D'Avenia Fehér, Mint a Tej, Piros, Mint a Vér

Alessandro D'Avenia

FEHÉR, MINT A TEJ, PIROS, MINT A VÉR

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2011

Alessandro D'Avenia Bianca come il latte, rossa come il sangue 2010 Arnoldo Mondadori Editore S.p.A., Milano

Hungarian translation © Gál Judit, 2011

FEHÉR, MINT A TEJ, PIROS, MINT A VÉR

Szüleimnek, akik megtanítottak, hogy két lábbal a földön állva nézzem az eget. Tanítványaimnak, akik nap megtanítanak újjászületni.

mint

nap

Egyszer egy királyfi az asztalnál ült és falatozott. Amikor túrót szelt, megvágta az ujját, és egy vér-csepp hullott a túróra. Azt mondta az anyjának: - Anyám, én olyan asszonyt szeretnék, aki fehér, mint a tej, és piros, mint a vér. - Haj, fiam, aki fehér, az nem piros, aki meg piros, az nem fehér. De te csak keresd, hátha megtalálod.* A három gránátalma szerelmese (Italo Calvino A Nap lánya - Olasz népmesék című kötetéből)

* Szénási Ferenc fordítása.

Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál... Sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a semmi, mint a csönd. Szavak nélküli, zene nélküli csönd. A csönd: fehérség. Nem bírom a csöndet, sem az egyedüllétet, ami ugyanaz. Megfájdul tőle valami közvetlenül a hasam fölött, vagy a hasamban, nem is tudom, amitől muszáj felülnöm a fék nélküli, tiszta roncs robogómra (mikor fogom végre megcsináltatni?), és cél nélkül járom az utcákat, közben jól belenézek minden lány szemébe, mert csakis így lehetek benne biztos, hogy nem vagyok egyedül. Ha valamelyik lány visszanéz rám, akkor létezem. Miért vagyok ilyen? Kiborulok. Nem bírom az egyedüllétet. Szükségem van... hogy mire, azt én sem tudom. Rohadt egy dolog! Viszont van egy iPodom. Igen, mert amikor elindulsz, és tudod, hogy a suliban porízű és aszfaltízű nap vár rád, és utána is csupa merő dögunalom: a lecke, a szüleid, a kutya, és aztán újra elölről, amíg csak ásó, kapa, nagyharang el nem választ, hát tényleg nincs más menekvés, mint a megfelelő zenei aláfestés. Belemélyeszted a fülhallgatót a füledbe, és egy másik dimenzióba jutsz. Belépsz a megfelelő színű hangulatba. Ha szerelmes akarok lenni: melodikus rock. Ha energiára van szükségem: színtiszta, kőkemény metál. Ha fel akarok dobódni, rap meg egyéb vadságok, főleg jó vaskos trágárságok. Így nem maradok egyedül, azaz fehéren. Velem van valaki, aki színt ad a napnak. Nem mintha unatkoznék. Mert ezer tervem volna, tízezer vágyam, milliónyi álmom, amit valóra válthatnék, milliárd dolog, amibe belefoghatnék. De végül egyetlenegy dologba sem fogok bele, mert úgysem érdekel senkit. Úgyhogy azt

mondom magamban: ugyan, Leo, minek strapálnád magad? Hagyd a picsába, örülj annak, ami van. Csak egy életünk van. Amikor az életem kifehéredik, az a legjobb módszer a kiszínezésére, ha odaülök a számítógépem elé: mindig találok valakit, akivel chatelhetek (a nicknevem Kalóz, Johnny Depp tiszteletére). Mert ehhez tényleg értek: meghallgatni másokat. Jól érzem magam tőle. Vagy pedig felülök a fék nélküli robogómra, és cél nélkül csavargok. Néha mégis van úti célom: felugrom Nikóhoz, eljátszunk egy-két nótát, ő basszgitáron, én meg elektromos gitáron. Egy napon majd híresek leszünk, mi meg a bandánk, The Crew lesz a neve. Niko szerint énekelnem is kellene, mert jó hangom van, de én lámpalázas vagyok. A gitáron az ujjaival énekel az ember, márpedig az ujjaid sosem vörösödnek el. Egy gitárost senki se fütyül ki, egy énekest bezzeg... Ha Niko nem ér rá, a megállóban találkozom a többiekkel. A suli előtti buszmegálló falán tudatja a világgal a szerelme nevét az összes szerelmes fiú. Valakit mindig talál itt az ember, néha lányokat is. Néha Beatricét is. Én Beatrice miatt járok a suli előtti megállóba. Fura dolog: délelőtt ki nem állhatod a sulit, délután meg ott lóg mindenki. A különbség az, hogy délután nincsenek ott a vámpírok, vagyis a tanárok. Hazamennek a vérszívók, bezárkóznak a szarkofágjukba, és várják az újabb áldozatokat. Igaz, a vámpírokkal ellentétben a tanárok nappal vadásznak. Ha viszont a suli előtt ott van Beatrice, az teljesen más ügy. Zöld szeme, amikor elkerekedik, betölti az egész arcát. Vörös haja, amikor kibontja, mint a hajnali nap fénye. Keveset beszél, de csupa klassz dolgot mond. Ha mozi volna: még nem találták ki az ő műfaját. Ha illat volna: a homok illata korán reggel, amikor a part még egyedül van a tengerrel. Ha szín:

Beatrice-vörös. Ahogyan a szerelem is vörös. Vihar. Hurrikán, ami elsöpör. Földrengés, amitől darabokra hullsz szét. Ez az érzés fog el mindig, amikor meglátom őt. Ő még nem tudja, de napokon belül meg fogom neki mondani. Igen, napokon belül meg fogom neki mondani, hogy pontosan az én esetem, én pedig az övé. Ez a helyzet, nincs menekvés: amikor majd ő is rájön, minden tökéletes lesz, mint a filmekben. Csak az alkalmas pillanatot kell megtalálnom, meg a megfelelő sérót. Mert szerintem hajkérdés az egész. Ha Beatrice kérne rá, akkor levágatnám. És ha elveszítem az erőmet, mint az az illető a történetben? Nem, a Kalóz nem vágathatja le a haját. Sörény nélkül nem oroszlán az oroszlán. Nem véletlen, hogy Leo a nevem. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet az oroszlánokról. Előjött a sűrűből egy hatalmas sörényű hím, és a narrátor behízelgő hangon azt mondta: „Az erdő királya koronát visel." Ilyen az én séróm: zabolátlan és fenséges. Milyen laza dolog úgy hordani, mint az oroszlánok. Milyen laza volna, ha sosem kéne kifésülni, ha hagyhatnám szabadon nőni az égnek, mintha a fejemből kinövő gondolatok volnának: időnként kipattannak és szanaszét repülnek. A többieknek ajándékozom a gondolataimat, mint a frissen felnyitott kóla buborékait, ami olyan szívet melengetően pezseg! Én egy csomó mindent kifejezek a hajammal. Milyen igaz ez. Milyen igaz, amit most mondtam. Mindenki csak a sérómból ért meg. Legalábbis a többiek a suliban, a többi Kalóz: a Szivacs, a Létra, a Kócos. Apa már rég lemondott róla, hogy megértsen. Anya állandóan piszkál a hajam miatt. A nagyi, amikor meglát, nem sok híja, hogy

infarktust nem kap (persze kilencvenéves korban ez a minimum). Vajon miért esik olyan nehezükre megérteni a hajamat? Először azzal jönnek, hogy legyél eredeti, fejezd ki az énedet, légy önmagad! Aztán, ha megpróbálsz úgy kinézni, amilyen belül vagy: nincs egyéniséged, úgy viselkedsz, mint a többiek! Akkor most hogy van ez? Vagy önmagadat adod, vagy olyan vagy, mint mindenki más. Ezeknek úgyse jó soha semmi. Az igazság az, hogy irigyek, főleg a kopaszok. Ha kopasz leszek, én megölöm magam. Mindenesetre ha Beatricének nem tetszik a hajam, akkor muszáj lesz levágatnom, de ezt azért még meggondolom. Mert éppenséggel ütőkártya is lehet. Beatrice, vagy így szeretsz, ahogy vagyok, a hajammal együtt, vagy felejtsük el az egészet. Mert ha az ilyen apróságokban sem értünk egyet, akkor hogyan is járhatnánk együtt? Mindenkinek önmagát kell adnia, és el kell fogadnia a másikat olyannak, amilyen mindig ezt magyarázzák a tévében -, máskülönben hol a szerelem? Ugyan, Beatrice, mit nem értesz ezen? Különben is nekem minden tetszik benned, úgyhogy egy-null a javadra. Mindig a lányok győznek. Hogy csinálják? Egy szép lánynak a lába előtt hever a világ, azt választja, akit akar, azt vesz föl, amit akar... tök mindegy, úgyis mindenki elájul tőle. Micsoda mázli. Én bezzeg bizonyos napokon legszívesebben ki se dugnám az orrom hazulról. Néha olyan csúnyának látom magam, hogy szeretném elbarikádozni a szobám ajtaját, ne is lássam a tükröt. Fehér vagyok. Fehér az arcom. Színtelen. Kész kínszenvedés. Más napokon viszont én is vörös vagyok. Mutassatok még egy ilyen srácot! Fölveszem a legjobb

pólómat, belebújok a farmeromba - az is pont jól áll rajtam -, és istenien nézek ki. Zac Efron legfeljebb a titkárom lehetne. Egyedül csatangolok. Az első lánynak, aki szembejön velem, odaszólhatnék: „Figyelj, szivi, tölthetjük együtt az estét. Érdemes kihasználnod ezt a fantasztikus lehetőséget, mert ha velem vagy, mindenki megbámul majd, és azt kérdezi magában: hogy a francba szedte föl ezt a szuper pasit? A barátnőid bele fognak őszülni az irigységbe." Milyen tuti csávó vagyok! És milyen tartalmas az életem! Egy percre sem állok le. Ha nem volna a suli, sokkal kipihentebb, szebb és híresebb lehetnék. Az iskolám Horatius nevét viseli. A falakról málladozik a vakolat, a termek kopottak, a táblák inkább szürkék, mint feketék, a szamárfüles térképeken megfakult kontinensek és országok sodródnak az óceánokon... A falak kétszínűek fehérek meg barnák -, mint a tejszínhabos csokifagyi, de a suliban az égvilágon semmi édes nincs, csak az utolsó kicsöngetés. Ilyenkor néha beragad a csengő, és mintha azt üvöltené: „Egy újabb délelőttöt vesztegettél el ezek között a kétféle színű falak között. Menekülj!" A suli csak néha jó valamire. Amikor elfog a kétségbeesés, és fuldoklom a fehér gondolatok áradatában. Amikor nem tudom, merre tartok, mit is csinálok, viszem-e valamire az életben... De szerencsére a suli az a játszótér, ahol a legtöbb velem egyforma helyzetben lévő ember zsúfolódik össze. Dumálunk mindenféléről, és elfelejtjük a sehová sem vezető gondolatokat. A fehér gondolatokkal semmire nem megy az ember, a fehér gondolatoktól meg kell szabadulni.

Forró sült krumplit falok egy mekiszagú Mekiben, miközben Niko hangosan szörcsög a szívószálával a maxi kóláspoharában. - Ne gondolj a fehérre. Niko mindig ezt mondja. Nikónak mindig igaza van. Nem véletlenül a legjobb barátom. Olyan ő nekem, mint Will Turner Jack Sparrow-nak. Havonta legalább egyszer megmentjük egymás életét, hiszen erre valók a barátok. Én megválogatom a barátaimat. Ez a jó a haverokban. Kiválasztod őket, és jól érzed magad velük, hiszen pont azokat választottad, akiket akartál. Az osztálytársait bezzeg nem választhatja meg az ember. Megkapja őket, és hát bizony néha kész sorscsapás egyik-másik. Niko a B-be jár (én a D-be), de együtt focizunk az iskolai csapatban, a Kalózokban. Két fenomén. Az osztályban viszont egy örökké ideges lány ül mellettem: Elektra. Már a neve sem ígér semmi jót. A szülők néha nagyon kiszúrnak a gyerekkel, amikor nevet adnak neki. Engem Leónak hívnak, és nincs is bajom a nevemmel. Mázlim volt. Egy ilyen névről szép és erős valaki jut az ember eszébe, aki úgy jön elő a sűrűből, mint valami király, a nagy sörényével. És üvölt. Vagy legalábbis megpróbálkozik vele, mármint az én esetemben... Kinek-kinek nevében a sorsa, sajnos... Itt van például Elektra: miféle név ez? A lány is olyan, mint az áram, már a neve is megráz. Nem csoda, hogy örökké ideges. De az igazi profi balfék: Giacomo, alias Görény. Na, ez a név se jelent semmi jót! Ugyanígy hívták Leopardit, aki púpos volt, nem barátkozott vele senki, ráadásul költő is volt. Giacomóval senki nem áll szóba. Mert büdös. És senki nem meri neki megmondani. Én, amióta szerelmes vagyok

Beatricébe, naponta zuhanyozom, és havonta egyszer meg is borotválkozom. Végül is az ő baja, ha nem mosakszik. Legalább az anyja megmondhatná neki. De nem. Nekem ugyan semmi közöm hozzá. Nem menthetem meg az egész világot. Arra ott van Spiderman. Niko böfögése visszatérít a földre. Vihogva válaszolom: - Igazad van. Nem szabad a fehérre gondolnom... Niko hátba vág: - Holnap csúcsformában akarlak látni! Meg kell mutatnunk azoknak a csicskáknak! Megvilágosodom a végtelennel: mi is volna a suli focibajnokság nélkül? „Nem tudom, miért csináltam, nem tudom, miért élveztem, és azt sem tudom, miért fogom újra megtenni": egyetlen tanítómesterem, Bart Simpson e megvilágosító erejű szavai remekül összefoglalják az életfilozófiámat. Például. Ma beteg a töri- és filótanárunk. Juhé! Biztos valami helyettes jön majd be. A szokásos balfék. Meg ne halljam ezt a szót! Fenyegetőn visszhangzik a fülemben anya dörgedelme, de akkor is használom azt a szót. Ami igaz, az igaz. A helyettesítő tanárnő meghatározásánál fogva a balfékség netovábbja. Először: mert egy tanárt helyettesít, aki már önmagában is balfék, a helyettesítő tanárnő tehát balfék a négyzeten. Másodszor: miért helyettesít? Miféle élet az, hogy valaki beteg emberek helyett dolgozik? Vagyis nemcsak balfék, de másokra is ráhozza a pechet. Balfék a köbön.

Az ajtóban vártuk a helyettes tanárnőt, aki csúnya, mint a halál, és kifogástalan lila ruhát visel, hogy kifogyott golyóstollainkból nyálas papírgalacsinok sokaságát zúdítsuk rá gyilkos pontossággal. Csakhogy ez egy fiatal férfi. Ingben, zakóban. Snájdig. A szeme túl fekete az ízlésemnek. A túlságosan hosszú orrán ülő szemüvege is fekete. A táskája tele könyvekkel. Folyton azt hajtogatja, hogy szereti, amivel foglalkozik. Már csak ez hiányzott: a tanár, aki hisz a hivatásában. A legpocsékabb fajta. A nevére nem emlékszem. Pedig mondta, de pont Silviával beszélgettem. Silviával bármiről lehet beszélni. Nagyon bírom őt, és egy csomószor megölelem. De csak azért, mert örül neki, és persze én is. De nem az esetem. Vagyis belevaló lány, akármiről beszélhetsz vele, nagyon tud másokat hallgatni, és tanácsokat is ad. De hiányzik belőle valami plusz, a varázslat, az igézet. Ami Beatricében megvan. Nincs vörös haja, mint Beatricének. Beatrice egyetlen pillantásától meglódul a képzeletem. Beatrice vörös. Silvia kék, mint minden jó barát. A helyettes tanár viszont csak egy fekete pötty egy menthetetlenül fehér napban. Pech, pech, halálos pech! Fekete a szeme. Fekete a haja. Fekete a zakója. Tisztára mint a Halálcsillag a Csillagok háborújá-ban. Csak az hiányzik, hogy a leheletével halomra ölje a diákokat meg a kollégákat. Nem tudja, mit csináljon, mert senki nem mondott neki semmit, Argentieri tanárnő mobilja meg ki van kapcsolva. Argentieri tanárnő nem is tudja használni a mobilját. A gyerekeitől kapta ajándékba. Fényképezni is lehet vele. De ő

abszolút nem ért hozzá. Csak a férje miatt kell neki a mobil. Igen, mert az Argentieri férje beteg. Rákos szegény. Egy csomó ember megkapja a rákot. Ha egyszer belefészkeli magát a májadba, nincs mit tenni. Ez aztán tényleg pech. A férjének májrákja van. Az Argentieri soha nem beszélt róla, Nicolosi mesélte el, a tornatanárnő. Orvos a férje. És az Argentieri férjét a Nicolosi férjének a kórházában kezelik kemoterápiával. Basszus, ez az Argentieri peches egy nő! Dögunalmas és halálosan szőrszálhasogató, folyton azzal az illetővel jön, aki azt mondta, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ami szerintem egyébként tisztára evidens... De amikor rásandít a mobiljára, hogy nem hívta-e a férje, olyankor azért sajnálom. A helyettes mindennek ellenére megpróbál órát tartani, de hiába erőlködik, mint minden helyettes, rá se hederít senki. Sőt kihasználjuk az alkalmat, és tombolunk, kiröhögünk egy csődtömeg felnőttet. Egyszer csak jelentkezem, és egészen komoly arccal megkérdezem: - Miért választotta ezt a ... lúzer foglalkozást? Mindenki röhög. Neki a szeme se rebben: - A nagyapám az oka. Ez tisztára buggyant. - Amikor tízéves voltam, a nagyapám elmesélt egy történetet víz Ezeregyéjszaka meséi-bői. Síri csönd. - De most térjünk vissza a karoling reneszánszhoz. Az egész osztály rám bámul. Én kezdtem, nekem kell folytatnom. Igazuk van. Én vagyok az osztály hőse.

Elnézést, tanár úr, és Az Ezeregy... szóval izé... az a történet? Valaki fölvihog. Csönd. Westernfilmbe illő csönd. Merőn a szemembe néz. - Nem is gondoltam, hogy érdekel, hogyan lesz valakiből lúzer... - Hát nem is érdekel. Pedig igazából érdekel. Tudni akarom, miért pont a lúzerségről álmodik valaki, és aztán neki is áll valóra váltani ezt az álmot. És látszólag még örül is neki. A többiek rosszallón néznek rám. Silvia sem ért velem egyet: - Mesélje már el, tanár úr, érdekel minket. Miután Silvia is elpártolt tőlem, elmerülök a fehérségben, miközben a tanár megszállott tekintettel mesélni kezd: - Mohamed el-Magrebi Kairóban lakott egy viskóban, a kertjében egy fügefa állt meg egy szökőkút. Szegény ember volt. Egyszer elaludt, és álmában egy csuromvizes embert látott, aki egy aranypénzt vett elő a szájából, és így szólt hozzá: „Perzsiában vár rád a szerencse, Iszfahánban... kincset találsz... menj!" Mohamed felébredt, és sietve útnak indult. Ezer viszontagság után halálosan fáradtan érkezett meg Iszfahánba. Éppen valami ennivalót keresett volna magának, de egy tolvaj helyett tévedésből őt fogták el. Bambuszbotokkal ütötték, majdnem agyonverték. Végül a kapitány megkérdezte: „Ki vagy, honnan jöttél, mi járatban errefelé?" Mohamed az igazat felelte: „Álmomban egy csuromvizes ember azt parancsolta, hogy jöjjek ide, mert kincset találok. Szép kis dolog, mondhatom, kincs helyett nemulass!" A kapitány nevetve válaszolta: „Ostoba, te hiszel az álmoknak? Ugyan... én háromszor láttam álmomban egy kairói viskót, a kertjében egy fügefát, a fügefa mellett egy -

szökőkutat, a szökőkút alatt meg hatalmas kincset. Csakhogy én ki nem tettem innen a lábamat, te bolond! Eriggy innen, te balga!" Az ember hazament, ásni kezdett a kertjében a szökőkút alatt, és megtalálta a kincset! Úgy mesélte el, mint egy színész, a megfelelő hatásszünetekkel. Néma csönd és tágra nyílt szemek az osztályban, mint amikor a Kócos elszív egy jointot. Rossz jel. Már csak ez hiányzott: a mesemondó helyettes. A történet végén felkacagok. - Ennyi az egész? A tanár föláll, egy szót sem szól. Visszaül a katedrára. - Ennyi az egész. A nagyapám azon a napon elmagyarázta, hogy mi, emberek mások vagyunk, mint az állatok, mert az állatok csak azt teszik, amit a természetük parancsol. De az emberek szabadok. Ez a legnagyobb ajándék, amelyben részesültünk. A szabadságunk teszi lehetővé, hogy mássá váljunk, mint akik vagyunk. A szabadság azt jelenti, hogy álmodhatunk, az álmok pedig az életünk éltetői, még ha gyakran hosszú utazások meg egy-két pofon árán érjük is el őket. „Soha ne mondj le az álmaidról! Legyen bátorságod álmodni, még ha a többiek kinevetnek is! - mondta a nagyapám. - Önmagadról mondanál le." Ma is emlékszem, hogy csillogott a szeme, amikor ezt mondta. Mindenki szájtátva hallgat. Idegesít, hogy ez a valaki van a figyelem középpontjában, amikor a helyettesítők óráin nekem kellene a figyelem központjában lennem. - De tanár úr, hogy jön ez az egész a töri- meg filótanításhoz? Merőn néz rám. - A történelem tele van az olyan emberek által megvalósított tervekkel, akiket az tett naggyá, hogy volt bátorságuk valóra váltani az álmaikat, a filozófia pedig az a csönd, amelyben az

ilyen álmok születnek. Igaz, hogy az álmok sajnos néha rémálmok voltak, főleg azoknak, akik megfizettek értük. Az olyan álmok, amelyek nem a csöndből születnek, rémálmokká változnak. A történelemből, akárcsak a filozófiából, a művészetből, a zenéből, az irodalomból tanulhatjuk meg leginkább, mi az ember. Nagy Sándor, Augustus császár, Dante, Michelangelo... ezek az emberek mind a legjobb módon éltek a szabadságukkal, és önmagukkal együtt a történelem folyását is megváltoztatták. Talán itt, ebben az osztályban ül a következő Dante vagy Michelangelo... lehet, hogy pont te vagy az! A tanárnak csillog a szeme, miközben ezekről az emberekről beszél, akik az álmaiknak, a szabadságuknak köszönhetően lettek nagy emberek. Ki vagyok akadva, de még jobban kiakaszt, hogy figyelmesen hallgatom ezt a félnótást. - Az emberiség csakis akkor képes előrehaladni, és ezáltal hinni önmagában, ha az egyes ember hisz abban, ami meghaladja a korlátait - vagyis az álmaiban. Nem is rossz szöveg, bár szerintem csakis a fiatal és álmodozó természetű tanárok löknek ilyet. Kíváncsi vagyok, egy év múlva mi marad belőled meg az álmaidból! Ezért aztán elneveztem őt Álmodozónak. Klassz dolog álmodozni, klassz dolog hinni az álmokban. - Tanár úr, szerintem ez az egész csak rizsa. Kíváncsi voltam, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak kitalálta magának ezt az egész álomvilágot, hogy eltakarja vele a maga lúzeréletét. Az Álmodozó a szemembe nézett, és rövid szünet után megkérdezte: - Mitől félsz?

Aztán megszólalt a csengő, és megmentette a gondolataimat, csakhogy a gondolataim egy csapásra elfehéredtek és elnémultak. Nem félek én semmitől. Harmadikos gimnazista vagyok. Humán gimibe járok. A szüleim döntötték el. Nekem lövésem nem volt. Anyu humán gimibe járt. Apu humán gimibe járt. A nagyi maga a megtestesült humán gimi. Csak a kutyánk nem járt oda. Rácsodálkoztat a világra, kitágítja a látóhatárodat, rendet rak a fejedben, rugalmasságra tanít... És egy perc nyugtod sincs tőle reggeltől estig. Ez az igazság. Semmi értelme ebbe az iskolába járni. A tanárok legalábbis soha egy szóval se magyarázták meg. Első nap a gimiben: bemutatkozás, ismerkedés az iskola épületével és a tanárokkal. Afféle állatkerti séta. A tanárok mint valami védett állatfajta, amely reményeink szerint végérvényesen ki fog halni... Aztán egy-két szintfelmérő teszt, hogy kiderüljön, ki hol tart. E szívélyes fogadtatás után pedig... maga a pokol: árnyakként meg porként lebegünk benne. Leckék, előadások, feleltetések, mint még soha. Felsőben fél órát ha tanultam, sokat mondok. Utána foci bármilyen pályára emlékeztető helyen, legyen az az előszobánk vagy a házunk előtti parkoló. Legrosszabb esetben foci a PS-en. A gimi teljesen más ügy. Már elsőben is, ha át akartál menni, tanulnod kellett. Én így se sokat tanultam, mert az ember azt csinálja, amiben hisz. Márpedig soha egy tanárnak sem sikerült elhitetnie velem, hogy érdemes. Ha pedig azoknak sem sikerül, akik ennek szentelték az életüket, én minek is strapálnám magam?

Beleolvastam az Álmodozó blogjába. Bizony, a helyettes töri- meg filótanár blogot ír, és én kíváncsi vagyok a szövegére. A tanároknak nincs valódi életük az iskolán kívül. Az iskolán kívül nem léteznek. Ezért aztán látni akartam, miről ír olyasvalaki, akinek elméletileg nincs miről írnia. Egy filmről ír, amit ezredszer látott: a Holt Költők Társaságá-ról. Hogy neki is szenvedélye a tanítás, mint a főszereplőnek. Hogy ez a film ébresztette rá, mi dolga van ezen a földön. Aztán ezt a rejtélyes, de szép mondatot írta: „Leszakítani a szépséget, bárhol teremjék is, és megajándékozni vele a közelemben lévőket. Ezért vagyok a világon." Jó a szövege az Álmodozónak, azt azért meg kell hagyni. Két mondatból kiderül, hogy megértette az életét. Persze, ő harmincéves, volt ideje megérteni az életét. De akkor se tudja mindenki ilyen világosan el is mondani. Annyi idős volt, mint én, amikor megálmodta az álmát. Megpillantotta a célt, és el is érte. Én tizenhat vagyok, és nincs semmi különösebb álmom, csak amit éjjelente álmodom, de azt reggelre elfelejtem. A ká-betűs-Erika azt mondja, hogy az álmaink a reinkarnációból jönnek, az előző életünkből. Mint az a focista, aki állítólag vadkacsa volt az előző életében, és talán ez segített neki ilyen sokra vinni a fociban. A ká-betűs-Erika azt mondja, ő jázminbokor volt. Attól olyan illatos mindig. Nekem tetszik a ká-betűs-Erika illata. Szerintem én egyszer se születtem újjá. De ha választhatnék, akkor azt hiszem, nem növény lennék, hanem inkább valamilyen állat: oroszlán, tigris, skorpió... A reinkarnáció persze nehéz ügy, de túl bonyolult, most nem tudok vele foglalkozni, különben sem emlékszem, hogy milyen volt, amikor oroszlán voltam, bár a sörényem megmaradt, és az

oroszlán erejét is érzem az ereimben. Ebből gondolom, hogy oroszlán voltam, és ezért Leo a nevem. A leo latinul oroszlánt jelent, a leo rugiens pedig üvöltő oroszlánt. Mindenesetre most harmadikos vagyok, miután sikerült majdnem csont nélkül átvészelnem az első két évet. Elsőben pótvizsgáztam görögből meg matekból. Másodikban csak görögből. A görög a suliban az, ami a kajában a zöldség. Rossz ízű, és csak arra való, hogy segítse a bélműködést, azaz hogy becsinálj a feleltetés napján... A Massaroni miatt volt. A legszigorúbb tanár az egész suliban. Kutyabundát hord, mindig csakis ugyanazt. Kétféleképpen tud felöltözni: télen, ősszel meg tavasszal a kutyabundát hordja, nyáron meg... a nyári kutyabundáját. Hogy élhet így valaki? Lehet, hogy az előző életében kutya volt? Szeretek előző életeket kitalálni az embereknek, így próbálom megmagyarázni a tulajdonságaikat. Beatrice például holtbiztos, hogy csillag volt az előző életében. Több száz méterről is észreveszi az ember, ahogy csillog a haja. Ki tudja, sikerül-e megcsókolnom egy szép napon. Mellesleg nemsokára szülinapja lesz. Lehet, hogy meghív a bulijára. Ma délután elmegyek a suli elé a megállóba, hogy találkozzam vele. Beatrice vörösbor. Megrészegít: szerelmes vagyok belé. Amikor délután meccs van, semmi másra nem jut idő. Az embernek föl kell rá készülnie agyilag, rá kell hangolódnia érzelmileg. Minden mozdulat roppant jelentőségre tesz szert, és mindennek tökéletesnek kell lennie. A kedvenc pillanatom az, amikor fölhúzom a sportszárat: lassan végigsimítja a lábszáramat, mint valami harci viselet, mint a középkori lovagok lábvértje.

Ma negyedik B-sek ellen játszunk. Az úrifiúk osztálya. Muszáj véresre vernünk őket. Kalózok kontra Nagymenők. Az eredmény nem lehet kétséges. Csak a halottak száma. A lehető legtöbbet kell kinyírnunk közülük. A harmadik generációs pálya műfüve megbizsergeti minden porcikámat. Máris ott virítunk a még mindig meleg őszi napsütésben, piros mezünkön középen a halálfej, alatta a felirat: Kalózok. Itt vagyunk mindannyian: Niko, a Kócos, a Létra meg a Szivacs, aki nem is kapusnak néz ki, hanem inkább páncélozott ajtónak. A harci kedvünk is velünk van. Ez a lényeg. Amazok pattanásosak, és inkább Balfékeknek néznek ki, mint Nagymenőknek. Annyi idejük sincs, hogy ráeszméljenek, kivel állnak szemben, és máris két góllal vezetünk. Az egyiket Niko lövi be, a másikat én. A tizenhatos kalózai. Csukott szemmel, egymásnak háttal is mindig tudjuk, hol van a másik: mint két testvér. Miközben a gyilkosan pontos saroklövésem fölött ujjongok, megpillantom Silviát. Egy kupacban ülve nézik a meccset, ő meg a többi lány: a ká-betűs-Erika, Elektra, Simo, Eli, Fra meg Barbie. Beszélgetnek. Mint mindig. A lányok fütyülnek a meccsre. Egyedül Silvia tapsol meg a gólomért. Puszit dobok neki, mint a híres focisták, amikor megköszönik a biztatást a szurkolóknak. Egy napon Beatrice fog majd puszit dobni nekem. A legszebb gólomat fogom neki ajánlani, odafutok a közönséghez, hogy mindenki lássa a feliratot a trikómon: „I belong to Beatrice". Meghalt az Argentieri férje. Nem is jön vissza tanítani, úgy döntött, hogy idő előtt nyugdíjba vonul. Össze van omolva. Persze ott vannak mellette a gyerekei, de a férje volt az élete értelme, már régen nem a töri meg a filó. Az Álmodozó velünk

marad: a helyettesek tényleg szerencsétlenséget hoznak. Meghalasztják a szegény tanárnők férjeit, csak hogy munkához jussanak. Mindenesetre ott kell lennünk az Argentieri férjének a temetésén, márpedig nekem fogalmam sincs, hogy kell ilyenkor viselkedni. Nem tudom, mit vegyek föl. Silvia, az egyetlen nő, akiben stílus dolgában megbízom, azt mondja, sötét cuccokat kell fölvennem, mondjuk sötétkék pulóvert meg inget. A farmer is jó lesz, tekintve, hogy nincs más gatyám. A templomban egy csomó ember van a suliból. A padsor végében ülök le, mert azt se tudom, mikor kell fölállni, mikor lehet visszaülni. És ha szembetalálkozom a tanárnővel? Mit kell mondani ilyen helyzetben? Az, hogy részvétem - így kell mondani? -, olyan közönségesen hangzik. Jobb, ha meghúzódom a félhomályban, elvegyülök a tömegben, láthatatlan és jelentéktelen figuraként. Az a pap mondja a misét, aki a vallásórákat is tartja nekünk: Gandalf, ez a picurka ember, szinte törpe, az arca meg csupa derűs és eleven ránc, ezért hívja mindenki Gandalfnak, mint A Gyűrűk Ura mágusát. Argentieri tanárnő az első padban ül, kívül feketében, belül fehéren. Zsebkendőjével törölgeti a könnyeit. Mellette ülnek a gyerekei, egy negyven körüli férfi meg egy valamivel fiatalabb nő, egész jó bige. A tanárok gyerekei mindig titokzatosak, mert sose lehet tudni, hogy normálisak-e: tuti, hogy reggeltől estig órát tartanak nekik! Szörnyű lehet... Viszont az Argentieri sír, emiatt sajnálom. A végén - tudtam! - összetalálkozunk, ő rám néz, és úgy érzem, vár valamit. Rámosolygok. Más nem telik tőlem. Ő lesüti a tekintetét, és kifelé indul a koporsó mögött. Hát én tényleg egy kalóz vagyok. Szembejön velem egy nő, akinek meghalt a férje, és

én egyvalamire vagyok képes: mosolygok. Bűntudatom van. Talán mondhattam volna neki valamit. De bizonyos szituációkban nem tudom, hogy viselkedjek, nem tehetek róla. Otthon semmihez sincs kedvem. Szeretnék egyedül lenni, de nem bírom a fehérséget. Bekapcsolom a zenét, és fölmegyek a netre. Nikóval dumálok chaten a temetésről. Ki tudja, hol van most az Argentieri férje. Reinkarnálódott? Vagy csak hamu? Szenved? Remélem, nem szenved, mert annyit szenvedett már így is. Niko azt mondja, nem tudja. Azt gondolja, valami van utána is. De ahhoz semmi kedve, hogy légy alakjában szülessen újra. Miért pont légy? Azt mondja, azért, mert odahaza folyton azt mondják rá, hogy idegesítő, mint egy légy. Erről jut eszembe, illetve nem egészen erről jut eszembe: el ne felejtsem Beatrice szülinapját. Sőt mindjárt küldök is neki egy SMS-t: „Szia, Beatrice. Leo vagyok, az őrült hajú srác a 3. D-ből. Nemsokára szülinapod lesz, szervezel valamit? Üdv, Leo §:-)" Nem válaszol. Ez rosszulesik. Megvolt a napi pofára esésem. Ki tudja, mit gondol most rólam Beatrice. A szokásos balfék, aki SMS-ben próbálkozik. A csönd úgy furakodik be a szívembe, mint egy szobafestő, aki fehérre akarja festeni a szívem falait, hogy eltüntesse Beatrice nevét, és egyforma fehér réteggel borítson be mindent. A mobilom némasága a fájdalom, a félelem, a magány harapófogójába szorítja a zsigereimet... Előbb a temetés, most meg Beatrice... Két fehér vasredőny csukódik le az orrom előtt, a csörgő-csattogó fehérségre

ráadásul ez van odaírva: „Vigyázz, autókijárat!" Zárva a kapu, és el is kell állnod innen. Jobb, ha elfelejted. Mégis hogyan? Fölhívom Silviát. Két órán át beszélünk. Tudja, hogy csak arra volt szükségem, hogy legyen velem valaki, és meg is mondja. Röptükben kapja el a gondolataimat, akkor is, ha mellébeszélek. Silvia tutira angyal volt az előző életében. Mindent röptében lát át, mint állítólag az angyalok, máskülönben nem volna szükségük szárnyakra. Legalábbis így magyarázza az Apáca (Anna, az egyik osztálytársunk, aki nagyon vallásos): „Mindenki mellett ott van az őrangyala. Csak beszélned kell a problémáidról, és ők röptében megértik mindennek az okát." Én ezt nem hiszem. Azt viszont igen, hogy Silvia az őrangyalom. Megkönnyebbülök. Felhúzta a két vasredőnyt. Jó éjt kívánunk egymásnak, és én megnyugodva alszom el, mert vele mindig beszélhetek. Reméljük, hogy Silvia mindig itt lesz velem, akkor is, ha nagyok leszünk. De Beatricébe vagyok szerelmes. Elalvás előtt megnézem a mobilomat. Üzenet! Beatrice válasza lesz, megmenekültem. „Ha nem tudsz elaludni, csak hívj. S." Mit nem adnék érte, ha az S helyett egy B volna... Adjatok egy motort, akár csak egy ócska robogót, és én kifordítom sarkaiból a világot. Igen, mert amikor elmész a sulihoz, és ott találod Beatricét a barátaival, annál jobb dolog nincs is. Megállni nincs bátorságom, hátha mindenki előtt odaszól, hogy nem kíváncsi a balfék üzeneteimre. Így aztán csak elrobogok előtte, a sisak alól kilógó hajam lobog a szélben, és egy pillantást dobok felé Cupido nyila gyanánt. Ez a pillantás csak neki szól. Ennyi is elég hozzá, hogy egészen feldobódjak. Igen, mert ha ez sincs, akkor a pornóoldalakon kötök ki, és magamhoz nyúlok. Csakhogy utána még jobban

depresszióba esem, kénytelen vagyok fölhívni Silviát, és mellébeszélni, mert az igazat mégsem mondhatom meg neki. Kinek is mondhatná el az ember az ilyesmit? Még szerencse, hogy a vörös fényű csillag hátrafordult, és rám nézett. Tudja, hogy én küldtem az üzenetet, és a pillantása megerősíti, hogy van értelme a létezésemnek. Megmenekültem! Úgy repülök az utcákon a dugóban veszteglő milliónyi autó közt, mintha ott sem lennének. A világ összes levegője az arcomat simogatja, és én úgy iszom a levegőt, mintha maga a szabadság volna. Énekelek: „Te vagy az első gondolat, amire reggel fölébredek", és mire tényleg fölébredek, besötétedett. Céltalanul röpködtem a repülő szőnyegemen, és észre sem vettem az idő múlását. Amikor az ember szerelmes, az idő nem létezhet. Az anyám viszont létezik, ő nem szerelmes Beatricébe, és tiszta pipa, amiért nem tudja, hová lettem. Nem tehetek róla, a szerelem az oka. Ilyenek a vörös pillanatok az életben. Nem hordanak órát. Mégis hol jár az eszed? A felnőttek nem is emlékeznek rá, hogy milyen az, amikor az ember szerelmes. Mi értelme van elmagyarázni valamit valakinek, aki nem emlékszik rá? Mi értelme van a vörös színt magyarázni egy vaknak? Anya nem ért semmit, ráadásul azt akarja, hogy mindennap én hordjam pisilni Terminátort. Terminátor a nyugdíjas tacskónk. Eszik, csúszkál a másfél méter hosszú hasán, és egymillió litert pisil. Én csak olyankor viszem le ömleszteni, amikor nincs kedvem leckét írni, ezért akár kétórás pisilést is engedélyezek neki, és kutyasétáltatás ürügyén a kirakatokat meg a csajokat nézegetem. Vajon miért vesznek kutyát az emberek? Talán hogy munkát adjanak a filippínó bejárónőknek, akik aztán pisilni hordják a kutyát. A

park tele van kutyát sétáltató filippínó bejárónőkkel. Ahol pedig nincs filippínó bejárónő, ott kin csattan az ostor? Rajtam. Az állatok mindenesetre csak statiszták. Terminátor csak pisilni tud, és kész: kutya egy élet. Nem tudok elaludni. Szerelmes vagyok, és ilyenkor az a minimum, hogy álmatlan az ember. A legfeketébb éjszaka is vörös lesz. Olyan rengeteg sok gondolat kavarog a fejedben, hogy az összeset egyszerre akarnád végiggondolni, és közben majd kiugrik a szíved. Meg az is fura, hogy mindent olyan szépnek látsz. Csak éled az életedet, csupa egyforma, unalmas hétköznap követi egymást. Aztán szerelmes leszel, és ugyanaz az élet hirtelen kitágul és átváltozik. Tudod, hogy egy világban élsz Beatricével, és onnantól kezdve mit törődsz vele, ha rosszul feleltél, ha defektes lett a motorod, ha Terminátornak pisilnie kell, ha elered az eső, és nincs nálad ernyő? Nem számít, mert tudod, hogy mindez elmúlik. De a szerelem, az nem. A te vörös csillagod mindig ott ragyog. Beatrice Beatrice marad, a szerelem ott van a szívedben és nem apad, táplálja az álmaidat, és senki sem veheti el tőled, mert olyan helyen van, ahová senki sem férkőzhet be. Nem tudom jobban elmagyarázni, csak azt remélem, hogy sose múlik el. Végül ezzel a reménységgel a szívemben aludtam el. Csak Beatrice legyen, és az élet mindennap megújul. A szerelem újítja meg az életet. Milyen igaz mindez, amit most mondtam: muszáj lesz megjegyeznem. Egy csomó fontos dolgot elfelejtek, miután rájöttem. Vagyis tudom, hogy később hasznát venném, de kimegy a fejemből, mint a nagyoknak. A problémák minimum fele ebből fakad a világban. Az én

időmben ezek a problémák nem is léteztek. Hát ez az! A te idődben! Talán ha mindig fölírom valahová, amire rájövök, akkor nem felejtem el, és nem követem el többször ugyanazt a hibát. Pocsék a memóriám. A szüleim miatt van: minőségen aluli a DNS-ünk. De egyvalamit nem felejtettem el: holnap focimeccs. Nem is igaz. Van még egy dolog: Beatrice nem válaszolt az SMS-emre. Nincs reményem. Csavarjatok fehérbe, mint egy múmiát. Gandalf egy széllelbélelt alak, az embernek az az érzése, hogy bármelyik pillanatban elrepülhet, mint egy lufi, és nem érted, hogy bír szembeszállni a gimisek barbár hordáival. Ráadásul mindig mosolyog. Mindenütt teleszórta a mosolyával az iskola kőpadlóját. Ahányszor szembejön veled, mosolyog, akkor is, amikor belép a suliba, nem úgy, mint a többi tanár. Mintha nem is az övé volna a mosolya. Belép a terembe, mosolyog és hallgat. Aztán fölír a táblára egy mondatot. Mindig várjuk ezt a pillanatot. Ma bejött, és ezt írta föl: „Ahol a kincsed, ott a szíved is." Megkezdődik a szokásos játék. - Jovanotti! - Nem. - Max Pezzali? - Nem. - Elisa? - Nem. Régebbi... - Battisti? - Nem. - Megvan!

Kitárt karral üvöltöm a terem végéből, a diadalt fölvezető színpadias mozdulattal: - Dagobert bácsi! Kitör a röhögés az osztályban. Gandalf is mosolyog, hallgat. Ránk néz, aztán így szól: - Jézus Krisztus. - Mindig van valami trükk - szólok közbe -, az atya egy percig sem bír meglenni Jézus nélkül. - Szerinted ebben a ruhában járnék, ha meg tudnék lenni nélküle? - mosolyog. - De mit jelent a mondat? - Szerintetek? - Gollam például folyton azt mondogatja: „drágaszágom". Másra se gondol, ott van a szíve - magyarázza az Apáca. Általában nem beszél, de ha megszólal, csupa okos dolgot mond. - Nem tudom, ki ez a Gollam, de ha te mondod, elhiszem. Bármilyen hihetetlen, Gandalf nem ismeri Gollamot. Így folytatja: - Azt jelenti, hogy amikor az hisszük, hogy nem gondolunk semmire, valójában arra gondolunk, ami a legközelebb áll a szívünkhöz. A szeretet afféle gravitációs erő, ugyanolyan láthatatlan és egyetemes, mint a tömegvonzás. A szívünk, a szemünk, a szavaink óhatatlanul, akaratlanul is mindig ott kötnek ki, annál a valaminél, amit szeretünk, akárcsak az alma meg a gravitáció esetében. - És ha semmit nem szeretünk? - Az lehetetlen. El tudod képzelni a Földet tömegvonzás nélkül? Vagy a világűrt tömegvonzás nélkül? Örökös dodzsem volna. Az is szeret valamit, aki nem gondolná. Nem veszi észre, mégis folyton ott járnak a gondolatai. Nem az a

kérdés, hogy szeretünk-e vagy sem, hanem hogy mit szeretünk. Az emberek mindig imádnak valamit: a szépséget, az észt, a pénzt, az egészséget, Istent... - Hogy szerethetjük Istent, ha meg sem érinthetjük? - Dehogynem érintjük meg. - Hogyhogy? - A testét érintjük meg áldozáskor. - De atya, azt csak úgy mondjuk, jelképesen... - Szóval szerintetek én az életemet tettem valamire, amit csak úgy mondunk? Te mit szeretsz, Leo, mire gondolsz, amikor nem gondolsz semmire? Hallgatok, mert szégyellem hangosan kimondani a választ. Silvia úgy néz rám, mint feleléskor: vagy mondom végre a helyes választ, vagy ha nem, ő majd megsúgja. Tudom a választ, szeretném beleüvölteni a világba: Beatrice, én gravitációs erőm, súlyom, vérem, vörösöm. - Én a vörösre gondolok. Valaki fölnevet, mintha elértette volna a poént, pedig nem is volt semmiféle poén. Gandalf mindjárt tudta, hogy nem viccelek. - És milyen ez a vörös? - Mint az ő haja... A többiek úgy bámulnak rám, mintha elszívtam volna egy jointot a terembe jövet. Egyedül Silvia néz rám helyeslőn, cinkos pillantással. Gandalf a szemembe néz, sőt a szemem belsejébe. Mosolyogva mondja: - Én ugyanígy vagyok vele... - És milyen? - Mint az ő vére.

Most mi nézünk rá úgy, mintha elszívott volna egy jointot. Odamegy a táblához, és némán fölírja: „Az én szerelmem fehér is, piros is." Elölről kezdődik a játék. Mindig ez van Gandalf óráin: percről percre változik a téma, és mintha mindig készen állna az újabb mondattal, csak elő kell vennie a varázskönyvét... Ezt a mondatot senki sem ismeri. Amikor Gandalf elárulja, hogy a Bibliából való, senki nem hiszi el, így aztán hittanból is kapunk leckét: elolvasni az Énekek éneké-t. A hittanleckét úgyse csinálja meg senki. Az életben csak az számít, amire jegyet kapsz. Nincs is annál jobb, mint amikor az alábbi menetrend szerint töltjük a napot Nikóval: Könnyű ebéd a Mekiben, majd böfögőverseny hazafelé a motoron. Pihentető PS-ezés Nikóéknál: kétórányi GTA. Legalább tizenöt rendőrt szeleteltünk föl motoros fűrésszel. Úgy fölmegy tőle az emberben az adrenalin, hogy utána muszáj az ellenséges focicsapaton levezetnie a feszültséget. Semmi reményük. Felkészülés a meccsre házi doppingszerrel: Niko anyukájának titkos recept szerint készülő banánturmixáról van szó. Niko anyukája az egyik legmegveszekedettebb drukkerünk, ő lát el bennünket banándoppinggal. Aztán végre elkezdődik a meccs. Ma a Fantafoci ellen játszunk. Kemény csapat, két évvel fölöttünk járnak. Tavaly megvertük őket, éppen ezért most be vannak indulva, bosszút akarnak állni. Már a szeméből is látszik a kapitányuknak, a Vandálnak. Folyton engem néz. Nem is sejti, mi vár rá.

Ma senki nem szurkol nekünk. Talán mert holnap dogát írunk bioszból. Én előrelátó voltam: úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást a dogáról. Gyilkos erejű lapos lövésekkel melegítjük be a Szivacs berozsdásodott ujjait. A Kócos mintha le volna lassulva. De itt vagyunk mi, Niko meg én, dolgozik bennünk a banánturmix meg a GTA hatására fölgyülemlett adrenalin. A fű alig várja, hogy végigsimítsunk rajta a cipőnkkel. Az első félidőben végig null-null az állás. A Vandál egész idő alatt Nikót szekírozta. Szoros emberfogásban. Lélegzethez se jut tőle. Másképpen kellene csinálnunk valamit, de nem tudom, mit. Csak azt tudom, hogy amikor a Vandál megint rátapad Nikóra, és vérebként kapkod a bokája után, és nem hagyja se gondolkodni, se lőni, a GTA-féle adrenalin elönti Niko agyát, és hátulról nekimegy a Vandál bokájának, aki megint elvette tőle a labdát. A Vandál kétségbeesett ordítással csuklik össze. Kész csoda, ha nem tört el a lába. Ráhajol a lábfejére, rángatózik, mint Gollam. Mindenki köré gyűlik. Oda sem érek, amikor valaki orrba vágja Nikót, kétrét görnyed, tiszta vér a keze. Gondolkodás nélkül rohanni kezdek a srác felé, aki beverte Niko orrát: - Mit művelsz, bazmeg, te agyatlan? Nem emberi tekintet villan a szemében, hanem valami ördögi fény. Úgy veti rám magát, mintha rugóra járna. A lökéstől két métert repülök a levegőben, mielőtt a fenekemen landolnék. Nem kapok levegőt. - Mit mondtál rám? Érzem, ahogy a büdös lehelete fölfelé kúszik az orromban. Nincs bátorságom visszaszólni. Agyonverne. Csak ekkor lép közbe - szerencsére - a bíró, és kiállítja Nikót is, meg a forrófejű díjbirkózót is.

Niko nélkül meghal a meccs. A Vandál összeszedi magát, és féktelen dühében belövi a gólt. Egy-null a Fantafoci javára. Mire az öltözőbe érek, Niko már nincs sehol. A kijáratnál a Vandál vár rám a barbárjaival. Ennek nem lesz jó vége. - A haverodnak ma mázlija volt. Legközelebb nem jön le élve a pályáról... eriggy, vigasztald meg... köcsög! A Kalóznak és legénységének a torkára forrasztja a szót a dühödt barbárok hordájától elszenvedett vereség és megaláztatás. Niko egy-egy fekete karikával a szeme alatt jött ma suliba. A fiú, aki beverte az orrát, nem játszhat többet a bajnokságban. - Ezért még megfizet. El se tudod képzelni, amit ezért kapni fog tőlem. El se tudod képzelni... Nikónak a hangulata is olyan sötét, mint a karikák a szeme alatt. - Ugyan már, Niko, eltiltották őt a bajnokságtól. Te se bántál éppen finoman a Vandállal... Niko résre nyitott szeme villámokat szór felém. - Még igazat is adsz neki. Hogy lehetsz ilyen köcsög, mi van, otthon hagytad a töködet? - Ha nem izgágáskodsz, nem vesztettünk volna tegnap... - Szóval az én hibám... Na, menj a picsába, Leo... És hátat fordít, válaszolni sincs időm. Ez a nap is jól kezdődik. Az Álmodozó egy vékonyka kis könyvvel a kezében jött be órára. Száz oldal ha van.

- Ez a könyv megváltoztatja az ember életét - mondta. Eszembe nem jutott soha, hogy a könyvek megváltoztathatnának bármit is, nemhogy az ember életét. Csakhogy az Álmodozó egy álmodozó, muszáj neki álmodozni. De mi köze a történelemhez a könyvének? Az Álmodozó azt mondta, hogy ha meg akarjuk érteni a korszakot, amiről tanulunk, akkor bele kell élnünk magunkat a korabeli emberek érzésvilágába. És elkezdte fölolvasni Dante Alighieri egyik könyvét. Nem az Isteni színjáték-ot, mert az egy oltári dögunalom. Egy kicsike kis könyvet, ami Dante szerelmi története. Ez hihetetlen. Dante egy egész könyvet írt Beatricének. Bele volt zúgva, mint én. Az a címe a könyvnek, hogy Az új élet, pont amire én is rájöttem: hogy a szerelemtől minden új lesz. És ha én vagyok az új Dante? Ha az Álmodozónak most az egyszer igaza volt? Mindenesetre Dante pont arról írta a könyvet, hogy hogyan találkozott Beatricével, és hogyan változott meg attól kezdve az élete. Ez hihetetlen. Egy középkori fazon ugyanazt éli át, mint én! Lehet, hogy én vagyok Dante reinkarnációja? Ki tudja, mit szólna hozzá Rocca tanár úr, aki szerint az írásmódom hanyag és nyakatekert, és soha nem ad jobbat kettes-alá-alánál, ami az álcázott karók közül a legrosszabb jegy... Akkor mégse én vagyok Dante reinkarnációja! Igaz, hogy Dantét se könnyű megérteni manapság, úgyhogy lehet, hogy az én írásomat is azért nehéz megérteni, mert Dantéhoz méltó jövő vár rám... Lehet, hogy nem vagyok egy Dante, de Beatrice akkor is Beatrice, és én sem tudom megállni, hogy ne gondoljak rá és ne beszéljek róla, mint ahogy Dante írja: „Szeretnék hölgyemről beszélni néktek. / Nem mintha

tudnám, hogy szóm véget érhet, / hanem, hogy enyhülést találjon elmém." Danténak mindig igaza van! Muszáj lesz elolvasnom a könyvét, ki is másolhatnék belőle egypár verset Beatricének, és elküldhetném neki. Sőt elküldök neki SMS-ben egy híres részt a könyvből. Erre tuti válaszol. Nem fogok leégni vele. Ebből látni fogja, hogy komolyan gondolom a dolgot, mint Dante. Nem hátrálhatok meg, egy meghátráló oroszlán nem is oroszlán. Egy megfutamodó kalóz nem is kalóz. Meg fogja érteni, mert ezeket a dolgokat ő tavaly tanulta, vagy ha nem emlékszik, akkor majd visszakérdez... Beatrice idén negyedikes. Nagyon jól tanul. Elküldöm az üzenetet: „Incipit Vita Nova..." Nem semmi, így, latinul, irtóra elegáns. A T9 nem tud latinul, de Beatrice érteni fogja. Csak egyvalami idegesít. Az Álmodozó mindenki véleménye szerint kezd határozottan kifelé mászni a balfék-mesemondó-pechláda skatulyából. Az én véleményem szerint is, sajna, és ezt nem bírom elviselni... ki kell találnom valamit, hogy nevetségessé tegyem. Meg kell találnom a gyönge pontját, és ott kell rászabadítanom a Kalóz támadását... A T9, a huszonegyedik század találmánya. Egy csomó időt megspórolsz vele, és még szórakoztató is, mert miközben írsz lefele egy szót, a T9 egy másikat ajánl helyette, néha pont az eredeti ellentétét. Ha például azt írom, hogy „Sorry", azt javasolja a helyébe, hogy „rossz". Érdekes egybeesés, mert tényleg rosszulesik bocsánatot kérnem, mindig elfog ilyenkor a félelem. Jópofa dolog a T9. Ki tudja, vajon Danténak volt-e valami T9-szerűsége, ami segített neki megírni azt a rengeteg verset.

Néha csak pislog az ember, hogy egyesek honnan szedik mindazt, amit tudnak. Így születnek? Én még semmiben nem vagyok nagymenő, de azért bizakodom. Az angoltanárunk azt mondja rám: van esze, csak lusta használni. Ez az: a képességeim megvannak, csak még nem szántam el magam, hogy komolyan foglalkozzak valamivel. Lehet, hogy Dante vagyok, lehet, hogy Michelangelo, Einstein, Jovanotti vagy Eminem, még nem tudom. Meg kell próbálnom rájönni. Az Álmodozó szerint meg kell keresnem az álmomat, és tervvé kell átdolgoznom. Muszáj lesz tőle megkérdeznem, hogy találhat rá az ember az álmára. Meg is kérdezném, csak cikinek találom, és igazat is adnék neki... különben meg nem hiszem, hogy az embernek már tizenhat évesen feltétlenül tudnia kellene, mi az álma. Akár így, akár úgy, holtbiztos, hogy az én álmomban Beatrice is benne van. Erről jut eszembe, hogy nem válaszolt az üzenetemre. Rosszulesik a dolog. Reméltem, hogy legalább Dante hatással lesz rá. Összeszorul a gyomrom, és elfehéredik a szívem. Mintha maga Beatrice próbálna eltüntetni engem fehér hibajavító festékkel a föld színéről. Úgy érzem magam, mintha hiba volnék, egy helyesírási hiba. Kettős mássalhangzó ott, ahová csak szimpla kellene, hosszú í a rövid helyett. Egy ecsetvonás a javítófestékkel, és eltűnök, mint a helyesírási hibák. Újra fehér a lap, tiszta, senki nem látja a fehér festék alatt rejtőző fájdalmat. A vers csak rímekbe szedett maszlag. Dante meg tehet egy szívességet! Beatricének vörös a haja. Beatricének zöld a szeme. Beatricének... Délutánonként ott marad a suli előtt beszélgetni a barátaival. Beatrice nem jár senkivel. Tavaly voltam a

szülinapján. Csodálatos volt. Egész idő alatt folyton elbújtam valaki vagy valami mögé, hogy zavartalanul bámulhassam, hogy emlékezetembe véshessem minden mozdulatát. Videokamerává változtattam az agyamat, hogy a szívem bármelyik percben újra és újra levetíthesse magának a világon valaha forgatott legszebb filmet. Nem is tudom, honnan volt annyi bátorságom, hogy elkérjem a számát. Nem is volt... Silvia adta meg - ők ketten ugyanis jóban vannak - a nyári szünet után. De nem hiszem, hogy az orrára kötötte, hogy aztán megadta nekem is. Talán ezért nem válaszol. Talán nem is tudja, kitől érkeznek az üzenetek. „Vörös" név alatt mentettem el a számát a telefonomban. Vörös csillag: nap, rubin, cseresznye. Azért válaszolhatna, legalább kíváncsiságból. Ki is mondta, hogy oroszlán volt az előző életében? Azért sem adom fel. Elrejtőzöm az erdőben, és a megfelelő pillanatban előugrom a sűrűből, becserkészem és egy tisztásra terelem a zsákmányomat, ahonnan esélye sincs elmenekülni, így fogom becserkészni Beatricét. Szemtől szembe találja magát velem, és csak engem választhat. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Én tudom. Ő nem. Nem tudja, hogy szeret. Még nem. Ma beszéltem Terminátorral. Igen, mert amikor fontos problémákat kell megoldanom, úgyis tudom, hogy a nagyoknak kár is szóba hoznom. Vagy végig se hallgatnak, vagy azt mondják: ne törődj vele, majd elmúlik. Nem gondolod, hogy esetleg pont azért akarom megbeszélni veled, mert nem múlik el? Vagy pedig rávágják a varázsigéjüket: egy napon. Egy napon majd megérted, egy napon, amikor

gyerekeid lesznek, majd megérted, egy napon te is dolgozni fogsz, és akkor majd megérted. Abban az egyben bízom, hogy soha nem jön el az a nap, mert akkor minden egyszerre fog a nyakamba szakadni: az érettségi, a munka, a gyerekek... szerintem semmi értelme, hogy az ember csak akkor érti meg a dolgokat, ha mindez a sok ménkűcsapás egyszerre éri. Nem lehetne elkezdeni már most, szépen lassan? Minek megvárni azt az elátkozott napot? Ma. Ma akarom megérteni, nem egy napon. Ma. Most. De nem: azon a napon majd jól megnézheted magad, akkor már késő lesz, pedig te szerettél volna időben felkészülni, csak éppen nem találtál senkit, aki méltóztatott volna válaszolni. Csak olyan felnőttet találtál, aki úgy vetítette előre azt a napot, mintha halált meg pusztulást jövendölne... A tanárokról aztán már nem is szólva. Ha valami komoly dolgot próbálsz kérdezni, rávágják: most nem, ami azt jelenti: soha. A rosszat, azt rögtön megmondják: jegyeket, feleltetést, beírást, leckét... A jó dolgokat bezzeg nem kötik az orrodra, máskülönben - ahogy ők mondják - elpihensz a babérjaidon, pedig nem hiszem, hogy olyan kényelmesek volnának. Egyéb közös témánk nincs is. A szüleim? Na, azt már nem. A puszta gondolat is tisztára ciki. Úgy látszik, ők sose voltak annyi idősek, mint én. Különben is apa mindig holtfáradtan jön haza a munkából, és a meccset akarja nézni. Anya? Az tényleg ciki. Az én koromban mégse beszélhetek meg mindent anyucival! Tanárok kizárva, szülők kipipálva, Niko nem szól hozzám a Fantafoci-meccs óta. Ki marad? Terminátor. Ő legalább szó nélkül meghallgat, főleg, ha utána adok neki a rántottmacska-ízű kekszéből.

- Tudod, Terminátor, mióta erről az álomdologról beszélt nekünk az Álmodozó, újra meg újra eszembe jut, mint amikor viszket valamid, csak mélyebben. Te mire vágyakoztál, Terminátor, mi akartál lenni nagykorodban? Te csak kutya lehetsz, kutya módjára eszel, alszol, pisilsz, és kutyaként döglesz is meg. De én nem. Nekem nagyra törő vágyaim vannak. Egy nagy álmom. Hogy mi az, még nem tudom, de szívesen álmodom róla, hogy egyszer majd lesz egy álmom. Csöndben fekszem az ágyon, és az álmomról álmodozom. Nem csinálok semmi mást. Sorra veszem az álmokat, és fontolgatom, melyik hogy tetszik. Alkotok valami maradandót? Csak az álmok maradandók. Terminátor rángatja a pórázt, ő sem képes koncentrálni. Ki tudja, mit akar. Sétálunk tovább. - Ne szakíts félbe! Az álmok klassz dolgok. Szeretem őket. De hogy találjak rá az álmomra, Terminátor? Te készen találtad a tiédet. De én nem vagyok kutya. Az Álmodozónak elég volt a mesemondó nagypapája meg egy film. Talán többet kéne moziba járnom, mivel nagypapám nincs, a nagymamámnak meg kiabálni kell, ha mondani akarok neki valamit, különben se bírom a szagát, folyton tüsszentenem kell az öregségszagától. Vagy talán több könyvet kellene olvasnom. Az Álmodozó azt mondja, hogy az álmaink azokban a dolgokban rejtőznek, amik igazán közel állnak hozzánk, amiket szeretünk: egy szép helyen, egy könyvben, egy filmben, egy képben... az álmainkat a szépség nagy alkotóitól kapjuk kölcsön. Ezt mondja az Álmodozó. Hogy mit jelent, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy tetszik. Meg kell próbálnom. Tanácsot kell kérnem, bár nem akarom túlságosan belelovalni magam, mert én két lábbal állok a földön. Az élet álmok

nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, a lehetetlen álmokkal teli élet viszont olyan, mint a művirágokkal teli kert... neked mi a véleményed, Terminátor? Terminátor válaszképpen lecövekel egy oszlop előtt, és pisil. A pisilése egyenesen arányos az eszmefuttatásaim időtartamával. - Kösz, Terminátor, egyedül te értesz meg... Beatrice biztos beteg. Egy csomóan influenzásak, én bezzeg egyszer se kapom el... Két napja nem látom Beatricét. Hajának vörös fénye nélkül üresebbnek érzem a napokat. Fehérnek, mint amikor nem süt a nap. Silviával megyek haza. Elviszem a motoromon, ő meg folyton azt hajtogatja, hogy lassítsak. Ezek a nők. Sokáig dumálunk, és én megkérdezem, neki van-e olyan álma, mint amiről az Álmodozó magyarázott. Elmesélem, hogy Nikónak van egy konkrét álma. Azt mondja, az apja nyomdokaiba szeretne lépni. Fogorvos az apja. Nikóék gazdagok. Fogorvosit fog végezni, és az apja rendelőjében fog dolgozni. Azt mondja, ez az álma. De szerintem ez nem igazi álom. Mert mindent előre lehet tudni. Az álomban viszont - ha jól értem kell lennie valami titokzatosnak, amit még föl kell fedezni. Niko viszont mindent tud. Nekem még nincs konkrét álmom, de pont ez a jó. Annyira nem tudok róla semmit, hogy ha csak rágondolok, lázba jövök. Silviának is van egy álma. Festőművész akar lenni. Silvia nagyon jól fest, ez a kedvenc hobbija. Egyszer kaptam tőle ajándékba egy képet. Híres képeket másol. Szép kép, egy nőt ábrázol, aki fehér napernyőt tart. Ez egy különleges kép, mert a nő ruhája, az arca, az egész alak olyan légies, hogy alig lehet megkülönböztetni a rásütő napfénytől. Mintha maga a nő

is abból a fényből volna, amitől az ernyő alatt keres védelmet. Ez az egyetlen eset, hogy nem találom félelmetesnek a fehéret. Ezen a képen Silvia kibabrált a fehérrel. Tetszik. Legalább tizenöt halálos balesetet úszunk meg szárazon - muszáj lesz megcsináltatnom a féket -, mire odaérünk Silviáékhoz. - A szüleim ellenzik. Azt mondják, csak hobbi lehet, a jövőm nem szólhat erről, ez egy nehéz pálya, csak nagyon kevesen futnak be, akinek viszont nem sikerül, annak könnyen felkopik az álla. A szülők csak arra jók, hogy megtanítsanak félni mindattól, amitől egyébként nem félnél. Ők félnek. Én viszont örülök, hogy Silviának ez az álma. Csillog a szeme, amikor beszél róla, mint ahogy az Álmodozónak csillog a szeme, amikor magyaráz. Ahogy Nagy Sándor, Dante, Michelangelo szeme csillogott... csupa vérvörös, eleven tekintet... Szerintem jó álmot talált Silvia. Megkérem, hogy nézze a szememet, és szóljon, amikor csillog, talán így rájövök, mi az én álmom, miközben beszélek valamiről, mert lehet, hogy észre sem veszem, amilyen szétszórt vagyok. - Szólok, ha látom, hogy megcsillan az álmod a szemedben. Megkérem, hogy fessen nekem még egy képet. Igent mond. Fény gyúl a szemében, és én úgy érzem, hogy a tekintete a bőrömet melengeti. Csillog a kék szeme. Az álma. Nekem még nincs meg az álmom, de érzem, hogy hamarosan rám talál. Hogy honnan tudom? A szemem alatti karikákról. Igen, táskák vannak a szemem alatt, ott tartom az álmaimat. Amikor majd rátalálok az igazi álomra, kiürítem a táskákat, és megkönnyebbülten fog csillogni a szemem. Gázt adok, és úgy érzem, fék nélkül, álmok nélkül repülök a mélykék láthatáron...

Beatrice még mindig nem jött suliba. A megállóban sincs délutánonként. Üresek a napjaim. Fehérek, mint Dante napjai attól fogva, hogy nem láthatta többé Beatricét. Nincs mit mondanom, mert ha szerelem nincs, elfogynak a szavak. Fehérek lesznek a lapok, nincs tinta az életben. Végre beszéltem az Álmodozóval. - Tanár úr, hogy találja meg az álmát az ember? De komolyan tessék válaszolni. - Keresd. - De hogyan? - Tedd föl a megfelelő kérdéseket. - Ezt hogy érti? -Olvass, figyelj, érdeklődj... légy lelkes, szenvedélyes, alapos. Ha valami izgalmassal, valami lelkesítővel találkozol, mindig tedd föl a kérdést: miért tetszik? Így találod meg a választ az álmodra. Nem a szavunk számít, hanem a szívünk. Ezt mondta az Álmodozó. Hogy bizonyos dolgok honnan jutnak az eszébe, azt csak ő tudja. Meg kell keresnem azt, ami közel áll a szívemhez. De csak úgy találhatom meg, ha időt és energiát feccölök bele, és ez nem hangzik valami jól... Megpróbálom követni az Álmodozó módszerét. Abból kell kiindulnom, amit tudok. Közel áll a szívemhez a zene. Közel áll a szívemhez Niko. Közel áll a szívemhez Beatrice, közel áll a szívemhez Silvia, a motorom, az álmom, amit még nem is

ismerek. Közel áll a szívemhez apa és anya, amikor nem szekálnak. Közel áll a szívemhez... talán ennyi... Ez túl kevés, több kell. Meg kell keresnem a szívemhez közel álló összes dolgot, és mindegyikről föl kell tennem a megfelelő kérdést. Kérdés: miért áll közel a szívemhez Silvia? Válasz: bírom őt, szeretném, ha valóra válthatná az álmát, ha vele vagyok, nyugalom önt el, mint régen, amikor anya kézen fogott a tömegben az áruházban. Niko miért? Mert jól érzem magam vele. Neki nem kell semmit megmagyaráznom. Nem ítél meg. Mellesleg muszáj csinálnom valamit, ez így nem mehet tovább, hogy nem szólunk egymáshoz, nemsokára itt a következő meccs, márpedig ha mi ketten nem játszunk össze, hajótörés vár a Kalózokra... Aztán a zenémet kérdeztem ki, és azt felelte, hogy szabadnak érzem tőle magam. Megkérdeztem a fék nélküli motoromat is, és ugyanez volt a válasz. Pár darabja már megvan a kirakójátéknak: közel áll a szívemhez a többiek szeretete, közel áll a szívemhez a szabadság. Ezek az alkotórészei az álmomnak. Legalább ennyit megtaláltam. Persze még kevés. Miért áll közel a szívemhez Beatrice? Ez már keményebb dió. Egyelőre nem találtam meg a választ. Van benne valami titokzatos. Valami plusz, amit nem értek. Vörös ez a titok, mint a felkelő nap vörösének titka: a hajnal előtt még sötétebbre festi az éjszakát. Ő az álmom, és kész, ezért nincs rá magyarázat. Ki tud így aludni? Megnézek egy horrorfilmet. Ki tud így aludni? Fehér éjszakák a négyzeten. Ez volt az egyetlen göröglecke, amit szerettem. A fordításokból ki kellett írnunk a füzetbe néhány görög szónak a jelentését, és keresni hozzájuk egy-egy olasz szót, ami segít

megjegyezni a görög eredetit. Így tanultam meg jó alaposan két szót. Leukosz: fehér. Ebből van az olasz luce, fény szó. Aima: vér. Ebből származnak a vérrel kapcsolatos hemo-előtagú szavak. Ha ezt a két félelmetes szót összerakjuk, egy még félelmetesebb jön ki: leukémia. így hívják a vérrákot. Görög eredetű szó (minden betegség neve a görögből jön), és azt jelenti: fehér vér. Tudtam én, hogy a fehérrel nem stimmel valami. Hogy lehet fehér a vér? A vér vörös, és kész. A könny meg sós, és kész. Könnyes szemmel mondta Silvia: - Beatrice leukémiás. Az ő könnye az enyém lett. Szóval ezért nem jött suliba. Ezért tűnt el. Mint az Argentieri férje. Sőt annál is rosszabb: vérrák. Leukémia. Viszont talán gyógyítható. Beatrice nélkül nekem végem, az én vérem is kifehéredik. Ez az álomdolog egy orbitális átverés. Tudtam. Mindig is sejtettem. Mert a végén úgyis fájni fog, és onnantól semmi értelme az egésznek. Az ember csak épít meg épít meg épít, aztán valaki vagy valami lerombol mindent. Akkor meg mire volt jó? Az álmomnak része volt Beatrice, Beatrice volt az álom titokzatos része. Ő volt a titok nyitja. Erre most jön ez az izé, és el akarja őt szakítani tőlem. Ha ő eltűnik, eltűnik az álom is. És a legsötétebb sötétségben marad az éjszaka, mert nem jön el a hajnal.

Miért is kell léteznie egy ilyen kibaszott betegségnek, amitől fehér lesz az ember vére? Hazug vagy, Álmodozó, méghozzá a legrosszabb fajtából, azok közül, akik hisznek is a hazugságaikban! Holnap összevagdosom a lúzer biciklidnek a kerekeit. Most éhes vagyok. SMS: „Niko, beszélnem kell veled." Délután a Mekiben: a Tejútrendszer legcsüggesztőbb dolga. Csak a mekiszag van bent ilyenkor, meg felsős taknyosok. De nem érdekel, most ezzel is kibékülök. Soha nem beszéltem Nikónak Beatricéről. Mindig titokban tartottam Beatricét. Magányos szigetem, titkos menedékem volt a Karib-tenger kristálytiszta vizén. Nikóval bigékről meg jó csajokról dumálunk... Beatrice nem bige, és hiába jó csaj, ebbe a kategóriába se tartozik bele. A „röntgenesek" közé se sorolható, akiknek a méreteit meg a legjobb testrészeit szoktuk kidumálni... Nem, Beatricéhez nem szabad hozzáérni, még szavakkal sem. Most sem beszélek róla, magamba fojtom minden dühömet és fájdalmamat. Niko megérkezik, unott pofával leül. - Na, mi van? - Hagyjuk ezt a hülyeséget, jó? A Kalózok nem veszekszenek, mint az óvodások... Niko másra se várt. Elmosolyodik, látom, hogy olvadozik a boldogságtól. Hátba vág: -Jó nagy marhák vagyunk... - Beszélj a saját nevedben, jó? Röhögünk. Iszogatjuk az óriás kólánkat, Niko a böfögési tudományát fitogtatja, és dumálunk. Dumálunk. Pontosan ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Erre is csak az igaz barátok képesek.

- Muszáj egyet zenélnünk, rég tomboltunk. - Hát igen. Meg a következő meccsre is föl kell készülnünk. - Ki ellen játszunk? - A mamlasz harmadik Á-sok ellen. - Az X-Men? - Aha. - Gyerekjáték... - Niko! Rám néz. - Te félsz a haláltól? - Hogy jön ide a halál, bazmeg, amikor kólával a kezedben ülsz a Mekiben? Te tisztára meg vagy hülyülve, Leo. Szerintem a hajad miatt van, le kéne vágatnod. Nem kap tőle elég levegőt az agyad... Fölröhögök, pedig legszívesebben bőgnék. - Hányszor kell még elmondanom? Utánozom Niko bádoghangját: - Nem szabad a fehérre gondolnod! - Menjünk be csajozni a városba! - Nem lehet, haza kell mennem... tanulni... Niko nevet. Én úgy teszek, mintha nevetnék. - Akkor holnap. - Holnap. Bedaráljuk őket. Nem könnyű gyöngének lenni. Silviától megtudtam, hogy Beatrice kórházban van. Bizonyos dolgokat csak Silviának van joga közölni velem. Beatricének vérre van szüksége. Vérátömlesztésre, a saját vércsoportjából. Szembe kell szállni a fehér vérrel, hátha

tiszta, új, vörös vér termelődik helyette. Szembe kell szállni a fehér vérrel, hátha Beatrice megmenekül. Nem tudom, melyik az ő vércsoportja, de azt tudom, hogy nekem annyi rengeteg vörös vérem van, hogy mindet odaadnám, csak olyan vörös legyen tőle a vére, mint a haja. A vérvörös haja. Repülök a motoromon, senkinek nem szólok egy árva szót se. Minden fehér lett: az út, az ég, az emberek arca, a kórház homlokzata. Bemegyek, az orromat megcsapja a fertőtlenítő szaga, a fogorvos jut róla eszembe. A szobáját keresem. Nem kérdezem meg senkitől, merre van, mert a szívemben lévő iránytű mindig ugyanabba az irányba mutat: Beatrice felé. A harmadik próbálkozásra meg is találom. Az ajtóból kukucskálok: alszik. Mint egy alvó királylány. Egy vörös hajú néni van vele. Az anyukája lehet. Neki is csukva a szeme. Nem merek közelebb menni. Félek. Azt se tudom, mit kell ilyenkor mondani. Silvia talán tudná, mi a teendő, de nem hívhatom föl minden percben... Aztán eszembe jut az álom, hogy az én álmom Beatrice. Lemegyek a felvételi irodába, és közlöm, azért jöttem, hogy odaadjam az én vörös véremet Beatricének az ő fehér vére helyett. Az ügyeletes nővér furcsán néz rám. - Ide figyelj, mi nem érünk rá szórakozni. Dühösen nézek rá: - Én se. Látja, hogy komolyan beszélek. - Hány éves vagy? - kérdezi kelletlenül. Mire én kelletlenül: - Tizenhat. Azt mondja, kiskorúaknak szülői engedély kell. Nem semmi! Az ember a vérét akarja adni valakinek, aki beteg, és engedélyt kell rá kérnie. Az ember egy álmot akar szőni, vagy meg akarja védelmezni az álmát, és engedélyt kell rá kérnie. Ilyen egy világot, bazmeg! Biztatnak, hogy álmodj, aztán alig

kezdenél hozzá, máris az utadat állják. Irigykednek. És akkor azzal jönnek, hogy engedélyt kell rá kérned, csak akkor nem, ha nagykorú vagy. Hazamentem. Úgy éreztem magam, mint aki fehér tengeren hánykolódik: sehol egy kikötő, sehol egy móló. Egy lépéssel se jutottam előbbre. Nem beszéltem Beatricével, és vért se adtam neki. Fölhívom Silviát, máskülönben nem lesz jó vége. - Hogy vagy? - kérdezem. - Megvagyok, és te? - Pocsékul. Nem engedték, hogy vért adjak Beatricének. - Hogyhogy? - Kiskorúaknak engedély kell. - Szerintem igazuk van, veszélyes is lehet... - A szerelemben minden lehetséges! Nincs szükség holmi engedélyekre! - Hát igen... - mondja Silvia, és elhallgat. - Mi van? Olyan fura vagy ma... Gépiesen elismétli az utolsó előtti mondatomat, mintha nem is figyelne rám: - A szerelemben minden lehetséges... Képtelen vagyok bármire is koncentrálni. Az álmom úgy omlik össze, mint a homokvár, amikor jön a dagály. Pár centi vastag romkupac marad belőle. Fehér lett az álmom, mert Beatrice rákos. Az Álmodozó azt mondja, a megfelelő kérdéseket föltéve közelebb jutok az álmomhoz. Na, akkor lássuk ezt a kibaszott leukémiát! Mi a fészkes fenének áll közénk? Miért akar tönkretenni egy életet, ami még csak most kezdődne el igazán? Nincs semmiféle válasz erre a kérdésre. Csak. Akkor viszont kár is álmodni. Vagy legalábbis jobban

teszi az ember, ha nem álmodozik, mert csak fájdalmat okoz magának. Inkább úgy kell álmodni, mint Niko, olyan tuti biztos, boltban kapható álmokat. Megyek, veszek magamnak egy új cipőt, Dreams a márkája, legalább a földbe tiprom az álmaimat. Én két lábbal járok a földön, és lábbal tiprom az álmaimat. Az Álmodozó azt mondja, a vágyak a csillagokkal vannak összefüggésben. Latinul: desidera, amiből a sidera a csillagokat jelenti. Tiszta humbug. Az ember nem a vágyakozástól lát csillagokat, hanem a fájdalomtól. - Hol a francban vagy? Niko hangja mennydörög a telefonból, fölébreszt a kómából. A másodperc töredéke alatt rájövök, hogy öt óra van, fél óra múlva kezdődik a meccs az X-Men ellen. - Össze kellett pakolnom a szobámban, különben anya nem engedett volna el... Niko egy percig se hiszi el, amit mondok. - Húzd a beled, vissza kell szereznünk a csoportelsőséget. .. Letette. Életemben először feledkezem meg egy meccsről. Én nem tudom, mi történik velem. Biztos beteg vagyok. Megmérem a lázamat, de sehol semmi. Együtt üvöltöm a Kalózokkal, mint minden meccs előtt: - Vesszen a bálna! Hét-kettőre alázzuk az X-Men csapatát, én három gólt lövök. De valahogy nem tudok szívből ujjongani. Én látom a fehér bálnát. Óriási. Félek, hogy tényleg fölfal. Az Álmodozó ma megint meglepetés-órát tartott. Ezek a legjobb órái!

Azzal kezdi, hogy fölolvas egy részt egy könyvből, ami különösen megtetszett neki, vagy ami éppen foglalkoztatja vagy érdekli. Úgy olvassa föl, olyan csillogó szemmel, mint amikor valakit akkora öröm ér, hogy muszáj elmesélnie a szembejövő első járókelőnek. Mint amikor én önkívületben hangosan ismételgetem Beatrice nevét, vagy amikor mindenkinek el akarom mesélni, milyen jól feleltem, ami persze elég ritka... Ma a Csillagórák című könyvből olvasta föl azt az elbeszélést, amelyik három város ostromáról és kifosztásáról szól. - Róma, Alexandria, Bizánc. Három dúsgazdag, gyönyörűséges, műkincsekkel zsúfolásig tömött város. Három város, amelynek hatalmas könyvtáraiban évszázadok irodalma és tudománya gyűlt össze. Az addig élt összes ember álmaival teleírt tekercsek és kódexek, amelyekből még egyszer annyi vagy még több ember is meríthetett volna újabb álmokat. Csakhogy ezek az álmok füstbe mentek a barbárok, az arabok meg a törökök ostromának tüzében. Egyetlen lángoló mozdulatuk az élet titkait őrző többemeletnyi papírt emésztett el. Felperzselték a szellemet és a szellem szárnyait. Nem szárnyalhatott többé, nem szabadulhatott ki a történelem börtönéből, mint előtte századokon át. Égtek a könyvek lapjai, mint Bradbury nagyszerű regényében, amit tényleg el kell olvasnotok... Ezeket a szavakat mondja az Álmodozó, hogy pontosan mit jelentenek, azt nem tudom, de jól hangzanak. Igaz, erről a Bradburyről még sose hallottam. A szenvedélyes szónoklat végén az Álmodozó föltette nekünk a kérdést: - Miért? - Senki nem tudott válaszolni. Erre azt mondta, gondolkodjunk el rajta, és írjunk róla házi

dolgozatot. Az Álmodozó egy őrült. Azt hiszi, hogy képesek vagyunk ilyesmiről gondolkodni. Nekünk sokkal egyszerűbb és gyakorlatiasabb problémákkal kell foglalkoznunk. Rövid távú és hasznos dolgokkal. Honnan másold le a görögfordítást, hogyan vedd rá azt a helyes lányt, hogy járjon veled, hogyan kunyerálj pénzt feltöltőkártyára három napon belül másodszor, miután öt-hat szavas SMS-ekre költötted el az egész egyenlegedet... hát ilyesmivel. Egyáltalán nem vagyunk hozzászokva az olyan kérdésekhez, mint amiket az Álmodozó tesz föl. Bizonyos dolgokra egyszerűen nincs ráállva az agyunk. Azt se tudjuk, hol keressük a választ. Mert az ő kérdéseire nem adja ki a választ a Google, ha beírod: Róma, Alexandria, Bizánc, tűzvész, álmok, célok, könyvek... Nem jön ki semmi. Mert nincs fönt olyan szöveg az interneten, amelyikben együtt fordulnának elő ezek a teljesen össze nem illő szavak. Máshol kell keresni az összefüggést. Ezért olyan nehéz. Nem tudom, meg fogom-e írni ezt a dolgozatot. Tényleg baromi nehéz, viszont van benne valami titokzatos, mert most először fordul elő, hogy nincs honnan kimásolni a választ. Nekünk kell megtalálni. És talán még ennél is nagyobb a tét. Muszáj megpróbálnom. Utálom az Álmodozót, amiért mindig kifog rajtam, mindig fölpiszkálja a kíváncsiságomat. A tudatlanság a legkényelmesebb dolog, a világon, amit ismerek - a nappalinkban lévő kanapé után. Megpróbáltam beszélni anyámmal erről a véradásdologról meg Beatricéről. Nem érti. Azt hiszi, valami vámpírhistóriát mesélek, mostanában nagy divat az ilyesmi. Elmagyarázom. Azt mondja, majd meglátjuk, szerinte jó ötlet, de biztosan

másoknak is eszükbe jutott már. Tovább erősködöm. Kérdezd meg apádat. Ezzel a varázsszóval rázzák le az anyák a gyerekeiket, amióta a világ világ. Jó, megkérdezem. Fölhívom Nikót, és átmegyek hozzá. Nekiültem az Álmodozó házi dolgozatának, de semmi nem jutott eszembe, gondoltam, hátha a zene segít. A zenében az ember néha minden keresgélés nélkül is megtalálja a választ a kérdéseire. Ha meg mégsem, hát legalább szembetalálkozik a saját érzéseivel. Más is érezte már ugyanazt. Nem vagy egyedül. Szomorúság, magány, düh. Majdnem az összes jó nóta ezekről szól. Ezeket a számokat játszva, mintha megküzdenék ezekkel a rémekkel, főleg, amikor még néven se tudom őket nevezni. Igen ám, de amikor a zene véget ér, a dolgok akkor is megmaradnak. Persze most talán közelebbről ismered őket, de akkor se tűntek el varázsütésre. Talán be kéne rúgnom ahhoz, hogy eltűnjenek. Niko szerint a pia működik. Beatrice továbbra is beteg, és mielőtt berúgok, oda akarom neki adni a véremet, nehogy az alkohol kárt tegyen benne, mert ő olyan tiszta. Muszáj beszélnem apával. Most rögtön. Apa nem ért haza vacsorára. Olyan későn jött meg, hogy nem volt bátorságom szóba hozni a dolgot. Nem volt alkalmas a pillanat. Belém fojtotta volna a szót, márpedig én nem játszhatom el az egyetlen lehetőségemet. Még ébren vagyok, mert próbálom megírni a dogát az Álmodozónak. Soha nem izgattam magam a nehéz dolgozatok miatt. Ha nem tudom megírni, nyugisan lefekszem aludni, aztán másnap lemásolom valakiről. Nem is tudom, miért, de most valahogy nagyobb tétje van a dolognak, ami miatt muszáj belemennem a játékba. Mintha elárulnám az Álmodozót, vagy önmagamat, ha most kiszállnék.

A számítógép képernyője előtt ülök. Beírom a címbeli kérdéseket: „Miért gyújtották föl a hódítók Rómát, Alexandriát, Bizáncot? Milyen indítékok vezették a barbárokat, az arabokat, a törököket? Mi volt a közös ezekben az egymástól olyannyira különböző emberekben?" Fehérség. Semmi nem jut az eszembe. Fehér minden, mint ez a nyomorult képernyő. Fehér, mint Beatrice vére. Hívom Silviát. Nem veszi föl. Silvia mindig bekapcsolva hagyja a mobilját, hogy bármikor hívhassam őt, ha a segítségére van szükségem. Silvia az én őrangyalom. Az egyetlen különbség, hogy ő éjszaka alszik, és néha nem hallja a mobilja zizegését, mint például most. Egyedül kell megoldanom a problémát. Késő van. Odakint fekete éjszaka, a fejemben meg fehér minden. Megpróbálok fosztogató katonává változni, és fölteszem magamnak a kérdést: mi a célom a könyvek elégetésével? Róma, Alexandria, Bizánc - amiből, mint rájöttem, később Konstantinápoly, majd Isztambul lett porlepte utcáit járom, körülöttem őrült zaj meg kiabálás, és én ezrével égetem el a könyveket. Hamuvá változtatom a papírra írt álmokat, hogy megszabaduljak tőlük. Fehér füstté változtatom az álmokat. Ez a megoldás. Elhamvasztani az álmokat. Fölperzselni az álmokat: íme a titok, hogyan győzzük le végleg az ellenségeinket, hogy soha többé ne legyen erejük talpra állni és újrakezdeni. Ne álmodhassák újra a városaiknak, mások életének legszebb emlékeit, ne álmodhassanak mások szabadsággal és szeretettel teli elbeszéléseiről. Ne álmodhassanak semmiről. Ha elveszed az emberektől az álmaikat, rabszolgákká válnak. Márpedig nekem, a városokat kifosztó hódítónak csakis rabszolgákra van szükségem, hogy nyugodtan és háborítatlanul uralkodhassam. Úgyhogy tűzbe a

szavakkal. Csak fehér hamu marad az ősi álmokból. Ez a legkegyetlenebb pusztítás: megfosztani az embereket az álmaiktól. Az álmaikkal együtt kiégett emberekkel teli lágerek. Álomrabló nácik. Ha nincsenek álmaid, ellopod őket a többiektől, hogy nekik se legyenek. Irigység lángol a szívedben, és ez a láng elemészt mindent... Amikor elkészülök, ugyanolyan sötét van odakint, mint amikor hozzáfogtam az íráshoz. Az éjszaka feketeségéből loptam el a fehér képernyőt betöltő jeleket. Fölfedeztem valamit, méghozzá tanulás közben, írás közben. Ez az első eset, de nem fogok rászokni... Természetesen ki van fogyva a fekete tinta a nyomtatóból, úgyhogy kénytelen vagyok színesben kinyomtatni. Vörössel. Az Álmodozó végigmegy a padok közt, hogy ellenőrizze a leckét. Úgy látszik, mindenki megírta. Aki akarja, fölolvashatja. Mintha évszázadokkal ezelőtti por és füst gomolyogna körös-körül, pedig idebent vagyunk a teremben. Mindenki írt valamit, amire büszke, legalábbis azok, akik föl merik olvasni. Én természetesen nem vagyok köztük, hangosan fölolvasni valamit ugyanolyan ciki, mint énekelni. Kicsöngetnek. Gyorsan beadnánk a dogákat, de az Álmodozó nem kéri őket. Ez hihetetlen! Azt mondja, inkább tegyük el mi a választ, amire rátaláltunk. Tegyük el magunknak. Az Álmodozó tényleg őrült. Föladja a házi dolgozatot, aztán meg le se osztályozza. Miféle tanár az olyan, aki nem osztályoz? Azt viszont sikerült elérnie, hogy mindenki megírja a dogát. Még én is megírtam, a fekete éjszaka kellős közepén. Talán nem is feltétlenül az osztályzat miatt tanul az ember. Az Álmodozó csak ül, miközben kiürül a terem.

Mosolyog, csillog a szeme. Bízik bennünk. Hiszi, hogy képesek vagyunk klassz dolgokat véghezvinni. Lehet, hogy nem is teljesen balfék. Nem fogom hagyni, hogy a fosztogatók elégessék, elhamvasszák az álmaimat. Nem hagyom senkinek, hogy ezt tegye. Máskülönben nem fogok tudni talpra állni. Márpedig Beatricének rám van szüksége, nem egy jajgató romhalmazra. Nem szabad elfelejtenem, amire rájöttem. Nem szabad, mert borzasztó fontos, nekem pedig pocsék a memóriám. Muszáj fölírnom mindent, különben elfelejtem. Talán az egyetlen módja a memóriám megmentésének, ha író leszek. El akarom mondani Silviának. Ő az egyetlen ember, aki nem röhögne ki. Mintha a gondolataimban olvasna, odajön hozzám, belém karol, és a vállamra hajtja a fejét. - Miért kerestél tegnap? Csak ma reggel láttam, hogy hívtál. - A dogához kellett volna segítség. Silvia fölemeli a fejét, és szomorúan néz rám: - Hát persze. Mi más kellett volna. Elengedi a karomat és otthagy. Nézek utána, és az az érzésem, hogy valamit nem értek, mint amikor apa mást mond, mint amit gondol. Apropó: beszélnem kell apával, mielőtt elfelejtem... Ha van valami, amitől tutira eldobom az agyam, hát az az, amikor Nikóval „hősködünk". A hősködés azt jelenti, hogy veszélyes dolgokat művelünk, amiktől úgy fölmegy bennünk az adrenalin, hogy szinte hallom, ahogy száguldozik a vér az ereimben. Az egyik kedvenc hősködésem a vészfékezés. Padlógázzal hajtjuk a motort, és csak a legeslegutolsó pillanatban fékezünk. Az nyer, aki közelebb ér az előttünk lévő kocsihoz anélkül, hogy nekiütközne, így tettem tönkre a

fékemet. Ebben a műfajban verhetetlen vagyok, mert a legvégén Niko mindig bemajrézik, én viszont mindig egy pillanattal később fékezek, mint ahogy az életösztönöm súgja. Csak egy másodperc az egész, de ezen múlik a győzelem. Ez a titka a hősködésnek: egy másodperccel később teszed meg, amit tenned kell. Amikor megláttuk a csillogó fekete Porsche Carrerát a piros lámpánál, egymásra néztünk, és gázt adtunk. Egymás mellett száguldunk. Csak a levegő próbálja fékezni a motorunkat, de nem sok sikerrel. Csikorog a töredezett aszfalt, ahogy a kerekeink beleharapnak. Egyre közelebb kerül a Porsche hátulja, egy vonalban rohanunk, teljes gázzal. Még egyszer Nikóra pillantok, mielőtt elkezdődne a végső szakasz. Nem veszíthetek. Csupán tíz méter választ el a Porsche csillogó fekete farától, Niko fékez. Én egy szempillantásnyit várok, csak annyit, amíg kimondom: „egy". Ha most nem fékezel, halál fia vagy. De én nem fékezek: az a pillanat olyan hosszú, mint egy évszázad. Zúg a vér a fülemben. Az első kerekem finoman - mint anyuka az újszülött kisbabát - megcsókolja a Porsche sárhányóját. Niko felé fordulok, zilált sörényem a szemembe lóg, az adrenalinhullám elhomályosítja a tekintetemet. Mosolygok, mint a filmekben szoktak a párbajgyőztesek. Niko jön nekem az ezeregyedik fagyival. Fagyi nélkül nincs hősködés. - Hogy csinálod? Nekem magától rátapad a kezem a fékre. Nem tehetek róla. Nyalom a fagyimat: vanília-eper. - A félelem fehér. A bátorság vörös. Amikor meglátod a fehéret, erősen koncentrálsz a vörösre, és egyig számolsz... Niko úgy néz rám, ahogy az olyan bolondokra szokás nézni, akik azt hiszik, értelmesen beszélnek.

- Holnap meccs. Vissza kell szereznünk az első helyet. Csak győznünk kell, és reménykednünk, hogy a Vandál csapata döntetlent játszik. - A Vandál... meg fogja keserülni... Niko hátba vág, amitől az orrom a fagyimban landol. - Jól áll! Rohan előlem, én meg üldözöm, mint a fehér képű, piros orrú bohócok a cirkuszban... Apával a kórházban, ahol Beatrice fekszik. Megnézik a vércsoportomat. Ugyanaz, mint Beatricének. Biztos voltam benne, egyforma a vérünk, ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Bizonyos dolgokat megérez az ember. Beatrice élete vérségi kötelékben van az én életemmel. Megkérdezik, drogozok-e. Nem, mondom. Azért mondom, hogy nem, mert itt van apa, aki villámló tekintettel dörögné a kedvenc fenyegetését: „Az árnyékod porává zúzlak." Nem rossz köpés, meg kell hagyni. De amikor egyedül maradok a nővérkével, bevallom neki, hogy a múlt hónapban elszívtam egy füves cigit. De csak egyet, kíváncsiságból. A nővérke megnyugtat. Egy, az nem számít. De ha rendszeresen szívnék, akkor nem adhatnék vért. Akkor nem volna jó semmire a vérem. Végeztem a füves cigivel. Beatricének később is szüksége lehetne rá, úgyhogy a véremnek tökéletesnek, tisztának, kifogástalannak kell lennie. Vörösnek, mint az iránta való szerelmem. Jó sokat levesznek. Sokkal sötétebb, mint hittem. Lilásvörös és sűrű, mint a Beatrice iránt való szerelmem. A karomból kifolyó vér láttán szédülés fog el, és egy pillanatig azt hiszem, mindjárt elájulok, de aztán összeszedem magam. A vértől, akár a szerelemtől, elveszíti a fejét az ember, de erőt is ad,

hogy átlépje a korlátait... Úgy érzem, mintha az életemet adtam volna Beatricéért, félholt vagyok és sápadt, mint egy fordított vámpír: nem szívom a vért, hanem adom, hogy életben maradjak. Apa reggelizni visz. - Olyan sápadt vagy, mint a tejhab a kapucsínód tetején. Hozok neked még egy croissant-t. Milyet kérsz? - Micsoda kérdés... csokisat. Apa a pulthoz megy, és egy nutellával csurig töltött croissant-nal jön vissza. Visszaül a helyére, velem szemben, és úgy mosolyog, ahogy csak reggelente szokott. Esténként túl fáradt az egész napi munka után. - Fáj? - kérdezi a karomra nézve, ahonnan a vért vették. - Egy kicsit csíp, de minden oké. - Mesélj nekem valamit erről a lányról, mi is a neve... Angélica? Mindig mondtam, hogy emlékezőtehetség dolgában nem állunk valami fényesen a családban. - Beatrice, apa, Beatrice a neve, mint Dante szerelmének. - Ugye, ez a lány a nagy Ő? Nem akarok Beatricéről beszélni apának, ezért megkerülöm a választ. - Neked ki a nagy Ő? - Hát anyád. - Mikor jöttél rá? - Amikor először megláttam. Egy hajóúton történt, ez az utazás volt a szüleim ajándéka az érettségimre. A járása, meg ahogy félrebillentette a fejét nevetéskor, a kézmozdulata, ahogy kisimította a hosszú haját a szeméből...

Apa mintha álmodna, mintha olyasféle csöpögős filmként peregne a szeme előtt a múlt, amit én ki nem állhatok. - És aztán mi volt? - Aztán odamentem hozzá, és azt mondtam: „Kegyed is ezen a hajón utazik, kisasszony?" Csak a kérdőjelnél jöttem rá, hogy mennyire értelmetlen a kérdés, sőt meglehetősen röhejes is, mivel akkor láttuk egymást először. - Mire ő? - Elmosolyodott, körbenézett, mint aki keres valakit. „Azt hiszem, igen...", válaszolta, és elnevette magát. - És aztán mi történt? - Aztán beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk. - A te idődben mást se csináltak a fiatalok, csak beszélgettek... - Édes fiam, ne szemtelenkedj az apáddal! - És miről beszélgettetek? - A csillagokról. - A csillagokról? És figyelt is rád? - Persze, mindent tudtam a csillagokról, gimis koromban vettem az első távcsövemet, és ismertem a csillagképeket. Így aztán a csillagokról kezdtem neki mesélni, mert a hajó fedélzetén, a hűvös és kristálytiszta éjszakában távcső nélkül is látszottak a csillagok. Ő pedig a többi lánnyal ellentétben figyelt rám, és kérdezgetett is. Megáll, mintha vége volna a csöpögős film első részének. Fölrázom: - És aztán mi volt? Apa levegőt vesz, és egy szuszra felel, közben az arcát dörzsölgeti, miáltal félig-meddig elbújik a keze mögé: - Aztán neki ajándékoztam egy csillagot. - Mit csináltál?

- Igen, neki ajándékoztam az egyik csillagot, amelyik a legfényesebben világított azon a holdtalan éjszakán: a Szíriuszt. Ez az egyetlen csillag, amit a Föld bármelyik csücskéből lehet látni, ahol emberek laknak, és az egyetlen, amelyiknek a fénye holdtalan éjszakákon árnyékot vet. Megígértük egymásnak, hogy minden este fölnézünk rá, bárhol vagyunk is, és egymásra gondolunk. Elnevetem magam. Apa odaajándékozza anyának a Szíriuszt... Hátba vágom: - Milyen romantikus... ő mit szólt? - Mosolygott. - És te? - Én arra gondoltam, mit nem adnék érte, ha tényleg volna egy ilyen nő az életemben, nemcsak ott, a hajón. Apa elhallgat. Úgy látszik, nincs több mondanivalója. Az az érzésem, hogy mindjárt elpirul, de ekkor a szalvéta fedezékébe bújva letörli a croissant morzsáit a szája széléről, aztán rám néz: - Büszke vagyok rád, Leo. Kidugul a fülem, mintha mostanáig süket lettem volna. - Azt hiszem, ma kezdtél el felnőtté válni. Ma olyasvalamit tettél, amit nem mások sugalmaztak, amit nem mások döntöttek el helyetted. Te akartad. Egy szót sem szólok. Kihasználom a helyzetet: - Akarhatok akkor még egy croissant-t? Apa lemondón ingatja a fejét, és cinkosan mosolyog: - Kiköpött apja... Ezer éve nem töltöttem ennyi időt apával. „Büszke vagyok rád" - ez a nap mottója. Egyébiránt pedig: pihenés. Meg kell erősödnöm. Holtfáradt vagyok, de nagyon boldog.

Azóta sem találkoztam Beatricével. Már nincs a kórházban, hazament. Túl van az első kemoterápiás cikluson, ami egy rákellenes kezelést jelent. Biztos vagyok benne, hogy jót tesz neki. Beatrice erős lány. Amilyen fiatal és amilyen szép, muszáj meggyógyulnia. Szeretném meglátogatni, de Silvia azt mondja, senkit nem akar látni. Nagyon legyengíti és megviseli őt a betegség, nincs kedve beszélgetni. Én akkor is szeretném látni. Mindenesetre meg fogja kapni a véremet, és ez olyan, mintha egészen szorosan mellette volnék. Mintha egyek volnánk. Remélem, jót tesz majd neki a vérem. Boldog vagyok és fáradt. Ilyen a szerelem. - Mi a fenét csinálsz? Miért vagy ilyen lassú? Folyton hibázol... Holtfáradt vagyok. Nem volna szabad fociznom a véradás után. A nővér figyelmeztetett, hogy ne nagyon ugráljak. Nem mondtam, hogy játszanom kell, nem hagyhattam ki a meccset. Most bezzeg alig kapok levegőt, kettő-kettőre állunk holmi taknyos másodikosok ellen, akik az évszázad meccsét játsszák. Én botrányosan sok gólhelyzetet szúrtam el, még annál is többet, mint Iaquinta, amikor rossz napja van. - Fehér vagy, mint a Halál... A Halál egy ötödikes emo lány. Egyetlen fekete pötty van a hófehér, szinte áttetsző bőrén. Hányingerem van, és nem kapok levegőt. Muszáj megállnom a pálya szélén. Szédülök... Az arcomra szorítom a kezem és lekuporodom a földre, hátha így több vér jut az agyamba. Viszket mindenem és fázom. - Kivagyok, Niko... Niko undorral néz rám. Döntetlenül végződik a meccs.

Amikor a Kócos, a Létra meg a Szivacs bejön az öltözőbe, mind engem ócsárolnak. - A Vandál csapata vesztett. Megelőzhettük volna őket. Így meg egy hellyel mögöttük vagyunk. És mindez miért? Mert te köcsög lettél... már egy meccset se bírsz végigjátszani... - Vért adtam ma... - Pont ma jutott eszedbe? A meccs napján? Nem is válaszolok. Kimegyek az öltözőből, és hagyom, hogy a szél szárítsa meg az arcomon a düh könnyeit. Minden jó cselekedetéért megfizet az ember ezen a világon... az embereknek fogalmuk sincs a szerelemről. Csak a focival törődnek, meg se kérdezik, hogy jutott eszedbe vért adni... Beatrice megint jár suliba. Soványabb. Fehérebb. A haja rövid, vöröse fénytelenebb és fakóbb. A szeme most is ugyanolyan zöld, de mélyebben ül az arcában. Szeretnék odamenni hozzá és megmondani, ki vagyok, hogy a véremet adtam neki, és nagyon örülök, hogy újra látom, de aztán rájövök: jobb, ha egy szót se szólok. Csak rámosolygok, amikor a szünetben összetalálkozunk. Egy pillanatig rám néz, mintha megismerne, és visszamosolyog. Most nem olyan vörös a mosolya, fehérebb, mint máskor. Mégis ő az álmom középpontja. Az álmom vörös, és muszáj ugyanolyan lilásvörössé változtatnom a fehérséget, mint amilyen a karomból kifolyó vér volt. Semmi kétség. Az ő mosolya ad értelmet mindannak, amit keresek. Nem hagyom, hogy elmenj. Nem hagyom, hogy elvigyen az a fehér daganat. Akkor se, ha nekem kell megbetegednem helyetted. Nem engedem, hogy megtörténjen, mert rád sokkal nagyobb szükség van ezen a földön, mint rám. Akarom, hogy

tudd. Levélben fogom megírni, elmondani neked, hogy itt vagyok, és ha szükséged van valamire, rám bármikor számíthatsz. Amint hazaérek ma délután, megírom a levelet. Ez lesz a legszebb és legvörösebb dolog, amit az életemben eddig csináltam. Tökéletes levél lesz. Furcsa, hogy beindul az ember az álmaitól, mintha vérátömlesztést kapott volna. Mintha egy szuperhős vére csörgedezne az ereiben. Még soha nem írtam levelet, és az internetről se tölthetem le. Az interneten csupa régi cucc van. Hiába is keresném Leo levelét Beatricéhez, nekem kell megírnom először. Ez viszont tetszik: olyasmit fogok írni, amit még senki. Izgulok. Fogom a papírt meg a tollat, és hozzáfogok. Első számú probléma: nincsenek vonalak a papíron. Odaülök a számítógép elé. De amint elkezdem, máris abbahagyom, mert fehér, mint a jég, hideg. Megint előveszem a papírt, és írni kezdek, de ferdék lesznek a sorok, szakadékba zuhannak a szavak. Rémes: a tiszta fehérség miatt van. Nem küldhetek neki ilyen analfabétára valló levelet. Most mi legyen? Van egy ötletem. Kinyomtatok egy vastag fekete vonalakkal teli fehér lapot, úgy néz ki, mint apa pizsamája. Odateszem a sima fehér lap alá szamárvezetőnek. Zseniális. Vastag és erős, rejtett fekete csíkok segítségével legyőztem a fehérséget, amitől ferdék lesznek a sorok. Most már csak meg kell írnom a levelet. Ez a nehezebb része a feladatnak. Kedves Beatrice! Hogy vagy? Tegnap megint láttalak a suliban. Rád mosolyogtam, és te visszamosolyogtál, nem tudom, emlékszel-e. Az vagyok én:

Leo. Akinek olyan a haja, mint egy őrültnek. Azért írok, mert szeretnék most veled lenni. Bizonyos helyzetekben nem tudom, mit kell mondani. Úgy csináljak-e, mintha nem tudnám, hogy beteg vagy, mintha nem adtam volna vért neked, mintha nem tetszenél... hát én nem nagyon tudok színlelni. Úgyhogy már el is mondtam mindent: beteg vagy, vért adtam neked, tetszel. Most már könnyebben fog menni az írás, hogy kimondtam a lényeget. Azt, amit muszáj kimondani, mert máskülönben csak színlel az ember, és az olyan rossz érzés. Én őszinte akarok lenni hozzád, mert benne vagy az álmomban. Ahogy a tanárunk mondja, az Álmodozó. Illetve nem ez a pontos neve, csak így neveztük el azt a tanárt, aki az Argentierit helyettesíti, mert folyton az álmokról magyaráz. Én ugyanis meg akarom találni az álmomat. Az a titka, hogy a megfelelő kérdéseket kell föltenni. Azokkal az emberekkel meg dolgokkal kapcsolatban, amik közel állnak a szívedhez, és utána fülelni kell, hogy mit válaszol a szíved. Neked van valami álmod? Gondolkodtál már ezen? Remélem, válaszolsz a levelemre. Addig is ölel Leo a 3 D-ből Nem tudom Beatrice címét. És borítékom sincs... illetve azt se tudom, hogy kell megcímezni, hova kell tenni a bélyeget, és így tovább. Anyától nem merem megkérdezni. Úgyhogy elindulok hazulról. Veszek egy borítékot. Belerakom a levelet. Nyomtatott nagybetűkkel ráírom: „Beatricé-nek". Aztán fölmegyek Silviához, és elkérem tőle Beatrice címét, így én is bedobhatom a postaládájába. A motorom úgy szárnyal az úti célom felé, mint a boldogság repülő szőnyege. Mégse bízhatom a postára életem levelét.

Úgyhogy repülök az ég kékjében, mintha milliárdos örökség hírét vinném. A szívem olyan gyorsan ver, ahogyan a motorom kerekei forognak. Nevetek, énekelek, nem hallok semmit. Azt sem, hogy valaki jobbról rám dudál, emlékeztetőül, hogy meg kellett volna csináltatnom a féket. Ez nem a vészfékes hősködés, annyi idő se volt, hogy féljek, hogy egyig számoljak, hogy fékezzek... Aztán fehér lett minden. Fehér kórházi ágyban térek magamhoz. Agyamban fehérség. Nem emlékszem semmire. Úgy érzem, mintha a fejem különvált volna a testemtől. Valószínűleg elraboltak, elaltattak és szuperhőssé változtattak. Ki tudja, milyen képességeim vannak: repülök, utazom az időben, láthatatlanná tudok válni, gondolatolvasó vagyok... Megpróbálkozom az időutazással, de rájövök, hogy milliméternyit se tudok moccanni. Valami kemény dolog van a nyakamon, ami nem engedi mozdítani se a fejemet, se a felsőtestemet. Most értem csak meg, mit érezhet Terminátor, amikor a pórázát rángatom. Kinyitom a szememet: anya ül mellettem. Tiszta vörös a szeme. - Mi történt? Anya azt mondja, elütött egy autó. Legalábbis így mesélték, akik látták a balesetet. Én nem emlékszem semmire, szinte semmire, csak nagyon ködösen rémlik valami. Mindenesetre a lényeg: elrepedt az egyik csigolyám, és minimum tíz napig mozdulatlanul kell feküdnöm. Ráadásul eltört a csuklóm, a jobb, már be is van gipszelve: nem tudok leckét írni. Ki intézett így el? Anya azt mondja, nem állt meg, aki elütött. Elmenekült. Egy járókelő fölírta a rendszámot, apa majd intézkedik. Most csak az a lényeg, hogy jól legyek, és mielőbb

fölépüljek. De az idén szó se lehet síelésről meg snowboardról... Karácsony lesz, mire hazakerülök innen. Ilyen dühös se voltam még soha. Annyira fortyog bennem a düh, hogy képes volnék anyámon is kitölteni, pedig tudom, hogy szegény nem tehet semmiről. Már emlékszem. A levelet akartam elvinni Beatricének, alig köszöntem el Silviától, miután ráírtam a címet a borítékra. Aztán elsötétült minden. Ki tudja, hova lett a levél. A zsebemben volt. Most pizsama van rajtam, a nyakamon merevítő, a kezemen gipsz... ki tudja, hova lett a levél. A rohadt életbe. Megint valami jót akartam csinálni, és pofára estem. Ki találta föl a pechet? Mi közöm nekem az egészhez? Mit vétettem? Még-hogy szerelem... elmehet mindenki a búsba. Legalább rájöttem, melyik szuperhős lettem. Pechman. Biztos, hogy legalább száz évig aludtam, annyira fáj a fejem, amikor kinyitom a szememet, és annyira hasogatja a pupillámat a fény. Amint sikerül rájönnöm, hogy ki vagyok és hol vagyok, egy pár halványkék szemet látok magam előtt, olyan kék, mint a hajnali ég, amikor sehogy sem akar mélykékké sötétülni. Silvia az, kék a szeme, mint a felhőtlen ég. Silvia a Kék Tündér, én meg Pinocchio. Vele normálisnak érzem magam a gipszpáncélban is. Hunyorogva mosolygok rá. Fölugrik, hogy behúzza a függönyt, hogy ne bántsa a szememet a fény. - Nem vagy szomjas? Még mielőtt eljutna az agyamig, hogy ki van száradva a szám, az agyamtól meg a száraz számig, hogy kérjen inni, ő megkérdezi. Ananászlevet tölt a pohárba, direkt nekem vette.

A kedvencem. Annyi időm se volt, hogy kimondjam a kívánságomat, és Silvia már teljesítette is. Ha nem csak barátok volnánk, akkor akár szerelmes is lehetnék belé. Csakhogy a szerelem, az egy másik dolog. A szerelem nem hagyja békén az embert. A szerelem álmatlanság. A szerelem hatványozás. A szerelem gyors. A szerelem a holnap. A szerelem cunami. A szerelem vérvörös. Bejött hozzám Niko. Eleinte lesüti a szemét. - Leo, bocs a múltkoriért, amit a meccsen mondtam... gondolj bele, ha meghalsz... magamra maradok ezzel a csapatnyi balfékkel... vége a Kalózoknak, vége a hősködésnek, vége a zenének... Máskor ne csinálj ilyen hülyeséget... Vigyorgok. Boldog vagyok. Kibékültem Nikóval. A meccs óta alig szóltunk egymáshoz. Egyikünknek se akaródzott bocsánatot kérni. Neki kellett volna. Megsértődtem, és kész. - Mennyi idő, míg helyrejössz? - A gipszet kábé egy hónap múlva veszik le. Az a szerencse, hogy nem nyílt törés... - Akkor jó, csak egy meccsről maradsz le. Reméljük, meg tudjuk nyerni nélküled. - Állítsd be a Colost. A lába nem valami jó, de jól helyezkedik. Te meg majd túlórázol egy kicsit. Különben se olyan nehéz meccs a következő. - De én csak akkor érzem jól magam, ha te is ott vagy, Kalóz. Vigyorgok. - Meglátod, egykettőre meggyógyulok, és együtt vesszük majd át a kupát. A Kalózokat senki se állíthatja meg, Niko,

senki... Meg aztán a Vandállal is van még egy kis elintéznivalónk. Niko föláll, és vigyázzba vágja magát. Szívére tett kézzel hangosan rázendít az olasz nemzeti himnuszra, én meg csatlakozom hozzá. Torkunkszakadtából énekelünk. Amikor bejön a nővér, hogy lássa, mi folyik a szobámban, elröhögjük magunkat. - Ha nem viselkedtek tisztességesen, mindjárt kaptok egy-egy altatót! Hát te betegen se bírsz nyugton maradni? Niko hirtelen komolyan, átszellemült képpel néz rá: - Hozzám jössz feleségül? A nővér elneveti magát. Niko felém fordul, és fölsóhajt: - Igent mondott... Látogatóba érkezik az osztály. Örülök nekik. Vajon miért kell az embernek összetörnie magát ahhoz, hogy a figyelem középpontjába kerüljön? Néha kedved támad valami világraszóló dolgot művelni, hogy a többieknek muszáj legyen tudomást venniük rólad: hogy mindenki ismerjen és mindenki rólad beszéljen. Főleg olyankor van ez, amikor egyes-egyedül érzed magad, és ezt a legszívesebben beleüvöltenéd a többiek pofájába. Elképzeled, hogy kiugrasz az ablakon, hadd tudja meg az a sok szar alak, mit érzel, milyen az, amikor valakit magára hagynak. Úgy látszik, minél nagyobb fájdalom vagy baj ér, annál jobban körülugrál és szeret a világ. A kedvenc képregényemet hozták ajándékba. Silvia egy képet festett nekem, kicsit. Egy csónakot ábrázol a tengeren, a csónak orra a kék látóhatár felé mutat, ahol az ég meg a tenger összefolyik. Olyan, mintha a csónakban ülve festette volna. Fölraktam a szemközti falra. Megvigasztal, amikor egyedül

maradok a kórházi szobámban. Kétágyas a szoba, de egyelőre egyedül vagyok. Még jó. Marha ciki volna egy másik ember előtt pisilni a kacsába, főleg, ha a nővér tartja... Egy pillanatig irigykedve gondolok Terminátorra, milyen halálos nyugalommal tud pisilni egy seregnyi kutya meg filippínó bejárónő jelenlétében is. A kutyák el se tudnak pirulni. Niko egy CD-t hozott. Hogy legyen mit hallgatnom, amíg fölépülök, és majd megint együtt zenélünk. A többi osztálytársam is hozott valamit. Klassz dolog a figyelem középpontjában lenni, még akkor is, ha egy-két törött csont az ára. Klassz dolog hagyni, hogy szeressenek a többiek... Pár napja van egy szobatársam. Egy termetes férfi. Böhöm nagy. Egy nagyvárosi elefánt. Két csigolyája törött el. Mozdulatlanul kell feküdnie, nem kelhet föl, még a szükségét is az ágyban kell elvégeznie. Undorodom a szagától. Folyton a plafont bámulja, vagy a tévét, ami nagyjából a plafonon van. Néha beszélgetünk. Szimpatikus fazon. Marha pocsékul van, mégis nyugis. Időnként begurul, amikor fájdalmai vannak, vagy amikor nem tud aludni. A felesége ápolja. A fia meg a lánya is gyakran jön hozzá látogatóba. Klassz dolog, ha melletted van a családod, amikor szarul vagy. Mi lenne veled család nélkül, feleség meg gyerekek nélkül? Ki ápol, ha beteg vagy? Az Elefántnak köszönhetem, hogy rájöttem, mit jelent a család. Nem mintha nekem nem volna családom. De így végre megláttam azt, amin eddig csak átnéztem. Mert bizonyos dolgokat föl se fogsz, meg se látsz, amíg hasra nem esel bennük. Ezért látod a szüleidet afféle profi kötözködőknek, akik csak azért vannak, hogy megtiltsanak mindent, amit szeretnél.

Az Elefánt, a felesége meg a gyerekei viszont világossá tették előttem: ilyen összetartó családot szeretnék én is, ha nagy leszek. Mert így nyugis az ember még akkor is, ha beteg. Ez az értelme az életnek: van, aki akkor is szeret, ha beteg vagy. Elviseli a szagodat. Csak az szeret igazán, aki szereti a szagodat. Erőt ad, biztonságot ad. És ez szerintem jó védekezés az élet gondjai és bajai ellen. Ezt muszáj megjegyeznem. Mindenképpen meg kell jegyeznem, mert része a nagykorommal kapcsolatos álmomnak. Ami Beatricéről szól. Már most is szeretem az illatát. Az álmok, az élet, a szerelem ellenállhatatlan illatát. Belép az Álmodozó. Ezt nem hiszem el. Egy tanár, aki meglátogatja a tanítványát a kórházban. Sőt egy helyettesítő. Úgy érzem magam, mint egy király, aki megérinti a csillagokat, vagy valami ilyesmi. Az Álmodozó leül az ágyam mellé, és a suliról mesél. Feleltetésről, leckéről, meg a tantervről is mond valamit. Mindjárt vége az évnek, itt a karácsonyi szünet. Ezüstös boák csillognak a táblán, és a Szakállas, a pedellus, akinek olyan sűrű és hosszú a szakálla, hogy simán rá lehetne aggatni a gömbdíszeket meg a lámpafüzért, már fölállította a maga csenevész karácsonyfáját. Magam elé képzelem, és sajnálom, hogy nem vagyok ott. A karácsony azon ritka pillanatok egyike, amikor jó a suliban. Az Álmodozó elmeséli, hogy amikor annyi idős volt, mint én, focizás közben neki is eltört a karja. Megmutatja a műtét nyomát. Engem szerencsére nem kellett műteni, és nem voltam magamnál, amikor a helyére tették a csontot. Az alvás egy csomó fájdalmat megspórol az embernek. Csak ébredéskor van gáz.

Azért szórakoztató az Álmodozó, mert pont úgy meséli el a dolgokat, mint bárki más. Úgy értem, normális. Ugyanolyan élete van, mint nekem. Még egy viccet is elmesél, nem túl mulatságos, de azért nevetek, nehogy megbántódjon. Megkérdezi, hogy állok az álmommal, mire elmondom neki, meddig jutottam. Elmondom, hogy a baleset miatt kútba esett az egész dolog, úgyhogy nem is tudom, akarom-e folytatni, mert akárhányszor elszánom magam, valami rossz történik: először Beatricével, most meg velem. Az Álmodozó rám mosolyog, és azt mondja, ez hozzátartozik az igazi álmokhoz. - Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak. Éppen ez a különbség az álom meg a terv közt: hogy ellátják a bajodat, mint a nagyapám meséjében. Az álmainkat nem készen kapjuk, lassanként bontakoznak ki, talán végül másként is alakulnak, mint ahogyan megálmodtuk őket... Az Álmodozó azt akarja mondani, hogy mázlista vagyok, amiért törött háttal fekszem a kórházban! Nem hiszek neki, és ezt meg is mondom. - Nem is kételkedtem benne. Ezen nevetünk. Csakhogy ő kifejti, azért kerültem ebbe a kórházi ágyba, mert valami rendkívüli dolgot készültem véghezvinni, éppen valóra akartam váltani az álmomat azzal a levéllel. Márpedig ha egy álom ennyi akadályba ütközik, az azt jelenti, hogy az igazi álomról van szó. Csillog a szeme. Köszönéskor véletlenül Álmodozónak szólítom. Nevet, és hozzáteszi: tudja, hogy így hívom. Elmegy, én meg szívom a fogam, mert az Álmodozónak semmivel nincs baja, még a gúnyneveivel se. Ki mondta, hogy egy tanárnak csak úgy lehet tekintélye, ha undok?

Az Álmodozó látogatásától jó kedvem támad. Szeretnék hazamenni, apával meg anyával vacsorázni, levinni Terminátort pisilni, zenélni Nikóval, tanulni Silviával, megcsókolni Beatricét... De azért egy kicsit zabos is vagyok az Álmodozóra. .. mert... nem szívesen vallom be... olyan akarok lenni, mint egy balfék töri- meg filótanár. Anya megtalálta a levelet. Maszatos a vértől meg az aszfalttól. A farmerom zsebében volt. A farmert kidobta. Szét volt szakadva. De mielőtt kidobta, átnézte a zsebeket. Két euró. Egy befőttes-gumi. Egy Bart-matrica. Rágó. Egy levél. Azon a levélen rajta van a vérem. Rászáradt. Olyan, mint egy keret Beatrice neve körül. Másodszor adom a véremet miatta. És ettől boldog vagyok, mint először. Újraolvasom a levelet. Jó kis levél, igaz, egy-két szó nem látszik a vérfoltoktól. Muszáj valahogy eljuttatnom hozzá. Még ha egyedül kell is kikecmeregnem ebből az ágyból! Gandalf is bejött hozzám. Ezt nem gondoltam volna. Van vagy húszezer osztálya, nyolcmillió diákja, plusz a plébániája, arról nem is beszélve, hogy van vagy százéves, olyan átlátszó a teste, mint a Szentlékek, amiben annyira hisz... és mégis bejött hozzám. Nem mintha nem örülnék neki, sőt nagyon is értékelem. Nem gondoltam volna. Megkér, hogy meséljem el, hogy történt. Elmesélem az egészet, a levelet is. Jó érzés beszélgetni vele. Beatricét nem említem, csak nagy vonalakban adom elő a dolgot. Azt mondja, Isten kedves gyermeke vagyok. Mire én kikérem magamnak, hallani sem akarok Istenről, mert ha Isten volna, akkor nem hagyta volna, hogy Beatrice megbetegedjen.

- Ha egyszer mindenható meg mindentudó, akkor miért csinálta ezt velem? Miért okoz fájdalmat nekem meg más hozzám hasonlóknak, akik semmi rosszat nem csináltak? Még hogy Isten kedves gyermeke. Én tényleg nem értem ezt az Istent. Milyen Isten vagy te, hogy tűröd a rosszat? Gandalf azt mondja, igazam van. Hogyhogy igazam van? Én provokálom, ő meg igazat ad nekem? Ki érti... legalább a papoknak illene kiállniuk a nézeteik mellett. Gandalf erősködik, hogy Jézus is, aki pedig Isten fia volt, úgy érezte, hogy az apja magára hagyta őt, és a halála pillanatában ezt a szemébe is kiáltotta. - Ha Isten a saját fiával így bánt, bizonyára így bánik azokkal is, akiket kedves gyermekeinek tekint. Milyen szöveg ez? De nem ellenkeztem, mert - Gandalf szerint - ezt mondja az Evangélium: - Ha valaki erős Istent akarna kitalálni, gond nélkül megtehetné, nem ilyen gyönge Istent képzelne el, aki a halála percében ráadásul úgy érzi, hogy magára hagyta őt az apja. Gandalf észreveszi a véres levelet az ágyam melletti kisszekrényen. Azt mondja, a feszület jut róla az eszébe, mert az is az emberekhez szóló levél, amelyet Isten a vérével írt alá, mert a vérével mentett meg bennünket. Leállítom Gandalfot, máskülönben többórás prédikációba kezd nekem, és ez most nem a megfelelő pillanat. Mindenesetre föladta a leckét, de ez a véradásdolog azért tetszik. Én is a véremet adtam Beatricének. Talán ez az egyetlen igazság az egészben, amit Krisztusról magyaráznak: aki szeret, a vérét adja. A szeretet vérvörös. - Leo, a fájdalomra nincs meggyőző válasz. De amióta Krisztus meghalt értünk a kereszten, van értelme. Értelme van...

Kedvesen megölelem, amennyire telik tőlem. Már elment, amikor észreveszem, hogy ott maradt a feszülete a Beatricének szóló levél tetején. A T alakú fadarab hátuljára ez van írva: „Életünket adni a barátainkért: nincs ennél nagyobb szeretet." Nem rossz mondás. Meg kell jegyeznem. Berakom a feszületet a borítékba. Vissza kell adnom Gandalfnak, ha majd megint mehetek suliba, különben is ciki volna, ha valaki meglátná: a feszület szerencsétlenséget hoz. Elegem van a fekvésből. Halálosan elegem van. Végtelenek a napok. Kényelmetlen az ágy, a begipszelt karom meg sokszor annyira viszket, hogy legszívesebben levágatnám. Végtelenek a percek. Csak úgy tudom kitölteni az időt, hogy nem gondolok semmire. Állandóan szól a tévé, ez a legjobb módszer a figyelem elterelésére. Mert ha a testemre figyelek, akkor fáj, ha viszont a gondolataimra, az meg még jobban fáj. Miért akar a fájdalom mindenáron a legjobb barátom lenni? Az Álmodozó szerint csak így válhatnak valóra az álmok, úgyhogy tűrök, pedig szívesen megszabadulnék a fájdalomtól. Kell hogy legyen valami egyszerűbb útja is... amihez a kisujjadat se kell mozdítanod... mert én aztán a tévénézésben is kifáradok. Hogy miért, azt nem tudom, tekintve, hogy mozdulatlanul fekszem az ágyban. De ami tény, az tény. Fáraszt a tévé. Folyton ugyanaz a szöveg: teljes altatás. A tévében a sztorik fele az emberek titkairól szól, a másik fele meg arról, mi történik, amikor kiderül a titok. Nekem van egy titkom, de eszem ágában sincs világgá kürtölni a tévében. A titkom neve Beatrice.

Bejött hozzám Silvia. Egy könyvet hozott. Elbeszéléskötet. - Hogy legyen mivel eltöltened az időt. Silvia olyan, mint a tenger zúgása, akkor is van, ha éppen nem hallod. Ha viszont hallgatod, akkor elringat. Ha szerelmes volnék belé, akkor egyből feleségül venném, csakhogy a szerelem nem tengerzúgás, a szerelem vihar. Beatricéről kérdezem. Azt mondja, megint kórházban van. A második kemoterápiás ciklus miatt. - Itt van ő is, ebben a kórházban. Ezt nem hiszem el. Egy fedél alatt alszom Beatricével, és fogalmam se volt róla. Majd kiugrom a bőrömből örömömben. Silviának nemigen mondom, mert a gondolat akkora gyönyörűséggel tölt el, hogy egyedül akarom ízlelgetni. Utána mégis megint előhozom a dolgot, mert el kell intéznem valamit. Sőt mindjárt el is intézem. - Miért nem viszed át neki a levelemet? - kérdezem Silviától. Azt mondja, nem túl jó ötlet, és majdnem szomorúan süti le a szemét. Talán neki van igaza. Beatrice sokat alszik a kemoterápia alatt, kimerül tőle. Beatrice sokat hány. Silvia nem mer bemenni hozzá, hogy odaadja neki valaki más levelét. Talán nem ez a megfelelő pillanat. Azt hiszem, Silviának igaza van. A suliról dumálunk. A ká-betűs-Erika összejött Lucával. Úgy néz ki, elválaszthatatlanok. Az a fura a dologban, hogy Erika, aki általában jól tanul, azóta kétszer is lebukott, hogy nem készült. Mind a kétszer Lucával volt előző nap. Luca sose tanult valami sokat, és egész délután ide-oda mászkál Erikával. Lógnak meg egy csomót csókolóznak. Erika azt mondja, rájött, hogy a tanulás végső soron nem fontos. Most, hogy megtalálta a szerelmét, minden más háttérbe szorul. Mert semmi nem dobja úgy föl az embert, mint a szerelem.

Igaza van Erikának, egyetértek. Meg is mondom Silviának, hogy a boldogság titka a szerelmes szív. Silvia igazat ad, de azért furának találja, hogy valaki ennyire megváltozzon a szerelemtől. Ha eddig mindig tanult, miért hagyta abba most, hogy szerelmes lett? Mintha egy c betűs mezei Ericává változott volna, mintha nem is ő volna. Vajon Silvia miért okoskodik ennyit ezekről a szerintem pofonegyszerű dolgokról? Sikerült megingatnia a szerelmesekkel kapcsolatos sziklaszilárd meggyőződésemet is. Megkérdezem, volt-e már szerelmes. Bólint, és az egyik keze ujjainak hegyét nézegeti. - Kibe? - Titok. Egyszer talán majd elmondom. - Oké, Silvia, nem akarok indiszkrét lenni, de tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz, bármilyen titokról van szó. Silvia tétován mosolyog, aztán a Nicolosiról kezd mesélni. Nicolosi a tesitanárunk. Ötven körül van, fiatalon biztosan szép volt, de most már nem az. Mindent megtesz, hogy fiatalnak nézzen ki, de csak röhejes tőle. Viszont senki sem meri a szemébe mondani. Nem olyan, mint a Carnevale. A Carnevale a biosztanárunk. Ő ötvenévesen is jó nő, de egy ötvenes jó nő. A Nicolosi viszont úgy öltözködik, mint egy húszéves, és ettől röhejes. Mindenesetre Silvia azt mesélte, hogy a Nicolosi olyan miniszoknyában jött be a suliba, hogy a fiúk tisztára bediliztek tőle. - Nem igaz, miről maradtam le! Silvia kiakad: - Mocskos disznó vagy! - Nem, én oroszlán vagyok... Tény, hogy a fiúk mobillal lefotózták a Nicolosit.

- Te nem örülsz, ha megnéznek? Silvia egy pillanatig habozik: - De... nagyon is... de senkit nem akarok kényszeríteni, hogy megnézzen, márpedig egy nő igenis tudja, hogyan kényszerítse rá a férfiakat. Olyan nők is vannak, akik inkább kivárják az igazit, akinek van kedve fokról fokra felfedezni őket, mint egy álmot... Ez a második dolog, amit át akarok gondolni. Az álmok olyanok, mint a csillagok: csak akkor pillantod meg őket, ha a mesterséges fényforrások kialszanak, pedig addig is ott voltak. Csak te nem láttad őket, mert a többi fény elnyomta a ragyogásukat. Silvia rákényszerít, hogy gondolkodjam. Direkt csinálja. Én viszont majdnem egyből elalszom. Nem bírok sokáig gondolkodni. Szomorkásan alszom el, amiért ennyi mindenről lemaradok, ami a suliban történik. Bár mielőtt beleájulok a sötétségbe, még átvillan az agyamon, hogy semmi olyasmit nem mulasztok el, ami feltétlenül szükséges az élethez... Bebizonyosodott: a suli teljesen fölösleges. Ha oktatási miniszter leszek, első dolgom lesz bezáratni az iskolákat. Ébredéskor egyből eszembe jut, hogy Beatrice is ott van a kórházban, és úgy ízlelgetem a gondolatot, mint egy szem Mentost. Elfelejteti velem a fájdalmat, a kellemetlenségeket, a tévét. Amikor a közeledben van a legszebb lány, akit csak ismersz, minden megváltozik, még a legpocsékabb dolgok is. Előtte semmi értelmük sem volt. Utána meg van. Ki kell gondolnom egy tervet. Hogy legalább láthassam. Már fölkelhetek az ágyból. A karom föl van kötve a nyakamba, a

nyakamat merevíti a nyaktartó, de legalább mozoghatok már. Jó lett a röntgenem. Eldöntöttem. Kimászom az ágyból. Nem vagyok egy rómeó ebben a szerelésben, még a pizsamámtól se válhatok meg. De sebaj. A kórházban megszokja az ember, hogy mindenkin pizsama van. Hihetetlen, milyen gyorsan beletörődsz, hogy pizsamában kell mutatkoznod vadidegen emberek előtt. A kórházban ez van. Talán mert a fájdalommal és a szenvedéssel szemben mindannyian egyformán nevetségesek vagyunk. Egyformák. Úgyhogy a különbségek eltüntetésére a pizsama a legjobb egyenruha. Rajtam mellesleg apa egyik irtó elegáns pizsamája van. Azért ezt hozta be anya, mert bővebb az ujja, és belefér a gipsz. Ráadásul érzem rajta apa illatát, és ettől otthon érzem magam. Elegáns szerkómban elindulok a folyosón a női kórtermek felé. Nem merem megkérdezni a nővértől, hol fekszik Beatrice, csak bolyongok, mint akinek sétálni van kedve. Bekukkantok az onkológiai osztály szobáiba. Silvia mondta, hogy így hívják a rákosok részlegét. Valamiért az a sejtésem, hogy az „onko" az elején valami görög szó lehet, ami a rákkal kapcsolatos, mert a „lógia" előtt mindig egy görög szó szokott lenni. Ki kell keresnem a Rocciból, ha hazamegyek. Az apró betűs Rocci a görög-olasz szótár, a szemészek kincsesbányája. Egyáltalán nem hiányzik. Benézek a szobákba. Leginkább öregeket látok, mint az én részlegemen. Én kiskölyöknek számítok itt. Az Elefánt hetvenöt éves... A kórház: fehér öregek galériája. A fiatalok azért kerülnek kórházba, mert pechjük volt, az öregek azért, mert öregek. De ha az ember megpillant egy ritkás vörös haj borította fejet a fehér párnán, ami olyan, mint egy rózsa a havon, vagy mint a Nap a Tejútban, hát az az alvó Beatrice. Igen, Beatrice az,

alszik. Bemegyek. Egy néni a szobatársa, olyan ráncos, mintha szobrász faragta volna ki a ráncait. Rám mosolyog: akár egy darab összegyűrődött ezüstpapír. - Nagyon fáradt. Visszamosolygok. Mint egy múmia, lépkedek Beatrice ágya felé. Megrémülök. Mert egy infúziós állvány van a feje fölött, és a cső egyenesen a csuklójába hatol. A vénájába fúródik, és a Beatrice bőrét fölsebző tű nyomán látszik a vörös vére. Az én vérem is folyik a vénájában. Az én vörösvértestjeim, még ha soha nem falják is föl az ő fehérvérsejtjeit, még ha nem változtatják is őket vörössé. A testemben érzem Beatrice fájdalmát, és azt szeretném, bárcsak az enyém volna a fájdalom, és ő jól volna. Nekem úgyis itt kell lennem a kórházban. Beatrice alszik. Más, mint ahogyan emlékeztem rá. Védtelen. Sápadt, a szeme körül furcsa kék árnyékok vannak, és tudom, hogy nem a sminktől. Alszik. Vékony halványkék pizsamába bújtatott karja a teste mellett pihen. Keze finom, sovány. Soha nem láttam még őt ilyen közelről. Mint egy tündér. Egyedül van. Alszik. Legalább fél órán keresztül ülök ott és nézem. Ő meg csak alszik. Nem szólunk egymáshoz, de nincs is rá szükség. Az arcát figyelem, igyekszem emlékezetembe vésni a vonásait. Van egy gödröcske az arca jobb oldalán, amitől olyan, mintha mosolyogna álmában. Nem szuszog. Hangtalanul veszi a levegőt. Csöndes. De fényes, mint mindig, mint egy csillag az éjszakában. Aztán bejön egy nővér, akinek ellenőriznie kell valamit, és kiküld. Kicsit mókásan sikerül fölkecmeregnem ültömből a díszpizsamámban. - Ismeritek egymást, divatdiktátor? - kérdezi a termetes nővérke, és remeg a hája, mint a kocsonya, olyan jót nevet a

saját poénján. Egy pillanatig hallgatok, aztán széles mosollyal fordulok felé: - Igen, ő a barátnőm. Kénytelen voltam eltörni a karomat, hogy vele lehessek... A kocsonyás nővérke visszatartja a mosolyát, ami nem is mosoly, hanem valami annál is több, valami, amit nem is tudok megfogalmazni... Mielőtt kimegyek, megsimogatom Beatrice arcát. Nem ébresztem föl, de azt kívánom, hogy amikor majd fölébred, megtalálja a simogatásomat az arcán. Gyógyulj meg, Beatrice. Van egy álmom. Velem kell jönnöd, vár ránk az az álom. Nem hagytam ott a levelet Beatricének, kiment a fejemből. A kocsonyás nővérke az oka, ő terelte el a figyelmemet. Mindenesetre lehet, hogy nem lett volna okos dolog. Kinyitom a borítékot, hogy elolvassam a levelet. Mintha őneki olvasnám föl hangosan. Leesik a földre Gandalf feszülete. Benne maradt a borítékban. A legnehezebben elérhető helyre esik, mint mindig, amikor valamire szüksége van az embernek. Majdnem leszakad az épen maradt karom, mire sikerül előhalásznom. A tenyerembe szorítom. Dühösen. Ránézek. Ő is alszik. Neki is olyan a tekintete, mint Beatricének, amikor alszik. És én megértem, hogy ő is megérti, mit érez Beatrice, mert mintha ő is keresztülment volna rajta. Miért kell szenvedniük a jóknak, ha tényleg létezel? Úgyse válaszolsz. Nem tudom, létezel-e. De ha létezel, ha tudsz csodát tenni, akkor tegyél meg nekem valamit: gyógyítsd meg Beatricét. Ha megteszed, akkor kezdem hinni, hogy létezel. Mit szólsz hozzá?

Az ágyban ülve töltöttem az egész napot. Beatrice alvó arcát nézegettem a memóriám mikroszkópjában. Befészkeltem magam az arca jobb oldalán lévő gödröcskébe, és órákon át kuksoltam ott, mint az újszülött a bölcsőben, vagy mint amikor gyerekkoromban azokat az elviselhetetlenül fekete-fehér kifestőkönyveket töltöttem tele színekkel. Onnan jobban láttam a világot, úgy éreztem, anélkül hallgathatom így a csöndet, hogy félnék tőle, a sötétség érintésétől. Mintha eltompult érzékeim hosszú álomból ocsúdnának. Órák teltek el így észrevétlenül. De nem úgy, mint amikor tévét nézek. Mert most nem vagyok fáradt, simán kezdhetném elölről. Este lett. Kint sötét van. Meg akarom védeni Beatricét a sötétségtől. Fölkelek az ágyból, és elindulok a szobája felé. Már nem is érzem a kórházszagot, csak a betegek szagát érzem, de már nem félek tőle annyira. Visszafordulok. Nem mehetek üres kézzel. Bemegyek az egyik szobába, ahol virágok vannak egy vázában. Két néni tévézik. Biztos valami dögunalmas film megy a négyes csatornán. De ők hipnotikus némaságba dermednek a négyes csatornától. Ezek az öregek. Odalépek a vázához. Kiveszek egy margarétát. Fehér virág. Az egyik néni felém fordul. Rámosolygok. - A barátnőmnek viszem. Őskori barlanglakóét idéző arca bólint felém, ráncai folyómedrekké mélyülnek. - Jó éjszakát. -Jó éjszakát - feleli kedvesen, ráncainak megannyi folyómedre a béke tengerévé simul. Boldogan indulok kifelé, kezemben a virággal. Gyönyörű ez a margaréta. Egyszerű, amilyen csak a margaréta tud lenni. Mintha csak erre a pillanatra várt volna, aki elültette. Az a kertész nem is sejtette, hogy nekem ülteti. Ez a pillanat ad értelmet a munkájának.

Egy kórházi folyosón, az este fehér csöndjében egy szál margarétát viszek Beatricének, az onkológia osztály kétszázharmincnégyes szobájába. Amikor benyitok, félhomály van a szobában. Csak két fekvő alakot látok: Beatricét meg a ráncos nénit. Már alszanak. Hogy hasonlítanak egymásra a félhomályban! Mindkettőjüket kimerítette a betegség. Milyen közel vannak egymáshoz, és mennyire különböznek mégis! Nem igazság, hogy egy fiatal ilyen hamar megöregedjen. Beatrice alszik. Csak a körvonalait látom a barna kórházi takaró alatt, de úgy érzem, a legszebb sziluetteket foglalja magában, amiket csak láttam életemben. Közelebb lépek, az éjjeliszekrényére teszem a margarétát. Egy dalt dúdolok, nincs lámpalázam, nem pirulok bele. Jó éjszakát, Jó éjt, kis virág. Jó éjt, vigyáznak rád a csillagok meg a szobád. Maradj mellettem, hogy álmodhassak rólad, gyere még közelebb... Csöndesen kimegyek. Véghezvittem, amit akartam: elénekeltem az első szerenádomat. Pizsamában ugyan, de elénekeltem. Visszabújok az ágyamba, de nem tudok elaludni. Ha Beatricét nézem, egy tégla nehezedik a gyomromra. Egészen más érzés, mint amikor meglát az ember egy helyes lányt. Vannak lányok, akiknek a szépségétől elszédülsz. Beatrice

láttán egy téglát érzek a gyomromban, egy súlyt, amit hordoznom kell, egy drága súlyt... ez biztos az igazi szerelem jele. Ez nem az a szerelem, amitől egyszerűen megszédülsz, amitől forog veled a világ. Ez a szerelem a földre szegez, mint a tömegvonzás. Villanyfénynél aludtam el, a Silviától kapott képet nézegetve. Azt képzeltem, hogy a hajókormánynál állok, mellettem Beatrice, és arra a szigetre tartunk, ahol az álmaink valóra válnak. Napfénytől lángoló, tengerként hullámzó vörös hajában egy szál margaréta. Ahogy Aldo, Giovanni és Giacomo mondaná: kérdezd meg, boldog vagyok-e. Igen, legalábbis álmomban. Végre hazamegyek! Holnap karácsony, ezért hazaengednek. Alig férek a bőrömbe... Az egyetlen dolog, ami be van csomagolva, az egyelőre a karom: mázsányi gipsz van rajta! De előbb el kell vinnem a levelet Beatricének, így majd találkozhatunk, amikor ő is hazamegy a kórházból. Minden rendbe jön, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Megvárom az éjszakát, amikor a szobákból illetlen horkolás hallatszik, mintha egy csomó vaddisznó röfögne. A betegségszag is mintha enyhülne valamelyest alvás idején, akárcsak a fájdalom. Kezemben a levél, vadonatúj borítékban, Silvia vette nekem. Leragasztottam. Hangtalanul osonok Beatrice szobája felé. Minden lépéssel jobban és jobban kitágul a lelkem, a szívem mint egy ház, amit Beatrice már el is kezdett berendezni, saját elképzelése szerint rámolja át a dolgokat, érzéseket, álmokat, terveket. Magamban emlékezetből mondogatom a levél szavait, mintha kirepülnének a borítékból és önálló életre kelnének. Be van csukva a szoba ajtaja. Olyan óvatosan nyitom ki, ahogy csak telik tőlem. Szinte a lélegzetemet is visszafojtom,

miközben odamegyek Beatrice ágyához, hogy halljam a szuszogását, érezzem az illatát. Üres az ágya. Érintetlen a fehér ágynemű, sehol egy gyűrődés. Leülök az ágyra. Kezemben markolom a levelet, összegyűrődik a boríték. Az álmom olyan, mint a papírsárkányok, amiket apával építettünk gyerekkoromban. Hónapokig dolgoztunk rajtuk, mégsem repült soha egyik sem. Csak egy fehér és piros sárkány repült föl egyszer, de olyan erős volt a szél, hogy vágta a zsinór a kezemet, és úgy fájt, hogy végül elengedtem. Így repül tova Beatrice a szélben. Megpróbálom visszatartani, de egyre erősebb a fájdalom, hasogatja a zsinór a szívemet... Összekuporodom, mint Terminátor alvás közben, lassan tompul a fájdalom, jót tesz az ágy, ami Beatricét is ölelte. Ma éjjel vele alszom, még ha ő elrepült is innen. - Hát te meg mit csinálsz itt? Ezek a szavak vetnek véget bolyongásomnak a hatalmas fehér ágy parttalan tengerén. Ha a termetes nővérke nem tudná, ki vagyok, most nem úsznám meg szárazon. - Beatricét kerestem... - válaszolom olyan őszintén, amitől menthetetlenül még jobban ellágyul az efféle termetes nővérkék vajszíve, akik szeretik a betegek szagát. - Tegnap ment el. Elhallgat, komoran néz rám. Fölállok az ágyról, de máris olyan nosztalgia fog el, mintha Beatricét ringattam volna egész éjjel. Lehajtott fejjel kullogok ki a szobából. Amikor elmegyek a nővérke mellett, kövér kezével fölborzolja a hajamat. - Vigyázz rá. Helyettem is.

Ránézek, és érzem, hogy kezének melege bátorságot önt belém. - Meglesz - válaszolom. Valamivel később befut anya. Minden cuccomat bepakolja egy táskába, belém karol, pedig semmi szükség rá, és kitámogat a kocsihoz. Úgy teszek, mintha rosszabbul volnék, mint valójában vagyok, hogy érezze a súlyomat, én pedig az ő karjának erejét, amitől elfelejtem a fájdalmat, a legláthatatlanabb és legnehezebb súlyt, amit csak ismerek. A szobám ugyanolyan, mint volt. Nem is tudom, milyen változásra számítottam. Már nem alszom egy fedél alatt Beatricével, és el se mehetek hozzá. A motorom arra a sorsra jutott, amire hajszál híján én is. És egyébként se vezethetnék. Karácsony van, és nekem fölkötött karral kell itthon ülnöm még két hétig. Használd ki a szünetet, hogy pótold a mulasztást, és haladj egy kicsit az anyagban, mondta anya. Jó kis vakáció, kétszer annyit tanulhatok, mint rendesen. Csakhogy a nulla kétszerese is nulla, ezt még én is tudom. Amikor leülök tanulni, a mutatók rátapadnak az óra számlapjára, és nem mozdulnak, beszorulnak egy tér-idő buborékba. Lebegek én is a fehér buborékban, föl, föl, messze, a felhők közé, ahol senki nem hallja a hangomat, aztán még följebb, a csillagközi csöndbe: egyedül maradok, mint egy elszabadult lufi. Amikor minden kifehéredik, a szívem összezsugorodik, akkorává, mint egy szem lencse, és hiába üvölt, nem hallja senki. Csakis Silvia menthet meg.

Silvia nincs otthon, lement pár napra a nagymamájához a tengerhez. Jobb is, legalább kapok egy kis haladékot az átkozott tanulásra. Pedig halálra unom magam, bűntudatom van az elpárolgó idő miatt, de semmi kedvem tanulással fárasztani magam. Az Álmodozó azt mondja, amikor unatkozunk, annak az az oka, hogy nem élünk eléggé. Milyen szöveg ez? Egyike az ő bölcs mondásainak. Nekem magas. Talán pont ezért tetszik. Talán mert igaz: nem élek eléggé. De mégis mit jelent az, hogy „nem élek eléggé"? Muszáj lesz megkérdeznem tőle. Niko hív. Múlt héten megnyertük a meccset a Desperados ellen, akik méltónak bizonyultak a nevükhöz. Megmaradt az esélyünk, és egy hónap múlva megint meccs. Ki tudja, pályára léphetek-e majd. Erre az évre az a legnagyobb vágyam, hogy megnyerjük a focibajnokságot. Beatrice tiszteletére, sőt remélhetőleg az ő jelenlétében akarom a fejem fölé emelni a kupát! Amikor az ember unatkozik, annak az az oka, hogy unalmas az élete. Egy szép napon belenézel a tükörbe, és másnak látod magad, mint amit vártál. Igen, mert a tükör az igazság legkíméletlenebb formája. Nem olyannak látszol, amilyen igazából vagy. Azt szeretnéd, ha a külsőd ugyanolyan volna, amilyen belül vagy, ha a többiek egyből látnák, amikor rád néznek, milyen őszinte, jó szívű, jópofa srác vagy... ezzel szemben mindig szavakra meg tettekre van szükség. Meg kell mutatnod, ki vagy. Jó volna, ha rád volna írva. Minden sokkal egyszerűbb volna.

Kigyúrom magam az edzőteremben, betetetek egy-két piercinget, oroszlánt tetováltatok a (nem létező) bicepszemre... nem is tudom, még meggondolom. Ez mind olyan dolog, amit ha meglátsz, egyből tudod, kivel állsz szemben. A ká-betűs-Erikának piercing van az orrában, ebből tudhatod, hogy nem egy zárkózott lány, bármiről lehet vele dumálni. Susynak egy tetoválás van a köldöke alatt, ami pont oda mutat. Ebben az esetben is egyből tudod, kivel van dolgod. Mint egy útjelző tábla: mutatja, hogy szabad a pálya. A lényeg a lényeg: föl kell hívnom magamra a figyelmet, hogy észrevegyenek a többiek. Elegem van belőle, hogy ugyanolyan legyek, mint bárki más. Beatrice nem szorul rá, neki elég a vörös haja meg a zöld szeme. Ez is elmondja, mennyire tud szeretni, és milyen tiszta: vörös, mint a legfényesebb csillag, fehér, mint a létező leghawaiibb homok. Újra suliban. Mindenki cikiz, D3BO-nak neveznek, mint a robotot a Csillagok háborújá-ból. Még mindig föl van kötve a karom, bár nemsokára végleg leveszik a gipszet. Mintha Giacomo se volna már az osztály legnagyobb balféke, amióta én visszajöttem, mert most nála is szerencsétlenebbnek nézek ki. Cserébe viszont mindenki ráírja a nevét a begipszelt karomra. Ki se látszik a gipsz az osztálytársaim meg a barátaim aláírásaitól. Szivárványszínű a karom. Híres a karom. Szeret a karom, mert rajta van mindazoknak a neve, akik szeretnek. „A Kalózok várják vissza a kapitányukat! Niko", „A reinkarnációd a pech szobra lesz... Erika", „Inkább neked, mint nekem! Giak", „Így is szép vagy! Silvia". Csak

egy aláírás hiányzik. Beatricéé. De nem is hiányzik, mert Beatrice nevét a szívembe írva hordom. Többféle név van. Például a márkák neve: Fred Perry, Dockers, Nike... A cuccaidon viseled ezeket a neveket, de aztán lecseréled a holmit, kidobod, elhagyod... Persze úgy érzed, hogy jobb vagy ezekben a cuccokban, végül mégis eltűnnek a süllyesztőben. És vannak másféle nevek. Amiket a szívedben hordasz. Ezek a nevek mutatják meg, ki vagy valójában, és kiért élsz valójában. Az én szívembe Beatrice neve van tetoválva. Ő az én álmom, és én őérte létezem. De Beatrice még mindig nem jön suliba: újabb kemoterápiás ciklus. Ha így megy tovább, évet kell ismételnie. Amikor hazaérek, egy gyűrött boríték vár az íróasztalomon. Rajta post-it anya üzenetével: „a kórházi táska alján volt". A Beatricének szóló levél! Hogy is feledkezhettem meg róla! El kell neki vinnem a levelet, ha addig élek is, mert „mindegy, hogy mi van belül, csak az számít, amit teszek". Batmannek mindig igaza van. A napok múlásának könyörtelen szorításában végül mégiscsak odaültem a könyvek elé. Rászántam magam, hogy pótoljam a hiányzás miatti elmaradásomat. Az igazat megvallva itt ül velem szemben Silvia, egyedül sose boldogulnék az anyaggal. Nyakamon a félév horror-része, feleltetések meg felmérők. És nekem egy csomót kell pótolnom. Silvia türelmesen meséli az Álmodozó óráit (főleg a meglepetés-órákat, azok a kedvenceim), összefoglalja a mondatelemzés tudnivalóit, elmagyarázza az Isteni színjáték egyik énekét. Azt, amelyik Odüsszeuszról szól, aki ráveszi a társait, hogy hajózzanak vele, mert az ember célja, ha jól

emlékszem, „tudni és haladni előre" (lelki füleimmel hallom a tanárnő rikácsoló, fémes hangját), és jól átvágja őket, mert végül mindannyian a tenger fenekén végzik. Mialatt Silvia magyaráz, elkalandoznak a gondolataim. Ha meggondolja az ember, folyton ugyanaz a lemez. Egyesek megálmodnak vagy álmodni vélnek valamit, és kényszerítik a többieket, hogy higgyenek benne, de aztán az idő meg a halál elsodor mindent. Mindenki beleringatta magát az álomba. Szétpattannak az ereid az adrenalintól pusztán azért, mert valaki hitt benne helyetted, pedig csak illúzió volt. Az én álmom is csak illúzió. Szét akarja foszlatni a betegség. Beatrice nélkül nem létezem. Silvia szótlanul néz a szemembe, mert észrevette, hogy máshol jár az eszem. Aztán megsimogat, és újra föltámad a szél a hajós képen, dagadó vitorlával fut a hajó egy kikötő felé, nem ismerem azt a kikötőt, de tudom, hogy van, Silvia simogató kezéből tudom. Silvia mindent megold egy simogatással. Hogy csinálja? Köszönöm, Silvia. Köszönöm, hogy vagy. Köszönöm, Silvia, mert te vagy a horgony, hogy ne kelljen a nyílt tengeren hánykolódnom, és te vagy a vitorla is, hogy könnyebben átszeljem a tenger fáradalmait. - Köszönöm, Silvia. Szeretlek. - Én is. Vannak olyan délutánok, amikor a szobám ócska lomokkal teli padlásnak látszik, pedig igazából jobb, mint Eurodisney meg Gardaland együtt. Mi a francot kezdjen az élettel az ember, ha egyszer ott a halál? Félek attól, ami a halál után van. Ha meg nincs utána semmi, akkor még jobban félek. És félek Istentől, mert mindenható. És félek a rossztól meg a

fájdalomtól. És félek Beatrice betegségétől. És félek az egyedülléttől. És ettől az egész kibaszott fehérségtől... Úgyhogy fölhívom Nikót, de focizni ment, én meg nem mehetek focizni. Úgyhogy fölhívom Silviát, de Silvia nincs otthon. Hívom a mobilját: ki van kapcsolva. Küldök neki egy SMS-t: „Amikor tudsz, hívj." Silvia, nem simogatnál meg úgy, mint a múltkor? Félek, Silvia. Rohadtul félek mindentől. Félek, hogy semmire se viszem az életben. Félek, hogy Beatrice meghal. Félek, hogy nincs kit fölhívnom. Félek, hogy elhagysz. A szobámban ülök, körülöttem csupa néma dolog. Nincs kihez, mihez szólnom. A könyvek némák, mert nincs itt az Álmodozó, aki elmagyarázhatná őket, vagy elhitetné velem, hogy esetleg tetszeni fognak. Némák a képregények, akármilyen színesek is. Néma a hifitorony, mert nincs kedvem bekapcsolni. Néma a számítógép, mert a monitor, amibe az egész világ belefér, ha oldalról nézed, csak egy lapos képernyő. Nem is érted, hogy férhet bele mindenestül az egész világ, az a tengernyi dolog egy ilyen lapos valamibe. Ma minden néma a szobámban. Mégse akarok elmenekülni. Ki akarom bírni. Ma hullámokban tör be a szobámba a szomorúság. Megpróbálom feltartóztatni egy szivaccsal. Röhejes vagyok. Pár percig bírom, aztán elönt mindent a félelem, hajótörést szenvedek az egyedüllét óceánjának közepén. Fehér sivatagban lebegek: hatalmas, végeláthatatlan, hangszigetelt fehér szobában, még a sarkok se látszanak. Nem tudom, hol van fönt, hol van lent, merre van jobbra, balra... Üvöltök, de minden hangot elnyelnek a falak. A szavaim már akkor poshadtak, amikor kiejtem őket a számon.

Silvia, hívj föl, kérlek. Amikor fölébredek, négy óra múlt, a félelem is enyhült, de egyszerűen csak azért, mert tiszta kába vagyok. Valami ismeretlen szigeten kötöttem ki. Keresek valamit, aminek a segítségével életben maradhatok. A szobámban lévő poszterek rám bámulnak. Aztán meglátom a levelet. El kell vinnem a levelet Beatricének. Két probléma van. Túl viharvert a levél, úgy néz ki, mint a fogalmazásaim piszkozatának piszkozata, úgyhogy muszáj lemásolnom, de bal kézzel nem tudok írni. A kettes számú probléma, hogy nem tudom, Beatrice odahaza van-e, vagy a kórházban. Az első problémára egy megoldás van: Silvia. Én diktálom a levelet, ő meg írja. Tudom, nem ugyanaz, nem az én írásom, de Silvia szépen ír, szebben, mint ént. Ami a második problémát illeti... egyszerű a megoldás: Silvia! Nem túlzás ez? Silvia fölhívja Beatricét, és megkérdezi, hol van, én pedig elviszem neki a levelet, és lehetőleg beszélek is vele. Igen, beszélek, mert muszáj beszélnünk. El kell neki mondanom az álmot, és ha megérti, hogy az álom szükséges, hogy a sorsunk függ tőle, akkor majd meggyógyul, mert az álmok meggyógyítanak minden betegséget, minden fájdalmat. Az álmok kiszíneznek minden fehérséget. Indulok Silviához. Silvia anyukája belül is olyan, mint ahogy kinéz. Tetszik. Silvia inkább őrá hasonlít, mint az apukájára, aki egy hallgatag és bizonyos értelemben titokzatos valaki. Silvia anyukájának van egy nagyon jó képessége: igazán tud rám figyelni. Ezt a kérdéseiből tudom. - Nemsokára megint zenélhetsz, igaz?

- Már alig várom... Rákérdez a részletekre. Csak az kíváncsi rád igazán, arra, ami a szívedben van, aki rákérdez a részletekre. A részletek. A részletek: az igazi szeretet egyik formája. Csípem Silvia anyukáját. Ha én választhatnék anyát magamnak, a sajátom után Silvia anyukáját választanám. Silvia szobájában levendulaillat van. Levendula a neve a virágnak, aminek a szirmai a szoba közepén lévő kisasztalon illatoznak egy tálkában. A falakon nincsenek poszterek, mint nálam. Fényképek vannak. Silvia kiskorában, a szüleivel, a kisöccsével, színielőadáson alsós korában, Kék Tündérnek öltözve. Mondtam én, hogy ő a Kék Tündér, én meg Pinocchio. Silvia szerintem ebből a könyvből kelt életre. Mindegyik fal közepén az ő egyik festménye van. Egy vitorlás hajó egészen halványkék, majdnem fehér égben, ami összeér a tejfehér tengerrel. Egy nyúlánk fákból álló erdő, Silvia elmagyarázta, hogy nyírfák, akkor látta őket, amikor Svédországban volt. Piros tulipánmező sötétkék, már-már lila égbolt alatt: ez viszont hollandiai emlék. Tetszenek Silvia képei. Meg lehet bennük pihenni. Utazni lehet bennük. Silvia, szeretnélek megkérni, hogy segíts írni. - Csak ha megígéred, hogy eljátszol nekem egy számot, amint meggyógyulsz. Rákacsintok, és közben csettintek a nyelvemmel, ami az én saját specialitásom. - Melyiket? - A kedvencemet. - Melyik a kedvenced? - Az Aria, Nanninitől. - Nem ismerem...

Silvia nem akar hinni a fülének. Senki nem tud úgy csodálkozni, mint ő: eltakarja a szemét, és színpadias mozdulattal csóválja a fejét. - Akkor meg kell tanulnod. - Nem egyezhetnénk ki a Talk-ban, a Coldplaytől? - Vagy az én számomat, vagy semmit - feleli, és úgy tesz, mintha meg volna sértődve. Aztán a szemével rám mosolyog, és folytatja: - Mit írunk, a házi dolgozatot Dantéról, vagy a kiselőadást a sejtekről? - Levelet... - Levelet? Nincs is ilyesmi föladva... - ...Beatricének. Silvia elhallgat. Kihúz egy fiókot, keresgél benne, haja az arca elé hullik. Kotorászik egy darabig, végül papírt meg tollat vesz ki. Fölegyenesedik. - Bocs... Mehet, megvagyok. Silvia írja a levelet, én diktálom. Nem jó úgy, ahogy volt, át akarom fogalmazni. Egy csomó idő telt el, azok a szavak nem illenek már a helyzethez. Silvia keze a papíron, rám néz, én igyekszem koncentrálni a szavakra. De nem megy. Nem találom a szavakat, hogy Beatricéhez szóljak. Ha kifogyok a Beatricéhez szóló szavakból, nekem végem. Eddig a Beatricéhez szóló levél szavai voltak az egyedüli szavak, amiket teljesen szabad akaratomból írtam, mert az iskolának írt szavakat nem tekintem igazi szavaknak. Ha jobban meggondolom, az volt az első alkalom, hogy írtam, az első eset, hogy fehéren-feketén megmutatkozott a szavaimban a lelkem. Igen, mert a lélek fehér, és csak úgy mutatkozhat meg, ha feketévé válik, mint a tinta. És amikor meglátod, amint ott feketéllik a papíron, akkor ráismersz, elolvasod,

nézegeted, mint amikor a tükörben nézed magad, és aztán... aztán elajándékozod. Kedves Beatrice! Azért írom neked ezt a levelet... Tessék, már kezd is előbújni a lelkem, Silvia pedig feketévé változtatja, a saját írásává, és az ő keze nyomán elegánsabb lesz a lelkem, finomabb, szelídebb és takarosabb... ...hogy egy kicsit felvidítsalak. Nagyon szeretnék személyesen is találkozni veled, csak félek, hogy neked fárasztó volna, meg félek, hogy félnék tőle, hogy szenvedni látlak. Ezért írok. Ez a második levél, amit neked írok, mert az első benne maradt a zsebemben. Ugyanis volt egy balesetem, és kórházba kerültem. Úgyhogy most, hogy jobban vagyok, igaz, a karom még be van gipszelve, elhatároztam, hogy új levelet írok neked. Beatrice, hogy vagy? Fáradt vagy? Gondolom, igen. Adtam neked vért. Tudom, hogy szükséged volt rá, és hiszem, hogy meg fogsz gyógyulni, mert a vérem majd meggyógyít. Ebben biztos vagyok. Gandalf azt mondja, hogy a másoknak adott vér gyógyít. Azt mondja, hogy Krisztus minden idők összes emberét kigyógyította a bűnből azzal, hogy a vérét adta. De azért az egy fura történet, mert az ő vére soha nem került bele az én ereimbe. Mindenesetre nekem tetszik ez a gondolat, hogy a vér gyógyít, és remélem is, hogy meggyógyulsz a véremtől. Ha megkaptad a véremet, rá fogsz jönni egy fontos dologra. Amikor majd átfolyik a szíveden, érezni fogod, hogy a vérem megsimogatja a szívedet, és elmeséli neki az álmomat. Azt az álmot, ami az enyém. Az álmok teszik az embert azzá, aki. Az álmok tesznek naggyá.

Silvia megáll, és azt kérdezi, nem félek-e, hogy elszomorítom Beatricét ezzel a véradásos sztorival, hiszen éppen elege lehet szegénynek a kórházból, a tűből meg a vérből. Silviának mindig igaza van. Hogy gondolja ki nálam előbb és jobban a saját kételyeimet? Szinte az az érzésem, hogy az én szememmel látja a világot. Akkor hagyjuk ki a véres részt. Beatrice, én bármit megtennék, hogy te meggyógyulj. Adtam neked vért. Remélem, hasznát veszed. Beatrice, nekem van egy álmom, és ez az álom rólad szól, meg rólam. Éppen ezért meg fogsz gyógyulni, mert ha igazán hiszel az álmokban, akkor valóra válnak. Tudom, hogy most fáradt vagy és le is fogytál, talán nem akarod, hogy mások így lássanak, de tudnod kell, hogy nekem most is tetszel. Így is gyönyörű vagy. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára jobban leszel, és ha van kedved, majd elmegyek hozzád és beszélgetünk. Millió dolog van, amit el akarok neked mondani, akkor is, ha úgy érzem, hogy már mindent tudsz. De ha fáradt vagy és nincs kedved beszélgetni, akkor majd hallgatunk, nekem így is jó lesz. Nekem az is elég, hogy veled lehetek. Megállok, mert megbicsaklik a hangom, egy szempillantás alatt eltűnnek a szavak, mert magam előtt látom Beatricét, ahogy elmegy, némán lehunyja a szemét és elmegy. Nem nyitja ki többet a szemét. És akkor elsötétül körülöttem az egész világ. Kialszik a fény. Kiég a lámpa. Ha Beatrice szeme nem nézi a dolgokat, kihuny minden. Mindig féltem a sötétben, most is félek, csak nem mondom senkinek, mert szégyellem. Silvia szótlanul néz rám. A szemem felé nyúl, és felfogja a könnycseppet, amit megpróbáltam visszatartani.

- Silvia, én még mindig félek a sötétben. Nem tudom, hogy jutott eszembe ekkora marhaság, amitől a húsvét-szigeti kőemberek is röhögőgörcsöt kapnának... Silvia hallgat. Megsimogat. Én is őt. A bőre nem is bőrből van, hanem Silviából. Aztán odaírja a Beatricének szóló levél végére: „Szeretettel Leo". Úgy van odaírva az a Leo, ahogyan nekem még sose sikerült leírnom. Úgy van odaírva, mintha én magam volnék. Silvia nélkül nem volnék senki, fehér maradna a lelkem. A fehérség pedig az élet vérrákja. Silvia lediktálja a kórház címét, ahol Beatrice fekszik. Nem ugyanaz a kórház, mint a múltkor, mert azt hiszem, most valami másféle kemoterápiát kap, hosszabbat, vagy ilyesmi. Vagy talán műtétre készítik őt elő. Otthon vagyok. Világraszóló zuhanyozást rendezek. Több hektoliter parfümöt locsolok a testem minden négyzetcentiméterére. Háromnegyed óráig nézem magam a tükörben, de nem vagyok elégedett a látvánnyal. Beatrice előtt teljesen egyértelműen kell kinéznem. Hogy amikor rám néz, egyből lássa, ki vagyok. Így aztán fölpróbálom az összes lehetséges színkombinációt és ruhavariációt, de egyik se győz meg. Valami nem stimmel. Anya kiabál, hogy jöjjek ki azonnal a fürdőszobából, és fejezzem be a pacsmagolást. Miért van az, hogy a felnőttek soha nem értenek semmit? Fogalmuk sincs róla, hogy mi van a fejedben. Az a mániájuk, hogy csupa olyasmivel foglalkozunk, amihez ők már túl öregek. Aztán még ők siránkoznak, hogy nem kérjük ki a tanácsukat. Folyton a

szobádba zárkózva kuksolsz, nem ismerek rád, pedig milyen aranyos kisgyerek voltál... Úgyis tudod a választ: ne is törődj vele, majd elmúlik. Küzdök tovább a fürdőszobába zárkózva. A még mindig tök béna jobb karommal kész művészet öltözködni, de legalább megúszom az olyan halálosan ciki dolgokat, mint hogy anya gombolja be az ingemet, és közben megpusziljon, netán még azt is mondja, hogy csinos vagyok... Talán egy ing. Talán egy póló melegítőfölsővel. Talán... Fölhívom Nikót. - Inget vegyél, az tuti nyerő. Kösz, Niko, igazad van, megmentettél. Niko mindig vágja, mi a megoldás, mit kell csinálni, olyankor is, ha nem ismeri a konkrét helyzetet. Nem is tudom, hogy csinálja. Szeretnék olyan lenni, mint ő, pontosan tudni, milyen alkalomhoz mit kell fölvenni. De még csak meg se kérdezte, milyen lányról van szó... Készen vagyok. Közben besötétedett, de én a szívemben hordom a lámpásomat. Nálam van a levél. Nem sok reményt fűzök hozzá, hogy személyesen beszélhetek Beatricével, ezért is öltöztem föl a lehető legjobban, hogy ránézésre is lássa rajtam, mennyire szeretem. Különben is ott a levél. Amikor belépek a kórházba, egy nővérke megkérdezi, hova megyek. A barátnőmet akarom meglátogatni, felelem. - Mi a neve? - kérdezi gyanakvón, ahogy a nővérek kérdezősködni szoktak. - Beatrice - mondom, és kihívón nézek a szemébe. Ez a csontsovány nővérke, ez a kis undok madárijesztő még nem tudja, mire vagyok képes. Szó nélkül hátat fordítok neki. Szemét. Keresem Beatricét. De nem találom. Az istennek se találom. Egy órával később még mindig csak bolyongok, de nem találom.

Láttam én mindent. Bejártam a szenvedés múzeumát, orromba ivódott a jellegzetes kórházi alkoholszag, szemembe a hányászöld fal színe. Van, aki rám mosolyog, amikor tévedésből benyitok a szobájába. Egy öregember bedühödik. Elküld melegebb éghajlatra, én viszonzom a jókívánságait. Kilépek a szobából, szembejön a madárijesztő, görbén néz rám, lesütöm a szemem. - Négyszázötös szoba - mondja elégedett és jóságos hangon, karba tett kézzel, mintha szemrehányásnak szánná. - Hogy találta meg? - kérdezem még mindig lesütött szemmel. - Ő az egyetlen Beatrice a számítógépben. Ránézek és elmosolyodom. Puszit dobok neki, és rákacsintok. - Nem arra van! - kiabál utánam a nővérke, és a fejét csóválja. - Negyedik emelet. Rohanok fölfelé a lépcsőn. Megyek fölfelé, és érzem, hogy egyre közeledem Beatricéhez. Megyek fölfelé, mert Beatrice ott van, és én nála akarok lenni, minden lépcsőfokkal közelebb jutok a paradicsomhoz, mint Dante az Isteni színjáték-ban. Csukva van az ajtó. Nem, csak be van hajtva. Egészen lassan kinyitom. Csak egy ágy van a szoba félhomályában, és a hatalmas fehér téglalapon egy kicsike, összekuporodott test fekszik. Lassan közelebb megyek. Ez nem Beatrice. Nem Beatrice. Az az idióta nővér eltévesztette a szobaszámot, ki tudja, hova irányított el. Mielőtt kimennék, jobban megnézem az ágyon fekvő alakot. Egy kislány. Először kisfiúnak hittem. Az arca sovány és beesett. A bőre színtelen, csaknem áttetszően sápadt. A karja lila ott, ahol kiáll a tű a csuklójából. De nyugodtan alszik. Nincs haja. Olyan, mint egy kis Marslakó,

összekuporodva, ahogy a kisbabák az anyjuk hasában. Mintha mosolyogna álmában. Az éjjeliszekrényen egy könyv, egy üveg ásványvíz, egy kék és narancssárga gyöngyökből fűzött karkötő, egy nagy kagyló, amiben a tenger zúgását lehet hallani, meg egy fénykép. A képen ez a kislány van az édesanyjával, aki átkarolja őt. Ez van írva a képre: „Mindig veled vagyok, Beatrice, ne félj, kicsim." A kislánynak a képen vörös a haja. Ez a kislány Beatrice. Csönd. Éjfél van. Azon a helyen ülök, ahol ülni szoktam, amikor úgy érzem, hogy a világnak vissza kell térnie a rendes kerékvágásba. Az ilyen helyeken van egy beépített gomb, amivel az ember visszaléphet az előző számhoz. Megnyomod a gombot, és minden újra a helyére kerül. Megnyomod a gombot, és a probléma nemcsak hogy eltűnik, hanem soha nem is létezett. Szóval nincs is ilyen hely. Ahol ülök, az egy piros pad a folyóparton. Ezt a helyet csak én ismerem. Meg Silvia. A kezembe temetem az arcom, már amennyire sikerül a begipszelt karommal... és csak sírok egyfolytában, amióta elmenekültem onnan. Igen, mert elmenekültem az álmom elől. Ripityára tört az álmom. A Beatricének szóló levél, amit Silvia írt le, tisztára elázott a könnyeimtől, itt szorongatom a kezemben. Aztán ezer darabra tépem a fogammal meg a jó kezemmel. A víz sodrára bízom a darabokat. Ott az én fekete lelkem. Az én betűkbe öntött lelkem. És a lelkem darabjai most ott fuldokolnak a vízben, elsodródnak egymástól, soha többé össze nem szedheti őket

senki. Senki. Minden egyes levélfoszlánnyal együtt én is megfulladok. Milliószor fulladok meg. A lelkem nincs többé, elvitte a sodrás. Egyedül akarok lenni. Csöndben. A mobilom kikapcsolva. Hadd szenvedjen az egész világ, amiért senki nem tudja, hová lettem. Hadd érezze magát az egész világ olyan egyedül és elhagyatva, ahogy én most. A haldokló, hajatlan Beatrice nélkül. A hiába küszködő Beatrice nélkül. És én föl se ismertem az álmom másik felét. Elszaladtam a lány elől, akit életem végéig oltalmazni akartam. Gyáva nyúl vagyok. Nem létezem. Isten nem létezik. Hirtelen fölébredek. Boldog vagyok. Csak álmodtam. Beatrice jól van. Vörös a haja. Ő az igazi álmom. És Isten is létezik még, akkor is, ha én nem hiszek benne, mert ez úgysem számít. Aztán egy hangot hallok, ezt mondja: - Leo! Összerezzenek, és meg sem ismerem azt az arcot. Nem az ágyamban vagyok. Nem néz rám a falról Jack Sparrow kísérteties tekintete, és mindjárt megfagyok. A padon fekszem, és Silvia áll előttem egy rendőrrel. Ezt már biztosan álmodom. Silvia meg egy rendőr az én titkos helyemen? Belebámulok a semmibe. - Jól vagy? - kérdezi Silvia. Dagadt a szeme az álmosságtól, meg talán a sírástól. Ránézek, nem értem. - Nem. A rendőr beleszól valamibe, amit a sötétben nem tudok kivenni: - Megvan.

Silvia leül mellém, átkarolja a vállamat, gyöngéden magához szorít, és azt mondja: - Menjünk haza. Nézem a folyó fekete vizét, mint egy-egy fogságba esett hal, úgy tükröződik rajta a lámpák fénye. Ez most az én lelkem. Elrepült a sok papírhal. A víz foglyai. Nem jönnek vissza soha többet. Az a szó, hogy „haza", ugyanolyan, mint az összes többi. Sőt rosszabb a többinél, mert ki tudja, mi vár rám. Silvia vállára hajtom a fejem, és sírok, mert rossz vagyok. Nem akarok zenélni. Nem akarok enni. Nem akarok beszélni. Büntetésben vagyok a történtek miatt. Jogos, megérdemlem. Apa meg anya tisztára kivolt, amikor hazajöttem. Karikás szemek, feldúlt arc. Még soha nem láttam őket ilyen állapotban. És mindez miattam. Hajnali négy volt. De legalább elértem, amit akartam. Végre megtaláltam a módját, hogy megvédjem magam a valóság nevű mérges skorpiótól. A gyűlölet az egyetlen módszer, hogy az ember mérgesebb legyen a skorpiónál. Villámgyors legyen az a gyűlölet, mint a tűz, amikor elemészti a papírt meg a szalmát, égessen el mindent, amit csak megérint, és minél több mindent érint meg, annál eszelősebben tomboljon. Legyek rossz. Legyek egyedül. Legyek tűz. Legyek vas. Ez a megoldás. Pusztítani és ellenállni. Öt óra a suliban. Ötórányi harc. Elküldtem a jó édesanyjába a kutyabundás Massaronit, amikor megkérdezte, mit művelek a mobilommal. Beírta az intőt a naplóba. Angolórán végig kint maradtam, senkinek nem tűnt föl. Filozófiaórán új Snake-rekordot állítottam föl, mialatt az Álmodozó egy illetőről magyarázott, aki azt mondta, hogy a halál nem

létezik, mert amikor élsz, akkor nincs a halál, amikor meg halott vagy, akkor halott vagy, tehát akkor sincs. Én ezt egy eget verő hülyeségnek tartom, a változatosság kedvéért. Beatrice élt, most meg haldoklik. Ahogy a költő mondta: a halálért az élettel kell vezekelni. Ezt is csak amolyan költői frázisnak hittem, pedig sajnos igaz. Beatricére rá se lehet ismerni, helyesebben: én nem ismertem rá. A halál megmérgez mindent az életben. A filozófia nem jó semmire. A T9 nem ismeri az Isten szót, ez is bizonyítja, hogy Isten nem létezik. A Snake az egyetlen módszer, hogy ne gondoljon rá az ember. Aztán az Álmodozó szokása szerint kinyitotta a táskáját, amiből bármilyen könyvet elő tud húzni, mint Mary Poppins. Sokszor ki se nyitja a könyveket, ott hagyja őket a katedrán. Azt mondja, neki a könyvek olyanok, mint egy darabka otthon, ahol a könyvei vannak, otthon érzi magát. Könyvek... micsoda faszság! Az a sok történetekkel meg álmokkal teli nyomtatott lap összesen nem ér annyit, mint a kórházi szoba száma, ahol a kislánnyá változott Beatrice fekszik, Beatrice, akit a föld méhe visszavesz: elnyel. Az Álmodozó halálra ítélt ellenállók leveleit olvassa, amiket a kivégzésük előtt írtak. Egy újabb meglepetés-óra. Én nem tudom, hogy csinálja, de az Álmodozó mindig tud valami olyasmit mondani, aminek hallatán az ember képtelen becsukni a fülét. Miért nem hagy engem békén? Csak azért hallgatom, mert nincs más választásom, mert az ember nem tudja becsukni a fülét úgy, mint mondjuk a szemét, de egy szavát se fogom elhinni. Utána meg elmehet a fenébe. Ezt olvassa: „1944. augusztus 4. Édesapám, édesanyám! Elsodor és megöl a gyűlölet sötét förgetege, pedig én csakis a szeretetnek

éltem. Isten szeretet, Isten nem hal meg. Nem hal meg a Szeretet..." Az Álmodozó itt szünetet tart. - Faszság! Úgy támadok rá, mint valami futótűz, fölgyújtom a papírálmokat meg a szalmaszavakat. A szó élesen csattan a tanár arcában, mint az éj harcosainak szöges bokszere. Értetlen tekintettel fordul felém mindenki, ahelyett hogy eltátanák a szájukat az iskolában elhangzott első igaz kijelentéstől. Elégetném őket egytől egyig, Silvia kivételével. Az Álmodozó is rám néz, mint aki biztos benne, hogy rosszul értette. - Faszság! - ismétlem kihívón. Kíváncsi vagyok, vajon mit csinálsz most, hogy valakinek volt bátorsága kimondani, hányadán állunk, volt bátorsága összedönteni a te irodalmi kártyaváradat. Egy percig hallgat. Mintha keresgélne valamit, amit sehogy se talál önmagában. Aztán halálosan nyugodt hangon megkérdezi: - Ki vagy te, hogy megítéld ennek az embernek az életét? Kapásból visszavágok, benzint öntött a bennem égő tűzre: - Ez az egész csak illúzió. Az élet egy üres doboz, amit faszságokkal töltünk tele, hogy jobban tetsszen, de aztán elég egy semmiség, és pukk... - roppant színpadias kézmozdulattal utánzom a kipukkadó szappanbuborékot, majd hatásszünetet tartok. - Volt, nincs. Az az ember azzal áltatta magát, hogy ha egy igaznak vélt ügyért hal meg, azzal értelmet ad az életének. Legyen vele boldog. De ez csak egy trükk, hogy ne legyen olyan keserű a pirula. A doboz akkor is üres. Az Álmodozó megint rám néz, egy szót se szól. Aztán teljesen higgadtan és tömören csak ennyit mond: - Faszság!

Egy-egy. Ő is mondott egyet, én is. De megsértett vele. Fogom a hátizsákomat, és kimegyek, nem hagyok időt az Álmodozónak, hogy bármi mást hozzáfűzzön. A tűz csak tombol és pusztít tovább. Nem jön vissza magyarázkodni. Csapjanak ki, ismételtessék meg velem az évet, nem érdekel. Senki nem tudja megindokolni azt, ami történik, ha viszont ez a helyzet, minek erőltessem meg magam? Egyedül vagyok, és először vagyok erős. Tűz vagyok, és lángba borítom az egész világot. Nem hívom föl Nikót, úgyse értene semmit. Nem hívom Silviát, mert már nincs rá szükségem. Ha a hajatlan kislányra gondolok, Beatrice sápadt árnyékára, akkor káromkodni támad kedvem. Többször, hosszan, hangosan káromkodok. Így már jobb. Rájövök, hogy van Isten, máskülönben nem volnék jobban a káromkodástól. Ha a Télapón töltöd ki a mérgedet, attól nem leszel jobban. Ha Istenen, akkor viszont igen. Amikor csitul a tűzvész, minden erő kiszáll belőlem. Kiürülök. Körülöttem por, hamu, feketeség. Belevetem magam a világhálóba: íme a megoldás minden kérdésre. Fönt vannak a fordítások, a dolgozatok, a filmek, a számok, a szupercsajok aktképei. Két szót írok be a Google keresőjébe: halál, Isten. Így, együtt. Nem külön-külön. Együtt. Egy Nietzsche nevű filozófusról szóló oldalt dob ki, aki azt mondta, hogy Isten halott. Ezt már rég tudjuk: meghalt a kereszten. A második találat pont az ellenkezőjét mondja: Isten föltámadt, legyőzte a halált, és megszabadította az embereket a haláltól. Ez sem elégít ki, mert kamu. Beatrice haldoklik, és semmit nem lehet tenni ellene. Most csupa rossz választ ad az internet. Kit érdekel, hogy Beatrice

föl fog támadni? Én itt és most akarom őt, vele akarom leélni az életemet, simogatni akarom a vörös haját meg az arcát, nézni akarom a szemét, nevetni akarok vele és meg akarom őt nevettetni, beszélni akarok vele, beszélni, beszélni, úgy, hogy semmit nem mondunk, mégis mindent elmondunk. A halál olyan kérdés, amihez nekem már semmi közöm. Most csakis az élettel kell törődnöm, és mivel az élet rövid és törékeny, ezért nekem az a dolgom, hogy megtoldjam és erőssé, elevenné, strapabíróvá tegyem. Keménnyé, mint a vas. Silvia üzenete: „Tanulunk együtt?" Én nem tanulok többet. Minek? Válaszolok: „Nem, felejts el." Silvia rögtön visszaír: „Mitől félsz?" Mitől félek??? Hogy jön ez ide? Silvia is meg van kergülve. Aztán támad egy sejtésem. Megnézem az elküldött üzenetet. „Nem, félek." Megnyomhattam valamit írás közben, mert automatikusan elment az üzenet, mielőtt befejeztem volna, és úgy, ahogy a T9 értelmezte. Sajnos ráhibázott a T9. Ezúttal az igazat válaszolom: „Mindentől." Csönd. Olyan csönd van, hogy beleőrül az ember, legszívesebben letépném magamról a ruhát, és pucéran üvölteném az erkélyről, hogy tele van a tököm. Nem vagyok vas, nem vagyok tűz, nem vagyok senki. Silvia SMS-e: „Találkozzunk fél óra múlva a parkban." Egy csörgéssel válaszolok, ami igent jelent. De nem megyek sehova, hagyom, hadd legyen egyedül, mint én. Szar alak vagyok, könnyben úszik az arcom, még soha nem éreztem ilyen keserűnek a könnyeimet, a magány sója legalább kilencven százalék benne, a víz meg csak tíz. Olyan tömény ez a fájdalom, hogy lebegek a tetején, úsznom sem kell hozzá. Este.

Kint feketeség, bent fehérség. Bűntudatom van. Azon az egyetlen emberen töltöm ki a dühömet, aki végképp semmi rosszat nem tett, sőt segíteni próbál. Silvia hallgat. Elképzelem, ahogy egyedül ücsörög a padon, elhagyatva, kék tekintetét a földre szegezi, és folyton fölpillant, amikor valaki közeledik. Ettől még pocsékabbul érzem magam. Küldök neki még egy SMS-t: „Bocs. Holnap találkozunk." Fehér csönd. Miért van az, hogy egyedül akarok lenni, de amikor fuldoklom a fogódzkodók nélküli fehérségében, akkor halálra rémít az egyedüllét? Miért akarom, hogy valaki felém dobja a mentőövet, ha aztán a kisujjamat se mozdítom, hogy elkapjam? Talán rátalálok a jó tulajdonságaimra, az álmaimra, de vajon képes leszek-e rá, hogy tényleg csináljak valamit, azon túl, hogy a hajótöröttet játszom, aki nem hagyja magát megmenteni? Leviszem Terminátort pisilni. Arra ő is jó, hogy ne szóljak hozzá. Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogyan kérjek bocsánatot Silviától. Meglágyult a vaspáncélom, és pár óra leforgása alatt tejszínhabbá változott. Egy nulla vagyok. Lesz, ami lesz. Bemegyek a suliba, Silviát keresem a szememmel. Ahogy keresgélek a tömegben, egy pillanatra sikerül elkapnom a tekintetét: üveges szempár néz rám, csak magamat látom benne, őt nem, aztán máris másfelé néz, mintha vadidegen volnék. Ettől a közömbös tekintettől belezuhanok a tömegbe, az arctalan senkik fehérségébe. Utánaszaladok. Elkapom a karját, kicsit erősebben megszorítom, mint akartam. Soha nem értem hozzá ilyen indulatosan, még játékból sem. Silvia arcán csalódott grimasz, kihúzza a karját a szorításból:

- Azt hittem, van egy barátom. Hagyjál békén, te csak kérni tudsz, de nem törődsz a másikkal. Annyi időt se hagy, hogy válaszra nyissam a számat, és máris eltávolodik, mintha valami örvény szippantaná be. Elindulok utána az alacsony derekú nadrágok erdejében, nekiütközöm két-három utolsó éves díjbirkózónak, jól fenéken billentenek. - Anyád. Látom, hogy befordul a mosdók felé, és gondolkodás nélkül bemegyek utána a vécébe, tele van lányokkal, sminkelnek, bagóznak, meg a farmerjuk márkáját mutogatják egymásnak. Döbbenten néznek rám, Silvia bezárkózik az egyik vécébe. - Te meg mi a faszt keresel itt? - förmed rám egy barna hajú lány, a szeme helyén egy-egy lila sminkfolttal körített fekete rés. - Nekem... beszélnem kell egy lánnyal - válaszolom, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. - Kint megvárod. Különben kár hajtanod, túl helyes csaj egy ilyen balfékhez. Röhögnek. A szavai úgy űznek ki a lányvécéből, mintha egy veszett kutya vicsorítaná rám a nyálas fogait. Óvatosan hátrálok, hogy ne hergeljem tovább, és belezuhanok egy rejtett szakadékba. Nincs ejtőernyő az elhagyatottság feneketlen kútjában. - Hát te meg mit művelsz itt? Ez természetesen a diri hangja, rám üvölt, hogy azonnal menjek vele az igazgatói irodába. Előbb elmenekülök Beatricétől, aztán átvágom Silviát, most meg kukkolónak néznek. Negyvennyolc óra leforgása alatt fölfedeztem, hogy a feketének fokozatai is vannak. Máris három különböző

fokozaton mentem keresztül a tökéletes sötétség irányában... kár, hogy ez nem egy filmdráma vége, hanem csak a kezdete. Minősíthetetlen magaviseletem miatt az igazgató behívatja a szüleimet, akik el is hiszik, hogy képtelen vagyok uralkodni a kamaszkori hormonviharaimon, ezért erőszakkal be szoktam nyomulni a lányvécébe. Apa halkan megfenyeget: - Vedd úgy, hogy az árnyékod porává zúztam a csontjaidat. Egy napra ki vagyok tiltva a suliból, és kilátásban van az év végi karó magatartásból, ami azt jelentené, hogy évet kell ismételnem. A szüleimtől kapott büntetésen már fönn se akadok: a Playstation azonnali elkobzása év végéig, és zsebpénzmegvonás. Mindez semmi ahhoz képest, hogy a kitiltásom utáni napon az összes lány rám mutogat és röhög a hátam mögött: - Ott megy a disznaja! - Balfék! És ez még semmi ahhoz képest, amit a fiúktól kapok: - Te kis buzi, a fiúvécé az, amelyiknek az ajtaján a szoknya nélküli fekete emberke van, ha gondolod, húzunk neki egy vonalat is, hogy el ne felejtsd, mi van a lábad közt! Elárulhatná valaki, hogy lehet leszállni erről a horror-körhintáról. Vagy hogy van-e ahhoz használati útmutató, hogyan kell láthatatlanná válni. Egész álló nap a Green Day gitárosának a kezét nézem a szobám ajtajára ragasztott poszteren. Elkezdem teniszlabdával dobálni, amíg ki nem lyukad a poszter, és a gitáros kéz nélkül marad. Két dologra várok:

hogy valaki megment, vagy egyszerűen csak ebben a pillanatban eljön a világvége. A második egyszerűbb, mint az első. Telefon: Niko az. - Megnyertük, Kalóz! A következő meccsen eldől, hogy ki kerül a döntőbe... a Vandál tisztára be van gyulladva! Leteszem a telefont. Remélem, hogy az ágy elnyel, és előtte nem fog megrágni. A kaputelefon. Csöngetnek a kaputelefonon. Engem keresnek. Ki lehet az este kilenckor? Silvia. Bizonyára megtette a hatását az a huszonhárom darab SMS, amit ma küldtem neki, ugyanis mindig megbántam az előzőt... - Gyere le. Ő az. - Anya, lemegyek egy kicsit, Silvia van itt. Lemegyek, de Silviának se híre, se hamva. Csak álmodtam, hogy az ő hangját hallom, annyira biztos voltam benne, hogy ő az. Az Álmodozó csöngetett. Bazmeg. Csak ez hiányzott. Biztos azért jött, hogy ő is megmondja: gerinctelen gazember vagy. - Jó estét, tanár úr. Mi rosszat csináltam? - kérdezem, miközben egy pontot bámulok valahol a bal vállán. Mosolyog. - Gondoltam, beugrom hozzád, hátha van kedved folytatni a múltkori témát. Tessék, tudtam. A tanárok mindhalálig tanárok maradnak, a lakásod ajtajában is képesek órát tartani.

- Tanár úr, inkább hagyjuk a múltkori témát... Nem is tudom, honnan kezdjem, azt szeretném, ha máris túl lennénk az egészen, mint mindig, amikor valami nem fekszik. Átkapcsolsz egy másik csatornára, és már nincs is az a jelenet. Eltűnt, fölszívódott, vége. - Menjünk, együnk egy fagyit. Rám mosolyog. Igen, ezt mondta: fa-gyit. A tanárok fagyiznak. Igen, a tanárok fagyit esznek, és bajszuk lesz tőle, mint bárki másnak. Ezt a két fölfedezést muszáj megjegyeznem, egy napon talán majd megírom. Erről jut eszembe: - Klassz a blogja, helyenként egy kicsit túl filozofikus, de amikor tudom, elolvasom. A tanár úr megköszöni az elismerést, és nyalja tovább a fagyiját - pisztácia-kávé, jellemző, csak egy tanár választhat ilyen unalmas ízeket -, arra emlékeztet, amikor Terminátor a tornacipőmet nyalogatja. - Szóval mi is volt veled a múltkor? Tudtam, hogy nem száll le a témáról. A tanárok olyanok, mint a boa, egy pillanatra nem figyelsz oda, és rád tekerednek, aztán megvárják, hogy kifújd a levegőt, és szorítanak rajtad egyet, aztán minden kilégzéskor még egy kicsit, a végén aztán nem tud újra kitágulni a mellkasod, hogy levegőt vehess, és megfulladsz. - Mégis mit izgatja az a tanár urat? Az Álmodozó mélyen a szemembe néz, nehezemre esik állni a tekintetét. - Talán segítségre lett volna szükséged, vagy tanácsra... Nem szólok. A földet bámulom. Nézem az aszfaltot, mintha hirtelen roppant érdekes volna a járda minden négyzetcentimétere. Van bennem valaki, aki csakis erre várt,

aki szeretne előbújni, mégis odabent kuksol, nem mer előjönni, nem meri megmutatni az igazi arcát, mert ezzel bemártaná a másikat, a nagyhajút és ravasz tekintetűt, mégpedig jócskán bemártaná, vízbe és sóba, könnyek formájában. Úgyhogy inkább csak bámulom tovább a járdát, nehogy az a valaki túlságosan nagy adagban és egyszerre buggyanjon elő, mint a fogkrém. Az Álmodozó csöndben várakozik. Neki nem sietős. Soha nem sietős az olyanoknak, akik ki akarnak borítani. De kölcsönkenyér visszajár. - A tanár úr mit csinálna, ha meghalna a barátnője? Most belenézek a szemébe. Az Álmodozó fürkésző pillantást vet rám, és hallgat. A fagyiját se nyalja. Lehet, hogy ez még eszébe se jutott. És most eszi miatta a fene. Nem baj, így legalább kezd valamit kapiskálni, és egy darabig nem jön többet az elméleteivel. Azt mondja, nem tudja, de valószínűleg nem tudná egyedül elviselni egy ilyen tragédia súlyát. Nem tudja. Ez az első eset, hogy az Álmodozó valamit nem tud. Ez az első eset, hogy nem biztos magában, és nem villog, mint a kirakatok karácsonykor. Nem tudja. - Hát, tanár úr, velem most pont ez történik, és minden mást faszságnak látok. Az Álmodozó felnéz az égre. - Beatrice. Hallgat. Aztán megkérdezi, arra a lányra gondolok-e, akiről az iskolában is beszélnek, a leukémiás lányra. Lehajtom a fejemet, szinte fájnak a szavak, pedig ez az igazság: a leukémiás lány... Csönd. A felnőttek csöndje egyike a legnagyobb győzelmeknek, amit csak el lehet képzelni. Akkor most én beszélek.

- Igazából nem is a barátnőm, de én úgy tekintem. Tudja, tanár úr, amikor az álmomról beszéltem, akkor Beatricére gondoltam. Én tudom, hogy bármerre vezet is az utam, ő lesz a társam azon az úton, és ha ő nincs velem, akkor nem tudom, merre menjek. Az Álmodozó még mindig csak hallgat. A vállamra teszi a kezét, és hallgat. - Most sápadt. Kihullott a haja, pedig a vörös hajába lettem szerelmes. Annyi bátorságom se volt, hogy beszéljek vele, hogy segítsek neki, hogy legalább megkérdezzem, hogy van. Megláttam, és elmenekültem. Elszaladtam, mint egy gyáva nyúl. Biztos voltam benne, hogy szeretem, hogy a világ végére is elmegyek vele, bármit megtettem volna, még vért is adtam neki, amikor meg szembe találom magam vele, akkor elrohanok. Gyáván megfutamodom. Nem is szeretem. Aki elszalad, az nem is szeret igazán. Milyen kicsi volt, sápadt, védtelen, én meg elszaladtam előle. Egy tetű vagyok. Ezeknek az utolsó szavaknak a hatására szétrepedezik bennem a vasbeton fal, ami a hasamtól lassanként már a torkomig emelkedett, apró darabokra hullik szét a szemem magasságában, és súlyos, fájdalmas könnycseppek sokaságává változik. Zokogok, mint a záporeső, tiszta erőből, fájdalmasan sírok, mert jólesik, majdnem olyan jól, mint amikor vért adtam. Végre kibőghetem magam, ki tudja, mikor lesz rá megint alkalmam, bár teljesen hülyének érzem magam. Az Álmodozó szótlanul vár mellettem, erős keze a vállamon. Hülyén érzem magam. Tizenhat éves fiú létemre bőgök. A töri- és filótanárom előtt bőgök, fagyitól maszatos szájjal. Hát istenem, ez van. Átszakadt a gát, és pillanatnyilag egymillió köbméternyi fájdalom árasztja el miattam a világot, de legalább most már nemcsak bennem van az egész.

Legalább negyedórába telik, míg levonul az árhullám (amikor dühödben tüzet okádsz, a tűz mögött legalább kétszer annyi sós víz rejtőzik...), aztán az Álmodozó töri meg a csöndet, ami úgy követi a sírást, mint a szélcsend a tomboló vihart. - Mesélek neked valamit. Miközben ezt mondja, papír zsebkendőt nyújt felém (vaníliaillatú...). - Egy barátom összeveszett az apjával. Nagyon szerette az apját, akkor az egyszer mégis kijött a sodrából, és csúnyán odamondogatott neki. Este, a vacsoraasztalnál ülve az apja megpróbált beszélni vele, de ő fölállt, és szó nélkül elment. Meg se hallgatta az apját. A barátom erősnek érezte magát. Érezte, hogy győzött, hogy neki van igaza. Másnap üresen találta az apja helyét az asztalnál. Az apja infarktust kapott. Így váltak el. Egyetlen szó nélkül. De honnan is tudhatta volna? Attól a naptól fogva a barátomat nem hagyja nyugodni a lelkiismeret, úgy bánja, amit tett, mint a legaljasabb gyilkos. És tudod, hogy miért nem tudja soha megbocsátani magának a barátom, hogy aznap este nem búcsúzott el az apjától? Megrázom a fejemet, közben szipogok. - Mert az apja egy dühös pillanatában azt vágta a fejéhez, hogy éhenkórász, hogy éhenkórászpályát választott, pedig az apjának jól menő praxisa volt, amit nyugodtan átvehetett volna. Most mondd meg, hát nem olyan dolog ez, amit csakis szégyellni lehet, ami elől csakis elszaladni lehet? Beletelik egy kis időbe, mire sikerül megtörnöm a kérdése nyomán támadt csöndet. - És hogy tette magát túl a dolgon a barátja?

Az Álmodozó dühös mozdulattal belerúg egy eldobott üdítősdobozba. - Úgy, hogy együtt él vele. Tisztában van vele, hogy ez is ő, és megfogadta, hogy soha többé nem szalasztja el az alkalmat, hogy helyrehozzon egy komoly vagy kevésbé komoly ok miatt megromlott kapcsolatot. Mindig tehet valamit az ember. Máris jobban vagyok. Én, aki ha valamit rosszul csinálok, szeretném megnyomni a visszacsévélési gombot az életen. Pedig nincs ilyen gomb. Az élet megy tovább, zenél tovább, akár tetszik, akár nem, legföljebb lehalkíthatod vagy fölhangosíthatod. És táncolnod kell. A lehető legjobban. De most valahogy nem félek tőle annyira. Az Álmodozó félbeszakítja a gondolataimat. - Mindenkinek van valami szégyenletes emléke. Mindannyian elszaladtunk valami elől, Leo. Ettől vagyunk emberek. Az arcunk attól lesz igazi arc, hogy rátetoválunk valamit, amit szégyellünk. .. - A tanár úr szokott sírni? - Mindig, amikor hagymát pucolok. Nevetek, pedig ócska egy poén. Szívok egyet az orromon, és visszatartom a megmaradt könnyeimet. - Normális dolog félni. Ahogy sírni is normális. Nem azt jelenti, hogy az ember gyáva. Az a gyáva, aki vaknak tetteti magát, aki elfordítja a fejét. Aki nem törődik semmivel. Persze hogy elszaladtál. Persze hogy ki vagy bukva - ezt mondta: ki vagy bukva - mindenkire, meg saját magadra is. Ez normális. De semmit nem oldasz meg vele. Attól, hogy állandóan ki vagy bukva, még nem fog meggyógyulni Beatrice. Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a szerelem

nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem hogy kiderüljön, mennyire bírjuk a fájdalmat. Kis csönd. - De én megfutamodtam! Én, akinek meg kéne halnom érte, ha azzal meggyógyíthatnám! Az Álmodozó rám néz. - Tévedsz, Leo. Nem attól felnőtt az ember, hogy meg akar halni valami nemes ügyért, hanem hogy alázattal élni akar érte. Próbáld meg boldoggá tenni. Nem tudok mit mondani. Valaki odabent kezd előbújni a barlangból. Valaki, aki eddig segítségre várva, sebesülten kuporgott, most végre rászánta magát, hogy szembeszálljon a dinoszauruszokkal. Éppen most lépek át a kőkorból a vaskorba. Nem valami nagy előrelépés, de legalább érzem, hogy van a kezemben valami éles fegyver az élet dinoszauruszai ellen. Ez az érzés erősebb, mint a páncél, amit dühömben vasból és tűzből véltem magam köré kovácsolni. Ez egy másféle erő, az új valaki rásimul a bőrömre, és átlátszóvá, erőssé, rugalmassá teszi. - Későre jár - mondja az Álmodozó, miközben én legalább kétezer évet ugrom előre az evolúcióban. Egyenesen a szemembe néz. - Köszönöm a beszélgetést, Leo. Főleg pedig az ajándékot köszönöm, amit ma este kaptam tőled. Ezt nem értem. - Aki megosztja valakivel a fájdalmát, az a bizalmába fogadja az illetőt. Köszönöm neked a mai leckét, Leo. Ma te voltál a tanár. Idiótán bambulok magam elé. Már el is indult, csak a hátát látom. Vékony, de erős háta van. Mint apának.

Szeretnék utánafutni, hogy megkérdezzem, ki a barátja, de aztán rájövök, hogy bizonyos dolgokat jobb nem firtatni... Vörös a szemem a sírástól, ki vagyok merülve, semmi erőm nincs, mégis én vagyok a legboldogabb tizenhat éves a földkerekségen, mert van egy reménységem. Tudom, mit tehetek azért, hogy visszaszerezzek mindent: Beatricét, Silviát, a haverokat, a sulit... Néha elég egy jó szó, elég, ha valaki hisz benned, és újjászületsz. Hangosan énekelek valamit, azt se tudom, mit. A szembejövők bolondnak néznek, de nem érdekel, még hangosabban énekelek, ha valaki elmegy mellettem, muszáj, hogy ő is velem örüljön. Amikor kisírt arccal, énekelve belépek az ajtón, anya döbbent pillantást vet apára, aki a fejét ingatja, és fölsóhajt. Miért van az, hogy a szülők szerint csak akkor vagyunk jól, amikor normálisnak látszunk? Először is: Silvia. Ezúttal személyesen megyek hozzá, francba az SMS-ekkel, teljes életnagyságban állítok be hozzá, az arcomra meg kiírom, sőt föltetoválom: „Nyomorult féreg vagyok, bocsáss meg." Olyasmit csinálok, amit még soha: veszek neki egy csokor virágot. Irtó zavarban vagyok egész idő alatt, amíg a virágbolt előtt válogatok, egyáltalán nem értek az ilyesmihez. Végül úgy döntök, legyen rózsa. Páratlan, ennyit legalább tudok, anya magazinjaiban olvastam. Veszek három szál fehér rózsát (ez az egyetlen kivétel a fehérrel kapcsolatos félelmem alól), és megyek Silviához. Fölcsöngetek a kaputelefonon. Anyukája enged be, valószínűleg nem tud semmiről. Ez jól alakul. Fölmegyek. Belépek Silvia szobájába, fülhallgatóval a fülén zenét hallgat, nem is hallotta, hogy bejöttem. Amikor fölpillant,

három fehér szem néz rá bocsánatkérőn. Silvia meglepődik. Leveszi a fülhallgatót, szigorú pillantást vet rám, és megszagolja a rózsát. Amikor fölnéz, már mosolyog a kék szeme. Megölel, és puszit nyom az arcomra. De ez nem egy közönséges puszi, több, mint szimpla üdvözlés. Ezt megérzed, mert rajta marad az arcodon a másik szájának a melege. Abból jöttem rá, hogy egy pillanatig habozott, mielőtt elhúzódott volna. Egy szót se szólt. Én csak annyit mondok: - Ne haragudj. - Ezt így kerek perec kimondtam. Ez nem SMS, ezt nem alakíthatja át valami mássá a T9. Boldog vagyok, olyan boldog, hogy majdnem vörösnek látom a fehér rózsákat, mint ahogy az Alice Csodaországban rózsáival történik. - Pirosra festjük, befestjük szép pirosra mind... - dúdolom magamban, mint egy kisfiú, aki fejest ugrik egy nutellával teli medencébe. A karomról már egy ideje levették a gipszet, de úgy látszik, az agyam még mindig gipszben van... meg se mozdul. Ezért Silviával tanulok. Csakis ő segíthet pótolnom az elmulasztott anyagot, nem akarom pótvizsgákkal elrontani a nyarat. Ha Silvia velem van, erős vagyok. Boldog vagyok. De amikor Beatricére gondolok, még mindig elkalandoznak a gondolataim. Amikor Silviának ezredszer kell visszarángatnia a földre a holdbéli utazásaimból, föláll, és kivesz valamit egy füzetből, amit a szobájában tart, amolyan naplóféleség, ahová a lányok a gondolataikat írják. Ebben jobbak nálunk a lányok, Silvia legalábbis tutira jobb nálam, mert a lányok a fontos dolgokat beírják a naplójukba. Amikor rájönnek valami fontos dologra, azt mindig fölírják, így bármikor újra elolvashatják és fölidézhetik.

Én is szeretnék megjegyezni egy csomó fontos dolgot, de aztán mégsem írom föl őket, mert lusta vagyok. Így aztán elfelejtek mindent, és folyton elkövetem ugyanazokat a hibákat, tudom, de akkor se vagyok képes leülni, leragasztani a fenekemet a székre. Hát ezt jelenti, hogy van eszem, csak lusta vagyok használni. Hogy van fenekem, de sosem ülök rajta, pedig arra való a fenék: azért is nevezik ülepnek... Ha fölírtam volna mindent, amire eddig rájöttem! Ki tudja, mi mindent nem kéne újra és újra megtanulnom. Azt hiszem, nem is napló volna, hanem valóságos regény. Azt hiszem, szívesen lennék író, csak nem igazán tudom, hogy kell hozzáfogni, különben is rögtön elszáll a lelkesedésem, mert amikor valami cselekményen töröm a fejem, soha semmi nem jut eszembe. Szóval Silviának van egy ilyen naplója, aminek a segítségével az ember vissza tud emlékezni a dolgokra. És a naplója egyik lapjához be van téve egy papír. - A Beatricének szóló levél piszkozata, amit együtt írtunk. Abban a pillanatban visszatér a lelkierőm. Valamilyen csoda folytán ott vannak előttem a papírfecnik, amiket a folyó elnyelt a dühömmel meg a gyávaságommal együtt. Silvia csodát művelt: a papírdarabok újra levéllé álltak össze, Silvia megőrizte a szavakat. - Miért tartottad meg? Nem válaszol mindjárt, a papír szélét birizgálja, szinte simogatja. Aztán lesütött szemmel azt suttogja, hogy szépnek találta a szavakat, hogy többször is újraolvasta, és szeretné, ha egy napon az ő fiúja is ilyen szép szavakat írna neki. Silvia fürkészőn néz a szemembe, és én először nézek mélyen a szemébe. Kétféleképpen lehet egy ember arcába nézni. Az egyik, hogy a szemét mint az arca részét nézed. A másik mód, hogy csak a

szemét nézed, semmi mást, mintha az volna az arca. Olyan dolog ez is, amitől megijedsz, amikor megtörténik. Mert a szem az élet kicsinyített változata. Körös-körül fehér, mint a semmi, amiben az élet lebeg, a szivárványhártya színes, mint az élet kiszámíthatatlan változatossága, aztán jön a pupilla feketéje, ami mindent elnyel, mint egy színtelen, feneketlen sötét kút. Oda ugrottam én fejest, amikor ezen a második módon néztem Silvia szemébe, az élete mélységes óceánjába, én az övébe, őt pedig beengedtem az enyémbe. Az én szemembe. De nem álltam a tekintetét. Silvia az enyémet viszont igen. - Ha akarod, újraírjuk a levelet, és elviszed Beatricének. Ha akarod, együtt is mehetünk. Silvia kitalálta a gondolataimat. - Csakis így tudom megtenni - felelem olyan széles mosollyal, hogy a szám sarka a szememet éri. Aztán nekiültünk a leckének, és ha Silvia magyarázza el a dolgokat, akkor minden egyszerűbb: mindjárt sokkal érthetőbb az élet. Felelek az Álmodozónál. Silviával készültem föl. Mindenki véres párbajra számít a múltkori szóváltásunk után, de Silvián kívül senki nem tudja, hogy közben volt egy fagyizás meg pár millió köbméternyi könny. Minden simán fog menni. Már barátok vagyunk az Álmodozóval. Ehhez képest irtó nehéz kérdéseket tesz föl, ránézek, és meg is mondom: - Ez nincs is benne a könyvben. Szemrebbenés nélkül válaszolja: - Na és? Elhallgatok. Ő komolyan néz rám, aztán közli, hogy intelligensebbnek gondolt, de én is csak a tipikus diák vagyok,

aki fölmondja, amit bemagolt, aztán az első kicsit szokatlan kérdésnél elakad. - A fontos válaszok a sorok között vannak, neked kell őket kibogarásznod! Ki a fasz vagy te, Álmodozó, hogy jössz ahhoz, hogy tönkretedd az életemet, hogy mindentudónak tartsd magad, és azt hidd, hogy érdekelnek a meglátásaid? Ezek a te meglátásaid, és kész. Most pedig szállj le rólam az orbitális hülyeségeiddel, és feleltess úgy, ahogy a többieket szoktad. Már éppen elküldeném őt a fészkes fenébe, és mennék is vissza a helyemre, amikor rám szól: - Menekülsz? Eszembe jut Beatrice, meg a menekülésem a kórházból. Valami megmozdul bennem, előbújik a barlangjából az ősember, akivé azon a bizonyos estén fejlődtem. És válaszolok a kérdésre. Nem szentségelek, mint egy hisztis kisgyerek. Úgy válaszolok, mint egy férfi. Ötöst kapok, először életemben. Nem történelemből kaptam. Az én történelmemből, az életemből. Beatrice megint otthon van. Nem sikerült a csontvelő-átültetés. Nem gyógyul a rák, még mindig elromlik a vörös vére: fehéren folyik az ereiben. A világ egyik legmérgesebb kígyója, szörnyű kínszenvedések közepette hal meg az ember a mérgétől. Ennek a kígyónak a mérge föloldja az erek falát. Először az orrod vérzik, meg a füled, aztán a többi ered is elolvad, és véged. Ez történik most Beatricével. A földön élő legcsodálatosabb teremtéssel. Beatricével, aki csak tizenhét éves, és neki van a legvörösebb haja a világtörténelemben. Beatrice: a két legfényesebb zöld ablak a Tejútrendszerben. Beatrice az a

teremtés, aki a szépségéért létezik, azért, hogy a világ láthassa őt, és a puszta szépségétől jobbá váljék. Az átkozott fehér kígyó megmérgezte Beatricét, el akarja őt vinni. Mi végre ennyi elfecsérelt szépség? Hogy annál jobban szenvedjünk. Beatrice, kérlek, maradj. Istenem, kérlek, hagyd meg nekem Beatricét. Máskülönben kifehéredik a világ. És én itt maradok álmok nélkül. Ma találkozom Nikóval. Eszembe jut a hamburgeres hősködésünk. Egyszer kipróbáltuk, hogy melyikünk tud több hamburgert megenni a Mekiben. Niko nyert tizenhárom-tizenkettőre. Utána mind a ketten három órán keresztül okádtunk. Életemben nem voltam még olyan rosszul. Amikor csak eszünkbe jut, megfájdul a hasunk a röhögéstől. Azóta mindig csirkefalatokat eszünk a Mekiben. Niko. Eszembe jut, miért hívott ki Niko gólpárbajra. Az győz, aki több gólt rúg a mai meccsen a negyedik C-sek ellen, C-vitamin a csapatuk neve, hát rájuk is fér jócskán... Ha ezt a meccset megnyerjük, utolérjük a Vandál csapatát, és simán bejutunk a döntőbe. Csak egy egészen apró, mellékes probléma van: nekem még nem volna szabad fociznom... Ilyenkor csak egy megoldás létezik. Láthatatlanná válni. Bekapcsolni a rádiót, bezárni az ajtót, és puha léptekkel, hangtalanul elhúzni a csíkot a focipálya irányába. Ha a szüleim elkapnak, végem. Akkor ők törik el a karomat, meg még a lábamat is hozzá... de legalább lejátszom a meccset, és ha sikerül egypár gólt lőnöm, még a csatárok ranglistáján is elérhetek valami tisztességes helyezést. Muszáj megelőznöm legalább a Vandált.

Már itt is vagyok, a lábamon vadonatúj focicipő, úgy simogatja a harmadik generációs műfüvet, mintha egy lány arca volna. Újra a pályán Nikóval. Nem is tudja, mi minden történt velem ezekben a hetekben, neki nem mesélek el mindent, mint Silviának. Fölösleges. Vagy talán ciki. De a pályán mi vagyunk a legjobbak. Kiskorunkban mind a ketten a Tachibana ikrek szerettünk volna lenni a Tsubasa kapitány-ból, csak éppen egyikünknek se volt ikertestvére. Amikor a suliban megismerkedtünk, egyből tudtuk, hogy megtaláltuk a hiányzó ikertestvért. A katapultos trükköt nem tudjuk utánuk csinálni, bár egyszer megpróbáltuk: nekem egy oltári véraláfutást sikerült szereznem, Niko pedig arccal fölkenődött a kapufára... Viszont ha sarokba szorítanak, olyan háromszögeket bírunk lezavarni, amilyenekről még Püthagorasz sem álmodott a tételében. Fölényes győzelem. Öt gólt rúgok. Ugyanannyi pontunk van, mint a Vandál csapatának, én pedig egy pont hátránnyal állok a Vandál mögött a góltáblázatban. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Gyorsan átöltözöm, hogy észrevétlenül hazaslisszoljak. Niko megállít. - Becsajoztam. Csak így, minden fölvezetés nélkül, miközben leveszi a Kalózok mezét, úgyhogy a hír belevegyül az izzadságszagába. - A neve Alice, elsős, a H-ba jár. Megpróbálom magam elé idézni az elsős lányokat, de nem ugrik be semmilyen Alice. - Nem ismered. A szüleink jóban vannak, én nem is tudtam róla. Egyik este nálunk vacsoráztak. Kíváncsi vagyok erre a lányra. - Irtó jó bige. Magas, hosszú fekete haja van, a szeme is fekete. Atletizál, gyorsfutó. Látnod kellene. Amikor együtt mászkálunk, mindenki megfordul utánunk.

Elnémulok. Képtelen vagyok örülni az újságnak. Nikót teljesen leköti a gondolat, hogy az utcán sétál ezzel a bomba nővel az oldalán, a mai győzelemről nem is beszélve, úgyhogy föl se tűnik neki, hogy csak tettetem az érdeklődést meg a lelkesedést. Valójában a kórházi szobában vagyok, ahol a világ legszebb lánya fekszik összekuporodva, mint egy sebesült kisgyerek, minden szépségét tönkretette egy kígyó mérge, úgyhogy az a sok szépség nemcsak hogy az enyém nem lesz, hanem egyáltalán nem lesz. - Ennek igazán örülök. Niko mielőbb be akarja mutatni nekem a csajt. Gépiesen igent mondok, valójában remélem, hogy akkor látom ezt az Alicet, amikor a hátam közepét. - Láttad az új Fifát? Muszáj szereznünk valami kalózverziót. Erőltetett mosollyal bólintok, közben magam előtt látom Nikót, amint elsüllyed a kőkorszakban meg Alice csodaországában. - Aha, muszáj... Ennyit bírok kinyögni. Semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy elveszítem Beatricét. Még soha nem voltam ilyen egyedül a Kalózcsapatom győztes meccse után. - ...élet-halál kérdése... - Na, Leo, azért ne túlozzunk, végül is csak egy videojáték! Én rohanok, Alice vár. Holnap találkozunk. - Szia. Úgy tolom be a kulcsot a zárba, mint egy betörő. Lassan kinyitom az ajtót. Sehol senki. Hallom a rádiót, üvölt a zene. Megismerem Vasco Rossi hangját, azt énekli: „Vadulni akarok, úgy, mint a filmeken", most úgy hangzik, mint valami rossz vicc. Becsukom az ajtót. Anya nem hallott

meg, Terminátor viszont, akinek örökké tele a hólyagja, ugatni kezd, mint az őrült, mindig ezt csinálja, ha kinyitok vagy becsukok egy ajtót. A nagy hangzavarra kijön anya, én ott állok melegítőben, kezemben hátizsákkal, Terminátor meg ott ugrál körülöttem a röhejes rövid lábain. - Hát te mit csinálsz itt? Nem a szobádban tanulsz? Leo, vegyél levegőt: itt a mindent eldöntő pillanat. - Igen, csak tartottam egy kis szünetet. Levittem pisilni Terminátort... Ez az egyetlen mentő ötlet jut az eszembe. Anya úgy néz rám, mint egy kihallgatást vezető rendőr egy amerikai filmben. - És mitől vagy ilyen büdös? - Ha már lent voltam, kocogtam egy kicsit. Nem bírom ezt az állandó tanulást... bocsi, anya, szólnom kellett volna, de Terminátorra rájött az ötperc... ismered! Anya arca megenyhül. Én pedig már húzok is befelé a szobámba, ahonnan Vasco Rossi ezt üvölti: „Mint aki nem törődik semmivel, de nem ááá-áám!", mielőtt mindent elárulna az arcom, és mielőtt Terminator kézzelfogható bizonyítékát adná, hogy senki a legkevésbé se vitte sétálni őt meg az örökké teli hólyagját... Hétfő. Öt perc múlva nyolc. Öt tanóra vár rám, közepén egy angoldogával. Mint egy hatalmas cheeseburger, benne egy szelet márvány. Messziről megpillantom Nikót Alicevel, aki tényleg nem mindennapi jelenség. Nem vettek észre. Képtelen vagyok odamenni hozzájuk, túlságosan boldogok. Félrehúzódom, és elbújok egy csapat negyedikes mögött, akik sportújsággal a kezükben vitatják meg a játékosok formáját, és számítgatják a virtuális bajnokság eredményeit.

Mostanában nem foglalkozom annyit a focival. Lefoglal ez a sok dolog, ami történt, nincs időm végignézni minden létező és nem létező sportműsort, meg a valaha kitalált összes bajnokság összes meccsét. Niko és Alice boldogságának látványa ma reggel túl sok nekem, és a rám váró ötórányi kínzás csak tovább rontana a helyzeten. Kimegyek a suliból, befordulok egy néptelen mellékutcán, ahol kisebb a valószínűsége bármilyen típusú találkozásnak, elsőtől harmadikig, és azon túl is. Érdekes, amikor úgy döntesz, hogy nem mész suliba, csupa olyan ismerőssel találkozol, akiket évszázadok óta nem láttál, főleg anyád barátnőivel, akikkel valami különös véletlen folytán anyád aznap délután együtt fog teázni. Hogy megnőtt a fiad, igazán helyes srác lett belőle. .. összefutottunk a parkban ma dél körül... Az anyák barátnői szerint persze mindenkiből helyes srác lesz, anya mindenesetre belemegy a játékba, bagatellizál, úgy tesz, mintha még büszke is volna arra a címeres gazemberre, akinek délben a zöld színű iskolai széken kellene meresztenie a fenekét, nem pedig holmi piros padon a parkban... Elég a mentális önkielégítésből: a kocka el van vetve, továbbá adjátok meg a császárnak, ami a császáré, ahogy a császár mondta, legalábbis azt hiszem. Messziről hallom a becsöngetést, olyan, mintha temetésre szólna a harang. Márpedig én nem akarok meghalni. Minden lépéssel messzebb kerülök az iskolától, és egyre jobban elhatalmasodik rajtam a rettegés meg a bűntudat, szinte belelapít az aszfaltba. Miért ilyen nehéz suliba járni? Miért vagyunk kénytelenek mással foglalkozni, amikor létfontosságú kérdéseket kellene megoldanunk? És miért jön

velem szembe az angoltanárnő pont a város legkihaltabb utcáján? Éppen csak annyi időm van, hogy egy elég jó takarást adó SUV mögé húzódva rávessem magam a tornacsukámra, mintha kikötődött volna a cipőfűzőm. A szemem sarkából látom a tanárnőt, sietősen lépked, mert ő is késésben van, közben meg olyan elmélyülten keres valamit a táskájában, hogy észre sem vesz, és túlmegy rajtam. Tiszta a levegő! Megkönnyebbülten sóhajtok, aztán egy pillanat múlva rájövök, hogy a cipőfűzőkötözési elterelő hadműveletet valami jöttment Terminátor még gőzölgő ma reggeli szarkupacán hajtottam végre... Ez a nap is jól kezdődik! Amikor az ember lóg a suliból, úgy érzi magát, mint egy betörő. És hova mennek a betörők betörés után? A rejtekhelyükre. Az én rejtekhelyem az az eldugott piros pad hajléktalanként eltöltött éjszakám helyszíne - a parkban, a folyóparton, egy alacsony és göcsörtös ágakkal teli hatalmas fa alatt, ami úgy néz ki, mint egy ezerbordás esernyő. Azon a padon, az óriás ernyő védelmében milliónyi gyönyörű lányt hódítottam meg, választ találtam az emberiség legégetőbb problémáira, álarcos szuperhőssé változtam, és ki tudja, hány zacskó - családi adag! - chipset faltam be, grill ízesítésűt, mert az a kedvencem. Ott, a fa alatt elképesztő gyorsasággal szalad az idő, maga mögött hagyja a folyó nyugodt vizét. Az a pad az idő rejtélyének kulcsa, itt minden álom valóra válhat. Ez hát a legalkalmasabb nap, hogy gondolkodjam egy kicsit (időnként én is szoktam gondolkodni, de csak azon, amin én akarok...) a piros padomon, az ernyőfa védelmében. A pad

végébe teszem a hátizsákomat, és fölhúzott térddel végignyúlok a deszkán. Csak itt-ott látszik ki az ég kékje, hófehér felhők úsznak rajta. Nem esőfelhők, csak friss tengeri felhők. Még kékebb tőlük az ég. A tekintetem átfurakodik a faágak közt, és a hosszúkás levelek színében elvegyülve eléri az eget. Az égen pedig a boldogságom képét látom: Beatricét. Senki nem figyel az égre, amíg csak szerelmes nem lesz. Most vörössé változnak a felhők, az ő haja az, több ezer kilométer hosszan hullámzik mindenfelé, puha, hűvös köpenyt terít a világra. Meg kell mentenem Beatricét, ha addig élek is, és ehhez a megfelelő helyen vagyok. Csakis ezen a padon válnak valóra az álmok, és én elszunnyadok a park csöndjében, mint egy vörösbortól spicces, boldog hajléktalan. Ha volna időnk, meg a megfelelő padunk is hozzá, garantálva volna a boldogság. De sajnos valaki kitalálta a tankötelezettséget. Valami hozzáér a lábamhoz: fölriadok a szendergésből, és fölugrom, biztos valami undorító sáska esett rám egy faágról. De csak a mobilom volt. Üzenetem érkezett: „Az angoltanárnő mondta, h látott ma reggel, mégse vagy bent órán. Sztem benne vagy a szarban. Giak." A rohadt kis kárörvendő. Tényleg benne vagyok a szarban! Hát tényleg ilyen nehéz boldognak lenni? Hát lehetséges, hogy pont amikor végleg megoldanád a problémát, valaki közbeavatkozik? Silvia miért nem küldött SMS-t? Most már úgyis mindegy. Írok egy senkinek sem szóló SMS-t, csak úgy, hogy összeszedjem a gondolataimat. Milliószámra írok olyan SMS-eket, amiket nem küldök el, segítenek a

gondolkodásban. A T9, ismét meglepetést okoz. „Pad ég...", kezdek bele, mire a T9 ezt javasolja: „Rád ég"... A pad rám ég. Egyik pillanatról a másikra máglyává változhat alattam a pad, meggyújtják azok, akik megelégelték az életről összehordott eretnekségeimet, mint a középkorban. Idekötöznének a padra, és elégetnének ez alatt gyönyörűséges ég alatt, mondván, hogy hitvány alak vagyok, gyáva nyúl, szökevény, semmirekellő, léhűtő. Füstté válna az álmom. Éppen ezért meg kell védenem. Megvédem a szüleim, a tanárok, az irigyeim, az ellenségeim tüzétől. Ez a pad ma sokkal többet ér, mint az agyonfirkált iskolai padom. Nem azért lógtam ma a suliból, mert léhűtő vagyok, hanem mert előbb egy fontosabb kérdést kell megoldanom: a boldogság kérdését. Az Álmodozó is megmondta: „A szerelem nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem hogy megmutassa, mennyire bírjuk a fájdalmat." Hát igen, ezt fogom mondani a szüleimnek is, amikor kiszabják rám a megérdemelt máglyabüntetést. Csak szeretni akartam. Semmi mást. Meg akarok szabadulni mindenféle kábítószertől: a lustaságtól, a PlayStationtől, a YouTube-tól, a Simpson családtól... Meg tudjátok ezt érteni? Előveszem a bicskámat, és farigcsálni kezdem a fa törzsét. Farigcsálás közben gépiesen gondolkozom a következő lépésen, a lépésen, amivel sakk-mattot adok a sorsnak, a boldogsághoz vezető lépésen. Időnként föl-fölnézek az égre, és az ujjam megsimogatja a fa kérgének évszázados ráncait. Egy erős fa, megingathatatlanul és boldogan áll a park közepén. Teszi, amit egy fa tehet: gyökereivel a közeli folyó vize felé törekszik, és nő. Engedelmeskedik a természet törvényeinek. Ez a boldogság titka: önmagunknak lenni, és kész. Tenni, ami a lényünkből fakad. Szeretnék olyan erős

lenni, mint ez a fa, ilyen érdes és kemény kívül, belül pedig, ahol a nedvei keringenek, eleven és lágy. Nincs bátorságom elmenni Beatricéhez. Félek. Szégyellem magam. Itt vagyok én, de nem elég, sosem elég. Szórakozottan farigcsálom a fa törzsét... - Mit csinálsz? Rá se nézek a parkőrre, úgy válaszolok: - Készülök természettanból... - Nem is tanultál soha természettant! Ez nem a parkőr hangja. Hátrafordulok: - Silvia? Olyan a tekintete, amilyennek még sose láttam. Silvia nagyon jó tanuló, soha nem hiányzott egyetlen napot se, hacsak nem valami súlyos betegség miatt, mint például skorbut vagy lepra, semmi esetre sem holmi kislámpánál előmelegített lázmérővel igazolt rossz közérzetre hivatkozva, mint én szoktam. Silvia ott áll előttem. Silvia velem együtt, énmiattam lóg a suliból. Silvia a pokolba is értem jönne, csak hogy boldoggá tegyen. Silvia egy kék angyal. Tudtam én. Vagy egy angyal Silvia képében, aki tüzes kardjával méri rám a büntetést, amiért lógtam a suliból. - Mi lesz? Megegyeztünk valamiben. El kell mennünk Beatricéhez. Ma reggel, amikor láttam, hogy kilógsz, egyből tudtam, hogy idejössz. Odaültetem őt magam mellé a padra, ahol az álmok valóra válnak. - Hát te is? Ma mindenki látott, lehet, hogy szerepelek a „Nagy Testvér"-ben, csak nem tudok róla? Silvia mosolyog. Aztán a fa kérgét nézi. A bicskám egy képletet faragott a fa kérgébe: B = B + L. Komolyan

gondolkodik, hirtelen fájdalmas grimaszba rándul az arca, de csak egy pillanatig tart. Így szól: - Na, indulunk megoldani a boldogság egyenletét? Silvia az én bátorságom titkos forrása, belőle merítem az erőt, hogy átlépjem a korlátaimat. Megfogom a kezét. - Menjünk. Ma nincs semmilyen tűz. Csak álmok. Silvia rám néz, arca egy nagy kérdőjel. - Semmi, semmi, csak a T9, csodái... Beatricéék háza előtt rám jön a sáskaszindróma, mint a Blues Brothers-ben: jó kifogás sose rossz, csak el innen. De Silvia hajthatatlan. Erősen szorítja a kezemet, és fölmegyünk. Ajtót nyitottak, a nappaliban ülünk, azzal a vörös hajú nővel szemben, akit először a kórházban láttam, utána meg a fényképen: ő Beatrice anyukája. Silviát ismeri, engem nem. Szerencsére. Beatrice alszik, mondja. Nagyon kimerült. Mostanában még gyöngébb. Én elmesélem Beatrice anyukájának a véradást, a balesetet, meg a többit. Beatrice anyukájának nyugodt a hangja, az arca fáradt, megöregedett, amióta legutóbb láttam, mintha ott maradt volna a fiatalsága a fénykép papírján. Üdítővel kínál bennünket. Én szokás szerint nem tudom, hogy kell viselkedni ilyenkor, és elfogadom. Ahogy beszél, mintha Beatricét látnám, amikor majd felnőtt lesz. Beatrice még szebb lesz, mint az anyukája, aki pedig csodálatos nő. Amíg kimegy az üdítőért, én igyekszem az emlékezetembe vésni minden tárgyat. Mindent, amit Beatrice naponta lát, amit naponta megérint. Egy pohár alakú virágváza, egy szikrázóan fényes tengerpartot ábrázoló festmény, egy üvegasztal, rajta gömbváza, tele tarka, szivárványos fényű ovális kövekkel. Kiveszek egyet: a kék összes árnyalatában játszik, a hajnaltól

a késő éjszakáig. Zsebre dugom, mert biztos vagyok benne, hogy Beatrice hozzáért. Silvia kék szeme lesújtó pillantást vet rám. Bejön Beatrice anyukája. - Hogyhogy nem vagytok ma iskolában? Silvia hallgat. Rajtam a sor. - A boldogság. Beatrice anyukája csodálkozva néz rám. - Beatrice a paradicsom Danténál. Ezért eljöttünk őt meglátogatni. Silvia elneveti magát. Én komoly vagyok, csak éppen elvörösödöm, majdnem lila a képem. De amikor látom, hogy Beatrice anyukája is nevet, akkor én is elnevetem magam. Soha nem éreztem még ennyire nevetségesnek és ugyanakkor boldognak magam. Beatrice anyukája olyan kedvesen mosolyog, ahogy ritkán láttam felnőttet mosolyogni: csak anya tud ilyen kedvesen nézni. Mosolyog a hol fényes, hol fénytelen rézvörös haja is. Föláll. - Most megyek, szólok Beatricének, hátha tud benneteket fogadni. Meg sem mozdulok, kővé dermedek a rettegéstől. Most értettem csak meg, mit is művelünk valójában. Itt vagyok Beatricénél, és arra készülök, hogy életemben először szemtől szemben beszélgessek vele. A lábam nem is remeg, hanem libeg, mint egy zászló, az összes nyálam fölszívódott valahová, úgyhogy olyan a szám, mint egy miniatűr Szahara. Iszom egy korty kólát, mégis olyan száraz a nyelvem, mint a tűzifa a kandallóban. - Gyertek. Hát én egyáltalán nem vagyok fölkészülve. Azt vettem föl, ami a kezem ügyébe került. Csak magamat hoztam, és nem

hiszem, hogy ez elég lesz. Sosem vagyok elég. Viszont itt van Silvia. Szemtől szemben találom magam Beatrice mosolyával. Fáradt a mosolya, de azért igazi mosoly. Anyukája kiment, és becsukta az ajtót. Én az ággyal szemben ülök le, Silvia az ágy sarkára. Beatrice fejét kevés vörös haj borítja, amitől katonára emlékeztet, de így is olyan, mint Nicole Kidman és Liv Tyler tökéletes keveréke. A zöld szeme most is zöld. Az arca fáradt, de lágyak és nyugodtak a vonásai, a járomcsontja finom, a szeme elfes. Az egész mivolta a boldogság ígérete. - Szia, Silvia, szia, Leo. Tudja a nevemet! Talán az anyukája mondta neki, vagy rájött, hogy én küldtem az üzeneteket a mobiljára. Most biztos azt hiszi, hogy üldözöm, hogy én vagyok az a balfék, aki SMS-ben akart kikezdeni vele. Akár így, akár úgy, kimondta a nevemet, és a Beatrice szájából elhangzó „Leo" most hirtelen egészen valóságosnak hangzik. Silvia megfogja a kezét, és némán néz rá. Aztán azt mondja: - Ő az egyik barátom, szeretett volna megismerkedni veled. Majdnem elsírtam magam a boldogságtól. Magától mozdult meg a szám, bár azt sem tudta, mit mondjon: - Szia, Beatrice, hogy vagy? Micsoda hülye kérdés! Mégis mit gondolsz, hogy van, te agyatlan? - Jól. Csak egy kicsit fáradt vagyok. Tudod, erős gyógyszereket kapok, kimerít a terápia, de én jól vagyok. Szeretném megköszönni, hogy vért adtál. Anyukám mindent elmondott. Ezek szerint igaz, hogy az én vérem táplálja Beatrice vörös haját. Boldog vagyok. Repesek a boldogságtól. Az én véremnek köszönhető, hogy kezd visszanőni a vörös haja. Az

én vérvörös szerelmem. Annyira leköti az agyamat ez a gondolat, hogy kiszalad a számon egy óriási sületlenség: - Örülök, hogy a vérem az ereidben folyhat. Beatrice elmosolyodik. Ez a mosoly egy szempillantás alatt egymillió halrudacskát képes felolvasztani, nekem a duplájára ugrik tőle a pulzusom, és kimelegszik a fülem, azt hiszem, el is vörösödik. Azonnal bocsánatot kérek tőle. Képtelen és tapintatlan dolgot mondtam. Micsoda ökör vagyok! Szeretnék elsüllyedni itt, ebben a szobában, ahol még körül sem néztem, annyira elfoglal Beatrice arca: életem középpontja. - Semmi baj. Örülök, hogy a véred itt van a szívemben. Szóval ma nem mentetek iskolába, hogy engem meglátogassatok... köszönöm. Milyen rég nem voltam iskolában, minden olyan távolinak tűnik... Igaza van. Ahhoz képest, amin ő megy keresztül, a suli egy sétalovaglás. Hát lehetséges, hogy tizenhat évesen tényleg azt gondolod, hogy az élet a suli, és a suli az élet? Hogy a tanárok a pokol, a vakáció meg a mennyország? Hogy a bizonyítvány maga az utolsó ítélet? Lehetséges, hogy tizenhat évesen a világ kiterjedése megegyezik a suliudvar területével? Zöld szeme úgy cikázik gyöngyfehér arcában, mint tűz az éjszakában, elevenen, mint a benne lüktető élet, mint egy csöndesen, békésen csordogáló hegyi búvópatak. - Egy csomó mindent szeretnék csinálni, de nem tudok. Túl gyönge vagyok, rögtön elfáradok. Szerettem volna nyelveket tanulni, utazni, megtanulni játszani valamilyen hangszeren... De semmi. Semmi nem lett belőle. A hajam is... szégyellek így mutatkozni mások előtt. Anyukámnak úgy kellett erősködnie, hogy beengedjelek titeket. A hajamat is elveszítettem, a legszebb dolgot, amim csak volt. Elveszítettem az álmaimat, mint a hajamat.

Nézem őt, és nem tudok mit mondani, vele szemben vízcseppé változom, amely elpárolog az augusztusi napsütésben, hiábavaló szavaim a levegőbe vesző lélegzetemmel egyenértékűek. És lám, menetrendszerűen és tolakodón, mint az iskolai csengő, megint hülyeséget mondok: - Vissza fog nőni a hajad, és vele együtt az álmaid is. Egyik szál a másik után. Fáradtan mosolyog, de remeg a szája. - Remélem, tiszta szívből remélem, de úgy látszik, a vérem nem akar meggyógyulni. Mindig csak megromlik. Könnycsepp alakú gyöngy gurul le Beatrice bal szeméből. Silvia megsimogatja az arcát, letörli a könnyét, mintha a nővére volna. Egy pillanattal később ő is kimegy a szobából. Egyedül maradok Beatricével, fáradtan félig lehunyja a szemét, aggódik Silvia reakciója miatt: - Sajnálom. Néha túl erősen fogalmazok. Beatrice miattunk aggódik, pedig pont fordítva kellene lennie. Egyedül vagyok vele, most el kell árulnom neki a gyógyulás titkát. Én vagyok neked a gyógyulás, Beatrice, és te nekem. Csak ha mind a ketten tudjuk ezt, és egyetértünk benne, csak akkor válik minden lehetségessé, egyszer s mindenkorra. Összeszedem magam, hogy megmondjam neki, mennyire szeretem, belülről nekifutok, mintha egy atlétikai pálya volna bennem, de a falnál érzem magam. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nyolc betű az egész, nem igaz, hogy nem tudom kimondani. Beatrice látja a vívódásomat. - Nem szabad félni a szavaktól. Ezt tanultam a betegségem alatt. Bátran a nevükön kell nevezni a dolgokat. Éppen ezért akarom elmondani, ezért akarom elmondani... ezért akarom üvölteni, hogy szeretlek.

- Akkor is, ha az a szó a halál. Én már nem félek a szavaktól, mert már nem félek az igazságtól. Amikor az életedről van szó, megunod a mellébeszélést. Ezért kell elmondanom neki a teljes igazságot, most azonnal. Az igazságot, ami erőt ad neki a gyógyuláshoz: - Szeretnék neked mondani valamit. Hallom, ahogy ezek a szavak kiesnek a számon, és nem tudom, honnan jött elő ez a mondat, kinek volt bátorsága kimondani. Nem tudom, hány Leo lakik bennem, előbb-utóbb ki kell majd választanom egyet közülük. Vagy esetleg megkérem Beatricét, válassza ki ő azt, amelyik a legjobban tetszik neki. - Mondd csak. Egy percig hallgatok. Az a Leo, akinek volt mersze kimondani az előbbi mondatot, rögtön elbújt valahová. Pedig most azt kellene mondania: „szeretlek". Egy sötét sarokban találok rá, két kezével eltakarja az arcát, mintha valami szörnyűség fenyegetné, és ráveszem, hogy szólaljon meg. Mozgás, Leo, gyere elő onnan, mint ahogy az oroszlán jön elő a sűrűből. Halljuk azt az oroszlánüvöltést! Néma csönd. Beatrice vár. Bátorítón mosolyog rám, és a karomra teszi a kezét: - Nos, mi az? Kezének érintése nyomán meglódul a vérem és a nyelvem: - Beatrice... én... Beatrice... szeretlek. A tipikus próba-szerencse arcot vágom, mint amikor matekból felelek, és a tanárnő arcának rezdüléseiből igyekszem kitalálni, hogy jót mondtam-e vagy rosszat, hogy alkalomadtán visszatáncolhassak, mintha nem is mondtam

volna semmit. Beatrice törékeny, hófehér keze pihen a kezemen, olyan, mint egy pillangó; pár pillanatra lehunyja a szemét, aztán kicsit mélyebb lélegzetet vesz, és rám néz: - Jólesik, hogy ezt mondod, Leo, de nem tudom, értesz-e: én haldoklom. Éles szavai forgószélként tépáznak meg, minden álarcot letépnek rólam, meztelenül, sebzetten és védtelenül állok Beatrice előtt. - Nem igazság. Úgy mondom ezt, mint aki hosszú éjszaka után legszebb álmából ébred, és még nem tud tisztán különbséget tenni álom és valóság közt. Egészen halkan suttogtam, mégis meghallotta. - Ez nem igazság kérdése, Leo. Ez sajnos tény, és engem érint. A kérdés csak az, hogy én kész vagyok-e. Eddig nem nagyon voltam kész. Most már talán igen. Nem tudom követni, nem értem a szavait, valami föllázad bennem, nem vagyok hajlandó odafigyelni. Az álmom ráébreszt a valóságra? Tisztára a feje tetejére állt a világ. Még hogy az álmok mutatják meg a valóságot? Ugyan mióta? Láthatatlan ökölcsapások záporoznak rám, képtelen vagyok védekezni. - Annyi szeretetet kaptam ezekben a hónapokban, hogy megváltoztam tőle, egészen közel kerültem Istenhez. Lassacskán elmúlik a félelmem, már alig sírok, mert arra gondolok, hogy becsukom a szemem, és őmellette ébredek majd föl. És nem fogok többet szenvedni. Nem értem Beatricét. Sőt megharagszom rá. Én hegyeket mászok meg, tengereken kelek át, nyakig merülök a fehérségben, ő meg visszautasít. Mit meg nem tettem érte, és amikor végre kézzelfogható közelségbe kerülök hozzá, rá kell

jönnöm, hogy fényévnyi távolságra van. A kezem ökölbe szorul, a hangszálaim üvöltésre készen megfeszülnek. Beatrice közelebb hajol, megfogja az ökölbe szorított kezemet, és ettől kisimul a tenyerem, ellazulnak a hangszálaim is. Meleg a keze, érzem, hogy az ujjaimon keresztül kiszökken belőlem az élet, ahogy az ő ujjait érintem, mintha a kezünkön át lelket cserélhetnénk, vagy mintha a lelkünk nem ütközne bele megszokott határaiba. Aztán elengedi a kezemet, finoman, hogy a léleknek legyen ideje visszatérnie a saját burkába, és érzem, hogy Beatrice újból kifut a nyílt tengerre, távol jár tőlem, számomra ismeretlen kikötő felé hajózik. - Köszönöm a látogatást, Leo. Most menned kell. Sajnálom, de fáradt vagyok. Viszont örülnék neki, ha máskor is eljönnél. Megadom a mobilszámomat, szólj rám, mielőtt jössz. Köszönök mindent. Meg vagyok zavarodva és jéggé vagyok dermedve, úgyhogy képtelen vagyok gondolkodni. Nem szólok semmit, pedig már megvan a száma, csakhogy amikor lediktálja, rájövök, hogy Silvia teljesen más számot adott meg a jó múltkorjában. Nem akarok kérdezősködni, de így már érthető, hogy nem kaptam választ az SMS-eimre. Akkor Beatrice nem is gondolja rólam, hogy balfék vagyok, és nem is direkt nem válaszolt! Nem teljesen reménytelen az ügy. Lehet, hogy Silvia tévedett, rossz számot adott meg, vagy én írtam el. Olyan a számmemóriám, hogy a kilencvenéves nagyanyámé is különb. Fölé hajolok, és megpuszilom a homlokát. Vékony bőrének egyszerű szappanillata van, semmi dolcegabbana meg calvinklein. Az ő illata, és kész. Beatrice, és kész. Minden sallang nélkül. - Én köszönöm.

Mosolyogva búcsúzik. Amikor az ajtó felé fordulok, érzem, hogy egy fehér örvény tátong a hátam mögött, alig várja, hogy megrágjon és elnyeljen. Beatrice anyukája megköszöni, hogy eljöttem, és szól, hogy Silvia lent vár. Igyekszem nyugodtnak látszani. - Köszönöm. Ha meg tetszik engedni, máskor is szeretnék eljönni Beatricéhez. És ha tudok, szívesen segítek bármiben, tessék csak nyugodtan hívni... akár délelőtt is. Hangosan nevet: - Téged se kell félteni! Hívlak, Leo. Amikor kilépek a kapun, Silvia egy villanyoszlopnak dőlve ácsorog. A szemembe néz, én meg alig látok, mert tiszta könny a szemem. Megfogja a kezemet, így töltjük el a nap hátralévő óráit, kézen fogva gyalogolunk némán, reszketegen, mint két falevél, csakis az tartja a lelket mindkettőnkben, hogy bátorságot kell öntenie a másikba. Amikor hazaérek, anya a nappaliban ül. Apa vele szemben. Mint két szobor. - Ülj le. A lábam közé teszem a hátizsákomat, hogy megvédjem magam a pillanatokon belül rám zúduló dühorkántól. Anya szólal meg. - Telefonáltak az iskolából. Nem kizárt, hogy évet kell ismételned. Mától a tanítás végéig szobafogságon vagy. Apára nézek, hátha anya szokás szerint csak blöfföl, aztán addig egyezkedünk, míg megúszom némi zsebpénzlevonással vagy egynapos szombati kijárási tilalommal. De apa is halálosan szigorú arcot vág. Ennyi. Nem szólok egy szót sem. Fogom a hátizsákot, és megyek a szobámba. Mit érdekel engem holmi büntetés? Ha kell, megszököm, nehogy azt

higgyék, hogy itthon tudnak tartani! Akkor mit fognak velem csinálni, ha megszököm, egy évre raknak büntetésbe? Akkor is megszököm, míg csak egész életemre büntibe nem kerülök, akkor meg kár is a gőzért, hiszen az egész élet egy büntetés, mi értelme ráduplázni? Végigdőlök az ágyon. A plafont bámulom, Beatrice arca jelenik meg rajta, mint valami freskó. „Nem tudom, értesz-e: én haldoklom." Szavai ezernyi tűként fúrják át az ereimet. Nem értek semmit az életből, a fájdalomból, a halálból, a szerelemből. Én azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. Bedőltem. Mint mindenki: ugyanazt a komédiát játsszuk, a fináléban meg mindenkit legyilkolnak. Ez nem komédia, ez horrorfilm. Kővé dermedek, amikor rájövök, hogy apa odabent van a szobámban. Kinéz az ablakon. - Tudod, Leo, én is lógtam egyszer a suliból. Az egyik osztálytársam bátyja kapott egy Fiat Spidert, egy kabrió sportkocsit, és egy reggel lementünk vele a tengerhez, hogy kipróbáljuk. Ma is emlékszem, hogy próbáltuk túlkiabálni a fülünk mellett süvítő szelet. Úgy hasította a levegőt az a sportkocsi, mint hajó orra a vizet. Aztán leértünk a tengerre. A tenger maga a szabadság, és ezt mi a magunkénak éreztük. A többiek az iskola négy fala közé zárva sínylődtek, miközben mi élveztük a sebességet meg a szabadságot. Ma is emlékszem, milyen tágas volt a látóhatár, sehol semmi támpont, csak a nap szabott határt a végtelenségnek. Abban a pillanatban megértettem, hogy a tenger végtelen szabadságával szemben nem az a lényeg, hogy hajód legyen, hanem hogy legyen hová menned, legyen egy álom, egy kikötő, amiért érdemes átkelned azon a rengeteg vízen.

Apa megáll, mintha odakint, az ablakomon túl látná a tengert, meg egy távoli, már-már álombéli kikötő fényeit. - Ha én aznap reggel suliba mentem volna, Leo, ma nem az az ember volnék, aki vagyok. A válaszokat, amikre vártam, egy olyan napon találtam meg, amikor nem mentem iskolába. Egy olyan napon, amikor életemben először egyedül jutottam el oda, ahova akartam, még ha megbüntettek is érte... Én nem tudom, mi lelte apát, hogy Albus Dumbledore vagy doktor House lett-e belőle, de az biztos, hogy teljesen eltrafálta a lelkiállapotomat. Alig hiszem el. Már attól is leültem, amikor elmesélte, hogy ismerkedtek meg anyával, de erre aztán végképp nem számítottam. Elvégre kábé tizenhat éve ismerem, és mégis milyen keveset tudok róla, szinte semmi olyat, ami igazán számít. Nyitnám a számat, hogy mondjak valamit, de olyan mézesmázos lenne, hogy elmegy tőle a kedvem, apa szerencsére úgyis folytatja a mondókáját. - Én nem tudom, hogy ma miért nem mentél iskolába, és meg is érdemled miatta a büntetést, hiszen az ember vállalja a következményeket a tetteiért, ez a játékszabály. Nem tudom, és nem is akarom tudni. Bízom benned. Hogy változik a világ. Ha ez így megy tovább, nemsokára visszafelé kezd forogni, Homer Simpson mintaférj lesz, és az Inter megnyeri a Bajnokok Ligáját. Az apám hihetetlen dolgokat mond. Tisztára, mint egy filmben. Pontosan ezekre a szavakra volt szükségem. Vajon eddig miért nem mondott ilyeneket? Már érkezik is a válasz, pedig ki sem mondtam a kérdést. - Most már értem, hogy az évet is kockára teszed azért a valamiért, ami ilyen fontos neked, és biztos vagyok benne, hogy nem csekélységről van szó.

Csöndben eltöprengek, hogyan lehetséges, hogy egynapi lógástól hirtelen fekete-fehérből színessé változzon az ember élete. Előbb Beatrice, most meg apa. Csak ennyit bírok kinyögni: -Te milyen büntetést kaptál érte? Apa gunyoros mosollyal fordul felém: - Majd ezt is megbeszéljük. Muszáj lesz megtanítanom neked egy-két trükköt, hogy máskor ne csinálj ilyen pancser hibákat. Visszamosolygok rá. Ez most nem én vagyok apával, most két férfi mosolyog egymásra. Már megy is ki a szobámból, már majdnem becsukódik az ajtó, mire sikerül összeszednem a bátorságomat. - Apa! Visszadugja a fejét, olyan, mint egy csiga. - Csak Beatricéhez szeretnék elmenni néha. Ma is nála voltam. Apa egy pillanatra elkomolyodik, már előre hallom: szó se lehet róla. Lenéz a padlóra, aztán megint rám. - Engedély megadva, de csakis erre a célra. Máskülönben... Félbeszakítom: - .. .az árnyékom porává zúzol, tudom... Mosolygok. - És anya? - Majd én beszélek vele. Már becsukódott az ajtó, amikor ezt mondja. - Kösz, apa. Kétszer is elmondom. A szavak a padlón gurulnak, miközben én az ágyon fekve nézem, ahogy a fehér plafon csillagos égbolttá változik. A vér sebesen száguld az ereimben, felizzítja az artériákat. Büntetésben vagyok, és most

először nem gyűlölöm miatta a szüleimet, magamat sem. Az árnyékom pora pedig csillagpor. Nem mehetek sehova a tanév végéig, vagyis több mint két hónapnyi szabadságvesztés vár rám, kivéve, ha Beatricéhez megyek - a fegyverszüneti egyezmény anya által jóváhagyott záradéka értelmében. A büntetés ellenére boldog vagyok, mert nem kell lemondanom az egyetlen igazán fontos dologról, ami miatt el akarok menni itthonról. Ami a bajnokságot illeti, majd kitalálok valamit... Meg az is pozitívum, hogy a szobafogságnak köszönhetően végül valószínűleg mégiscsak át fogok menni. Szórakozási lehetőségek és kimenő híján csak ezekkel a dolgokkal tudom eltölteni az időmet: tanulok (leginkább Silviával, ő szorgalmas, én nem), számítógépezek (ezt is csak a március huszonegyedikei egyezményben rögzített időbeni korlátok közt, március huszonegyedikén voltam Beatricénél, akkor kerültem büntibe), olvasok, helyesebben olvasom a könyvet, amit Silvia adott kölcsön, az a címe, hogy Fuss velem!, nem rossz, legalábbis a címe, bár egy kutyáról szól, akit sétáltatni kell (...rám ne számítsatok!), gitározom (Niko időnként feljön hozzám, és eljátszunk egy-két számot. Azóta szétmentek Alicevel, helyesebben Alice otthagyta őt egy másik srác miatt), és - bármilyen hihetetlen - a csillagokat nézem. Igen, nézem a csillagokat, mert átragadt rám apa lelkesedése a csillagászat iránt. Ő tudja az összes csillagkép nevét, és ismeri a csillagokat, a mutatóujjával láthatatlan ezüst pókhálót rajzol közéjük, mint a rejtvényújságban, amikor össze kell kötni a számozott pontokat. Egy napon, ha Beatricével leszek, talán majd jól jön mindez. Meg akarom mutatni neki az összes csillagot, és szeretnék

kitalálni egy új csillagképet, amit majd róla nevezek el. Milyen lesz az alakja? Milyen az alakjuk az álmoknak? Nyakamban gitárral belépek Beatrice szobájába. Úgy érzem magam, mint a vándorzenészek a metrókocsikban, akik végül csak egy kis boldogságot koldulnak. Beatrice mosolyog: megtartottam az ígéretemet. Hason fekve olvas, miközben a hifiből Elisa hangja szól, ide-oda pattog a szoba falai közt, szeretne kijutni a behajtott ablak résén. - Akkor ma elkezdjük! - mondja, és a zöld szeme is mosolyog, mintha olyasvalamit kezdenénk el, ami örökké fog tartani. - Ezt a dalt szeretném megtanulni - int a fejével a hifi felé. Soká vártam arra, ami nincs is talán, bár néztem volna inkább a felkelő napot... - Egy ilyen tanárral, mint én, semmiség... Persze legjobb lesz, ha mindennap jövök... Beatrice tiszta szívből, hátravetett fejjel nevet, közben a szája elé teszi a kezét, mintha fékezni akarná vele a mozdulat hevét, mintha nem volna szabad így elragadtatnia magát, pedig ő aztán igazán mindent megengedhetne magának. - Jó volna, Leo, de tudod, hogy nincs hozzá erőm... Kiveszem a gitárt a tokjából, mintha maga The Edge volnék. Leülök az ágy szélére, Beatrice mellé, aki közben fölült. Szeretném megörökíteni a mozdulatai illatát, bárcsak volna illatmagnó. Odarakom a gitárt a térdére, és megmutatom,

hogyan fogja a gitár nyakát, szinte ormótlannak hat a hangszer Beatrice törékeny tagjaihoz képest. Hátulról átkarolva igazítom meg a kezét, hogy jól tartsa a hangszert, és egy pillanatra olyan közel kerül a szám a nyakához, hogy eltűnődik, miért nem ad már parancsot az agyam, hogy megcsókolja. Vége Elisa dalának. - Na, most szorítsd rá a húrt a fogólapra, a hüvelykujjadat támaszd ide hátulra, a jobb kezeddel pedig pengesd a húrt. Beatrice összeszorítja a száját igyekezetében, mégis tompán, erőtlen testének tompa hangján pendül meg a húr a most csendes szobában. Éppen ő, akinek sosem hallott harmóniával, végtelen szimfóniával kellene megtöltenie a világot, csak ilyen repedtfazék-hangra képes. Ráteszem a kezem a kezére, és finoman rányomom az ujjamat. Összefonódik a kezünk, mint amikor gyerekkoromban imádkoztam. - Így. Most szépen zeng a húr. A kezem által zenél Beatrice keze. Beatrice rám néz, és mosolyog, mintha valami évezredek óta elrejtett kincset mutatnék neki, pedig egyszerűen csak megtanítottam neki, hogy kell pengetni a húrt. Türelmetlenül a kezembe nyomja a gitárt. - Mutasd meg, te hogy csinálod, úgy hamarabb megtanulom. Kezembe veszem a gitárt, ő egy kicsit odébb húzódik, összekuporodva átkarolja a felhúzott térdét. Elisa számának akkordjait kezdem pengetni. Beatrice ráismer, és lehunyja a szemét, mintha keresne valamit, amit elveszített. - Miért nem énekeled? - kérdezi.

- Nem tudom a szöveget - vágom rá, pedig az igazság az, hogy szégyellős vagyok, félek, hogy hamis a hangom. Beatrice szeme még mindig csukva, de a száját most résnyire nyitja: vékonyka dallam csobog a hangszálairól, mint újonnan feltörő forrásvíz. És csodák csodája, mégis remélni kezdek. Ha van titok, csak annyi, hogy úgy tegyek-vegyek, mintha a napba néznék... Ujjaim eggyé válnak a hangjával, a könnyű énekhang patakként simul a gitárakkordok medrébe. Az ének szétárad a szoba minden sarkába, befolyik oda is, ahová a fény sosem ér el, kiömlik az ablakon, elindul a mindennapok szürke jövés-menésétől bamba, fásult városban, kisimítja a gondoktól, a fájdalomtól és a fáradtságtól ráncos arcokat. A titok csak annyi, hogy úgy tegyek-vegyek, hogy úgy tegyek-vegyek, mintha a napba néznék mintha a napba néznék... S nem azt látnám, ami nincs... Az utolsó szavakat egy arpeggio futammal kísérem. Egy darabig hallgatunk a dal végén támadt csöndben: dupla csönd, csönd a négyzeten, a szavak visszhangja úgy susog benne, mint valami altatódal, amitől elszunnyadtak a fölösleges aggodalmak, és fölébredt az, ami igazán számít.

Beatrice kinyitja a szemét, és mosolyog. A mosolyának fényében ragyogó szemének zöldje és hajának vöröse a világot alkotó két szín. Aztán Beatrice sírva fakad, könnyek vegyülnek a mosolyába. Merőn, mozdulatlanul, figyelmesen nézem őt, és azon töprengek, vajon miért egyformák a fájdalom és az öröm könnyei. Néha csak a Silviával töltött tanulós délutánok tudják elmulasztani a szomorúságomat. Tanulunk, és egy-egy Dante-verssor vagy valamelyik filozófus mondata nyomán messzire kalandozunk. Elmesélem neki, mi volt Beatricénél. Elismétlek mindent, amit Beatricével mondtunk, és máris jobban vagyok, mert a találkozások Beatricével mindig megfekszik a gyomromat, mint valami malomkő. Márpedig a malomkövet nem lehet megemészteni. Viszont amikor Silviával beszélgetek róla, az olyan, mint valami enzim, segít megemészteni a követ. Silvia figyelmesen hallgat, nem tesz megjegyzéseket. Nekem a hallgatása is elég. Egyszer viszont megkérdezte: - Akarod, hogy imádkozzunk érte? Én bízom Silviában, ha ő azt mondja, hogy az jó, akkor én megteszem. így aztán néha elmondunk egy imádságot. Én nem nagyon hiszek benne, de Silvia igen. Úgyhogy ezt szoktuk imádkozni Beatrice gyógyulásáért: - Istenem (ha vagy - ezt én teszem hozzá titokban), gyógyítsd meg Beatricét. Nem valami nagy imádság, de a lényeg benne van. Ha Isten Isten, akkor ennyiből is ért. Ha Isten nem létezik, akkor ez a

pár szó is fölösleges; ha viszont van Isten, akkor talán fölébred az ezeréves álmából, és végre megmozdítja a kisujját valami olyasmiért, ami megéri a fáradságot. Silviának ezt nem mondtam soha, mert nem akarom őt megbántani, de ez a véleményem. Beatrice. Minden héten elmegyek hozzá. Hogy melyik nap, az változó, az állapotától függ, mert vannak olyan délutánok, amikor túl fáradt. Nincs semmi javulás, a legutóbbi vérátömlesztés óta változatlan a helyzet. Amikor jobban van, küld egy SMS-t ő vagy az anyukája, és én már rohanok is hozzájuk, persze tömegközlekedéssel (a baleset után a motorom elhalálozott, és nem nagyon hiszem, hogy bármilyen formában is újjászülethetne, és bár igaz, hogy a biztosító kifizeti a kárt, de a március huszonegyedikei egyezmény értelmében új közlekedési eszköz beszerzéséről csakis abban az esetben kezdődhetnek esetleges tárgyalások, ha év végén átmegyek). Mindig viszek valamit, ami segíthet elterelni Beatrice gondolatait. Azzal az eltökélt szándékkal lépek be a szobájába, hogy egy darabka mennyországot ajándékozzak neki (persze átvitt értelemben, mert nem hiszek a mennyországban), de aztán nála találom meg a mennyországot, mert ő ott van (akkor talán mégis létezik a mennyország, mert az ilyen gyönyörű dolgok nem érhetnek véget). Egyszer vittem neki egy CD-t, amin szóló zongorára írt darabok voltak, azt nagyon szereti. - Táncolsz velem? Egészen halkan mondta. Ezt nem hiszem el. Táncolok Beatricével, vezetem a pihekönnyű testét a szobája fényében, lassan lebegtetem őt a karomon, mint egy buborékot, ami

egyik pillanatról a másikra levegővé válhat. Már annyira megnőtt a haja, hogy érezni az illatát. Fogom a kezét meg a derekát: mintha törékeny kristálypoharat tartanék, ami bármelyik percben összetörhet, még attól a vörös folyadéktól is, amit szeretnék beletölteni. Régen mindjárt az jutott róla az eszembe, hogy jó volna lefeküdni vele. Ma távol áll tőlem a gondolat, pedig nem lettem homokos. Mintha vékony ruhába bújtatott teste az én húsom volna, mintha a bőrünk már nem is tudná, melyikünk csontjait és izmait borítja. A vállam mélyedésébe simuló arca életem kirakójátékának hiányzó darabkája, minden probléma kulcsa, a világ közepe. Lába követi a lépéseimet, férfi és nő első tánca ez a történelemben, én találom fel. Mindenütt érzem a szívem kalapálását, a nagylábujjamtól a legészakibb hajszálamig, akkora erő van bennem, hogy újra tudnám teremteni az egész világot ebben a szobában. Beatrice viszont csak néhány lépést tud megtenni, aztán a karomba omlik. Olyan könnyű, mint egy fehér hópihe. Segítek neki visszafeküdni az ágyba. Kikapcsolom a hifitornyot. Beatrice hálásan néz rám, aztán holtfáradtan lehunyja a szemét, és ebből az egyetlen, kihunyó pillantásból rájövök, hogy nekem mindenem megvan, amit ő elveszít: a hajam, a suli, a tánc, a barátság, a család, a szerelem, a remények, a jövő, az élet... csakhogy nem tudom, mire megyek mindezzel. Képtelen vagyok megtanulni ezt a rohadt matekot, pedig holnap dogát írunk belőle. Beatrice megadóan lecsukódó szemét látom folyton magam előtt. Azt látom a sorok mögött, a sorok között, a sorok fehér betűközeiben.

Mintha az érzékszerveim visszafejlődtek volna, és egy másfajta érzékelésre tértem volna át: mindazt, amit Beatrice elveszít, nemcsak magamnak, hanem őhelyette is át kell élnem. Kétszeresen kell megélnem mindent. Beatrice szereti a matekot. Úgyhogy meg akarom tanulni, méghozzá jól, mert Beatrice még ettől a csupa rejtély szörnyűségtől is sajnál megválni... Beatricénél mindig újabb és újabb szereplővé változom: a múltkor gitároktatóvá, ma meg földrajztanárrá. Ki hitte volna? Pont én, aki soha semmit nem tanultam földrajzból, csak találomra mondtam rá az országokra, hogy itt kohászat, ott fémfeldolgozás, nem is szólva a cukorrépa-termesztésről, amit úgy képzelek el, hogy olyan kis cukroszacskók lógnak a szántóföldön a növénykékről, mint amilyet a kávé mellé adnak a presszóban. Amikor látogatóba jövök Beatricéhez, minden alkalommal egy másik városba viszem őt el. Beatrice imád utazni, és amikor majd meggyógyul, szeretné bejárni a világot, kifürkészni minden titkát, megtanulni az összes nyelvet. Angolul meg franciául már tud, meg akar tanulni portugálul, spanyolul meg oroszul. Hogy miért pont oroszul, amikor azt olyan fura betűkkel kell írni... nem elég neki a görög? Azt mondja, ha az ember ismeri a többiek nyelvét, jobban látja a világot. Minden nyelvnek megvan a maga sajátos nézőpontja. Az eszkimóknak például tizenöt különböző szavuk van a hóra, aszerint, hogy milyen a hőmérséklete, a színe, a keménysége, nekem viszont a hó egyszerűen hó, legföljebb melléteszek egy jelzőt, ha azt akarom mondani, hogy lehet rajta snowboardozni. Az eszkimók tizenöt különböző fehér színt látnak ott, ahol én csak fehéret, ami eléggé félelmetes...

Anyagot gyűjtök egy-egy város vagy nép jellegzetes szokásairól, letöltöm a netről a legszebb helyeket ábrázoló képeket, fotókat keresek minden olyan nevezetességről, amit muszáj megnézni, főleg, ha még valami érdekes sztori is kapcsolódik hozzá. Csinálok belőle egy PowerPoint-fájlt, amit aztán együtt megnézünk a számítógépen, én meg úgy teszek, mintha vezetném Beatricét az utcákon, mintha gyakorlott idegenvezető volnék. Így jártuk be Oroszországban - ezerrétegnyi gyapjúcuccba bugyolálva, nehogy megfagyjunk - az Arany Gyűrű városait, megpihentünk a Rio fölött magasodó Krisztus óriási árnyékában, némán álldogáltunk Indiában a Tádzs Mahal előtt - ezt a rózsaszín homokra emelt, csodálatosan fehér épületet egy király építette imádott felesége emlékére -, fejest ugrottunk a tengerbe a korallzátonyok közé, miután bekukkantottunk a sidney-i Operaházba, teaszertartáson vettünk részt - először ittam teát életemben - Tokió egyik felejthetetlen zugában. Szeretnénk még végighajózni a Dunán, gejzíreket nézni Izlandon, cannolót enni a szicíliai tengerparton, fekete-fehérben fényképezkedni a Szajna partján, sétálgatni a festők közt a Ramblán, átölelni a Kis Hableányt, port lopni az Akropoliszról, ruhákat venni a Nagy Almában, aztán rögtön át is öltözni az új cuccokba a Central Parkban, bringán csavarogni a csatornák partján Amszterdamban, vigyázva, nehogy vízbe essünk, ledönteni legalább az egyik kőtömböt Stonehenge-ben, ugrálni egy kicsit egy norvég fjord csipkés peremén, hátha nem visz el a szél, hanyatt feküdni egy hatalmas füves tisztáson Írországban, és beleélni magunkat, hogy csak ez a két szín van a világon: a zöld meg a kék... Az

egész világ arra vár, hogy fölfedezzük, bejárjuk, és Beatrice szobája a világ összes helyévé változik a mi szuper-fapados utazásaink során. - Beatrice, te hová szeretnél utazni az érettségi utáni nyáron? Beatrice nem szól semmit, fölnéz, és mutatóujjával az orra hegyét és a száját megérintve tűnődik a kérdésen: - Én a Holdra szeretnék utazni. - A Holdra? De ott nincs is más, csak fehér por, meg a létező legsötétebb csönd, még gravitáció sincs... - Igen, de ott van minden, amit idelent a földön elveszítünk. - Mit beszélsz? - Nem ismered Astolfo történetét az Őrjöngő Lóránt-ból? Astolfo egy lovag, aki fölmegy a Holdra, és visszahozza a szerelembe beleőrült Lóránt eszét, hogy megint tudjon harcolni. Megrázom a fejem. Elképzelem magam mint őrjöngő Leót, akinek elvette az eszét a szerelem. - Fogjátok majd tanulni. Persze ez csak egy kitalált történet... - teszi hozzá Beatrice szinte szomorúan. - Te mit szeretnél visszahozni a Holdról? - Te? - kérdez vissza Beatrice. - Nem is tudom, talán az első gitáromat, amit síszünetben ott felejtettem a szállodában, és soha nem került elő, pedig hogy szerettem, azon tanultam meg gitározni... Vagy talán a régi motoromat... nem tudom... te? - Az időt. - Az időt? - Az időt, amit elvesztegettem... - Hogyhogy elvesztegetted?

- Haszontalan dolgokra pazaroltam... Azt az időt, amit nem a többieknek szenteltem: mennyivel többet tehettem volna az anyámért, a barátaimért. .. - De Beatrice, előtted az egész élet! - Nem igaz, Leo, az életem már mögöttem van. - Ne mondd ezt, nem tudhatod, még meggyógyulhatsz! - Leo, nem sikerült a műtét. Elnémulok. Nem tudom elképzelni a világot Beatrice nélkül. Nem tudom elviselni a csöndet, ami akkor támadna. Azonnal eltűnne az összes város, ahová mehetnénk, csupa hiábavaló szépség, ha egyedül maradok. Minden elveszítené az értelmét, kifehéredne, mint a Hold. Csakis a szerelem ad értelmet mindennek. Beatrice, ha tizenöt különböző szavam volna rá, hogy szeretlek, mint az eszkimóknak a hóra, rád mindegyiket használnám. Ahogy kilépek Beatricéék kapuján, spriccel rám a májusi nap, mint a zuhany vize meccs után az öltözőben. Mire elzárom a vizet, már Silviáék előtt vagyok, muszáj átismételnünk az olaszt, mert felelés lesz a teljes félévi anyagból. Jó sokáig tanulunk. Már tizenegy óra van, amikor az anyukája félénken benéz, hogy nem kérünk-e valamit inni. Miközben a kólánkat isszuk, amitől legalább föléledünk egy kicsit, Silvia javaslatára kimegyünk az erkélyre szippantani egy kis friss levegőt. A Tejút mintha kiszidolozta volna magát ma estére. Mutatok Silviának egy-két csillagképet. Elmondom róluk, amit apától tanultam, legföljebb itt-ott fűzök hozzá néhány saját költésű részletet... Ma este túlragyogják a csillagok a város fényeit, és én az ujjammal mutogatom

Silviának a kedvenc csillagképeimet: a Perszeuszt, az Andromédát, a Pegazust. Silvia tekintete az ujjamról lassan átvándorol az égre, mintha én rajzolnám oda a csillagokat, én pedig elmesélem neki, hogyan győzte le Perszeusz a Medúzát, akinek láttán kővé dermedt minden élőlény, hogyan röppent föl a megölt szörnyetegvéréből a hófehér szárnyas ló, Pegazus, aki most is szabadon szálldos a Tejúton. Elmesélem, hogyan találkozott Perszeusz Andromédával, aki megkötözve várta a szikla tetején a tengeri szörnyet, hogy eljöjjön érte és fölfalja, s végül hogyan szabadította ki Perszeusz a királylányt. Megmentette őt a szörnyetegtől. - Apám mutatta meg, hogy az ég nem képernyő. Régen olyannak láttam az eget, mint egy tévé, itt-ott pár pötty világít a felszínén, csak úgy, összevissza. Pedig ha jobban megnézed, az ég olyan, mint a tenger: mélysége van, szinte érzékeled a csillagok közti távolságokat, és megijedsz, hogy milyen kicsi vagy. És ezért mesékkel töltöd tele ezt a félelmetes mélységet. Tudod, Silvia, sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok történet van az égen. Régebben nem is láttam őket, most meg úgy olvasok az égen, mint egy könyvből. Apám tanított rá meg, máskülönben nem látja az ember a meséket, elbújnak, láthatatlan szálként húzódnak csillagtól csillagig... Silvia nézi a kis fényes pontokat az egyenletesen sötét háttérben, mialatt én magyarázok, őmellette elcsitul a város szaga, még az utcák is illatosak körülötte. Silvia szívében béke honol, Silvia mosolyog: - Az emberek egy kicsit olyanok, mint a csillagok, lehet, hogy messze vannak tőlünk, de világítanak, és mindig tudnak valami érdekeset mesélni... csak éppen idő kell hozzá, néha nem is kevés idő, amíg a történeteik elérnek a szívünkhöz,

mint a csillagok fénye a szemünkhöz. Meg aztán mesélni is tudni kell. Te jó mesélő vagy, Leo, szívből adod elő a történeteidet. Egy nap talán asztrofizikus leszel, vagy író... - Asztro... micsoda? Nem, a jóslás nem nekem való... - Dehogyis, te bolond! Az asztrofizikus az égitesteket vizsgálja. - Hát... az tetszene. Bár szerintem túl sok matekot kell hozzá tanulni. Az is igaz, hogy a Tejút egyike azon kevés fehér dolognak, amitől nem kapok frászt. - Hogyhogy? - Talán mert valójában egymáshoz kapcsolódó apró fényes pontokból áll össze a fehérsége, és mindegyik kapcsolatnak megvan a maga története... - Hát igen... csak a legszebb történeteknek jár egy egész csillagkép... - Igazad van. Nézd csak Perszeuszt, hogyan szabadítja ki Andromédát, nézd meg a Pegazust, milyen fehéren és szabadon röpköd... - Hát igen, egy kis fantázia azért kell hozzá, de... Félbeszakítom Silviát, szavai lebegnek a tiszta levegőben, és felszállnak a csillagokig, hadd hallják ők is: - Szeretném megmenteni Beatricét a szörnyetegtől, mint Perszeusz. Aztán elmenekülnénk egy szárnyas ló hátán... - De szép volna... - Azt mondod, író is lehetnék? - Mesélj nekem valamit... Elhallgatok. Egy csillagot nézek, amelyik vörösesebb a többinél, és villódzik. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillag, egy fiatal csillaglány. Fehér volt, mint a tej, és aprócska, mint minden fiatal csillag. Szinte törékenynek látszott, de csak a

fénye miatt, mert a fényessége már-már átlátszóvá tette. Törpének nevezték a kicsisége miatt, és Fehérnek, amiért olyan fényes volt, mint a tej. Szóval Fehér Törpe volt a becsületes neve, de az egyszerűség kedvéért csak Törpének hívták. Szeretett bóklászni az égen, és megismerkedni más csillagokkal. Ahogy telt-múlt az idő, Törpe megnőtt, és vörös lett. Már nem Törpének nevezték, hanem Óriásnak, Vörös Óriásnak. Minden csillag irigykedett rá a szépsége meg a hosszú-hosszú hajnak látszó vörös sugarai miatt. Csakhogy Vörös Óriásnak volt egy titka: belül Törpe maradt. Egyszerű, fényes és tiszta Törpe, akkor is, ha óriásinak és vörösnek látszott. Ezért van az, hogy Vörös Törpe máig villódzik az égen, hol fehéren, hol vörösen, mert egyszerre fehér is, vörös is. És nincs nála szebb az égen. De a földön se. Elnémulok. Ez nem is mese. Nincs is semmiféle mese, egyszerűen csak ez jutott eszembe egy fényes csillagról. Rámutatok. - Szeretném neked adni ezt a csillagot, Silvia. Silvia arcát fehér és vörös mosoly ragyogja be, mintha tükör volna az arca, ami egymillió, sőt talán egymilliárd fényévnyi távolságból is képes visszatükrözni az ő csillagának fényét. Silvia a vállamra hajtja a fejét, és becsukja a szemét. Én meg csöndben bámulom a Perszeuszt, az Andromédát, a Pegazust. Hatalmas mozivászonná változott az ég, ahol mindjárt kezdődik az összes film, amit csak szeretnénk, miközben valami aprócska, fényes dolog hangtalanul befészkeli magát a szívem egyik csücskébe, ahogyan a homokszem bújik be az osztrigába, hogy gyönggyé változzon. - Szeretlek - mondja Silvia szeme. - Szeretlek - válaszolja az én szemem.

Felelek olaszból. A tanárnő megkérdezi, hogyhogy csak mostanában kezdtem el tanulni. Silviára nézek, finoman ingatja a fejét, így aztán lenyelem, amit mondani akartam, de tudom, kit illet a köszönet. Egyvalami sikerül csak rosszul a feleletben: eltévesztem a conjunctivust. - Miért rontod el az összes conjunctivust, Leo? Az embernek szinte az az érzése, hogy direkt csinálod. Még a legegyszerűbb alakokat is eltéveszted... Most is csak hallgatok, magamban elátkozom a napot, amikor nyolcadikos koromban eldöntöttem, hogy nem használom többet a kötőmódot, csak hogy bekerülhessek egy bandába, mert ott senki nem használta. Ha be akarsz kerülni a bandába, akkor elbúcsúzhatsz a kötőmódtól, de ha olaszul akarsz beszélni, akkor nem. Így aztán négyes helyett csak hármast kapok. Holnaptól conjunctivusos mondatokat fogok ismételgetni, akár tetszik, akár nem. Azért inkább tetszik, még akkor is, ha majd mindig ki kell javítanom az igealakokat az írásaimban. Ha író akarok lenni, muszáj lesz megtanulnom a conjunctivust. Persze lehet élni a nélkül is, de conjunctivusszal szebb az élet: megtelik finom árnyalatokkal meg lehetőségekkel. Márpedig nekem csak ez az egy életem van. Beatricéhez megyek. Éppen a naplóját írja. Neki is van naplója, mint Silviának. Rám mosolyog, amikor belépek, és megkér, hogy segítsek írni. Senki nem olvashatja el a naplóját, de nekem megengedné, ha írnék helyette. - Ha segítesz írni, akkor megengedem, hogy elolvasd mondja, és én úgy érzem, mintha a világ összes titkát őrző szobába lépnék be.

Piros a fedele, a lapok fehérek benne. Sima fehérek. Rémes, csak ezt ne... - Beatrice, én nem tudok sima lapra írni. Az lesz a vége, hogy elrontom. Mialatt ezt mondom, Beatrice naplójának csodálatosan rendezett külalakját nézem. Jobbra legfölül a dátum, aztán a gondolatai következnek finom, elegáns, visszafogott kézírással. Mint egy fehér öltöny egy szeles tavaszi napon. Elolvasom a bekezdést, ahol éppen tart: „Kedves Istenem!" Hogyhogy „Kedves Istenem"? Igen, „Kedves Istenem!" Beatrice leveleket ír Istennek. Az egész naplója Istenhez szóló rövid levelek gyűjteménye. Ezekben a levelekben elmeséli, hogyan telnek a napjai, és megosztja Istennel a félelmeit, az örömeit, a szomorúságait, a reménységeit. A kérésére fölolvasom az aznapi levél utolsó részét, hogy folytatni tudjuk onnan, ahol abbahagyta. „Ma nagyon fáradt vagyok. Az írás is nehezemre esik. Pedig rengeteg a mondanivalóm, csak az vigasztal, hogy te már úgyis mindent tudsz. Én mégis szeretek mesélni neked, így jobban megértem a dolgokat. Ki tudja, az égben visszakapom-e a vörös hajamat... biztosan azért adtál vörös hajat, mert neked ez az élénk szín tetszett. Úgyhogy talán visszakapom majd a hajamat." Olvasás közben majdnem elsírom magam, de sikerül visszatartanom. - Akkor most folytasd te: ma nagyon fáraszt az írás, belefájdult a kezem. Szerencsére ideküldted hozzám Leót, az egyik őrangyalodat... Soha nem gondoltam még rá, hogy őr volnék, hogy angyal, arra meg végképp nem, de egyáltalán nincs ellenemre a dolog. Leo, az őrangyal. Jól hangzik. Beatrice közben elgondolkodik.

Zöld szeme a semmibe réved, mintha feneketlen mélységekbe merülne alá, hogy pillanatokon belül ősi kincsekkel bukkanjon a felszínre. Megállítom a tekintetét: - Te boldog vagy, Beatrice? Még mindig a semmit nézi, és csak némi szünet után feleli: - Igen, boldog vagyok. Amikor fölnézek a naplóból, látom, hogy elaludt. Megsimogatom az arcát, és úgy érzem, mintha a kimerültségét simogatnám. Nem érzi a kezemet. Alszik. Fél óráig csöndben nézem. Őt nézem, de mást is látok, valamit, ami félelemmel tölt el, mert nem tudom megnevezni. Újraolvasom, amit írtunk. Most én tettem láthatóvá másvalaki lelkét. Beatrice lelke vált láthatóvá az én kusza és ferde soraimban... lejt minden sorom. Csak most látom. Nem tudok sima lapra írni. Mintha legurulnának a szavak a lejtőn, és a végén összetörnék magukat... Aztán bejött az anyukája, és én kimentem. Anyukája megpuszilja a homlokomat, én nem tudom, mit csináljak, úgyhogy átölelem. Megköszöni, ebből tudom, hogy jól döntöttem. Amióta igyekszem Beatrice helyett is élni, egy csomó jó döntést hozok. Azt hiszem, ezt is a szerelem teszi, mert utána boldog vagyok: a boldogság titka a szerelmes szív. Ma leviszem pisilni Terminátort: azt sem bánom, ha egész életemben nekem kell sétáltatnom. Beatrice nem teheti meg, én igen. Ez is az élet. Ha Beatrice ír Istennek, akkor biztos, hogy van Isten. Soha el nem küldendő üzeneteket írogatok a mobilomon. Az az igazság, hogy a T9, okosabb nálam. A T9 hetvenötezer szót ismer, én csak ezret. Komolyan. Amikor nem tudok valamit, nem jut eszembe, vagy nem vagyok benne biztos, a T9

megsúgja. Ha nem tudom, hogy követik egymást a betűk az „influenza" szóban, a T9 megmondja. Ha nem tudom, egybevagy különírandó-e, hogy tegnapelőtt, a T9 elárulja. Amikor pedig azt írnám, hogy „rohadék", a negyedik betű után a T9 figyelmeztet, hogy „soha", úgyhogy kénytelen vagyok keresni egy kevésbé durva szót, mondjuk, „szemét"... Vajon ki találta föl a T9-et? Biztos egy kalap pénzt keresett vele. Nekem is föl kellene találnom valamit, hogy keressek egy csomó pénzt. Talán ha szorgalmasabb lennék, sikerülne is. Vagy nem. Ha valaha regényt írok, T9-cel fogom írni. Mégis, miért töröm az agyamat ilyen marhaságokon? Mindenesetre azon kapom magam, hogy - nem is tudom, hogyan - ezt írtam a telefonba: „Kedves Búza...", a T9 ugyanis Búzát ír Atya helyett. Nem is rossz becenév. Az Atyánál is jobban tetszik, az Istent félelmetesnek találom. Tovább írok, mint az előbb Beatricével, csak a telefonban legalább egyenesek a soraim: „.. .azt mondod, hogy a mi atyánk vagy, de szerintem túl nyugodtan üldögélsz a babérjaidon a mennyekben. A nevedet nem tudom, és ha nem haragszol, Búzának hívlak, mert a T9 így nevez. Nem fogadhatom el az akaratodat, mert nincs értelme annak, amit Beatricével csinálsz. Ha mindenható vagy, mentsd meg. Ha könyörületes vagy, gyógyítsd meg. Ha adtál nekem egy álmot, ne fossz meg tőle. Ha szeretsz, bizonyítsd be. Vagy túl gyönge vagy hozzá, hogy Búza legyél? Azt mondod, te vagy az élet, de visszaveszed az életet. Azt mondod, te vagy a szeretet, de meghiúsítod a szeretetet. Azt mondod, te vagy az igazság, csakhogy az igazság az, hogy nem törődsz velem, és nem tudsz változtatni a dolgokon. Nem csoda, hogy senki nem hisz benned. Ne tarts nagyképűnek, de nekem a helyedben az első

dolgom volna - és nem kell Búzának lenni ahhoz, hogy ezt belásd - meggyógyítani Beatricét. Ámen." Miközben írok, üzenetet kapok, hangosan olvasom föl magamnak: „Jusson mindig eszedbe, hogy melletted vagyok. Szeretlek, akkor is, ha nem érdemled... ;-) S." Silvia egy angyal, és közvetlen kapcsolatban van Istennel, talán őt kellene megkérdeznem, hogy nincs-e meg neki Búza mobilszáma, mert akkor elküldeném neki az üzenetet. Búza, biztos vagyok benne, hogy meg fogod gyógyítani Beatricét! Én a helyedben megtenném, és te azért, remélem, jobb vagy nálam... Megint Beatricénél vagyok. Már kezdtem aggódni, de aztán jött egy üzenet az anyukájától. Alszik, amikor megérkezem, le van fogyva, és valahogy fénytelen az arca. Az infúzió csöpögése kíséri a múló másodperceket. Kinyitja a szemét, a mosolya mintha messziről érkezne, az öregek mosolyognak így, ilyen szomorkásan. - Nagyon fáradt vagyok, de örülök, hogy eljöttél, Leo. Szerettem volna írni valamit a naplómba, de nem tudom tartani a tollat. Olyan ügyetlennek érzem magam. Előveszek egy papírt a zsebemből, és lopva becsúsztatom a napló lapja alá: hoztam egy fekete csíkos lapot, hogy egyenes sorokat tudjak írni. Használom én az eszem, ha akarom, naná! Írom, amit Beatrice diktál, időnként megáll, elcsuklik a hangja, levegő után kapkod. Aztán elszundít. Várok, nézem, ahogy tovasiklik, mint egy motor nélküli, vitorla nélküli, evező nélküli csónak a víz sodrásában. Újra kinyitja a szemét. - Túl fáradt vagyok... mesélj most te valamit, Leo.

Nem tudom, miről beszéljek. Nem akarom őt a marhaságaimmal fárasztani. Mesélek neki a suliról, a gondjaimról a tanulással, meg hogy mi minden történt idén, mesélek az Álmodozóról, Gandalfról, Nikóról, a focikupáról, amit remélhetőleg mi, Kalózok fogunk megnyerni... mesélek neki Silviáról, hogy hányszor húzott ki a slamasztikából, meg amikor együtt lógtunk a suliból, és végül meggyőzött, hogy eljöjjek hozzá... Beatrice hirtelen félbeszakít. - Úgy csillog a szemed, amikor Silviáról beszélsz, mint valami csillag... Beatrice olyan magától értetődő egyszerűséggel mond ki bizonyos dolgokat, mint ahogy a kisgyerek kér még egy piskótát. Hallgatok, mint akit valami nagy igazságtalanság ért, de nem védekezhet. Nem lehetek szerelmes Silviába, csakis Beatricébe tudok és akarok szerelmes lenni, erre pont ő jön nekem azzal, hogy úgy csillog a szemem, mint valami csillag, amikor Silviáról van szó. - Te voltál már szerelmes, Beatrice? Finoman igent sóhajt, és hallgat. Tudom, hogy nem illik ennél többet kérdeznem, de azt is tudom, hogy csakis tőle kaphatom meg a megfelelő választ. - És milyen volt? - Olyan volt, mint egy otthon, ahová bármikor hazatérhetek. Mint amikor búvárkodik az ember. Odalent minden állandó és mozdulatlan. Teljes a csönd. És a béke. Közben lehet, hogy a felszínen, amikor fölbukkansz, viharos a tenger. Szótlanul hallgatom, és az a gyanúm támad, hogy felül kell vizsgálnom a szótáramban a „szerelem" szócikk tartalmát, de pillanatnyilag, ha rákeresek, csak ezt a szöveget találom: „lásd a Beatrice szócikket". Miközben ezeken a hiábavalóságokon töprengek, Beatricét meglepő módon elnyomja az álom,

mintha kikapcsolt volna. Az is lehet, hogy csak a szemét csukta be, mindenesetre világos, hogy mennem kell. Silvia kék, nem vörös. És az én szemem mégis a kékségre csillog. Ha nem találod a választ egy kérdésre, csakis egy megoldás van: a Wikipédia. De azt a Wikipédia se mondja meg, hogy lehetséges-e, hogy a barátságnál többet érzek Silvia iránt. Nincs nyugtom a kérdéstől, idegesít, mint a tücsökciripelés nyáron, képtelen vagyok elhessegetni. Megpróbálom kétfelé bontani. Silvia szerelmes belém? Én szerelmes vagyok Silviába? Megcsinálok legalább tizenegy tesztet a Facebookon, amikből állítólag kiderül, hogy szerelmes-e belém valaki. Az egybehangzó eredmény: Silvia az összes tünetet produkálja velem szemben, amit az olyanok szoktak, akik szerelmesek, csak nem merik bevallani. Most lássunk engem. De én nem a tesztekből akarom megtudni. Ahhoz túl fontos a kérdés. Személyesen kell utánajárnom. - Silvia, tanulunk együtt? Jól jönne egy kis segítség a görög költőkhöz. A költészet tisztára fölösleges, csak ürügy rá, hogy szerelembe essünk. Silvia egy irtó nehéz Szapphó-vers fordítását magyarázza „Tarka trónodról, ravasz istenasszony..." -, én pedig nézem őt, a szavait nem hallom, csak a szája mozgását figyelem. „...te pedig, te boldog, / istenarcodon mosoly ült, és nyájas / szóval kérdeztél, mi bajom van és mért / hívlak az égből..." Nézem fekete hajának hullámait, ahogy a vers szavainak ritmusára meg-megmozdulnak. Mint a széllel erőtlenül sodródó sirály szárnyai.

„Jer most is hozzám, a nehéz gondokból / oldd föl szivemet, s amiért eped, ne / sajnáld teljesíteni..." Nézem a szemét: milyen életteli, milyen figyelmes mindig velem szemben. Másodszor fordul elő, hogy nem a szemét nézem, hanem belenézek a szemébe. Nyugodt, hűvös, kék tengervízbe merülök. - Mi van veled, Leo? Magamhoz térek az álmodozásból. Észre sem vettem, hogy így belemerültem, legszívesebben föl sem ébredtem volna ebből az álomból. - Mintha máshol járna az eszed. Csillog a szemed. Beatricére gondolsz...? Tartsunk egy kis szünetet... Vége az álomnak. - Nem, nem, csak folytasd. Figyelek. Silvia megértően mosolyog. - Jól van. Most jön az a töredék, amit a legjobban szeretek, a piros almás. Koncentrálj: „Alma, az édesízű, magas ágon mint ha piroslik, / fenti a legfölsőn; nem vették észre szüretkor; / hej, dehogyisnem, csak nem tudták eddig elérni." Silvia elismétli a fordítást, közben az ujjával mutatja a görög szavakat, és én most először érteni vélem a halottak nyelvét. Bemagoltam a két verset, és addig mondogattam őket, hogy a hajnal - akit eddig nem ismertem - szerelmesen, égővörösen talált rám. Hogy is csalhatom meg Beatricét? Hogy érhetem el Silviát, aki olyan tökéletes? Pedig pont Beatrice nyitotta föl a szememet, ő segített meglátni, amit eddig hiába néztem. Silvia az otthon. Silvia a béke. Silvia a kikötő. Elérhetlek-e valaha, Silvia?

Az életben az a rossz, hogy nincs hozzá használati utasítás. Te csak követed az útmutatót, ha pedig mégsem működik a mobilod, akkor ott a garancia. Visszaviszed, és adnak helyette egy újat. Az élettel bezzeg nem így van, nem adnak helyette újat, ha nem működik, azzal a használt, maszatos és rozoga élettel kell boldogulnod, amid van. És ha nem működik, akkor az étvágyad is elhagy. - Leo, nem ettél semmit, valami bajod van? - kérdezi anya, aki előtt hiába is próbálnék titkolózni. - Nem tudom, nincs étvágyam - válaszolom kurtán. - Akkor szerelmes vagy. - Nem tudom. - Hogyhogy „nem tudom"? Vagy igen, vagy nem... - Nem értek semmit, mintha egy egymillió darabos puzzle-t kellene kiraknom, amihez nincs meg az eredeti kép. Nekem kell kitalálnom mindent. - De Leo, ilyen az élet. Te taposod ki magadnak az utat a döntéseiddel. - És ha nem tudok dönteni? - Akkor próbáld kideríteni az igazságot, és aszerint döntsél. - És a szerelemmel kapcsolatban mi az igazság? Anya elhallgat. Tudtam, nincs válasz, nincs használati útmutató. - Azt a szívedben kell megkeresned. A legfontosabb igazságok el vannak rejtve, de attól még léteznek. Csak nehezebb rájuk találni. - Anya, te mire jöttél rá ennyi év során? - Arra, hogy a szeretet nem akar kapni, a szeretet csak szeretni akar. Nem válaszolok. Nekilátok az evésnek, közben anya némán elmosogat.

A mobilom itt van az asztalon, a poharam mellett. Fölveszem, és küldök Silviának egy üzenetet: „Holnap, vagyis ma ötkor a padon. Beszélnem kell veled! Életbe vágóan fontos." Fél órával előbb ott vagyok, hogy legyen időm fejben átismételni a mondókámat. Odajön hozzám egy hajléktalan, hogy adjak valamit. Ma nagylelkű vagyok, mert szerelmet fogok vallani Silviának, úgyhogy adok neki egy eurót, sőt kettőt. Azt mondja: - Az Isten áldjon meg. Amint meglátom Silviát, rájövök, hogy milyen sokáig vak voltam. Tényleg csodás egy hely, mondja Silvia, mindenkinek szüksége volna egy ilyen rejtekhelyre, ahol szövögetheti az álmait, és megvallhatja a titkait. Olyan figyelmesen sürgölődöm körülötte, amíg leül, mintha egy királynőt fogadnék, és már éppen a kezemet tördelve keresném a megfelelő szavakat, amikor ő komoly arccal megszólal: - Előbb hadd mondjak én valamit, Leo. Őszintén remélem, hogy ugyanazt akarja mondani, mint én, és akkor nem kell annyit vacakolnom, megöleljük egymást, és kész. - Nem akarom tovább magamban tartani ezt a titkot, mert meghasad tőle a szívem. Ez az. Silvia megint előre megmenti az életemet. - Azért nem válaszolt soha Beatrice az üzeneteidre, mert én soha nem adtam meg neked a számát. Úgy bámulok Silviára, mint aki most jött a Marsról, és először lát emberi lényt. Egyszerre ridegnek látom szép arcának vonásait, üres papírmasé maszk lett az arca.

- Tudom, Leo, sajnálom. Az én hibám. Nem értem. - Amikor megkértél, hogy szerezzem meg a számát, csak színleltem az egészet. Hát ezért rémlett úgy, amikor Beatrice lediktálta a számát, hogy más, mint ami nekem megvolt. Eltűnnek az annyit próbálgatott szerelmes szavak, mint a tengerpart homokjába rajzolt szívek. Jéghidegen cseng a hangom: - Miért csináltad ezt? Silvia nem válaszol. - Miért csináltad, Silvia? Könnyekkel keverednek a szavai: - Féltékeny voltam. Azt szerettem volna, ha nekem küldenéd az üzeneteket. Csak nem mertem megmondani. Hónapokig őrizgettem a Beatricé-nek írt leveledet, és azt képzeltem, hogy nekem szól. Szörnyen féltem, hogy elveszítelek. Bocsáss meg nekem. Olyan fehér csönd támad bennem, amilyen talán csak a Holdon van. Ő a folyó vizét nézi, nem meri fölemelni a tekintetét. Fölállok és otthagyom, mintha vadidegen volna. Mostantól nem ismerek semmilyen Silviát. Árulásból nem lehet szerelem. - El akarlak felejteni, minél hamarabb. Sírva hajtogatom. Az a valami, ami pár nappal ezelőtt befészkelte magát a szívem csücskébe, most elszárad, kis sókristállyá változik, a könnyeimbe oldódva kifolyik, és örökre eltűnik. Elegem van az árulásokból. Úgy tele vagyok fájdalommal, hogy föl tudnám gyújtani az egész világot. A szobafogság csak még jobban szítja a tüzet,

nem bírom tovább idehaza. Bemegyek apa dolgozószobájába, és megmondom neki a frankót: - Apa, ebből elég. Megértettem, bazmeg, de most már elég! Némán néz rám. Egy szót se szól. Provokálom, csúnyán beszélek, ő meg nem szól semmit. Hát így kell reagálni a provokációra? Becsapom az ajtót, visszamegyek a szobámba. Úgy fölhangosítom a zenét, hogy beleremegnek az ablakok. Hadd hallja mindenki, és senki ne tudjon hozzám szólni. Bezárkózom a hangzavarba, mert ma nem az otthonom ez a lakás, ahol élek. Terminátor vonítani kezd, ilyenkor mindig ezt csinálja. Mindig vonít, ha teljes hangerővel bömböl a Linkin Park, meg amikor anya lecsós csirkét főz. Mintha fölébredne benne valami ősi ösztön, vagy egy rossz kutyagyerekkori emlék. Fura egy kutya ez a Terminátor. Ha újjászületek, remélem, nem Terminátorban öltök testet. Vajon Terminátor ki lehetett az előző életében? Még följebb nyomom a hangerőt, a Numb szövege mindjárt betöri az ablakok üvegét, hadd hallja mindenki. Egyszer csak bekiabál anya: - Leo, elég legyen, nem tudok telefonálni! Pont ezt akartam, csak te nem fogod föl, azt hiszed, jókedvemből hallgatom ilyen őrült hangosan ezt a kibaszott zenét. Érdekel is a zene! Csak el akarom árasztani a zajjal ezt a füldugós világot. Végül apa bejön a szobámba. Nem mond semmit. Lehalkítom a zenét. - Járjunk egyet... Meghallotta. Apa meghallotta. Megértette, amit igazából mondani akartam.

Nem beszélgettünk semmiről. De ha apa velem van, majdnem lenyugszom, mintha meghátrálnának a mindent és mindenkit megingató kétségeim. Nem sajognak annyira a sebeim. Apa, apám. Hogy lesz az emberből apa? El kell hozzá olvasni egy csomó könyvet, csinálni legalább egy gyereket, és majdnem olyan erősnek lenni, mint Isten. Nekem sose fog menni. Egymás mellett fekszünk csukott szemmel, ötpercnyi tömény csönd után. Beatrice tanított meg erre a játékra. Némajáték: pár percig némán, csukott szemmel figyeljük a szemhéjunk alatt megjelenő színeket. Én időnként csalok, nézem Beatrice pár centire lévő arcát, közben visszatartom a lélegzetemet, nehogy rájöjjön, hogy elfordítottam a fejemet. - Ne nyisd ki a szemedet - szól rám, mintha sejtene valamit. - Nem nyitom ki. - Mit láttál? - Semmit. - Koncentrálj. - Te mit láttál? - kérdezem kíváncsian. - Mindazt, amim van. - Milyen színű? - Vörös. - És mi az? - A másoktól kapott szeretet. A szeretettel mindig tartozik az ember, ezért vörös. Ezt nem értem. Amit Beatrice mond, az nekem magas. Mindig. - És te mit láttál, Leo? - Fehéret. - Csukott szemmel?

- Csukott szemmel. - És mi az? - Mondd már! - Mindaz, ami nem az enyém. A szerelemmel mindig tartoznak az embernek, sose kapja vissza... - Na ne... - nevet Beatrice, és puszit nyom az arcomra. Mától nem mosok arcot. Egy marék gólért. Elérkezett a leszámolás pillanata: a végső összecsapás a Vandállal. A kupa sorsát eldöntő mérkőzés. Egy ponttal vezetnek előttünk. Csak győznünk szabad. Csak győznünk kell. Sokkal több forog kockán, mint a győzelem: a megtorlás Niko betört orra miatt, a gólkirályság, a Kalózok önérzete. Megfelelő hőfokon forr bennem a düh. Ez kell az izzó lövésekhez, hadd perzselje a labda az ellenség bőrét, és ettől lesznek kíméletlenek a Vandái lábszárán landoló cseleim. Mindent kockára teszünk. Egy év kemény munkáját. Ha megnyered a kupát, minden lány tudja a nevedet, menő vagy. „A Kalóz. Ott megy a Kalóz. A Kalózok kapitánya..." Már hallom is a csajokat... De örülnék, ha Beatrice láthatná a meccset. Érte akarok ma játszani, érte akarok győzni, gólt rúgni, diadalmaskodni a Vandál fölött. Most koncentrálnom kell. Fél óra van hátra, de én már legalább három órája kész vagyok. Niko visz el motoron. Üzenet. Biztos Niko szól, hogy menjek le a kapu elé, ne kelljen csöngetnie. „Félek... fáradt vagyok, borzasztóan fáradt. Egyedül vagyok... Beatrice." Fölhívom. - Mi az, Beatrice, mi a baj? Elcsuklik a hangja. Keservesen sír, ahogy még soha. - Jövök!

Lemegyek a ház elé, és amikor Niko befut, annyi időt se hagyok neki, hogy megszólaljon: - Vigyél hozzá. Most rögtön. Én majd később megyek, remélem, odaérek... Niko köpni-nyelni nem tud, megfordul és otthagy egyedül. Nézek a gyorsan távolodó motor után, robaja azt zúgja: ez a barát örökre elment. És ez a zúgás átkozottul fáj nekem. Beatrice kinyitja a vörösre sírt szemét, és kibontakozik a karjaimból. - Köszönöm, hogy eljöttél, ma nem bírtam volna ki egyedül... - Hogy érted? - Félek. - Mitől? - Hogy mindent elveszítek, hogy belezuhanok a semmibe, a csöndbe, hogy eltűnök, és kész, hogy nem lehetek azokkal, akiket szeretek. Semmilyen elfogadható mondat nem jut eszembe, egy szó se. Így hát kimondom az egyetlen igazságot, ami még megmaradt, hatalmas zöld tisztások közepén maradnak néha ilyen magányos fák: - Én itt vagyok. Megszorítom a kezét, mintha a kezénél fogva kiragadhatnám őt a félelem örvényéből, mint a légtornász, akitől a tátongó mélység fölött, védőháló nélkül függeszkedő társa élete függ. - Írd... Alig értem a suttogását, a szájához kell tennem a fülemet, hogy kivegyem a szavait. Meleg és érdes a lehelete, mint a kövön súrlódó vasaló. Leírom a szavakat, Beatrice egy

sóhajtásra elsuttogott szavait. Amikor lediktálta, amit akart, felém nyújtja a naplót: - Vidd el. Őrizd meg. Mától nem írok többet. Neked adom. Nem megy: megrázom a fejemet, és odateszem mellé a naplót. - Azt hittem, hogy magamnak írom. Rájöttem, hogy neked szól. Ezt tudom és akarom ajándékozni neked, Leo. Nem ellenkeztem. - Beatrice, egy napon majd együtt fogjuk olvasni. Rám mosolygott. - Igen. Most menj. Késő van. Fáradt vagyok. Szerettem volna én is ajándékozni neki valamit, de nem hoztam magammal semmit. Nem mehetek el csak így. Beletúrtam a zsebembe. Sehol semmi, kivéve... a kék ezerféle árnyalatában játszó kavicsot, amit az ő nappalijukból emeltem el. Micsoda égés! De nincs nálam semmi más. Beleteszem a tenyerébe, mintha gyémánt volna: - Ez a szerencsekövem, legyen nálad. Beatrice szeméből az ég mosolyog rám. - Köszönöm. Csókot nyomok a vörös hajára, és egy pillanat alatt megtelik az életem a vérével. - Viszlát legközelebb. - Viszlát legközelebb. A szívemhez szorítom Beatrice naplóját, mintha a bőröm volna. Megint eszembe jut, hogy az egyetlen dolgot, amit adni tudtam neki, tőlük loptam el. Semmim nincs, amit ajándékba adhatnék, hacsak nem a másoktól kapott vagy lopott szeretet. Mielőtt elmegyek, kiveszek magamnak egy másik kék követ. Nem maradhatok szerencsekavics nélkül...

Az éjszaka a szavak ideje. Beatrice naplójának szavai nappali világosságot gyújtottak az álmatlanul eltöltött első éjszakámon, az élve eltöltött első éjszakámon: az első éjszakámon. Mások ilyenkor szerelmeskedni szoktak. Ha van mennyország, engem Beatrice visz majd oda. „A fájdalom kényszerít, hogy leengedjem a szemhéjamat, hogy elrejtsem a szememet. Mindig azt hittem, hogy habzsolni fogom a szememmel a világot, hogy a szemem, mint a méhecskék, rászáll mindenre, és kiszívja belőle a szépséget. Csakhogy a betegség miatt be kell csuknom a szememet. A fájdalom miatt, a fáradtság miatt. Csak lassacskán jöttem rá, hogy csukott szemmel többet látok, hogy a lezárt szemhéjam mögött láthatóvá válik a világ minden szépsége, és ez a szépség te vagy, Istenem. Ha te azt akarod, hogy lehunyjam a szememet, annak csak az a célja, hogy jobban figyeljek majd, amikor újra kinyitom." Ezt írta a naplójába Beatrice. És én ma behunyom a szememet, és az ő szemével nézem az életet. Ha az életnek szeme volna, az Beatrice szeme volna. Mától úgy akarom szeretni az életet, ahogyan még soha. Szinte szégyellem, hogy nem kezdtem előbb. Hazaérek a suliból. Anya nyit ajtót. - Mi az ebéd?

Úgy néz rám, ahogyan a kisgyerekre néz az anyuka, amikor megüti magát. - Jaj, ne, zöldségleves... Elújságolom, hogy négyest kaptam filozófiából, de még ki sem mondom a tantárgy nevét, anya erősen magához ölel, és a vállam mélyedésébe fúrja az arcát. Megcsap anya illata, kiskoromban megnyugtatott ez az illat: rózsa és citrom keveréke. Légies. De nem az osztályzat miatt ölelt meg, különben nem lenne nedves az arcom a könnyeitől. Csak most értem meg. Szeretnék elszaladni, de nem enged, én pedig belemélyesztem az ujjaimat a húsába, hogy érezzem, igaz-e, amit szavak nélkül mond. Anyám az egyetlen nő, aki megmaradt nekem. Nincs más menedék rajta kívül. Beatrice meghalt. Ezt így kell mondani. Kár kerülgetni a forró kását, ő sem helyeselné. Az emberek azt mondják, itt hagyott bennünket, elment, eltávozott közülünk. Egy frászt! Beatrice meghalt. Ez a szó, hogy „meghalt", olyan erős, hogy csak egyszer mondhatja ki az ember, utána hallgatni kell.

Silvia az egyetlen, akivel szívesen beszélnék, de nincs erőm megbocsátani neki, hogy hazudott. Az élet egy feleltetés, ahol olyan igazságot akarnak kicsikarni belőled, amit nem is tudsz, csak úgy teszel, mintha eszedbe jutna, hogy ne kelljen tovább kínlódnod... amíg el nem hiszed magad is, amit hazudtál, és el is felejted, hogy te találtad ki. Istenem, nem kell több csillag, oltsd ki mindet. Vedd le a napot és csomagold el a holdat. Az óceánt ürítsd ki, és csavard ki a fákat. Nem fontos most már semmi. Főleg pedig hagyj békén. Zsúfolásig megtelt a templom, itt van az egész suli. Az ő testét, kihunyt szemét rejtő fényes fakoporsó körül tolong mindenki. Az a Beatrice, akire én emlékszem, nincs többé, ez pedig, aki a koporsóban fekszik, egy másik Beatrice. Íme a titok, amit halálnak nevezünk. De amit szerettem benne, az nem tűnt el. Nem illant tova, mint egy könnyű sóhajtás. A kezemben szorítom a naplóját, második bőrömet. A misét Gandalf mondja. Most is. A halál misztériumáról beszél, egy Jób nevű emberről, akitől Isten mindent elvett, ő mégis hűséges maradt hozzá, bár volt annyi bátorsága, hogy a szemére hányja Istennek a könyörtelenséget. - És amikor Jób sírva kiabál, Isten így szól hozzá: „Mikor a földet alkottam, hol voltál? Ki zárta el kettős kapuval a tengert? Adtál életedben parancsot a reggelnek? Jelölted ki hajnalpír helyét? Vajon van-e az esőnek apja, és a harmatcseppet ki hozhatja létre? A Fiastyúk szálait te fűzted

össze, s a Kaszás bilincseit te lazítottad fel? A hollónak ki ad táplálékot? Bölcsességed szerint száll talán a sólyom, s terjeszti szárnyait dél felé repülve? Mondd csak meg, ha egyszer oly nagy a bölcsességed!" Csönd támad a Gandalf felolvasta szavak után. - Mi is neheztelőn kiáltunk ma Istenhez, mint Jób: nem értünk egyet a döntésével, nem fogadjuk el, és ez emberi dolog. Isten azonban azt kéri, hogy bízzunk benne. Ez az egyetlen megoldás a fájdalom és a halál titkára: bíznunk kell az Ő szeretetében. Ez pedig isteni dolog, Isten ajándéka. Nem kell félnünk, ha most még nem sikerül. Sőt világosan meg kell mondanunk Istennek: nem fogadjuk el! Ez csak üres szövegelés. Gyűlölöm Istent, nemhogy bízzak benne. Gandalf rendületlenül folytatja: - Csakhogy mi tudunk valamit, amit Jób nem tudott. Tudjátok, mit csinál a pelikán, amikor a kicsinyei éhesek, és nincs mivel táplálnia őket? Hosszú csőrével sebet üt a mellén, és tápláló vérét ontja ki fiainak, akik úgy nyelik, mintha forrásból innának. Krisztus is ezt tette velünk, ezért ábrázolják őt gyakran pelikán képében. Vérét ontotta, kiolthatatlan szeretetét adta értünk, hogy legyőzze életre szomjazó fiai halálát. És az ő ajándéka erősebb, mint a halál. Az ő vére nélkül kétszer halunk meg... Csönd támad bennem. Mint kővé vált fájdalom lebegek a szeretet légüres terében. Semmi nem ér el hozzám. - Csakis ez a szeretet győzi le a halált. Aki kapja és aki adja, nem hal meg, hanem kétszer születik. Mint Beatrice...! Csönd. Csönd. Csönd. - Most pedig szólásra hívok mindenkit, aki szeretné fölidézni az emlékét.

Hosszú, zavart csönd támad, aztán fölállok. Minden tekintet rám szegeződik. Gandalf kissé aggódva figyeli, ahogy közeledem. Fél, hogy valami butaságot fogok mondani. - Szeretném fölolvasni Beatrice naplójának utolsó sorait. Ezeket a szavakat ő diktálta nekem, én írtam le. Biztos vagyok benne, hogy ő maga is szerette volna, ha mindenki hallja, aki most itt van. Elcsuklik a hangom, és feltarthatatlanul csurognak lefelé a könnyeim a torkomban, de csak olvasom. - „Kedves Istenem! Ma Leo ír neked, mert én nem bírok. Nagyon gyönge vagyok, mégis szeretném neked elmondani, hogy nem félek, mert tudom, hogy te majd a karjaidba veszel, és elringatsz, mint egy újszülött kisbabát. Nem gyógyultam meg az orvosságoktól, mégis boldog vagyok. Boldog, mert van egy titkom: tudom a titkát, hogy lássalak, hogy megérintselek. Kedves Istenem, ha te a karjaidban tartasz, akkor már nem félek a haláltól." Fölnézek, és az az érzésem, hogy a templomot elöntötte a könnyeim Holt-tengere, én pedig egy csónakban ülök, amit Beatrice épített nekem. Elkapom Silvia tekintetét, merőn néz rám, szeretne egyetlen pillantással megvigasztalni. Lesütöm a szememet. Gyorsan ellépek a mikrofontól, mert úgy érzem, hiába a bárka, én is mindjárt belefulladok a könnyeim áradatába. Nem emlékszem másra, csak Gandalf szavaira: - Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe. Ez a vér értetek és sokakért kiontatik... Isten is hiába ontja a vérét. A vérvörös szeretet végtelen esője hullik a világra nap mint nap, hogy életet adjon nekünk, és mi mégis halottabbak vagyunk a halottaknál. Mindig is

izgatott, hogy miért egyforma a színe a szeretetnek és a vérnek: most már tudom. Isten miatt van az egész. Engem nem érint meg az az eső. Lepereg rólam. Halott maradok. Utolsó nap a suliban. Utolsó óra. Utolsó perc. Megszólal a csengő: utoljára. A szabadulás örömüvöltése nyomja el a csengő rekedt kereplését, mintha életfogytiglani büntetésből szabadulnának ki az elítéltek valami váratlan kegyelem folytán. Egyedül maradok a teremben: olyan, mint egy temető. A székeket meg a padokat egész éven át élettel töltötték meg a félelmeink, az őrültségeink, ceruzával, tollal sebeztük őket, most meg csak állnak mozdulatlanul, mint a sírkövek. Halálos csönd telepszik mindenre. A táblán ott maradtak az Álmodozó kezének sietős vonásai. A maga sajátos módján kívánt nekünk jó vakációt. „A várakozót eléri, amire várt, de a reménykedővel az történik, amit nem remélt." Hérakleitosz-idézet. Hát az én esetemben ez egy átverés: mindent elveszítettem, amiben reménykedtem. Szóval vége a tanévnek, kihunyt, mint valami tűzijáték. Ez az év olyan hosszú volt, mint egy élet. Az első tanítási napon születtem, és alig kétszáz nap alatt felnőttem és meg is öregedtem. Hamarosan elér az osztályzatok utolsó ítélete, aztán, remélem, a vakáció mennyországa vár rám... Át fogok menni mindenből, méghozzá egész jó jegyekkel. De Beatricének hála egyvalamit megértettem: nem szabad akár csak egyetlen napot sem elpazarolnom az életemből. Azt hittem, mindenem megvan, pedig semmim se volt, pont

fordítva, mint Beatricének: neki nem volt semmije, mégis minden az övé volt. Nikóval meg a többiekkel azóta sem álltam szóba. Elvesztettük miattam a bajnokságot. Soha nem magyaráztam el, mi történt. Nem érdekel. Egyáltalán nem izgat. Silvia ideadott egy levelet, de ki se nyitottam. Nem akarom elolvasni. Nincs bátorságom az újabb szenvedéshez. Benéz a Szakállas, a pedellus, meglát, ahogy magam elé bámulva ücsörgök. - Három év alatt egyszer nem láttalak utolsónak elmenni. Mi van, csak nem húznak meg? - Á, nem, csak gondolkodom... - Na, akkor tényleg csoda történt! Együtt nevetünk, megveregeti a vállamat, és ettől visszazökkenek az életbe. A folyosó végén visszafordulok, és odakiabálom neki: - Ne tessék letörölni! A suli fordított világ. Itt nem feketével fehéren vannak írva a dolgok, hanem pont fordítva. A suliban minden arra van, hogy elfelejtsük, mint az a kevéske krétapor. A pedellus nem hallott meg, és a szivacs - oly sok csatánk fegyvere - könyörtelenül átsiklik egy álmodozó reményein. NYÁR UTÁN Aztán zokogva intézem a szómat Beatricéhez: „Holt vagy-é valóban?" s így szólongatván megvigasztalódom. Dante Alighieri: Az új élet, XXXI.

Az ember a nyárért él. Csakhogy ez a nyár más volt. Nem a harsány kiáltások évada, hanem a csöndé. Senkivel nem találkoztam, senkivel nem beszéltem egész nyáron. Majdnem három hónapot töltöttem a hegyekben, a szállodában, ahol nyaralni szoktunk. Az idén először kedvem is volt hozzá. Csöndre vágytam. Magányos sétákra. Arra vágytam, hogy ne szerezzek új barátokat. Hogy ne keressek magamnak mindenáron valami csajt, csak hogy legyen mit mesélnem Nikónak a vakáció után. A szüleimre volt szükségem. Beatrice naplójára volt szükségem, mert abban rejlett a boldogság lehetősége. A lényegre vágytam, márpedig a hegyekben könnyebben rátalál az ember a lényegre. A hegyekben este úgy ragyognak a csillagok, mint sehol másutt. Apa gyakran mesél nekem a csillagokról. Anya is hallgatja, de inkább minket néz, mint a csillagokat. Egyik este apa annak a csillagnak a történetet meséli el, amelyiket Silviának ajándékoztam. Az apró, meleg fénysugár bevilágít egy csücsköt a szívemben, amit annak idején ezer lakattal zártam le. Képtelen voltam kinyitni Silvia levelét, el sem hoztam magammal. Továbbra is írok neki SMS-eket, de képtelen vagyok elküldeni őket. Viszont elmentem mindet a küldetlenek közé. A Silviától kapott régi üzeneteket is mind elmentettem. Képtelen vagyok kitörölni őket. Száznál is több van a telefonomban, és időnként, amikor nincs jobb dolgom, amikor nem gondolok semmire, amikor unatkozom, akkor találomra olvasgatom őket. Átpörgetem a listát, és kiválasztom a legszimpatikusabb számot. Harminchárom: „Te vagy a legagyatlanabb srác, akit ismerek, de legalább nem vagy

unalmas..." Tizenkettő: „Ne felejtsd el a törikönyvet, te őrült!" Ötvenhat: „Hagyd ezt a hülyeséget. Találkozzunk, és meséld el az egészet." Huszonegy: „Hányas a lábad? Melyik a kedvenc színed?" Száz: „Én is." Ez a legjobb üzenet: azt gondoltam elé, amit csak akartam, és mindig az volt rá a válasz: „én is". Soha nem éreztem magam egyedül. Egy egész regényt tudnék írni SMS-ekből. Egyelőre nem sok szereplő van: Silvia, Niko, Beatrice, az anyukája, az Álmodozó, meg én. Bizony, az Álmodozó. Megvolt a mobilszáma, és a nyáron írtam neki egy üzenetet, amiben üdvözletemet küldtem, meg érdeklődtem, jobban van-e a barátja, akinek az a problémája volt az apjával. Azt válaszolta, hogy hála Beatrice naplójának, amit a temetésen fölolvastam, a barátjának kezd begyógyulni a sebe. Erre én visszakérdeztem, hogyhogy a barátja tud Beatricéről. Esetleg meghívta őt a temetésre? „Bizonyos értelemben igen... Köszönöm, Leo, örülök, hogy megismerhettelek." Mire én visszaírtam: „Mit köszön?" Lehet ilyen dolgokról SMS-ben értekezni? Szerintem tutira lehet. „Hogy volt bátorságod fölolvasni azokat a szavakat. Viszontlátjuk majd, akit szerettünk, és előttünk az egész élet, hogy bocsánatot kérjünk." Minimum százhuszonhétszer olvastam el ezt az üzenetet, mert túl filozofikus volt, és százhuszonhetedszerre három dolgot értettem meg: Filozofikusnak hívom azokat a „dolgokat", amik tényleg fontosak, és talán erre való a filozófia... Az Álmodozó SMS-ére ezt kell válaszolnom: „Az érdem Beatricéé, viszlát hamarosan!"

Alig várom, hogy hazamenjünk, és elolvashassam Silvia levelét. Egész este az ő csillagát nézem, aztán az éjszaka közepén anya odaül mellém, a hold fénye megvilágítja kipihent arcát, a levegő fenyőillatú. - Anya, hogy lehet az ember szerelmes, ha egyszer már nem szerelmes? Anya nem veszi le a szemét az égről, miközben leheveredik mellém, én továbbra is a Fehér Törpe Vörös Óriás alias Silvia nevű csillagot bámulom. Leo, szeretni valakit, az nem főnév, hanem ige. Nem olyasmi, ami egyszer s mindenkorra ugyanaz marad, hanem fejlődik, növekszik, fölerősödik, elcsitul, leszáll a mélybe, mint a föld alatti búvópatak, amely azért folytatja az útját rendületlenül a tenger felé. Néha kiszárad fölötte a föld, de odalent, a sötét üregekben tovább csordogál, aztán néha fölbukkan, a felszínre tör, és megtermékenyít maga körül mindent. Az ég természetes erővel visszhangozza anya szeretetteli szavait. Ezek a szavak csakis egy ilyen éjszakában nem hangzanak szónokiasan. - Akkor most mit csináljak? Anya legalább két percen át hallgat, aztán úgy törnek elő a szavai a csöndből, mint amikor a folyó végre eléri a tengert: - Te csak szeress. Ezt mindig megteheted: a szeretet cselekvés. - Akkor is, ha az illető fájdalmat okozott nekünk? - Ez természetes dolog... Két esetben okoz nekünk fájdalmat valaki: ha szeret, vagy ha gyűlöl.

- Ezt nem értem. Ha valaki szeret, akkor miért bánt? - Mert a szerelemtől az emberek néha egészen bután viselkednek. Netán rossz irányba indulnak el, pedig hozzád igyekeznek... Olyankor aggódj, amikor egyszer csak nem bánt többet, aki szeret, mert az azt jelenti, hogy már nem próbálkozik, vagy éppen téged nem érdekel már... - És ha mégsem képes szerelmet érezni az ember? - Akkor nem iparkodott eléggé. Sokszor tévedünk, Leo. Azt hisszük, hogy múlófélben van a szerelem, pedig esetleg éppenséggel föl kell nőnünk hozzá... Olyan ez, mint a Hold, csak egy karéjt látunk belőle, pedig mindig ott van az egész Hold, az összes óceánjával meg hegycsúcsával, csak ki kell várnod, amíg újra megnő, amíg a fény bevilágítja az árnyékos részeit is... ehhez pedig idő kell. - Anya, te miért mentél hozzá apához? - Szerinted? Anya elmosolyodik, és a holdfényben megcsillan fogainak hibátlan vonala. Ez az arc mindig elcsitítja minden viharomat. - Mert szeretni akartam őt. Összekócolja a hajamat, hogy kirázza a benne maradt utolsó komor gondolatokat is, mint kiskoromban, amikor féltem, és az ölébe bújtam. Aztán csönd lett, a holdat meg az eget néző emberek csöndje, akik beszélgethetnek is bárkivel a csillagok mögül, akivel akarnak. Hová tehettem? Nem találom, nincs sehol. Ez katasztrófa. Holnapután kezdődik a suli, és én nem találom Silvia levelét. Búza, most az egyszer segíts! És ekkor fény gyúlt az agyamban: a töri-könyv! Még jó, hogy nem adtam el, mint a többi tankönyvet, csak hogy ne sértsem meg az Álmodozót,

aki szerint olyan sok minden van abban a könyvben, sokkal több, mint ami bele van írva... Hát persze, benne felejtettem a könyvben. De még nem akarom elolvasni. Az én álmaim egy padon válnak valóra, úgyhogy ott akarom kibontani, és nyugodtan akarok gondolkodni rajta. - Anya, leviszem sétálni Terminátort. Rohanok, rohanok, rohanok. Úgy futok, mint még soha életemben. Terminátornak földig lóg a nyelve, fölszedi vele a világegyetem minden porát, nem bírja az iramot. Olyan, mintha ő sétáltatna engem, mintha ő rángatna vissza a pórázon. Itt is van az én padom: üresen, magányosan, pirosan várakozik rám meg az álmaimra. Elengedem Terminátort, hadd intézze el a maga dolgait; itt ő is boldog, nyugisan elvan. Kinyitom a levelet, megpillantom Silvia kézírását. Mindig így szerettem volna írni én is, de sose fogok. Kedves Leo! Szeretnék neked elmesélni egy esetet, amiről te jutottál az eszembe, úgyhogy muszáj volt tollat ragadnom és megírnom. Tudom, hogy nagyon haragszol rám, és szóba se állsz velem. Vedd úgy ezt a levelet, mint egy vallomást, amit csakis te érthetsz meg. A napokban kirándulni mentünk a szüleim barátaival. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül vagyok a barátaink fiával. Andrea a neve, és belém van zúgva. Amikor kettesben maradtunk, odajött hozzám, és meg akart csókolni. Nem hagytam magam, és ő ezen teljesen kibukott. Sarkon fordult, és otthagyott, pont úgy, mint te azon a bizonyos napon. Csakhogy miközben Andrea hátát néztem, sehogy se

tudtam bánkódni miatta. Andrea semmit nem jelent nekem. Aznap viszont, amikor a padon ülve néztem, hogy elmész, a szívem szakadt bele. Rájöttem, hogy én csak veled együtt tudom elképzelni a világot. A görögök úgy tartották, hogy az ember eredetileg gömbszerű lény volt, de Zeusz büntetésből félbehasította. Azóta a két fél egymást keresve bolyong a világban. A hajdani boldogság emléke arra készteti az embereket, hogy szüntelen keresgéljenek, és amikor egymásra találnak, a két félgömb újra gömbbé akar válni. Van ebben a sztoriban valami igazság, de nem elég. A két félgömb a maga külön életét élte egészen a találkozásig. Már nem ugyanazok, mint amikor különváltak. Már nem illenek össze a széleik. Megvannak a maguk hibái, gyengéi, sebei. Nem elég, hogy összetalálkoznak és egymásra ismernek. Most már ragaszkodniuk kell egymáshoz, mert a két félgömb nem illeszkedik tökéletesen. Csakis a szerelem teheti elviselhetővé a szúrós kiszögelléseket, és csak az ölelés csiszolhatja le őket, még ha fáj is. Leo, én akkor rájöttem, hogy a félgömbjeink nem illenek össze teljesen, és csak akkor válhatnak egy gömbbé, ha átöleljük egymást. Nélküled üres a világ. Hiányzik minden porcikád: a nevetésed, a nézésed, a kihagyott conjunctivusaid, az SMS-eid, a beszélgetéseink... Az összes jelentéktelen apróság, ami nekem minden, mert hozzád tartozik. Csak ennyit akartam mondani. Soha senkitől nem fog úgy fájni az elutasítás, mint tőled. Ha te hátat fordítasz nekem, akkor az élet fordít hátat. Bocsáss meg. És ha tudsz, szeress a hibáimmal együtt. Ölelj át így, ahogy vagyok. Mint én téged. Ettől fogunk majd megváltozni. Én olyannak szeretlek, amilyen vagy. Fogadj el te is, még ha nem vagyok is olyan tökéletes, mint Beatrice. Azt szeretném, hogy a te padod a mi

közös padunk legyen. Két szív, egy pad. Amint látod, kevéssel is beérem... Fölnézek. A folyó a világ változásai iránt közömbösen folyik tovább. Évszázadok örömének és fájdalmának könnyeit gyűjtötte össze az a folyó, és vitte oda, ahová a könnyek valók: a tengerbe. Ettől sós a tenger. Megszorítom a kabalámat, a kavics kéken csillog a reggel kékjében, és érzem Beatrice közelségét, olyan közelinek érzem, mintha két szívem volna, az enyém meg az övé, két pár szemem, az enyém meg az övé, két életem, az enyém meg az övé. Csakis az élet nem téved sosem, ha neked, szívem, van merszed elfogadni az életet... Beesteledett. Tipikus szeptemberi este lett, amikor az embernek az az érzése, hogy az illatok, a színek, a hangok szivárványként köthetnék össze a földet az éggel. Beatrice a csillagáról néz le rám. Kezemben gitár, a lábamnál egy nyugdíjas tacskó. Terminátor volt ugyanis az ürügy, hogy feltűnés nélkül elmehessek hazulról ilyen későn. Fölcsöngetek a kaputelefonon, és megkérem őt, hogy nézzen le a szobája ablakából. - Ki az? Amikor kihajol a mesebeli kastély második emeleti ablakán, csak nagy nehezen vesz észre a rosszul kivilágított utca sötétjében. De a hangomat hallja. - Amikor megírtad helyettem a levelet, megígértem, hogy eléneklek neked egy dalt... Csönd. Mialatt hangolok, elmerülök az ég sötétkékjében, és énekelni kezdek:

Tudod, így születnek ezek a mesék, bárcsak mindig velük álmodnék... Ha elmesélem őket, Elröpítenek Mennyei világok felé. Nehéz meglenni Királyfira váró tündérek nélkül, Nem könnyű játszani, Ha te nem vagy velem... A sötétben magam elé képzelem Silvia arcát, ahogy figyel, hallgatja a hangomat, és már nincs lámpalázam, mert csak azért szól szépen a hangom, hogy neki énekeljek: Vigyél magaddal Angyali titkok és Démoni mosolyok közé. Én majd gyöngéd fénnyé Varázsolok mindent. Semmi baj el nem érhet, Színek mélyére rejtőzöm érted... A világ összes meséjében járok, és újraírom, városi mesévé alakítom mindegyiket, hogy valóságossá váljanak. Újabb arcok jelennek meg az elvarázsolt palota ablakaiban, mások is kíváncsiak a szerenádra. De én nem zavartatom magam, én, a világ legszabadabb embere, aki bátran szembeszáll akár az egész világgal is, csak hogy el ne veszítse azt, ami igazán számít.

Levegő, legyen tiéd a csöndem, Ne búcsúzz el tőlem, De emeld föl a világot... Hallom a hangomat: szabadon, mégis súlyosan száll. Ránehezednek a múlt történései, csakhogy közben szárnyakká, pihékké változtak át, ezért szárnyal most könnyedén és mégis súlyosan. Csak most tudok repülni, most, hogy nehéz lettem. Levegő, ölelj át. Szárnyalok, szárnyalok, szárnyalok, Szárnyalok... Csönd. Amikor fölnézek, Silvia már nincs az ablakban. Valaki fütyül és hurrog. Másvalaki nevet, talán irigyen. Valaki tapsol. Kitárul az elvarázsolt palota kapuja. Egy árny jön felém lassan. Merőn nézem a félhomályban a közeledő arcot. - Silvia táncpróbán van... én szóltam neked odaföntről, de nem hallottad... perceken belül itt kell lennie. Nagyon jó voltál! Figyelmesen hallgattalak. Van egyéniséged... Silvia anyukája rám mosolyog. Silviának néztem, pedig az anyukája az. A sötétben szerencsére nem látszik az arcomat elöntő vörösség. Bármelyik percben ezernyi darabra robbanhat szét a fejem, mint valami rossz horrorfilmben. - Nem jössz föl, míg haza nem ér? - Nem, köszönöm, megvárom itt. - Ahogy akarod. De... majd énekeld el neki még egyszer...

Leülök a lépcsőre a kapu előtt, kezemben a gitárral, mint egy koldus, aki alamizsnát kér a művészetéért, és közben az éjszaka sötétje mögé rejti a szégyenét vagy a titkolnivalóját. Terminátor életében először nyugodtan odakuporodik a lábamhoz. Behunyom a szemem, és énekelni kezdek. Szinte suttogva énekelek, miközben az ujjaim a dallamot pengetik a húrokon, a dallam repülő szőnyegként röppen föl, rajta a hangom szabadon szárnyal a háztetők fölött, és meg sem áll az égig, az ég végtelen partitúráján megannyi hangjegyként tündöklő csillagokig. Amikor kinyitom a szememet, egy arc néz rám. Ez az arc, ez a figyelmes, égkék tekintet nagy nehezen, mint amikor egy rozsdás ajtó tárul ki, rám mosolyog, és a feltáruló ajtó résén át hirtelen megcsap, hirtelen felém árad az elfelejtett boldogság, amire Beatrice halála óta gondolni sem tudtam. Kitódul, körülvesz, eláraszt, és szinte énekelve suttogja: „semmi baj el nem érhet, színek mélyére rejtőzöm érted..." Úgy öleljük meg egymást, mint két fadarab. - Szerintem tökéletesen összepasszolunk - suttogom Silvia fülébe. Válaszul Silvia még szorosabban átölel. Karja szorításában érzem a kiszögelléseimet, a hibáimat, a tüskéimet. És érzem, ahogy máris tompul, máris csiszolódik minden egyenetlenség, és finoman belesimul Silvia mélyedéseibe. Terminátor bűvös köröket írva futkos körülöttünk, így nem bánthat semmiféle gonosz varázsló, mint a mesékben.

Aztán a csók: piros híd épül kettőnk lelke közé, és az élet szédítő, fehér szakadékának szélén táncolva már nem félünk, hogy lezuhanunk. - Szeretlek, Leonardo. A nevem, a teljes nevem, az egyes szám első személyű igealak és utána igazi nevem: ez a képlet ad végre magyarázatot a világ minden titkára. Leónak hív mindenki, pedig én Leonardo vagyok. Silvia Leonardót szereti. - Tudok egy játékot. - Ugye, nem az őrült hősködéseid egyikére gondolsz? - Dehogy, ezt a játékot Beatricétől tanultam. Az a neve, hogy némajáték. - Csak nem az, amit általánosban játszottunk? - Nem, figyelj. Némán fekszünk egymás mellett. Öt percig csukott szemmel, csöndben fekszünk, és a szemhéjunk alatt megjelenő színekre koncentrálunk. Két embernek szűk a hely a piros padon, de ha összehúzzuk magunkat, elférünk, arccal az égnek, egészen szorosan egymás mellett fekszünk. Lám, ez is a szerelem: együtt a legszűkebb hely is tágas. Kéz a kézben, behunyt szemmel, némán fekszünk, a telefonon be van állítva az ötperces visszaszámlálás. Amikor két perc múlva lopva kinyitom a szememet, és Silvia felé fordulok, látom, hogy engem néz. Mérgesnek tettetem magam, ránézek a kijelzőre, és közlöm vele, hogy még legalább három perc van hátra. - Mit láttál? - kérdezi. - Az eget. - Milyen volt?

- Kék - mint a szemed, mondanám, de nem jönnek a számra a szavak. Silvia, mintha mégis meghallotta volna, tökéletesen felhőtlenül mosolyog rám. - És te? - Az összes színt. - Az meg mi volt? - Arlecchino... vagyis te. - Kösz... nagyon kedves... - mondom kissé bosszúsan. Én az égre gondoltam, egy ilyen romantikus figurától nem is igen lehet mást várni, de hát az ég mégiscsak az ég. Az ő lehunyt szemében én viszont egy nevetséges farsangi maskara vagyok. Silvia fölnevet, aztán komoly arccal, a szemembe nézve mondja: - Arlecchino szegény fiú volt. Egy nap szomorúan ment haza, és az édesanyja megkérdezte, miért búsul. Másnap kezdődött a farsang, és ilyenkor mindenki új ruhát kap, csak neki nem lesz mit fölvennie. Az édesanyja megölelte a fiút, és biztatta, hogy nincs miért szomorkodnia. Arlecchino megnyugodva ment aludni. Az édesanya, aki varrónő volt, ekkor fogta a varrókosarát, ahol a többi ruhából megmaradt tarka kelmedarabokat tartotta, és egész éjszaka csak varrta egymáshoz a foltokat. Másnap Arlecchinónak volt a legszebb és legeredetibb ruhája. Az összes fiú ámulva kérdezgette, hol vette a ruháját, de ő csak hallgatott: nem árulta el édesanyja titkát, aki egész éjjel varrta a színes maradékokat: fehér, piros, kék, sárga, zöld, narancssárga, lila foltokat... így jött rá, hogy nem is szegény, mert senki nem szereti úgy, mint az édesanyja, és a ruha ennek a szeretetnek a megnyilvánulása. Néhány másodpercre elhallgat Silvia.

- Leonardo, te vagy közülünk a legszebb, mert tudtál szeretetet kapni és adni, nem kímélted magad. És máig viseled a nyomát. - Mindez rád igaz, Silvia. Szótlanul bámulom az eget, Silvia feje a nyakam meg a vállam közti mélyedésben, ujjai az ujjaim közé fonódva, mint egy tökéletes kirakójáték. Szinte magam előtt látom, ahogy ezernyi tarka folt borítja be a bőrömet. Végső soron ezt teszi velünk az élet: tarka ruhát szab ránk sok-sok álmatlan éjszakán, más életekből megmaradt, darabkákból összevarrott éjjeleken. Éppen amikor a legszegényebbnek érezzük magunkat, az élet, mint egy édesanya, a legszebb ruhát varrja nekünk. Első nap a suliban. Negyven perccel korábban kelek. Nem azért, mert ma van az első nap, hanem mert elhatároztam, hogy beugrom Silviáért. Száguldok az új motoromon (a régi reinkarnációja, csak ennek fékje is van...) az égkék szeptemberi reggelben, ugyanilyen kék a szerencsekavics a nyakamban. Mint Silver Surfer cikázok a kocsik közt. Nevetek mindenre és mindenkire, még a rendőrökre meg a piros lámpákra is, hiába próbálják fékezni a röptömet. Amikor odaérek, Silvia már vár. Kettőnk közül ő a pontos, nem én. Fölül a paripámra. Érzem a karját a derekamon. A kezében vagyok. Nem fél, mint régebben. Már csak azért sem, mert van fékem. A motorom fehér paripává változott, és nem is nyargal, hanem repül az aszfalton. Élek! Fölnézek az égre, és szinte úgy érzem, hogy a még mindig fehéren világító hold Isten mosolya... bezzeg Niko bősz tekintettel, kihívóan néz rám, miközben elhúz mellettem. Nem futamodhatok meg.

Hagyom, hadd nyerjen, mert itt van mögöttem Silvia, de a hősködés után váltott mosolyunk a legmelegebb kézfogással, a legvörösebb öleléssel ér föl. A fiúkkal mindig minden könnyebben megy. Első nap a suliban. Silvia mellett ülve úgy érzem, a tanórák is rövidek, csodálatosak, elevenek. Mintha a haldokló világegyetem megkapta volna a várva várt vérátömlesztést, és újra lélegezne. Ma elkezdem az írást. Le kell írnom ezt az egészet, hogy el ne felejtsem. Nem tudom, sikerülni fog-e, de most az egyszer igyekezni akarok. Talán jobb, ha ceruzával írok. Vagy nem is, inkább tollal. Piros tollal. Vérvörössel. Vörössel, mint a szerelem, az élet hófehér lapjainak tintája. Szerintem semmi mást nem érdemes megjegyezni, mint a vérrel megírt történeteket. A vér nem téved, és nincs tanár, aki belejavíthat. Már nem ijeszt meg a lapok fehérje, és ezt Beatricének köszönhetem, annak a valakinek, aki fehér, mint a tej, és piros, mint a vér. Nézem Silvia szemének a kékjét: ezen a tengeren nem halok bele, ha hajótörést szenvedek, ennek a tengernek a vize a mélyben mindig nyugodt, még ha a felszíne viharos is. És miközben ringatózom a tengeren, boldogan mosolygok. A mosolyom azt mondja el szavak nélkül, hogy amikor az ember igazán elkezd élni, amikor az ember szerelmes, akkor minden nap az első, mindegyik nap egy új élet kezdete. Akkor is, ha az a nap történetesen az első tanítási nap.

Kedves Leo! Visszaadom a kéziratodat. Egy szuszra olvastam el, egy éjszaka leforgása alatt. Az a híres görög hadvezér jutott róla az eszembe, aki mindössze hatszáz emberével a Parnasszosz hegyre menekült a hegy lábánál körös-körül felsorakozott hatalmas ellenséges hadsereg elől. Biztos halál várt rájuk, a kicsiny sereg jósának azonban támadt egy ötlete: azt javasolta, hogy a harcosok fegyverestül kenjék be magukat krétával. A kísértethad éjszaka támadt rá az ellenségre. A parancs az volt, hogy öljenek meg mindenkit, akin nincs fehér kréta. Amikor a hatalmas ellenséges sereg őrei meglátták a támadókat, halálra rémültek. Azt hitték, valami különös csoda történt, és üvöltve menekültek, amerre láttak. A hold fényében fehérlőn közeledő kísértetsereg üldözőbe vette őket. Az ellenség megbénult a rémülettől, így aztán végül a hatszáz ember győzelmet aratott, körös-körül pedig négyezer véres holttest feküdt a csatamezőn. A kísértetsereg harcosait és fegyvereiket is beszennyezte a vér, s a hajnal fényében a fehér és vörös katonák még félelmetesebb látványt nyújtottak. Tudod, Leo, néha olyan ellenségtől félünk, aki sokkal gyöngébb, mint hisszük. Csak az arcára kent fehér kréta miatt látszik olyan félelmetesnek és titokzatosnak a fekete éjszakában. Nem a krétás hadsereg az igazi ellenség, hanem a félelem. A fehérre szükség van. Akárcsak a vörösre. Talán nem hallottál róla, de a legújabb antropológiai kutatások szerint a legtöbb civilizációban a legelső színnevek a világost és a sötétet jelölik. Amikor egy nyelv már olyan fejletté válik, hogy három színt is megnevez, a harmadik szó

szinte mindig a vöröset jelenti. A többi színnév általában csak később alakul ki, amikor a vöröset jelentő szó már elterjedt a mindennapi beszédben, és a „vörös" jelentésű szó gyakran a vér fogalmához kapcsolódik. A tudósok is alátámasztják, amit te az életből tanultál. A műveltség, a kultúra évtizedek során dolgozta ki azt, amire te egy tanév alatt rájöttél. Köszönöm, hogy megosztottad velem a felfedezésedet. Csak a rám vonatkozó részeket egészítettem ki valamelyest, meg beírtam egy-két conjunctivust, de ettől eltekintve nem nyúltam a szövegedhez. Mert az olyan lett volna, mintha az életedbe avatkozom bele, ami pedig eszem ágában sincs. Megtiszteltetésnek tartom, hogy részese lehettem ennek a kalandnak, és büszke vagyok rád. A menthetetlenül tanáros Álmodozó