság középpontja. Ő választja ki a virágokat a benyílók díszítéséhez, ő állítja össze a fogadás étlapját, és ő gondoskodik a vendégek szórakoztatására szerződtetett gésákról is. Két barátnőjéhez hasonlóan ő is korán visszavonult, de soha sem költözött el Kiotó belvárosából. Micsiko 1916-ban született Pontocsóban. Az anyja egy kis teaházat vezetett, az apja pedig, aki az édesanyja pártfogója volt, egy jól menő kereskedelmi vállalatnál dolgozott. Micsiko közvetlenül is megörökölhette volna az anyja teaházát, ha így akatja, de ő mindenáron maiko akart lenni. Ismerőseinek egybehangzó véleménye szerint - amit maga is megerősített - ő volt a legszebb maiko az egész városban. A Micuba lépcsőfordulójának falát nagyméretű vízfestmény díszíti, amely Icsirakut ábrázolja maiko korában. Egy híres festő készítette az 1930-as évek elején, aki őt választotta modellnek, hogy megfesse a telt idomú kiotói szépségek ideálképét. Első pártfogója, aki ugyanannál a vállalatnál dolgozott, mint az apja, biztosította számára a teljes anyagi függetlenséget, így már húszévesen önállósulhatott. Micsiko azonban sokkal ambiciózusabb volt, semhogy megelégedjen az anyja kis teaházával és azzal az élettel, amelyet ez a vállalkozás kínált számára. Amikor a pártfogója cége építtetett egy új vendéglőt az üzleti fogadások lebonyolítására és a vezetőség szórakozásának biztosítására, őt kérték fel, hogy vezesse a létesítményt, Micsiko pedig boldogan elfogadta a megbízatást. Teljesen szabad kezet kapott, hogyan lendítse fel a vállalkozást, csak azt kötötték ki, hogy

néhány helyiséget mindig tartson fenn a vállalat dolgozói számára, és bizonyos időközönként rendezzen a cégnek fogadásokat. A Micuba tekintélyes méretű, gyönyörű épület, amely minden tekintetben kielégítette Micsiko vágyait és ambícióit. 1975-ben Micsikónak végre sikerült megvásárolnia a Micubát. Sok éven át keményen dolgozott érte, és végül kifizette az utolsó részletet is a kereskedelmi társaságnak, hogy a vendéglő teljes jogú tulajdonosává válhasson. A cég elnöke ezután is az egyik leghűségesebb vendége maradt. Megengedte Micsikónak, hogy megtartsa a Micuba nevet, amely eredetileg a társaság három falevélből álló márkajelvényére utalt, annak ellenére, hogy a tényleges üzleti kapcsolat gyakotlatilag megszűnt a vállalat és a vendéglő között. Micsiko, amikor kifizette az utolsó törlesztő tészletet is, nagyszabású, ünnepi fogadást rendezett, amelyen három turnusban összesen kilencven vendég vett részt. A vendégsereg szórakoztatásáról a vacsorát követően természetesen gésák gondoskodtak. A kis teaházat, amelyet korábban az anyja vezetett, egy idős szolgáló kapta meg, aki sokévi odaadó szolgálatával érdemelte ki a nagyvonalú örökséget. (4) Ez a nő körülbelül egyidős Micsikóval, és a mai napig szoros barátság fűzi egykori munkaadójához. Tizenéves korukban egy hálóban laktak, és ugyanazt az asszonyt szólították „anyám”-nak. Micsiko az édeslánya volt ennek az asszonynak, a szolgáló pedig fogadott gyermeke, ha nem is a szó hivatalos értelmében. Micsiko a második világháború alatt is folyamatosan üzemeltette a vendéglőt. Kiotó soha nem volt légitámadások célpontja, ezért a Micubához hasonló szórakozóhelyek igen keresettek voltak a súlyos bombázásokat szenvedett Oszakából jövő vezető politikusok és üzletemberek körében. A Micubát egyaránt használták stratégiai megbeszélések helyszínéül, fogadások lebonyolítására - jóllehet az élelmiszer- és italellátás már ugyancsak szűkös volt a háború vége felé és gésabankettek rendezésére. Kiotó gésaközössége még gyarapodott is a háború alatt, mivel sokan idetelepültek a lebombázott Oszakából. Az üzlet csak akkor esett vissza látványosan - ekkor is csak igen rövid időre -, amikor a szövetséges csapatok bevonultak Japánba. A megszállást követően szinte az egész ország megbénult - mindenki dermedten várta, hogy mi következik. A Micuba azonban hamarosan újra megtelt vendégekkel. Egy ideig a vendégek többsége magas rangú amerikai katonatisztekből került ki. A Micuba ugyanis mindössze egyetlen háztömbnyire volt a Pontocsó Kaburendzsótól, a gésatánc-színháztól, amelyet a Dai-Icsi teaház leleményes okászanja - aki ebben az időben a

Pontocsói Gésaszövetség elnöke volt - nyugati stílusú táncos mulatóvá alakított át az amerikai katonák számára. Ekkoriban történt, hogy Micsiko beleszeretett egy tokiói üzletemberbe, akit egyik hűséges törzsvendége hívott meg egy alkalommal a Micubába. Ennek az embernek családja volt a fővárosban, bár a feleségével már meglehetősen megromlott a viszonya. Korábban az exgésa Icsirakuval volt viszonya, ami tovább rontotta a kapcsolatot a házastársak között. Micsiko és a férfi egymásba szerettek. A Micuba úrnője ekkor harminckét éves volt, a férfi a negyvenes évei elején járt. Micsiko öt évvel később szült neki egy fiút, akit a rajongásig szeretett, és akinek mindent megadott. A pártfogója ekkor már elvált a feleségétől, és megkérte Micsikót, hogy költözzön hozzá Tokióba. Micsiko sokáig gondolkodott az ajánlaton. Kiotóban mindene megvolt. Számtalan munkatárs, barát és rokon vette körül, akik mindenben segítettek neki, és örömmel vállalták a gyermekfelügyeletet is, ha dolgoznia kellett, így anyaként is el tudta végezni a rá háruló feladatokat, és a Micuba, mint a legkeresettebb kiotói vendéglők egyike, továbbra is virágzott szakértő irányítása alatt. Minden ehhez a városhoz kötötte, ahol született, és ahol egész eddigi életét leélte. Itt mindenit ismert, és őt is ismerte mindenki, legalábbis abban a társadalmi körben, amely jómódú és befolyásos kiotói politikusokból és üzletemberekből állt, akiket mindenekfelett tisztelt, és akiknek a társaságát mindennél többre becsülte. Ha Tokióba költözik - győzködte magát -, mindezt fel kell adnia, hogy bezárkózzon egy szűkös belvárosi lakásba a gyerekével. A pártfogója időnként meglátogatná, mert ő nem költözhetne hozzá. Végiggondolva az esélyeket, már nem is volt olyan nehéz a döntés: Kiotóban maradt. Évente három-négy alkalommal elment a pártfogójával egy hosszú hétvégére a hegyekbe vagy a tengerpartra. Több alkalommal is láttam, milyen izgatottan készül ezekre a találkozásokra, és ez nemegyszer megmosolyogtatott, mert hiába kellett számtalan dologról gondoskodnia, hogy a távollétében is minden zökkenőmentesen menjen a Micubában, a gondolatai szemlátomást már máshol jártak. A szolgálók kétségbeesése határtalan volt. Amikor mindennel elkészült, elment a fodrászához, hogy lazítson egy kicsit, miközben az ismerős fürge ujjak újjávarázsolták a frizuráját, azután hazajött a bőröndjéért, és megkért valamelyikünket, hogy hívjunk taxit, hadd vigye ki az állomásra. Amikor beszállt a kocsiba, a vendéglő minden alkalmazottja kijött az utcára, hogy integessen neki. Egy alkalommal az idős „nagynéni” megjegyezte, hogy nem illendő egy ilyen korú nőnek úgy viselkednie, mint egy tüzelő szukának. Engem annyira sértett ez a rosszindulatú megjegyzés, hogy nem álltam meg válasz

nélkül. A szemére hánytam, hogy féltékeny Micsikóra, és kijelentettem, hogy szerintem igenis nagyon megható, hogy ebben a korban úgy készül egy randevúra, mint egy kamasz lány, mert ez is csak azt mutatja, hogy még most, huszonöt évi ismeretség után is szerelmesek egymásba. A nagy trió tagjai közül már csak a Micuba okászanja büszkélkedhet azzal, hogy van kedvese. „Milyen szerencsés is vagy te, Mi-csan”, sóhajtotta egyszer Korika, amikor szóba került a dolog. Micsiko azon kevesek közé tartozik a gésák világában, akik nemcsak sikeres életet mondhatnak a magukénak, de még a boldogságot is megtalálták.

VILÁGTALAN GALAMBOK Szecubun előtti héten okászan elvitt a Kobajasi-jába, egy ruhaszalonba, amely a legfinomabb anyagokból készült, hagyományos kimonók kölcsönzésére specializálódott. A vevőkörét főként professzionális táncosok és gésák alkották, akik felkeresték, ha egy különleges alkalomra vagy produkcióra különleges kimonóra volt szükségük. Az üzletet azonban alkalmanként amatőrök is látogatták, akik hobbiból tanulták a klasszikus táncokat, és szükségük volt megfelelő öltözékre egy-egy előadáshoz. Okászan úgy döntött, hogy mivel a Szecubun-napi fogadáson a legtöbb gésa valami jelmezben fog megjelenni, engem teljes gésadíszbe öltöztet. A deso stílusú gésakimonó kölcsönzési díja meglehetősen magas volt - 30 000 jen (kb. 90 dollár 1975-ben) egy estére, de ez az ár magában foglalta az öltöztetés díját is, ami azt jelentette, hogy az üzletből kiküldtek a házhoz két alkalmazottat, hogy szakszerűen felöltöztessék a kuncsaftot. Szerény felár ellenében még a ruha ujját is átalakították, ha túl bőnek vagy szűknek bizonyult. Négy kimonót is találtunk, amely megfelelt volna a célnak, de az egyik különösen megtetszett mindkettőnknek. Csípőtől lefelé fényes, fekete alapon fehér fűzfaágak borultak rá egy kis arany hídra, amely alatt, a szegélynél, vidám patak csobogott. Gyönyörű volt, és úgy állt, mintha egyenesen rám szabták volna. Megbeszéltük az üzlet vezetőjével, hogy Szecubun délutánján kihozzák a Micubába. Miután a ruhakölcsönzést ilyen sikeresen lebonyolítottuk, egyenesen a parókaüzletbe mentünk. Mindössze két ilyen üzlet van egész Kiotóban, és ezek látják el a város összes gésáját egyedi rendelésre készült Simadastílusú parókákkal, amelyeknek a felfrissítését is ők végzik, ha összekócolódnak. A standard viseletek mellett tetmészetesen a különböző táncszerepekhez szükséges speciális parókákat is ők szolgáltatják a gésáknak.

Ha a gésa valamiért kiesik a parókakészítő kegyeiből, számolnia kell vele, hogy a mester akkor fog a leglassabban piszmogni a kívánt fazonnal, amikor a leginkább kellene sietnie. Ezért a parókakészítőt nagy becsben tattják a gésák; mindig kedvesek hozzá, tréfálkoznak vele, és a borravalóról sem feledkeznek meg egy-egy műremek megrendelésekor. A parókakészítő napközben is szabadon ki-be jár a teaházakba, és ott sürgölődik a színfalak mögött is az előadások, fesztiválok táncműsorai alatt, miközben a gésák egyik jelmezből a másikba öltöznek két fellépés között. A parókakészítő és a kimonókölcsönző az egyedüli két férfi, aki munkájánál fogva ilyen intim közelségbe kerülhet a gésákkal, de ennek a kapcsolatnak tetmészetesen nincs semmiféle erotikus töltése. Az üzletben számos parókát felpróbáltam, míg megtaláltam a megfelelőt. Ezeket a parókákat emberi hajból (állítólag koreaiak hajából) készítik, amelyet hajszálvékony fémhálóra erősítenek. A hajat fazonra vágják, kaméliadió-olajjal megkezelik, és forró spatulával lesimítják. A parókamester húsz perc alatt bármilyen frizurát elkészít a parókából úgy, hogy minden egyes tincset tartósan a helyére rögzít gondosan elrejtett papírzsinórokkal. A kontyot és a súlyosabb tincseket teknőcpáncél-ból készült fésűvel és korall hajtűkkel rögzíti. Miután elkészült a fejdíszem, a parókamestert is odarendeltük a Micubába, hogy kéznél legyen, mire végzek az öltözködéssel. Tekintettel arra, hogy az öltözködés meglehetősen sok időt vesz igénybe, a három okászan úgy döntött, hogy lerövidítjük a szecubuni zarándoklatot. A nővérem, Icsiume is odajött a teaházba, hogy segítsen felrakni a sminkemet. Ez volt az első lépés. Először valami ragadós alapozót kent az arcomra, erre rakta fel a fehér sminket. (Néhány hónappal később, egy banketten, amelyre mindkettőnket meghívtak, egy vendég kérésére részletesen leírta az egész procedúrát: „Ha magamat kell kifestenem, csak becsukom a szemem, háromszor megnyomom az ecsetet - pff, pff, pff, és már kész is van. Amikor Kikukót festettem, ugyanigy tettem. Pff, pff, pff, de hiába, mert az orra töve csupasz maradt.” Icsiume finom öniróniával arra célzott, hogy az ő orra még japán viszonylatban is meglehetősen lapos, hát még az enyémhez viszonyítva. Én ugyanis a külföldiek táborába tartoztam, akik közismert japán szólással élve „magasan hordják az orrukat”, bár az én orrnyergem semmivel sem magasabb az átlagosnál. Maga a fehér smink sűrű, fehér festékhez hasonló, toxikus anyagokat nem tartalmazó főzet, és

A Micuba úrnője az utolsó simításokat végzi Liza Daiby sminkjén. Érdemes megfigyelni a parókára erősített jellegzetes rizskalász-és galambdíszítést

ez komoly előrelépés a korábban közkeletű osiroíhoz képest, amitől előbbutóbb ólommérgezést kaptak azok, akik rendszeresen használták. Miután a smink elkészült, okászan piros ceruzával kihúzta a szemem, és karmazsinvörös rúzzsal kifestette a szám, az ajkam pedig úgy kicsinyítette le, hogy az alsó és felső szélét fehér rúzzsal eltüntette. A tükörbe nézve hamar rájöttem, hogy krétafehérre festett arccal nemigen ajánlatos mosolyogni. A fogak ugyanis, legyenek bármilyen gondozottak, kiábrándítóan sárgának látszanak a hófehér smink mellett. Csak ekkor

értettem meg, miért figyelmeztetik folyton a maikókat, hogy takarják el a szájukat, amikor mosolyognak - ilyen egyszerű volt a magyarázata a rejtélyes zárt ajkú maikomosolynak. Időközben megérkeztek a ruhakölcsönző alkalmazottai is egy nagy csomaggal, amelyben ott volt a kiválasztott kimonó az obival, valamint egy vörös alsószoknya (olyan hosszú volt, hogy a széle kivillant, amikor felemeltem a kimonó alját) és egy vörös selyem gallérszegély, aminek az volt a rendeltetése, hogy színes átmenetet képezzen a krétafehér smink és a fekete kimonó között. A teljes öltözék így három alapszínből állt: fényes fekete (haj és kimonó), krétafehér (a bőröm, a nyakam, a dekoltázsom, a vállam és a hátam is beleértve, és a kimonó szegélye) és élénkvörös (rúzs, szemfesték, gallérszegély, alsószoknya). Amikor este kiléptem az utcára, hogy átmenjek Korika teaházába, azonnal észrevettem, hogy minden járókelő szeme rám szegeződik. Néhány megjegyzést is sikerült elkapnom, de egyik sem arra utalt, hogy felfedezték volna külföldi voltomat. Ugyanakkor - nyilván a magasságomnak köszönhetően - többen úgy vélték, hogy gésának öltözött férfi vagyok; japán férfi, aki ezt a jelmezt választotta a Szecubunmulatságra. „Férfi ide, férfi oda, nagyon bájos” - mondta egy meglett korú úr a társának. Tekintettel a közelgő új évre, egy csokor rizsszárból, néhány szilvavirágbimbóból és egy kis gipszgalambból álló hajéket viseltem. A galambnak nem volt szeme, és Icsiume kérdésemre elmondta, hogy annak a férfinak kell berajzolni a hiányzó szemet, aki aznap este a kedvesem lesz. Az én galambjaim mindig világtalanok -tette hozzá panaszosan. Icsiume tényleg nem volt valami híres szépség. Amikor a társai ugratták, mindig úgy védekezett, hogy komolyan elkezdte ócsárolni magát. A gésák már tudták, hogy ha kabocsának, azaz lopótöknek szólítják, vagy dührohamot kap, vagy sírva fakad. Megköszöntem neki, hogy segített a sminkelésben, és biztosítottam, mennyire örülök, hogy ilyen kedves nővért rendelt mellém a sors. Icsiume erre azt felelte, nagyon furcsa neki, hogy onészannak szólítják (az egész pontocsói gésaközösségben csupán a négy maiko volt abban a helyzetben, hogy „nővérem”-nek szólítsa), majd összepakolta a sminkkészletét, és hazasietett, hogy átöltözzön az ünnepségre.

A KIS SÁRKÁNYOK

Icsiume ugyancsak tagja volt egy hármas csoportnak, amelyet sokan csak a pontocsói „kis nagy trió”-ként emlegettek. Ő és a két legjobb maiko barátnője, Icsiteru és Komacsijo éppen egy évvel korábban „fordították meg a gallérjukat”, és léptek elő gésává. A kiotói gésaközösségekben a táncos gésákat rangosabbnak tekintik, mint a zenészeket, de a legelőkelőbb gésák azok, akik már maiko korukban is táncosok voltak. Icsiume, Icsiteru és Komacsijo mindhárman táncosok voltak, és négyéves maiko múltjukkal nagy tekintélyt vívtak ki maguknak az egész kiotói gésaközösségben. Jóllehet mindössze huszonkét évesek voltak, amikor megismertem őket, mindenki bennük látta Pontocsó leendő vezetőit. A „kis” és a „nagy” trió (Micsiko, Korika és Szatomi) közötti párhuzamok mindenki számára nyilvánvalóak voltak. Sokan úgy vélték, több, mint puszta véletlen, hogy a fiatalabb generáció e három jeles képviselője harminchat évvel, azaz három zodiákusciklussal az anyák után, ugyancsak a Sárkány évében született. Ezétt is hívták őket olyan gyakran a Dragon Clubba (Sárkány Klub), hogy együtt szórakoztassák a vendégeket. A fogadásokra érkezve sok vendégnek ez volt az első kérdése: „Jönnek a kis sárkányok?” Az idei Szecubunünnepségek során több pontocsói fogadásra is hivatalosak voltak. Egy tréfás jelenettel készültek, amelyet a neves dob- és fuvolatanát, Tósa Szen segítségével tanultak be. A jelmezük teljesen egyforma volt: férfias szabású, csíkos kimonó, bő dzseki (haori), a hason megkötött, széles selyemöv és teljesen hátrafésült frizura. A kellékeik hangszerek voltak - Icsitemnak nagydob, Komacsijónak kisebb, kézi dob, Icsiuménak pedig apró, éles hangú fuvola. A Szecubun előtti nap délutánján, a Tósa Szennel tartott főpróbát követően még az utcán is a jelenetet próbálták - bohóckodva és nevetgélve vonultak végig Pontocsón, magukra vonva minden járókelő figyelmét. Obake-jelmezük a három testőr japán megfelelője volt - valójában Edo korabeli, víg kedélyű fenegyerekeket alakítottak. Később, Szecubun estéjén is találkoztam velük Korika teaházában. Egy vendég, aki Tokióból jött Pontocsóba a Szecubun-ünnepségekre, éppen arról próbált meggyőzni, hogy csakis neki szabad rárajzolni a hiányzó szempárt a galambomra, amikor zajos felfordulás támadt a bejáratnál. Hangos dobolással és fuvolaszóval az ifjú sárkányok robbantak be a teaházba. „Ohikatenasz'te” - dörögte Komacsijo mély hangon, amint belekezdett a klasszikus dzsingibe, az útonállók hagyományos beköszöntő beszédébe. A szójátékokkal telitűzdelt, nyelvtörő mondókát Edodialektusban adta elő, tökéletesen közömbös, kifejezéstelen arccal. Amint a végére ért, Icsiteru kezdte rá „Ohikaejaszu” felkiáltással, és negédesen

előadta ugyanazt a hetvenkedő dzsingit, amelyet Komacsijo, csakhogy ezúttal erősen eltúlzott kiotói dialektusban. A hatás olyan volt, mintha, mondjuk, egy déli arisztokrata szépség Edward G. Robinsont utánozta volna. Amint rá került a sor, Icsiume szemérmesen eltakarta a száját, majd hirtelen mozdulattal elkapta a kezét, hogy felfedjen egy pár papírból készült, fekete kapafogat. O dzuu-dzuu dialektusban, a vidéki tahók Japánszerte használt sztereotip tájszólásában adta elő a dzsingijét. Icsiume azonban képtelen volt nevetés nélkül végigmondani a szövegét. Minden mulatságossága ellenére a jelenet kissé szánalmasra sikeredett, ugyanis Icsiume izgalmában túl gyorsra vette a tempót, és ahogy ilyenkor szokta, bizonyos szavak kiejtésénél jól láthatóan köpködött. A Micuba okászanja különösen kedvelte Icsiumét, és afféle önkéntes pártfogói szerepet vállalt mellette. Mintha kifejezetten anyai érzéseket táplált volna a fiatal

gésa iránt, amelyek egyértelműen túlmentek a gésák világában szokásos formális rokoni kapcsolatok keretein. Rendszeresen meghívta a Micuba rendezvényeire, és többször is magával vitte Tokióba a fővárosban tett látogatásai alkalmával. Bár sohasem mondta, az volt a határozott érzésem, hogy szeretné, ha Icsiume lenne a menye, és átvenné tőle a Micuba vezetését, ha úgy dönt, hogy nyugalomba vonul, így biztosítva lett volna a zökkenőmentes folytonosság az egymás nyomába lépő generációk révén, Icsiume azonban, okászanom legnagyobb bánatára, a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította a melankolikus fiatalember iránt. Icsiume legjobb barátnője, Icsiteru ugyancsak ízig-vérig Pontocsó gyermeke. Hasonlóan az előző generáció nagy triójának tagjaihoz, neki is gésa az anyja, akinek prosperáló teaháza van Pontocsóban. Icsiteru anyja a lánya születésekor szakított a pártfogójával, mert, saját elmondása szerint, nem akarta, hogy beleszóljon a gyermekük nevelésébe. „Egyedülálló anyaként” nevelte fel a lányát egy olyan, Japánban egyedülálló környezetben - a virág- és fűzfabirodalomban -, ahol ezért semmiféle negatív társadalmi megkülönböztetésben nem részesült. Amikor a kislány felnőtt, az Icsiteru (Icsi + gyöngyöző) gésanevet kapta. A pontocsói gésák között - fojtott érzékiségével és a legfinomabb, fehér japán őszibarackra emlékeztető, makulátlan bőrével - ő a legfeltűnőbb szépség. Amikor hosszabb ott-tartózkodásom után két évvel visszatértem Pontocsóba, megtudtam, hogy Icsiteru gyermeket vár, és kivett egy év szabadságot. Komacsijo nem Pontocsóban született. Hallomásból úgy értesültem, hogy az anyja egy dúsgazdag ember kedvese volt, aki sűrűn látogatta a pontocsói teaházakat. Ő maga nem volt gésa, de ezenkívül nemigen lehetett többet tudni róla. Amikor kiderült, hogy Komacsijónak van érzéke a művészetekhez, az apja beíratta egy pontocsói teaházba, hogy megfelelő képzést kapjon. Egy Komako nevű gésát választott nővérének, és ugyanabban az évben lett maiko, mint Icsiume és Icsiteru. Komacsijót nem ismertem olyan közelről, mint a trió másik két tagját, mert Icsigikuként többnyire a Dai-Icsi házból való gésák - Icsiszen, Icsiko, Icsiteru, Icsivaka és természetesen Icsiume - bankettjeire voltam hivatalos. A fiatal trió tagjai közül, akik iránt olyan nagy reményeket tápláltak az idősebb generáció képviselői, ma már csak Komacsijo aktív gésa. Icsiume meghalt, Icsiteru pedig még nem döntötte el, hogy visszatér-e a gésák közösségébe. Pontocsóban évről évre feltűnnek új maikók, és a gésák között is akadnak még fiatalok, de a teaházak vezetői egyre növekvő

aggodalommal gondolnak a jövőre. Senki sem hitte volna, hogy a „kis nagy trió” ilyen váratlanul és idő előtt felbomlik, betölthetetlen űrt hagyva maga után az egymást követő generációk biztosította utánpótlás folytonosságában. Pontocsó mindig is híres volt arról, hogy helyben született, saját nevelésű maikókkal és gésákkal biztosította a folytonos utánpótlást, de ezek száma az utóbbi években jelentősen megcsappant. Az egyik teaházban már egy Nagojából jött növendék maikót is képeznek, akinek külön nyelvórákat kell adni, hogy elsajátítsa a kiotói dialektust. Az évszakok ciklikus változása a modern Japánban is változatlan, de a korábbi idó'számításhoz képest jelentős csúszással és a tetmészetes idő korábban meghatározó, kéthetes ritmusának szinte teljes figyelmen kívül hagyásával. Az egymás nyomába lépő nemzedékek továbbra is együtt élnek, és hatással vannak egymás életére, de a korábbi, természetes folytonosság egyre inkább megszűnőben van. Régebben a fellépő fiatal nemzedék tagjaiban ott volt a hagyományokon nyugvó, előre látható és kiszámítható évek, évtizedek megnyugtató ígérete - a jövőben a múlt, a múltban a jövő. Ezt a reménységet láttam az idősebb generációhoz tartozó „anyák” szemében, amint meghatottan nézték a három lelkes, fiatal gésa életvidám szecubuni produkcióját újév előestéjén.

Miért fogadják nyugaton az udvariasságot gyanakvással? Miért vélik a jó modort a távolságtartás, sőt nemegyszer egyenesen a képmutatás eszközének? Miért kedvesebb a szemünkben egy bizalmas viszony (ahogy irigykedve emlegetjük az ilyesmit), m i n t egy előírásokon alapuló, formális kapcsolat? Roland Barthes: L Empire des Signes (1970)

VIII. GÉSAFOGADÁSOK

A DZASIKI A dzasiki a teaházak társalgóinak vagy szalonjainak a neve. Gyakran emlegetett szó a gésák között, mert nemcsak magát a helyiséget jelenti, hanem a gésák fő tevékenységét is, azaz a vendégek szórakoztatását. „Konhan o-dzasiki ga kakaru”- mondogatják gyakran egymásnak, ami azt jelenti: „Ma dzasikim van.” (1) Sok gésa úgy gondolja, hogy hivatásának alapvetően két aspektusa van: az egyik a gei, azaz a művészet - a gésák önazonosságának és szakmai büszkeségének elsődleges forrása - és a dzasiki, a vendégek éjszakai mulattatása, amiért ténylegesen fizetik őket. A gésák közül természetesen azok a legboldogabbak, akiknek a munkájában ez a két aspektus egybeesik.

Vannak emlékezetes dzasikik, de akadnak közöttük elviselhetetlenül unalmasak is. Az elegánsabb banketteken mindennek megadják a módját, és a legapróbb részleteket is gondosan, előre megtervezik, de az is előfordul, hogy egy társaság valamelyik tagja gondol egyet, és a csapat beugrik egy teaházba, hogy rendezzenek számára egy spontán fogadást. Icsigikuként való bemutatkozásomat követően egyre-másra jöttek a telefonok a legkülönbözőbb pontocsói ocsajáktól, hogy jelenjek meg a soron következő dzasikijukon. A hivatalos fogadások esetében már egy héttel korábban értesítettek, de az esetek többségében este kilenc körül csöngött a telefon: „Erai sumimahen, Kikuko, nem tudnál most tögtön átjönni?” Ilyenkor azonnal felhagytam azzal, amit éppen csináltam, magamra préseltem az egyik kimonómat, és félóra múlva már a kívánt helyszínen voltam, hogy csatlakozzam a dzasikihoz. (2) A vendégek nem fizettek külön Icsigiku fellépéséért, mert nem voltam hivatalosan regisztrálva a gésák munkaközvetítő itodájában, de az okászanok mindig bőkezű go-súgival, azaz borravalóval honorálták a részvételemet. Ezek az összegek fedezték a szépségszalonszámláimat, amelyek korántsem voltak szerénynek mondhatók, tekintettel arra, hogy hetente kétszer rendbe kellett hozatnom a hajamat, ha megfelelő frizurával akartam eleget tenni a váratlan hívásoknak. Eleinte azt se nagyon tudtam, kik és hová hívnak. Sok vendég csak azért beszélte rá az okászant, hogy hívjon el a fogadására, mert kíváncsiak voltak az „amerikai gésára”. Később, amikor már valamennyire megismertem a pontocsói törzsvendégeket, ugyanolyan hívásokat kaptam, mint a hivatásos gésák, azoktól a kuncsaftoktól, akik már ismertek, és igényt tartottak a társaságomra a dzasikijukon. A SÖRSZERTARTÁS Az Uraszenke teaiskola vezetőjével is egy dzasikin találkoztam először. A kozmopolita megjelenésű, méltóságteljes nagymester. Szen Szósicu - a hagyományos teakészítés szertartását tanuló japán nők millióinak bálványa - gyakori vendég volt Pontocsóban. Amikor bemutattak neki, ragaszkodott hozzá, hogy a hagyományos meghajlás helyett kezet rázzunk egymással. Egy csapásra eszembe jutott mindaz, amit tizenhat éves koromban tanultam a teakészítési szertartásról. Egy japán házaspárnál laktam, és a család két lánvával együtt a zeneórák és a virágkötészet mellett a teakészítés művészetéből is vettem leckéket. Az iskola, ahova játtam, az Uraszenke teaiskola helyi tagozatához tartozott. 180

Egy alkalommal, tavasszal, az egész osztályunk elutazott vonattal a Japán legdélebbi szigetén, Kjúsún lévő kisvárosból Kiotóba, hogy elzarándokoljunk a híres Uraszenke-palotába. Évente több száz teakészítő osztály látogat el ide, és nekünk akkor nem adatott meg a lehetőség, hogy találkozhassunk a nagymesterrel. Most pedig, tíz évvel később, itt álltam szemtől szembe a nagy Szennel, aki kedélyesen kihívott egy sörivóversenyre. „Ha anyám most láthatna” - sóhajtottam magamban első japán okászanomra gondolva kjúsúi éveimből. A verseny lényege nem az volt, hogy ki tud több sött meginni, hanem hogy ki tud gyorsabban lehajtani egy adott mennyiséget. Mr. Szen egyetlen hajtásra lehúzott egy színültig telt korsóval - erre a teljesítményre még a bajor sörtátsaságok bajnokai is büszkék lettek volna. A produkciót látva azonnal kapituláltam. A dzasiki már órákkal korábban megkezdődött, és az egyetlen jelenlévő, aki még biztosan állt a lábán, amikor megérkeztem, a maiko volt. Udvariatlan dolog józannak maradni egy társaságban, ahol mindenki becsípett, ezért az újonnan érkezőket lelkesen buzdítják, hogy minél gyorsabban kövessék a többiek példáját. Szerencsére én szokatlanul jól bírom az alkoholt, így még a dzasiki végén is biztosan álltam a lábamon, amikor a többiek már teljesen eláztak. Tizenegy órakor a teaház úrnője már felállni sem tudott. Icsiko, Icsivaka, a maiko és jómagam kihámoztuk a ruhájából, lefektettük a matracára, és betakartuk egy pléddel. Két félig józan gésa kikísérte a vendégeket a taxikhoz, majd gyalog nekivágtak az éjszakának, hogy egy kicsit kiszellőztessék a fejüket, amíg hazaérnek. A teaház elcsöndesedett, csak az okászan egyenletes horkolását lehetett hallani a hálószoba felől. Icsiume, Icsivaka és én a szomszédos társalgóban ültünk, és csendben elköltöttük szerény vacsoránkat - egy tál főtt rizst és egy csésze teát. Icsiko, amíg állt, egész jól tartotta magát, de amint leült, kiderült, hogy ő is alaposan elázott. - Miért akarsz kitanulni gésának? - kérdezte tőlem tele szájjal. - A gésák semmiben sem különböznek más emberektől. - Icsivaka lesütötte a szemét, és szótlanul evett; színpompás maikokimonójára terebélyes szalvétát terített, nehogy leegye magát. A maikók nem azért nem isznak, mert fiatalkorúak, és a törvény tiltja nekik az alkoholfogyasztást, hanem azért, mert a gésaetikett szerint nem illik. Icsivaka éppen ezért színjózan volt, és meglehetősen kínosan érezte magát. Nemcsak a papírajtókat megremegtető horkolás miatt feszengett, hanem Icsiko harcias faggatózása is szemmel láthatóan kellemetlenül érintette. A szolgálólány bedugta a fejét az ajtón, és aggódó arccal kiadta az utasítást Icsivakának: - Gondod legyen rá, hogy Icsiko biztonságosan hazajusson. - Ezután

hozzám fordult: - Te boldogulsz egyedül, Kikuko? - Biztosítottam, hogy semmi bajom, és nincs szükségem segítségre. Miközben hazafelé sétáltam, elgondolkodtam azon, vajon mit akart mondani Icsiko azzal, hogy a gésák semmiben sem különböznek más nőktől. Csupán néhány órával korábban előadott egy akrobatikus népi táncot, a teakészítő nagymester evőpálcikáiról csemegézett, és leitta magát a sárga földig. Melyik átlagos japán nő engedheti meg magának mindezt? Óhatatlanul is eszembe jutott egy megjegyzés, amelyet alig egy hete egy vallástörténet-professzortól hallottam, aki éveket töltött Amerikában: - A japán feleségek többsége teljesen érdektelen és unalmas. Annyira a háztartás körül forog az egész életük, hogy semmi másról nem lehet velük beszélni. Nagyon nagy szükség van Japánban olyan nőkre, akik képesek társadalmi életet élni a férfiakkal. - Ezért vannak gésák Japánban, nem igaz? - kérdeztem ártatlanul. A professzor szemlátomást meghökkent a válaszomon. Még soha nem találkozott gésával, és a diákévei jutottak eszébe Amerikában, ahol mi sem természetesebb, mint hogy az asszonyok minden társadalmi eseményre elkísérik a férjüket. - Nos, akkor az asszonyoknak kellene olyanoknak lenniük, mint a gésáknak, vagy a gésáknak kellene férjhez menniük - jelentette ki. - Ez hosszú távon megoldaná a problémát. Arra gondoltam, hogy az általam ismert japán nők többsége - legyenek gésák vagy férjes asszonyok - egyáltalán nem érzékeli ezt a problémát.

FUTAMI, A DAI-ICSI „KIS ANYJA” 1976 áprilisában, a várakozásoknak megfelelően, a Japán Nemzeti Vasúttársaság sztrájkot hirdetett. A vasúti dolgozók Japánban mindig tavasszal sztrájkolnak, és a munkabeszüntetés következtében fellépő közlekedési blokád az egész országot megbénítja. Már javában folyt a sztrájk, amikor egy péntek este dzasikira hívtak. Icsiume, Icsiteru és Icsivaka ugyancsak a meghívottak között volt. Nekünk mindössze néhány perces séta eljutni a Dai-Icsi teaházba, de az Oszakából érkező vendégek több mint két órát késtek. A várakozás idejét tévénézéssel ütöttük el az okászan lakosztályában. A ház úrnője skót whiskyt ivott, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Egy jobb napokat látott háziköntös volt rajta, amiből arra következtettem, hogy nem kíván részt venni az esti dzasikin. Láttuk rajta, hogy nincs valami fényes hangulatban, ezért úgy 182

gondoltuk, jobb, ha csöndben maradunk. Icsiuméval kifejezetten barátságtalanul viselkedett, de hogy miért, azt nem sikerült kiderítenem. A tervezett fogadás résztvevői nem az ő, hanem Futami vendégei voltak. Futami ekkor már hat éve dolgozott a Dai-Icsi teaházban. Régebben Icsifumi néven ő is tagja volt a pontocsói gésaközösségnek, de hat évvel korábban kilépett, és azóta kizárólag ebben a teaházban vállal munkát. Minden valószínűség szerint ő lesz a Dai-Icsi következő okászanja. A gésák gyakran úgy emlegetik mint a ház „kis anyját”, szemben a „nagy anyával”, aki nem sokkal ezelőtt halt meg, és az egyszerűen csak „anyának” titulált jelenlegi úrnővel, aki átvette tőle a ház vezetését, és aki most, miközben mi a vendégekre vártunk, mogorva arccal pasziánszozott a teázóasztalnál. Nem kis megkönnyebbülés volt számunkra, amikor végre befutottak a vendégek. A dzasikit egy születésnap alkalmából rendezték. Összesen három vendég volt. A házigazda, egyike Futami leghűségesebb törzsvendégeinek, a kedvese és az egyik jó barátja, akinek a születésnapját ünnepelték. A három vendégre öt gésa jutott a maikót, Futamit és engem is beleértve. A háromfős társaság már megvacsorázott egy elegáns oszakai francia étteremben, de ez órákkal korábban történt, és a jelek szerint a meglehetősen egyszerű ízlésű ünnepelt úgy döntött, hogy az ünnepi vacsora kissé kései, de méltó befejezéseképpen rizzsel vendégeli meg a társaságot. Futami előre megkomponálta a menüt, és az ételeket már korábban házhoz szállították a biciklis futárok. Az első fogás szójából készült babsajt volt, amelyet egy nyugat-kiotói templomban készítettek, házi recept alapján. A friss, puha sajthalmocskák tetejét egy kiskanálnyi csípős kínai mustárral díszítették. Ezután következett az akagai- egyfajta kagylószusi -, a legnagyobb, amit valaha láttam, egy adag szasimi friss bonitohalból és végül az alkalomhoz illően ünnepi ízesítésű és díszítésű rizs, japán nevén csirasi-dzusi. Természetesen minden fogást egy-egy pohár meleg szakéval öblítettek le. A vacsora alatt Icsiteru ékes bizonyságát adta, milyen mesterien tudja utánozni a legismertebb kabukiszínészeket, Futami pedig különböző zenei stílusok jellegzetes darabjaiból játszott el egy csokorra valót samiszenjén. A vendégek közül az ünnepelt mulatott a legjobban. Minél többet ivott, annál beszédesebbé vált, és végül át is vette tőlünk a szórakoztató szerepét - jópofa anekdoták formájában elmesélte nekünk nemi ébredésének és szexuális beavatásának történetét. Azt állította, hogy már hétéves korában felfedezte az ellenkező nem ellenállhatatlan vonzerejét, amikor doktor bácsist játszott a szomszédjuk hatéves kislányával, és egy

pennyt adott neki, hogy mutassa meg, mije van. Egy alkalommal állítólag megpróbált egy tengeri kökörcsinnel maszturbálni, de az alkalmi segédeszköz megcsípte a csápjaival. - Nyilván azt gondolta - mondta nevetve Futami -, hogy ismeretlen zsákmányt sikerült behúznia a csőbe: egy hosszú, egyszemű halat. Futami születésnapi ajándéka, amelyet nagy diadallal akkor adott át az ünnepeltnek, amikor az már kis híján elbólintott a sok szakétól, egy illegálisan az országba csempészett svéd pornómagazin volt. Az ilyen jellegű sajtótermékekhez nem könnyű hozzájutni Japánban, mert itt a vonatkozó törvények szerint még a szeméremszőrzetet sem szabad közszemlére tenni. E törvények betartására állítólag éltes amazonok rettenthetetlen hadtestei ügyelnek, akik a terjesztők irodáiban fekete filctollakkal felfegyverkezve, kíméletlenül eltüntetik a külföldi magazinok képeinek szeméremsértő részleteit. (3) A Japánban kapható Playboy magazinokban például az aktfotók üdvöskéi egytől egyig fekete filctangát viselnek. Futami az egyik vendégétől kapta a svéd magazint, aki külföldről csempészte be az országba. Az ünnepelt a becses ajándék láttán, mintegy varázsütésre, magához tért, és lelkesen át is lapozta az egész opust, gondosan ügyelve rá, hogy Icsivakát, a maikót megkímélje a tiltott gyümölcs mérgező látványától. Icsiumét és Icsiterut azonban kitartóan heccelte a szüzességük miatt. Végül az ünnepelt, fejét az ölembe hajtva, elaludt, és a dzasiki ezzel véget ért. Már csak az elbóbiskolt díszvendég felébresztése volt hátra. Icsiume örömmel magára vállalta a kényes feladatot. Miután a vendégek elmentek, mindnyájan visszatértünk a szalonba, hogy elfogyasszuk a maradék szusit. Az okászan, aki időközben jobb kedvre derült, előbújt a lakosztályából, és csatlakozott hozzánk. A vendégek távozását követően a gésák joggal számot tartanak egy „levezető” italra. A munka végeztével már ők is lazíthatnak. Ha egy dzasiki már éjfélkor véget ér, ők akkor sem kerülnek ágyba hajnali két óra előtt. Futami kedves, örökké mosolygós teremtés. Jó kedélyű, és egy kicsit molettebb a kelleténél - aki nem ismeri, inkább óvónőnek nézné, mint gésának. Megtudtam, hogy volt idő, amikor tényleg gyerekekkel akart foglalkozni. A főiskolán háztartástant tanult, de nem fejezte be az iskolát, mert úgy döntött, hogy gésa lesz. A képesítést gyorsított úton szerezte meg, mert maikónak már nem vették fel, miután betöltötte a huszonegyedik életévét. Az anyjának nem volt állandó munkája, de többnyire a midzu sóbaiban, azaz a szórakoztatóiparban dolgozott, az apját pedig nem is ismerte, így amikor Futaminak el kellett mennie dolgozni, az volt a legkézenfekvőbb megoldás, hogy belép a helyi 184

gésaközösségbe. Az évek során lemondott tóla, hogy gyerekekkel foglalkozzon, és harminckilenc évesen saját gyermeke sem volt. A pontocsói közösség tagjainak többségéhez hasonlóan én is nagyon szerettem Futamit. Rendkívül rokonszenves ember volt - kedves, víg kedélyű, szellemes és segítőkész. A gésák világában az okászannak (Futami ekkor még nem rendelkezett ezzel a címmel) alapvetően két feladatkört kell ellátnia. Egyrészt „anyának” kell lennie, ami szeretetet, melegséget, megértést és gondoskodást követel, azaz mindazt, amit egy anyától elvárunk, másrészt - és a gésatársadalomban ez még az előzőnél is fontosabb - vezetőnek kell lennie, akinek tekintélye van, és aki feltétlen tiszteletet érdemel. Pontocsót az anyák irányítják, és ezzel nemcsak az irányításuk alatt dolgozó gésák, hanem a vendégek is tisztában vannak. A Dai-Icsi teaház okászanjának mindenki megadta a köteles tiszteletet, de kétlem, hogy a gésák valaha is bármilyen gondjukkal vagy problémájukkal hozzá fordultak volna. Futami, annak ellenére, hogy nem ő a ház okászanja, összehasonlíthatatlanul „anyásabb” volt, mint a ház úrnője. Bár hivatalosan már nem tagja a gésaközösségnek, számos vendég szereti és tiszteli a jó tulajdonságaiért, és állhatatosan visszatérnek hozzá. Gyakran hívják vacsorára is más teaházakba vagy vendéglőkbe. Icsigikuként sokkal több dzasikin vettem részt a Dai-Icsiben, mint bármely más pontocsói teaházban. Előfordult, hogy a szolgáló az okászan nevében hívott, de az esetek többségében Futami tartott igényt a társaságomra, amikor a legkedvesebb törzsvendégeinek rendezett fogadást. Semmi primadonnás nem volt benne, mégis, ha valamiért elhagyta a helyiséget, azonnal érezni lehetett a hiányát. Ő volt a fogadások lelke és motorja. Szüntelenül sztorizott, többnyire hétköznapi dolgokról, amelyek attól lettek érdekesek és szórakoztatók, hogy ő mesélte el őket. Futami egyik dzasikijára az egyik vendég meghívta legkedvesebb volt középiskolai tanárát, aki magával hozta a feleségét is. Ez meglehetősen szokatlan volt, és jobbára csak külföldiek számára rendezett fogadásokon fordult elő, amikor egy diplomatát vagy üzletembert a felesége is elkísért Japánba. Ilyen esetekben, az amerikai társasági élet szokásaihoz alkalmazkodva, a japán üzletembetek is, merő udvariasságból, magukkal hozták a feleségüket, akik számára sok esetben ez volt az első alkalom, hogy részt vehettek egy gésafogadáson. Ennek ellenére sosem gondoltam volna, hogy egy Futami rendezte dzasiki olyan merev és unalmas is lehet, mint amilyennek ez a fogadás bizonyult. Az egész társaság, a tanár feleségét is beleértve, alaposan berúgott, és az ital hatására többeken érzelgősségi roham vett erőt. Számtalan szikla-

papír-olló társasjáték-fordulót játszottunk, és a veszteseknek minden alkalommal fel kellett hajtaniuk egy pohár szakét. Mondanom sem kell, hogy általában a gésák nyertek. Futami ugyanolyan figyelmesen bánt a tanár feleségével, mint a többi vendéggel, és gondja volt rá, hogy jól érezze magát. Szemmel láthatóan Icsiumét és Mamejukit sem zavarta az asszony jelenléte, és ugyanúgy flörtöltek a férfiakkal, mint máskor, de a jelen lévő nők mintha hallgatólagosan megállapodtak volna benne, hogy ez kizárólag a gésák előjoga, és ehhez tartották is magukat. A tanár felesége, amikor már kellőképpen feloldódott a szakétól, váratlanul hozzánk fordult, és így szólt: - Lehet, hogy udvariatlanság, amit teszek, de már régóta szeretnék választ kapni egy kérdésre, és most itt a ragyogó alkalom. - A férje meglepve ránézett, de az asszony rendíthetetlenül folytatta: - Mát többször hallottam arról a bizonyos rin no tamáról, csak azt nem tudom, hogy a férfiaknak vagy a nőknek szoktak-e vele örömöt szerezni. Futami elmosolyodott, majd némi gondolkodás után így szólt: - Jó kérdés. - Mi az a rin no tama? - tudakolta Icsiume. - A rin no tama egy belül üreges, a fürjtojásnál valamivel nagyobb fémgolyó. A belsejében van egy másik, valamivel kisebb, de tömör golyó, amely valahányszor nekiütődik a külső golyó falának, megcsörren. Ha mélyen felhelyezik a hüvelybe, a rin no tama a szeretkezés során együtt mozog a nő nemi szervével, ami nem jelent plusz örömforrást a nő számára, de a figyelmét állandóan a testének erre a pontjára irányítja. - Én kipróbáltam egyszer - folytatta Futami -, de nem tapasztaltam semmi különöset. - Valahányszor megcsörrent, nevethetnékem támadt. Az a gyanúm, hogy ez a szerkentyű inkább a férfiak örömét szolgálja. Szerintem serkentő hatással van rájuk, ha érzik, hogy mozog bennünk az a valami. - Erről eszembe jutott egy történet - vette át a szót Mamejuki. - Egy fiatal nő, amikor megtudta, hogy savanyú narancsot (kumkvat) is lehet ilyesmire használni, elszaladt a zöldségeshez, hogy vegyen néhány darabot. „Sajnálom, hölgyem — mondta a zöldséges - de teljesen kifogytam a kumkvatból. Mit szólna helyettük egypár szem szép érett narancshoz?” „Narancshoz? - képedt el a nő. - Mégis, minek néz engem?” - Kumkvat! - ismételte a szót Futami a fejét rázva, amikor végre sikerült úrrá lennie a nevetésén. - Azt hiszem, soha többé nem tudok már nevetés nélkül savanyú narancsot enni. Amikor a tanár és a felesége éjfél körül elmentek, a gésák sorra elnézést kértek a hölgytől az esetleges szabadosságok miatt, és 186

biztosították, hogy nem állt szándékukban kínos helyzetbe hozni. - Szó sincs róla! - tiltakozott a hölgy derűsen. -Igazán remekül szórakoztam. A szóban forgó dzasiki során körülbelül félidőben két gésatársunk elment egy másik fogadásra, Icsiteru pedig csatlakozott hozzánk. Megszokott dolog, hogy a hosszabb fogadásokon a gésák késő este leváltják egymást. Az anyák nagyjából tisztában vannak vele, hogy egy adott este melyik gésa hol dolgozik, és ha egy vendégnek hirtelen az az ötlete támad, hogy igényt tart valamelyik távol lévő gésa társaságára, az okászan tudja, hogy hol keresse. Persze ilyen esetekben nem mindig tudnak eleget tenni a szeszélyes vendég kérésének, de a tekintélyesebb okászanok általában sikerrel járnak. Ebben a tekintetben ugyanis a teaházak vezetőinek nagyobb befolyása van a gésákra, mint a vendégeknek. Éjfél után már csak négy gésa maradt a teaházban: Icsiteru, Icsiszen, Icsigiku és Futami. Miután kikísértük a tanárt és a feleségét a taxihoz, Futami vendége meghívott bennünket egy jakitorira, azaz grillcsirkéből készült minisiskebabra, amelyet, ha sokat eszik belőle az ember, akár főételnek is lehet tekinteni. A számlát aszerint állítják ki, hogy hány bambusznyárs gyűlt össze a vendég tányérján. Éjjel egy órára már egész tekintélyes mennyiséget sikerült felhalmoznunk a tányérjainkon. Házigazdánk kifizette a számlát, hatalmasat ásított, és elküldte Futamit egy taxiért. Mindnyájan kikísértük a kocsihoz, de Futami, Icsiszen és én úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy italra. Icsiteru a vendéggel együtt beszállt a taxiba. Miután elmentek, megkétdeztem Futamit, hogy Icsiterunak viszonya van-e az illetővel. - Icsiterunak Kohdával? - kérdezett vissza Futami elképedve. - Ugyan, dehogy. Csak azért ült be a taxiba, hogy hazavitesse magát. - Értem - bólintottam, de azért nem hagytam annyiban a dolgot. - De ha akarnának, nyugodtan elmehetnének együtt egy szállodába, és senki nem tudná meg, nem igaz? - Az emberek hamar rájönnének - felelte Futami. - Különben is Kohda régi barátom, úgyhogy én mindenképpen tudnék róla. Nem akartam beleütni az orrom Icsiteru magánéletébe, csak arra voltam kíváncsi, hol és mikor tud egy gésa randevúzni a pártfogójával. Futami szavaiból kiderült, hogy a szerelmi kapcsolatot nemigen lehet sokáig titokban tartani. Búcsúzóul rendeltünk még egy kör sört, de szemmel láthatóan senkinek nem akarózott még hazamenni. Futami is szívesen elüldögélt még a társaságunkban. Gyanítottam, hogy mind a papírmunka, mind a szervezés

oroszlánrészét neki kell elvégeznie a teaházban, és még az okászan gyakori kedélyváltozásait is el kell viselnie. Ezeket a mindennapos megpróbáltatásokat végtelen türelemmel és zokszó nélkül tűrte, de ezen az estén látszott rajta, hogy nagyon kimerült. Bevallotta, hogy néha úgy érzi, mintha egy akváriumban élne Kiotóban. - Talán veszek egy kis birtokot valahol - mondta elmélázva. - Mondjuk, Amerikában. Mi lenne, ha nyitnék egy teaházat Amerikában? Ott biztos nem lenne sok versenytársam. - Pillanatok alatt csődbe mennél - feleltem habozás nélkül. - Az amerikai asszonyok nem tűrnék el, hogy a férjük ilyen partikra járjon, mint ez a mai volt. Icsiszen bólintott. - Hallottam, hogy az amerikaiak a legjelentéktelenebb dolgok miatt is elválnak. Állítólag egy nő három válás után ragyogóan meg tud élni a három tartásdíjból,

Pontocsó amerikai gésája, Icsigiku egy vendég társaságában, egy gésafogadáson

188

amelyet a volt férjek fizetnek neki. Igaz ez? Lehet, hogy nekem is valami ilyesmivel kellene próbálkoznom. -Ahorasii hogy mondhatsz ilyen butaságot? - csóválta a fejét Futami. Icsiszen minden vágya az volt, hogy saját teaházat nyisson, ha eljön az ideje. - Ha tudnád, mennyi gonddal és bajjal jár - sóhajtotta Futami. - Az állandó papírmunka, könyvelés, szervezés; minden vendégnek teljesíteni a kívánságait... Addig örülj, amíg gésa vagy, és ilyen gondtalan az életed. Ha tehetném, gondolkodás nélkül cserélnék veled. Egy darabig még elvitatkozgattak a két foglalkozás nehézségeiről, amíg észre nem vettük, hogy már csak mi maradtunk az egész vendéglőben. Hajnali negyed három volt. - Menjünk - mondta ki a végszót Futami, és kihörpintette maradék sörét. Odakint már meglehetősen hűvös volt. Szorosan összebújva álltunk ki a sarokra, hogy leintsük az első arra járó taxit. Már a cseresznyevirágzási szezon közepén jártunk, és a közeli fákról lehullt rózsaszín szirmok kis halmokba gyűltek a járda tövében. Futami végigsimított a talpával a szirmokon. EGYEDÜL GIONBAN Azért jöttem Japánba, hogy országos perspektívában tanulmányozzam a gésák életét, és hamarosan azon kaptam magam, hogy minden tekintetben egyetlen gésa-közösséghez, Pontocsóhoz kötődöm. Minél több dzasikin vettem részt a pontocsói közösség tagjaként, annál inkább idetartozónak éreztem magam, és a társaim is egyre inkább úgy bántak velem, mintha közülük való lennék. Amikor az okászanom egyik hűséges törzsvendége meghívott egy dzasikira, amelyet amerikai vendégek számára rendeztek, habozás nélkül igent mondtam. Nem ez volt az első eset, hogy honfitársaim számára rendezett fogadáson vettem részt, mert így a tolmácsolással is gyarapíthattam „gésaművészeteim” számát. Ezt a dzasikit az elegáns Doi vendéglőben rendezték, azoknak a gyönyörű kastélyoknak egyikében, amelyek egykor arisztokrata családok nyári rezidenciái voltak a város keleti részét övező dombokon. A meghívás nem munkára szólt - én is egyike voltam a vendégeknek. A vendégek szórakoztatásáról gondoskodó gésák egytől egyig Gionból jöttek. Gion körülbelül kétszer akkora, mint Pontocsó, kétszer annyi gésával dicsekedhet, és kétszer annyi teaháza van. Hírnevét tekintve messze

megelőzi Pontocsót, ugyanis a gioni gésák a japán köztudatban egyet jelentenek a kiotói gésákkal. Ismertem már néhány gioni gésát a samiszenórákról, és interjúalanyaim is voltak Gionból, de a fogadáson egyetlen ismerős arccal sem találkoztam. Ők azonban így is tudták, hogy ki vagyok, és a parti során több alkalommal is értésemre adták, mennyite lenézik Pontocsót és az ottani gésaközösséget. Az egyik idősebb gésa olyan feltűnő udvariassággal fejtette ki véleményét a kimonómról, hogy az felért egy nyílt sértéssel. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül mentem dzasikira. Pontocsói gésaként érthető módon zokon vettem, hogy bár burkolt formában, mégis egyértelműen sértegetik a közösséget, amelyhez tartozom. Nemegyszer figyelmeztetnem kellett magam, hogy antropológusként nem lehetek részrehajló, mert minden kiotói gésaközösség egyformán érdekes, fontos és tanulságos számomra. A maikók eltáncolták a Gion Koutát - „kedves, drága Gion, a suhogó selyemövek városa”, mondja a közismert dal refrénje, miközben a maikók sebesen forognak, hogy meglobogtassák hátul megkötött obijuk füleit a közönségnek. Később, miután csatlakoztak hozzánk az asztalnál, a maikók is megtették a megjegyzéseiket, hogy mennyivel szürkébben adják elő a pontocsói maikók ugyanezt a táncot. Pillanatok alatt kiderült, hogy már ilyen fiatalon teljesen átvették idősebb nővéreik mentalitását. - Inoue-stílusban csak a gioniak tudnak táncolni - jelentette ki az egyik gésa, akivel beszédbe elegyedtem. Ha valaki igazi gésa akar lenni Gionban, már ötéves korában el kell kezdenie a tánctanulást. A Gionnal kapcsolatos közkeletű álláspont szlogenjeit szajkózta, melyek szerint az ottani gésák egytől egyig csodagyerekek voltak, mindnyájan Kiotóban születtek és nevelkedtek, mégpedig rendkívül szigorú és magas színvonalú képzést biztosító iskolákban. Korábban beszéltem már olyan gioni gésákkal, akik szerint ez a vélemény nem egészen felelt meg a valóságnak. Gion Pontocsóval ellentétben ugyanis felvesz nem kiotói lányokat is, és egy három-öt éves képzés keretében makulátlan kiotói gésává formálják őket. Az egyik koutaiskolás tanulótársam is ezek közé a lányok közé tartozott. Már a képzése vége felé járt, és alig várta, hogy visszatérhessen szülővárosába, Hirosimába. Ez a fiatal nő eleinte élvezte, hogy gésaként dolgozhat, de miután nem maikóból lett gésává, a többi gésa nem tekintette magával egyenrangúnak, és csak másodosztályú polgára volt a gioni közösségnek. A harmadik év vége felé elege lett ebből a séttő bánásmódból. A kívülállók nemigen érzékelik a hanamacsikon belül

érvényesülő hierarchiát. Ezek a megkülönböztetések Pontocsóban is léteztek, de korántsem érvényesültek olyan mértékben, mit Gionban. Icsiriki Nem sokkal ezután újabb lehetőségem adódott, hogy egyedüli pontocsói gésaként részt vehessek egy dzasikin Gionban. Egy fogadáson találkoztam az okászanom egyik törzsvendégével, egy tokiói könyvkiadó igazgatójával, aki másnap estére meghívott az Icsiriki teaházba egy fogadásra, amelynek ő volt a házigazdája. Az Icsiriki Japán leghíresebb teaháza. (4) Maga az épület tekintélyes métetű, sötétvörös falú kastély, mindössze egy háztömbnyire a Gioni Gésaszínháztól és a Gion-szentélytől. Hírnevét többek között annak köszönheti, hogy annak idején az itt működő ocsajában élt - a látszat szerint meglehetősen kicsapongó életet - Óisi Kuranoszuke, a Negyvenhét Rónin vezetője, miközben titokban összeesküvést szőtt egy nagy hatalmú földesúr ellen, aki megölette a gazdáját. Bár nem sok kedvem volt egyedüli pontocsóiként még egyszer végigülni egy gioni fogadást, nem akartam kihagyni a kínálkozó lehetőséget, hogy belülről is megismerhessem a híres, szigorúan exkluzív Icsiriki teaházat. Elújságoltam az okászanomnak, hogy meghívtak, de a látogatással kapcsolatos aggodalmaimat sem hallgattam el előle. - Ne légy ilyen gyáva - mondta ő, a fejét csóválva. - Te külön, személyre szóló meghívást kaptál, ami azt jelenti, hogy nem vesznek egy kalap alá a fogadásra felkért gioni gésákkal. - Lehet, hogy igaza volt, de a szavai mégsem nyugtattak meg teljesen. - Azt sem tudom, hogy mit vegyek fel - folytattam az aggodalmaskodást, miután eszembe jutottak a gúnyos megjegyzések, amelyeket a kimonómra tettek az előző gioni látogatásom alkalmával. Okászan válaszképpen kölcsönadta az egyik legszebb béleletlen (hitoe) kimonóját és hozzá egy virágmintás, festett selyemövet. Májusban már nemigen viseltek bélelt kimonót és hímzett obit, de annyira meleg sem volt még, hogy rót, azaz laza szövésű ruhát vegyünk fel estére. Amikor délután fél hétre megérkeztem az Icsirikihez, a tulajdonosnő üdvözölt a kapuban. Nagyon barátságos volt hozzám, és ez sokat segített abban, hogy leküzdjem a szorongásomat. Ezúttal inkább gésaként, mint vendégként kezeltek. A jelen lévő négy gioni gésával együtt csatlakoztam a dzasikiban váró tizenöt vendéghez. Kissé egyenlőtlenül szétoszoltunk az asztal körül, és

elkezdtük felszolgálni a tósztokhoz kikészített szakét. A fogadás távolról sem volt olyan különleges, mint amilyenre számítottam. A gioni gésák még csak nem is táncoltak. Amikot a dzasiki a szokásosnál jóval korábban, fél kilenc tájban véget ért, a négy gésa sietve távozott, hogy a késő esti meghívásoknak is eleget tudjon tenni más teaházakban. Ez meglehetősen udvariatlan eljárás volt, különös tekintettel arra, hogy a tokiói vendégek még korántsem szándékoztak hazamenni, és fogalmuk sem volt róla, hol folytassák a mulatást. Miután a gésák elmentek, a házigazda odaintett magához. - Hívja fel az okászanját, és mondja meg neki, hogy átmegyünk hozzá a Micubába. - Fel is hívtam a teaházat, de a nagynéni vette fel, és közölte, hogy az okászan nincs otthon. Csak ekkor esett le a tantusz, hogy aznap volt a Kiotói Konyhaklub szokásos összejövetele. Visszamentem a házigazdához, hogy közöljem vele a rossz hírt. - Akkor menjünk valami más helyre Pontocsóban. Magára bízom a választást. Visszamentem a telefonhoz, és felhívtam néhány teaházat, de sehol sem volt már hely egy tizenöt fős társaság számára. Tekintettel arra, hogy az illető az okászanom régi kuncsaftja volt, úgy éreztem, felelősséggel tartozom az este további kimeneteléért. - Ismerek egy remek helyet - mondtam, miután tudattam vele, hogy a teaházak egytől egyig tele vannak. - Nem vendéglő, csak egy éjszakai bár, de nagyon hangulatos. A tulajdonosa pont olyan, mint egy múlt századból itt matadt férfi gésa. - Felhívtam a bárt, és a tulajdonos legnagyobb megkönnyebbülésemre közölte, hogy a dzasiki-stílusú különtermük szabad, és meg is van terítve, úgyhogy akár azonnal át is mehetünk. Ezek a bárok Kiotóban jóformán csak törzsvendégeket fogadtak - olyanok voltak, mint az exkluzív klubok, ahová megfelelő kapcsolatok híján idegenek nemigen tehették be a lábukat. Az Icsiriki okászanja kissé zavarban volt, ugyanakkor meg is könnyebbült, amikor megszületett a megoldás. Megkönnyebbült, mert nem úgy kellett elengednie a vendégeit, hogy azt sem tudják, hová mennek, és zavarban volt, mert a gioni gésák helyett én vettem kezembe a dolgokat. Nem igazán értettem, hogy a parti házigazdája, aki állítólag az okászanom egyik hűséges, visszajáró vendége volt, miért Gionban rendezett dzasikit a barátainak - annál kevésbé, mert kiderült, hogy egyáltalán nem is ismeti a városrészt. Nyilván ő is érezte, hogy némi magyarázattal tartozik, mert amint letelepedtünk a bárban, félrevont. Mindenekelőtt megköszönte, hogy megmentettem a helyzetet, és nem maradt szégyenben a kollégái előtt, akik azt hitték róla, hogy egész Kiotót úgy ismeri, mint a tényerét, majd bevallotta,

hogy azért választotta a híres Icsirikit a dzasiki helyszínéül, mert imponálni akart nekik. - Ez az egyetlen teaház, amelyről egyáltalán hallottak - tette hozzá magyarázatképpen. A bár remek választásnak bizonyult. A vezetőjét, aki egyúttal a vendégek szórakoztatásától is gondoskodott, angol jövevényszóval masternek (úr, gazda) hívták, ami a teaházakban használatos „anya” férfimegfelelője Japánban. Pontosan olyan volt, mint egy otoko gésa — az egykori férfi gésákhoz hasonlóan ő is énekelt, samiszenen játszott, és remekül tudott színészkedni, különösen amikor komikus történeteket adott elő. A koutában, hautában, nagautában és kijomotóban egyaránt járatos volt, és otthonosan mozgott a gidajú, a tokivadzu és az itcsú-busi világában is. Igazi hírnévre azonban a dodoicu előadásaival tett szert. Ezeknek a késő tizennyolcadik századi népdaloknak, melyek mindegyike egy sikamlós szóviccel fűszerezett csattanóval végződik, igazi mestere volt. (5) A vendégek többnyire fél füllel végighallgatták az első részt, majd amikor a dal a végéhez közeledett, letették poharukat az asztalra, és izgatottan várták a csattanót. Ilyenkor az előadó ravaszkás mosollyal kis hatásszünetet tartott, míg valaki a közönségből be nem kiabálta: Szore de (és akkor...). Én általában nem értettem a poénokat, de a többiek minden esetben harsány hahotával honotálták a produkciót. Japán humor A társaság, amelyet elkalauzoltam a bárba, írókból, szerkesztőkből és könyvkiadók vezetőiből állt - mindnyájan a szavak szakértői voltak, így igazán tudták értékelni a házigazda előadását és remek szóvicceit. A japán humorban különösen nagy szerepe van a nyelvi leleménynek és a szójátékoknak, ez főként annak köszönhető, hogy a nyelv igen gazdag azonos hangzású, de eltérő jelentésű szavakban, ezért a szóviccek korántsem olyan mesterkéltek, mint az angolban. A szellemesség a gésák egyik legfontosabb erénye, és a jó nyelvi humorérzékkel hosszú távon többre vihetik, mint bármilyen más adottsággal vagy tehetséggel. A szellemes társalgás mindennél fontosabb egy igazi dzasikin - többnyire ezért is olyan unalmasak ezek a tősgyökeres japán társasági összejövetelek a külföldiek számára, ugyanis a japán humor egy másik nyelvre lefordítva tökéletesen lapos és semmitmondó. Az elkerülhetetlen unalomnak azonban nem csupán a megfelelő nyelvismeret hiánya az oka. A japán viccek ugyanis a

külföldiek számára vagy megfejthetetlenek, vagy az ostobaságig laposak és együgyűek. Ugyanannak a viccnek különböző kultúrákban más és más hatása lehet. Ami az egyik ofszágban ellenállhatatlanul humoros, az egy másikban talán megbotránkozást kelt, a harmadikban pedig teljes értetlenségbe fullad. (6) Egy helyzetet többnyire akkor tekintünk humorosnak, amikor van benne valami képtelenség, amikor valamilyen módon nem felel meg a várakozásainknak. Hogy mit tartunk humorosnak egy adott kultúrában, az elsősorban attól függ, hogy közmegegyezés szerint mi a normális. Valahányszor módosítjuk egy kultúra elfogadott szabályait (anélkül, hogy nyíltan áthágnánk őket, mert az ilyesmi már jócskán túlmegy a humor határain), jó esélyünk van rá, hogy megnevettetünk másokat - többnyire nem magával a cselekedettel, inkább annak elbeszélésével. A japán társadalomban szinte minden helyzetben pontosan meghatározott kódrendszer szabályozza a helyes viselkedést. Természetesen nem minden esetben tartják be ezeket az előírásokat - tévedés lenne azt gondolni, hogy a japán társasági élet minden megnyilvánulása szertartásszerűen meg van határozva. De ezeknek a szabályoknak a megléte és ismerete akkor is nyilvánvaló, ha eltérnek tőlük. Éppen ennek a kulturális szabályrendszernek a viselkedés és társadalmi érintkezés minden formájára és szintjére kiterjedő sokrétűsége teszi lehetővé, hogy gyakran és sokféleképpen eltérjenek tőlük, ami a japán humor egyik kiapadhatatlan forrása. Természetesen ahhoz, hogv az ember értse a humort, ismernie kell a szabályokat - az esetek többségében ezért nem mond a tipikus japán humor semmit a külföldieknek. (7) Ugyanakkor minden külföldi tisztában van vele, hogy a humor a kulturális függetlenség egyik utolsó és legnehezebben bevehető bástyája, ezért is nem zavarja őket igazán, ha nem értik. Az amerikaiak többségét sokkal jobban zavarja mindaz, ami átmegy és fogható a japánok humorából, azaz annak számtalan groteszk, bohózatszerű eleme. A japánok - társadalmi rangra való tekintet nélkül - imádják az együgyű tréfákat és a vaskos, gyakran obszcén vicceket. A megfelelő helyen és alkalommal gátlástalanul infantilisak és trágárak tudnak lenni, és annál inkább azok, minél előírásosabban kell viselkedniük a mindennapi életben, a munkahelyükön. Az ilyen típusú lazításra pedig éppen a dzasiki a legkiválóbb alkalom. A gésáknak pontosan tudniuk kell, hogyan viszonyuljanak ahhoz a „szemtelen fráter” szerephez, amelybe a japán férfiak gyakran beleélik magukat, ha többet isznak a kelleténél, és nem szabad komolyan

venniük az ilyenkor szokásos erotikus heccelődést sem. Persze ha egy vendég túlmegy bizonyos határokon, a gésa rendre is utasíthatja, mégpedig úgy, hogy felveszi a szigorú anya szerepét, és színlelt felháborodással megfeddi az illetőt. A japán férfiak ezt a játékot is kedvelik, és örömmel eljátsszák az elkényeztetett bója, azaz kisfiú szerepét. Az amerikai férfiakat ilyenkor alaposan megbotfánkoztatja japán kollégáik „férfihoz nem illő”, infantilis viselkedése. A japán fogadásokon oly népszerű kisded játékok, erotikus heccelődések és trá-gárságok az amerikai férfiakat többnyire gyerekkori mulatságaikra emlékeztetik. Az amerikai felnőtteket a társadalmi kondicionálás arra készteti, hogy ironikus távol-ságtattással fogadják az ilyen típusú gyermeteg bolondozást, szemben a japánokkal, akik számára az ilyesmi teljesen elfogadott és természetes. Ez az amerikaiak szemében gyermetegnek, otrombának és semmitmondónak tűnő humor a japánok számára a kitörő életkedv és életöröm legőszintébb megnyilvánulása. Ezt a szabadságot és felelőtlenséget a japán férfiak csakis egy dzasiki keretein belül engedhetik meg maguknak - abban a miniatűr édenkertben, amelyben önfeledten újraélhetik gyermekkorukat. A dodoicu és néhány pohár ital után a gazda kölcsönadta a samiszenjét, így hangszeres kísérettel előadhattam néhány koutát. A produkcióval sikerült teljesen lenyűgöznöm a jobbára neofitákból álló vendégsereget. Amikor a bárbeli mulatság is véget ért, többségük úgy döntött, hogy hazamegy a szállodájába. Négyen azonban így is maradtak, és mivel éhesek voltak, elvittem őket a folyó túlpartján lévő Pontocsóba, egy tésztaféléket árusító büfébe, amely a későn végző gésák egyik kedvelt helye volt. A büfében összetalálkoztam egy pontocsói maikóval és okászanjával. - A vendégeid, Kikuko? - kérdezte az okászan, amint letelepedtünk egy asztalhoz. - Igen - feleltem. - Egyenesen Tokióból. Amikor elbúcsúztunk egymástól, a vendégek házigazdája kezembe nyomott egy borítékot. Okini, köszöntem meg a honoráriumot, és a borítékot becsúsztattam a kimonóm hajtókája alá. Amikor másnap reggel kinyitottam, legnagyobb meglepetésemre négy darab tízezer jenes bankjegyet (körülbelül 120 dollár) találtam benne. Én kicsit túlzásnak véltem ezt a bőkezűséget, de okászan, aki az asztal másik feléről szemlélte a műveletet, boldog mosollyal kijelentette: - Remek munkát végeztél tegnap este. Megérdemled a bőkezű borravalót.

- Amint látom, újabban kapósak lettünk - mormogta az idős nagynéni, amint nekilátott, hogy a reggeli után leszedje az asztalt.

VACSORAMEGHÍVÁSOK A gésák gyakran elmennek vacsorázni a vendégeikkel. Jóllehet ilyenkot is fizetséget kapnak, ezek a vacsorák teljesen kötetlenek, és inkább baráti összejövetelre emlékeztetnek. Egy alkalommal, amikor az okászanom elutazott a városból, a barátnőjén, Korikán keresztül vacsorameghívást kaptam egy közeli étterembe. A vacsorát Korika szervezte egy vendégnek, aki kettőnkön kívül Szatomit, Icsiumét és Icsiterut is meghívta. Ha okászanom otthon van, természetesen ő is a meghívottak között lett volna. A szokatlanul előkelő vacsora fejenként köfülbelül 50 dollárba került, ehhez jött még a két gésa, Icsiume és Icsiteru honoráriuma. Miután végeztünk a bőséges vacsorával, átmentünk Szatomi bárjába, ahol a házigazdánk fényes jókedvében katonanótákkal szórakoztatta a tátsaságot. Annak ellenére, hogy királyi módon megvendégelt bennünket, meglehetősen arrogáns, kellemetlen ember volt. - Fogja mondta búcsúzáskor, egy borítékot nyomva a kezembe. - Színházra. Szereti a kabuki színházat? Menjen, és nézzen meg egy előadást. Korábban láttam, hogy Korikával sugdolózik, és árvesz tőle egy borítékot. Megköszöntem a bőkezűségét, és eltettem az adományt. Japánban nem szokás az ajándékokat az ajándékozó előtt kibontani. Amikor hazaértem, annyira fáradt voltam, hogy el is felejtkeztem róla, és csak reggel néztem meg a tartalmát. Körülbelül 5000 jenre (15 dollár) számítottam - ennyi volt a jegy ára egy kabuki előadásra -, de ennek a tízszeresét, 50 000 jent találtam a borítékban. Rögtön arra gyanakodtam, hogy ez csak amolyan előleg lehet, amiért később bizonyos szolgálatokkal kellene fizetnem. Visszatettem a pénzt a borítékba, és arra gondoltam, milyen kár, hogy pont most nincs itt az „anyám”, aki megmondaná, mire véljem a dolgot, és mit tegyek. Nyugtalanított a tudat, hogy amíg ez a pénz nálam van, az illető azt gondolhatja, hogy elfogadtam az „ajánlatát”. Végül úgy döntöttem, hogy Korikához fordulok tanácsért. Amikor biztos voltam benne, hogy már felkelt, átmentem hozzá a teaházába. -Jó teggelt, Kikuko - üdvözölt a konyhából, majd bejött a nappaliba, és hellyel kínált. Én rögtön a tárgyra tértem, és megmutattam neki a

boríték tartalmát. - Ez igen. Bőkezű go-súgi - bólintott Korika, majd kérdőn rám nézett. - Miről akarsz beszélgetni velem? Szemmel láthatóan nem értette, mit akarok, ezért nyíltan feltettem neki a kérdést: - Szerinted mit akar tőlem az az ember? - Korika mindkét kezét felemelve tiltakozott. - Szó sincs ilyesmiről. Teljesen félreértetted. Tudom, mire gondolsz, de nem kell semmi ilyesmitől tartanod. Mielőtt átadta neked a borítékot, megkérdezte tőlem, hogy helyénvaló-e, ha ad neked borravalót. Tudni akarta, hogy elfogadod-e. Az összeget ugyan nekem nem említette, de egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy ennyit adott. Hidd el, hogy nem akart vele semmit. Egyszerűen csak rengeteg pénze van, és minél bőkezűbben szórja, annál jobban érzi magát. Tetszettél neki, és meg volt elégedve veled, ennyi az egész. Te pedig elfogadtad, illendően megköszönted, és ezzel vége. Nincs tovább. - Igaz ez, okászan? - Még mindig nem sikerült meggyőznie, de miután többször is biztosított róla, hogy a dolognak nem lesz folytatása, úgy döntöttem, nem nyugtalankodom tovább. A nagyvonalú vendéget soha többé nem láttam. Amikor az én okászanom néhány nap múlva visszatért az útjáról, egy csésze tea mellett előhozakodtam a témával. - Teljesen felesleges volt aggódnod emiatt - jelentette ki ő is, miután befejeztem a mondókámat. - Az anyák, akik ott voltak, pontosan tudták, mi történt. Ilyen esetekben egész nyugodtan rájuk hagyatkozhatsz, ők vigyáznak rád. Még szerencse, hogy megbeszélted Korikával, mielőtt valami butaságot cselekedtél volna. Csak ekkor, okászant hallgatva döbbentem rá, milyen fontos szerepük van az anyáknak mint közvetítőknek a gésák életében. Megvannak a maguk vendégeik, akiknek az érdekeit szem előtt tartják, ugyanakkor igyekeznek összehangolni őket a gésák érdekeivel is. A vállalkozásuk csak akkor lehet igazán sikeres, ha mindkét fél érdekeit megfelelően tudják képviselni. Ugyanakkor, amilyen mértékben felelősek mind a gésákért, mind a vendégekért, olyan mértékben kritizálhatják mindét fél képviselői a tevékenységüket. Az anyák valóban vigyáznak a felügyeletükre bízott gésákra, hiszen mint „anyáknak”, az egyik legfontosabb feladatuk éppen az, hogy vigyázzanak a „lányaikra”. Ez az éber felügyelet éppen ezért a vendégek szempontjából sok esetben illetéktelen beavatkozásnak tűnhet.

Ezután is többször előfordult, hogy pontocsói törzsvendégek elvittek egyedül vacsorázni. Ilyenkor szabadon elmondták a véleményüket nemcsak általában a gésákról, hanem általuk ismert más személyekről is. Talán azért voltak ilyen bizalmasak velem, mert úgy gondolták, hogy én egyszerre vagyok bennfentes és kívülálló, aki jobban megérti azokat a nemegyszer meglehetősen bonyolult érzelmi viszonyulásokat, melyek a virág- és fűzfabirodalomhoz kötik őket. Az egyik férfi elmondta, hogy többször is próbált udvarolni gésáknak, de végül felhagyott a kísérletezéssel, mert elege lett belőle, hogy az anyák állandóan beavatkoztak a „magánéletükbe”. Mégis ez a vendég szívesebben látogatta a gésafogadásokat, mint a mixernőket foglalkoztató bárokat, mert, mint mondta, felszabadultabb volt a gésák társaságában, annak tudatában, hogy a teaházak minden tekintetben gondoskodnak róluk. A mixernők esetében az ember soha nem tudhatta, és mindig fennállt a veszélye, hogy egy egyedülálló, tragikus sorsú nővel hozza össze a végzet, aminek a terhét esze ágában sem volt a vállára venni. Számára a dzasiki a felhőtlen szórakozás tökéletesen behatárolt és kockázatmentes fóruma volt, és ami itt történt, semmilyen tekintetben nem veszélyeztette mindennapi életét. - De hiszen maga olyan népszerű vendég minden teaházban mondtam csodálkozva. - Biztos vagyok benne, hogy minden különösebb nehézség nélkül találhatna magának egy gésát, aki örömmel pártfogójául fogadná. - Isten ments! - tiltakozott az illető. - Ilyen kötöttséget semmiképpen nem akarok vállalni. - Nyilvánvalóan azért szeretett annyira dzasikira járni, mert ott szabadon és felelőtlenül flörtölhetett a gésákkal anélkül, hogy bármiféle következménnyel számolnia kellett volna. Most, hogy már a negyvenes évei közepén járt, kiegyensúlyozott családi életet élt, és a munkájában is sikeresnek mondhatta magát, semmi szüksége nem volt rá, hogy egy felelőtlen románccal a feje tetejére állítsa az életét. KOKTÉLOK VAGY OSAKU? A japán enkai, azaz fogadás sok tekintetben különbözik az amerikai partitól. Számunkra egy parti olyan társasági összejövetel, amelyen többnyire mindkét nem képviselői részt vesznek. Persze nálunk is vannak egynemű összejövetelek, mint például a legénybúcsú vagy a menyasszony-búcsúztató, de ezek a partiknak sajátos, meghatározott

alkalmakhoz kötött változatai. A nyugati szokással ellentétben, a japán enkai az esetek többségében csupán az egyik nem képviselőinek társas összejövetele, mert a japán férfiak és nők egyaránt csak a saját nembeliek társaságában tudnak igazán feloldódni és kikapcsolódni. Az egyetlen, gyakran igénybe vett partitípus, amelyen mindkét nem képviselői jelen lehetnek, a gésafogadás. A gésák és a vendégek együttese azonban alapvetően különbözik a párok számára rendezett nyugati típusú partiktól. Az egyik legfőbb cél természetesen mindkét esetben a lazítás és a gátlások feloldása megfelelő mennyiségű ital fogyasztása révén, de ugyanezt a célt teljesen más úton, módon és eszközökkel érik el egy japán enkain és egy amerikai partin. Ezeket a különbségeket beszédesen példázza mindaz, amiben egy amerikai koktélparti és a japán osaku szertartásos társasági italozás - eltér egymástól. Saku japánul annyit jelent: „tölteni (szakét valakinek)”. A szó eleve közös italozásra utal, ez elengedhetetlen alapfeltétele az igazi parti hangulatának. A magányosság legtipikusabb japán emblémája a magányos italozó - férfi vagy nő -, aki magának tölt szakét a poharába. A szaké kitöltése a vendégeknek a fogadáson a gésa legfontosabb feladata, és az első szertartásos szakétöltés adja meg egy parti ünnepi hangulatát. (8) Egészen más úgy inni, hogy valakinek „a felesége tölti a szakéját”, mint egy fogadáson. Ezzel a közmondással általában a nejük rémuralma alatt élő papucsférjekre utalnak, finom iróniával érzékeltetve a helyzet képtelenségét, amikor egy asszony végzi az osakut a férje számára. Japánban egy parti hangulatát és sikerét legalább olyan mértékben meghatározza az ivás módja, mint az elfogyasztott ital mennyisége és minősége. A japánok szerint az osakutól olyannyira különböző koktél tökéletesen jellemzi amerikai fogyasztóit. (9) Koktélt inni az ő szemükben annyit jelent, hogy valaki maga választja meg, mit iszik, megfelelő sorrend helyett összekeverve, egyszerre fogyaszt minden italt, amit teljesen személytelenül öntenek ki és szolgálnak fel neki, és a végén még az utántöltésről is neki magának kell gondoskodnia. Egy amerikai koktélpartin mindenki egyedül, a többiektől elszigetelten fogyasztja az italát, így nincs rá mód, hogy már a parti elején megtörjék a jeget egy batátságos koccintással. A japánok számára a társadalmi érintkezésnek ez a formája korántsem kielégítő. Az ilyen partikon a résztvevők csak akkor képesek kellőképpen feloldódni, ha az alkohol már megtette hatását. Az állófogadásos koktélpartik elterjedésére még sokáig kell várni Japánban.

Gésaként már legalább fél éve vettem részt dzasikikon Kiotóban, amikor lehetőségem nyílt rá, hogy Tokióban töltsek néhány napot egy amerikai barátom szüleinek otthonában. Miután Icsigikuként már megszoktam a gésák életét, kifejezetten furcsa volt széken ülve angolul beszélgetni. Az egyik este meghívtak egy koktélpartira, amelyet a barátom szülei rendeztek három amerikai házaspár számára, és magam is meglepődtem, hogy „japán” szemmel nézve milyen furcsának találtam a viselkedésüket. Mr. H. jó házigazda módjára elkészítette az italokat, és egy tálcán felszolgálta a vendégeknek. Japán szemmel nézve kifejezetten komikus volt látni ezt az idős, tiszteletre méltó urat, amint ellátja azt a feladatot, ami egy japán enkain a gésák dolga. Mrs. H. ugyanakkor a tökéletes háziasszony szerepét játszotta - mindenkire bájosan mosolygott, minden vendéghez volt néhány kedves szava, és csak úgy sugárzott belőle az osztatlan jóindulat. Ez annál is visszatetszőbb volt számomra, mert nem sokkal a parti kezdete előtt számtalan rosszindulatú megjegyzést tett a meghívott vendégekre. Természetesen a gésák is más és más arcukat mutatják egymás között - a fogadások előtt vagy után - és a vendégek jelenlétében, de ekkora kontraszt soha nem volt a „privát” és a „hivatalos” arcuk között; ilyen gátlástalan képmutatással sehol nem találkoztam a gésák világában. A parti végére minden résztvevő alaposan felöntött a garatra. Amikor eljött a búcsú pillanata, a nők áradozva, jobbról-balról megcsókolták egymást, hosszasan ölelgették a férfiakat, akik viszont meleg, szívélyes kézszorításokkal búcsúztak egymástól. Ekkor ismét az az érzésem támadt, hogy idegen vagyok a saját kultúrámban, ugyanis a japánok a testi érintkezést tekintve is másként viselkednek a társasági összejövetelek alkalmával. Egy enkai során számtalanszor kerülhetnek fizikai kontaktusba egymással, de a búcsúzáskor inkább visszahúzódnak, hiszen ez az elválás ideje. Talán azért is olyan bántó a kontraszt, mert az amerikai viselkedési normák szerint az emberek csak a találkozáskor és az elváláskor létesíthetnek fizikai kapcsolatot egymással, ezért is túlozzák el olyan mértékben ezeket a rituális gesztusokat. Valódi szándékok és megtévesztő maszkok Amerikához hasonlóan, Japánban is csak azok az emberek lehetnek sikeresek a közéletben, akik képesek hízelgő álarcok mögé rejteni őszinte véleményüket. A valódi szándékok és a megtévesztő maszkok

mögött mindkét kultúrában széles szakadék tátong, de a társadalmi valóságnak ehhez a kettősségéhez Japánban is és Amerikában is másként viszonyulnak. A japánok ezt a nagyon is emberi dilemmát a honne és a tatemae szembeállításával fejezik ki - az első szó arra utal, amit az ember valójában érez, a második pedig arra, amit a társadalom elvár tőle -, és ezt a kettősséget a civilizált élet egyik elkerülhetetlen velejárójának tekintik. Egy regényt olvasva vagy egy filmet nézve mindenki őszintén átérzi annak az anyának a szenvedését, aki tökéletes önuralommal és méltóságteljes testtartással beszélget a fia tanárával, annak ellenére, hogy a bánat teljesen összetörte a szívét, mert nemrég veszítette el a gyermekét. Japánban ugyanezt az asszonyt még jobban csodálják, mert nem roppan össze a rettenetes teher súlya alatt, és nem fedi fel igaz érzéseit. Minél nagyobb erőfeszítést és önuralmat követel tőle, hogy elleplezze valódi érzéseit, annál intenzívebben érzékeli és éli át őket. A japánok pontosan tudják, hogy bizonyos helyzetekben igenis elengedhetetlen a tatemae. Ezeket a társadalmi elvárásoknak megfelelő maszkokat senki nem tekinti az őszintétlenség vagy a megtévesztés eszközének. Inkább olyan egyezményesen elfogadott viselkedési normának, amelyhez mindenkinek alkalmazkodnia kell, ha boldogulni akar bármilyen közösségben vagy kollektívában. A honnéval az arcán az embet a világban eleve kudarcra van ítélve. Ennek a kettősségnek az amerikai változata azonban megkérdőjelezi e megtévesztő maszkok létjogosultságát, és az őszinteséggel szembeállítva, a hazugság, a képmutatás eszközének tekinti őket. Mi rosszhiszeműségként éljük meg, ha a honne és a tatemae közötti távolság túlságosan megnő. Mts. H. vendégei vagy nagyon megbántódtak volna, ha hallják vendéglátójuk korábbi, elmarasztaló szavait, vagy úgy fogadták volna őket, mint az illető hölgyről alkotott kedvezőtlen véleményük igazolását. Bár a társasági életben érvényesülő reálpolitika megköveteli, hogy az ember tisztában legyen ezzel a szükségszerű kettősséggel, mégis kínosan érint bennünket, ha a különbség túlságosan egyértelművé válik. Többek között ezért is olyan bizalmatlanok az amerikaiak a gésákkal szemben. - El se tudom képzelni, mi tetszik nektek annyira ebben a mesterkélt udvari-askodásban - vonta kérdőre a férjét egy amerikai asszony, miután az illető hazatért egy enkairól, amelyet egyik japán kollégája rendezett a tiszteletére. Azt hitte, hogy a gésák egész este a férjének tették a szépet, és számára ez a viselkedés visszataszító volt, mert úgy vélte, hogy híján van minden őszinteségnek. Képtelen volt belátni,

hogy a gésák viselkedését nem személyes motiváció, hanem egy társadalmi szokásrendszer határozza meg, és e mögött nincs semmiféle szándékos vagy rejtett kétszínűség. Egy alkalommal részt vettem egy dzasikin, amelyre a vendégek házastársait is meghívták. A fogadás után, útban hazafelé a gésák megkétdezték tőlem, miért lövelltek olyan gyilkos pillantásokat rájuk a feleségek az asztal túlsó feléről. Elmondták, hogy ez az ellenségesség rendkívül kínosan érintette őket, mert a japán feleségek teljesen másként viselkednek a gésafogadásokon. Ekkot döbbentem rá, hogy e mögött a visszafojtott ellenségesség mögött rosszhiszeműség szülte alaptalan vádaskodás húzódik meg.

ALKALMI DZASIKI Vannak törzsvendégek, akik olyan régóta járnak egy-egy teaházba, hogy már-már családtagszámba mennek. Mr. Szato például már több mint egy évtizede látogatta tendszeresen a pontocsói teaházakat. Ugyanattól a koutatanártól vesz leckéket, akihez a pontocsóiak járnak, és a gésák odavannak érte. Mr. Szato nem az a vendég, aki előtt szerepelniük kellene, és a jelenlétében nyíltan beszélgethetnek bármiről, ami éppen foglalkoztatja őket. Az ilyen jól ismert, visszajáró vendégeket a gésák gyakran oniiszannak - bátynak -, idősebb férfi esetében otószannak - apának - szólítják, de ez csupán a szokásos flörtölés egyik megnyilvánulása. Szato-szannal valóban úgy bántak, mintha a bátyjuk lett volna, de ebben nem volt semmi megjátszott kacérkodás a részükről. Én magam is ugyanolyan közvetlen, baráti kapcsolatba kerültem Mr. Szatóval, mint a többi gésa Pontocsóban. A koutaórákon szem- és fültanúja volt kezdeti küzdelmeimnek, és határtalan jóindulattal próbált átsegíteni a nehézségeken. Ha kellett, bátorított, ha kellett, dicsért, és bőven ellátott a saját tanulása sotán szerzett tapasztalatokon alapuló hasznos tanácsokkal, hogy könnyebben megbirkózhassak bizonyos technikai nehézségekkel. Szemben sok más középkorú üzletemberrel, aki csak azért vesz néhány koutaórát, hogy dicsekedhessen a barátai előtt a szakértelmével, Szatót őszintén érdekelték ezek a dalok, és nagyon szeretett énekelni. Egyszer meghívott vacsorázni, és egész este legkedvesebb koutáink páratlanul szép költői képvilágáról beszélgettünk.

A vendéglőt, ahol megvacsoráztunk, egy kouta-tanulótársunk vezette, aki megörökölte az anyja ocsajáját, és a felesége segítségével vendéglővé alakította. Ez tíz évvel korában történt, amikor rádöbbent, hogy Pontocsó - megfelelő kereslet híján - nem lesz képes annyi teaházat eltartani, mint korábban, és hogy hosszú távon sokkal jobban jár, ha folyóparti teaházát egy kevésbé speciális, általánosabb igényeket kiszolgáló vendéglátó-ipari egységgé alakítja. Az Udzuki néven megnyílt új vendéglő ennek ellenére sokat megőrzött a régi teaház sajátos hangulatából. A korábban átalakított pontocsói teaházak közül nem sok dicsekedhetett ilyen zökkenőmentes átmenettel a profilváltás során. Az Udzuki szomszédságában áll egy másik régi teaház, a Jamatomi, amelyből egy igénytelen, örökké zajos, házias ételeket kínáló étkezdét csináltak. A hangulatra itt sem lehet panasz, de a berendezés elég lehangoló, a tatamimatracok rojtosak, és már semmi nem emlékeztet benne egykori elegáns elődjére. Sok tönkrement vagy bezárt teaházat egyszerűen lebontottak, hogy a helyükre éjjeli mulatóknak és bároknak otthont adó, modern betonépítményeket emeljenek. Miután az Udzukiban megvacsoráztunk, Mr. Szato azzal a javaslattal állt elő, hogy Korika teaházában folytassuk az estét. Telefonon érdeklődtünk, és megtudtuk tőle, hogy van helye számunkra, átsétáltunk a patinás teaházba. Korika a hallban fogadott bennünket, elegáns pamutingben és hosszú szoknyában, amiből arra következtettünk, hogy egy baráti dzasiki elébe nézünk. Néhány percre eltűnt a konyhában, hogy készítsen nekünk valami harapnivalót a sör mellé, de mint kiderült, csak egyszerű szárított szardíniája volt otthon, amit a gázon sütött meg, hogy ízletesebb legyen. Tudta, hogy elsősorban a társasága miatt jöttünk, nem azért, hogy együnk, és körülugráljanak bennünket. A dzasiki, annak ellenére, hogy Korika néhány dal előadásával a szórakoztatásunkról is gondoskodott, meglehetősen csendesnek, bensőségesnek bizonyult. Korika énekhangját kijomoto módszer alapján képezték, és a kifinomult zenei ízlésű vendégek szerint a koutát is kijomoto-stílusban adta elő. Volt benne valami különös báj — mint amikor egy operaénekes népdalokat énekel. Korika meghívta Kadzuét is, egy idősebb gésatársát, akinek a samiszen volt a specialitása. Kadzue repertoárja kimeríthetetlen volt. Miután samiszenkísérettel elékeltem az összes koutát, amit ismertem, Kadzue átvette tőlem a hangszert, és játszani kezdett. Nem volt olyan kouta, amelyet ne ismert volna. Az egyik szünetben Szato

megkérdezte, hány éves vagyok, mire azt feleltem, hogy a Tigris évében születtem. - En is Tigris vagyok - mondta mosolyogva Kadzue. Ez azt jelenti, hogy akkor hatvanegy évesnek kell lennie, állapítottam meg magamban. (10) Minél idősebbek a gésák, annál szókimondóbbak, és ez alól a szabály alól Kadzue sem volt kivétel. Amikor Kadzue letette a hangszert, Mr. Szato töltött neki egy pohár sört. Elkezdtünk beszélgetni, és Kadzue a férfiakra terelte a szót. Belemelegedtünk a témába, mintha Mr. Szato nem is egyike lett volna azoknak a tipikus japán férfiaknak, akiket kritikus megjegyzéseinkkel illettünk. Kíváncsian és szemmel láthatóan meglepetten hallgatott bennünket. - Még soha nem voltam ilyen boldog és kiegyensúlyozott, mint most - jelentette ki Kadzue. - És tudjátok, miért? Mert nem kell együtt élnem egyetlen dannával sem, aki csak megkeserítené az életemet. Mindaddig, amíg egyedül is boldogulok, semmi szükségem rá, hogy összekössem az életem egy férfival. Ne vegye személyes sértésnek, Szato-szan. Korika egyetértett Kadzuéval. - A házasságban mindig a feleség jár rosszabbul. A férje minden felelőtlenségét és ostobaságát el kell viselnie, mert semmi hatalma nincs, és anyagilag teljesen a férjétől függ. A férfinak lehet felesége, állandó szeretője és alkalmi barátnője, de mikor engedhetne meg magának ilyen szabadságot a nő? Soha. Felháborító igazságtalanság ne vegye személyes sértésnek, Szato-szan. Mr. Szato szó nélkül hallgatta a nők kirohanásait. Hogy mennyire szerették, mi sem bizonyította jobban, mint hogy minderről ilyen nyíltan mertek beszélni a jelenlétében, ugyanakkor mégsem volt semmi személyesség mindabban, amit a férfiakról mondtak, Szato szemmel láthatóan elég kellemetlenül érezte magát - Ha választhatnék, legközelebb vagy férfinak, vagy gésának születnék legszívesebben - folytatta Kadzue. - Csak ők lehetnek igazán szabadok. - Van benne valami - bólintott Korika. - Japánban nem könnyű feleségnek lenni. Micsiko (a Micuba okászanja) szerint az asszonyok sokkal jobban örülnek neki, ha a férjük dzasikin van gésák társaságában, mint ha mixernőkkel vagy titkárnőkkel szórakozik, de szerintem ha egy férfi szeretőt tart, ugyanolyan rossz a feleségének, akár gésa, akár nem gésa az illető. Kadzue szemlátomást kezdett belemelegedni a témába.

Még a művészetek világában is mindig férfiak töltik be a legmagasabb pozíciókat. Vegyük például a samiszenjátékot. Egy nő bármilyen magas szinten mestere a hangszerének, soha nem ismerik el élvonalbeli művésznek. - Ugyan miért tennék? - tódította Korika. - Ez minden területen így van a japán társadalomban. - Ekkor megkérdeztem őket, hogy mit gondolnak a karjúkairól, amely kizárólag nőkből álló társadalmi közösség. A gésák világában, ha jól tudom, a legfelsőbb pozíciókban is nők vannak, próbáltam érvelni. - Ez így is van - ismerte el Korika, majd némi gondolkodás után hozzátette: -De ez távolról sem ellensúlyozza azt a sok hátrányt, amely a nők osztályrésze ebben az országban. - Ekkor Mr. Szato is elérkezettnek látta az időt, hogy egy bókkal bekapcsolódjon a társalgásba. - Itt van például a Micuba okászanja. Ha férfinak született volna, biztosan magas pozícióba kerül, és fontos ember lett volna belőle. Mondjuk, politikus. Igen, biztosan remek politikus lett volna belőle. - Mr. Szatóban nyilván fel sem merült a kérdés, hogy ha így van, miért nem próbálta Micsiko a kapcsolatai és kiváló kommunikációs készsége révén kamatoztatni ilyen irányú képességeit. A dzasiki végeztével Kadzue, Szato és jómagam elbúcsúztunk Korikától, és elindultunk Gion felé. Csodálatos kora nyári éjszaka volt június elején jártunk -, és úgy döntöttünk, hogy átsétálunk a Sidzsó hídon. Mivel Szato nemigen ismerte Giont, azt javasoltam a társaságnak, hogy Kajoko bárjába menjünk. Kajoko maga is gioni gésa volt, de huszonkilenc éves korában visszavonult, és saját bárt nyitott. Japán viszonylatban szokatlanul magas, karcsú nő volt, és a kimonói tökéletesen rám illettek, így többször is kisegített, amikor szükségem volt egy-egy szép ruhára. Amikor megérkeztünk, Kajoko nem volt ott, de az egyik felszolgálója készségesen betessékelt bennünket. Tizenegy óra volt, amikor megérkeztünk, és hajnali kettőig maradtunk. Kadzue egész este oldott és vidám volt, csak a beszélgetés során beállt szünetekben látszott rajta - legfőképpen a szemén -, hogy valójában milyen fáradt.

MÁSODIK RÉSZ

VÁLTOZATOK

A gésák nem olyan ravaszak, mint a politikusok, akik a manipulációikkal szándékosan zűrzavart keltenek, hogy hasznot húzzanak belőle, és így gyarapítsák a vagyonukat. A gésák nemcsak szépek, hanem méltóság tekintetében is felülmúlják a honatyákat. Nagai Kafú:

Ude Kurabe (1937)

IX. A TITOKZATOS GÉSÁK

VIRÁGNEGYEDEK 1976-ban körülbelül tizenhétezer gésát tartottak nyilván Japánban. Vajon hol keressem őket? Mindenekelőtt erre a kérdésre kellett választ kapnom. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy a régi fővárosban, Kiotóban sok gésa él és dolgozik. A kiotói képeslapok többségén vagy egy híresebb templom, vagy a város jelképének tekintett, bájosan mosolygó maikók és gésák láthatók. Vannak olyan képeslapok, amelyeken mindkét motívum egyszerre szerepel - egy maiko, mélyen meghajolva egy szentély bejáratánál -, mintegy dupla adag ízelítőt adva a szemlélőnek az igazi Kiotóból. Gésák azonban Tokióban is vannak, jóllehet, ez az agresszívan modern város már régóta nem gésák képeivel reklámozza magát a nagyvilágban.

A tokiói gésák sok tekintetben különböznek kiotói testvéreiktől. Összeállítottam egy kérdőívet, hogy kiderítsem, milyen regionális különbségek vannak a Japán különböző részein élő gésák között, és meglepően sok eltérést találtam. A gésákat a város jelképeként szeretik és tisztelik Kiotóban, de a több mint tízmilliós Tokióban meglepően kevesen tudnak róluk. A gésák mindenhol közösségekben, úgynevezett hanamacsikban dolgoznak, de az összetartozás mértéke, a közösségi szellem távolról sem egyforma minden hanamacsiban. Kiotóban a gésák általában abban a hanamacsiban élnek, amelyben dolgoznak, egy kis házban vagy lakásban, közel a teaházakhoz, ahol fogadják a vendégeket. Gésanővéreik és a teaházakat vezető anyák ugyancsak itt élnek, és így munkán kívül is gyakran találkoznak és érintkeznek egymással. Tokióban egészen más a helyzet. Jóllehet a gésák itt is egy-egy közösséghez tartoznak, de nem ott élnek, ahova a munkájuk köti őket, és naponta ingáznak a lakásuk és a munkahelyük között. Tokióban összesen húsz gésaközösség működik (Kiotóban mindössze öt). A legismertebb és legelőkelőbb tokiói hanamacsi szinte kizárólag magas rangú politikusokat és befolyásos üzletembereket - a japán társadalom vezetőit - látja vendégül. Japánban mind a pénzügyi, mind a politikai hatalom rendkívül centralizált, és minden Tokióban összpontosul. A két leghíresebb tokiói hanamacsi, a Simbasi és az Akaszaka a város központja, az üzleti és politikai negyed szomszédságában fekszik, és kizárólag gazdag, befolyásos emberek látogatják. Köztudomású, hogy számos, kulisszák mögötti politikai döntés és nagy horderejű üzleti megállapodás születik ezeknek a patinás, elegáns teaházaknak a szalonjaiban, többnyire gésák jelenlétében. Ezt a nemzeti hagyományok szentesítette, bevett gyakorlatot mindenki elfogadja, bár a kifejezés, amellyel utalnak rá macsiai seidzsi (teaházi politizálás) -, ugyanolyan negatív jelentésárnyalatot hordoz, mint nálunk a „kulisszák mögötti politizálás”. (1) Tokióban ugyanakkor számos olyan gésaközösség van, amely távolról sem örvend olyan makulátlan hírnévnek, mint Simbasi és Akaszaka, de erről csak akkor szereztem tudomást, amikor néhány helybeli gésa és törzsvendég segítségével bepillantást nyerhettem a kevésbé rangos hanamacsik életébe is. A japán városok közül Kiotó és Tokió dicsekedhet a legnagyobb és legszínesebb gésapopulációval. A más városokban élő gésákat csihónak, azaz „provinciálisnak” tekintik. A legtöbb japán nagyvárosban vannak hanamacsik, de a gésák száma ezekben a közösségekben drámai módon

lecsökkent az utóbbi évtizedekben, ahogy azt néhány példa segítségével látni fogjuk. Fukuoka, a Kjúsú szigeten fekvő népes város egykor híres volt tüzes, életvidám badzoku gésáiról (badzoku lovas törzseket jelent), ma pedig mindössze nyolcvan gésa dolgozik az egész városban - Kiotóban csak a pontocsói közösségben él ennyi gésa. (2) Vannak olyan városok is, mint például Szaga, a közép-kjúsúi tartomány fővárosa, amelyekből teljesen eltűntek a gésák. Még az egykot virágzó oszakai közösség is (Oszaka ma Japán második legnagyobb városa) szinte teljesen feloszlott, ami jelentős részben annak köszönhető, hogy a gésák szolgáltatásaira igényt tartó vendégeknek mindössze háromnegyed órát kell vonatozniuk „csak egy ugrás” az ingázáshoz szokott japánok számára -, hogy Kiotóba érjenek, ahol a legínyencebb kuncsaft is megtalálhatja a számításait. A kifinomult városi gésatradíciókat tehát mindössze két város, Tokió és Kiotó őrzi, a legnagyobb létszámú gésacsoportok azonban mégsem a nagyvárosokban, hanem a vidéki üdülőközpontokban találhatók. A gyógyvizű források közelébe épített fürdők már évszázadok óta kedvelt és sűrűn látogatott üdülőhelyek Japánban. Az Idzu-félszigeten fekvő, Tokiótól mindössze egyórányi vonatozással elérherő Atami a legnagyobb ilyen üdülőhely, onszen macsi (gyógyvizű forrásra épített fürdőhely) Japánban. Amikor 1976-ban ott jártam, a fürdőváros virágzó gésaközössége több mint hétszáz tagot számlált. Az ilyen üdülőhelyeken működő közösségek tagjait onszen gésának hívják. A korántsem hízelgő jelző arra utal, hogy ezek a gésák szexuális szolgáltatásokta is kaphatók, és művészi képzettségük is sok kívánnivalót hagy maga után. Természetesen az onszen-városokban is szép számmal akadnak kiváló táncosok és muzsikusok, mégis a japánok többsége megvetéssel tekint e közösségek tagjaira. Gyakran olyan elmarasztaló jelzőkkel illetik őket, mint a korobi (ágyas), somben (fürdős) vagy Darumagésák, akik a papírmasé Daruma babához hasonlóan az első érintésre hanyatt esnek. Minél többet megtudtam a gésák világáról, amelyre tökéletesen ráillik a költői virág- és fűzfabirodalom név, annál színesebbnek, változatosabbnak tűnt ez a világ. Fokozatosan vált világossá előttem, mi az oka annak a közkeletű félreértésnek, amely egyenlőségjelet tesz a gésák és a prostitúció közé: az emberek többsége nincs tisztában vele, mennyire összetett és sokrétű a gésatársadalom, és az összes gésát egy kalap alá veszi. Kétségtelen, hogy egy kiotói maiko és egy onszen gésa ugyanúgy az élő gésakultusz része Japánban, de ezen túlmenően semmilyen szempontból nem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük. Amikor elkezdtem behatóan tanulmányozni azokat a tényezőket és jellemző jegyeket - a

régió vagy város, ahol dolgoznak, a hanamacsijuk tekintélye, népszerűsége, múltja és hagyományai stb. -, amelyek alapján megkülönböztethetjük egymástól a különböző rendű és rangú gésákat, világossá vált előttem, hogy rendkívül összetett jelenséggel állok szemben, ezért minden általános érvényű kijelentés a „gésákról” óhatatlanul felületes és félrevezető lenne.

GÉSÁK ÉS FELESÉGEK A virágok és fűzfák mai, modern világa olyan egzotikus kert, amelyet a tradíciók falai vesznek körül, ezért a kívülállók számára szinte teljesen hozzáférhetetlen. Amikor elkezdtem a kutatásaimat, fogalmam sem volt róla, milyen esélyeim vannak, hogy bejussak ebbe a zárt világba, de úgy döntöttem, hogy először Tokióban próbálok szerencsét. Kibéreltem egy kis garzonlakást a fővárosban egy Amerikában élő japán barátom segítségével, akinek a rokonai - az unokahúga és annak a férje - ott laktak a közelben. Gyakran vacsoráztam együtt ezzel a házaspátral, és sokat beszélgettünk. A férfi az egyik vezető tokiói napilap szerkesztője volt. Egy szép, kényelmesen berendezett, de egyáltalán nem hivalkodó házban laktak, egy csendes utcában. Családi hátterüket és képzettségüket tekintve mindketten felső középosztálybeli értelmiségiek voltak. Juriko apja orvos volt. Amikor 1970-ben meghalt, egyetlen gyerekként a lánya örökölte a házát. Amikor férjhez ment, az általános gyakorlattal ellentétben, a férje vette fel az ő családnevét. (3) Korábban éveken át együtt éltek Juriko szüleivel a családi házban. Néhány héttel az apa halála után az anya is elhunyt, így kettesben maradtak a házban. Juriko nagyon szerette a szüleit, ezért sem költözött el soha otthonról, még akkor sem, amikor férjhez ment. A kettős csapás súlya alatt teljesen összeroppant, pedig nem kis feladat hárult rá a társadalmi körökben is jól ismert, köztiszteletnek örvendő apa temetésének megszervezésével. Maga mesélte el nekem, hogy ebben a rendkívül nehéz helyzetben milyen sokat segítettek neki az apja gésa ismerősei. Mivel a gésák jól ismerik a társadalmi etikettet, és a vendégeik jelentős része az idősebb generációhoz tartozik, pontosan tisztában vannak a meglehetősen bonyolult japán temetkezési szokásokkal és az ilyenkor szükséges tennivalókkal. Minden érintettnek megfelelő értesítést kell kiküldeni, a részvétajándékként kapott pénzadományokról pontos nyilvántartást kell készíteni, és meghatározott értékű viszontajándékokról kell gondoskodni azok számára, akik pénzadományban részesítik a

hozzátartozókat a temetési szertartás során. Az apja által patronált híres simbasi közösségből több gésa is Juriko segítségére sietett a temetést megelőző nehéz napokban, hogy méltóképpen eleget tudjon tenni társadalmi kötelezettségeinek. Juriko már korábban is találkozott ezekkel a gésákkal, de ilyen közvetlen kapcsolatba még sohasem került velük. A simbasi gésák évente kétszer ellátogattak a tisztes polgári család otthonába: egyszer január első napjaiban, az újévi ünnepségek során, és egyszer O-bon alkalmával, a buddhista fesztivál idején, amelyet nyár közepén rendeznek a hívők az ősök szellemeinek tiszteletére. Ez a két ünnepkör, amely nagyjából két egyenlő részre osztja a japán naptári évet, ragyogó alkalom arra, hogy az emberek kölcsönösen megajándékozzák egymást. A gésák is minden évben ajándékokkal jöttek Jurikóék házába, amelyeket nem a pártfogójuknak, hanem a feleségének hoztak: finom szövésű zsebkendőket, illatos szappanokat, cukorkülönlegességeket, egy darab drága selyemszövetet. Juriko anyja a nappaliban fogadta a gésákat, és a rövid, de szívélyes vendéglátás során az alábbiakhoz hasonló, kölcsönösen udvarias szavakkal köszöntötték egymást: Gésák: Köszönjük (önnek), hogy a férje oly bőkezűen támogatta házunkat az elmúlt év során. Mrs. S.: Hálával tartozom önöknek, amiért olyan nagyszerűen ellátták a feladatukat, és ezzel nagy szolgálatot tettek (nekem).

Néhány percnyi udvarias csevegést követően a gésák búcsút vettek a házigazdától, és folytatták zarándokútjukat a következő rangos törzsvendég házához, ahol hasonló jókívánságokkal és ajándékokkal kedveskedtek a háziasszonynak. E hagyomány szentesítette látogatások alkalmával a japán nők két olyan típusa - a gésa és a feleség - találkozik egymással a társadalmi etikett előírta keretek között, akiket az emberek hajlamosak élesen szembeállítani egymással. A gésák tisztelettel köszöntik pártfogójuk feleségét, ő pedig udvariasan fogadja a köszönetnyilvánítást, és ugyanúgy kifejezi háláját a látogatóknak, mint azon munkatársak, feljebbvalók vagy beosztottak esetében tenné, akik hozzájárultak a férje szakmai és társadalmi előmeneteléhez. A japán családok magánélete és az azt körülvevő társa-dalom, illetve közélet között húzódó határvonal még ma is létezik, jóllehet már korántsem olyan éles, mint egykor volt. A gésák és a feleségek pedig e határvonal két szemben álló oldalán állnak, és így is tekintenek egymásra.

Japánban, társadalmi szerepük szerint, a feleségek elsődleges feladata az, hogy otthont biztosítsanak férjük és gyermekeik számára. Egy asszonytól senki nem várja el, hogy társasági életet éljen a férje kollégáival - ez a sok tekintetben igen fontos tevékenység kizárólag a férfi dolga. A társadalmi szférában a nők szerepét a gésák (vagy mai megfelelőik, a bárok felszolgálónői) veszik át. A japán nők közül sokan tökéletesen tisztában vannak vele, hogy asszonyként pontosan a gésákéval ellentétes társadalmi szerepkört kell betölteniük. Ezt a szembenállást azonban inkább komplementer viszonyként értelmezik, mint a női munkamegosztás megnyilvánulását, és ez mindkét fél számára értelmetlenné tesz mindenfajta féltékenységet, hiszen eltérő szerepeik miatt semmilyen tekintetben nem riválisai egymásnak. Ez az ellentétektől mentes komplementaritás gyakran felmerülő téma volt a beszélgetések során, amelyeket a gésákat rendszeresen patronáló férfiak házastársaival folytattam. Egy amerikai vagy európai asszony biztosan másként viszonyulna egy ilyen helyzethez - fenyegetve vagy sértve érezné magát, és felháborodva elvetné még a gondolatát is, hogy a férjét egy másik nő kísérje el társasági összejövetelekre, apróbb szolgálatokat tegyen neki, vagy adott esetben szexuális kapcsolatot létesítsen vele. Ezek a tevékenységek ugyanis az európai és amerikai kultúrában a feleség hagyományos szerepköréhez kötődnek, és ha egy másik nő venné át őket, ez alapjaiban fenyegetné a házastársi pozícióit. Vajon a japán nők miért nem tulajdonítanak ekkora jelentőséget ezeknek a kapcsolatoknak? A válasz, korántsem meglepő módon, a japán házasság és a nők házastársi státusának kulturális meghatározottságában rejlik. A nyugati országokban uralkodó szemlélettel ellentétben Japánban a házasság nem a romantikus szerelem és az ideális partnerek kapcsolatának társadalmilag szentesített beteljesülése, hanem olyan társadalmi elvárás, amelynek - a nagykorúság elérését követően - mindenkinek eleget kell tennie. Manapság Japánban is egyre többet hallani a „szerelmi házasságról” mint a hagyományos „megrendezett házasság” ellentétéről, de valójában ezek a kategóriák nem különülnek el ilyen élesen egymástól. Az esetek többségében még a szerelmi kapcsolatban álló jegyespárok is az ismeretség valamely fázisában igénybe veszik egy közvetítő szolgáltatásait. Természetesen Japánban is előnyt jelent, ha a férj és a feleség kölcsönösen vonzódik egymáshoz, de a románc távolról sem meghatározó feltétele a sikeres házasságnak. A házasság tátsadalmi szempontból a felnőtté válás egyik első és legfontosabb lépése. Ha valaki nem teszi meg idejében ezt a döntő lépést,

azt óhatatlanul különcnek nyilvánítják, aki szembehelyezkedik a társadalmi normákkal. Mivel a nők társadalmi helyzete elsősorban a feleség és az anya szerepéhez kötődik, ha egy felnőtt nő egyedülálló marad, ezt sokkal inkább szociális anomáliának tekintik, mint a férfiak esetében, akik számára a férj- és az apaszerep korántsem ilyen meghatározó. A házassághoz természetesen hozzátartozik a gyermekek nemzése és felnevelése is. A fiatal nők többsége a házasságkötést követően rövid időn belül teherbe esik. Amikor megszületik a gyereke, minden figyelmét neki szenteli, és az anyaszerep teljesen háttérbe szorítja a korábban domináns feleségszerepet. A japán házasságokra egyébként sem jellemző romantikus érzelmek még inkább homályba vesznek, amikor a gyermek vagy gyermekek születését követően már a térj is „mamának” kezdi szólítani a feleségét.

FELESÉG KONTRA GÉSA Az amerikai nők egyenjogúságához viszonyítva egy középosztálybeli japán nő életét és mozgásterét tökéletesen behatárolja az otthon és a háztartás. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy feleségként és anyaként a japán nő maximális társadalmi elismerésben részesül. Köztudott, hogy a japán férjek az egész fizetésüket átadják a feleségüknek, mert a családi költségvetés elkészítése és a család pénzügyeinek intézése az ő feladata és felelőssége. A férj a jövedelméből csak annyit tekinthet a magáénak, amennyit személyes kiadásai fedezésére visszakap a feleségétől. Lehet, hogy az otthon és a háztartás csupán egy kicsiny és sok tekintetben korlátozott birodalom, de ennek határain belül a japán asszony hatalma és tekintélye olyan megingathatatlan, mint akármely elnök-vezérigazgatóé egy multinacionális cég élén. A férje munkájával kapcsolatos külvilág semmilyen befolyással nincs erre a mikrovilágra, és senki nem várja el tőle, hogy járatos legyen a szórakoztatás művészetében. Társasági összejövetelek során a japán teleség részéről inkább az a helyes magatartás, ha szerényen meghúzódik a háttérben. A gésák a nőiességnek éppen azokat a vonásait testesítik meg, amelyek a feleség szerepköréből hiányoznak. Ahol a feleség szerény és visszahúzódó, ott a gésa merész és provokatív. Társaságban a feleség

hallgatag és tartózkodó, a gésa beszédes és szellemes. A feleségnek nem kell feltétlenül vonzónak és érzékinek lennie, a gésánál azonban függetlenül attól, hogy megkapható-e vagy sem - elengedhetetlen a szexuális vonzerő, amely kívánatossá teszi a férfiak szemében. A feleség szinte kizárólag az otthonnak és a családnak él, a gésának nincsenek ilyen természetű kötődései. A két női szerep közti különbségek ismetetében nem nehéz belátni, hogy a gésafeleség önellentmondás lenne. A feleségek és a gésák megélhetését egyaránt a férfiakkal - mint férjjel, illetve vendéggel vagy pártfogóval - való kapcsolatuk biztosítja. A női szerepek kizárólagosságával szemben a férfiak szabadon mozoghatnak mindkét szférában. Jogosan feltételezhetnénk, hogy ez az egyoldalú mozgásszabadság kölcsönösen féltékenységet szül a nők e két különböző funkciót ellátó csoportjának tagjai között, a gyakorlatban azonban ez igen titkán fordul elő. Szinte elképzelhetetlen, hogy a gésa, akinek minden cselekedetét szigorú szakmai-etikai szabályrendszer írja elő, válásra ösztönözve pártfogóját, megpróbáljon a feleség helyébe lépni. Ennek megfelelően a feleséget joggal aggaszthatja, ha a férje bárpincérnővel vagy titkárnővel létesít szerelmi viszonyt, de ha gésa a szeretője, semmi ok a féltékenységre - nincs mitől komolyan tartani. A karjúkai szolgáltatásait rendszeresen igénybe vevő japán férfiak közül csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy gésa szeretőt tartsanak. És bár az esetek többségében egy gésának csupán egy pártfogója van, akivel tartósan intim kapcsolatot tart fenn, mindent megtesz azért, hogy kiépítsen magának egy olyan vendégekből álló, megbízható „vevőkört”, amelynek tagjai biztosítják számára a rendszeres elfoglaltságot, és pártolják művészi fellépéseit. Más szóval, lehet számtalan törzsvendége, de pártfogója csak egy. Juriko kizártnak tartotta, hogy apjának szeretője lett volna. Még ha a férfi akart volna is egyet, túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy randevúzzon, de a gésák körében nagyon népszerű és szívesen látott vendég volt. Juriko fájlalta, hogy már nem él, és nem tud elvinni engem a Simbasiba, hogy megismerjem a kedvenc gésáit. Amikot elmondtam Jurikónak, hogy sokak véleménye szerint a gésák ma már semmiben sem különböznek a többi dolgozó nőtől, kijelentette, hogy ez nem igaz. Szerinte a gésák a társadalmi megítélés szerint még a szórakoztatóiparon belül is meglehetősen alacsonyrendű munkát végeznek, tekintettel arra, hogy tevékeny ségüket, ha nem is nyíltan,

Jellegzetes kiotói képeslap: két maiko egy

de mégis összefüggésbe hozzák a szexuális szolgáltatásokkal. Ugyanakkor a gésák a szó igazi értelmében művészek, és az általuk is képviselt előadó-művészeteket a japán társadalom igen nagyra becsüli. Ugyanazokat a klasszikus táncokat és zenei műfajokat, amelyekben a gésák jártasak, egy megtelelő nevelésben részesülő középosztálybeli lánynak is illik bizonyos szinten elsajátítani. A gésák tehát társadalmi pozíciójukat tekintve egyfelől alacsonyabban, másfelől magasabban állnak, mint a közönséges dolgozó nők. Éppen ezétt nem könnyű a gésákat tátsadalmi szerepük és a munkájuk rangja alapján előre gyártott kategóriákba sorolni. A gésáknak van országos érdek-képviseleti szervezetük, amely úgy próbált fokozott társadalmi elismertséget kivívni a szakmának, hogy eltussolta a gésák tevékenységének kevésbé hízelgő tészét, és úgy állította be, mintha ez a tevékenység semmiben sem különbözne a napi nyolc órában dolgozó titkárnők munkájától. (4) A kampány ma is változatlan erővel folyik, de az embereket nem könnyű meggyőzni arról, aminek az ellenkezőjét vélik igaznak. Olyan spekulációkról is hallottam, amelyek szerint a jövőben a gésák tevékenységéből teljesen kiküszöbölnek minden erotikus elemet, és állami támogatásban tészesítik a művészetüket, hogy teljes jogú előadóművészi státusba ketülhessenek. Sokan úgy vélik, ez az egyetlen módja, hogy a gésák méltóképpen megőrizhessék hagyományaikat. Nincs kizárva, hogy ez a jövő útja, de az az érzésem, hogy az állami támogatásból fenntartott virág- és fűzfabirodalom a modern japán kultúra legkülönösebb és legellentmondásosabb képződménye lesz. Az „olcsó” szolgáltatásaik miatt lenézett és magas színvonalú, kifinomult művészetükért méltán tisztelt gésák társadalmi szerepük kettősségénél fogva ma sem kevésbé sajátos és titokzatos képviselői a japán kultúrának, mint az elmúlt évszázadokban voltak. Ez a kettősség azonban távolról sem ellentmondásos, hiszen a gésák szerepéből adódik, és a kezdetektől fogva szerves része a gésakultusznak. Ha valaki tisztán társadalmi-gazdasági szempontból közelíti meg a gésák világát, jogosan mondhatja, hogy az értékskála alsó fokán elhelyezkedő fürdővárosi gésák esetében az alacsonyrendű elem dominál. Ugyanakkor a legmagasabb rangú közösségek - mint például Simbasi vagy Pontocsó - tagjai sokrétű és kifinomult művészetükkel a gésák világának és tevékenységének legértékesebb tulajdonságait képviselik. Ennek ellenére az olcsóság és az igényesség, a lenézés és a megbecsülés kiküszöbölhetetlen kettőssége a virág- és fűzfabirodalom minden szintjén jelen van - az onszen-városok mindenre kapható gésáitól a legpatinásabb kiotói teaházakig. Vajon joggal büszkélkedik a japán férfi azzal, hogy bejáratos a gésák világába? És vajon

habozás nélkül meghívná a Japánba látogató angol királynőt egy reprezentatív gésafogadásra? Minden bizonnyal. És vajon szeretné-e ugyanez az ember, hogy a lányából gésa legyen? Aligha.

SZOLGÁLTATÁS A gésák életének egyik legmeghökkentőbb vonása az a tény, hogy nem mennek férjhez. Annak ellenére, hogy kétségtelenül ők a japán nőideál megtestesítői, nem követik azt az utat, amelyet mint egyedül üdvözítőt, a társadalmi szokásrend kijelöl a nők számára, és amely a japán nők 98 százalékának meghatározza az életét. Család helyett a gésák női közösségekben élnek, fogadott anyáik és nővéreik között. A terminológia a kolostori apácaközösségeket idézi, és valóban, bármennyire meghökkentőnek tűnik is első hallásra a párhuzam, a gésák élete, a „normális”, családban élő, azaz feleség- és anyaszerepet vállaló nőkével összehasonlítva, sok tekintetben hasonló az apácákéhoz. Mindkét társadalmi csoport marginális, és mindkét típusú közösség tagjairól olyan, az életnagyságot lényegesen meghaladó ideálkép uralkodik a társadalom tudatában, amely az átlagember szemében óhatatlanul érdekessé, egzotikussá teszi őket. Számos esetben előfordult, hogy visszavonult gésák időskorukban buddhista kolostorok közösségeihez csatlakoztak. (5) Ebben a japánok számára nincs semmi különös vagy kivetnivaló. A gésák által megtestesített nőiesség imázsa meglehetősen sokrétű. Bát a tevékenységük jellegét és funkcióját tekintve a szolgáltatóiparba tattozik, mi sem áll távolabb tőlük, mint a szolgai alázatosság. A domináns férfit feltétel nélkül, alázatosan kiszolgáló gésa képe olyan abszurd sztereotípia, amely csakis Japánon kivül születhetett meg egy másik kultúra torzító tükrében. Az sem igaz, hogy a gésák idealizált pincérnők lennének. A teaházakban rendezett fogadásokon az ételek felszolgálása a szolgálólányok dolga. A szaké kitöltése a vendég számára az egyetlen ténylegesen felszolgálás jellegű mozzanata a gésák tevékenységének, de ez is inkább rituális, mint funkcionális aktus. Hogy mennyire az, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a vendégeknek az etikett szerint okvetlenül viszonozniuk kell az udvarias gesztust. Japánban a személyes kommunikáció során az emberek vagy feljebbvalókkal (a feljebbvaló, azaz superior szó szerint azt jelenti: valakinek a szeme fölött), vagy alacsonyabb rangú személyekkel (alacsonyabb rangú, azaz inferior azt jelenti, valakinek a szeme alatt) érintkeznek. Ritkán fordul elő, hogy valaki minden tekintetben egyenrangú féllel találkozzon. Nem véletlen, hogy nincs olyan szó a japán nyelvben, amely azt jelentené, hogy „valakinek a szemével egy magasságban”. Ugyanakkor az alacsonyabb és magasabb rang közötti különbség korántsem minden esetben egyértelmű, hiszen e kategóriák finoman árnyalt hierarchiákban érvényesülnek.

Ezek a finom árnyalatok határozzák meg a házigazda és a vendégek közötti szertartásos viszonyt is. A japán etikett előírja, hogy a házigazdának úgy kell bánnia a vendégével, mintha az minden tekintetben előbbre való lenne nála. A díszvendéget megillető főhelyre kell ültetnie őt, elsőként neki kell felszolgálni az ételt és az italt, és megfelelő udvariassági formulákkal is ki kell fejeznie a vendég iránt érzett megbecsülését. (6) Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a gésáknak házigazdához méltó módon kell viselkedniük a vendégeikkel, akiket minden esetben okjakuszamának, azaz nagybecsű vendégnek tekintenek. A házigazda legfontosabb feladata az, hogy megfelelő kikapcsolódásról és szórakozásról gondoskodjon a vendége számára. Ha megkérdeznénk egy gésát, hogy mi is pontosan a feladata egy fogadáson, feltehetően ugyanezt mondaná, ha nem is ebben a megfogalmazásban. Ahogy egy angolul jól beszélő akaszakai gésa írta: „Mi ugyanazt a szerepet töltjük be, mint az olaj a motorban: gondoskodunk róla, hogy a fogadásokon minden simán és zökkenőmentesen menjen.” (7) A gésáktól, akik nem felszolgálóként, hanem házigazdái minőségben vannak jelen egy fogadáson, elvárják, hogy eredetiek, szellemesek és kezdeményezők legyenek, amikor a vendégek szórakoztatásáról gondoskodnak. Tudniuk kell, hogyan vonjanak be a társalgásba zárkózott, visszahúzódó vendégeket, hogyan tereljék a beszélgetést olyan témákra, amelyekről tudják, hogy érdeklik a meghívottakat, és pontosan érzékelniük kell az összejövetel hangulatának alakulását, hogy megfelelő módon és időben közbe tudjanak lépni. Alázatossággal és szolgálatkészséggel ezeket a feladatokat nem lehet ellátni. Tapasztalatom szerint a gésák többsége rendkívül higgadt és magabiztos nő, és többek között ez a tulajdonságuk különbözteti meg őket a legmarkánsabban a bárokban dolgozó pincérnőktől, akik sok esetben női méltóságukat feladva, cinikus szolgálatkészséggel állnak szinte minden tekintetben a férfiak rendelkezésére. A gésa és vendége közötti viszony kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapul, és sokkal kevésbé egyoldalú, mint a férfi-nő kapcsolatok többsége Japánban. A gésa aszerint bánik a vendégeivel, ahogyan azok bánnak vele, az idősebb gésákkal szemben pedig még a legrangosabb vendég sem engedhet meg magának semmiféle tiszteletlenséget. A gésák tehát ilyen értelemben is a nőiesség megtestesítői, annak ellenére, hogy a viselkedésükben nyoma sincs annak a félénkségnek és alázatosságnak, amelyet a japán nők általánosan jellemző tulajdonságának vélnek. A bájos, szelíd, behízelgő modorú nőket Jamato nadesikónak (hazai vadszegfű) hívják. Ilyen finom, törékeny virágok

nemigen nőnek a virág- és fűzfabirodalomban. Ezért is sokkal találóbb szimbóluma a gésáknak a fűzfa (a r j ú a karjúkaiból). A fűzfához hasonlóan a gésáknak, attól függően, hogy mit rendel számukra a sors, és milyen vendégekkel hozza őket össze a jó vagy balszerencse, minden irányban hajlékonynak kell lenniük. A rugalmasság mellett azonban a gésák köztudomásúan lojálisak is - hűségesen kitartanak szeretett és tisztelt pártfogóik mellett. E tulajdonságok birtokában nem csoda, ha egy simbasi gésa számára mi sem természetesebb, mint hogy minden tőle telhető segítséget megadjon elhunyt pártfogója felnőtt lányának, hogy az ebben a nehéz helyzetben is méltóképpen eleget tehessen társadalmi kötelezettségének. Japánban mindenkinek megvan a maga önálló véleménye a gésákról, függetlenül attól, hogy van-e személyes tapasztalata ezen a téren. Erről több ízben is volt alkalmam megbizonyosodni. Számomra ezekből a benyomásokból, észrevételekből, véleményekből és előítéletekből állt össze az a kép, amely a japán társadalmi köztudatban él a gésákról. Egy felső középosztálybeli háziasszony, Juriko révén a gésák egyik olyan tulajdonságát is megismertem, amely a belső szemlélő számára talán rejtve maradt volna. A gésák és a feleségek viszonya és az általuk megtestesített társadalmi szerepek tipikusan férfiszempontú szembeállítása akkor vált világossá számomra, amikor Juriko elmesélte, milyen kapcsolatban állt a családja a simbasi gésákkal. Korábbi tapasztalataimnak és újonnan szerzett információimnak birtokában csak ekkor kezdtem sejteni, hogy valójában milyen sokrétű és bonyolult jelenség a gésák világa a modern Japánban.

Edo hatalmas metropolisát sűrűn behálózzák a vízi utak és csatornák, és bármerre folynak, mindenhol gésaházak lábát mossák. Janagibasiban a gésák versengve virágoznak, mint kankalinok a kerrben. A sakkjáték szerelmesei Tacsibana-csóba mennek, ahol a gésák oly mennyeien muzsikálnak, minr maga Benten istennő, szépségük pedig a mesés Lady Komacsit idézi. Rjútei Tanehiko: Geisa tora no maki*

*Tacsibana-csó (a mai Nihonbasi Sancsóme) egyike volr azoknak a negyedeknek Tokióban, ahol először léptek fel hivatásos táncosnők (odoriko). Erre ural a szövegben Benten, a zene és a ránc isrennőjének megidézése. Lady Komacsi népszerű költő volt a Heiankorszakban, az ő alakját később a hagyomány a női szépséggel azonosította.

X. AKASZAKA TÜNDÖKLÉSE

VERSENGŐ VIRÁGZÁS Az 1830-as években, Tanehiko románcának keletkezése idején Edo (a mai Tokió) nyolc városnegyedében éltek gésaközösségek. (1) E hanamacsik között Janagibasi (Fűzfahíd) volt a legelegánsabb. A mai Tokió két leghíresebb közössége - Simbasi és Akaszaka - ekkor még nem is létezett. Az 1830 és 1880 között eltelt fél évszázad során Edo/Tokió gésanépessége meghatszorozódott (nem egész kétszázról körülbelül ezerkétszázra nőtt). Az ebben az időszakban létrejött Simbasi hanamacsi páratlanul rövid idő alatt meghódította a fővárost, és 1880-ra már Janagibasival versengett a legrangosabb közösség címéért. A Tokjo gijó (Tokiói gésa: igazi románc) magazin szponzorálta 1882-ben rendezett átfogó közvélemény-kutatás eredménye is ezt a két közösséget hozta ki elsőnek a rangsorban. Akaszaka szintén szerepel a kimutatásban, de meglehetősen hátul kullog a rangsorban: hátulról a második az ötödik osztályban. „Akaszakában a nők mindent megtesznek, hogy gésának adják ki magukat, de valójában közönséges prostituáltak, akiknek még engedélyük sincs, hogy űzhessék az ipart.” Minden jel szerint Simbasi volt a legnépszerűbb gésanegyed, amely a Meidzsi-kormány Tokióba településétől fogva élvezte az állami vezetők pártfogását. Amikor a kormány az új fővárosba költözött, a kiotói gésák közül sokan követték előkelő pártfogóikat, és csatlakoztak a rangosabb tokiói közösségekhez. Többségük Simbasiban nyitotta meg az üzletét - ez a vállalkozási forma volt a kiotói teaházak tokiói megfelelője. (2) A kormánytisztviselők pártfogása, amely nélkül a századfordulótól kezdve egyetlen első osztályú hanamacsi sem jöhetett volna létre Tokióban, immár száz éve biztosítja Simbasi vezető helyét a fővárosi közösségek sorában. Tekintettel a gésák és a vezető politikusok közötti szoros

kapcsolatra, érthető, hogy bizonyos politikai körök nemcsak más gésákat és teaházakat, hanem különböző hanamacsikat is pártfogolnak. A fővárosi virágnegyedek e szerint hervadnak vagy virágoznak. Simbasit ma a megfontolt, konzervatív politikusok törzshelyeként tartják számon, de a megalakulását követően, az 1870-es években főként az új rezsim fiatal reformpolitikusait vonzotta, aki számára Janagibasi Edo és a régi világ jelképe volt. Akaszaka is hasonló sorsfordulónak köszönhette felemelkedését: a megszállást követő időszakban hatalomra került új politikai pártok - az új generáció fiatal képviselői - virágoztatták fel az addig meglehetősen kétes hírű közösséget, és tették egyenrangúvá Simbasival anélkül, hogy ez utóbbi - már hosszú ideje a legrangosabb negyedet elhanyagolták volna. Ma a főváros lakói Akaszakát tekintik a legmodernebb, legdrágább és legelőkelőbb hanamacsinak Tokióban. Törzsközönségét elsősorban a Liberális Demokrata Párt politikusai és más magas rangú köztisztviselők alkotják, akik a reprezentációs alapból fedezik borsos számláikat. 1975ben 267 gésát tartottak nyilván az akaszakai kenbanban. A gésák átlagéletkora ebben a hanamacsiban a legalacsonyabb az egész fővárosban. A gésák átlagéletkora a legutóbbi országos szintű kimutatás szerint körülbelül negyven év, ezzel szemben az akaszakai gésáké hosszú ideje harminc körül mozog. A gésák szerint minden hanamacsinak van egy sajátos erénye: Akaszaka esetében ez éppen a közösség tagjainak fiatalsága és sikkessége. Amikor a gésák stílusát értékeljük, nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ezt csakis a virág- és fűzfabirodalom határain belül megengedett variációs lehetőségek tükrében tehetjük. Az egyes gésanegyedek közötti különbségek csakis ebben a meghatározott összefüggésrendszerben mutatkoznak meg igazán, és nyerik el tényleges jelentőségüket. Ez azt jelenti, hogy még a köztudomásúan sikkes akaszakai gésáknak is kimonót kell viselniük, amikor „dolgoznak”, így sajátos eleganciájukat a hagyományos japán viselet meghatározta igen szűk keretek között kell érvényesíteniük. A hagyományos női viselet, a kimonó alakja, hossza és szabása országszerte egységes. A mai előírások szerint a felnőtt nők ehhez csupán egy alsó kimonót vehetnek fel (amiből mindössze a fehér selyemgallér széle látható a kimonó alatt). A kimonó ujja körülbelül a csuklóig érhet, és olyan bőnek kell lennie, hogy vízszintesen kinyújtott karral az alja a derékkal egy magasságban legyen. Maga a ruha egyszerű, minden formázás, bevarrás és húzás

nélküli köntös, amelynek két szárnyát hosszú, elasztikus övekkel rögzítik a derékon és a csípőn, és amelynek végső tartását és formáját egy erősebb anyagból készült széles, díszített öv, az obi adja meg. Magát az obit vékony zsinó (obidzsime) rögzíti, melyet az öv belső felén lévő hurkon fűznek át. A hagyomány szentesítette gésaöltözéknek ezek a legfontosabb darabjai, amelyek számán, szabásán és helyzetén nem lehet változtatni. Az ujj nélküli kimonó például elképzelhetetlen a japánok számára. Ez az oka, hogy a kimonódivatban csupán a díszítésmintákkal és a színekkel kísérleteznek, ha új „viseletet” akarnak divatba hozni. Az 1970-es években meghonosított új kimonódivat a világos pasztellszíneket részesítette előnyben, és kiküszöbölte az ujjak és a szegély díszítését. Ez szöges ellentéte volt a korábban uralkodó módinak, amelyet dúsan felrakott mély színek és gazdag virágminták jellemeztek. Ráadásul, a hosszú ideje uralkodó hagyománnyal ellentétben, amely előírta, hogy az obi színe éles kontrasztban álljon a kimonó színével, a nők a pasztellszínű ruhákhoz ugyanilyen öveket kezdtek hordani. Ezt a szokatlan együttest először az akaszakai gésákon láttam. Körülbelül két év kellett hozzá, hogy az új kimonódivat elterjedjen a többi gésanegyedben is, és még ennél is több időre volt szükség, hogy meghódítsa a főváros hölgylakosságát. Bármi legyen is az utolsó szó a kimonódivat világában, azt nagy valószínűséggel az akaszakai gésák mondják ki, mégpedig divatdiktátorokhoz méltó magabiztossággal. Temészetesen nem mindenki van azon a véleményen, hogy Akaszaka a legelegánsabb gésanegyed Tokióban. „Lehet, hogy fiatalok, és divatosan öltöznek - jelentette ki megvető ajakbiggyesztéssel egy idősödő simbasi gésa -, de a tánchoz annyit se konyítanak, mint egy lajhár.” Egy alkalommal okászanom és Icsiume társaságában részt vettem egy akaszakai fogadáson, ahol a vendégek megkértek rá, hogy játsszam néhány dalt a samiszenen. A teaház úrnője szégyenkezve vallotta be, hogy nincs egyetlen hangszer sem a házban. A kiotói vagy a simbasihoz hasonló konzervatív tokiói teaházakban legalább két-három rendszeresen felhangolt samiszent tartanak készenlétben az ilyen esetekre, amikor egy gésának a vendégek kérésére spontán kell játszania. Akaszaka vendégei nyilván nem szoktak ilyen kérésekkel előállni, és ez sokat elárul az ízlésükről és az igényeikről. Ez is bizonyítja, milyen nagymértékben meghatározzák az egyes gésanegyedek profilját és szolgáltatásaik jellegét a közösségeket vagy teaházakat pártfogoló vendégek. Ha a vendégeket nem érdekli különösebben a tánc vagy a samiszenmuzsika, a gésákat semmi nem ösztönzi arra, hogy magasabb szinten is elsajátítsák ezeket a művészeteket.

Mivel vezető politikusok és üzletemberek gyakran viszik rangos vendégeiket Akaszakába szórakozni, itt is van néhány idősebb gésa, aki jártas a zenében és a táncművészetben, és alkalomadtán képes előadni egy-egy mutatós darabot. Ezek a számok azonban csupán rövidített változatai az eredeti daraboknak, és az embernek az az érzése, csupán azért adják elő őket, hogy egy kis ízelítőt (amennyi még nem fekszi meg a gyomrukat) adjanak a vendégeknek a szórakoztatás „hagyományos” japán művészetének reprezentatív műfajaiból. Ezekben az előadásokban azonban nincs spontaneitás - a gésák ilyenkor magukkal hozzák hangszereiket.

AKASZAKA: ELŐÍTÉLET ÉS PRESZTÍZS

Demográfiai kitekintés Amikor elkezdtem a kutatásaimat Tokióban, csak annyit tudtam Akaszakáról, hogy a főváros egyik leghíresebb gésanegyede. 1975 augusztusában, egy esős délután jutottam el az Akaszaka kenban apró irodájába egy eldugott kis mellékutcában, ahol alkalmam volt feltenni néhány kérdést Mr. Vatanabénak, az Akaszaka Gésaszövetség titkárának. Első ránézésre senki nem gondolra volna, hogy ez a dohos, sötét kis szoba a nagy hírű akaszakai gésaközösség regisztrációs irodája. Csak sokkal később - számos, különböző kenbanban készített hasonló interjút követően - bizonyosodtam meg felőle, hogy minden ilyen iroda egyformán igénytelen és elhanyagolt. Az irodákban dolgozó titkárok ugyancsak sok tekintetben hasonlítottak egymásra. Többségükben ötven feletti, korosodó férfiak voltak, akiknek külseje és modora még megőrzött valamit egykori, jobb napokat látott énjükből, és akik szemmel látható elégedettséggel nyugtázták, hogy valakit komolyan érdekel a véleményük, az emlékeik és mindaz az ezoterikus tudás, amelyre jobbára szertelen ifjúságuk viharos éveiben tettek szert a főváros híres vagy hírhedt vigalmi negyedeiben. A regisztrációs irodákban kapott információkból egyértelműen kiderült, hogy az akaszakai gésanépesség már jó ideje csökkenőben van. 1975-ben összesen 267 gésa élt a negyedben, szemben az 1960-ban regisztrált 300as létszámmal. Bár az 1960-as években - a robbanásszerű gazdasági fejlődés idején - a legtöbb gésanegyedben némi népességnövekedés volt tapasztalható, ezt az átmeneti fellendülést a hetvenes évek közepére sok hanamacsiban 20-30 százalékos létszámcsökkenés követte.

Sokan - éppen ezekre az adatokra hivatkozva - állítják, hogy a gésáknak előbb-utóbb végérvényesen bealkonyul. Ezeket a jóslatokat már Japánba utazásom előtt is ismertem, és nemegyszer megfordult a fejemben, hogy talán én leszek a gésák világának Margaret Meadje, aki megörökíti az utókornak egy kiveszőben lévő szubkultúra különös szokásait. Ezek az ábrándjaim azonban egy csapásra szertefoszlottak, amint megvizsgáltam a gésanépesség múltbeli alakulását ábrázoló grafikont, amelyet mellékelek.

Bár a gésaközösségek már soha nem lesznek olyan népesek, mint a kultusz fénykorában voltak (az 1920-as években körülbelül nyolcvanezer gésa élt Japánban), életképességüket bizonyítja, hogy a második világháború után gyakorlatilag a nulláról rendezték újra soraikat, ugyanis 1944-ben minden éjjeli mulatót, vendéglőt, teaházat és gésaházat bezártak, a gésákat pedig gyári munkára kötelezték a hadiipart kiszolgáló üzemekben. 1945 októberében, amikor a szövetségesek megkezdték Japán megszállását, a gésáknak újra engedélyezték, hogy munkába álljanak, de a tilalmi időben olyan sokan vidékre költöztek, vagy más munkát találtak, hogy évekbe telt, amíg a gésaközösségek ismét feltöltődtek. A háború végére az egész gésatársadalom darabjaira hullott. Az a néhány teaház is, amely 1945-ben meg tudta nyitni kapuit a vendégek előtt, többnyire csak „házi gésákat” (ucsi geisa) alkalmazott, azaz olyan nőket, akik csak abban a házban dolgoztak, ahol éltek, és a kenban közvetítésével nem vállaltak munkát más vendéglátó-ipari egységekben. A virág- és fűzfabirodalom a háború végére teljesen elhervadt, és 1945ben úgy látszott, semmi esélye, hogy feltámadjon, és újra kivirágozzon.

Ennek ellenére meglepő gyorsasággal újraéledt, olyannyira, hogy 1948ban a simbasi gésák már a hagyományos, korábban minden évben megrendezett táncfesztivált, az Adzuma odoit is meg tudták tartani. Igaz, hogy 1947-ben a fővárosban mindössze 1695 gésa dolgozott, az egész országban is csupán 2478-at sikerült regisztrálni (3), de az kétségtelenül bebizonyosodott, nem volt igazuk azoknak, akik megkongatták a vészharangot a virág- és fűzfabirodalom fölött. Fegyelem büntetés nélkül A modern gésatársadalom elismerésre méltó gyorsasággal és hatékonysággal épült újjá romjaiból a háborút követő években. Mégis sokan vannak, akik azt állítják, hogy a szolgáltatások színvonala már nem a régi. A minarai, az új gésáknak a megfigyelésen alapuló tanulásra szánt kiképzési ideje Akaszakában átlagosan mindössze hat hónap. A tanulóidő ilyen mértékű lerövidülésén a külföldiek csodálkoznak a legjobban, akiket japán barátaik biztosítottak róla, hogy - a hazájukban általánosan elterjedt nézettel ellentétben - a gésák előadóművészek, akik gyermekkoruktól következetesen és módszeresen készülnek hivatásukra, és hosszú éveken át magas színvonalú képzésben részesülnek. Valójában a gyermekmunkára vonatkozó modern japán tötvények tiltják azt a kemény kiképzést, amelyben a gésatanoncok a második világháború előtt részesültek. A ma hatvanas éveikben járó, idősebb gésanemzedék tagjainak serdülőkora teljesen más volt, mint azoké a fiatal nőké, akik manapság ezt a hivatást választják. Nemritkán már tizenegy-tizenkét éves korukban gésaházakba kerültek, és éveken át cselédként vagy szolgálóként dolgoztak a gésák és az „anyák” fennhatósága alatt, mielőtt tizennégytizenöt éves korukban tanonccá fogadták őket. A teljes gésastátus elnyeréséig még további négy-öt évig kellett tanulniuk. A legtöbb lány már betöltötte a tizennyolcadik életévét, mire gésává avatták. A minarai nyolctíz éve alatt a lányok megtanultak samiszenen játszani, énekelni és táncolni, hogy mire a felnőtt gésák Simada-hajviseletével büszkén a vendégek elé lépnek, minden tekintetben magasan képzett művészek legyenek. A háború utáni karjúkaiban azonban a gésák pályafutása az esetek többségében csupán tizennyolc éves koruk után kezdődik. Ez alól csak a kiotói maikók kivételek, de a gyermekmunkát szabályozó törvények szerint nekik is legalább tizenhét évesnek kell lenniük. A maikónak vagy gésának jelentkező lányok és fiatal nők némelyike rendelkezik ugyan némi

jártassággal bizonyos művészetek terén, de többnyire csak műkedvelő szinten tud énekelni, hangszeren játszani vagy táncolni. Azoknak a nőknek, akik azért szeretnének gésák lenni, mert amatőrként rendelkeznek némi előképzettséggel, és vonzódnak a hagyományos előadó-művészetekhez, a korábbinál sokkal komolyabban kell venniük a tanulást, és professzionális hozzáállással kell készülniük a választott hivatásra, ha el akarják érni a kívánt tudásszintet, és elismert, sikeres gésák akarnak lenni. Vannak olyan nők is, akiket már gésává avattak, mégis elölről kell kezdeniük egyes tárgyak tanulását, de bármilyen szinten vannak is az éneklésben, táncban vagy samiszenjátékban, felavatásukat követően rögtön „mély vízbe” dobják őket, és teljes státusban vállalniuk kell a munkát a fogadásokon. A gyorsított módszer szerint ugyanis csakis itt, „élesben” tanulhatják meg tapasztaltabb társaiktól, hogy kell az igazi gésának viselkednie a vendégek társaságában. Végtére is a gésák művészetének igazi közege a dzasiki. Az első hat hónap alatt (a minarai időszak természetesen nem minden negyedben ennyi -általában egy hónaptól másfél évig terjed) az új gésa minden fogadás elején bemutatkozik, és tudatja a vendégekkel, hogy kezdő. Így a vendégek könnyebben elnézik neki azokat az apróbb botlásokat, amelyeket esetleg elkövet az este során. A kezdő gésák leggyakoribb hibája, hogy túlságosan elmerülnek a vendégekkel folytatott beszélgetésben, és elfelejtik újtatölteni a kiürült szakéscsészéket. Ha egy idősebb nővér ezt észreveszi, feddő arckifejezéssel figyelmezteti a vétkest, hogy haladéktalanul pótolja a mulasztást. A tapasztalt gésák számára ez már nem jelent gondot - amint kiürül egy vendég csészéje, automatikusan utánatöltik. Az egykori tanonckodásból mára mindössze ez a drasztikusan lerövidített tanulási időszak maradt meg a tokiói gésanegyedekben. Egyedül a kiotói maikók esetében él még a gésatanoncok képzésének eredeti, hagyományos formája. Ennek tokiói megfelelője, a hangjoku már teljesen a múlté. (4) Ma egy fiatal nő minden különösebb nehézség nélkül elsajátíthatja a bankettetikett - a gésák számára előírt viselkedésmód alapelemeit (és ennek birtokában hivatalosan is elkezdhet dolgozni), de még évekig kell tanulnia ahhoz, hogy zenészként vagy táncosként is felléphessen a vendégek előtt. Ha egy fiatal tokiói nőt jobban vonz a társasági élet és a agyogás, mint a művészet a gésák életében, csak meg kell keresnie a megfelelő hanamacsit, és megkímélheti magát a nem kívánt fáradalmaktól.

Szabad választás Ahogy az elit egyetemek versengenek egymással, hogy minél vonzóbbá tegyék az imázsukat, a rangos gésaközösségek is nagy hangsúlyt fektetnek a saját stílusuk kialakítására és megőrzésére. Ezt a törekvést példázta fordított előjellel az a bizonyos samiszen nélküli Akaszaka-parti, amelyen kiotói „gésacsaládommal” vettem részt. Az okászanom megkért bennünket Icsiuméval, hogy kísérjük el Tokióba, egy színházi előadásra, amelyben egy gyerekkori barátnője, Jamada Iszudzu játszotta az egyik főszerepet. Ha már ott voltunk, felhívtuk okászan néhány Tokióban élő törzsvendégét, akik kiotói és oszakai üzleti útjaik alkalmával gyakran rendeztek fogadást a Micubában. Egyikük, egy politikus, épp aznap este adott bankettet a kollégái számára Akaszakában, és meghívott bennünket is, hogy vendégként vegyünk részt a mulatságon. Okászan remekül érezte magát, egész este jókedvű és beszédes volt, Icsiume azonban, szokásával ellentétben, csak csendesen üldögélt, és szégyellősen állta az elegánsan öltözött, kacér akaszakai gésák kíváncsian méregető pillantásait, akik most láttak életükben először hamisítatlan, maikóból lett kiotói gésát. A szellemes társalgás sohasem volt Icsiume erős oldala, de ezen az estén még a szokásosnál is naivabbnak tűnt. Az akaszakai gésák számára, külföldi lévén, én is kuriózumnak számítottam, de sikerült úgy irányítanom a társalgást, hogy én is megtudjak róluk egyet s mást. Amikor kiderült, hogy a fogadáson jelen lévő tizenkét gésa közül négy a kiotói Gionban született és nevelkedett, a beszélgetés egy csapásra abbamaradt az asztal körül, és azon kaptuk magunkat, hogy mindenki ránk figyel. Mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, mi késztette ezeket a fiatal nőket akik a hagyományokat gondosan őrző Gionban minden további nélkül maikók és a szó tradicionális értelmében vett „igazi” gésák lehettek volna - arra, hogy Tokióba jöjjenek, és itt is éppen az akaszakai közösséget válasszák. Válaszukból kiderült, hogy számukra a tradíciók és a hagyományhűség inkább hátrány, mint vonzerő. Elmondták, hogy a meglehetősen zárt, belterjes Gionban mindenki ismer mindenkit, a maikók minden lépését árgus szemekkel figyelik, és még a teljes státusú gésáknak sincs sok lehetőségük, hogy magánéletet éljenek. Ráadásul a gésáknak rengeteg idejét elveszi a sok zene- és táncóra, és minden lazaság vagy kimaradás rosszindulatú pletykákra ad alapot a többieknek. Akaszaka - csakúgy, mint maga a főváros -, bár igazi közösségi szellemmel nem dicsekedhet, összehasonlíthatatlanul nagyobb személyi és mozgásszabadságot biztosít a tagjai számára.

A kiotói lányok tehát ezért fordítottak hátat csöndes, egyhangú életet kínáló szülővárosuknak, és jöttek ide Tokióba, a pezsgő életű, lüktető tempójú világvárosba. A maikók élete ugyanis, minden bájos külsősége ellenére, távolról sem vonzó mindenki számára. A beszélgetés során a négy gésa többször is visszatért a túlságosan magas követelményekre, a kötelező gyakorlásra szánt hosszú órákra. Ezek a lányok kétségtelenül a gésák hivatástudatának kevésbé vonzó oldalát mutatták. Ha egy lánynak választania kell - vonták le a végkövetkeztetést újdonsült tokiói ismerőseim -, jobban teszi, ha hátat fordít Gionnak, és egy akaszakai hanamacsiban kezdi el a pályafutását. Gésaházak A kiotói gésák általában egy házban élnek gésanővéreikkel és az „anyjukkal”. A tokiói gésák többsége lakást bérel magának. Sokan valamelyik külvárosban laknak, és naponta ingáznak a lakásuk és a hanamacsijuk között. Ez az életmód elképzelhetetlen lett volna elődeik számára, mondjuk, a tizenkilencedik századi Japánban. (5) A gioni születésű akaszakai gésák kétségtelenül ezt a lazább kötődést - a nagyobb személyi szabadságot - tartották a tokiói gésaközösségek legnagyobb előnyének. Bár az embernek itt is minden este jelentkeznie kell munkára, de amikor nincs szolgálatban, szabadon rendelkezhet az idejével. Akkor mégis mi a funkciója az okijáknak, azaz a gésaházaknak Tokióban? A többnyire visszavonult gésák vezette okiják a hanamacsi vendéglőinek közelében épültek. A gésaházak légköre, az itt folyó, hétköznapi dolgokat, ismerősöket, munkatársakat vagy szakmai kérdéseket érintő állandó társalgás sokat segít a kezdő gésának, hogy eligazodjon a világban, és megtalálja a helyét a hanamacsiban. A kezdő gésának még Tokióban is javára válik, ha - legalábbis kezdetben - nem bérelt lakásban, hanem okijában él. (6) Ha elegendő tapasztalatot gyűjtött, és sikerült kiépítenie egy állandó klientúrát, az új gésa általában saját lakásba költözik. A kimonóját azonban ezután is az okijában tartja, és ha munkába megy, itt öltözik be a fogadásokra. Az okija tehát egyszerre második otthon és „hivatal” az ingázó gésák számára. A vonatkozó törvények előírásai szerint minden gésának kell hogy legyen egy okijája, ahová hivatalosan tartozik, függetlenül attól, hogy ott lakik-e vagy sem. A tokiói gésaházak tehát sok tekintetben különböznek az ocsajáktól, azaz a kiotói teaházaktól. Csak nagyon kevés férfinak adatik meg, hogy belülről láthasson egy okiját Tokióban. Ezek az intézmények ugyanis

teljesen függetlenek azoktól a vendéglőktől (rjótei), ahol a gésafogadásokat rendezik. Ezzel szemben a kiotói teaházak kettős feladatot látnak el: egyszerre vendéglátó-ipari egységek és a gésák otthonai. Egy tokiói okija vezetője korántsem él olyan mozgalmas társasági életet, mint a kiotói teaházak úrnői. Jóformán semmi kapcsolata nincs a vendégekkel, akiket többnyire csak a nála dolgozó gésák elbeszélései alapján ismer, kivéve azokat, akikkel még aktív gésa korában találkozott. Minden gésa életében eljön az az idő, amikor végleg meg kell válnia a fogadásokra való kimonójától. A visszavonulás persze nem jelenti azt, hogy a gésatársadalommal is feltétlenül szakítania kell, hiszen valamelyik gésaház vezetőjeként továbbra is kapcsolatban maradhat a szakmával és annak képviselőivel, jóllehet ez a kapcsolat már távolról sem olyan aktív, mint a gésák esetében, hiszen a tokiói okászanok csupán a háttérből és csak korlátozott mértékben irányíthatják az eseményeket. A visszavonult gésák számára azért is ez a legjobb megoldás, mert saját családjuk általában nincs, ezért csak a nagyobb „családra”, a gésák közösségére számíthatnak. A leendő okászannak működési engedélyért kell folyamodnia a hanamacsi nyilvántartó irodájában, és be kell fizetnie egy bizonyos összegű illetéket (az egyik hanamacsi titkára elárulta, hogy náluk ez az összeg 100 000 jen, 1975-ben ez körülbelül 300 dollárnak felelt meg). Ugyanakkor a gésák, akiket alkalmazásba vesz a házában, neki fizetnek azért, hogy nála dolgozhatnak, ha pedig ott is laknak, a szállásért és az ellátásért is fizetniük kell. Az Akaszaka kenban titkárával, Mr. Vatanabéval készített interjúm idején az ő fennhatósága alá tartozó gésanegyedben hivatalosan 158 okija működött. A 267 akaszakai gésa házak szerinti eloszlása azonban meglehetősen egyenetlen volt. Bizonyos házakhoz négy-öt gésa is tartozott, másokhoz csupán egy vagy kettő, de olyanok is voltak, amelyek rendelkeztek ugyan működési engedéllyel, de pillanatnyilag nem volt állandó alkalmazottjuk. Akaszakában a helyi hagyományok szerint csupán nők lehettek az okiják vezetői. Ez az esetek többségében a többi, általam megismett hanamacsiban is így volt, de hallottam néhány olyan házról, amelyet

férfi vezetett. A tulajdonosok azonban ezeknek a házaknak az esetében általában házaspárok voltak, és a férfi csak a nevét adta a vállalkozáshoz, amelyet a gyakorlatban a felesége irányított. A hagyományoktól és szokásoktól ennyire eltérő „vegyes vállalkozások” azonban mindig gyanúsak. Nem véletlen, hogy tíz ilyen ház közül kilenc a legkétesebb hitű külvárosi gésanegyedekben vagy a vidéki üdülővárosokban működött.

SIKER AKASZAKA MÓDRA Az interjú végén megkérdeztem Mr. Vatanabét, hogy nem tudna-e összehozni néhány akaszakai gésával. Sajnálattal közölte, hogy ebben nem tud segíteni, mert az itteni gésák „rendkívül elfoglalt hölgyek”. Tudomására hoztam, hogy szívesen adnék néhány gésának angol társalgási órákat, ha akadna érdeklődő, mire megígérte, hogy továbbítja nekik az ajánlatomat. Nem sok reményt fűztem a dologhoz, és hamarosan kiderült, hogy igazam volt. Másnap meglátogattam egy „széles arcú” férfit - így hívják japánban az olyan embert, akinek a társadalom minden rétegében vannak kapcsolatai. Amikor elmondtam neki, milyen nehézségekbe ütközik, hogy megismerkedjem a helybeli gésákkal, azonnal utasította a titkárát, hogy hívjon fel valakit. Egy perc elteltével örömmel állapíthattam meg, hogy egy gésával beszél. Megpróbálta rávenni, hogy találkozzon vele este, miután végzett a fogadáson, amire hivatalos volt, de amiko letette a kagylót, az arckifejezésén láttam, hogy nem járt sikerrel. Vendéglátóm igyekezett leplezni a bosszúságát, majd azzal a mentő ötlettel állt elő, hogy menjünk el vacsorázni, és utána üljünk be egy akaszakai bárba, amelynek egy gésa a vezetője, akit jól ismer. Örömmel elfogadtam a meghívást, abban a reményben, hogy próbálkozásaimat végre siker koronázza.

A Simpatico bár, ahol a vacsorát követően kikötöttünk, apró, de rendkívül hangulatos hely volt - méretre nem nagyobb, mint egy átlagos amerikai nappali, de olyan elegánsan és ízlésesen volt berendezve, mint egy ékszerdoboz. A mama-szan bézs színű kimonóba öltözött, rövid, hullámos hajú, harmincas éveiben járó, karcsú nő volt. Komaménak hívták, ami japánul „kis bab”-ot jelent: a japánok ugyanis a babot ugyanolyan bájos zöldségnek tartják, mint a franciák a káposztát. Az ajtóban üdvözölt bennünket, és odavezetett az asztalunkhoz. Néhány percre ott maradt velünk, majd udvariasan elnézést kért, mosolyogva meghajolt, és eltűnt a bárpult mögött. Mint vendéglátómtól megtudtam, Komaménak volt egy igen gazdag pártfogója - annak idején ő adta a tőkét a vállalkozáshoz. Komame még nem vonult vissza teljesen, és alkalmanként vállalt fellépéseket különböző akaszakai rjóteikben. Két fellépés között mindig beugrott a Simpatico bárba, hogy lássa, minden rendben ment-e a távollétében. Az utolsó fogadás után, amely általában tízkor véget ért, visszament a bárba, és ott töltötte az este hátralevő részét. Komame élete igazi akaszakai sikertörténet. Fiatal nőként - nem töltötte még be a harmincat - elérte azt a célt, amiről a legtöbb gésa csak álmodik: volt egy saját bárja. A gésák többsége nyugdíjba vonulásáig teljes állásban dolgozik, és csak a vakmerőbbeknek adatik meg a lehetőség, ha szerencsések, hogy idősebb korukban önálló vállalkozásba kezdhetnek. Egy saját tulajdonú bár mama-szanjának lenni a lehető legideálisabb megoldás egy gésa számára. Egy vendéglő vagy bár tulajdonosnője szoros kapcsolatot tart fenn gésanővéreivel és a vendégeivel, hiszen az ő támogatásuk nélkül nem lehet sikeres a vállalkozása. Csak akkor lazíthat egy kicsit, ha már beindult az üzlet. Ettől kezdve szabadon rendelkezhet az idejével. És ami még ennél is fontosabb: összehasonlíthatatlanul többet kereshet egy bár tulajdonosaként, mint gésaként keresett, bármilyen népszerű volt is a vendégek körében. A mama-szan pozícióját semmilyen vonatkozásban nem lehet összehasonlítani a hoszteszével, jóllehet mindketten bárokban dolgoznak. A hoszuteszu pontosan az ellenkezője a független üzletasszonynak, hiszen ő fizetésért dolgozik a tulajdonosnak. Természetesen őket is jól megfizetik, ha vannak olyan tötzsvendégeik, akik tagaszkodnak hozzájuk, és követnék őket, ha más helyre szerződnének. A bárok versengenek egymással, hogy magukhoz csábítsák a vendégek körében legnépszerűbb hoszteszeket, enne ellenére a hosztesz sohasem tudhatja magát teljes anyagi biztonságban. Ő is csupán árucikk a bárban, mint a konyak, amelyet felszolgál, azzal a különbséggel, hogy az évek múltával nem nő, hanem csökken a forgalmi értéke.

A hosztesz számára, a gésához hasonlóan, csakis az önálló vállalkozás jelenthet függetlenséget és anyagi biztonságot. Ugyanakkor, a gésával ellentétben, a hosztesznek nincs meg a lehetősége, hogy akár időskoráig is aktív maradhasson. Egy mama-szan számára az öregedés korántsem jelent ekkora problémát. Amint erre a neve is utal, kellő tapasztalat, érettség és némi anyáskodási hajlam elég, hogy boldoguljon a szakmájában. A legtöbb hosztesz aktív korában arról ábrándozik, hogy egyszer ő is megnyithatja a saját üzletét. Köztudomású, hogy a japán férfiak többsége szereti, ha a nők anyáskodnak fölötte, amikor többet iszik a kelleténél, és egy gyakorlott mama-szan ezt a feladatot is tökéletesen el tudja látni. A saját bárjában ő az úr, és minden rajta múlik: ő dönti el, hogy milyen berendezés és dekoráció legyen, ő határozza meg a hely jellegét, rajta múlik, hogy milyen a hangulat, és az ő egyéniségén, modorán és stílusán múlik, hogy lesz-e törzsközönsége. Úgy uralkodik a bárjában, mint egy grófkisasszony a szalonjában. Ugyanakkor azok a bárok, amelyeknek a tulajdonosa aktív korában gésa volt, sok tekintetben különböznek az egykori hoszteszek vezette bároktól. Függetlenül attól, hogy a gésa, a hosztesz és a mama-szan hogyan vélekedik a közöttük lévő különbségekről, a kívülálló szemében mindnyájan a japán midzu sóbaihoz tartoznak. E három foglalkozás képviselői szemmel láthatóan jó viszonyban vannak, és nagyszerűen megértik egymást. A gésák gyakran viszik éjszakai bárba a vendégeket egy formális fogadás után, ezért jól ismerik a negyed bárjainak vezetőit és alkalmazottait. Az is gyakran előfordul, hogy egy kezdő gésa túl keménynek találja a képzést, és a közösséget faképnél hagyva, elmegy egy bárba hosztesznek. Ugyanez fordítva a legritkább esetben fordul elő, és akkor is többnyire csak az onszen-városokban vagy olyan felszolgálónők esetében, akik a nagyvárosban már kiöregedtek a szakmából, és isten háta mögötti helyeken próbálják eladni magukat „gésának”, hogy ne kelljen még lehúzniuk a redőnyt. A „vízi üzlet” e három ága sok közös vonást is mutat. Komame személyében mintha egyenesen egyesült volna ez a három foglalkozás. Akaszakai gésaként a munkája sok tekintetben hasonlított a hoszteszéhez: vonzó volt, és remek társalkodópartner, de a művészetekhez - legalábbis a kiotói gésák mércéjével mérve - nem sokat konyított. Komame rendkívül ügyesen egyensúlyozott a két világ között: egyik lábával még a virág- és fűzfabirodalomban állt, a másikat pedig már megvetette a nagyobb függetlenséget és anyagi biztonságot nyújtó önálló vendéglátó-ipari vállalkozások termékeny talaján.

Akaszakában az elegánsabb klubokban nem könnyű egyértelműen megkülönböztetni a fiatal gésákat a hoszteszektől. A tényleges munkájuk a jómódú vendégek kiszolgálása - csak annyiban különbözik, hogy míg a gésák hagyományos berendezésű japán szalonokban szórakoztatják a kuncsaftokat, a hoszteszek nyugati stílusú plüssfotelokkal, szófákkal, asztalokkal és székekkel zsúfolt bárokban teszik ugyanezt. Pontosan ennek a hasonlóságnak tudható be, hogy a gésafogadásokat kedvelő igényesebb vendégek Akaszakát inkább elkerülik. Ha a vendég nemcsak igényes, hanem jómódú is - vagy elég bő a vállalata reprezentációs kerete -, akko inkább Simbasit választja. Azok a vendégek pedig, akik tudják ugyan, hogy hol mire számíthatnak, de nincs annyi pénzük, hogy rendszeresen a Simbasit látogassák, többnyire a kevésbé híres, de széles választékot kínáló Gindzán kívül eső negyedekbe járnak. Akaszaka felszínes csillogása még Tokióban sem a legfőbb vonzerő.

Bárhonnan nézed, Aminek tetszik, az lesz A szomorúfűz.

Nanígoto mo Gjoi no ma ni ma ni Janagi kana

Kokicsi, a simbasi gésa haikuja 1935 tájáról

XI. BELVÁROSI GÉSÁK

A JAMABUKI GÉSAHÁZ Az első gésaház, amelybe beléphettem, a tokiói Josicsó hanamacsihoz tartozott. Augusztus közepe volt, és már négy hét eltelt azóta, hogy Japánba érkeztem. A nyári hőség ekkor érte el a tetőpontját, a dojó no usi megünneplésekor, amikor az emberek, elgyengülve a többheti böjtös étkezéstől - ez idő alatt többnyite csak hideg tésztaféleségeket esznek végre egy tál kiadós ételt - a hagyomány szerint roston sült angolnát vehetnek magukhoz. Az okijában tett látogatást fiatal samiszentanárom, Kineja Szaki intézte el számomra, és maga is elkísért, hogy bemutasson a ház okászanjának. Egyfolytában a hőségre panaszkodott, és láttam rajta, nincs igazán ínyére, hogy egy gésaházban kell eltöltenie az egész délutánt. Szakit mindössze két dolog érdekelte az életben: a zene és a motorkerékpárja. A gésák nem foglaltak el túl előkelő helyet kedvelt

időtöltéseinek tangsorában. Gyerekkora óta jól ismerte a gésákat, akik rendszeresen látogatták az apja samiszenóráit, és bár a zene révén maga is közeli kapcsolatban állt a gésákkal, a „modernebb” nők összehasonlíthatatlanul jobban érdekelték. A Jamabuki egyik fiatal gésája várt bennünket a metróállomáson, hogy a Nihonbasi negyed zegzugos utcáin elkalauzoljon az eldugott gésaházhoz. Szumi Szaki apjának a növendéke volt. Szaki azért döntött úgy, hogy az ő házát mutatja meg nekem, mert szerinte ez egyike azoknak az akaszakai gésaházaknak, amelyekben a nők komolyan veszik a művészeteket. Ráadásul kedvelte is Szumit, pedig a gésák nemigen érdekelték. Josicsó gésaközössége egyidős Simbasiéval, és sokkal nagyobb múltra tekinthet vissza, mint Akaszaka, ennek ellenére sokkal kevesebben ismerik. Tokió egyik régi negyedében található, távol a forgalmas Gindzától és a főváros központját képező politikai és üzleti negyedtől. Josicsó kotántsem olyan híres, mint az előkelő Simbasi, de sajátos stílusa és hangulata miatt főként az igényesebb vendégek látogatják előszeretettel. Az itteni gésák stílusára ugyanaz a kifinomultság és nagyvárosi elegancia jellemző, mint ami az egykori Edo „belvárosi” gésáinak volt a sajátja. (1) Nihonbasi, Tokiónak az a negyede, amelyben Josicsó található, ennek a régi városközpontnak a része, amely hosszú időn keresztül a „városlakók” erődítménye volt, akik teljesen elhatárolódtak a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi szamuráj elittől. Néhány itt élő kereskedőcsalád több száz évre vissza tudja vezetni a családfáját. Egy sajátos stílus - az átszellemült szépség kultusza - jellemezte „Edo fiait”, az edokkókat és méltó társaikat, a Josicsó-gésákat. A közösség gésái ma is azt vallják magukról, hogy ennek a stílushagyománynak az őrzői. Tokiónak ez a része átvészelte az 1945-ös bombatámadásokat, ezért az épületek zöme megmaradt. Szemben a háború után újjáépült modem városrészekkel, ahol minden csupa fém, üveg és vasbeton, itt jobbára régi faházakkal találkozik a látogató, amelyek egyike-másika az 1920-as évek Tokióját idézi. A hagyományos édesbab- és süteményesboltok ablakát és ajtaját ma is nehéz faredőnyök védik, amelyeket záráskor nagy robajjal eresztenek le a tulajdonosok. Egy rövid séta az ódon faházak között kanyargó szűk utcákon valóságos időutazás. Amikor beléptem a Jamabuki előszobájába, még inkább olyan érzésem támadt, mintha visszacsöppentem volna a múlt századba. Szaki még soha nem látott gésaházat belülről. Férfiként nem is lett volna alkalma, hogy bepillantást nyerjen egy okija kolostorszerűen zárt, intim női világába. A gésák iránti nyíltan hangoztatott közömbössége

ellenére a Jamabuki hangulata őt is lenyűgözte. A szomszédos házak között szerényen meghúzódó, kerti folyondárral sűrűn benőtt apró gésaház belülről meglepően tágasnak bizonyult. Mivel a japán etikett megköveteli, hogy a házigazda - függetlenül a ház tényleges nagyságától elnézést kérjen a belépő vendégektől a rendelkezésükre álló hely szűkössége miatt, Szumi előírásos szerénységgel elhárította elismető szavainkat, és felvezetett bennünket az emeleten lévő nappaliba. Amint helyet foglaltunk, szembe találtuk magunkat egy fehér sávos szemű, fekete-fehér mintás csinnel, azaz japán spániellel. Az eb morogva adta tudtunkra, hogy jobb, ha nem próbálunk közelíteni hozzá. Mint kiderült, csak a bentlakóknak engedte, hogy megsimogassák vagy felvegyék. Kiállhatatlan természete ellenére még ez a kutya is „hiteles” alkotóeleme volt a harmonikus összképnek. Tizenkilencedik századi fametszeteken gyakran látni gésákat japán spánielekkel, amelyek éppen bukfencet hánynak gazdájuk lába előtt, vagy játékosan kapkodnak a kimonó uszálya után. E hosszú lábú, fitos orrú, játékos ebek helyét csak az utóbbi időkben foglalták el az újabban divatos, egzotikus máltai és yorkshire-i rokonaik a gésák ölében. Ezt a josicsói díszpéldányt azonban szemlátomást nem fenyegette a lecserélés veszélye. A Jamabuki hivatalos engedéllyel működő okija, de eredetileg rjóteinek épült. A rjótei olyasmi, mint a vendéglő, ahol ebédelni és vacsorázni lehet, a különbség csupán annyi, hogy az ételeket nem helyben készítik, hanem hozatják. A gésák világában az ételek elkészítése és felszolgálása általában különböző vendéglátó-ipari egységekben történik. Mivel a Jamabuki annak idején vendéglő volt, a berendezése sokkal elegánsabb, mint a legtöbb gésaházé. A hallban patinás, lakkozott padlóbutkolat fogadja a belépőt, a tágas emeleti szobákat pedig művészien faragott tokoman-fülkék* ékesítik. * Kis fülke japán házak ünnepi szobájában képek elhelyezésére.

A hetvenhat éves tulajdonosnő mellett még négy gésa él a Jamabukiban. A bentlakók mellett még két gésa tartozik a házhoz, akik a közelben, bérelt lakásban élnek. A Jamabukiban mindig zajlik az élet, az igazi sürgés-forgás azonban délután fél öttől indul meg, amikor egyszerre hat nő lát neki az öltözködésnek és egymás kisminkelésének, hogy idejében elkészüljenek az esti fogadásokra. A spániel ilyenkor bölcsen meghúzódik a konyhában, nehogy a nagy felfordulásban valaki rátaposson. A bentlakó gésák között van két testvét is, az édesanyjuk a közelben lakik, és gyakran átjön segíteni az öltözködésben. Az első látogatást követően többször is visszatértem a házba, hogy elbeszélgessek azzal, akit éppen otthon találok. Még Kiotóból is - ősszel

költöztem át a gésák egykori fővárosába - havonta egyszer bementem Tokióba a szuperexpresszel, hogy elzarándokoljak a Jamabukiba, így egy év alatt alaposan megismerhettem a lakóit, beleértve az okászant is. Csak japáni tartózkodásom vége felé vettem észre, hogy időközben ők is sokkal közelebb kerültek hozzám, és szívesebben látnak, mint korábban. A havi rendszeres látogatásoknak köszönhetően a Jamabuki lakói érzékelték azt az átalakulást, amelyen időközben átmentem, és meggyőződhettek róla, milyen mértékben asszimilálódtam a gésák világában. Utolsó látogatásom alkalmával a ház úrnője félrehívott, és közölte, hogy már régóta szeretne mondani nekem valamit. - Amikor először találkoztunk, Kikuko, mindent tudni akartál - folyton olyan kérdésekkel ostromoltál bennünket, amelyekre nem volt könnyű válaszolni. El kell ismernem, hogy sokat változtál azóta. Először is, már nem úgy nézel ki, mint egy diáklány; sokkal elegánsabb a hajad és a sminked, és a testtattásod, a mozgásod is megváltozott. Úgy látom, a pontocsói képzés minden tekintetben jót tett neked. Nagy kár, hogy visszamész a saját országodba. Most már látom, hogy nagyszerű gésa válna belőled.

EGY GÉSA ÉLETE Szeptember elején, egy szép kora őszi délelőttön, amikor csak a spániel és az idős tulajdonosnő volt otthon, kiültünk az emeleti teraszra, és jégbe hűtött árpateát szürcsölgetve beszélgettünk. Az okászan elmesélte az élettötténetét, én pedig szorgalmasan jegyzeteltem. Egy kényelmes párnán ült a földön, és időnként megvakarta a fejét a kontyát díszítő korallvégű hajtűvel. Jó hangulatban volt, és nem rejtette véka alá a véleményét a gésavilágban hosszú élete során bekövetkezett változásokról. - Anyámnak tizenkét gyermeke volt, de nem sokan élték meg közülük a serdülőkort. Hárman lettünk gésák: én, az egyik húgom és egy nővérem. Talán furcsán hangzik, de egyikünk sem tudta, hogy anyánk maga is gésa volt valamikor. Még akkor sem mondta el, amikor mind a hárman beléptünk a közösségbe. Csak közvetlenül a halála előtt árulta el. Hétéves volt, amikor elküldték otthonról egy gazdag ember házába, ahol tizenhárom éves koráig cselédkedett. Akkor hazament, de nem érezte jól magát otthon, mert a szülei egyszerű földművelők voltak, ő pedig egészen más élethez szokott a gazdájánál. Ezért újra elment otthonról, és

csatlakozott az ómori gésaközösséghez. A társasági modort és a választékos beszédet már elsajátította a volt gazdája házában. Tizenhét éves korában lett gésatanonc, és egy évvel később hozzáment az egyik törzsvendégéhez, az apámhoz. Meidzsi volt a gésaneve. A Jamabuki úrnője 1900-ban született, a császár uralkodásának harmincharmadik évében. Az anyja a császárhoz kapcsolódó hivatalos címet - „felvilágosult uralkodás” - vette fel gésanévként. Három birodalmi korszakot megélt: a Meidzsit, a Taisót (1912-25) és a Sóva-korszakot, amely Hirohito császár uralomra kerülésével kezdődött 1926-ban. Részletesen elmesélte, hogy milyen volt a gésák élete az egymást követő korokban, és mi minden változott meg az eltelt több mint fél évszázad során. - A Meidzsi-gésák valóban nagyon különlegesek voltak. Azt hiszem, sokan közülük olyan előkelő családokból származtak, amelyeknek valamiért leáldozott a szerencsecsillaguk, és elszegényedtek. Ezek a lányok már otthon elsajátították a jó modort és a művészeteket, de a szüleiknek nem volt könnyű megfelelő férjet találni a számukra földművesekhez nem adhatták őket feleségül, ahhoz viszont túlságosan szegények voltak, hogy előkelő családoknál próbálkozzanak. A lányoknak mindenük megvolt, hogy jó gésa válhasson belőlük, ezért sokan úgy döntöttek, hogy azok is lesznek. Akkoriban még nagyon magas követelményeket támasztottak a gésák iránt, nem úgy, mint később. Hat évig jártam iskolába, akkoriban nem is vártak többet egy lánytól, és amikor kijártam az utolsó osztályt is, elmentem egy gésaházba, hogy kitanuljam a mesterséget. Tizenhárom éves voltam ekkor. Öt évvel később, amikor megfordítottam a galléromat, már rengeteg nő volt a városban, gésának hívták magukat, de alig volt valami képzettségük. (2) Mi egymás között csak Taisó-gésáknak hívtuk őket, és azt hiszem, főként nekik köszönhető, hogy annyira megcsappant a gésák tekintélye a közvélemény szemében. A Taisó-gésák feltűnése - akikről olyan lesújtóan nyilatkozott a Jamabuki úrnője - egybeesett a gésanépesség nagyarányú megnövekedésének kezdetével a század első évtizedében. Feltehetően nem véletlen, hogy e létszámnövekedéssel párhuzamosan olyan látványosan leromlott a szolgáltatások színvonala. - A Taisó-gésáknak megvolt a saját nyilvántartó irodájuk, amelynek semmi köze nem volt a többi gésa kenbanjához, de ezt rajtunk kívül senki nem tudta. Sok gésa teljesen elvesztette a szakmai büszkeségét. Ma is vannak a Taisókhoz hasonló gésák, főként a Mukódzsima negyedben. (3)

Az én időmben nem dicsekedtünk azzal, hogy gésák vagyunk, nem mintha szégyelltük volna, de semmi okunk nem volt rá, hogy felvágjunk vele. Akkoriban a szerénység, a tartózkodás erénynek számított. Manapság az a természetes, ha egy gésa büszke a hivatására. És ezt fennen hirdeti is. Ennek talán az lehet az egyik oka, hogy ma már csak olyan gésák vannak, akik lány korukban maguk döntötték el, hogy ezt a hivatást választják, és sokkal szabadabbak, függetlenebbek, mint mi voltunk. A régi rendszerben a gésákat sokszor teljesen magukhoz láncolták a házak az adósságokkal. Az ember nem akkor dolgozott, amikor kedve volt hozzá. Ha tetszett, ha nem, dolgozni kellett. Most, ha egy lány felkészült, és el akarja kezdeni a munkát, bizonyos költségeket ki kell fizetnie a háznak, amelyhez tartozik. Előfordul, hogy ehhez kölcsönt kell kérnie, de ha kifizette az adósságait, attól kezdve minden keresete az övé. Ráadásul az okija által nyújtott kölcsönhöz a nyilvántartó iroda beleegyezése kell, és a felszámítható kamatot is ők határozzák meg. Hiába, nagyot változott a világ. A Jamabuki okászanja előrehaladott kora ellenére igen elfogulatlanul látta az elmúlt hatvan év alatt bekövetkezett változásokat, és teljesen mentes volt az idősebb gésákra oly jellemző előítéletektől, különösen a gésák művészetének hanyatlását illetően. A Jamabuki rangidős gésája, Csidzuru, harmincnyolc éves volt. A ház tulajdonosnője pontosai tudta, mennyire szereti Csidzuru a táncot, ahogy azzal is tisztában volt, mennyi időt és pénzt fektetett a tanulásba, hogy tökéletesítse a tudását. Ugyanakkor nap mint nap tapasztalta, hogy a vendégek egyre kevésbé igénylik a szórakoztatásnak ezt a formáját, és nem várják el a gésától, hogy járatos legyen mindazokban a táncstílusokban és zenei műfajokban, amelyeket a képzése során el kell sajátítania. Manapság a tanoncnak mindössze egyetlen hagyományos művészeti ágban kell megfelelő szintű képzettséget szereznie ahhoz, hogy gésa lehessen. Nagyon kevés olyan gésa van, aki egyformán járatos az éneklés, a tánc és a samiszenjáték művészetében. - Amikor elkezdtem a tanulást, mindennap jártam órákra. Ma egy tanoncnak havonta három-négy alkalommal van órája. Annak idején, mikor a növendék befejezte a tanonckodást, három stílusban kijomotóban, tokivadzuban és nagautá-ban - kellett tudnia énekelni. A koutát nem is tanították - ezeket a rövid kis dalókat mindenkinek a fogadásokon kellett hallás után megtanulnia. Egy kezdő gésának kiválóan kellett táncolnia is, méghozzá a legkülönbözőbb stílusokban. Nem volt könnyű dolguk a tanoncoknak, mert rengeteget kellet tanulniuk. A legtöbb

lány legalább öt évig tanonckodott. Hol van már az az idő! A mi Szuminknak itt a házban (akkor volt huszonkét éves) három évig kellett tanulnia, ami ma szokatlanul hosszú időnek számít. A gésák szemlélete is nagyon megváltozott. A mai lányok közül sokan csak néhány évre mennek el gésának, hogy legyen jövedelmük. Amikor megunják, abbahagyják, és férjhez mennek. Az én időmben a gésaházaknak olyan hatalmuk volt, hogy azt is megszabták, kivel ismerkedhetnek meg a felügyeletük alá tartozó nők. A gésáknak mindenben engedelmeskedniük kellett a ház úrnőjének - azt is ő döntötte el, hogy ki legyen egy-egy gésa pártfogója, és ha a lánynak nem tetszett az illető, akkor is el kellett fogadnia az okászanja döntését. A gésák életében állandó volt a giri és a nindzsó (kötelesség és személyes érzés) közötti konfliktus. Ma már eszembe sem jut, hogy beleszóljak, kivel barátkoznak a lányaim. A magánéletükben mindenben ők döntenek. Persze megesik, hogy hozzám fordulnak tanácsért, és ilyenkor el is mondom nekik a véleményem, de ez nem jelenti azt, hogy el is fogadják.

Egy gésa ma meg tud élni abból, amit a fogadásokon és a külön vacsorákon keres, de ebből nem sokat tud félretenni, és meg kell néznie, mire mennyit költ. A mai gésák, ahogy én látom, egyébként sem tudnak bánni a pénzzel. A legtöbbjük keres magának egy pártfogót, aki fedezi az extra kiadásait, hogy „stílusosabban” élhessen, elvégre miért menjen

A gésanépesség alakulása az életkor függvényében. Az 1920-as években a teljes gésanépesség több mint fele huszonnégy-huszonöt éves korára visszavonult. Ez a tendencia még 1947-ben is jellemző volt. A pontocsói gésák életkorgörbéje igazolni látszik azt a gyakran

gésatársadalom tagjainak átlagéletkora negyven év. FORRÁSOK: Naimusó Keisatsu Torisimari Tókei 6, „geigi nenrei” (1929); Keisicso Tókeiso, „geigi nenrei” (1947); Liza Dalby felmérései (1975) valaki gésának, ha úgy be kell osztania a garasokat, mint egy háziasszonynak? Megmutattam a Jamabuki úrnőjének néhány statisztikai kimutatást az 1920-as évek gésanépességének kor szerinti megoszlásáról. A huszonöt éves kor körül bekövetkező drasztikus létszámcsökkenést látva a következőket mondta: - Abban az időben, ha jómódú pártfogót találtál magadnak, nem kellett tovább dolgoznod. Ha szerencséd volt, kaptál tőle saját lakást, és élhettél kedved szerint. Azzal múlathattad az időt, hogy tánc- és zeneórákat vettél a saját gyönyötűségedre. Csak akkor volt baj, ha valami történt a pártfogóddal, de még így is bármikor visszamehettél gésának. Azt hiszem, ma a legritkább esetben hagyja abba a gésa a munkát, ha talál magának pártfogót. Először is, ma sokkal költségesebb a férfiaknak egyszerre két háztartást fenntartani - ezt csak kevés pártfogó engedheti meg magának a mai gazdasági helyzetben. Ami pedig a gésákat illeti, ők jobban szeretnek dolgozni. Aki ma gésának megy, az szereti, amit csinál, és nem szívesen hagyja abba, ha nem muszáj. Talál magának pártfogót vagy barátot, akit szeret, aki ajándékot vesz neki, és elviszi utazni, vagy akár rendszeres támogatást ad neki, ha sok pénze van, de ez ma már nem elég egy nőnek. Ahhoz, hogy teljesnek érezze az életét, dolgoznia kell.

A GÉSÁKKAL VALÓ SZÓRAKOZÁS MŰVÉSZETE Miközben az emeleti teraszon beszélgettünk, a spániel vad ugatásba kezdett, jelezve, hogy a bejárati ajtón valaki belépett a házba. Hamarosan kiderült, hogy Csidzuru és Szumi jött haza az étteremből, ahol egy vendégük társaságában ebédeltek. Csak a fürdőruhájukért ugrottak be, mert az illető meghívta őket egy előkelő belvátosi szálloda uszodájába. Ezt a „randevút” is hivatalos elfoglaltságként jelentették be a nyilvántartó irodában, amiért ugyanúgy fizetik a gésákat, mint a hivatalos vacsorákon való részvételért. Azt is bejelentették, hogy nem tudnak visszatérni a szállodából az esti fogadások kezdetére, ezért aznapra már ne hívják őket sehová. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ezúttal nappal dolgoznak, és ennek fejében az estéjükkel szabadon rendelkezhetnek. A gésa társaságáért a teaházban, az uszodában vagy a golfpályán ugyanúgy fizetnie kell a vendégnek. Hivatalosan minden olyan elfoglaltság, amelynek nem az illető gésa hanamacsijában lévő bejegyzett vendéglő vagy teaház a helyszíne, a tóde, vagyis „külső program” kategóriába tartozik. Egy josicsói gésát például minden további nélkül

meghívhat a vendége egy akaszakai rjóteibe. Ez ugyanúgy tódénak minősül, mint egy délután az uszodában. Sokan fennakadnak azon, hogy a gésát akkor is megfizetik a társaságáért, ha például uszodába hívják, ahol ugyanúgy szórakozik, mint a vendége. Valójában ha a vendég elviszi a gésát az uszodába vagy akár a golfpályára, hogy játsszon vele egy-két fordulót, lényegében ugyanazt teszi, mint dédapái a régi világban, akik azért béreltek gésákat, hogy az ő társaságukban gyönyörködjenek a cseresznyevirágzásban. Csidzuru szerint a kikapcsolódásnak ezt a formáját, amikor a férfi elviszi szórakozni a gésát, ma már nem tekintik olyan előkelő dolognak, mint régebben. Annak idején ha egy férfi meg akarta mutatni a világnak, hogy milyen gáláns és nagyvonalú, egy egész csapat gésát elvitt a programjaira. Bár ma egy ilyen lovagi gesztus elképzelhetetlenül drága mulatságnak számít, ugyanaz a motiváció ösztönözi a férfiakat, mint gáláns elődeiket, amikor elvisznek egy, ritkább esetben két gésát egy délutáni randevúra vagy o-deitóra, ahogy a gésák mondják. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a gésák klientúrája is alaposan megváltozott. Csidzuru azt állította, hogy ő maga is tapasztalt bizonyos változásokat az elmúlt tizennyolc évben, mióta gésaként dolgozik. Pályája kezdetén a családi tulajdonú kis- vagy középvállalkozások vezetői voltak a leggálánsabb vendégek. A pénz, amelyet elköltöttek, a vállalat pénze volt, de ők rendelkeztek fölötte. Nem volt szükség reprezentációs keretre, és nem kellett aggódniuk amiatt sem, hogy kérdőre vonják őket, mire költötték a társaság pénzét, mert nem volt élesen meghúzható határ a személyi, családi és vállalati vagyon között. Természetesen egy tékozló fiú az egész családi vállalkozást csődbe vihette, ha a cég minden pénzét elmulatta a gésanegyedekben, de ilyesmi csak elvétve fordult elő. A legtöbb gáláns költekezőnek sikerült a szórakozásra költött összegeket a megengedhető keretek között tartania. Ennek ellenére távolról sem mindegy, hogy valaki saját költségén veszie igénybe gésák társaságát, ha szórakozni akar, esetleg fogadást rendez a saját mulatságára, vagy a vállalat költségén szervez gésafogadást üzleti vacsora gyanánt. Bár ezek az üzleti alapon szervezett fogadások általában nagyon elegánsak és fényűzőek, Csidzuru szerint hiányzik belőlük az a meghittség és személyesség, amely egykor a geisa aszobit, a gésákkal való szórakozás művészetét jellemezte. Egy ambiciózus vezető számára komoly előnyt jelent, ha kiismeri magát a teaházak világában, és jó kapcsolatai vannak a felsőbb gésakörökben. Az ilyen jellegű kapcsolatok és a kiaknázásukhoz szükséges kommunikációs készség ma már nélkülözhetetlen kellékei a sikeres

„üzletpolitikának” a cégek vezető pozícióinak várományosai számára. Felelős állásokra kiszemelt, nagy reményű fiatalembereket gyakran visznek pártfogóik gésafogadásokra, hogy megtanulják, hogyan igazodjanak el a társasági életben, és elsajátítsák a módit. Amikor ezek az emberek belépnek a középkorú férfiak táborába - nagyjából ebben az életkorban kerülnek komolyabb, felelős beosztásokba -, gyakran már énekórákat is vesznek. Néhány óra alatt megtanulnak egypár koutát, hogy gésák samiszenkíséretével előadhassák egy-egy fogadáson. Ezzel ámultba ejtik a kollégáikat, és a gésákat is hízelgő elismerésre késztetik. Az üzleti kapcsolatok révén sok férfi, akinek egyébként nemigen lenne módja rá, hogy gésákkal találkozzék, megszereti a műfajt, és lelkes híve lesz a gésafogadásoknak. A műfajhoz való kötődésének és pártfogásának mértéke azonban cége reprezentációs költségvetésének a függvénye. Amikor nyugdíjba megy abból a pozícióból, amely biztosította számára ezt a költséges szórakozást, gésabarátai és pártfogoltjai egyszer s mindenkorra lemondhatnak róla. Előfordul azonban, hogy egyes házakhoz tartozó gésák szoros kapcsolatot építenek ki egy vállalattal. Az ilyen hűséges vállalatok vezetői elvárják, hogy valahányszor gésákat hívnak ebből a házból, ők és a cégük különleges bánásmódban részesüljenek. Ezeket az elvárásokat a gésák általában teljesítik is, de nem, mondjuk, Mr. Tanaka kedvéért, mert ő olyan kedves ember, hanem azért, mert ő az Akefusza Ltd. elnöke. Két év múlva az új elnök minden kiváltságával együtt örökli ezt a kapcsolatot, és az Akefusza a jövőben is a ház protekciós kliense marad. A japán gazdaságban középkategóriásnak számító önálló családi vállalkozások többsége az utóbbi évtizedekben fokozatosan beintegrálódott az egész gazdaságot átfogó, nacionális és multinacionális mamutvállalatokba. Edo fiai alkalmazottként ma már többre értékelik a biztos állást, a havi fizetést és a járulékos szolgáltatásokat az állandó kockázatot jelentő önálló vállalkozásnál, de ennek részben az az ára, hogy sokkal kevesebb lehetőségük van az igényes kikapcsolódásra gésák társaságában. A reprezentációs keretből gazdálkodó vendégek túlsúlyba kerülése más változásokat is eredményezett a gésák életében. Jóllehet minden nagyvállalat elismeri, hogy alkalmazottainak szükségük van megfelelő kikapcsolódásra, és biztosítja is ehhez a kereteket, de ahhoz már egyetlen cég vezetősége sem járulna hozzá, hogy valamelyik alkalmazottja gésa szeretőt tartson a reprezentációs keret terhére. Ez az egyik oka, hogy a gésák akkor is tovább dolgoznak, ha sikerült szert tenniük jómódú pártfogóra. A legtöbb vendég ma már nem rendelkezik

megfelelő anyagi háttérrel ahhoz, hogy olyan nagyvonalúan gondoskodjék a szeretőjéről, mint gáláns elődei tették egykor. A gésáknak ma már nincs annyi lehetőségük, hogy gondtalanul élvezzék az életet egy gazdag pártfogó védőszárnyai alatt. Amikor az okászanok egy-egy délutáni teázgatás során felidézik az emlékeiket, és egybevetik a múltat a jelen állapotokkal, mindig arra a következtetésre jutnak, hogy manapság jobb a gésáknak, ha addig dolgoznak, amíg csak tehetik. Egy kitartott nő legnagyobb problémája ma az, hogy nem tudhatja, meddig tartják ki. Bármikor kieshet pártfogója kegyeiből, vagy pedig, ha az illető meghal, nem gondoskodik a jövőjéről. Ráadásul a kitartott gésának nap mint nap szembe kell néznie azzal a pszichológiailag nehezen feldolgozható helyzettel, hogy csupán második nő a férfi életében. Ha pedig a gésa igazán szereti a pártfogóját, lassan, de biztosan felőrli az a tény, hogy a kedvesének egy másik nő a felesége. A foglalkozásukkal járó kockázatok között a gésák többsége ezt a tényt szokta első helyen említeni. Sok gésa egyszerűen összeroppan az érzelmi teher súlya alatt, amit egy ilyen kilátástalan helyzet jelent. Ezért mondogatják az anyák, hogy sokkal jobb, ha egy nő dolgozik, órákra jár, és szórakozik a barátaival, mint ha egész nap unatkozik, álmodozik, és azon emészti magát, hogy a pártfogója sohasem lesz teljesen az övé. Manapság sok vendég csupán sznobizmusból látogatja a gésafogadásokat, mert azokban a körökben, amelyekben mozog, csak a drága, exkluzív és művészi igényű szórakoztatási formákat értékelik igazán. Az ilyen emberek sok esetben nem is szeretik ezt a műfajt, és csak azért szerveznek gésafogadásokat, hogy a kollégáik kedvében járjanak, vagy kellőképpen elkápráztassák az üzletfeleiket. Paradox módon az ilyen típusú vendégek aránya éppen a legrangosabb hanamacsikban, a tokiói Simbasiban vagy a kiotói Gionban a legmagasabb, csupán azért, mert ezek a negyedek a leghitelesebb képviselői a gésakultusz hagyományainak. Csidzuru általában azonnal kiszúrja az ilyen vendégeket, annak ellenére, hogy Josicsót nemigen látogatják. A josicsói gésákat inkább olyan vendégek pártfogolják, akik szívesebben mennek teaházba, mint bárba, mert szeretik a gésafogadások sajátos hangulatát.

ILLÚZIÓK NÉLKÜL Szumi huszonkét éves, alacsony termetű, kissé molett, de az arca rendkívül bájos, és olyan kerek, mint a telihold. A két fogsorát mintha válogatott gyöngyökből rakták volna ki. Gyakran mosolyog, és az egész

lényéből olyan melegség és kiegyensúlyozottság sugárzik, hogy azzal minden férfit levesz a lábáról. Csidzuruval együtt ő is feljött a teraszra, ahol a ház úrnőjével beszélgettünk. Mindketten töltöttek maguknak egy csésze teát, és miután volt még egy órájuk az indulásig, csatlakoztak hozzánk, így négyesben folytattuk a megkezdett beszélgetést. Szumi azok közé a mai fiatal gésák közé tartozik, akiket komolyan foglalkoztat a házasság gondolata. Elmondása szerint már kislánykorában is gésa szeretett volna lenni. A válaszaiból kiderült, hogy maradéktalanul elégedett az életével. Bár egyelőre nincs komoly partnere, szeretne valamikor férjhez menni és gyerekeket szülni. - Majd benő a feje lágya - jegyezte meg Csidzuru gúnyosan, mire Szumi bájosan elnevette magát. Csidzuru nem foglalkozik a házasság gondolatával. Meglehetősen lesújtó vélemenye van a japán házasságmodellről, és ezt szemmel láthatóan a házasélet és az anyaság rózsás örömeit hirdető állhatatos médiakampánynak sem sikerült kikezdenie. Csidzuru azonban minden cinizmusa ellenére, amely erőt vesz rajta, valahányszor a japán feleségek helyzetéről esik szó, nem kékharisnya. Megbékélt azokkal a körülményekkel és feltételekkel, amelyek között a japán nőknek ma élniük kell, és olyan független nő benyomását kelti, aki a maga útját járja, büszke a művészetére és a hivatására, és nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy mit vesztett, amikor a társadalmi elvárások előírta konvencionális női szerep helyett a gésák életét választotta. Ráadásul pontosan tisztában van a munkája előnyeivel. - Többek között azt szeretem a munkámban, hogy alkalmam van találkozni a legkülönfélébb emberekkel. Van még egy olyan szakma vagy hivatás, különösen nők számára, amelynek révén ennyi emberrel megismerkedhet valaki? Szerintem nincs. Legalábbis itt Japánban. Én már találkoztam vezető üzletemberekkel, kormánytisztviselőkkel, színészekkel, énekessztárokkal és szumóbirkózókkal. Ha valaki ennyiféle emberrel megismerkedik, nagyon sokat megtud a világtól és a társadalomról. Én legalábbis rengeteget tanultam ezektől az emberektől. Egy asszonynak, aki be van zárva a lakásába a gyerekeivel, nincsenek ilyen lehetőségei. Ha valaki a gésák világában keményen dolgozik, sokra viheti. Az a legfontosabb, hogy az ember becsülje önmagát és azt, amit csinál. Akkor mások is becsülni fogják. Csidzuru mát sok olyan nővel találkozott, aki több-kevesebb sikerrel megpróbálkozott a gésaélettel. Elmondta, hogy volt egy ismerőse, aki egy exportvállalatnál dolgozott, de nem szerette a munkáját, mert túlságosan unalmasnak és egyhangúnak találta. Csidzuru tanácsára kilépett, és

felcsapott gésatanoncnak. Ma már teljes jogú tagja a virág- és fűzfabirodalomnak, és csak azon csodálkozik, hogyhogy nem jött rá magától már sokkal korábban, hogy mi az igazi hivatása. Csidzuru ugyanakkor sok olyan nőt is ismert, aki képtelen volt hosszabb távon megfelelni a szigorú elvárásoknak. Közülük sokan lemondtak arról, hogy gésák legyenek, és az azonnali anyagi függetlenség reményében felcsaptak hosztesznek. - Gyakran előfordul, hogy valaki gésaként kezdi, aztán meggondolja magát, és inkább elmegy hosztesznek egy bárba. Néha - persze nagyon ritkán - az ellenkezője is megesik, amikor egy ambiciózusabb hosztesz elhatározza, hogy gésa lesz. De egyet mondhatok: ha valaki megszokta a hoszteszkedést, annak nem könnyű átállnia és beletörnie abba fegyelembe, amelyet az állandó tanulás követel. Szerintem a hoszteszeknek túlságosan könnyű életük van. Ez az én véleményem. Az első években a gésák általában nem sok pénzt keresnek. Változatlanul sokat kell tanulniuk, nincsenek még állandó vendégeik, és sokat kell költeniük az öltözködésükre, amíg összegyűjtik a ruhatárukat. Eleinte majdnem minden gésa eladósodik. Azok pedig, akik nem veszik elég komolyan a hivatásukat, hamar feladják. Tapasztalatom szerint ha egy lány kibírja az első három évet, akkor jó esélye van rá, hogy még legalább tíz évig a szakmában marad. Az első három év a legnehezebb. Ha valaki nem talál örömet és kielégülést a gésák életében és munkájában, nem sokáig győzi kitartással. Amikor Csidzurut az 1960-as évek elején gésává avatták Josicsóban, egy teljes napon át udvariassági látogatásokat tett a negyedben működő rjóteikben. Előírásos fekete selyemkimonó volt rajta, amelynek a hátát és a két ujját a családja címere díszítette. Krétafehérre púderozott arccal és olajtól csillogó parókával járta végig Josicsó szűk utcáit a kenban hivatalnokainak társaságában, akik minden útjukba eső vendéglőben bejelentették. Ünnepi öltözékben, szemérmesen lesütött szemmel - mint egy igazi menyasszony - vonult végig a városnegyeden új szerepében, és minden vendéglőben otthagyott egy kis pamuttöfülközőt, amelyre díszes betűkkel rá volt írva a neve. Aznap este sok vendéglőbe meghívták, és a legtöbbjét végig is látogatta úgy, hogy sehol nem időzött tovább tíz percnél. Ahhoz azonban, hogy bemutatkozzon a vendégeknek, és mindenki megcsodálhassa a város új gésáját, ennyi is elég volt. Minden bizonnyal elég szépen is keresett az első estéjén, hiszen nemcsak a vendégektől kapott a szerencsekívánatok mellé bőséges borravalót, hanem a vendéglőtulajdonosok is fizettek neki a látogatásért, hiszen a rendelkezések értelmében a gésának tízperces

jelenésért is egyórai bért kell fizetni. Aznap este egy óra leforgása alatt négy-öt órai bért is könnyedén megkeresett. Bár ezt nem szokták nyíltan hangoztatni, köztudomású, hogy egy újdonsült gésának sokat kell takarékoskodnia a bemutatkozására. Ezzel magyarázható, hogy a teaházak, vendéglők és maguk a vendégek is ilyenkor nagyvonalúbbak a szokásosnál. A rjótei tulajdonosai ilyenkor mindig adnak egy kis pénzajándékot az újonnan avatott gésának vagy délután, amikor bemutatkozik, vagy este, amikor eleget tesz az első meghívásnak. Ez a gyakorlat egy, a japán közösségekben általánosan elterjedt, régi hagyományokon alapuló szokásra rímel: ha egy fiú vagy leány fontosabb állomáshoz érkezik az életében - például elkezdi a gimnáziumot, vagy beiratkozik az egyetemre -, a család közelben élő barátai és szomszédai pénzajándékkal kedveskednek neki. Ezek a gesztusok erősítik a gyerek közösségi érzését, és ráébresztik, hogy a jövője nemcsak rá tartozik, hanem annak a közösségnek is fontos, amelyben él. Diákként úgy érzi, hogy a továbbtanulása e nagy család vagy baráti közösség minden tagja számára befektetés, amelynek a sikere rajta áll, ezért mindent meg kell tennie, hogy megfeleljen az iránta táplált bizalomnak. Ugyanígy érez a kezdő gésa is a közösség iránt, amelyben élni és dolgozni fog. Tomiko, a Jamabukiban élő fiatalabb gésák egyike, előző télen mutatkozott be a közösségben. Csidzutuhoz hasonlóan ő is elkészíttette a parókáját, felvett egy vadonatúj, elegáns kimonót, és az uszályát a kezében fogva elindult, hogy tiszteletét tegye a negyed vendéglátó-ipari egységeiben. (4) Neki azonban már csak néhány órára volt szüksége, hogy végigjárja a kötelező tiszteletkört. Ez is azt mutatja, milyen mértékben megfogyatkozott a hagyományos vendéglők száma és a gésák által kínált szórakoztatás iránti kereslet Josicsóban. A gésatársadalom rendkívül érzékenyen reagál a nemzetgazdaságban bekövetkező változásokra. Az 1960-as évek nagyarányú gazdasági fellendülése idején országszerte virágzottak a hanamacsik. Az 1970-es években azonban a sokkal lassabb ütemű gazdasági növekedés hatására számottevően összezsugorodott a virág- és fűzfabirodalom. A Jamabuki tulajdonosnője szerint a gazdasági hanyatlás elsősorban az idősebb gésákat érinti érzékenyen - személyesen ismert négy, ötvenes éveiben járó gésát, akik az elmúlt évben vonultak vissza, mert annyira visszaesett a kereslet. A fiatalabb gésák is tisztában vannak vele, milyen mértékben függ a munkájuk az ország általános gazdasági helyzetétől. Ők már rendelkeznek megfelelő képzéssel, hogy menedzselni tudják a saját pénzügyeiket, és ezt gyakran meglepő magabiztossággal teszik. Csidzuru

szerint ez is egyike a gésák életében bekövetkezett alapvető változásoknak. - Annak idején a gésák egyik fő vonzereje éppen az ártatlanságuk, a naivitásuk volt, amelyet a gyakorlati élet vonatkozásában nevezhetünk tudatlanságnak is. A köztudatban róluk élő kép alapján a gésák olyan gyermekien bájos, a világ dolgaiban járatlan lények voltak, akik maguktól még a legközelebbi vendéglőig sem találtak el. A férfiak azért jönnek el a teaházakba, és fogadnak gésákat, hogy a társaságukban elfelejtsék a hétköznapok gondjait, és szeretik azt hinni, hogy a gésáknak semmi közük ahhoz a világhoz. Manapság a gésák már nem ilyenek: nekem is állandóan gondolnom kell rá, nehogy elfelejtsem, mit várnak tőlem. Olyan légkört kell teremtenem a vendégem számára, amelyben egy időre megfeledkezhet a valóságról. Például nem elegyedem beszédbe vele mondjuk a tőzsdéről, kivéve persze, ha nagyon jól ismerem, és ő kifejezetten ezt akarja. A hangulat jelentősége A gésa munkájában nagyon fontos szerepe van a hangulatteremtésnek. Neki kell gondoskodnia a megfelelő hangulatról, amelyben a vendég jól érzi magát. Meglepve tapasztaltam, hogy amikor a gésák egymásról beszélnek a szakma kapcsán, egyáltalán nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a közösségek rangjának. Ha arra kerül a sor, hogy összehasonlítsák a saját közösségüket más hanamacsikkal, a legfontosabb szempont mindig az, hogy milyen az adzsija, azaz a hangulata vagy légköre az egyes negyedekben vagy házakban egy gésafogadásnak. A gésák nyújtotta szórakoztatás igazi szakértői - magyarázta Csidzuru nagyon is értékelik ezeket a sokszor igen finom hangulati vagy stílusbeli árnyalatokat, mivel számos hanamacsiban jártak már, ahol a legkiválóbb gésák szórakoztatták a vendégeket. Csidzuru szerint minden közösségben

vannak szorgalmas és lusta gésák, és nem szívesen ismerte el, hogy vannak „jobb” és „kevésbé jó” közösségek. Mivel a japánok számára általában igen fontosak a rangbéli különbségek, meglepve tapasztaltam, hogy azok a gésák - Csidzurut is beleértve -, akikkel interjút készítettem, nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy hol állnak a gésatársadalom hierarchiájában. Természetesen vannak nyilvánvalóan elismert különbségek a városi hanamacsik és az alacsonyabb rendű vidéki gésaközösségek között, de úgy tűnt, maguk a gésák egészen más szempontok alapján értékelik a saját világukat, mint a kívülállók. Míg az utca embere habozás nélkül azt mondaná, hogy Akaszaka az egyik legrangosabb hanamacsi Tokióban, egy másik negyedben dolgozó gésa, akaszakai kolléganőinek meglehetősen szerény művészi képzettségére gondolva, nem biztos, hogy osztaná ezt a véleményt. - Persze - tette hozzá Csidzuru -, mindez elsősorban a vendégek ízlésén múlik.

KÉSZPÉNZ Csidzurunak és Szuminak lassan indulnia kellett az uszodai randevúra, de mielőtt elmentek, Szumi kölcsönkért a ház úrnőjétől egy 10 000 jenes bankjegyet (körülbelül 30 dollár 1975-ben), hogy kihúzza a fizetésig, amely két nap múlva volt aktuális. A gésák - közösségtől függően havonta egy vagy két alkalommal kapnak fizetést. A nyilvántartó irodák

összegyűjtik a számlákat azokról a helyekről, ahol az illető gésa dolgozott, és kifizeti őket, gondosan ügyelve arra, hogy minden gésa megkapja a munkában töltött időnek megfelelő honoráriumot. Ezért fontos, hogy a kenban mindig pontos információkat kapjon arról, hogy egy gésa mikor és hol dolgozik. A gésák tehát egy összegben kapják meg havi vagy félhavi illetményüket, így a munkavégzés és a kifizetés térben és időben egyaránt távol esik egymástól. Készpénzt csak a legritkább esetben használnak a gésák munkájával kapcsolatos tranzakciók során. A visszajáró vendégeket jól ismerik a vendéglők tulajdonosai, az új vendégek pedig általában a régiek ajánlásával jönnek. A költségeiket pontosan feljegyzik, és a számlát utólag küldi el nekik a rjótei. Tapintatlanság lenne ugyanis egy kellemes estét követően helyben kifizettetni a vendéggel a szolgáltatásokat. A vendégeknek éppen ezért állandó hitelszámlájuk van az általuk gyakran látogatott vendéglőkben. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer csak személyes kapcsolatok alapján működik, amelynek alapja a kölcsönös bizalom. A vendéglők kötelesek a vendégek tartozásának a gésákra eső részét idejében átszámlázni a kenbanokba, hogy ne legyen fennakadás a fizetésekkel, ezért ha a vendég még nem utalta át a számlájukra az aktuális összeget, a rjótei tulajdonosa megelőlegezi azt a kenban számára. Nem csoda, hogy minden vendéglőtulajdonosnak ugyanaz a jelmondata: icsigen-szan kotovari (új vendégek kíméljenek). A Jamabuki okászanja átadta Szuminak a kért összeget, miközben játékosan megfeddte, hogy felelőtlenül költekezik. Ebből a gesztusból is látszott, mennyire törődik a házában élő gésákkal, és hogy milyen meghitt, bizalmas viszony van közöttük. Csak az utóbbi öt évben fogadott fiatal gésákat a házához, akik számára a karjúkai élet addig teljesen ismeretlen volt. Bevallotta, hogy ő is sokat tanult a bentlakóitól, miután kiderült, hogy az újoncoknak fogalmuk sincs mindarról, amit ő korábban tetmészetesnek és magától értetődőnek vélt a gésák együttélésével kapcsolatban. Nem mindennapi teljesítmény volt, hogy ez a tiszteletre méltó idős nő, aki egy zárt világban élte le az egész életét, mindent megtett, hogy megértse, milyen problémákkal kell a mai világban az újoncoknak szembenézniük. Kortársai közül sokan azért nem fogadnak fiatal gésákat, mert nem hajlandók engedni az elveikből, és mereven ragaszkodnak a régi világ értékrendjéhez. A Jamabuki úrnője nem ilyen ember volt. Ha a házában élő gésák közül valaki hibát követett el, kedvesen és végtelen türelemmel elmagyarázta neki, miért nem szabad ilyesmit csinálni, és hogyan lehet elkerülni a hasonló botlásokat. Feltehetően már az

eddigiekből is kiderült, hogy a gésák világában semmire nincs egyértelmű és kielégítő magyarázat. Éppen ezért a Jamabuki okászanjának igyekezete, hogy feltárja leányai előtt a dolgok mögött meghúzódó miérteket, rendkívül felvilágosult, haladó gondolkodású emberre vallott. Az egyik látogatásom alkalmával személyesen is meggyőződhettem erről. Cudzumi, a ház gésaközösségének legújabb tagja még teljesen újonc volt a gésák világában, amikor a Jamabukiba került. Szórakozottan megemlítette okászanjának, hogy egy bizonyos Mr. Nakano csinos borravalót adott neki előző este. Mr. Nakano régi törzsvendége volt a házban élő gésáknak, és a tulajdonosnő is jól ismerte. A borravalót - egy 10 000 jenes bankjegyet - Cudzumi kezébe adta egy gondosan lezárt borítékban. (5) A probléma nem az volt, hogy a borravaló nem Cudzumit illette. A vendég valóban neki szánta, de nem Cudzuminak, az új gésának, akivel először találkozott, hanem Cudzuminak, a Jamabuki ház képviselőjének. Cudzumi ott hibázott, hogy csak futólag tett említést a dologról, mintha véletlenül jutott volna eszébe, holott a vendég nagylelkű gesztusától kötelessége lett volna beszámolni a ház többi tagjának. Az illem ugyanis úgy kívánja, hogy ha a házból valaki legközelebb találkozik Mt. Nakanóval, meg kell köszönnie fiatalabb társnője iránt tanúsított nagylelkűségét. Mr. Nakano ugyanis arra számít, hogy minden Jamabuki-gésa értesül a borravalóról, és úgy érezné, lebecsülik az ajándékát, ha nem tesznek róla említést. Az ilyen illetlenség természetesen rossz fényt vetne magára a házra is. Mint későbbi beszélgetésünk során kiderült: a tulajdonosnő sose gondolta volna, hogy ilyesmit el kell magyaráznia egy gésának. Egy olyan lány számára, aki a midzu sóbaiban nőtt fel, teljesen magától értetődőek azok az illemszabályok, amelyek előírják, hogyan kell viselkedni a vendégekkel. A Jamabuki okászanja azonban az illemtani hiányosságoknál sokkal aggasztóbb-nak találta a mai gésáknak a pénzhez való viszonyát. Annak, aki megélte a világválságot, a háborús szükségállapotokat és a háborút követő súlyos inflációt, nem csoda, hogy érthetetlen az a luxus és pazarlás, amely a fiatal gésák számára teljesen természetes. Az idős tulajdonosnő számításai szerint a Jamabukiban élő gésák átlagosan 150 000 jent kerestek egy hónapban (1975-ben ez körülbelül 450 dollárnak felelt meg), és ennek legnagyobb részét ruhákra, taxira (a gésa természetesen nem kockáztathatja meg, hogy tömegközlekedési járművel utazzon), fodrászra, utazásra és csemegékre költi. (6) - A mai gésák nagyon igényes és költekező életet élnek - jelentette ki fejcsóválva. - És ha valaki megszokta ezt a fényűzést, nagyon nehéz

lemondania róla, és visszatérnie a hétköznapi életbe. A gésákat sok tekintetben elkényezteti az élet, ezért nem lesz soha takarékos, jó háziasszony belőlük. Még ugyanaznap délután, mielőtt elbúcsúztam volna vendéglátómtól, szétosztottam néhány, pár nappal korábban összeállított kérdőívet a ház tagjai között. Megkértem a gésákat, hogy töltsék ki, és mondják el a véleményüket a kérdésekről is. Nevetve olvasták fel és kommentálták a kérdéseket, amelyek közül leginkább az ragadta meg a figyelmüket, amelyik a jövőre vonatkozó terveikre kérdezett rá. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha valamikor saját házat vagy üzletet nyithatnának. Azt hiszem, az idős tulajdonosnőnek kifejezetten jólesett - bár igyekezett titkolni -, hogy a fiatalok ilyen nyíltan elismerik az ő pozíciójának előnyeit és fontosságát. Ő az a tulajdonosnő, aki imádja, ha nagy a sürgés-forgás a házában, és készségesen osztozik a fiatal gésák minden örömében és bánatában. Az élete mindennek mondható, csak rugalmasnak nem, de ő ezt az életformát választotta. - Csak egyszer élünk - jelentette ki mosolyogva -, és mit ér az egész, ha nincs benne élet? Inkább élek itt, a fiatalok között, mint vénasszonyként, gyermekeimtől magamra hagyottan, bezárva egy lakásba egy rozzant, morgós vénemberrel. - Csidzuru felnézett a kérdőívből, és elnevette magát

.

Két gésa. Kitao Sigemasza (1739-1820) fametszete

Szakura szakura to Hitobito ga Ukaretamau va Icu no koto? Szangacu szue Kara sigacu No nakaba kana Hanadzakari

Szakura, ó szakura, Mikor sétálnak Boldogan az emberek A cseresznyefák alatt? Március végétől Április derekáig A világ csupa nyíló Cseresznyevirág. Kouta

XII. ÉLET ÉS MŰVÉSZET

A CSERESZNYEVIRÁGOK HÖLGYE Japánban ma már csak a gésák közlekednek riksával. A századforduló környékén azonban ez volt a legelterjedtebb közlekedési eszköz az ország nagyvárosaiban. Hozzávetőlegesen százezer ember kereste a kenyerét riksahúzással. A 20-as években azonban a villamos megjelenésével és a kerékpár elterjedésével a riksák szinte egyik napról a másikra eltűntek a tömegközlekedésből. Ma már mindössze huszonöt-harminc riksa van az egész fővárosban, és ezek többsége is a simbasi gésák táncszínháza mögötti téren állomásozik. Napközben a riksahúzók jobbára csak üldögélnek, kétkerekű kocsijuk vonórúdjaikkal a földre támaszkodva pihennek. Este azonban egyre-másra tűnnek fel a kocsikat húzó inas öregemberek a keskeny utcákon. A gésákat fuvarozzák a házaiktól a

vendéglőkig, ahová hívták őket, hogy szórakoztassák a jómódú vendégeket. A riksaszövetség tagjai csak gésákat hajlandók fuvarozni. Alkonyatkor a fekete kézikocsik hangtalanul suhannak tova Simbasi és Akaszaka mellékutcáin. Az utasok és a maguk biztonsága érdekében a riksahúzók törékeny járműveikkel nemigen merészkednek túl a főváros központján, e meglehetősen lehatárolt negyed határain. Ha egy simbasi gésát másik városnegyedbe szólít a munkája, riksa helyett fekete limuzinnal viteti magát a helyszínre. Az alkonyatkor feltűnő riksák láttán a látogató óhatatlanul arra gondol, vajon meddig fognak még közlekedni ezek a furcsa, kétkerekű anakronizmusok Simbasi szűk utcácskáin. A férfiak, akik húzzák őket, olyan inasak és kitartóak, akár a versenylovak, de a fiatalok között nincs, aki átvegye tőlük a kocsijuk rúdját. Riksahúzónak lenni meglehetősen idejétmúlt foglalkozás a modern Japánban. Szakurako fiatal gésa Simbasiban, és a maga 163 centijével lényegesen magasabb, mint a japán nők többsége. Kifejezetten csinos és jó alakú, bár korántsem az a típus, akire bárki azt mondaná, hogy „fűzfacsípőjű”. Valahányszor elviteti magát valahova, szívből sajnálja a riksahúzót, mert magasabb és nehezebb, mint a legtöbb utas. Szakurako 1975 tavaszán kezdett gésaként dolgozni, nem sokkal azelőtt, hogy Japánba érkeztem. Alig két hónapja dolgozott, amikor találkoztam vele egy fogadáson, Simbasi egyik elegáns vendéglőjében. Megtudtam, hogy mindössze két hónap minarai állt mögötte, amikot a Simbasi gésaközösség tagjává fogadták. Azért nem volt szüksége hosszabb képzésre, mert már a jelentkezésekor elsőrangú táncos volt. Szakurako elsősorban a tánc miatt döntött úgy, hogy gésa lesz. A szakura szó japánul cseresznyevirágot jelent. A ko toldalékkal női nevet képezhetünk belőle, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem sokan használják. A szakura igen gazdag jelentéstartalommal bír a japán nyelvhasználatban. Mindenekelőtt a japánok leggyakoribb és legkedveltebb virága. Amikor az emberek elmennek virágnézőbe, a szakurában gyönyörködnek - ez az egyetlen virág, amelynek ilyen sajátos kultusza van. A klasszikus japán költészetben a hana (virág) szó, ha önállóan használják, mindig szakura no hanát, azaz cseresznyevirágot jelent. A cseresznyevirág jelképezi a tavaszi ragyogást, a természet bőségét - amikor a világ az újjászületést ünnepelve rózsaszín sziromfelhőkbe öltözik. A szakura ugyanakkor távolról sem a frivolitás, a futó kalandok jelképe. A szamurájok az ideális halál szimbólumaként

viselték, mert a szakura élete virágjában hullajtja el szirmait, és nem várja meg, hogy elszáradjon az ágon a tavasz elmúltával. A virágok ugyanakkor az egyes embertípusokat, a jellemeket is jelképezik. A cseresznyevirág tiszta, nemes, de pazar és bőkezű is egyben. Az életvidám Szakurako pont az ellentéte a Jamato nadesikónak, a szerény, lángvirágra emlékeztető szegfűnek, amely a tartózkodó, szemérmes nők jelképe Japánban. Szakurakónak nem volt gésanővére. Ha lenne, igazi különlegességnek számítana Tokióban, ugyanis a Kiotóban elterjedt hagyományos nővér-húg kapcsolat ismeretlen a modern főváros gésatársadalmában. Szakurako maga választotta ezt a gésanevet magának, nemcsak a különlegessége miatt, hanem azért is, mert úgy gondolta, illik az egyéniségéhez. Csak később tudta meg, hogy ő már a negyedik generáció képviselője azok között, akik ezt a nevet viselik. Kiderült, hogy volt a közösségben egy III. Szakurako nevű gésa, aki már visszavonult, és abban az időben Tokió egyik külvárosában éldegélt, egyedül egy kis lakásban. Amikor a fiatal gésa ezt megtudta, vett néhány finom süteményt, elegánsan becsomagoltatta, és elindult, hogy udvariassági látogatást tegyen az idős gésánál. Az idős és nyugalomba vonult gésák sokat panaszkodnak manapság, hogy a hagyományos értékek, mint például az on (az egymás iránti lekötelezettség udvarias elismerése) vagy a giri (a közösség tagjaiban egymás iránt érzett felelősség- és kötelességtudat) ugyanolyan ismeretlenek a fiatal gésák körében, mint az a feudális szokás, amelynek jegyében vastömésekkel feketítették meg a fiatal nők fogait. III. Szakurakót minden bizonnyal meglepte és meghatotta fiatal névrokonának e múltat idéző, nemes gesztusa.

AZ ERKÖLCSÖK HANYATLÁSA Annak ellenére, hogy az idősebb nemzedék tagjai hajlamosak elmarasztalni a jelent - különösen a fiatalok modorát és viselkedését illetően - a múlt tükrében, a gésatársadalom egyike azon végváraknak, amelyekben még élnek az egykori Japán társadalom pillérének tekintett erények: a tisztelet és a kötelességtudat. A gésák szótárában változatlanul eleven fogalmak az „on” és a „giri”, amelyekkel egymás hozzáállását, magatartását és cselekedeteit értékelik. A fiatal gésák közül sokan különösen azok, akik nem a virág- és fűzfabirodalomban nőttek fel -

méltatlannak érzik, hogy ilyen elavult fogalmak alapján határozzák meg azokat az elvárásokat, amelyeknek meg kell felelniük. Az idősebb nemzedék tagjai ezzel szemben úgy vélik, hogy éppen ezek az etikai fogalmak alkotják a társadalmi együttélés, az ideális közösségek és emberi kapcsolatok szövetének legtartósabb alapanyagát. A különböző generációknak a tiszteletről és a kötelességtudatról alkotott eltérő nézetei ellenére ezek a kifejezések távolról sem anakronisztikusak a gésák világában. Ha egy tanonc vagy gésajelölt nem veszi komolyan őket, illetve mindazt, amit jelentenek, a közösségbe való felvételét teszi kockára. Természetesen a fiatalok között is vannak olyanok - Szakurako is ezek közé tartozik -, akik az emberi kapcsolatokról alkotott tradicionális nézeteket olyan erényeknek tartják, amelyek komoly értékeket

Maikók riksában. A századforduló táján készült fényképfelvétel képviselnek a gésák életében.

Szakurakónak egyébként is jó oka van rá, hogy értékelje a gésák életében meglévő minőségi különbségeket, azok után, hogy korábban ő is a társadalom által elfogadott, hagyományos női szerepek egyikére készült. Mielőtt huszonhat éves korában gésa lett belőle, pszichológiát tanult az egyetemen. Miután megszerezte a diplomáját, titkárnői állást vállalt egy irodában - a japán lányok többsége a kötelező iskolák elvégzését követően ilyen munkakörben helyezkedik el. Szakurako, mint oly sokan a felső középosztály lányai közül, gyermekkora óta tanulta a klasszikus japán táncokat. De más nőkkel ellentétben, akik a növekvő iskolai terhek, a társadalmi élet elvárásai és a házasságra való készülés miatt felhagynak a tánctanulással, Szakurako a munkája mellett is tovább járt a táncórákra. Hét közben lekötötte az irodai munkája, de esténként és hétvégeken minden idejét kedvenc hobbijának, a táncnak szentelte. Az életét az önfenntartáshoz szükséges munka és a tánc töltötte ki. Szakurako egyre nehezebben viselte az egyhangú irodai munka terhét, de ez nem aggasztotta a szüleit, mert biztosak voltak benne, hogy hamarosan férjhez megy, és akkor nem kell többé dolgoznia. Alaposan meg is döbbentek, amikor a lányuk bejelentette, hogy esze ágában sincs férjhez menni, mert gésa szeretne lenni. Ha létezik „új gésatípus”, akkor ennek kétségtelenül Szakurako a megtestesítője. Szemben az előző korok gésáinak többségével, akik valamely rokonuk révén kerültek kapcsolatba a virágés fuzfabirodalommal, Szakurako a sirótóból (nem szakmabeli, nem a midzu sóbaihoz tartozó) való, mivel a felső középosztályból származik. Elmondása szerint már gyermekkorában is nagyon vonzódott a gésák romantikus világához, de rokoni kapcsolatok híján nem volt lehetősége, hogy már kislánykorában megismerkedjen vele. A középosztálybeli lányokhoz hasonlóan neki is megvolt a lehetősége, hogy tovább tanuljon, dolgozzon vagy férjhez menjen, de ő lemondott minderről, és inkább a gésák hivatását választotta. Szakurako számára a gésahivatás jelentette a megélhetés és a szenvedélye között fennálló kibékíthetetlen konfliktus megoldását, mert lehetővé tette, hogy a munkájában is a táncnak élhessen. Az sem véletlen, hogy a nagy hírű Simbasit választotta hanamacsijának, és hogy Simbasin belül is egy olyan okijába jelentkezett, amelynek vezetője egykor Tokió egyik leghíresebb gésatáncosa volt. Jóllehet Szakurako számára az előírt minarai mindössze két hónap volt, de a tényleges próbaideje - különösen az idősebb, tekintélyesebb gésák szemében - ennél sokkal tovább tartott. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi volt számára a legnehezebb választott pályája kezdetén, azt felelte,

hogy az idősebb gésák állandóan fürkésző, vizsgáztató tekintete. Folyton önmagát figyelte, nehogy elrontson valamit: hogy kihúzza magát, és a lábát maga alá húzva, tökéletes tartásban üljön a tatamin a vendégei mellett. Ez, mint tudjuk, nem könnyű feladat, különösen azok számára, akik nem szokták meg, hogy előírásos tartásban üljenek a földön, ugyanis az ember állandó és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy hol az egyik, hol a másik lábára helyezze a testsúlyát, mert csak így, felváltva lehet némi pihenést biztosítani a végtagoknak. A háború után született japánok többsége számára már nagyon kényelmetlen ez az ülő póz, ami a szék mint ülőalkalmatosság rohamos elterjedésének köszönhető. A lábak, amelyek gazdájuk kicsiny korától megszokták, hogy a székről lefelé lógva semmi terhelés nincs rajtuk, nehezen viselik el, hogy egy súlyos test alá gyűrjék őket a padlón. A férfiaknak meg van engedve, hogy egy sokkal lazább, féllótusz pózban üljenek anélkül, hogy vétenének az illemszabályok ellen, de a kimonóba öltözött nőknek nincs más választásuk, és csak úgy könnyíthetnek magukon, ha feltűnés nélkül egyik lábukról a másikra helyezik a testsúlyt a hátsójuk alatt. A gésa azonban még ezt sem teheti meg, amint erre Szakurakót számtalan alkalommal figyelmeztették is feljebbvalói. Még ha igazságtalanul szidta is le valamiért egy idősebb gésa, Szakurako tudta, hogy az ildomos válasz ebben a merev hierarchiára épülő közösségben csakis az lehet, ha engedelmesen fejet hajt, és szó nélkül elfogadja a kritikát. Neki mint újoncnak mindenki a feljebbvalója volt, így mindenkinek engedelmeskednie kellett. Számtalanszor előfordult, hogy összeszorított szájjal parancsolt hallgatást magának, amikor úgy érezte, hogy alaptalanul marasztalták el valamiért, és ki akart állni az igazáért. Ez volt az egyik legnehezebb lecke: a csendes beletörődés. Szakurako mindezt nem sértetten mondta el, nem panaszkodni akart megpróbáltatásait úgy fogta fel, mint jelleme „csiszolásának” nélkülözhetetlen eszközeit, az önuralom és önfegyelem iskoláját, amely nemcsak jó gésává teszi, hanem még jobb embett is farag belőle. Nem volt könnyű kijárni ezt a rendkívül szigorú iskolát, de a tánccal ő maga tette magasra a mércét. Ha kitart választott hivatása mellett, előbb-utóbb ő is rangidős gésává lesz, és akkor senki nem fogja megmondani neki, mikor és hogy üljön egyenesen. Táncórákat azonban minden valószínűség szerint még akkor is fog venni egy művésztanártól, mert rendszeresség, fegyelem és kötelességtudat nélkül a gésák élete elképzelhetetlen.

A MŰVÉSZET MINT ÉLET

Japánban a háború előtt és alatt született nemzedékek tagjai szilárdan meg vannak győződve róla, hogy csak ők tudják igazán, mit jelent a fegyelem. Azok szerint, akik ma az ötvenes éveikben járnak, a fiatalok egytől egyig puhányok, és nem tudják értékelni a szigort sem a tanulásban, sem a szakmai képzésben - mintha nem tudnák, hogy a szenvedélyes, de következetes és kitartó elkötelezettség valamely eszme vagy ideál mellett nemcsak a mai világban ritka erény, hanem minden korban is az volt. Mégis Szakurako és sok más gésa számára, akiket megismertem, a különböző művészetek, a gei elsajátításához szükséges fegyelem adja meg - szó szerint - a hivatásuk (gei-sa) igazi jelentését. A gésák a művészet két ágában jártasak: a klasszikus zenében és táncban. E művészetek tanítása és elsajátítása ugyancsak a klasszikus módszerek szerint történik, és a tanár megfellebbezhetetlen tekintélyén alapul. A tanuláshoz szükséges fegyelem nemcsak a művészetek technikai elsajátításának nélkülözhetetlen feltétele, hanem a jellem, az egyéniség fejlesztését is szolgálja. Mivel a kettőt nem lehet mereven elválasztani egymástól, egy gésa akár egész életében tanuló maradhat anélkül, hogy valaha is tökéletesen elsajátítaná a művészeteket. Szakurako megszokta a tánctanuláshoz nélkülözhetetlen fegyelmet, de előbb-utóbb azt is be kellett látnia, hogy a gésák mesterségének elsajátításához ugyanilyen akaraterőre és kitartásra van szükség. A gésák művészete ugyanis nem csupán a klasszikus előadó-művészetekből, a zenéből és a táncból áll. A gésák számára a művészet jelenti az életet, és éppen ez az, ami Szakurako és a hozzá hasonló nők számára olyan vonzóvá teszi ezt a hivatást. Az egyenlet természetesen fordítva is igaz: ha a gésa számára a művészet jelenti az életet, akkor az élete egyébről sem szól, mint a művészetről. A művészet annyira áthatja a gésa életét, hogy bármit csinál - sétál, ül, eszik vagy beszélget azt művészi módon teszi. Ennek az ideálnak a megvalósításához azonban szüntelen figyelemre és fegyelemre van szükség, hogy a tökéletesen kifinomult, művészi viselkedés a gésa második természetévé válhasson. Bármilyen fellengzősnek hangozzék is mindez egy más kultúrában nevelkedett ember számára, csak ennek a fegyelemnek a segítségével nemesítheti valaki műalkotássá az életét, ugyanakkor csakis ez az idea - a tökéletesség utáni vágy - adhat neki elég erőt ahhoz, hogy képes legyen erre a fegyelemre. A gésák nem csupán a szó hagyományos értelmében vett női szórakoztatóművészek. Nem csupán az a dolguk, hogy este hatkor kimonóba öltözzenek, és elmenjenek egy teaházba vagy vendéglőbe szórakoztatni a vendégeket, ennél sokkal összetettebb az életük. Az az

idő, amelyért ténylegesen fizetik őket, vagyis amelyet a vendégek társaságában a fogadásokon töltenek, csak egy része - jóllehet a legnyilvánosabb és leglátványosabb - a szakmai életüknek. Ideális esetben a kifinomultság, szépség és elegancia, amit egy gésa megtestesít egy fogadáson, rengeteg munka és fáradság gyümölcse, olyan, mint egy ritka orchidea, amelyet a virág- és fűzfabirodalom sajátos klímájában tenyésztettek ki és neveltek fel hosszú évek fáradságos munkájával. Mindaz, ami a gésákban különleges és egzotikus, abból adódik, hogy egy teljesen zárt világban élnek, amely minden tekintetben más, mint a széles értelemben vett társadalom, amely körülveszi. Ennek a világnak a pillérfalait a művészetek és a fegyelem alkotják. Mindez természetesen az ideális gésákra vonatkozik. Ugyanakkor különböző közösségek és egyes gésák a hivatás más és más elemeire helyezhetik a hangsúlyt. Minél zártabb és összetartóbb egy gésaközösség, és minél inkább valamely gei elkötelezett művelésére helyezik a hangsúlyt a tagjai, annál inkább hivatásnak tekintik a munkájukat, amely amellett, hogy minden idejüket és energiájukat leköti, harmonikus, kiegyensúlyozott életet biztosít számukra. Ha a gésák a geit alárendelik a külsőségeknek, a szépségen, kellemen és bájon alapuló erotikus vonzerőnek, és a közösségben nincs megfelelő összetartás, mert tagjainak többsége nem gésaházakban él, hanem naponta ingázik saját lakása és „munkahelye” között, akkor tevékenységük hivatásjellege elhalványul, és közönséges munkavégzéssé degradálódik. Ezért nem meglepő, hogy a Tokiónál sokkal konzervatívabb egykori főváros, Kiotó gésái sokkal öntudatosabbak, és életüket minden tekintetben ez a hivatástudattal tökéletes összhangban lévő öntudat határozza meg. Tokióban ehhez az ideálhoz legközelebb a Simbasi gésái állnak; akaszakai kollégáik közül nem sokan dicsekedhetnek ezekkel az erényekkel.

KIBŐL LESZ GÉSA? Minden nő más okból választja magának a gésahivatást. Más szempontok vezérelnek egy tizenhat éves lányt, amikor elhatározza, hogy kipróbálja milyen maikónak lenni, mint egy huszonhat éves nőt, aki tudja, hogy gésaként le kell mondania a „normális” életről, a házasságról és a családról. A nők huszonöt és harminc között vannak az úgynevezett „megfelelő” korban (japánul tekirei), ami azt jelenti, hogy számukra ez a legideálisabb időszak a házasságkötésre. Harmincéves kor után a japán

nők életében már számottevően csökkennek a férjhez menés kilátásai. Egy gésa lányának természetesen egészen mások az esélyei a hivatást illetően, mint egy átlagos lánynak, aki a „civil” életben nőtt fel, és végezte az iskoláit. Egyvalami azonban származástól függetlenül közös bennük: pályaválasztásukban döntő szerepet játszik a művészetek iránti vonzalom. Valahányszor gésákkal beszélgettem, függetlenül attól, hogy melyik városban, negyedben vagy közösségben éltek, a legtöbb szó mindig a művészetekről esett. Ma a nők szabadon, saját elhatározásukból választják a gésahivatást anélkül, hogy döntésüket bármilyen tekintetben befolyásolnák a szociális körülmények, amelyek a háború előtt gyakran arra kényszerítették a szegényebb családokat, hogy eladják lányaikat gésaházaknak. Ma a gésahivatásban egy fiatal lány számára kizárólag a művészetek jelentik a vonzerőt. Anyagilag számtalan olyan munkalehetőség kínálkozik a fiatalok számára, amelyet elvállalva kevesebb kötöttséggel és könnyebb munkával is megtalálhatják a számításaikat. A szakma számára az utánpótlás biztosítása komoly problémát jelent. Manapság kevesen érdeklődnek komolyan a gésák hivatása iránt többnyire olyan romantikus beállítottságú nők, akik vonzódnak a múlthoz és mindahhoz, amit a kimonóba öltözött gésák a múltból képviselnek. De még azoknak a lányoknak is, akiknek minden vágya az volt, hogy hátul kivágott, fekete selyemkimonót és gésaparókát öltsenek, hamar elmegy a kedvük az áhított hivatástól. Ahhoz, hogy a díszes öltözéket felölthesse, és a hivatás iránt elkötelezett, jó gésa váljon belőle, a jelöltnek rengeteget kell tanulnia és gyakorolnia. A fiatal gésa életmódja és társadalmi helyzete ma nemzedéktársai többségének szemében feudalisztikusnak tűnik. A helyes viselkedésre vonatkozó előírások, a virág- és fűzfabirodalom szinte minden területén elengedhetetlen nagyfokú kötelességtudat és fegyelem nem igazán vonzóak a mai fiatalok számára. Mégis akadnak közöttük olyanok, mint Szakurako; ők kitartanak választott hivatásuk mellett, mert megtalálják benne mindazokat az értékeket, amelyek kárpótolják őket a nehézségekért. Végezetül arról sem szabad megfeledkeznünk, milyen nagyfokú gondolkodásbeli függetlenségre vall egy fiatal japán nő részéről, ha képes ellenállni annak az egész társadalmat átható ideológiának, amely szerint a nő egyedüli célja és feladata az életben a házasság és a gyermeknevelés. A Japánban általánosan elfogadott nézet szerint ugyanis a középosztály életideálja az egy-két gyermekes családmodell, az ebbe a társadalmi rétegbe tartozó házaspárok legfőbb életcélja pedig nem más, mint a család ideális életfeltételeinek - mindenekelőtt egy saját háznak vagy

lakásnak - biztosítása. A médiában az utóbbi időben csak „otthonmánia”ként emlegetik ezt a szemléletet. A ház „úrnőjének” beállított ideális feleség képe (Japánul okuszan, azaz a „belügyek” úrasszonya) a film, a televízió és a népszerű magazinok számtalan változatban felbukkanó, kedvelt alakja. A káprázatos esküvői szertartást követően - a hivatalos beállítás szerint ez a lány életének fénypontja - kezdetét veszi az a folyamat, amelynek során az ifjú arából felelősségteljes okuszan lesz. A japán társadalom még ma is ferde szemmel néz azokra a nőkre, akik más élethivatást választanak maguknak. Éppen ezért nem kis horderejű döntés egy fiatal nő számára, ha olyan pályát választ, amely társadalmi és kulturális szempontból egyaránt megkérdőjelezi azokat az elvárásokat, amelyeknek a japán nők 98 százaléka megfelel. Igaz, hogy gyakran a gésáknak is van gyerekük, de egyedülálló anyának lenni távolról sem ugyanaz, mint házasságban nevelni egy vagy több gyereket. Ha egy Szakurakóhoz hasonló, „jó családi háttérrel rendelkező lány” úgy határoz, hogy gésa lesz, komoly szülői ellenállással kell számolnia. Ez az ellenállás természetesen érthető, ha belegondolunk, hogy azok közül a férfiak közül is, akik értékelik a hagyományos japán művészeteket, és szívesen szórakoznak gésák társaságában, hányan válaszolnának igennel a kérdésre, hogy szeretnék-e, ha a lányuk gésa lenne. Egyetlen apa sem lelkesedne a gondolatért, hogy a lánya hivatásos szórakoztatóművész legyen, aki munkáját, életmódját és öltözködési stílusát tekintve egyaránt az ideális nő, a társadalom által oly nagyra becsült okuszan ellentéte. Az is joggal aggasztja a szülőket, hogy a lányuk gésaként bármikor egy pártfogó szeretőjévé válhat; de még ha ez a félelmük alaptalannak bizonyul is - sok gésa pártfogó nélkül is nagyszerűen boldogul a pályán -, a gésáknak a vendégekhez való viszonya is visszatetsző a számukra, mivel sok tekintetben túlmegy a társadalom által elfogadott illemkódex szabta kereteken. A gésák megtanulják a fogadásokon, hogyan érintkezzenek fesztelenül és felszabadultan a férfiakkal, és ennek következtében elveszítik mindazokat a természetes női erényeket - szemérmesség, ártatlanság, tisztaság -, amelyek a tisztes japán családanyák legékesebb tulajdonságai.

GÉSÁK LÁNYAI Akik gésának születtek

Egy japán nőismerősömnek két lánya van, de egyik sem ment férjhez. Az idősebbikből egyetemi tanár lett, a fiatalabbik a gésahivatást választotta. Ez az anya úgy érezte, hogy kudarcot vallott a nevelés terén, mert egyik lánya sem követte a nők számára kijelölt helyes utat. Amikor a szülők ellenzik, hogy a gyermekük gésának menjen, azon túlmenően, hogy polgári körökben maga ez a hivatás sem éppen ideális életmodell, leginkább azzal érvelnek, hogy a virág- és fűzfabirodalom tagjaként a lány nem mehet férjhez, és nem alapíthat családot. Persze nem minden szülő ellenzi ezt a hivatást. A kérdőívemre kapott válaszokból kiderült, hogy a gésaanyák lányai általában megkapják a szülői áldást, ha maguk is gésák szeretnének lenni. (1) Ugyanakkor egy kiotói gésának, függetlenül attól, hogy az anyja gésa volt-e vagy sem, általában lényegesen kisebb szülői ellenállással kell számolnia, mint tokiói társnőinek. Ennek feltehetően az az oka, hogy Kiotóban sokkal nagyobb tisztelettel övezik e hivatás képviselőit, mint a fővárosban. Mivel egész Japánban Kiotó büszkélkedhet a legősibb és legautentikusabb hagyományokkal, amelyek között természetesen kiemelkedő szerepe van a gésa-kultusznak, a gésák meghatározó tényezői a város kulturális életének, és kulcsfontosságú szerepet játszanak a hagyományok megőrzésében. Japánban a modern kort megelőző időkben egy gésa lányának nemigen volt más választása, mint hogy az anyja nyomdokaiba lépjen. Gésák fiúgyermekeivel gyakran előfordult, hogy az apjuk az anya pártfogójaként adoptálta és a törvényes feleségével neveltette fel őket a saját családjában, de a törvénytelen leánygyermekeket az esetek többségében az anyjuknak kellett felnevelniük, egy szinte kizárólag nőkből álló közösségben. így érthető, hogy ezeknek a lányoknak mi sem volt természetesebb, mint hogy ők is gésák legyenek, ha felnőnek. Ha a gésák leányai mégis férjhez mentek, nagy valószínűséggel olyan férfival kötötték össze az életüket, aki valamilyen módon kapcsolatban állt a szórakoztatás világával. Ugyanakkor egy fiatal gésa számára mindig is fennállt annak a lehetősége, hogy egy jómódú pártfogó kiemeli a virág- és fűzfabirodalomból, és felruházza a megtisztelő feleség címmel. E ritka esetektől eltekintve azonban a gésák lányai számára nem volt más választás, mint hogy anyjuk példáját követve a gei-negyedekben éljék le az életüket. A rendelkezésemre álló adatok alapján feltételezhető, hogy az 1800-as évek végén és a huszadik század első évtizedeiben a legtöbb gésa a szó szoros értelmében a „pályára született”.

Toborzott gésák Japán gésanépessége robbanásszerűen megnőtt e század első két évtizedében. A gésák akkor sem tudták volna kielégíteni a hirtelen támadt óriási keresletet, ha elődeik másodállásban főfoglalkozású anyákként gondoskodtak volna a bőséges utánpótlástól, ezért más forrásokból kellett pótolni a hiányt. Az utánpótlás egyik legbőségesebb lelőhelyei az elszegényedett vidéki családok voltak, amelyek kötében ekkor vált általánossá az a példátlan gyakorlat, hogy a szülők a fiatal lányokat eladták tanoncnak egy bizonyos összeg fejében, amelyet később a gésává kiképzett lánynak kellett a béréből visszafizetnie a gésaház vezetője által megállapított törlesz-tőrészletekben. A gésák életkörülményei még századunk elején is meglehetősen különbözőek voltak. Egyesek teljes függetlenségben (dzsimae) éltek, míg másokat szolgai fogságban (kakae) tartottak a teaházak. A vidékről verbuvált lányok többségére az utóbbi sors várt. Eleinte közönséges cselédként éltek a teaházakban, később, ha a ház úrnője látott bennük fantáziát, előléphettek tanonccá, hogy a mesterség elsajátítását követően gésák legyenek. Ettől fogva mindenért fizetniük kellett az okijának, a szállástól kezdve az élelmen át a ruházatukig. A gésaházak tulajdonosainak ekkor kezdett megtérülni a befektetés, és úgy gondolták, hogy joggal formálnak igényt az évek hosszú során át eltartott és kiképzett gésák jövedelmére. A gésaházak tulajdonosai, akik rendszeresen ebből a munkaerőforrásból biztosították az utánpótlást, gyakran gátlástalanul kizsákmányolták alkalmazottaikat, és irreálisan magas összegeket követeltek tőlük a szállásért és az ellátásért, hogy továbbra is teljes függőségben tartsák őket. Ha egy nő szorgalmasan dolgozott, és a szerencse is mellé szegődött, megvolt a lehetősége, hogy kiváltsa magát ebből a kényszerű szolgaságból; kifizesse minden adósságát a teaház tulajdonosának, és elnyerje az áhított függetlenséget. Az ily módon önállósult gésák gyakran szövetkeztek egymással, és közös tulajdonú házakat nyitottak, amelyeket úgy tartottak fenn, hogy minden tag beadta a jövedelme felét a közös kasszába, ebből fedezték a ház költségeit, de ettől a kötelezettségtől eltekintve minden vonatkozásban megőrizték a függetlenségüket. Nagyon sok nő azonban képtelen volt kiváltani magát, és gésaként is teljes kiszolgáltatottságban kellett élnie. Ha egy lány elkeseredésében úgy határozott, hogy megszökik az okijából, amelyhez a tanoncszerződés kötötte, ezt annak tudatában tette, hogy szégyent hoz vele a családjára vidéken, és az apjának meg kell téríteni a kárt, amelyet szökésével a

háznak okozott. Amikor egy apa meghozta a nehéz döntést, hogy elküldi az egyik lányát gésatanoncnak, mert csak így tudja biztosítani a család megélhetését, egyúttal arra is becsületbeli kötelezettséget vállalt, hogy visszaadja a gésaháznak, ha a szerződés lejárta előtt hazamegy. A szökevény lányoknak tehát kétszeres büntetéssel kellett számolniuk: először az apa, azután a gésaház tulajdonosnője részéről. Ha a következmények tudatában a szökevény nem ment haza, hanem megpróbált „eltűnni” egy nagyvárosban, a rendőrség a gésaház bejelentése alapján hamarosan a keresésére indult, hogy visszaszolgáltassa „jogo” tulajdonosának. Az ilyen tanoncszerződésekkel megkötött lányoknak tehát valóban nem volt hová fordulniuk segítségért. Áldozatok Egy idős, nyugalomba vonult gésa, akinek a vidéki házában alkalmam volt néhány napot eltölteni, elmondta, annak idején hogyan „áldozta fel” őt és a húgát az apja a család többi tagjának megélhetése érdekében. Egy tokiói szegénynegyedben lévő okijába küldte őket, ahol velük együtt összesen hat lány volt, őket is ugyanakkor vásárolták meg a szüleiktől. Kezdetben úgy bántak velük, mint a legalantasabb cselédekkel, még tatamiszőnyeget sem kaptak éjszakára - a padlóra terített pokrócokon kellett aludniuk. A szoba falán, amelyben laktak, körülbelül kétméteres magasságban tolóablakok voltak, amelyeken keresztül a ház úrnője állandóan szemmel tartotta őket. Vendéglátóm gyermekkorának megpróbáltatásairól mindennél beszédesebben árulkodik az a kép, amely a mai napig elevenen él az emlékezetében: újév napján keserű könnyeket ontva kortyolja csészéjéből az odzóni-levest, és sajgó szívvel arra gondol, hogy ilyenkor még a cselédeket is hazaengedik, hogy a családjukkal tölthessék az ünnepet. Egy alkalommal ő is megpróbált megszökni a barátnőjével. Elmesélte, hogy rohantak végig a külváros szűk utcáin, amíg el nem jutottak a Tokió határában elterülő végtelen termőföldekig. Amikor rádöbbentek, hogy nincs hová menniük, leültek egy fa tövébe, és bánatukban nekiláttak nyakláncokat fonni a körülőttük viruló lóheréből, annak biztos tudatában, hogy hamarosan úgyis elfogják őket. Bármilyen keserves volt is ezeknek a lányoknak az élete, akiket tíztizenegy éves korukban elszakítottak a családjuktól, és szolgasorba kényszerítettek, még mindig jobban jártak, mint azok a sorstársaik, akik nem gésaházakba, hanem bordélyokba kerültek. Többnyire ez a sors várt azokra a szegényparaszti családokból származó lányokra, akik se elég

szépek, se elég intelligensek nem voltak ahhoz, hogy a teaházak tulajdonosnői lássanak bennük fantáziát, és vállalják a kiképzésük költségeit. Az ilyen, reménytelennek ítélt esetekre a gésaházak sem időt, sem pénzt nem vesztegettek. Az elszegényedett vidékeken tartott beszerzőkörutak során a felhajtok gondosan felbecsülték a gyerekek értékét, mielőtt megkötötték volna a szerződést a szülőkkel. A lányok végleges sorsáról azonban csak később döntöttek. Ha egy lány szolgálóként már eltöltött egy bizonyos időt a gésaházban, a tulajdonosnő biztosabban meg tudta ítélni, milyen képességei vannak, és érdemes-e felvenni tanoncnak, hogy rendszeres zenei és táncművészeti képzést kapjon. Ha egy lányt nem tartottak alkalmasnak arra, hogy gésát neveljenek belőle, megtartották szolgálónak, de az is előfordult, hogy az eredeti szerződés módosításával átadták egy bordélyháznak. Ezekre a lányokra kivétel nélkül nyomorúságos sors várt. Csupán az a tudat adhatott nekik némi vigaszt, hogy a gyermeki alázatosság nemes erényét gyakorolják, ha ellenkezés nélkül alávetik magukat a sorsuknak. Ez ma talán furcsának tűnik, de számukra, az ő helyzetükben, nagyon sokat jelentett. Elszakadni a családtól és új, az addiginál sokkal nehezebb életet kezdeni idegenek között egy ismeretlen világban, mindnyájuknak komoly megpróbáltatás lehetett. A beígért bőséges ellátás és szép ruhák kezdetben talán jelenthettek némi vigaszt, de hogy hosszú távon mi vált valóra ezekből az ígéretekből, az már más lapra tartozott. Az sem mindennapi megrázkódtatás lehetett a prostituáltnak szánt fiatal lányok számára, amikor megtudták, hogy mire szánják őket, és mit várnak tőlük. Ebben a helyzetben valóban csak abból a hitből meríthettek erőt, csak annak tudatában őrizhették meg emberi méltóságuk és önbecsülésük utolsó morzsáit, hogy a családjukért hozzák ezt a súlyos áldozatot, hogy a szüleiknek és a testvéreiknek meglegyen a betevő falatjuk. Azoknak az élete sem volt feltétlenül könnyebb, akiket már tanonccá fogadtak, mert a módszeres tanulás komoly fegyelmet és kitartást követelt. Tanáraik szemlélete szerint a szenvedés a művészetek elsajátításának szükségszerű velejárója volt. Az egyik, széles körben elterjedt módszer az úgynevezett kangeiko (hidegben tartott zeneóra) volt. A lányokat télen kiküldték az udvarra, hogy a hidegben gyakoroljanak, és addig kellett játszaniuk a samiszenen, amíg az ujjaik kisebesedtek, ők pedig berekedtek az énekléstől. Kottát nem használtak a zenei képzés során, ezért ha el akarták kerülni a fizikai fenyítést (a tanárok előszeretettel használták erre a célra a samiszen éles és kemény

pengetőjét), mindent hallás után kellett megtanulniuk, méghozzá hiba nélkül. A táncórák ugyanilyen szigorúak és kíméletlenek voltak. Elég volt egy apró emlékezetkihagyás vagy botlás, hogy a tanár összecsukott legyezője a figyelmetlen nebuló fején csattanjon. A tanórák még így is felüdülést jelentettek az unalmas és fárasztó házimunkához képest, és bár a samiszenórák nemegyszer keserves könnyhullatással végződtek, annyi elégtételük megvolt a tanulóknak, hogy értékes tudást kapnak a szenvedéseikért cserébe.

A gésanépesség százalékos megoszlása a családi háttér (szülők foglalkozása) alapján 1975-ben: Értelmiségi (diplomás vagy fehérgalléros): üzletemberek, orvosok, szerkesztők, írók, kormánytisztviselők stb. Munkás (szakképzett munkás): gépészmérnökök, építőmunkások, szerelők, papírkészítők, vízvezeték-szerelők, takácsok stb. Midzu sóbai: teaház-tulajdonosok, főszakácsok, vendéglőtulajdonosok, okija-tulajdonosok. Kereskedő: fűszeresek, halkereskedők, édességbolt-tulajdonosok, patikusok stb. FORRÁS: gésák által kitöltött kérdőívek (37 Tokióból, 43 Kiotóból, 5 Arámiból, 4 Nagojából, 5 Fukuokából, 4 Macuéból)

Éppen ezért voltak összehasonlíthatatlanul szerencsésebbek azok a lányok, akik okijába és nem bordélyházba kerültek. Némi tehetséggel, ésszel és kitartással hasznukra fordíthatták a kíméletlen képzést, amelyben részesültek, és a függetlenségüket elnyerve siketes gésakarriert futhattak be. A teaházakban elsajátítható tudás gyakorlati hasznát igen tömören fogalmazza meg a gésák egyik kedvenc mondása: „szanbon ga areba, taberareru” (ha van három húrod - vagyis tudsz játszani a samiszenen -, sosem maradsz éhen). Ezzel szemben azoknak a lányoknak, akik bordélyházakba kerültek, csupán az a halvány reményük maradt,

hogy a sors előbb-utóbb a karjaikba vezérel egy jómódú kuncsaftot, aki kifizeti az adósságukat a tulajdonosnak, és kiváltja őket rabságukból. A gésáknak azonban ezt a szabadulási lehetőséget tekintve is sokkal kedvezőbbek voltak a kilátásaik. A mérleg másik serpenyője Az erőszakos toborzásokról szóló, széles körben elterjedt történetek nagymértékben hozzájárultak a gésákról alkotott kedvezőtlen kép kialakulásához. Sokan még ma is úgy gondolják, hogy a gésaházak így biztosítják a szükséges utánpótlást a szórakoztatóipar számára. Ez az abszurd elképzelés teljesen figyelmen kívül hagyja a mai gazdasági körülményeket. Ha ma egy lánynak támogatnia kell anyagilag rászoruló szüleit, sokkal egyszerűbb és gazdaságosabb megoldás, ha elmegy egy bárba hosztesznek. Ma már senki nem kényszeríti a nőket, hogy akaratuk ellenére szerződést kössenek gésaházakkal. 1948 óta törvény tiltja az ilyen szerződéseket. Végül, a jogi tilalmak és a régi rendszer gazdasági életképtelenségén túl, ma már nincsenek olyan szegénysorban élő családok, amelyek arra kényszerülnénk, hogy ilyen szerződésekkel áruba bocsássák a lányaik testét és munkáját. Egy átlagos japán parasztcsaládnak ma színes televíziója és saját autója vagy kisteherautója van, és a fiai mellett a lányai is kijárják a középiskolát. Azt sem tartom valószínűnek, hogy a régi világban a nagyvárosok elegánsabb negyedeinek gésaközösségeiben sok vidékről verbuvált szegény származású tanonc lett volna. Azok a lányok, akik a kiotói Gionban vagy Pontocsóban, illetve a tokiói Janagibasiban vagy Simbasiban kezdték pályafutásukat, minden valószínűség szerint többségükben városi kézművesvagy kereskedőcsaládok gyermekei voltak. Ha tanoncszerződésekkel bekerültek is gésaházakba, a szüleiknek megvolt a lehetőségük, hogy megnézzék, hova adják be őket, és figyelemmel kísérjék a további sorsukat. Előfordult, hogy egy lányt nem anyagi megfontolásból, hanem nevelési célzattal küldtek a gésákhoz tanulni ahogy ezt a fiúkkal is tették, amikor tanoncnak adták őket valamilyen műhelybe -, hogy később önállóan megállja a helyét az életben. Feltételezéseim szerint egyébként is a fentebb említett „gyermekkereskedelem” túlnyomó részét nem gésa-, hanem bordélyházakkal bonyolították. Amikor az erőszakos verbuválásokról esik szó, a japánok többsége hajlamos eltekinteni a kétféle intézmény közötti alapvető különbségekről.

Találkoztam néhány idősebb gésával, ők szívszomorító történeteket meséltek kényszerű szolgasorban töltött gyermekkorukról. Ezeknek a nőknek a többsége nem az elegánsabb gésanegyedekben nőtt fel és dolgozott. A rangosabb közösségekből származó idősebb vagy visszavonult gésáktól nem hallottam ilyen történeteket. Többségükben gésák vagy teaház-tulajdonosok, illetve midzu sóbai, kézműves- és kereskedőcsaládok lányai voltak. Egyetlen olyan fiatal gésával sem találkoztam, aki az elmúlt években kényszer útján került volna be valamelyik gésaházba. Manapság a legkülönbözőbb családi háttérrel rendelkező lányok lépnek be a virág- és fűzfabirodalomba. Szakurako esete, bár korántsem tipikus, egyedinek sem mondható. A gésák között kiosztott kérdőíveimben szerepelt egy, a családi háttérre vonatkozó kérdés is. Az erre adott válaszokból kiderült, hogy a megkérdezettek egyharmada második, illetve néhány esetben harmadik generációs gésa volt, a többiek pedig nagyjából egyenlő megoszlásban olyan családokból származtak, amelyekben a szülők valamelyike értelmiségi vagy diplomás, kereskedő, szakmunkás vagy kékgalléros, illetve midzu sóbai. Sok gésa még ma is „beleszületik” a szakmába, de ez távolról sem előfeltétele annak, hogy valakiből gésa legyen. Ugyanakkor kötelezettséget sem jelent, hogy valakinek születésénél fogva folytatnia kell az anyja mesterségét. Sok gésaanya örül, ha a lánya a nyomdokaiba lép, de szép számmal akadnak olyanok is, akiknek minden vágyuk, hogy a lányuk tisztes családanya legyen. Valahányszof feltettem nekik a kérdést, hogy szeretnék-e, ha a lányuk is gésa lenne, a személyes preferenciájuktól függetlenül szinte minden riportalany hozzátette, hogy a választás természetesen a lányáé, és elsősorban neki kell eldöntenie, hogy mi szeretne lenni.

GÉSAFELESÉGEK Milyen házassági kilátásai vannak egy gésa lányának? Ha választ akarunk kapni erre a kérdésre, több tényezővel is számolnunk kell. Mindenekelőtt sok múlik az illető iskolázottságán és egyéb irányú képzettségén. Az a tény, hogy az anyja gésa, némiképp behatárolja a házasság szempontjából számításba vehető társadalmi rétegek körét, de ez a korlátozás távolról sem számottevő. Valószínű, hogy nem fog felsőbb osztálybeli férjet találni magának, vagy beházasodni egy olyan arisztokrata származású családba,

amelyben büszkén őrzik a szamuráj elődök emlékét, de ha az anyja előkelő gésa volt egy rangos hanamacsiban, pusztán az a tény, hogy ő gésa lánya, nem fogja számottevően korlátozni a választási lehetőségeit. A gésák gyermekei ma már ugyanolyan iskolákba járnak, mint más szülők gyermekei, és nem részesülnek semmiféle negatív megkülönböztetésben. Régebben a gésalányokat speciális „gésaiskolákba” küldték, mivel természetes volt, hogy anyjuk nyomdokaiba lépnek. Minden rendelkezésre álló eszközzel hangsúlyozták másságukat, a társadalomtól való elkülönülésüket, és a gésanegyed határai, amelyben születtek, többé-kevésbé az életüket is behatárolták. Manapság, bár a gésák lányai előbb-utóbb észreveszik, hogy a környezet, amelyben élnek, sok tekintetben különbözik osztálytársaik otthonától, ugyanolyan magas színvonalú oktatásban részesülnek, mint minden japán gyerek a közoktatásban, és ugyanúgy ki vannak téve a minden japán háztartásban megtalálható televízió homogenizáló hatásának. Semmilyen tekintetben nem különítik el a tágabb értelemben vett társadalomtól, és kezdettől fogva annak teljes értékű tagjaként kezelik őket. Ok pedig, minél inkább elfogadják a társadalom normáit - különös tekintettel a nők helyzetére és feladatára vonatkozó normákra -, annál nagyobb a valószínűsége, hogy más pályát választanak majd. Mire egy gésa lánya eléri a felnőttkort, az esetek többségében az anyja már visszavonult, és egy bár, teaház vagy vendéglő tulajdonosaként gondoskodik a gyermekéről. A gésák gyakran az egyetemi továbbtanulást is biztosítják lányuk számára, hogy diplomásként jobb állásba kerülhessen, vagy kedvezőbbek legyenek a házassági kilátásai. Ezek a visszavonult gésák nemcsak anyák, hanem aktív üzletasszonyok is, többnyire exkluzív vendéglátóipari egységek köztiszteletnek örvendő vezetői, akiknek vállalkozását a lányuk fogja megörökölni. Ezek a kilátások természetesen kedvezőbb megvilágításba helyezik azokat a lányokat, akiket gyakran csak úgy emlegetnek: „egy gésa lánya”. Vannak lányok, akik elsősorban azért választják ezt a pályát, mert abban reménykednek, hogy gésaként könnyebben találnak megfelelő férjet, de a legtöbb gésa, akivel erről beszéltem, határozottan kijelentette, hogy ilyen megfontolásból nem szabad ezt a hivatást választani. Előfordul ugyan, hogy egy gésa kilép a közösségből, mert férjhez megy, de ez korántsem olyan gyakori eset, hogy érdemes lenne komolyan számolni vele mint lehetőséggel. Ráadásul mi sem lenne visszatetszőbb a vendégek szemében, mint egy férjvadász gésa, aki a házasság reményében bűvöli el a kuncsaftjait a fogadásokon.

Azok a férfiak, akik gésát vesznek feleségül, az esetek többségében már elváltak vagy özvegyemberek, felnőtt gyerekeik vannak, és miután magukra maradtak, szükségük van egy társra, aki egy személyben a háztartásról is gondoskodik. Ilyen esetekben lesz a korábbi gésa szeretőből (aki addig a „kettes számú feleség” státusát élvezte) törvényesen is második feleség. Számos gésának ily módon sikerült előkelő családokba beházasodnia. Nem egy vezető politikus és híres közéleti személyiség feleségének a pályafutása kezdődött a virág- és fűzfabirodalomban. A századforduló táján történt, hogy a gioni Ojuki hozzáment George Morganhoz, az amerikai multimilliomoshoz. Morgan egy világ körüli útja során, 1902-ben ellátogatott Kiotóba is, ahol éppen akkor rendezték meg a Mijako odorit, a gioni gésák híres táncfesztiválját. Morgannak annyira megtetszett az akkor huszonkét éves táncosnő, hogy több hónapig Kiotóban maradt, és tolmáccsal járta a teaházakat, hogy minden este találkozhasson Ojukival. Végül megkérte a kezét, de nem kapta meg az áhított igent. Morgan ekkor sem adta fel, és továbbra is a városban maradt, hogy jobb belátásra bírja a szeretett lányt. Ojuki ugyanis szerelmes volt egy vele egykorú diákba, aki azt ígérte neki, hogy amint elvégzi az egyetemet, feleségül veszi. Ojuki ajándékokkal halmozta el kedvesét, és pénzt is adott neki, hogy folytatni tudja a tanulmányait. A diák, amikor tudomást szerzett Morgan vonzalmáról, arra buzdította a lánvt, hogy mindaddig ne utasítsa el teljesen a milliomos barbár közeledését, amíg az értékes ajándékokkal ostromolja, amelyek előbbutóbb az ő zsebébe vándoroltak. A különös szerelmi háromszög egészen addig állt fenn, amíg a diák lediplomázott. A várva várt nap azonban boldogság helyett keserű csalódást hozott Ojuki számára: a diák nyomtalanul eltűnt, a fiatal gésa pedig ott maradt összetört szívvel. Akarva-akaratlan összehasonlította a milliomos türelmét, kitartását és odaadó szeretetét a léha diák hazug, számító önzésével, és hatalmába kerítette a lelkifurdalás. Némi habozás után végül úgy döntött, hogy igent mond az állhatatos kérőnek. Az esküvő után a pár Morgan New York-i otthonában telepedett le, de a milliomos családja olyan rossz szemmel nézte a „méltóságon aluli” házasságot, hogy nem volt sokáig maradásuk. Visszatértek Japánba, de itt sem találták meg az áhított nyugalmat. Japán ekkor már háborúban állt Oroszországgal, és az országban magasra csapott az idegengyűlölet lángja. Ojukinak annyi kellemetlensége adódott abból, hogy egy külföldihez ment feleségül, hogy ismét költözniük kellett. Ezúttal Párizs mellett döntöttek, ahol végre békében letelepedhettek. Ojuki zongorázni

tanult, és bár kettős száműzetésben éltek, végre zavartalanul élvezhették a kényelmet és a gondtalan életet, amelyet Morgan óriási vagyona biztosított számukra a francia fővárosban. Miután Morgan 1916-ban meghalt, Ojuki New Yorkba költözött, ahol George özvegyeként sokkal barátságosabb fogadtatásban részesült, mint amikor feleségül ment hozzá. 1948-ban visszatelepült Kiotóba, és haláláig nem is hagyta el többé szülővárosát. Ojuki Morgan: a század egyik híres románcának női főszereplője. Egy álpátosz nélküli, hús-vér Pillangókisasszony, aki a régi fővárosban kezdte, és egy mesébe illő, majd fél évszázados kaland után hazatérve, itt is fejezte be az életét. Ezt az életet azonban távolról sem lehet tipikus „gésasikertörténetnek” tekinteni. Igaz, hogy a gésák hivatásuknál fogva gyakran érintkeznek gazdag és híres emberekkel, és az is előfordul, hogy az ilyen találkozásokból házasság lesz, de nem valószínű, hogy van olyan férfi, aki nősülési szándékkal keresi fel a gésanegyedeket. A gésák többsége harmincéves kora után lemond a házasságról. Legtöbbjük unalmasnak és túlságosan lehatároltnak véli az átlagos japán asszonyok életét, és azzal veti el a házasság gondolatát, hogy képtelen lenne feladni a függetlenségét a tiszteletre méltó feleség státusáért. Szakurako is ugyanígy vélekedik a házasságról. Bizonyára még ma is végigfut a hátán valami halvány, jóleső borzongás, amikor a riksa megáll a teaháza előtt, és ő azzal a jóleső tudattal ül be a lakkozott tető alá, hogy az út mentén minden fej utána fordul majd egy futó pillantás reményében, amint elsuhan a járókelők mellett.

Hana ga csócsó ka Csógó ga hana ka Kite va csira csira Majovaseru Aszaikava nara Hiza made makure Fukaku naru hodo Obi o toku Sintai happu o fubo ni uke Oja nimo misenai Kono sina o Omahan bakari va Tanto tanto Aszaikava nara Hidza made makure Fukaku naru hodo Obi o toku Asaikaiua

Vajon pihe virágszirom Vagy pillangó, amit látok? Elég rápillantanom. És bűvölten megállok. (Refrén) Hogyha sekély folyóba lépsz. Szoknyád térdig felhúzhatod, De ha mélyebb vízbe gázolsz, Övedet is megoldhatod. Alakomat s hajam színét Apám s anyám adta nékem, De amit ők sem láthatnak, Te láthatod: legszebb ékem. (Refrén) Hogyha sekély folyóba lépsz. Szoknyád térdig felhúzhatod, De ha mélyebb vízbe gázolsz, Övedet is megoldhatod. Sekély folyó (samiszendal)

XIII. VIDÉKI GÉSÁK

ATAMI, A FÜRDŐVÁROS Atamiban, a tengerparti üdülővárosban több gésa él, mint bármely japán hanamacsiban. A város háromszáz gésaháza több mint hétszáz gésának ad otthont. Atami alig egy óra alatt elérhető Tokióból a szuperexpresszel mintha New Yorkból Coney Islandre utazna az ember. A tengerparton egy nemrégiben átadott, óriási vidámparkkomplexum terpeszkedik, a várost övező dombokon pedig egymást érik a legkülönbözőbb méretű és befogadóképességű szállodák. A számtalan meleg vizű forrás kénes gőze az egész várost áthatja. A föld repedéseiből gőz szivárog, és a hegyekből érkező patakokban is meleg víz csörgedez. Minden lakóház és szálloda melegvíz-ellátását a kimeríthetetlen, forró vizű helyi források biztosítják. Atami már a múltban is kedvelt megállóhely volt az Edo városát és az egykori fővárost, Kiotót összekötő tókaidói úton közlekedő utasok számára. A teaházak és fürdők női alkalmazottai már évszázadokkal ezelőtt is válogatott italokkal csábították a városkába vetődött utazókat. Ez a japán kisváros keletkezése óta az idegenforgalomból él, s ma is minden lakosa ebben az üzletágban dolgozik. Jómagam július elsején látogattam el Atamiba. Ekkor már egész Kiotóban ismertek mint Icsigikut, az amerikai gésát. Majdnem minden este „fellépésem” volt, és okászan gyakran derült rajta, hogy milyen urekko (népszerű) gésa lett belőlem. A július azonban igazi uborkaszezon a teaházakban, és sok gésa kihasználja a lehetőséget, hogy néhány napi g elutazzon kikapcsolódni. Én is ezt tettem: pár napra magam mögött hagytam a kiotói gésák emelkedett világát, hogy közelebbről megismerhessem Atami meleg vizű forrásokra épült kéngőzös hanamacsijait. Egy Kojomi nevű kis teaházban szálltam meg, amelynek tulajdonosnője egy ötvenhat éves zenész volt, Kikugorónak hívták. Kikugoró az egyik törzsvendég révén, aki a Micubában is gyakran megfordult, ismerte okászanomat. Miután megérkeztem, taxiba ültem, és egy Dream Island nevű szállodába hajtottam, mert itt beszéltük meg a találkozót. A hotel mindössze pár lépésre volt Kikugoró teaházától. Már néhány perce ott álldogáltam az előcsarnokban, amikor egy tömzsi, mosolygós arcú, kékfehér jukatába (kötetlen alkalmakkor viselt pamutkimonó) öltözött nő

jelent meg a bejárati ajtóban, és egyenesen odalépett hozzám. Szívélyessége és közvetlensége éles ellentétben állt a kiotói gésák visszafogott, tartózkodó modorával. Már ránézésre is rendkívül szimpatikusnak találtam. Japánban általában teával kínálják az érkező vendéget, Atami azonban ebben a tekintetben is kivétel: itt a forró fürdőé az elsőbbség. Az ember a nap bármely szakában megmártózhat a város kifogyhatatlan bőségű gyógyvizében. A kis teaház alsó szintjének legalább egyharmadát a fürdő foglalta el, ahová megérkezésünket követően azonmód beinvitált. Habozás nélkül elfogadtam a szívélyes ajánlatot. A fürdőszobában óriási, forró vízzel teli kád fogadott, amelybe egy falra szerelt csapból folyamatosan zubogott a kénes forrásvíz. - Van egy hideg vizes csap is, ha túl melegnek találnád a kád vizét mondta Kikugoró, mielőtt magamra hagyott a helyiségben. Mint később kiderült, a hideg vizet egy külső tartályból kellett szivattyúval bejuttatni a házba, így biztosították az ivóvizet, valamint a főzéshez és az állandóan forró vízzel telt kád hűtéséhez szükséges „csapvizet”. A forrásvíznek olyan magas volt az ásványtartalma, hogy a szappan alig habzott a bőrömön, akárhogy dörzsöltem. Amikor végeztem a fürdéssel, Kikugoró a rendelkezésemre bocsátotta tucatnyi pamutjukatája egyikét, ez ugyanolyan kék-fehér volt, mint az összes jukata, amelyet Atamiban láttam. Egy külföldi minden bizonnyal azt mondaná a jukatára, hogy pamutkimonó, egy helybeli számára azonban óriási különbség van a kétféle ruhanemű között. A japánok a jukatát nem is tekintik kimonónak. Inkább afféle nyári „házi” viselet ez, amelyet többnyire csak otthon hordanak. A leginkább talán a fürdőköpenyhez hasonlít, ami nem véletlen, hiszen a neve is szó szerint ezt jelenti. A japán társasági etikett szerint az embernek nem illik jukatát viselnie feljebbvalói társaságában. Csupán az Atamihoz hasonló fürdővárosokban tekintenek el ettől a szabálytól, mert itt minden fürdővendég jukatát hord, még az utcán és az üzletekben is a szállodák és fogadók által rendelkezésükre bocsátott fürdőköpenyekben közlekednek. Az egyenruha ellenére könnyű megállapítani, hogy ki melyik csoporthoz tartozik, mert minden jukatán ott van a szálloda emblémája, amelyből kölcsönözték. A japánok lazítani, kikapcsolódni jönnek Atamiba. Amint kilépnek az első fürdőből, és magukra öltik a jukatát, mintha kicserélték volna őket - a holtfáradt, elgyötört tisztviselők mintegy varázsütésre virágos kedvű playboyokká lesznek. Atamiban a szó szoros értelmében a ruha teszi az embert, legalábbis ami a hangulatot és a fesztelen viselkedést illeti. Tanaka-szan jukatában nem ugyanaz az ember, mint Tanaka-szan ingben 280

és nadrágban. A jukata biztosította fesztelenség az oka, hogy az itteni fogadások gyakran csapnak át féktelen mulatságba, hiszen ebben a pongyolaviseletben képtelenség betartani az etikett szigorú előírásait. A gésák épen ezért nem viselnek jukatát, ha dolgoznak. Nekik nem lehet a vendégekkel együtt lazítani. Bármilyen rossz híre van is a fürdővárosokban divatos „vulgáris” partiknak, a gésák még itt, Atamiban is az. előírásos selyemkimonóban jelennek meg a fogadásokon. Szolgálaton kívül, az itteni lakosokhoz és a vendégekhez hasonlóan, természetesen ők is jukatát öltenek napközben, ha vásárolni mennek, vagy meglátogatják a barátaikat. Délután három óra volt, mire végeztem a fürdéssel. Kimentem a teaház kis kertjébe, és megcsodáltam Kikugoró lapát alakú, sárga foltos levelekkel borított, hatalmas tigrisfáját. A virágok már mind elhervadtak a júliusi hőségben, csak néhány hűséges azálea őrizte még a májusi virágözön egy-egy elsárgult tanúját. A levegőt valósággal betöltötte a szakadatlanul ciripelő tücskök zsongító hangja, és az ember csak akkor eszmélt rá, hogy milyen hangözön veszi körül, ha néha egy-egy pillanatra elhallgattak.

Kikugoró éppen a nagauta samiszenórájára készült, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem elkísérni az atami gésatánchallba, egy klasszikus oszlopsorral és oromzattal díszített, csodálatos épületbe, amelyet a tokiói Kabukidza Színház mintájára építettek. Örömmel igent mondtam. Az előadóterem óriási méretű színpadán akát egy száztagú táncegyüttes is felléphetett. Az atami gésák általában csoportos táncokat adnak elő — többnyire japán néptáncok koreografált változatait -, páros és szólótáncokra csak ritkán vállalkoznak. A táncórákon is csoportosan foglalkoznak velük, és élő zene helyett lemezjátszóra gyakoroltak. A samiszenórákat egy sokkal kisebb teremben tartották, és egyenként foglalkoztak a növendékekkel. Táncolni minden gésa tud Atamiban, legalábbis azon a szinten, amely az egyszerűbb csoportos néptáncokhoz szükséges, de a hangszerjátékhoz csak kevesen értenek magas szinten. Kiotóval ellentétben, ahol a táncos gésák rangosabbnak számítanak, mint a hangszerjátékosok, Atamiban egy samiszenjátékos harminchárom százalékkal több honoráriumot kap egy fellépésért, mint a táncosok. A nagautatanár Tokióból jön Atamiba minden hónapban egyszer öt napra, hogy samiszenórákat adjon a helybeli gésáknak. Kikugoró inkább kollégája, mintsem növendéke volt a tanárnak, hiszen csupán segített neki felkészülni egy közelgő fellépésre. Az óra mindössze harminc percig tartott, igaz, még legalább ugyanennyi időt eltöltöttünk a tanárral, hogy néhány csésze tea kíséretében elbeszélgessünk a nagautáról. Mikor kiderült, hogy én is tanultam samiszenezni, a tanár megkért, hogy játsszam valamit. Kihasználva a kínálkozó alkalmat, egy két samiszenre írt duót választottam - a gaku közjátékot a Ren Jisi (Oroszlántánc) című táncjátékból. Kikugoró legnagyobb örömére a tanár beleegyezett, hogy eljátssza a második szólamot. - Akár most azonnal elszegődhetnél atami gésának - mondta a tanár, miután befejeztük a duót. - Elkelne nálunk néhány jó samiszenjátékos. Hazafelé menet, a dombról lesétálva, számos ajándékbolt mellett is elmentünk. Szerettem volna venni néhány csomag szárított halat ajándékba kiotói barátnőimnek, de Kikugoró azt mondta, hogy ha várok még két napot, elvisz egy boltba, ahol a legjobb minőségű halat árulják. A szárított hal Atami egyik specialitása. Nincs olyan turista, akinek a csomagjában ne illatozna egy-két doboz ebből a különleges csemegéből, amikor búcsút int a fürdővárosnak. Késő délután hirtelen lehűlt a levegő, mert a tenger felől erős szél kerekedett. Amikor megérkeztünk a teaházba, Kikugorónak mindössze húsz perce maradt, hogy magára kapja a kimonóját, és megcsinálja a

frizuráját, mert hatra már a Dream Island Hotelban kellett lennie. Amíg a zeneórán voltunk, a húga átjött hozzá, és elkészítette a vacsorát, de mivel kissé elhúztuk az időt a tánchallban, Kikugorónak már nem maradt ideje enni. - Semmi gond. Van elég beépített tartalékom - felelte aggodalmaskodó húgának, és mosolyogva megveregette obival kendőzött hasát. Eszetekbe ne jusson megvárni a vacsorával - tette hozzá, majd hóna alá kapta a tokba zárt samiszent, és kisietett az ajtón.

SEKÉLY FOLYÓ Kikugoró mindennap délután hat órára megy dolgozni a Dream Island Hotelba, kivéve a vasárnapot, mert ez a pihenőnapja. Amikor megérkezik, beírja a nevét a munkanaplóba, ez helyettesíti itt a blokkolóórát. Atamiban a legtöbb gésa szerződésben áll egy szállodával, ahol minden este megjelenik, mintha a cég alkalmazottja lenne. Atami ebben a tekintetben is eltér a kisvárosok gésanegyedeiben uralkodó szokásoktól. Az atami regisztrációs iroda pontos nyilvántartást vezet az engedéllyel működő, illetményfizetési kötelezettséggel rendelkező gésákról, az itt dolgozó hivatalnokok osztják be a gésák tánc- és zeneóráit, és szervezik meg a csoportos előadásokat is számukra. (1) A vendégek, az okija és a gésák programjainak egyeztetését azonban nem ez a szerv látja el. Tekintettel az atami programokon részt vevő vendégek nagy számára előfordul, hogy négyszáz vendég gyűlik össze egy fogadáson, szórakoztatásukról pedig hetven gésa gondoskodik -, a mindössze néhány tisztviselővel működő kenban képtelen ellátni a szervezési feladatokat. Ezért alakult ki az a rendszer, hogy a vendéglők és szállodák maguk gondoskodnak megfelelő létszámú gé-saállományról a vendégeik számára. Csak elvétve fordul elő, hogy egy vendég egy bizonyos gésa szolgáltatásaira tart igényt. Atamiban a vendégek szinte kivétel nélkül turisták, így semmi tapasztalatuk sincs a gésafogadások terén, ezért a szervezést szíves örömest rábízzák a fogadók és szállodák illetékes alkalmazottaira. A gésák esténként úgy jelennek meg a munkahelyükön, hogy fogalmuk sincs, kik lesznek a vendégeik a soron következő banketten. A gésák honoráriumát nem külön számolják el. A vendég kifizet egy bizonyos összeget a gésás vacsorákért. Ez a rendszer sokkal

gyakorlatiasabb és személytelenebb, mint a nagyvárosoké. Egy városi gésa nagyjából ugyanannyit megkeres a borravalókból, mint a fizetése, amelyet a kenban folyósít számára. Atamiban és a többi fürdővárosban a vendégek nem ismerik személyesen a gésákat, ezért úgy tekintik őket, mintha felszolgálónők lennének, akiknek Japánban nem szokás borravalót adni. Atami úgy alakította ki a gésaszolgáltatások profilját, hogy az minden tekintetben megfeleljen az idelátogató, többségében alsó középosztálybeli vendégek sajátos igényeinek, akik azért jönnek ide, hogy egy-két napra elfelejtkezzenek a robotos hétköznapokról, és alaposan kirúgjanak a hámból. Az atami bankettek többsége valóságos tömegmegmozdulás afféle társadalmi osztálytalálkozó: egy nagyvállalat osztályvezetője meghívja minden beosztottját egy kis kikapcsolódásra a reprezentációs keret terhére, vagy egy amatőr sportklub hétvégi kiruccanást szervez a tagjai számára; ritkák az olyan kis létszámú, meghitt vacsorák, amelyeken csupán néhány közeli ismerős vagy jó barát vesz részt, két-három gésa társaságában. Az atami gésafogadásokat a leplezetlen érzékiség jellemzi. A fogadók tulajdonosai jól látható feliratokkal hozzák a kuncsaftok tudomására, hogy mihez tartsák magukat: „Kérjük kedves vendégeinket, ne feledkezzenek el róla, hogy a gésáink művészek”, ugyanakkor mindent megtesznek, hogy a végsőkig felhevítsék vendégeik erotikus fantáziáját. Az egyik fogadó még egy kis kézikönyvet is kiadott A gésatudomány alapjai címmel, amelyben szisztematikus útmutatással szolgálnak az avatatlan vendég számára, hogyan lelje örömét a gésák társaságában. Ebben a könyvecskében olvasható többek között a következő rövid „párbeszéd” is: 4. gésa: Amikor fiatal tanoncok voltunk, gyakran kellerr előadnunk a Sekély folyót a fogadásokon, és egészen a derekunkig fel kellett húznunk a szoknyánkat. 1. gésa: Én sokszor sírtam a Sekély folyó miatt lánykoromban. 3. gésa: A samiszenjátékos addig nem hagyta abba, amíg teljesen fel nem emeltük a szoknyánkat. Először eljátszotta lassan a Sekély folyót, aztán egyre gyorsabb tempóban és egyre magasabb fekvésben végigjátszotta újra meg újra a dallamot. 2. gésa: A vendégek pedig vigyorogva bámultak bennünket, és folyton azt kérdezgették: „Hol az a haj, hol az a haj?” 1.gésa: A puncinkat akarták látni, miközben vedelték a szakét, és a nyáluk csorgott, és addig nem hagyhattuk abba, amíg nem teljesült a kívánságuk. Riporter: Hogyhogy? Nem viseltek alsóneműt? 1. gésa: Persze hogy nem. Hiszen táncosnők vagyunk. Minden vendég megbotránkozott volna rajra, ha az alsóneműnk körvonala kirajzolódik a kimonó alatt.

2.gésa:

Amikor először kellett a Sekély folyó: táncolnom, annyita szégyelltem magam, hogy sírva kifutottam a teremből, és bezárkóztam a fürdőszobába.

Riporter: Miután megmutatta? 2. gésa: Igen. Muszáj volt megmutatnom, mert a samiszenjácékos addig nem hagyta abba. 3. gésa: Szegény, ártatlan kislányok - némelyiküknek még ki se nőtt a szőr a micsodáján. Riporter: És azok a kislányok mit csináltak? 3. gésa: A fogadás előtt fogtak egy ecsetet, és fekete tintával füvet festettek a szeméremdombjukra.

Amikor megkérdeztem az egyik gésát, hogy a Sekély folyó még ma is népszerű-e a gésafogadásokon, azt felelte, hogy még sohasem látta, mióta Atamiban dolgozik. Még Kikugoró sem ismerte a samiszenkíséretét. Mégis, a tájékoztató könyvecskét olvasva, a vendégek joggal remélték, hogy a Sekély folyó is benne lesz az esti programban. Aztán az utolsó oldalon a szerzők, váratlan stílusváltással visszatérve az illendőség határai közé, tapintatosan figyelmeztetik az olvasót, hogy győződjenek meg róla, a szórakoztatásukról gondoskodó gésák viselik-e a jelvényt, amely bizonyítja, hogy az Atami Gésaszövetség tagjai. Isten mentse a vendéget attól, hogy egy álgésával hozza össze a balsorsa egy fogadáson! Könnyű erkölcsű gésák Az onszen gésákat sokan azonosítják a prostituáltakkal. Ez a vélemény korántsem alaptalan, bár a két foglalkozás közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Az onszengésa-fogadásokon gyakori a gátlástalan hetvenkedés, kedveltek a trágár viccek, és még a bizalmas testi érintkezés (fogdosás) is meg van engedve a gésák és a vendégek között. A vendégek tetszésük szerint felönthetnek a garattá, hiszen a parti után akát négykézláb is eljuthatnak a szobájukig, és még le se kell vetkőzniük, mert a jukata hálóköntösként is szolgál. A partik oldott légköre jelentős mértékben annak köszönhető, hogy azokban a szállodákban és fogadókban rendezik őket, ahol a vendégek megszállnak. Ennek ellenére vannak bizonyos tényezők, amelyek megnehezítik azoknak a vendégeknek a dolgát, akik az éjszakát is egy gésával szeretnék eltölteni, feltéve, hogy a kiválasztott hölgynek sincs kifogása ellene. A férfiak többsége ugyanis olyan mennyiségű szeszes italt fogyaszt ezeken a gyakran tivornyákra emlékeztető partikon, hogy még ha lenne is kedve az efféle mulatságra, nincsen abban az állapotban, hogy a tettek mezejére lépjen. A szálláskörülmények szintén nem kedveznek az efféle igények kielégítésének. Az Atamiba látogató nagy létszámú csoportokat általában sokágyas - tíz-tizenöt fős - hálótermekben szállásolják el (ha nők

is vannak egy-egy csoportban - például amikor a női titkárnőket is meghívják a vállalati kiruccanásokra -, ők természetesen külön szobákat kapnak), így az egyes vendégeknek nemigen van lehetőségük, hogy szobára vigyék a hölgyeket. Ha valaki mindenáron kettesben akar maradni egy gésával, bérelnie kell egy szobát egy másik szállodában, és rendkívüli körültekintéssel kell lebonyolítania az egész tranzakciót, nehogy a barátok és munkatársak tudomást szerezzenek a dologról. A legtöbb gésa nem szívesen vállal külön éjszakai műszakot. Általában éles különbséget tesznek a danna, azaz pártfogó és az alkalmi kuncsaftok között. Mindenki tisztában van vele, hogy vannak gésák, akik alkalmi szolgáltatásra is kaphatók, de azokat, akik túl gátlástalanul „űzik az ipart”, mértéktartóbb társaik lenézik, és nemegyszer ki is közösítik. Atamiban külön nyilvántartást vezetnek az állandó, tartós munkaviszonyban dolgozó gésákról, akik már bizonyították elkötelezettségüket - ebbe a csoportba tartozik Kikugoró is -, és alkalmi társaikról, akik csupán egy évnél rövidebb időre kötnek munkaszerződést. Ez utóbbi csoportban rendkívül nagy a fluktuáció. Sokan tegnap még egyszerű pincérnők voltak, és holnap már fel is mondanak, mert megunták a gésák életével járó kötöttségeket. Többek állítása szerint elsősorban a férfiak az okai, hogy az atami gésák körében olyan nagyfokú a munkaerő-vándorlás. Házassági ajánlatot nemigen kapnak a gésák, és jobbára meg kell elégedniük a szerető és/vagy háztattási alkalmazott státusával. Ha egy ilyen kapcsolat nem bizonyul tartósnak, a várakozásaikban csalódott nők gyakran kénytelenek visszatérni korábbi szakmájukhoz. Városi társnőikkel ellentétben az atami gésák ritkán találnak pártfogóta a vendégeik között. Nincs szakmai értelemben vett családjuk - anyjuk és nővéreik, akik gondoskodnának róluk, és összehoznák őket a megfelelő partnerekkel. Ráadásul visszatérő kuncsaftjaik sincsenek, hiszen a vendégek többsége csupán egy évben egyszer látogat el a városba. Atami vendégei olyanok, mint a tavaszi szél: az egyik pillanatban teljes hévvel ostromolnak, a másikban pedig nyomtalanul eltűnnek, mintha ott se jártak volna. Egy balsorsú gésa Kikugoró húga meghívott egy finom ebédre - vajban sült halfilé, főtt rizs és savanyított padlizsán volt -, amelyet maga készített el a Kojomi konyhájában. A nővéréhez hasonlóan ő is samiszenjátékos volt, és aktív gésa korában Tamafune néven ismerték. Evekkel azelőtt, hogy megismertem, agyvérzést kapott, amelyből nem tudott teljesen

felgyógyulni. Gyakran elájult, és szabálytalan időközönként rángógörcs vett erőt rajta. Egy alkalommal az esti fogadás kellős közepén kapott rohamot. A fogadó tulajdonosa másnap rábeszélte, hogy vonuljon vissza. Azóta nagyon szerényen és magányosan él, és bár összesen hatan vannak testvérek - négy lány és két fiú -, Kikugoróhoz kötődik a legszorosabban. Tamafune gyakran meglátogatja a nővérét Atamiban, és nemegyszer hetekig, sőt hónapokig is nála marad. Bár a Kojomi működési engedéllyel bíró okija, Kikugorón kívül jelenleg nincs gésa lakója. A két nővér nagyszerűen kijön egymással. Miután végeztünk az ebéddel, kivittük az edényeket a konyhába, majd egy csésze teával és egy-egy cigarettával felszerelkezve letelepedtünk a nappaliban, hogy elbeszélgessünk, amíg Kikugoró megérkezik. Tamafune elmondta, hogy gyakran, amikor egyedül üldögélve várja a nvérét, arra gondol, bárcsak lennének gyerekei. Mielőtt agyvérzést kapott, magához vett egy fiatal lányt a házába, és úgy nevelgette, mintha a saját gyermeke volna, abban a reményben, hogy egyszer sikerül törvényesen is adoptáltatnia. A lány árva volt, és már betöltötte tizenhatodik évét, amikor Tamafunéhoz költözött. Ha minden úgy alakul, ahogy Tamafune szerette volna, ez a lány lehetett volna a támasza öreg napjaira. De nem így történt, mert a lány, mint az elbeszélésből kiderült, a „balsors” áldozata lett. Mivel Atamiban élt, egy volt gésa gyámsága alatt, természetes, hogy ő is ezt a hivatást választotta. Mindössze három hónapig járt csoportos táncórákra, amikor úgy döntött, hogy belép a közösségbe, és egy este csatlakozott az egyik fogadáson fellépő társnőihez. Atamiban az új gésákat nem avatják fel ünnepélyes keretek között, és nekik fogadalmat sem kell tenniük. Egyszerűen elkezdenek dolgozni, és az első fellépésüktől kezdve gésának számítanak. Tamafune gyakran részt vett azokon a fogadásokon, amelyeken a nevelt lánya is fellépett, és mindent megtett, hogy lebeszélje őt az ivásról, de a „lánya” nem hagyta, hogy beleszóljon az életébe. Hamarosan eljött az idő, amikor minden fogadás után részegen tántorgott haza, és annyira elhagyta magát, hogy már a ruháit sem volt képes rendben tartani. Tamafune a barátnőitől tudta meg, hogy a lánya teljesen elzüllött, és közönséges prostituált lett belőle. Nem sokkal ezután összeállt egy férfival, mint utóbb kiderült, egy gengszterrel, aki teherbe ejtette. Tamafune ekkor sem hagyta esetben, végig kitartott mellette a bajban - a terhesség előrehaladtával a lánynak abba kellett hagynia a munkát -, és a szülés költségeit is ő fedezte. A gyerek megszületése után néhány nappal a lány megszökött a szeretőjével.

- Örülj neki, hogy végre megszabadultál tőle! - mondogatták Tamafunénak a barátnői, akik nem értették, mért ereszti annyira búnak a fejét. - Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy egyedül felneveljek egy ilyen apróságot. Szüksége van az anyjára - felelte ilyenkor, de ennek ellenére lelkiismeretesen gondját viselte a gyereknek, és csak akkor bízta a barátnőire, ha este dolgoznia kellett. A gyermek anyjáról sokáig nem tudott semmit. Aztán egy napon felhívta a rendőrség, és közölte vele, hogy a „lánya” meghalt. Megromlott a kapcsolata a szeretőjével, és egy elkeseredett pillanatában a vonat elé vetette magát. Nem sokkal később megjelentek Atamiban a férfi rokonai, és magukkal vitték a gyermeket. - Azt hiszem, túlságosan elkényeztettem - mondta Tamafune, és felállt, hogy újratöltse a teáscsészéket. - Nagyon keserves gyerekkorom volt, és azt akartam, hogy neki jobb élete legyen. Amikor akkora voltam, mint ő, állandóan szidtak és büntettek, ezért képtelen voltam bármiért is haragudni rá. Persze lehet, hogy ha másképp csinálom, akkor is ez lett volna a vége. Valaki azt mondta róla, hogy mániás-depressziós volt, és pszichiáterhez kellett volna vinnem. Lehet, hogy igaza volt, de akkor én erről nem tudtam semmit. - Felbontott egy újabb doboz cigarettát, és rágyújtott. - Talán így volt megírva a sors könyvében, és alaptalanul hibáztatom magam a történtekért. - Soha nem gondolt arra, hogy férjhez menjen? - kérdeztem. - Most már én is úgy hiszem, hogy jobb lenne egy társsal, de semmi kedvem nem volt férjhez menni, amikor még megtehettem volna. Attól kezdve, hogy el tudtam tartani magam, nagyon szerettem a hivatásomat. Azt hiszem, a harmincas éveimben igazán boldog voltam. Aztán, ahogy múltak az évek, egyre inkább lekötött a gei, mindaz, ami a gésák életében és munkájában a művészettel kapcsolatos. Nagyon sokat gyakoroltam a samiszenen, és évente több olyan fellépést is vállaltam, amelyen már nemcsak nagautát, hanem kijomotót és tokivadzut is játszottam. A partikat egyre jobban untam, de kénytelen voltam tovább dolgozni ahhoz, hogy gésaként megélhessek. Tamafune az agyvérzése óta nem tudja a kezébe venni hangszerét. A legutóbbi esős évszakban, amikor a szokatlanul nagy páratartalom miatt megrepedt samiszenjének macskabőrből készült hasa, már a hangszerészhez sem vitte el, hogy megjavíttassa. Kikugoró folyton mondogatja neki, hogy adja el, ha úgyse használja, de Tamafune képtelen rávenni magát, hogy megváljon kedves hangszerétől. - Lehet, hogy hamarosan meghalok, mi értelme lenne eladni? Az orvosok elmagyarázták nekem, mi az az agyvérzés, de én csak úgy tudom

elképzelni, hogy az ember agya egyszer csak szétreped valami belső feszültségtől. Mint egy elfáradt samiszen.

TÁRSADALMILAG ELISMERT HIVATÁS Mivel Kikugoró még éjfélre sem ért haza, úgy döntöttem, nem várok tovább, és lefeküdtem. A vendégek túlságosan jól érezték magukat a Dream Island-i partin, így csak éjjel egykor tudott szabadulni. Reggel tízig aludtunk. A súlyos, keményfából készült „esőajtók” zajára ébredtem fel, amikor kinyitották őket a földszinten. Ezeket az óriási, síneken mozgatható tolóajtókat ilyenkor a fal végében lévő tokokba tolják, és amikor a helyükre zökkennek, akkorát döndülnek, hogy az egész ház beleremeg. Hajnalban kiadós eső volt, és a levegő megtelt a tenger friss, sós illatával. Tamafune azzal kezdte a napot, hogy felsöpörte és felmosta a bejárat előtti tornácot, aztán mind a hárman megmosakodtunk a falikútból folyamatosan csordogáló termálvízben. Kikugoró naponta négyszer-ötször is vett forró fürdőt, és ezúttal sem mulasztotta el, hogy felkelés után rögtön meg ne mártózzon a színültig teli kádban. Miután jóízűen elfogyasztottuk a híres száritott halból, rizsből és nyers tojásból készült bőséges reggelit (nekem még külön lekváros pirítóst is készítettek), Kikugoró elvitt magával a kenbanba. Úgy volt, hogy megnézek egy táncórát, majd találkozunk a nyilvántartó iroda vezetőjével és az Atami Gésaszövetség elnökével - két idősebb hölggyel, akik annak idején maguk is gésák voltak. Kikugoró valamikor a kenban Előadás-szervezési Osztályának a vezetője volt. Ezt a tisztséget csakis aktív gésák tölthetik be, és elsősorban az a feladatuk, hogy táncműsorokat és zenei produkciókat szervezzenek a nagyobb fogadásokra. Az Előadás-szervezési Osztály vezetőjének lenni igen rangos pozíciót jelent, de rengeteg munkával és csupán képletes fizetéssel jár. Kikugoró, amikor már úgy érezte, hogy túl sok idejét elveszik a rá háruló szervezési feladatok, lemondott a tisztségről. A kenban központi irodájában négy nő teázgatott egy alacsony asztal körül, amikor beléptünk. Miután a szokásos módon udvariasan köszöntöttük egymást, Kikugoró így szólt a jelenlévőköz: - Hoztam magammal egy különös vendéget, akinek minden vágya, hogy elbeszélgessen veletek. - Bemutatott a társaságnak, és mire letelepedtem közéjük, minden aggodalmam elszállt. Az őszinte, barátságos fogadtatás ismét meggyőzött róla, hogy az itteni gésák

teljesen mások, mint köztudomásúan zárkózott, nehezen megközelíthető kiotói társaik. Kiotóban sok gésa csak hónapok múltán tudott annyira feloldódni a társaságomban, hogy hajlandó legyen magáról, az életéről és a munkájáról beszélni. Atamiban egyenesen meglepett az a nyíltság és őszinte kedvesség, amellyel fogadtak. Lehet, hogy az atami gésák nem olyan rátartiak, mint kiotói kollégáik, de az is elképzelhető, hogy én voltam magabiztosabb, mert a mindenki által szeretett és tisztelt Kikugoró vett pártfogásába, mindenesetre a társaság tagjai készségesen helyet adtak nekünk az asztal mellett, teával kínáltak, és biztosítottak, hogy szívesen elmondanak mindent, ami érdekel az atami gésák életével kapcsolatban. A Gésaszövetség elnökétől megtudtam, hogy az Atami Gésaközösség tekintélyes népessége ellenére (ez körülbelül nyolcszáz fő) az ország többi hanamacsijához hasonlóan meglehetősen megfogyatkozott az utóbbi időben. Az 1960-as években a helyi kenban még több mint ezer gésát tartott nyilván! Megkérdeztem tőle, hogy a „hivatalos” állásponthoz hasonlóan ő is egyszerű dolgozó nőknek tartja-e a gésákat. Igy válaszolt: - Valóban azok, és ennek ugyanúgy megvannak az előnyei, mint a hátrányai a számukra. Előny az, hogy sokkal szabadabbak, mint régebben voltak, hátrány pedig a művészi színvonal sajnálatos csökkenése. A gésaházak vezetői ma már nem irányíthatják és ellenőrizhetik olyan szigorúan a lányokat, mint régen. Én is vezettem valamikor gésaházat, és volt egy lányom, aki elhatározta, hogy maga gondoskodik a midzuagéjáról. Ki is hirdette a megfelelő alkalommal, hogy azé lesz, aki a legmagasabb árat fizeti a beavatásért, és zsebre tette az egész összeget. Régebben az ilyesmi elképzelhetetlen volt. Nekem elhiheted, ma már csírájában sincs meg a lányokban az a gyermeki engedelmesség és hála, amellyel egykor a gésaházaknak tartoztak. Ide az ország minden részéből jönnek lányok, hogy gésák legyenek, de a legtöbben Kjúsúból települnek át. Ez, ha jól tudom, mindig is így volt. A társaság egyik tagja megjegyezte, hogy ez roppant különös, hiszen Kjúsú nagyon messze van Atamitól. - Pedig egyszerű a magyarázat - felelte a társaság elnöke. - Kjúsúban évszázados hagyomány, hogy a fiatal lányok elmennek hazulról munkát keresni. Gondoljatok a hakatai badzoku gésákra, akik Mandzsúriába mentek, vagy a karajuki-szanokra., akik Délkelet-Ázsiában kerestek megélhetést. (2) Kjúsú mindig is szegény város volt, és az ott élő nők híresek voltak az önállóságukról. Ha már el kellett menniük otthonról, hogy pénzt keressenek, úgy gondolták, annál jobb, minél messzebb mennek. Én már csak tudom, mert magam is Kjúsúból származom. Harmincéves

koromban költöztem ide Atamiba. A családomban soha nem volt egyetlen gésa sem - itt egyébként is nagyon ritkák az olyan lányok, akik gésaanyától születtek -, úgyhogy nekem az ártatlanságom volt az egyetlen útravalóm. Az idős gésa elnevette magát. A szavai és a viselkedése egyaránt elárulták, hogy nem bánta meg egykori döntését, és minden tekintetben elégedett az életével itt, Atamiban. Egy másik volt gésa, a kenban igazgatója elmondta, hogyan lett gésa a lányából: - Egy napon, amikor a lányom már megfelelő korban volt, úgy döntöttem, hogy szóba hozom a dolgot, és feltettem neki a kérdést: „Mi lenne, ha kipróbálnád?” Visszakérdezett, hogy pontosan mit kell csinálnia egy gésának. „Táncolni, szakét tölteni a vendégeknek és társalogni velük” feleltem. A lányom már többször is táncolt színpadon, és nagyon szeretett táncórákra járni, ezért úgy gondoltam, hogy szívesen dolgozna gésaként. Az első fellépését követően egy borítékban átadták neki az illetményét. „Mi ez? - kérdezte, és visszaadta a borítékot. - Erre igazán semmi szükség.” A fogadó tulajdonosnője majdnem hanyatt esett a meglepetéstől. „Ezt meg hogy érted?” A lányom így felelt: „A mamámnak eddig mindig fizetnie kellett, hogy színpadon táncolhassak. Itt legalább ingyen megtehetem.” (3) - És meddig tartott a lelkesedése? - kérdezte a társaság egy másik tagja. - Nem sokáig - felelte a kenban igazgatója. - Most már ő is ugyanolyan, mint a többi gésa: csak az érdekli, hogy mennyit kereshet. Gyakran félidőben otthagyja a fogadásokat, és mégis teljes bért követel a fellépéséért. Kikugoró megjegyezte, hogy ez a magatartás ma már általános a fiatal gésák köfében. A mai gésák rendkívül talpraesettek, ha a saját érdekeikről van szó - mondta.- Régebben éppen az volt a vonzerejük egyik titka, hogy teljesen mások voltak, mint a feleség, akit a vendég otthon hagyott, ha elment egy fogadásra, hogy kikapcsolódjon egy kicsit. Nem voltak pénzéhesek, telhetetlenek és garasoskodók. Egyre inkább eltűnik a különbség a hagyományos női szerepek között, és ez nem jó. - Pontosan így van - vette át a szót ismét a kenban igazgatója. - A régi világban a gésák semmit nem tudtak a pénzről és az élet anyagi vetületéről. Persze az sem volt jó, de ma már teljesen átestek a ló túlsó oldalára. Mintha taxiórával jönnének a fogadásokra, és mérnék a perceket, hogy mennyi tarifát számoljanak.

A jelenlévők egyetértettek abban is, hogy a mai gésák élete sokkal könnyebb, mint elődeiké volt, elsősorban azért, mert ma egy lány maga dönti el, hogy ezt a hivatást választja-e vagy sem. Annak ellenére, hogy a gésák munkáját ma már sokkal egyértelműbben elismeri a japán társadalom, úgy érezték, hogy sokan - teljesen alaptalanul - erkölcstelen foglalkozásnak tartják a vendégek szórakoztatásának ezt a hagyományos módját. Ennek illusztrálására az egyik gésa elmesélte, mi történt a fiával, amikor beiratkozott az egyetemre. A felvételi űrlapon volt egy rovat, amelybe az anyja foglalkozását kellett beírnia, de ő annyira szégyellte a dolgot, hogy inkább üresen hagyta, az anyjának pedig a következő szavakkal indokolta döntését: „Anya, a te munkád nem számít hivatalosan elismert foglalkozásnak.” Mire ő jogos felháborodással így válaszolt: „Érdekes, a jövedelmemet mégis elismerik, ha adófizetésről van szó.” Még reggelinél megkérdeztem Kikugorót, nem kísérhetném-e el a szállodába az esti fogadásra. Szerettem volna a saját szememmel látni, milyen a bankett Atamiban, a gésák szemszögéből nézve. Kikugoró azt felelte, hogy ő boldogan magával visz, ha ez a kívánságom, de előbb meg kell tudakolnia az illetékesektől a nyilvántartó irodában, nincs-e kifogásuk ellene. Meg is említette a dolgot, mielőtt elbúcsúztunk vendéglátóinktól. Az iroda vezetője és a helyettese rövid tanácskozás után hozzám fordult: - Ilyesmire még nem volt példa a kerületben, ezért sajnos nem tudunk fizetni a részvételért. - Semmi gond - feleltem megkönnyebbülten. - Nem a fizetség miatt szeretnék elmenni. ICSIGIKU ATAMIBAN Délután elmentem a helyi szépségszalonba, és megcsináltattam a frizurámat, majd az ajándékboltokkal zsúfolt zegzugos utcákon felsétáltam a dombra, Kikugoró házához. Házigazdám éppen akkor kelt ki a kádból, amikor megérkeztem. -Attól tartok, a kimonóim túlságosan sötétek egy ilyen fiatal nő számára, mint te vagy - mondta, és kihúzott egy fiókot, amely tele volt nyári kimonókkal.

- Az az igazság, hogy én is a sötétebb színeket kedvelem - feleltem, és némi keresgélés után kiválasztottam egy tengerészkék selyemkimonót, amelynek a szegélyét finom rajzú bogáncsminta díszítette. Miután

felöltöttük a ruhákat, Tamafune mindkettőnknek segített megkötni hátul az övet, majd hátralépett, és szemügyre vette az eredményt. - Már nem is emlékszem rá, mikor ment a Kojomiból egyszerre két gésa is dolgozni - mondta mosolyogva. Mivel idejében elkészültünk, kényelmesen átsétáltunk a Dream Island Hotelba. Kikugoró bejelentkezett, és megkapta az első megbízatását: bankett száz fő számára a Fenyő teremben. Én egy csoport gésa társaságában az előcsarnokból néztem a műsor nyitószámát, amelyet egy népviseletbe öltözött gésaegyüttes adott elő az óriási terem másik végében lévő táncszínpadon. A dalokból és táncokból összeállított program körülbelül húsz percig tartott, mialatt a vendégek hangos beszélgetés közben elfogyasztották vacsorájukat. Amikor a hivatalos műsor véget ért, a hallban várakozó gésákon volt a sor, hogy gondoskodjanak a vendégek további szórakoztatásáról. Sörösüvegekkel és szakéskancsókkal felszerelkezve vonultunk be a terembe. Kikugoró és két másik, idősebb samiszenjátékos a színpadon maradt, és tovább játszott, de most mát azokat a számokat, amelyeket a vendégek kértek. A japán férfiak többségében ott él a szereplési vágy, és elég néhány pohár szaké egy-két buzdító szó kíséretében, hogy levetkőzzék természetes gátlásaikat. Ilyen alkalmakkor a leggyakrabban népdalok, nosztalgikus katonanóták, sanzonok és népszerű Stephen Foster-melódiák kerülnek terítékre. A Fenyő terem színpadán lévő mikrofon még inkább felbátorította az önjelölt énekeseket, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel - hanghordozás, tremolók, gesztikuláció stb. - megidézzék bálványozott kedvenceiket. Az egyik szünetben, amikor Kikugoró lejött a színpadról, a szálloda igazgatója félrevonta. Kiderült, hogy a fogadás házigazdáját nagyon nyugtalanította a jelenlétem, mert azt hitte rólam, hogy valami riporterféle vagyok. Kikugoró ahelyett, hogy elmagyarázta volna a dolgot, rábízott két fiatal gésára, akik éppen egy másik, kétszáz fős fogadásra indultak. Megkért, hogy maradjak velük, amíg az első parti véget ér, és aztán találkozzunk a szálloda előcsarnokában. Az első emeleten lévő Babarózsa teremben a tokiói Szumitomo iparvállalat egyik főosztálya tartotta szokásos évi összejövetelét. A tekintélyes létszámú vendégseregben jócskán akadtak nők is, igaz, a szebbik nem fiatalabb képviselői közül (akiket szemmel láthatóan nyugtalanított férfi kollégáik szokatlan felszabadultsága) senki sem mert jukatába öltözni. A vállalati bulin már tetőpontjára hágott a hangulat, amikor csatlakoztunk korábban érkezett társnőinkhez. Az alacsony asztalok körül nagy volt a sürgés-forgás - gésák és vendégek egyaránt

szorgalmasan töltögették az italokat egymásnak és maguknak. Szemmel láthatóan már túl voltak a kezdeti formaságokon, és a jukatába öltözött vendégek felszabadultan köszöngették egymásra poharaikat. A Babarózsa tetemben folyó bacchanália a legkevésbé sem emlékeztetett azokra a fogadásokra, amelyekhez hozzászoktam a pontocsói teaházakban. Különösen a létszámkülönbség volt szembetűnő. Kiotóban egy gésák közreműködésével megrendezett estélyen maximum ötven vendég vesz részt, de a házigazdáknak az esetek többségében ennél sokkal kisebb létszámú vendégsereg szórakoztatásáról kell gondoskodnunk, és nem ritka, hogy egy ötfős fogadáson minden személyre jut egy gésa. Kiotóban megszoktam, hogy csupán egy-két táncos szerepel egyszerre, és többnyire klasszikus darabokat adnak elő a terem egyik végében lefektetett tatamin, itt viszont ötvenhat, jelmezbe öltözött gésa táncolt egy óriási színpadon. Egy kiotói gésa valószínűleg elszörnyülködött volna a Babarózsa teremben folyó vad tivornya láttán. Nem is lepődtem meg, amikor pontosan fél nyolckor az összes gésa mintegy vezényszóra felállt, és elhagyta a termet. A Dream Islandhez hasonló szállodákban a turistacsoportok maguk dönthetik el, hogy gésákkal vagy nélkülük szeretnének-e partit rendezni. A legtöbb esetben igényt tartanak a gésák szolgáltatásaira. A fogadások mindig délután hat órakor kezdődnek, és a gésák fél nyolcig vannak szolgálatban. Ez a másfél óra az első „műszak” a gésák napirendjében, és ugyanakkor a legrövidebb fellépési idő is, amelyre felkérhetők. Fél nyolc után a vendégek eldönthetik, hogy továbbra is igényt tartanak-e néhány gésa szolgáltatásaira, akiket ettől fogva félórás időegységekben fizetnek. Szemben a városi hanamacsikkal, ahol a gésák munkájának anyagi vonzatait diszkréten a kulisszák mögött intézik, itt, Atamiban a vendégek pontosan tudják, hogy egy bizonyos létszámú gésaegyüttes közreműködése meghatározott időre mennyibe fog kerülni nekik. Számukra ez a kedvező megoldás. (4) A pénz kezelésének módja, az anyagiakhoz való viszony nagymértékben meghatározza a gésafogadás hangulatát. Az elkelőbb teaházakban és vendéglőkben rendezett fogadásokon nagy hangsúlyt fektetnek a kölcsönösségre. A gésáktól ugyanúgy elvárják, mint a vendégektől, hogy élvezzék a másik fél társaságát. Azok a legjobb partik, ahol nemcsak a vendégek, hanem a gésák is jól érzik magukat, így az a tény, hogy őket fizetik a társaságukért, teljesen a háttérbe szorul, és nem befolyásolja egyik fél magatartását sem. A már idézett taxióra-hasonlat hűen érzékelteti az atami gésák szolgáltatásának jellegét. Nem mintha az itt dolgozó gésák sokkal

üzletiesebbek és számítóbbak lennének más régióbeli társaiknál, ez inkább a vendégek hozzáállásán múlik, akik csupán megvásárolható szolgáltatásnak tekintik a munkájukat. A gésatudomány alapjai egyenesen azt tanácsolja a turistáknak, hogy úgy gondoljanak a gésákra, mintha pénzbedobós játékautomaták volnának, és igyekezzenek annyi élvezetet kifacsarni belőlük, amennyit csak tudnak a rendelkezésükre álló idő alatt. Azon túl, hogy ez a praktikus „jó tanács” meglehetősen kedvezőtlen fényben tünteti fel a gésákat, maga a hasonlat beszédesen árulkodik arról a gésák alkalmazásában meghatározó gátlástalan üzleti szellemről, amely egy pontocsói vagy simbasi gésa számára méltatlan és megalázó lenne. Miután a gésák otthagyták a Babarózsa teremben folyó partit, visszatértek az előcsarnokba, ahol megkapták az igazgatótól a következő megbízatásukat. Kikugoró már várt rám. Ezúttal a Bíbic terembe voltunk hivatalosak egy kis létszámú partira, amelynek résztvevői csak a második körben döntötték el, hogy igényt tartanak a gésák szolgáltatásaira. Amikor beléptünk a terembe, meglepve láttam, hogy a társaság szinte kizárólag nőkből áll, akik már jócskán felöntöttek a garatra. Hamarosan az is kiderült, hogy Kikugorón és rajtam kívül más gésa nincs a helyiségben. A színpadon néhány ambiciózus amazon éppen klasszikus táncokat próbált parodizálni, italostáJcákkal és kerek legyezőkkel helyettesítve a hagyományos kellékeket. Mások, amint megláttak bennünket, énekelni akartak, és azonnal lecsaptak Kikugoróra, hogy kísérje őket, én pedig körbejártam a termet, hogy feltöltsem a kiürült szakéspoharakat. Körülbelül félóra múlva megjelent az igazgató küldönce, és kihívott bennünket a teremből. Kiderült, hogy Kikugoró elvétette a házszámot. Egy másik fogadás házigazdája reklamált az igazgatónál, hogy kért egy samiszenjátékost, de már több mint félórája hiába várja. - Valami nekem is gyanús volt, hogy miért kellett gésa annak a díszes hölgytársaságnak - mondta nevetve Kikugoró, amint elindultunk új megbízatásunk színhelye, a Szarvas terem felé. Kikugoró kérdésemre elárulta, hogy az elmúlt fél óráért nem jár neki honorárium. Amint beléptünk a terembe, Kikugoró egyenesen felment a kis színpadra, és játszani kezdett. Én csatlakoztam a vendégek között sürgölődő tíz-tizenkét gésához. Atami mértékkel mérve kifejezetten kis létszámú fogadás volt, de a jelen lévő körülbelül húsz férfi így is alaposan megizzasztott bennünket. A gésák igyekeztek szorosan egymás közelében maradni, nehogy egy begerjedt vendég rátegye a zsíros mancsát valamelyikükre. Amikor kapcsoltam, hogy miért vannak annyira egy csoportban, megpróbáltam észrevétlenül én is csatlakozni hozzájuk, de szerencsétlenségemre kiszúrt magának egy otromba alak, és átugorva az

alacsony asztal fölött, se szó, se beszéd, megmarkolta a hátsó felem. A gésák valósággal megdermedtek a jelenet láttán, és Kikugoró sem rejtette véka alá, hogy nagyon mérges lett. Az illető nagyon részeg volt. Miután láttam, hogy szavakkal nem megyek semmire, előhúztam egy kis legyezőt az obim alól, és kétszer határozottan a fejére koppintottam vele. Támadómnak valósággal tátva maradt a szája a meglepetéstől, és azonnal visszavonulót fújt. A gésák ideges megkönnyebbüléssel felnevettek. A hirtelen támadt feszültség mindenesetre feloldódott. A hoppon maradt vendég ekkor odatántorgott a színpadhoz, és rákiáltott Kikugoróra: - Magán a sor, öreganyám! A Kuroda Busi következik. Énekelni akarok! -Kikugoró szó nélkül elkezdte a szomorkás hangulatú, bordalra emlékeztető nóta bevezető melódiáját, de a férfi elvétette a belépést. Amikor kapcsolt, hogy valami nem stimmel, álljt intett a kezével, és haragosan Kikugoróra förmedt: - Miért nem jön utánam? - Kikugoró letette a hangszerét, és fölényes nyugalommal válaszolt: - Azért, mert maga töksüket, uram. - A vendég felbőszültén hadonászni kezdett. - Azonnal hívjanak ide egy gésát, aki tud játszani a samiszenen! Ekkora már az igazgató is megérkezett, időközben ugyanis értesítette valaki, hogy botrány készül a Szarvas teremben. Kikugoró egyenesen odalépett hozzá, és mindenki számára jól hallhatóan kijelentette: - Hívjon egy gésát, aki jobban tud játszani a samiszenen, mint én. Magam is szívesen meghallgatnám. - Látszott rajta, hogy betelt a pohár, és mindjárt faképnél hagyja az egész társaságot. Az igazgató udvariasan félrevonta, és megpróbálta megnyugtatni. Tudta, ha Kikugorót megsértik, megmondja a vendégeknek, hogy tartsák meg a pénzüket, és faképnél hagyja őket. A felbőszült vendég, aki időközben rádöbbenhetett, hogy kissé elvetette a sulykot, füstölögve visszaült a helyére. Két-három cimborája odament hozzá, és megpróbálta jobb kedvre deríteni. Kikugoró a látszat kedvéért még maradt néhány percig, de én jobbnak láttam, ha észrevétlenül kisurranok az ajtón, és inkább megvárom a folyosón. Nekidőltem az egyik ajtófélfát támasztó vastag faoszlopnak, és hallgattam a folyosóról nyíló termekből kiszűrődő részeg gajdolást és szabálytalan időközönként felharsanó artikulálatlan röhögéseket. Egy szobalány tűnt fel, sörösüvegekkel teli tálcával a kezében. Amikor odaért az ajtóhoz, mosolyogva rám pillantott. - Hogy tetszik a műsor? - A tempóra nem panaszkodhatnak, az biztos - feleltem. - Nem hiszem, hogy egy hétnél tovább kibírnám itt.

- Meg lehet szokni - felelte, és bal kezén egyensúlyozva a tálcát, a jobbjával óvatosan kinyitotta az ajtót. Benéztem a terembe, és láttam, hogy a hangadó időközben elaludt a földön, és mintha a többi vendég is elcsendesedett volna. Kikugoró éppen távozni készült. Visszamentünk az előcsarnokba, ahol még egy utolsó rendelés várt Kikugoróra. Jót derült, amikor közöltem vele, hogy úgy érzem, eleget láttam. Amikor elment, csatlakoztam egy csapat gésához. Több megbízatásuk nem lévén aznapra, az előcsarnok egyik sarkában lévő asztal körül ülve teázgattak. Az egyikük szintén ott volt a Szarvas teremben rendezett partin, és éppen azt mesélte, hogy utasítottam rendre a begerjedt vendéget a legyezőmmel. - Ki nem állhatom az ilyen vendégeket - jelentette ki az egyik gésa. Remélem, ez jó lecke volt neki, és megtanulta, meddig lehet elmenni tette hozzá, majd kinyújtotta a karját, és a másik kezével megpróbálta eltüntetni a kimonója ujján lévő zsírfoltot, amelyet egy részeg vendég ejtett rajta, amikor megkapaszkodott benne, nehogy elessen. - Mi tagadás, nem könnyű a helyzetetek - mondtam körbepillantva a társaságon. - Pokoli fárasztó lehet ilyen körülmények között dolgozni. - Azért ilyen incidensek nem mindennap fordulnak elő - felelte egy fiatal gésa mosolyogva. - Nekem még így is sokkal jobban tetszik, mint a titkárnősködés. Én mindent kibírok azzal a tudattal, hogy este tízkor már itt sem vagyok. Ezenkívül akkor veszek ki szabadnapot, amikor akarok, és nem ordít velem a főnököm, hogy miért nem tartom magam a munkabeosztáshoz. Szerintem sok előnye van annak, ha az ember itt dolgozik. Különben is, minden munkának megvannak a hátulütői, csak meg kell tanulni, hogy tegye túl magát rajtuk az ember. - Pontosan. Mint a tisztítószámlákon - jegyezte meg az egyik társnője szárazon. Később Kiotóról kérdezgettek, és meghívtam őket, hogy látogassanak meg, ha valamikor a régi fővárosba vetődnek. Ketten közülük még sosem jártak Kiotóban, és kijelentették, hogy addig nem is tekinthetik magukat igazi gésának, amíg nem pótolják ezt a mulasztásukat. Néhány perccel tíz óra előtt Kikugoró visszajött az utolsó partiról, és már indultunk is haza, hogy elfogyasszuk a jól megérdemelt vacsorát. Taró is csatlakozott hozzánk - ő egyike volt azoknak a gésáknak, akikkel korábban elbeszélgettem. A Taró eredetileg férfinév, csakúgy, mint a Kikugoró (egy híres kabukiszínészt hívtak így). Atamiban több gésa is meglehetősen furcsa, számomra sokszor nevetséges nevet viselt: Kujaku (páva), Donguri

(makk), Kacsa és Csacsa (virágtea és fekete tea), Tamago (tojás), Konabe (kis bögre) stb. Természetesen számos virág-névvel is találkoztam, de sokszor eltöprengtem rajta, mi késztethet valakit arra, hogy olyan never vegyen fel, mint a Csacsa. Vajon milyen lehet az a gésa, aki ilyen névvel illeti magát? Talán arra számított, hogy ezzel a névvel a vendégeket is kíváncsivá teszi? Tamafune már elkészítette a vacsorát, mire hazaértünk. A kedveméit még egy nagy adag vegyes zöldségsalátát is készített. Taró, aki alacsony termete ellenére meglehetősen jó húsban volt, köszönettel nem kért belőle. - Ki nem állhatom a zöldséget és gyümölcsöket - jelentette ki, miközben vastagon megszórta a rizsét fekete szezámmaggal, és teletöltötte a csészéjét forró teával. Jó kedélyű volt, kissé szókimondóbb a kelleténél, és csodálatos, apró gyöngyökre emlékezrető fogai voltak, amelyeket társaságban gyakran megcsillogtatott, mintha tudná, hogy ez a legfőbb ékessége. Egyik fogadáson sem találkoztam vele, de nem volt nehéz elképzelni, hogy vehette le a vendégeket a lábukról kerekded bájaival és pajzán vicceivel. - Akárhogy vigyázok, itt mindig foltos lesz a kimonóm panaszkodott affektáló hangon, és a tenyerébe fogta a melleit, mintha két kis ölbe való háziállatot dédelgetne. - Az hiszem, a dudáim egy kicsit nagyobbak a kelleténél. - Ugyan, Taró-csan, hogy mondhatsz ilyet - tiltakozott Tamafune, aki nem vette észre a gésa megjegyzésében rejlő ügyetlenül leplezett elégedettséget. - Pont megfelelő nagyságúak. Különben is, inkább legyenek nagyobbak, mint kisebbek a kelleténél. Nem sokkal később Kikugoró elnézést kért a társaságtól, és visszavonult, hogy az utolsó fürdője után lefeküdjön. Magam is fáradt voltam, és hamarosan követtem a példáját. Amikor felálltam, hogy elköszönjek, Taró cinkos mosollyal oldalba bökött. Rendkívül mulatságosnak találta, hogy egy legyezővel kellett megvédenem az erényeimet a tolakodó vendéggel szemben. Miután a szobámban levetkőztem, felakasztottam Kikugoró kimonóját egy fogasra, és megvizsgáltam, vannak-e fajta zsírfoltok. Szerencsére, a szokatlan megpróbáltatások ellenére, egyet sem találtam, és megkönnyebbülten tértem nyugovóra. Másnap visszautaztam Kiotóba. Az idős nagynéni, aki a Micubában dolgozott, boldogan visszavonult a szobájába a nagy doboz szárított hallal, amelyet ajándékba adtam neki, okászan pedig elém tett egy terjedelmes listát azoknak a nevével, akik távollétem alatt kerestek. Kommentárképpen csak ennyit mondott:

- Remélem, jól kipihented magad Atamiban.

HARMADIK RÉSZ

AZ ÉRZÉKEK BIRODALMA

Szanbon taberareru

ga

areba, Ha van három húrod, már nem fogsz éhen halni. Gésa mondás

XIV. HÁROM HÚR A SAMISZEN A cuju június nyolcadikán éjszaka köszöntött be, dörgéssel, villámlással és özönvízszerű felhőszakadással. Másnap reggel háromnegyed hatkor arra ébredtem, hogy beázott a mennyezet a szobámban. A június az esős évszak Japánban, amelynek neve - cuju - írva „szilvaesőt” vagy „penészesőt” jelent, és azokra az esőkre utal, amelyek a szilva érésekor jönnek, és ideális körülményeket teremtenek a különböző penészgombák elszaporodásához. Hiába a nyári meleg, a levegő páratartalma ilyenkor olyan magas, hogy minden átnedvesedik, és az évszak végéig nem is tud kiszáradni. A konyhában, a fürdőszobában és a vécében menthetetlenül felüti a fejét a penész. Ha egy kimonót nem szellőztetnek ki kellőképpen, miután levetették, hamarosan kiüt rajta a penész azokon a pontokon, ahol beleizzadtak. Néhány órával később, miután elvonultak az esőfelhők, és kitisztult az ég, felfedeztem egy magányos, kék hortenziát a Micuba hűvös, párától gőzölgő kertjében. Néhány apró virág már bontogatta szirmait a szorosan zárt bimbókból álló, fürtös fej szélén. Délután több hullámban is újabb záporok jöttek. Később többektől is hallottam, hogy az időjárás szokatlanul

„férfias” és kíméletlen volt ebben az esős évszakban. A furcsa jelzőt hallva megpróbáltam elképzelni, milyen lehet egy nőies cuju: ólmos szürke ég és csendes, napokon, heteken keresztül kitartóan szemerkélő eső. A cuju különösen rossz hatással van a ruhákra, a szárított ételekre és az emberek idegeire, de gyakran a samiszeneket sem kíméli. A hangszer teste üreges fakeretből áll, amelyre elöl és hátul vékony bőrt feszítenek, mintha egy zárt dob lenne. A finomabb, mívesebb hangszereknél macskabőrt, a kevésbé igényes, inkább tanulásra, gyakorlásra való samiszeneknél kutyabőrt használnak erre a célra. Az esős évszakban a levegő magas páratartalma miatt ezek a bőrmembránok gyakran széthasadnak a kisebb szövethibák vagy felületi sérülések mentén. Az ilyen hangszeren mindaddig nem lehet játszani, amíg a használhatatlanná vált bőrt ki nem cserélik rajta. Az én hangszerem egy nagyon régi nagauta samiszen volt, úgy hoztam magammal Japánba. Ennek a típusnak valamivel keskenyebb a nyaka, mint a más jellegű zenékhez használt, erősebb építésű hangszereknek, ezért amikor megkezdtem koutatanulmányaimat, kölcsönöztem egy masszívabb, vastagabb húrokkal felszerelt samiszent, hogy azon gyakoroljak. Ettől kezdve a saját hangszerem egy zöld szaténból készült tokba csomagolva háborítatlanul szunnyadt a szobámban lévő szekrény tetején. Valamikor június közepén, egy esős délután a szobámban olvasgattam, amikor tompa csattanást hallottam. Egy darabig füleltem, azon töprengve, mi okozhatta a különös zajt, de mivel nem ismétlődött meg, letettem róla, hogy megfejtsem a titkot, és folytattam az olvasást. Néhány nap múlva úgy döntöttem, előveszem a hangszerem, és játszom rajta egy kicsit, nehogy teljesen „berozsdásodjon”. Lehúztam róla a tokot, és döbbenten láttam, hogy a hasa középen kettérepedt. Nagyon elszomorodtam, és óhatatlanul is elővett a lelkifurdalás. Bár tisztában voltam vele, hogy elsősorban a cujut terheli a felelősség, mégis úgy éreztem, a samiszenem a féltékenység áldozata lett. Nem elég, hogy hónapokig rá se néztem, nap mint nap egy másik hangszeren gyakoroltam a jelenlétében. A gésák O-saminak becézik a samiszenjüket, és bár magam is hajlok arra, hogy megszemélyesítsem kedves tárgyaimat, csak most döbbentem rá, mennyire a gésák hatása alá kerültem ebben a tekintetben is. A samiszen évszázadok óta a gésák jelképe - a „három húr”, amelv biztosítja a megélhetésüket. A második világháborúig minden fiaral lánynak, aki gésatanoncnak jelentkezett, meg kellett tanulnia játszani rajta. Még ma is, annak ellenére, hogy művészi képzettségük alapján határozottan megkülönböztetik egymástól a táncos és a zenész gésákat, azok a táncra

specializálódott gésák, aki igazán komolyan veszik a hivatásukat, zenei képzettséget is szereznek - éneklés és samiszenjáték terén egyaránt -, ennek segítségével aztán a saját művészetükben is jobban elmélyülhetnek, még akkor is, ha zenészként nem állnak közönség elé. Az utóbbi időkben felmerült, nemegyszer bizarr reformtörekvések ellenére - ilyen volt a gitáros gésák megjelenése a hatvanas évek elején, azzal a céllal, hogy a fiatal korosztály képviselőit is meghódítsák - ma is a samiszen a gésák hangszere. A samiszen őse eredetileg kínai hangszer volt, és koreai közvetítéssel terjedt el Japánban, az 1560-as években. Körülbelül száz év kellett hozzá, hogy elnyerje mai formáját, és az akkoriban létrejött új szórakoztató műfaj úttörőinek, a gésáknak első számú instrumentumává váljon. A samiszen és a gésák tehát már a kezdet kezdetén is elválaszthatatlanok voltak egymástól. A samiszenen annak a polgári kereskedőrétegnek a zenéjét játszották, amely életre hívta a városi mulatónegyedeket. A felsőbb osztályok - a szamutájok és a kis létszámú nemesség - tagjai nem énekelték (és feltehetően nem is hallgatták) azokat az egyszerű, érzelmes dalokat, amelyekhez hagyományosan a samiszen szolgáltatta a kíséretet. Ezekben a körökben inkább a tizenhárom húros, hárfára emlékeztető, előkelőbb kotót kedvelték (és kedvelik ma is), az éles, vibráló hangú samiszent pedig kifejezetten lenézték. Természetesen ugyanez a sors várt azokra is, akik játszottak rajta, illetve hallgatták. Ugyanakkor, mint oly sok, az Edo-korban a „hivatalos” kultúra által lenézett művészeti forma, a samiszenzene is tele volt eredetiséggel, frissességgel és vitalitással, és az időszakos tilalmak ellenére országszerte kedvelték és játszották. A samiszen még most, a huszadik század vége felé is, a zongora, hegedű, gitár és az olyan hagyományos japán hangszerek, mint a koto vagy a fátyolos, kísérteties hangú bambuszfurulya, a sakuhacsi mellett, általános népszerűségnek örvend. Egyelőre tehát nem kell attól tartanunk, hogy elődjéhez, a bívához hasonlóan kimegy a divatból, és a múzeumok tárlóiba kerül. Ráadásul a samiszen fennmaradásáról ma már nem csupán a gésák gondoskodnak, hiszen ez a hangszer a fiatalok körében is egyte nagyobb népszerűségnek örvend. Ugyanakkor vannak olyan régies stílusok a samiszenzenén belül (pl. itcsú-busi, bungo-busi, szonehacsi, sinnai), amelyeket már csak a legidősebb gésazenészek ismernek és játszanak. Ma a samiszenzene legismertebb iskolái a tokivadzu, a kijomoto és a nagauta. (1) A három közül a legnépszerűbb és legelterjedtebb a nagauta (hosszú énekek) -ennek keretein belül sajátítják el a tanulók a

hangszerjáték alapjait. A gésatanoncok és a jómódú üzletemberek lányai egyaránt a nagautával kezdik samiszentanulmányaikat. Kiotói tartózkodásom alatt Kineja Kimihacunál tanultam nagautát. Volt egy kis háza Pontocsó szívében, és itt tartotta az órákat az egyik barátságos emeleti szobában. Előttem pont Icsiterunak volt órája, így, ha korában érkeztem, hallottam, hogyan botladozik végig a darabokon, a hangokat keresgélve, miközben Kimihacu végtelen türelemmel javítgatta a hibáit. Icsiteru egyike volt a legfiatalabb gésáknak, nemrég végezte el a maikoiskolát, és egyáltalán nem érdekelte a nagauta. Ugyanakkor kifejezetten tehetséges táncos volt, és azért kellett erőltetnie a samiszenjátékot, mert a zene termékenyítő hatással volt a tánctanulmányaira is.

GÉSAMUZSIKUSOK A zenetanulás Japánban nem intellektuális tevékenység; elsősorban a zenehallgatásra, az utánzásra és az ismétlésre épül. Jóllehet számos különböző kottaírási stílust fejlesztettek ki az évszázadok során a samiszenjátékosok számára, a legtöbb gésa ma is az ősi módszer segítségével, azaz hallás után tanul meg játszani a hangszeren. A darabokat memorizálás útján tanulják meg, így azok a gésák zenei képzettségének szerves részévé válnak, ami távolról sem mondható el azokról a művekről, amelyeket kottából játszanak. Korábbi nagautatanulmányaim során mindent kottából játszottam, így gyakorlatilag bármit le tudtam blattolni, amit elém tettek. Ezzel a módszerrel azonban később nem sokra mentem, mert a kottát olvasva képtelen voltam az éneklésre is figyelni. A samiszenszólam önmagában meglehetősen száraz és unalmas, hiszen csupán kíséret az énekszólam mellett, és néhány bevezető szólódallamtól vagy közjátéktól eltekintve teljesen semmitmondó az ének nélkül. Ennek ellenére otthon továbbra is kottából gyakoroltam, de az órákon mindig fejből kellett játszanom. Hamarosan rájöttem, mekkora a különbség a között, hogy valaki gésaként tanul samiszenezni, vagy csupán a maga gyönyörűségére játszik. A gésazenészeknek technikailag és zeneileg egyaránt a maximumot kell kihozni magukból, amikor a szereplésekre próbálnak, illetve nyilvánosság elé lépnek a táncos és zenei produkciókkal. Amikor együtt muzsikálnak a társaikkal, minden figyelmüket a hiteles zenei kifejezésre összpontosíthatják. A samiszenjátékos gésáknak azonban egy másik készségre is szükségük van, amikor a fogadásokon felkérik őket,

hogy játsszanak. Gyakran előfordul, hogy a koutaéneklésben járatos vendég felkéri a gésát, hogy kísérje a hangszeren. Ilyenkor a samiszen játékosnak kell gondoskodnia arról, hogy minden tekintetben egységes hangzású előadást produkáljanak, miközben azt a látszatot kell keltenie, hogy csupán kíséri a szólóénekest. Hogy mennyire nem könnyű feladat az amatőr énekes lekísérése, azt a saját bőrömön tapasztaltam meg egy fogadás alkalmával, amikor először kértek fel erre a feladatra. Egy gésatársnőmmel kellett előadnunk egy rövidebb részletet valamelyik híres nagautából, amelyet nagyon jól ismertem. A vendég azonban, aki a dalt előadta, meglehetősen képzetlen énekes volt, és a hangja ide-oda csúszkált a különböző fekvésekben. Ez annyira váratlanul ért, hogy teljesen összezavarodtam, és csak az utolsó akkordoknál találtam vissza a megfelelő ütemhez. Kis híján elsüllyedtem szégyenemben, amikor a vendégek udvariasan megtapsolták a katasztrofálisra sikeredett produkciót. Amikor visszaültem az asztalhoz, az egyik vendég halkan megjegyezte: - Ugy látom, maga csak imitálja a játékot, de igazából nem tud samiszenezni. - Természetesen nem védekezhettem azzal, hogy képtelen voltam követni a szólistát, mert annyira hamisan énekelt, így lenyelve a keserűségemet, megszégyenülten hallgattam. A gésának olyan fölényesen kell ismernie minden darabot, hogy bármennyire eltér is a vendég az eredeti dallamtól, úgy kell strukturálnia az előadást a belépések bevezetőivel, és olyan simulékonyan kell alkalmazkodnia minden változáshoz a kísérettel, hogy a produkció ritmikai, melódiai és harmóniai szempontból egyaránt egységes maradjon. (2) Korábban csupán a tanáromat és zeneileg magasan képzett gésatársaimat kíséttem az ótákon, ami gyerekjáték volt ahhoz a kihíváshoz képest, amelyet egy amatőr énekes lekísérése jelentett, akinek a produkcióját minden fogyatékossága ellenére is élvezetessé kellett tenni a kellőképpen rugalmas samiszenkísérettel. Ekkor tanultam meg igazán értékelni a képzett gésazenészek tehetségét, tudását és felkészültségét. Ha magamat kellett kísérnem a fogadásokon, amikor felkértek, hogy adjak elő valamit, ez nem okozott különösebb gondot, ahogyan az sem, hogy alkalmanként én szolgáltassam a kísérőzenét Icsiume és Icsiteru szóló vagy páros táncprodukcióihoz, de a képzettségem messze elmaradt az idősebb gésákétól, és soha nem tudtam olyan otthonosan mozogni a japán zenében, mint ők. A zeneileg képzetlen vendég bizonytalan, folyton megbicsakló hangját kísérni úgy, hogy közben észrevétlenül irányítsam is az énekest - ez volt számomra a

legnagyobb kihívás, amellyel a gei, a gésák művészetének elsajátítása során találkoztam. Paradox módon a vendégek többsége úgy véli, hogy a dzasiki gei, azaz a fogadások művészete alacsonyabb rendű, és nem igényel olyan magas szintű képzettséget, mint a próbák során begyakorolt színpadi előadások. A fogadásokon előadott műsorszámok látszatra egyszerűbbek, kötetlenebbek, és nem igényelnek olyan látványos virtuozitást, ezért a művészetekben járatlan vendég nemigen becsüli sokra ezeket a rövid, sokszor improvizatív produkciókat. A gésák többsége azonban épp ellenkező véleményen van. Elegendő gyakorlással és kellő számú próbával bárki képes lenyűgöző színpadi előadásokat produkálni, de a teaházi fogadások intim közegében a legkisebb hiba is feltűnik, és elronthatja az összhatást. Egy színpadi előadást nem a díszletek, a smink, a jelmezek és a kellékek tesznek igazán élményszerűvé a közönség számára, hanem a táncosok, az énekesek és a zenészek művészi adottságai és mesterségbeli tudása. Ha egy gésa samiszennel jelenik meg egy fogadáson, a vendégek elvárják tőle, hogy bármit le tudjon kísérni, ha a vendégnek énekelni támad kedve, elvégre ő a profi zenész. Mégis az előadó-művészetek rangsorában a tánc áll az első helyen, a közönség elsősorban a táncosoknak tapsol (koncertek esetén az énekeseknek), míg a samiszenjátékost csupán kísérőnek tekintik, akinek sokkal kisebb rész jár az elismerésből. (3) A fiatal lányok az esetek többségében nem azért választják a gésahivatást, mert mindenáron samiszenjátékosok szeretnének lenni. A hangszerjáték elsajátításához hosszú évek kitartó munkája szükséges, és a befektetés távoltól sincs arányban azzal a mérsékelt sikerrel és dicsősséggel, amelyet a kísérő szerepére kárhoztatott zenész a közönségtől visszakap. A gésák többféleképpen magyarázzák, miért választja mégis sok lány a samiszent, azaz a dzsikata (az ülők) művészetét, a tánc, azaz az odoriko (táncosok) művészete helyett. Az átlagosnál lényegesen magasabb lányokat például nem látják szívesen a táncosok között, mert a szembetűnő magasságbeli különbségek diszharmonikussá teszik a színpadi összképet. Vannak olyan lányok is, akikből hiányzik a színpadi szerepléshez nélkülözhetetlen exhibicionizmus, ezért nem szeretik a rivaldafényt, és inkább meghúzódnak a színpad oldalán, a zenekarban. Találkoztam olyan gésákkal is - ezek közé tartozott Kadzue, egy meglehetősen alacsony és nem kifejezetten vonzó külsejű, idősebb pontocsói gésa is -, akik azért lettek zenészek, mert teljesen híján voltak a tánchoz nélkülözhetetlen mozgáskészségnek. Általában jellemző, hogy a

samiszenjátékos gésák idősebbek, mint a táncosok, tekintettel arra, hogy a zenészek szerepe kevésbé látványos, és nincsenek annyira a rivaldafényben. Természetesen olyanok is akadnak közöttük, akik koruktól és megjelenésüktől függetlenül, elsősorban a zene iránti vonzalmuk miatt döntenek a samiszen mellett. Ha japán gésa lennék, és nem amerikai antropológus, minden bizonnyal én is ez utóbbi csoportba tartoznék. 1976 májusában, a pontocsói fesztiválon hatszor is megnéztem a Kamo folyó táncait. A fő műsorszám - Egy kígyó szerelméért - egy kabuki kísértethistória volt, amelyhez Tokivadzu Modzsibei írt „új, tradicionális zenét” (sin hógaku). A kíséret a megfelelő pillanatokban drámai ritmusokkal és misztikus harmóniákkal borzolta a közönség idegeit. A táncosok időnként prózai párbeszédekkel tagolták az előadást, de a történet narratív folyamatosságát a színpad szélén elhelyezkedő muzsikusok biztosították, akik szünet nélkül végigjátszottak a produkciót. A fesztivál végére mindegyikük szeme alatt fekete félholdak éktelenkedtek a kimerültségtől, és annyira berekedtek a kétnaponkénti szerepléstől, hogy beszélni is alig tudtak. Abban az évben a Kamo folyó táncait minden este telt ház előtt játszották, és a nagy sikerre való tekintettel három nappal meg is hosszabbították a fesztivált. Mint máskor, természetesen ezúttal is a táncosok aratták le a babérokat, de én sokkal többre értékeltem az énekesek és a samiszenjátékosok teljesítményét. Áprilisban voltam a Gioni Fesztiválon is, és láttam a híres Mijako odorit. Ennek az előadásnak a zenei kísérete sokkal hagyományosabb volt, mint a pontocsói produkcióé, és a táncokat a jellegzetesen lassú mozgású kjómai stílusban adták elő, Gion legnevesebb mestere, Inoue Jacsijo koreográfiájával. A Gioni Táncszínház nagyobb, mint a pontocsói, és a fesztivál is több turistát vonz. A show egyik leglátványosabb és legnépszerűbb műsorszáma a kék, piros és rózsaszín virágmintájú kimonóba öltözött maikók színes, energikus csoporttánca. A turisták természetesen nem tudják, és nem is veszik észre, hogy a maikók között számos álmaiko is akad, parókával felszerelt középiskolás lányok, akiket azért fogadnak fel, hogy a létszámot szaporítva még látványosabbá tegyék a produkciót. A Mijako odorit a barátom, Tokidzó társaságában néztem meg, aki a samiszenzene tokivadzu iskolájának kiváló művésze és tanára. Mivel számos gioni gésa is volt a növendékei között, mindig kapott tiszteletjegyeket az előadásokra. Minden évben ugyanaz a műsor, mondta, mégis minden évben elment, hogy megnézze. Az egyik őszi motívumokat feldolgozó tánc során az egyik „maiko” táncos elkövetett egy hibát, ami hangos derültséget keltett a közönség soraiban: összecserélte a legyezőit,

és egy mozgalmas figura során a cseresznyevirágos legyezőjét mutatta fel a közönségnek, amikor minden társa kezében juharleveles legyező volt. A szünetben a jegyünk ellenőrző szelvényét beváltottuk egy-egy csésze zöld teára és egy szelet édesbab-süteményre egy másik teremben, ahol egy gésa és egy maiko éppen egy különleges teaszertartást végzett. (4) Az aprósüteményes tányérokat, amelyekre rá volt festve Gion címere, hazavihettük emlékbe. Néhány turista valóságos lázba jött attól, hogy egy igazi maiko kezéből veheti át a szertartás során elkészített teát, Tokidzó azonban egykedvűen lehajtotta a magáét, és már odébb is állt. Még a süteményestányérját is otthagyta, a sorban utána következő vendég legnagyobb örömére, aki azonnal felkapta az értékes zsákmányt. Miután mindkettőnknek elege volt a nyüzsgő turistahadból, kimentünk a kertbe, és a hátunkat egy díszes kőoszlopnak támasztva, beszélgetni kezdtünk. Legnagyobb meglepetésemre Tokidzó kijelentette, hogy valami szokatlan dolgot szeretne kérni tőlem.

DIVERTIMENTÓK Tokidzó és az apja, aki a tokivadzu általuk képviselt iskolájának legelismettebb mestere volt, június végére növendékkoncertet tervezett. Megkérdezte, hogy nem lépnék-e fel én is velük a rendezvényen. Nagyon meglepődtem, mert még sohasem játszottam tokivadzut, és ezt ő is tudta. Amikor szóvá tettem ebbéli aggodalmamat, kijelentette, hogy ennek semmi jelentősége. Az volt az elképzelése, hogy összeállítanak egy egyveleget olyan hangszeres közjátékokból, amelyek a tokivadzu- és a nagauta-repertoárban egyaránt szetepelnek. Meglehetősen szokatlan műsot lenne, de éppen ezért biztosan felkeltené a közönség érdeklődését. Végül beleegyeztem, hogy megpróbálom. Hat hetünk volt rá, hogy kiválasszuk a darabokat, összeállítsuk a műsort, és koncertképesre próbáljuk az anyagot. Tokidzó a hátralevő idő alatt kétnaponta adott órát a növendékeinek, hogy megtanulják az előadandó darabokat. A szabadidőmben, amikor csak tudtam, én is beültem hozzá, hogy gyakoroljak. Egy régi gioni teaház első emeleti nappalijában tartotta a foglalkozásokat, a reggeli és a délutáni órákban. Amikor éppen növendék volt nála, a földszinti szalonban vártam meg, hogy rám kerüljön a sor. Az okija idős tulajdonosnője ilyenkor mindig meghívott egy csésze teára, és készségesen elbeszélgetett velem. Nem volt egyetlen bentlakó gésája sem, és zajos fogadások is csak ritkán háborították a patinás ház csendjét. Minden helyiségben makulátlan tisztaság uralkodott, mégis sokszor az volt

az érzésem, mintha egy elhagyott, ódon kúriában lennék, amelynek csendje sehogyan sem illett egy gésaházhoz. Talán éppen ezért kedveltem meg annyira. Tokidzó képes rá, hogy órákig üljön mozdulatlanul térdben behajlított lábain, és kísérje énekesnövendékeit vagy énekeljen azoknak, aki éppen a samiszenszólamot gyakorolják. Hároméves korában kezdett zenét tanulni az apja irányításával, és az egész tokivadzu-repertoár a fejében van. Sovány, hórihorgas alakjával távolról sem úgy fest, mint egy tősgyökeres japán zenész, de a jobb kezén levő feltűnő deformáció azonnal elárulja, hogy professzionális samiszenjátékos. A kisujja alsó ízületének belső felén ugyanis mogyoró nagyságú bőrkeményedés képződött a húrok megszólaltatásához használt pengető éles szélétől. Az én kisujjamon bemélyedés van ugyanezen a helyen. Vajon hány év gyakorlás kellett hozzá, hogy egy ilyen tekintélyes méretű bőrkinövés képződjön Tokidzó kisujján? Első találkozásunkkor átnéztünk egy válogatást a különböző műfajokhoz tartozó kedvenc samiszendarabjainkból. Az instrumentális közjátékok rokonságát egy határozott tematikus jelképrendszer biztosítja, amely sok tekintetben hasonló Wagner operáinak leitmotívjaihoz, csakhogy azoknál lényegesen bonyolultabb, és szervesebben kötődik a darabok zenei szövetéhez. Biztosak voltunk benne, hogy az összeállítás a hagyományos zenében járatos közönséget a zenén túlmutató, konkrét képzettársításokra fogja ösztönözni, ezért úgy rendeztük el az anyagot, hogy a muzsika élvezete mellett költői élményben is részesítsük a hallgatóságot. Nyitószámnak egy szambaszó bevezetését választottuk a tokivadzurepertoárból. A szambaszó a samiszenzene egyik legősibb műfaja, amely eredetileg a sintó fogadalmi tánchoz kötődött. A szambaszó kedvelt kezdőszám a tradicionális zenei koncerteken, és úgy gondoltuk, rendhagyó vállalkozásunk kedvezőbb fogadtatásra talál, ha legalább az elején megfelelünk a közönség várakozásainak. Ezután anélkül, hogy egyetlen ütem szünetet tartottunk volna, ugyanebben a hangnemben egy ünnepélyes közjáték (a gaku) következett. A nó-színház zenéjének egyik jellegzetes díszítőmotívumát idéző gaku nagauta- és tokivadzudarabokban egyaránt előfordul, emelkedett, ünnepi hangulatot kölcsönözve a zenének. Ezután Tokidzó eljátszott egy közismert, klasszikus koto darabot, a rokudant, mialatt én megismételtem a gaku-motívumot. Ez volt az első rendhagyó szám, a szokatlan kombinációk előfutára. Az előadásra egy taiko dobost is beszerveztünk, hogy elevenebbé, változatosabbá tegye az önmagában is meglehetősen dinamikus samiszenzene ritmusát. Az

egymás után következő zenei motívumokat úgy válogattuk össze, hogy lépésről lépésre egyre erőteljesebb színházi hatást keltsenek. Ezután egy csidori (lilék) című melódia következett, amelynek az általános gyakorlattól eltérően obligát szólama is volt, ezt játszottam én, majd rövid dobszóló-átvezetéssel egy pergő ütemű, ünnepi jatai közjáték következett. Ezután mindkét samiszent át kellett hangolni a soron következő elégikus hangvételű cukuda melódiára, amely azoknak a gésáknak az emlékét idézte, akiket egykor könnyű csónakokon szállítottak át esténként a Szumida folyón a vendégekhez. A cukuda után, mintegy annak folytatásaképpen, egy szugagaki következett. Ez a dallam a kabuki színházak zenei repertoárjának jellegzetes motívuma volt, amely az előadások során mindig az oiran (fényűzően öltözött, magas rangú kéj nő) és kísérete méltóságteljes bevonulását jelezte. Zenei egyvelegünk itt érte el ritmikai csúcspontját. Ezután, hirtelen ritmusváltással, megérkeztünk a kompozíció középső darabjához, egy juki („hó”) néven ismert lassú, sejtelmes közjátékhoz. Ebben a számban én játszottam a dallamot, Tokidzó pedig az egyetlen hang ritmikus ismétléséből álló kíséretet. A kompozíció felépítése és az egyes darabok időzítése remekül sikerült. Az előadáson annyira megragadtuk a közönség figyelmét, hogy ekkorra már az egész terem elcsendesedett, és mindenki a zenére figyelt. Olyan csend volt, hogy játék közben is meghallottam, amikor egy madár dalra fakadt a kertben. A koncertet egy régi kúriából átalakított vendéglő bankett-termében tartottuk, amelynek tolóajtajait eltávolították, hogy megnyissák az azáleákkal beültetett kert felé. így a vendégek az előadás közben is szabadon járhattak ki-be, és sokan éltek is a lehetőséggel. Ezeken a koncerteken a közönség állandó mozgásban van. Meghallgatják egy rokon, barát vagy ismerős produkcióját, aztán kimennek a kertbe sétálni vagy beszélgetni. A sejtelmes hó-közjátékot azonban teljes csendben, lélegzet-visszafojtva hallgatta végig az egész közönség. Ebben természetesen nagy szerepet játszott a darab rövidsége is. A közjátékot követő dobszóló alatt visszahangoltuk a samiszenjeinket a következő számhoz, egy könnyed hangvételű szavagihoz, ami egy féktelen aszakuszai gésaparti hangulatát idézte. A következő három, dobkísérettel gazdagított darab - egy szarasi, egy kakeszu és egy kurui - egyre bonyolultabb és pergőbb ritmusokkal vezetett el a fináléhoz. A produkciót egy zenei tréfával zártuk. Egy részletet adtunk elő a Nódzaki című, gidajú stílusú darabból, amely a Bunraki-bábok ritmikus, hol lágyan hintázó, hol görcsösen rángatózó mozgását idézi. A szám épen ennek a groteszk kettősségnek köszönhette a humorát.

A koncertre az okászanom is eljött, barátnője, Korika társaságában. Amikor a műsor végeztével kimentem a kertbe, ott találtam őket egy kőpadon, legyezővel a kezükben. Amit leültem melléjük, Korika lelkesen megpaskolta a térdem a legyezőjével, és gratulált a remek előadáshoz. A barátom, Motoko is ott volt a két okászan társaságában, és lelkendezve dicsérte a szokatlan produkciót. Motoko nagyon kedvelte a samiszenmuzsikát, és a hangszeres játékban is volt némi jártassága.

A HÁROM HÚR VONZÁSÁBAN Néhány héttel a fellépésünk előtt felhívott egy fiatal nő, aki olvasott rólam egy cikket az egyik kiotói újságban. Szetetett volna találkozni velem, hogy elbeszélgessünk a hagyományos japán zenéről, mert ő is tanult samiszenezni. Másnapra beszéltük meg a találkozót. A Micuba szomszédságában lévő kis lakásomban látogatott meg, és egy nagy doboz édességet hozott ajándékba. Magas, karcsú lány volt, kékesfekete haja a válláig ért, és nyoma sem látszott rajta sem a tartós hullámnak, sem a fiatalok körében akkoriban divatos hennafestésnek. Éppen a Tokidzóval közösen készített összeállítás darabjait gyakoroltam, mielőtt megérkezett, és az összes kellék - a samiszenem, fél tucat kotta és dalszöveg és egy magnetofon - ott hevert körülöttem a tatamival borított padlón. Látogatóm körbepillantott a szobámban, és amikor helyet foglalt a szőnyegen, úgy kezdtük a beszélgetést, mintha mát évek óta ismernénk egymást. Körülbelül tíz perc múlva, hirtelen elpirult, és két tenyerét a tatamira téve meghajolt. - Ne haragudjon az udvariatlanságomért; még be sem mutatkoztam: Toribe Motoko vagyok. - A szertartásos meghajlást követően felvette a maga mellé készített dobozt a szőnyegről, és átnyújtotta. Én is meghajoltam, de éreztem, hogy kettőnk között igazából nincs szükség ezekre a formalitásokra. Kiderült, hogy ugyanúgy, mint én, Motoko is még kislánykorában, első hallásra beleszeretett a samiszenbe. A szülei azonban azt akarták, hogy inkább kotón tanuljon meg játszani, így éveken keresztül ezen a hosszúkás, derékszögű hárfán játszott, mielőtt saját elhatározásából áttért a samiszenre. Gésa barátnőimmel és nagautatanárommal ellentétben Motoko a hangszerjáték mellett zeneelméletet is tanult, így könnyedén átlátta a darabok zenei szerkezetét, és ez sokat segített neki a megformálásukban. Beszélgetésünk végén a gésákra terelődött a szó, és ekkor vált világossá előttem, mi volt Motoko látogatásának valódi célja. Elmondása

szerint régóta foglalkoztatta a gondolat, hogy gésa legyen, de fogalma sincs róla, hogyan fogjon hozzá a terve megvalósításához, és ebben szerette volna a tanácsomat kérni. Annyira komikusnak találtam a dolgot, hogy hangosan elnevettem magam. Hogy egy japán nő hozzám forduljon ilyen kéréssel! Motoko akkoriban egy panzióban lakott, amelynek a tulajdonosnője fiatal korában sikomi volt Gionban. Ez a nő számos történetet mesélt Motokónak arról, milyen kíméletlenül bántak vele, milyen szigorúak voltak vele az órákon, és mennyire elégedetlen volt vele mindig a ház úrnője. Motoko diákkorában nyári munkát is vállalt, és egy alkalommal jegyeket kellett árusítania Kiotó egyik legismertebb turistalátványosságánál, a Gionsaroknál, ahol a nyári szezonban rendszeresen előadtak egy műsort, amelyet a hagyományos művészeti ágakat képviselő darabokból állítottak össze. Az egyik fő műsorszám a maikók tánca, amiből a gioni és pontocsói maikók egyaránt adtak némi ízelítőt a turistáknak. Motokónak korábbi benyomásai alapján már kialakult véleménye volt a két rivális gésaközösség jellemző vonásairól. A gioni gésákat túlságosan hidegnek, arisztokratikusnak és sznobnak tartotta, míg a valamivel kevésbé ismert pontocsóiak kedvességükkel, barátságos viselkedésükkel és családias összetartásukkal sokkal kedvezőbb benyomást tettek rá. A gésák élete, már amennyit tudott róla, elsősorban változatosságával és művészi beállítottságával vonzotta, ugyanakkor a sok, egymásnak ellentmondó vélemény, amelyet hallott a gésák életmódjáról, teljesen elbizonytalanította. Azért látogatott meg, hogy segítsek neki ennek a dilemmának a megoldásában. Motoko már éppen menni készült, amikor telefonon felkérést kaptam az egyik közeli teaházból az esti fogadásra. Motoko megvárta, amíg felvettem a kimonómat, és elkísért egészen a teaházig. A kapunál elbúcsúztunk egymástól, és megígértem neki, hogy mindent megteszek az érdekében, amit csak tudok. A Kamo folyóra nyíló tágas szobában mindössze hatan voltak: két gésa, egy maiko, az okászan és két vendég. Az ablakokat egészen elhúzták, így teljes pompájában lehetett élvezni a gyönyörű nyári naplementét, amint sejtelmes fénybe vonja a folyó túlpartján emelkedő méltóságteljes hegyeket. Alattunk barátságosan csobogott a júniusi esőktől megduzzadt folyó. A fogadáson is szüntelenül Motoko szokatlan kérése járt az eszemben, és egy megfelelő pillanatban, amikor elakadt a társalgás, néhány szóban beszámoltam a látogatásáról. Legnagyobb meglepetésemre a ház okászanja megkérdezte:

- Miért nem hoztad magaddal? - A két gésa is helyeselt, mondván: legalább bemutathattam volna a jelen lévő két megnyerő úriembernek. A szokatlanul csendes összejövetel kifejezetten kellemesre sikeredett, és Motokót biztosan elkápráztatta volna a szellemes, fordulatos társalgás, a kellemes zene és a meghitt, barátságos hangulat. Ha a fogadás után elé tettek volna egy munkaszerződést, valószínűleg habozás nélkül aláírta volna. A vacsora tíz óra tájban ért véget. Visszasétáltam a Micubába, ahol az okászanom éppen egykori gésahúgával sörözgetett a lakosztályában. Amikor benyitottam a szobába, intettek, hogy csatlakozzam hozzájuk, és részletesen kikérdeztek a fogadásról. Motokóról is beszámoltam nekik. - Ha legközelebb meglátogat, hozd el hozzám - mondta okászan. Több teaházat is említett, amelyek vezetői szerinte boldogan vállalnák egy új gésa szponzorálását, különösen ha már samiszenezni is tud. A hallottak alapján úgy vélte, Motoko minden különösebb nehézség nélkül csatlakozhatna a pontocsói gésaközösséghez. - Hozd el a Gion Színházba a jövő heti táncestre - mondta, amikor elbúcsúztam tőlük. (5) - Ott bemutathatjuk Korikának és a többi rangos pontocsói anyának. Gésa kerestetik A legelőkelőbb gésaközösségek nem szoktak álláshirdetéseket feladni, ahogy a teaházak sem hirdetések útján toborozzák a vendégeiket, és a gésaszövetség sem ily módon keres alkalmazottakat. Annak ellenére, hogy a gésák ma már a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből verbuválódnak, a legelőkelőbb hanamacsikba nem az újságok álláshirdetési rovatai révén, hanem csakis személyes vagy családi kapcsolatok útján tudnak bekerülni. (6) A kenban és a teaházak vezetői egyaránt tisztában vannak vele, hogy azok a lányok, akik Motokóhoz hasonlóan gésák szeretnének lenni, maguktól soha nem fogják megkeresni őket, pontosan azért, mert a hanamacsik annyira zárt közösségek, és teljesen megközelíthetetlennek tűnnek a kívülállók számára. Ennek ellenére vonakodnak attól, hogy a hagyományokkal szakítva, hirdetések útján toborozzanak új jelölteket. Ugyanakkor még az előkelő közösségekben is olyan nagy az igény új gésák iránt, hogy ha megvan a kívánt kapcsolat, az anyák minden eszközzel igyekeznek rávenni a jelöltet, hogy csatlakozzon a gésatársadalomhoz. Az okászanok örömmel felkarolnak minden olyan fiatal, vonzó nőt, akiben van elegendő hivatástudat és művészi ambíció. Annak alapján, amit elmondtam róla, Motoko annyira felkeltette az

érdeklődésüket, hogy mindenáron találkozni akartak vele. Amikor egy hét múlva, az összes kiotói gésa részvételével megrendezett táncünnepség alkalmával találkoztak is, nem csalódtak várakozásaikban. Motoko szintén remekül érezte magát a társaságukban, és nagyon élvezte a műsort, amelynek különlegességét csak fokozta, hogy a közönség is zömmel gésákból állt. Ennek ellenére még mindig nem tudott dönteni. Csak abban volt biztos, hogy a hagyományos zenével szeretne foglalkozni, de azt képtelen volt eldönteni, hogy gésaként, eredeti kulturális közegében sajátítsa-e el a samiszenjátékot, vagy a hivatalos utat követve, egy felsőfokú oktatási intézmény keretei között képezze tovább magát. Legszívesebben párhuzamosan csinálta volna mindkettőt - nappal diákoskodott volna, este pedig gésaként kamatoztatta volna a tudását -, de erre Kiotóban nem volt lehetőség. Ráadásul a zeneakadémia, amelyben hagyományos zenét tanítottak, Tokióban volt. Egyelőre tehát Motoko döntésképtelennek bizonyult, a gésaanyák pedig - számomra rendkívül szimpatikus módon semmilyen módon nem próbálták befolyásolni, hogy az ő hivatásukat válassza. Több mint egy hónap eltelt, amikor egy vasárnap reggel váratlanul felhívott simbasi gésa barátnőm, Szakurako, aki egy napra Kiotóba látogatott. Régóta nem találkoztam már Szakurakóval, és kíváncsi voltam, megtalálta-e a számításait Tokióban, miután alig egy éve csatlakozott az egyik ottani gésaközösséghez. Megbeszéltük, hogy délután találkozunk a Szépművészeti Múzeumban. Szakurako jó fellépésű, határozott nő volt, és szeretett beszélgetni. Alig vártuk, hogy megoszthassuk egymással az elmúlt hónapok tapasztalatait. Szakurako társadalmi és családi háttere sokban hasonlított Motokóéhoz. Mindketten középosztálybeli, önálló gondolkodású, fiatal nők voltak, mindkettőjük családja lenézte a gésák hivatását, és mindketten ellenállhatatlanul vonzódtak a hagyományos művészetekhez, Szakurako a tánchoz, Motoko pedig a zenéhez. Senki sem tudott volna tehát hitelesebb véleményt mondani Motokónak a gésák életéről, mint Szakurako. így hát telefonáltam Motokónak, és őt is elhívtam a megbeszélt találkozóra. Ahhoz, hogy valaki ízelítőt kapjon Pontocsó hasonlíthatatlan hangulatából, nem kell feltétlenül valamelyik elegáns teaházba mennie vacsorázni. A negyed főutcájának folyó felőli oldalán számos, egykori teaházakból átalakított étterem és fogadó várja a vendégeket. Az Udzuki, melynek bejárata fölött a holdbéli nyúl neoncégére látható, megőrizte teaház elődje eleganciáját, ami az áraiban is megmutatkozik, de a szomszédságában található egykori ocsajából, a Jamatomiból egy sokkal

kevésbé hivalkodó, tésztaféleségekre specializálódott éttermet hoztak létre, amelynek árai még a diákok vagy szerényebb anyagi körülmények között élő családok pénztárcáját sem terhelték meg túlságosan. Mi is a Jamatomi mellett döntöttünk, és a folyóra néző, hangulatos teraszon telepedtünk le, egy remek kilátást kínáló asztalhoz. Simbasiban Szakurako még mindig „új” gésának számított, fiatal kezdőnek, aki feltétlen engedelmességgel tartozik az idősebb, tapasztaltabb gésáknak. Számunkra azonban ő volt az idősebb nővér, aki rengeteget tudott mesélni a fogadásokról, amelyeken részt vett, a szimpatikus és ellenszenves vendégekről, megalapozott véleménye volt a gésákról és a hivatásról, és sok megszívlelendő tanáccsal tudott szolgálni Motoko számára. Motoko Szakurako társaságában sokkal felszabadultabb volt, mint amikor a pontocsói anyákkal beszélgetett, mert koránál és beállítottságánál fogva leendő önmagát látta a simbasi gésában, akinek megélt történetei összehasonlíthatatlanul őszintébbnek és hitelesebbnek tűntek neki, mint az idős okászanok anyáskodó biztatása. Ráadásul az anyák, akik számára a gésák életének minden nehézsége olyan természetes és magától értetődő volt, mint az, hogy rizst esznek ebédre, talán nem is értették igazán, miféle dilemma rejlik Motoko határozatlansága mögött. A gésákat nem nagyon érdekli az elmélet, mert mindent gyakorlati úton sajátítanak el. Ha egy gésa elér egy bizonyos szintet a művészetében, a hivatása teljesen kitölti az életét, és csak belülről képes élni és átélni, amit csinál. Éppen ezért gyanakodva tekint minden olyan tanulási módra és technikára, amely nem a hagyományos, tekintélyelvű, megfigyelésen, utánzáson és gyakorláson alapuló mester-növendék viszonyra épül. Szakurako méltányolta Motoko elképzelését, hogy a tanulás mellett próbálja meg gyakorolni a gésák hivatását, de tisztában volt vele, hogy a simbasi okijában ebbe soha nem egyeznének bele. A kétféle tanulási módszer ugyanis homlokegyenest ellentétes elveken alapul, és egy gakuszei (diák) gésa nem biztos, hogy megtalálná a megfelelő hangot a nővéreivel és a vendégekkel. Szakurako nem győzte hangsúlyozni, hogy a simbasi hanamacsi ennek ellenére minden lehetőséget megad a gésáknak. A tanárok kivétel nélkül nagy tudású mesterek, a gésaházak pedig kifejezetten ösztönzik az ambiciózus gésákat, hogy minél több időt fordítsanak a gei elsajátítására és tökéletesítésére. Ugyanakkor azt tanácsolta Motokónak, ha eldöntötte, hogy belép a közösségbe, alaposan gondolja meg, melyik gésaházhoz csatlakozik, mert ha egyszer felvették valamelyik okijába, ott is kell maradnia, nem mehet át egy másikba, mert valamiért nem tetszik neki.

Fontos, hogy a kiválasztott ház vezetője kellő hangsúlyt fektessen a táncra vagy a zenére, ugyanis gyakran előfordul, hogy az órák ütköznek a fogadásokkal, és ha az okászan ragaszkodik hozzá, hogy a gésa minden megbízatásnak eleget tegyen, ezzel megkeserítheti a tanulók életét. Szakurako számára minden a lehető legszerencsésebben alakult. Szerette a házat, ahová tartozott, az okászanjával is jól kijött, és remekül haladt a zenei tanulmányaiban is. - Persze, a gésa élete így sem könnyű - figyelmeztette Motokót, aki valósággal itta minden szavát. - Szerintem az lenne a legjobb, ha valamikor eljönnél Simbasiba, és beszélnél a házunk vezetőjével, Ojumival. Nővéri jó tanácsok Egy hónappal azelőtt, hogy elutaztam Japánból, Motoko felhívott és közölte, határozott: elmegy gésának, de nem Kiotóban, hanem Tokióban. így történt, hogy utolsó tokiói látogatásom alkalmával ő is eljött velem Simbasiba, Szakurako okijájába. Meglepve tapasztaltam, hogy Ojumit, az okászant mind a hét gésa, aki a házhoz tartozott, „anyám” helyett „nővérem”-nek szólította, mert még ő maga is aktív gésa volt, pedig már a hetvenhez közeledett. Alacsony volt, és rendkívül sovány, de olyan fürge és mozgékony, mint egy veréb. Szünet nélkül sürgött-forgott, és bokros teendői ellenére szakított rá egy órát, hogy leüljön velünk négyesben beszélgetni. Mint kiderült, Ojumit túlságosan lekötötték a Simbasi Gésaszövetségben rá háruló feladatok (ő volt a szervezet alelnöke), valamint tánctanári teendői és saját gésamegbízatásai ahhoz, hogy fegyelmezetlen, nehezen kezelhető gésákkal bajlódjon a házában. Ennek köszönhetően fel sem fogadott ilyen jelentkezőket. A hét gésa közül Szakurako volt a legfiatalabb, és neki is meg kellett győznie Ojumit az elkötelezettségéről, mielőtt az idős gésa felvette volna a lányai közé. Ojumi soha nem foglalkozott azzal, hogy gésákat toborozzon a házába, de ha egy megfelelő adottságokkal rendelkező fiatal nő megkereste azzal, hogy belépne hozzá, és ő látta rajta, hogy komolyak a szándékai, nem mondott nemet. Ezúttal is kertelés nélkül elsorolta Motokónak, milyen elvárásokkal kell számolnia. Szakurako közben kitöltötte a teánkat, felvette a telefont, és az időközben becsöngető kereskedőkkel is lebonyolított egy üzletet. Motoko pedig csak ült, és feszült figyelemmel hallgatta Ojumit. Én jegyzeteket készítettem. Ojumi arra is kitért, hogy egy lánynak anyagilag két

választása van, ha csatlakozni akar egy gésa-közösséghez. Az egyik lehetőség az, hogy minden tekintetben az okijára bízza magát - ebben az esetben teljes ellátást kap, itt alszik, étkezik, sőt a ruházatát és a zsebpénzét is a ház úrnője biztosítja neki. Ebben a rendszerben a gésa minden bére, beleértve a borravalót is, az okiját illeti, mindaddig, amíg vissza nem fizette minden tartozását. Ehhez akkoriban körülbelül három évre volt szükség. Ojumi ilyen szerződéssel nem vett fel lányokat, mert a pénzügyek folyamatos intézése rengeteg adminisztrációval jár. Ahhoz túlságosan elfoglalt volt, hogy nap mint nap kiszámolja a gésák bevételét és költségeit. A kényszerű eladósodás és a bérrabszolgaság régi rendszere ma már törvényellenes, de a gésaházak vezetői nagyon érzékenyek rá, nehogy ilyen színben tüntessék fel a tevékenységüket, ezért nagyon pontos kimutatásokat kell vezetniük az új gésákkal kötött szerződésekben előírt kötelezettségekről és követelésektől, és hetente elszámolást kell készíteniük a pénzügyi mérlegről, személyenkénti lebontásban. Éppen ezért a gésaházak a saját érdekükben csak olyan jelentkezőkkel kötnek szerződést, akik mögött megbízható kezes vagy kezesek állnak. A másik rendszer szerint az okijába felvett gésa megőrzi függetlenségét, azaz dzsimae (önálló) gésa státusba kerül. Ebben az esetben teljesen önállóan intézi a pénzügyeit. Gondoskodik a kimonóiról, és bért fizet az okijának azért, hogy a tagjai közé fogadta, és védnökséget vállal fölötte. Ő dönti el, hogy a gésaházban kíván-e élni vagy sem, és ha ezt a megoldást választja, fizetnie kell a szállásért és ellátásért. Minden jövedelme felett ő rendelkezik, és minden számláját neki kell kiegyenlítenie. Ojumi szerint egy gésa átlagban havi 200 000 jen bevételre számíthat (valamivel több mint 600 dollár), de az első években a költségek kiegyenlítése után ebből nem sok marad, még a független gésáknak sem. Ojumi hangsúlyozta, hogy ha egy fiatal nő nem biztos benne, hogy legalább három évre el tudja kötelezni magát a hivatás mellett, nem is érdemes belevágnia. Ugyanis legalább ennyi időre van szüksége, hogy elsajátítsa azt a professzionális szemléletet, amelyre minden gésának feltétlenül szüksége van, hogy hosszú távon sikeres lehessen a pályán. Ami Szakurakót illeti, sokkal természetesebben viselkedett itt, az okászanja előtt, mint Kiotóban, amikor együtt vacsoráztunk. Vártam, hogy Ojumi mond róla néhány dicsérő szót - ugyanis meg voltam róla győződve, hogy Szakurako az ideális, fiatal simbasi gésák minden erényével rendelkezett -, de az okászan nem osztogatta könnyedén az elismerést.

Még aznap este visszautaztunk Kiotóba. Motoko szokatlanul komoly volt az úton. Most először láttam rajta, hogy igazán értékeli az olyan gésák komolyságát és elkötelezettségét, mint Ojumi. Rádöbbent, hogy korábbi elképzelésével ellentétben nem próbálkozhat meg pusztán próba szerencse alapon a gésasággal, mert ez nem lenne tisztességes az olyan igazi hivatástudattal élő és dolgozó gésák iránt, mint Szakurako, Ojumi vagy az én okászanom, aki először látta el Motokót hasznos tanácsokkal. Már csak néhány hét volt hátra az elutazásomig, de Motoko megígérte, mindenképpen írni fog, hogy figyelemmel tudjam kísérni élete alakulását. Ősszel kaptam is tőle egy képeslapot; tudatta velem, hogy eljegyezte magát egy fiatalemberrel abban a városban, ahol a szülei laknak. Utóiratban biztosított róla, hogy a samiszenezést azért még nem hagyta abba.

Samiszenen játszó gésa. A hangszerjátékos csupán az ujjai hegyevel (cumabiki) érinti a húrokat, és a hüvelykujjával tájékozódik a hangszer nyakán. A csúszások megkönnyítse érdekében selyemből készült alsó köntöse ujját félig ráhúzza a kézfejére. Itó Sinszui akvarellje 1932-ből

Csireba koszo Itodo szakura va

Hulkukban A legszebbek

Medetakere Ukijo ni nani ka Hiszasikarubeki

A cseresznyevirágok. Mi nem mulandó Ezen a gyötrelmes világon? Isze meséi, 82. fejezet (9. század)

XV. GÉSAELEGANCIA

A LEBEGŐ VILÁG A buddhizmus tanítása szerint a világ, amely körülvesz bennünket, tele van szomorúsággal, fájdalommal és nyomorúsággal. Csak az szolgálhat vigaszul számunkra, hogy mindaz, amit életnek vélünk, csupán illúzió, és az igazi valóság egy másik világban létezik. Az ukijo - a „gyötrelmes világ” a fenti vers szerint olyan tünékeny, mint a cseresznyevirág, és ezt előbbutóbb mindenkinek be kell látnia. Az ukijo ideája hatszáz évvel később ismét feltűnik a japán történelemben, de ezúttal némileg megváltozott formában. A kiejtése ekkor is ukijo, de írásban a szó első részét (uki) más írásjeggyel jelölik, amelynek a jelentése nem „szomorú”, „gyötrelmes”, hanem „lebegő". A megváltozott, a világ „lebegő” voltát hangsúlyozó jelentés mögött az az elképzelés rejlik, mely szerint az élet ugyan mulandó és keserves, de ha már így is, úgyis le kell élnünk, legalább élvezzük, amíg lehet, és fogadjuk el mindazt, amit a világi örömök kínálnak. Ukijo cuma Cumaszaki karusi Koromagae

Ukijo asszony! Mily kacéran, könnyedén Váltja köntösét. Kongósa (haikugyűjtemény az 1670-es évekből

Amikor ez a haiku megszületett, az ukijo már azt jelentette: „modern”, „világi”, „divatos”. Az eredeti, metafizikai tartalom helyett a szó, paradox módon, a társadalom talán legdominánsabban fizikai beállítottságú szektorának frappáns jelölőjévé vált. Az Edo-korszak „lebegő világa” a színházak és a vigalmi negyedek egzotikus birodalma volt.

A nyugati ember ezt a világot többnyire csak fametszetekről ismeri. Ezek a képek (ukijo-e) e kétes hírű világ lakóit ábrázolták: színészeket, kurtizánokat, gésákat és közönséges prostituáltakat. A lebegő világ igen kifinomult „kávéházi” szubkultúra volt, amelyben a kávét mint eufemisztikus jelképet a tea helyettesítette. Az ukijo híven kifejezi azt a nosztalgiát, amelyet a modern Japán lakói az elmúlt korok kultúrája iránt éreznek Az ukijót elsősorban azok a művészeti ágak - az irodalom, a zene és különösen a grafika - karolták fel, amelyeket a zömmel kereskedőkből álló városi középosztály kultúrája hívott életre, és amelyek máig a legmaradandóbb emlékei a japán történelemben meghatározó szerepet játszó két és fél évszázados sogunátusnak. A gésákat ma már sokan csupán furcsa relikviáknak tekintik, mintha a lebegő világ utolsó árhulláma hagyta volna hátra őket mementóként az utókornak. A modern gésatársadalom képvilágában változatlanul fontos szerepe van a víznek, bár az ukijo már visszavonhatatlanul a múlté. A nők, a víz és a szexualitás mindig szorosan összetartozó fogalmak voltak a japán kultúta tötténetében. (1) A modern Japánban ismét szorosan összekapcsolta őket az éjjeli mulatók, bárok, night clubok, énekesek, színészek és szórakoztatóművészek világára utaló kifejezés, a midzu sóbai, a vízi üzlet. (2) A mai midzu sóbai távolról sem olyan romantikus, mint az egykori lebegő világ. Tagadhatatlanul vannak kétes áramlatai, amelyek rendre sok szennyet, becstelenséget és nyomorúságot vetnek felszínre, de nem lehet elvitatni tőle mindazt a bűbájt, szépséget és ragyogást sem, amellyel változatlanul rabul ejti azokat, akik egyszer megmártóznak benne. A gésák világa - gazdasági jelentőségét tekintve - ma már csupán kacsaúsztatónak számít a vízi üzlet kiterjedt tórendszerében, ennek ellenére a gésák változatlanul előkelő helyet foglalnak el a midzu sóbai társadalmának hierarchiájában. A modern szórakoztatóipar képviselőivel ellentétben sokat megőriztek az egykori ukijo szépségéből, vonzerejéből és eleganciájából, ami a tizenhetedik és tizennyolcadik században a lebegő világot jellemezte. A lebegő világban a stílus volt minden. A korabeli divattal lépést tartó, előkelő városi hölgyek és urak számára a legapróbb ízléstelenség is olyan megbocsáthatatlan vétségnek minősült, mint a szamurájok esetében az árulás vagy a becstelenség. De vajon kik diktálták az uralkodó stílust? Mindenekelőtt a hivatalos engedéllyel működő vigalmi negyedek gésái és a kabuki színházak színészei - olyan emberek, akiket a felsőbb társadalmi

osztályok képviselői egyrészt lenéztek és megvetettek, másrészt utánoztak és bálványoztak országszerte. Abban az időben talán a vigalmi negyedek voltak a társadalom egyetlen olyan tetülete, ahol közmegegyezéses alapon a pénz hangosabban beszélt, mint a származás vagy a társadalmi háttér. Japán történelemkönyvekben gyakran úgy emlegetik ezeket a negyedeket mint „biztonsági szelepeket”, amelyek nem annyira az elfojtott szexualitás kiélését, mint inkább az egymástól elszigetelt társadalmi osztályok szabad érintkezését biztosították. Csak ebben a közegben lehetett feloldani a társadalmi rang és a vagyoni helyzet között feszülő ellentmondásokat egy olyan társadalomban, amelyben a kereskedők a ranglétra legalsó fokán álltak, jóllehet az ő kezükben volt az ország egész gazdasága. Vagyoni helyzetük és gazdasági vezető szerepük ellenére ezek a kereskedők változatlanul ki voltak szolgáltatva egy olyan kormány önkényes rendelkezéseinek, amely mindent megtett azért, hogy megőrizze a szamurájréteg kiváltságos helyzetét. A vezető kotmánytisztviselők a legkülönfélébb rendeletekkel próbálták „beszabályozni” a városi polgárságot - előfordult, hogy előírták a polgároknak, mit ehetnek, milyen öltözéket viselhetnek, milyen házakat építhetnek, milyen vagyontárgyaik lehetnek, és milyen tárgyakkal díszíthetik fel otthonaikat. Ha egy városi polgár túl feltűnően fitogtatta gazdagságát, az a veszély fenyegette, hogy a hatóságok elkobozzák a vagyonát. Nem csoda, hogy a kereskedők házai kívülről meglehetősen szerények voltak, ám belül zsúfolásig rakták őket kincsekkel. A kereskedők többsége egyszerű, dísztelen gyapjúkimonót viselt, amelynek a szegélye azonban a legfinomabb selyemből készült. Tényleges gazdagságuk többnyire csak a finomabb részletekben mutatkozott meg.

IKI A városi kereskedőés kézműveslakosság érdekszövetségének gyümölcseként létrejött egy olyan öltözködés- és viselkedéskultúra, egyfajta „beszédes" elegancia, amelyet a leghitelesebben a gésák testesítettek meg. Ez volt az úgynevezett iki, egy szokatlanul merész, mégis ellenállhatatlanul vonzó stílus, amelyben sajátos életfilozófia nyert kifejezést. Az iki, melynek kialakulásában a korszak minden meghatározó művészeti ága szerepet játszott, harmonikusan egyesítette a természetes emberi érzést az uralkodó esztétikai ideálokkal, és az ízlés kreatív erejével

magát az életet is művészetté alakította át. Ennek az új életideált hirdető kultusznak a gésák voltak a papnői. Az 1800-as évek elején egy gésa számára az volt a legnagyobb elismerés, ha ikinek tekintették. Ekkorra már a júdzsók vagy kurtizánok ennek a stílusnak homlokegyenest az ellenkezőjét képviselték. Cifra díszítésű, vastagon bélelt kimonójuk, vastag, rikító sminkjük, elcsépelt sztereotípiákból álló, mesterkélt beszédük köznevetség tárgya volt az előkelő társaságban. A sirótók („nem hivatásos”) nők ugyancsak nem voltak ikinek tekinthetők: a hajadonok félénkségét vagy a háziasszonyok szerénységét természetesnek és helyénvalónak tekintették, de őbennük nem volt semmi érdekes. Az a stílus, amelyet a gésák képviseltek, egymással szemben álló esztétikai kategóriák kényes egyensúlyán alapult, és hogy fenntartsák ezt az egyensúlyt, a gésák idejük java részét öltözködésük, viselkedésük, beszédmodoruk és művészetük csiszolásával, tökéletesítésével töltötték. Annak ellenére, hogy rengeteg időt fordítottak a megfelelő hatás elérésére, ebben mégsem volt semmi mesterkéltség. Valójában az iki maga volt a keresetlen, természetes elegancia. Az igazán iki gésák mértéktartóan, mégis művészi módon festették ki magukat, szemben a férjes asszonyokkal, akik egyáltalán nem használtak szépítőszereket, és a prostituáltakkal, akik viszont túl sok sminket használtak. A gésák általában egyszerű, természetes színű, egységes mintájú (például csíkos), úgynevezett komon stílusú kimonót hordtak, és övkendőjüket hátul laza csokorba kötve vagy simán négyzetesre hajtogatva viselték. Mi sem volt idegenebb tőlük, mint a júdzsók öltözködésére jellemző, ezüstös szegélyű felhők között lebegő aranysárkányokkal vagy hímzett bazsarózsák fölött repkedő pillangókkal díszített rikító színű kimonó. A gésák öltözéke csupán finoman utalt az erotikára, s nem harsányan hivalkodott vele. A harsány cifraság, az olcsó ragyogás kerülése mellett az igazán iki stílusban mindig volt valami merészen újszerű. A tokiói Fukagava hanamacsi gésáinak neve elsősorban az öltözéküknek köszönhetően vált fogalommá az iki világában. A kimonójuk fölött haorit - bő szabású kiskabátot - viseltek, mely elegánsan férfias hatást keltett, ugyanúgy, mint a nyugati nőkön a testre szabott öltöny. Ennek az öltözködési stílusnak olyan sikere lett, hogy nemsokára országszerte a haori gésa kifejezéssel utaltak az eszményi gésára, a független, büszke, művelt, előkelő nőre, aki kizárólag a művészetének és a művészetéből élt. (3) A Fukagava-gésák arról is híresek voltak, hogy nem viseltek tabizoknit. A korabeli képzőművészet egyik kedvenc témája, a hóba kilépő gésa fekete, lakkozott fapapucsba bújtatott finom, fehér lábfeje, maga volt a

megtestesült iki. Érdekes módon az igazi ikit nem a nyilvánvaló erotikus töltés képviselte ezeken a képeken, hanem az erős jellem és bátorság, amelyre maga a cselekedet utalt. Ugyanakkor az erotika ma is tagadhatatlanul része az ikinek, és nem kis mértékben felelős az ellenállhatatlan vonzerőért, amelyet csodálóira gyakorol. Egy elszabadult apró hajtincs egy egyébként tökéletesen megmunkált frizurában, egy fekete selyemkimonó alól kivillanó vörös gallérszegély, egy, a megfelelő pillanatban felvett és elegáns kéztartással megpengetett samiszen - ezek az iki legjellegzetesebb, klasszikus képei, amelyek mindegyike a gésák világát idézi. Az ikihez hozzátartozott az őszinteség is, de korántsem a fiatalok spontán rajongásának vagy a tapasztalatlanok naivitásának eredendő őszintesége, hanem egyfajta művészien kimunkált nyíltság, amely szerves része volt a különböző szerepekből megformált gésaimázsnak. A tizenkilencedik század derekának népszerű regényírói gyakran intik olvasóikat, hogy őrizkedjenek a júdzsóktól, akik ugyanúgy kereskednek az érzéseikkel, mint a testükkel, szemben a gésákkal, akiknek a hűségében nem fognak csalatkozni, ha egyszer megnyerték őket. Az igazi iki stílus kifinomult, de soha nem bántóan mesterkélt, ártatlan, de nem naiv. Ahhoz, hogy egy nő iki lehessen, szüksége volt kellő tapasztalatra, arra, hogy a szerelem édességét és keserűségét egyaránt ismerje. Fiatal lányok csak ritkán rendelkeznek ilyen érettséggel. Igazán iki csak az a nő lehet, aki már túl van fiatalkorán. Az iki korántsem volt elvont ideál, amelynek a nők mindenáron igyekeztek megfelelni. Ezt az életstílust a gésák alakították ki, és ma is szerves része annak az élő gésaképnek, amelynek tükrében látják magukat. Kikumura, az egyik híres simbasi gésaház úrnője emlékirataiban

Gésa, amint kilép a Heiroku patikából. Az árnyalt pasztellszínek és az elnyújtott, határozott vonalak az esztétika jellemző jegyei. Torii Kijonaga (1752-1815)

felidézi egy idős gésa alakját, akit ő és a barátai az iki mintaképének tekintettek: Kijodzsi onészan mindig azt mondta, egy gésa sosem feledkezhet meg az ikiről. Ő maga például sohasem engedte, hogy meglátogassa a pártfogója azon a napon, amikor újrafestette őszülő haját. Egy alkalommal, amikor az illető találkozni akart vele, valamilyen olcsó kifogással kimentette magát, mire a pártfogóján erőt vett a féltékenység, mert azt hitte, hogy valaki mással van randevúja. Végül el kellett mondani neki az igazat - ezen mindnyájan jót derültünk... Miután Kijodzsi meghalt, kiderült, hogy jóformán semmi pénz nem maradt

utána, a ruhatárában azonban

találtak egy frissen csináltatott, vadonatúj selyemkimonót. A szolgáló szerint (aki itt dolgozik a Kikumurában) a nem iki gésát arról ismerni meg, hogy a legkisebb dologért is leszidja, amikor hazajön a munkából. Az iki gésa azonban, ha hazajön, és látja, hogy nincs minden rendben, csak összeráncolja a homlokát, és azt gondolja magában: „Szegény szolgáló, mi öröme van neki ebben az életben?” - és nem szidja le a mulasztásáért. Ezért el is határozta, hogy csak olyan nőnek fog dolgozni, aki iki, és igazán élvezi az életet. (4) Sinohara Haru emlékezéseiből egyértelműen kiderül, hogy a gésának minden körülmények között gondosan ügyelnie kell a látszatra, és kellő akaraterővel képesnek kell lennie eltüntetni a látszat és a valóság közötti különbséget. A gésák régebben mindig átöltöztek a fogadás során. Körülbelül félidőben egy férfi szolgáló bekiabált a terembe: „Hölgyek, eljött az átöltözés ideje!”, mire az összes jelen levő gésa kivonult, hogy másik kimonót öltsön. (5) Egy alkalommal, amikor Kijodzsinak nem volt váltás kimonója, egy kopott kiskabátot készíttetett be magának a szolgálóval. Amikor eljött az átöltözés ideje, tökéletes nyugalommal így szólt: „Azt hiszem, ma inkább megspórolom ezt a fáradságot.” Kijodzsi cselekedete nem volt más, mint gésaadaptációja az ismerT közmondásnak az elszegényedett szamurájról, aki akkor is használja a fogpiszkálóját, ha egy falatot sem evett. Iki lecke Ma a gésák hivatását jobbára olyan nők választják, akiknek van született érzékük az ikihez, de ez nem jelenti azt, hogy nem tanulhatnak egyet s mást pályafutásuk sotán. Nem úgy, hogy pontos instrukciókat kapnak arra nézve, miként viselkedjenek, inkább tapasztalt gésák mellett, megfigyelés útján sajátítják el a megfelelő stílust. Én Icsigikuként mégis kaptam egy ikileckét, méghozzá egy nagymestertől, magától Tamaszaburótól, a híres kabukiszínésztől. V. Bandó Tamaszaburó onnagata, azaz olyan színész, aki női szerepekre specializálódott. Pontosan egyidős velem, ugyanolyan magas, mint én, és testalkatra is hasonló hozzám. Amikor gésának öltöztem, sokan bókoltak azzal, hogy nagyon hasonlítok rá. A modern kabukiszínészek közül talán Tamaszaburónak van a leglelkesebb rajongótábora egész Japánban. Gésaként találkoztam vele előszőr egy fogadáson, amelyet a Tamaszaburó-rajongók Klubjának kiotói szervezete rendezett. Okászanom előre figyelmeztetett, hogy ne beszéljek vele a táncról, mert lehet, hogy már unja a témát, így amikor alkalmam nyílt rá, hogy mellé üljek, inkább

különös szabású selyemöltönyéről kérdeztem. Feltűnően egyedi darab volt - kimonóselyemből készült, amelyen szimmetrikusan elrendezett sötétszürke és fehér ékminták váltogatták egymást. Elárulta, hogy kísérleti darab, ő maga tervezte. Megtudtam, hogy a tánc mellett a divat a fő szenvedélye. Amikor megemlítettem a párizsi divattervező, Kenzo nevét, kiderült, hogy nemcsak ismeri, hanem egyenesen jó barátok. A nyár elején jártunk, és meglehetősen meleg volt a Micuba nagytermében, ezért a beszélgetés közben elővettem az obim alól egy kis legyezőt, kinyitottam, és elkezdtem legyezni magam. Még egy perc sem telt el, amikor Tamaszaburó finoman megérintette a kezem. - Engedje meg, hogy mutassak valamit. Kérem, adja ide a legyezőjét. Mint egy varázsütésre, több tucat kíváncsi szempát kereszttüzében találtuk magunkat. - Furcsán tartja a legyezőjét - mondta Tamaszaburó, majd kihúzta magát, és úgy fogta kézbe a legyezőt, hogy a hüvelykujja került kívülre, és amikor elkezdte legyezni magát, csak csuklóból mozgatta a kezét. - így csinálja maga. Ahogy a férfiak szokták. - Ezután kissé oldalt csúsztatta a lábát, enyhén balra billentette a fejét, és úgy fogta meg a legyezőt, hogy ezúttal belülre került a hüvelykujja, majd egész karból, lágyan, szinte gyengéd mozdulatokkal elkezdte legyezni magát. - Egy nőnek ezt így kell csinálni - magyarázta mosolyogva. - így igazán iki, nem gondolja? - Természetesen készséggel egyetértettem, csakúgy, mint a fogadás többi résztvevője. A többi gésa is elővette a legyezőjét, hogy ellenőrizzék a kéztartásukat. Megkönnyebbülve állapították meg, hogy pontosan úgy tartják és mozgatják a kezüket, ahogy Tamaszaburó mutatta. Valószínűleg soha nem jutott eszükbe megfigyelni, hogyan legyezik magukat, én pedig nem vettem észre a nyilvánvaló különbséget. Miután minden vendég eltávozott, Tamaszaburó megkérdezte, használhatná-e a Micuba valamelyik kis szobáját, hogy átöltözzön. Kinyitottam neki az egyik üresen álló hálószobát. Néhány perccel később egy okkersárga overallban, a vállán lezseren átvetett sállal lépett ki a folyosóra. Egy maikonövendék, akinek megengedték, hogy jelen legyen a színész tiszteletére rendezett fogadáson, éppen akkor lépett ki egy másik szobából. Meglepetten felkiáltott, a szájához kapta a kezét, majd lángvörösre gyúlt arccal hátrálni kezdett. Tamaszaburó rendkívül tapintatosan úgy tett, mintha észre sem vette volna. - Ez egy eredeti Kenzo-modell - mondta hozzám lépve. - Lehet, hogy ősszel már mindenki ezt fogja viselni. Később elmondtam neki, mennyire várom a másnapi Macbeth-előadást. Tamaszaburó játszotta benne Lady Macbethet.

A LEGRANGOSABB ELŐADÁSOK Ha a gésa hosszú távon is meg akar felelni annak az imázsnak, amelynek közvetítésére hivatott, nem szabad néznie, mennyit költ az öltözködésre. A takarékos gésa kész önellentmondás. Az íkihez a nagyvonalúság is hozzátartozik, ez pedig jelentősen megnöveli a hivatás gyakorlásának költségeit. A gésa nem azért vált első osztályra jegyet a vonaton, mert imádja a luxust, hanem mert kínos lenne a számára másodosztályon utazni. Habozás nélkül kidobja alig hordott tabiját, amelyet egy takarékos asszony boldogan kimosna és kikeményítene, hogy aztán még hónapokig viselje. Ugyanígy gondolkodás nélkül megvesz magának egy új obit akkor is, ha a fiókja tele van szebbnél szebb darabokkal. De az igazi gésa a legtöbb pénzt a fellépéseire fordítja. A gésákat nem fizetik azokért a koncertekért és táncestekért, amelyeken fellépnek az olyan rangos színházakban, mint például a tokiói Kabukidza vagy a Nemzeti Színház, és sokszor komoly adósságokba verik magukat, hogy ki tudják fizetni a szereplés tetemes költségeit. A gésák, különösen a táncosok életének ezek a fellépések a fénypontjai. Egy tökéletesen kimunkált előadás általában évek lelkiismetetes és fáradságos felkészülésének drámai beteljesülése, amely jelentős mértékben hozzájárul a gésa szakmai híréhez és megbecsüléséhez abban a meglehetősen zárt világban - a virág- és fűzfabirodalomban -, ahol ez igazán számít. A fiatal gésák még nem lépnek fel ilyen rangos eseményeken. E nagyszabású táncestek szereplői többnyire a húszas éveik vége felé járó vagy idősebb gésák, akik már nevet szereztek a szakmában. A gésák számára nem kötelező, és nem is várja el tőlük senki, hogy nyilvános szereplést vállaljanak, ami rengeteg időt, munkát és pénzt igényel. Sok gésa nem is dédelget ilyen ambíciókat, és sohasem vállal nyilvánosság előtti szereplést. Ugyanakkor nincs semmi, ami inkább iki lenne, mint egy ilyen rangos fellépés. A kiotói Pontocsóban élő gésák többsége a hagyományos Onoue-iskola szerint tanulja a táncot, és magától a nagymestertől, az iemotótól vesz táncórákat. (6) A jelenlegi nagymester, II. Onoue Kikunodzsó rangjához és hírnevéhez képest meglepően fiatal. Tokióban él, és havonta egy alkalommal Kiotóba utazik, hogy órákat adjon az ottani gésáknak. Ezekre a szakmai látogatásokra gyakran elkíséri idős édesanyja is, aki maga is táncosnő volt. Az idősebb gésák még az apja növendékei voltak annak idején, és akadnak olyanok is, akik már akkor táncoltak, amikor ő még meg sem született. Ez néha gondokat okozott az órákon, amikor nem

kapta meg azt a tiszteletet, amelyet a rangja és a tudása alapján megérdemelt volna. A próbák során nemegyszer éreztem részvétet iránta, amikor az anyja kertelés nélkül félbeszakította valami megjegyzéssel. Rendkívül kedves fiatalember volt, és a gésák még flörtöltek is vele, hogy a kedvében járjanak. Éppen kiotói tartózkodásom idejére esett az édesapja halálának tizenharmadik évfordulója. Január végén nagyszabású táncestet rendeztek az emlékére, amelyen az Onoue-iskola legkiválóbb növendékei szerepeltek. Több, más iskolákban tanító neves táncmester is volt közöttük, akik szakmai kapcsolatban álltak Kikunodzsóval. A rangos tokiói simbasi hanamacsiból tizennégy gésa szerepelt, de Pontocsóból is voltak négyen, név szerint Mijofuku, Hiszajuki, Mamejuki és Icsiszono, akik a programfüzetben táncosnevük szerint szerepeltek, mint Onoue Kikurjó, Onoue Kikuko, Onoue Kikuri és Onoue Kikukóko. Mijofuku és Hiszajuki - ekkor már mindketten a hatvanas éveik végén jártak - egész gésapályafutásuk alatt együtt léptek fel a nyilvános szereplések alkalmával. A huszonnyolc éves Icsiszonónak és a harminckét éves Mamejukinak azonban ez csupán a harmadik közös fellépése volt ilyen rangos partnerekkel és ilyen kiemelkedő alkalommal. A pontocsói teaházak valósággal kiürültek január 28-án este, mert a negyedben élő gésák több mint egyharmada Tokióba utazott, hogy tapsoljon két fiatal kollégájának a Kabukidza Színházban. Én is ott voltam, és „anyám, valamint egy vendége és annak családja társaságában egy páholyból néztem végig az előadást. Okászanom, aki maga is gésatáncos volt, lelkes szeretettel, de ugyanakkor kritikus szemmel néz végig minden műsort. Egy-egy jól sikerült előadás után határtalanul fellelkesül, és azzal a gondolattal kacérkodik, hogy újra elkezd táncolni, persze már csak hobbiból. Ezt a gondolatot azonban soha nem váltja tettekre, mivel néhány évvel ezelőtt volt egy enyhébb lefolyású szívrohama, és az orvos azt mondta neki, hogy a tánc túlságosan megerőltető lenne már a számára. Ráadásul meglehetősen testes is már, így az az izgalom is elegendő „mozgás” a számára, amely egy előadás megtekintése során hatalmába keríti. Ezen az estén Mamejuki és Icsiszono egy drámai gidajút adott elő A pillangók utazása címmel, amely két szerelmesről szól, akik öngyilkosságukat követően pillangóként születnek újjá. Amint mozdulatlanná merevedtek az utolsó lépést követően, és a nézőtéren felzúgott a taps, innen is, onnan is Icsiszono!, Mamejuki! kiáltások harsantak fel azokból a szektotokból, amelyekben a pontocsói gésák ültek. Elsőként okászanom kiáltott, én pedig, aki közvetlenül mellette ültem,

ijedtemben leejtettem a térdemen egyensúlyozott bonbonosdobozt. A kabuki színházakban bevett dolog az efféle tetszésnyilvánítás, de arra nem számítottam, hogy egy gésatáncelőadáson is élnek vele. A szünetben a pontocsói gésák összegyűltek az előcsarnokban, hogy kiértékeljék az előadást. Mindenki szerint jól sikerült a szám, és többen megjegyezték, milyen szetencsés volt az időzítés, hogy egy sorozat lassú tánc után következett. Számos, elegánsan öltözött üzletember jött oda gratulálni a gésáknak és az anyáknak, méltatva a nagyszerű pontocsói produkciót. Az öltözőben pihenő Icsiszono és Mamejuki számára Icsiume gyűjtötte a gratulációkat, aki feltűnően csinos volt ezen az estén. Igen drága és elegáns őszibarackszínű kimonó volt rajta, amelynek számtalan apró pontból álló mintázatát a rendkívül idő- és munkaigényes kézművestechnikával, az úgynevezett siborival szőtték bele az anyagba. A japán színházak öltözői olyanok, mint a nagyvárosok közlekedési csomópontjai. Az előadásokat követően idesereglik a szereplők minden rokona, barátja és rajongója, aki eljött, hogy megnézze a produkciót. A táncosok ilyenkor apró ajándékokkal kedveskednek azoknak a nézőknek, akik kifejezetten az ő számuk miatt jöttek el az előadásra. Néhány pontocsói gésa a szám után rögtön az öltözőbe kísérte Mamejukit és Icsiszonót, hogy ők adják át a látogatóknak az ajándékokat, a finom kiotói cukorkát tartalmazó, díszes papírral bevont fadobozkákat. A táncuk témájára utaló, pillangó és fűszál formájú cukorkákat egy Pontocsó közelében lévő elegáns cukrászüzemben készíttették. A külön rendelésre előállított, nagy mennyiségű édesség ára csak jelentéktelen töredéke volt annak az összegnek, amelybe Mamejuki és Icsiszono fellépése került. A hazaút során, a vonaton megkérdeztem okászant, szerinte mennyibe kerülhetett kettejüknek a produkció. - Annyit tudok, hogy több volt, mint 500 000 jen - felelte. Ez akkor 1500 dollárnak felelt meg. Vajon mi került ilyen sok pénzbe? Minden, ami egy ilyen rendezvénnyel kapcsolatos, meglehetősen drága, különösen a Kabukidza Színház, amelyet egy fél napra - délutántól késő estig - ki kellett bérelni. A bérleti díjat az előadók természetesen közösen fizették. Emellett a táncosoknak kellett fedezni az őket kísérő zenészek honoráriumát is. Ehhez jött még Icsiszono és Mamejuki repülőjegye, szállodai költségei, az előadói illeték és a hat gidajú samiszenjátékos és énekes tiszteletdíja, akiket Kiotóból hívtak az előadásra. A ruhákért, amelyeket a kiotói Kobajasi kimonóüzletben kölcsönöztek, ugyancsak tetemes összeget kellett fizetniük - egy kimonó egy napra több száz dollárnak megfelelő jenbe került. Az ajándék édességért kiadott 150 dollár

eltörpült a többi kiadás mellett. Óhatatlanul is felmerül a kérdés: hogy engedhetik meg maguknak a gésák ezeket a költséges fellépéseket? Mindenekelőtt annak a rendszernek köszönhetően, amely a teaházakat patronáló jómódú vendégek közreműködésével támogatja ezeket a vállalkozásokat. Ahhoz, hogy egy vendég elnyerje a „bennfentes” státust, több feltételnek is eleget kell tennie, ezek egyike az a kötelezettség, hogy számos jegyet felvásároljon a gésák nyilvános előadásaira. Egy jegy hivatalos ára körülbelül 4000 jen (12 dollár 1975-ben). Ha a vendég úgy dönt, hogy megvesz húszat, a gésa neki magasabb áron adja őket. Az illető természetesen megteheti, hogy továbbadja a jegyeket a barátainak és munkatársainak az eredeti áron, de a bennfentes vendégek, akik jól ismerik a gésanegyedeket, általában megengedhetik maguknak, hogy elajándékozzák őket. Egy ilyen gesztus csak jó hírét költi szakmai körökben, és minden teaházban szívesen látott vendég lesz mint a művészetek nagylelkű pártfogója. A stílusnak különösen nagy jelentősége van ezeken a nagyszabású, fényűző színpompával megrendezett előadásokon, és a szereplők semmilyen anyagi áldozatot nem sajnálnak, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel emeljék az ünnep fényét. Egy ilyen táncesten való fellépést többek között éppen az tesz annyira „ikivé”, azaz stílszerűvé, hogy nincs semmi pénzben kifejezhető gyakorlati haszna. Kétségtelen, hogy egy sikeres fellépéssel a gésa nevet szerezhet magának a szakmában, és elnyerheti egy törzsvendégekből álló szűk csoport elismerését, de anyagi bevétele nem származik belőle, sőt az esetek többségében még el is adósodik, hogy fedezni tudja a felmerült költségeket. De az igazi gésa soha nem a pénzért táncol.

AKIK KEDVELIK A GÉSÁKAT A gésák mint az iki kultuszának „papnői” érthető módon azokat a vendégeket kedvelik leginkább, akik maguk is - öltözködésben, megjelenésben és viselkedésben egyaránt - az iki elkötelezett hívei. A teaházak törzsközönsége ma jobbára idősebb, jómódú üzletemberekből áll, és az ő az igényeik és ízlésük meglehetősen eltérő. Vannak közöttük olyan pártfogók, akik számára a gésák csupán arra kellenek, hogy biztosítsák azt a fényűző, elegáns környezetet és emelkedett hangulatot, amelyben ők rangjukhoz méltóan szórakozhatnak. A gésák az ilyen vendégeket maguk között érzéketlen fatuskónak hívják.

A teaház hangulata sokban különbözik a bárétól. Minden rosszindulatú túlzás nélkül állítható, hogy a bárok hoszteszeit munkaadóik és vendégeik egyszerű „berendezési tárgynak” tekintik, és ennek megfelelően is bánnak velük. A tulajdonosok aszerint választják ki és alkalmazzák őket, hogy mennyire illenek az illető bár sajátos stílusához és hangulatához. A gésák semmilyen körülmények között nem tűrnék, hogy ilyen személytelen módon bánjanak velük. Ők minden esetben abból indulnak ki, hogy a vendég azért tart igényt a szolgálataikra, mert kedveli a társaságukat. A gésák azt a vendéget tekintik ikinek, aki járatos az általuk gyakorolt művészetekben, kedves, szellemes, és ügyel rá, hogy ő is szórakoztató társaság legyen a gésák számára. Talán furcsán hangzik, hogy ilyen helyzetben, amikor az egyik fél fizet a másik társaságáért, a gésák és a vendégek kölcsönösen szórakoztatják egymást, pedig a gyakorlatban ez az általános. Többek között ezért is tekinthető a gésák többsége ikinek, amit csak kevés hosztesz mondhat el magáról. Senki nem kérdezi meg a széktől, hogy ráülhet-e, mielőtt megtenné, márpedig a hoszteszeknek semmi beleszólásuk sincs, hogy melyik asztalhoz küldik őket kiszolgálni a vendéget. Ugyanakkor, ha egy gésa már kifizette minden adósságát, és elnyerte a teljes függetlenséget, maga választhatja meg, hogy melyik fogadásra megy el, és milyen vendégek szórakoztatását vállalja. Az iki vendégek számára pedig ez a függetlenség kifejezetten vonzó. Furcsa módon az iki kultusza csupán a társadalom kifejezetten szűk körében él. Japánban manapság már alig hallani ezt a szót. A fiatalság körében hódító nemzetközi divatok itt is éreztetik hatásukat, így a csinos öltözködés és a szexis külső divatja, amely annyira idegen az iki stílusától, egyre nagyobb népszerűségre tesz szert, különösen a nagyvárosokban. A tengerparti strandokon hemzsegnek a napolajtól csillogó bőrű tizenévesek, akik órákig is képesek a napon főni, hogy lesüljenek egy kicsit. Ezzel szemben a gésák napernyővel járnak, és fülemüleürülékből készült kenőcsökkel fehérítik az arcukat. A gésákat éppen az teszi olyan egzotikussá és keresetté a fiatal japán férfiak körében - akiknek többsége csupán a divatos, kommersz nőiességet ismeri közelebbről -, hogy ma is híven követik az iki esztétika előírásait. Az iki, csakúgy, mint a kaviár, olyan íz, amelyet csak fokozatosan, idővel lehet igazán megkedvelni.

Ha egy köntös színei nem idézik Az évszakokat, a tavasz virágait És az ősz festői pompáját, Minden táradság hiábavaló. Gendzsi meséje, 2. fejezet (11. század)

XVI. KIMONÓ

Egy hónappal azután, hogy visszatértem az Egyesült Államokba, meghívtak Az igazat megvallva című televíziós show-műsorba. Ezt a „megtiszteltetést” annak köszönhettem, hogy én voltam minden idők első nem japán gésája. A műsor résztvevőinek az volt a feladatuk, hogy kitalálják, három egyformán öltözött nő közül melyik az igazi „gésaantropológus”, ezért két alkalmi hasonmásommal együtt pamutkimonót öltöttünk, és így jelentünk meg a tévében. A stúdióban tartott kamerapróba során hangosan be kellett mutatkoznunk a következő mondattal: „Liza Crihfield vagyok”, majd oda kellett sétálnunk a panellel szemközt elhelyezett székekhez, amelyek körülbelül tíz lépés távolságra voltak a bejárattól. Még el sem foglaltuk a helyünket, amikor a műsorvezető csalódottan felemelte a kezét. - Állj! - mondta fennhangon. Máris elárulta magát. Egyéves gésaképzésem sotán annyira megszoktam a kimonót, hogy már teljesen természetesen tudtam mozogni benne. A két hasonmás azonban, bármilyen szorgosan tanulmányozta is kutatási tervem tételeit,

hogy tudjon válaszolni a nézők várható kérdéseire, egyetlen délután alatt természetesen nem sajátíthatta el a járás művészetét. Másodpercek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ki kicsoda anélkül, hogy megszólaltunk volna. A felkészülés során számtalanszor megmutattam nekik, hogyan csúsztassák finoman, enyhén csámpás lábtartással és kissé hajlított térddel egyik lábukat a másik mellé. A testtartást is sokat gyakoroltuk: hogyan hajlítsák meg enyhén a vállukat, és hogy tartsák elegánsan a karjukat a testük mellett járás közben. Mindent megtettünk, hogy minimálisra csökkentsük a kontrasztot. Két hasonmásom komoly erőfeszítéseket tett, hogy a rendelkezésre álló idő alatt elsajátítsa a hiteles mozgást, én pedig igyekezem felidézni a saját esetlenségemet, amikor először viseltem kimonót. Ennek ellenére másnap, a show-műsorban csupán egy résztvevőt, Bill Cullent, sikerült ideig-óráig megtéveszteni. A testbeszédünk szavak nélkül is azonnal elárulta kilétünket. Gésaképzésem egyik legnehezebb feladata volt megtanulni, hogyan kell a kimonót természetesen viselni, hogy könnyedén tudjak mozogni benne. Ez azért is volt különösen fontos, mert csak így tudtam feltűnés nélkül beilleszkedni egy gésacsoportba. A gésáknak nem tanítják foglalkozásokon, hogyan kell kimonót viselni. Legtöbbjük a táncórákon sajátította el a kimonóban való harmonikus mozgás művészetét. Az éber anyák a legkisebb suta mozdulatot is észreveszik, és haladéktalanul meg is feddik érte a figyelmetlen maikót. Pontocsói tartózkodásom idején a már emlegetett zsémbes nagynéni soha nem mulasztotta el, hogy egy-egy kajánul kritikus megjegyzést ne tegyen rám, valahányszor jelentkeztem okászannál, hogy ellenőrizze az öltözékemet és a sminkemet, mielőtt elindultam egy fogadásra. A kimonó, az obi és az obi-age (az a könnyű, keskeny, sálszerű selyemöv, amelyet az obi alatt kötnek meg úgy, hogy felül éppen csak kilátsszon a széle) megfelelő színkombinációját általában sikerült eltalálnom, de hónapokon át nem tudtam úgy elmenni egy fogadásra, hogy a színre lépésem előtt ne kellett volna valamit megigazítani vagy újrakötni. A Micubában gondnokoskodó öreg nagynéni első elismerő megjegyzését csak akkor sikerült kicsikarnom, amikor már kevesebb mint húsz perc alatt segítség nélkül fel tudtam öltözni.

A KIMONÓK NYELVÉN A gésákat többek között az különbözteti meg a többi japán nőtől, hogy kimonót viselnek. A gésák olyan természetes eleganciával mozognak a

kimonóban, amire a középosztálybeli nők képtelenek, amikor évente egykét jeles alkalommal - esküvőkön, diplomaosztó ünnepélyeken vagy a nyugdíjba vonulásuk alkalmával rendezett búcsúztató ünnepségeken magukra öltik ezt a hagyományos japán viseletet. Ilyenkor meglehetősen kényelmetlenül érzik magukat a szokatlan öltözékben, és ez meg is látszik a mozgásukon. Az avatatlan szem nem lát különbséget a gésa és az átlagos japán nő kimonója között. A hátul mélyen kivágott, csillogó, uszályos, fekete köntöst, bár ez a „hivatalos” öltözékük, a gésák csak ritkán viselik. Általában bokáig érő, közepes ujjbőségű selyemkimonót hordanak, amelynek színei valamivel árnyaltabbak és kevésbé rikítóak, mint azoké a kimonóké, amelyeket a nem hivatásosok viselnek. A színekben, az ujjak szabásában és az obi megkötésében mutatkozó finom eltérések, amelyek megkülönböztetik a gésák öltözködését más nőkétől, sokszor még a japánok számára sem nyilvánvalóak. Ezek a finoman árulkodó jelek és az a könnyed elegancia, ahogy a gésa mozog ebben a meglehetősen kényelmetlen öltözékben, csak azok számára beszédesek, akik értik a kimonók nyelvét. A hozzáértő egész tárházát ismeri azoknak az apró jeleknek, amelyek pontosan felfedik egy öltözék viselőjének vallási hovatartozását, származását, korát és foglalkozását. Ezek az emberek a gésát első pillantásra felismerik. A kimonóviselet különböző elemei egész kis társadalmi jelrendszert alkotnak. Erre akkor jöttem rá, amikor figyelmetlenül összekevertem néhányat még kezdő gésa koromban, mielőtt a környéken élő magasabb gésák önzetlen segítségével kialakíthattam volna a ruhatáramat. Kezdetben csupán egyetlen kimonóm volt, amelyet Tokióban élő jómódú, középkorú barátnőmtől, Jurikótól kaptam. Érett narancssárga kelméből készült, amelyet arannyal átszőtt, barna szomorúfűzágakkal díszítettek. A barátnőm mindössze néhány alkalommal vette fel annak idején, még lány korában. A ruha színei már nem illettek a korához, és amúgy sem viselt már kimonót. Bevallotta, hogy talán már az obit sem tudná egyedül megkötni. Amikor okászan először kért meg, hogy segítsem ki egy fogadáson a Micubában, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a gésák oldaláról is megtapasztaljam, milyen egy vacsoraest, boldogan beleegyeztem, és elhatároztam, hogy a nagy alkalomra felveszem egyetlen kimonómat. Miközben segített az öltözködésben, okászan kedvesen megjegyezte, hogy kétségtelenül szép darab, de tegyek le róla, hogy a jövőben is viseljem. Ilyen kimonót ugyanis csak a jómódú középosztálybeli ifjú hölgyek viselnek, gésák soha. Csak azért engedte, hogy aznap estére felvegyem,

mert nem volt már idő kölcsönkérni másikat. Adott hozzá egy krémszínű orchideával díszített teazöld obit és egy régi obi-age selyemövet, amelyet még évtizedekkel azelőtt, gésanövendék korában viselt. Az obi-age fehér selyemből készült, és úgynevezett kanoko (csomózásos kelmefestés) technikával festett legyezőmintával díszítették. Okászan átcsúsztatta az obi hátsó hurkát biztosító kispárna fölött, majd elöl megkötötte, és így szólt: - Ezzel a fogással lehet az első hurkot biztosan rögzíteni. - Minden gésa így köti meg az obi-agéját. - Az öv egyik végére hurkolt egy laza csomót úgy, hogy a piros legyezőminta kerüljön a csomó elejére, majd áthúzta rajta a másik végét. Az eredmény: egy egyszerű kötéssel rögzített öv, amelynek, a közönséges hurkokkal ellentétben, egyik vége sem dudorodott ki a kötés miatt. Amikor elkészült a kötés, körben lesimította az övet, és felülről finoman betűrte az obi alá úgy, hogy csupán egy piros-fehér szegély látszott ki belőle. Erről akkor önkéntelenül is a blúz alól a nyak vonala mentén kikandikáló csipkés kombinészegély jutott eszembe. Miután az obi-age gyakorlatilag a „kimonó-alsónemű” tésze, a képzettársítás sokkal találóbbnak bizonyult, mint akkor gondoltam. A fogadás után ugyanebben az öltözékben elmentem egy közeli bárba, ahol megismerkedtem egy tanár házaspárral. Elkezdtünk beszélgetni, és kérdésükre válaszolva dióhéjban elmondtam nekik, hogy miért jöttem Japánba. A bárpult mögött álló csapos, aki fél füllel hallgatta a beszélgetésünket, hirtelen hozzám fordult: - Most már tudom, mi volt olyan furcsa magán. Azt mondta, hogy egyetemi hallgató, és az öltözéke alapján arra gondoltam, jó családból való hajadon. A kimonója ugyanis pontosan ezt mutatja. De az öve, ahogy meg van kötve, az rögtön gyanús volt. Fiatal hölgyek nem szokták így megkötni az övüket. Ez inkább a gésák viseletére jellemző. - Miután a disszertációm tárgyáról még nem tettem említést, kénytelen voltam elismerni, hogy az illető szeme csalhatatlan volt. Aznap esti „szabálytalan” öltözékem hűen tükrözte a helyzetem furcsa kettősségét. Mivel nem voltam sem odzsószan, azaz jó családból való, illendőn tartózkodó, fiatal japán hölgy, sem teljes jogú gésa, és az öltözékemben összekeveredtek a két stílus jellegzetes elemei, rögtön szemet szúrtam egy olyan embernek, aki ismerte a „kimonók nyelvét”. A csapos fogta az öltözékem minden üzenetét, és alaposan meglepődött, amikot nem tudta összerakni az egyes jelekből az egész jelentését.

KIMONÓK ÉS VISELŐIK

Mono azt jelenti, „dolog”, a kiru, „visel” ige ki elemével kiegészítve pedig eredetileg egyszerűen viselendő dolgot, azaz „viseletet” jelentett. Ennek ellenére nem minden viselet kimonó. Ma Japánban két alapvető viseletet különböztetnek meg: a jófukut, vagyis a „nyugati öltözéket” és a vafukut, a „honi öltözéket”, azaz a kimonót. Ma a japán nők többsége hétköznap és ünnepeken egyaránt a legújabb nyugati divatnak megfelelő ruhákat viseli. Sok nőnek nincs is kimonója, de olyanok is szép számmal akadnak, akik a barátnőmhöz, Jurikóhoz hasonlóan már el is felejtették, hogyan kell szabályosan felölteni azokat a kimonókat, amelyeket évekkel korábban elástak a gardróbjuk mélyére. Kevés olyan ünnepélyes társadalmi esemény van ma Japánban - ha egyáltalán akad még ilyen -, amelyre nők számára csak kimonóban engedélyezik a belépést. A legtöbb japán nőnek csupán egyetlen kimonója van, egy fekete, ünnepi viselet, amelyre rá van festve a család címere, de ezt csak a legritkább ünnepi alkalmakkor veszik elő a fiók mélyéről. E ruhák pályafutásának fénypontja az esetek többségében gazdájuk esküvője volt. Középosztálybeli családokban régi hagyomány, hogy a szülők rikító színű, hosszú ujjú furiszode stílusú kimonót vesznek a lányuknak az újévi ünnepekre, és a nők általában megőrzik ezeket a drága holmikat, amelyek oly becsesek voltak számukra lány korukban. Mivel csak ritkán, kivételes alkalmakkor öltenek kimonót, a legtöbb japán nő ugyanúgy nem tudja, hogyan kell elegánsan viselni ezt a ruhát, mint azok a külföldiek, akik első alkalommal próbálják. Nem csoda, hogy megkönnyebbülten sóhajtanak fel, amikor végre levehetik a szoros obit a derekukról, és visszabújhatnak kényelmes nyugati ruháikba. Amikor már közelebbről is megismerkedtem a kimonóval és viselésének rejtelmeivel, sokszor megdöbbentem, hányan nem tudnak nőies könnyedséggel, kecsesen mozogni ebben az öltözékben. Ilyen megfigyelésekre a legalkalmasabb a újévi ünnepségsorozat. Fiatal lányok, akik egész évben rövid szoknyában és lapos papucscipőben járnak iskolába, egyszer csak bő ujjú, cifra kimonót öltenek, és hozzá illő hagyományos bőrpántos saruba, úgynevezett dzóriba bújnak. Lezseren hadonászó karral és szertelen, rövid szoknyához szokott léptekkel, szárnyaszegett flamingóként botladoznak az utcákon. A színes, esetlen lánysereg egy-két napra felvidítja a sivár, szürke januári utcákat, hogy az ünnep végén ismét felöltse kék-fehér iskolai egyenruháját. A tehetősebb középosztálybeli nők ma kezdik újra felfedezni a kimonóban rejlő tagadhatatlan lehetőségeket. Az utóbbi években egyre több nő ölt vafukut olyan alkalmakkor, amikor barátnői a legújabb divat szerinti Cacharel szoknyákban és Dior blúzokban pompáznak. Az a nő, aki

szemrebbenés nélkül elkölt kétszáz dollárt egy nyugati ruhára, azt is megengedheti magának, hogy ennek az ötszöröséért vegyen egy elegáns kimonót. Végtére is a kimonó hosszú távú beruházás. Nem megy ki a divatból, nem lehet kihízni, és tovább lehet adni a leánygyermekeknek. A divathajszában a legcsodálatosabb anyagból készült, legrafináltabban megvarrt, legegyedibb nyugati ruhakölteményre sem lehet ezer dollárnál többet elkölteni. Ugyanakkor ha valaki kimonót ölt, akár több ezer dollárt is viselhet magán anélkül, hogy különösebb feltűnést keltene vele. A kimonóviseletben rejlő meglehetősen költséges, ugyanakkor szinte teljesen kiaknázatlan lehetőségek határtalan perspektívákat nyithatnak meg a divat világában véget soha nem érő „tükröm, tükröm...”, játszmában. Ezzel együtt a kimonóviselet távolról sem problémamentes a modern Japánban. Azon túl, hogy igen költséges, eredendően egy másik világhoz, egy sajátos életstílushoz tartozik, amelynek egyben a jelképe is. Ez a hagyományokban gyökerező életstílus még itt-ott fellelhető Japánban, de csak igen sajátos körülmények között - például a gésanegyedekben. Kevés nő akad ma Japánban, aki a modern világban praktikus viseletnek vélné a kimonót. Szék vagy tatami? A kimonóviselet régen az élet minden területét átható, egységes kultúra szerves részét képezte. Az öltözék kialakulását nagymértékben befolyásolta a korabeli női szépségideál, ahogy maga a viselet is visszahatott az esztétikus külsőt meghatározó jegyekre. Ennek megfelelően bizonyos testrészeket kihangsúlyozott (nyak, boka, csípő), másokat pedig elrejtett (derék, láb, kebel). Nem véletlen, hogy a kimonó a japánokra leginkább jellemző testalkatú nőknek áll a legjobban (hosszú derék, hosszú comb, kis mell, rövid lábszár). Ugyanakkor minden jel arra mutat, hogy egy adott kultúrában uralkodó szépségeszmény valamilyen módon befolyásolja a nők fizikai adottságainak alakulását. Ezt bizonyítja, hogy miután a nyugati szépségeszménynek megfelelő hosszú lábú, dús keblű nők divatja a második világhábotút követően Japánt is meghódította, két-három évtized alatt valósággal kivitágzott ez az „új” nőtípus a felkelő nap országában. Ugyanakkor a honosított nyugati szépségideált megtestesítő nők számára a kimonó korántsem a legelőnyösebb viselet. A kimonó ugyanakkor tökéletesen megfelelt a hagyományos japán otthonok életterének és beosztásának. A hétköznapi tevékenységek jelentős részét földközelben végezték, alacsony asztalokon, amelyek előtt

az emberek nem ültek, hanem térdeltek. Japánban cipővel bemenni a lakásba ugyanolyan illetlenség, mint nyugaton az, ha valaki felrakja a lábát az ebédlőasztalra. A padló olyan tiszta volt, hogy bátran lehetett uszályos ruhákat viselni a házban, és a jómódú férfiak asszonyai napi teendőiket végezve földig érő vagy annál is hosszabb köntösökben suhantak nesztelen léptekkel egyik tatamiborítású szobából a másikba. A padlót söprő szegély gondoskodott az uszály geometrikus egyensúlyáról, díszítőelemként pedig nagymértékben fokozta az öltözék eleganciáját. Ha valaki fogalmat szeretne alkotni arról, milyen lehetett ez az egykor általánosan elterjedt, hagyományos japán öltözködési stílus, elég közelebbről megnéznie egy gésa kimonóját, amelyet fogadásokon visel. A közönséges modern kimonókat a selyemöv alatt derékban behajtják, hogy csak bokáig érjenek. Ennek következtében a ruha elveszti természetes, lebegő esését, és túlságosan merevvé, csőszerűvé válik. Azok az alkotóelemek, amelyek egykor egy kultúra szerves részeként egységes egészet alkottak, széthulltak az idők során, és már csupán töredékesen élnek tovább Japánban. Ennek a feltartóztathatatlan folyamatnak az egyik legkártékonyabb előmozdítója a szék. A szék mint ülőalkalmatosság fizikailag és esztétikailag (a japán otthonok jellegét tekintve) egyaránt összeegyeztethetetlen a kimonóviselettel. A nők természetesen kimonóban is ülnek széken, de ez az öltözék nem igazán kényelmes ebben a testhelyzetben, ami nem csoda, hiszen arra találták ki, hogy a földön, térdelő pózban üljenek benne. Az amerikaiak akkor ülnek a földre, amikor lazább, kényelmesebb testhelyzetet akarnak felvenni, mint amilyet a szék kínál. A japánoknál éppen fordítva van: a szék összehasonlíthatatlanul kényelmesebb számukra, mint szabályos testtartásban, egyenes derékkal, térdben behajlított lábbal ülni a gyékényszőnyegen. A japán nyelvben két különböző igét használnak az ülésre, attól függően, hogy széken vagy tatamin ül-e az ember. Az előbbi esetén az illető szó szerint „redőzi a csípőjét” az ülőalkalmatosságon. Ha mi, nyugatiak meg akarjuk mutatni a japánoknak, hogy tudjuk, mi a jó módot, és a hagyományos sarokülésben akarunk végigasszisztálni egy fogadást vagy teaszertartást, félóra múlva úgy érezzük, hogy a térdünk elhalt, és a lábunk annyira elzsibbad, hogy egyszerűen nem engedelmeskedik az akaratunknak, amikor fel szeretnénk állni. Csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ezzel eleinte a japán fiatalok is így vannak. A meglepően rövid idő alatt jelentkező kimerültség egyik oka az, hogy a megszokott háttámasz híján összegörnyedünk. A szoknyák egyre feljebb csúsznak, a nadrágok egyre elviselhetedenebbül szorítanak, az övek pedig egyre kíméletlenebbül préselik össze a derekunkat.

Ugyanakkor a kimonó, amelyet összevissza gyűrtünk a szék szélén kényelmetlenül feszengve, sarokülésben jólesően megtámasztja a hátunkat a széles obival, és hamarosan belátjuk, hogy kifejezetten kényelmes viselet abban a testhelyzetben, amelyre eredetileg tervezték. E hagyományos viselet szépsége akkor mutatkozik meg a leginkább, ha hátulról veszünk szemügyre egy térdelő testhelyzetben lévő, kimonóba öltözött nőt. Az obi hátsó felét, amelyet a taikónak (dob) (1) nevezett egyszerű kötési technikával nagy, lapos hurokba kötnek, gyakran egyetlen nagyméretű, festett vagy az anyagba szőtt motívummal díszítik. Ezt a körülbelül 30 x 30 cm-es, lapos dobot harmonikusan keretezi a kimonó eltérő színe. Sokszor elámultam a kimonót viselő, hagyományos japán pózban ülő alakok szépségén. Ha valaki kimonóban székre ül, semmit sem látunk legfőbb ékességéből, az obi dobjából, arról nem is beszélve, hogy az ebben a testhelyzetben egyenesen zavaró tényező, hiszen viselője nem tud hátradőlni miatta a széken. Annak az első hallásra furcsa ténynek, mely szerint a kimonóviselet hátulról mutat a legszebben, több magyarázata is van. Az egyik a társasági összejövetelekre szolgáló, hagyományos japán helyiségek berendezése, a másik az összejöveteleken jelen levő nők (például a gésák) előírásos elhelyezkedése és mozgáskoreográfiája.

1 2

- A legelőkelőbb vendégek helye - A fogadást rendező házigazdák helye

Egy pontocsói teaház bankett-termének berendezése. Az asztalsor három szárnya által körbezárt terület afféle „senki földje”, ahol a gésák szabadon mozognak.

A fogadásokon a terem három fala mentén összetolva, U alakban rendezik el az alacsony vacsoraasztalokat. A négyzet alakú térdelőpárnákon a vendégek az asztalsor külső felén foglalnak helyet. Az elrendezésből következően mindenki valaki mellett ül, de senki nem ül mással szemben. A vendégek ülésrendjét rangsor szerint állapítják meg: a legelőkelőbb vendégek a fali fülke előtt ülnek, míg a legalacsonyabb rangúak a bejárat közelében. Japánban különösen nagy hangsúlyt fektetnek a társadalmi rangra, és mindenki pontosan tudja, hol a helye a hietarchiában, így a fogadások elején a vendégek - a szokásos udvariassági formulák kíséretében, rövid idő alatt és többnyire konfliktus nélkül - megtalálják a helyüket. A fogadás akkor kezdődik, amikor mindenki elfoglalta a helyét. A formális kezdést követően azonban bárki bármikor felállhat, hogy az asztalok körülölelte közös térben személyesen köszöntsön valakit, tósztot mondjon, vagy beszélgetésbe elegyedjen egy másik vendéggel. Ez a közös

tér afféle senki földje, ahol nem érvényesül az asztalok külső felén az ülésrenddel felállított rangsor, ezért itt sokkal fesztelenebbül mozoghatnak a vendégek. A gésák is ebben a térben mozognak, amikor szakét töltenek a csészékbe, vagy néhány percre helyet foglalnak az asztal belső felén, hogy elbeszélgessenek a soron következő vendéggel. Ilyenkor, az ülések elrendezéséből következően, egy egész sor vendégnek a hátukat mutatják. Már az első fogadáson, amelyen részt vettem, feltűnt, milyen gyönyörűen festenek a gésák hátulról, amikor a szemben lévő sorban ülő vendégekkel beszélgernek. Ekkor világosodott meg előttem, miért fordítanak olyan különös gondot arra, hogy hátul is ilyen művészi módon megkomponálják az öltözéküket.

TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK Formáját tekintve a kimonó nem sokat változott a Tang-korból származó kínai prototípushoz képest, amelyet mintegy ezerkétszáz évvel ezelőtt a Nara-kor udvarhölgyei honosítottak meg Japánban. Az egymás fölött viselt köntösök száma ugyanakkor jelentősen csökkent. Míg a Heian-korban (794 —1185) a dzsú ni hitoe, azaz a „tizenkét réteg” volt a divat, ma már csak két réteget hordanak, a kimonót és az alsóneműként viselt, ugyancsak köntösszerű nagadzsubant. A kimonók anyagául kezdetektől fogva többféle szövetet használnak, a földművesek - akiknek mindenféle kimonó fényűzésszámba ment - többnyire kenderből és pamutból készült köntösöket viseltek ünnepi alkalmakkor, míg az udvarhölgyek, a szamuráj feleségek, a gazdag kereskedők asszonyai és az előkelő kurtizánok számára a legdrágább, legfinomabb selymekből készítették a kimonókat.

A kimonót kezdetektől fogva valamiféle övvel vagy övsállal rögzítették. A tizenegyedik századi Heian-kori hölgyek esetében az egymás fölött viselt kimonók tekintélyes száma miatt ez az öv csupán egy igen vékony zsinór volt. Ebben az időben a ruhák esztétikai kidolgozása kizárólag az egymásra vett kimonók színkombinációjára korlátozódott, ami csak a ujjak végén és a nyak alatt, az egyes rétegek találkozásánál érvényesült. Az obi akkor is megőrizte egyszerű formáját, amikor az udvarban egykor divatos sok kimonóréteg száma tetemesen megcsappant. Amikor a szamurájok a tizenharmadik században átvették a hatalmat az országban, úgy tekintettek Kiotóra, mint a dekadens udvari kultúra székhelyére, és megvetve elutasították a fővárosi divatot. A tizenkét kimonóréteget elavultnak tekintették, és a katonai uralkodó réteg hölgyei között elterjedt az egy-, két-, illetve háromréteges viselet, amelyet szorosra húzott övsállal, a derék magasságában rögzítettek. Az Edo-korban, az 1600-ban kezdődött, kétszázötven évig tartó béke időszakában a kimonó alakja alig módosult, míg az obi - szélességét és kötésmódjait tekintve - számos alakváltozatban hódított. Az övsálak jellegét elsősorban viselőjük társadalmi rangja és az éppen uralkodó divatirányzatok határozták meg. A kor újításainak egyik legszembetűnőbb példája az elöl megkötött obi, amelyet az előkelő júdzsók viseltek. A

korabeli ábrázolásokon jól látható, hogy körülbelül 1800-ig meglehetősen rugalmas szövésű anyagból készült obikat hordtak, ezt a tizenkilencedik században egy sokkal erősebb, merevebb, kárpitszövésű anyag váltotta fel. Ugyanakkor az obi díszítésére is egyre nagyobb hangsúlyt fektettek, olyannyira, hogy a század közepén már az öltözék ugyanolyan fontos darabjának tekintették, mint magát a kimonót. Ennek a fejlődési folyamatnak az eredménye a modern kimonó-obi együttes, amelynek legmutatósabb példányait megfigyelve a szemlélőnek gyakran az az érzése támad, hogy a köntösnek csupán kiegészítő szerepe van a díszes, művészi módon kidolgozott és megkötött övsál mellett. A mai obi meglehetősen széles és gyakorlatilag sűrű szövésű, szoros abroncsot képez viselője felsőtestének középső harmadán. Ha egy nő keskenyebb övsálat köt a kimonójára, mindenki azt hiszi, hogy egy régebbi kort idéző jelmezt öltött magára. Egy mai, kimonót viselő nőnek nemigen van választása, hogy lejjebb vagy feljebb kösse-e meg az obit a felsőtestén. Már néhány centiméteres eltérés is teljesen megváltoztatja az öltözék jellegét. Az obi elhelyezése jelképesen utal viselőjének női státusára mint a szemérmesség, szűziesség, illetve a felszabadult nőiesség hangsúlyozásának eszköze. Egy középosztálybeli asszony közvetlenül a keble alatt köti meg az övsálat, míg a hagyományosan szűziesnek és szemérmesnek vélt lányok egész mellkasukat beburkolják vele, teljesen elrejtve a keblüket a széles, szorosan meghúzott övsál alatt. Az Utamaro fametszetein látható bágyadt szépségek lágy szövésű, alacsonyan megkötött övsálai gyökeresen eltérnek a modern obidivattól. A könnyedén elegáns, fesztelen kimonóviselet ma már csak a gésákat jellemzi, akiknek nem érdekük, hogy szűzies nők benyomását keltsék a vendégekben. A „polgári” viselethez képest alacsonyabban kötik meg az obijukat, ami az öltözék összhatását tekintve erőteljesen hangsúlyozza a nőiességet. Emellett a gésák szélesebb sávot megmutatnak elöl a fehér gallérból, hátul pedig mélyebben lehúzzák mind a kimonó, mind az alsó köntös szegélyét, hogy több látszódjon a hátukból.

KIMONÓISKOLÁK Ma Japánban a gésák az egyetlen olyan női társadalmi csoport, amelynek tagjai számára a kimonó mindennapos viselet. A közösségek új tagjai anyjuk és nővéreik segítségével sajátítják el az öltözködés művészetét.

Ugyancsak megfigyelés és gyakorlat útján tanulják meg azt is, hogyan mozogjanak természetesen és elegánsan a kimonóban. Egy átlagos középosztálybeli nő, akinek a kimonó a hobbija, nincs körülvéve egy olyan közösség tagjaival, akiktől megtanulhatná az öltözködés mikéntjét, ezért el kell mennie az újabban népszerű kimonóiskolák egyikébe, hogy elsajátíthassa a hagyományos viselet csínját-bínját. Ezek az intézmények arra építenek, hogy sok nő, aki kedveli ezt az öltözködési stílust, és elég gazdag ahhoz, hogy meg is engedhesse magának, általában híjával van mind a szükséges ismeteteknek, mind a kimonó viseléséhez elengedhetetlen önbizalomnak. A széles választékban meghirdetett kurzusokon a kimonóviselés alapismeretei mellett el lehet sajátítani az obi különböző megkötéseinek technikáját is, a legegyszerűbbektől a legbonyolultabbig, a fakszimile-, a nárcisz- és a hajtogatott darukötésig. A kimonóiskolák minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeznek meggyőzni az embereket arról, hogy csak ők ismerik az eszményi viselet, a garantált siker receptjét, és a végsőkig idealizálják azt a stílust, amelynek oktatására berendezkedtek. Az egyik népszerű iskola tankönyvében azt olvashatjuk, hogy az idősebb hölgyeknek „méltósággal”, a középkorú nőknek (asszonyoknak) „higgadtan, megfontoltan”, míg a fiatal lányoknak „csinosan, takarosan” kell viselni a kimonót. Ezek a „tanítások” az egykori középpolgári rétegeknek a felsőbb osztályok öltözködéséről alkotott nézeteit tükrözik, különös tekintettel a meglehetősen merev szamurájhagyományra, mely szerint a nők öltözködésének és viselkedésének mindenekelőtt a kor uralkodó illemszabályait kellett tükröznie. Hogy a kimonóviselet a nőies vonások hangsúlyozásával „szexis” is lehet, ahogyan több korban is határozottan az volt, és a gésák öltözködésében ma is az, arról ezek az iskolák következetesen megfeledkeznek. A mértékkel és ízlésesen alkalmazott ruhatömések a nők többsége esetében előnyösebbé teszik a kimonóviseletet, de ha a kimonóiskolák tanításait követve túl sok korrekciós tömést használnak, az eredmény egy szabályos hengerforma lesz. Egy derék köré kötött törülköző, egy V alakú mellkastömés, amely erősíti a felsőtestet, egy mellszorító kendő, amely szükség esetén lelapítja a keblet, és egy hátpárna, amely kitölti a gerinc alsó ívét, bőségesen elegendő kimonóalapozónak. E kiegészítő tartozékok mellett számos csat és rugalmas tépőzáras pánt kapható a szakboltokban, amelyekkel megbízhatóan rögzíteni lehet a gallérokat és a kimonók kivágásait. Ezekkel a segédeszközöl kel igyekeznek pótolni azt a magabiztos könnyedséget, amellyel csak a gyakorlót kimonóviselők

rendelkeznek. A gésák mindezen pótszerek nélkül is tökéletesen uralják az öltözéküket. Amikor elkezdtem kimonót hordani, én is jó hasznát vettem - ruhatömés gyanánt - itt-ott egy-egy törülközőnek vagy zsebkendőnek, sőt az alsóruhám is rögzítettem krokodilcsipeszekkel, nehogy a használat során elmozduljon a helyéről. De amikor megszoktam, hogy mindennap kimonót hordjak, és a mozgásom is kellőképpen alkalmazkodott az öltözék szabta korlátokhoz, rájöttem, hogy nincs szükségem se a csipeszekre, se a tömésekre ahhoz, hogy kellő könnyedséggel és eleganciával viseljem a ruhámat. A kezdő kimonóviselők általában túl szorosan kötik az obit, aminek az a következménye, hogy se levegőt nem kapnak, se enni nem tudnak, a kimonójuk mégis „szétesik” néhány óra alatt. Azok a nők azonban, akik megszokták a viseletet - és itt elsősorban a gésákra gondolok -, úgy tudják megkötni az obit, hogy az szilárdan rögzíti a kimonót, mégsem kényelmetlen, és nem akadályozza őket a mozgásban. Az egyik telt idomú barátnőm például, valahányszor vacsorára hívták, kimonót vett fel, hogy többet tudjon enni. Az ismeretlen öltözködésmód elsajátítása A ruhák sokkal inkább felfednek, mint elfednek bennünket. Ha mindent megteszünk, hogy megfelelő módon viseljünk egy különös, idegen öltözéket, rádöbbenünk, hogy a megszokott ruhánk nélkül nem csupán meztelenek vagyunk, de a személyiségünk is sok tekintetben megváltozik. Egy olyan igényes viselet, mint a kimonó például, egyenesen új személyiséget követel újdonsült viselőjétől, és csakúgy, mint az idegen nyelvek elsajátítása során, sok idő és gyakorlat kell hozzá, hogy megszabaduljunk a kötetlen mozgásban korlátozó, szüntelen önkontrolltól. - Úgy ugrándozol abban a kimonóban, mint egy nyúl - mondogatta a csípős nyelvű nagynéni a Micubában, amikor, már gésaként, elkezdtem fogadásokra járni. Ilyenkor azt is elfelejtettem, mi célból és hova indultam, annyira igyekeztem a helyes járásra és testtartásra koncentrálni. Egy idő után természetessé vált az eleinte oly szokatlan mozgás is, de az elsajátítása során rádöbbentem, hogy az új járásmód és mozgástechnika mellett egy új személyiséget is kifejlesztettem a kimonó alatt. Nem véletlen, hogy a japánok testbeszédének jellegzetesen kis gesztusait éppen a kimonóviselethez igazították, mégis meglepve tapasztaltam, hogy egy idő után kifejezetten furcsa érzés volt angolul beszélnem, ha gésának voltam öltözve. Az amerikai testbeszéd egyszerűen nem illik ehhez a viselethez.

Komoly lélekjelenlétre van szükség ahhoz, hogy valaki különösebb nehézség nélkül tudja váltogatni a nyugati és a japán öltözékeket. Erre még a gésák közül is csak kevesen képesek, annál is inkább, mert a többségük igen furcsán fest szoknyában vagy egyszerű ruhában. A legtapasztaltabb és a legkifinomultabb gésák, akik este a fogadások díszei, másnap az utcán kifejezetten slamposan tudnak kinézni kétrészes, tengerkék, hétköznapi öltözékükben. A legtöbb gésa nyugati öltözékben is ugyanolyan csoszogva jár, mint a dzóriban, ahogy megszokta. Az enyhén befelé fordított lábfej és az apró léptek, amelyek járás közben harmonikus mozgásban tartják a kimonó alját, közönséges ruhában és cipőben kóros csámpásság benyomását keltik. A gésák ilyenkor is úgy járnak, mintha egy láthatatlan kimonó lenne rajtuk, és úgy gesztikulálnak, mintha a hosszú köntös bő ujjai korlátoznák a karjukat a mozgásban. A gésák többsége rajong a kimonókért, és szenvedélyesen gyűjti őket. Ennek eredményeképpen lényegesen nagyobb gyűjteménnyel rendelkeznek, mint amekkora - az évszakonkénti stílusváltás igényeit is figyelembe véve - a munkájukhoz szükséges. A gésa költségvetésében egyedül a kimonók jelentenek számottevő kiadást. A kezdő gésának az első évben legalább tíz kimonót kell beruháznia a hozz ájuk tartozó obikkal együtt, hogy mindig az évszaknak megfelelő, változatos öltözékben tudjon megjelenni a fogadásokon. Az alapruhatár kialakításához legkevesebb tízezer dollár szükséges. Ez az oka annak, hogy a legtöbb fiatal gésa tetemes kölcsönnel kezdi a pályafutását. (2) Egy régi közmondás azt mondja az oszakai emberre, hogy kuidóraku, azaz minden pénzét arra költi, hogy az evés élvezetének hódoljon, míg a kiotói inkább mindig üres rizst eszik, hogy többet költhessen az öltözködésre (kidóraku). A kiotói gésákra maradéktalanul áll ez a mondás. Saját tapasztalatomból tudom, hogy egy gésa képtelen megelégedni a munkájához feltétlenül szükséges alapruhatárral. Ha valaki megszokja, hogy kimonót és obit viseljen, csillapíthatatlan gyűjtési láz lesz ú rrá rajta, és ez arra ösztönzi, hogy folyamatosan gyarapítsa a gyűjteményét. Kiotóban, ahol a határozottan bájos obebe szót használják a kimonóra, külön kifejezéssel illetik azokat az irigylésre méltó gésákat (obebe mocsi), akik gazdag kimonó-kollekcióval rendelkeznek. Minden gésának az a vágya, hogy obebe mocsi legyen, és a többségük évi több ezer dollárt költ ruhatára bővítésére. A gésák csak selyemkimonókban, sőt csak bizonyos fajtájú selymekből készült kimonókban jelennek meg a vendégek előtt. Jóllehet a kimonót ma egyezményesen „hazai” viseletnek tekintik, szemben a „nyugati”

öltözékekkel, a japán öltözködési kultúra előírásai azt is megszabják, milyen alkalommal milyen típusú vagy stílusú kimonót lehet felvenni.

KIS KIMONÓNYELVTAN Formalitások A japánok az öltözködésben élesen megkülönböztetik egymástól a hétköznapi (fudangi) és az ünnepi (haregi) viseletet. A formális kimonók egyik sajátossága a fő díszként rájuk hímzett vagy festett családi embléma. Ennek a típusnak a legelterjedtebb változata az úgynevezett hómongi, szó szerinti fordításban „látogatásra való öltözék”. (3) A fudangi tehát többé-kevésbé a mindennapi, a haregi pedig az alkalmi viseletnek felel meg, és mivel a gésák fogadásokon jelennek meg a vendégek előtt, többnyire hómongit vagy hasonló eleganciájú kimonót viselnek. A hómongit kizárólag selyemből készítik, de nem minden selyemkimonó hómongi. A gésák a munkájuk során fudangit (gyapjú, pamut, nyersselyem vagy műselyem) soha nem viselnek. A társadalmi ranghoz hasonlóan a formalitásnak is számos fokozata van. Mivel az ember szinte minden kultútában elsősorban az öltözködéssel jelzi a hétköznapi és az ünnepi alkalmak közötti különbséget, e két alapvető szélsőség között számos átmeneti fokozat létezik, amelyet a kimonóviselet is híven érzékeltet. Szőtt vagy festett kimonók Az anyag szövése és díszítése egyaránt meghatározza egy kimonó helyét a formalitási rangsorban. Még a selyemkimonókon belül is különbséget tesznek az ori vagy „szőtt” kimonó - amelynek a fonalát szövés előtt festik - és a szome, azaz „festett” kimonó között, Ez utóbbi esetben előbb a már kész szövetet festik megfelelő színűre. Néhány kivételtől eltekintve a szőtt kimonók a hétköznapi, a festett selyemből készültek pedig az alkalmi kategóriába tartoznak. A festett kimonók között a címerrel díszítettek a legelegánsabbak. A címer nélküli festett kimonók nem olyan elegánsak, mint a hómongi, de a formalitási rangsorban elfoglalt helyüket mindig a festett minta típusa és elhelyezése határozza meg. A cukeszage például, a kifejezetten ünnepi eseményektől eltekintve, minden alkalomra megfelelő viselet. Díszítőmintáit eleve az alapanyagra festik, és a kimonó vállánál

elválasztott első és hátsó részét a díszítéssel is határozottan megkülönböztetik egymástól. A mintákat többnyire a felső részen és a szegély mentén helyezik el. A gésák gyűjteményében általában ebből a kimonótípusból van a legtöbb, hiszen a fogadások formalitásának mértéke meglehetősen széles skálán mozog, a gésa ruhatárában pedig minden alkalomra kell hogy legyen megfelelő öltözék. Elegáns fogadáson nem lehet fudangiban megjelenni, ugyanúgy, ahogy a címeres kimonó sem megfelelő viselet egy kis létszámú, bensőséges baráti összejövetelen. A formalitási rangsorban a cukeszage után a komon kimonó következik, amelyet általában kisebb motívumokból összeállított, sűrű díszítés jellemez. Ezt a kimonó-típust lehet kifejezetten ünnepi módon és lehet kevésbé elegánsan is viselni, attól függően, hogy milyen obival rögzítik. Kevésbé formális, kis létszámú, törzsvendégekből álló fogadásokon gésák is hordják. A kimonónak még számos típusa létezik, de a lényegesen szolidabb díszítésű iromudzsi kimonóval együtt ma ezek a fajták a legnépszerűbbek. A leginkább ünnepi viselet az ötcímeres kimonó - ezt a típust öltik fel például esküvők alkalmával. Ennek a kimonónak a gésák ruhatárában a deso (szó szerint „kimenő”) viselet felel meg. A deso kimonó az átlagosnál hosszabb, fekete selyemből készül, és az öt címer mellett a szegély mentén további festett és hímzett mintákkal is díszítik. Életkor A formalitás csupán az egyik fontos tényező, amely meghatározza, hogy egy nő milyen kimonót öltsön egy bizonyos alkalomra. A másik az életkor. A fiatal nők kimonóit élénk, vidám színek jellemzik, amelyek a kor előrehaladtával fokozatosan megszelídülnek. Az ünnepi kimonók szegélyét díszítő motívumok elhelyezése ugyancsak függ az illető korától. Minél fiatalabb valaki, annál szélesebb a szegélytől felfelé húzódó díszítősáv. Bár a kimonók színe és díszítése kiválóan alkalmas rá, hogy jelképesen utaljon viselőjük életkofára, a generációk közötti különbség érzé-keltetésének nem ez az elsődleges eszköze. Erre leginkább a kimonók ujja hivatott, ez egyértelműen jelzi, hogy viselőjét még lánynak vagy már felnőtt nőnek kell tekinteni. Ruhaujjak

Azok a lányok, akik még nem érték el a felnőttkort, úgynevezett furiszodét („lengő ruhaujj”) viselnek, számukra ez a legünnepibb kimonóviselet. A menyasszonyok is ezt hordják az esküvőn. A furiszode ujja leengedett karral egészen bokáig ér. (4) A maikók kimonója is ebbe a típusba tartozik. Amikor egy lány nagykorúvá válik - a japán lányok az esetek többségében az esküvőtől számítanak nagykorúnak -, lengő ujjú kimonóját tomeszode kimonóra cseréli fel, amelynek az ujja csak csípőig ér. Maga a név annak a személynek a ruhaujjára (szode) utal, akinek „itt kell maradnia” (tomeru), azaz, aki beházasodik („ebbe”) a házba. A múltban a nők többsége már tinédzserkora vége felé is ilyen rövid ujjú kimonót hordott, aminek az a magyarázata, hogy a társadalom rendellenesnek tartotta, ha egy nő a húszas éveiben még hajadon volt. Ha egy gésa huszonkét évesen még szűz volt, azt ugyanilyen természetellenesnek ítélték. Manapság, amikor sok nő még huszonöt éves korában is szűz, a társadalmi értelemben vett felnőttség nem csupán a nemiség függvénye. A nők huszonhárom éves koruk táján levetik lengő ujjú kimonóikat, és a maikók, függetlenül attól, hogy szüzek-e vagy sem, szintén tomeszodét öltenek. Egy húsz év fölötti nő furiszodéban akkor is furcsán hat, ha még nem ment férjhez. Ez a maikókra is igaz, tekintettel arra, hogy ma már gyakran csak huszonegy-huszonkét éves korukban nyerik el a teljes jogú gésa címet, és addig a növendékeknek kötelező „kislányos” öltözékben kell járniuk. A múltban a gésanövendék addig nem cserélhette fel furiszodéját tomeszodéra, amíg át nem esett a szexuális beavatáson, és a pártfogója nem vett neki egy felnőtt gésának kijáró teljes öltözéket. (5) A gésák világában a felnőttkort hagyományosan a szexuális aktivitás kezdetétől számították. A maikók rituális beavatását nagyjából arra az életkorra időzítették (tizenhét-tizenkilenc éves korukra), amikor más nők férjhez mentek. Tekintettel arra, hogy a ruhaujjak méretükkel közvetlenül utalnak a nők szexuális státusára, szimbolikus jelentéstartalmuknál fogva sok mindent elárulnak viselőjükről. A hosszú, szabadon lengő ruhaujjak az ártatlanság és tisztaság jelképei, ezért fiatal lányokhoz és hajadonokhoz illenek leginkább. Egy olyan nőnek, aki már elvesztette a szüzességét, illetlenség furiszodét viselnie. A gésanövendékek nemi beavatásának szertartása, a midzu-age már a múlté. A fiatal gésák csak a legritkább esetben találnak megfelelő pártfogót maguknak huszonöt éves koruk előtt, és ebben a korban már akkor sem igazán szűziesek, ha még teljesen érintetlenek. Ezért válnak meg már évekkel korábban a maikók öltözékétől és hajviseletétől. A

gésatársadalomra és a társadalom egészére egyaránt jellemző, hogy gyakran nincs összhang a nők társadalmi szempontok alapján deklarált nagykorúsága és öltözéke között. Évszakok A kimonóviseletnek a fent említett tényezők mellett az évszakokkal is harmonizálnia kell. A hagyományos haiku versekhez hasonlóan a kimonóknak is kell hogy legyen olyan motívumuk, amely egyértelműen utal a négy évszak valamelyikére. Ezek a motívumok jelentkezhetnek a kimonók stílusában (ebből a szempontból háromféle stílust különböztetnek meg), színében és díszítésében. Szeptembertől áprilisig a nők úgynevezett avaszét, azaz bélelt kimonót viselnek. Ez a kimonótípus általában súlyos selyemkrepdesinből készül, amelyet könnyebb kreppselyemmel vagy selyemmuszlinnal bélelnek. Húsz-harminc évvel ezelőtt a vörös színű bélés volt a divat, de ma már inkább a pasztellszínek, a fehér, a krémszín és a bokasi (két egymásba olvadó szín) hódítanak. Az avasze kimonót nyolc hónapon keresztül hordják, ezért ebből a típusból sokkal több van egy nő tuhatárában, mint a béleletlen hitoe kimonóból, amit csak májusban vagy júniusban viselnek, vagy mint a könnyű selyemből készült, gézszövésű rokimonóból, amelyet júniustól augusztusig hordanak. Egy jó minőségű nyári rokimonó gyakran többe kerül, mint egy egyszerű avasze, de az első osztályú avasze kimonó minden viselet közül a legdrágább. A béleletlen hitoe kimonó nem tartozik a keresett típusok közé. A nők többségének nincs akkora kollekciója, hogy indokolt lenne egy olyan darabot is beruházniuk, amelyet csak az év két hónapjában tudnak felvenni. Ráadásul senkinek sem szúr szemet, ha egy nő avasze kimonót vesz fel májusban, ezzel szemben a hitoe kimonót nyolc hónapon át egészen biztosan nem lehet hordani. Bár, tekintettel arra, hogy nincs bélelve, viszonylag olcsó, mégis luxuscikknek számít, mert csak tövid ideig lehet viselni.

a Kamogava-táncokat reklámozó plakát öt, díszes ünnepi viseletbe öltözött fiatal gésát ábrázol. Ez a kimonóstílus kétszáz évvel ezelőtt volt divatban. Icsiume balról az első A gésák kimonóruhatára sokkal inkább évszakhoz kötődik, mint a nőké általában. Az újévkor viselt hosszú, fekete, ünnepi köntöst (kuro-moncuki) januárban egy ugyanilyen szabású, de színes kimonó követi (iro-moncuki). Februárban és márciusban két réreg kimonót hordanak (nimae gaszane). Áprilisban a fogadásokra szimpla béléssel ellátott, párnázott szegélyű köntöst vesznek fel, májusban pedig ugyanezt a típust, csak párnázott szegély nélkül. Júniusban előkerül a béleletlen hitoe, júliusban a könnyű kreppselyem, augusztusban pedig a gézszövésű selyemkimonó. Szeptemberben ismét visszatérnek a bélelt avaszéhoz.

A japánok gyakran és büszkén mondogatják, milyen nagy hatással volt az évszakok folytonos váltakozása népük szépérzékének kialakulására és az egész japán kultúrára. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a természet jelenségeit azonosító kulturális fogalmak (például az évszakok) sokszor nem esnek egybe magukkal az eredeti jelenségekkel. Teljesen mindegy például, hogy májusban milyen meleg van, egy nő nem vehet magára könnyű szövésű rokimonót, amelyet a nyári hőségre terveztek. Más szóval, a nyárias időjárás fizikai ténye másodlagos ahhoz a konvenciók meghatározta kulturális tényhez képest, hogy a nyár csak júniusban kezdődik. Június elsején minden pontocsói gésaházban, ahol gésák is élnek, ugyanaz a szertartás játszódik le. A gésák leterítik a kimonóalsóneműjüket a tatamiszőnyegekre, a ház anyja pedig egy ollóval elvágja a fonalat, amely a félselyemből készült fehér gallért az alsó köntöshöz erősíti. Kimonóban ebből a ruhadarabból mindössze a fehér gallér látszik, de ez rendkívül feltűnő. A gésák ugyan benzinnel el tudják távolítani a rákerült sminkfoltokat, amelyek óhatatlanul összepiszkítják, de egy idő után mindenképpen le kell venni, és újat varrni a helyére. A gésák ezzel a rituális tisztítóaktussal szabadulnak meg a tél utolsó maradékától, amikor június elsején, függetlenül attól, hogy piszkosak-e vagy sem, régi gallérjukat laza szövésű, roselyemből készült új gallérra cserélik. A különféle virágok, madarak és rovarok a kimonók kedvelt díszítőmotívumai. Ezek az élőlények, szemben az absztrakt mintákkal és az olyan jelképes tárgyak ábráival, mint például a legyező, közvetlenül utalnak az évszakokra, de olyanok is akadnak közöttük, amelyek egy bizonyos hónap jelképei - a fenyő a januáré, a szilvavirág a februáré, az írisz a márciusé -, többségük azonban évszakhoz kötött: a cseresznyevirág tipikusan tavaszi, a pisztráng nyári, a juharlevél pedig őszi motívum. (6) Ha egy nőnek szerény a ruhatáta, nem olyan kimonókat vesz magának, amelvek díszítése egyértelműen utal valamely évszakra, mert olyan ruhákra van szüksége, amelyeket az év nagy részében felvehet. Ugyanakkor éppen az a meghatározottság tesz egy kimonót igazán autentikus viseletté, hogy az adott évszakra utaló díszítések behatárolják azt az időszakot, amelyben hordható. A gésák az év mind a tizenkét hónapjában kimonót viselnek, ezért az ő esetükben mi sem természetesebb, mint hogy tavaszi szilvavirággal, nyári lilével és őszi szarvassal díszített kimonókkal tegyék teljessé ruhatárukat.

Színek A színek ugyancsak utalnak az évszakokra. Minden hónapnak megvan a maga hagyományos színkombinációja, ezek többsége az adott hónapban nyíló virágokról, illetve növényekről kapta a nevét. A január színei például a halványzöld sötétlila alapon. Ezt a kombinációt fenyőnek hívják. Az októberé vörös, palakék háttérrel - ennek a színegyüttesnek lóhere a neve. Ezek többségükben kulturális fogalmak, ugyanis a színeknek - jóllehet a kombinációk elnevezései (fenyő, őszibarack, tücsökszárny, üröm stb.) az élővilágra utalnak - valójában nem sok közük van a nevekhez. Május színkombinációjának a neve például mandarinvirág (amelynek szirma fehér színű), és ez lilából és úgynevezett „rozsdasárgából” tevődik össze. (7) Ma már csak kevesen ismerik behatóan ezeket a hagyományos, évszakhoz kötött színkombinációkat. De a művészek, akik kézzel vagy gépi úton megfestik a legfinomabb selymekből készült kimonókat, tisztában vannak a tradíciókkal, és az igényes vásárlók változatlanul értékelik ezeket az évszakok változásait stilizáltán érzékeltető finom jeleket. A kimonónak jelentős szerepe van abban, hogy a gésák élete és művészete elválaszthatatlan egységet alkot. Ez a sajátos öltözék nem csupán a gésák tényleges művészi tevékenységének - a táncnak és a zenének - elengedhetetlen kelléke, de önmaguk esztétikus, művészi értelemben gyönyörködtető megjelenítéséhez is nélkülözhetetlen. Sokan elszörnyülködnek, amikor megtudják, mennyi pénzt költ egy gésa a ruházkodására, de ezek az összegek önmagukban nem jelentik azt, hogy a gésák csupán divatbábok. Amerikában az első divat folyamatos követése arra ösztönzi a nőket, hogy állandóan görcsös igyekezettel próbálják kifejezni az egyéniségüket, hogy szüntelenül azokat a ruhadarabokat keressék, amelyek segítségével kialakíthatják vagy megőrizhetik önmagukról alkotott illuzórikus imázsukat. Az áhított cél nem más, mint kiemelkedni egy bizonyos körből, amelyhez ugyanakkor tartozni is kell, hogy valaki kiemelkedhessen belőle, ezért szüntelenül lépést kell tartani a változó divattal, amelynek segítségével ez a kör definiálja önmagát. A kimonó esztétikája teljesen más. Annak, aki ezt az öltözéket viseli, nem a kiemelkedés a cél, hanem az, hogy harmonikusan illeszkedjen a környezetéhez a szó természeti és társadalmi értelmében egyaránt, maximálisan alkalmazkodva az adott évszak és társadalmi esemény jellegéhez. Azok a kritériumok, amelyek meghatározzák, hogy milyen stílusú kimonót mikor kell hordani, meglehetősen szerteágazóak, mégis a

szigorú szabályok mellett (gyapjúkimonót nem lehet fogadáson viselni, férjes asszonyok nem hordhatnak lengő ujjú kimonót, roselyemből készült kimonót nem lehet ősszel felvenni) az alkalmak formalitása, az életkor és az évszakok vonatkozásában a különböző viseletek, szín- és díszítésvariációk bőséges választéka áll a nők rendelkezésére.

Az adott évszak, az életkor és az alkalom szabta kereteken belül az illető ízlésén múlik, hogyan alkot a meglévő elemekből olyan egységes egészet, amely harmonikusan mutatja meg az egyéniségét az adott környezet tükrében. Természetesen ezeknek a finom árnyalatoknak az érzékelése különleges esztétikai kifinomultságot és a kimonóviselés művészetében való fölényes jártasságot igényel, amivel csak kevesen dicsekedhetnek. A pocsék ízlés ugyanolyan gyakori a kimonót viselő nők körében, mint az élet bármely más tetületén. De ha a fent említett tényezők mindegyike megvan egy nőben, akinek gondosan megválasztott öltözéke minden részletében megfelelő és hiteles, az eredmény - az idő, hely és személy tökéletes harmóniája - egyenesen lenyűgöző.

KAI JO KEN BI RJÓ NJÓ DZSÓ BUCU

Mindaz, mi messze esik A sárkánylánytól, Im, Buddhává lényegül. Lótusz-szutra

XVII. TOVÁBBI KÜLÖNLEGESSÉGEK ÉS VISSZATEKINTÉS

AZ ISTENI ERÉNY TEMPLOMA Nyáron szinte kézzelfogható csend ereszkedik Kiotóra. Nappal alig van valami mozgás az utcákon, amelyek némaságát csak a tücskök ciripelése töri meg - ez az éles, vibráló hang egy ismert haiku szerint „a sziklákon is áthatol”. (1) Az egész várost betöltő számtalan szólamban hangzó „mi mii miim” tökéletes összhangban van az egészséges emberek szervezetét is próbára tevő hőséggel, amelynek nyomasztó hatását csak fokozza a levegő magas páratartalma. A reggelek azonban kifejezetten kellemesek, és a gésákat kivéve, akik rendszerint sokáig alszanak, sokan csak azért kelnek korán, hogy kihasználják a hűs kora reggeli órákat. A zentemplomokban a templomszolgák hajnali négy órakor kezdik első meditációjukat, amelyet még kettő követ a reggel folyamán, hatkor és kilenckor. A nap közepén a hőség miatt szüneteltetik a meditációt. Valamikor július elején, egy verőfényes nap reggelén a Micuba kertjében sétáltam gondolataimba merülve, amikor a kapu melletti bokorból hangos szárnycsattogással felszállt egy galamb. Az ismerős hang felriasztott töprengésemből, és felidézte bennem az első nyarat, amelyet Kiotóban töltöttem. Tizenkilenc éves voltam akkor, egy megpróbáltatásokkal terhes vándorév közepén, és minden szellemi energiám arra fordítottam, hogy

választ kapjak az élet nagy kérdéseire, és kigyógyuljak menthetetlen kamaszkori melankóliámból. Csatlakoztam egy japán és külföldi fiatalokból álló csopotthoz, melynek tagjai „ültek”, azaz rendszeresen eljártak meditálni a zen-buddhizmus tanításai szerint a Kótó-inbe, a Daitoku-dzsi, azaz az Isteni Erény Temploma nevet viselő épületegyüttes egyik kisebb templomába. Szinte magam előtt láttam a meditációs csarnok fehérre meszelt falait és a kertben álló borzas banánfa levelein csillogó harmatcseppeket. Ha elsőnek érkeztem a hajnali meditációra, mindig felriasztottam egy-két szendergő galambot vagy a kapu deszkáin békésen napozó gyíkot, amikor beléptem a kertbe. Akkor még szinte semmit nem tudtam Pontocsótól vagy Gionról és a város szívét átszövő szűk utcákban zajló neonfényes éjszakai életről. 1970-ben a Kamo folyó partján laktam, de a víz itt, a város északi részén csendes volt és sötét, mintha semmi köze nem lenne Pontocsó éjszakai ékességéhez. Hat évvel később, második hosszabb kiotói tartózkodásom során nem sok alkalmam volt felvillamosozni a város északi részébe, hogy végigsétáljak az impozáns Daitoku-dzsi templomegyüttest övező széles, kövezett utcákon. Első ittlétem során magamon kívül semmire nem volt gondom, most pedig jóformán ki se látszottam a sok kötelességből: a zeneórákból, fogadásokból és kifogyhatatlan kötelező látogatásokból, amelyekkel a munkámnak és ismerőseimnek tartoztam. Ezúttal teljesen elmerültem abban a „nagyvilági” életben, amelyet mint földi hívságot tizenkilenc éves koromban megvetően elutasítottam. Egy júliusi délután teljes gésaöltözékben, taxival igyekeztem haza a belvárosból, amikor jókora forgalmi dugóba kerültünk. Miközben arra vártunk, hogy meginduljon a kocsisor, elgyönyörködtem a folyó túlsó partján fekvő Pontocsóban - a zöldellő fűzfák mögört sotakozó teaházak innen különösen szép látványt nyújtottak -, amikor két buddhista szerzetesre lettem figyelmes, amint nekivágtak a kocsirengetegnek, hogy átkeljenek a széles főút másik oldalára. Durva szövésű, fekete köpenyt, gyékényszandált és hatalmas, kupola formájú, kosárra emlékeztető nádkalapot viseltek, amely alól csak mereven előreszegett álluk látszott ki. Zen-szerzetesek voltak, éppen koldulókörútjukat (takuhacu) járták, ami még ma is mindennapos elfoglaltsága a rend tagjainak. Az egyiküket mintha már láttam volna valahol... Letekertem az autó ablakát, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Amint levették a kalapjukat, a gyanúm bizonysággá erősödött, és utánuk kiáltottam: Chris!

Az első szerzetes azonnal megfordult és csodálkozva rám meredt. Hat évvel korábban ő volt a társam a Daitoku-dzsiben tartott meditációs üléseken. Chris akkor érkezett Japánba azzal az elhatározott szándékkal, hogy a zen buddhizmusnak szenteli az életét, de egyetlen szót se tudott japánul. Rajta kivül még tizenegy külföldit ismertem akit – velem együtt – ugyanez a szándék vezérelt Kiotóba, de nem sokan maradtak akik egy évnél tovább is kitartottak. Én négy hónap mulva mondtam búcsút a templomnak. Hogy beiratkozzam egy japán egyetemre. A többiek közül egyeseket Nepálba, másokat Indiába szólitott a sorsuk. Fogalmam se volt róla, hogy Chris kiotóban maradt, amig rá nem ismertem az egyik kopaszra borotvált szerzetesben. Négy éven át kellett napról napra bizonyitania az elkötelezettségét, hogy végül a rend soraiba fogadják. Mint később megtudtam a rend fennállása óta ez négy-öt külföldinek sikerült. A két szerzetes csodálkozva odalépett a taxihoz. Chris, a gésafrizurám ellenére, azonnal megismert. Nem lett volna illendő ott, az utca közepén belemelegedni a beszélgetésbe, ezért mielőtt megindult volna a kocsisor, gyorsan felirtam a telefonszámom egy meghivókártyára. - Itt a számom. Hivj fel valamelyik nap ha van egy kis időd. Még egy hónapig vagyok Kiotóban- Chris elsüllyesztette a kártyát köntöse számtalan redőinek valamelyikébe, és végigsimitotta fényesre borotvált fejét. Aztán a szerzetesek jellegzetes mozdulatával összetette maga előtt a két tenyerét, és finom meghajlással elbúcsúzott. A taxi már a hídon araszolt, amikor láttam, hogy a két szerzetes újra felteszi a kalapját. Senki nem gondolta volna, hogy az egyikük külföldi. A következő hét elején egy reggel arra ébredtem, hogy egy zenszerzetes mantrát kántálva elmegy az ablakom alatt. Felugrottam, gyorsan összetekertem a gyékénymatracomat, és betettem a szekrénybe, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat az ajtócsengő. De nem szólalt meg. Később, a reggel folyamán még több szerzetes is elvonult az ablakom alatt, de Chris nem volt közöttük. Kérdésemre okászan elmondta, hogy a szerzetesek ezen a napon minden templomból alamizsnagyűjtő körútra indulnak a városban. Előre meghatározott útvonalat követnek, és csak azoknak a házába csöngetnek be, akik a templomuk gyülekezetéhez tartoznak. Az ő családja a buddhizmus egy másik felekezetéhez tartozott, ezért a Micubánál nem állt meg egy szerzetes sem. Aznap, valahányszor meghallottam egy közeledő szerzetes hangját, azonnal az ablakhoz léptem, de már csak a sarkon beforduló alakok ormótlan köntösét és hatalmas kalapját láttam. Végül egy délután,

körülbelül egy órakor megszólalt a csengő, én pedig lesiettem a kapuhoz, hogy beengedjem zen-szerzetessé lett honfitársam. - Nem tudtam, hogy még mindig itt vagy Kiotóban - mondtam, miután üdvözöltük egymást, és felvezettem őt a szobámba. Chris letelepedett a tatamira, egyik lábát fél lótuszülésben feltette a másik combjára, olyan természetességgel, ahogy mások a széken ülve keresztbe rakják a lábukat. Tökéletesen nyugodt volt, és szemmel láthatóan jókedvű. Remekül nézel ki - mondtam. - Úgy látom, az életmódoddal játó megpróbáltatások kifejezetten jó hatással vannak rád. - Ahogy elnézlek, ezt magadról is elmondhatod - felelte nevetve előbb a samiszenemre, majd a szekrény ajtaján lógó kimonómra pillantva, amit azért hagytam ott, hogy kiszellőzzön. Volt valami rejtett elégedettség a nevetésünkben, ahogy kölcsönösen nyugtáztuk a másikról, hogy új személyiségében megtalált valamit önmagából, amit régebben hiába keresett. Hat évvel korábban egyszer egy egész délutánt eltöltöttünk egy zenés kávézóban, ahol csak Bob Dylant játszottak. - Azt hiszem, már nincs meg az a kávéház - mondta Chris némi gondolkodás után. - De amúgy sem igen van időm mostanában zenét hallgatni. Hamarosan meghallottuk a társát, amint jellegzetes orrhangon kántálta a mondókáját. Chrisnek mennie kellett. - Tudod mit? - mondta, mielőtt kilépett a szobából. - Tizenötödikén szómen-vendégség lesz a templomban. Több káddal is készítünk, és mindenkit megkínálunk belőle, aki betér hozzánk. - A szómen jellegzetes japán metélt tésztaféle, nyáron hidegen eszik. - A szerzetesek ilyenkor papírlampionokat is készítenek, és elajándékozzák őket a vendégeknek. Gyere el. És hozd magaddal a gésa barátnőidet is. Kilépett az utcáta, feltette a szalmakalapját, és megkötötte a zsinórját az álla alatt. - Viszlát, Kikuko. Ne felejts el eljönni tizenötödikén - mondta mosolyogva, majd vett egy mély lélegzetet, és rázendítve a kolduló szerzetesek mantrájára, elindult a társa után. Később beszámoltam okászannak Chris látogatásáról és a meghívásról a tésztavendégségre. - Hallottam már erről a szokásról - mondta elgondolkodva. - Tudod, Kiotóban a régi naptár szerint augusztus közepén van O-bon, de abban az egy templomban az új naptár szerint, július közepén ünneplik. (2) Mivel július tizenötödikére senki nem jelentkezett be fogadásra a Micubába, okászan úgy döntött, hogy velem tart.

LAMPIONOK A Bon - a lampionok ünnepe, a halottak napja vagy a buddhista mindenszentek - a legnagyobb buddhista ünnep Japánban. A vallás hívei úgy tartják, hogy július vagy augusztus tizenharmadikán - attól függően, hogy az új vagy a régi naptár szerint számítják az ünnepet - az elődök lelke meglátogatja élő leszármazottait, hogy részt vegyen a tiszteletére rendezett ünnepségen, amelyen a házi oltárra helyezett étel- és virágáldozatokkal kedveskednek neki. Az ünnepség általában három napig tart, ezt követően - tizenötödikén vagy tizenhatodikán - udvariasan visszavezetik az eltávozott lelkeket a túlvilágra. Hogy az ősök lelke visszataláljon a túlvilágra vezető ösvényre, okuribivel - tüzekkel vagy lampionokkal - mutatják az utat. Augusztus tizenhatodikán mindenfelé tüzeket gyújtanak a Kiotót övező hegyek oldalán, és úgy rendezik el őket, hogy bizonyos, a hagyomány szerint szerencsét hozó fogalmak vagy tárgyak, például csónak vagy a négyzetes torii ív írásjegyeit formázzák. A tűzkompozíció közepén a DAI (NAGY) írásjegy világít, amelyet a keleti hegy (maga a hegy is erről kapta a nevét: Daimondzsi) oldalán raknak ki óriási máglyákból. Lenyűgöző látvány, amikor az egész hegytető fellángol, és a koromsötét háttérben, mintha a túlvilágról világítana, felizzik a hatalmas DAI írásjegy. Kiotó ilyenkor zsúfolásig tele van az ország egész területéről ideözönlő turistákkal, és ezt a páratlan látványosságot az egész város megcsodálja. A folyók mentén fekvő településekben és városnegyedekben az a szokás, hogy sötétedés után égő gyertyákat tesznek a lampionokba, és leúsztatják őket a folyón. A holt lelkek ezeket a hullámokon ringatózó, halványan pislákoló fényeket követik, hogy az emberek lakta városokat és falvakat maguk mögött hagyva, a folyó visszavezesse őket a szellemek birodalmába. Előfordul, hogy az oltárra kikészített ételáldozatot lótuszlevelekbe csomagolva odateszik a lampion mellé, a kis tutajra, nehogy a lelkeket visszatartsa az éhség, és ne térjenek vissza otthonukba. A szómen elsősorban nyári étel. A fonalvékonyságúra nyújtott tésztát jeges vízzel teli csészékben szolgálják fel, egy kisebb, híg szósszal teli csésze kíséretében, és a tésztát a szószba mártogatva fogyasztják. A szómen fogyasztása a Bonhoz kötődik, mert szezonális jellege mellett vallási jelentősége is van. A szó első tagja, a szó annyit tesz: „egyszerű, hamisítatlan, természetes”, és a kínai szakácsművészetben a vegetáriánus

vagy buddhista ételeket jelenti. A men mindenféle metélt tészta összefoglaló neve. Tekintettel arra, hogy az ősök szellemei kivétel nélkül igaz buddhisták (a buddhizmus tanítása szerint halála után mindenki buddhává válik), húst soha nem ajánlanak fel nekik. A házi oltárra többnyire szóment, padlizsánt, uborkát és gyümölcsöt - őszibarackot, körtét, datolyaszilvát - készítenek ki a hazalátogató lelkek számára. Japán egyes részein a padlizsánba és uborkába fogpiszkálókat is szurkálnak, és lovak vagy ökrök alakját formázzák meg velük. A szokás mögött az az elképzelés húzódik meg, hogy ezek az állatok segítik a lelkeket a hosszú úton, amikor eljönnek a földre, majd visszatérnek a túlvilágra. Chris a lelkemre kötötte, hogy korábban, úgy öt óra örül legyek már ott a templomban, mert a lampionok hamar elkelnek. A szerzetesek általában több napig dolgoznak a lampionokon, attól függően, hogy milyen formát választanak. A csarnokban kiállított lámpások ennek megfelelően meglehetősen tatka képet mutattak. Többségük négyzethasáb alakú volt, és balsafa keretre ragasztott rizspapírból készült, de voltak közöttük hatszögű, sőt csónak alakú alkotások is, amelyeket sörösdobozból készített tutajra erősítettek. A lampionokat a meditációs teremben állították ki, amelynek kőborítású padlójára gyékényszőnyegeket fektettek a látogatók számára. Amikor okászannal megérkeztünk, már több látogató is ott volt, és javában válogattak a lampionok között. Csatlakoztunk hozzájuk, és két egyszerű, téglatest alakú lampionra mi is feltűztünk egyegy papírcsíkot, amelyre előzőleg felírtuk a nevünket. A bonyolultabb alakzatú lámpásokat már lefoglalták maguknak a korábban érkezők. A terem egyik sarkában megpillantottam Chris barátját, azt a fiatal szerzetest, akivel együtt volt, amikor találkoztunk. Éppen odaléptem hozzá, hogy köszöntsem, amikor Chris is felbukkant az egyik folyosón. Megvártam, míg odaért, és bemutattam nekik okászant, aki a lelkére kötötte a két fiatal szerzetesnek, hogy legközelebbi alamizsnagyűjtő körútjuk alkalmával feltétlenül csöngessenek be a Micubába is. - Előfordulhat, hogy a mosdóba kell menniük - mondta. - Elvégre egy szerzetes nem intézheti el a dolgát akárhol, egy fal tövében. Ha bármire szükségük van,bátran csöngessenek be hozzánk. - A két szerzetes udvariasan megköszönte a felajánlást. Chris a főzőrészlegbe volt beosztva, és nem maradhatott tovább, ezért a barátja kísért be bennünket a szerzetesek ebédlőjébe, ahol a szóment felszolgálták. Egész családok jöttek el az ünnepi vendégségre: a férfiak rövid ujjú ingben, a nők könnyű nyári ruhában, a fiúk rövidnadrágban, a lányok színes jukatában. A vidám, barátságos összejövetelen nyoma sem volt a

zen-templomokra egyébként jellemző rideg, komor hangulatnak. Amikor a terem megtelt vendégekkel, leültették őket, és felszolgálták nekik az ételt. Ezután turnusonként engedték be a látogatókat, amikor végzett az egyik csoport, beinvitálták a másikat. Nyoma sem volt semmiféle rituális ünnepélyességnek - a szerzetesek gyorsan és hatékonyan szolgálták ki a látogatókat, ők pedig esetébe gyorsan és hatékonyan bekebelezték a szóment, hogy átadják helyüket a következő csoportnak. A templom - mélyen lenyúló tetőszerkezetének és kőborítású padlójának köszönhetően - belül kellemesen hűvös volt, és a belső kert fái és bokrai is frissen zöldelltek a késő délutáni nap lágyan simogató fényében. A sziklakert köveit és a kövekre futtatott mohát a szerzetesek mát korábban meglocsolták, hogy ezzel is hűtsék a levegőt a látogatóknak. Már alkonyodott, antikot végeztünk. Magunkhoz vettük a lampionjainkat, és a templomból kilépve egyenesen a Kita Ódzsi körútra mentünk, és leintettünk egy taxit. - Mi lenne, ha leengednénk a lampionokat a Kamo folyón? - kérdeztem okászant. Sokat hallottam már erről a szertartásról, és olvastam is róla, de még sohasem láttam, hogyan megy végbe. - Ma már senki nem teszi ezt a Kamón - felelte okászan. Mi lenne, ha készítenék egy tutajt valamiből, ha hazaértünk? javasoltam, miután eszembe jutott, hogy valamelyik nap láttam néhány darab deszkát a kerti kamrában. Okászan otthon ideadta az ő lampionját is, hátha sikerül összeeszkábálnom valamit a fahulladékból. Végül fajszögek és némi zsinór segítségével sikerült odaerősítenem a törékeny papírlámpásokat egy-egy nagyobb deszkadarabra, aztán szögekkel rögzítettem a gyertyákat, hogy stabilan álljanak, majd átvittem az útra kész tutajokat a Micubába. Okászannak tetszett, lelkesen támogatta az ötletet, és rögtön le is mentünk a folyóhoz, hogy vízre bocsássuk a lámpásokat. A folyó partja tele volt sétáló és a rakpart kőpárkányán üldögélő emberekkel. Okászan egy fél doboz gyufát elhasznált, mire sikerült mindkét gyertyát meggyújtania a pillanatra sem csillapodó szélben. Megpróbáltam a partról vízre ereszteni a kis tutajokat, de hiába löktem be őket a sodrás felé, a szél és a hullámverés minden kísérletemet meghiúsította: egy darabig tanácstalanul bukdácsoltak a vízen, majd lassan visszasodródtak a parthoz. - Ez így sosem fog sikerülni - mondta okászan lemondóan, látva hiábavaló próbálkozásaimat. Én azonban nem adtam fel olyan könnyen. Feltűrtem a szoknyám, kihalásztam a két tutajt, és belábaltam a folyóba egészen odáig, ahol már elég erős volt a sodrás, hogy magával ragadja a

törékeny alkotmányokat. Amint elengedtem őket a sodrásban, vígan bukdácsolva elindultak lefelé. A parton ülő nézők éljenezve megtapsolták a sikeres kísérletet. Eleinte úgy tűnt, mintha a két tutaj versenyre kelt volna egymással, hol az egyik előzte meg a másikat, hol a másik az egyiket, de aztán az egyik előreketült, és mintha megegyeztek volna a sorrendben, mindketten felvették az utazósebességet. Okászannal a parton kísértük a két lélekvesztőt. Néhány métetrel a Szandzsó híd fölött van egy kis mesterséges vízlépcső a folyón, ahol több mint egy métert esik a folyó vízszintje. Itt véget is ér majd lampionjaink zarándokútja, gondoltam, elnézve a két tutajt, amint mit sem sejtő nyugalommal közeledik e kis Niagara felé. Ez volt tehát a magyarázata, miért szoktak le a helybeliek arról, hogy ilyen úszó lámpásokkal kísérjék vissza őseik szellemét a túlvilágra. Az első lámpás kecses mozdulattal átbukott a vízlépcsőn, egy pillanatra eltűnt a habokban, majd legnagyobb meglepetésünkre újra felbukkant, és bár a gyertya kialudt benne, alaposan elázva is folytatta útját. A másik tutaj csodával határos módon simán áthajózott a vízesésen, és változatlanul égő gyertyával követte társát az elcsendesedett vízen a Sidzsó hídnál lévő következő vízlépcső felé. A parton ülő szemtanúkat is magával ragadta e nem mindennapi dráma izgalma, és lelkes ovációval köszöntötték a két lélekvesztőt, amikor sértetlenül kibukkantak a habokból a vízesés alján. Okászan, mint izgatott kislány, apró léptekkel, ugrándozva szaladt mellettem a parton, hogy ő is lépést tartson a tutajokkal. Már jócskán magunk mögött hagytuk Pontocsó házait, amikor elbotlottam egy kőben, nem vettem észre a sötétben, és elszakítottam a fasarum pántját. Okászan habozás nélkül felkiáltott a legközelebbi teraszra, ahol éppen fogadást tartottak. - Oi, Fukomoto-szan. Kikuko eltörte a fapapucsát. Nem tudnátok kölcsönadni egy párat? - Máris keresünk egyet - jött a válasz, majd rögtön utána egy kérdés: Nem tudjátok, kik tették vízte azt a két lámpást? - Azok a mi lámpásaink - felelte okászan. A terasz szélén megjelent egy szolgálólány, kezében egy pár kerti fapapuccsal. - Egy kicsit piszkos - mondta mentegetőzve -, de sajnos csak ezt találtam. -Megköszöntem a segítséget, felkaptam a papucsot, és már futottunk is tovább, hogy utolérjük az úszó lampionokat. A Sidzsó hídon álló emberek izgatottan mutogattak az égő gyertyával közeledő lampionra, a másikat, amelyik már kialudt, nem vették észre a sötétben. A hídhoz érve kiderült, hogy ez a vízlépcső sokkal nagyobb, mint az előző volt, mégsem adtuk fel a reményt, hogy a két tutaj valahogy ezt

az akadályt is átvészeli. Nem így történt. Mindkét lampiont elnyelte a zúgó, fortyogó víz. Egyetlen darabjuk sem bukkant a felszínre a vízlépcső után, mégis volt valami megnyugtató a kaland véglegességében, abban, ahogy a két kicsiny lélekvesztőt, a hazajáró lelkek úti lámpásait örökre elnyelték a fekete folyó örvénylő habjai. Egy héttel később valamelyik reggel ismét hallottam az ablakon át a kántáló szerzetesek hangját, amint végigmennek az utcánkon. Ezúttal ahelyett, hogy kinéztem volna az ablakon, fejemre húztam a takarómat, és újra elaludtam. Öt perccel később megszólalt a telefon. - Kikuko, itt van két barátod - mondta az idős nagynéni korántsem barátságos hangon a vonal túlsó végén, majd meg sem várva a válaszomat, letette a kagylót. Magamra kaptam egy kimustrált kimonót, amelyet már csak fürdőköpenynek használtam, és lementem a földszintre. Chris és a barátja ott üldögéltek békésen a bejárat előtti lépcsőn, mintha mi sem lenne természetesebb egy reggel ötórai váratlan látogatásnál. - Jó reggelt - köszöntött Chris. - Azért jöttünk, mert szeretnénk használni a fürdőszobát. - Okászan még az igazak álmát aludta a lakosztályában, így a nagynéninek kellett kimenni, hogy kaput nyisson a két szerzetesnek. - Megkérhetem, hogy készítsen egy teát tiszteletre méltó látogatóinknak, nagyi? - fordultam hozzá, magam is meglepődve bátorságomon, hiszen még soha nem mertem semmiféle szívességet kérni tőle. A zsémbes öregasszony elhűlve megismételte a kérésemet a bajusza alatt, mintha nem hitt volna a fülének, de aztán végigmérte a két látogató buddhista öltözékét, ettől jobb belátásra tért, és morogva kicsoszogott a konyhába, hogy elkészítse a teát. Chrisék gyorsan lehajtották a teájukat, és már indultak is tovább. A kapuig kísértem őket. Christ soha többé nem láttam. Két héttel később visszatértem az Egyesült Államokba, hogy befejezzem a disszertációmat. Pontosan két évvel ezután, ugyancsak július közepén, amikor ellátogattam Pontocsóba, elmentem az Isteni Erény Templomába is, hogy érdeklődjem Chris felől. Egy szerzetes, aki éppen a belső udvar szélén levő veteményben szorgoskodott, elmondta, hogy Chris már nincs a közösségben. Úgy tudta, hogy Kjúsúba ment, de nem mert volna megesküdni rá.

ELLENÁRAMLATOK Sok víz lefolyt a Kamo folyón a két év alatt, amíg távol voltam Japántól. Amikor visszatértem, elégettem egy tömjénpálcát néhai nővérem, Icsiume

emlékére, és megismerkedtem egy új maikóval, aki arra készült, hogy ősszel Icsimomo néven csatlakozik a pontocsói gésaközösséghez. Icsigikutól, az amerikai gésától eltekintve először fordult elő, hogy okászanom a házába fogadott egy gésanövendéket, és maga gondoskodott a felkészítésétől. Megérkezésemkor okászanom éppen azzal volt elfoglalva, hogy összeállítsa a leendő Icsimomo maikoruhatárát. Látogatásom során több alkalommal is megkértek, hogy gésaként vegyek részt néhány fogadáson. Örömmel eleget tettem ezeknek a felkéréseknek, csak okászantól kellett kölcsönkérnem egy nyári kimonót, hogy megfelelő öltözékben jelenhessek meg a vacsoraesteken. Már az első alkalommal kiderült, hogy a lábam meglehetősen elszokott a saroküléstől, és egy alkalommal, amikor észrevétlenül kiszöktem a teremből, hogy kinyújtóztassam elgémberedett térdemet, találkoztam Icsimomóval a hallban, aki szintén azért jött ki, hogy pihentesse a lábát. Ő még annyita sem volt hozzászokva, hogy a lábán üljön, mint én. Kiotói tájszólásban szólt hozzám, de hallatszott a kiejtésén, hogy még szokatlan neki ez a beszédmód. Icsimomo okászan sógornőjének volt a távoli rokona, és Nagojában nőtt fel. A felkészítése során mindenekelőtt a kiotóiak lágy, jellegzetesen éneklő beszédstílusát kellett elsajátítania. Ez a tapasztalatlan, tizenhét éves lány a pontocsói anyák és idősebb nővérek figyelmének kereszttüzében állt, és valósággal felőrölte az idegeit az állandó „idomítás”. - Akármit mondok, azt felelik rá, hogy én még csak kezdő vagyok, és nem tudok semmit - panaszolta egy alkalommal. Ezt saját tapasztalataim alapján nem esett nehezemre elképzelni. Ráadásul Icsimomo valójában nem is akart gésa lenni. Csak arra kötelezte el magát, hogy két évig maikóskodik, de úgy tervezte, hogy ezután hátat fordít Pontocsónak, és hozzámegy a barátjához. Nem csinált titkot belőle, hogy jobban vonzódik a családi élethez, mint a midzu sóbaihoz. Mégis rábeszélték, hogy próbálja ki a maikóskodást legalább egy-két évre, azután majd eldönti, hogy mit szeretne kezdeni magával. Okászan meg volt győződve róla, hogy meggondolja magát, és gésa lesz belőle, de nekem már az első beszélgetésünket követően komoly kétségeim támadtak. Az okászanom egész életét a midzu sóbaiban töltötte. Gésaként és teaház-tulajdonosként egyaránt számtalan megpróbáltatást megélt a szórakoztatóipar kiszámíthatatlan, folyton változó világában, de mindig sikerült a felszínen maradnia. Sikerének titka a kifogyhatatlan energia, ambíció és vállalkozó kedv, amivel minden nehézség ellenére keresztülviszi az elképzeléseit, ahogy azt a saját életemben is megtapasztalhattam. Soha nem adja fel, és nem esik kétségbe, ha egy

vállalkozás nem sikerül. Tudtam, hogy nagy csalódás lesz a számára, ha Icsimomo végül cserbenhagyja, de azt is tudtam, hogy ez az elkerülhetetlen kudarc nem fogja elvenni a kedvét attól, hogy újra megpróbálja egy újabb jelölttel. Jóleső érzés volt arra gondolni, hogy amerikai „lánya” sikerén felbuzdulva döntött úgy, hogy újra növendéket fogad a házába, aki remélhetőleg tartósabb társnak és partnernek bizonyul. Egyik utolsó közös programunk egy részvétlátogatás volt. A néhai Icsiume okászanját látogattuk meg a kórházban, ahol már jó ideje gyengélkedett. Cunehiko vitt el bennünket az új Toyotáján. A Hacujuki helyén most üres telek állt, amelynek közepén ormótlan rakás elszenesedett deszkakupac emlékeztetett az egykor virágzó, népszerű teaházra, amelynek gazdája, egy apró, csonttá soványodott öregasszony, most egy kórházi ágyon üldögélt maga alá húzott lábbal, és csak nézett maga elé, mintha a semmiben keresné a választ a sorscsapásra, mely tönkretette az életét. Soványsága és sápadt arca egyaránt arról tanúskodott, hogy teljesen elmerült a feneketlen bánatban, és ez lassan maradék életerejét is felemésztette. Amint beléptünk a szobájába, és megláttam, könnyek futották el a szemem. Aznap más látogatói is voltak: két másik gésa és néhány rokona. Hamarosan az egész szobát betöltötte a hangos zokogás. Körülbelül egy órát maradtunk. Aztán okászan jelentőségteljesen Cunehikóra pillantott, aki mogorván üldögélt az egyik sarokban. Én búcsúzóul mélyen meghajoltam Icsiume anyja előtt, mire ő is viszonozta a gesztust egy jelzésszerű meghajlással, amire az erejéből futotta. Hazafelé a kocsiban okászan elmondta, hogy a beteg asszony fia nemrég szökött meg az egyik maikóval. Kíméletből nem tudatták még vele a hírt, mert az minden bizonnyal végképp összetörné a szívét. Okászanom és a többi pontocsói anya mindent tudott a Hacujuki tragédiájáról. Ahogy tudtak más szörnyűségekről is: a teaház vezetőjéről, aki felakasztotta magát, a végzetes szerelmi háromszögekről, a kíméletlen, rosszindulatú intrikákról, mindazokról a végletes szenvedélyekről, amelyeknek lángjai gyakrabban és magasabbra csapnak fel a gésák világában, ahol a szerelem és a románc elválaszthatatlan az üzlettől. A sors viharai mindenkinek a hajóját megtépázzák időről időre, de a gésák törékeny bárkája hánykolódik a legtöbbet a szeszélyes szélviharok korbácsolta, zavaros vizeken. Valahányszor okászanomra gondolok, felrémlik előttem a két törékeny léleklámpás, amelyet július közepén együtt bocsátottunk vízre a Kamo folyón.

Lisa Dalby okászanja 1976-ban, a Daitoku-dzsi templomban tett látogatáson

JEGYZETEK ELŐSZÓ 1.A huszonöt és ötvenöt év közötti nőknek (túlnyomó többségük házasságban él) körülbelül 25 százaléka dolgozik. Lásd Alice Cook-Hiroko Hayashi: Working Women in Japan. 102. o. 3. táblázat, „Alkalmazásban álló nők kor szerinri megoszlása”. 2. Sok vállalatnál ez az általánosan elfogadott felső korhatár a tisztviselői vagy titkárnői munkakörben alkalmazott nők számára. Az „irodai virágok”-nak becézett női alkalmazottaktól elvárják, hogy önként és méltósággal visszavonuljanak, ha férjhez mennek, vagy betöltik harmincötödik életévüket. Bár ez általánosan elterjedt gyakorlat, 1966 óta számos női alkalmazott fordult bírósághoz idő előtti kényszernyugdíjazása miatt, és sok esetben meg is nyerték a pert vállalatuk ellen. Lásd uo. 45-63. o. 3. Két illusztratív példa: Germaine Greer a „geishadom” (kb. „gésaság”) kifejezést használja a gésákkal kapcsolatban, akik szerinte rabszolgaként szolgálják ki a férfiak szeszélyeit („Being Shrewd About the Shrew.” The Dial (Public Broadcasting Communications, Inc.), January 1981. Susan Brownmiller John Lennont magasztalva kijelenti Yoko Onóról, hogy „nem gésaszerepre született”. Ezzel a megjegyzésével nyilván arra utal, hogy Ono távolról sem volt passzív, szolgálatkész kezes bárány Lennon mellett. („Yoko and John.” Rolling Stone, January 22, 1981). 4. Az említett gésaközösségek vagy hanamacsik a következők voltak: Tokióban: Akaszaka,

Aszakusza, Mukódzsima, Oimacsi, Simbasi és Josicsó. Kiotóban: Gion, Higasi, Sincsi, Kamisicsiken és Pontocsó. Egyéb városok, amelyekben működtek gésaközösségek: Atami, Hakata, Nagoja és Tamadzukuri. E hanamacsik kapcsán említett személyek és teaházak, illetve gésaházak egy része csupán a képzelet szülötte. 5.A szóban forgó kérdőív és a benne szereplő kérdésekre adott válaszok (táblázatos elrendezésben) megtalálhatók a PhD-disszertációmban - The Institution of the Geisha in Modern Japanese Society. 6. A minarai ebben az esetben majdhogynem azonos a részvétel útján történő megfigyelés módszerével, azzal a különbséggel, hogy ez a tanulási folyamat a gésák életmódjának szerves részét képezi. Nincs tudomásom még egy olyan társadalomról (talán az amerikai egyetemekét kivéve), amelyben a részvétel útján történő megfigyelés ilyen eredendően természetes és nélkülözhetetlen része lenne a társadalom életének.

I. FEJEZET 1. A „kettős nyilvántartás” (nimae kanszacu) abban az időben terjedt el, amikor a prostitúciót hatóságilag engedélyezték Japánban. A prostituáltakat és a gésákat egyaránt a foglalkozásuk alapján tartották nyilván. Egy nő nem rendelkezhetett egyszerre mindkét engedéllyel, ezért ezzel az elmarasztaló kifejezéssel bélyegezték meg azokat a gésákat, akik szexuális szolgáltatásokra is kaphatók voltak. 2. A gésák nem mehettek férjhez, de a teaházak vezetői, az „anyák” igen.

III. FEJEZET

1.

A kaimjó a buddhizmusban a holtak szellemének a neve, ezt a sírköveken is feltüntették. A témával kapcsolatban lásd Lafcadio Hearn: Exotics and Retrospectives. „Exotics IV: The Literature of the Dead,” 130-153. o. Az icsi írásjegy önmagában piacot vagy várost jelent, de ezek a jelentések nem feltétlenül érvényesülnek abban az esetben, ha az írásjegy egy névben szerepel. Japánban általánosan elterjedt az a gyakorlat, hogy az alvállalkozás vagy a fióküzlet nevében feltüntetik az anyavállalat vagy a cég nevének első írásjegyét. Személynevek esetében ugyanannak az írásjegynek a használata a vállalkozásokra, illetve az azokat képviselő személyek szoros szakmai kapcsolatára és a generációk folytonosságára utal.

2. 3.

4.

A tituális rokonsággal kapcsolatban lásd: Harumi Befu: „Ritual Kinship in Japán”. Sociologus, 14 (1964), 150-169. o. A szanszan-kudo szertartás esetében véleményem szerint nem arról van szó, hogy a gésák egyszerűen átvették a házassági ceremónia formai és nyelvi elemeit. A két szertartás hasonlósága inkább arra utal, hogy mind a házasságkötés, mind a nővérré fogadás szertartása során rokonsági kapcsolatot létesítünk valakivel, aki nem a vérrokonunk. A rokonsági kapcsolatokra utaló szavakban szereplő „en” szócska (enrui, endzsa) tágabb értelemben „rokont” jelent, az esetek többségében azonban olyan konkrét rokonsági kapcsolatra utal, amely házasság útján jött létre. Kiotóban a teaházak (ocsaja) gyakran gésaházakként (okija) is működnek, ellentétben Tokióval, ahol e két intézményt teljesen elkülönítik egymástól. Ennek a szokásnak szintén megvan a megfelelője a házasságkötési szertartásban. Az ifjú ara a házasságkötést követően poharat „vált” újdonsült férje szüleivel, ezzel jelezve, hogy engedelmes lányként elfogadja új családja szokásait és a házban érvényes szabályokat. Az általam meginterjúvolt gésák egyike szerint ennek a szertartásnak két változata ismert. Ha egy gésa úgy lép ki a közösségből, hogy egyáltalán nem áll szándékában valaha is visszatérni (pl. férjhez megy), akkor „vörös rizst” oszt szét társai között, de ha számol azzal a lehetőséggel, hogy visszatér, ha az élete nem úgy alakul, ahogyan a kilépéskor eltervezte, akkor közönséges fehér, főtt rizzsel kínálja társait.

5.

6. 7. 8. 9.

10.

Megváltozott státusáról úgy értesíti társait, hogy kis, háromszög alakú papírokat oszt szét közöttük, vagy küld el nekik, amelyek közepén a hiki és ivat írásjegyek szerepelnek, a szélén pedig kisebb írásjegyekkel és vékony ecsettel írva a következő mondat: (gésanév) kai kai - visszaváltozott - (eredeti név). A teaházak vezetői, amikor gésákat szerveznek egy fogadásra, általában előnyben részesítik a saját házuk neveltjeit. A gésák, ellenszolgáltatásképpen, minden esetben e ház érdekeit tartják szem előtt. A VI. fejezet részletesen kitér a gésák azon kötelezettségeire, amelyek a minarai-dzsajákhoz fűződő kapcsolatukból adódnak. Ez a gyakorlat sok tekintetben emlékeztet az ucsi desi („házi tanuló”) szerepére, amely még ma is ismert a hagyományos művészképzésben. A legkedvesebb tanítványok gyakran részesülnek abban a kiváltságban, hogy a mester magához veszi őket, és bizonyos, a házban és a ház körül adódó hétköznapi teendők elvégzése fejében, a puszta közelség révén, sok mindent elleshetnek tanáruk művészetének titkaiból.

11.

12.

IV.FEJEZET

1.

A jónaki szó - „kiáltás az éjszakában” - orgazmust jelent. A júdzsók magától értetődő természetességgel a naki o irera kifejezéssel utaltak rá, ez pedig körülbelül annvit tesz: „bevetni néhány apró sikolyt”. Az ily módon színlelt

orgazmus is egyike volt a prostituáltak bevett taktikai fogásainak. Lásd Nakano Eidzó: Júdzsó no szeikacu. 127. o. A hagyomány szerint az első női gésát Kaszennak hívták, és a josivarai Ogija házban élt. Eredetileg ő is júdzso volt, és miután kifizette minden adósságát, 1761-ben szórakoztatóművészi minőségben, azaz gésaként, önálló vállalkozást alapított. Lásd Keiszuke Vararai: Mijako no hanamacsi. 147. o. A legismertebb Meidzsi-oligarcha, aki gésár vert feleségül, Kacura Kógoró volt (1833-1877). Később csósúi Kidó Takajosi néven vált ismertté. Felesége a gioni Ikumacu volt. Itó Hirobumi, Szakamoto Rjóma, jamagata Aritomo és Saigó Takamori egyaránt gésa szeretőt tartottak. Egy ismert japán közmondás szerint „a júdzsók akkor lesznek őszinték, amikor a tyúkok kocka alakú tojást tojnak”. J. E. DeBecker The Nightless City című könyve - különös tekintettel a 82. oldalra - részletesen taglalja, hogyan alkalmazrák a fényűzést szabályozó törvényeket a gésák és a prostituáltak esetében. Az egyetlen csoport, amelv nem csatlakozott a szövetséghez, a főváros legrégebbi vigalmi negyedében, a Josivarában élő gésaközösség volt. A tora no maki jelentése „kézikönyv” vagy „kereskedelmi forgalomra szánt könyv”. A művészeteket és mesterségeket oktató iskolák többségének voltak ilyen szakmai kézikönyvei, amelyeket a különböző képzési szintek igényeinek megfelelő tankönyvcsaládokban jelentettek meg. A legmagasabb szintű és egyúttal legezoterikusabb kötet a „tora”, azaz „tigris” volt. A gésák számára nem készültek ilyen tankönyvek, a cím közvetetten utal az említett szokásra.

2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

V. FEJEZET

1.

A gioni gésák táncsrílusát kjó-mainak (a főváros, azaz Kiotó táncainak) hívják, és a Kanszei-kor regionális dzsiuta zenei hagyományából ered, amely egészében véve sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, mint az Edóban kialakult, kifejezetten élénk, energikus zenei stílusok többsége. Gionban egyetlen tánctanár működik, a nagy hírű Inoue Jacsijo. A ma már meglehetősen idős tanárnő valóságos egyszemélyes kulturális intézménynek számít Japánban, mióta 1955-ben elnyerte a rendkívül rangos Élő Nemzeti Kultúrkincs-díjat. 1930 és 1934 között a dzsokjúk száma 50 000-ről több mint 100 000-re nőtt. 1934-bcn már lényegesen többen voltak, mint a gésák, akiknek összlétszáma az 1929-es 80 000-ről 1934-re 72 000-re esett vissza. Naimusó Keiszacu Torisimari Tókei (Belügyminisztérium, Rendőtségi Ügyrendi Statisztikák) Tokió, 1924. No. 11. 98. o. Lásd Mijake Kokén, ed., Geigi Tokuhon. 73-74. o. A könyvet Mijake Kokén állította össze, és 1935-ben adták ki a Mesterszakácsok Országos Szövetségének lapját megjelentető kiadó gondozásában. A műfajon belül kétségtelenül a legátfogóbb munka, de korántsem az első ilyen jellegű vállalkozás. Az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején számos könyv jelent meg a gésákról. Ezek között akadnak kifejezetten szép,

2. 3. 4.

irodalmi jellegű, a témát meglehetősen szabadon feldolgozó munkák is (pl. Hajasida Kametaró Geisa no Kenkjú - Tanulmányok a gésákról -c. kötete), amelyekben a gésák inkább ürügyként, mintsem tárgyként szerepelnek. A Geigi tokuhon stílusa azonban meglehetősen egyszerű és közérthető, amelyet a csupán alapfokú képzésben részesült gésák is haszonnal forgathattak. Mijake Kokén: Geigi tokuhon, 35-37. o. Uo. 43-45. o. Uo. 101-110. o. Uo. 221. o. Lásd mindenekelőtt Kafú 1918-ban megjelent Ude kurabe című regényét, amelyet Kurt Meissner fordított angolra Geisha in Rivalry címmel. (Tokió, Charles E. Tuttle, 1963.)

5. 6. 7. 8. 9.

10. 11.

Mijake Kokén: Geigi tokuhon, 29Í-297. o. Bár a gésák számára a fogadások résztvevői kivétel nélkül okjakuszamák, azaz „tiszteletre méltó vendégek”, a teaházak vacsoraestjeinek van házigazdája, aki a megkülönböztetett vendég tiszteletére rendezi a fogadást. Minden esetben ezt a díszvendéget illeti meg a tokonoma előtti főhely, a kamidza, míg az est házigazdája (aki teljes egészében állja a rendezvény költségeit) közvetlenül alatta foglal helyet. Lásd Thomas R. H. Havens: Valley of Darkness. 15-32. o. A Sukudzu volt Súszei utolsó jelentős regénye. 1941 júniusától kezdték megjelentetni részletekben a Mijako simbunban, de a háborús cenzúra 1941 szeptemberében, 80 részlet leközlése után, felfüggesztette a további fejezetek közlését. Az idézett részlet, amelyet William P. Sibley fordított (nyomtatásban a mai napig nem jelent meg) a Tokuda Súszei dzensíhaví található. Lásd Kisii Josie: Onna geisa no dzsidai. 133. o.

12. 13.

14.

VI. FEJEZET 1. A kagami mocsi (szó szerint ketek rizstorta) néven kapható csemege óriási mennyiségben kerül forgalomba. Japánban a rizs a legfontosabb táplálék, s mivel a mocsi valójában koncentrált rizsből készül, szimbolikus jelentésénél fogva ételáldozatokhoz is használják a vallási ünnepeken. A hagyományos újévi oltárdísz (az újév istenségének felajánlott áldozat) ebből a rizstortából, cédrátcitromból, konbuból (tengeri moszat), páfránylevélből, valamint más, bőséget és termékenységet jelképező tárgyakból és készítményekből áll. A mesterek, jótevők és pártfogók rizstortával való megajándékozása a gésák világában ugyanolyan jelképes értelmet hordoz, mint a mocsi a hagyományos vallási rítusokban. 2. A meghajlás rendkívül árnyalt, művészien kifinomult és igen kifejező gesztus Japánban, amelynek mértékét és jellegét számos tényező határozza meg, például az üdvözölt személy rangja, tekintélye, az alkalom, az üdvözlő és az üdvözölt viszonya stb. Fokozatai a fej és a vállak enyhe meghajtásától (pl. futó utcai üdvözlés esetén) egészen a térdeplő pózig terjednek, amikor az üdvözlő a hódolat

jeleként két tenyerét a padlóra helyezve az orrával szinte megérinti a földet. Minél tovább marad valaki ebben a testtartásban, annál tiszteletteljesebb a köszöntés. 3. Ha egy nő nem visel alsóneműt, ez a mai Japánban ugyanúgy kihívó szemérmetlenségnek minősül, mint az Egyesült Államokban (lásd a designer jeans farmernadrág egyik elhíresült reklámszövegén „Semmi sem állhat közém és a Calvin Kleinem közé”). Talán nem véletlen, hogy bizonyos korszakokban éppen az alsónemű vált a nők egyenjogúságának jelképévé, függetlenül attól, hogy hol a viselésére, hol pedig az elvetésére buzdították a mozgalom híveit. Az 1960-as években Germaine Greer felszólította nőtársait, hogy dobják el az alsóneműjüket, és kóstolják meg a saját menstruációs vérüket. Ezzel szemben az 1930-as években a hasonlóképpen harcos feminisra Cukamoto Hamako azzal érvelt az alsónemű mellett, hogy ebben a viseletben a nők nem teszik ki magukat annak a veszélynek, hogy közszemlére kerül a szemérmük, ha a kimonójuk cserbenhagyja őket. Cukamoto programja később meglehetősen közhelyszerűvé laposodort, amikor a „viselj alsóneműr” mozgalom a zászlajára rűzte a jelszavait, de ez korántsem kérdőjelezi meg lelkes programadó beszédeinek őszinteségét és újszerűségét. Amikor 1932-ben Aszakuszában kigyulladt a Sirokija nagyáruház, sok női vásárló veszrette életét a tűzben, annak ellenére, hogy a védőhálókkal felszerelt tűzoltók idejében kivonultak a helyszínre. A nők többsége azért nem mert leugrani a hálókba, mert attól félt, hogy az ugrás során felgyűrődik a ruhája, és a landoláskor kiszámíthatatlan pózban kell közszemlére tennie meztelenségét. Az ivás annyira hozzátartozik a gésák munkájához, hogy bízvást foglalkozási ártalomnak is lehet tekinteni. Még azok a nők sem tehetik meg, hogy nem isznak a fogadáson a vendégekkel (vagy legalábbis nem tesznek úgy, mintha innának), akiknek egészségi okokból nem szabad szeszes italt fogyasztaniuk. A gésák kölcsönösen segítik egymást a vendégek megtévesztésében, és sokszor igen leleményes módszerekkel hitetik el velük, hogy kívánságuknak megfelelően „tartják a tempór”. A szakéval kínált vendég előtt a gésák egy jelképes korttyal is eleget tehetnek az illemszabályok előírta kötelezettségüknek, és a vendég az esetek többségében nem veszi észre, hogy a gésák által elfogyasztandó ital jelentős része a megfelelő pillanatban az öblítővizes edényben köt ki. Az idősebb gésák egészségi okokra hivatkozva könnyebben megúszhatják kevesebb szakéval. Gyakran előfordul, hogy ha betelt a mértékük, fiatalabb társnőjüket bízzák meg a feladattal, hogy időnként ürítsék ki helyettük a poharukat. A midzu-age, a karjúkaiban használt szavak többségéhez hasonlóan, számos asszociatív jelentéssel bír, amelyek eredetileg kifejezetten eufemisztikusak voltak. A midzu (víz) és az age (ageru - emelni) együttesen eredetileg az áruszállító bárkák kirakodását jelentette, a két szó alkotta kifejezésen pedig mindenfajra kereskedelmi bevételt értettek, különösen olyan esetekben, amikor a szórakoztatóiparral, a midzu sóbaival, azaz a vízi üzlettel kapcsolatban használták. A törvényesen működő vigalmi negyedekben (a prostitúció a midzu sóbai par excellence példája) a nők jövedelméről pontos kimutatást vezettek - ez volt a midzuage csó, azaz a bevételkönyv. Mivel a prostituáltak jövedelme a szexből származott, a midzu-age és a szex rokon fogaimakká váltak. Japánban kifejezetten buja

4.

5.

képzettársításra ösztönöz a „vízszint emelése” kifejezés, ha szexuális kontextusban használják. Több interjúalanyom szerint a japán szlengben ez a kútszivattyú üzembe helyezésének szexuális megfelelője. Japánban a rizslisztből, édes babból és cukorból készült süteményeket nem a főfogások után, desszertként fogyasztják. Ezek a csemegék annyira édesek, hogy az embernek megfájdul tőlük a foga, ezért jobbára délután fogyasztják teasüteményként az ízesítés nélküli zöld teához, ami kitűnően ellensúlyozza önmagában szinte elviselhetetlen édességüket. 7. A maikók viseletének a hat-hét hüvelyk magas talpú fapapucs (okobo) és a lengő obi (darai) a legfeltűnőbb megkülönböztető jegye. Mivel a frizurája miatt még néhány hüvelykkel magasabbnak látszik, az egészséges fiatal maiko a magas talpú fapapucsában nemegyszer idősebb kuncsaftjai fölé magasodik.

6.

VII. FEJEZET

1.

Előfordul, hogy a tavaszi napéjegyenlőség napjának mozgása miatt február 5-ére esik. 2. Szecubun napja négyszer van egy évben, és az évszakok első napját megelőző napra esik, de ma már csak a tavasz első napja előtti Szecubunt ünneplik országszerte. 3. Japánban a kiemelt történelmi és művészi értéket képviselő épületeket, szobrokat, festményeket és más műalkotásokat gyakran nemzeti kultúrkinccsé minősítik, és felújításukról vagy állagmegóvásukról a kormány gondoskodik A különböző művészeti ágak kiemelkedő képviselői hasonló megbecsülésben részesülnek, amikor elnyerik az Elő Nemzeti Kultúrkincs címet, amely a kormány által garantált jelentős anyagi elismeréssel is jár. 4. Az örökbefogadás, az öröklés és a fiókteaházak alapítása a kiotói gésanegyedekben ma már korántsem olyan egyszerű, mint a múltban volt. A teaház átörökítése például kétféleképpen történhet. Úgynevezett részleges átörökítés esetén az örökös csupán az okamiszan szerepét, azaz a ház vezetésének jogát veheti át a korábbi tulajdonostól a korábbi jogó, azaz cégjelzés megtartásával. A teljes átörökítés esetén a tényleges tulajdonjog, a családnév és a leszármazottak számára előírt kötelezettségek is az örökösre szállnak, aki így teljes jogú családtaggá válik. A második világháború előtt az örökös csak a második esetben kapta meg a muszumebun, a teljes jogú „lány” címét, ma már azonban a részleges örökösöket is muszumebunnak nevezik, ezért csak azok tudják pontosan, hogy az illető ténylegesen mit örökölt, akik közelről ismerik az érintetteket és az örökösödési eset részleteit. Micsiko anyjának a háza esetében a nakai először csak a vezető szerepét vette át a volt tulajdonostól, de néhány évvel később Micsiko eladta neki a teaházat, így teljes jogú tulajdonossá és családtaggá vált.

VIII. FEJEZET

1.

A fogadásokat a gésák dzasikinak hívják, de a vendégek, akik számára a vacsoraest természetesen nem ugyanazt jelenti, sohasem használják ezt a szót. Számukra a fogadás enkai, azaz ünnepi összejöverel, díszvacsora, bankett. 2. A pontocsói teaházak többsége nem alkalmas nagy létszámú ünnepi fogadások rendezésére. A teaházakban tartott fogadások többnyire szűk körű, meghittebb összejövetelek, amelyeket a sok vendég befogadására alkalmas vendéglőkben rendezett díszvacsorák után tartanak. Ennek ellenére Pontocsóban a teaházak feladata és hatásköre, hogy a gésákat a hanamacsin kívüli nagyobb fogadásokra kiközvetítsék. 3. Azok az amerikaiak, akik nézik a felnőttek számára készült késő esti japán televíziós adásokat, meglepve tapasztalják, hogy gyakran szerepelnek bennük fedetlen keblű hölgyek (a teljes meztelenség itt is tiltott a kamerák előtt), amiből hajlamosak arra következtetni, hogy a szigetország a voyeurok paradicsoma; ha a részleges meztelenség meg van engedve a legnagyobb nyilvánossággal bíró televízióban, mi mindent találhat az érdeklődő a többi médiában? - gondolják. A valóságban azonban szó sincs ilyesféle szabadosságról. A régebbi korokban divatos erotikus fametszetek modern kiadásaiban például szemérmesen lefedik a nemi szerveket, így a szemlélő csupán a szeretkezés résztvevőinek kéjes arckifejezésében gyönyörködhet. Az erotikus filmek esetében is hasonló a helyzet: a pikánsabb jelenteket elhomályosítják, hogy megóvják a nézőket az „illetlen” látványtól. Osima híres filmjét, Az érzékek birodalmai (Ai no corrida) sohasem vetítették vágás nélkül a japán mozikban. 4. Ennek a teaháznak az eredeti neve Mantei. Az Icsiriki az első írásjegy (man „tízezer”) tréfás félreolvasásból ered. Ez az írásjegy egyúttal a teaház cégére is. Két összetevőjére bonrva egy sima, vízszintes írásjegyet - amelynek jelentése „egy” (icsi) - és egy alatta elhelyezkedő másik, egyszerűbb írásjegyet (riki - „erő”) kapunk. 5. A dodoicuk három hét szótagú és egy öt szótagú sorból álló, rövid dalok. Témájuk többnyire a férfi-nő kapcsolat, stílusuk meglehetősen keresetlen, szókimondó. A ma ismert dalforma kialakítása Dodoicubó Szenka (1796—1852) muzsikus és komikus színész nevéhez fűződik, aki korábban ismerr, hasonló stílusú versekből és dalokból alkotta meg a dodoicut. A „tréfás” szó legközelebbi japán megfelelője az okasii, amely ugyanúgy kettős jelentéssel bír, mint az angol „funny” szó, amely egyszerre jelent vicceset és furcsát. Egy tokiói barátomtól hallottam a következő rövid tötrénetet. amely jó példa a japánok sajátos humorára: Egy nyilvános fürdőben pánik tört ki, amikor valaki elkiáltotta magát, hogy tűz van. A meztelen fürdőzők a nagy sietségben csak a törülközőiket tudták magukhoz venni, amikor kirohantak az utcára, de ahelyett, hogy a szemérmüket takarták volna el, az arcukra borították a törülközőket. Egy másik történet egy klasszikus viccgyűjteményből származik: Egy úr elhatározza, hogy megjutalmazza hűséges szolgáját egy szabadnappal. Mielőtt elengedi, megkérdezi tőle, mivel töltené legszívesebben a szabadidejét, majd

6. 7.

hozzáteszi: - Bármi legyen is az, állom a költségett. - Nos - feleli a szolga némi töprengés után -, a kettes számú kedvencem a szaké.

8.

A gésanövendékek általánosan elterjedt neve (Kiotóban maikók, Tokióban hangokuk) osakuszan, vagyis „akik osakuznak”. Az osaku az első tevékenység, amelyet egy gésanö-vendéknek meg kell tanulnia - még ha semmiféle szórakoztatóművészethez sem ért, azt tudnia kell, hogyan öntsön szakét a vendégek poharába. Ezzel kapcsolatban lásd Doi Takeo The Anatomy of Dependence című könyvének I. fejezetét, amelyben az Amerikába érkezését követő élményeinek felidézése során leírja, hogyan kínálták étellel és itallal. Doi úgy vélte, hogy a vendéglátás amerikai gyakorlata, amely a vendégre bízza a fogyasztandó ételek és italok kiválasztását, meglehetős udvariatlanságra vall. Japánként úgy érezte, az igazi udvariasság az, ha a házigazda nem terheli ilyesmivel a vendéget, és a saját ítéletében bízva, magára vállalja a választás feladatát. 10. Az állatövi ciklusok tizenkét évenként ismétlődnek. Az 1950-es év, amelyben születtem, a Tigris éve volt, így mindazok az évek, amelyek tizenkét esztendővel, illetve annak többszörösével megelőzték a születésem évét, ugyancsak ennek az állatövi jegynek az évei voltak. Kadzuénak tehát vagy negyvenkilenc, vagy hatvanegy, vagy hetvenhárom évesnek kellett lennie, de e három életkor közül a hatvanegy volt a legvalószínűbb.

9.

IX. FEJEZET 1. A teaházak neve Kiotóban ocsaja, Tokióban pedig macsiai, ami a macsiaidzsaja (összejövetelek tartására alkalmas teaház) rövidített változata. A macsiai kifejezést ma is széles körben használják Tokióban, annak ellenére, hogy a szövetséges csapatok megszállása idején a háborús hatóságok betiltották. Ma a teaházak hivatalos neve a rjótei. 2. A fukuokai gésákat hívják badzoku gésáknak. A név meglehetősen elterjedt, de a szó eredetét csak kevesen ismerik. Értesüléseim szerint a név eredete az 1930-as évekre nyúlik vissza, amikor a japán hadsereg számottevő civil segítséggel elfoglalta Mandzsúriát. A katonák nyomában egy csapat fukuokai gésa is Mandzsúriába utazott, hogy biztosítsa a csapatok színvonalas szórakoztatását. Ennek a kalandnak a során kapták a badzoku jelzőt, amely nem éppen találó analógián alapulva a tizenharmadik századi nomád mongol lovasok romantikus képzetét idézi. Ez a gyakorlat meglehetősen elterjedt Japánban. Ha egy családban csak leánygyermekek születnek, és nincs fiú örökös, aki tovább vigye a család nevét, gondoskodnak róla, hogy valamelyik lányt olyan férfihoz adják feleségül, aki hajlandó felvenni a nevet. Ezeket a férfiakat az esküvőt követően „adoptált férjeknek” (muko josi) hívják. Ez a szervezet, a Gésák és Gésaházak Országos Szövetsége, ma szinte kizárólag a kevésbé rangos hanamacsikból toborozza a tagságát. Ennek a mai

3.

4.

szervezetnek a névazonosságon kívül semmi köze nincs az 1900-as évek elején működött Gésaházak Országos Szövetségéhez. A leghíresebb példa a simbasi Okoi gésa (1880-1948), aki Kacura Taró miniszterelnök szeretője volt az 1900-as évek elején. Taró halálát követően Okoi levágatta a haját, és csatlakozott a tokiói Meguróban működő Hjakurakkandzsitemplom buddhista szerzetesközösségéhez. Ebben a templomban látogattam meg egy volt gésát, aki valamikor ugyancsak Simbasiban élt, és még ismerte Okoit időskorában. Fukuda Sóunnak hívták, és nyolcvannégy esztendős volt, amikor találkoztam vele. Okoival ellentétben, Sóun nem egyik napról a másikra lett szerzetesnő. Hetvennyolc éves volt, amikor utoljára fellépett egy táncesten, csak ezt követően vágatta le a haját, és tette le a végső esküt. A japán nyelvben az emberek közörti rangbéli különbségeket bizonyos főnevekkel, igevégződésekkel és állandósult szókapcsolatokkal is ki lehet fejezni, amelyek érzékeltetik a beszélőnek a megszólítotthoz viszonyított alacsonyabb vagy magasabb társadalmi rangját. Ez a nyelvi jelenség, amelyet keigónak, azaz „udvarias beszédnek” hívnak Japánban, bizonyos szavaknak kétféle alakját különbözteti meg: a kendzsógót vagy „alázatos” formát és a szonkeigót vagy tiszteletet kifejező alakváltozatot. Érthető módon különösen a fogadások házigazdái veszik nagy hasznát a ketgónak a vendégekkel való társalgás során. I. Emigiku Kandzaki (Akaszakai Kikuja): I, a geisha.

5.

3.

4.

X. FEJEZET

1.

Név szerint: Fukagava, Janagibasi, Júsima, Tendzsin, Siba Takanava, Nicsómacsi, Rjogoku Jagenbori, Szukijamacsi és Siba Tenmei Mae. Az első három hanamacsi ma is működik.

2.

E nők egyike, Hida Csiho írt egy önéletrajzot Simbasi szeikacu jondzsújonnen (Negyvennégy év Simbasiban) címmel, amelyben elmeséli, hogyan került Simbasiba, és beszámol arról is, kik látogatták a leggyakrabban - többnyire politikusok, színészek és gazdag üzletemberek - az irányítása alatt működő teaházat. Ezeknek a személyeknek a neve, a korábbi évek adatai alapján, megtalálható a Fővárosi Rendőrkapitányság Statisztikai Kiadványában (Fúdzoku kankei Eigjó), 1967. A tokiói övezetben hangjoku és osaku volt a gésanövendékek neve. A gjoku a gésák bérének eufemiszrikus névváltozatára, a gjokudaitu („ékszerpénz”) utal. A növendékek a képesített gésák bérének csupán a felét (han) kapták, innen a hangjoku kifejezés. A kérdőívemre kapott válaszokból kiderült, hogy az általam megkérdezett tokiói gésák 68%-a saját lakásban lakik. Ugyanez az arány kiotói interjúalanyaim körében mindössze 15% volt. Jóllehet a kiotói csoportba maikók is tartoztak, akiknek még nem lehet saját lakásuk, de a fenti arány őker leszámítva is csupán 18%-ra módosuk.

3. 4. 5.

6.

A tokiói megkérdezetteknek kis híján a fele okijában lakott, mielőtt gésává avatták. Önállósulásuk előtt mindössze 8%-uknak volt saját lakása. A fennmaradó 40% túlnyomó többsége a szüleinél lakott, mielőtt csatlakozott volna valamelyik gésaközösséghcz.

XI. FEJEZET 1. A nagyobb városok központját képező belvárosr (sitamacsi) röbbnyire kereskedők és kézművesek lakták. E sok tekintetben ma is élő városi kultúra jellemző stílusjegyei a magabiztos, szinte kérkedő kifinomultság, a keresetlen, gyakran az erotikus határát súroló lezser öltözködés és az élet nyújtotta örömök őszinte, gátlástalan élvezete. A sitamacsi kultúra jellemző stílusjegyeit tekintve mintegy középutat alkotott a paraszti kultúra rusztikus egyszerűsége és a szamuráj kultúra merev, konvenciók szabályozta eleganciája között.

2.

A „gallér kifordítása” (erikae o suru) annak a jele, hogy viselőjét teljes jogú gésává avatták. Amikor az új gésát az avatást követően bemutatják a hanamacsi tagjainak és a vendégeknek, alsó kimonója fehér gallérjának egy részét annyira visszahajtja, hogy az alatta viselt vörös blúz nyakából egy vékony, háromszögletű csík láthatóvá váljon. A formális bemutatási ceremóniák során így kell viselnie a kimonóját. Mukódzsima nagy múltra visszatekintő hanamacsi a Szumida folyó partján, szemben Tokió hagyományos városközpontjával. A Josivara vigalmi negyed fénykorában a vendégek révészcsónakokkal keltek át a Mukódzsima folvó túlsó partjára, hogy az ottani gésák társaságában folytassák az esti mulatozást. Ezek a kisméretű, fedett csónakok (jakata-bune) igen népszerűek voltak annak idején, és a jómódú vendégek előszeretettel vitték magukkal a mukódzsimai gésákat is egy kis csónakázásra, hogy kiélvezzék a „lebegő világ” természet kínálta örömeit is. Ugyancsak kizárólag a gésák világára jellemző az a sajátos, jelképértékű mozdulat, ahogyan bal kézzel (hidari-dzuma) kecsesen feltartják a kimonójuk szegélyét. A díszes borítékok (go-súgibukuro) használata a készpénz „elrejtésének” egyik elterjedt módja a karjúkaiban. Összehasonlításképpen 1975-ben egy felsőfokú végzettséggel rendelkező kezdő alkalmazott havi fizetése kb. 70 000 jen (210 dollár) volt, míg egy nagyvállalat igazgatója átlagban havi 300 000 jen (900 dollár) fizetést kapott. A gésák fizetése még ma is meglehetősen magas a dolgozó nők átlagkeresetéhez viszonyírva.

3.

4. 5. 6.

XII. FEJEZET 1. A kiotói felmérésekből kiderült, hogy a gésa anyától származó lányok 91 százaléka szülői beleegyezéssel választotta a gésahivatást. Tokióban ugyanez az arány csupán 78%.

XIII. FEJEZET

1.

Az atami kenban Gésák és Gésaházak Szövetségének központi nyilvántartó irodája. Az épület, amelyben a gésaképző (geigi gakkó) és a központi nyilvántartó iroda működik, a szövetség tulajdona. Az egyes osztályok és irodák irányítását a szövetség megbízásából általában nyugalomba vonult gésák és a negyed okijainak egykori vezetői végzik. Ez alól az egyetlen kivétel az Előadás-szervezési Osztály (engeibu), amelyet mindig egy táncosként és zenészként magasan képzett, aktív gésa irányít. A karajuki eredeti jelentése: „azok, akik megjárták Kínát”, de általában minden olyan prostituáltat így hívnak, aki 1880 és 1920 között külföldön (Kínában, Indiában vagy Délkelet-Ázsia más országaiban) dolgozott. E nők többsége Kjúsúból, a Simabara-fél-szigetről és az Amakusza-szigetekről vándorolt ki. (Lásd: Tomoko Jamadzaki: Szandakan Hacsiban sokan: Tétben dzsoszeisi dzsosó, azaz: Szandakan, nyolcas számú nyilvánosház: a legalacsonyabb társadalmi osztályokból származó nők története.) E könyv néhány fon-tosabb részlete Tomoko Moore és StefTan Richards angol fordításában is megjelent a Bulletin of Concerned Asian Scholars 1975. október-decemberi számában.

2.

3. Táncelőadás megrendezésekor a résztvevők fizetik a színház bérieri díját, a jelmezek kölcsönzési díját, a közreműködő zenészek honoráriumát és a tanáruk tisztelerdíját. Ez egyegy alkalommal több száz dollárnyi kiadást is jelenthet. 4. A gésák illetményére ma is több „virágnyelvi” kifejezést használnak, amelyek közül a leggyakoribb a „virágpénz” (hanadtii). A hanadai mértékegysége az ún. „pálcika” (a gésák bérét eredetileg a vendégekkel eltöltött idő alapján határozták meg. Az időmérés eszköze a tömjénpálcika volt - az illetményt aszerint számították ki, hogy hány pálcika égett le a fogadás alatt). Atamiban a 18-19.30-ig tartó első fogadás értéke három pálcika. Egy pálcika 1220 jent ér (ez 1975-ben kb. 4 dollár). Atamiban a nem hivatalos rekordot egy igen szorgalmas gésa tartja, akinek sikerült kétszáz pálcikát (kb. 800 dollár) összegyűjtenie egy hónap alatt. A gésák az illetményük mellett minden alkalommal, amikor dolgoznak, 800 jen „taxipénzt” kapnak a vendéglőtől vagy teaháztól, ahol alkalmazzák őket.

XIV. FEJEZET

1.A gidajú néven ismert elbeszélő (katarimono) zenei stílus ugyancsak az hagyományos élő műfajok közé tarrozik, de ma már csak a hivatásos zenészek játsszák, ellentétben a sokkal líraibb (utaimono) stílusú műfajokkal, amelyek az amatőr muzsikusok körében is népszerűek. A híres koutaiskolák nagyobb hangsúlyt fekretnek az éneklésre, mint a samiszenjátékra, ezért a kouta samiszenórákon is először a dalokat tanítják meg a tanulóknak. A samiszenjátékosok a kouták előadása során halk „ija”, „ijo” felkiáltásokkal jelzik az énekeseknek az egyes énekes szakaszok kezdetét, így biztosírva a harmonikus együttműködést. Amikor a Nagy Kabuki Színház Ennoszuke vezetésével 1978-ban előadókörutat tett az Egyesült Államokban, a közönség rendre hangos ünneplésben részesítette a jelenetek közötti bravúros intermezzókat játszó samiszenjátékosokat. Az első előadás alkalmával a zajos tetszésnyilvánítás annyira meglepte a jellegzetesen szenvtelen arckifejezéssel játszó zenészeket, hogy többen közülük alig tudták leplezni zavart mosolyukat. 4. A pontocsói gésák szintén felszolgálnak teát a táncműsorok alatt. Kiotóban a teakészítés szertartásának alapvető fogásait is tanítják a gésaiskolákban, és a növendékek lelkiismereresen végigjárják az Uraszenke reaiskola neves mesterek vezerte kurzusait. Gengen Szósicu, a jelenlegi nagymester ükapja 1877-ben bevezetett egy sajátos, rövidített teakészítési szertartást rjúreisiki néven. E szertartás során a résztvevők székeken ülnek, és a teát nem a tatamiszőnyegen, hanem asztalokon készítik el. A gésák először ezt a változatot tanulják meg, és alkalmazzák a táncelőadásokon, de sokan tovább tanulnak, hogy elsajátítsák a teakészítés formálisabb, orrodox változatait is. Az emberek többsége úgy véli, hogy a teaszertartás, más néven a Teakészítés Útja komoly, meditatív, a zen-buddhizmus szellemiségével átitatott riruálé, amelyet a szamurájok fejlesztettek ki, és tettek kultikussá Japánban. Mindez természeresen igaz, de a teakészítésnek van egy másik, kevésbé ismert oldala is. A szertartáshoz használt eszközök általában a legfinomabb porcelánból készülnek, amelyet élénk színekkel és csodálatos virágmintákkal díszítenek. A teának, amelyet ilyen csészékben szolgálnak fel művészi módon felöltözött, gyönyörű fiatal nők az ocsajákban, természetesen egészen más íze van, mint a teázókban (ocsasicu) kapható, egyszerűen elkészített „szerzetesek italának”.

2. 3.

5.

Az összes kiotói hanamacsi közreműködésével készült zenei és táncfesztivál 1976-ban - amikor magam is megtekintettem - már huszonnyolc éves múlttal büszkélkedhetett. 1975-ig a rokkagaiból, azaz a „hat gésaközösségből” verbuválták a résztvevőket, de egy évvel később ötre csökkentették a gésaközösségek számát, miután Simabarából már nem tudtak közreműködőket toborozni. Ezek a programok inkább a szakértő közönség, mintsem a turisták számára készülnek, a közönség többnyire gésákból, zenészekből és táncosokból áll. Néhány nagyobb, üzleti beállítottságú gésaközösség és onszen-város (pl. Atami) valóban újságokban és magazinokban közzétett hirdetések útján gondoskodik gésautánpótlásról.

6.

XV. FEJEZET 1. A japán nyelvben számos példa található a szóképek ilyen jellegű, láncszerű összekapcsolására. A klasszikus japán költészetben például gyakran előfordul a nureta (nedves)szó, amely a szerelmi bánat vagy csalódás miatt elkeseredett kedves könnyáztatta kézelőjére utal. A szónak ebben az összefüggésben való gyakori használata következtében azeredeti jelentés („nedves”) asszociatív alapon összekapcsolódott az „érzelmesség” fogalmával. Még az idekapcsolódó angol eredetű jövevényszavak is - uetto (wet nedves), dorai (dry - száraz) felvették a japán megfelelőikhez kapcsolódó mellékjelentéseket („érzelmi” vs. „racionális”, „számító”).Nem véletlen, hogy a gésák világában a karjúkai fűzfájához (rjú) a folyót társítják; hogy a szexuális beavatás neve a midzu-age és hogy a szabados nemi életet élő gésát tnidzuten-nek hívják. A midzu (víz) szónak van egy homonimája (midzu), amelynek jelentése „láthatatlan” vagy „nem látó”, a midzuten eredeti jelentése pedig valószínűleg olyan nőkre utalt, akik „nyakra-főre hanyatt esnek”. A fenti képzettársítások kialakulását követően már szinte automatikus volt a „víz” írásjegyének homonímiai alapon történő behelyettesítése. A kacér vagy kihívó pillantás beszédes neve a nagasi-me („folyékony szem”), ha pedig egy nőt midzusónak (vizes természetűnek) titulálnak, ez féktelen, buja természetre utal. A kifejezés találó voltát etimológiai homályossága is bizonyítja. A vízszimbolika rendkívül érzékletes. Ebben az esetben képzettársítási alapon egyszerre utal a nőkre, a szexre és a víz mindazon tulajdonságaira, amelyek szimbolikusan kapcsolódnak az ezen a néven emlegetett üzletághoz, amelynek hatékonysága és sikere nagymértékben az üzletfelek szeszélyének függvénye: a résztvevők, hasonlóan a folyóvízhez, gyakran változtatják helyzetüket: a „hivatalos” órák időpontja rugalmas és kötetlen, mint a víz mozgása, az üzlethez szorosan hozzátartoznak a különböző italok stb. Amikor a Fukagava-gésák (akiket a városnegyed alapján, amelyben éltek, Tacuminak is neveztek) elkezdtek haorit hordani, még az eredetinek tekintett iki volt az általánosan elterjedt viselet. Amikor a haori 1930-ra országszerte elterjedt viseletté vált, a gésák levetették, és nem viselték többet. Annak ellenére, hogy

2.

3.

általánosan elterjedt „kabátvise-letnek” számít, a gésák ma sem vesznek haorit a kimonó fölé.

2. 3.

Lásd Sinohara Haru: Kikugaszane. 124-126. o. A hakojákat a gésákhoz hasonlóan a kenbanban tartották nyilván, és a bérüket a gésák illetményéből vonták le. Bizonyos gésaházakban voltak bentlakó szolgák (többnyire nők), akiket ucsibakónak hívtak, és ugyanaz volt a dolguk, mint a hakojáknak. Ma már sem hakoják, sem ucsibakók nincsenek Japánban. A klasszikus tánc Onoue-iskolája egyenesen a kabuki színjátszásból fejlődött ki. Alapítója, VI. Onoue Kikugoró (mh. 1949) a modern idők talán leghíresebb és legnépszerűbb kabukiszínésze volt. A kabuki színművészetet a színészként, koreográfusként és tanárkom egyaránt híres és tekintélyes Rokudaime (a „Hatodik”, ahogy lelkes rajongói ma is emlegetik) osztotta két, később egymástól függetlenné vált művészeti ágra. A színházi ág vezetését a fiára, Baikóra bízta, az új tánciskola mestere pedig az unokája, Kindzsiró lett, aki később Kikunodzsó néven vált ismémé.

4.

XVI. FEJEZET

1.

Az obi megkötésének ezt a módját, amely ma a legelterjedtebb a nők körében, országszerte a tokiói Fukagava-gésák honosították meg. 1818 novemberében, amikor a Kame-do Tendzsin-szentély melletti Taikobasi híd újjáépült, a helybeli gésák kitaláltak egy olyan sajátos obikötésmódot, amely eredeti szándékuk szerint a híd építészeti stílusára utalt. A kötésmód később országszerte elterjedt, és olyan népszerűvé vált, hogy gyakor-larilag minden más obikötési stílust kiszorított a felnőtt nők körében. Előfordul, hogy egy új tag számára maga a gésaház biztosírja a kölcsönt, de a törlesztés módját és a kamat mértékét ilyen esetekben is a nyilvántartó hivatal állapítja meg. A pályakezdő gésáknak általában szükségük van egy külső, „világi” kezesre is, hogy kölcsönszerződést köthessenek a gésaházzal, amelynek vezetője így biztosítja be magát, hogy minden körülmények között visszakapja a pénzét. Ma már gyakran előfordul, hogy a fiatal gésák bankkölcsönből fedezik a pályakezdéshez nélkülözhetetlen kiadásokat, vagy egyszerűen részletfizetési megállapodást kötnek a kimonóüzlettel, ahol a ruházatukat megvásárolják. A haregi főbb típusai a következők: fekete kimonó öt címerrel (a legünnepibb viselet), színes ruha ör címerrel, valamint a hómongi, amelyen többnyire egyetlen címer van a hátrész felső részén középen, de esetenként három is lehet: egy a hátrészen, egy-egy pedig a gallér két első szárnyán. Szőtt, festett, hímzett vagy ezek kombinációjával készített minták csak a vállrészen, az ujjakon és a szegélyen lehetnek. Az alkalmi hómongi kimonóstílus viszonylag új keletű fejlemény a hagyományos japán öltözködés történetében. A Meidzsi-korban alakult ki, de csak később, a Sóva-korban terjedt el országszerre. Ma a csú-furíszode („középhosszú ruhaujj”) a legnépszerűbb. Ez a viselet majdnem olyan elegánsnak számít, mint az igazi furiszode, de az ujjak leengedett karral csak térdig érnek

2.

3.

4.

5.

Értesüléseim szerint, a tekintélyes kiadásokra való tekintettel, ma már nem ez az általánosan elterjedt gyakorlat. A huszonegyedik életévüket betöltött maikók felruházásának (tomeszode kimonók) anyagi fedezeréről általában az a gésaház gondoskodik, amelyhez tarroznak (egy esetről tudok, amikor a szülők állták az avatást követően felmerült kiadásokat). A gazdagon díszített furiszodék a ház Tulajdonában vannak, és a gésává avatást követően a maiko visszaadja a tulajdonosnak, aki gondosan becsomagolva elteszi a soron következő maiko számára. A tavaszi és őszi szezonális díszítésminták számban többszörösen felülmúlják a nyári és a téli kollekciót. A folyó képe a nyári viseleteken szerepel a leggyakrabban, de a vízmotívumos díszítések korántsem merülnek ki a folyóábrázolásokban. A stilizált hópehely-motívum ugyancsak népszerű, és nem csak a téli viseletekre korlátozódik. Ugyanakkor a téli évszak magában foglalja a az újévet is, és ennek legnépszerűbb díszítőmotívumai a darvak, a felkelő nap, valamint a „szerencsét hozó” sócsikubai (fenyő-bambusz-szilva kombináció). Ezt az eredetileg rendkívül aprólékosan kidolgozott és finoman árnyalt szimbolikus szín-sorrendet (irome kaszane) a Heian-korban (794-1185) fejlesztették ki. Később számos alakváltozatban fejlődött tovább; az eredetihez képest rendkívül leegyszerűsített tormában ma is ismert és használatos. Az Ogaszavara Illemiskola alábbi táblázata minden szempontból reprezentatívnak tekinthető:

1.

2.

JANUÁR FEBRUÁR MÁRCIUS ÁPRILIS MÁJUS JÚNIUS JÚLIUS AUGUSZTUS SZEPTEMBER

NÉV Fenyő Vörös szilvavirág Őszibarack Cseresznye

ELÖL Élénkzöld Karmazsinvörö s Őszibarack Fehér

Narancsvirág Üröm Liliom Tücsökszárny Őszirózsa

Sárgásbarna Élénkzöld Vörös Cédrusbarna Levendulakék

OKTÓBER Lóhere NOVEMBER Juhar DECEMBER Krizantém

Rózsaszín Cinóbervörös Levendulakék

HÁTUL Mélyvörös Bíbor

Khaki Burgundivörö s Bíbor Sárga Sárgásbarna Égszínkék Burgundivörö s Palakék Szürkéskék Mélykék

XVII. FEJEZET 1. Sizukesza ja

Feneketlen csend.

Iva ni úmi-iru

A sziklákat átható

Szemi no koe

Tücsökmuzsika. Macuo Basó

2. A Bon a holdnaptár szerint a hetedik, a Gergely-naptár szerint a nyolcadik hónapra esik. A Bont a Kantó régióban (a Tokiót is magában foglaló Kelet-Japán területe) az új naptár szerinti hetedik hónapban, azaz júliusban, a Kanszai régióban pedig (a Kiotót is magában foglaló Kelet-Japánban) augusztusban ünneplik.

SZÓMAGYARÁZAT ai no te avasze badzoku Bon boncsi

a samiszenzene lírai műfajaiban megtalálható, kötött formai elemek ból álló hangszeres közjáték = bélelt kimonó (az avaszeni, „összerakni” igébóől) = „lovas törzsek”. A Fukuoka-gésák megkülönböztető neve = a nyári napforduló idején tarrott buddhista vallási ünnep, a lelkek ünnepe = hegyek övezte völgy vagy medence

bucudan =buddhista házi szentély bungo-busi =ma már ritkán játszott samiszenzenei stílus cuju = az esős évszak (május, június) Japánban cukeszage = a vállrészen és a szegélyen díszírett kimonó csaja = lásd ocsaja csatate = felszolgálónő (szó szerint teakészítő nők) a onna tizennyolcadik század elején csídori = kis termetű vízimadár: lile; a kiotói Pontocsó gésaközösségének címerállata csónin = szó szerint városlakó, eredetileg a feudális kor kereskedőrétegének megkülönböztető neve danna = a gésák pártfogója danszu gésa =nyugati stílusú szalonráncokra „szakosodott” gésa az 1920-as években

darari = a gésanövendékek öltözködésére jellemző obikötési stílus deso = gésák ünnepi (formális) kimonója dodoicu =samiszenkísérectel előadott humoros, trágár dal dojó no usi = a nyár hagyományos naptár szerinti legmelegebb időszaka dzasiki = nagyméretű szoba vagy terem, amelyben a fogadásokat rendezik. Valamint gésák közreműködésével rendezett vacsora, estély, fogadás dzasiki gei = a gésák fogadásokon bemutatott zenei és táncprodukciója (nem azo nos az ünnepségeken rendezett színpadi fellépésekkel) dzóri =szövetből vagy bőrből készült szandál/saru dzsikata = „az ülők”, gésa samiszenművészek, akik a táncosokkal ellentétben ülve játszanak a színpadon dzsimae = a gésák függetlensége dzsingi = gengszterek vagy szerencsejátékosok formális bemutatkozása dzsokjú = az 1920-as, 1930-as években népszerű kávéházi pincérnők neve dzsú ni hitoe = „tizenkét réteg béleletlen köntös”, nemesasszonyok kimonóviselete a Heian-korban en = karma; sors, illetve sorsszerű kapcsolat enkai =fogadás, bankett, vacsoraest en musubi =„sorsok összekötése”; hagyományos metaforikus kifejezés a házasságra enrui = rokon erikae o =„a gallér megfordítása”; a maiko gésává avatásának szuru szertartására utaló szabászati szakkifejezés fudangi = hétköznap kimonóviselet, szemben a baregivel, a formális, ünnepi kimonóviselettel furiszode = „lengő ruhaujj”, hajadonok kimonóviselete gei = művészet geigi =a gésa szinonimája geigi gakkó = gésaképző geigi kumiai = gésaszövetség, a hanamcsik (gésaközösségek) érdekképviseleti testülete geiko =Kiotóban használatos szó a gésára: szó szerint: a művészet asszonya geimei =a gésa professzionális neve geisa aszobi = ragadás, amelyen gésák gondoskodnak a vendégek szórakoztatásáról geta =fapapucs, hétköznapi viselet gidajú =elbeszélő stílusú samiszenzenei műfaj giri = kötelesség, becsület, tennivaló

giri nindzsó = a kötelességtudat és a szív vonzalmai közötti konfliktus go-súgi = lásd súgi gjokudai = „ékszerpénz”, a gésák honoráriuma bakója

a régebbi korokban alkalmazott férfi szolga, aki a gésákat a tokba zárt samiszennel elkísérte a fogadásokra hanadai = „virágpénz”, a gésák honoráriuma bakudzsin =„fehérek”, a kiotói amatőr prostituáltak helyi elnevezése. Kb. a huszadik század elejéig volt használatban hanamacsi = „virágnegyed”, a japán városok engedéllyel működő gésanegyedei haori = a kimonó fölött viselt könnyű kabát haori gésa = a tokiói Fukagava gésaközösség kifinomult eleganciájukról híres tagjai haregi = kimonó, ünnepi (formális) viselet szemben a hétköznapi fudangivú hanta = samiszenkísérettel előadott rövid lírai dalok hidari- = „bal kézzel feltartott ruhaszegély”, jellegzetes dzuma gésatesttartás hiki ivai = a gésáknak a közösségből való kilépésekor rendezett ünnepség hitoe = „egy réteg”, béleletlen kimonó hókan = komikus, ő gondoskodott az örömlányok és vendégeik szórakoztatá sáról a vigalmi negyedekben honne és = igaz szándék szemben a megtévesztő külsővel tatemae iemoto = nagymester a hagyományos művészetek iskoláiban iki = japán elegancia, az öltözködésre és a társaságbeli viselkedésre jellemző kifinomult stílus irome „színek egymásra rakása”, a Heian-korban meghonosírott kaszane művészi színkombinációk iromudzsi = egyszínű, díszítetlen kimonó itcsú-busi = ma már ritkán játszott samiszenzenei stílus jagó = címer, cégér jakata-bune =kisméretű, fedett csónak, amelyen a teaházak vendégeit szállították át az edói folyók egyik partjáról a másikra jakuza =gengszter, bűnöző Jamato =„természetes élénk rózsaszín” virágkép, szolid, szemérmes nadesiko fiatal lányok jelképe jófuku = „nyugati viselet”, a vafuku (hazai viselet) ellentéte júdzso =kéjnő, prostituált jukata = pamutkimonó, fürdőköpeny, meglehetősen informális viselet kagami = kocsonyás állagú rizspépből sütött kerek, kemény mocsi sütemény kaimjó = posztumusz buddhista név

kakae = igen szigorú kötelmeket tartalmazó tanoncszerződés kamidza = a díszvendég számára fenntartott főhely a formális fogadásokon kangeiko = „hidegben tartott foglalkozások”, a jellem erősítését szolgáló diszciplína kanoko =pettyes nyakkendőminta karajuki = „akik Kínába mentek”, az 1880 és 1920 közötti időszakban Kínába és a délkelet-ázsiai országokba küldött prostituáltak neve karjúkai = „virág- és fűzlabirodalom”, a gésatársadalom hagyományos neve kenban = a gésaközösségek nyilvántartó hivatala. Minden hanamacsinak meg volt a maga kenbanja kijomoto =a samiszenzene egyik legnépszerűbb lírai műfaja kiszeru = hosszú, bambuszszárú pipa kjakusama =díszvendég kjómai =kiotói eredetű hagyományos tánc kjú sógacu = a régi naptár szerinti újév napja komon =teljes hosszában apró mintákkal díszített kimonó korobi gésa = „hanyatt döntős” gésa, prostituált kosimaki = kimonó alá vett alsónemű: könnyű szövetcsík, amelyet a gésák a derekuk köré csavarva viselnek a kimonó alatt koto =tizenhárom húros, négyszög alakú hárfa koto = december 13. Ezen a napon kezdődik az év végi „hajrá”, hadzsime amelynek során mindenkinek el kell intéznie függőben lévő ügyeit, hogy január elsejére lezárhassa az óévet kouta = samiszennel kísért, rövid lírai dal kuróto =„professzionális”, a sirató = „amatőr” ellentéte macsiaí = azoknak a tokiói vendéglátó-ipari egységeknek a régies neve, ahol gésák gondoskodnak a vendégek szórakoztatásáról macsi gésa = a hivatalos engedéllyel működő vigalmi negyedeken kívül dolgozó gésák neve maiko =kiotói a gésanövendék, szó szerint a „tánc asszonya" marumage =felnőtt nők hagyományos hajviselete midzu-age = a gésanövendék szexuális beavatási szertartása midzu sóbai =a „vízi üzlet", mindazok a szolgáltatások és szórakoztatóipari üzlet ágak, amelyek működését alapvetően befolyásolja a foglalkoztatottak folytonosan változó létszáma és az ugyancsak kiszámíthatatlan bevétel nagysága minarai =megfigyelés útján történő tanulás minarai- =új gésák kiképzését biztosító gésaház neve Kiotóban

dzsaja momovare =fiatal lányok hagyományos frizurája. Ma már csak a kiotói maikók viselik mon = címer vagy jelvény muko josi =„adoptált férj”, annak az ifjú férjnek a neve, aki a felesége szüleihez költözik, és felveszi a család nevét. muszume- = „a lány szerepe” a gésaközösségek fiktív rokonsági bun viszonyrendszerében nagadzsuban =egyrétegű alsó kimonó, amelyet ma fehérneműként hordanak a kimonó alatt nagauta = a samiszenzene ma legelterjedtebb lírai műfaja nakai = szolgálólány obake =(a halloweeni jelmezekhez hasonló) hagyományos álarc- és jelmezviselet a szecubuni ünnepségek során obebe = a kimonó neve Kiotóban obi = a kimonóhoz viselt széles, súlyos anyagból szőtt övkendő obi-age =selyemöv, amelyből csak egy keskeny csík látszik ki az obi alól ocsaja =teaház, ahol a gésák közreműködésével rendezett fogadásokat és vacsoraesteket tartják odoriko =Hagyományos táncra specializálódott gésa odzsószan = fiatal hajadon neve (formális nyelvhasználat) oiran =magas rangú kéjhölgy a vigalmi negyedekben okamiszan = bolt vagy teaház tulajdonosa okászan = „anya”, az okija vagy ocsaja tulajdonosa, ill. vezetője okija = gésaház, amelyhez a gésa elszegődik, amikor egy gésaközösség tagjává fogadják. Sok gésa ma is okijában él okobo =a maikók magas talpú fapapucsa okuribi =a Bon-ünnepek alatt gyújtott jelzőtüzek, amelyek az ősök hazalátogató szellemének mutatják az utat vissza a túlvilágra okuszan = feleség, szó szerint „a ház hölgye” (formális nyelvhasználat) on =szívesség fejében való lekötelezettség onészan =„nővér”, idősebb vagy rangidős „lánytestvér” oniiszan =„báty”, a teaházak vendégeinek udvarias megszólalása onszen = termálfürdő, gyógyfürdő osaku = italt - többnyire szakét - tölteni valakinek osiroi = fehér smink oszeibó = év végi ajándék otoko geisa = férfi gésa otószan - „apa”, a reaházak idősebb férfi vendégeinek udvarias megszólítása

risszun = a régi naptát szerinti tavasz első napja rjótei - a régies macsiai szó mai megfelelője, azoknak a tokiói vendéglőknek a neve, ahol gésák szórakozratják a vendégeket ro = laza szövésű, könnyű selyemszövet; nyári kimonóviselet rokkagai - Kiotó „hat gésaközössége” sakuhacsi = vastag bambusznádból készült klarinét samiszen = a gésák háromhúros pengerős hangszere sibori = pöttyös vagy foltos mintát eredményező csomózásos kelmefestés sihó mairi = „tiszteletadás a négy égtáj irányában”; a ravaszi újév ünnepén a hívó több szentélyt is felkeresnek, hogy elnyerjék az istenek jóindulatát sikomi = fiatal, tanoncszerződéssel megkötött szolgáló vagy alkalmazott; az okijában töltött tanulóidő első szakaszában lévő, leendő gésanövendékek neve, akik házimunkát végeznek, és megfigyelés útján tanulnak (minarai) sin hógaku = hagyományos stílusban komponált mai zene sinnai = samiszenkísérettel előadott tragikus tátgyú balladák siróto = „amatőr”, a kuróto = „professzionális” ellentéte sitamacsi = „belváros”, az egykori főváros, Edo (a mai Tokió) kereskedők által lakott centruma sócsikubai = fenyő, bambusz és szilva, a szerencsét hozó trió, az újév szimbóluma sokugjó dolgozó nők fudzsin = somben gésa „fürdős gésa”, prostituált = súgi = a gésa „honoráriuma” vagy „borravalója” súgibukuro = díszes boríték, amelybe a gésák „borravalóját” teszik sunga = „tavaszi képek” - erotikus rárgyú fametszetek szakura = cseresznyevirág szambaszó = hagyományos táncműsort bevezető előjáték szjmszan-kudo „háromszor három, kilencszeres váltás”, szakéivási = szertartás (rituális szakéscsészeváltás), melynek során a maiko vagy fiatal gésa testvéri szövetségre lép a „nővérével” szekihan = párolt rizs vörös babbal - ünnepi alkalmakkor felszolgált étel szeppun = csók szonehacsi = ma már rirkán játszott samiszenzenei stílus Szuimeikai = a kiotói Pontocsó gésaközössége által minden márciusban előadott táncműsor

tabi = kécujjas zokni, amelyet a japán papucsokhoz viselnek tabi geinin = vándorkomédiások taiko = egyfelől dobfajta, másfelől az obi megkötésének egyik ismert módja taiko-mocsi = dobos vagy komédiás, lásd bókán tajú = a hivatalos engedéllyel működő vigalmi negyedek legrangosabb kéj hölgyeinek neve takuhacu = egyes buddhista szerzetesrendekben elterjedt szokás, melynek jegyé ben a szerzetesek rizst vagy (gyakrabban) pénzt koldulnak a templo mi közösség (egyházközség) tagjaitól a rendház, szentély vagy templom számára tekirei = a „megfelelő kor”; fiatal nők és férfiak optimális kora a házasságkö tésre tendzsin - a hivatalos rangsor szerint a tájik után következő prostituáltak neve a kiotói vigalmi negyedekben tódé - „távoli megbízatások", gésák „külső", a hanamacsi határain kívül eső szórakozóhelyeken teljesítendő megbízatásai tokivadzu - hagyományos samiszenzenei balladastílus tokonoma = virágcsokorral (ikebana) és fiiggőtekerccsel díszített kis beugró vagy fali fülke a hagyományos alaprajzú és berendezésű japán szobákban ucsibako = női szolga, akinek az volt a feladata, hogy a tokba zárt samiszennel elkísérje a fogadásra menő gésákat (lásd bakója) ucsi gésa = „házi gésák” - gésák, akik csak az őket alkalmazó teaházban dolgoznak ukijo = a „lebegő világ”, a félvilági társaság eufemisztikus neve a feudális Japánban ukijo-e = „a lebegő világ képei”, a feudális Japánban divatos fametszetek egyik kedvelt műfaja urekko = „népszerű”, többnyire gésákra és más szórakoztatóművészekre vonat koztatva használatos vafuku = eredeti japán öltözék, szemben a nyugati viselettel (jófuku)

A kiadó könyvei megvásárolhatók az Ulpius-ház könyvesboltban: 1 1 3 7 Budapest, Pozsonyi út 23. Telefon: 349-2753 Nyitva tartás: hétköznap 10-18 óráig szombaton 10-14 óráig

ULPIUS-HAZ Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.ulpiushaz.hu

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András A borítót Tabák Miklós tervezte Nyomás és kötés Reálszisztéma Dabasi Nyomda R t .

Szedte a CAD Bt. Nyomta a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Megjelent 22,5 (A/5) ív terjedelemben