Cynthia Parker - A Végzet Akarata

Cynthia Parker A VÉGZET AKARATA

A történet a fantázia szüleménye, bárminemű hasonlóság élő vagy holt személlyel a véletlen műve

Második kiadás © Kárpáti Ágnes, 1993, 2001

ISBN 963 440 501 0

Jánosi László magánkiadása Kiadásért felelős: Jánosi László Szedés: ifj. Jánosi László Tördelés, tipográfia: Tiberias Bt., Kecskemét Borító: Besenczi Attila Nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 2001. Évben Felelős vezető: Bördős János

1. Nyomasztó találkozás

Julian megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint megpillantotta a táblát: Fantasic City. Végre megérkezett. A hó megállás nélkül esett, s már-már attól tartott, hogy az autópályán reked. Igaz, folyamatosan dolgoztak a munkagépek és tisztították az utat, de a hó olyan erővel szakadt, hogy az ügyes masinák sem győzték. Fantasic City sokkal inkább látszott falunak, mint városnak és most, december végén, vakító hóbundába burkolózott, s úgy tetszett, mintha a házak és lakóik egytől egyig aludnának. Igaz, már alkonyodott, ahogy a főutcára ért, de nagyon remélte, hogy csak lel valakit, aki útbaigazítja. A gyógyszertár előtt leállította terepjáróját és nagyot fújt. Fárasztó út állt mögötte, de az előtte álló program még nyomasztóbban nehezedett rá. Szembesülnie kellett Sharon Harrisszal, akinél lányai voltak, a nő pedig annak a férfinak volt a nővére, akivel volt felesége nemsokára házasságra lép, s akinek rövidesen gyereket szül. Egy hónapja kapta meg a határozatot, amiben értesítették, hogy válása jogerős, s noha nyár vége óta tudta, hogy a dolog elkerülhetetlen, képtelen volt a tényhez hozzászokni. Így azután nem is érzett magában elég erőt, hogy viszontlássa Teresát, bár tisztában volt vele, hogy a terhessége végén komplikáció lépett fel és jó ideje kórházban fekszik. Aggódott érte, szerette volna látni és megbizonyosodni afelől, hogy nincs komoly baja, ugyanakkor rettegett a találkozástól. Attól, hogy egy másik férfi oldalán találja boldogan, amit ő sosem tudott elérni. Amíg Tess a felesége volt, nem becsülte meg, s

amikor az asszony végül elhagyta, akkor sem küzdött érte úgy, ahogy kellett volna, mert ott volt neki Amelia, aki teljesen megszédítette. A lány csúnyán elbánt vele, s ő csaknem mindent elvesztett. Feleségét, gyerekeit, sőt még anyagilag is a csőd szélére került. Kizárólag a New Orleans-i munkának köszönhette, hogy nem ment tönkre és persze ügyes üzlettársának, aki New York-ban a botrányból is hasznot húzott. Pénzügyei ugyan szerencsésen rendeződtek, de magánélete annál kevésbé. Szeretője galádul elárulta, kifosztotta, megtépázta jó hírnevét azért, hogy azután megszökjön és egy súlyos baleset véget vessen életének. A pénz, amit Amelia kicsalt tőle, nem került elő, de ő már nem kesergett miatta. Sokkal jobban bántotta életének sivársága, hogy egyedül volt és szörnyen magányos. Teresát azon az emlékezetes partyn látta utoljára, egy másik férfi oldalán, sugárzó arccal és gyönyörűnek, s ez a kép azóta is kísértette álmaiban. Ő nem tudta így boldoggá tenni a nőt, s ez kimondhatatlanul fájt. Férjként tehát megbukott, csakúgy, mint apaként, hisz három lánya közül már csak Jessica, a középső volt az, akinek igazán hiányzott. Andrew Prescott ebben is lekörözte, mint minden másban. S most, ez a rendkívüli tehetségű férfi beteg, ahogyan erről és Tess állapotáról értesült Sharon Harris leveléből. Mire New Orleansban elrendezett mindent és hazautazott New Yorkba, már nem találta az asszonyt és a lányokat a városban. Sokat töprengett, mit tegyen, melyik kínos feladatának tegyen előbb eleget; keresse fel Teresát a kórházban, esetleg látogassa meg annak beteg szeretőjét, vagy induljon rögtön lányai után. Az utóbbit választotta még akkor is, ha meg kell ismerkednie Mrs. Harrisszal, mert az előzőekhez végképp nem volt még ereje.

A sors alaposan megkeverte a dolgokat – állapította meg fanyarul, miközben a gyógyszerész készséggel útbaigazította. Úgy tetszett, Fantasic City igazi kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. Mire kilépett az utcára, teljesen besötétedett. A patikus bezárta a boltot, Julian pedig elmosolyodott. Alig múlt öt óra, New Yorkban még ebben az időben iszonyatos embertömeg hömpölyög az utcákon, itt viszont, New York államban, mintha meghalt volna minden. Csak egy-egy vállalkozóbb kedvű férfit látott havat söpörni, egyébként csendesek és néptelenek voltak az utcák. A hó változatlanul esett, figyelmét teljes mértékben a vezetésre összpontosította. A házak ritkulni kezdtek és egyre nagyobb távolságban helyezkedtek el egymástól, amikor észrevette a táblát: Harris Farm Joe Harris magánfuvarozó Julian lefékezett és rákanyarodott a kivilágított épület felé vezető hosszú kocsiútra. Itt a havat nemrégen takaríthatták el, a terepjáró akadálytalanul haladt. Ám minél közelebb ért a házhoz, annál inkább nőtt benne a feszültség. Az ördögbe is! Miért pont a vetélytársa testvérénél kellett menedékre lelniük lányainak? Andrew Prescott, Teresa diákkori szerelme, aki akkoriban vesztett ugyan, de végül nyert, mert mégiscsak meghódította a nőt, pedig az valaha szakított vele miatta. Igen, az ügyvéd az igazi nyertes, míg ő a vesztes, aki teljesen egyedül maradt. S ma még meg kell ismernie ennek a férfinak a családját és hálásnak lenni, amiért a szárnyaik alá vették a gyerekeit. Micsoda ostoba helyzet! El is tökélte, hogy amilyen gyorsan csak tud, megszabadul ebből a faramuci szituációból, megköszöni a segítségüket, magához veszi

csemetéit és keres valahol éjszakára szállást, aztán holnap reggel irány New York. Lefékezett a ház előtt, s mielőtt leállította a motort, megnyomta a dudát. Mialatt kikászálódott a terepjáróból, az épület ajtajában egy termetes alak bukkant fel. – Jó estét! Julian Campbell vagyok – mutatkozott be az építész kényszeredetten. – Jó estét, Joe Harris – nyújtott kezet a házigazda. – Fáradjon be, bizonyára kimerült. – Nem akarok zavarni, csak a gyerekeimet szeretném magammal vinni. – Ugyan, Mr. Campbell, lassítson a tempón, ne vigye el az álmunkat, szívesen látjuk! – Nos… azt hiszem, már így is épp eléggé igénybe vettem a segítségüket. – Szó sincs róla, kérem, jöjjön be! A lányok nagyon fognak örülni önnek. – Igen… – bólintott Julian, bár csöppet sem volt biztos ebben. Azonkívül egyáltalán nem volt ínyére, hogy Andrew Prescott sógorával beszél. A férfi elindult a ház felé, ő pedig vonakodva követte. – Nézd csak, Sharon, ki van itt! – kiáltotta el magát Joe, hogy csakúgy zengett tőle a ház. Juliannek önkéntelenül is az futott át az agyán, hogy ez a férfi igencsak faragatlan ember, s ez meglehetősen éles ellentétben áll az ügyvéd finom modorával. Ebben a pillanatban megjelent Sharon Harris, mire az építész összerezzent. Az asszony hihetetlenül rokonszenvesnek tűnt, noha levelének olvasásakor szerfölött mérges volt rá, és szívesen megmondta volna a véleményét, még akkor is, ha tudta, hogy a nőnek igaza volt.

– Nahát, Mr. Campbell, annyira örülök, hogy itt van – jelentette ki mosolyogva Sharon és máris a nappali felé terelte a vendéget. – Elnézést a rendetlenségért, de ahol nyolc gyerek van, ilyen állapotok uralkodnak – mentegetőzött vidáman, Julian pedig maga is megdöbbent azon, mekkora irigység támadt benne. Boldogan tűrte volna már az ilyen rendetlenséget, ha még egyszer együtt lehetett volna a családjával. A szobába lépve Jessica szinte repült a karjaiba. – Ó, apa! De jó, hogy mégis el tudtál jönni! – Én is örülök, csillagom – motyogta a férfi megilletődve, könnybe lábadt szemmel. Bess és Sue is lelkesen üdvözölte, amitől még inkább meghatódott. Azért lányai csak szeretik, akárhogy is van – gondolta és most már valóban boldog volt, amiért hagyta magát rábeszélni a találkozásra. Sharon türelmesen megvárta, amíg a lányok lelkesedése csillapul, azután szép sorban bemutatta csemetéit. Julian egészen beleszédült a nevekbe, de még ki sem józanodhatott, már az étkezőben ücsörgött egy tányér gőzölgő húsleves mellett. A ház asszonya gyorsan kezébe vette az irányítást, a gyerekek megterítettek és nagy egyetértésben ültek le mindannyian a vacsorához. Juliannek pedig azon szavai, hogy nem akar alkalmatlankodni, süket fülekre találtak. – Hosszú volt az út és bizonyára megéhezett. Ebben a hidegben jólesik egy tányér meleg leves – szögezte le Sharon határozottan. – Üljön le és egyen, vacsora után pedig előkészítem a vendégszobát. – Szó sem lehet róla! – tiltakozott hevesen az építész. – Ezt már igazán nem fogadhatom el. – És akkor hol akar aludni? Ne felejtse el, ez itt nem New York, itt nincsenek szállodák. Az egyetlen panzió

pedig ilyenkor zárva van, nálunk csak nyáron vannak turisták. – Hát, erre nem gondoltam – ismerte el Julian kelletlenül. Rettentő kínosan érezte magát már így is, a ház lakóinak vendégszeretete nagyon zavarba hozta, hisz nem felejthette el, miféle rokonság áll fenn Sharon Harris és Andrew Prescott között. – Természetesen itt marad – zökkentette ki gondolataitól Joe. Julian ránézett és bármennyire is szerette volna, őrá sem tudott haragudni, mint ahogy a nőre sem. Sőt, igazából már Andrewra sem, de még a volt feleségére sem. Ő maga az oka, hogy így alakultak a dolgok, s neki meg kell végre tanulnia ezzel együtt élni. Ám azt mégis túlzásnak találta, hogy ilyen szép egyetértésben legyen Teresa szeretőjének rokonságával. Miután elfogyasztották a marhasültet és a csokoládés pudingot, a gyerekek visszamentek a nappaliba tévét nézni, Sharon pedig felvitte a szobájába a legkisebb gyereket, hogy lefektesse. Joe szeretettel adott jóéjtpuszit a kisfiú puha arcocskájára, mire Julian szíve összefacsarodott. Egy boldog családba csöppent és most saját fájdalma még erősebb volt, mint valaha. Tudta, nem lett volna szabad arra kényszerítenie Teresát, hogy vetesse el negyedik gyermeküket, s ha a kicsi élne, bizonyosan nem váltak volna el. Valahogy boldogultak volna, mint ahogy a Harris házaspár is, pedig látható, hogy igencsak messze állnak a gazdagságtól. Miután Sharon távozott, Joe és Julian ketten maradtak. Hosszú, kínos csend telepedett rájuk. Joe elnézte a vendéget és csaknem elnevette magát. Tudta, hogy az rettentő kínosan érzi magát, hogy a legszívesebben elszaladna. El kellett ismernie, hogy igen fonák a helyzet

és némi sajnálat töltötte el. Szerette volna megvigasztalni, hisz ordított róla, hogy boldogtalan, de nem tehette. Andy megeskette, hogy nem szól senkinek a betegségéről. Julian képtelen volt továbbra is némán üldögélni. Megköszörülte a torkát és Joe-ra nézett. – Tud valamit Teresáról? – Annyit, hogy jól van. Az orvos szerint bármikor várható a szülés, ezért kell az ünnepeket is a kórházban töltenie. – Nem lehet valami jó. – Hát nem. – És… és mi van Andyvel? – nyögte ki a kérdést az építész. – Neki a szíve vacakol, ezért rengeteget kell pihennie. Szerencsére a nehezén túl van. – Ki van túl a nehezén? – kérdezte Sharon, ahogy leült. – Elaludt a pici? – nézett rá Joe. – Igen, már nagyon fáradt volt. – Remélem, nyugodt éjszakája lesz. Egyébként az öcsédről beszélgettünk. Sharon arca egyszeriben elkomorult. – Nos igen. Andy rendbe jön. – Rendbe jön? – ismételte Julian elképedve. – Hát volt másik lehetőség is? – Nem – nyögte az asszony a könnyeivel küzdve. – Rosszul fejeztem ki magam – tette még hozzá, ám Julian meg mert volna esküdni, hogy nem mond igazat. De miért? Mi baja van az ügyvédnek? És mi van, ha komoly? Mi lesz Teresával és a kicsivel, ha… Egyszerűen nem merte befejezni a mondatot. Ha Andrew Prescott halálos beteg, az azt jelentené, hogy neki talán adatik még egy esély Teresával. Ha az asszony is úgy akarja. De ez az egész képtelenség! Mégsem lehetnek boldogok egy másik

embernek a halála árán. Még a gondolat is iszonyú. Ám ennek ellenére nem tudott szabadulni tőle. Azt azonban sehogyan sem értette, miért titkolózik előtte a házaspár, ha a tragédia elkerülhetetlen. Tudniuk kell, hogy ő még most is szereti Teresát és bármikor kész újra elvenni. Még Andy gyerekével is! Igen, tartozik ennyivel azért a meg nem született bébiért. No és neki is van egy fia, akinek nem Teresa az anyja. Matthew. Ennek a gyereknek pedig főként szüksége lenne igazi családra és Tess bizonyosan jó anyja lenne, a vér szerintitől mindenképp. S ahogyan eszébe jutott Matt, elfogta a bűntudat. Még annyi fáradságot sem vett, hogy meglátogassa, miután visszajött New Orleansból. Szülei bizonyosan a szemére vetik majd és igazuk is lesz. Elvégre Matthew nem tehet róla, hogy Amelia volt az anyja, aki mellesleg soha nem törődött vele és a fiú abban a tudatban élt 13 évig, hogy a nagynénje. A társalgás holtpontra jutott. Julian elfojtott egy ásítást, mert bár kínozta a lelkiismerete, a vezetés a hóesésben meglehetősen kimerítette. – Elnézést, máris elkészítem a szobáját. Látom, hogy fáradt – ugrott fel Sharon örülve, hogy elmehet. Pánikszerűen menekült el, Andy betegségének említésére a sírógörcs kerülgette. Öccse meg fog halni, s ő nem tehet ellene semmit. Még csak nem is gyászolhatja majd, mert a férfi kijelentette, hogy nincs rá szüksége és megeskette, hogy sem ő, sem Teresa nem teszi. Joe figyelmesen nézte vendégét, azután így szólt: – Nem valami boldog, ugye? Julian felkapta a fejét. – Talán rám van írva? – Azt hiszem, akkor sem lenne egyértelműbb, ha így volna. Szereti még Teresát?

– Ismeri? – kerülte ki a választ a férfi. – Természetesen. Gyakran jártak itt Andyvel és a gyerekekkel. – Na persze, gondolhattam volna, hülye kérdés volt. – Mindazonáltal – folytatta Joe – Tess eleinte nem nagyon kedvelt engem. Azt mondta, magára emlékeztetem. – Jaj! – nyögött fel Julian fintorogva. – Ugyan – nevette el magát a férfi. – Ne higgye, hogy megsértődtem. Kicsit szűkszavú vagyok, kicsit nyers, de azért én is ember vagyok, méghozzá érzőszívű, ahogy maga is. De még nem felelt a kérdésemre. Szereti őt? – Mindig sarokba szorítja a vendégeit a kínos kérdéseivel? – érdeklődött Julian. – Nem mindegyiket. Csak amelyik fontos nekem. – Ó! Lenyűgöz a válasza. Nos, valóban szeretem Teresát, de ennek már nincs jelentősége. Elvesztettem és ezt meg is érdemeltem. – Szép dolog, ha valaki elismeri a hibáját, viszont nincs értelme ezen rágódni az idők végezetéig. Bocsásson meg végre magának és a volt feleségének is és meglátja, rendbe jönnek a dolgok. Jöjjön, megmutatom a szobáját, Sharon biztosan végzett már az előkészítésével – állt fel Joe. Julian tudomásul vette, hogy a kínos témát lezárták és ettől megkönnyebbült. Elköszönt lányaitól, aztán engedelmesen követte az emeletre a házigazdát. – Nem a Ritz ugyan, de azért megjárja – kommentálta Joe, ahogy beléptek a szobába. – Holnap megmutatom a környéket, most pedig aludjon jól, jó éjszakát – indult az ajtó felé, ám ott még vetett egy pillantást Julianre, mielőtt távozott volna. – Biztos vagyok benne, hogy Tess is szereti még önt – azzal becsukta maga mögött az ajtót, otthagyva vendégét teljesen összezavarva.

Julian bambán meredt az ágyra. Mire alapozza állítását ez a pasas? Hogy az ördögbe szeretné őt Tess, amikor Andynek szül gyereket és rövidesen összeházasodnak? Hanyatt feküdt az ágyon, a mennyezetet bámulta, sehogyan sem jött álom a szemére. Ha még egyszer újrakezdhetném! Ha még egyszer Tess lenne a feleségem! Ha még egyszer boldog családban élhetnék, mindent elkövetnék, hogy ne okozzak nekik fájdalmat. Nem lennék olyan önző, mint régen és bebizonyítanám, hogy boldoggá tudom tenni valamennyiüket. Hogy valójában nem vagyok szörnyeteg, hanem érzőszívű ember, aki elkövette azt a hibát, hogy mindent egyszerre akart megszerezni, s közben nem figyelt arra, hogy feleségének és gyerekeinek is lehetnek vágyai. Mind jobban erősödött benne az elhatározás, hogy eladja a házat, ami amúgy is csak elvesztett családjára emlékezteti és megpróbál új életet kezdeni. Csakhogy a magány és egy New York-i bérházi lakás csöppet sem vonzotta. Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét, amikor még Tess és a lányok vele voltak, noha tudta, ez lehetetlen és az önmarcangolásnak sincs semmi értelme. És mégis, folyvást emésztette magát. A múlton rágódott, visszakívánta, a jövőtől pedig egyenesen rettegett, annyira kilátástalannak látta. S itt, a Harris-házban, a boldog családi kép láttán pedig a legszívesebben elsírta volna magát. Lassan megértette, hogy a bánat, a fájdalom, a kétségbeesés és a tehetetlen düh nagyon könnyen könnyet csal az ember szemébe, s ennek semmi köze a gyengeséghez, vagy a gyerekességhez, ahogyan régen hitte. Tesst örökösen kigúnyolta, ha sírva fakadt, s lám, ő most szintén egyre többször küzd a bőgéssel, ami kizárólag azt bizonyítja, hogy mind közelebb kerül az

idegösszeomláshoz. Nem volt joga Teresa felett ítélkezni, s az élet most ezért is megbünteti. Ördög és pokol, elég ebből! – ugrott fel hirtelen és azon tűnődött, vajon tartanak-e ebben a házban alkoholt. A legszívesebben alaposan berúgott volna, de számára nem érte meg. Másnaposan borzasztóan szenvedett, így most megelégedett volna egyetlen pohárkával is, csakhogy végre aludni bírjon. Lebotorkált a lépcsőn, s el sem tudta képzelni, mit fog mondani, ha valaki kutakodáson kapja. Szerencsére Joe-t még ébren találta. – Nem bír aludni? – kérdezte a férfi a lényegre tapintva, s miközben Julian bólintott, azon tanakodott, hogy Joe Harris amúgy mellékesen gondolatolvasó-e. A pasas olyan pszichológiai képességekkel rendelkezik, gondolta, hogy minden nehézség nélkül pályát változtathatna, hogy azután az emberek lelkével foglalkozzon, s mellesleg meggazdagodjon. Joe konyakkal kínálta, magának is töltött, azután békésen, teljes némaságban kortyolgatták az italt. Julian már éppen fel akart állni, hogy jó éjszakát kívánva a szobájába menjen, mert kezdett az idegeire menni a hosszú hallgatás, amikor Joe megszólalt. – Tudja, Julian, az emberek a legtöbbször azzal rontják el az életüket, hogy túlságosan önteltek. Azt hiszik, mindent tudnak, pedig ez távolról sem igaz. Mint a világon mindent, az együttélést, a házasságot is tanulni kell. Julian ugyan rábólintott, de csak fél füllel hallgatta. Azon járt az esze, hogy Tess őt ehhez a hallgatag, unalmas pasashoz hasonlította és ez csöppet sem volt hízelgő a számára. Joe azonban folytatta.

– Egyszer régen egy ismerősöm azt mondta, hogy a házastársaknak kezdettől fogva úgy kellene egymáshoz viszonyulniuk, mintha a másikuk halálos beteg volna és csak pár hónapja lenne hátra. Nos, akkoriban ezt igen felháborítónak találtam és nem értettem. Hát maga? Maga érti-e, Julian? Julian tágra nyílt szemmel meredt rá, körülbelül olyan arckifejezéssel, mint aki azon sajnálkozik, hogy a férfinak elment az esze. Joe elnevette magát. – Nem, nem hibbantam meg. Mindenesetre nagy kár, hogy nem érti. – Hát tényleg nem. – Megmagyarázom – állt fel Joe és újabb italt töltött. – Képzelje el, hogy ismét huszonéves, megismerkedik egy lánnyal, akibe beleszeret. A szerelem kölcsönös, iszonyú lánggal ég és mindketten hiszik, hogy soha nem fog kialudni. Összeházasodnak, születik egy gyerekük, ám alig két évi együttélés után a feleségről kiderül, hogy rákos és menthetetlen. Nos én úgy gondolom, hogy normális esetben eszébe sem jutna elhagyni, hanem még jobban szeretné. Nap mint nap, szinte minden órában a tudtára is adná ezt, hogy az asszony is tisztában legyen vele, elkövetne mindent, hogy érezze is és maximálisan igyekezne őt boldoggá tenni. S mivel várható elvesztése máris rettenetes fájdalommal jár, nem is bírná leplezni az érzéseit. Milliószor mondaná neki, hogy szereti, hogy nem bír nélküle élni, kedveskedne neki, dédelgetné és még erősebben szeretné, mert hinné, hogy a szeretet csodákra képes és tán meg is gyógyíthatná általa. Kizártnak tartom, hogy bármiért is veszekedne vele, s még ha néha fel is dühítené, akkor is elnéző lenne, hisz az idő rövid, s ezt nem lehet elfecsérelni holmi gyerekes és olcsó vitákra.

Természetesen a felesége boldog lenne, hogy maga ennyire szereti, hogy szüksége van rá, és ő is még jobban szeretné magát, hiszen az elválás számára éppen olyan fájdalmas, ráadásul a testi fájdalmakat is el kellene tűrnie. De mégis, mindketten igyekeznének maximálisan mindent megtenni, hogy a rövid időt, ami még adatott, egymás számára boldoggá tegyék. Nem lenne veszekedés, sértődés és duzzogás, félreértés, mert ezekre egyszerűen nem lenne idő. Nyíltan kimutatnák az egymás iránti szerelmüket, szavakkal és tettekkel egyaránt. Nos? Kezdi már érteni? Julian mélységes megdöbbenéssel hallgatta. Az elmondottaktól a háta is borsódzott, olyan szörnyű volt, mégis, a lényeget már értette és igazat adott annak az ismerősnek. Bárki volt is, okos ember lehetett. Hisz a kezdeti jó házasságokat legtöbbször az apró-cseprő bosszúságok teszik tönkre, azokon tör ki a háború, ám ha betegség üti fel a fejét, ezek a csip-csup dolgok többé már nem számítanak. Hát igen, az édesanyjának is igaza volt. A házasságkötéssel nem szabad, hogy véget érjenek a figyelmességek, az elsuttogott szerelmes szavak. Ha elmondta volna Teresának, hogy a gondok ellenére is szereti és szüksége van rá, ha meglepte volna egy-egy szál virággal, ha megértőbb lett volna, amikor a nő fáradt volt, szóval ha tényleg úgy szerette volna, mint akit már csak rövid ideig tudhat maga mellett, Tess soha nem hagyta volna el. Julian még elgyötörtebben, még szerencsétlenebbül festett ebben a pillanatban és Joe őszintén megsajnálta. – Ne adja fel, Julian Campbell! Ha valóban hasonlítunk egymásra legalább egy kicsit, ahogy Tess vélte, akkor maga erős, és képes lesz újrakezdeni. Amit pedig az imént elmondtam, csak azért tettem, hogy tanuljon belőle, s ha

talál egy másik nőt, akit szeretni tud, hát úgy szeresse, hogy az tudjon róla. – Másik nőt? – nevetett fel Julian erőtlenül és felállt. – Köszönöm az italt, jó éjszakát – mondta és elindult az ajtó felé, majd ott félfordulatot tett és a férfira nézett. – Nem, Joe. Az én életemben már nem lesz másik nő. ∗ Julian másnap későn ébredt. Sharon már az ebéd főzéséhez készülődött a lányok közreműködésével, Joe pedig fiaival a havat takarította, ami megállás nélkül szakadt. Úgy tetszett, a Harris-házban kicsi és nagy egyaránt kiveszi a részét a munkából, ő viszont alaposan elaludt. Röstellkedve nyitott be a konyhába, de az asszony egy kézlegyintéssel beléfojtotta mentegetőzését. Elé tette a frissen főtt, gőzölgő kávét és barátságosan rámosolygott. – Örülök, hogy kipihente magát, Mr. Campbell, a munka miatt pedig ne aggódjon. Itt abból mindig akad elég, s ha akarja, jut magának is. Nézzen csak ki az ablakon, hogy esik a hó! Joe reggel egyszer már lesöpörte a járdákat, most viszont lehet elölről kezdeni. Ha megreggelizett, segíthet a férjemnek, meglátja még élvezni is fogja. Csodálatosan tiszta a levegő és most nincs is olyan hideg. A gyerekek imádják a telet, az imént építettek hóembert. Julian szórakozottan bólintott, miközben nagy falat tojás-rántottát tömött a szájába. Egyszerre volt boldog és szomorú. Noha nehezen jött álom a szemére, végül hosszú idő óta először bámulatosan kipihentnek érezte magát. Jól aludt. A Harris házaspár kedves fogadtatása igen jólesett neki, lányai is örültek jelenlétének, a családias hangulatot

már-már idillinek lehetett nevezni, a vacsora versenyre kelt bármelyik étterem kínálatával, az ágy is kényelmesnek bizonyult, csakhát… Csakhát Teresa volt már másé. No és Sharon mégiscsak Andy nővére. Képtelen volt erről megfeledkezni, s ez borzasztóan zavarta. Udvariasan megköszönte a reggelit és szinte pánikszerűen menekült ki a konyhából. Noha nem különösebben vágyott a hó söprésére, végül kifejezetten élvezte. Joe nem tett célzást az előző, késő esti beszélgetésükre, s ő ezért kifejezetten hálás volt. Pihenésképpen hócsatát vívtak a gyerekekkel, amihez a lányok is csatlakoztak persze és mindannyian remekül szórakoztak. Kipirulva, éhesen ültek végül asztalhoz, hogy megebédeljenek és Julian csöppet sem csodálkozott már azon, hogy a gyerekei szeretnek itt lenni. Ő is kezdte magát jól érezni. Egyedül Joe szűkszavúsága zavarta kicsit, bár azt el kellett ismernie, hogy a férfi ha megszólalt, figyelemreméltó dolgokat mondott. Amikor pedig délután körbejárták a környéket, azon kapta magát, hogy azt latolgatja, mennyire szívesen élne ilyen helyen. Ha eladja a házát és kifizeti Teresa részét, még mindig marad annyi, hogy vegyen egy kis lakást New Yorkban, itt pedig egy kisebb birtokot valami barátságos házzal. Fel sem tűnt neki, hogy gondolatait hangosan is kimondja, hogy Joe figyelmesen hallgatja, s hogy valójában a tervezgetése azt bizonyítja, sérült lelke a gyógyulás útjára lépett. Joe nagyon jól tudta, hogy a férfinak lesznek még rossz napjai, de a nehezén mindenképpen túl van, s ettől megkönnyebbült. Őszintén együttérzett vele, s drukkolt neki, hogy az újra önmagára találjon. Észrevétlenül oldódott fel közöttük a feszültség, kezdtek beszélgetni mindenféléről, tréfálkoztak egymással és nevettek egyre többször felszabadultan.

Így azután nem is volt vita tárgya, hogy Julian és lányai az új évig ottmaradtak.

2. A kórházban

Teresa kinyitotta a szemét. Egy röpke percig eltűnődött, hol van és mit keres itt, azután eszébe jutott. Kezét végigsimította a hasán és boldog mosollyal nyugtázta, hogy az már nem olyan nagy, tehát túl van a nehezén. A bébi megszületett. Vajon hol van? Fiú vagy lány? S főleg: egészséges-e? Hirtelen Andy arcát pillantotta meg. – Jó reggelt, szerelmem, örülök, hogy felébredtél! Jól vagy? – Azt… azt hiszem… – motyogta Tess és megnyalta kiszáradt ajkát. – Sajnos, még nem ihatsz, de ha legközelebb felébredsz, az orvos szerint sokkal jobb lesz. Az asszony fáradtan bólintott. – A gyerek…? – suttogta. – Ne aggódj, vele minden rendben. Van egy kisfiunk, egészséges, mint a makk és nagyon erős. Már volt alkalmam az imént megtapasztalni, micsoda hangja van, ha az ennivalót követeli. Kész csoda, hogy nem ébredtél fel rá. Teresa elmosolyodott, ugyanakkor a meghatottságtól könny szökött a szemébe. Édes Istenem!. Van egy fiam. Ez… ez olyan hihetetlen a három kislány után.

Szerette lányait, persze, hogy szerette, de már nagyon vágyott egy fiúra, s hogy megszületett, alig bírta felfogni. Igaz, császármetszéssel sikerült, s az altatótól még meglehetősen kábult volt. Hirtelen azonban összeráncolta a homlokát és aggodalmasan nézett az ügyvédre. – Mondd, Andy! Már teljesen jól vagy, hogy felkelhettél az ágyból? – kérdezte nyugtalanul, mert felderengett előtte, hogy a férfi beteg volt. – Minden rendben, Tess – felelte Andrew, de kerülte az asszony tekintetét. Az idő megint nem alkalmas arra, hogy bevallja a nőnek az igazságot. Azt, hogy a gyógyszer már alig hat, s minél többet lesz rosszul, annál reménytelenebb lesz a helyzet. Nagy erőfeszítésébe került összeszedni magát és biztatóan Teresára mosolyogni. – Nyugodj meg és aludj! Most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb felépülj. A fiunk egészséges és gyönyörű. Köszönöm neked, édesem! – Homlokon csókolta, keze a nő kezére simult. A boldogságtól elszorult a torka, szeme könnybe lábadt. Csak akkor hagyta el a helyiséget, amikor Teresa újra elaludt. Orvosa a saját felelősségére engedte ki a klinikáról, s ő nem akart a jószerencséjével visszaélni. Érezte, hogy az öröm felzaklatta és minél előbb ágyba fekszik, annál jobb. Vezetni persze nem mert, s épp taxit keresett a forgalomban, amikor egy autó fékezett le mellette. – Nahát, Andy! Mit keresel te erre? S hol hagytad a kocsidat? – Szia, Cole! Gyalog vagyok és éppen taxit vadászok. – Nosza, ha én megfelelek neked, akkor gyorsan ugorj be, mert ha nem vetted volna észre, a tilosban állok. – Kösz – morogta az ügyvéd.

– Semmiség – biccentett Cole, s egy vizslató pillantást vetett egykori cimborájára. – Nem vagy valami jó színben. Minden rendben? Hová vihetlek? – Minél gyorsabban haza. Nem érzem jól magam. Cole nem szólt többet. Látta, hogy Andrew arca hamuszürke, s amilyen gyorsan csak tudott, a férfi házához hajtott. Betámogatta barátját, aki azonnal előkotorta gyógyszerét és bevett belőle kettőt. Andy leroskadt az egyik bőrfotelba és azért imádkozott, hogy hassanak a tabletták. Még élnie kell! Feleségül kell vennie Teresát és el kell rendeznie az ügyeit. Azonkívül szándékában állt Julian Campbell-lel is beszélni. Még annyi mindent kell elintéznie, le kell győznie a legyőzhetetlent! Érezte, amint a mellkasát szorító fullasztó érzés csökken, s megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tehát megúszta. Még meg. De vajon meddig? Cole karbatett kézzel figyelte. Látta, mint tér vissza belé az élet, mint kap arca megint tűrhető színt. – Mi a fene volt ez, Andrew Prescott? Leszel szíves azonnal megmagyarázni?! Andy tudta, hogy nincs menekvés. Cole Anderson igazán nem az a fajta, aki csak úgy feladja. – Oké, Cole – sóhajtott nagyot végül és belekezdett. – Három éve dolgoztam, mint válóperes ügyvéd, amikor egy alkalommal influenzás lettem. – Aha, dereng valami. Egyszer tényleg nagyon beteg voltál. – Nos, mint azt te is tudod, nem engedhettem meg magamnak akkoriban, hogy ágynak essek. Dolgoznom kellett, mert nem akartam örökké egy pénztelen senki maradni, meg aztán a fiatalok egyébként sem

tulajdonítanak túl nagy jelentőséget holmi megfázásnak. Rengetegen megússzák komoly baj nélkül, sajnos én nem voltam ilyen szerencsés. Túlhajszoltam magam, s a vége az lett, hogy szövődmény lépett fel, szívizomgyulladás, ami maradandó károsodást okozott. A doki azzal vigasztalt, hogy ha súlyosbodnak a panaszaim, műteni kell, de én erről hallani sem akartam, hisz mi a garancia, hogy akkor tökéletesen egészséges leszek? Semmi. Változtattam hát az életmódomon, nem ittam többé alkoholt, leszoktam a dohányzásról és mindig gondom volt rá, hogy eleget aludjak. Eleinte ez elég is volt, szinte nem is volt panaszom. Később azonban, bármennyire óvatos voltam, időnként rosszul lettem, főleg éjszaka. Az orvosom szerencsére igen türelmes és megértő ember, tudomásul vette, hogy nem fekszem a kés alá, ennek ellenére mindig gondosan ellátott. – De miért nem műttetted meg magad? – Te megtetted volna harmincévesen? Hogy hónapokig gépekkel legyél összekapcsolva, szinte csak vegetálva, amikor az esély ötven-ötven százalék? – Nem tudom. Lehet, hogy nem. – Nos hát én úgy voltam vele, hogy élek, ameddig lehet normálisan, a többi nem érdekel. Családom nem volt, senkinek nem tartoztam elszámolással. – Ezért nem nősültél meg? – Ezért is meg Tess miatt. Őt valaha elvesztettem, pedig nagyon szerettem. Aztán teltek az évek, de valahogy mindenkit hozzá hasonlítottam és a próbát senki nem állta ki. Végül beteg lettem, s akkor meg már nem is láttam értelmét a családalapításnak. – Csakhogy Tess újra felbukkant az életedben. – Na igen – bólintott az ügyvéd kesernyés mosollyal. – Isten a tanúm, Cole, hogy csak segíteni akartam neki.

Tizenöt éven át nem is láttam, s amikor összefutottunk, teljesen a padlón volt. Ebben az időben igyekeztem magam kímélni az izgalmaktól és sokáig panaszmentes voltam. Azt szerettem volna, ha Teresa boldog lesz, ha a férje észhez tér, de azután minden másként alakult. Úgy tűnt, Julian nem akarja visszakapni a feleségét, mert egy olyan nő után sóvárgott, aki később csúnyán becsapta. Feloldozta Tesst a hűség alól, válni akart, mi pedig végül összejöttünk. Ám innentől kicsúszott a kezünkből az irányítás. Teresa ugyan szedett gyógyszert, mégis terhes maradt és ma kora reggel fiút szült nekem. – Atyavilág – mormogta Cole döbbenten. – Ezek szerint, amikor a partyn találkoztunk, már terhes volt. Ezért védted tőlem annyira. Azóta feleségül vetted? – Sajnos még nem sikerült. Karácsony előtt szerettünk volna összeházasodni, de mindketten rosszul lettünk és kórházba kerültünk. Engem most a saját felelősségemre engedtek ki, mert feltétlenül látni akartam őt és a gyermekemet. El sem tudod képzelni, mit jelent nekem ő! Azt hittem, úgy halok meg, hogy senki és semmi nem marad utánam. – És a gyerek? Egészséges? – Amennyire most ezt meg lehet állapítani, igen. Az orvosom egyébként esküszik rá, hogy ez a fajta szívbetegség nem örökölhető. Ha ő téved, akkor én is, s akkor az ég irgalmazzon mindannyiunknak! – Ne gyötörd magad, Andy, ha már így alakult, kímélned kell az egészséged, hisz élned kell. – Az a baj, barátom, hogy nincs már sok időm hátra, tudom. A kijelentés úgy lebegett a levegőben, mint valami iszonyat. Cole megrendülten hallgatott. Mit lehet erre

mondani? Mi értelme a közhelyeknek? Egek, hisz Andrew még csak harminchét éves! – Segíthetek valamiben, Andy? – Nem, köszönöm. Sajnos nem tudsz. – Na de mi lesz Teresával? – Tess erős és túl fogja élni, mert kell. Már csak a gyerekek miatt is. Azonkívül szívének egy titkos részével még mindig szereti Juliant, tehát ki fognak békülni. – Gondolod, hogy az a pasas is ezt akarja? – kérdezte gúnyosan Cole. – Az a pasas alaposan megfizetett mindenért és még ő is szereti Tesst. Nagyon remélem, hogy erre időközben maga is rájött. Szóval jobb, ha semmit nem forgatsz a fejedben Teresával kapcsolatban. – Andy! Ez nem volt szép tőled. – Nos, ha ártatlanul gyanúsítottalak, akkor bocsáss meg! Csak azt tudom, hogy ha én már nem leszek, Tessnek és Juliannek újra össze kell jönniük. Ha segíteni akarsz, ebben megteheted, de kizárólag ebben. Kérlek, ne csábítsd el őt! – Megnyugodhatsz, nem teszem. És a fiad? Gondolod, hogy az a férfi befogadja? – Nem lesz más választása, ha vissza akarja kapni a nőt. – Hát tudod – csóválta a fejét Cole – a hidegvérűséged hátborzongató. Andrew kesernyésen mosolygott. – A nővérem is mindig ezt mondja. Természetesen ők tudnak a betegségemről, de rajtuk kívül csak te vagy beavatott. Sem Tessnek, sem senki másnak nem szabad értesülnie erről, legalábbis egyelőre. Elrendezek mindent, de ez az én feladatom. Értjük egymást? – Persze – bólintott a férfi, de alig talált szavakat. Mi van, ha Andy erősebbnek gondolja az asszonyt, mint

amilyen? Akkor hogyan fog megbirkózni a csapással, ha még a tetejében váratlanul is éri? Megesküdött magában, hogy nem téveszti Tesst szem elől és segítségére lesz mindenben. Andy csak azt az egy apróságot felejtette el, hogy a gyász mindig kegyetlen, s ha szeretünk valakit, akkor szinte elviselhetetlen. Teresa pedig szereti őt, tehát nagyon is szüksége lesz támaszra. Kedves nőnek találta, mi több, szépnek és csinosnak, de valami hiányzott belőle, ami az ő szívét megdobogtatta volna. – Mindenben számíthatsz rám – szólalt meg hosszas hallgatás után –, egy feltétellel. – Mi az? – Ha végre megtanulsz bízni bennem. Eszem ágában sem volt elcsábítani Tesst és most sincs szándékomban. Van benne valami, ami engem riaszt és hiányzik belőle valami, amitől az a bizonyos szikra kipattan. Mindazonáltal kezdettől rokonszenvesnek találtam és megkedveltem, de csak úgy, ahogyan a húgomat vagy a nővéremet, tehát hálás lennék, ha felhagynál az örökös gyanúsítgatással. Szeretném meglátogatni a kórházban, de mint jó barát. Attól tartok, Andy, most neked is szükséged lesz egy támaszra, s én nagyon szívesen állok rendelkezésedre. Viszont add szavadat, hogy nem kételkedsz többé bennem. Angyal ugyan nem vagyok, de ördög sem. Nos? – Rendben, Cole és köszönöm. – Hagyd el, öregem, száz évig is szívesen segítenék, ha ezáltal meghosszabíthatnám az életedet. Egyszerűen nem tudom elhinni, amit mondtál, ez a szörnyű hír teljesen letaglózott. Te jó ég, Andy, valld be, hogy nem igaz! – Sajnos, az.

A férfi felnyögött. Valaha nagyon jó barátok voltak, s noha kicsit eltávolodtak egymástól, a tény, hogy Andrew Prescott napjai meg vannak számlálva, teljességgel megrendítette. Kedvelte őt, elismerte tudását és mélységesen sajnálta, hogy épp akkor kell búcsút mondania az életnek, amikor végre rátalált a boldogságra. A maga részéről sosem ábrándozott a boldog családról és nem is vágyott rá különösebben, ennek ellenére nem volt érzéketlen, s a halál szele ilyen közelről megrémítette és ráébresztette, mennyire kiszolgáltatott az ember. Andy lepihent, ő pedig elkeseredve bámulta a szőnyeget. Keze ökölbe szorult és észre sem vette, hogy két könnycsepp gurul végig az arcán. Ám hiába töprengett, sejtelme sem volt, hogyan menthetné meg barátját. Számára úgy tetszett, Andrew elfogadta a rettenetes tényt és nem igazán harcol ellene. Minden boldogsága ellenére barátja már nem akar élni. Ettől kezdve Cole Andynél lakott, hogy vigyázzon rá és kéznél legyen, ha baj lenne, mert Andy a házvezetőnőnek sem vallotta be az igazságot. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy mivel indokolják meg az új helyzetet Teresának, ha hazajöhet a kórházból. Andrew nem dolgozott, a nap java részét pihenéssel töltötte. Végrendeletet készített, pénzügyeit rendezgette, hogy Tess soha többé ne kerüljön szegénységbe és fiának is biztosítani akarta a jövőt. Minden nap meglátogatta őket a kórházban, azután orvoshoz ment ellenőrzésre, végül haza, hogy sokat aludjon és összeszedje magát az esküvőre. Teresa ugyan nem értette, miért lett egyszerre ez olyan sürgős neki, de szerencsére nem firtatta. Cole tőle telhetően, ahogy a munkája engedte, mindenhová elkísérte barátját. Közben pedig egyre többet tűnődött az élet értelmén és igazságtalanságán. Miért

éppen Andy? Miért? Amikor élnie kellene, hisz most született gyereke. Időnként rajtakapta a férfit, amint az fátyolos szemmel a messzeségbe réved és olyankor még nyomorultabbul érezte magát. Neki nem volt senkije, árvaházban nőtt fel, a szülei nem tartottak rá igényt, s noha imádta a munkáját és borzasztóan büszke volt, hogy a semmiből küzdötte fel magát a csúcsra, valójában csak úgy élt a vakvilágba. Családot nem akart és lelke mélyén jól tudta, hogy a futó kalandokból lassan kiöregszik. A célt, hogy karriert csináljon, elérte, s akár már meg is halhatott volna. De nem, olyan egészséges volt, mint a makk, míg barátja voltaképpen már haldoklott. S erről három emberen kívül, az orvost nem számítva, senki sem tudott. S főleg Teresa nem. Teresa, aki láthatóan nagyon boldog volt és úgy nézett Andyre mindig, akár az Istenre. Neki meg gombóc nőtt a torkában, ha látta és szeretett volna mindkettőjükre ráordítani, különösen a férfira, hogy vallja be az igazságot a nőnek, mert a váratlan csapást nem fogja elviselni, azt pedig még kevésbé, hogy akit annyira szeretett, nem volt hozzá őszinte. Ám valahol azért Andyt is megértette. Azt, hogy a rövid időt, amit még együtt tölthetnek, nem akarja elviselhetetlenné tenni. Nem akarja az imádott asszonyt szomorúnak látni, sírni és szenvedni az elkerülhetetlen tragédia miatt, ezért inkább hallgat. Ez egy ördögi kör és nincs belőle menekvés, gondolta, és bár tudott színészkedni, a vidám tettetés időnként szinte meghaladta az erejét. Csakhogy udvariatlanság lett volna a részéről nem meglátogatni Teresát, így hát erőt vett magán és elkísérte Andyt. Ám az első találkozás volt a legnehezebb.

3. Szemtől szemben

A császármetszés után három nappal Teresa a körülmények figyelembe vételével már sokkal jobban volt. A szoptatás befejeződött, s látogatási idő lévén várta Andyt. A férfi rövidesen megjelent, de Tess legnagyobb meglepetésére nem egyedül. – Szervusz, szerelmem – üdvözölte az ügyvéd szeretetteljesen. – Képzeld! Találkoztam Cole-lal és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Emlékszel még rá? – Hát persze – mosolygott a férfira Teresa. – Ő volt az, aki a partyn ugratott téged, de te átmenetileg elhagytad valahol a humorérzékedet. Örülök, hogy újra látom – nyújtott neki kezet. – Én is és mindkettőjüknek gratulálok a fiukhoz. Második Andrew Prescott igazán remek kissrác – szögezte le Cole komolyan. – Köszönöm – biccentett az asszony. – Jól vagy? – kérdezte Andytől. – Igen, sokkal jobban. Végül is igyekeznem kell, ha feleségül akarlak venni – felelte a férfi vidáman. Cole arca nyomban megrándult és gyorsan elfordult. Ám Andy tényleg jobban érezte magát és remélte, hogy még pár hónapig így is lesz. Szüksége van erre az időre, hogy mindent elintézzen. – Beszéltem Sharonnal, azt mondta, feltétlenül látni akar téged is meg a keresztfiát is, ezért amint el tud szabadulni a gyerekektől, meglátogat. Egyébként nagy újságot mondott, Julian náluk volt. – Micsodaaa…? – döbbent meg Teresa. – Hogy került oda? Úgy volt, hogy nem jön haza az ünnepekre.

– Na igen – mormogta Andrew kényszeredetten. Neki is meredek volt nővére tette, hogy írt a férfinak, az pedig végképp, hogy az mind a karácsonyt, mind a szilvesztert náluk töltötte. De talán mégsem olyan nagy baj ez, gondolta végül, hisz ha ő már nem lesz, még jól is jöhet Tessnek, hogy Sharon és Joe ismerik Juliant. Közösen segíthetnek majd a gyász leküzdésében, amiről tudta, a legerősebb embert is megrendítheti. Igen ám, de miként tálalja ezt Teresának? A betegségéről még nem beszélhet, de az asszony bizonyosan elképed, ha megtudja, hogy volt férje Sharonéknál vendégeskedett több mint egy hétig. Aztán erőt vett magán és gyorsan beszámolt a dologról. Látta az asszony megütközött arcát, ezért kedvesen rámosolygott. – Ne nézz már így, drágám, végül is érthető, ha ottmaradt, mert a lányokkal akart lenni. Tudod, mennyire szeretnek a nővéremnél lenni, és hallani sem akartak arról, hogy visszajöjjenek az apjukkal New Yorkba. Ezért döntött úgy Sharon, hogy náluk marasztalja. Fantasic Cityben nincs szálloda. Mindenesetre a volt férjed ismét New Yorkban van és elhozta a lányokat az iskolakezdésre. Jelenleg a Campbell-házban laknak. – Hogy hol? Te jó Isten! – kiáltott fel Teresa mérgesen. – A lányok otthona a Prescott-ház, Julian nem teheti, hogy ide-oda rángassa őket a szeszélyei szerint. – Nyugodj meg, szerelmem! Bess telefonált és megkért, hogy engedjem oda őket, mert amíg kórházban leszel, szeretnének az apjukkal lenni. Julian pedig elmagyarázta, hogy egy ideig szabadságon lesz, a fiát is magához veszi, hogy a testvérek jobban megismerjék egymást. Örülj neki, hogy a volt férjed végre kezd úgy viselkedni, ahogy az egy igazi apához illik. Talán ez az együtt töltött pár nap közelebb hozza hozzá a fiát és Matthew is megbékél vele.

Neki aztán főleg szüksége lenne rá, hisz anyja sincs és eddig senkinek sem kellett. Teresa hallgatott, hamarjában nem is tudta, mit mondhatna. Andynek igazat kellett adnia, mégis nehéz volt elfogadnia, hogy Julian több hónap után újra hallatott magáról és nem is akárhogyan. Vajon tényleg felébredt benne a szülői ösztön? Igencsak kételkedett ebben. – Különben telefonált Vic is – váltott témát Andrew, hogy elterelje az asszony figyelmét. – Járt nálad? Azt ígérte, meglátogat. – Nem, még nem volt itt, de ha megígérte, biztosan eljön. Igaz, amióta szakított Kevinnel, nagyon nyugtalan és sehol nem tud meglenni sokáig. A két ünnep között többször is bekukkantott, de alig maradt öt percig. – Csak nem rólam beszéltek? – tűnt fel Victoria alakja az ajtóban. Tess szomorúan állapította meg magában, hogy barátnője rosszul néz ki. Lefogyott, az arca beesett, s már egyáltalán nem látszott fiatalabbnak a koránál, mint régen, mi több, öregebbnek tetszett. Viszont most legalább vidámabb volt, mint legutóbb. – Na, hogy van az én legkedvesebb barátnőm? – érdeklődött Vic, miközben jobbról és balról megpuszilta. – Kösz, jobban. Hát te? Kiheverted végre Kevint? – Jaj, ne félts engem, Tess! – kacagott fel Victoria kissé mesterkélten. – Kúrálom magam, mégpedig mindennap mással. Már teljesen elfelejtettem, mennyi éhes pali lohol lógó nyelvvel a világban, nő után lihegve. S képzeld csak el, egyik sem idősebb huszonhétnél. Az én koromban – húzta ki magát, miközben tekintette végigsiklott a helységen. – Ó! – kiáltott fel fojtottan, ahogy észrevette a számára ismeretlen férfit. – Miért nem mondtátok, hogy nem vagytok egyedül? – nézett szemrehányóan Tessre, majd Andyre.

Azok csak mosolyogtak és vállat vontak. Cole időközben alaposan megnézte magának a barátnőt és arra az álláspontra jutott, hogy az megérne pár nap ajtócsapkodást. Ám a szövege csöppet sem tetszett neki. Ha ez a remek baba a gyerekeket kedveli, akkor labdába sem rúghat, hisz akármennyire is fájdalmas volt, betöltötte a harminchetet. Azonban nem keseredett el. Biztos volt benne, hogy nyújtana olyan élményt a cicusnak, amit egyetlen tejfelesszájú kandúr sem. – Vic, engedd meg, hogy bemutassam a barátomat, Cole Andersont – ocsúdott fel Andrew. – Szintén ügyvéd. – Örvendek. – Hát még én – állt fel Cole és lovagiasan fejet hajtott. Azután mélyen a nő szemébe nézett, majd látványosan végigmérte. – Nagyon csinos, bár az én ízlésemnek kicsit sovány – állapította meg. – Az én ízlésemnek maga meg túl öreg – vágott vissza Vic és tüntetően hátat fordított. Cole vágott egy fintort. A cicus tehát fúj és minden bizonnyal karmol is. Ez még inkább felcsigázta az érdeklődését. Ha Victoria mindennap más palit cipel az ágyába, akkor irtózik a komoly kapcsolatoktól, ami neki is tökéletesen megfelelt. Ennél a nőnél nem fenyegeti a veszély, hogy mindenáron az anyakönyvvezető elé hurcolja, tehát semmi sem tarthatta vissza többé, hogy teljes gőzzel ráhajtson, és máris eldöntötte, megszerzi magának. Ha a nő ellenkezik egy kicsit, az csak megfűszerezi a dolgot. Biztos volt benne, hogy rövid időn belül behálózza, eddig még mindig megszerezte magának akit akart. Vic Teresához húzódott, hogy váltson vele még pár szót, de közben majd felrobbant mérgében. Cole Anderson öntelt ábrázatától viszketett a tenyere, a legszívesebben

képen mázolta volna, hogy lehervadjon az arcáról az önelégült vigyor. Imádta a férfiakat, ám ez az alak elérte, hogy alig két perc leforgása alatt, egyetlen megjegyzésével úgy felbosszantsa, hogy többé látni sem bírja. Egyfolytában a hátában érezte a pasas szúrós tekintetét, így azután gyorsan elbúcsúzott barátnőjétől, hogy minél előbb megszabaduljon a férfitól. Ám Cole az útját állta. – Csak nem akar máris elmenni? – kérdezte fölényes nyugalommal. – De, akarok! – Ugyan, Victoria! – Magának Miss Adams – sziszegte a nő dühösen. Mióta elvált Charlestól, újra a lánykori nevét használta. – Engedjen! Cole elvigyorodott, de meg sem moccant. – Örülök, hogy végre megtudhattam becses nevét. Most már csak az van hátra, hogy megtárgyaljuk, mikor és hol találkozunk legközelebb. – Sohanapján, sehol – csikorgatta a fogát Vic. – Ejnye, szépségem, ne legyen ilyen kegyetlen. Teljesen összetöri a szívemet – kapott a szívéhez színpadiasan. – Ami nincs, abban nem lehet kárt tenni – csattant a csípős válasz, mint az ostorcsapás. A férfi most már tiszta szívből nevetett. – Ó, kedvesem, maga hízeleg nekem. Többet feltételez rólam, mint amire képes vagyok. Elárulom, hogy bármilyen csúcsteljesítményt produkálok is bizonyos dolgokban, azért szív nélkül még én sem bírnék élni. S ha már a csúcsoknál tartunk, azt javaslom, ne a mennyiségre hajtson rá, hanem a minőségre. Mindennap más fickót

felhajtani igen fáradságos és veszélyes dolog, ám én itt vagyok kéznél, s garantálom, hogy nem lesz oka panaszra. – Amelyik kutya ugat, az nem harap – jegyezte meg Vic kihívóan. – Ha egy pasas a férfiúi képességével dicsekszik, az valójában impotens, úgyhogy szálljon le végre rólam és engedjen utamra! – Még nem. Ugyanis megsértett a büszkeségemben és ezt nem tűrhetem. Ha kételkedik Vic, akkor azon csak egy módon segíthetünk: meg kell győznöm önt, kedvesem. Victoria kezdte magát kínosan érezni. Még soha nem találkozott férfival, akinek ilyen vastag bőr van a képén. Mások két szóból értenek, ez az alak meg ahelyett, hogy megsértődne, élvezi a helyzetet és gyönyörűséggel csűricsavarja a szavakat. Na persze, hisz ügyvéd, jutott az eszébe. Csakhogy ez itt kórház, s az ég a tudója, hová fajulhat ez a szópárbaj. Nagy levegőt vett és olyan hangon kezdett beszélni, mintha egy gyenge felfogású gyerekhez intézné szavait. – Sajnálom, Mr. Anderson, de ön nem az esetem. Érti végre? Imádom a férfiakat, de ha maga lenne az egyetlen a Földön, inkább apácának mennék. A nem az nálam nemet jelent, tehát hagyjon fel végre a zaklatásommal. Nem vonom kétségbe vonzerejét úgy általában, de engem hidegen hagy. Most pedig engedjen elmenni, elvégre ez mégiscsak kórház és nem szórakozóhely. – Na jó, egy feltétellel – mondta kegyesen a férfi. – Árulja el a lakáscímét! Vic feldühödött. – Majd ha megbolondultam – jelentette ki élesen, azután félrelökte Cole-t az ajtóból és elviharzott. Az ügyvéd nevetett és elismerően csettintett. – Micsoda vérmes vadmacska!

Andy és Teresa megkönnyebbülten sóhajtottak. A játék kezdett komollyá válni és nem örültek volna itt egy botránynak. A férfi alaposan feldühítette Victoriát, Tess még soha nem látta barátnőjét ilyennek. De vajon miért volt annyira ellenséges? A régi Vic fel sem vette volna az ugratást, elütötte volna valami tréfával. Cole elérte, amit eddig csak igen kevés férfinak sikerült, hogy a nő ellenségévé tegye magát. Ha ennek dacára meg akarja hódítani, az nem akármilyen küzdelem lesz – gondolta kuncogva magában. Cole még mindig hahotázott, s noha ők is vele mosolyogtak, a fejüket csóválták. – Jó napot mindenkinek – lépett a helyiségbe ekkor Julian Campbell. ∗ Victoriát tán még soha senki és semmi nem bosszantotta fel annyira, mint Cole Anderson. Úgy viharzott végig a folyosón többeket csaknem elsodorva, mint akit üldöznek. Nagy lendülettel rohant ki a kórház ajtaján, s ott rögvest összeütközött valakivel. – Bocsánat – morogta, de hirtelen elhallgatott, amint meglátta, ki áll előtte. – Hogy veled is épp most kellett találkoznom! – fortyant fel végül mérgesen. – Az ördögbe is Barbara, hol a fészkes fenében bujkáltál eddig? Barbara elsápadt, azután meg elvörösödött. Nemrégiben hasonló ütközés alkalmával Olivia Grand karjaiba futott és tőle hallotta a nagy újságot Teresáról, Andyről és Julianról. Akkor megfogadta, hogy erőt vesz magán, meglátogatja Tesst és bocsánatot kér tőle. Szörnyen hiányoztak neki barátnői, s nagyon remélte, legalább az egyikkel sikerül kibékülnie. Hisz Victől nem

várhat megbocsátást, mert arra nincs mentség, hogy elcsábította a férjét. – Ugye… ugye itt fekszik Teresa? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára. – Igen, de most vannak nála, jobb ha nem zavarod. Különben is régóta beszélni akarok veled. Barbara feszengett. Sejtelme sem volt, Vic tud-e arról az őrült éjszakáról, mindenesetre a legszívesebben elszaladt volna, hogy ne kelljen barátnője szemébe néznie. – Na gyerünk, Barb, elvégre nem bújkálhatsz az idők végezetéig előlem – jelentette ki Victoria és belekarolt. – Nem ártana tisztázni a dolgokat, amellett fontos mondandóm van a számodra. – Hát… ha tényleg így gondolod… – Barbara felsóhajtott, s megadta magát sorsának. Örökké ettől a találkozástól rettegett, de most belátta, igaza van Victoriának. Azzal nyugtatta magát, hogy végül is lemondott Charlesról, mielőtt igazán az övé lehetett volna. Álmaiban gyakran felbukkant a férfi, s ő olyankor mindig keserves hangulatban ébredt. Mert hiába is tagadta, nem bírta elfelejteni sem őt, sem a szenvedélyes éjszakát, amit együtt töltöttek, s ahányszor csak ránézett az ikrekre, eljátszott a gondolattal, hogy vajon mit szólna a férfi, ha tudná, hogy első nekifutásra négyszeres apa lett. – Hová hurcolsz? – Természetesen hozzám, ott nyugodtan beszélhetünk. – Nem! – tiltakozott Barbara hevesen. – Oda én nem megyek! – jelentette ki kategorikusan. Más sem hiányozna, minthogy összefusson Charlie-val! Tudta, azt már nem élné túl. Victoria figyelmesen vette szemügyre barátnőjét. Amióta nem látta, alaposan meghízott, s amellett, hogy riadtnak tűnt, észrevett benne valami idegenszerűt, ami

azelőtt nem volt rá jellemző. Egy pillanatra értetlenül vonta össze a szemöldökét, nem értette a heves tiltakozás okát. Aztán végül eszébe jutott, hogy Barbara nem tudhat a válásáról és arról, hogy új lakásba költözött. De mitől fél? Charlestól? Vajon miért? Mindenesetre nem akar találkozni vele, vált számára világossá és tanácstalanul vonta meg a vállát. Volt férje eleped Barbaráért, ám a nő látni sem bírja. Na szép! Amikor Barbara a saját kocsija előtt állt meg, Vic elhúzta onnan. – Az én kocsimmal megyünk, mert a végén még megszöknél. Az asszony elhúzta a száját. Valóban ez volt a szándéka és nem volt boldog, hogy Vic átlátott rajta. Most kénytelen lesz még azt is elviselni, ha rossz sorsa összehozza Charlie-val. – Ha mindent tisztáztunk, visszahozlak ide – zökkentette ki gondolataiból barátnője hangja. Vic nem szólt többet. Úgy vélte, Barbara megérdemli, hogy egy kicsit a saját levében főjön. Amikor leállt az előkelő bérház előtt, a nő kérdőn nézett rá. – Itt lakom – volt a válasz a néma kérdésre. – Itt? – Barbara elképedt. Szörnyen szerette volna tudni, Charles is vele él-e, de Victoria kiszállt az autóból jelezve, hogy a hely és az idő még nem alkalmas a csevegésre. A lakás berendezése egyértelműen elárulta, hogy Victoria most sem szenved hiányt semmiben. – Iszol valamit? – Igen, egy korty konyak jólesne. Azt elhiszem – gondolta Vic, látva barátnője savanyú ábrázatát. Jobb, ha nem gyötröm tovább, állapította meg és a kényelmes fotelokra mutatott.

– Egyébként Charles és én már több, mint féléve elváltunk – jegyezte meg mintegy mellékesen, mire Barbara félrenyelte az italt. Tágra nyílt szemmel meredt barátnőjére és nem értette, miért hagyta eddig kétségek között vergődni őt. Minden bizonnyal szándékosan. – Ez… ez nem volt szép tőled – nyögte végül. – Tényleg? És az, amit ti tettetek, szerinted szép volt? – N… nem – nyelt nagyot az asszony. – Tehát tudsz róla. – Természetesen, de szeretném hallani, hogyan is történt. – Minek, ha egyszer mindent tudsz? – Jaj, Barbara! Nehogy már azt képzeld, Charlie beavatott a részletekbe. Attól tartok, teljesen félreismered. Mindössze annyit mondott, hogy elcsábított és kész téged bármikor feleségül venni. Engem pedig az érdekelne, mi történt a férjed és közted, hogy azután az én férjem karjaiban kötöttél ki. Hisz nekem mindig úgy tűnt, hogy nem is kedvelitek egymást. – Ez így is volt – sietett biztosítani Barbara az asszonyt. Aztán némi erőgyűjtés után beszámolt arról a szörnyű napról. – Azóta sem bírtam megemészteni a dolgokat, ezért jobbnak láttam, ha egy időre eltűnök – fejezte be végül és úgy határozott, az ikrekről hallgat. Nem hitte, hogy Charlie tényleg feleségül venné, s egyelőre abban is bizonytalan volt, ő mit szeretne. Stanley mellett jól érezte magát, noha képtelen volt elfelejteni Charles szenvedélyes ölelését. Harcolt ellene, a végtelenségig tagadta, s még magának sem vallotta be, hogy sóvárog a férfi után. Charles Taylor világéletében nagy szoknyavadász volt és az is marad. Márpedig azt egyetlen férfitól sem tűri el, hogy megcsalja. Nem, a legjobb, ha minden marad a régiben.

A beszámoló után egy ideig csend telepedett a szobába, mindketten elmélyedtek a saját gondolataikban. Vic törte meg a hallgatást. – És most? Döntöttél már, hogyan tovább? Feleségül mész Charleshoz? – Soha! – Tessék? De hisz ő teljesen beléd habarodott. – Ezt én nem hiszem. – Pedig így van és elemészti a bánat, amiért elrejtőztél előle. Legalább egyszer beszélnetek kell. – Nem! Látni sem akarom és nincs mit mondanom. Vic egészen elképedt a heves tiltakozástól. Ez vajon igazi, vagy csak megjátszott? – találgatta magában. – Hol laksz most? – terelte másra a beszélgetést. – Ne haragudj, de mennem kell – állt fel Barbara hirtelen. A társalgás kezdett egyre veszedelmesebb vizekre tévedni, s úgy érezte, nem bízhat meg Vicben, aki rögvest értesítené Charlest, ő azonban nem óhajtott találkozni vele. Azt pedig végképp nem akarta a férfi orrára kötni, hogy négyszeres apa lett. – Bocsáss meg, de tényleg mennem kell, találkozóm van valakivel. Nagyon elszaladt az idő. Kérlek, hívj nekem taxit már nem tudok visszamenni a kórházhoz a kocsimért – tette még hozzá és nagyon remélte, meggyőzte egykori barátnőjét. Fájdalmasan gondolt arra, hogy ez a barátság már a múlté, de nem lehet másként, hiszen nem bízhat benne. Victoria összeszűkült szemmel vizsgálgatta, végül vállat vont. – Ahogy gondolod – mondta, noha érezte, hogy Barb hazudik, hogy egy csomó dolgot elhallgat előle, hogy már nem bízik benne. Vajon miért? És miért zárkózik el mereven az elől, hogy találkozzon Charlesszal?

Vic bosszúsan járkált a szobában, miután egyedül maradt, nem így képzelte el ezt a beszélgetést. Azt hitte, őszintén megtárgyalnak mindent, s végül megkönnyebbülten és örömmel borulnak egymás nyakába, hogy újra szent a béke. Ez sajnos nem így történt és szörnyen dühös volt, hogy semmi nem alakul úgy, ahogy eltervezte. Valahogy minden megváltozott, de nem a kedvező irányba.

4. Mint két idegen

– A gyerekek jól vannak? – kérdezte Teresa, zavarában már legalább harmadszorra, mert mióta Julian megjelent a kórteremben, a feszültséget tapintani lehetett. – Nyugodj meg már, Tess, velük minden rendben – felelte a férfi kényszeredetten. Szörnyen kínosan érezte magát. Aggódott volt feleségéért, látni akarta, jóllehet tudta, hogy hülyeség. Ráadásul Sharon és Joe meggyőzték, hogy nincs abban semmi, ha meglátogatja az asszonyt, de most már nagyon is érezte, hogy tévedtek. Az ismeretlen férfi, aki Cole Anderson néven mutatkozott be, szemmel láthatóan érdeklődéssel szemlélte, s mintha magában szerfölött jól mulatna. Első látásra szörnyen ellenszenves volt neki. Zavarta az átható tekintet, amivel őt méregette, az pedig még inkább, ahogyan Teresát bámulta. Az ördögbe, hát az ügyvéd semmit nem vesz észre?

Andrew Prescott-tot szélsőséges érzelmek kínozták. Ha a józan eszére hallgatott, tudta, hogy Juliannek szíve joga látni Tesst. Ám ha a szívére, akkor rögvest elöntötte a düh és a féltékenység. Végül is már elváltak, Julian Campbellnek semmi keresnivalója itt. – Úgy hallottam, te is beteg voltál. Jobban vagy már? Egyáltalán mi bajod volt? – zökkentette ki gondolataiból Julian. – Köszönöm, minden rendben – hadarta Andy egy kicsit élesen. – Csak a szívem vacakolt, igazán semmiség az egész – tette hozzá, de még véletlenül sem nézett a kérdező szemébe. A válaszra Cole felszisszent, mire az ügyvéd megrovó pillantást vetett rá. Tess egyre kíváncsibban figyelte őket. – Mi folyik itt? – csapott le végül. – Semmi – vágta rá a két férfi egyszerre. Teresa egy darabig hitetlenkedve nézte őket, azután megcsóválta a fejét. – Na jó, ti tudjátok. Cole elhúzta a száját, Andy szemében mérhetetlen fájdalom villant. Julianben meg egyre inkább erősödött a gyanú, hogy az ügyvéd komoly beteg. Andrew erőt vett magán, s jobbik eszére hallgatva barátjára nézett. – Gyere, Cole, hagyjuk őket kicsit beszélgetni – mormolta és a férfival együtt távozott. – Nemsokára visszajövünk – szólt vissza az ajtóból némi fenyegetéssel a hangjában, majd Tess és Julian ketten maradtak. Sokáig kínos csend telepedett rájuk. A férfi alig leplezett szomorúsággal nézte volt feleségét és szerette volna világgá kiáltani fájdalmát. Milyen balga volt, amikor önteltségében odáig jutott, hogy azt hitte, őt nem

hagyhatja el a neje. Lekicsinyelte az asszony képességeit, kíméletlenül megalázta, nem is csoda, hogy az végül elmenekült. Mégis iszonyúan fájt a valóság. Hogy Teresa más férfinak szült fiút és szemmel láthatóan nagyon boldog. – Tess… – Julian… – szólaltak meg végül egyszerre, majd a nő halványan elmosolyodott. – Mondd előbb te – javasolta. – Hölgyeké az elsőbbség – hajtott fejet a férfi. – Nahát, Julian, hogy te milyen udvarias lettél! – Ne gúnyolódj. – Egyáltalán nem annak szántam. – Rendben, akkor felejtsük el. Tess egyik ámulatból a másikba esett. Julian Campbell az udvarias. Julian Campbell a nagyvonalú. Vajon mi minden derül még ki róla most, hogy már nem élnek együtt? – Csak azt akartam mondani – köszörülte meg a torkát Julian –, hogy látom, boldog vagy, s ennek szívből örülök. Tess ezt ugyan nem hitte, de azért megjegyzés nélkül hagyta. – És te? Te hogy vagy? Mintha alaposan lefogytál volna. – Ne szépítsd a dolgot, pocsékul nézek ki és úgy is érzem magam. Teresa részvéttel mérte végig. Határozottan sovány, arca sápadt és beesett, szemei alatt mély árkok. Szinte már nem is emlékeztetett arra az emberre, aki nem is oly rég még a férje volt. Egy fáradt, megtört férfi állt előtte, noha sosem hitte volna róla, hogy ez bekövetkezhet. Julian Campbell erősnek, rendíthetetlennek tetszett míg együtt éltek, keménynek, szinte érzéketlennek, akit

semmiféle csapás nem gyűrhet le, ám most, hogy bebizonyosodott az ellenkezője, Tess csöppnyi elégtételt sem érzett. Bárhogyan viselkedett vele Julian, akárhányszor is alázta meg, most már látta, ő is csak ember, akit a sorscsapások ugyanúgy megtörhetnek, mint más közönséges halandót. Feleségként sokszor szerette volna őt így látni, s akkoriban biztos volt benne, hogy az efelett érzett diadaltól megmámorosodna, de tévedett. Az öröm helyett sajnálat támadt benne, mi több, bűntudat, mert ő hagyta el, s a férfit ettől kezdve érték a csapások. Persze, azon már kár lett volna tépelődni, hogy miként alakul életük, ha ő akkor, karácsony előtt két nappal mégsem költözik el otthonról. Azóta rengeteg minden történt és úgysem lehet semmit visszacsinálni, még ha akarná, akkor sem, de valójában nem is akarta. Életében először végre felhőtlen boldogságban úszott és esze ágában sem volt erről önként lemondani. Csak nézték egymást, s noha ezernyi gondolat kavargott mindkettőjük fejében, tulajdonképpen nem igazán tudtak mit mondani egymásnak. Mint két vadidegen, mintha nem is ők éltek volna tizenhárom évig házasságban. De hát mit is lehet ilyen szituációban mondani, az unalomig ismert közhelyeken kívül? – Matt jól van? – szegezte neki a kérdést hirtelen Tess, mire a férfi összerezzent. Még gondterheltebben ráncolta a homlokát. – Tűrhetően – vonta meg a vállát. – A lányokkal már egészen összemelegedett, velem ellenben nagyon távolságtartó. – Hát azt nem csodálom. Amilyen morcos tudsz lenni, azzal még a legjámborabb lelket is megriasztanád. Mutass iránta több szeretetet, s meglátod, ő is készségesebb lesz.

Szeretet – gondolta Julian boldogtalanul. Az elmenekült tőlem, amikor elhagytál. Bezzeg te boldog vagy! Ekkor Cole és Andrew Prescott belépett a terembe, s ahogy tekintete az ügyvédre tévedt, egyszerre megvilágosodott előtte valami és megsemmisülten meredt maga elé. Máskor, ha valaki azt magyarázta neki, hogy azt kapja vissza, amit ő ad, hülyeségnek tartotta és nem is foglalkozott vele. Most azonban, látva Andy szemében a mérhetetlen szeretetet, amint az asszonyra néz, végre megértette, miért sugárzik annyira az arca Teresának a boldogságtól. Joe-nak is, az anyjának is igaza volt. Ő sosem mutatta ki úgy a szeretetét, mint az ügyvéd, csak az indulatait. A haragját, az elégedetlenségét. Nem csoda, ha cserébe haragot és elégedetlenséget kapott. De hát mégse bújhat ki a bőréből – próbált mentséget keresni. Azonban tudta jól, minden embernek szüksége van a szeretetre, még neki is, pedig kemény férfinak tartotta magát, ám ez csak akkor lehetséges, ha adunk is, nemcsak azt várjuk el önző módon, hogy kapjunk. Ráadásul az érzelmek kinyilvánítása pénzbe sem kerül. Nem volt valami kellemes, hogy éppen a vetélytársától tanult, de belátta, hogy a házasságában hibát hibára halmozott. Ő, aki esküdött rá, hogy mindent a lehető legjobban csinált. – Nos azt hiszem, ideje mennem – préselte ki magából a szavakat. Senki sem tiltakozott. – Még egyszer gratulálok a fiatokhoz, és sok boldogságot. Elnézést, hogy megzavartalak benneteket. – Ugyan, Julian, örülök, hogy eljöttél. Köszönöm a látogatást – felelte udvariasan Teresa. – Én pedig örülök, hogy láthattalak – jegyezte meg halkan az építész. Tett egy tétova lépést az asszony felé, ám azután megtorpant. Elment az eszem. Nincs már jogom hozzá, hogy megöleljem, bármennyire is szeretném.

Kimondhatatlan fájdalommal és szomorúsággal hagyta el a helyiséget, miközben szünet nélkül átkozta magát. Őrültség volt idejönni. Teresa látásával elértem, hogy a seb ismét feltépődjön, a tetejében szörnyű kínos helyzetet teremtettem a megjelenésemmel. Tess életében már semmi keresnivalóm, épp ideje tudomásul vennem. Csakhogy hiába erőlködött, nem bírta elfogadni. Vágyakozva gondolt vissza arra a csodálatos hétre, amit Sharon és Joe házában töltött. A kezdeti feszélyezettség, ami mindannyiukon érezhető volt, gyorsan feloldódott és legnagyobb megdöbbenésére barátokként váltak el. Amikor pedig Joe-val a környéket járták, szomorúan gondolt arra, hogy szívesen élne ott, de persze a saját családjával. Irigyelte a házaspárt harmonikus, boldog életükért, ám meg is kedvelte őket. A Harris-háznak volt valami megfoghatatlan varázsa, ami rabul ejtette és nem örült, ha eszébe jutott, neki is adott volt a lehetőség, de bolond fejjel eljátszotta. ∗ Otthon meglepően idilli kép fogadta, ami ugyancsak gyógyír volt meggyötört lelkének. Sue békésen babázott a nappaliban, míg Jess és Bess a tévét nézte, Matthew pedig ezúttal elmélyülten rajzolt. Szívét melegség töltötte el, látva a rendetlen szobát, s még annak is örült, hogy az előszobában összevissza hevernek lányai cipői, nejlontáskái. Rögvest felvillant előtte egy régi kép, amikor ugyanez fogadta, s a konyhában Teresa dolgozott, zörgött az edényekkel, hogy nekik vacsorát adhasson. Úgy érezte, visszarepült az

időben és ami rossz történt vele, az valójában csak rémálom volt. Ám a konyhában nem Teresa fogadta, hanem a házvezetőnő, Mrs. Potter, s ez kijózanította. – Rögtön kész a vacsora. – Köszönöm, de nem vagyok éhes. Adjon a gyerekeknek enni. – Ez így nem lesz jó, Mr. Campbell – csóválta a fejét az asszony rosszallóan. – Az utóbbi időben alig eszik, már rengeteget fogyott. – Nincs étvágyam – mormogta Julian és ezzel lezártnak tekintette a kérdést. A nappaliban a tévé elé telepedett, s amikor két lánya hozzábújt, a megindultságtól csaknem elbőgte magát. – Matt! Idehoznád, amit rajzoltál? – Rögtön, uram. Julian elhúzta a száját. Uram. Vajon eljön-e az idő, hogy fia apának szólítsa? Noha még csak pár napja voltak együtt, ő gyakran árgus szemmel vizslatta a fiút, s egészen megkönnyebbült, hogy eddig egyetlen vonást sem fedezett fel benne Ameliából. Meg is fordult a fejében, hogy a lány azért gyűlölte szegény gyereket annyira, mert örökké az apjára emlékeztette, aki tudtán kívül ugyan, de teherbeejtette, s azután elhagyta. Matt kiváló rajzoló volt, ezt azonnal megállapította. Afféle született tehetség, és el is határozta, hogy a fiúnak ezt a képességét tovább fogja fejleszteni. Igencsak megvolt a véleménye azokról a tanárokról, akik nem ismerték fel benne a tehetséget, mi több, hülyének vélték. Matthew-ban minden adott volt ahhoz, hogy egyszer nagyon jó építész legyen: műszaki érzék, fantázia, rajzkészség, művészi hajlam, amellett ez érdekelte, és ezért sok szakkönyvet elolvasott, fiatal kora ellenére.

Juliant egészen meghatotta ez a megszállott igyekezet, s ha ránézett, mintha csak a tükörbe nézett volna, így azután egyre sűrűbben ízlelgette a szót: a fia. Ez a gyerek az ő fia. S bár az anyja gyűlölte, legalább szép nevet adott neki. Azután egyszerre az jutott az eszébe, hogy Amelia váltig állította, nem emlékezett az ő vezetéknevére. Hát akkor hogyan anyakönyvezhették Campbell-re? A véletlen műve lenne? A dolog annyira kíváncsivá tette, hogy este, amikor lányai lefeküdni indultak, megkérte a fiút, maradjon még. Matt bizalmatlanul ült vissza a kanapéra. Szemmel láthatóan nem érezte jól magát a bőrében, félelem és tanácstalanság tükröződött arcán. Mindez a férfinak is feltűnt, s keze ökölbe szorult a méregtől. – Mondd, fiam, mitől félsz? – tette fel neki a kérdést kissé indulatosan. – Nem félek. – Nem is, hanem egyenesen rettegsz. Nos, hidd már el, az ördögbe is, hogy nem akarlak bántani. – Igen, uram. – Istenem, még ez is – emelte a mennyezetre a szemét Julian. – Nagyon nehezedre esne engem apának szólítani? Matt csodálkozva nézett rá. – Hát… nem, uram. – Akkor kérlek, próbáld meg! Most pedig szeretném tudni, mióta hívnak Campbellnek? – Csak nem régóta, uram…ööö… bocsánat! – Julian intett a kezével, hogy folytassa. Tudta, nem fog fia könnyen áttérni az új megszólításra. – Szóval… régebben Jonesnak hívtak, mint Ameliát, de úgy egy éve kijelentette, hogy ezentúl másik nevem lesz. Julian bólintott. A lány akkor már nála dolgozott, s miután ráismert, azután kereszteltette át a fiút. Vajon

mivel indokolta a névváltozást? – töprengett, noha erre már sosem kaphat választ, hiszen Amelia halott. – Na és mondott még valamit? – Nekem semmit. De… – De? Matt elpirult és lesütötte a szemét. – Amelia akkor nagyon mérges volt és az édesanyjával kiabált. Így hallottam meg, hogy megtalálta az apámat, és megesküdött, hogy alaposan megleckézteti, amiért annak idején elhagyta. – Ami végül sikerült is neki, fiam. Anyád csaknem teljesen tönkretett, pedig valójában nem voltam hibás. Elhiszed nekem, hogy nem tudtam a létezésedről? – A fiú hallgatott egy ideig, végül bólintott. Julian meg azon mérgelődött, hogy vajon miket művelhettek vele, hogy ennyire félénk. Jessica a határozottságából nyugodtan adhatna át neki. – Figyelj rám, Matt! Mostantól fogva New Yorkban fogok élni és itt is dolgozom, ami azt jelenti, hogy ezentúl én foglak nevelni, vagyis amennyire lehet, nem ártana összebarátkoznunk. Tudom, hogy nem volt könnyű életed, de meg kell próbálnod elfelejteni, és ami még fontosabb, bíznod kell bennem! A fiam vagy és amíg én élek, a hányattatásod véget ért. Lehet persze, hogy ezt a házat el kell adnunk és egy kisebbe költöznünk, de mi ketten akkor is együtt maradunk. Lesznek időszakok, amikor haragudni fogunk egymásra, ahogyan az már szülő és gyerek között lenni szokott, de mindig jusson eszedbe, hogy én a legjobbat akarom neked, mert az apád vagyok. – Ezek szerint nem fog intézetbe adni? – Te jó ég! Miket beszélsz, fiam! Miért tenném? Mint említettem, eleinte biztos nem lesz könnyű, mindkettőnknek sokat kell alkalmazkodnunk. Ám, ha te becsületes vagy, nem lopsz és nem hazudsz, ugyan miért

küldenélek intézetbe? Tudod, mit? Én mindig nagyon vágytam arra, hogy legyen egy fiam. Persze, nem egészen úgy, ahogyan végül lettél, s először legalább annyira megdöbbentem, mint te, most azonban, hogy lassacskán kezdek hozzászokni a létezésedhez, egyre jobban tetszik a dolog. Matthew hitetlenkedve, tágra nyílt szemmel meredt rá. – Ezt komolyan mondja? – Hát persze. S ha a lányok alkalmanként veszekednek veled, ne vedd tőlük zokon, ez testvérek között természetes. Sejtésem szerint majd Jess köt beléd a legtöbbet, de ne foglalkozz vele! Idővel mindannyian megszokunk, te is minket és remélem, hogy egy napon már szeretetről is beszélhetünk. Persze, csak ha te is akarod. Akarod? – Igen – motyogta Matt és könnyek szöktek a szemébe. Egész életében mást sem akart, de eddig mindig csak azt éreztették vele, hogy felesleges. Jack és Mary Campbell ugyan kedvesen bánt vele, de ő már túl bizalmatlan volt ahhoz, hogy hinni merjen. Ráadásul a férfi, akiről azt állították, hogy az apja, sokáig alig szólt hozzá, szinte levegőnek nézte, ezek után hihetetlennek tűnt, hogy ez az ember ugyanaz és már szeretetről beszél neki. Julian látva a fiú arcán átvonuló érzelmeket, úgy érezte, mintha tört forgatnának a szívében. Nagyon sok szeretetre lesz szüksége ennek a gyereknek, hogy egészséges lelkületű felnőtt váljon belőle, és ne zülljön el, gondolta keserűen. – Gyere ide – tárta ki a karját és szorosan magához ölelte. Matt óvatosan bújt hozzá, hisz a gyengédséget alig ismerte. Teljesen összezavarodott és a meghatottságtól sírni kezdett. Ott zokogott az apja vállán, végül már Julian is vele sírt. Sokáig voltak így, kiadták magukból a

fájdalmukat, a múlt keserveit, aztán lassan felszáradt a könnyük és a férfi halványan rámosolygott, miközben játékosan összeborzolta a haját. – Most menj! Jó éjt, fiam. – Jó éjszakát, ur… izé… apa… – szipogta Matt zavartan, és gyorsan kiszaladt a szobából. Julian megindultan nézte és a szíve ujjongott. A jég megtört, s Matthew idővel majdcsak elhiszi, hogy őbenne megbízhat. Elvégre az ő fia, s úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Élete végre új értelmet nyert, Amelia keserű emléke pedig erőteljesen halványulni kezdett.

5. A vizit

Charles Taylor boldogtalanul bámult ki a fogorvosi rendelő ablakán, miközben azon tűnődött, miként bukkanjon Barbara nyomára. Már régen szerződtetett magánnyomozót, ám az semmi eredményre nem jutott. Mégse nyelhet el valakit nyomtalanul a Föld – gondolta, és eltökélte magában, hogy csak azért sem adja föl. Ha szabad idejében felkeres minden olyan helyet, ahol Barbara megfordulhat, előbb-utóbb rá fog bukkanni. Volt nejét alaposan kikérdezte az asszony kedvenc helyeiről, szinte már fejből tudta valamennyit. Bízott benne, hogy a városban rejtőzik valahol és egyszer mégiscsak egymásba botlanak. Reménykedett és hitt, mert ez tartotta benne a lelket.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. – Halló! – Charlie? Itt Vic beszél. – Helló, Vic! – Remek hírem van a számodra – lelkendezett az asszony. – Ismét beleszerettél valakibe? – kérdezte fanyarul a férfi. – Ne gúnyolódj! Találkoztam Barbarával – vágta ki Vic olyan hangon, mint aki tudja, bejelentésével frenetikus hatást vált ki. Charles szíve hatalmasat dobbant, szinte a lélegzete is elállt, de igyekezett leplezni. Azonkívül már annyi kudarc érte a kereséssel kapcsolatban, hogy nem mert örülni, félt, hogy Vic csak a bolondját járatja vele. – Tényleg? Victoria felháborodottsága határtalan volt. A várt hatás elmaradt, volt férjének mindössze egy közömbösen csengő kérdésre futotta. Pedig hogy odavolt Barbaráért! – Szégyelld magad, Charlie Taylor! Azt gondoltam, jobban fogsz örülni. – Hangja csupa szemrehányás. – Az ördögbe is, Vic, már legalább egy tucatszor hülyítettél azzal, hogy itt meg ott láttad Barbarát, végül kiderült, hogy csak hasonlított rá. – De ezúttal tényleg igazat mondok, még beszéltem is vele! – És? Egek! – dühöngött az asszony, s e percben kétségbevonta, hogy valaha is igazán ismerte a férfit. Ettől az embertől a falra lehet mászni. – Mondd csak, Charlie édesem! – fuvolázta magára erőltetett nyugalommal. – Érdekel még egyáltalán a nő, vagy ez is szalmaláng volt?

Méghogy érdekel-e! – füstölgött a fogorvos. Sem enni, sem aludni nem bírt, már a munkája is hidegen hagyta, kizárólag Barbra tudott gondolni, hogy hol bújkál, mit csinál, terhes lett-e, egyáltalán él-e még, s akkor Vic jön a hülye kérdéseivel! – Figyelj rám, Victoria! Ha tudod, hol lakik, akkor az ég szerelmére kérlek, áruld el végre, ha meg nem, ne gyötörj tovább, oké? – Ne haragudj, Charles, de olyan közönyös a hangod, hogy tényleg azt hittem, igazából már nem is érdekel. – Tévedtél. Tehát mit tudtál meg? – Nos, az igazat megvallva nem sokat – ismerte el az asszony kelletlenül. A férfi felhördült. – Akkor mi a fenéért hívtál föl? Élvezed, ha másoknak fájdalmat okozhatsz, vagy kifejezetten engem tüntetsz ki ezzel? – Nyugi, Charlie, a nyakam rá, hogy Barbara titkol valamit. Mialatt beszélgettünk, rettentő zavarban volt, és amikor arról kérdeztem, hogy van most, szinte rémültté vált a tekintete. Ha engem kérdezel, kedvesem, tuti, hogy már apa vagy, csak még nem tudsz róla. Sajnos Barb túl jól ismer ahhoz, hogy megbízzon bennem, ha igaz, amit gyanítok, de ne keseredj el, teljes gőzzel kutatok utána és előbb-utóbb rábukkanok. – Akkor majd értesíts, légy szíves, most viszont fejezzük be. A feltételezéseid nem érdekelnek – azzal a férfi lecsapta a kagylót. Charles szándékosan használt nyers hangot. A lehetőség, hogy apa lett, egészen felzaklatta, már a gondolatra is fojtogatta a tehetetlen düh, hogy Barbara esetleg megfosztotta attól, amire évek óta a legjobban vágyott. A gyereken kívül tán csak a nőre vágyott jobban.

S a hosszú, álmatlan éjszakákon arra is rájött, miért nem kedvelte azelőtt. A felszín egy hűvös, visszafogott, szinte érzéketlen asszonyt mutatott, már-már királynői méltósággal, aki még azt is megválogatja, kire néz rá és kire nem. Akkoriban nagyon sznobnak tartotta és nem értette, hogyan lehetnek Vickel barátnők. Vickel, aki közvetlen volt, féktelen, sosem állt be a szája és enyhén szólva közönséges. Ám amikor jött az az őrült éjszaka, minden megváltozott. Ráébredt, hogy a látszat alapján ítélt, mert Barbara valójában mélyen érző, sebezhető, és fantasztikusan szenvedélyes nő, és csöppet sem közönséges, ami Vicben egyre inkább fárasztotta. Ennek több, mint egy éve, de az eltelt hosszú idő nemhogy csökkentette volna sóvárgását, inkább még fokozta. Komolyan gondolta, hogy feleségül veszi, ha teherbe esett, s mostanra abban az esetben is szívesen az anyakönyvvezető elé vezette volna, ha elmaradt volna a gyermekáldás. – Doktor úr! – Igen? – rezzent össze asszisztensnője hangjára, és megfordult. – Stanley Lawler, az új beteg megérkezett. – Küldje be, kérem – utasította a lányt távolságtartóan, magában persze fanyarul mosolygott. Pár éve még gondolkodás nélkül az ágyába vitte volna szemrevaló segítőjét, de mára ez is megváltozott, s ahelyett, hogy hízelgett volna a hiúságának Nicole leplezetlen rajongása, egyenesen bosszantotta. A lány csak néhány hónapja dolgozott nála, de ő már azt fontolgatta, hogy elküldi, ha az nem változtat kihívó magatartásán. Charles Taylor negyvenévesen megérte, hogy kizárólag egyetlen nőt akart: Barbara Butlert, aki viszont minden jel

szerint látni sem bírta őt. S ebbe a tudatba lassan teljesen belebetegedett. Stanley feszülten lépett a rendelőbe, s közben azon elmélkedett, hogy mit meg nem tesz az ember a barátjáért, azaz jelen esetben a barátnőjéért, Barbaráért. Noha nem tartotta magát gyávának, a fogorvosok által nyújtott élményekért véletlenül sem rajongott. Teljes mértékben megértette azokat, akik fogorvosfóbiában szenvedtek. Szorongását azonban felváltotta a kíváncsiság, ahogy megpillantotta a doktort. Charles Taylor figyelemre méltó férfiú volt, annak ellenére is, hogy igen megviseltnek látszott. Stanley nem tudta ugyan az okát, de nagyon remélte, hogy a dolog Barbara miatt van. – Kérem, foglaljon helyet – invitálta az áldozati székbe az orvos, és a nyomozó kelletlenül, de engedelmeskedett. Szemét becsukta, hogy ne vakítsa a lámpa, aztán egy mély sóhaj után kitátotta a száját. A doktor figyelmesen megkocogtatta a fogait, végül mormogott valamit, amit Stanley nem értett, azután felállt, és a kézmosóhoz sietett. – Van pár lyukas foga, amiket még be lehet tömni. Érzéstelenítsük, vagy kibírja anélkül? – Inkább érzéstelenítsük – döntött Stanley boldogtalanul, s közben igyekezett arra gondolni, hogy ő most valójában szerfölött nemes cselekedetre készül, hisz össze kell hoznia két embert, akik egymás nélkül soha nem lennének boldogok. Csakhogy a doktor csöppet sem látszott bőbeszédűnek, ő meg egyelőre teljesen tanácstalan volt, hogyan hozakodjon elő a ténnyel, miszerint ismeri Barbarát. Végső soron számtalan oka lehet az orvos keserűségének, tehát nem ronthat ajtóstul a házba, először meg kell tudnia,

hogyan vélekedik a férfi az asszonyról. Az injekcióstű láttán kiverte a víz, s megint emlékeztetnie kellett magát, hogy valójában miért is van itt. Barbara miatt, aki lassan kezd beleszokni az anyaságba, bár az elején mindannyiuknak nagyon nehéz volt. Mindegyiküknek jutott egy-egy bébi, s a gyerekek igen derekasan ki is fárasztották valamennyiüket. Barbara ugyanis eleinte hallani sem akart arról, hogy még két csecsemőgondozónőt felvegyenek, s jó néhány álmatlan éjszakájukba került, mire az asszony elismerte, hogy ez így nem mehet tovább, szükségük van pihenésre, különben teljesen kiborulnak. A négyesikrekre azóta négyen vigyáztak és nekik kettőjüknek végre több szabadidejük maradt. Kellően kipihenték magukat, Barb újra kezdett adni magára, és már sokkal több türelme volt napközben csemetéihez, hisz éjszaka a gondozónők virrasztottak. Az érzéstelenítő hatni kezdett, és Stanleynek egy torz mosolyra futotta, amint elképzelte, milyen képet vágna Charles Taylor, ha gratulálna neki, hogy apa lett, ráadásul négyesikrei születtek. Kinyílt az ajtó és a csinos asszisztensnő jelent meg. – Elzsibbadt? – Teljes mértékben. – Akkor jöjjön be! Stanley bólintott és engedelmesen követte. Beült a székbe, s közben megadta magát sorsának. Jöjjön, aminek jönnie kell! Ekkor megcsörrent a telefon. – Doktor úr, önt keresik – nyújtotta át a kagylót készségesen Nicole, s közben észveszejtően főnökére mosolygott. Charles ezúttal is figyelmen kívül hagyta a lány mesterkedését, és belemormogott a kagylóba.

– Kérem, Nicole, kapcsolja át az irodámba, ott folytatom – fordult az asszisztensnőhöz, majd Stanley felé biccentett. – Elnézést, nem fog sokáig tartani – mondta, azzal távozott. – Nincs kifejezetten jó kedvében – jegyezte meg Stanley kicsit nehezen az érzéstelenítőtől. Mintha duplájára dagadt volna a szája. – Hát nincs – helyeselt a lány lemondóan. – Mindig ilyen? – Őszintén szólva igen. Igaz, nem régóta dolgozom itt, de azóta ez a helyzet, pedig azt mondják, akik régóta ismerik, hogy azelőtt nagyon vidám és kedves ember volt. Állítólag valami szerelmi bánat gyötri. Azt rebesgetik, hogy elvált a feleségétől, de a szeretője elhagyta, és ezt a csalódást azóta sem bírta kiheverni. Stanley csaknem felugrott örömében. Hála az asszisztensnő cserfes szájának, megtudta, amit akart. Bár a lány nevet nem mondott, ő ösztönösen érezte, hogy csakis Barbaráról lehet szó. – És ki volt az az asszony, aki így cserbenhagyta? – kíváncsiskodott tovább, mert még több bizonyosságot akart. – Nem tudom. Egyszer, mintha hallottam volna egy nevet, de nem értettem tisztán. Valami Beatrix vagy Barbara, vagy valami ilyesmi. Stanley a legszívesebben homlokon csókolta volna a lányt. Micsoda szerencse, hogy kettesben maradtunk – ujjongott magában, és már az sem érdekelte, hogy el kell viselnie a kezelés kellemetlenségeit. A doktor, ha lehetséges, még letörtebben ért vissza és a nyomozó kezdett attól tartani, hogy majd rajta vezeti le rossz hangulatát. Végül kellemesen csalódott. Charles Taylor kiválóan értette a dolgát, és nem feledkezett meg az

emberről sem. Nem ripakodott rá, nem kínozta meg és Stanley olyan boldogan hagyta el a rendelőt, mint páciens talán még soha. ∗ Amikor Stanley a harmadik kezelésen vett részt, végre elérkezettnek látszott az idő, némi magánjellegű beszélgetésre. Nem remélt ugyan túl nagy sikert, ám a helyzet adott volt, s ő elhatározta, hogy él vele ezen a napon. A csinos kis asszisztensnő nem vett részt a munkában, így csak ketten voltak. – Nicole kisasszony ma nem tisztel meg bennünket a társaságával? – érdeklődött óvatosan, miután dr. Taylor kivette szájából a különféle szerkentyűket és felállt. – Sem most, sem a továbbiakban – hangzott a nem túl barátságos hangú válasz, ám az egykori nyomozó nem hátrált meg. – Úgy érti, felmondott? – Nem, én bocsátottam el. – De hát miért? Hiszen olyan kedves volt, s önre úgy nézett fel, akár az Istenre. – Éppen ez volt a baj. Jobban szerettem volna, ha az áhítatát a munkára terjeszti ki és nem rám. – Pedig igazán csinos teremtés. – A külső nem minden, legalábbis az én véleményem szerint. Mindenesetre nem lesz könnyű új asszisztenst találni, olyat, aki igazán érti a dolgát, s nem akar a szeretőjévé is előléptetni. Á, nők! – legyintett bosszúsan az orvos. – Mindig csak a baj van velük.

– Ez nagyon kiábrándultan hangzott. Netán személyes tapasztalat? – kockáztatta meg Stanley, noha tudta, merész lépés volt. Charles Taylor bizalmatlanul meredt rá. – Csak nem egy pszichológushoz van szerencsém? – Már éppen ez hiányzott neki a lelki üdvéhez. – Szó sincs róla. Bár nem tagadom, mindig érdekelt a dolog és sok könyvet elolvastam ezzel kapcsolatban. Nos? Fején találtam a szöget? – Valóban így van – ismerte el Charles vonakodva. – Nincs kedve mesélni róla? Biztosan tudja, hogy sokszor már az is megkönnyebbülést hoz, ha kiadjuk magunkból a fájdalmat. – De hiszen nem is ismerem magát. – Talán épp ez a jó. Még egy-két kezelés és a fogaim rendben lesznek. Csak az ég a tudója, hány év múlva látjuk egymást viszont, s addigra úgyis mindketten elfelejtjük. – Talán majd egy másik alkalommal – bújt ki a vallomás alól Charles. – Vagyis nem akar róla beszélni – bólintott Stanley sajnálkozva. – Miért? Azért mert nem ismer, vagy inkább azért, mert még túl friss a seb? Az orvos ingerülten kapta fel a fejét. – Biztos, hogy maga nem lélekbúvár? – Nyugodjon meg, Mr. Taylor, nyomozó voltam, míg egy súlyos sérülés miatt nyugdíjba nem küldtek. – Akkor tényleg komoly baleset lehetett. – Na igen – vont vállat Stanley, és nagyvonalakban felvázolta az esetet, azzal a hátsó szándékkal, hogy így talán az orvos is közlékennyé válik. – A családja biztosan nagyon aggódott magáért – vélte Charles a beszámoló végén.

A nyomozó elnevette magát. – Kétszer elváltam, akkortájt senkit nem érdekelt, mi lesz velem. De nem panaszkodom, mert azóta van egy barátnőm, akivel nagyon boldogok vagyunk. Barbara minden szempontból tökéletes. A név hallatán az orvos összerezzent. – Barbarát mondott? – kérdezte egy árnyalattal sápadtabban. – Igen – helyeselt Stanley közönyösen, noha idegei pattanásig feszültek. A kötélen egyensúlyozott, s jól tudta, elég egy apró hiba, s ha nem is zuhan a mélybe, de a lehetőséget örökre elszalasztja, hogy a férfi bizalmába férkőzzön, és végül összehozza őt Barbarával. Arra egyelőre gondolni sem mert, mi lesz, ha Barb tudomására jut az ő mesterkedése. – Elárulná a teljes nevét? – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Charles, szemmel láthatóan viaskodva magával. Persze tisztában volt vele, hogy szinte említésre sem méltó az esélye, hogy ez a nő az legyen, akit egy éve megszállottan keres, hiszen millió asszonyt hívhatnak ugyanúgy. Stanley pár pillanatig habozott, végül nem vallotta be az igazat. Valahogy az volt az érzése, ennek még nem jött el az ideje. Úgy tervezte, kicsit összebarátkozik a doktorral, s végül azt is bevallja neki, hogy Barb mereven elzárkózik a békülés elől. Aztán majd együtt kisütik, hogy győzzék meg a nőt, hogy az egésznek nincs értelme, ők egymáshoz tartoznak. – A vezetékneve Miller – felelte végül. – Gondolhattam volna – morogta a doktor, szinte csak magának. – Megmondaná, miért kérdezte? Charles vonakodva adta be a derekát.

– Én is ismertem egy Barbarát, de megszökött, mielőtt igazán megismert volna. Azóta is keresem, de egyszerűen nem jutok a nyomára. – Ugyan, dr. Taylor! Miért bánkódik emiatt? Ha elrepült a madárka, az csak jó, száz másik jöhet a helyébe. Charles megvetően nézett rá. Valaha ő is így gondolkozott, de hol volt az már! – Csakhogy nekem ő kell, mert szeretem. Érti végre? – Ó, természetesen. – Stanley szája fülig ért elégedettségében. Nagy nehezen mégiscsak kiugratta a nyulat a bokorból, most már semmi kétsége sem maradt afelől, hogy Barbnak a doki mellett a helye. No, de hogyan győzze meg erről a nőt? – töprengett, és lehervadt arcáról a mosoly. Ám amint elképzelte, milyen képet vág Charles, ha megpillantja négy csemetéjét, ismét fuldoklott a nevetéstől. Biztos volt benne, hogy nem mindennapi látvány lesz. Útban hazafelé pedig azon tanakodott, hogyan tegyen majd beismerő vallomást az orvosnak a következő kezelésen. Ennek kifundálására egy hét állt rendelkezésére. Charles azonban nem sokat törődött vele, szinte azonnal megfeledkezett róla, amint a férfi elhagyta a rendelőt. Iszonyúan sajogtak a lelki sebek és erőnek erejével kellett összpontosítania arra, hogy ne adja fel a reményt.

6. Az új szerető

Vic dühösen csapta le a telefont. Amióta Tessnél összefutott Cole-lal, szinte egy perc nyugta sem volt tőle. Napjában többször is telefonált a munkahelyére, virág– és bonbonözön lepte el a szépségszalont, amiktől lassan úgy érezte, hogy a falra mászik. Vége volt a munkaidőnek és Cole afelől érdeklődött, lenne-e kedve vele vacsorázni. Nem volt. Igazából semmihez sem volt, szinte fizikai fájdalmat okozott neki az élet. Amikor Charlestól elvált, Kevin pedig elhagyta, valami meghalt benne. Attól fogva hajszolta az élvezeteket, szinte eszelősen bizonygatta hódításaival önmagának és a világnak, hogy még mindig vonzó és fiatal, aki bárkit képes az ujja köré csavarni, de legfőképpen a fiatalokat. Igaz, egyikükkel sem tartott huzamosabb kapcsolatot, mindig az újabb lehetőségek izgatták. S minél fiatalabb volt az ilyen új lehetőség, Vic számára annál nagyobb kihívást és remek szórakozást jelentett. Cole-t viszont tiszta szívéből gyűlölte, és megvetette. Nem elég, hogy olyan önelégülten mustrálgatta, s az első perctől úgy nézett rá, mintha máris a tulajdona volna, még kritizálni merészelte az alakját pont ő, aki fél lábbal már a sír szélén áll. Ez persze meglehetős túlzás volt, de Victoria egy idő óta már-már könyörtelenné vált, ha férfiakról volt szó. Sejtette, hogy Cole megint megjelenik, s így az üzlet zárását helyettesére hagyva pánikszerűen távozott. Amint kitolatott a parkolóból, a szupermarket felé vette az irányt. Erre az estére nem tervezett programot, otthon akart lenni,

egyedül, hogy kipihenje magát, s erőt gyűjtsön a következő hódításhoz. Éléskamrája viszont teljesen kiürült, épp esedékes volt, hogy tisztességesen feltankoljon. Lassan tolta a bevásárlókocsit a polcok között, a vásárlás minden percét élvezte. Mozgalmas napok álltak mögötte, s most kifejezetten örült a magányos estének. Időnként szüksége volt az egyedüllétre és csöppet sem rettegett ettől, mint oly sokan. Alaposan megnézett minden árucikket és közben lázasan kutatott az agyában, mi hiányzik még. A kocsi jócskán megtelt, s miközben tovább tolta, kicsit elbambult és nem vette észre a másik sor végén felbukkanó kocsit, mire karamboloztak. Vic elmosolyodott. Kint a forgalomban még soha nem csinált balesetet, erre tessék, itt, az üzletben meg karambolozik. Várta, hogy feltűnjön a kocsi tulajdonosa, hogy azután udvariasan bocsánatot kérjen, ám amikor megpillantotta, tátva maradt a szája. Mondhatni, egy óriás állt előtte és fülig ért a szája. Victoria nagyot nyelt. Úgy két méternek saccolta és a legvonzóbb férfinak, akit valaha is látott. – Helló – biccentett a behemót, tökéletes fogait még mindig villogtatva. – Bocs – nyögte Vic, s nehezen hitte, hogy ez az idétlen nőszemély, aki zavarában alig bír megszólalni, ő maga. A pasas végigmérte, szemében elismerés tükröződött, és még szélesebben vigyorgott. – Semmi baj – mondta. – Ilyen gyönyörű hölgyekkel, mint kegyed, bármikor szívesen ütközöm – tette hozzá vidáman. Vic meg csak állt, egyik lábáról a másikra, és nem tudta, mit mondhatna. Viszont alaposan szemügyre vette az óriást és boldogan állapította meg, hogy az még elég

fiatal. Egymás szemébe néztek, és máris mindketten tisztában voltak a másik szándékaival. – Nos, ha már így összefutottunk, bemutatkoznék: Phil Howard. – Vic… Vic Adams – biccentett az asszony. – Szintén bulira készülsz? – bökött a fejével a férfi a megtelt kocsira. Victoria hiúságának szörnyen hízelgett, hogy a fickó letegezte. Számára ez felért egy szerelmi vallomással és végre megtalálta a hangját. Kacéran ránézett, aztán sajnálkozva megrázta a fejét. – Legfeljebb egyszemélyesre. És te? – Ó, nálam remek buli lesz. Nincs kedved eljönni? Vic szíve szárnyalt a lelkesedéstől és azonnal megfeledkezett eredeti tervéről. – Nem lenne rossz – vallotta be –, csak előbb haza kell vinnem ezeket – bökött a rengeteg árucikkre, amit a kosarába tett. – Ez igazán nem gond – jelentette ki az óriás. – A muri csak kilenckor kezdődik, addig még majd három óránk van. Itt a címem – vett elő egy névjegykártyát és a nő kezébe nyomta. – Szép kislányokra mindig szükségünk van – tette hozzá kacsintva. Vic csaknem felnevetett, de az igazán mulatságos az volt, hogy e mellett az óriás mellett valóban kislánynak érezte magát a maga százhetven centijével. – Mit ünnepeltek? – Az egyetemi kosárlabdacsapatunk nyert, s ezt nem lehet kihagyni. Szóval egyetemista – gondolta Victoria, s magában gyors fejszámolást végzett. A fiú minden bizonnyal fiatalabb, mint gondolta. – Hány éves vagy?

– Huszonnégy. És te? – Hááát…ööö… – Naaa! Ne légy már ilyen szégyellős! Szerintem velem egykorú lehetsz, és azt még igazán nem kell titkolni. Vic bólintott, de pukkadozott a nevetéstől. Csak tíz évet tévedtél, öregem – gondolta magában, de meghagyta a srácot a hitében. Minek kéne csalódást okoznia szegénynek? – Milyen szakra jársz? – Az orvosira. Először a közgázt választottam, le is húztam ott egy évet, de azután rájöttem, az nem nekem való. Ez a mostani sokkal jobb és mint nőgyógyász, annyi nővel lesz dolgom, amennyit csak akarok. Szegény nők – gondolta Vic részvéttel. Ha valaki csak azért megy nőgyógyásznak, hogy végre kiélje magát, az bizony régen rossz. – Aha… – bólintott végül megértően és újra a fiúra villantott egy csábmosolyt. Csöppet sem érdekelte, mi van a srác fejében, annál inkább, mi van a nadrágjában… – Bocs, de most mennem kell – jelentette ki az órájára pillantva. – Számíthatok rád? – kérdezte Phil izgatottan. – Persze. Úgy tíz körül benézek hozzátok. Viszlát – köszönt el Vic és ellibegett. – Alig várom – mormolta Phil és alaposan végigmustrálta hátulról a friss húst. Máris csorgott a nyála, ha arra gondolt, hogy ezt a belevaló pipit még ma este megdugja. Victoria vidáman tolta a kocsit a csomagtartójához. A mai magányos estének ugyan lőttek, de még véletlenül sem sajnálta. Phil Howard sokkal inkább nézett ki filmsztárnak, mint leendő nőgyógyásznak, s ezt nem akarta kihagyni. Ő ugyanazt akarta a férfitól, mint az tőle

és fütyült rá, mit gondolnak róla. Szerette a szexet, kivált a fiatalokkal és gyakran eltűnődött, miért csak a nőket ruházzák fel ezért ocsmány jelzőkkel. – Na mi van? Mi a fene tartott ilyen soká? Már azt hittem, megvette az egész boltot, mialatt én itt gyökeret eresztek. Vic a hangra felriadt elmélkedéséből, ananászt szorongató keze megállt félúton a levegőben és jó kedve egycsapásra odalett. Cole. Hogy a ménkű csapna belé! – Hát maga mi a keservet keres itt? – rivallt rá mérgesen. – Önt, édesem, csakis önt. – Mondja! Hányszor kell még elmondanom, hogy szálljon le rólam? – De hiszen még magán sem vagyok – vigyorgott célzatosan a férfi. – És mérget vehet rá, hogy nem is lesz – sziszegte az asszony. – Tudja, mit? Inkább maga vegyen rá mérget, hogy leszek. Victoria magánkívül volt. – Takarodjon innen, Mr… Mr. izé, ne rontsa itt a levegőt! Tatuskákkal nem vesződöm. – Tatuskákkaaal…? – ismételte Cole csodálkozva. – Sejtelmem sincs, kiről beszél, én a környékben sem látok ilyet egyet sem. – De én igen. Magát! Ráadásul egy öntelt idióta, aki vagy homokos vagy impotens. – És mire alapozza ezt az épületes feltételezést? – Amelyik kutya ugat, az nem harap – vetette oda Vic és lecsapta a csomagtartó tetejét. Ebben a pillanatban Cole szorosan előtte termett, útját állta, s mielőtt a nő felocsúdott volna, a kocsinak döntötte

és szájon csókolta. A csók nélkülözött minden finomkodást, vad volt, szinte durva, Victoria úgy érezte, menten megfullad. – Hé, kislány, valami baj van? – csendült fel ekkor egy harsány hang. Vic hálát adott Philnek, hogy az észrevette. Cole válogatott káromkodások közepette engedte el az asszonyt és azzal a szándékkal fordult meg, hogy behúz egyet az alkalmatlankodónak, de keze megállt a levegőben, amint megpillantotta az óriást. – Törődjön a maga dolgával – mondta végül dühösen. – Éppen azt teszem – vigyorgott Phil elégedetten. Hatalmas termete számtalanszor visszariasztotta már a legharciasabb pasasokat is és ez mindig szerfölött mulattatta. – A hölgy a védelmem alatt áll, jobb, ha békén hagyja. – Mi a szösz – morgott Cole és alaposabban szemügyre vette. Első pillantásra nem tűnt kifejezetten kölyöknek, ám most már látta az arcvonásokon, hogy nála legalább tíz évvel fiatalabb. – Úgy! Szóval maga még mindig a tanító néniket kedveli – jegyezte meg gúnyosan. Phil meghökkent. – Tanító néniket? – ismételte bambán. – Aha… – bólintott Cole és gonoszul Vicre mosolygott. – A hölgy ugyanis az idén tölti a harmincnégyet. Jó mulatást, fiam – vetette oda atyaian, elmenőben. Aztán hirtelen visszafordult és jó hangosan így szólt: – Miss Adams, nem árt, ha megjegyzi, én nem csak ugatok, de harapok is. Victoria szinte fuldoklott tehetetlen dühében. Phil szemmel láthatóan magyarázatot várt, s miután Cole elárulta, nem volt értelme a hazudozásnak. – Na most mit bámulsz? – kiáltott a fiúra. – Igazat mondott?

– És ha igen? A pasashoz semmi közöm, azért liheg örökké a nyomomban, mert nem kapta meg, amire vágyott. – A fiatalabbakat kedveled? – Eltaláltad. Ám ha téged megrémít a korom, akkor a ma estét felejtsük el! – Nyugi, öreglány, nem vagyok én olyan ijedős fajta – vigyorgott Phil. – Alig várom, hogy az ágyamban lássalak, teszek arra, hány éves vagy. Az a fő, hogy jó karban vagy, a többi mellékes. Megdumáltuk? – Meg – bólintott Vic megkönnyebbülten. Kifejezett tetszett neki a fiú és biztos volt benne, hogy az ágyban is szuper. Igaz, kissé közönséges, de hát mit számít az szex közben? Semmit. Amúgy pedig ez a kapcsolat is csak egy alkalomra szól, akár a többi, hancúroznak egy jót és azután ki-ki megy tovább a maga útján. Így végül azzal váltak el, hogy este ismét találkoznak. ∗ Victoria hajnali háromkor kecmergett ki a kocsijából, igencsak megviselten. Tudta, hogy a legtöbb egyetemista nem engedheti meg magának a flancos cuccokat, így ő is csak farmert húzott, hozzá selyemblúzt, ami remekül állt neki és egyszerű, de méregdrága papucscipőt, lévén olasz. Szolidan kisminkelte magát és tisztában volt vele, hogy fantasztikusan fest. Megjelenésével nagy sikert aratott, a többiek azonnal befogadták, ő pedig úgy érezte, visszarepült az időben és ismét egyetemista. Phil elképesztően figyelmes volt hozzá, szendviccsel kínálta, olcsó borral, aztán pattogatott kukoricával, s olyan

birtoklóan ölelte át, hogy mindenki számára egyértelművé vált, az új csaj kihez tartozik. Jókat nevettek, táncoltak, ittak és szinte egymással versenyezve csókolóztak. Később a fiú beterelte egy másik helyiségbe, miközben sorra tűntek el a párok hosszabb-rövidebb időre és Vic nagyon jól tudta, eljött az ő idejük is. Phil az ajtót kulcsra zárta, elképesztő szenvedéllyel csókolta, s amikor nem boldogult a blúz gombjaival, nemes egyszerűséggel kettéhasította. Az asszony előtt felrémlettek a ropogós dollárok, amikbe a ruhadarab került, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Utóvégre is megengedheti magának, majd vesz helyette másikat. Hogy Levisét és pazar fehérneműjét megkímélje, maga bújt ki belőlük és a fiúval az ágyra zuhantak. Szeretkezésük mentes volt a romantikától, inkább csak közösülésnek lehetett minősíteni, de minden jó volt úgy, ahogy volt. A beteljesülés után jólesően heverésztek, Phil pezsgőt bontott kizárólag kettőjüknek, s miközben iszogattak, jókat nevettek. Azután a fiú vágya ismét feltámadt, s ezúttal lassabban élvezték a testiség örömeit. Vic remekül érezte magát, az ital a fejébe szállt, s elgyönyörködött a tökéletes férfitest látványában. Phil bőre barna volt, izmos, egy deka súlyfelesleg nélkül és szinte ordított róla, hogy ragadnak rá a lányok. Annál inkább büszkeséggel töltötte el, hogy sikerült meghódítania, neki, aki az idén valóban betölti a harmincnégyet. Erről azután megint eszébe jutott Cole és elfutotta a méreg, de szerencsére ifjú partnere csókolni kezdte és borús gondolatai azonnal szertefoszlottak. Ehelyett azon tűnődött, miből van ez a fiú, hogy ilyen sűrűn képes a szeretkezésre. Vagy inkább közösülésre – szólalt meg benne a józan ész. A lakás, ahol voltak, meglehetősen piszkos volt, s

neki komoly erőfeszítésbe került ezt figyelmen kívül hagynia. A fiatalok persze nem adnak az ilyen csekélységekre, csakhát ő rég túl volt ezen a koron és igényes lett. Az ágynemű viszont tisztának tetszett a gyenge fényben és Phil is, de hiába érezte magát jól, hiába volt büszke újabb hódítására, a viszony mentes volt minden érzelemtől, csak a szexre, a közösülésre korlátozódott. Döbbenten eszmélt rá, hogy ez már nem elégíti ki, hogy kezd elege lenni, hogy többre vágyik. Vic gondolatai egyre jobban elkalandoztak, de a fiú vagy nem vette észre, vagy nem is érdekelte. Egy idő után teljesen kimerült, aludni szeretett volna, de Phil nem hagyta. Mintha gép volna, amit erre programoztak, újra és újra magáévá tette, s a nő úgy vélte, már jártányi ereje sincs. Pedig valahogyan még haza kell jutnia, vezetnie kell, noha ivott, nem is keveset. De biztonságosabbnak tartotta erre a környékre saját autóval jönni, mint arra számítani, hogy valaki majdcsak hív egy taxit és az meg is érkezik. Amikor Phil az ég tudja hanyadszor ránehezedett, halkan felnyögött. Minden porcikája sajgott, úgy érezte, bensője szétszakad, ha a fiú hozzá ér megint és egyszerűen nem éli túl. De kibírta és akkor Phil hasra vágódott és elszundított végre. Amennyire állapota engedte, Vic kipattant az ágyból, magára kapkodta ruháit és csendben kiosont a házból. Akik még ott maradtak, mind aludtak, s miközben ő óvatosan menekült, a legszívesebben minden lépésnél felsikoltott volna. Jó pár férfival volt már viszonya, de még soha senki nem facsarta ki ennyire. A vezetésnél a fogát is össze kellett szorítania, nehogy felkiáltson a fájdalomtól, s kizárólag az tartotta benne a lelket, hogy otthon kényelmes, puha ágya várja, s akkor végre igazán alhat, senki nem fogja megzavarni.

Amint kikászálódott az autóból és végignézett magán, elhúzta a száját. Mint akit megtépáztak és alaposan helybenhagytak. Eszébe jutott még pár meglehetősen közönséges jelző és nem örült volna, ha bárki ilyen állapotban látja. Gyorsan lezárta kocsiját, de ahogy tett egy lépést, a fájdalomtól felnyögött. Meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön, mélyeket lélegezzen, az olcsó szesztől amúgy is émelygett, alig tudott eltámolyogni a kapuig. Ekkor a ház faláról egy árny vált le, de Vic nem vette észre, csak azt, amint Cole ott terem előtte, akárha a földből nőtt volna ki, arcán gúnyos mosollyal és nem titkolt megvetéssel, ahogy végigméri. – Látom, remekül sikerült az estéje. – Aha. – Gondolom, most egy ideig nem kell panaszkodnia, hogy mennyire kielégítetlen. Victoria alig állt a lábán, semmi mást nem akart, csak aludni és aludni, pillanatnyilag sem kedve, sem ereje nem volt, hogy Cole-lal hadakozzon. – Kérem, menjen el. – Miért? Jut eszembe! Hol hagyta azt a behemót lovagját? Most nem félti magát, hogy valaki esetleg molesztálhatja? Vagy már megkapta, amit akart és kidobta, akár egy elhasznált rongyot? – A férfi hangja maró gúny volt és Vic befogta a fülét, hogy ne is hallja. – Nem tartozom elszámolással senkinek, a legkevésbé magának. Különben is, honnan tudta meg a címemet? – Megvannak a forrásaim. – Na persze, Teresa! Lesz hozzá egy-két keresetlen szavam. – Tesst jobb, ha kihagyja ebből! – vált fenyegetővé Cole hangja. – Ő rendes asszony és ha fogalma lenne

arról, mit művel a barátnője, bizonyára szóba sem állna vele többé. – Akkor rosszul ismeri – mosolygott fölényesen az asszony – Ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. – Nagyon megható. Ezek szerint azt is tudja, hogy Miss Adams egyetemistáknak tart szexórákat. Nemde? S vajon hánynak egyszerre…? – kérdezte ádázul. – Takarodjon! – Nocsak! Nem kellemes az igazságot hallani? – Magának csupán az fáj, hogy nem bír hanyatt dönteni – vágott vissza Vic. – Ó, nem, édesem! Ha nagyon akarnám, nekem is széttenné a lábát, ebben biztos vagyok, hisz minden kurvának megvan a saját tarifája. A magáé mennyi? Vic tett egy lépést a férfi felé és amennyire csak tellett erejéből, pofon vágta. A kihalt utcán úgy hangzott ez, akár egy pisztolylövés. Cole nem számított rá, a pofon erejére még kevésbé, mert gyakorlott szeme azonnal felmérte, milyen rémes állapotban van a nő. Először teljesen elképedt, aztán csodálkozott egy sort, végül hatalmába kerítette a gyilkos düh. Victoria ezalatt kizárta a kaput, s csaknem megmenekült, amikor a férfi elkapta a karját és visszarántotta az utcára. Vadul szorította, szeme szikrázott az indulattól, ahogy rámeredt. – Ezt ne merészelje még egyszer, mert Isten a tanúm, hogy visszaadom! Ami pedig a jó hírét illeti, nem ártana jobban vigyáznia rá, mert ha az itteniek így meglátják, magának befellegzett, csakúgy, mint a szépségszalonjának, amire oly büszke. – Mindehhez semmi köze!

– Igaz, pusztán baráti figyelmeztetés volt. És végezetül még egy jó tanács, Miss Adams. Válogassa meg a szeretőit ezentúl okosabban, mert az olyan alakokkal folytatott viszony, mint a mai óriás, még az életébe kerülhet. Aludjon jól, pillangóm, van mit kipihennie – hajolt meg gúnyosan és otthagyta. Vic agyán átvillant, hogy a férfi esetleg megint megcsókolja bosszúból, de úgy festett, annak ez most eszébe sem jutott. Ám a „pillangó” hallatán feltámadt benne az indulat, nagyon is jól tudta, kiket hívnak így, s ettől viszketni kezdett a tenyere. A disznó! Nincs joga hozzá, hogy ítélkezzen felette, mint ahogy senkinek sincs. A saját életével azt tesz amit akar, amit jónak lát és fütyül rá, mit szólnak hozzá a szomszédok. Ám amikor lakásába érve a tükörbe pillantott, maga is elszörnyedt. Nem csoda, ha a látványától Cole-nak nem támadt kedve még bosszúcsókra sem. A sminkje elkenődött, ettől aztán úgy nézett ki, mint akinek behúztak párat, szája felduzzadt és máris kékeszöld árnyalatban pompázott, a nyakán véraláfutások virítottak, nem is beszélve a széthasadt blúzáról. Akárha orgiáról érkezett volna, ahol mindenki mindenkivel… Kirázta a hideg. Gyorsan ledobálta ruháit, beállt a zuhany alá és vadul sikálni kezdte magát. Le akarta mosni a viharos éjszaka összes nyomát, s az undort, ami elhatalmasodott rajta. Ez volt az utolsó – esküdött meg magának, amikor félóra elteltével tisztán és illatosan végre ágyba bújt. Futó kalandjainál mindig a férfiakra bízta a védekezést, mi több, maga ellenőrizte, hogy partnere ne feledkezzen meg róla, de most még ennek ellenére is mocskosnak érezte magát. Phil Howard a szép testével, koszos lakásával és

szinte állatias szenvedélyességével elérte, hogy megcsömörlött az ilyen estéktől. Tudta ugyan, hogy zárdába nem fog vonulni, de azt is, hogy éppen ideje átrendezni az életét. ∗ Victoria négy napig nem ment dolgozni. Rendkívüli szabadságot adott magának és ki sem mozdult a lakásból. Egyszerűen nem mert az emberek szeme elé kerülni, míg Phil kezének és szájának nyomai látszottak rajta. Evett és aludt, végre kiolvasta az újságokat oda-vissza és a négy nap elteltével úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Egyelőre sejtelme sem volt, hogyan kezd új életet, de a szándék azért már megvolt benne. Aztán eszébe jutott, hogy segíteni akar Charlesnak Barbara felkutatásában és úgy döntött, ez ügyben felhívja Teresát. Össze kell fogniuk, hogy a két eszement egymásra találjon és akkor talán a barátság is helyreáll hármójuk között, ami borzasztóan hiányzott neki. A havi egy közös este, amikor vidámak voltak, jól mulattak, néha ugratták egymást. S ha újra együtt lesz a trió, meg kell esküdniük, hogy ezentúl jobban segítik egymást, ha baj van. Elvégre a barátnők, a bajban is azok – gondolta és tárcsázta Tess számát. – Igen? – Szia, Tess, Vic vagyok. – Nahát, Vic! Mi újság feléd? – Nálam semmi különös, de gondolom, nálad annál több. Jól vagy? És a pici? Mennyi idős is? Mikor lesz az esküvőtök?

– Hé, várj, egyszerre csak egy kérdésre tudok felelni – nevetett Teresa a vonal másik végén. – Na szóval, én jól vagyok, a fiam is, egyébként hathetes és kiváló az étvágya. Szerencsére jól szopik, ami a lányok után kész csoda. Andy pedig már szervezi az esküvőt, hiába mondom neki, ráérünk még. Ha minden igaz, három hét múlva lesz, a pontos dátumot ma tudjuk meg és akkor szétküldjük a meghívókat. Egyébként nem lesz nagy esküvő, csak a rokonság és néhány barát. Ebéd itthon és azzal vége. Sajnos nászútra nem mehetünk. Tudod, Andynek is sokat kell pihennie és a kicsi miatt sem lehet még. – Jaj, Tess, mondd! Hogy bírod? Istenem, négy gyerek! – Ne sopánkodj, Vic, nem neked kell ellátnod őket. Egyébként is a lányok már nagyok és kifejezetten élvezik, hogy anyáskodhatnak a kis Andy felett. Aztán itt van az apukája, aki örökké kényeztetné. Tudod, a házvezetőnő és a gondozónő segítségével igazán nem megerőltető a dolog. Nekem csupán annyi a feladatom, hogy megszoptassam és pihenjek. Minden mást elvégeznek helyettem, még ki is szolgálnak. Ha annak idején csak fele ennyi segítségem lett volna, a fejem sem fájt volna. Vic tudta, hogy arra az időre céloz, amikor még Juliannel élt. – Tudsz valamit a volt férjedről? – kockáztatta meg a kérdést. – Nem sokat. A városban van, dolgozik és barátkozik a fiával. – És Jessica? Hogy viszonyul az új helyzethez? – Itthon egész tűrhető, de Bess szerint nagyon féltékeny Matthew-ra. Talán érthető, hisz jó ideje ő volt legjobban oda az apjáért. Azt hiszem, nem árt majd figyelmeztetnem Juliant, hogy legyen óvatos. Noha Jess a szökése óta sokat

javult, az ördög sosem alszik. No de eleget beszéltem magamról, te következel. – Nincs mit mondanom, hacsak azt nem, hogy elhatároztam, új életet kezdek. – Cole-lal? – Hagyj engem békén azzal a pasassal, ki nem állhatom! – Bocs, Vic, azért ne húzd fel magad. – Oké. Jelentkezett már Barbara? – Nem, még nem. – Figyelj, Tess! Biztos, hogy rövidesen felkeres, az égre kérlek, szedd ki belőle, hol lakik! Charles eleped utána, jó lenne őket összehozni. – És ha Barb nem akarja? – Egyetlen beszélgetést még ő is kibír. Higgy nekem, Charlie komolyan szereti és feleségül akarja venni. – Mondd csak, Vic! Te kivel jössz az esküvőnkre? – Hűha, ezen még nem gondolkoztam. – Mi lenne, ha elhívnád a volt férjedet? Aztán, ha Barb jelentkezik, őt is meghívjuk, s akkor lesz alkalmuk kicsit beszélgetni. – Nahát, Teresa, te egy zseni vagy – lelkendezett Victoria vidáman. – Puszi a hasadra, Andy által. – Az még kicsit korai volna – kuncogott Teresa és örült, hogy barátnője nem látja, milyen mélyen elpirult. A napokban készült az orvoshoz menni, s ha az jóváhagyja, akkor a puszi, rövidesen tényleg a hasára kerülhet. Meg esetleg még máshova is… Nahát Teresa, szégyelld magad! – rótta meg magát rögvest gondolatban. Már négy gyereked van és még mindig nem komolyodtál meg? – Hé, Tess, ott vagy még? – Bocs, Vic, kicsit elmerengtem.

– Épp azt mondtam, hogy nekem mennyire hiányoznak azok a havi egy esték, amikor csak mi, nők, összejöttünk. – Bizony, az tényleg nem volt rossz. – Nos, ha Barbarával te is tisztázol mindent, újra megszervezhetnénk. – Nem fog menni, Vic, legalábbis, amíg szoptatok. Persze átmenetileg itt is meg lehetne szervezni, nem gondolod? – Az ötlet nem rossz, amint időszerű lesz, visszatérünk rá. Na légy jó, most leteszem, mert csöngettek. – Szia, Vic – köszönt el Tess és lassan készülődni kezdett a következő szoptatáshoz. Mióta Andyvel élt, úgy érezte, arany élete van és kimondhatatlanul boldog volt. Őszintén kívánta minden embernek, hogy úgy érezzenek, mint ő. Vic azonban, amikor kinyitotta az ajtót, minden volt, csak boldog nem. Először egy nagy kosár rózsát látott, s azt hitte, megint Cole küldte, hisz azóta az éjszaka óta már több csokornyi érkezett tőle egy bocsánatkérő levél kíséretében. Csak aztán meglátta a fekete hajat, a sötét szemeket és a vakító fogsort, minek következtében az ájulás környékezte. Phil Howard állt előtte.

7. A pók hálójában

Stanley elnéző mosollyal köszönt el Barbarától a gyerekosztály előtt. – Ha megkérhetlek, kedvesem, ne vásárold fel az egész készletet, jó? Hagyj egy keveset másoknak is. Barbara megsemmisítő pillantást vetett rá, majd sértődött ábrázattal, szó nélkül faképnél hagyta. A szemtelen – füstölgött magában tettetett haraggal. Igaz, hogy több tucat holmit vett az utóbbi időben, de hát ez teljességgel érthető, hisz négy gyereknek rengeteg ruhára van szüksége. Különben is, azokból már csomó dolgot kinőttek, ráadásul Tess fiának is illik vinni valamit, ha egyszer látogatóba mennek hozzájuk. Jó ideje készülődött neki, de vagy közbejött valami, vagy egyszerűen a bátorsága hagyta el. Stanley egy darabig szeretetteljes pillantással követte a nőt, majd nevetve indult a műszaki osztályra, hogy új kamerát vásároljon. Napjának nagyobb részét azzal töltötte, hogy videóra vette az ikrek minden mozdulatát, ám a kamera két napja elromlott, s úgy döntött, ideje újról gondoskodni, mert az előző már meglehetősen viharvert állapotban volt. Szorgalmasan készítette a filmeket, nem akart szemrehányást később a babák édesapjától, Charles Taylortól. Már csak két nap volt hátra a következő kezelésig, de neki sejtelme sem volt róla, hogy vallja be az igazságot a dokinak, s főként mivel magyarázza, hogy előzőleg füllentett. Ráérősen böngészte végig a kínálatot, miközben törte a fejét valami jó ötleten. Akár órákig is válogathat, hisz Barb félnapot is képes a csecsemőholmik

között eltölteni. Jókat mulatott rajta, amint az képes volt a világról is megfeledkezve csodálni egy-egy darabot. Barbara valóban kedvtelve bóklászott, képtelen volt betelni az édes kis holmikkal, s noha az ikreknek már igazából annyi ruhájuk volt, hogy ha naponta ötször öltöztetik át őket, akkor sem képesek minden darabot elhasználni, ő abban lelt gyönyörűséget, ha vásárolhatott, végül is megtehette. Most pedig még nagyobb örömmel tette, mert Teresa fiának is akart pár holmit. Olyan elmélyülten gyönyörködött a rengeteg rugdalózóban, hogy észre sem vette, valaki kitartóan, s egyben hitetlenkedve figyeli. – Egyszerűen nem tudok választani – nevetett az eladóra végül Barbara. – Kérem csomagolja be mind a tizenkettőt, elviszem – jelentette ki és fütyült magában Stanley várható ugratására. Az eladó elnézően mosolygott és bólintott. Bár minden anyuka ilyen lelkes volna, s főleg ennyire gazdag! – gondolta. Barbara fizetett a pénztárnál, s közben azon töprengett, melyiket tartja meg és melyiket ajándékozza az ifjabb Andrew Prescottnak. Szórakozottan hagyta el az osztályt, s amikor egy kéz megérintette a vállát, csaknem elájult ijedtében. – Nicsak, nicsak, kit látnak szemeim! – perdült elé a kéz tulajdonosa, az útját állva. Barb elsápadt. – Charles… – nyögte. – Minden elismerésem, asszonyom, a memóriája kitűnő! Kész csoda, hogy emlékszik még rám – gúnyolódott a férfi, s tekintetével majd felnyársalta. – Hogy kerülsz te ide? – suttogta az asszony megsemmisülten.

– Miért? Tudtommal bárki bejöhet ebbe az áruházba. – Igaz – motyogta Barb és szeretett volna köddé válni. – Mit vettél? – kíváncsiskodott a fogorvos. – Ajándékot Tess kisfiának – hazudta Barbara. – Nem tudom, hallottad-e, de nemrégen szült. Persze, nem a férjének, attól elvált, hanem… – Elég a hadarásból, Barb – szólt rá Charles szigorúan. – Teresa bizonyosan nagyon hálás lesz neked, hogy egész tucat rugdalózóval állítasz be hozzá. Nem lesz ez egy kicsit sok? – Nem, dehogy. Egy kisbabát naponta gyakran át kell öltöztetni – vágta rá az asszony. – Te csak tudod, nem igaz? – nézett rá szúrósan a férfi. Barbara elpirult és gyorsan lehajtotta a fejét. – Nézz csak rám, kedvesem – nyúlt az álla alá Charles határozottan. – Nem lehetséges, hogy ezeket a bébiholmikat nemcsak Teresa fiának, de a mi gyerekünknek is viszed? A nő képtelen volt állni a férfi vádló, szemrehányó tekintetét. Lehet, hogy valahonnan mégis megtudta az igazságot? – találgatta rémülten. – Nos? – Ugyan, Charles – szedte össze magát keservesen. – Ha gyerekem lenne tőled, arról te is tudnál. – Az nem olyan biztos. – Hogy érted ezt? Hiszen te lennél az apja. – Nálatok nőknél sosem lehet tudni. Egyszerűen, nem fér a fejembe, miért tűntél el nyomtalanul több, mint egy éve. Az nekem nem elég indok, hogy szégyellted magad. Úgy viszont annál inkább, ha terhes lettél, megszülted a bébit, s engem meg akarsz fosztani tőle, teljesen ki akarod sajátítani, merő önzésből. Eszelősen vágytál gyerekre és most kizárólag magadnak szeretnéd, ám ha így van, abból nem lesz semmi, efelől kezeskedem.

– Ez nem igaz – tiltakozott hevesen, de elvörösödve Barbara. – Nem? Hát akkor mi az igazság? – tanulmányozta áthatóan az arcát a fogorvos. – Na? Sikerült újabb szerzeményeket begyűjtened? – lépett hozzájuk Stanley lendületesen, ám hirtelen torkára forrt a szó. A férfit felismerve keservesen elfintorodott. Ó, az ördögbe! – káromkodott magában mérgesen. Hogy lehet így mindent elszúrnia egy véletlennek! Charles Taylor legalább olyan döbbenten nézte, mint az egykori nyomozó őt, noha más-más okokból. Stanley jól tudta, hogy a fogorvos félreérti kettőjük viszonyát és a tetejében még Barb előtt is leleplezi. Akkor pedig nem lesz irgalom, ebben bizonyos volt. Barbara tán még soha életében nem volt ennyire hálás Stanleynek, amiért megzavarta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy megmenekült a faggatózás elől és ebbéli öröméhen már egy ragyogó mosolyra is futotta erejéből. Lelkesen a férfiba karolt, majd szívélyesen így szólt: – Engedd meg, édesem, hogy bemutassam neked dr. Charles Taylort, Vic barátnőm volt férjét. – Örvendek a szerencsének – morogta Stanley és úgy fordult a fogorvoshoz, hogy az asszony ne láthassa az arcát. Ám hiába intett, hogy az ne ismerje fel, hiába vetette be összes grimasztudományát, Charles Taylor nem vette a lapot, s amikor Barbara őfelé fordult, hogy bemutassa a nyomozót, a férfi ingerülten a szavába vágott. – Ne fáraszd magad, Barb, már ismerjük egymást! – Tessék…? De hát honnan? – Ó, igen egyszerű a dolog. Stanley Lawler pár hete a betegem.

– Uram, segíts! – nyögött fel szenvedő ábrázattal a nyomozó. A nő tekintete e percben a világon semmi jót nem ígért. – Micsodaaa…? – kiáltotta fojtottan az asszony és gyilkos pillantással meredt barátjára. Egycsapásra megfeledkezett annak jó cselekedeteiről, csak az lebegett előtte, hogy elárulta. Csalárd módon, a háta mögött, Stanley magánakcióba kezdett, pedig tudta jól, hogy ő látni sem akarja többé Charlest. És most mit tegyen? Hová meneküljön négy gyerekkel, a négy gondozónővel és a rengeteg cuccal? – Sajnálom, Barb! Én… én csak jót akartam… – mentegetőzött halkan Stanley. – Még a végén könnyekre fakadok – húzta el a száját Charles megvetően. – Azzal is csak jót akart, hogy hazudott nekem, hogy teljesen hülyét csinált belőlem, s közben Barbarával remekül mulattak rajtam? – A fenébe, Taylor, fogja már be a száját! – hördült föl a nyomozó most már mérgesen. – Maga az égvilágon semmit nem ért, jobban teszi, ha hallgat. – Igazán? Megmondaná, mi itt olyan bonyolult? Együtt él Barbarával és ez a lényeg. – Úgy van – vágta rá az asszony. – Stanleyvel élek, de már nem sokáig. Ettől függetlenül ne próbálj a közelembe kerülni, Charles Taylor, mert esküszöm, megbánod! Gyűlöllek! Gyűlöllek mindkettőtöket – sziszegte, azzal sarkon fordult, s amennyire csomagjai engedték, elviharzott. – Barbara, az ördögbe is, várj! – kiáltott utána Stanley indulatosan. – Maga egy címeres ökör, Charles Taylor! Azt hittem, egy orvosnak több sütnivalója van, de úgy fest, hogy tévedtem. A többit majd a rendelőjében tisztázzuk – vetette oda gyorsan és a nő után iramodott. Mire azonban

kiért az utcára, Barbarával épp elhajtott a taxi. Káromkodva sietett a kocsijához. Feltétlenül beszélnie kell az asszony fejével és megértetni vele, hogy ennek a bújócskának semmi értelme. Charles döbbenten ácsorgott még jó darabig, a fájdalom egészen megbénította. A fájdalom, hogy Barbara másik férfit választott, s míg ő eszelősen kereste több, mint egy éven át, addig az asszony önfeledten hentergett a nyomozóval. Az pedig végképp nem fért a fejébe, hogy Stanley Lawler miért pont őt szemelte ki kezelőorvosának. A véletlen műve ez, vagy nagyon is megtervezett hadművelet, az ő megleckéztetésére? Ám ez teljességgel értelmetlennek látszott, hisz nem ő hagyta el a nőt, nem ő zárkózott el a felelősségvállalás elől. Hát akkor miért kellene őt büntetni? ∗ Stanley csikorgó gumikkal fékezett a ház előtt. Már nem emlékezett rá, mikor vesztette el így a türelmét, de most alig látott a méregtől. – Hol van? – rontott be, akár a szélvész. A házvezetőnő mind értetlenebbül bámult rá. Először az asszony ért haza feldúltan és azonnal bezárkózott a szobájába, most meg a háziúr esik be az ajtón, akár egy őrült. – Mi? – Nem mi, hanem ki! Barbara! – üvöltötte a nyomozó. – Ja, ő? A szobájában – vont vállat az asszony. Stanley máris száguldott az emeletre, míg házvezetőnője a fejét csóválta rosszallóan. Hiába, ezek a gazdagok időnként úgy viselkednek, mint akik megbolondultak – állapította meg

magában és visszaballagott a konyhába, veszélytelen birodalmába. – Barbara – dörömbölt az ajtón a férfi. – Nyisd ki! Semmi válasz. – Azonnal nyisd ki, vagy betöröm! – Na de Mr. Lawler – méltatlankodott az egyik gondozónő. – Felébreszti a gyerekeket. – Fütyülök rá! Magát azért fizetjük, hogy elaltassa – torkolta le a nőt olyan erélyesen, hogy az nyomban visszamenekült a gyerekszobába. – Barbara! Utoljára figyelmeztetlek, engedj be! Barb elég jól ismerte már ahhoz, hogy fenyegetését ne csak üres fecsegésnek vegye. Ó, anyám! Még képes és tényleg betöri. Így hát letörölte arcáról a könnyeket és kelletlenül bár, de kizárta az ajtót. – Mit akarsz? – Hogy mit? Tisztázni mindent – viharzott a szobába Stanley. Kezét a háta mögött összekulcsolta és fel-alá masírozott a helyiségben. – Barbara – állt meg a nő előtt váratlanul. – Ez így nem mehet tovább. – Szerintem sem – vágta rá az asszony harciasan, hogy elejét vegye a további előadásnak. Nagyon jól tudta, a férfi mit akar mondani, de ő nem óhajtotta végighallgatni, rögvest támadásba lendült. – Azt hittem, jó barátok vagyunk és megbíztam benned, erre te visszaélve ezzel, elárultál. – Ez így nem igaz, s te is tisztában vagy vele, úgyhogy teljesen felesleges cirkuszt csinálnod. – Akkor miért kerested fel Charlest titokban? Azt hazudtad, hogy egy régi barátod a fogorvosod és én nem ismerem. Még egy hamis nevet is kitaláltál, hogy hihetőbbé tedd a mesét. Nagy hiba volt hinnem neked, te se vagy különb a volt férjemnél.

– Barbara! – kiáltotta Stanley felháborodottan. – Hogyan állíthatsz ilyet? Én nem tettem semmi rosszat, egyszerűen csak kíváncsi voltam arra az emberre, akinek a gyerekei a másik szobában alszanak és akit te meg akarsz fosztani az apaságtól. Továbbá szerettem volna kipuhatolni, miként érez irántad és ma már tudom, hogy nagyon sokat jelentesz neki. – Ééén…? – kacagott fel a nő kétkedőn. – Ugyan! Charles nem is képes az igaz érzésekre. – Tévedsz! Szeret téged és amióta csak eltűntél, egyfolytában kerestet. Nincs jogod ezek után letagadni előtte az igazságot. – Ó, Stanley! Miért tetted ezt velem? – Nem tettem semmit – ellenkezett a férfi. – És nem rendeztem meg a találkozást az áruházban, hisz azt sem tudhattam, melyik napon megyünk oda. A véletlen műve volt, ha úgy tetszik a sors keze, mert ti igenis egymáshoz tartoztok és együtt kell élnetek. – De én nem akarok vele élni! – Még magadnak is hazudsz, kedvesem. Te is szereted őt, hiába tagadod. – Nem! – De igen. – Mondom, hogy nem! – kiáltotta Barbara indulatosan. – Honnan is tudhatnád te, hogy valójában mit érzek én? A fenébe is, Stanley! Eddig olyan jól megvoltam melletted, s azt hittem, te is így érzel, és igen, azt gondoltam, ez már örökké így lesz, aztán egy napon meggyógyulsz, s akkor valóban nem kívánhatunk többet. Úgy élhetünk, akár a házasok, mint egy boldog család. – Te is tudod, hogy ez lehetetlen – jegyezte meg csendesen és szomorúan Stanley.

– Nem, nem az. Ha engednéd, hogy segítsek, ha… ha esetleg… ööö… időnként megpróbálnád és… és úgy néznél rám, mint… mint nőre és… és megcsókolnál… – Barbara egyre jobban akadozott a beszédben, s miközben a megfelelő szavakat keresgélte, zavarában fülig pirult. Segélykérő pillantást vetett a nyomozóra, aztán gyorsan lesütötte a szemét. Őrület! Épp csak arra nem szólította fel, hogy vigye az ágyába. Stanley ámulattal nézte, végül lemondóan felsóhajtott. – Istenem, Barbara, elképesztő vagy – mondta megindultan. – Ám az ég szerelmére, ne felejtsd el, hogy az apád lehetnék. – De nem vagy és a korkülönbség engem egyáltalán nem zavar. – Engem viszont igen. Nem kötheted az életed egy öregemberhez, aki még arra sem képes, hogy mint asszonyát, boldoggá tegyen. – Jaj, Stanley, elég! Hiszem, ha mindketten akarjuk, meggyógyulsz és ha engeded, hogy segítsek. Sok türelemmel biztosan rendbe jönnél. – És ha nem? Ugyan miért áldoznád fel magad értem? – Ez nem áldozat. Rengeteget köszönhetek neked és valahogy szeretném viszonozni. – Akkor békülj ki Charlesszal. – Nem. – Ördög és pokol, Barb, te hozzá tartozol! – Nem, nem és nem! – De igen – erősködött a férfi. Tudta, hogy igaza van, s jóllehet a végletekig meghatotta az asszony segíteni akarása, nem fogadhatta el. Hiszen a lánya lehetne, s bár nem ők lennének az elsők a húsz év korkülönbséggel, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy ő már egy rokkant ember és Barbarának ott van Charles, még ha most hadakozik is

ellene. Nagyon jól el bírta képzelni, hogy ha kibékülnek, boldogan fognak élni együtt az ikrekkel. Egy percig sem hitte, hogy a nő nem szereti a férfit és feltett szándéka volt bármilyen áron összehozni őket. S ekkor új ötlet körvonalazódott a fejében. Barb ugyan most gyűlölni fogja érte, de esküdni mert volna rá, hogy később még hálás lesz. Igencsak nagy erőfeszítésébe került megkeményíteni a szívét, hisz fájdalmat kellett okoznia az asszonynak, hogy az végre felhagyjon szándékával. – Figyelj rám, kedvesem! Te csodálatos nő vagy és csak bámulni tudlak érte, hogy puszta hálából mekkora áldozatra lennél képes. De… – Ó nem, Stanley! Nemcsak hálából tenném, hanem azért, mert… szeretlek. – …de nem fogadhatom el, mert… Mit mondtál? – Azt, hogy szeretlek – suttogta Barbara. – Uramatyám – nyögött fel a férfi fájdalmasan. Kezébe temette arcát, hogy ne is lássa az asszonyt, miközben folytatta. – Sajnálom, de én nem szeretlek. A kijelentés sokáig ott lebegett a levegőben és Barbara számára felért egy tőrdöféssel. Épp az imént ajánlotta fel mindenét; a szívét, lelkét, egész életét, ám a férfi köszöni, de nem kér belőle. S egyszerre azon kezdett töprengeni, vajon tényleg szereti-e, vagy csak a mérhetetlen hálát érzi annak. – És akkor most mi lesz? – kérdezte a sírással küzdve. – Semmi. Te majd kibékülsz Charlesszal, én meg keresek olyan asszonyt, aki hozzám hasonlóan rokkant. Esetleg alapítok egy önsegélyező egyletet és segítek a rászorulóknak, mindig érdekelt a pszichológia. De ez a távoli jövő, most minden jól van úgy, ahogy van. Bocsáss meg, ha megbántottalak! Tudom, nem erőltethetem, hogy térj vissza a fogorvoshoz, de lásd be, meg kell mondanod

neki az igazságot. Joga van tudni a gyerekeiről. Nem szép dolog a zsarolás, ám ha tényleg szeretsz egy kicsit, Barb, akkor tedd meg a kedvemért. – Az asszonyhoz lépett, letérdelt hozzá, megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett. – Ígérd meg, hogy megteszed – kérte érzelemtől túlfűtött hangon és tekintete e pillanatban teljességgel meghazudtolta azon állítását, hogy nem szereti őt. Mert az igazság az volt, hogy szerette. Nagyon megszerette és értelmet adott az életének akkor, amikor már minden értelmetlennek látszott. S ha egészséges lett volna, tán nem is tiltakozott volna érzelmei ellen, nem érdekelte volna a korkülönbség, kihasználta volna a későn kapott szerelem minden cseppjét. A szerelem amúgy is kortalan és Barbara gyönyörű volt, kívánatos, szeretni való, rég észrevette már, de az adott körülmények között el kellett fojtania szíve szavait. És persze ott volt még Charles is, aki fiatalabb nála, szereti az asszonyt és ő a gyerekek apja. Barb lassan bólintott, de közben kicsordult a könnye. Belefáradt az ellenkezésbe, azonkívül mélységesen megrendítette, hogy Stanley nem szereti és a mostani helyzet kizárólag átmeneti. Előbb-utóbb el kell innen költöznie, hisz semmi garancia nincs arra, hogy a férfi nem szeret bele valakibe, s akkor úgysem maradhat. Ám ahogy a szemébe nézett, teljesen összezavarodott. Fájdalmat, lemondást, szomorúságot látott benne, valami egészen más érzéssel keveredve, ami akár szerelem is lehetett volna, ha Stanley korábbi szavai nem cáfolják ezt. A nyomozó átölelte és magához szorította. Barbara sírt, zokogott, a férfi pedig szünet nélkül hajtogatta, hogy bocsásson meg neki. Az asszony végül kimerülten elaludt, Stanley hosszan figyelte, hogy emlékezetébe véssen minden kedves vonást, azután csendesen távozott a

szobából. Nyomorultul érezte magát, mégis megkönnyebbült, hogy Barbara beadta a derekát. Már csak az volt hátra, hogy Charlesszal is tisztázza a helyzetet és kibékítse őket. – Aztán elmondhatom magamról, hogy a napi jó cselekedetet egy teljes évre előre teljesítettem – mormolta gúnyosan és mérhetetlen szomorúságot érzett. Hisz igazából ő is csak férfi volt, aki nagyon fogékony mindarra, amit szerelemnek hívnak, s Barbara megtestesítette mindazt, amit egy nőtől elvárt. Az utóbbi időben gondolatait megkísértette az ördög, hát persze, hogy meg, s mintha a vágyakozás is újra feltámadt volna benne. Nem számított a kor, miért is számított volna, amikor egy ötvenhárom éves férfi egyáltalán nem öreg, s ha nem lett volna az az átkozott sérülés, talán rég elkövette volna azt az őrültséget, hogy viszonyt kezd az asszonnyal, akármilyen esztelenség lett volna. Barbara nem tudhatta, mennyire mélyen érintették és felkavarták a szavai, azt pedig végképp nem, mekkora hatást gyakoroltak rá. Felajánlkozott neki, mire férfiassága hosszú álomból ébredezni kezdett és Barbnak nem került volna túl nagy erőfeszítésébe, hogy teljesen meggyógyítsa. Már elhitte az orvos szavait, aki mindig állította, hogy impotenciája átmeneti, de nem igazán ilyen helyzetben akarta megkapni az igazolást. Most ugyan még sikerült elfojtani teste reakcióját, de nem volt biztos benne, hogy ez a jövőben is sikerül majd. A gyógyulás útjára lépett és ez igazán remek, de mindent meg kell tennie, hogy Barbara erről ne szerezzen tudomást, ami nem lesz könnyű, ha továbbra is egy fedél alatt élnek, naponta találkoznak. Eddig sokszor megérintették egymást, ahogy barátok között szokás, ami mostantól veszélyessé válhat. Minél előbb ki kell békítenie

őket, hogy Barb a lehető legrövidebb időn belül Charleshoz költözzön. Tudta persze, hogy szörnyű lesz a magány, de tán még az is jobb, mint a víz közelében szomjan halni. – A portás nem volt a helyén? – kérdezte Victoria riadtan, amint felocsúdott. – De – vigyorgott Phil –, csak amikor elmeséltem neki, hogy a rég nem látott öcséd vagyok és meglepetést akarok szerezni neked, belement a játékba, hogy ne szóljon fel. Vic magában elátkozta a portást, miközben törte a fejét, miként szabadulhatna még az óriástól. – Hogyan találtál rám? – faggatta a fiút, hisz eddig egyiküknek sem árulta el, merre lakik. Kevin óta jobbnak látta, ha óvatosabb és különben is csak egy alkalomra akarta valamennyiüket. Ő ment a kiszemelt partner lakására, aztán a kellemesen eltöltött éjszaka után kisétált a házból és az illető életéből is. A pokolba kívánta Philt, aki csak állt, vigyorgott és szinte csorgó nyállal legeltette a szemét rajta. A fiú felemelte a telefonkönyvet és belelapozott. – Egyáltalán nem volt nehéz rád lelnem – mondta. – Tudtad, hogy egész New Yorkban mindössze tíz Victoria Adams él? Ezek közül három úgy hetven körül van, további négy boldog feleség és vagy féltucat gyerek anyja. A maradék háromnál pedig csak azt kellett megnéznem, hogy hol laknak. A ruháid már ránézésre is sokba kerültek, így sejtettem, hogy a kéglid is valami menő helyen van. Jó volt a szimatom, hisz itt vagyok. Elég baj az nekem – gondolta az asszony boldogtalanul. Csak jönne már valaki! – fohászkodott magában és e pillanatban akár Cole-nak is örült volna. Bárkinek, aki megzavarja édesnek csöppet sem mondható kettősüket. – Na, nem is örülsz? – lépett hozzá közelebb a fiú.

De, nagyon. Egészen odavagyok. Csak épp a csapástól. Vic a legszívesebben a képébe vágta volna, hogy menjen a pokolba, de mégse tette. Zavaró érzés kerítette a hatalmába, a félelem, amitől maga is megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy ez megeshet, hogy ő, aki imádta a fiatal pasikat, egytől is megretten. – Csak nem félsz tőlem, szivi? – kérdezte Phil, mint aki olvas a gondolataiban. – Á, nem, dehogy. Csak… csak nagyon meglepődtem. – Akkor jó. Szeretek meglepetéseket okozni. Meg fájdalmat – tette hozzá magában az asszony és óvatosan hátrálni kezdett. – Foglalj helyet. Megkínálhatlak valamivel? – Hát, egy csók nem jönne rosszul – vigyorgott rá a fiú, s ahogy szemügyre vette a szobát, nagyot füttyentett. – Szuper ez a kégli. Tudtam, hogy nem lehetsz csóró, de azért ilyen luxusra nem számítottam. Mondd csak, szivi! Amúgy mivel foglalkozol, amikor nem tanárnénit játszol? Vicnek viszketni kezdett a tenyere. Ez a kölyök még Colenál is arcátlanabb! – dühöngött. – Egy szépségszalont vezetek – mondta ki meggondolatlanul, de már nem lehetett visszaszívni. Bizalmatlanul méregette Philt és azt latolgatta, vajon kik a szülei, mivel foglalkoznak és mennyi pénzük van. – Gyere már ide, öreglány, esküszöm, nem harapok – szólalt meg a srác és megpaskolta maga mellett a fehér bőrkanapét. Victoria az „öreglány” hallatán nagyot nyelt és nem mozdult. Alig várta, hogy elmúljanak kék és zöld foltjai, s csöppet sem vágyott újakat szerezni. – Rendben, Phil, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem leszel durva.

A fiú hahotázni kezdett, hatalmas mancsait a combjához csapkodta. – Bocs, szivi! Esküszöm, nem akartam, csakhát elragadott kissé a hév. Hát ezért osontál el észrevétlenül? – Aha… – Ha a szavamat adom, hogy óvatosabb leszek, idejössz végre? Vic kétkedve nézett rá, nem nagyon hitte, hogy ez a behemót alak képes a gyengédségre, végül mégis bólintott és lassan oda ment hozzá. A fiú ezúttal visszafogottan ölelte át és finoman szájon csókolta. Az asszony egészen elámult a lágy érintéstől és némileg megnyugodott. Ha Phil képes erre, talán kellemessé is válhat még az együttlétük, reménykedett. – Tudod-e, hogy hiányoztál? – suttogta Phil szenvedélyesen. – Még egy nővel sem volt olyan jó, mint veled. Vic jól tudta, hogy a fiú is elismerést vár a teljesítményéért, mégsem volt képes hazudni. Rég túl volt azon, hogy színleljen, így azután nyíltan a szemébe nézett, amikor megszólalt. – Megvallom, Phil, nekem egy kissé erős volt. – Tudom, szivi, már bocsánatot is kértem érte és ígérem, ezentúl más lesz. A múltkor nagyon ki voltam éhezve, azért vesztettem el a fejem. Mostantól kíméletesebb leszek, meglátod. Ezentúl, mostantól – zakatolt Vic agyában e két szó és a fejét ingatta. – Nem, Phil – mondta nagyon határozottan. – Sem ezentúl, sem mostantól nem lesz. Azt hittem, ismered a játékszabályokat, sajnálom, ha félreértettél. Elvből nem folytatok tartós viszonyt senkivel, még veled sem. – Úgy érted, nem akarsz velem többet találkozni?

– Pontosan. – De hát ez képtelenség! Őrülten vágyom rád, Vic, és fütyülök arra, hány éves vagy, mivel foglalkozol. Kellesz nekem, s nem hagyom magam olyan könnyen lerázni. – Éppen ettől tartott az asszony is és sejtelme sem volt, mi módon szabadulhatna meg tőle, de végleg. A fejét ingatta és szigorú arckifejezése elárulta, hogy amit mondott, komolyan gondolta. – Jaj, szivi, ezt nem teheted velem! – siránkozott Phil. – Végre megtaláltam a megfelelő nőt, aki tökéletes az ágyban, és nem riad meg a méreteimtől, egyszerűen nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Kérlek szépen, Vic, ne küldj el – rimánkodott. – Ígérem, nagyon jó leszek! – Nem! – mondta az asszony hajthatatlanul, mire a nagy melák egyszerűen elsírta magát. Vic egyszerre találta nevetségesnek és meghatónak, ahogy a behemót fiú úgy sírt és olyan szerencsétlen arcot vágott, akár egy csöpp gyerek. Phil könnyei addig hullottak megállíthatatlanul, amíg meg nem könyörült rajta. – Oké, Phil, nyertél. Időnként találkozhatunk, de csak időnként, s ha megint durva leszel velem, nem lesz több bocsánat. Phil arca felderült, felugrott ültéből, megforgatta az asszonyt és összevissza csókolta. – Jó leszek, Vic, esküszöm! Victoria hitetlenkedve mosolygott, s rettegve gondolt arra, hogy már megint mibe mászott bele.

8. Káprázat?

Charles idegesen rótta a köröket rendelőjében, miközben egyfolytában az órát leste, s várta, akár a Megváltót, Stanley Lawlert. Erre a késő délutánra minden más beteget lemondott, mert sejtette, hogy a nyomozóval folytatott beszélgetés túlságosan felzaklatja ahhoz, hogy utána dolgozni bírjon. Csak két napja, hogy az áruházban összefutottak, ám ő ezt a rövid időt örökkévalóságnak érezte, s el sem tudta képzelni, hogyan vészelte át, azt pedig még kevésbé, mit mond majd neki a nyomozó. Barb látványa szinte sokkolta és a lehetőség, hogy szorosabb kapcsolat van közöttük, már-már elviselhetetlennek tűnt. Épp az ablaknál ácsorgott, amikor Stanley bekanyarodott csoda-Jaguárjával a parkolóba, s a legszívesebben elé rohant volna, hogy minél előbb megtudjon mindent róla és Barbról. Stanley ráérősen indult a rendelő felé annál is inkább, mert sejtette, kínos perceknek néz elébe. A fogorvos a kitárt ajtóban várta és türelmetlenül invitálta beljebb. – Azt hittem, el sem mer jönni. – Elnézést a késésért – biccentett a nyomozó, de azért a gúnyosan csengő megjegyzésre felkapta a fejét. – Már miért ne mertem volna? – kérdezte élesen. – Talán azért, mert nem tiszta a lelkiismerete. – Téved, dr. Taylor. Mindenesetre úgy látom, addig semmi nem lesz a kezelésből, míg nem tisztázunk mindent. – Fején találta a szöget – bólintott az orvos zordan. – Egyszer önző leszek, s a magánügyeket akarom előbb

elrendezni, azután jöhet a munka. Nos? Várom a magyarázatát. – Leülhetek? – érdeklődött Stanley vérlázító nyugalommal és élvezettel figyelte Charles szenvedő ábrázatát. Határozottan jót mulatott, ha arra gondolt, hogy most a fogorvos legszívesebben addig rázná, míg ki nem böki az igazságot. – Azt már meg sem merem kockáztatni, hogy rágyújthatok-e – sandított a férfira, s közben borzasztóan élvezte a helyzetet. Charles keze ökölbe szorult mérgében, arcán meg-megrándult egy izom. Tudta, hogy Stanley szándékosan játszik az idegeivel, s jobban tenné, ha figyelmen kívül hagyná, csakhogy túlontúl zaklatott volt már ehhez. – Az ördögbe is, Lawler, kezdje már el! – mordult rá dühödten. – Nyugi, doki, csak lassan! Tulajdonképpen nem igazán tudom, mire kíváncsi – vigyorgott Stanley gonoszul, de közben azt gondolta, hogy ha csak feleannyira szereti ez az ember Barbarát, mint az most látszik, akkor az asszonynak olyan élete lesz mellette, amit mindig is kívánt neki. – Na, ide figyeljen! Felőlem rágyújthat, leülhet, akár le is fekhet, csak nyögje már ki az igazságot! Mi van maguk között? – Most például több kilométer – vágta rá a nyomozó, azután mintegy megadás jelzéseként, felemelte a kezét. – Oké, dr. Taylor, nem kínozom tovább. – Szerfölött lekötelez – morogta a férfi. – Semmi sincs közöttünk. Barbara és én nagyon jó barátok vagyunk, de ezzel vége. Igaz, most nálam lakik, de…

– Micsodaaa…? – hördült fel az orvos szinte magánkívül. – Együtt laknak és azt állítja, csak barátok? És ezt még el is higgyem? – Attól tartok, nincs sok választása. De ha kételkedik a szavamban, el is mehetek. – Oké, maga nyert. Folytassa! – Barbara igen szorult helyzetben volt, amikor találkoztunk. Futólag ugyan régebbről ismertük egymást, de az szinte említésre sem méltó. Mindkettőnknek megvolt a maga baja és hasonlóképp el is voltunk keseredve… Charles úgy érezte, visszarepült az időben. Oda, amikor ő is szenvedett bánatában, s akkor megjelent lakásán Barbara csaknem sokkos állapotban. Még túlságosan is jól emlékezett, mi lett ennek a vége, s a féltékenység újult erővel tört rá. – …szóval Barb végül hozzám költözött és megszülte a bébik… bébit – fejezte be Stanley, gyorsan kijavítva nyelvbotlását. Amint sikerült rávennie Barbarát, hogy vallják meg az igazságot a dokinak, megegyeztek, hogy egy csöppet megtréfálják, s nem árulják el, hogy az egy gyerekből négy lett. Higgyen csak majd a saját szemének! Ahogy a férfi elhallgatott, a fogorvos sokáig nem szólt, viszont többször is alaposan végigmérte. Stanley Lawlert negyvenöt körülinek saccolta, s meglehetősen vonzónak ahhoz, hogy szerzetesi életet éljen egy olyan csinos nő közelében, mint Barbara. Ez a felfedezés pedig újabb adag volt a féltékenység emésztő tüzére. – Nos, összegezve a hallottakat – szólalt meg végül gúnyosan –, maga az irgalmas szamaritánus szerepét játszotta és meg sem fordult a fejében, hogy férfiként közeledjen Barbarához. Véleményem szerint szentté kéne avatni.

– Feleslegesen gúnyolódik. Nem állítottam, hogy a gondolataim mindig szeplőtelenek voltak, de még akkor sem tehettem volna kárt Barbarában, ha akartam volna. A múltkor meséltem önnek a sérülésemről, ám azt akkor nem említettem, hogy a dolognak volt egy olyan következménye, minek folytán elvesztettem férfiúi képességemet. Remélem, ez végre lecsillapítja háborgó lelkét, Mr. Taylor. – Stanley cinikusan mosolygott. – Ó – nyögte Charles és együttérző kifejezés jelent meg az arcán. – Sajnálom, Mr. Lawler és… és kérem, bocsásson meg! A nyomozó legyintett egyet, hogy elhallgattassa, így mindketten gondolataikba merültek. Aztán egyszerre Charlie felugrott, járkálni kezdett, majd mint akinek csak most jutott el a tudatáig, miket mondott Stanley, lecövekelt előtte, és szinte eszelősen meredt rá. – Mintha valami gyereket emlegetett volna. – Nocsak, doktor úr, látom, nem figyelt eléggé. Mindenesetre örülök, hogy felfogta, jobb későn, mint soha. Már attól féltem, hogy a dolognak ez a része nem is érdekli. Valóban emlegettem egy gyereket, mégpedig az önét. Barbara terhes lett magától, és nem vetette el. – Uramisten! – kiáltott fel az orvos és újra róni kezdte a köröket. – Gyerekem van. Gyerekem van. Ez egyszerűen hihetetlen – motyogta. Hát ha még azt is tudnád, hogy nem is egy, hanem négy! – nevetett magában Stanley. – De hát miért? – torpant meg Charles és kérdőn nézett rá. – Miért nem mondta meg nekem Barbara? Miért bújkált előlem? – Mert félt. – Félt? Tőlem? Szent egek! Hisz semmi oka sem volt rá.

– Biztos ebben? – kérdezte Stanley és rosszallóan csóválta meg a fejét. – Amilyen a híre, Mr. Taylor, már megbocsásson, nem volt alaptalan Barbara bizalmatlansága. Tudtommal mindig kedvelte a szebbik nemet, s Barb attól félt, rövidesen őt is megcsalná, ahogyan a feleségét. – Úgy fest, nagyon jók az értesülései – húzta el a száját Charles. – Esetleg azt is tudja, megfeleltem-e az ágyban Barbarának? – Ne legyen közönséges, kérem – nézett rá megrovóan a nyomozó. – Oké, igaza van. Mondja! Láthatnám most? – Kit? Barbarát? – Őt is persze, de a gyerekre gondoltam. – Azt hiszem, nincs akadálya, de… – De? – Szóval, ne várja Barbarától, hogy amint megpillantja magát, menten a nyakába ugrik. Időre van szüksége, hogy megtanuljon bízni önben, s ehhez mindkettőjüknek rengeteg türelemre lesz szüksége. – Igen, hogyne – biccentett az orvos, noha csak fél füllel figyelt oda. A tudat, hogy gyermeke van, hogy apa lett, minden mást háttérbe szorított. Minél előbb látni akarta, a karjába venni, érezni a közelségét, megbizonyosodni, hogy a csoda nagyon is valóságos. – Fiú, vagy lány? Ez is, az is – mondta volna szívesen Stanley, végül bocsánatot kérve a kislánytól, a fiúra szavazott, mert azok voltak többen. – Fiú. – Édes Istenem! Hisz akkor van egy örökösöm. Mi a neve?

– Charlie. – És Stanley és Will. Stanley alig várta a pillanatot, amikor Charles meglátja az ikreket. – És a vezetékneve? – Barbara lánykori nevét viseli, vagyis Spencer. Charles vágott egy fintort. Sokkal jobban örült volna, ha gyermeke az ő teljes nevét viseli. – Indulhatunk? – kérdezte türelmetlenül, mire Stanley elnevette magát. – És a kezeléssel mi lesz, kedves doktor úr? Maga el sem tudja képzelni, mennyi időmbe kerül testileg-lelkileg felkészíteni magamat egy-egy ilyen fogászati beavatkozásra. Csak nem akar ezek után arra kérni, halasszuk el a dolgot máskorra? Hetekbe is beletelhet, mire ismét lesz bátorságom eljönni – siránkozott. Oly kétségbeesetten, s oly tehetséggel játszotta a rettegő pácienst, hogy Charles nem bírt komoly maradni. Ránevetett a férfira, aztán sajnálkozó kifejezés jelent meg az arcán. – Mélységesen megértem, sőt együttérzek önnel, de fájlalom, a mai kezelés csakugyan elmarad. – Ó, jaj! – kapott a szívéhez a nyomozó. Az orvos megveregette a hátát, s miközben egyre felszabadultabban nevetett, kitessékelte a házból. Stanley beszállt a Jaguárjába, Charles a saját Mercedesébe, s a nyomozót követve lázas izgalommal indult útnak, hogy minél előbb megismerje gyermekét. ∗ Barbara izgatottan járkált a pazarul berendezett nappaliban. Sejtette, hogy amint megtudja Charles, hogy apa lett, semmi sem állíthatja meg, mégis félt a

találkozástól. Hogyan viselkedjen vele? A viszontlátás még egy olyan nyilvános helyen, mint az áruház, is kínos volt, akkor mi lesz, ha még Stanley is cserbenhagyja? Ahogy meghallotta az autók hangját, gyomra remegni kezdett, a szíve meg mintha a torkába költözött volna. A következő pillanatban nyílt a nappali ajtaja és belépett rajta Charles Taylor, egyedül. Barbara nagyot nyelt, s egyetlen hang nélkül meredt a férfira. Megelevenedett benne a szenvedélyes éjszaka emléke, s noha Charles szemmel láthatóan lefogyott, az arca kissé megtörtnek tűnt, alapjában most is nagyon vonzóan festett, s ő nem tagadhatta, hogy minden idegszála reagál a férfi jelenlétére. Csak nézte őt hosszan, hang nélkül, őt, a gyermekei apját, aki most azért jött, hogy érvényesítse apai jogait. – Szervusz, Barbara – köszönt Charles rekedt hangon. Már tudta, mi volt az az újszerű, amit az áruházban látni vélt benne. Anya lett, szeme csak úgy ragyogott, arca sugárzott, alakja megasszonyosodott. Jóval teltebb volt most, mint azon az őrült éjszakán, de így tán még vonzóbbnak látta, mint régen. – Helló, Charlie – viszonozta a köszönést Barbara keservesen. – Hogy vagy? – Kösz, jól. És te? – Voltam már jobban is – vonta meg a vállát a férfi. Atya világ! Milyen ostoba közhelyek ezek. Nevetséges! – Az ég szerelmére, Barb, miért nem értesítettél? – kérdezte szemrehányóan. – Egyszer felhívtalak – emlékezett vissza az asszony – , de Vic vette fel a telefont. – Na és? Elég sokáig tartott, míg minden holmiját elvitte. Hónapokon át visszajárt.

– Uramisten, hát azért – motyogta Barbara megsemmisülten. – Persze. Miért? Mit hittél? Te jó ég! – csapott a homlokára Charles. – Azt gondoltad, kibékültünk? – Az asszony szó nélkül bólintott. – Ördög és pokol, hát nem emlékszel rá, mit mondtam neked? Vic szerelmes volt egy másik fickóba, s mindenképpen válni akart. Én pedig direkt megkértelek, szólj, ha terhes lettél, mert komolyan gondoltam, hogy feleségül veszlek. Akkor már régóta szerettem volna gyereket, de te is ismered Victoriát. Azonkívül pedig bármilyen eszelős volt is az az éjszaka, csodálatos volt veled, Barb. – Ne, Charlie… – Oké, igyekszem türelmes lenni. Stanley említette, hogy félsz tőlem, hogy nem bízol bennem. Erre csak azt mondhatom neked, hogy amióta megszöktél előlem, senki nem volt az életemben. Rá sem bírtam nézni más nőkre, csak téged akartalak, és akarlak ma is, ezt meg kellett mondanom. Most pedig, kérlek, mutasd meg a gyerekünket! Biztosan nagyon szép baba. – Gyönyörű. – Mind a négy. – Gondolom, agyonkényeztetted, igaz? – Igen, hisz te is tudod, mennyire vágytam rá – jelentette ki Barbara és mutatta az utat fel az emeletre. Bár rémesen ideges volt, alig tudta elfojtani mosolyát. Benyitott egy szobába, félrehúzódott, Charles belépett, s a következő percben földbe gyökerezett a lába. Uramisten! Meghibbantam. A boldogság elvette az eszemet – villant át az agyán. Úgy érezte magát, mint aki félholtra vedelte magát és most mindenből négyet lát. Nem kettőt, nem hatot, négyet. Négyet! Négy kiságy, négy gondozónő, négy bébi.

Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámult, s képtelen lett volna akárcsak egyetlen szót is kinyögni. Valahonnan halk kuncogást hallott és tekintetét körbehordozta a habosfodros, babaillatú szobán. A sarokban Stanleyt fedezte fel, aki szemmel láthatóan fuldoklott a nevetéstől. Kérdőn nézett Barbarára, aki minden igyekezetével azon volt, hogy komoly maradjon, kevés sikerrel. – Mi folyik itt? – nyögte Charles a téboly határán. – Mi ez a káprázat? Ennyire mégsem bolondulhattam meg. – Nyugodjon meg, nem káprázat és semmi baja az elméjének. Egyszerűen csak arról van szó, hogy négyen vannak – jelentette ki Stanley. – Né…négyen…? – Aha. Négyesikrek. – Jézusom! – Charles erőtlenül zuhant a közelben álló székre. Még az egy gyereket is alig bírta felfogni, a négy gondolata pedig szinte megemészthetetlennek tűnt. Atyavilág, négy gyermek! Micsoda tréfája a sorsnak. Most aztán kedvükre babázhatnak. Barbara egy pohár vizet nyújtott át neki aggodalmasan, a férfi fehér volt, akár a meszelt fal, és úgy festett, mint aki rögvest elájul. Charles legalább húsz percig ücsörgött félholtan a sokktól, míg valamelyest összeszedte magát. Akkor a kiságyakhoz botorkált, sorjában megnézte a gyerekeket, ismerkedett velük, de még mindig úgy érezte, álmodik. – Hány hónaposak? – kérdezte gyenge hangon. – Hat. – Mi a nevük? Barbara közelebb lépett és sorolni kezdte, miközben a bébikre mutatott. – Charlie, Will, Stanley és a kislány, Maggie.

– Szép neveket választottál – állapította meg a férfi, majd felnyögött. – Édes Istenem! Négy gyermek, ez egyszerűen hihetetlen. – Kér valami szíverősítőt? – érdeklődött Stanley szolgálatkészen, de valahányszor az orvosra nézett, fojtogatta a nevetés. – Jó mulatság ugye? – húzta el a száját Charles. – Az bizony! De hogy őszinte legyek, a nehezén már túl van. Sejtelme sincs, Mr. Taylor, micsoda káosz volt itt, amikor a gyerekek még újszülöttek voltak. – El tudom képzelni. – Kétlem, de talán visszamehetnénk a nappaliba – javasolta a nyomozó. Charles még egyszer megnézte gyerekeit, aztán bólintott. A három felnőtt gondolataiba merülve ballagott le a lépcsőn. Stanley egyenesen a bárpulthoz sietett és mindnyájuknak töltött egy-egy korty brandyt. Charles ritkán ivott az utóbbi időben alkoholt, de most hálásan fogadta. – Igazán felkészíthetett volna, mire számíthatok – jegyezte meg szemrehányóan a házigazdának. Stanley mosolygott a bajusza alatt. – Túl jó alkalom volt ahhoz, hogy kihagyjam. – Magának. És te, Barb? Tudtál róla, miben sántikál a barátod? – Barbara nevetve bólintott. – Micsoda összeesküvés – sopánkodott a fogorvos, de már ő sem bírt komoly maradni. Lassan-lassan összeszedte magát, a sokkhatás múlófélben volt, s már ugyanúgy mulatságosnak találta a helyzetet, mint Barbara és a nyomozó. Soha életében nem tervezett négy gyereket, eggyel is kiegyezett volna, s most el sem tudta képzelni, hogyan fog megbirkózni ekkora felelősséggel. Ám akármennyire is riasztónak tűnt, a legszívesebben azonnal

összepakolta volna népes családját, hogy a saját házába költöztesse őket, csakhát Stanley figyelmeztette, hogy türelmesnek kell lennie. Ez viszont már most nehezére esett. Elnézte az asszonyt és annak barátját, s a féltékenység újfent felébredt benne. Már-már hazugságnak gondolta, hogy nincs közöttük testi kapcsolat, annyira összeillettek, és legalább olyan bensőségesen is viselkedtek egymással. Ahogyan Barbara a férfira nézett, ahogyan rámosolygott, szinte fizikai fájdalmat okozott neki, s hirtelen nagyon mehetnékje támadt. – Akkor nem is zavarok tovább – mondta. Felpattant ültéből és pánikszerűen menekült ki a szobából. Barbara utána sietett, nem egészen értette, mi lelhette. Végső soron mostantól joga van itt tartózkodni, a gyerekeit látni. – Van valami halaszthatatlan programod, hogy így felugrottál? Azt hittem, itt maradsz a fürdetésre.

Jaj, ne! Istenem, ne! Barbara látványa már önmagában is iszonyatos fájdalmat okozott neki, és Stanleyvel együtt egyenesen elviselhetetlen kínokat. Azelőtt azt se tudta, mi a féltékenység, most viszont majd belehalt. Ösztönösen érezte, hogy a nyomozó sérülése csak átmeneti és hiába használja védekezésül, valójában jóval több van közöttük ártatlan barátságnál. Ez pedig még inkább megerősítette abban, hogy az asszonyt és a gyerekeket minél előbb eltávolítja ebből a házból, annál jobb. – Hahó, Charles, ébresztő – riadt fel rémséges gondolataiból Barbara hangjára. – Elnézést – morogta. – Ideje indulnom. – Szóval nem maradhatsz? – Teremtőm, Barb! Hát nem érted? A mai nap túl sok volt nekem, először fel kell dolgoznom valahogy. – És

majd megőrülök érted. Kívánlak, és eszelős féltékenység gyötör, kell ennél több? – Értem. Holnap eljössz? – Természetesen. Mostantól mindennap meglátogatlak benneteket, szokj hozzá, mert azt szeretném, ha minél hamarabb hozzám költöznétek. Esküszöm neked, nem vagyok én olyan elviselhetetlen szörnyeteg és meglátod, nem nehéz velem élni. Gondolom, magától értetődik, hogy feleségül veszlek, a gyerekeket pedig a nevemre, elvégre én vagyok az apjuk. – Igen – nyögte Barbara zavartan. Fura érzés volt belegondolni, hogy Vic volt férje ezentúl az ő férje lesz. Fura és kissé visszatetsző, enyhén szólva. Bele is borzongott. – Ennyire undorodsz tőlem? – csapott le Charles, aki félreértette reakcióját. – Hogy? – pillantott a férfira enyhe pírral. – Jaj, dehogy, félreértettél. – Biztos, hogy csak erről van szó? – fürkészte vonásait merőn a fogorvos. – Nos attól, hogy a feleségem leszel, nem feltétlenül kell velem egy ágyban aludnod, ha nem bírod elviselni a közelségemet – tette hozzá keserűen. – Úgy gondolod, éljünk nyitott házasságban? – támadt rá Barbara dühösen. – Nem, nem, szó sincs róla! Az ördögbe is, Barb, soha nem csalnálak meg téged. Csak az imént olyan riadtan néztél rám, amikor a házasságot említettem, hogy azt hittem, még a lehetőségtől is viszolyogsz, hogy… hogy újra szeretkezz velem. – Charles látta, hogy a nő a szó hallatán összerázkódik és tudta, az tényleg undorodik tőle. – Oké, Barbara, ezt a kérdést most tegyük félre. Vannak dolgok, amik idővel maguktól is rendeződnek és ebben a pillanatban igazán nem ez a legfontosabb. Azt viszont

tudnod kell, hogy a lehető leghamarabb szeretnélek benneteket magam mellett tudni. A holnapi viszontlátásra, kedvesem – intett a férfi és távozott. – Valami baj van? – kérdezte a nyomozó a nappali küszöbén állva. – Jaj, Stanley – omlott a karjaiba az asszony. – Ez az egész nekem olyan riasztó. Charleshoz költözni, összeházasodni vele… Magam sem tudom, akarom-e. Miért nem maradhat minden a régiben? Veled szeretnék lenni, nem akarlak elveszíteni. Annyi mindent köszönhetek neked. Stanley vigasztalóan simított végig Barbara hátán, de hirtelen abbahagyta és eltolta magától. Megint érezte, hogy felébred benne a vágy, s rémülten fordult el tőle. – Te is tudod, hogy Charlesnak joga van a gyerekeihez, s attól, hogy hozzá költözöl és összeházasodtok, még nem feltétlenül kell elveszítened engem. Különben is megegyeztünk, hogy én leszek a keresztapa. – Ez igaz, de akkor is. Hébe-hóba eljössz majd látogatóba, de az már nem lesz ugyanaz. – Mit éreztél, amikor megláttad Charlest? Barbara meghökkent a kérdésen, de azért válaszolt rá. – Féltem. – Én nem erre gondoltam. Úgy értem, testileg mit éreztél? Közömbösséget, undort, netán izgalmat? – Keserves kín volt neki ugyan ezekről a dolgokról beszélni, de meg kellett tennie. – Hááát… – Barb mélyen elpirult és nem nézett a férfira. – Az biztos, hogy nem volt közömbös, sem undorító – suttogta. – Vagyis testileg hatással volt rád. – Na igen – nyelt nagyot az asszony. – Ám ez még nem jelent semmit.

– De igen, édesem. Most ugyan a rettegésed elnyom minden más érzést, de mivel szexuálisan is hat rád, mellette a helyed. Igazat adok Charlie-nak abban, hogy a legrövidebb időn belül hozzá kell költöznötök. – Hát ennyire az utadban vagyunk? – Barbara! Ne légy igazságtalan és ne kezdd újra! Már mondtam, hogy én nem szeretlek, pontosabban úgy szeretlek, mint egy barátot, testvért, vagy a lányomat, ha lenne. Üres lesz a ház nélkületek nagyon, nehezen fogom elviselni, de nem lehet másként. Fogadd el ezt jó tanácsként! – Igenis, papa – biccentett az asszony és duzzogva elvonult. Stanley magában szitkozódott, azt kívánta, bárcsak lenne fiatalabb és bárcsak ő lenne az ikrek apja. Iszonyatos űrt fog hagyni maga után a nő, ha elmegy, mégsem lenne tisztességes itt tartania. S talán, ha teljesen meggyógyul, akad majd egy hozzá illő asszony, aki csak rá vár valahol és boldoggá tehetik egymást. Akár a mesében. Ám azzal tisztában volt, hogy Barbara iránt érzett plátói szerelme, míg él, örökké megmarad. Hiába, az ember nem kaphatja meg mindig azt, amit akar. Bármennyire is akarja.

9. Ne higgy a látszatnak!

Hétfő reggel Matthew lélekszakadva esett be az iskola épületének kapuján. Az édesapja ezen a reggelen a szokásosnál jóval korábban ment el hazulról, a házvezetőnő pedig pár napra a lányához utazott, s noha Julian Campbell felébresztette a fiát, az végül újra elaludt, méghozzá jó alaposan. Végszóra érkezett, úgy rohant, akár egy eszelős, de az osztályterem előtt megtorpant. Az ajtónál Tom Rogers támasztotta a falat és elmélyülten magyarázott valamit két haverjának. Matthew gyorsan felmérte a helyzetet és lemondóan állapította meg, hogy semmiképpen sem osonhat be a terembe úgy, hogy Tom ne vegye észre. Gyűlölte a fiút, az új iskolát még inkább, mert jól tanult ugyan, de a társai örökösen cikizték. Persze, a sok molesztálást már rég megtorolhatta volna, de szavát adta az apjának, hogy nem okoz neki csalódást. Csakhogy Julian Campbellnek sejtelme sem volt arról, milyen kínokat kell kiállnia nap mint nap, mint ahogy arról sem, hogy fiát azelőtt jószerével az utca nevelte, ahol kemény törvények uralkodtak és Matthew idővel megtanulta megvédeni magát. Itt azonban nem akart verekedni, nem akarta elveszíteni az apja nehezen megszerzett bizalmát. Tudta, ha valami olyat tenne, ami a férfinak nem tetszik, azonnal az anyjához hasonlítaná, azt viszont ő nem élte volna túl. Még véletlenül sem akart Amelia Joneshoz hasonlítani, bármit elviselt inkább helyette. Ebben a pillanatban Tom is észrevette és szélesen elvigyorodott.

– Hé, Campbell, tán nem mersz közelebb jönni? – kérdezte kihívóan. Szembefordult vele, szétterpesztett lábbal, karját mellén keresztbefonva, és fölényesen végigmérte. Matthew tisztában volt vele, hogy ezúttal is uralkodnia kell magán, ami egyre inkább nehezére esett. Elhangzott a harmadik csengetés és ő nagyon remélte, hogy a tanár nem késlekedik. Noha Tom valamivel magasabb volt nála, nem félt tőle. Mióta Amelia házát el kellett hagynia, sokat nőtt, hízott is és mert edzette magát, erősödött is. Pusztán csak az összecsapást szerette volna elkerülni, de sejtette, hogy Tom addig úgysem hagyja békén, amíg össze nem verekednek. Ennek ellenben nem szabad megtörténnie, mert ha az édesapja megtudná, biztosan elzavarná otthonról. Így hát mély lélegzetet vett, s anélkül, hogy egy szót szólt volna, teljesen közömbös arccal elindult az ajtó felé. Tom szemmel láthatóan egyre dühösebb lett, amiért képtelen kihozni a sodrából az új srácot és eltökélte, valami módon bosszút áll. Amikor Matt az ajtóhoz ért, ő hirtelen elhúzódott, mintha utat engedne neki, ám azután gyorsan kinyújtotta a lábát és elgáncsolta. Matthew túl későn érzékelte, elvesztette az egyensúlyát és behasalt a terembe, az osztály általános derültségére. Pedig sejtette, hogy Tom Rogers készül valamire, s csak egy pillanatra bambult el. Sebesen talpra ugrott és kezdte összeszedni hátizsákja tartalmát, de hirtelen megdermedt. Tom sportcipőit látta maga előtt, amint valamire rátaposnak. Aztán a fiú nagyot füttyentett, lehajolt és felkapta, amin az előbb még álldogált. – Idenézzetek, srácok! – rikkantotta, és egy pornómagazint lobogtatott meg a feje felett. Matthew elsápadt, azután meg elvörösödött, sejtelme sem volt, hogyan kerülhetett az újság a táskájába. Nem

igazán érdekelték a meztelen nők fotói, annyira meg végképp nem, hogy az iskolába is magával hurcolja. Tudta, hogy vissza kell szereznie, mert ha a tanárok észreveszik, abból botrány lesz. Csakhogy Tom már a terem másik végén járt vele. A többiek körbeállták és hangos fütyüléssel, meg kissé ízléstelen megjegyzésekkel adtak hangot tetszésüknek. Matt döntött. Úgyis, úgyis befellegzett neki, legalább Tom és a többiek tudják meg, hogy zárkózottsága ellenére nem gyáva. Két hatalmas ugrással a brancsnál termett, félrelökte őket, és sikerült kikapnia egyikük kezéből az újságot. Tom viszont vissza akarta szerezni, s a vége az lett, hogy birkózni kezdtek. A többiek hátrább húzódtak, a pornómagazint pedig elrejtették és bíztatni kezdték őket. Matthew nem gondolt többé semmivel. Őt nem a sportkörben edzették, neki annál sokkal keményebb tanára volt. Teljesen elvesztette a fejét és olyan erővel csapott ellenfele képébe, hogy annak azonnal felrepedt a szája, s ömlött belőle a vér. Tom elsápadt, felnyögött, az ájulás környékezte. Még életében nem kapott ekkora ütést. Az osztály felhördült, majd hirtelen elhallgatott. Mr. Baker, a történelem és földrajz szakos tanár lépett a terembe. Szemvillanás alatt felmérte a helyzetet és egészen elképedt. Létezik, hogy a két legjobb tanuló egymásnak essen? Tom ugyan kissé agresszív gyerek volt, de Matthew-t nem így ismerte meg. A fiú mindig visszahúzódó volt, zárkózott és eddig egyetlen igazi barátra sem tett szert, ami látszólag egyáltalán nem bántotta. Róla igazán nem gondolta volna, hogy verekedésbe keveredik, s mi több, ő győz. Tom még mindig vérzett, s neki intézkednie kellett. A fiút orvoshoz szállították, Mattnek az igazgatóhoz kellett mennie. Nem

volt hajlandó elárulni, miért verekedtek össze, a végeredmény aztán intő lett. Csakhogy a napnak még nem volt vége és a harmadik óra alatt a fiúk addig nézegették a magazint, míg a tanárnak is feltűnt és elkobozta. Mivel Matthew tulajdona volt, ismét az igazgatóiban kötött ki, ahol kérdőre vonták, hogy mert ilyet az iskolába hozni, ő viszont mélyen hallgatott. Mit is mondhatott volna? Hogy ő bizony nem tette a táskájába? Senki sem hitte volna el, mint ahogy valószínűleg az édesapja sem hiszi majd. Ám most már nem úszta meg egy intővel, az igazgató berendelte magához Julian Campbellt. Legjobb volna haza sem menni – gondolta, de sejtelme sem volt, hová mehetne. Éppen csak kezdte megszokni rendes otthonát, s most minden valószínűség szerint ezt is elveszti. Ismét feleslegesnek érezte magát, aki mindenkinek a terhére van, pedig ezúttal igazán igyekezett. S amint azon töprengett, hogyan kerülhetett az az átkozott újság a hátizsákjába, hirtelen felvillant előtte egy kép: Jessica, a féltestvére, amint épp az ő szobájából jön ki, s zavartan azt magyarázza, csak eltévesztette az ajtókat. Az előző napot, azaz a vasárnapot a lányok apjuknál töltötték, s noha Bess és Sue már egész jól elfogadta, Jess annál kevésbé. Húga gyűlölte őt, s talán ezért tolt ki vele ilyen kegyetlenül. Féltékeny rá, betolakodónak érzi, s mindent elkövet, hogy ő eltűnjön onnan. Pedig az édesapja egyáltalán nem szereti jobban, mint a lányokat, sőt, időnként kifejezetten úgy érzi, csak az útjában van. De talán ez egyszer legalább végighallgatja, mielőtt ítéletet mond, reménykedett. Nem akart árulkodni Jessicára, s eddig soha nem is tette, pedig lett volna oka rá bőven, de

ez a dolog sokkal súlyosabb annál, semhogy hallgasson. Talán az apja meghallgatja és hisz neki. Talán… ∗ Julian értetlenül ráncolta a homlokát. Határozottan úgy emlékezett, hogy az íróasztalában lévő kazettában ezer dollár van, most viszont csak ötszázat talált. Mindig tartott otthon valamennyi készpénzt, de még soha nem fordult elő, hogy abból eltűnt volna. Lázasan kutatott az agyában, hátha ő vett el belőle, csak elfelejtette, de hiába, nem jutott az eszébe. Egyelőre jobb híján annyiban hagyta a dolgot, s végül kiballagott a szobából. Türelmetlenül kószált helyiségről helyiségre, sejtelme sem volt, hol késlekedik a fia, hisz erre a délutánra közös programot terveztek. Együtt akartak megnézni egy építészeti kiállítást, ami régi korok stílusirányzatait mutatta be, de Matt még mindig nem ért haza. S miközben a házat járta, azon tűnődött, hogyan fogadják majd gyerekei a hírt, hogy eladja. Túl sok emlék fűzi hozzá, azonkívül semmi értelme fenntartani, hisz fiával és a házvezetőnővel kisebb lakás is elegendő lesz nekik, legfeljebb lányainak kell lemondani a külön szobáról. Végül is igazán nem tartózkodnak nála túl sokat, hogy ne bírják ki együtt azt a rövid időt. Bekukkantott Matt szobájába és ismét elképedve állapította meg, hogy sokkal nagyobb rend van nála, mint valaha is volt a lányoknál. Visszament a nappaliba, hogy igyon valamit, s teljesen elképedt, amint megpillantotta a fiát a kanapén kucorogva, egészen magába roskadva.

– Történt valami? – kérdezte rosszat sejtve. A fiú ráemelte acélszürke szemeit, ő pedig újfent úgy érezte, mintha tükörbe nézne. Ám e tekintetből sugárzó kétségbeesés egészen megrendítette. – Jézusom, Matt, mondd már, mi történt! – Kaptam egy intőt – hajtotta le fejét a fiú. – Miért? – Verekedtem. Julian elfojtott egy mosolyt. Igazán nem feltételezte fiáról, hogy az képes ilyesmire. Amolyan „tedd ide, tedd oda” gyereknek tartotta, s most határozott büszkeség támadt benne, hogy az ő fia is képes megvédeni magát, ha kell. – Nos hát, ha csak ennyi a baj, akkor az nem is olyan nagy dolog. Ezért felesleges volt ennyire elkeseredned. Matthew az ajkát harapdálta. – Van még valami – bökte ki végül. – Micsoda? – Az… az igazgató úr beszélni akar veled. Be kell menned az iskolába. – Miért? Mit követtél még el? – Én… nekem… szóval… az egyik tanár talált a srácoknál egy pornómagazint, ami az enyém volt, vagyis… Julian csaknem elnevette magát. Egy pillanatra meghökkent, hogy fia máris érdeklődik a nők iránt, de be kellett vallania, hogy tizennégy évesen az ő fantáziáját is izgatták az emberi test bizonyos különbözőségei. – Értem – bólintott végül, s kérdőn nézett a fiúra. – Más nincs? Matthew ámulva kapta fel a fejét. Az apja tisztára úgy viselkedik, mintha ez a botrány nem volna elég. Persze, nem tudhatja, őt mennyire megalázták, s hogy igazából

nem is vétkes, mert Jessica műve az egész, hogy őt eltávolítsa innen. – Az a helyzet – kezdte nehezen találva a szavakat – , hogy nem én tettem a táskámba azt az újságot. – Ugyan, Matt, felesleges tagadnod. – Az igazat mondom – ellenkezett hevesen a fiú. – Na, jó – sóhajtott fel Julian és járkálni kezdett. – Most menj a szobádba, öltözz át, majd még visszatérünk rá. Matt készségesen engedelmeskedett, alig hitte, hogy ilyen könnyen megúszta. Édesapja nem kapott dührohamot, nem hasonlította Ameliához, s főleg nem zavarta el hazulról. Sőt, mintha még mulatott volna az egészen. Határtalan megkönnyebbüléssel szaladt fel a lépcsőn, boldogan fogott az átöltözéshez, s már az előtte álló közös programra gondolt. Egyszeriben örült a világnak, annak, hogy ebben a házban élhet, s hogy megértően viselkedett vele az apja. Az ajtón felhangzó kopogás annyira váratlanul érte, hogy ijedtében lesodort két könyvet az asztalról. A következő pillanatban elsápadt és megkövülten meredt a földön heverő öt darab százdollárosra. Julian belépett a szobába és tekintete nyomban a pénzre esett. A mosoly azonnal lehervadt arcáról, a látványtól összerázkódott, s egy röpke másodpercre lehunyta a szemét. Uram, ne! – fohászkodott némán. Ne engedd, hogy Matt az anyjára üssön! Lehetetlen, hogy a fia meglopta őt! Csakhogy a bizonyíték ott hevert a földön, őt pedig megrohanták a keserű emlékek. Megrázta a fejét, hogy elűzze magától, de nem sikerült. Matthew Amelia fia is, sejthette volna, hogy ez lesz a vége. Hisz a lány is becsapta, meglopta, mit várhatna a gyerekétől?! Amikor ránézett a fiúra, rideg pillantása néma váddal és megvetéssel volt tele.

Matt minden reménye szertefoszlott. Nem, az apja ezúttal már nem várja meg a magyarázatot és Amelia miatt valószínűleg nem is hinne neki. Ahonnan ő jött, nem volt divat a sírás, az utca kegyetlen törvényei kiirtották a gyerekekből a könnyeket, s most neki mégis sűrűn kellett pislognia. Nem gondolta volna, hogy létezhet olyan szituáció, amikor majd a sírással küzd, de itt ez már másodszor fordul elő. Ó, apa, kérlek, ne! Ne higgy a látszatnak! – volt a néma könyörgés a szemében, csakhogy Julian sokkal feldúltabb volt annál, semhogy észrevegye. – Természetesen ezek után nem maradhatsz sem a házban, sem velem. A lehető leggyorsabban elintézem, hogy intézetbe kerülj. – Hangja olyan hideg volt, akár a jég. – De… – Egy szót se merészelj szólni! – kiáltott rá a férfi, aztán gúnyos mosolyra húzódott a szája, szeme villámlott az indulattól. – Remélem, nem azt akartad mondani, hogy a pénzt sem te vetted el az íróasztalomból, mert úgyse hiszem el. Megloptál, Matt, éppen ez az összeg hiányzik a kazettából! – Lehajolt, felszedte az áruló jeleket és az ajtó felé indult. Kinyitotta, aztán hirtelen még visszafordult. Matt hátán végigfutott a hideg apja dermesztő pillantásától. – Hiba volt egyetlen percig is azt képzelnem, hogy különb vagy Ameliánál. Pont olyan vagy, mint az anyád! Az ajtó becsukódott, Matt lerogyott az ágyra. Hát ennyi volt. Vége az idilli életnek, apja Ameliához hasonlította. Megtörtént, amitől rettegett. Intézetbe kerül, Jessicának nem is kellett sokat mesterkednie, hogy eltávolítsa őt a Campbell-házból. Körülnézett a szépen berendezett szobában, s hirtelen úgy érezte, az itt eltöltött idő szép

álom volt csupán, s most felébredt és kezdődik elölről a keserű élet. Julian a nappaliban egyenesen a bárpulthoz sietett és töltött magának kétujjnyi whiskyt. Egyhajtásra megitta, s fel-alá járkált a szobában. A csalódás úgyszólván elviselhetetlen volt a számára. Hol megállt az ablak előtt, és hosszú ideig bámult a semmibe, hol újra meglódult, hol meg leroskadt a kanapéra és maga elé meredt. Észre sem vette, hogy besötétedett, a házvezetőnő hangjára is alig figyelt. Nem bírt egy falatot sem enni, s utasította az asszonyt, hogy a vacsorát Mattnek a szobájába vigye fel. Mrs. Potter ugyan csodálkozott, hisz délután nem látta a fiút betegnek, de azért megjegyzés nélkül teljesítette a parancsot. Sok mindent megért már életében, nem volt könnyű neki meglepetést okozni. Amikor Mattre vetett egy pillantást, megint meg kellett állapítania, hogy az nem beteg, bár a vonásai most még kevesebbet árultak el, mint eddig bármikor. Szegény gyerek! Szeretetre, mérhetetlen sok szeretetre lenne szüksége – gondolta, miközben elhagyta a szobát. Julian kezdte érezni az alkohol hatását, s most éppen erre a zsibbadásra volt szüksége. A kanapén ücsörgött, s már nem vesződött azzal, hogy pohárba töltse a whiskyt. Az üveget húzta meg többször is és valahányszor felébredt benne a remény, hogy az egész csak valami csúnya félreértés, igyekezett elfojtani azt. Hisz a fiúnál meglelt pénz önmagáért beszélt. Az ital fele már hiányzott az üvegből, Julian feje, végtagjai elnehezültek, végül a kanapén nyomta el az álom. Másnap reggel Mrs. Potternek nem kis erőfeszítésébe került lelket vernie a részeg férfiba. – Mr. Campbell! Mr. Campbell, ébredjen fel végre – rázta meg végül indulatosan. Julian felült és zavaros

tekintettel meredt az asszonyra. – Igya meg ezt – nyomott a kezébe egy jó erős kávét, s noha Julian gyomra meglehetősen tiltakozott, magába erőltette. – Észnél van már? – Aha… – Biztos? – Egészen. De hát az ördögbe is, mit akar? Mi az a nagyon fontos, ami miatt képtelen békén hagyni? – kérdezte elgyötörten. Tán soha életében nem ivott annyi szeszt, mint előző este, s a macskajaj rémesen gyötörte. – Bocsánat, Mr. Campbell, de a dolog nem tűr halasztást. – Miről van szó? – Csak arról, hogy a fia eltűnt, uram. – Micsodaaa…? – kiáltotta a férfi, s mintha elfújták volna mámorát és másnaposságát. – Végignéztem az egész házat, de Matt nincs sehol. Attól tartok, nagyon csúnyán bánhatott vele, mert a vacsorájához hozzá sem nyúlt, neki pedig nyoma veszett. Julian kétségbeesetten bámult az asszonyra. – Uramisten! De hát nincs is hová mennie.

10. A csók

Barbara felriadt. Felült, egy másodpercig fülelt, de nem hallott semmit. Lassan kikecmergett az ágyból, tekintete az órára tévedt.

– Te jó ég! – nyögött fel, ahogy felfogta, déli tizenkettő van. Na persze, nem is csoda, hisz csaknem az egész éjszakát Maggie-vel töltötte. Felváltva dajkálták a kislányt a gondozónővel, s mindketten teljesen kimerültek. Valahányszor a baba elszunnyadt a karjukban, óvatosan le akarták fektetni, de az nyomban felriadt és elölről kezdte az üvöltést. Az előző éjszakát Will-lel töltötte ugyanígy, azelőtt meg a kis Charlie nem hagyta őket aludni, s mostanra teljesen kikészült. Túlságosan is aggódott a gyerekeiért ahhoz, hogy teljesen a gondozónőre bízza őket. Amellett nekik is kellett valamikor pihenniük, így nemcsak ők, de még Stanley is kivette részét az éjszakai ügyeletből. Az ikrek közös szobában aludtak, de ha valamelyikük nyűgös lett, azt másik helyiségbe vitték, hogy ne zavarja a többieket. Óvatosan kukkantott be Maggie-hez, aki most persze édesdeden aludt. Lement a konyhába, hogy csillapítsa éhségét és igyon egy jó erős feketét. A házvezetőnő kedves mosollyal köszöntötte, s azonnal kiszolgálta, kávéval és reggelivel kínálta. Barbara hálásan köszönte meg és pillanatok alatt eltüntetett mindent, amit az asztalon talált. – Stanley itthon van? – kérdezte, miközben elnyomott egy ásítást. – Igen, asszonyom, a nappaliban találja. – Köszönöm – állt fel Barb, és a férfihoz ment. – Jó reggelt… vagyis inkább jó delet – mosolygott a nyomozóra és leült vele szemben. – Kipihented magad? – Hááát… az igazat megvallva bírnék még aludni – ismerte el az asszony. – És mi tart vissza?

– Nem is tudom. Mindenesetre lassan kezdem megérteni Tesst, mit érzett, amikor egyszer tréfásan felajánlotta, hogy szívesen kölcsönad a gyerekeiből. Én teljesen kész vagyok, pedig nekem segítségeim is vannak, míg neki egy sem volt. Sejtelmem sincs, hogy bírta. – Még mindig nem látogattad meg, ugye? – Nem. Pedig szeretném, csak… annyi minden összejött. Stanley figyelmesen nézett rá. – Nem lehet, hogy csak kibúvókat keresel? Egyszer azt mondtad, igazságtalanul bántottad meg. Szerintem ezért félsz a szeme elé kerülni. – Nem, dehogyis – hebegte az asszony, de nem nézett a férfira. Meglehetősen zavarba hozta, hogy az ennyire átlát rajta. Stanley tapintatosan annyiban hagyta a dolgot. – Tudod Teresa új lakáscímét? – kérdezte inkább. – Igen. Pár napja telefonáltam Vicnek, ő mondta meg. Milyen furcsa – tűnődött hangosan Barbara. – Ha nem ismerném Victoriát, a hangjából ítélve azt feltételezném, hogy valami nincs rendben nála. Pedig hát tudom, hogy őt lehetetlenség bajba juttatni. Ő volt hármunk közül mindig a legerősebb, a leggondtalanabb és talán a legérzéketlenebb. – Vagy csak ilyennek mutatta magát. – Nem. Biztos, hogy nem. – Vigyázz, Barb, ne ess megint ugyanabba a hibába! Hajlamos vagy könnyen elhamarkodott ítéleteket hozni. Emlékezz csak, miket képzeltél rólam. Aztán ott van Teresa, vele kapcsolatban is beismerted, hogy igazságtalan voltál. Tudod, kedvesem, tartok tőle, Charlesszal ugyanez a helyzet. Szegény pasas nap mint nap eljön, láthatóan csodálja a gyerekeit, rajong értük, de a tekintete tele van

fájdalommal, szenvedéssel, mert olyan bántóan elutasító vagy vele. Csak a vak nem látja, mennyire szeret téged, meg persze te nem, mert úgy ismerted meg, mint egy nőfalót és nem akarsz neki legalább egyetlen esélyt adni, hogy bebizonyítsa, tévedsz. – Kérlek, Stanley, hagyd abba! – ugrott fel indulatosan az asszony. A férfi azonban most nem hagyta magát. – Nem dughatod továbbra is a fejedet a homokba, dűlőre kell vinnetek a dolgot. Charles is akarja az ikreket, nem futott el pánikszerűen, ahogyan azt te gondoltad és te sem vonhatod kétségbe, hogy igazán akarja őket. Barbara idegesen járkált fel-alá, az orvos puszta nevének az említése is nyugtalansággal töltötte el, ráadásul maga is tudta, hogy már nem sokáig húzhatja az időt. Charles minden egyes nap hosszan, várakozásteljesen néz rá, azzal a néma kérdéssel a szemében; hogy mikor viheti végre őket haza a saját házába. Csakhogy még mindig nem tudta, hogyan viselkedjen a közelében. Az egész olyan kínos volt, s annyira zavaró, hogy a férfi nem is oly rég még a barátnője férje volt, most pedig az ő gyermekei apja, aki jogot formál e posztra, hogy képtelen volt józanul gondolkodni. Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét és meg nem történtté tenni a dolgot, ugyanakkor már két éjjel is újraálmodta az együtt töltött szenvedélyes éjszakát. S ez zavarta a legjobban. Mi több, halálra rémítette. Nem akarta közel engedni magához, nem akarta, hogy hatalma legyen a férfinak felette, mert egyszer már alaposan megjárta. Charles Taylor túlságosan tökéletes szeretőnek bizonyult, ami persze érthető, hisz rengeteg tapasztalatra tett szert. Stanley mellett békére, biztonságra lelt, egyfajta boldogságra is, s azt szerette volna, ha ez már mindig így

marad. Ám ha Charles házába költözik, minden megváltozik. Össze kell házasodniuk az ikrek miatt, s ez valószínűleg nem látszatházasság lesz. Egyszerűen abszurd, hogy egy olyan embernek legyen a felesége, akit igazából nem is ismer, és régebben még csak nem is kedvelt. Egy fedél alatt élnek majd nap, mint nap, örökké el kell viselniük egymást és valószínűleg a hálószobájuk is közös lesz, legalábbis előbb-utóbb. Ha sikerülne olyan szerződést kötniük, amiben felmentik egymást a házastársi kötelezettségek alól, talán még elviselhető lenne… Igaz, ezt már a férfi is felajánlotta, de valahogy nem hitt neki. Nem hitte, hogy az be is fogja tartani, pedig ez az egyetlen megoldás. Rendben, Charleshoz költözik, összeházasodhatnak, de nem fognak együtt aludni. Ha Charles Taylor ragaszkodik a gyerekeihez, bele kell egyeznie. – Barbara! Figyelsz rám egyáltalán? – riadt fel gondolataiból Stanley hangjára. – Ööö… Bocsáss meg, egy pillanatra elvesztettem a fonalat. – Vettem észre. Nos, az imént azt mondtam, hogy Charles rövidesen itt lesz, beszélni akar veled. – Remek – húzta el a száját az asszony, és az ablakhoz fordult. Na, csak emlegetni kell – gondolta nem kevés gúnnyal –, s az ördög meg is jelenik. A fogorvos kocsija éppen akkor közeledett a kocsifeljárón a ház felé. – Az ördögbe is, Barb! Mi van ma veled? Csak jártatom a számat, de te nem is figyelsz. – Ne haragudj. – Barbara ellépett az ablaktól, és a férfihoz sietett. Bocsánatkérőn érintette meg a vállát. – Szóval, kedves asszonyom, holnap jelenése lesz. – Nekem? Ugyan hol?

– Utólagos engedelmeddel telefonáltam Teresának, megmondtam, ki vagyok és azt üzeni, bármikor szívesen lát, s egyáltalán nem haragszik rád. Ezen fellelkesülve én meg bátorkodtam bejelentkezni holnapra a nevedben. Bizony, Barb, ezúttal már nincs kibúvó. Személyesen kísérlek el, nehogy megint „közbe jöjjön valami” – hangsúlyozta az utolsó három szót és pajkosan a nőre mosolygott. – Jaj, Stanley! Te valóságos kincs vagy – ugrott a nyakába az asszony. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta, s egy hirtelen ötlettől vezérelve nyaka köré fonta a karját és szájon csókolta. Stanley alaposan meglepődött, ekkora hálára azért mégsem számított. Barbara ajka azonban sokkal édesebb volt annál, semhogy azonnal visszautasítsa. Csak egy perc – gondolta, hisz az asszony úgyis rövidesen itthagyja. Legalább egyetlenegyszer megízlelheti végre és különben is, egy csók még nem a világ. Férfiassága is ébredezni kezdett igazolandó, hogy valóban a gyógyulás útjára lépett, noha attól még óvakodott, hogy ezt a gyakorlatban is kipróbálja. Rettegett egy esetleges csődtől, de Barbarával a csók persze egészen más volt. Csodálatos, mennyei, s mindketten annyira belefeledkeztek, hogy egy rövid időre megszűnt számukra a világ. Aztán mintha torokköszörülést hallottak volna a háttérből, egyszerre kijózanodtak és szétrebbentek. – Jó napot – köszönt Charles remegő hangon. – Elnézést az alkalmatlankodásért, szemlátomást rosszkor jöttem. – Téved, Taylor – jelentette ki Stanley kissé nyersen, magában pedig szörnyen átkozódott. A doki valóban a legrosszabbkor érkezett. – Félreérti a helyzetet – segélykérőn nézett az asszonyra, de Barbnak esze ágában

sem volt megerősíteni ebben. Sőt, mintha még ellenkezni akart volna, s ez a nyomozót igencsak megzavarta. – Nos, ha egy férfi és egy nő csókolózik, azt aligha lehet többféleképpen érteni – térítették vissza a valóságba a fogorvos szavai. – Baráti csókról még nem is hallott? – Ilyen szenvedélyesről nem – vágta rá Charles leplezetlen keserűséggel. Vajon mióta állhatott az ajtóban? – tűnődött Stanley. Bosszantotta, hogy a férfi rajtakapta őket, az pedig még inkább, hogy Barbara meg sem próbálja menteni a menthetőt, s egyszerre ráeszmélt, hogy az asszony szándékosan rendezte így. Az ablakból láthatta, hogy a doki megérkezett, ő pedig a szavaival az okot tálcán kínálta fel. Éktelen haragra gerjedt. Őt ne használja föl senki eszközként ilyen visszataszító dologra! Hogyan tehette ezt vele Barbara? – Sajnálom, Taylor, bármit gondol is, ez mindössze csak egy hálacsók volt. Barbara arcáról lehervadt a mosoly, a kijelentés úgy hatott rá, akár egy csattanós pofon. Valóban hálából indult, sőt, bosszúból is, azt remélve, hogy Charles meglátja őket, de végül úgy elragadta a szenvedély, hogy minden másról megfeledkezett, s azt hitte, Stanley legalább annyira elvesztette a fejét, mint ő. Erre a férfi kijelenti, hogy részéről semmit nem jelentett. – Ne strapálja magát, Lawler – szólalt meg Charles fojtott hangon. – A maga szavai hihetően hangzanak, tán még hinnék is nekik, de Barbara arca alaposan rácáfol. Ezek után itt nekem semmi keresnivalóm, s az az érzésem, soha nem is volt – azzal kiviharzott a házból, bevágta magát a kocsiba és felbőgő motorral elhajtott.

– Miért csináltad ezt? – támadt az asszonyra Stanley mérgesen. – Mit? – meresztett ártatlan szemeket Barbara. – Ördög és pokol, elég! Tudom, hogy szándékosan tetted, amit tettél, az okára lennék kíváncsi. Csak semmi mellébeszélés! – Én… én… nem tudom… – De igen! Nagyon is jól tudod. – Kérlek, ne haragudj rám – kérte a nő már-már sírva. – Az okot mondd! – rivallt rá Stanley kíméletlenül. – Félelemből – nyögte Barbara. – Végiggondoltam, mi vár rám Charles házában, a feleségeként és… és… – És megijedtél. Csak nem a szeretkezéstől félsz, Barb? Az asszony elvörösödött. – Ne…nem. Persze, hogy nem. – Dehogynem. Tudod, kedvesem, mindig furcsálltam, mennyire gondosan kerülöd a témát. Eddie-ről minden teketória nélkül kijelentetted, hogy átlagos szerető volt, ellenben Charlesról mélyen hallgattál. Vajon mért? Annyira rossz lett volna? – vizslatta fürkésző szemmel, mire Barbara elfordult. Stanley elnevette magát. – Nos, hiába minden, úgyis kitaláltam és nem volt nehéz, mert néhány napja figyellek, hogyan viselkedsz, ha a doki itt van. – Na és hogyan viselkedtem szerinted? – kérdezte bosszúsan az asszony. – Akár egy szerelmes bakfis. – Nem. – De igen, és előttem kár tagadnod. Ezer ördög, Barbara! Csak hálás lehetsz azért, ha nagy hatással van rád Charles, a házasságban ez is fontos dolog. Ne félj tőle, inkább örülj neki.

– Örüljek? Ugyan minek? Talán annak, hogy hatalma van felettem, hogy kihasználhat, s ha megun, eldobhat? – Kedvesem, nyugodj meg! Kétlem, hogy Charles ezt tenné, mert jobb, ha tudod, neked legalább olyan nagy hatalmad van felette, láttam, milyen sóvárogva nézett, ha azt hitte, senki nem látja. Most pedig utána megyek és megpróbálom meggyőzni, hogy csak ártatlan dolgot látott és semmi jelentősége. Stanley az ajtó felé indult, Barbara pedig az ablakhoz fordult, hogy ne is lássa a férfit. Mardosta egy kérdés és érezte, belehal, ha nem kap rá választ. – Neked… neked tényleg semmit sem jelentett? – bukott ki végül belőle, de nem fordult vissza. A nyomozó megtorpant. Most mit feleljen? Ha a szent ügy érdekében hazudik, akkor Barbarát vérig sérti, ha pedig az igazat mondja, még jobban összekuszálhatja a szálakat. Odament az asszonyhoz és megérintette a vállát. – Szerintem az, hogy mit éreztem csók közben, most nem számít, s te is jobban tennéd, ha nem foglalkoznál vele. – De én tudni akarom! – Sejtettem – sóhajtott fel a férfi. – Nos hát elárulom, ha megígéred, hogy nyomban elfelejted. – Rendben, megígérem – suttogta Barbara. – Csodálatos volt veled csókolózni. – Ó, Stanley! Te is így érezted? – perdült meg a nő és sugárzó arccal nézett rá. – Igen, Barb, mert nagyon kívánatos nő vagy, én meg mégiscsak férfi. – Egek! És ez akkor azt jelenti, hogy… meggyógyultál? – ujjongott az asszony. – Legalábbis jó úton vagyok afelé. De… de ne feledd, hogy az apád lehetnék.

– Jaj, Stanley, mondtam már, hogy a korkülönbség nem érdekel. – Lehet. Csakhogy nem szeretlek – jelentette ki a nyomozó, de közben rohadtul érezte magát. Hazudott, amellett látta, mennyire megbántotta ezzel a hamis állítással a nőt. Barbara szeme könnybe lábadt, és dühösen hátat fordított neki. Stanley tehetetlenül szorította ökölbe a kezét és újra kifelé indult. Félúton azonban visszaperdült, két lépéssel mögötte termett és kissé durván megragadva maga felé fordította. – Úristen! Képtelen vagyok elviselni a fájdalmat az arcodon. Szeretlek, Barbara, eszeveszetten kívánlak, de te másé vagy. Isten a tanúm, mennyire szeretném, ha én lennék az ikrek apja, de nem én vagyok! – Most már kiabált, de észre sem vette. – Te Charleshoz tartozol a gyerekekkel együtt, aki szeret benneteket és én ezt tiszteletben tartom. Mindamellett valóban gyógyulófélben vagyok, éppen ezért mindannyiunk érdekében az a legjobb, ha minél előbb elköltözöl innen. Biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Azonkívül gyanítom, ha nem látsz folyton, végre észhez térsz és elismered, hogy te is szereted a doktort, és esztelenség lett volna egy apádkorú férfival bonyolítani az amúgy sem egyszerű helyzetet. Lehet, ma még letagadhatok pár évet, de az évek gyorsan szállnak és sebesen közelítek a hatvanhoz, s akkor már nem leszek olyan vonzó. Öreg leszek, esetleg beteg, folyton az apádnak néznének, te pedig megkeserednél. Nem, Barbara, ha belegebedek, ezt akkor sem engedem meg! Remélem, most, hogy tudod, miként érzek irántad, végre boldog vagy. – Ó, Stanley! Kérlek, bocsáss meg nekem – simított végig a férfi arcán az asszony meghatottan.

– Nincs miért. Te pedig ne haragudj, hogy kiabáltam. Ez már nagyon régen fordult velem elő. – Én tehetek róla. – Nem te, hanem a hormonjaink. Az, hogy egy házban éltünk és túlságosan is jól megértettük egymást. De el fog múlni, Barb, meglátod. – Találkozott a tekintetük és egymásba fonódott. Stanley megremegett a benne dúló indulatoktól és bár semmit sem szeretett volna jobban, mint újra megcsókolni a nőt, végül összeszedte maradék erejét és elfordult tőle. – Na, megyek – mondta rekedten – és beszélek Charles fejével. Barbara csalódottan bólintott. Remélte, hogy a férfi még egyszer megcsókolja, de nem tette. Egyszerre volt ezért dühös és hálás. Olyan különleges és gyengéd kapcsolat alakult ki közöttük, hogy átvillant az agyán, talán tényleg jobb, ha ez így is marad. Lehet, hogy csodálatos volna a szex, de azzal mindent elrontanának. És persze ott vannak az ikrek, no meg az apjuk is. Hiába, ő tényleg máshoz tartozik. Túl későn találkoztak. ∗ Stanley csikorgó gumikkal állt meg dr. Taylor háza előtt. Még mindig nem higgadt le teljesen, így azután türelmetlenül tenyerelt a csengőre. Tudta, hogy az orvos otthon van, hisz a kocsija is még a ház előtt állt, de úgy festett, nem akarja hívatlan vendégét beengedni. Dörömbölni kezdett. – Az ördögbe, Taylor, nyissa már ki! Tudom, hogy benn van.

Kisvártatva kinyílt az ajtó és Charles jelent meg a küszöbön meglehetősen zilált állapotban. Zakóját levetette, az ing felső két gombját kigombolta, meglazított nyakkendője úgy lógott a nyakában, akár egy madzag, kócos haja arról árulkodott, hogy többször is beletúrt, kezében konyakos üveget szorongatott. – Mit akar? – Beszélni magával. – Ugyan miről? – húzta el a száját a fogorvos. – Nem hinném, hogy ez a hely itt alkalmas a csevegésre. Talán, ha bentebb mennénk. – Ó, csak tessék! Mindent a kedves vendégért – mondta cinikusan Charles és szélesre tárta az ajtót. A nappaliba érve aztán szájához emelte az üveget és nagyot húzott belőle. – Fejezze be a vedelést és nyissa ki jól a fülét! – parancsolt rá Stanley mérgesen. – Igenis – hajtott fejet színpadiasan a férfi. – Újfent kijelentem, s ha gondolja, eskü alatt vallom, hogy a csók, amit látott, baráti jellegű volt és a világon semmi jelentősége. Barb magát szereti, csak fél és kissé bizalmatlan. Mindazonáltal kész arra, hogy az ikrekkel ide költözzön, s végre tisztázzák a kapcsolatukat. – Stanley elhallgatott és várakozásteljesen nézett az orvosra. Szentül hitte, hogy az menten örömujjongásban tör ki, de tévednie kellett. Charles egy darabig hallgatott, végül szúrós pillantást vetett rá. – Kíváncsi lennék, hogyan bírta rá erre a döntésre, mert én hiába könyörögtem, nekem nem sikerült. Ám, ha most azt képzeli, hogy hálából térdre rogyok maga előtt, csalódni fog, ugyanis már nem akarom, hogy Barbara és az ikrek itt éljenek velem, annál is inkább, mert ma rájöttem valamire. Mindketten a bolondját járatták velem,

s én majdnem bedőltem. De csak majdnem. Azonban aminek néhány órája tanúja voltam, felnyitotta a szemem. Sajnálom, hogy nem tudok a kedvére tenni, hogy megszabadítsam Barbarától és az ikrektől, bár a szenvedélyes csók láttán nem egészen értem, miért akar megszabadulni tőlük, de ez talán nem is tartozik rám. Az viszont igen, hogy megakadályozzam, ha valaki hülyét akar csinálni belőlem. Az a csók azt igazolta számomra, hogy minden egyes szó hazugság volt. Hazugság, hogy maguk kizárólag barátok, hazugság, hogy maga impotens, s noha rettentően fáj, de attól tartok, az is hazugság, hogy én vagyok az ikrek apja. Nem, Lawler, bármi is az indítéka, nem fogja őket a nyakamba varrni. Isten a tanúm, mennyire vágyom gyerekre, de azért idióta nem vagyok. Most pedig, gondolom, egyedül is kitalál. Stanley annyira megdöbbent, hogy tán életében először nem talált szavakat, s olyan iszonyatos harag öntötte el, mint még soha. Ez az ember vagy megbolondult, vagy részeg, vagy mindkettő. Semmiképp sem lehet normális. Charles már ismét az üveget szorongatta, és épp a szájához emelte, amikor az ökölcsapás érte. Az üveg kirepült a kezéből és a földre érve apró darabokra tört, a konyak pedig a szőnyegre ömlött. Az orvos bambán meredt a romokra, az ütés ereje olyan hatalmas volt, hogy egy pillanatra megszédült. Stanley ezután nem nézett se jobbra, se balra, kirohant a házból, mielőtt félholtra veri a pasast. Tehetetlenségében a kormányt püfölte ököllel, eszeveszetten lőtt ki a parkolóból. Most mi a fenét mondjon Barbarának? Végre meggyőzte, hogy Charles mellett a helye, erre tessék, a fogorvos visszatáncol! Méghogy nem ő az ikrek apja! A feltételezés annyira bántotta, hogy védekezésre sem méltatta. Orvosi papírral tudta volna bizonyítani, hogy Taylor gyanúsítgatása

alaptalan, de az egészet olyan megalázónak érezte, hogy nem tette. Most még. Törte a fejét, milyen hazugságot eszeljen ki az asszonynak, mert sejtette, ha elmondja neki az igazságot, Barb soha többé nem áll szóba a dokival. Pedig szerette, s a fogorvos is szerette őt. Charlesnak ugyan volt némi igazsága a csókot illetően, ezért valamelyest megértette, s bűntudat is gyötörte, de az a lehetőség, hogy más nyakába varrja a saját gyerekeit, mélységesen felháborította. Nagyon remélte, hogy a pasas hamar észhez tér és maga is belátja, milyen őrültségeket beszélt, hisz ekkora aljasságot mégsem feltételezhet Barbaráról, sem róla. Csak az ég volt a tudója, mennyire szerette volna, ha valóban ő az ikrek apja, s ebben a percben már arra is készen állt, hogy örökbefogadja őket. Ha Charles Taylor nem tér jobb belátásra, legfeljebb feleségül veszi az asszonyt a korkülönbség ellenére is. ∗ – Sikerült beszélned Charlesszal? – érdeklődött Barbara, amint a nyomozó belépett az ajtón. – Nem – hazudta Stanley. – Nem volt otthon – tette még hozzá, közben azon töprengett, lesz-e bátorsága Charles Taylornak eljönni a jövőben az ikrekhez, vagy kénytelen lesz újabb hazugságot kitalálni, hogy ne veszítse el minden esélyét a férfi. Szíve szerint minden szót elmesélt volna, de ezzel mélységesen megbántaná Barbarát és megfosztaná az ikreket az édesapjuktól. A kérdés már csak az volt, megérdemli-e a doktor a gyerekeket egyáltalán, s a féltékenység motiválta-e, vagy

az utolsó pillanatban egyszerűen megijedt a nagy felelősségtől. Stanley most sokért nem adta volna, ha ezen a napon Charles kicsit később érkezik. Vagy még a csók előtt. Az ördögbe! Egyetlen csók, és lehet, hogy ez sorsdöntő lesz mindannyiuk életében.

11. Kész őrület

Julian biztos volt benne, hogy ezekben a napokban minimum tíz évet öregedett. Amint tudomást szerzett arról, hogy Matt eltűnt, összeszedte magát és az iskolába indult. Reménykedett, hogy ott megtalálja, de csalódnia kellett. Beszélt az igazgatóval, aki várakozáson felül megértőnek bizonyult és bár nem akarta eredetileg bevallani, végül mégis elmondta, hogy fia elszökött otthonról. A férfi arcáról őszinte aggodalmat olvasott le, s noha ez nem enyhített idegességén, azért jólesett neki. Délelőtt volt két megbeszélése, amit semmiképpen sem mondhatott le, az üzlettársa pedig pont most nem tartózkodott a városban és Julian számára úgy tetszett, hogy a tárgyalásoknak nem akar végeszakadni. Sejtelme sem volt, merre keresse Matthew-t, folyton ez járt a fejében, az aggodalomba majd beleőrült. Halántéka lüktetett, s most már nemcsak a másnaposságtól, hanem az idegességtől is.

Bejelentette fia eltűnését a rendőrségen, de nem fűzött hozzá sok reményt, hisz tudta, az ilyen esetekben mennyire nehézkesen mennek a dolgok. Teljesen tanácstalan volt, merre induljon, New Yorkban meglelni egy bujkáló gyereket egyenlő volt a lehetetlennel. Mattnek ráadásul nem voltak barátai, akiknél elrejtőzhetett volna, tehát ez a lehetőség kiesett. Félóránként telefonált haza, hátha fia végül mégis hazament, de a házvezetőnő nemleges válaszai egyre kétségbeesettebbé tették. Mindenáron vissza akarta kapni a fiát, bármit tett is, és sűrű szemrehányásokkal illette magát, amiért olyan kíméletlen volt vele. Borzasztóan félt, hogy valami baj érte és a mérhetetlen rettegés közepette rádöbbent, hogy szereti őt, valóban a fiának tekinti függetlenül attól, hogy Amelia volt az anyja, és nem viselte volna el, ha szörnyűség éri. Tudta, hogy Matt szereti a múzeumokat, jó párat fel is keresett, de hiába. Egész nap nem evett, s jóllehet délután volt már, egy falat sem ment le a torkán, csak forgatta kezében a hamburgert. És akkor hirtelen eszébe jutott Teresa. Egyszerre volt boldog és dühös, hogy erre eddig nem gondolt, bár lelkesedésén tompított a tény, hogy Tess valószínűleg értesítette volna, ha Matt nála van. Mégis, ez volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott. Félredobta a hamburgert, beindította az autót és fittyet hányva a sebességkorlátozásra száguldott, ahogy csak bírt, Andy háza felé. A házvezetőnő nyitott ajtót, s kérdőn nézett rá, ő azonban egyszerűen eltolta az útból és beviharzott a nappaliba. Andrew és Cole csodálkozva mérte végig. – Történt valami? – érdeklődött a házigazda. – Itt van Matthew? – Nincs.

– Biztos? – Természetesen. Ugyan miért tagadnám le? – kérdezte értetlenül Andy. Julian azonban már nem figyelt rá, sarkon fordult és megcélozta az első, útjába kerülő ajtót. Benyitott a földszinten minden helyiségbe, a két ügyvéd és a házvezetőnő legnagyobb elképedésére. Aztán felrohant az emeletre és ott is bekukkantott mindenhová. Az egyik szoba küszöbén megdermedt, a látvány hatására egy időre még Matthew-ról is megfeledkezett. Teresa ült egy kényelmes székben és kisfiát szoptatta. Az asszony meglepetten kapta fel a fejét, s ahogy felfogta, volt férje áll ott és nézi őt szinte megbabonázva, lassan a füle tövéig elvörösödött. Tizenhárom évig éltek együtt, most mégis rettentő zavarba jött. Julian fizikai fájdalmat érzett, amint megpillantotta anyát és gyermekét. A meghitt kép olyan szívbe markoló volt, hogy alig bírta elviselni. Ugyanakkor szeretett volna odamenni hozzájuk, közelről nézni őket, végigsimítani a nő földöntúli örömöt sugárzó vonásain, megérinteni a kigombolt blúz által szabaddá vált hófehér nyakat, a bársonyos bőrt, a tejtől duzzadó kebleket… Hirtelen maga is zavarba jött elképesztő gondolataitól, hisz régen soha nem támadt fel benne ilyen vágy és tulajdonképpen akkoriban semmi megkapót nem talált abban, hogy Tess szoptatja valamelyik gyereküket. Ő csak azt látta, hogy ha a csecsemő szopni kezd, végre abbahagyja az üvöltést, csend telepszik egy rövid időre a házra és lehet kicsit pihenni. Háromszoros apa volt ugyan, de mind a háromszor átsiklott a lényeg felett. Elveszett a hétköznapok zűrzavarában, s nem vette észre a csodát, az igazi boldogságot.

– Bocsáss meg… – nyögte ki végül nagy nehezen és becsukta az ajtót. Lekullogott a lépcsőn és megállt Andrew előtt. – Tudom, hogy őrült módjára viselkedtem, s ezért magyarázattal tartozom. – Gyere, foglalj helyet. Azt hiszem, rád férne egy ital, nagyon feldúltnak látszol. – Az is vagyok, de a szeszre rá sem bírok nézni. Csak narancslét kérek. Egyébként jobb szeretnék veled négyszemközt beszélni. Andy a barátjára pillantott, majd az építészre. – Ugyan, Julian, ne zavartasd magad. Cole itt lakik, szinte már a családhoz tartozik, mellesleg a barátom, tehát nyugodtan beszélhetsz előtte. Juliannek nem nagyon tetszett az ötlet, nem kedvelte a pasast, még jól emlékezett rá, hogyan bámulta Tesst a kórházban, végül vállat vont. Ha Andrew Prescottnak mindegy, akkor neki is. – Szóval… – kezdett bele akadozva –, tegnap este nézeteltérésem támadt Matthew-val és ma reggelre eltűnt. Már sejtelmem sincs, hol keressem, az iskolába nem ment be, barátja pedig nincs. Minden reményem bennetek volt, azt hittem, itt bújt el. – Nem volt itt, bárcsak megtette volna! Nagyon sajnálom, Julian – mondta Andy olyan együttérzőn, hogy az építész csaknem felnevetett. Nem vonta kétségbe az ügyvéd őszinteségét, de röhejesnek találta, hogy úgy csevegnek egymással, akár a jó barátok. Még a végén fogadott testvérek leszünk – gondolta fanyarul, aztán rendreutasította magát. Itt és most nincs helye a cinizmusnak, Tess rövidesen Andy felesége lesz, neki pedig meg kell találnia a fiát. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, Andy elnézést kért és felvette.

Cole némán ücsörgött és úgy tett, mint akinek a gondolatai másutt járnak, de lopva Juliant figyelte, s közben azon tűnődött, vajon tényleg változott-e annyit, hogy másodszorra jó férje legyen Teresának, ha arra kerül a sor. Utálta magát ezért a gondolatért, hisz Andy még élt és szerencsére mostanában sokat javult, de a keserű tény attól még megmaradt. Érezte, hogy az építész nem rokonszenvezik vele, noha nem értette az okát, különösebben nem érdekelte. Julian egy ideig teljesen magába roskadt, aztán egyszerre felriadt és önkéntelenül kezdett figyelni az ügyvéd szavaira. Andy éppen azt sorolta, milyen hidegtálakat kér és hány személyre, mire az építész összerázkódott. Most fogta fel, Andrew Prescott-tot minden valószínűség szerint az esküvői előkészületekben zavarta meg. Szívébe ismét elviselhetetlen fájdalom nyilallt. Már-már felugrott, hogy elmeneküljön, amikor nyílt az ajtó és lányai jelentek meg a küszöbön. – Ó, apu, úgy örülök, hogy itt vagy – tapsolt Jessica és hozzá szaladt. Bess és Sue is örömmel üdvözölte, s olyan lármát csaptak, hogy Andynek át kellett mennie a dolgozószobába, hogy telefonálni tudjon. Cole továbbra is a háttérben maradt és magában elismerte, hogy a lányok szeretik apjukat és az is őket. Julian még egy ideig beszélgetett csemetéivel mindenféléről, s először észre sem vette, hogy Teresa is a nappaliban van. Még utána sem látta rögtön, de számára egészen érthetetlen módon megérezte, pedig ilyet azelőtt sosem tapasztalt. – Most menjetek, gyerekek, szeretnék pár szót váltani anyátokkal – mondta végül, de Jessica vonakodott teljesíteni a kérést.

– Naaa! Apuuu! Hadd maradjak még egy kicsit veled! – Jess! Légy egy kicsit tekintettel, apádnak bizonyosan rengeteg dolga van és siet. – Menj most, angyalom, később még benézek hozzád – paskolta meg a férfi játékosan a kislány hátsóját és Jessica végre beadta a derekát. – Becsszó? – Becsszó! – emelte esküre a kezét Julian mosolyogva. Jess ragyogó arccal indult kifelé. – Mi történt? – nézett Tess a férfira. – Matt eltűnt – felelte Julian és nyomban lehervadt arcáról a mosoly. Röviden elmesélte a történteket és azon reményét, hogy itt talán megtalálja. – Hozzád kezdettől vonzódik, Tess. Anyámnak egyszer azt mondta, hogy olyan anyukáról álmodott mindig, mint te – tette hozzá fájdalmas képpel. Teresa zavartan pislogott. Ő is kedvelte a fiút, sajnálta és mélyen együttérzett vele. Neki ugyan voltak szülei, de az ideálistól meglehetősen távol álltak, és gyerekként ő is elképzelt magának egy másik anyát és egy másik apát. Senki sem sejthette, mennyire átérzi Matthew helyzetét, egyedül talán a fiú. Ám most eltűnt, s őt is bűntudat gyötörte. Több időt kellett volna szánnia rá, noha vér szerint semmi köze hozzá, mégiscsak gyerek és a lányai féltestvére. Több közös programot kellett volna csinálniuk, s akkor tán Matt megbízott volna benne annyira, hogy hozzá menekül. – Apu! Mi van Matthew-val? – fordult vissza Jessica az ajtóból. – Megszökött. Megszökött, mint te a múltkor. Jess elpirult, de azért felcsillant a szeme. Végül szó nélkül követte Besst, aki szintén hallotta apja szavait és szemlátomást nagyon megviselte.

– Szegény Matt! Remélem, nem lesz semmi baja. – Most mit vagy úgy oda? – hördült föl Jessica. – Ő csak egy betolakodó volt itt, örülök neki, hogy elment. Remélem, nem is jön vissza soha többé. – De Jessica! Hogy lehetsz ilyen szívtelen? – kiáltotta nővére döbbenten. – Ugyan, Bess, te is jól tudod, hogy amióta Matthew megjelent a családban, apa sokkal többet foglalkozott vele, mint velünk és sokkal több zsebpénzt kapott, mint mi, mert ugye ő fiú. Gyűlöltem, és most, hogy megszökött, apu biztos több időt fordít ránk, talán még a zsebpénzünket is felemeli. – Jesszusom, Jess, szörnyen irigy vagy és féltékeny. – Nem igaz, csak utáltam a srácot. Amelia gyerekét. Az a nő rossz volt, a fia sem lehet különb. Meg kellett tőle védenem apát. – Tessék…? Megvédeni…? Miért? És hogyan? – Sehogy – vágta rá Jessica mérgesen. – Ne akarj mindent tudni! A lényeg, hogy elment. – Mit tettél vele, Jess? – vizslatta gyanakodva Bess. – Mondtam, hogy semmit. – Egy szavadat sem hiszem! Szólok apunak. S mielőtt Jessica megakadályozhatta volna, Bess visszaszaladt a nappaliba édesapjához. Jess az ajkába harapott. Tudta, ha kiderül a mesterkedése, abból nagy cirkusz lesz. Pedig csak jót akart, az apjának éppen úgy, mint maguknak. Nővérének nem volt joga elárulni őt. Miért is nem tett lakatot a szájára!? – Jessica! Azonnal gyere ide! – csendült fel ebben a pillanatban Julian indulatos hangja. Jess kétségbeesetten nézett körül, hová bújhatna el, édesapja haragja nem ismert határokat, ha egyszer dühbe jött, ő ellenben szeretetet akart tőle, nem szidást és büntetést.

Végső elkeseredésében kinyitotta a dolgozószoba ajtaját és sírva Andy nyakába borult. Az ügyvéd épp letette a telefont és meglepetten ölelte át a zokogó kislányt. Fogalma sem volt, mi történhetett, csak azt érezte, hogy Jessica valamitől nagyon retteg. Meg akarta nyugtatni, hogy nincs mitől félnie, de mielőtt megszólalhatott volna, kivágódott az ajtó és Julian jelent meg vészjósló ábrázattal. – Azonnal mondd meg, mit műveltél Matthew-val! – rivallt rá a kislányra. Jess még szorosabban bújt Andyhez és még keservesebben zokogott. Tudta már, nagyot hibázott, s ahelyett, hogy édesapja jobban szeretné, most még inkább gyűlöli. – Hagyd békén, Julian! Nem látod, mennyire kétségbeesett? – Andrew Prescott, törődj a magad dolgával! Én is kétségbe vagyok esve, ha arra gondolok, mit tett a lányom a fiammal, s valószínűleg Matt van mindnyájunk közül leginkább kétségbeesve, mert igazságtalanul bántottam, igaz a tudtomon kívül. Csak az ég a tudója, hol lehet most, és mindez a kisasszony miatt. Soha nem hittem volna, hogy a legnagyobb bajkeverő a Földön a saját lányom lesz. – Oké, Julian, lehetséges, hogy igazad van, de heves indulatokkal nem megyünk semmire. Jessica fél tőled, különben nem menekült volna épp hozzám előled, és Matt is retteghetett, ha megszökött a dühöd elől. Talán nem ártana elgondolkodnod ezen. – És akkor kitől félt Jess, amikor tőletek szökött el? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Ez övön aluli ütés volt – sziszegte Andrew mérgesen. – Nagyon jól tudod, hogy azért tette, mert így tiltakozott

az ellen, hogy ti elváljatok. Kimondhatatlanul szeret téged, de te, Julian, túlságosan elvakult vagy ahhoz, hogy ezt felfogd. Meg sem érdemelsz a lányodtól ekkora szeretetet, egyáltalán nem díjazod. Jess úgy próbálja felhívni magára a figyelmedet, ahogy képes rá. Sajnos tehetsége van hozzá, hogy a legszerencsétlenebb megoldásokat válassza. Egy gyerekhez rengeteg türelem kell, azonkívül nem árt egy kis empátia is. Jó lenne, ha eszedbe jutna végre, hogy te is voltál gyerek és hogyan esett neked, ha a húgoddal kivételeztek a szüleid. Juliannek torkára forrt a szó. Mérhetetlenül mérges volt Jessre, Andyre, mert az kioktatta, Tessre, amiért az olyan dolgokat is elmesélt az ügyvédnek, amik nem tartoztak rá, de ebben a percben főleg Andyre, mert szavai igencsak célba találtak. Viviannel valóban kivételeztek a szülei és ez akkor borzasztóan fájt neki. Mindig tudta, hogy húgát jobban szeretik, mint őt. Sarkon fordult, becsapta a dolgozószoba ajtaját és Teresához sietett. – Ajánlom, neveld meg a lányodat, mert ha én teszem meg, azt megemlegeti! – Julian Campbell! Te akkora fafej vagy, amilyet még nem hordott a hátán a Föld. Hát még most sem érted? Bármit tett is Jessica, féltékenységből tette, azért, mert rettentően éhes a szeretetedre. Mert úgy érezte, kivételezel a fiaddal és jobban szereted, mint őt. – Ez nem igaz. – De igen! Mattnek jóval több zsebpénzt adtál, mint a lányoknak. – Igen, mert idősebb és mert neki nincs anyja. – Akkor ezt miért nem magyaráztad el nekik? – Meg sem fordult a fejemben, hogy gondot okozhat.

– Na persze – húzta el a száját az asszony. – Erről voltál híres mindig. Sosem próbáltál a másik fejével gondolkozni, a másik szívével érezni. – Hagyd abba, Tess! Ne bolygassuk a múltat, semmi értelme. Egyébként pedig te is adsz zsebpénzt a lányoknak, míg Mattnek nem. A fiúnak valahogy pótolnom kell az anyát, mert neki nincs és soha nem is volt, de eszem ágában sincs kivételezni vele. – Vagy nem vetted észre. – Az ördögbe is, Teresa, a fiam eltűnt, nincs időm és lelkierőm vitatkozni. Megkérlek, értesíts, ha Matt felbukkanna nálatok és Jessnek magyarázd el, hogy csúnya dolgokat művelt, s ezzel ugyan nem éri el, hogy jobban szeressem. Sajnálom, de én ilyen vagyok. Faggasd csak ki, miket talált ki, hogy elüldözze a bátyját a háztól. – Rendben – bólintott Teresa. Sejtette, hogy Julian nem ok nélkül indulatos, ismerte már jól Jessicát hogy tudja, a kislány hajmeresztő dolgokra képes. – Nem csodálom, hogy Julian kiborult – jegyezte meg Andy, amint magukra maradtak. – A lányod ezúttal túl messzire ment. – Tess felnyögött és a dolgozószobába indult, hogy vallatóra fogja Jessicát. Hirtelen Andrew kezét érezte meg a vállán. – Azért légy hozzá kíméletes, most valóban halálra rémült. Igyekeztem megértetni vele, hogy a féltékenységnek semmi értelme és hogy egy szülőnek minden gyermeke számára jut a szeretetből, de mert a gyerekek is különbözőek, így a szeretet sem egyforma. Ezenkívül Mattnek tényleg nincs senkije az apján kívül és régen olyan mostoha körülmények között élt, amit ő el sem bír képzelni. Nem tudom, mennyit fogott fel az egészből, kérlek, te is magyarázd el valahogy, hogy mindenki szereti őt, felesleges esztelen dolgokat művelnie.

Teresa bólintott és lélekben felkészült a legrosszabbra. Ha Andy így puhítgatja, akkor Jess felháborítóan viselkedhetett. S ahogy később vallomását hallgatta, már nagyon is értette volt férje indulatosságát. – Hogy tehettél ilyeneket? – nézett szemrehányóan a lányára. – A szexmagazin még csak hagyján, de hogyan lophattál el annyi pénzt apádtól, hogy átcsempészd Matt szobájába?! Ó, Jessica! Miért okozol örökké fájdalmat nekünk? Ezekkel csak azt éred el, hogy apád nagyon megharagszik rád és tulajdonképpen én is. Szeretetet senkitől nem lehet kicsikarni, főleg rosszasággal nem, de jósággal annál inkább. Matthew bizonyosan soha nem ártott neked, nem ezt érdemelte tőled. Szegénynek szörnyű élete volt, nektek inkább segítenetek kellene, hogy elfeledje azt, nemhogy még ti is bántsátok. – Bess és Sue semmiről sem tudott – vetette közbe csendesen a kislány. – Örülök, hogy beismered, ez is valami, de ha igazán azt szeretnéd, hogy apád nagyon szeressen, akkor meg kell változnod, Jess, mert az efféle húzásaidnak egyszer még nagyon csúnya vége lesz. Azt hittem, a saját szökésed elég lecke volt a számodra, de sajnos, tévedtem. Nem félsz, hogy apád kényszeríteni fog bennünket arra, hogy intézetbe kerülj? Bizony, kislányom, megteheti, ránk sütheti, hogy nem jól nevelünk és jobb helyed lesz az intézetben, mint itt. Ott aztán majd alaposan megnevelnek és meg is büntetnek, ha azt érdemled. Jessica rémülten meredt az anyjára. Tess már meg is bánta, hogy ennyire ráijesztett, de sejtelme sem volt, miként hathatna még rá. – Ugye… ugye… itt maradhatok? – kérdezte a kislány sápadtan.

– Most még igen, de ajánlom, a jövőben alaposan gondold át, mit teszel, mert apád biztosan nem lesz olyan engedékeny, mint én. És ne feledd: Matthew a testvéred még akkor is, ha csak féltestvérek vagytok! A bátyád, és megérdemel egy kis szeretetet a sok keserűség után, amit átélt. – Ó, anyu, úgy sajnálom – sírta el magát Jessica. – Nem lehetne őt valahogy megkeresni? – Hát épp ez az! Apádnak fogalma sincs, merre keresse, Mattnek rajta kívül nincs senkije. Bármi szörnyűség megtörténhet vele. Jess teljesen kétségbeesett, láthatóan nem gondolta végig mesterkedése esetleges következményeit. – Zavarok? – dugta be a fejét az ajtón Andy. – Nem, már végeztünk. Most menj, kislányom a szobádba és imádkozz, hogy Matthew előkerüljön épen és egészségesen. – Akármit is mondtál neki, nagyon mélyen érintette – jegyezte meg a férfi, mikor ketten maradtak. – Pontosan ez volt a szándékom – sóhajtott fel az asszony szomorúan. – El sem tudom mondani, mennyire fáj nekem, hogy Jessica ilyen lett. – Hát… tényleg elképesztő dolgokra képes, én mégis azt hiszem, idővel maga is belátja és leszokik róla. Rajongva szereti az apját és nehezen viseli, hogy nem élhet vele. – Van is bűntudatom miatta. – Ne legyen, édesem. Kicsinek és nagynak az élet egyaránt nehéz, de pont az a feladatunk, hogy leküzdjük az akadályokat. Van, akinek könnyebb, másnak meg nehezebb. Jess az utóbbiakhoz tartozik. De most beszéljünk végre valami vidámabb dologról. Az esküvői

előkészületek jól haladnak, már csak pár meghívót kell még utólag elküldenünk és kész. – Na, ez gyorsan ment – nevette el magát Teresa. – Miért ilyen sürgős? – Mert azt akarom, hogy minél előbb Mrs. Prescott légy. Szeretlek. – Ó, Andy, én is nagyon szeretlek. Ugye nincs már semmi bajod? – nézett rá aggodalmasan az asszony. – Nincs – hazudta Andrew gyorsan. Gyűlölte magát érte, de úgy érezte, az idő megint nem alkalmas arra, hogy bevallja az igazságot. – Az orvosom szerint ugyan kímélnem kell magam, de ez minden. Jól vagyok és tíz nap múlva végre a feleségem leszel. Jaj, Tess! Még mindig alig tudom elhinni, pedig hát ott van a fiunk is. Köszönöm neked, szerelmem – suttogta és gyengéden szájon csókolta. Cole, aki éppen ekkor nyitott rájuk, halkan visszavonult. Örült barátja boldogságának, de mérhetetlenül szomorú volt, hogy az nem élvezheti sokáig. Magára kapta dzsekijét és elhagyta a Prescott-házat, hogy egy csöppet kiszellőztesse a fejét. Julian úgy esett be az ajtón, akár a kifacsart citrom. Matt persze nem volt otthon, s majd beleőrült az aggodalomba, hol lehet, hátha valami baj érte. Borzasztóan hiányzott neki a társasága, mióta egy fedél alatt éltek, megszerette, jobban, mint eddig gondolta. Mrs. Potter finom vacsorával várta, de ő csak turkálta az ételt. Ha lett volna ötlete, tovább kereste volna a fiát, de mivel az nem akadt, kénytelen volt a rendőrségre bízni a dolgot. Ám a várakozás csaknem az őrületbe kergette, pedig még huszonnégy órája sem volt, hogy Matthew megszökött tőle. Rettentően dühös volt Jessicára, de hirtelen feltámadt benne a bűntudat is, mert lehetségesnek

vélte, hogy az utóbbi időben a fiúnak több figyelmet szentelt anélkül, hogy észrevette volna. – Mr. Campbell! Telefonja van – figyelmeztette a házvezetőnő. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy a csengést meg sem hallotta. Felugrott, sebesen a készülékhez sietett, remélve, a rendőrség megtudott valamit Mattről. Vagy meg is találták. – Igen? – Nick Jordan beszél. Elnézést a zavarásért, főnök, de az a helyzet, hogy nagy baj van. A Bonner-építkezésen tűz ütött ki és leégett az egyik kész épület. Itt vannak a tűzoltók és a rendőrség, ide kellene jönnie. Julian felnyögött, s lehunyta a szemét. Erre a napra már semmi más nem hiányzott neki, mint ez a tűzeset, a vizsgálatokkal, rendőrségi nyomozással és a gyanúsítással, hátha a dolog szándékosan történt. Épp eleget hallott már ilyen jellegű csalásokról, hisz a kész épület biztosítva volt, nem kis összegre, noha még átadás előtt állt. Frank Bonner új megrendelője volt és nem ismerte annyira, hogy egyértelműen megbízzon benne, vagy elítélje. – Máris megyek – morogta végül a kagylóba és letette. Megdörzsölte lüktető halántékát, aztán elindult az előszobába. – Mrs. Potter, ki kell mennem az egyik építkezésre, sejtelmem sincs, mikor érek haza. A rádiótelefonon azonban elérhet, ha Matthew jelentkezne. Kérem, azonnal értesítsen, mihelyt hírt hall róla. – Valami baj van? – érdeklődött óvatosan a házvezetőnő. – Kigyulladt az egyik épület. – Uram, Teremtőm! – sopánkodott az asszony és részvéttel figyelte munkaadóját. Szegény fejének mostanában ugyancsak kijutott – gondolta együttérzőn.

Julian kilépett a házból, s akkor újra megszólalt a telefon. Megtorpant. Matt! Most biztosan miatta telefonál valaki. – Mr. Campbell! Az édesanyja van a vonalban. A férfi csalódottan sóhajtott. – Mondja meg neki, hogy elmentem. – De azt állítja, nagyon fontos. Julian megadta magát. Nem sok kedve volt az anyjával cseverészni most, nem is ért rá, és Matt eltűnéséről sem óhajtotta még tájékoztatni, mégis jobbnak látta, ha enged. – Fogd rövidre, anya, tényleg sürgős dolgom van. Tűz ütött ki az egyik építkezésen és… – …és apád meg kórházban van – vágott a szavába az asszony. – Micsodaaa…? – Enyhébb lefolyású szívrohama volt. Az orvos azt mondja, túl van a nehezén, de ilyen esetekben sosem lehet tudni. Ó, Julian! Kérlek, gyere ide, szükségem van rád – sírta el magát Mrs. Campbell. Vajon miért éppen rám? Hol van a kedves kis Vivian? Kész őrület! Miért egyszerre történik minden rossz? Hirtelen úgy érezte, ezerfelé akarják szakítani, s ő ebbe menten beleroppan. Most hová menjen? Az üzlettársa még mindig nincs a városban, muszáj kimennie a terepre, megőrül a rettegéstől Matt miatt, s a legszívesebben el sem mozdulna a telefon mellől, de az is igaz, hogy borzasztóan megijesztették édesanyja szavai is. Jeges félelem kúszott végig a gerincén, valahogy soha nem gondolt arra, hogy a szülei betegek lehetnek és meg is halhatnak. – Kérlek, nyugodj meg, anya! Amint tudok, odamegyek, ígérem, sietni fogok. És ne sírj, apa meg fog gyógyulni! – Meg kell gyógyulnia, nem halhat meg most. Most nem, szüksége van rá. Jack Campbellnek ezer évig

kell élnie, higgadtsága, bölcsessége mindig bámulatos hatással volt rá, nem is értette, hogyan kaphatott infarktust. S egyszerre ismét bűntudat kínozta, mert az utóbbi időben meglehetősen elhanyagolta mindkettőjüket. Útban az építkezés felé is édesapjára gondolt, s hirtelen azon kapta magát, hogy Istenhez fohászkodik, hogy gyógyuljon meg, és Matt is kerüljön elő sértetlenül. E pillanatban szörnyen magányosnak érezte magát, senki nem akadt életében, akinek elsírhatta volna bánatát, félelmeit és megint csak odajutott, hogy mekkora idióta volt, amikor azt hitte, elég volt Teresát egyszer meghódítania, s aztán feleségül vennie. Nem, ez bizony édeskevés. Nem elég egy nőt az oltár elé vezetni, meg is kell tudni tartani. ∗ Cole egy darabig céltalanul autózott, aztán egy váratlan elhatározással leparkolt kedvenc kínai étterme előtt. A tulaj sűrű hajlongások közepette üdvözölte és vezette törzsasztalához. Kis ideig elmélyedt az étlapban, s miután rendelt, gondolataiba merült. Andy járt a fejében, a betegsége, és Teresa, a legcsodálatosabb asszony, akit valaha ismert. Eddig nem vágyott a családalapításra, de őket tanulmányozva ráébredt, mennyire magányos. Csakhogy egyáltalán nem ismert olyan nőt, aki szóba jöhetett volna, mint feleségjelölt. Szórakozottan pillantott körül a helyiségben és a következő percben egészen megdöbbent. Victoriát fedezte fel az egyik sarokban ifjú hódolójának, az óriásnak a társaságában. Atyavilág! Szóval már nyíltan vállalja ezt az

őrült viszonyt – gondolta mérgesen, s a legszívesebben kihajította volna az étteremből a nyálas alakot. Vic gyönyörű volt, arca mindig gondosan festett, de most még messziről is jól látszott, hogy a smink jóval több a kelleténél. Vajon mit akar vele leplezni? Victoria intett a pincérnek és Cole észrevette, hogy az asszony fizet. Ökölbe szorult a keze. Kész őrület, hogy ilyen szép nő kitartson egy palit csak azért, mert az fiatal. De nagyon is lehetségesnek tetszett, és az óriást szemmel láthatóan csöppet sem zavarta, mintha magától értetődőnek vette volna. Vigyorogva állt fel, s indult a kijárat felé. Cole gyorsan felmérte a helyzetet és örömmel állapította meg, hogy a párnak távozáskor az asztala előtt kell elhaladnia. Vic lemaradt pár méterrel a fiúja mögött, s amikor az ő asztalához ért, a férfi egyszerűen a földre lökte a poharát, ami a nő lába előtt landolt és apró darabokra tört. Victoria dermedten álldogált ott, arcára rettegés ült ki. Cole borzasztóan megsajnálta. – Semmi baj, Miss Adams, én voltam az ügyetlen. – Várta, hogy az asszony mindjárt leteremti, de nem így történt. Vic nehezen ocsúdott föl, minden ízében reszketett, az ájulás környékezte. Alaposabban szemügyre véve az arcát Cole döbbenten állapította meg, hogy verés nyomait viseli, amit a rengeteg púder sem bírt elrejteni. Azonnal tudta, hogy nagy baj van és ki kell találnia valamit, mielőtt az az átkozott pasas teljesen tönkreteszi. Na de mi lesz, ha Victoria nem akarja? Ha annyira megfélemlítette a fickó, hogy nem mer ellenszegülni? Vagy esetleg még élvezi is? – Jól van, Vic? – hajolt az arcához egészen közel. – Igen, persze. Kérem, engedjen, Mr. Anderson! Phil megöl, ha meglát magával. Köszönöm a virágokat, de ha

Istent ismer, ne küldjön többet! Phil szörnyen haragszik érte – suttogta az asszony, aztán otthagyva a férfit az óriás után sietett. Cole felugrott és utána eredt. – Elárulná ennek a Philnek a teljes nevét? – Howard. Miért? Számít ez valamit? – Még nem tudom – morogta a férfi és szomorúan nézte a nőt, míg azt el nem nyelte a kinti sötétség. Az a tejfelesszájú ficsúr a kezdettől ellenszenves volt neki, s noha külső megjelenése a nők számára minden bizonnyal imponáló volt, ő felfedezett benne valami kegyetlent, valami állatiast. Durvának, mi több, szadistának érezte, s lám, nem is tévedett olyan nagyot. Sosem hitte a csípős nyelvű Victoriáról, hogy idáig süllyedjen, s ilyen alakokkal paktáljon. Úgy döntött, konzultál Andyvel és egy kicsit nyomoztat Phil Howard után. Akár hálás lesz érte az asszony, akár nem, meg kell tőle szabadítania. Túl jól ismerte a férfinak e fajtáját. Rendszerint gazdag nőket szúrtak ki, élősködtek rajtuk, kicsalták a vagyonukat, megfélemlítették őket, aztán, amikor sikerült teljesen tönkretenniük, odébbálltak új áldozatot keresve. – Hol voltál? – támadt Vicre Phil a parkolóban. – Egy kis baleset történt. Az egyik vendég véletlenül leejtette a poharát, pont a lábam elé esett. Némi kavarodás támadt, ezért késtem. – Nem lehetséges, hogy az a vendég férfi volt és te kacérkodtál vele? – Férfi volt ugyan, de eszem ágában sem volt a kacérkodás. – Ajánlom is! Vic nem szólt, nem akarta felhergelni a fiút. Ki kell bírnia valahogyan Tess esküvőjéig, hisz ő lesz az egyik

tanú, s igen furcsán festene monoklikkal a szeme alatt. Phil Howardnak hamar eljárt hatalmas keze. Milliószor elátkozta már magát, amiért az elején hitt neki. Tudnia kellett volna, hogy aki olyan érzéketlen, mint Phil, az soha nem változik meg. De ez egyszer liba volt és most aztán ihatja a hülyesége levét. Phil nemcsak az ágyban lett újra durva, hanem többször is kezet emelt rá. Elvárta, hogy ő fizessen mindent és dührohamot kapott, ha ellenszegült az akaratának. Ennek a legutolsó ellenkezésnek viselte még mindig a következményeit az arcán. Természetesen nem akart mutatkozni így a nyilvánosság előtt, de Phil ragaszkodott hozzá. A fiú valójában csóró volt, s most, hogy tudta, új nője vagyonos, vérszemet kapott. Vic megtakarított pénze igencsak megcsappant. Már nagyon szeretett volna megszabadulni tőle, de sejtelme sem volt, hogyan rázhatná le. Phil úgyszólván beköltözött hozzá, s rövid idő alatt igen otthonosan mozgott. Gyakorlatilag átvette az irányítást és úgy dirigált, mintha ő lenne a ház ura, a lakás tulajdonosa. Az asszony gyanította, hogy ha nem lesz résen, még a végén az utcán találja magát. A fiú többször is odacsődítette egyetemista haverjait, s a lakás már egyáltalán nem hasonlított a régi, tisztaságtól ragyogó békés otthonra. Ráadásul a szomszédok is mind jobban morgolódtak a hangoskodás miatt. Ám a legrosszabb az volt az egészben, hogy Phil Howard olyan erős volt, akár a bivaly és nyíltan senki sem mert vele szembeszállni. Victoriának nem kevés energiájába került meggyőzni arról, hogy Tess esküvőjére nem mehetnek el együtt, s hogy neki Charles mellett kell lennie, mert barátnője ragaszkodik hozzá, ami persze nem volt igaz, de ezt a világért sem ismerte volna el. Phil nehezen állt rá a dologra és azóta minden egyes napját alaposan

megkeserítette. Gyötörte szavakkal és tettekkel egyaránt, az ágyban durvább volt, mint valaha és az asszony elszörnyedve eszmélt rá, hogy egy szadista karmai közé került. Kék-zöld foltjait egyre nehezebb volt elrejteni. Csak az esküvőig kibírjam valahogy! Utána meg fogom találni a módját, hogy megszabaduljak tőle. Ha kell, fizetek is neki, csak tűnjön el az életemből.

12. Az esküvő

Teresa fehérrel díszített, indigókék, selyemből készült Chanel-kosztümöt, hozzá fehér lakktáskát, fehér lakk körömcipőt és fehér kalapot viselt, amit tüllfátyol ékesített. A csokrot fehér és rózsaszín rózsából kötötték, s amikor Stanley, az apa szerepét magára vállalva Andy elé vezette, az ügyvédnek a lélegzete is elállt és könnybe lábadt a szeme. Tess megilletődött volt ugyan, de fantasztikusan gyönyörű. Andrew Prescott vakítóan fehér szmokingot öltött, az asszony kosztümjével megegyező színű selyeminggel és fehér csokornyakkendővel. Lélegzetelállító párt alkottak, az ismerősök megbabonázva nézték őket, amint beszálltak a méltóságteljes limuzinba. Az esküvő időpontját szándékosan nem verték nagydobra, ennek ellenére a hivatal előtt már több fotóriporter is várta őket. A ceremónia zárt körben zajlott, s noha nem volt hosszú, a jelenlévőket mégis meghatotta,

hisz sokan tudták, Andy milyen régóta várt erre a pillanatra. A boldogító igen kimondása után Tess felemelte fátylát, hogy megcsókolhassa férjét, s miközben a szemébe nézett, a megindultságtól csaknem sírva fakadt. Olyan mély érzelmeket, amiket a férfi tekintetéből olvasott ki, Juliannél soha nem látott és nem is hitte, hogy a valóságban létezhetnek. Csak futólag érintették egymás ajkát, mégis mindkettőjüket mintha áramütés érte volna. Az épületből kilépve sűrűn kattogtak a fényképezőgépek, amik Teresát rettenetesen zavarták. Még mindig nem bírt megbarátkozni ezzel, sem azzal, hogy ismert emberhez ment, s ezáltal egy egészen más életformához, mint amit eddig megszokott. Előre utálta, hogy a képeikkel tele lesznek az újságok és valami otromba szöveggel, célozgatással a már megszületett közös gyerekükre és a megkésett esküvőre. Rendkívül hálás volt a férfinak, hogy az eddig megkímélte ezektől a dolgoktól, s mindent elkövetett, hogy ne kerüljenek a figyelem középpontjába, noha ezúttal ez nem sikerült. A tömegben észrevette Victoriát és Barbarát, s egy hirtelen ötlettől vezérelve feléjük dobta az esküvői csokrot. Vic kapta el és döbbenten meredt a csodaszép virágra, majd barátnőjére. Micsoda őrültség– gondolta mérgesen. – Ez csak ostoba babona – morogta hangosan és Barbara kezébe nyomta. – Eszemben sincs férjhez menni, még ha akarnék, akkor sem lenne kihez, de nem is akarok. Szóval az biztos, hogy nem én leszek a következő menyasszony, sokkal inkább te, Barb. Ott a helye nálad. – Barbarának már nem maradt ideje a tiltakozásra. A limuzin gyorsan elnyelte az újdonsült házasokat, védettséget nyújtva a tolakodók elől, s a kocsisor megindult a Prescott-ház felé.

Teresa nagyon boldog volt, de rendkívül aggasztotta Vic, aki a tanúja volt és hiába készítette ki az arcát gondosan, megtört vonásait a festék nem rejtette el. Amúgy csinos volt és elegáns, ám a szeméből sütő félelem és fájdalom csöppet sem volt jellemző rá. Azután ott volt Barbara, akivel időközben végre tisztáztak mindent, közös megegyezéssel fátylat borítottak a múltra és kibékültek, de ezen a napon Barb alig szólt Stanleyhez. Az első pillanattól rokonszenves volt neki a nyomozó és amikor legutóbb találkoztak, még jól megvoltak, most viszont szinte sütött a köztük uralkodó feszültség. Barbara szemlátomást duzzogott, Stanley pedig igen hallgatagon tűrte ezt. Az állófogadásra kevés vendéget hívtak, egyikük sem akart nagy felhajtást és jobban örültek egy bensőséges baráti összejövetelnek, mint több száz főt számláló felszínes partynak. Andrew tanúja Cole volt és Tess sehogyan sem értette, Vic miért lövell rá gyilkos pillantásokat, ha csak teheti. A svédasztalon mindenki megtalálta a neki megfelelőt, a még így is népes társaság halkan beszélgetve falatozott. Teresa felosont a gyerekszobába, hogy megnézze a kis Andyt, aki fütyülve az egész világra, békésen aludt. Megnyugodva indult vissza a vendégekhez. Egyszerre Barbara toppant elé. – Miért nem mondtad, hogy Charles is itt lesz? – kérdezte villogó szemmel. – Mert nem tudtam – füllentette Teresa némileg zavartan. Victoria megeskette, hogy nem árulja el Barbnak a dolgot, de látva barátnője dühét, kezdte úgy érezni, hogy helytelenül cselekedtek. De hát Vic megesküdött rá, hogy ezek ketten nagyon szeretik egymást, csak túl büszkék és túl sok félreértés történt közöttük, és nekik kutya

kötelességük kibékíteni őket. – Kérlek, nyugodj meg, Barbara, elég nagy ez a ház, hogy elkerüld őt, ha nem akarsz beszélni vele. – Van itt egy nyugodt hely, ahol négyszemközt lehetnénk? – Tess bólintott és bevezette az asszonyt Andy dolgozószobájába. Igaz, a férfi nem szerette, ha mások is tartózkodnak a szentélyében, de hirtelen nem jutott jobb az eszébe. – Gyűlölöm azt az embert! – robbant ki Barbara. – Charlest? – Igen, őt! És Stanleyt is, mert becsapott. Mindketten félrevezettek és becsaptak. Tessék, olvasd – nyújtott át Teresának egy levelet. – Néhány napja kaptam, de Stanley persze puszta jóindulatból meg akarta semmisíteni és egy másikat a borítékba csempészni, csakhogy rajtakaptam. Barbara! Gondolom, feltűnt, hogy néhány napja nem látogatlak benneteket. Nem volt könnyű megállnom, mert az ikrek máris a szívemhez nőttek, de talán most még sikerül elfelejtenem őket. Nagyon vágyom gyerekre, de azért azt nem hagyom, hogy hülyét csináljanak belőlem. Tudom, hogy viszonyod van Stanleyvel, hogy szemenszedett hazugság a ti ártatlan barátságotok, a csókotok is ezt igazolta. Már csak az nem világos számomra, miért akar a szeretőd egyszerre megszabadulni tőled is meg a gyerekeitől is. Igen, az ő gyerekei, mert az az átkozott csók és a Te arcvonásaid arról győztek meg, hogy őt szereted és hogy az ikrek nem tőlem vannak.

Isten Veled, sajnálom, hogy így kellett véget érnie valaminek, ami jóformán el sem kezdődött és ami nagyon szép is lehetett volna. Charles Tess elképedve olvasta végig a szöveget, majd fürkészőn barátnőjére meredt. – Miféle csókot emleget itt Charles? Barbara az ajkába harapott. Hosszan hallgatott, végül csak rászánta magát és elmesélte, minek lett tanúja a férfi. – Teremtőm, Barb! S te ezek után csodálkozol a bizalmatlanságán? – Hogy Stanley iránti barátságomban kételkedik, azt még csak megértem. De hogy azzal gyanúsít, hogy a nyakába akarom varrni a más gyerekeit, ez túl megy minden határon! – Nekem az az érzésem – szólalt meg Teresa elgondolkodva –, hogy ez az egész levél szörnyű féltékenység jegyében született, ezért nem szabad komolyan venned. Valószínűleg Stanley is ezért akarta megsemmisíteni. Ő jót akar neked, azt szeretné, ha végre boldog lennél, nem szabad rá haragudnod. S az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ahogy ma Charles örökké téged bámult, az önmagáért beszél. – Csak azt ne mondd, hogy szeret! – Pedig így van és szerintem rég megbánta, hogy elküldte a levelet. Adj neki még egy lehetőséget, Barbara! Ne hagyd, hogy félreértések álljanak a boldogságod útjába. – De én képtelen vagyok bízni benne. S azt sem tudom, őt szeretem-e, vagy inkább Stanleyt, csak az világos számomra, hogy mellette tényleg boldog voltam.

– Csakhogy Charlie a gyermekeid apja és nem foszthatod meg őket egymástól. – A rohadt életbe, én is tudom! – csattant fel az asszony és elsírta magát. – Miért ennyire bonyolult az élet? – Ez már csak így van – sóhajtott fel Teresa, gondolva saját családjára. Juliantól van három gyereke, Andytől egy negyedik, de volt férjének is van egy fia és tulajdonképpen mind az öten valamilyen módon testvérek. Röhejesnek érezte, hogy az egykori vetélytársak gyerekei féltestvérek, mert ő az anyjuk, s neki is volt egy vetélytársa, akinek a fia szintén rokonságban áll gyerekeivel apai ágról. Világos, nem? Ember legyen a talpán, aki ezt a szövevényes rokonságot követni tudja! – Most itt hagylak, kérlek, csillapodj le! Vissza kell mennem a többiekhez. – Menj csak – hüppögte Barbara, s olyan szerencsétlenül ücsörgött a széken, hogy Teresa őszintén sajnálta. A hallban alig tett pár lépést, amikor egy kéz érintette meg a vállát. Megfordult és Charlesszal találta magát szemben. Csaknem felnevetett. A férfi még szerencsétlenebbül festett, mint barátnője. – Hol van Barbara? – Ott – intett fejével a dolgozószoba felé. – Szeretnék beszélni vele. Mit gondolsz? Kihajít, ha meglát? – Hát… azt ne várd, hogy menten a karodba omlik, de tanácsos volna egy-két dolgot tisztáznotok. Menj, drukkolok neked – kacsintott a férfira. – Kösz, szükségem is lesz rá. Címeres ökör vagyok. – Te mondtad, nem én – nevetett Teresa és játékosan meglódította. – Na indulás, mielőtt végképp inadba száll a bátorságod. Tess az órájára nézett és az emeletre indult. Az idő gyorsan repült, s neki meg kellett szoptatnia kisfiát.

∗ Cole lassan kortyolgatta pezsgőjét, miközben állandóan szemmel tartotta Victoriát. Az asszony most még soványabbnak látszott, mint amikor először találkoztak, s noha Vic látszólag felszabadultan csevegett és nevetgélt az ismerősökkel, a férfit nem tévesztette meg. Kenhetett magára több tonnányi festéket, a szeme alatti sötét karikákat, a megtört arcvonásokat és persze a tekintetéből sütő riadtságot és szomorúságot semmi nem rejthette el, legalábbis őelőtte nem. Feltétlenül beszélni akart vele, de Vic mintha csak tudta volna, mindig ügyesen elkerülte. Így azután Cole behúzódott az ajtó melletti sarokba és onnan leste minden mozdulatát, s mivel az a vadállat nem volt vele, a régi Victoriából mintha fel felvillant volna egy-egy darab. Noha többen is voltak a szobában, ő időnként kihallotta a nő hangját, jóval hangosabban beszélt, mint a többiek. Vic rámosolygott Sharonra és Joe-ra. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket, de most bocsássatok meg, meg kell keresnem Teresát – mondta és elindult az ajtó felé. Már a kilincset fogta, amikor ujjak kulcsolódtak a karjára jó szorosan, mire elsápadt. – Na végre – morogta Cole és a sarokba húzta. – Az ördögbe is, maga megőrült? Halálra rémített. – Nem hinném, hogy ebben profibb lennék a drágalátos Philnél – jegyezte meg gúnyosan a férfi. – Mi volna, ha békén hagyna, Mr. Anderson? – érdeklődött Vic mereven. – Mi volna, ha szánna rám pár percet, Miss Adams? – kérdezett vissza kihívóan Cole. – Nem fekszem le magával, hiába is erőlködik.

– Ahogy így elnézem, jártányi ereje sem lenne a védekezésre, ha akarnám. De nem is akarom. – Victoria elvörösödött mérgében, ám mielőtt visszavághatott volna, a férfi folytatta. – Egy kicsit nyomozgattam behemót lovagja után és kiderült, hogy kifejezetten a vagyonos nőkre hajt. Egyszer már fel is jelentette egyikük, de azután gyorsan visszavonta, valószínűleg Phil Howard halálosan megfenyegette. Egyébiránt az egyetemen sem jeleskedik, nagyon kifelé áll a rúdja a botrányos viselkedése miatt. Szívesen verekszik, s egy illető azt állította, hogy a nőket szereti kínozni, szerinte kizárólag egyetlen dologra valók. – Ebben legalább egyezik a véleményük. Nem igaz, Mr. Anderson? Cole kék szeme haragosan elsötétült, keze szorítása erősödött az asszony karján. Soha nem volt szadista. – Eresszen el, ez fáj! – Hiszen maga így szereti, nem igaz? Minél nagyobb a fájdalom, annál jobban élvezi. Megvallom, ezt én is tudom nyújtani, nem kell hozzá túl nagy tudomány. – Hagyja abba! – Miért? Fáj az igazság, Miss Adams? – Nem az igazság fáj, hanem a maga látványa. Felfordul a gyomrom tőle. – Ó, valóban? – mosolygott rá cinikusan Cole. – Na akkor erről mindjárt meg is győződünk – jelentette ki, majd magához rántotta és szájon csókolta. Vic annyira megdöbbent, hogy először fel sem fogta, mi történik vele. Aztán persze, kissé megkésve védekezni kezdett, de a férfi lefogta és olyan erősen szorította, hogy moccanni sem bírt. És még nagyobb elképedésére egy idő után nem is akart. Cole szorítása lassan enyhült, csókja is szelídebbé vált, noha észbontóan szenvedélyes volt, s Vic lebénult, akárha megbűvölték volna. Elkábult,

megrészegült, s amikor a férfi hirtelen elengedte, el is esett volna, ha az nem kapja el. – Hát ezt a kérdést tisztáztuk – vigyorgott az ügyvéd vérlázító fölénnyel. – Maga nemhogy undorodik tőlem, hanem egyenesen elolvad a karomban. – Victoria ütésre emelte a kezét, de Cole elkapta a csuklóját. – Egyszer már figyelmeztettem, hogy ezt jobb, ha nem teszi. Isten a tanúm, még soha nem ütöttem meg nőt, de maga kiválóan ért ahhoz, hogy a legalantasabb érzéseket is kihozza belőlem. Ütésre mindig ütéssel felelek, s egyszer megfeledkezem majd arról, hogy maga nem férfi. Visszatérve a szeretőjére, nagyon helyesen tenné, ha minél előbb megszabadulna tőle. Az az óriás végzetessé válhat. – Nem tehetem – suttogta az asszony. – Képtelen vagyok megszabadulni tőle. – Megfenyegette magát? – Igen. – Vic maga sem értette, miért ismeri ezt be, s főleg miért épp ennek az alaknak. – És még ezek után is hajlandó lefeküdni vele? – kiáltotta fojtottan a férfi. Victoria pedig nem sietett felvilágosítani, hogy egyszerűen nincs más választása, mert különben Phil megveri és megerőszakolja. Iszonyúan szégyellte a dolgot, szörnyű érzés volt, s azt végképp nem viselte volna el, ha Cole ezzel gúnyolja később. – Nem tartozik önre a magánéletem – lendült támadásba inkább. – Tényleg nem. Én mindössze csak segíteni akartam, nem tudtam, hogy valóban élvezi. – Nem élvezem – motyogta a nő és lehajtotta a fejét. – Hát akkor? – Cole az álla alá nyúlt, felemelte, hogy a szemébe nézhessen. – Phil nálam lakik és nem hajlandó elköltözni onnan.

– Átmenetileg maga is elköltözhet. – Ugyan hová? Menjek tán szállodába, amikor van saját lakásom? – Nem. Például beköltözhetne az én házamba. – Soha! – Ugyan, Miss Adams, nem hiszem, hogy kárt lehetne még tenni magában. – Aljas disznó! – Az bizony meglehet – vigyorgott a férfi szemtelenül, majd hirtelen elkomolyodott. – Én egy ideig még itt lakom Andynél, tehát részemről nincs fenyegetve az ártatlansága – nyomta meg az utolsó szót erősen. Vic fuldoklott a dühtől ennyi pimaszság hallatán. El akart rohanni, de Cole az útját állta. – Fontolja meg a javaslatomat – kérte. – És nem fél Phil bosszújától? – Vállalom a kockázatot. – Azt képzeli, így megvásárolhat? – Lehet. Elvégre az életemet kockáztatom önért, hölgyem. Elég magas tarifa ez egy ku… – Takarodjon a szemem elől! – vágott a szavába Victoria felháborodottan. – Eszem ágában sincs. Az ördögbe is! Hát nem érti? Segíteni akarok, mert életveszélyben van. Láttam a múltkor az étteremben a szépen kidekorált képét. Az asszony összerándult az emlékre. Megrázta a fejét és kihívóan nézett a férfira. – Ugyan miért töri magát ennyire egy kurváért? – kérdezte maró gúnnyal. – Hisz annak tart úgyis. Miért tenné kockára a testi épségét? Nem viccelek, Phil iszonyúan erős, fél kézzel elbánna magával. – Köszönöm a bókot – hajolt meg Cole önérzetesen. – S hogy a kérdésére feleljek, lehet, hogy elment az eszem és arra vágyom, hogy valaki laposra verjen, s végre

összetörje a csontjaimat. Esetleg leküzdhetetlen sóvárgás gyötör valami jó cselekedet után. Vagy mindkettő. A lényeg, hogy meg akarom menteni attól az őrülttől, mielőtt tönkreteszi magát. – Hogy azután Phil ágyát a magáéval cseréljem fel? – És ha kivételesen nem azért? – Ó, dehogynem! Hisz minden férfi kizárólag egyet akar. Szép eszközökkel vagy csúnyákkal, de csak az a céljuk, hogy hanyatt döntsék a nőket. – Milyen megkeseredett. Ha nem tévedek, eddig magának sem volt kifogása e nemes cél ellen. Boldogan ájult a férfiak ágyába, csak minél fiatalabbak legyenek, még fizetett is érte. Nem mondhatnám, hogy kivételes igényeket támaszt. – Hogy mik az elvárásaim, azt nem önnel fogom megvitatni. – Kénytelen lesz. – Tessék? Ugyan miért? – Mert a fejembe vettem, hogy mostantól én védem meg a lovagjától. – Magaaa…? – nyújtotta el a szót kétkedőn Vic, majd lebiggyesztette a száját. – Kétlem. – Nos lehetséges, hogy egyedül tényleg nem fog menni, de akad még néhány ismerősöm, aki segíthet. Vic éppen valami epés megjegyzésen törte a fejét, amikor a hallból jövő hangoskodás megzavarta, aztán kivágódott az ajtó és Phil rontott be vérben forgó szemekkel. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ivott és nem is keveset. Végigpásztázta a helyiséget, s ahogy felfedezte Victoriát, egyenesen felé törtetett. Az asszony elsápadt, reszketni kezdett. – Te ribanc! Tudtam, hogy kikezdesz mással, ha nem tartom rajtad a szemem.

Pofon csattant, Vic szeme előtt egy másodpercre elhomályosodott minden, de Phil nem törődött vele. Felkapta és kiviharzott vele a házból. Az egész alig tartott egy percig és mindenki annyira megdöbbent, hogy eszébe sem jutott a nő védelmére kelni. Cole is ledermedt, s mire felocsúdott, Phil Howard már messze járt az asszonnyal. Dühösen csapott öklével a levegőbe. Hogy lehetett ilyen béna? Hisz épp előtte papolt a nőnek arról, hogy megvédi, erre tessék, az orra elől vitte el az a vadállat anélkül, hogy megakadályozta volna! Stanley lépett hozzá, s zavarta meg az önmarcangolásban. – Mi a fene volt ez? Láttam, hogy régóta beszélsz Vickel, gondolom, te legalább tudsz valamit. – Cole bólintott, de közben Andyt kutatta a tekintetével. Hogy a pokolba engedhette meg, hogy akárki besétáljon a házába? Stanley belekarolt és kivonszolta az udvarra. – Szeretném hallani, mi történt itt! – Úgy tudom, te nyomozó voltál – nézett rá Cole a homlokát ráncolva. – Igen, de már nyugdíjban vagyok. – Nem érdekes. Lesz itt egy kis munka, s ahogy elnézlek, nem vagy még elpuhulva. – Igyekszik az ember. – Remek. Szükségünk is lesz minden erőnkre, ha még élve akarjuk megmenteni Victoriát. – Te jó ég! Hát ennyire komoly? – Halálkomoly. – Mi a szándékod? – Hát éppen ez az, a fenébe! Nem tudom – jelentette ki a férfi és ökölbe szorult a keze. – Ki kell találnunk valamit!

∗ Vic rettegve szállt ki az autóból. Nem ok nélkül félt. Phil hatalmas lapátkeze a hajánál fogva kapta el és kezdte húzni az épület felé. – Meg ne merj nyikkanni, te szuka, mert megjárod – sziszegte a fiú, ahogy elhaladtak a portás előtt. Amint beevickéltek az ajtón, az asszonyt teljes erőből meglökte, mire Vic a nappaliba repült és elterült a földön. – Segítség! Segítsen már valaki – nyöszörögte, pedig azt hitte, hogy kiabál. A félelem, az iszonyat, teljesen megzavarta elméjét. – Rohadt ringyó! – ordította Phil, miközben odaugrott és tovább verte a nőt. – Nem vagyok elég neked, mi? Más pasasok is kellenének? Egyformák vagytok mind. Azt hiszitek, mindent megtehettek, mert van pénzetek. Majd adok én neked olyat, hogy örökre elmegy a kedved más farok után koslatni! Victoria zokogott, s igyekezett egészen kicsire összegömbölyödni, karjaival védeni magát, de esélye az őrjöngő férfi őrült erejével szemben a nullával volt egyenlő. Istenem, ez a vég – futott át agyán félig ájult állapotában, amikor Phil hanyatt lökte, letépte róla a drága ruhát, majd eszelős, kéjelgő vigyorral a sliccéről húzta le a cipzárt és magáévá tette a félholt asszonyt. Végül pedig, mint aki jól végezte dolgát, felállt, egy utolsót rúgott a fájdalomtól fetrengő, vérző nőbe és nagyot köpött. Magához vett egy konyakos üveget és a pia társaságában elvonult a hálószobába. Vic messziről hallotta a távolodó lépteket és ködös agyán felsejlett, hogy most még megmenekült tán, azután elsötétült előtte minden.

∗ Miután Charles összeszedte a bátorságát, hogy beszéljen Barbarával, lenyomta a kilincset és beóvakodott a dolgozószobába. Ám olyan halkan, hogy az asszony nem vette észre, háttal ülve az ajtónak csendesen sírdogált. A férfi megindultan nézte, szerette volna magához ölelni és megvigasztalni, de nem merte. Szörnyen igazságtalan volt vele, ezért aztán nem is hitte, hogy Barbara valaha megbocsát neki. Egyetlen mentsége az volt, hogy nagyon szerette és majd beleőrült a féltékenységbe, abba, hogy Barb mást szeret, egész pontosan Stanley Lawlert. Amint lehiggadt kissé és újra átgondolta a történteket, rájött, hogy feltételezése minden logikát nélkülöz. Stanley orvosi igazolása csak alátámasztotta ebben és szerette volna a falba verni a fejét mérgében. – Barbara… – kezdte elfúló hangon. – Barbara, kedves, ne sírj – veselkedett neki újra. Az asszony összerezzent, de azért lassan a férfi felé fordult. – Mit… mit akarsz itt? – A megértésedet. A bocsánatodat. Téged. – Ugyan minek? Hisz semmi közünk egymáshoz. A leveled már egyértelműbb nem is lehetett volna. – Jaj, Barb! El sem tudod képzelni, mennyire szeretném, ha azt az átkozott papírt nem olvastad volna. – Nem sok híja volt. – Hogyan? Barbara gúnyosan mosolygott a férfira. – A szeretőm ugyanis, azaz Stanley, meg akarta semmisíteni, de lebukott. Igen, Charles, Stanley valójában egyfolytában arról igyekezett meggyőzni, hogy melletted a helyem, az ikreknek meg az apjuk mellett és eszében sem

volt elcsábítani. Mi több, ha akarta volna, sem tehette volna a sérülése miatt. – Tudom – jegyezte meg halkan az orvos. – És azt is, hogy gyalázatos dolog volt a részemről hazugsággal vádolni benneteket. Nincs rá mentség, ha csak az nem, hogy iszonyúan féltékeny voltam. Egy házban éltek összezárva hosszú idő óta, Stanley olyan bensőséges eseményeknek lehetett tanúja, amitől engem megfosztottál, s az ilyen együttélés férfit és nőt gyakran összehoz. Aztán amikor megláttam, hogy csókolóztok, végképp elvesztettem a fejem. És tudod, miért? – Nem. – Mert szeretlek. Nagyon szeretlek, Barbara, szívem egész melegével, de… de azok után amik köztünk történtek, jól tudom, nem várhatom el, hogy te is szeress. Megértem, ha meggyűlöltél. Még csak arra kérlek, próbáljuk meg együtt. Ha te nem akarod, nem házasodunk össze, először csak éljünk egy házban, hogy megtudhassuk, működik-e a dolog. Természetesen a gyerekeket a nevemre veszem, de ez téged semmire nem kötelez. Lesz külön szobád és esküszöm, soha nem közeledem hozzád, hacsak kifejezetten meg nem kérsz erre. Viszont az ikrekről képtelen vagyok lemondani, ezt neked is meg kell értened, sőt, neked igazán, hisz jól tudod, milyen érzés gyerek után vágyakozni, s már én is régóta szerettem volna apa lenni. Barbara hallgatott. A levél olvasásakor megesküdött, hogy többé szóba sem áll a férfival, most mégis megtette. Megtette, mert Charles olyan megtört ember benyomását keltette, s olyan mély szomorúság sugárzott a tekintetéből, hogy felébredt benne a részvét. Még sosem látta ilyennek és nem is feltételezte róla, hogy bármi képes így megrendíteni. S egyszerre eszébe villant Stanley intelme,

hogy ne ítéljen elhamarkodottan. Az a férfi pedig, aki itt állt tőle tisztes távolságban, most olyan ember benyomását keltette, mint aki nagyon is képes a mély, tiszta érzésekre. Lehetséges, hogy csak Vic volt rá rossz hatással? Hogy annak idején nem a megfelelő nőt választotta? Előfordulhat. S az is világossá vált előtte, hogy nincs választási lehetősége. Az ajánlatot el kell fogadnia, hisz kegyetlenség lenne Charlest megfosztani a gyerekeitől, ha egyszer tényleg akarja őket. – Rendben. Próbáljuk meg – mondta végül. A férfi arcán mintha öröm suhant volna át, de oly gyorsan tűnt el, hogy Barb meg volt róla győződve, képzelődött. – Köszönöm – suttogta a fogorvos. – És még egyszer kérlek, bocsáss meg! – Igyekezni fogok – ígérte az asszony. – Akkor azt hiszem, nincs több megbeszélnivalónk, vissza is mehetünk a többiekhez. – Menj csak, nemsokára követlek, csak rendbe hozom magam. – Jó – bólintott a férfi és kifelé indult. – Charles? – Igen? – Csak azt akartam mondani, hogy… hogy én… egyáltalán nem gyűlöllek – jelentette ki alig hallhatóan. – Bár akartalak, de nem sikerült. – Ó, Barbara – nyögte az orvos, s mintha remény csillant volna a szemében. – Remélhetem, hogy holnap elkezdjük a költözködést? – Igen… – Sejtelmed sem lehet, mennyire boldoggá teszel ezzel – motyogta Charles, azután gyorsan sarkon fordult és elsietett.

Barbara nem egészen értette ezt a viharos távozást, mert hiába állította a férfi, hogy szereti, nem bírta elhinni. Az biztos, hogy nehéz lesz úrrá lennie bizalmatlanságán. S mialatt ők életük rendezésén fáradoztak, fogalmuk sem volt a botrányról, melyet Phil megjelenése okozott. Csak később értesültek az egészről, s mindketten nagyon felháborodtak. – Jól sejtetted, Barb – lépett hozzá Stanley. – Vic még annál is nagyobb bajban van, mint amit mi el tudunk képzelni. De még Stanley is messze járt az igazságtól.

13. Emberfeletti akarat

Órák teltek el, mire Vic magához tért. Minden porcikája sajgott, úgy érezte, egyetlen ép csontja sincs és soha többé nem lesz képes lábra állni. Ujjai a szőnyeget markolászták, s ahogy óriási kínok között felemelte a fejét, iszonyodva látta maga körül a vért. Ismét az ájulás környékezte, de minden erejével azon volt, hogy leküzdje azt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s egyetlen gondolat zakatolt a fejében: el innen! El innen, akárhová és akárhogyan is, de el kell tűnnie. Az élniakarás hirtelen elemi erővel tört rá, s olyan lendületet adott neki, hogy a lehetetlent is megpróbálja. Óráknak tetszett, mire fel bírt állni, a legkisebb mozdulatra is a legszívesebben üvöltött volna, ehelyett olyan erősen

az ajkába harapott, hogy megérezte a szájában a kiserkenő vér sós ízét. Szédült, egyre sötétebbnek látszott előtte minden, mégis emberfeletti erővel és akarattal lassan, a bútorokra támaszkodva, óvatosan, nehogy zajt csapjon és Phil felébredjen, végre kijutott az előszobába. Villanyt nem mert gyújtani, csak az utcáról beszűrődő gyér fényre hagyatkozhatott. Nagy nehezen megtalálta a táskáját, de hiába tapogatózott, a kocsi kulcsaira nem lelt rá, pedig úgy rémlett neki, hogy a táska mellé tette. Egy pillanatra agya teljesen kitisztult és már gyanította, hogy Phil dugta el előle. Szerencsére a tartalék kulcs a retikül mélyén rejtőzött, a fiú erről, hála Istennek, megfeledkezett. Soha életében ajtót nem nyitott ki olyan vigyázva, mint most, s miután kilépett a folyosóra, nem merte megkockáztatni, hogy becsukja, s a zajra Phil felriadjon. Behajtotta maga mögött, eltántorogott a liftig s egy örökkévalóságnak érezte, mire az megérkezett. Beszállt, megnyomta a gombot, s közben egyfolytában az égiekhez fohászkodott, hogy eljusson a kocsijáig, mielőtt a fiú felfedezi hűlt helyét. Csak abban reménykedett, hogy miután Phil kidühöngte magát, eleget vedelt ahhoz, hogy jó ideig világáról se tudjon. A portás csendesen hortyogott a kuckójában, s ennek megint nagyon örült, mert legalább a férfi nem látta szörnyű állapotában. Kizárta a kaput és kilépett a hűvös éjszakába. Menekülésekor eszébe sem jutott a kabát, s most a cafatokban lógó ruhájában elviselhetetlenül didergett a márciusi hidegben. S amint felmérte a távolságot közte és a parkolóban pihenő kocsija között, egy percig sem gondolta, hogy képes lesz eljutni odáig és azután még vezetni is. Ám ekkor valami neszt hallott és biztos volt benne, hogy Phil az, aki felébredt és nem találva őt máris üldözőbe vette.

Ettől új erőre kapott és meglódult. Úgy támolygott az úton, akár a részeg, egyszer el is botlott és hasraesett, de megint csak összeszedte magát, felállt és újra nekiindult. Rémképek gyötörték, ahogy Phil különös kegyetlenséggel üti-veri, azután megerőszakolja és tudta, még egyszer nem élné túl. Phil Howard elmeháborodott, közveszélyes őrült és a bolondok házában a helye, nem egyetemen! Reszkető kezével alig bírta beleilleszteni a kulcsot a zárba és amikor végre sikerült, szinte beájult az ülésre. Néhány másodpercre kiesett az agyából minden, végül iszonyatos hangra riadt. Meg kellett ráznia a fejét, hogy a köd eltűnjön, s amint ismét gondolkodni tudott, csaknem felkiáltott rémületében. Autója riasztója vijjogott eszeveszetten, s ez a csendes, kihalt utcán olyan volt, akár a légi támadást jelző sziréna. Alig találta a gombot, hogy kikapcsolja, s ekkor már meg is esküdött volna rá, hogy nem menekülhet. Ha eddig szerencséje is volt, a riasztó hangja Philt biztosan felverte italgőzös álmából és már rohan le a lépcsőn, hogy megakadályozza a szökésben. A kocsi első próbálkozásra nem indult be, a másodikra sem, sőt, a harmadikra sem. Vic lehunyta a szemét és a feje hátrabicsaklott. Feladta. Semmi értelme az egésznek, még autója is cserbenhagyta.

Aztán újfent felvillantak lelki szemei előtt a rémképek, s ez új erőt öntött bele. Összeszedte magát, elszántsága arra ösztökélte, hogy a végsőkig küzdjön. Ismét megpróbálta beindítani a motort, s az most beugrott. Vic szinte hallotta, ahogy a szívéről leesik a megkönnyebbülés óriási köve. Kocsijában azonban nem volt automata sebességváltó, így minden egyes mozdulat, hogy

kitolasson a parkolóból, majd újra sebességet váltson és kikanyarodjon az útra, elviselhetetlen fájdalommal járt. Hálát adott a sorsnak, hogy a forgalom nem volt nagy, bár így is jöttek-mentek az autók, s neki nemcsak a vezetés került komoly erőfeszítésébe, hanem az is, hogy leküzdje a minduntalan rátörő és fenyegető ájulást. Reflexszerűen vezetett, ereje egyre fogyott és egyszer hajszál híján sikerült csak elkerülnie az ütközést. Hallotta a másik vezető válogatott szitkait, hallotta az anyját emlegetni – szegény, rég meghalt – meg hogy mit tegyen vele, hallotta a kritikát, hogy nő kizárólag hülye lehet a vezetéshez és Vic lehetetlen helyzete ellenére elmosolyodott. Nem volt egészen magánál, mintha nem is ő vezetett volna, mintha kilépett volna a testéből és kívülállóként figyelte volna az eseményeket. Milyen kegyetlenek az emberek! – gondolta. Meg sem fordul a fejükben, hogy a másik beteg lehet, hogy talán épp a haláltusáját vívja, vagy az életét próbálja menteni, teljesen mindegy, ha egy nő hibát vét vezetés közben, máris ráfogják, hogy részeg kurva. Hogy megszaporodtunk mostanában ebben a kategóriában – állapította meg fanyarul. Lassan a legkedvesebb jelző, amit egy férfi nőnek mondhat, ez lesz. Ám hogy mi a szó valódi értelme, kit érdekel?! Az emberek egyre érzéketlenebbek, egyre kegyetlenebbek és egyre közönségesebbek! Tudta magáról, hogy ő is közönséges, de még a szelídebb fajtából, s tulajdonképpen az élet tette azzá. Megvetette a férfiakat, mert mindenhol azt látta, hogy azok a végtelenségig kihasználják a nőket, ugyanakkor semmibe sem nézik őket. Tisztes üzletemberek, példásnak hitt családapák tartottak fiatal szeretőket és gyakorta

szemrebbenés nélkül „lecserélték” korosodó, fásult, kifacsart feleségüket nagyon fiatal lányokra. Egyszerűen lecserélték őket, akár egy elnyűtt autót, s a többiek ezért még vállon is veregették eme ,,férfias(?!) lépésért”. Nem számított a húsz-harminc év korkülönbség, hogy gyerekeik sokszor idősebbek voltak az ifjú aránál, persze nem érdekes, mi több, természetes, mert: A Férfiak Tették! S egyiküket sem izgatta az a csekélység, hogy milyen példát mutat a felnövő nemzedéknek. Az édesanyja is ebbe halt bele, azért, mert képtelen volt elviselni apja férfias húzásait. Jim Adams jónevű orvos volt, de képtelen volt ellenállni egy formás lábnak vagy telt kebelnek. Nejét ugyan tettlegesen nem bántalmazta, de cselekedeteivel, szavaival annál többet gyötörte. Danielle Adams egyszerű gépíró volt abban a kórházban, ahol Jim dolgozott és a házasságuk igen nagy port vert fel, hisz hogy jött ahhoz Danielle, a szürke kis senki, hogy szemet vetett az egyik legsikeresebb orvosra?! Az senkinek még az eszébe sem jutott, hogy a dolog fordítva történt, hogy Danielle rá sem mert nézni a nagy tudású orvosra, ellenben Jim titokban egyre erőszakosabban ostromolta. Édesanyja szép lány volt, csinos és túlságosan jóhiszemű. Elhitte, hogy a férfi őrülten szerelmes bele, hogy örökké szeretni fogja és megvédi a világ mocskától. Hitt a csodálatos csokroknak, a drága ruháknak és még drágább ékszereknek. Teljesen megszédült a kezdeti páratlan figyelmességtől, gyengédségtől és elképesztő nagyvonalúságtól, amik azonban mind kizárólag egyetlen célt szolgáltak: hogy Jim Adams ágyába vihesse a szép, de butácska, tizennyolc éves lánykát. A férfi ekkor már a harmincnegyedik évében járt, szerencsecsillaga fényesen ragyogott, mindent megkapott az élettől, amire csak vágyott, egyedül Danielle

vonakodott beadni a derekát, ami rémesen sértette a büszkeségét. Nagyon vallásosan nevelték a lányt és ragaszkodott ahhoz, hogy szüzességét csak a nászéjszakán veszíti el. Jim Adams agglegény volt és mindenáron meg akarta szerezni a mutatós gépírót, azonkívül ugye nem hagyhatta, hogy ez a buta kis egér nemet mondjon neki, s ezáltal tekintélyén csorba essék, hát feleségül vette. Hivatalos keretek között ugyan, de végül mégis az ágyába vonszolta, ismét megszerezte hát, amit akart. Az első és egyetlen kudarcot az jelentette életében, hogy Victoria lánynak született és nem fiúnak: Személyes sértésként fogta fel, s orvos létére feleségét okolta, holott jól tudta, hogy az asszony tehet erről a legkevésbé. Danielle sokat sírt férje megaláztatásai miatt, Jim pedig gyorsan elvesztette érdeklődését érzékeny lelkületű, törékeny asszonykája iránt. Másoknál keresett vigaszt, úgy váltogatta nőit, mint más a fehérneműjét, s ez így ment éveken át. Vic közben felcseperedett, belépett a serdülőkorba, nagyon szép nővé vált, noha igazából még kislány volt, s egyre inkább felháborította apja viselkedése. Sajnálta az anyját és megfogadta, ő sosem hagyja ilyen kiszolgáltatottá tenni magát. Az apja vele nem sokat törődött, jóllehet anyagi gondjaik nem voltak, ezzel ki is merült a férfi gondoskodása. Ő mindig nagyon hiányolta, hogy nem sikerült vele baráti viszonyt kialakítania, hogy az apja soha nem beszélgetett vele, nem érdekelte, hogyan tanul, szerelmes-e valakibe, kik a barátnői. Nem látta el taktikai tanácsokkal, miként viselkedjen a fiúkkal, s nem vigasztalta, ha bánat érte. Átnézett rajta, levegőnek tekintette, mert nem fiúnak született. S amikor egyik idősebb kollégája molesztálni kezdte, tapogatni és mocskos szavakat sugdosni a fülébe, mire ő

felháborodottan panaszolta el édesapjának, a férfi csak a vállát vonogatta. – Túlságosan kihívóan öltözöl, lányom, hát ne csodálkozz, ha kurvának néznek – jelentette ki ridegen és újra elmélyedt egy orvosi szaklapban. Vic nem akarta elhinni, hogy létezik ilyesmi, pedig az iskolában olyan lány is akadt, akit az édesapja zaklatott személyesen. Soha többé nem panaszkodott a férfinak, úgy éltek a házban, akár a vadidegenek egészen addig, míg Jim Adams a legújabb és lányakorú barátnőjével egy hétvégi kiruccanásból hazafelé tartva lezuhant magángépével. Ez az érettségije után történt egy hónappal, s noha a férfi vagyonos ember volt, feleségére és lányára nem sok pénzt hagyott. A házat el kellett adniuk, kisebbe költözniük, hogy Vic befejezhesse tanulmányait és maradjon indulótőke a szépségszalon megnyitásához. Mire azonban idáig eljutott, édesanyja szíve felmondta a szolgálatot és nem érte meg lánya sikerességét. Amikor pedig Vic megismerte Charlest, későbbi férjét, egy egészen más férfitípust ismert meg általa. Tudta ugyan, hogy ő sem veti meg a gyengébb nemet, de akkorra megedzette az élet és elhatározta, ő lesz az, aki felajánlja a férfinak a nyitott házasságot. Charlesban minden olyan tulajdonságot megtalált, amit annak idején az apjából hiányolt; figyelmes volt, megértő, hihetetlenül művelt, de nem beképzelt, jó társalgó, rengeteget tudtak beszélgetni mindenféléről, s a maga módján szerette a férfit és a mai napig sajnálta, amiért Kevin kedvéért elárulta. Csakhát a mindent elsöprő szerelem hiányzott neki és Kevin képében öltött testet. A fiú azonban olyan sebet ejtett rajta, amiről sejtette, soha nem fog begyógyulni. Falat emelt maga

köré, nehogy még egyszer megsebezhessék, és gyűjteni kezdte a hódításokat. Semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy nála jóval fiatalabb srácokkal jár, mi több, kifejezetten élvezte a dolgot. Sehol sincs az megírva, hogy csak a férfiak villoghatnak harmatos virágszállal az oldalukon, a nőknek ugyanolyan joguk van erre! Nem értette, miért elfogadott tény, ha a pasasok kitartják zsenge korú barátnőjüket, s miért felháborító, ha egy nő teszi ugyanezt. Neki még gyereke sincs, akinek rossz példát mutatna. Ám azt el kellett ismernie, hogy legutolsó hódításáról szívesen lemondott volna. Phillel alaposan megjárta, s ezzel végképp elveszítette a hitét a férfiakban. Megrázta a fejét, az emlékek hatására szája íze még inkább megkeseredett és ahogy közeledett a Prescott-ház felé, úgy csökkent ereje és látása percről percre. Oda kell érnem! Addig még ki kell bírnom! S ahogy biztatta magát, eszébe jutott Cole és szinte megdermedt. Hirtelen világosság gyúlt agyában, végre megértette, miért olyan ellenszenves neki, miért taszítja, miért utálja őt annyira. Cole Anderson modora teljes mértékben édesapjára emlékeztette, aki egy házasságtól sem riadt vissza, csakhogy lefektesse a kiszemelt áldozatot. Azonban mindennek dacára volt valami a férfiban, ami egy csöppet vonzotta. Annál veszélyesebb ez az ember, a leghelyesebb, ha a jövőben még inkább kerüli.

24. Kemény küzdelem

Stanley hazavitte Barbarát, kitette a ház előtt, s máris indult vissza a Prescott-házba, hogy Cole-lal és Andyvel kisüssék, miként mentsék meg Victoriát. Hosszan tanácskoztak a dolgozószobában, s egyetértettek abban, hogy a nőt valahogy meg kell szöktetni és alaposan elrejteni. Egy darabig Teresa is hallgatta őket, végül tizenegykor elnézést kért és visszavonult. Cole figyelmeztető pillantást vetett Andyre, ami azt üzente, hogy neki is ideje lenne lefeküdni, de barátja nem reagált. A vendégek régen elmentek ugyan, ám a nap összességében véve fárasztó volt és Andrew Prescottnak rengeteg pihenésre volt szüksége. A másik ügyvéd nem is hagyta annyiban. – Te nem akarsz lefeküdni? – kérdezte Cole és szemtelenül elvigyorodott. – Elvégre ma van a nászéjszakád – tette hozzá tapintat nélkül. Remélte, ezzel eléri, amit akar. Andy elnevette magát, egyáltalán nem vette zokon barátja csipkelődését. – Ezen mi már rég túl vagyunk, ne aggódj – jelentette ki vidáman és felállt. – Ám most, hogy mondod, azt hiszem, nekem is ideje visszavonulnom. – Jó szórakozást – kiáltotta utána Cole. – Szólj, ha segítségre lenne szükséged. Andrew visszafordult az ajtóból és egy pillanatig dühösnek látszott. Végül vonásai kisimultak, még el is mosolyodott, amikor megszólalt: – Tudom, hogy csak az irigység beszél belőled, s a csalódás, hogy az orrod elől happolták el a nőt, mert

elmáléskodtad a dolgot – vágott vissza gonoszul és távozott. Cole tudta, hogy megérdemelte, mert ha Teresáról volt szó, Andy nem ismerte a tréfát, mégis rosszulesett neki barátja megjegyzése. Való igaz, hogy szívesen az ágyába vitte volna Victoriát, ám most ennél sokkal, de sokkal fontosabbról volt szó: Vic életéről. Veszélyben volt, s neki e percben nem igazán a szex járt a fejében. Lehet, hogy az asszony nem veti meg a férfiakat, ő ellenben azon kevés kivételek közé tartozott, aki ezért nem ítélte el. Vallotta, hogy nőnek és férfinak szíve joga azt tenni, amit jónak lát és mások jogtalanul játsszák el a döntőbíró szerepét. Jócskán elmúlt éjfél, mire lassanként körvonalazódott előttük a terv. Stanley biztosította Cole-t, hogy akad pár olyan barátja, aki szívesen elvállalja a nő mellett a testőr szerepét, persze, nem ingyen, valamennyien kitűnő erőben vannak és minden nehézség nélkül elbírnak Phillel, ami nagy megkönnyebbülést jelentett a férfinak. Megegyeztek, hogy másnap mindannyian összejönnek és felkeresik Victoriát a lakásán, s ha kell, erőszakkal hozzák el onnan. Stanley szedelőzködni kezdett, Cole pedig magában azért imádkozott, hogy ezen az éjszakán ne essen baja az asszonynak. Esztelenség lett volna tőlük odamenni most, hisz nem tudhatták előre, Philnek van-e segítsége. Ha túlerőben lennének, akkor ők ketten semmit sem tehetnének, legfeljebb még nagyobb veszélybe sodornák a nőt. Hiába esett nehezére, várnia kellett másnapig, ami ugyancsak próbára tette az idegeit. – Kösz, Stanley – nyújtott kezet a férfinak – ha nagy leszek, meghálálom. – Ugyan már, szívesen segítek. Azonkívül az a pasas megérdemli, hogy móresre tanítsák és boldogan veszek

részt benne – fűzte még hozzá, miközben felvette a kabátját. Ebben a pillanatban szólalt meg a csengő. Tanácstalanul néztek össze, túl késő volt ahhoz, hogy vendég érkezzen. Aztán Cole vállat vont és kinyitotta az ajtót. – Teresa… én… óóó…! – Vic nem bírt kinyögni többet, lábai felmondták a szolgálatot, agyára jótékony sötétség borult. Egyenesen a megdöbbent Cole karjaiba ájult. Percekbe is beletelt, mire a férfi a sokkoló látványból felocsúdott. – Fel kell ébresztenünk Teresát, hogy ma éjszakára elszállásolja ezt a szerencsétlen asszonyt és feltétlenül orvost kell hívni hozzá. A rohadt disznó alaposan elintézte. – Cole száját válogatás nélküli szitkozódás hagyta el, amint átmenetileg a nappali kanapéjára tette az eszméletlen testet. Stanley sok mocskos dolgot látott munkája során, akár hozzá is szokhatott, Vic állapota mégis nagyon megviselte. Cole pléddel takarta be, szeme vészjóslóan szikrázott, halántékán kidagadtak az erek, miközben az emeletre indult, hogy felkeltse a ház asszonyát. Teresa szeméből azonnal kiröppent az álom, ahogy meglátta összevissza vert, alvadt vértől alig felismerhető barátnőjét. A házvezetőnő véget nem érő sopánkodások közepette készítette elő a vendégszobát, s mire az orvos megérkezett, Vic ugyan még mindig ugyanolyan rémes állapotban, de biztonságos helyen feküdt, továbbra is eszméletlenül. Dr. Richardsonnak nem kevés erőfeszítésébe került meggyőzni a társaságot, hogy a nőt feltétlenül kórházba kell szállítani, mert alapos kivizsgálás és röntgenezés

szükségeltetik, magyarázta, de csak nehezen ért el eredményt. – Ki a hölgy legközelebbi hozzátartozója? – nézett körül tanácstalanul. – Én – lépett elő Cole fürgén, gondolkodás nélkül. – A bátyja vagyok – tette hozzá saját és a többiek legnagyobb elképedésére, de egyikük sem ellenkezett. Vicnek igazából senkije sem volt és Tesst megnyugtatta, hogy a férfi vele megy. – A Charleston Private Hospital-be vigyék – utasította Cole a mentősöket. Ez New York egyik legelegánsabb és legdrágább magánklinikája volt, hatalmas zöldövezetben, nem messze a tehetős emberek lakta kertvárostól, a legmodernebb technikákkal felszerelve és egyre terjeszkedő épületeivel. Igaz, a nőgyógyászati részlege még nem üzemelt, így Teresa egy másik, nem kevésbé elit kórházban hozta világra fiát, de nagyon sok jót hallott róla. Ide vitték Andyt is, amikor az rosszul lett, ám akkor neki nem állt módjában látogatni, csak telefonon tartották a kapcsolatot. A mentő gyorsan megérkezett, s mivel nem lehetett előre tudni, vannak-e súlyos belső sérülések, szirénázva száguldott a kórház felé. Tess megeskette a testvérré avanzsált férfit, hogy azonnal értesíti, mihelyt megtud valamit, Stanley ugyanezt kérte, aztán hazaindult. Cole Anderson belesápadva az aggodalomba és a gyilkos dühbe, ült a mentőautóban, s fogta az asszony erőtlen kezét. Victoria teste egyszercsak összerándult a takaró alatt, egy pillanatra kinyitotta a szemét, azután ismét elájult. – Szerintem súlyosabbak a lelki sérülései, mint a testét ért ütések – jegyezte meg halkan az orvos némi vigasz gyanánt. – Persze, ezt igazán csak a röntgenfelvételek alapján lehet majd nyugodt lelkiismerettel kijelenteni.

A „báty” bólintott, de nem szólt. Semmi kedve sem volt most csevegni. Cole örökkévalóságnak érezte, míg a kórházban Victoriát vizsgálták. Nagy volt a jövés-menés, de senki nem tudott még közelebbit mondani. Aztán egyszerre lázas futkosás kerekedett, s a férfinak görcsbe rándult a gyomra. Fehér köpenyes nővérek jöttek, kék műtősruhába bújt orvosok és műtősök mentek, az egész kórház kezdett olyanná válni, akár a felbolydult méhkas. Cole szeretett volna legalább egyre ráordítani, hogy az ég szerelmére, mondjon már valamit, de mintha láthatatlanná vált volnia, senki nem vett róla tudomást. Hirtelen egy betegszállító kocsit pillantott meg, rajta Victoria feküdt olyan sápadtan, mintha meghalt volna. A szeme csukva volt, karjába infúziót kötöttek, s ő bénultan állt és nézett a távolodó kocsi után. Képtelen volt felfogni, hogy alig tizenkét órája ez az asszony még egészséges volt, felszabadultan beszélgetett és nevetett, őt pedig csípős szavaival sikeresen provokálta, most viszont ott feküdt mozdulatlanul, talán épp a halállal viaskodva… – Mr. Adams? – Ööö… nem, én… Anderson vagyok – hebegte zavartan. A műtősruhát viselő férfi meghökkent. – Nem ön Miss Adams bátyja? – De igen, csak tudja… mi… szóval, féltestvérek vagyunk – magyarázta Cole egyre kínosabban érezve magát. Ha Vickel akart is valamilyen közeli kapcsolatot, az semmi szín alatt sem éppen testvéri volt. – Vagy úgy – bólintott az orvos. – Sajnálom, Mr. Anderson, de nem szolgálhatok kellemes hírekkel, jöjjön velem!

Cole szíve egyre hevesebben vert, homlokát kiverte a víz. Istenem, ne! Ne vedd el tőlem az egyetlen asszonyt, aki számít valamit az életemben, s aki talán egyszer még nagyon sokat jelenthet. A férfi egy orvosi szobába vezette és hellyel kínálta. – Nincs sok időnk, úgyhogy rövidre fogom. Ki kell azonban jelentenem, hogy Miss Adams elképesztő akaraterőről tett tanúbizonyságot, mondhatnám, kész csoda, amit művelt. Rengeteg zúzódást szenvedett, akárki verte is össze, az biztos, hogy nem kímélte. Eltört néhány bordája, ami önmagában még nem életveszélyes és magától gyógyul, de támadója valószínűleg túl nagyot ütött vagy egyszerűen belerúgott, a lényeg, hogy megrepedt a lépe és súlyos belső vérzés lépett föl. Talán hallott már róla, hogy az ilyen jellegű sérülés a legveszedelmesebb, halálos is lehet. Miss Adamsnek iszonyú fájdalmai lehettek, ezért is mondtam, hogy kész csoda, hogy ebben az állapotban még képes volt kocsiba ülni és vezetni. Gondolom, tesznek feljelentést, a tettes feltétlenül megérdemli a büntetést. Különös kegyetlenséggel bánt el áldozatával, s a tetejében még meg is erőszakolta… Cole felnyögött, arcát kezébe temette. Eszelős düh fortyogott benne, s e percben képes lett volna puszta kézzel megfojtani Phil Howardot. – …most bocsásson meg, indulnom kell a műtőbe, az előkészületek megtörténtek, nem késlekedhetünk, el kell távolítani a lépet. Miss Adams állapota kétséges, jobb, ha felkészül a legrosszabbra is. Mindazonáltal a reményt ne adja fel, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk. Természetesen a látleletet elviheti – állt fel az orvos jelezve, hogy a tájékoztatás véget ért.

Cole bólintott, szédelegve támolygott ki az orvosi szobából. – Szeretném itt megvárni a műtét végét – nyögte reszkető hangon. – Nincs akadálya. – Köszönöm – motyogta az ügyvéd és leroskadt a közelében álló székre. Gyomra kavargott, a feje lüktetett, s olyan sápadt volt, hogy az ügyeletes nővér szó nélkül átnyújtott neki egy pohár vizet. – Az automatánál ihat kávét – mondta együttérzőn, de a férfi nemet intett, mire a lány megértően visszavonult. Cole egyedül akart maradni a fájdalmával, tehetetlen dühével, s az önváddal, hogy miért is nem akadályozta meg Phil Howardot, amikor berontott a Prescott-házba és magával vitte a nőt. Arra viszont megesküdött, hogy ez a vadállat ezt nem ússza meg, alaposan meg fog bűnhődni a tetteiért. Váratlanul eszébe jutott Tess és Stanley, s tudta, muszáj nekik telefonálnia. Igaz, nem sok, amit mondhat, a legrosszabbról pedig még nem akart beszámolni. Csak szűkszavúan ecsetelte a helyzetet, azután gyorsan elbúcsúzott. Nem volt ereje bevallani, hogy Vic harmincnégy évesen meghalhat, valahogy úgy gondolta, ha nem ejti ki a száján a szörnyű lehetőséget, nem történhet meg. Visszabotorkált a székhez és belerogyott. Tenyerébe hajtotta a fejét és el sem jutott a tudatáig, hogy imádkozik, hogy Istenhez könyörög Vic életbenmaradásáért. ∗ Ezalatt a műtőben összehangoltan, halkan dolgoztak. Csak a gépek zümmögését lehetett hallani, a sebészi

eszközök csörömpölését, dr. Connor, az operációt végző, professzornak fiatalnak számító férfi, egyszavas utasításait, s a beteg szívverését nyomon követő gép pittyegését. A műtét zökkenőmentesen zajlott, dr. Connor mégis beleizzadt. Miss Adamsnél súlyos belső vérzés keletkezett a lép megrepedését követően, nem volt hát véletlen, hogy kétségbevonta a beavatkozás sikerességét. Csaknem az utolsó pillanatban került sor az operációra. Mindenki fellélegzett, amint a záró lépés, a vágás összevarrása volt hátra, amit a prof egyik tehetséges, fiatal kollégájára hagyott. Dr. Connor ellépett a műtőasztaltól, dr. Shelton pedig lelkesen fogott munkához, egyenesen kitüntetésnek érezte a feladatot. Alig pár öltés volt még, amikor az aneszteziológus fojtottan felkiáltott. – Vérnyomás rohamosan csökken, pulzus egyre emelkedik! Az egész csapat megdermedt. – Atyavilág, ez fibrillál! – állapította meg dr. Shelton döbbenten. – A vérnyomás tovább esik, pulzus alig észlelhető – szólalt meg újra az altató orvos. Dr. Connor a betegnél termett, s rémülten meredt a monitorra. – A keservit! – káromkodta el magát. – Azonnal készítsék elő a defibrillátort és adjanak a betegnek Lidokaint intravénásán! Mindenki lázasan dolgozott, az aneszteziológus beadta az injekciót, közben egyik szeme állandóan a monitort leste. – Nincs szívműködés – jelentette be elszörnyedve. Dr. Connor homlokát kiverte a víz. Az első áramütés hatástalan maradt. Lehetetlen! Nem történhet meg! Eddig emberfeletti kínokat állt ki ez a nő,

nem lehet, hogy most adja fel! Gyűlölte a mondást, miszerint: „a műtét sikerült, csak a beteg halt meg” és minden tudásával, összes erejével harcolt is ellene. Képtelen volt megszokni a halált, pedig sokéves tapasztalat állt mögötte. – Gyerünk, Victoria! Gyerünk! Küzdj! – kiáltotta, hisz tudta, mindössze négy perc áll a rendelkezésére, hogy visszahozza az életbe, különben ha az agy továbbra sem kap oxigént, Miss Adams, ha életben is marad, nem lesz normális. A lélegeztetőgép ütemesen emelkedett és süllyedt, ám a második áramütés is eredménytelen maradt. A klinikai halál beállt, s miközben újabb injekciót fecskendeztek a vénába, újabb és újabb áramütéssel sújtották a nőt, az idő rémisztő sebességgel száguldott. A bűvös négy percből már csak harminc másodperc maradt, amikor az aneszteziológus izgatottan felugrott. – Gyenge pulzus észlelhető, a vérnyomás újra mérhető! A negyedik áramütés végre hatásosnak bizonyult. Dr. Connor árgus szemmel ellenőrizte az élet jeleit mutató gépeket, patakokban csorgott róla a veríték, kemény küzdelmet vívott. Victoria infúziót kapott, s ha gyengén is, de a szívműködés újra megindult, végül egyre erőteljesebbé vált. A szívverés nagyjából normalizálódott. A professzor még egy ideig a monitort nézte, azután megköszönte a team munkáját és fáradtan kiment a műtőből. Levette maszkját és a kosárba hajította. Victoria Adams alaposan próbára tette az idegeit. A beteget a megfigyelőbe szállították, mindannyian fellélegeztek, s reménykedtek, hogy több komplikáció nem lép fel.

Cole számára éveknek tetszett, mire dr. Connor alakja feltűnt a folyosón. A professzor kimerültnek látszott, és csak apró, erőtlen mosolyra futotta erejéből. – Túl van a műtéten a húga. – A „húg” titulusra a férfi arca akaratlanul megrándult. Szörnyen zavarta, hogy hazudott ennek a rokonszenves és nagy tudású doktornak, de hát a hely és az idő alkalmatlan volt a magyarázkodásra. – Be kell vallanom, Miss Adams igencsak megizzasztott, de jelen pillanatban állapota kielégítő. Az elkövetkező huszonnégy óra lesz a kritikus, ha nem lép fel komplikáció, a testvére meggyógyul. Legalábbis testileg – tette hozzá dr. Connor keserűen. – Hogy lelkileg hogyan birkózik meg a sokkal, az nagyon sok mindenen múlik, többek között saját magán. Mindenképpen szüksége lesz pszichológusra. – Köszönöm – motyogta Cole és kezet rázott a férfival. – Majd akkor köszönje, ha Miss Adams a saját lábán távozik innen. Különben is, csak a munkámat végeztem. – A professzort mindig zavarba hozták a hálálkodó szavak. Negyvenes évei elején járt, köztudomású volt róla, hogy egy géniusz, de amúgy csendes, zárkózott ember, ami sokakban azt a gyanút keltette, hogy érzéketlen, pedig távolról sem volt az. Egész egyszerűen csak nem a szavak embere volt. – Láthatnám? – kockáztatta meg Cole. – Egy percre – adta beleegyezését az orvos. Az ügyvéd nagyon megkönnyebbült, ám amikor megpillantotta a halottfehér asszonyt, kétségei támadtak. Mindenféle gépek vették körül, karjából cső lógott, szeme csukva volt, mozdulatlanul feküdt, s a fehér ágynemű között még sápadtabbnak, még élettelenebbnek látszott, mint a műtét előtt. Az egész látvány olyan riasztó volt, olyan megrázó, hogy a férfi arcából kifutott a vér, s meg

kellett támaszkodnia. Felderengett előtte Andy, és most értette meg igazán, miért nem volt hajlandó önként ilyen vagy hasonló helyzetbe kerülni, még ha az élete függött is tőle. – Jöjjön – fogta meg a karját dr. Connor és kivezette a helyiségből. – Ne haragudjon, hogy nem készítettem fel a várható látványra, teljesen kiment a fejemből. – Ugyan! Én akartam látni, nincs semmi baj. – Az arcszínéből ítélve, kétlem – jegyezte meg a férfi halvány mosollyal. Cole hősiesen igyekezett összeszedni magát, ő is elmosolyodott, végül elköszönt a professzortól. Újra felhívta Tesst és Andyt, hogy továbbítsa az orvos szavait, aztán kitámolygott az épületből. Egyetlen percet sem bírt volna ki már bent, a fertőtlenítőtől émelygett, szörnyen zaklatott volt az átélt izgalmaktól, s noha teljesen kifacsarnak érezte magát, csöppet sem volt álmos. Kocsijának támaszkodva kémlelte az épület ablakait, s újfent megállapította, hogy az ott bent egy egészen más világ, egészen más emberekkel, már-már csodalényekkel. Gyönyörű hivatás az orvosoké, de ő sosem lenne rá képes. Eltűnődött, vajon melyik ablak tartozhat ahhoz a szobához, ahol Victoria alszik, s magában gyors gyógyulást kívánt neki és a többi szerencsétlen betegnek is. Az égre emelte tekintetét, lassan fürkészte a hajnali sötétséget, a gomolygó felhőket. Úgy érezte, éveket öregedett ezen az egyetlen éjjelen, pedig igazából semmi köze nem volt az asszonyhoz és arról sem volt fogalma még, hogy Victoria Adams e nevezetes éjszakán másodszor is megszületett. Csupán annyit tudott, hogy szerencsére a nő kibírta a műtétet és nagyon remélte, most már nem lesz semmi baj.

– Köszönöm, Istenem – suttogta az ég felé megindultan, majd beült kocsijába és komótosan elindult a Prescott-ház felé.

15. Zajlik az élet

Julian gondolataiba merülve ballagott le a Charleston Private Hospital első emeleti lépcsőjén. Most, hogy már megtehette anyagilag, természetes volt, hogy édesapját ide szállíttatta. Tizedik napja volt, hogy Matt eltűnt, hogy egyik átadás előtt álló épületük kigyulladt, s hogy Jack Campbellt szívroham érte. Fiáról azóta sem volt hír, a tűz okának vizsgálata még mindig tartott, egyedül édesapja állapota javult. Julian teljesen kimerült a sok gondtól, s főleg a fia és az apja miatti aggodalomtól. Mióta Teresa elhagyta, több, mint tíz kilót fogyott, mostanra pedig egyre szétszórtabbá vált. – Üdvözlöm! A hangra összerezzent és fogalma sem volt, hová tegye a tulajdonosát. – Nem emlékszik rám? Cole Anderson vagyok, Teresánál találkoztunk a szülészeten. – Ja igen – morogta Julian hűvösen. – Ismeri Victoriát? – Tess barátnőjét? Hogyne. – Itt fekszik az intenzíven. – Te jó ég! Mi történt vele?

– Ahogy mondani szokás: hosszú. A lényeg, hogy megműtötték és hála Istennek már jobban van. – Minden jót kívánok neki! – Majd átadom. És ön? – kérdezte Cole, figyelmen kívül hagyva az építész barátságtalan modorát. – Mit keres itt, ha szabad érdeklődnöm? Szörnyű hely ez, bár soha ne kellene ide jönnie senkinek! Julian pokolba kívánta a férfit enyhén szólva, a kíváncsiskodását pedig egyenesen tolakodónak érezte. – Az édesapámtól jövök, nemrég szívrohama volt. – Borzasztó! Remélem, jobban van. – Igen – mosolyodott el először Julian. – Egyfolytában a nővérekkel zsörtölődik és azzal fenyegetőzik, hogy megszökik, ha nem engedik haza – tette hozzá és maga sem értette, miért mondja el ezt épp ennek az alaknak, amikor kezdettől fogva ellenszenvesnek találja. Egészen meglepődött, hogy annak szeméből együttérzést olvasott ki. – Hát akkor mielőbbi gyógyulást kívánok az édesapjának – biccentett Cole és a lift felé indult. – Várjon, elkísérem – határozott hirtelen az építész, az ügyvéd legnagyobb csodálkozására. – Meg akarja látogatni Victoriát? – Talán tilos? – Valójában már nem, de… szóval, ne csodálkozzon, ha Vic, hogy úgy mondjam, nem vesz tudomást önről. – Ennyire súlyos? – A lelki sérülése az. Ne haragudjon, de képtelen vagyok róla részletesen beszámolni. Cole arcáról őszinte fájdalom volt leolvasható és Julianben felébredt a kíváncsiság. Ám hiába figyelmeztette az ügyvéd, nem tudta kellően érzékeltetni az asszony állapotát. Vic a mennyezetet bámulta és rájuk

sem nézett. Cole bement hozzá, mondott neki valamit, de a nő meg sem moccant. Julian az üvegfalon kívül maradt, de még így is megrázta a látvány és nem is bírta sokáig, pánikszerűen menekült el. Victoria, az örökké fecsegő, örökké nyüzsgő, életvidám, temperamentumos asszony olyan volt, akár egy élő halott. Nyomott hangulatban ment be az irodába, titkárnője azonnal kávét és szendvicset tett elé. Julian ivott egy korty kávét, beleharapott a csirkés szendvicsbe, s közben tekintete az asztalán heverő újságra tévedt. A falatot félrenyelte, köhögése alig akart csillapodni. A címlapon lévő fotó Teresát és Andyt ábrázolta, amint kilépnek az anyakönyvi hivatalból. Gyönyörű párt alkottak, s neki mintha tőrt forgattak volna a szívében. Pedig hát tudta előre, hogy ennek meg kell lennie, mégis, jelenlegi zaklatott állapotában ez volt számára a kegyelemdöfés. Képtelen volt az irodában maradni, felpattant, felhörpintette a maradék kávét, s kiviharzott a helyiségből. Levegőre volt szüksége, mert attól tartott, menten megfullad. A szendvics ott maradt, csaknem érintetlenül. – Sürgős dolgom van és ma már nem jövök vissza – hadarta elmenőben és fütyült a titkárnő ellenkezésére. Egy ideig kószált az utcán, aztán úgy döntött, hazamegy. Tulajdonképpen sehol sem találta helyét, ám ez látszott a legjobb ötletnek. – Ó, Mr. Campbell, de jó, hogy jön! – kiáltott fel Mrs. Potter megkönnyebbülten. – Már kétszer is keresték telefonon a rendőrségről. Julian szíve hatalmasat dobbant. Matthew! Csak miatta kereshették. Mintegy végszóra, újra csilingelni kezdett a készülék, s a férfi száguldott, hogy felvegye. Némán hallgatta a beszélőt és hirtelen könny szökött a szemébe.

– Máris indulok – mondta izgatottan. – Matthewt megtalálták, ép és egészséges – vetette oda a házvezetőnőnek és már ott sem volt. Mrs. Potter keresztet vetett és sírva mormolt hálaimát. Mégsem volt hiába a sok fohász, az égiek meghallgatták. Az őrszobán Matt egy sarokban gubbasztott és rémülten meredt belépő apjára. Vajon mi vár rá? – találgatta magában, s noha rettegett a férfi haragjától, szörnyen dühös volt, amiért nem vigyázott jobban és elkapták. – Az egyik külvárosban bukkantunk rá, akkor lépett ki a patikából – kezdte az őrmester. – Futásnak eredt, nem volt könnyű fülöncsípni. Egyfolytában valami Rose mamát emlegetett, akinek szüksége van az orvosságaira. Julian agyában lassan világosság gyúlt és végképp nem értette, ez a lehetőség miért nem jutott az eszébe. Rose mama annak idején Ameliát és főleg az édesanyját látta el, vezette a szegényes háztartást, s az egyetlen ember volt, aki szerette a fiút. – Ó, Matt! Annyira aggódtam érted – ölelte magához az elképedt gyereket. Matthew sok mindenre felkészült, de ilyen szívélyes fogadtatásra aztán nem. – Gyere, menjünk haza! – Nem lehet – jött meg a fiú hangja. – Rose mama nagyon beteg, el kell vinnem neki a gyógyszereket. – Jó, akkor elvisszük együtt. Matt bizalmatlanul nézte apját, nem mert hinni neki. Talán csak a rendőrök előtt nem akar jelenetet csinálni. – Jessica mindent bevallott – jelentette ki Julian remélve, ezzel sok mindent megmagyaráz. A fiú végül bólintott és vonakodva ugyan, de követte a férfit. Julian nemcsak hogy állta a szavát, de még azt is elintézte, hogy az idős asszony kórházba kerüljön és

rendes ellátásában részesüljön. Valóban nagyon betegnek tűnt, napjai szemlátomást meg voltak számlálva. Matthew hálás tekintete pedig a lelke legmélyéig hatolt és alig várta, hogy otthon legyenek, s végre beszéljenek egymással. Először azonban a házvezetőnő sajátította ki a fiút, könnyes szemmel ölelgette, azután a konyhába vonszolta és minden elképesztő finomsággal traktálta. A férfi mosolygott a bajusza alatt, s most, hogy Matt előkerült, neki is megjött az étvágya Mrs. Potter legnagyobb örömére. Apa és fia jóízűen falatozott és csak miután degeszre tömték magukat, vonultak a nappaliba, méltón megköszönve az asszony fáradozásait. – Áruld el, fiam, miért nem szóltál soha Jessica kitolásairól? – Mert azelőtt nem voltak olyan vészesek, aztán meg nem szokásom árulkodni. – De az utóbbi két esetben kötelességed lett volna megtenni. – Akartam, csakhogy tudtam, úgyse hisz… hiszel nekem. – Mattnek még mindig nehezére esett tegezni az apját. – A pénzt is épp azelőtt fedeztem fel véletlenül, mielőtt beléptél a szobámba. Akkor viszont már meg sem hallgattál. Nem akartam intézetbe kerülni, különben is szörnyen igazságtalannak éreztem az egészet, így hát Rose mamához menekültem. Nagyon megörült nekem, de szegény beteg volt és alig volt pénze. A megtakarított zsebpénzemből hívtam hozzá orvost és váltottam ki a tablettáit. Muszáj volt ápolni, mert nem volt ereje felkelni az ágyból. – Uramisten! Hogy is feltételezhettem rólad bármi rosszat? – motyogta megrendülten a férfi. – Te jó gyerek vagy és példás áldozatkészségről tettél tanúbizonyságot. Mindazonáltal könyörgöm, többé ne szökj meg tőlem! El

sem bírod képzelni, mennyire féltem, hogy valami baj ér, iszonyúan aggódtam érted. Ha néha kiabálok is, jusson eszedbe, hogy mi ketten egy kis család vagyunk és én nagyon szeretlek, fiam. – Bocsáss meg… apu… Julian hirtelen magához ölelte, a meghatottságtól a sírás kerülgette. Fia most először nevezte apunak önszántából és ez könnyeket csalt a szemébe. – Kérlek, mondd ki még egyszer! – Mit? – Ahogy az imént neveztél. – Apu! Ne haragudj… és… én is szeretlek! – Fura volt ezt így kimondani, de megtette és hihetetlenül csodálatosnak érezte. – Kisfiam… – A férfi már nem is leplezte könnyeit, miközben szorosan tartotta a gyereket. Matthew felszabadultan fogta át a derekát és ő is sírva fakadt. Úgy érezte, most igazán hazaérkezett. A fal leomlott közöttük, s egyszerre mindketten tudták, bízhatnak a másikban. Apa és fia végre egymásra talált. ∗ Barbarát teljesen kimerítette a költözködés. Nem volt könnyű összehangolni az ikrek mellett, azonkívül csak nehezen barátkozott a gondolattal, hogy ezentúl Charlest látja mindennap és Stanleyt jóval ritkábban. A két férfi nagyon előzékeny volt egymással, mégis érezni lehetett a köztük húzódó feszültséget. Charles képtelen volt maradéktalanul leküzdeni a féltékenységet, Stanley viszont tudta, hogy az asszonynak egyelőre még szüksége

van rá, így azután naponta meglátogatta, ha csak rövid időre is. Mindannyiukat felháborította a Vickel történt szörnyűség, s gyakran tettek látogatást nála. Időközben elkerült az intenzív osztályról, de még mindig túlságosan fásult volt. Charlie semmit nem érzett a nő iránt a részvéten kívül, mi több, sokszor azon töprengett, hogyan is vehette valaha feleségül, hisz teljesen különbözött attól az ideáltól, amit elképzelt magának. Ettől függetlenül őszintén sajnálta és szívből kívánta, hogy minél előbb felépüljön. Barbarán keresztül Stanley lassan megismert mindenkit. Igaz, Teresa esküvőjén már találkozott a társasággal, de az mégiscsak túl rövid volt ahhoz, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Mostanra viszont, a fogorvost leszámítva jól kijött valamennyiükkel, egyszer még Juliant is bemutatták neki és ő kifejezetten rokonszenvesnek találta. Andyvel és Cole-lal pedig szinte már barátok voltak, így egyre gyakoribb vendége lett a Prescottháznak. Teresa nagyra becsülte a férfit, hogy segített Barbarán és egy kicsit sajnálta is, amiért megint egyedül maradt. Mióta Andyvel boldog házasságban élt, másokat is szeretett volna révbe juttatni és törte a fejét, honnan keríthetne nőt a nyomozó számára, aki minden tekintetben illene hozzá. Na persze, a dolgot egyelőre megtartotta magának. Ezen a napon Stanley ismét megjelent a fogorvos házában, igaz, két nap kihagyással és Barb kitörő örömmel fogadta. Charles nem volt otthon, így felszabadultabban beszélgettek. – Szeretnék kérdezni tőled valamit – szólalt meg Stanley, ezúttal nagyon komoly ábrázattal.

– Krisztusom, mi lehet az? – rémüldözött az asszony. – Hogy érzed magad itt? – Csak erről van szó? – Barbara csalódott volt. – Tulajdonképpen jobb, mint amire számítottam. – Közös hálószobában alszotok? – Nem. – Jaj, Barbara, rosszabb vagy a gyereknél. Hiszen szereted őt. Miért csinálod ezt vele? – Semmit nem csinálok vele. Megegyeztünk, hogy így élünk és kész. – Csakhogy ez nem megy a végtelenségig. Döntened kell, ne tedd kockára a boldogságod. Charles szeret téged, csak rá kell nézni. – Hagyd abba! – Oké. Akkor áruld el nekem, mikor beszéltél a szüleiddel? – Ez nem tisztességes – ugrott talpra az asszony. – Sejthettem volna, hogy az első, ártatlan kérdés kizárólag csali volt. Egyébként te is tudod, hogy egy hónapja. – Aha… Ha szabad érdeklődnöm, meddig akarod még titkolni előlük az unokáikat? – Stanley Lawler, túl messzire mész! – Nem, te mész túl messzire! – emelte fel a hangját a férfi. Barb meglepetten pillantott rá, eddig csak egyszer látta igazán haragosnak. – Az ördögbe is, több, mint egy éve összevissza hazudozol a szüleidnek, Charlie-t nem engeded magad mellé, holott elepedsz érte. Ez az egész senkinek sem jó. – Igazad van, de kérlek, adj még egy kis időt. – Mire, az ég áldjon meg? – Nem tudom – suttogta Barbara. – Egyszerűen képtelen vagyok megbízni Charlesban. Mi lesz, ha megun és megcsal?

– Akkor legfeljebb visszaköltözöl hozzám. De lépned kell és a szüleidnek is be kell vallanod az igazságot. – Na igen. Még szerencse, hogy az utóbbi két évben rengeteget utaztak és elhitték a meséimet, különben már rég lebuktam volna. – És le is fogsz, erről én magam gondoskodom. – Ne, Stanley! Te nem ismered az anyámat. – Nem baj. Kapsz két hónapot, hogy rendezd a dolgaidat, ez elég méltányos idő. Utána viszont értesítem a szüleidet, akár egy ágyban alszotok, akár nem. – Ez zsarolás! Visszaélsz azzal, hogy mindent tudsz rólam. – Tévedés. Egyszerűen csak boldognak akarlak látni. Egyébként mostantól ritkábban jövök, szokj hozzá. Én csak egy barát vagyok, ne felejtsd el és Charles amúgy sem nézi jó szemmel a látogatásaimat. Mindenesetre, ha nem utasítanád vissza a közeledését, jobban elhinné, hogy a mi kapcsolatunk ártatlan és nem lenne olyan féltékeny. Jöhetnék és mehetnék, nem zavarná, főleg, ha össze is házasodnátok. – És azután boldogan élünk, míg meg nem halunk – húzta el a száját Barbara. – Az is előfordulhat. Ám most az a fontos, hogy ne utasítsd el eleve. – Ha akarnám, sem tehetném, mert egyáltalán nem közeledik hozzám. – Akkor kezdeményezz te! – Micsodaaa…? Csak nem képzeled, hogy én… – Miért ne? Pontosan azt képzelem. Szegény ördögöt úgy megfélemlítetted, hogy még a kezedet sem merné megfogni az engedélyed nélkül, lefogadom. Az Isten szerelmére! – emelte a mennyezetre a szemét a férfi. – Légy hozzá kedvesebb, néha simíts rajta végig, mintha

véletlenül tennéd és meglátod, mindent elkövet, hogy boldoggá tegyen. – Igenis, papa – hajolt meg színpadiasan az asszony. Stanley elnevette magát és játékosan megfenyegette az ujjával. – Gúnyolódhatsz, ahogy tetszik, de vigyázz, nehogy én vegyem a kezembe a dolgokat. Két hónap, Barb, egyetlen perccel sem több! – A nyomozó elköszönt és Barbara egyedül maradt kusza gondolataival. Méghogy én kezdeményezzek! – füstölgött magában. Ugyanakkor azon kezdett elmélkedni, vajon hogyan reagálna Charles. Végül úgy határozott, az lesz a legegyszerűbb, ha kipróbálja. Mondjuk egy kézsimítás például hálából, igazán nem nagy dolog. Este aztán kiváló alkalom kínálkozott. Egymással szemben ülve vacsoráztak és közömbös dolgokról beszélgettek. A férfi nagyon udvarias volt, de sem célzás, sem tett nem utalt arra részéről, hogy bármit is akarna tőle. Az ikreket szemlátomást imádta, de mintha ezzel meg is elégedett volna. „Kezdeményezz te” – visszhangzottak Barbara agyában Stanley szavai és egy váratlan ötlettől vezérelve rátette a kezét Charles asztalon nyugvó kezére, s várta a hatást. Érezte az orvos megfeszülő izmait még így is, de nem tulajdonított neki semmit. – Még meg sem köszöntem neked, hogy tökéletes otthont biztosítottál a gyerekeknek és… és… nekem is… – Barb hangja suttogóvá vált és az egész, ahogy ültek ott együtt, egymásra nézve, egymás kezét fogva, hihetetlenül és zavarba ejtően meghittnek bizonyult. Akár férj és feleség édeskettesben egy mozgalmas nap után, az otthon melegében, biztonságában. Charles döbbenten meredt az asszonyra, egy eszelős percig ujjongott a szíve, de aztán gyorsan leintette magát.

Korai öröm, délibábot kerget, csak ő tulajdonít Barbara hálájának többet a kelleténél. No de hogy a nő meg is érintette! Ez valami trükk lehet, gondolta, s bár jólesett éreznie az asszony kezét a kezén, iszonyúan fel is kavarta. Szinte égette, s csaknem lángra lobbantotta egész testét ez a szűzies érintés. Kimondhatatlanul kívánta, de megesküdött, hogy nem közelít hozzá, míg Barbara fel nem kéri rá. Tekintetük egymásba kapcsolódott, Barb szédülni kezdett, Charles reszketni és ekkor végre felocsúdott és úgy rántotta el a kezét, akárha tűz égette volná meg. – Nem tartozol sem hálával, sem köszönettel – jelentette ki a férfi érdes hangon. – Ám azzal rendkívül leköteleznél, ha a jövőben nem érnél hozzám – tette hozzá nyersen. Felugrott és kiviharzott az étkezőből. Barbara szemében könnyek gyülekeztek. Micsoda megaláztatás! S micsoda tévedés! Charles Taylor nemhogy szeretne engem, egyenesen undorodik tőlem! Na, hát ennyit arról, hogy én még egyszer kezdeményezzek! ∗ Teresa, Andy és Cole letörten baktatott a kórház előcsarnokából kifelé. Noha Vic egészségi állapota rohamosan javult, a zúzódások foltjai is egyre halványultak, egyiküknek sem tetszett az asszony viselkedése. Szeme fénytelenül csillogott, a régi ragyogásnak nyoma sem volt, s bár már többet beszélt, még mindig közönyösnek tűnt, mintha a sokk által, amit Phil Howard okozott, kihalt volna belőle a vitalitás. Dr. Connor ennek ellenére elégedett volt és kijelentette, hogy

Miss Adams szépen javul. Bizakodott, hogy idővel visszatér a nő életkedve, noha egyetlen percig sem csodálkozott megviselt lelkiállapotán, és borzasztóan sajnálta. – Jó napot mindenkinek – köszönt rájuk valaki és ők csodálkozva néztek az előttük álló férfira. Annyira elmerültek a gondolataikban, hogy észre sem vették. Julian, mert ő volt a férfi, futó pillantást vetett Andyre és Cole-ra, majd az asszonyhoz fordult: – Válthatnék veled néhány szót? – Hogyne – biccentett Teresa, mire a két ügyvéd kérés nélkül magukra hagyta őket. – Nahát, Matt! Te is itt vagy? Úgy örülök, hogy előkerültél, őszintén aggódtam érted – pillantott a fiúra szeretettel. Számára csak gyerek volt, akit feltétlenül szeretni kell, függetlenül attól, ki volt az anyja. – Máskor, ha valami problémád támad, örülnék, ha felkeresnél, mielőtt világgá szaladnál. Gondolom, ez ellen apádnak sem lenne kifogása. – Persze – felelt a férfi az asszony kérdő tekintetére. – Most menj, Matthew a nagyapádhoz, rögtön megyek én is. – Azért szólhattál volna a betegségéről – jegyezte meg szemrehányóan Teresa. – Mindig kedveltem az apádat. – Igazad van, bocsáss meg, de akkor annyi minden összejött, hogy teljesen kiment a fejemből. – Többek között a te esküvőd is, amit azóta sem bírtam megemészteni. – Megértelek. Egyébként már voltam nála, Cole tájékoztatott. Örülök, hogy jobban van. – Én is. Furcsa, hogy az ember természetesnek veszi a szülei jelenlétét, s azt képzeli, hogy azok örökké élni fognak. Iszonyú ráébredni a tévedésre és gyötör a bűntudat, amiért annyira elhanyagoltam őket. Nem

fiatalok már, előbb-utóbb mind elmennek és ez olyan szomorú. – Bizony, az. – Na de nem erről akartam veled beszélni. Szóval… az a helyzet, hogy szeretném eladni a házat… A házunkat… – Eladni? – Tess ezen eddig nem nagyon gondolkozott, hisz Andy mellett az égvilágon mindene megvolt. Persze, a tudata legmélyén mindig is sejtette, hogy ez egyszer bekövetkezik, mégis szomorúan érintette. – Ne haragudj, de nem látom értelmét a fenntartásának. Matthew-val ketten vagyunk, jóval kisebb házban is elférünk – érvelt Julian. – És a lányok? – Nos… ööö… a külön szobáról le kellene mondaniuk ugyan, de egy szoba mindig a rendelkezésükre fog állni. – Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd. – Hát ez az – húzta el a száját az építész. – Szerettelek volna megkérni kivételesen arra a szívességre, hogy magyarázd el nekik a dolgot. Mostanában nagyon sok gondom volt és pillanatnyilag nincs erőm a gyerekeinkkel hadakozni. Jaj, Tess! Értsd meg: nem bírok ott élni. Túl sok emlék fűz hozzá, lassan már álmomban is azok kísértenek. Te új életet kezdtél, nekem is meg kell próbálnom valahogy. Vajon kinek az oldalán? – találgatta Teresa kissé rosszmájúan, de gyorsan rendreutasította magát. Végső soron nem tartoznak egymáshoz, ő Andy felesége, Juliannek joga van a saját életét úgy alakítani, ahogy szeretné. S látva a férfi arcán átsuhanó fájdalmat, őszintén megsajnálta. Volt férje ezúttal igazat beszélt és valószínűleg ő sem szívesen élne abban a házban egyedül. Közösen szerezték és minden zuga valami közös emléket juttatna az eszébe.

– Rendben – egyezett bele végül. – Jess minden bizonnyal nagyon felháborodik majd, de idővel lehiggad. A lányok ne okozzanak gondot, tedd, amit jónak látsz. Ha alá kell írni a papírokat, értesíts! – Igen és köszönöm. – Julian megérintette az asszony kezét, aztán mélyen a szemébe nézett. – Egyébként sok boldogságot, Mrs. Prescott – suttogta elfúló hangon. Hirtelen sarkon fordult és sietős léptekkel a lépcső felé iramodott. Tess egy percig dermedten álldogált, volt férje tekintetéből olyan mérhetetlen szomorúságot olvasott ki, ami a lelke legmélyéig felkavarta. Julian boldogtalan, ez nem volt kétséges előtte, jól tudta, hogy rengeteg gond érte, mióta ő elhagyta és emiatt bűntudata támadt, s egyfajta részvét is. Egy eszelős másodpercig szerette volna magához ölelni, s biztosítani, hogy idővel minden rendbe jön és ez az óhaj szinte sokkolta. Megrázta a fejét, mint aki képtelen elhinni ekkora őrültségnek még a gondolatát is, aztán összeszedte magát és férje felé indult, aki az előcsarnok túlsó sarkán várt rá Cole társaságában. Andy vizslató pillantására rögvest arcába szökött a vér és elfordult. – Mehetünk? – érintette meg a vállát gyengéden a férfi, mire szó nélkül biccentett. Csak remélni tudta, férje ezúttal nem olvas a gondolataiban. Nem láthatta, hogy a háta mögött Andy és Cole összenéz, majd egyetértően bólintanak. Előttük nem maradt titok, hogy Teresa és Julian még mindig szereti egymást, csak a nő és a férfi nem tudta ezt igazán, vagy ha mégis, igyekeztek minden erejükkel elfojtani. Victoria megkérte Tesst, hogy pár dolgot hozzon el a lakásából, amire később szüksége lehet, de Andrew és Cole hallani sem akart arról, hogy az asszony egyedül

menjen el értük. Phil Howard időközben eltűnt, a rendőrség országos körözést adott ki ellene, s jóllehet, nem lelték sem Vic, sem a saját lakásán, a két férfi elkísérte Tesst, hisz jobb az óvatosság. A rendőrök a házmesterrel nyittatták ki az ajtót arra gondolva, a fiú egyszerűen csak nem engedi be őket, ám a lakásban senki nem tartózkodott. Akkor mindent rendben lévőnek találtak, s végül dolgavégezetlenül távoztak. Annál nagyobb meglepetésként érte a látvány Teresáékat, ami a lakásba lépve fogadta őket. Rejtély volt, Phil hogyan jutott be észrevétlenül, s először profi betörésre gyanakodtak, de aztán a hálószobában terpeszkedő tükörre firkált felirat minden kétséget kizárt. „Úgyis kinyírlak, te cafat, másodszorra nem cseszem el! Phil Howard ritkán követi el kétszer ugyanazt a hibát.” Megdöbbenve olvasták a rúzzsal odavetett fenyegető szavakat és mindannyiuk hátán végigfutott a hideg. A lakásban minden szekrényt, fiókot kiforgattak, tartalmukat a földre szórták, vázák és virágcserepek halott romjai bizonyították egy őrült féktelen tombolását és ráadásként minden értékes holmi, műszaki cikk eltűnt anélkül, hogy a portás bármit észrevett volna. Cole értesítette a rendőrséget, Andy óvón ölelte át a megkövülten álldogáló Teresát. – Ó, Istenem – suttogta az asszony. – Ilyen eszeveszett rombolást ép elméjű ember nem tehet. Szegény Vic! Szerintem elképzelni sem bírjuk, mit állhatott ki e mellett a közveszélyes őrült mellett. És… Jaj, Cole! Az a fenyegetés! Egek, hisz Victoria még a kórházban sincs ezek után biztonságban! – Erre már én is rájöttem – morogta a férfi átkozódva.

A helyszíni szemle alkalmával még a rendőrök is a fejüket ingatták, s a főnökük egyetértett Vic barátaival abban, hogy az asszony mellé őr kellene, csakhát erre most éppen nem jutott emberük. – Akkor testőröket fogadok fel – üvöltötte az ügyvéd dühtől eltorzult arccal. – Ha módjában áll… – Igen, módomban áll – dühöngött tovább Cole, a rendőr rendíthetetlen nyugalma csak olaj volt az amúgy is lobogó tűzre. Stanley telefonált két megbízható, erős embernek és alig pár órával később már a jól megtermett marcona alakok ott őrködtek Miss Adams ajtaja előtt. Dr. Connor ugyan nem volt elragadtatva, de maga is belátta, hogy nincs jobb megoldás. Bár a magánklinikára nem volt túl egyszerű a bejutás, Phil orvostanhallgató lévén ezer és egy trükkel besettenkedhetett. Amikor késő este Cole ismét meglátogatta az asszonyt és elmesélte az újabb fejleményeket, először látott valami életszerű fényt megvillanni a nő szemében. Igen, gyilkos dühöt, mi több, bosszút olvasott ki belőle, s csaknem elnevette magát Vic keresetlen szavai hallatán: – A legszívesebben a farkánál fogva akasztanám föl, ezt elhiheted nekem! – Ha gondolod, örömmel segítek – felelte a férfi és magában elmormolt egy hálaimát. Ha Victoriában felébredt a harcias amazon, akkor van remény, hogy egyszer ismét a régi legyen. A baj egy kicsit közelebb hozta őket egymáshoz és szinte észrevétlenül tértek át a tegeződésre. Igaz, nem sokat beszéltek, de Cole örült, ha az asszony mellett lehetett, s noha Vic egyetlen szóval sem célzott rá, neki is jólesett a férfi közelsége, törődése. Elfojtotta magában a kérdést, hogy azt vajon milyen hátsó

szándék vezérli, a szexre gondolni sem bírt, s remélte, hogy ezzel Cole is tisztában van. Szívet melengető érzés volt megtapasztalni barátai őszinte törődését, az arcukról leolvasható aggodalmat, az igyekezetet, hogy erőt öntsenek bele. Tudta, hogy mindegyiküknek van elég gondja, mégis szakítottak rá időt, hogy meglátogassák és ne érezze az önkéntelen fájdalmat, hogy neki már nincs élő hozzátartozója. El is képedt, amikor a prof folyton a bátyját emlegette, sejtelme sem volt, kiről beszél, de akkor arra is erőtlen volt, hogy tiltakozzon. Amikor pedig rájött, hogy az ügyvéd a jóságos, sokat emlegetett báty, akinek az életét köszönheti, még mulattatta is a dolog. Nem igazán hitte, hogy ez volt az a szerep, amiről a férfi álmodott, de egyelőre elhessegette magától a gondolatot. Cole később persze bevallotta dr. Connornak az igazságot, hozzátéve, hogy Vicnek senkije sincs és ezért füllentett, ám a professzor nem volt mérges, csak mindentudóan mosolygott és hátba veregette. – Mindenesetre remek bátyja lenne Miss Adamsnek – állapította meg és elnevette magát, látva az ügyvéd fancsali ábrázatát. – Jól van, barátom, értem én, de figyelmeztetnem kell, hogy rengeteg türelemre lesz szüksége, míg a hölgyhöz másféle szálak fűzhetik. A lelki sérülés nehezen gyógyul, van, hogy maradandó nyomot hagy. Vigyázzon rá, mert még egy traumát már nem viselne el! – Vigyázni fogok – ígérte Cole és komolyan is gondolta. Ideje bőven volt, türelme is és eltökélte, hogy megpróbálja elfeledtetni Victoriával a múltat. Ha az asszony is akarja.

16. Balsejtelmek

Teresa egy percig még gyönyörködött alvó kisfiában, azután kiosont a szobából és halkan becsukta az ajtót. Sosem hitte, hogy létezik akkora boldogság, amiben hónapok óta része volt Andy mellett, s ahogy telt az idő, úgy fogta el rendre a pánik, hogy ez nem tarthat soká. Hosszú éveken át csak keserűség, boldogtalanság és rengeteg megaláztatás érte, s remélte, ezért megérdemel már valami jót is, és az élet ebből kifolyólag kegyes mostanában hozzá. De vajon meddig? Nyolc hete voltak házasok, májust írtak és Tess elcsodálkozott, mennyire gyorsan repül az idő. Andrew Prescott fantasztikus férj volt; gyengéd, figyelmes, nagyvonalú, leste minden óhaját. Tekintete, mozdulatai, szavai egyaránt mind arról tanúskodtak, milyen nagyon szereti feleségét. A férfit az orvosa nem tiltotta el a házasélettől, mi több, buzgón vallotta, hogy módjával ugyan, de a gyönyör kifejezetten jót tesz a legtöbb szívbetegnek, amiért Andy igen hálás volt, hisz nehéz lett volna megmagyarázni nejének a szűzi életet anélkül, hogy a betegségéről ne kelljen beszélnie. Így viszont az együttléteik is tökéletesek voltak, noha nem szeretkeztek minden éjjel. Tess sejtette, hogy a kímélő életmód miatt van ez, de neki megfelelt, hisz kisfia és a három lány néha annak ellenére is kimerítette, hogy volt már segítsége. Legnagyobb bánatára teje másfél hónapja elapadt, s emiatt érzett némi bűntudatot, mert sokáig akart szoptatni, ami nem sikerült.

Lement a nappaliba, ahol Andy a kanapén elnyúlva a tévét nézte és ismét elöntötte az iránta érzett szeretet és hála, amiért ilyen boldogságot biztosított neki. – Hogy van Vic? – kérdezte a férfi, aki ezen a napon nem kísérte el a látogatásra. – Tűrhetően – ült le mellé Teresa mosolyogva. – Már egész jól berendezkedett Cole házában, mi több, át is vette az irányítást. Kész csoda, hogy a házvezetőnő nem ellenkezik vele. – Gondolom Cole megtiltotta neki. – Az meglehet. Mit gondolsz? Kiheveri Victoria azt a borzalmas megrázkódtatást? – Szerintem igen. Kemény fából faragták, Cole kifejezetten jó hatással van rá, felébreszti benne a harci ösztönt, s ezáltal kizökkenti közönyéből. Sosem hittem volna, hogy a barátom ilyen tehetséges pszichológus. – Valóban – nevette el magát az asszony. – Ha hallottad volna, ma is hogy évődött vele! Vic szeme meg szikrákat szórt és nem is maradt adósa. – Nagyon helyes. A barátnődnek erre van szüksége, hogy ne süllyedjen újra apátiába, s ha Cole provokálja, nem is fog megtörténni. – Mi a véleményed, Andy, lesz belőlük valami? – Kétlem, hogy most Vic férfi után vágyna, neki egyelőre barát kell. Aztán később, ki tudja? Még az is megtörténhet, hogy egymásba habarodnak. Szeretnéd őket összeboronálni, igaz? – Én azt szeretném, ha mindenki olyan boldog lenne, mint én, mióta veled élek. Szeretlek. – Ó, egyetlenem! Én is nagyon szeretlek – hajolt hozzá a férfi, s futó csókot nyomott az ajkára. – És örökké szeretni foglak, bármi történjék is – tette hozzá a nő hajába suttogva. Arca mélységes felindultságát tükrözte, hogy

rövidesen elveszítik egymást, mert neki mennie kell, mégsem volt ereje beszélni erről a feleségével. Az elmúlt napokban egyre gyakrabban lett rosszul, csoda, hogy Teresa egyiknek sem volt tanúja. A tabletta mind kevéssé hatott és tisztában volt vele, hogy közel a vég. Minden egyes napot megköszönt Istennek, amit családjával tölthetett, de nem áltatta magát. Jóformán egész nap pihent, mégis állandóan fáradtnak érezte magát. Fáradtnak. Kimerültnek. Útrakésznek… Szerette volna ettől megkímélni a szívének oly drága asszonyt, de ez nem állt módjában. Hitte, hogy a végzetét senki sem kerülheti el. Azonkívül Tesst amúgy is előbbutóbb elveszítené, a házasságuk nem lehet tartós, hisz a nő még mindig Juliant szereti nagyon, s úgy vélte, talán így a legjobb. Egy rövid ideig megízlelhette a földi édent, de helyesebb, ha most távozik a színről és nem áll közéjük. Lehet, hogy igazából a sors ajándéka, hogy örökre kell búcsúznia és nem látnia, miként távolodik el tőle az imádott nő… – Andy…? Rosszul vagy? – rezzent össze felesége aggódó hangjára. Melegen rámosolygott. – Dehogy. Csak kicsit elméláztam. – Cole azt üzente, hogy ma otthon marad Vickel. Mostanában rémálmok gyötrik. – Nem is csoda. Szegény Vic! De most megyek, lefekszem, kissé fáradtnak érzem magam, ne haragudj, édesem! Teresa rémülten meredt rá. – Ne hívjak orvost? – Felesleges. Alszom egy jót és holnapra minden rendben lesz – jelentette ki könnyedén, de majd

megszakadt a szíve. Nem, semmi sem lesz rendben. Csak minél hamarabb legyen már vége, hogy egyikük se szenvedjen sokat! Tess nyugtalan volt. Bekukkantott csemetéihez, aztán követte a férfit. Borzasztóan féltette, a közelében akart lenni, balsejtelmek kínozták. Miért nem őszinte hozzá Andy? Miért nem beszél a betegségéről nyíltan? Valahányszor rákérdezett, az ügyvéd ügyesen másra terelte a szót, vagy elbagatellizálta a dolgot. Rettegett, hogy annak komoly baja lehet, s gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Nem, Andy rendbe jön, őt nem érheti semmi rossz! Mindketten ágyba bújtak, s az asszonyt akarata ellenére rövidesen elnyomta az álom, furcsa módon az utóbbi napokban örökké csak aludt volna. Andy ellenben nem aludt. Hátát párnákkal támasztotta ki és miközben várta a rohamot, gyönyörködött alvó felesége vonásaiban. Kegyetlen napok várnak a nőre, sajnálta is érte, de ki kell bírnia. A légzése egyre nehezebbé vált, idegesen tapogatózott a gyógyszerei után. Ám hiába, az orvosság nem akart hatni, s úgy érezte, menten megfullad. És életében először fogta el a kétség; talán mégis alá kellett volna vetnie magát a műtétnek. Most már persze oly mindegy volt, ritka szövődmények léptek fel nála annak idején, s a szív olyan súlyosan károsodott mostanra, hogy késő volt ezen törni a fejét. – Tess! Tess… kérlek… ébredj fel… – nyöszörögte. Teresa szeme felpattant, mintha csak megérezte volna a bajt, s azonnal látta, hogy férje borzalmas állapotban van. – Orvost? – kérdezte kétségbeesetten. – Nem… arra… arra nincs idő… a mentőket! – zihálta Andrew, miközben levegő után kapkodott.

Az asszony tehetetlenül nézte a szenvedő férfit, csaknem eszét vette a félelem. Értesítette Andy orvosát is, aki egyetlen vigasztaló szót sem mondott. Könnyeivel küzdve magára rángatta az első keze ügyébe kerülő ruhát és holtraváltan szállt be a mentőautóba. A doktor injekciót fecskendezett a beteg vénájába, s ő mintegy ködfátyolon át látta férjét, aki lehunyt szemmel, sápadtan feküdt, száján az oxigénmaszkkal. Tudta. Előre megérezte, hogy a felhőtlen boldogság nem tarthat soká. A Charleston Private Hospital-ben már várta őket dr. Forsythe, s gondterhelten ráncolta a homlokát. Időközben Andy rohama szűnni látszott, noha még mindig nagyon rossz bőrben volt. Azonnal az intenzívre vitték, Teresa megsemmisülten várakozott. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, de senki nem törődött vele. A percek csigalassúsággal teltek, s már-már azt hitte, az orvos megfeledkezett róla, amikor az végre előkerült és kérte, hogy kövesse. Minden ízében reszketett, ahogy belépett az orvosi szobába és leült. Dr. Daniel Forsythe hosszas vizsgálódásnak vetette alá azt latolgatva, vajon mennyit bír ki a nő, miközben teljesen tanácstalan volt. Mrs. Prescottnak joga volt tudni arról, mire számíthat, csakhogy Andy, aki jobban lett és már vitatkozni is volt ereje, egyáltalán nem értett vele egyet. Nehezen sikerült egyezségre jutniuk, s ennek alapján csak féligazságokat mondhatott. Nem volt könnyű. Alig találta a megfelelő szavakat, végül mégis nekigyürkőzött és röviden felvázolta a férfi betegségét, igyekezvén észben tartani, hogy érthető legyen és ne riogassa az asszonyt feleslegesen rémségesnek hangzó latin szavakkal.

Teresa homlokáról patakokban folyt a veríték, hol elsápadt, hol elvörösödött és az orvos attól tartott, nem lesz képes elviselni a hallottakat, pedig nem is vallotta be a teljes igazságot. Ezt utálta legjobban a munkájában. Gyűlölte felvilágosítani a hozzátartozókat, hogy alig vagy egyáltalán nincs remény, hogy a szakma tehetetlen, s az emberek szenvedő ábrázata mindig nagyon megviselte, csakúgy, mint a tehetetlenség. – Ugye… ugye nem fog meggyógyulni? – kérdezte Tess váratlanul, a sírással viaskodva. – Nem – felelte dr. Forsythe. Semmi értelme hazudni, ez a nő már amúgy is tudja, de legalábbis sejti a szomorú igazságot. – Istenem – nyögött fel Teresa és kitört belőle a zokogás. – Mennyi… mennyi ideje van hátra? – Nehéz lenne megjósolni – füllentette a férfi, s közben utálta magát érte. – De mégis, mennyi? – erősködött az asszony. – Lehet, hogy három hét, három hónap, lehet akár egy év is. – Iszonyú nehéz volt kimondani, hisz csak napok voltak hátra, legfeljebb egy hét. – De… de van itt még valami. – Tess a könnyeit törölgette, s rémülten meredt az orvosra. Mi lehet még ennél is rosszabb? – Az a helyzet, hogy… hogy a férjének teljes nyugalomra van szüksége. Nem láthatja magát ilyen sokkos állapotban, vagyis meg kell tanulnia uralkodni magán, ellenkező esetben nem mehet be hozzá. – Csak nem akarja megtiltani? – Ha a beteg érdeke ez, meg kell tennem. Sajnos Andy mereven elzárkózott a műtét elől, most viszont már késő. Mindazonáltal remény mindig van, léteznek csodák, ezt se felejtse el!

– De miért nem mondta el nekem? – tette fel a kérdést Teresa inkább csak magának. – Valószínűleg nem akarta elszomorítani, hisz nem élnek együtt hosszú ideje. Gondolom, nem vitte rá a lélek, hogy elrontsa a boldogságukat – vélte a doktor. – Láthatnám? – Ma nem. Alszik, de holnap bejöhet hozzá. Ja és továbbítanom kell egy üzenetet is. Andrew azt kéri, hozza be az irattáskáját, mert égetően szüksége van rá. – Most? Itt? – Teresa teljesen elképedt. Férje úgyszólván haldoklik, legalábbis ezt vette ki az orvos bő lére eresztett előadásából, csak nem akar éppen most dolgozni? – Én is csodálkoztam, de nagyon ragaszkodott hozzá. Tegye meg, kérem, ne izgassuk feleslegesen! – Végül is valószínű, hogy ez az utolsó kívánsága – tette hozzá magában. – Rendben – egyezett bele az asszony és szédelegve támolygott az ajtó felé. Kába volt, agya lebénult, képtelen volt felfogni az iszonyú tényt, hogy Andyt rövidesen elveszíti. Dr. Forsythe együttérzőn nézte, végül utánaszólt. – A portáról rendelhet taxit. És… és próbálja észben tartani, hogy számtalan olyan beteg gyógyult már meg, akikről az orvosok lemondtak. – Sovány vigasz volt, de több a semminél. Tess bólintott és pánikszerűen hagyta el a helyiséget. Tudta, a doktor minden szava kegyes hazugság, s magában elismerte tévedését. Dr. Forsythe mégse olyan érzéketlen, mint gondolta, csak nincs nagy tehetsége a vigasztaláshoz. A hangsúly, amivel reményt próbált bele önteni, inkább azt sugallta, hogy törődjön bele a megváltoztathatatlanba. Belenyugodni…

Elfogadni… Kibírni… Szavak, amiket oly könnyű kimondani, de hogyan lehet mindezt elviselni? Na persze, meghal egy ember, ám az élet megy tovább. Nincs vége a világnak, a többiek, az élők, ugyanúgy rohannak dolgaik után, szidják egymást, sírnak, nevetnek, dühöngenek, irigykednek, örülnek és szerelmeskednek és egyiküket sem érdekli, hogy meghalt valaki, amíg nem érinti őket közvetlenül. Teresa még sosem érezte ennyire közelről a halál szelét. Elviselhetetlennek, kibírhatatlannak és felfoghatatlannak látszott, s hihetetlennek, hogy Andy Prescott, ez a csodálatos ember, diákkori szerelme, akinek annyi mindent köszönhet, egyszercsak nem lesz többé. De miért ő? Miért pont ő? Andrew soha nem ártott senkinek, még a betegségét is eltitkolta, nem akart panaszkodni vagy neki fájdalmat okozni. Nem vágyott arra, hogy másokkal sajnáltassa magát, még ő volt az, aki csak legyintett rá. Egyszerkétszer beszéltek a halálról, s akkor ő csodálkozott, miért foglalkoztatja annyira a férfit és főleg miért cseveg róla oly elképesztő természetességgel, míg neki a hideg futkosott a hátán. Sajnos, most megértette. Értette, hisz Andy tudta, nem sokáig élhet. Amikor pedig kérte, hogy beszéljenek talán másról, a férfi elnevette magát és megcsókolta. – Édesem! A halál, amellyel mindennek vége szakad, nem létezik. Az csak átmenet egy másik dimenzióba – jelentette ki mély meggyőződéssel. – És biztosíthatlak, szerelmem, hogy ott megint találkozni fogunk, ha eljön az ideje, mert én örökké szeretlek!

Teresát kilelte a hideg az emlékezés hatására. A hálószobában rótta a köröket, nem bírt elaludni. Az nem lehet, hogy Andy meghal! Nem szabad, hogy itthagyja őt! Egyszerűen nem teheti ezt vele! És a fiával sem. Reménykedni kell, igen, s nagyon szeretni és nem engedni, hogy elmenjen! Tess hajnalig gyötörte magát az iszonyúbbnál iszonyúbb gondolatokkal, teljesen kimerült testileg és lelkileg, míg végre valahára elnyomta az álom. Alig aludt azonban négy órát, amikor felriadt és egy pillanatra átfutott az agyán, milyen rettenetes álma volt. Aztán meglátta a széles ágy másik oldalán az ürességet és újra beléhasított a fájdalom, hogy nem rémálom volt az, hanem a szörnyű valóság. Felkelt, felöltözött, majd útnak indította lányait az iskolába, bement kisfiához, de végül a gondozónőre bízta, mert valahányszor ránézett, fojtogatták a könnyek, hisz a baba apukája jutott az eszébe, aki rövidesen elhagyja őket. Nagy nehezen erőt vett magán, telefonált Sharonnak, elmondta, amit tudott, végül magához vette az irattáskát és elindult a kórházba. Előtte azonban hirtelen elhatározással betért egy templomba, beült a padba, letérdelt és imádkozott. A „Miatyánkot” mormolta, s könyörgött, maradjon Andy életben, gyógyuljon meg, miközben folytak a könnyei, aztán már csak térdelt ott, ráborulva összekulcsolt kezeire és egyszercsak hihetetlen békesség szállta meg. Uram, legyen hát meg a te akaratod! – gondolta szomorú beletörődéssel, azután felállt és lassan elhagyta az épületet. Amikor belépett Andyhez, még egy halvány mosolyra is futotta erejéből, maga sem értette, hogyan bírja eljátszani a bizakodót, hisz tudta, férje meg fog halni, de

valószínűleg remekül alakított, mert az semmit nem vett észre. Odaadta neki a kért táskát, Andrew megköszönte, ő pedig leült az ágy szélére, kezük összefonódott és csak nézték egymást, nézték hosszan, némán, mintha egyikük sem lenne képes a beszédre. Az orvos később bejött, hogy megvizsgálja a beteget, az asszonyt elküldte azzal, hogy délután újra visszajöhet. Teresa kábultan ténfergett a lakásban, semmi nem tudta lekötni és borzasztóan örült, amikor megérkezett Sharon és Joe. Délután bementek Andrewhoz, de valahogy egyiküknek sem akarózott beszélgetni. Hallgattak, míg csak kínossá nem vált a csend, akkor aztán elbúcsúztak, mert dr. Forsythe egyébként sem hagyta, hogy kifárasszák a beteget. Sharon szemében pedig ott volt a néma szemrehányás, amit Tess is észrevett és gyanítani kezdte, hogy a nővér tisztában van öccse esélyeivel. A legszívesebben kérdőre vonta volna, őt miért nem avatták be, de legyűrte mérgét, hisz semmi értelme nem lett volna a vitának. A következő nap hasonlóan telt és Teresa nem bírta eldönteni, hogy javult vagy romlott férje állapota. Egyformának tűnt, szörnyen sápadtnak, s mintha már a szeme sem csillogott volna annyira, mint régen. Ezen az estén Tess egyedül ment be a férfihoz, biztosította afelől, hogy otthon minden rendben van, a gyerekek jól vannak és a lányok jobbulást kívánnak neki, Andy pedig halványan elmosolyodott. Aztán egy borítékot nyújtott át az asszonynak, szeme mintha ismét élettel telt volna meg, amikor megszólalt. – Ez a levél neked szól, szerelmem. Ám mindaddig nem bonthatod fel, míg én élek. Esküdj meg, hogy csak a halálom után olvasod el!

– Esküszöm – motyogta Teresa, bár maga sem tudta, mire esküszik. Az utóbbi három napban mintha örökös kábulatban élt volna, időnként ugyan hol sírógörcs, hol dühroham kapta el férje miatt, hogy azután minden átmenet nélkül lecsillapodjon és jótékony bódulat boruljon agyára. Gépiesen tette a dolgát, de alig evett, alig aludt és arra sem volt ereje, hogy legalább tiltakozzon, amikor a férfi a saját halálát emlegeti. Eltette a levelet, de azután este újra elővette, sokáig forgatta, végül visszarakta a táskájába. Furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehet benne, de hát ugye megesküdött… S ahogy a retiküljében kotorászott, az altatót keresve, amit az orvos írt fel neki, egy másik doboz került a kezébe. Terhességi teszt. Megbűvölten meredt rá. Aznap vette, amikor Andy rosszul lett és teljesen megfeledkezett róla. Maga sem értette egészen, miért, de úgy érezte, próbát kellene csinálnia, noha semmi kézzel fogható jel nem utalt még arra, hogy terhes. Egy kis hányinger bármitől lehet, akár idegességtől is, más tünet meg nem volt. Mégis megvette, s most úgy döntött, ha már a kezébe akadt, elintézi a dolgot. Ha terhes, annak az anyagnak ugye el kell színeződnie. Nézte az órát és várta a hatást. Azután megpördült vele a fürdőszoba. A folyadék minden kétséget kizáróan elszíneződött, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. – Teremtő Isten! Nem eshettem ilyen rövid idő alatt újra teherbe! Éppen most, amikor Andy haldoklik! Szinte eszelősen hajította a szemétbe az egészet, de még mindig lelki szemei előtt látta a bizonyítékot. A kis üvegcsét, ami mást állított. Terhes vagy! Terhes vagy!

Teresa előtt elsötétült a világ. ∗ Cole Anderson házában most is, mint amióta Vic beköltözött, két testőr felügyelt az asszony testi épségére. George és Jim egypetéjű ikrek voltak, majd két méter magasak, széles vállúak, izomkolosszusok, de hatalmas, szinte riasztó termetüket meghökkentően jámbor arcvonások ellensúlyozták. Első ránézésre határozottan bárgyúnak tűntek, olyanoknak, mint akik kettőig sem tudnak számolni, s ha valaki így ítélte meg őket, az bizony nem is tévedett olyan nagyot. Kettőjük közül George büszkélkedhetett több ésszel, így ő is volt a főnök. Az éleselméjűség tehát nem igazán volt erős oldaluk, ami beszédjükön is érződött, vegyítve jó adag tájszólással, s hiába voltak amúgy erősek, faragatlanságuk bizalmatlanságot ébresztett sokakban, így azután persze kevés munkájuk akadt, amire pedig igen nagy szükségük volt. Stanley azért választotta őket, mert egyrészt részvétet érzett irántuk, másrészt itt, házon belül, igazán nem kellett nagy ész, hogy megvédelmezzék a nőt. Kitűnő reflexeik, éberségük és bivalyerejük bőven elegendőnek bizonyult a feladatra. Ám akármennyire is jámbor lelkek voltak egyfelől, másfelől annál vadabbá válhattak és most kezdett elegük lenni az örökös semmittevésből. Ki voltak éhezve egy jó kis csetepatéra, a tétlenség és a várakozás türelmetlenné és óvatlanná tette őket. – He, George! – lökte meg tíz perccel idősebb bátyját Jim. – Mi van? – Szerinted meddig köll még itten dekkó' nunk?

– Tuggya a fene. – Kezdőm unni a banánt. – Hát, nem valami kóser, az tuti, de hát ezé' perká'nak! – Azé' én mégis amondó vónék, hogy lé kéne lécö'nünk. A kutya sé törődik evvel a tyúkkal, miúta itten szobrozunk, még sénki sé akarta szétcincá'lni. – Tudod, Jim, neköm az a szőrös pofa, aki a minap itten vót, igöncsak gyanús! – Eriggy mán! Az a vízvezetékszerelő vót. – Né pofázz, he, nem is láttad! Szerintem csak annak adta ki magát, szó'nunk köllött vóna a főnöknek rulla, ölég behemót pasas vót. – Csak nem rinyáztá' be, tesó? – vigyorgott Jim. – Kuss, öcsi! – Oké, né izéjj mán, ketten tán csak zsebre vágjuk, nem? – Eeegen. Különben sok a duma, Jim, inkább zsugázzunk! – javallotta George emelt hangon. – Benne vagyok, de előbb körbekoslatom a kéglit, nem ártana mán égy kis friss levegő. Szörnyen kanos vagyok. – Akko' tűnés, utánad én gyüvök! Osztán jó tárcsád nyitva az ablakaidat, kölök! Jim bólintott, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd akár egy tank, ledübörgött a lépcsőn. Kellemes májusi este volt, a testőr szórakozottan baktatott az épületet körbefutó járdán, miközben vodkáról és egy dundi csajról ábrándozott. A kis kerítés nem jelentett akadályt annak, aki nagyon be akart jutni az udvarba, így azután esténként néha körüljárta valamelyikük a házat. Ahogy teltek a hetek, Jimet egyre jobban ette a fene egy kiadós bunyóért, jó adag piáért, s napról napra fickósabbá vált, a hideg zuhany se segített. Nem is tűnt fel neki, hogy a hatalmas

termetű Új-fundlandi kutya, amit Cole a házhoz hozott, ezúttal nem lohol a nyomában. – Ha legalább vodka vóna! – sóhajtotta félhangosan, hisz az mindig elzsibbasztotta, nő nélkül is jobban kibírta olyankor, de vedelésről szó sem lehetett, különben búcsút mondhattak volna a szép summát hozó melónak. George, a bátyja mindig jobban bírt uralkodni magán, okosabb is volt nála, s irigyelte is ezért. Eszébe jutott Mary, rengő keblű és széles csípőjű új barátnője és rögvest majd szétrepedt a nadrágja. Ebben a pillanatban hatalmas ütés csattant a tarkóján és úgy rogyott össze, akár a zsák. Phil Howard elégedetten vigyorgott. – Nesze egy kis vodka – mormolta, azután lehajolt a férfihoz és kikutatta a zsebeit. Csaknem ujjongott, amikor megtalálta, amit keresett. Markában szorongatta a bejárati ajtó kulcsát és ettől megkönnyebbült. Az egész tervben egyedül azt nem tudta kitalálni, hogyan juthatna a házba feltűnés nélkül. A hitelkártyáját már kipróbálta egyik éjjel, de eredménytelenül. Most már csak azt a vén szipirtyót kell elkábítania, gondolta, és szabad az út, hogy beváltsa fenyegetőzését. A rohadt kurva, nem is érdemel mást! – dühöngött. Eddig minden nő tejelt neki és egyik sem merte feljelenteni, Vic azonban ezt tette, s tudta, ezzel neki befellegzett. Lőttek az egyetemnek, az orvosi pályájának, amit pedig olyan szépen eltervezett. Egy ideig elrejtőzött a világ szeme elől, szakállt növesztett és terveket szőtt, hogyan álljon bosszút. Ha már úgy is sittre vágják, legalább legyen nekik nyomós okuk rá. A pokolba! Eddig olyan jól jövedelmeztek ezek a gazdag ringyók! Milyen jogon lázadtak föl? Ő megdugta őket, cserébe a pénzükért. Jól jártak mindannyian, erre tessék, az egyik riherongy betartott neki! Gyilkos düh

munkált benne és már rég eltervezte, hogy addig szorongatja Miss Adams nyakát, míg az ki nem leheli a lelkét. Nem volt joga tönkretenni őt. Napok óta figyelte az Anderson-házat, pontos nyilvántartást vezetett, hogy a ház ura mikor távozik el és jön vissza, azután egyik nap még be is kéredzkedett, mint szerelő, hogy terepszemlét tarthasson. A házvezetőnő ugyan gyanakodva fogadta, mire a legszívesebben behúzott volna neki egyet, de helyette elővette legjámborabb mosolyát és végül sikerült megtévesztenie. Az ócska trükk is bevált, úgy ellenőrizte a csapokat, akár a profik, s közben felfedezte, hogy az emeleten egy pasas ücsörög és szemmel tartja. Mérget vett volna rá, hogy a közeli ajtók egyikén túl Vic múlatja az időt, a rohadt cafka, aki teljesen derékba törte a karrierjét. Pedig micsoda szuper nőgyógyász lehetett volna belőle! Minden páciensét megkefélte volna a zárt ajtók mögött. A tanulás soha nem okozott neki gondot, mindig az elsők között volt, egyedül a vérmérsékletén nem bírt úrrá lenni, de hát ez ugye egy zseni esetében megbocsátható… Halkan illesztette a kulcsot a zárba, a kloroformos ruhát készenlétbe helyezte. A házvezetőnőt kell még elkábítania, az őrt már ártalmatlanná tette, s a kutyával is elbánt a gázspray segítségével. – Már vége is a sétának, Mr… – dugta ki a fejét a konyhából az asszony, de a kérdést nem bírta befejezni. Phil nyomban előtte termett, átfogta a nyakát és a rongyot az arcához szorította. A házvezetőnő erőtlenül ájult a lábai elé. Halkan osont fel az emeletre, s egy pillanatra meghökkent. A fenti folyosón levő asztalon kártyapakli állt, az asztal mellett két szék. Vajon kivel akart kártyázni az őr? – töprengett, miközben belesett az első ajtón. Aztán

a következőn is, amikor a háta mögött zajt hallott. Épp idejében hajolt félre az ökölcsapás elől. Hirtelen azt hitte, káprázik a szeme. Lehetetlen, hogy a pasas máris észhez tért, hisz akkora ütést mért rá, hogy kérdésesnek találta, felébred-e még egyáltalán. Most viszont ugyanazt az embert látta maga előtt, s még csak kábultnak sem látszott. A kezek a magasba lendültek és a két férfi komoly küzdelembe keveredett egymással. A zajra Vic is felfigyelt, mérgesen tette le az izgalmas regényt, hogy megnézze, mi folyik odakinn. Csak nem a két testőr kapott hájba? Éppen az ágyból kászálódott ki, amikor George repült a szobába ajtóstól, s eszméletlenül nyúlt el a szőnyegen. Victoria kővé dermedt, alig mert hinni a szemének. Phil Howard állt nem messze tőle vigyorogva, de vérszomjas tekintettel. Vic agya lázasan dolgozott. Biztos volt benne, hogy ha a férfi bejutott a házba, mindenkit ártalmatlanná tett, tehát kizárólag magára számíthat. Phil nem késlekedett, hatalmas ugrással az ágynál termett és a nőre vetette magát. Ujjai a nyakára fonódtak és miközben válogatás nélkül káromkodott, fojtogatni kezdte. Az asszony tehetetlenül vergődött, keze hiába tapogatózott valami alkalmi fegyver után, s amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, a parfümös üvegre lelt. Tenyerébe szorította, lassan sikerült lepöckölnie a tetejét és a férfi képébe fújt vele. Phil a szeméhez kapott, a kölni átkozottul csípte, semmit sem látott. Victoriának sikerült kievickélnie alóla, kirohant a szobából, le a lépcsőn, be a nappaliba, hogy értesítse a rendőrséget. A férfi száját trágár szavak hagyták el, miközben letántorgott a lépcsőn. Sikerült meglelnie a földszinti mosdót, vizet lötykölt a szemére, hogy visszanyerje látását. Valamelyest sikerült neki, s a gyilkos

düh, az eszelős bosszú ismét felülkerekedett benne. Rázni kezdte a nappali bezárt ajtaját, többször is nekifeszült, hogy betörje, bent pedig Vic minden ízében reszketve, riadtan nézelődött újabb alkalmi fegyvert keresve. Istenem, Cole! Miért nem vagy itt? Phil betörte az ajtót, őrültként száguldott a nő felé, Victoria lesújtott a kislámpával, de a férfi még csak meg sem roggyant. Ledöntötte a földre, letépte róla a hálóruhát, pofon vágta és Vic megint érezte az iszonyatosan erős ujjakat a nyakán. Ez tényleg a vég – gondolta még, azután elvesztette az eszméletét. ∗ Cole még mindig a fejét csóválta, amint beszállt autójába. Tett egy villámlátogatást barátjánál dr. Forsythe engedélyével, aki persze semmi vigasztalót nem mondhatott neki sem. Andynek ugyan három nap óta nem volt rohama, sőt, mintha kicsit jobban lett volna, de ez az átmeneti javulás gyakori volt az utolsó stádium előtt. Tulajdonképpen ezért engedte be hozzá Cole-t és az ügyvéd külön kérésére Juliant is, de persze csak öt-öt percre. S Cole éppen emiatt volt elképedve. Andrew Prescott berendelte magához Julian Campbellt, s jóllehet semmit nem árult el beszélgetésükből, ő nagyon is el tudta képzelni. „Na öregem, szabad a pálya rövidesen, csak rajtad múlik, visszahódítod-e Tesst vagy sem” – gondolta gúnyosan, noha Andy nyilván nem egészen így tálalhatta a dolgot, hisz sokkal választékosabb ennél.

Cole először Stanleyhez hajtott, hogy megbeszéljék, ezentúl felváltva látogatják Teresát és ha bekövetkezik a vég, talán Stanley pár napra oda is költözhetne, hogy vigyázzon az asszonyra. Neki Vic mellett kellett lennie, a nő még mindig rémálmokkal viaskodott, gyakorta vigasztalta éjjelente. Elképesztő önuralommal ölelte ilyenkor magához, nyugtatgatta és nyomta el az álom így többször is mindkettőjüket. Sosem feltételezett magáról akkora erőt, amiről most meggyőződhetett, egyetlen alkalommal sem csinált semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy nem közömbös neki a nő. Nagyon jól tudta, rengeteg türelemre lesz szükség, hogy Vic lelki szemei előtt és álmaiban ne a szörnyűségek jelenjenek meg, főleg egy férfi közeledésekor. Mielőtt még hazament volna, hirtelen ötlettől vezérelve a Prescott-ház felé vette az irányt. Szerette volna látni Tesst, megnyugtatni valamelyest, szinte leküzdhetetlen kényszert érzett erre. A csengőszóra a házvezetőnő nyitott ajtót. – Sajnálom, Mr. Anderson, de az asszonyom már lepihent. – Nem baj, azért csak jelentsen be neki. Láttam én már őt hálóruhában, nem fog megharagudni. Na menjen már! Az asszony vonakodva adta be a derekát és indult az emeletre, nyomában a férfival. A kopogásra senki nem felelt, végül a házvezetőnő benyitott. Az ágyban nem feküdt senki, de a villany égett a szobában és a fürdőszobában is. Az ajtó nem volt becsukva és a nő rémületében felsikoltott, amint meglátta a földön ájultan heverő Teresát. Cole azonnal odaugrott, óvatosan felemelte és bevitte az ágyra. Tess szeme ekkor kinyílt. – Mi történt?

– Hát… én is épp ezt akartam kérdezni. Valószínűleg elájultál. Mi a baj, Tess? Orvosra lenne szükséged. – Nem, dehogyis! Jól vagyok. Tényleg – bizonygatta és hálásan fogadta a pohár vizet, amit a házvezetőnő nyújtott neki. – Amióta Andy kórházban van – itt elcsuklott a hangja –, alig alszom. Bizonyosan a fáradtságtól estem össze. – Azért nem ártana megnézetned magad. – Oké, Cole, majd megteszem, de tudom, hogy csak alvásra van szükségem. Rengeteg alvásra. – És persze arra, hogy a férjem meggyógyuljon, s újra itt legyen mellettem. – Jól van, Tess, akkor aludj, nem is zavarlak tovább, de holnap megint benézek hozzád, s ha ismét így fogadsz, mint ma, nem lesz irgalom, kihívom az orvost. Teresa elmosolyodott. – Vic jól van? – A körülményekhez képest. Még mindig nyugtalanul alszik és az a pokolfajzat is szabadon kószál. Merem remélni, hogy volt elég esze, s rég elhagyta New Yorkot. – Nem biztos. – Látod, ez az! Szörnyű ez az örökös rettegés. Megyek is, Vic régóta egyedül van. – És a testőrök? – Természetesen még ott vannak, de azért sosem lehet tudni. – Igaz és köszönöm, hogy meglátogattál. Ki tudja, meddig feküdtem volna ott, a hideg kövön, s a végén még tüdőgyulladást kaptam volna. Örök hála neked. Teresa mosolyogva nézett a férfira, de Cole-t nem tévesztette meg. Látta a mélységes szomorúságot rajta, a sírás nyomait, és biztos volt benne, hogy Andy túlbecsülte felesége erejét, az asszony máris teljesen kiborult. Mi lesz

ezután? Elköszönt és sietős léptekkel indult le a lépcsőn. Valami nyugtalanság kerítette a hatalmába, furcsa balsejtelem, s így gyorsan a házvezetőnőbe fojtotta a hálálkodást, és kilépett a házból. Minél előbb otthon akart lenni.

17. A végzet akarata

Cole szemvillanás úszott a verejtékben, amint megpillantotta a háza előtt a rendőrautó villogó kék lámpáját és a mentőket. Úristen'. Mi történt itt? Eszelősen ugrott ki a kocsiból és rohant az épület felé. Az ajtónál azonban megtorpant: Phil Howardot kísérte ki két rendőr megbilincselve. Elsápadt, nem kapott levegőt. Ha Victoriát valami érte, esküszöm, megölöm a gazembert! – fogadkozott. Miután igazolta magát, reszketve támolygott be a nappaliba, ahol a mentőorvos a kanapéra fektetett asszonyt vizsgálta. – Életben marad? – kérdezte természetellenesen magas hangon. – Igen, de sokkos állapotban van. Hála Istennek! – gondolta megkönnyebbülten. Vic él és most ez a lényeg! Igaz, minden eddigi igyekezete, hogy elfeledtesse vele a szörnyűségeket, ilyenformán felesleges volt, de esze ágában sem volt feladni. Újra és újra megpróbálja, míg csak fel nem épül teljesen.

– A Charleston Private Hospital-be vigyék – hallotta saját, gyenge hangját és majdnem felnevetett. Hisztérikusan, magánkívül, hisz a kijelentés és minden egyéb kísértetiesen hasonlított az előző esetre. – Rokona? – érdeklődött gyanakodva az orvos. – A bátyja vagyok – jelentette ki immár fuldokolva a nevetéstől. Még a végén ő maga is elhiszi, annyiszor kell eljátszania ezt a hülye hazugságot. Az asszonyt hordágyra fektették, arca sápadt volt, elgyötört, a nyakán fojtogatás nyomaival. Cole-t az ájulás környékezte. – Kaphatnék… kaphatnék egy nyugtatót? – kérdezte alig hallhatóan. A doktor alaposan szemügyre vette, azután bólintott. – Csak, ha megígéri, hogy nem ájul el. Üljön le és lélegezzen mélyeket! – A férfi engedelmeskedett, jóformán azt sem vette észre, amikor beadták neki az injekciót. – Képesnek érzi magát arra, hogy elkísérje a húgát? Cole szeme előtt oszlani kezdett a köd. – Igen, természetesen. Feltétlenül ott akarok lenni mellette! Időközben a két testőr észhez tért és bűntudatosan álldogáltak a háttérben. Az egyik széken a házvezetőnő sírdogált kissé kótyagosan, de szerencsére Phil igen kevés kábítószert használt. Az orvos őket is megvizsgálta, ellátta sebeiket, azután elköszönt. Beszálltak a mentőkocsiba, Cole Vic mellé ült és az asszonyt nézte. Elszorult a szíve, ahogy az jutott az eszébe, mi mindent kellett megint kiállnia és ő újra csak nem volt mellette. – Cole? – Victoria kinyitotta a szemét és tekintetével a férfit kereste. – Itt vagyok, kedves – szorította meg gyengéden a kezét az ügyvéd. – Olyan rettenetes volt – suttogta.

– Ne beszélj most! Ezentúl veled leszek, soha többé nem hagylak magadra. – Akkor jó. – Halvány mosoly suhant át Vic megviselt arcán, erőtlenül a férfi kezébe kapaszkodott és lehunyta a szemét. Nem ájult el, de borzasztóan fáradt volt, kimerült, a fojtogatástól pedig a hangszálai sem nagyon engedelmeskedtek. Nagyon remélte, hogy Philtől végleg megmenekült, s ez igazi megnyugvással töltötte el, csakúgy, mint Cole közelsége. Különös – gondolta. Azelőtt rögtön felment benne a pumpa, ha csak meglátta, de az oly régnek tűnt, mintha évek teltek volna el azóta. Mióta a férfi házában lakott, valahogy minden megváltozott. Az ügyvéd puszta jelenléte képes volt lecsillapítani. Cole-t bűntudat gyötörte, amiért magára hagyta az asszonyt és komolyan gondolta, amikor azt ígérte, soha többé nem hagyja egyedül. Ez a nő a végzete, akár tetszik neki, akár nem. ∗ Teresa viszonylag kipihenten ébredt. Agya gyorsan kitisztult és igyekezett elűzni magától az újabb terhesség tényét, a teszt végül is tévedhetett. Most az a legfontosabb, hogy Andyre koncentráljon, remélte, ha kizárólag ezzel foglalkozik, a férfi valami csoda folytán felépül. Minél előbb látni akarta férjét, kapkodva öltözködött, s ahogy a fésűjét kereste, leejtette a táskáját, aminek tartalma a szőnyegre borult. Tess megbabonázva meredt a levélre. A boríték az orra előtt feküdt, s mintha mágneses erő lett volna benne, úgy vonzotta magához a kezét.

Olvasd el! Olvasd el! – zakatolt agyában e két szó, s végül le is győzött benne minden ellenállást. Reszkető ujjakkal tépte fel, s már Andy figyelmeztetése sem érdekelte. El akarta olvasni a levelet, tudni akarta, mi áll benne. Most. Azonnal. Leült az ágy szélére, megint megállapította, milyen szép írása van férjének, végül olvasni kezdte. Drága Szerelmem! Amikor ezeket a sorokat olvasod, én sajnos már nem lehetek Melletted, mégis arra kérlek, ne sírj, ne légy szomorú! Kimondhatatlanul csodálatos időt töltöttünk együtt, ami nélkül az életem bizony nem lett volna teljes, s melyet igazából már remélni sem mertem. Ám a sors kegyes volt hozzám, s ha csak rövid időre is, de megízlelhettem Veled a földi mennyországot és azt hiszem, ilyen mérhetetlen boldogság csak rövid ideig jár az embernek, de ez így is van rendjén. Tudom, haragszol rám, mert nem mondtam el, hogy csak hónapok vannak hátra az életemből, de nem vitt rá a lélek, hogy fájdalmat okozzak. Azt akartam, hogy e rövid időt, amit együtt tölthetünk, egyetlen felhő sem árnyékolja be. Sokat szenvedtél és én boldognak akartalak látni, ez volt az egyetlen célom, ezért bármire képes lettem volna. Talán épp most, ahogy e sorokat olvasod, szemrehányást teszel, miért is nem vetettem magam alá a műtétnek. Megvallom, azért, mert egyáltalán nem bíztam a sikerében, túl bonyolultnak és túl kockázatosnak láttam. Amíg panaszaim alig voltak, teljes életet éltem, mindenem megvolt, amit ember kívánhat és bár egyszer elveszítettelek, később visszakaptalak, s ez több volt, mint amit megérdemeltem. Sajnos azonban ekkor már késő volt

és én úgy gondoltam, inkább legyünk rövid ideig boldogok, míg hosszú időn át elviselhetetlenül boldogtalanok. Hisz milyen élet az, ha az ember hónapokat tölt kórházban különféle gépekre kapcsolva teljes kiszolgáltatottságban! Ha azt a nőt, aki a Földön a legdrágább neki, nem kényeztetheti, mert egy tehetetlen bábbá vált, akit lehetséges, hogy csak a tengernyi műszer tart életben! Nem, Szerelmem, éppen Miattad lett volna helytelen. És miattam is. Utáltam volna magam így és Téged sem kényszeríthettelek volna ilyen áldatlan helyzetbe. Megérted ezt, Édesem? Én egyetlen dolgot gyűlöltem egész életemben: a kiszolgáltatottságot. Egy embert akár évekig is életben lehet tartani a gépek által, de milyen érzés az a rokonoknak? Iszonyú. S Te előbb-utóbb megutáltál volna ezért. A tehetetlenségért. S a végén már azt is elfelejtetted volna, mennyire boldogok voltunk együtt, ezt pedig végképp nem akartam. Mielőtt megajándékoztál a fiunkkal, már úgy hittem, azt a mennyei boldogságot, amiben Melletted részem volt, nem lehet fokozni, de tévedtem. Szavakkal nem is tudom kifejezni, mit éreztem, amint megtudtam, hogy gyerekünk lesz, ugyanakkor bizonytalan voltam és bűntudat gyötört, hisz tisztában voltam vele, nincs időm felnevelni. Kétség kínzott, jogom van-e erre a boldogságra, hogy apa lehetek, s hogy megterhelhetlek-e egy újabb felelősséggel, mert egy bébi mindig az. Megtettem ugyan mindent, hogy anyagilag biztosítva legyen a jövőtök, s hogy segítséged is legyen, de a lelkifurdalástól nem bírtam szabadulni, hisz önző módon nagyon is akartam őt, ezáltal iszonyú terhet rakva a válladra. Ráadásul egy gyereknek apa is kell, s én ezt az egyet nem teljesíthetem.

Nagyon szeretlek, de győzött az önzésem és inkább hallgattam. Hisz olyan boldogok voltunk! Talán most már megérted, miért dermedtem meg először, amikor közölted velem, hogy áldott állapotban vagy. Nem azért, mert hallani sem akartam róla, épp ellenkezőleg, őrülten vágytam rá, hogy megszülessen, hogy nekem is legyen gyermekem, s csak azért imádkoztam, hogy láthassam, mielőtt elmegyek. Ez sikerült! S noha nem áll módomban felnevelni, boldog vagyok, mert érzem, nélkülem is képes leszel rá. Szeresd őt helyettem is! Csupán azt sajnálom, hogy az esküvőnk túl későn történt és nem vihettelek csodás nászútra, ahogy megérdemelted volna. Egyetlenem, ne sírj! Nem akarlak boldogtalannak látni és nem akarom, hogy túlságosan gyászolj! Neked élned kell kettőnk helyett is, fel kell nevelned a gyerekeket, s ha felbukkan az életedben egy férfi, aki nem közömbös számodra, nyújtsd neki a kezed! Ha Julian térne vissza hozzád, ne küldd el! Tudom, a szíved egy titkos részével örökké szeretni fogod és azt hiszem, már eleget tanult és eleget szenvedett ahhoz, hogy megérdemeljen Téged. Hallgass a szívedre, nem bánod meg! Kérlek, Édesem, töröld ki a szemedből a könnyeket, tudod, hogy mindig azt vallottam, az olyan halál, amitől az emberek rettegnek, nem létezik. Találkozunk még, vedd úgy, mintha el kellett volna utaznom nagyon messzire, ne sírj, ne gyászolj, élj! Erős vagy, sikerülni fog. Élj! Egyetlen dolgot kérek még, ne engedd, hogy a kis Andyt bárki örökbe fogadja! Szeretném, ha az én nevemet viselné, amíg csak él. Látod? Önző vagyok. Mielőtt pedig elbúcsúznék, még egyszer bocsáss meg, amiért hallgattam a betegségemről és a fiunkkal meg a „hosszú utazásommal” újabb terheket tettem a válladra.

Légy nagyon boldog, Szerelmem! Andy U.i. Egy másik levelet találsz az íróasztalom fiókjában, kérlek, őrizd meg a fiunknak, s ha felnő, add át neki! Ne sírj, nekünk ez volt a sorsunk, ez volt abban a bizonyos nagykönyvben megírva. Szeretlek, mindörökké, Isten Veled, Édesem! Andy hiába kérte, Teresa nem hallgatott rá. Sírt, zokogott, úgy érezte, soha nem lesz képes abbahagyni. Aztán egyszerre felugrott, berohant a fürdőszobába, megmosta az arcát és futva távozott. Feltétlenül látnia kell a férjét, különben belepusztul! A házvezetőnő mellett úgy száguldott el, hogy nem is látta, kizárólag az járt a fejében, hogy találkoznia kell Andyvel. A lift csigalassúsággal vánszorgott felfelé, Tess már attól félt, soha nem ér fel az intenzívre. Egész otthonosan mozgott itt, jóllehet erről szívesen lemondott volna. A folyosón egy lélekkel sem találkozott, az osztály hihetetlenül csendesnek látszott. Vészjóslóan csendesnek. Máskor mintha mindig sokkal nagyobb lett volna itt a jövés-menés. Belépett a kórterembe és sóbálvánnyá dermedt. Andy ágya üres volt, egy nővér épp a lepedőt igazgatta és teljesen elmerült eme foglalatosságban. – Bocsánat – köszörülte meg a torkát Tess, azután hangosabban újra megismételte. – Keres valakit? – nézett rá végre a nővér. – Iiigen… a férjemet… Hová helyezték? – Teresának minden egyes szó kimondása szinte fizikai fájdalmat

okozott. Torkát hatalmas gombóc fojtogatta, szája rémesen kiszáradt. – Hogy hívják? – Kit? – Hát a férjét – magyarázta a nővér olyan hangon, akárha lassú felfogású gyerekhez beszélne. – Andrew… Andrew Prescott… Az ápolónő szemében először villant fel valamiféle érzelem. Szabadságon volt két hétig, ezért nem látta még itt ezt a nőt, de most némi sajnálat ébredt benne. De csak némi. Sosem volt az az érzelgős fajta, s a kórházban gyorsan hozzászokott, hogy csak kívülről szemlélje a dolgokat, minden érzelem nélkül. – Nos… a férje… ma reggel ötkor exitált. – Hogy mit csinált…?! – Exitált. Vagyis meghalt. Teresával megpördült a helyiség. – Nem! Az nem lehet! – kiáltotta hisztérikusan. Lehetetlen, hogy amíg ő nyugodtan aludt négy napja először, addig Andy fogta magát és meghalt! – Asszonyom, nyugodjon meg – lépett hozzá a nővér egy pohár vizet nyújtva át. Tess az utolsó cseppig kiitta, azután a nőre meredt. – Hol a holmija? – Dr. Forsythe úgy rendelkezett, hogy vigyük az irodájába. Igazság szerint neki kellett volna közölnie a hírt önnel. Csodálom, hogy még nem értesítette, hisz elmúlt tizenegy óra. Biztosan a műtőben van, sok a súlyos beteg. Teresa oda sem figyelt, kitámolygott a folyosóra. Alig tett pár lépést, amikor feltűnt az orvos alakja, s ahogy meglátta az asszonyt, arcára őszinte együttérzés ült ki. – Ó, Mrs. Prescott, annyira sajnálom! Úgy látom, valaki megelőzött a szomorú hírrel.

– Hát meg. – Fogadja szívem legmélyéről jövő részvétemet! – szorította meg a kezét a férfi, aztán csak hallgatott. Mit lehet ilyenkor mondani? Ez a részvétnyilvánítás is olyan olcsó közhely. Mindenki ezt mondja, függetlenül attól, érez-e egyáltalán valamit vagy sem. Sokan sokszor jobban tennék, ha semmit sem mondanának! – El… Elviszi a holmiját? – kérdezte végül, mert jobb nem jutott az eszébe. – El. Szótlanul ballagtak az iroda felé. Dr. Forsythe többször is az asszony arcát fürkészte aggodalmasan. Nagyon furcsállotta, hogy Teresa nem zokog, nem dühöng, nem átkozódik, nem hisztériázik, egyszavas feleletei, sápadt színe, szorosan összepréselt ajka, merev vonásai szerfölött nyugtalanították. Ha kiadná magából valamilyen módon a fájdalmat, csak jót tenne vele, de a nő hallgatott. Az irodába lépve a sporttáskára mutatott, Tess felemelte és máris indult az ajtó felé. – Mrs. Prescott? – Igen? – Nagyon siet? Nem ülne le mégis pár percre? Egyáltalán képesnek érzi magát most a vezetésre? – Természetesen. Csak el innen ebből az épületből, minél előbb! – Nem akar… egy kávét? Vagy nyugtatót? – Nem. – Nos… itt van a névjegykártyám, ha bármiben a segítségére lehetek, kérem, hívjon fel ezen a számon. Rajta van az otthoni telefonszámom is, tegye csak el. – Köszönöm – fogta a kezébe Teresa a kis lapocskát. – Egyetlen kérdésre feleljen nekem! – nézett szúrósan a férfira.

– Maga tudta, ugye? Tudta, hogy Andynek csak napjai vannak hátra? – Igen, de… de a férje megtiltotta, hogy elmondjam önnek – vallotta be feszengve. – Értem – biccentett Teresa és kifordult az ajtón. Maga sem igazán értette, miért nem képes egyetlen könnyet sem kipréselni, de nem is érdekelte. A fájdalom olyan iszonyatos volt, olyan mély, olyan felfoghatatlan. Nem is bírta még felfogni. Képtelenség, hogy Andrew Prescott nincs többé! Gépiesen tette a csomagtartóba a táskát, azután beült az autóba, a névjegykártyát a retiküljével a hátsó ülésre dobta, majd végigsimított a műszerfalon. Andy akkor vette neki, amikor megtudta, hogy terhes. Hiába ellenkezett, a férfi ragaszkodott hozzá, hogy komoly, megbízható autóval járjon. Neki pedig mindig is tetszett a Mercedes, álmai netovábbja volt, persze a kisebbik méretű és amikor először ült bele, pánik lett úrrá rajta, hogy valami kárt tesz benne. Azóta aztán hozzászokott, szinte összenőtt vele, imádta, beszélt hozzá, akárha ember lett volna és örömmel vezette. Most mereven bámulta a kormányt, lassan kigördült szeméből az első könnycsepp, majd a következő is, végül kitört belőle a zokogás. Nem tudta, mennyi ideig sírt, de egyszercsak elapadtak a könnyei és úgy gondolta, már képes lesz vezetni. Eszébe jutott sógornője, s elfutotta a méreg. Shanon persze tudta! Mindenki tudta; Cole, Stanley, s a többiek, egyedül ő nem! Tisztára, mint amikor a férj megcsalja a feleségét. Mindenki arról beszél, csak a szegény, szerencsétlen asszony nem sejt semmit. Kimondhatatlanul dühös volt Sharonra, Andyre, az orvosra, az egész világra. Beindította a motort és észre sem vette, hogy újra eleredtek a könnyei. Végül már úgy

ömlöttek, akár a záporeső, alig látott, miközben vezetett, de semmi nem állíthatta meg. Feltétlenül el akart jutni sógornőjéhez, hogy alaposan megmondja neki a véleményét, minél előbb kérdőre akarta vonni, amiért hallgatott és nem készítette fel a szörnyű tragédiára. Eszelősen nyomta a gázpedált, fütyült a körülötte zajló forgalomra, a csikorgó gumikra és az öklüket rázó vezetőkre, mint ahogy fütyült a szabályokra is. Zokogott, aztán kézfejével letörölte a könnyeit és akkor látta, hogy a lámpa zöldet mutat. Gyorsítani kezdett és csak arra összpontosított, hogy még beleférjen. Egyre erősebben hitte, ha átjut a kereszteződésen még most, akkor csoda történik, Andy feltámad és azután boldogan élnek, míg meg nem halnak. Már csak pár méterre volt a lámpától, amikor az sárgára váltott, de Teresa tovább száguldott, mint a szélvész, mint aki tényleg hisz abban, hogy megtörténik az a bizonyos csoda, ha átér. Igen, át kell érnie, sikerülnie kell! Aztán újabb könnyek lepték el a szemét, semmit nem látott, de nem lassított. – Istenem, Andy, miért tetted ezt velem? Miért hagytál cserben? Miért? – zokogta, s hirtelen éktelen fékcsikorgást hallott, majd óriási csattanást, agya mintha egy pillanatra kitisztult volna, meghökkenve nézett körül, mi folyik körülötte, s átfutott az agyán, hogy ma mindenki megbolondult, végül zuhanni kezdett valami feneketlen sötétségbe és többé nem fájt a világ.

18. Élet vagy halál?

A forgalom csaknem teljesen leállt, a rendőrség és a mentő szirénázva érkezett. Többen szitkozódtak, hogy elkésnek, átkozták a nőket – persze a férfiak – akik a volán mögé ülnek, de a vezetésről – szerintük – sejtelmük sincs, sürgették a helyszínelőket, a mentősöket, csak részvét nem ébredt egyikükben sem. Mások csoportokba verődve tárgyalták az esetet és mind egyetértettek abban, hogy az asszony úgy vezetett, akár a részeg – biztosan az is, vélték – és a sérüléseit megérdemelte. A mentőorvos a fejét csóválta a kíméletlen megjegyzések hallatán. Az ütközés nagy volt, a gyönyörű Mercedes bal eleje alaposan összegyűrődött, Teresa ájultan a kormányra zuhant, körülötte minden csupa vér. – Súlyos? – kérdezte a mentőt vezető sofőr, miután kiszabadították az asszonyt. – Annak látszik, bár a fejsérüléseknél soha nem lehet előre tudni. Gyakran riasztóbbnak tűnik a sok vér miatt. Mindenesetre minél előbb meg kell röntgenezni. – Hová visszük? Dr. White gondterhelten ráncolta a homlokát. – A Charleston Private Hospital van a legközelebb, de az magánklinika, nem tudom, fogadják-e. – A kocsijából ítélve a nő nem lehet szegény – jegyezte meg a sofőr, mire az orvos bólintott. – Hé, doktor! – szaladt felé az egyik fiatal rendőr. – Ezt találtuk az autóban a földre esve – nyújtotta át dr. Forsythe névkártyáját fontoskodva. Kezdő volt és a legapróbb feladatot is óriási lelkesedéssel teljesítette. Igaz, az

asszony látványába belesápadt, de hősiesen küzdött az ájulás ellen. – Szólj be a központnak, Tom, hogy hívják fel a kollégát és kérdezzék meg tőle, oda szállíthatjuk-e. Ha nem, ő akkor is ismerheti és segíthet. Dr. White óvatos ember volt, kezdő korában ugyanis elkövette azt a baklövést, hogy az egyik fejes feleségét nem ismerte fel és egy kissé lerobbant közkórházba szállíttatta, mert ez volt a legközelebb. Csaknem a hivatásába került, mert kizárólag az volt a fontos, hogy lealacsonyító helyre vitte, nem az, hogy a nőnek sürgős orvosi ellátásra volt szüksége. No persze, hisz meghalni még egy magánklinikán is más! Dr. Forsythe döbbenten meredt a már búgó telefonkagylóra. Lehetetlen! Alig félórája vált el az asszonytól, most viszont már súlyos sérülésekkel robog vele a mentő a kórház felé. Tudnia kellett volna! Tudnia, hogy Mrs. Prescottnál nincs minden rendben. Semmiképp sem lett volna szabad vezetni engednie. Felelősnek érezte magát érte, hisz Andyvel az évek során összebarátkoztak és nagyon jól tudta, mennyire szerette az asszonyt. Nagy nehezen megmozdult, odaszólt a balesetisek főnökének, hogy fogadják Teresát, aztán ő maga is odaindult. Látni akarta, látnia kellett, tudnia, mennyire komolyak a sérülései, hátha akkor megnyugszik, bűntudata csillapul. ∗ A buzgó tizedes mind zavarodottabban ácsorgott a Prescott-ház nappalijának ajtajában. Főnöke azzal a fontos feladattal bízta meg, hogy értesítse a balesetet szenvedett

asszony családját, s ő akkor ragyogott a boldogságtól, most viszont egyre kínosabban érezte magát. Talpig vörösödve állt egyik lábáról a másikra, miközben a gyerekek fokozódó igyekezettel próbálták elmagyarázni a helyzetet, persze egymást túlkiabálva és a házvezetőnőbe fojtva a szót, ám a rendek lelkes őre egyetlen kukkot sem értett és végképp nem bírt kiigazodni a szövevényes rokoni szálakban. Képtelen volt követni, ki kinek a kije, csak azt látta, hogy öt gyerek zajong egyszerre. Őt azért küldték, hogy értesítse Mr. Prescott-tot a felesége balesetéről, ehelyett olyan bonyolult családi összevisszaságban találta magát, amiről eddig azt gondolta, nem létezhet az életben. És Mr. Prescott még mindig nem került elő. Végül Bess a telefonhoz lépett és felhívta Sharont, szerencsére még a városban volt. – Tudja, ő az anyukám második férjének a nővére, vagyis az anyukám sógornője, de van egy másik is, Vivian néni, az az apukám húga… – próbálkozott újra, ám a tizedes lemondóan legyintett. – Az apukádat kerítsd elő végre! Bess és Matt, aki épp látogatóban volt, összemosolygott azon sajnálkozva, milyen nehéz felfogású rendőrt küldtek hozzájuk, pedig számukra annyira egyértelmű volt az egész. Bess újra tárcsázott, ezúttal az édesapját, aki viszont nem igazán lelkesedett, hogy éppen most a Prescottházhoz hajtson. Azt se tudta, hol áll a feje, a költözés alaposan felborította minden tervét. Csakhát elképesztően gyorsan vevő akadt a házra, neki pedig sürgősen át kellett adnia. Az új lakás is megvolt már, igaz, nem kertes ház, de tökéletesen megfelelt mind neki, mind fia, mind lányai igényeinek, amiket egyáltalán nem volt könnyű összehangolni. Mióta Andy ismét kórházba került, a

lányok többször is nála töltötték a délutánt, csakhogy a gyerekek inkább hátráltatták, semmint segítették a csomagolásban, így megkérte őket, ezen a napon maradjanak otthon, Matthew-t pedig átküldte hozzájuk. Juliannek amúgy is szüksége volt némi egyedüllétre, az előző délutáni beszélgetés Andyvel a kórházban annyira megviselte, hogy még nem tért magához teljesen. – Apu! Ott vagy még? – Persze. Nyugodj meg, Bess, máris indulok – adta be végül a derekát, csakhogy a kislány ne nyaggassa tovább. A „rendőr bácsi” említése nyugtalanná tette, sejtelme sem volt, mit kereshet a Prescott-házban. Sharon kisírt szemmel érkezett férje kíséretében, ők már tudták azt, amit a többiek még nem, nevezetesen, hogy Andrew Prescott nincs többé. Julian csodálkozva fürkészte, de az egyre idegesebbé váló tizedes nem hagyta, hogy magánbeszélgetésbe fogjanak. – Maga Mr. Prescott? – Nem. A rendőrt szemlátomást az idegbaj kerülgette, végül Sharon megsajnálta és a segítségére sietett. – Mr. Prescott elérhetetlen helyen tartózkodik, én a nővére vagyok. Mi történt? A tizedes fellélegzett, gyorsan elhadarta a szomorú hírt, aztán tisztelgett és pánikszerűen menekült el. Nem gondolta volna, hogy ez az egyszerűnek látszó feladat ennyire igénybe veszi. Mire a család tagjai felocsúdtak, ő már messze járt. A lányok sírtak, Sharon még jobban elsápadt, Joe hitetlenkedve meredt maga elé, Julian nem kapott levegőt. Alig tudták felfogni, Teresát súlyos baleset érte.

– Van még valami – jelentette be Sharon a könnyeivel küzdve. A többiek rémülten néztek rá. – Ma reggel… öt órakor… Andy… meghalt – suttogta és férjére borulva rázta a zokogás. Julian dermedten állt, tehetetlenül, képtelen volt megemészteni a hallottakat. – Most akkor mi lesz? – kapaszkodott a karjába sírva Bess, s ő lassan végre felocsúdott. Először is meg kell nyugtatnia a gyerekeket, azután be kell mennie a kórházba, hogy Tess állapota felől érdeklődjön. Igen ám, de már nem ő volt a legközelebbi hozzátartozója. Teresa évek óta nem tartotta szüleivel a kapcsolatot, sem a húgával, így most Sharon állt hozzá a legközelebb. Ahogy ránézett, tudta, a nő nincs abban az állapotban, hogy a kórházban virrasszon, és különben is, ő akart ott lenni, igen ő, Tess közelében, minél előbb látni akarta, meggyőződni róla, hogy életben marad. Valamelyest összeszedte magát és átvette az irányítást. A gyerekeket a házvezetőnőre bízta, miután sikerült lecsillapítani őket, aztán Sharonnal és Joe-val Andy dolgozószobájába vonultak, hogy megbeszéljék a továbbiakat. A Harris házaspárnak rövidesen vissza kellett utaznia Fantasic Citybe, Sharon feltétlenül látni akarta csemetéit, akikre most egy megbízható asszony vigyázott, tehát ki kellett találnia, mi legyen a lányokkal és persze a kis Andyvel. Abban egyetértettek, hogy a gyerekeket nem tanácsos kiszakítani megszokott környezetükből. Andy túl kicsi, a lányok meg már így is épp eleget költözködtek, ráadásul Julian is épp most adta el a házát. Egy ideig tanácstalanul meredtek a semmibe, míg végül Sharonnak mentő ötlete támadt. – Mi lenne, hogy megkérnénk Cole-t, esetleg Stanleyt, hogy valamelyikük költözzön ide, amíg Tess hazajön?

Julian nem lelkesedett Cole nevének említésére, de Stanleyt jó ötletnek találta. – Kár, hogy nem ismerem valami jól ezt a Stanleyt. – Azzal ne törődj, majd mi beszélünk vele – nyugtatta meg Sharon. Csakhogy Julian csöppet sem volt nyugodt. Ha legalább a háza megvolna, magához vehetné a lányokat, de most, költözés közben még az is kérdéses, hol alszik ő és a fia. Azonkívül valakinek gondoskodnia kell a kis Andyről is. A gondozónő ugyan Sharon állítása szerint megbízható volt, mégsem tartotta helyesnek magukra hagyni őket a házvezetőnővel. A négy és fél hónapos kisfiút pedig oktalanság lett volna kiszakítani megszokott környezetéből, hogy Sharonék elvigyék saját házukba, ahol minden volt az öt gyerektől, csak nyugalom nem, ráadásul valószínűleg Tess sem helyeselte volna a dolgot, így aztán továbbra is tanácstalanok voltak a megoldást illetően. – Szeretném tudni, mit mondunk Teresa orvosának – jegyezte meg hirtelen Julian. – Miért? – Mert te vagy a legközelebbi hozzátartozója, viszont én is mellette akarok lenni, látnom kell! Sharon bólintott, nagyon is értette a férfi aggodalmát. – Biztos vagyok benne, hogy dr. Forsythe a segítségünkre lesz. Ő volt Andy kezelőorvosa – tette hozzá elcsukló hangon. – Micsoda nap! Két tragédia egyszerre. Istenem, miért? – motyogta az asszony és újra sírva fakadt. Joe megértően ölelte magához. – Indulhatnánk – állt fel Julian, gyanúsan csillogó szemmel. – Még Stanleyvel is beszélnünk kell.

– Ne aggódj miatta – hüppögte Sharon. – Rendes ember és még jót is teszünk vele most, hogy Barbara Charleshoz költözött. Nagyon megkedveltem. – Nekem is rokonszenvesnek tűnt. Egyszer összefutottunk a kórházban, amikor Vic bent feküdt, Barb akkor mutatta be – magyarázta Julian, miközben kifelé menet azon tűnődött, mennyire összekuszálódtak a szálak. Második éve, hogy elhagyta Teresa, s ez idő alatt ő és a barátnői rengeteg változást éltek meg. Mindhárman elváltak, de sorsuk mégis nagyon különbözően alakult. Na és az enyém? – tette fel magának a kérdést. Hát igen. Mostanában volt némi nyugalom, a sok izgalom után, de tudta, ennek megint vége. Andy halála, Teresa balesete, a költözés, a gyerekek és a munkája… Megannyi gond, nem fog unatkozni a jövőben. A Charleston Private Hospital-ben a megszokott élet zajlott. Julian gyomra rögvest görcsbe rándult, amint belépett az épületbe. Kezdte rémálomnak érezni az életet, az utóbbi hónapokban mintha bérletet váltott volna ide afféle törzslátogatóként. Először az apja, aztán Vic, majd Andy és most Teresa. Már csak ő hiányzik, mint beteg, hogy teljes legyen a létszám. Teresa. Édes Istenem, add, hogy minél előbb felgyógyuljon! – fohászkodott némán, s ahogy közeledtek az intenzív osztály felé, úgy vált egyre idegesebbé. A folyosón Sharon egy fehérköpenyes, középkorú férfit köszöntött, majd félrevonultak és halkan beszélgettek. Dr. Forsythe, az a bizonyos férfi sűrűn tekingetett Julian felé, de az arcán inkább látszott aggodalom, mint felháborodás, hogy a volt férj akar Teresa mellett lenni. Úgy tetszett, megértette. – Minden rendben, Julian – biztosította később Sharon. – Maradhatsz.

– Mi van Teresával? – Műtik. Több sérülése is van, dr. Forsythe közelebbit nem tudott mondani, ő is azért van itt, mert nagyon aggódik érte. – Az asszony elmesélte, hogy az orvos szerint hogyan történhetett a baleset, s hogy bűntudat gyötri, amiért elengedte, de Julian nem bírt rá haragudni. Minden gondolata Tess körül forgott, lelki szemei előtt a tévében látott riasztó műtők villantak föl, még riasztóbbnak ható gépekkel és félelmetesen beöltözött orvosokkal, akárha szellemek volnának, csak a szemük látható a maszk miatt; csörömpölő műszerekkel… vérrel… halállal… Hangosan felnyögött. Joe valahonnan kávét kerített, a kezébe nyomta, vigasztaló szavakat mormogott, de neki nem jutott el a tudatáig. Csak azt tudta, ha Teresa meghal, nem éli túl. E pillanatban nem érdekelte, ha a nő később másik férfihoz megy feleségül, akár Cole-hoz is, kizárólag az számított, hogy életben maradjon. Hogy néha-néha legalább láthassa. Hosszú órákon át várakoztak, egyre kimerültebben és idegesebben, a percek lassan teltek, s közben sejtelmük sem volt, Teresa él-e még, vagy követte Andyt a halálba. Joe időnként telefonált Stanleynek a Prescott-házba, aki örömmel vállalta a felügyeletet ott, bár mélységesen megrendítette a kettős tragédia. Rövid idő alatt megkedvelte mindkettőjüket és ő is alig bírta elhinni a történteket. Biztosította Joe-t, hogy a gyerekek a körülményekhez képest tűrhetően vannak, elaludtak, és reggel értesíti majd Barbarát és Victoriát, akiről még nem tudták, hogy újra kórházba került, mert Cole arra is erőtlennek érezte magát, hogy felemelje a telefonkagylót. Egyébként is majd az egész napot Vicnél töltötte, s minden másról megfeledkezett. Késő délután értesült

Andy haláláról, amikor meg akarta látogatni, utána felhívta Teresát, de a házvezetőnő azt állította, hogy reggel óta nem ért haza, ő pedig mélységes bánatában, hogy elveszítette barátját és Victoriát is cserbenhagyta, amikor annak szüksége lett volna rá, alaposan a pohár fenekére nézett és tökrészegen aludt el a kanapén. Dr. Forsythe időnként eltűnt egy ajtó mögött, belesett a műtőbe, azután újra felbukkant, széttárta a karját és vállat vont, jelezve, hogy még mindig semmi. Lelkiismeretfurdalás kínozta és nem volt kedve beszélni, félrehúzódva várta a hírt az asszonyról. Aztán amikor Julian már félholt volt az idegőrlő várakozástól és a rettegéstől, végre mozgolódás támadt, orvosok szállingóztak ki a műtőből, nővérek jöttekmentek, műtősnők léptek ki a folyosóra, majd vissza, végül feltűnt egy betegszállító kocsi Teresával, infúzióval, s mellette a műtéteket végrehajtó orvossal. Dr. Forsythe megállította a magas, enyhén őszülő férfit, magyarázott neki valamit, mire a másik bólintott, azután újra elindult, egyenesen a hozzátartozók felé. – Kérem, jöjjenek velem – mondta és feleletre sem várva nekilódult. Hatalmas, erőteljes léptei visszhangzottak a folyosón, Julian pedig a legszívesebben jól megrázta volna, hogy mondjon már valamit, egy igenért vagy nemért felesleges mindannyiuknak az orvosi szobába vonulniuk. A várakozás és a bizonytalanság teljesen kimerítette őket, alig tudták követni a férfit, s halálra rémülve várták annak előadását. Dr. Charleston, akinek még az ükapja alapította a magánklinikát, udvariasan hellyel kínálta őket, mintha csak baráti csevegésre gyűltek volna össze, egy ideig gondolataiba mélyedt, azután végre valahára megszólalt.

– Alapjában véve még nem mondhatok sok biztatót – szögezte le bevezetésül. – Mrs. Prescott súlyos agyrázkódást szenvedett, az ütközés pillanatában nagyon beverhette a fejét, bal oldalt, a koponyáján hajszálrepedést találtunk, a felhasadt bőrt összevarrtuk. A fejsérülése tehát nem a legveszélyesebb, bár sok vért vesztett, de engem az agyrázkódás jobban aggaszt. Egész idő alatt eszméletlen volt, a mentőorvos szerint egy pillanatra sem tért magához. Csúnyán eltört a bal karja, amit meg is kellett műteni, eltört néhány bordája, ezenkívül elvesztette a magzatát és soha többé nem lehet gyereke. A bejelentést dermedt csend követte. – Hát terhes volt? – kérdezte reszkető hangon Sharon. – Igen, körülbelül hathetes. Teremtő Isten! – gondolta megrendülve Julian. Teresa tehát már a második gyerekét várta Andytől, aki valószínűleg nem is tudott róla. És már soha nem is fogja megtudni, Tessnek pedig soha többé nem lehet gyereke. Ez olyan rettenetes! Megmásíthatatlan, s talán éppen ezért annyira félelmetes, iszonyú. – Komoly sérüléseket szenvedett ugyan – folytatta dr. Charleston –, számomra mégis a kóma okozza a legnagyobb gondot. Figyelembe véve a sokkot, amit a férje halála válthatott ki belőle és az ütközést, ami szintén nagy trauma lehetett, sajnos feltételezhető, hogy az eszméletvesztés tartós lesz. Mi a magunk részéről mindent megtettünk, mostantól nagyon sok múlik a betegen. Hogy élni akar-e vagy sem. Julian felnyögött, arcát kezébe temette. A legszívesebben a fülét is betapasztotta volna, mert épp ezt nem akarta hallani. Rettegett tőle, hogy miután Andy meghalt, Tess valóban nem akar élni és még az is

megfordult a fejében, hogy az a baleset szándékosan történt. Hogy Teresa igazából öngyilkos akart lenni. Ó, Tess, ezt nem teheted, élned kell! A gyerekeknek szükségük van rád és nekem is. Kérlek szépen, ne add fel! – Láthatnánk? – érdeklődött végül erőtlenül. – Igen, de csak egy pillanatra. Mindannyian felálltak, megköszönték az orvos fáradozásait, majd elindultak, hogy vessenek egy pillantást az asszonyra, akit mindenáron vissza akartak hozni az életbe, de legfőképpen Julian, akinek meg kellett kapaszkodnia, amikor meglátta, s anélkül, hogy észrevette volna, hangtalanul folytak a könnyei. Imádkozott érte, hogy akarjon élni, hogy térjen vissza közéjük, ahogy azt Andy is elvárta tőle. Joe-nak úgy kellett elvonszolni az ágytól, kituszkolni a helyiségből, a másik kezével Sharont támogatta, s lassan ő is ereje végére ért. Szerette sógorát, sógornőjét, de nem adhatta át magát a fájdalomnak, mert neki kellett tartania a lelket feleségében és Julianben. Hajnalodott, amikor elhagyták a kórházat, új nap kezdődött, újabb küzdelmekkel, újabb örömökkel és tragédiákkal, az élet itt kint nem állt meg, hiába szerettek volna legalább lélegzetvételnyi szünetet. S bent, az egyik szobában Teresa feküdt és nem lehetett tudni, melyik utat választja: az életet vagy a halált. ∗ Barbara a kávéját kevergette az étkezőben, mikor megszólalt a telefon. Az éjszaka nyugtalanul aludt, többször is felébredt, míg végül reggel hétkor megelégelte a dolgot és felkelt. Napról napra nehezebben viselte Charles közelségét, egyre jobban vágyott megérinteni,

néha szinte már leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy hozzábújjon, s hogy végre egy ágyban aludjanak. Ám a férfi udvariasan, de igen távolságtartóan viselkedett, az ominózus este óta, amikor is ő Stanley javaslatára megfogta a kezét, mire Charles rendreutasította, s óvakodott attól, hogy egy méternél közelebb merészkedjen hozzá. Csakhogy dr. Charles Taylor szédületesen festett minden reggel, miután lezuhanyozott, megborotválkozott és igen választékosan felöltözött, hogy útnak induljon rendelőjébe. Most is bódító illat lengte körül, ahogy belépett a helyiségbe. – Jó reggelt – biccentett hűvösen, asztalhoz ült, szétterítette a friss újságot, s miközben a vajas lekváros zsemlét majszolta, elmélyedt a hírekben. A megcsörrenő telefonra felkapta a fejét, még alig volt nyolc óra, ritkán zavarták ilyenkor. – Taylor – morogta a hallgatóba. – Stanley Lawler. – Téged keresnek – nyújtotta Barbara felé a kagylót, de arra gondosan ügyelt, hogy a kezük ne érjen össze. Arckifejezését pedig leginkább morcosnak lehetett nevezni és az asszony ebből már gyanította, ki hívja ilyen korán. – Igen? – Bocsáss meg, amiért ebben az órában zavarlak, de feltétlenül közölnöm kell veled néhány nagyon szomorú hírt. – Mi történt? – rémült meg Barbara, Stanley pedig röviden beszámolt mindenről. Eléggé megviseltnek tűnt a hangja, Barb biztos volt benne, ezúttal véletlenül sem tréfál. S ahogy hallgatta, úgy nyílt tágra a szeme, futott ki arcából a szín, s kezdett remegni egész testében.

Charles kérdőn vonta fel a szemöldökét, Barbara „Jézus Mária”, „Jóságos ég” és „Teremtő Isten” szavai felkeltették a figyelmét. Már éppen ki akarta hangosítani a készüléket, amikor a beszélők elköszöntek egymástól. Az asszony a férfira meredt, szeméből máris patakzottak a könnyek. – Az Isten szerelmére, hát mi történt? – ugrott fel Charles, mire Barbara is felpattant. – Ne most, Charlie, kérlek, ne most kezdj el velem kiabálni! – Kiabálni? – hökkent meg a férfi. – Nem is szoktam kiabálni. – De. A múltkor… Tudod, amikor… – Vagy úgy. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyire a szívedre veszed. Sajnálom! – Ó, Charles! Phil Howard újra felbukkant és majdnem megfojtotta Vicét, akit megint kórházba kellett szállítani az idegosztályra. Cole teljesen kivan. Andy pedig… édes Istenem! Hisz nemrég volt az esküvőjük, tegnap reggel viszont… meghalt… – Uram, segíts! – nyögött fel a férfi döbbenten. – Mi van Teresával? Hogy viseli? – Jaj, Charlie! – Barbara nem bírta tovább, a fogorvos karjaiba vetette magát. A vállára borulva zokogott, a férfi egyetlen szavát sem értette. – Csss… jól van na… nyugodj meg – próbálta lecsillapítani. Pár pillanatig iszonyú küzdelmet vívott magával, azután legyűrve büszkeségét, átölelte az asszonyt jó szorosan. Hányszor, de hányszor szerette volna megtenni már, de nem merte, mert félt, hogy a nő eltaszítja magától. Különben is megesküdött, hogy soha nem közelít hozzá, kivéve, ha Barbara kéri fel rá. Most ellenben megszegte fogadalmát és nem bánta meg. Olyan

csodálatos volt így együtt, összeölelkezve, meghitten. Akárha igazi férj és feleség lennének. – Teresa… tegnap délelőtt… súlyos balesetet szenvedett… most… most kómában fekszik és… és talán meg is hal… – hüppögte Barbara és Charles megrendülten hallgatta. Még nála is túl sok volt ez így egyszerre. – Kérlek szépen, ölelj szorosan! – suttogta az asszony. – És vigyél be Tesshez, látni akarom! Meg Vickyt is. Neki ugyan nem szabad tudnia még a tragédiákról, semmi olyat nem lehet mondani előtte, ami felzaklathatná, de én nagyon szeretnék vele is találkozni. Ó, Charlie, ne engedj el soha többé! Az élet túl rövid ahhoz, hogy… A mondat félbemaradt, mert újra megszólalt a telefon. Ezúttal Barbara vette fel. – Szervusz, kislányom! – Mama? Te…? Te… hogy… honnan… – dadogta. – Hogy honnan tudom a számodat? Nos, a barátod volt olyan kedves és megmondta. – Stanley, te átkozott! – szitkozódott halkan Barb, Charles el is mosolyodott. Aztán kihangosította a telefont, mert szerfölött kíváncsi lett erre a beszélgetésre, az asszony pedig nem tiltakozott. – Tessék? Mondtál valamit? – Nem, mama. – Pedig azt hittem, van miről mesélned. – Bocsáss meg, de állandóan úton voltatok és én… – Szégyelld magad, Barbara! Miért nem tájékoztattál, hogy elváltál?! – Hiszen mondtam már… – …hogy unokáim vannak?! – Stanley, ezért meglakolsz! – sziszegte Barbara dühösen. – …s hogy most akkor ki a gyerekeid apja?!

– Nagyon rendes ember… – …egyáltalán mivel foglalkozik? Remélem, nem valami jöttment alak! – Nem, mama… – …és tulajdonképpen mikor házasodtatok meg?! – Még nem… – …egyszerűen nem találok szavakat, hogy az egyetlen lányom eltitkolta az esküvőjét a saját anyja előtt! – De… – Erre nincs bocsánat! – De mama! Még nem is házasodtunk össze! – kiáltotta Barb gyorsan, mielőtt anyja újra közbevág. – Micsoda…?! – harsogta az asszony. – Ezt úgy értsem, hogy… hogy vadházasságban éltek?! – ejtette ki undorral és levegőt is alig kapott. – Egyszerűen csak összeálltatok, mint… mint… – Mrs. Spencer tán életében először nem találta a megfelelő szót. – Igen, mama, de… – …felháborító! Azonnal meg kell esküdnötök! – Persze, mama, tudom én is, de… – …apáddal máris indulunk hozzátok! Mr. Lawler megadta a címeteket, még ma délután ott leszünk! – Stanley, megöllek! – csikorgatta a fogát Barbara. – De mama! Most nem jó… – …és majd én kezembe veszem a dolgokat! Nem engedem, hogy az egyetlen leányom ilyen tisztességtelenül éljen! Kitekerem a nyakát annak a csirkefogónak, ha nem akar feleségül venni! – Charles felszisszent és önkéntelenül is a nyakához kapott. Micsoda harcias asszony! – Már az is mekkora szégyen, hogy gyerekeitek vannak, az esküvő előtt! – folytatta Mrs. Spencer levegőt is alig véve. – Szégyelld magad, kislányom! Hogy ezt kellett megélnem az én koromban és

az én labilis egészségemmel! Nyugodt lehetsz, ehhez még apádnak is lesz egy-két szava! – De mama! Értsd már meg végre, hogy nekem délután feltétlenül be kell mennem a kórházba! – Nem is igaz, hogy az anyja hagyott egy mondatot végigmondania! – Csak nem vagy beteg? – Nem. – Talán már jön is a következő gyerek? – Jaj, dehogyis! Teresát, a barátnőmet súlyos baleset érte, lehet, hogy meg fog halni. Meg kell látogatnom. – Az várhat! Egyébként sem érdekel, miket hordasz össze, felőlem piros hó is eshet, apáddal akkor is megyünk és punktum! – azzal letette. Barbara nagyot sóhajtott. – Huh! Máris belefáradtam – morogta fancsali képpel. Reménytelen dolog volt anyjával szembeszállni, amit az egyszer a fejébe vett, azt véghez is vitte. Mindig és mindenütt átvette az irányítást, parancsolgatott, ugráltatott mindenkit, senkit nem hagyott szóhoz jutni, egyetlen igazság létezett, amit csakis ő állíthatott, mások nem értettek semmihez, oktondiak voltak, tehetetlenek, akiket irányítani kell. Sokszor eltöprengett, vajon hogy bírta ki az apja ilyen nő mellett. Rajta kívül mindig mindenkit előbbutóbb az őrületbe kergetett. – Ő volt az édesanyád? – kérdezte óvatosan Charles, mint aki attól tart, Mrs. Spencer a távolból is meghallhatja. – Aha… Lehengerlő egyéniség, enyhén szólva. És nagyon fárasztó. – Mi baja? – Bajaaa…? – Mi van az egészségével? – Ja, azzal? Az égvilágon semmi. Egészségesebb, mint a makk. Ez nála csak zsarolás.

– Gondolod, hogy életben hagy, ha feleségül veszlek? – Talán – felelte hamiskás mosollyal Barbara. – De a hegyi beszéd elől nem menekülhetsz. – Krisztusom! – emelte a mennyezetre a szemét Charles. – Lehet, hogy mégis a halált választom – tette hozzá egy vértanú ábrázatával. Összenéztek és kirobbant belőlük a nevetés. Semmi kétségük sem volt, hogy Mrs. Spencer amint megérkezik, felforgatja az egész házat. – És most mi a szándékod? – Anyámmal? – Kettőnkkel. – Természetesen összeházasodunk és punktum! – utánozta anyját Barbara. – Azért ez nem ilyen egyszerű, te is tudod – jegyezte meg a férfi elkomorulva. – De igen. Nagyon is egyszerű. Legfeljebb az lesz majd a legnagyobb gond, anyámat ismerve, hogy kétszáz főt hívjunk meg, vagy inkább négyszázat. – Jézus Mária! – Bizony, Charlie, fogalmad sincs, milyen anyóst kapsz velem, ráadásnak. – Kezdem sejteni – fintorgott a férfi. – De komolyra fordítva a szót, szeretném tudni, mit fog szólni ahhoz az anyád, hogy külön szobában alszunk! – Mától ez is megváltozik. – Hogyan? – Charles azt hitte, rosszul hall. – Hát még most sem érted? – kérdezte az asszony szomorúan. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy duzzogjunk. Hogy vélt vagy valós dolgok miatt rettegjünk. Stanleynek igaza volt. – Már megint ez a pasas! – hördült föl az orvos. – Charles Taylor, te féltékeny vagy. – Nem!

– De igen, nagyon. – Na jó, egy kicsit. – Nagyon és semmi okod rá! Még nem mondtam ugyan neked, de az az éjszaka… szóval… még soha nem éreztem azt a boldogságot, mint akkor… – Barbara hangja suttogóvá vált, elpirult és lehajtotta a fejét. – Igazat beszélsz, mondd?! – emelte meg az állát a férfi. Szúrós szemmel vizslatta, fürkészte, aztán találkozott a tekintetük és hosszan egymásba fonódott. – Jaj, Barbara! Én azóta is egyfolytában szeretlek – motyogta megindultan. – Tessék? – Igen, szeretlek, jól hallottad és majd beleőrültem az elvesztésedbe. – Olyan szörnyű! – Micsoda? – Hogy egy sor tragédiának kellett történnie, hogy végre tisztázzuk az érzéseinket. Én is szeretlek, Charlie és soha többé nem akarok egyedül aludni. Kérlek, ma éjjel gyere át hozzám! Tudom, hogy borzasztóan vonzó férfi vagy, gazdag, sikeres és naponta rengeteg csinos nővel találkozol. De vállalom a kockázatot. – Kockázatot? – ismételte döbbenten Charles. – Igen. Hogy gyorsan megunsz és megcsalsz. A férfi újra szorosan magához ölelte. – Annak régen vége, hidd el, nincs miért aggódnod! Az én életemet te és az ikrek jelentik. Megöregedtem, lehiggadtam és jó ideje nem vágyom másra, mint igazi családra. Nem vagyok olyan idióta, hogy pár perc gyönyörért feláldozzam most, hogy végre igazán rátaláltam.

– Szeretnék kérdezni valamit – húzódott el tőle az asszony. – Miért… miért tiltottad meg a múltkor, hogy hozzád érjek, ha szeretsz? – Hát nem tudod? – Nem én. Charles halkan felnevetett. – Egek! Hogy ti néha milyen naivak vagytok. Azért, édesem, mert az az ártatlan érintés is majd az eszemet vette. Mióta megszöktél, örökké csak rólad álmodtam, téged kívántalak, s aztán amikor újra rád leltem, Stanley óva intett, hogy lerohanjalak. Alig bírtam magammal, elég volt, ha láttalak, a legszívesebben letepertelek volna. De türelmes akartam lenni, kivárni, amíg eldöntőd, akarsz-e engem úgy is, csakhogy te nem szóltál, mi több, néha olyan rideg voltál, hogy azt gondoltam, gyűlölsz. Aztán egyik este minden átmenet nélkül megfogtad a kezem, kedvesen néztél rám, én pedig azt se tudtam, hogy rohanjak el hideg zuhanyt venni, mielőtt valami jóvátehetetlent művelek veled. Barbara nem is tudta, mit mondjon, hitetlenkedve csóválta a fejét, végül ragyogó mosoly terült szét az arcán. – Napok óta arról álmodozom, hogy valami jóvátehetetlent művelj velem. Charles felnyögött és mohón szájon csókolta. Szomorúan engedte el. – Ezzel sajnos várnunk kell estig, mert indulnom kell a rendelőbe. Teremtőm! Még soha nem mentem el itthonról ilyen keservesen. – Ne aggódj, hamar itt lesz az este. – Nem eléggé. Egész nap rád fogok gondolni. – Én meg rád.

A férfi újra magához szorította, újra és újra megcsókolta, szemlátomást tényleg nehezére esett elindulnia. – Szeretlek, Barbara! És délután elkísérlek a kórházba – mondta elmenőben, az asszony bólintott és egyszerre örült, s volt szomorú. Végre Charlesszal megoldódni látszik minden, de kettőjükön kívül most senki nem boldog. Andy örökre elment, Vic, Tess a kórházban, Cole és Julian magánkívül az aggodalomtól. Szinte bűntudatot érzett, amiért az ő élete éppen most vált örömtelivé. ∗ Julian naponta bejárt Teresához, órákat töltött mellette, a kezét szorongatta, beszélt hozzá. Ezerszer is elmondta, hogy szereti még mindig és szüksége van rá és a gyerekeknek is, akik mindenáron látni akarták anyjukat, de ő nem tartotta helyesnek. Túlságosan riasztónak hatott műszerekkel körülvéve, mozdulatlanul, sápadtan, csukott szemmel, eszméletlenül. Közben azért folytatnia kellett a költözködést, berendezkedni az új lakásban, vigasztalni lányait, a csapás miatt jóval több időt töltött velük. Persze, így gyakrabban látta a kis Andyt is, aki mit sem tudva a tragédiákról, szépen fejlődött, Juliant pedig mindig figyelmesen nézte, egyre többet mosolygott rá, amitől a férfi még inkább megkedvelte. Képtelen volt rá haragudni, pedig azt gondolta, nem fogja szeretni Andrew Prescott gyermekét. Ám hiába igyekezett, a csöppség belopta magát a szívébe. Kíméletesen közölte a szomorú hírt szüleivel is, noha apját féltette, mert bár jól volt, azért az izgalmak nem

használtak neki és Jack Campbell mindig kedvelte a menyét. Még Mary asszony is sírva fakadt, annyira lesújtotta Teresa balesete, hogy fia hiába tiltakozott, beszökött hozzá. Egyik nap Barbara is beóvakodott, semmibe véve az intenzív osztály szigorú szabályait, mindegyikük megtalálta a módját, hogy lássa Teresát. S persze egymástól függetlenül is mind azt kérték, könyörögtek neki, hogy ébredjen fel végre. Ám a hét eltelt anélkül, hogy Teresa akár csak egyetlen pillanatra is kinyitotta volna a szemét és Julian még kevesebbet evett, még kevesebbet aludt, már csak árnyéka volt egykori önmagának. Többé egyetlen évet sem tagadhatott le a korából, inkább jóval idősebbnek nézték, ami őt egyáltalán nem érdekelte. Egyetlen dolog űztehajtotta, hogy Tess térjen vissza. Konzultált pszichológusokkal, akik járatosak voltak a parapszichológiában és mind arra biztatták, hogy ne adja fel. Teresa hallja, ha beszélnek hozzá, még akkor is, ha látszólag nem reagál rá. Egyikük még azt is hozzátette, hogy a kóma a lélek pihenője, s legyen türelemmel. Máskor talán kinevette volna őket, vagy egyszerűen el sem hitte volna, miket hordanak össze, de már annyira el volt keseredve, hogy hinni kezdett a misztikumnak számító dolgokban is. Mindent megtett, megpróbált, a gyerekeit is kezdte elhanyagolni, nem dolgozott, kizárólag akkor érezte jól magát, ha az asszony mellett lehetett. Rég elfeledett emlékképek villantak fel előtte, amikben ők voltak a főszereplők, s volt, hogy észre sem vette, hangosan beszél ezekről, máskor meg csak ült mellette, nézte a halottfehér nőt és sejtelme sem volt, hány imát mormolt el érte. Nem volt különösebben vallásos, de egyre többször folyamodott Istenhez, könyörgött neki, hogy segítsen és engedje vissza

az életbe. Fanyarul mosolygott, amint ráébredt arra, hogy ha igazán komoly baj van, egyszerre mindenki képes lesz az imára, még ő is. Az orvosok tehetetlenek voltak, dr. Charleston egyik alkalommal pedig figyelmeztette, hogy minél tovább tart ez az állapot, annál rosszabb, mert egy idő után az agy maradandó károsodást szenved. Ekkor befogta a fülét, nem akarta hallani, hogy Teresa esetleg nem lesz normális, vagy végül mégis meghal. Aztán hosszas huzavona után rászánta magát, hogy értesítse az asszony szüleit, akikkel legalább hat éve nem tartották a kapcsolatot. A házaspár jó ideje nem élt New Yorkban, amikor másik, fogadott lányuk, Melissa férjhez ment egy korosodó olajmágnáshoz, ők is felkerekedtek és követték Dallasba, ahol vejük vett nekik házat, kényeztette őket és így végképp elhidegültek Tesstől, s persze tőle is, hisz túlságosan szegények voltak. Na igen. Ők, a szegény rokonok, bizony nem illettek abba a fényes képbe, amit a sógora, Oliver Winter a gazdagságával nyújtani tudott. Volt anyósa hosszan hallgatott, miután végighallgatta beszámolóját, Julian már azt hitte, egyszerűen letette a telefont, s amikor Mrs. Thompson megszólalt, érezni lehetett a hangján, hogy sír. – Megyünk, amint tudunk – mondta, csakhogy azóta megint eltelt néhány nap, de Tess mostoha húga és szülei nem érkeztek meg. S épp amikor feladta a reményt, betoppantak a kórházba, szörnyülködtek és sopánkodtak egy sort, az egyik legismertebb szállodában foglaltak lakosztályt, de csak rövid ideig bírták elviselni Teresa sokkoló látványát, s alig három nap múlva sürgős dolgokra hivatkozva vissza is utaztak. Julian nem csalódott, mert még ennyit sem várt tőlük. Egyetlen szóval sem mondta, hogy időközben ő is

sikeressé vált, de még azt sem, hogy Andrew Prescott milyen vagyonos ember volt és valószínűleg Teresa az örökös. Hallották ugyan, hogy elváltak, de nem érdekelte őket különösebben. Eltűnődött, vajon ő is így elhidegül-e majd gyerekeitől, ha azok felnőnek, ám azonnal elhessegette a gondolatot. Nem, erre képtelen lenne. Akármilyenek lesznek felnőtt korukban, akkor is a gyerekei maradnak és nem bírná ki, hogy éveken át feléjük se nézzen. Andrew Prescott temetése lezajlott, Joe gyorsan elintézte a formaságokat, de Sharon teljesen kiborult, a férje és az időközben megérkezett gyerekeik támogatták el a sírtól. Rengeteg ember jelent meg a végső búcsún, csak Teresa nem lehetett ott, a sajtó viszont annál inkább. S míg az asszony eszméletlenül feküdt a kórházban, addig az újságok könnyfakasztó történetet közöltek róla és az ügyvéd rövid házasságáról, tragikus végéről és az árván maradt kisfiúról. Julian mindig rettegett, hogy egy nap a kórházba is besurran valamelyikük, bár a nővérek megesküdtek, hogy csak a holt testükön keresztül. Sajnálták Teresát, a férfit is, aki egyre rosszabb színben volt, de hiába javasolták, hogy maradjon otthon és aludja ki magát, az csak jött rendületlenül, mintha valóban hinne abban, hogy jelenléte gyógyító erejű. Julian most is ott ült a széken, nézte Teresát, a kezét simogatta, közben halkan suttogott hozzá. – Szeretlek, drága Tess, kérlek, kedvesem, gyere vissza! Szükségünk van rád, nem mehetsz el! – Ki tudja, hányszor mondta már el ezeket a szavakat, mégis minden alkalommal megismételte, azután várt egy kicsit, újra kezdte, míg csak bírta szusszal, majd elhallgatott és magában imádkozott, miközben nézte a nőt mereven,

szinte szuggerálva, aki már tizenkettedik napja volt eszméletlen. A férfi fáradtan felsóhajtott, ám a következő pillanatban kővé dermedt: mintha Teresa szeme megrebbent volna! Várt egy kicsit, de nem észlelte újra, s amikor már kezdte azt hinni, hogy csak a képzelete játszott vele, az asszony szeme ismét megrebbent, s végül felnyögött. Az ügyeletes nővér is észrevette, azonnal ott termett, árgus szemmel figyelve a beteget, aki megint felnyögött és végre kinyitotta a szemét. – Édes Istenem, köszönöm! – motyogta Julian és sírva fakadt. Mostanában kemény leckéket kapott az élettől, s időközben jól megtanulta, hogy a könnyeknek néha, furcsa mód, nem lehet parancsolni, csak jönnek maguktól megállíthatatlanul. Jönnek bizony, a tehetetlen dühtől, meghatottságtól, megkönnyebbüléstől, sőt az örömtől is. Dr. Charleston Teresa fölé hajolt, halkan beszélt hozzá, a nővér a vérnyomását mérte. Egyszerre nagy sürgésforgás támadt, Julian félre húzódva próbált úrrá lenni zokogásán. A megindultságtól egyetlen értelmes mondatot sem bírt kinyögni, így csak némán figyelte az asszony körüli nyüzsgést. Az orvos végül odament hozzá, szemmel láthatóan őt is mélyen érintette a dolog, melegen megszorította a kezét, noha még nem lehetett tudni, teljesen rendben van-e minden. Teresa túlságosan fáradt volt, gyenge, az erőlködés, hogy kinyissa a szemét, teljesen kimerítette és rövidesen újra be is csukta, de már nem ájult el, csak gyógyító álomba merült. Julian egész éjjel mellette volt, hátha megint felébred, néha ugyan elbóbiskolt, de arról hallani sem akart, hogy hazamenjen. Aztán reggel hétkor az asszony kinyitotta a szemét és most sokkal jobban látott, mint előző este. Kíváncsian pillantott körül, a fejét igen nehezére esett megmozdítani,

végül tekintete megpihent a mellette gubbasztó, borostás képű férfin. – Hol vagyok? – kérdezte gyenge hangon. – Kórházban – felelte Julian, aki a legszívesebben örömujjongásba tört volna ki. Teresa bólintott, egy ideig hallgatott, mint aki erőt gyűjt az újabb kérdéshez, aztán megint megszólalt, ezúttal kicsit erélyesebben. – Mi történt? – Baleset… – nyögte a férfi a megindultságtól alig lelve a szavakat. Él. Istenem, él! És beszél! Ó, Uram! Hogyan hálálhatom ezt meg? Folytak a könnyei, de mosolygott, mert biztos volt benne, most már minden rendbe jön. – Baleset… – ízlelgette a szót Teresa, majd a férfira emelte a szemét, hosszan nézett rá, végül alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem… nem emlékszem… – suttogta. Talán nem is baj – akarta mondani Julian, ám az asszony következő kérdésére meghűlt benne a vér. – Kicsoda maga? Orvos…? Julian szomorúan rázta meg a fejét és elfordult. Alig bírt uralkodni magán, úgy érezte, menten zokogásban tör ki. Teresa nem ismerte fel, ő pedig teljesen megfeledkezett arról, hogy a súlyos agyrázkódástól felléphet az amnézia. Márpedig ez történt, az asszony nem emlékszik semmire, sem rá, sem a gyerekekre, sem Andyre, sem az elvesztésére, sem a balesetre. S hirtelen azt kívánta, bárcsak ne is emlékezne soha többé hátrahagyott életére, a múlt keserű árnyaira. Csodálatos ajándék lenne a sorstól és lehetőség arra, hogy bebizonyítsa, jó férj is tud lenni. Nem kellene egy tökéletes, de halott férfi emlékével megküzdenie és örökké a múltban elkövetett ballépései miatt bűnhődnie.

Tiszta lappal, teljesen új életet kezdhetnének. Dr. Charleston konzultált egy pszichiáterrel az esetről és megegyeztek abban, hogy egyelőre csak az elkerülhetetlen tényekről kell tájékoztatni Teresát, egyébként hagyni, hogy felépüljön sérüléseiből, s amennyire csak lehet, a betegre bízni a dolgok alakulását. Visszatérhet az emlékezete idővel, de az is lehet, hogy soha, viszont erőltetni semmit nem szabad.

19. Emlékek nélkül

Amint Teresa visszanyerte az eszméletét, állapota rohamosan javult, s néhány nap múlva már az intenzív osztályról is lekerülhetett. Dr. Charleston rendkívül elégedett volt, az asszony azonban már kevésbé. Rémesen zavarta, hogy sejtelme sincs róla, kicsoda, honnan jött, mivel foglalkozott, mielőtt a baleset érte, kik a rokonai, kik az ismerősei. Az első napokban csak a nevét közölték vele, Julianról pedig azt állították, hogy a férje – a pszichiáter kifejezett kérésére, aki úgy vélte, így egyelőre egyszerűbb –, ennek ellenére a férfit a nővérek néha egészen más néven szólították, mint ami az ő vezetékneve volt, s ha rákérdezett, azzal mentegetőztek, hogy csak nyelvbotlás volt, de ő már akkor is sejtette, valami egészen más lappang emögött. Időnként ködös emlékképek villantak fel előtte, hogy azután bosszantóan gyorsan eltűnjenek és ő újra csak

sötétséget és ürességet érezzen. A pszichiáter pedig folyton azzal tömte a fejét, hogy legyen türelmes és ne erőlködjön, mert azzal többet árt, mint használ, de hát senki sem tudhatta igazán, milyen iszonyú volt csak úgy lenni, emlékek nélkül, a múlt gyökerei nélkül. Másokra kellett hagyatkoznia, s nekik elhinnie, hogy amit állítanak, az igaz, de közben mindvégig érezte, hogy mindez csak elterelő hadművelet, mintha nem akarnák, hogy emlékezzen, mintha titkolnának valamit… Julian továbbra is naponta bejárt hozzá, órákat töltött vele, de alig beszélt, csak nézte őt azzal a különös tekintettel, amit nem tudott mire vélni, ám ha megkérdezte, mi a baj, a válasz mindig ugyanaz volt: semmi. A férfi elképesztően udvarias volt hozzá, figyelmes, gyengéd, s ő azon kapta magát, hogy alig várja ezeket a látogatásokat, noha szűkszavúsága rendkívül bosszantotta. Mégis, valami csodálatos melegség öntötte el, amint meglátta, a közelsége jót tett neki, mintha láthatatlan szálak fűznék őket össze. Bal karja még gipszben volt, az öltözködés nagy gondot jelentett, de Julian készségesen segített, hogy belebújjon köntösébe, leste minden óhaját, mindig arról érdeklődött, mit enne, mit inna, s ő nem tudott olyat kívánni, amit a férfi ne teljesített volna. Egyik nap pedig a pszichiáter engedélyével ugyan, de elárulta, hogy vannak közös gyermekeik, akik alig várják, hogy találkozhassanak anyjukkal. Teresa legmegrázóbb élménye volt látni lányait, és Matthewt, és értesülni a kis Andy létezéséről anélkül, hogy emlékezett volna rájuk. Mosolygott, amikor megérkeztek, de valójában idegennek tűntek, akárcsak Julian és Barbara, aki már többször is meglátogatta. Aztán persze később megjelent Cole, Stanley, Jack és Mary

Campbell, a Sharon házaspár, mint „távoli rokonok”, de ő hiába nézte őket, akárha teljesen ismeretlennek lettek volna. Tudott beszélni és gondolkozni, a kómától nem lett hülye, csak éppen nem emlékezett az égvilágon semmire, s ettől szörnyen hülyén érezte magát, mintha nem lett volna normális. Mindenkitől meg kellett kérdeznie, kicsoda és mi a neve, milyen kapcsolatban állnak egymással, s ettől egy idő után kezdett kiborulni. Külső sérülései viszont olyan szépen rendbe jöttek, hogy két héttel később kiengedték a kórházból, Julian pedig felvett hozzá egy nővért, aki segített az öltözködésben és vigyázott rá. A férfi sokat törte a fejét, hová vigye Teresát, hisz új lakása kicsi volt ennyi embernek, a pszichiáter azonban, aki megismerve az egész helyzetet, egyre inkább gyanította, hogy az asszonyt a kétszeres sokk gátolja az emlékezésben – férje elvesztése és a baleset –, határozottan állította, hogy jót tenne a nőnek, ha egyelőre együtt maradnának, mintha tényleg egy család lennének. A legalkalmasabbnak erre Andy háza látszott, ám Juliant még a gondolatra is kilelte a hideg, hogy ott éljen. Végül mégis beadta a derekát, mert szerette volna, ha Tess újra teljesen egészséges és azzal nyugtatgatta felborzolt idegeit, hogy máskülönben úgyse lenne nyugta és napközben úgyis dolgozni fog, tehát sokat lesz távol, de legalább nem veszíti el teljesen a nőt máris. Mert hogy később, ha annak visszatér az emlékezete, elveszti, abban biztos volt. Hogy Stanley továbbra is a Prescott-házban lakott, megkönnyítette a helyzetet és a rengeteg elmaradt munkára hivatkozva nem is aludt mindig ott. Egy-egy éjszakát a saját lakásán töltött, de végül rá kellett döbbennie, ez sem jó, mert ilyenkor azon idegeskedett,

hogy jól van-e Teresa. A közelében akart lenni ameddig csak lehet, így azután mindig visszatért az ügyvéd házába. Dr. Woods, a pszichiáter javaslatára átmenetileg eltettek minden fényképet és minden olyan személyes holmit, ami az asszonyt Andyre emlékeztethette volna, nem lehetett még tudni, mekkora sokkot vált ki Teresából, ha újra ismerni fogja múltját, ezért az orvos nagyon óvatos volt. Teresa pedig az első héten szót fogadott, rengeteget pihent. A házvezetőnő állandóan húslevessel tömte és esküdött rá, ez az egyetlen szer, amitől rövidesen visszanyeri erejét és tán még az emlékezetét is. Tess eleinte türelmesen viselkedett, sokat aludt, a fennmaradó időben pedig ismerkedett gyerekeivel, noha még önmagát sem ismerte. Stanley végtelen nyugalma, Julian zavarba ejtő gyengédsége és Cole tréfálkozásai célt értek, nem faggatózott a múltról, megelégedett annyi tudással, amennyit a pszichiáter jónak látott. Ám ahogy teltek a napok, s kezdett erősödni, úgy vált egyre nyugtalanabbá. A lányok és Matthew táborba készültek, s a csomagolás átmenetileg elterelte a figyelmét, segített nekik, de valahányszor valamelyik gyerek úgy kezdte, hogy: „Tudod, anyu, tavaly is, amikor…”, az ilyen jellegű mondatoknál görcsbe rándult a gyomra, erejét megfeszítve próbált koncentrálni, de mindannyiszor el kellett ismernie, hogy számára nem létezik tavaly, sem semmi a múltból. Egyre többször fakadt sírva, vagy kapott dührohamot, s a közelében tartózkodó férfiaknak ilyenkor mind nehezebben sikerült lecsillapítani. Egyébként sem ment könnyen a beszélgetés, mert valamelyikük önkéntelenül is utalt valamilyen múltban történt eseményre, ami megint csak felingerelte az asszonyt, hisz számára az sötétséget és tehetetlenséget jelentett.

A ház csendes volt, a gyerekek elutaztak, Stanley Barbarát látogatta meg, Cole és Julian dolgozott, még a házvezetőnő is vásárolni ment. Teresa karjáról lekerült a gipsz, naponta járt hozzá a gyógytornásznő, és ettől eltekintve teljesen jól érezte magát. A nővért elküldte, hisz egyedül is boldogult, s a kis Andyt meg az őt gondozó nőt nem számítva ezen a délutánon tökéletesen egyedül volt. Végigjárt minden helyiséget, figyelmesen nézegette a berendezést, majd a legapróbb tárgyakat abban reménykedve, talán így ráakad valamire, ami segít végre eloszlatni agyáról a tűrhetetlen ködöt, de hiába. Úgy érezte, kész, vége, nem bírja tovább. Fogta az első, keze ügyébe kerülő porcelánvázát, felemelte és a földhöz vágta. A gyönyörű darab ezer és egy részre tört, de nem sajnálta. Otthagyta és kiviharzott a szobából. A hallban megállt azon töprengve, a háznak melyik csücskében nem járt még, s tekintete a szemközti ajtóra tévedt. Gondterhelten ráncolta a homlokát, az előző héten ezt zárva találta és már akkor is meg akarta kérdezni a házvezetőnőtől, vajon miért, de aztán elfelejtette. Lenyomta a kilincset, ám az most sem engedett. Fortyogó dühvel rontott be a nappaliba és leroskadt a kanapéra. Lehetetlen, hogy ezentúl így kell élnie! Muszáj emlékeznie, mert különben beleőrül! Mindenkinek szüksége van az emlékeire, akár kellemes, akár kellemetlen. Arcát kezébe temette, hangtalanul folytak a könnyei. Így lelt rá Julian, aki azonnal kétségbeesett. – Teresa! Te jó ég! Mi történt, kedves? Csak nem…? Az asszony a fejét rázta, végül felugrott. – Nem, Julian, nem tért vissza az emlékezetem, ha ettől tartottál – kiáltotta indulatosan. – De Tess! Nyugodj meg!

– Nem! Nem akarok megnyugodni, nem akarok tovább várni, míg bele nem bolondulok, tudni akarom végre, mi folyik körülöttem! Választ akarok a kérdéseimre, mielőtt megőrülök. Julian megrendülten figyelte a magából kikelt asszonyt és érezte, ezúttal engednie kell, bármi is a véleménye a pszichiáternek. – Dr. Woods nem helyeselné… – kockáztatta meg, de Tess dühödten a szavába vágott. – Pokolba vele és veletek is! Nektek fogalmatok sincs, milyen istentelen érzés, hogy nem tudom, ki vagyok, mit keresek ebben a házban, a világban, még a nevemre sem emlékszem igazából, kizárólag rátok kell hagyatkoznom, de ti csak azt mondjátok el, amit helyesnek éreztek. Ti döntőtök helyettem, én pedig torkig vagyok vele! Azt állítjátok, Teresa a nevem, de ennyi erővel akármilyen más nevet is mondhatnátok, s nekem el kellene hinnem, mert nincs más választásom! – Csak nem képzeled, hogy hazudunk neked? – De igen, pontosan ezt képzelem. És tudod, miért? Azért, mert állítólag a férjem vagy, de egyáltalán nem úgy viselkedsz. Lehet, hogy nem emlékszem semmire, ami a múltban történt velem, de azért hülye nem vagyok. Szerinted úgy viselkedik egy férj, mint te? Meggyógyultam, Julian, ha nem vetted volna észre, de mégis kerülsz velem minden érintést. A házasok egy ágyban alszanak, te viszont sokszor még az éjszakát is házon kívül töltöd. Aztán itt vannak a nevek. Téged Campbellnek hívnak, a lányokat is, Matthewt is, engem viszont Prescottnak. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy Matt minden alkalommal gondosan kerülte az „anyu” megszólítást? Vagy hogy te a kis Andyvel viselkedsz kissé furcsán? Egyszer pedig hallottam, hogy a gondozónő vele

kapcsolatban is a Prescott nevet emlegette. Szóval, mi folyik itt? Julian szomorúan hallgatott. Megpróbálta beleképzelni magát a helyzetébe, de nem igazán sikerült. Voltak dolgok az életében, amiket szívesen kitörölt volna az emlékezetéből, de hogy mindentől megváljon, azt nem szerette volna. Szörnyű lehet, ha valaki semmit nem tud magáról, legfeljebb annyit, amennyit mások közölnek vele. S egyszerre kezdte érteni, miért borult ki Teresa. Hónapok is eltelhetnek, mire bekattan neki valami, de az is lehet, hogy soha többé. Ha nem is mindent, de valamennyit mégis joga van magáról tudni. Odament hozzá, mélyen a szemébe nézett, aztán lassan végigsimított az ismerős arcvonásokon, majd megfogta a kezét és leült vele szemben. – Kérdezz hát, Tess! Nem ígérem, hogy minden kérdésedre válaszolok, hisz egyszerre túl sok lenne neked, de vágjunk bele – mondta gyöngéden. Az asszony alig hitte, hogy végre valaki megszánja. Julian pedig olyan együttérzőn nézte, olyan melegen és szeretetteljesen, hogy egy kicsit zavarba jött. – Ugye… ugye nem vagyunk házasok? – kérdezte szemlesütve. – Nem. – De azok voltunk – állapította meg Tess szinte csak magának. – Elváltunk? – Igen. – Miért? – Julian elfintorodott, a kérdés kellemetlenül érte. – Oké, nem kell felelned. Mindenesetre elváltunk és én újra férjhez mentem. Ugye Andy attól a másik férfitól van? – Igen – ismerte el az építész vonakodva.

– Hol van most a férjem? Miért nem látogatott meg egyszer sem? Elhagyott? – Bizonyos értelemben igen – nyögte Julian. Meglehetősen ingoványos talajra tévedtek és ez nagyon nyugtalanította. Ha az asszonnyal valami baj történne, dr. Woods alaposan leteremtené. – Meghalt? – kérdezte hirtelen Teresa, mint akinek egyszerre derengeni kezd valami. Julian gyomra görcsbe rándult, homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. Kínosan feszengett, fogalma sem volt, bevallhatja-e az igazságot. – Szóval meg – bólintott Teresa szomorúan. – Miatta váltunk el? – Nem, hanem miattam – ismerte el a férfi. – Sok borsot törtem az orrod alá. Az asszony elnevette magát. – Nehéz elhinnem annak alapján, amilyen most vagy, Julian. – Miért? Milyen vagyok? – Nagyon kedves, udvarias, figyelmes, gyengéd, bár egy kicsit tartózkodó. – Tartózkodó? Szeretnéd, ha nem lennék az? – fürkészte merőn a vonásait. Még a lélegzetét is visszafojtotta, annyira izgatta a válasz. – Mi tagadás, igen – pirult el Teresa. – Ugye… ugye… valamikor nagyon szerettük egymást? – Nagyon. És az az igazság, hogy én még most is szeretlek. Sokkal jobban, mint bármikor az életemben – suttogta egészen közel hajolva a férfi. A legszívesebben megcsókolta volna. – Hát akkor? Miért vagy olyan visszafogott? – Ó, Tess – sóhajtott fel Julian bánatosan és elhúzódott. Iszonyú erőfeszítésébe került, hisz tényleg nagyon szerette és semmit sem kívánt jobban, mint a karjában tartani,

olyan érzés volt az egész, mintha nem lett volna soha a felesége, mintha igazából most látta volna először. – Túl sok minden állt közénk és ha… ha újra emlékezni fogsz, te fogod a legkevésbé azt kívánni, hogy szeresselek. A múltban rengeteg hibát vétettem ellened – tette hozzá mély fájdalommal. – A hibák arra valók, hogy kijavítsuk őket. – Vannak, amiket nem lehet. – Szóval megcsaltál – csapott le Teresa, mire Julian döbbenten meredt rá. Emlékszik? – Honnan tudod? – Nem tudom – mondta szomorúan az asszony – , egyszerűen csak úgy gondolom, ez a legsúlyosabb, ami házasok között megeshet. – Na látod. – Ám azért néha megbocsátható. Mindig vannak kivételek. – Uramisten! Még te védesz engem? – motyogta Julian megindultan. – Amikor a kórházban eszméletlenül feküdtél, csak azt kértem Istentől, hogy ébredj fel és gyógyulj meg. Meglett, amit akartam, ennél többet nem kívánhatok, mert nincs jogom hozzá. Önző voltam, Tess, kizárólag magammal törődtem, amikor házasok voltunk, számtalanszor megaláztalak és megbántottalak, nem engedhetem, hogy még te keress mentségeket számomra. Azonkívül a férjed csodálatos ember volt, nagyon szeretett és ha újra emlékezni fogsz, rám sem bírsz majd nézni többé. Egyszerűen nem lenne tisztességes veled szemben, ha kihasználnám a mostani helyzetedet. – Az ég szerelmére, Julian! Ne akard helyettem eldönteni, mi jó nekem és mi nem! Lehet, hogy Andrew Prescott csodálatos ember volt, de sajnos halott és kétlem, hogy azt akarta volna, ezentúl kizárólag őt gyászoljam.

Három közös gyermekünk van, ezt sem felejtsd el! Erről jut eszembe! Matt nem az én fiam, ugye? – Bárcsak az lenne – bukott ki a férfiból, de azután rosszallóan rázta meg a fejét. – Elég volt mára, kedvesem, ne faggass tovább! – Csak egyetlen dolgot még! Miért van bezárva a hallban az egyik ajtó? – Az volt a férjed dolgozószobája és dr. Woods úgy vélte, egyelőre jobb, ha távol tartunk tőle. – Be akarok menni oda! – Ne ma, kedvesem! – Kérlek, Julian – könyörgött Teresa, s hirtelen közelebb húzódott hozzá. – Látnom kell! Emlékezni akarok, még ha fájni fog, akkor is. – Holnap – suttogta a férfi, akit egyre jobban felzaklatott az asszony finom illata, testi közelsége. Egyszerre kímélni akarta, megóvni a fájdalomtól, minden kellemetlenségtől és persze szeretni. Szeretni, amit nem tehetett meg. Legalábbis józan esze ezt súgta, a szíve és a teste azonban az ellenkezőjét. – Holnap – ismételte rekedtté váló hangon. – Megígéred? – Igen. – Köszönöm – derült fel Tess arca, s váratlanul puszit nyomott a férfi szájára. Julian felnyögött, minden izma megfeszült. Szemlátomást alig bírt uralkodni magán. – Ó, Tess, kérlek, ne játssz velem! – kérlelte kifulladva. Csak egyetlen csókot, gondolta, egyetlenegyet, zakatolt agyában, hogy legyen később mire emlékeznie, ha az asszony látni sem akarja többé. – Hát ennyire sokat jelentek neked?

– Az életemnél is többet – lehelte a férfi csillogó szemmel, zavarba ejtően komolyan. Arcuk fokozatosan közel került egymáshoz, Teresa érezte magán Julian forró leheletét, hallotta, milyen nehezen szedi a levegőt, miközben ajkuk szinte már súrolta a másikét. – Hahó! Van itt valaki? A hangra szétrebbentek, Julian magába fojtotta szitkozódását. Már majdnem megcsókolta, majdnem újra megízlelhette az ismerős és mégis ismeretlen ajkakat, erre az utolsó pillanatban megzavarják! Pedig annyira vágyott rá, hogy szinte fájt, legalább egy csöppet meg akart mártózni a boldogságban, addig, amíg a nő előtt még titok a múlt. Csodálatos volt a közelsége, ismerős is, de érzett benne valami újszerűt, amit azelőtt sohasem tapasztalt. Mindketten sokat tanultak, mióta külön utakon jártak, új benyomások érték őket, s ki tudja, mi lett volna a csókból, ha Cole nem jelenik meg a lehető legrosszabb pillanatban. Éppen Cole Anderson, akivel sosem rokonszenvezett igazán, mert mindig az a gyanú mardosta, hogy ő is szemet vetett az asszonyra. Cole pedig mit sem sejtve lépett a nappaliba és mosolyogva köszöntötte őket. – Olyan csendben voltatok, hogy azt hittem, senki sincs itthon. – Beszélgettünk – füllentette Teresa zavartan. – Ezek szerint rosszkor jöttem. – Nem, dehogyis – tiltakozott nem túl meggyőzően a nő. Julian morcosan nézett a férfira. – Tess csak tapintatos akar lenni, de igazából tényleg nem a legjobbkor érkezett – morogta sötéten. – Julian!

– Ugyan, kedves, ez az igazság, nem? – pillantott rá kihívóan, mire Teresa talpig vörösödött és gyorsan hátat fordított neki. – Mi hír Vicről? – érdeklődött az építész. – Jól van – felelte Cole, azon tanakodva magában, vajon mit akadályozott meg a megjelenésével. Az asszony olyan zavarban, hogy az már nevetséges, a férfi pedig olyan ádázul méregeti, mintha a legszívesebben megfojtaná. Elégedetten konstatálta, hogy Andy óhaja máris teljesülni látszik, Tess és Julian ismét egymásra talál. – Mikor jön haza? – Kicsoda? – rezzent fel elmélkedéséből az ügyvéd. – Hát Vic! Ki más? – Ja, ő? Hm… Tegnap beszéltem vele telefonon, azt mondta, remekül érzi magát, a három hét pihenő jót tett neki, ismét a régi és kezdi unni a semmittevést. Ez annyit jelent, hogy még egy hétig marad, de azután hazajön és dolgozni fog. A hangjából ítélve szerintem igazat mondott. Nyoma sem volt benne annak a letargiának, ami az elutazása előtt jellemezte. – És maga miért nem kísérte el? Annyira a szívén viselte a sorsát, hogy azt gondoltam, már élni sem bír nélküle. Hát ez meg mi az ördögöt jelentsen? Csak nem féltékeny Julian, amiért meglátogatja Teresát? Először el akarta ismerni, hogy valóban nem közömbös neki Vic, kizárólag azért nem ment vele, mert úgy érezte, egyedüllétre vágyik, de azután mást gondolt. Miért ne cukkolhatná egy csöppet az építészt? – Nos – kezdte vontatottan –, végeredményben Vic a barátom ugyanúgy, mint Teresa, de úgy éreztem, most

Tessnek nagyobb szüksége lehet rám, mint Victoriának. Ő már túl van a nehezén, egyedül is boldogul. – Úgy! Szóval Teresát akarja vigasztalgatni? – Tulajdonképpen igen. Hisz ráfér, nem igaz? – Az ördögbe is, úgy társalogtok rólam, mintha itt sem lennék – mérgelődött az asszony, de egyikük sem vett róla tudomást. Cole magában remekül mulatott, Julian viszont majd felrobbant mérgében. – Hát akkor pátyolgassa nyugodtan, én már itt sem vagyok! – azzal sarkon fordult és kiviharzott a házból. Úgy csapta be az ajtót, hogy majd kiesett a tokjából. – Mi a fene volt ez? – kérdezte Teresa dühösen. – Ez, kedvesem? No ez bizony féltékenység volt a javából – nevetett Cole vidáman. – Féltékenysééég…? – Az ám! Julian nagyon szeret téged és azt hiszi a mafla, hogy én is rád hajtok. – Rám? De hiszen te Vic-ért vagy oda – kiáltotta a nő, ám hirtelen elhallgatott. – Szégyelld magad, Cole Anderson! Szándékosan játszottál Juliannel, szándékosan sugalmaztad neki azt, hogy te és én… – Ugyan, drága Tess, semmi rosszat nem tettem, csak egy kicsit felpiszkáltam a csőrét. Most legalább majd még jobban csipkedi magát, hogy meghódítson, hisz a vélt vetélytársát ki kell ütnie a nyeregből. – Akkor sem volt szép tőled. – Hagyd el, édesem! Kizárólag azt akarom, hogy boldog légy. Édesem! Édesem! – visszhangzott Tess agyában a megszólítás. Összevonta a szemöldökét, annyira erőlködött, hogy emlékezzen. Tudta, érezte, valaki nem is olyan régen így hívta, pontosan ugyanezzel a hangsúllyal.

Valaki, aki nagyon sokat jelentett neki… Rettentően ismerős volt a számára, mégsem jutott többre, pedig nagyon-nagyon akarta. Mindhiába. ∗ Vic úgy érezte magát, mintha kicserélték volna, amikor kiszállt a repülőgépből. Hawaiin csodás heteket töltött, szinte újjászületett, de elég volt. Dolgozni akart, visszatérni a régi kerékvágásba, ismerősökkel csevegni, barátnőit látni, vajon hogyan boldogulnak, az utóbbi időben a sors mindnyájuknak alaposan feladta a leckét. Már a nyaralása alatt eldöntötte, hogy újra szervezi a havi egyszeri közös estéket és esküt kell tenniük, hogy ezentúl őszinték lesznek egymáshoz. Na és igaz, ami igaz, látni szerette volna Cole-t. A férfit, aki annyit tett érte. S aki – hiába is próbálta volna már tagadni – sokat jelentett neki. Csalódott volt, hogy nem kísérte el az útra, de azután belátta, nem árt, ha kicsit távol lesznek egymástól, hisz így lehetősége nyílik átgondolni, mit érez iránta. Eléggé vegyes érzés volt. Élvezte a társaságát, örült, ha találkoztak, az pedig bámulatos volt és persze csodás, ahogyan Cole kényeztette. Fura űrt érzett, ha nem volt mellette, még néha oly dühítő szövege is hiányzott neki, s rá kellett döbbennie, hogy ha erre a férfira gondol úgy, mint szexuális partnerre, nem fogja el az undor annyira, ahogy általában, ha a szex az eszébe jut. Phil óta viszolygott ettől meg a férfiaktól is, kivéve Cole-t, akiről feltételezte, hogy feledtetni tudná vele az iszonyú emlékeket. Majd… Egyszer…

Ha a férfi is akarná… Csakhogy úgy festett, az egyhónapos távollét alatt Cole talált magának másik nőt és vele másik elfoglaltságot, mert hiába táviratozta meg neki az érkezését, a férfi nem jött ki elé a repülőtérre. Már épp taxit vadászott az óriási tömegben, amikor egy hófehér Porsche fékezett mellette. – Bocs, hogy késtem – ugrott ki Cole és sietősen dobálta be a bőröndöket a csomagtartóba, persze tilosban parkolt. – Semmi gond! Mehetek én taxival is. – Mi van veled, Vic? – fürkészte a vonásait nyugtalanul. – A telefonban a hangodból úgy vettem ki, hogy ismét a régi vagy. Tévedtem volna? – Tulajdonképpen nem. Legalábbis nem nagyot, noha az az érzésem, én már sosem leszek teljesen a régi. A kérdésre visszatérve pedig csak azon tűnődtem, vajon szőke vagy barna volt az a bizonyos ok, amiért késtél. – Uramatyám, hiszen te féltékeny vagy! – Féltékeeeny…? – nyújtotta el a szót Victoria felháborodva. – Túl sokat képzel be magának, Mr. Anderson! – Tényleg? – nézett rá ártatlan képpel a férfi. – Igen, tényleg. – Nos, ha komolyan gondolod, akkor ennek szívből örülök, sosem kedveltem a féltékeny nőket. Végül is független ember vagyok, nem tartozom senkinek elszámolással. És most hová? – Hogyhogy hová? – Vic! Ha netán elfelejtetted volna, egy ideig nálam laktál. Arra lennék kíváncsi, hogy hozzám vigyelek vagy hozzád?

– Természetesen hozzám. Jól vagyok, szeretném ismét a saját életemet élni, nincs szükségem pesztrára, sem fogadott bátyra. – Nem is kifejezetten ilyesfajta szerepre gondoltam. – Másmilyenre meg végképp nincs. – Igaz is, majd elfelejtettem, hogy te kizárólag az ifjoncokat kedveled – jegyezte meg epésen Cole. Rosszulesett neki, hogy Victoria már nem tart igényt rá. – Cole! – Azt hittem, egyszer s mindenkorra kigyógyultál belőlük – tette hozzá kíméletlenül, figyelmen kívül hagyva a nő fenyegető hangsúlyát. – Azonnal fejezd be! – Bocsáss meg! Mindig kimegy a fejemből, hogy az embereknek fáj az igazság. – Hát ez aztán mindennek a teteje! – prüszkölt haragjában Vic. – Úgy beszélsz, mintha te szeplőtelen lennél. – Tévedés. Tudom, milyen vagyok, csakhogy én vállalom is. – Remek, akkor ezt le is zárhatjuk. Nagyon köszönöm, hogy hazahoztál, hogy gondomat viselted, amikor tehetetlen voltam, de mostantól egyedül is boldogulok. A holmimért majd egyik nap beugrom. – Ezt értsem úgy, hogy ezentúl hanyagoljalak? – Úgy érted, ahogy akarod. Nyugalomra vágyom, nem veszekedésekre. – Érdekes! Eddig azt gondoltam, kedveled az izgalmakat. Hallod-e, Victoria kedves, ha már csak nyugalomra vágysz, az bizony az öregedés egyik biztos jele. – Lehetséges. Ám azért vigasztal a tudat, hogy még mindig nem vagyok olyan aggastyán, mint te.

– Fogadjunk, hogy ez az „aggastyán” még tudna neked egy-két csodálatos élményt nyújtani az ágyban. – Kétlem. Egy negyvenes palinak már csak a szája nagy. Semmi kedvem vesződni velük az ég tudja, meddig, míg végre összejön valami. Lestrapált, ellustult valamennyi. – És mondd csak, édesem! – fuvolázta Cole nyájasan, de szikrázó szemmel. – Az még meg sem fordult abban a csinos kis fejecskédben, hogy téged is agyonhasználtnak, elnyűttnek tarthatnak…? – Takarodj a szemem elől, Cole Anderson! – Ne aggódj! Nem zavarlak többé, de vigyázz! A következő alkalommal nem lesz senki, aki megvédjen. – Mintha te annyira megvédtél volna – jegyezte meg gúnyosan Vic. – Phil kis híján megfojtott. A megjegyzés talált, Cole összerándult, a nőnek megint sikerült kihoznia a sodrából és győzött benne a düh. – Ahogy így hallgatlak, szépségem, az a véleményem, hogy nagy kár, amiért nem sikerült neki. Kezdem érteni a pasast. – Akkor eredj, vigasztald a diliházban. Phil Howard elméje zavarodott, közveszélyes őrült! Röhej, hogy ilyenek bejutnak az egyetemekre. Mindenesetre jól fogtok festeni ketten együtt a zárt osztályon. – Csak ön után, asszonyom – hajolt meg a férfi tettetett vidámsággal, amint az utolsó bőröndöt is kirakta. Victoria mérgesen fújtatott, felkapta csomagjait és szó nélkül a ház felé iramodott. Cole egy darabig fejcsóválva bámulta, aztán utána sietett. A nő harciassága, csípős nyelve mind azt bizonyították neki, hogy a gyógyulás útjára lépett, s ennek őszintén örült, de amúgy teljesen összezavarodott. Nem igazán tudta, hányadán állnak most,

hogy újra egészséges. El akarta venni tőle a nehéz terhet, de az nem hagyta. – Tűnj el és hagyj békén! Egyetlen férfira sem vagyok rászorulva. – Látom. Csak azt szeretném tudni, miért gyűlölsz bennünket ennyire! Vic megdermedt. A férfi olyan témát kezdett feszegetni, amiről nem akart beszélni. A múltat jobb elfelejteni. – Én nem gyűlölök senkit. – Ám hogy megvetsz bennünket, az nyilvánvaló. – Igen, fején találtad a szöget – perdült meg villogó tekintettel. – Tévedhetetlennek hiszitek magatokat, felsőbbrendű lénynek, okosnak, erősnek, atyaúristennek, akikhez képest mi nők hajítófát sem érünk! Pedig az az igazság, hogy ti vagytok a gyengébb nem, sokkal kevesebbet bírtok ki, mint mi, már egy fejfájástól haldokoltok és a végrendeleteteket készítitek. Azt képzelitek, kizárólag ti vagytok alkalmasak orvosnak, írónak, ügyvédnek, üzletembernek, családfenntartónak, főnöknek, politikusnak, uralkodónak, ja és az autóvezetést el ne felejtsem, s ha ti töltötök be ilyen posztot, az óriási dolog, ám ha egy nő, akkor az semmiség. Csakhogy ez önámítás, mindezekre mi is képesek vagyunk, gyakorta sokkal jobban, mint ti, ráadásul gyereket szülünk, neveljük őket a munka és a sok megaláztatás mellett, eltűrjük a sértegetéseiteket, a rigolyáitokat… – Tudtommal neked például nincs is gyereked – vágott közbe cinikus mosollyal Cole. – Nem is lesz! Olyan férfi nem született erre a Földre, aki igazán megérdemelné, hogy utóddal ajándékozzam meg. Az én véleményem szerint csak egyre vagytok jók, arra, hogy lefeküdjünk veletek, bár sokan közületek még

erre is alkalmatlanok. Azt hiszem, a Jóisten nem gondolta, hogy ilyen elfuserált embert alkot, amikor létrehozta a férfit és csakis azért teremtett hozzá nőt, hogy általa korrigálja a hibákat. – Krisztusom! Ha sejtettem volna, mibe keveredem… – emelte az égre a szemét a férfi. – Miért titkoltad eddig, hogy a feminista mozgalom élharcosa vagy? – Semmiféle harcos nem vagyok! Egyszerűen csak ölni tudnék a méregtől, amikor A Férfi többnek képzeli magát A Nőnél! – Nyugodjon meg, Miss Adams, én sosem vetemednék ilyesmire. – Az ördög vigyen, Cole Anderson – dühöngött Victoria. – Te semmi másra nem vagy képes, kizárólag gúnyolódásra? – Hááát… – vigyorgott szemtelenül a férfi –, hiszed vagy sem, aggastyán létemre azért egy dologra még képes vagyok! Ha hagynád, hogy bebizonyítsam… – Majd, ha fagy! – Nekem jó lesz télen is. Pár hónapot még igazán várhatok… – Elég ebből! Azt hittem, világosan fejeztem ki magam, de ha nem, megismétlem: kopj le, Anderson! Cole elkapta a nőt és erősen megszorította. Szeméből eltűnt a vidám szikra, halálosan komoly volt. – Ezt valóban így is gondolod? – Hallottad, nem? A férfi hitetlenkedve meredt rá. – Azok után, ami történt… – Semmi sem történt, főleg közöttünk – vágott a szavába Vic hevesen. – Eljátszottad a jó testvért és kész. Megköszöntem, nagyon hálás vagyok neked, de most már engedj! Elfáradtam, szeretnék minél előbb aludni.

– Még egy kávéra sem hívsz be? – Az én lakásom nem presszó. Ég áldjon! – Tényleg ez az utolsó szavad? – Tényleg. Le akarom zárni a múltat teljes egészében, s ehhez te is hozzátartozol. Tiszta lappal, emlékek nélkül akarok új életet kezdeni. – Vagyis tűnjek el a süllyesztőben? – A számból vetted ki. Cole egy pillanatig mélyen a szemébe nézett, aztán lassan elengedte. Döbbenten állt, képtelen volt eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy egyszerűen fél és nem meri vállalni a kettőjük kapcsolatát. Elég viharos volna, annyi szent, de hogy soha nem unatkoznának, az is biztos. Victoriát melegen üdvözölte a portás és szolgálatkészen vette át a csomagjait, hogy a lifthez vigye. Cole már azt hitte, rá sem néz többé és lesújtva visszaindult a kocsijához, amikor meghallotta a félvállról odavetett mondatot. – Jó utat, bátyó! A kávét pedig annál idd meg, aki miatt késtél! – Remek ötlet! – A férfi arca nyomban felderült, de gyorsan elnyomta bizakodó mosolyát, amint intett neki. Vic kétségkívül féltékeny, tehát van még remény. Előbbutóbb meg fogja szerezni. Mindazonáltal a hölgynek sem fog ártani némi lecke. Enyhén szólva is téves elképzelései vannak a „negyvenes férfiakról”, s ezt nem tűrheti! – A fenébe – káromkodta el magát Victoria. Miért kellett azt az utolsó mondatot kimondania? Cole egy fennhéjázó pasas, s most valószínűleg azt képzeli, hogy féltékeny vagyok rá. Pedig ez ki van zárva! Hogyan is gondolhattam akár egyetlen percig is, hogy mi ketten… esetleg… egyszer… Nem! Állandóan veszekedünk, kíméletlen velem, csöppet sem törődik azzal, hogy nő

vagyok; udvariatlan, közönséges, utálatos, na és különben is öreg. Fütyülök rá! Vagy mégsem…?

20. Szivárvány

Teresa úszott a verítékben. Eszelős módjára száguldott, nyomta a gázpedált, noha nem látott semmit. Oda kell érnie! Igen, el kell érnie a lámpát, mielőtt sárgára vált! Át kell, hogy jusson még a zöldön, s akkor megtörténik a csoda! Hirtelen fülsüketítő fékcsikorgás, óriási csattanás, azután mélységes csend. Váratlanul egy sötét folyosó tűnt fel előtte, s noha senki nem mondta, biztos volt benne, hogy végig kell mennie rajta, akármilyen riasztó, meg kell tennie, mert azon túl ott van az a csodálatos fény… – Szervusz, édesem! – Szia… – Nem jöhetsz tovább! – Miért nem? – Mert nem lehet. Vissza kell fordulnod, szerelmem, még rengeteg dolgod van. – De én itt akarok maradni veled! Hisz annyira szeretlek… – Én is nagyon szeretlek, örökké szeretni foglak, mégis vissza kell menned.

– Kérlek, ne kívánd ezt tőlem! – Muszáj, édesem! Miattad, a lányok miatt, a fiunk miatt… – Igen… igazad van… De akkor is! Olyan nehéz. – Nincs más választásod! Szeretlek, egyetlenem és vigyázok rád. Most menj! – Ne még! Csak még egy kicsit hadd maradjak! – Menned kell! – Ne, Andy! Ne… Kérlek… – Muszáj! És ne félj, pihenhetsz egy kicsit, én pedig örökké melletted leszek… – A hang egyre távolodott, egyre megfoghatatlanabbá vált az amúgy is különös fénybe burkolózott test, az asszonyba jeges félelem markolt. – Neee! – sikoltotta fojtottan. – Kérlek! Gyere vissza… Nem látlak! Hol vagy? – Menj! – suttogta a hang, s a folyosó kísértetiesen visszhangozta. – Menj! Menj! – susogták a furcsa falak. – Nem! Nem! Fáj! Ó, neeeee! – Teresa! Teresa! Ébredj fel, kedvesem! Itt vagyok – rázta meg valaki erősen, mire felriadt. Arcán végigfolytak a könnyek, hálóinge, ágyneműje merő víz. – Ó, Julian! Olyan szörnyű volt – borult a férfi vállára zokogva. – Csss… – ringatta Julian együttérzőn, szeretettel. – Minden rendben, kedves, elmúlt. Csak egy rossz álom volt. – Nem! Ez… ez valami más volt… sokkal több annál. Álmomban… – Itt elakadt, nem bírta folytatni. Igen, túlságosan is valóságosnak látszott az álom, mintha valami üzenet is lett volna benne, s a férfi túlságosan ismerősnek. Igen, ismerte őt, tudta, hogy kicsoda és a nevét is kimondta. A neve… a neve…

Dühösen szorította ökölbe a kezét. Esküdni mert volna, hogy az álma volt a kulcs mindenhez. Mióta balesetet szenvedett, már többször is újra álmodta, de ezúttal volt valami, ami megzavarta. Mintha több lett volna. De nem tudta, mi az, mint ahogy megint köd borult mindenre; a múltjára, az álomra, a férfi nevére. Pedig ha eszébe jutna ez a név, meglenne a kód a bonyolult zárhoz. Érezte, hogy így van, s ez csak még jobban felbosszantotta. – Gyere, Tess, kelj fel! Át kell öltöznöd és az ágyneműt is ki kell cserélni. – Valóban, de… majd megcsinálom én. – Nem! Te öltözz át, addig én mindent elrendezek. – Köszönöm… Julian… olyan… olyan jó vagy hozzám – suttogta az asszony és kiment a fürdőszobába. Juliannek minden izma megfeszült. Nem, egyáltalán nem jó Tesshez, kizárólag önző okok vezetik. Jóformán versenyt fut az idővel. Az amnéziával. Azt akarta, hogy Teresa erről a jó oldaláról is megismerje végre, s ha eszébe jut a múlt, talán elnézőbb lesz vele, a hibákkal, amiket önteltségében és elvakultságában elkövetett. Talán a mostani jó cselekedetek valamelyest csökkentik a múlt keserű emlékeit. Iszonyúan bizonyítani akart, mindenáron, szinte eszelősen, hogy nem olyan szörnyeteg, mint Teresa és a többiek, a barátnői gondolták. Persze, azóta már maga is rájött, igazából mennyire szereti és ő az, aki képtelen nélküle élni. Talán egy apró, nagyon halovány remény még számára is adatott… Ha az égiek is úgy akarják… S hogy Cole-ban vetélytársat látott, hatására még intenzívebben küzdött. Gyakrabban aludt a házban, lassan már Stanleyre is féltékeny lett. A tetejében elborzasztotta a gondolat, mégis úgy vélte, neki az lenne jó, ha minél tovább tartana az asszony amnéziája, mert minél több idő

áll rendelkezésére a bizonyításra, annál több lehet a remény, hogy Tess megbocsát neki. Majd egy napon. Valamennyire. Másodszorra nem akarta elveszíteni. Hacsak nem tetszik Teresának jobban máris az ügyvéd. A tiszta ágynemű kellemes illatot árasztott, Tess imádnivalóan festett fodros hálóingében, Juliant mégsem a testi vágy foglalkoztatta a legjobban. Most nem. A lelkéhez akart férkőzni, a szívéhez, és legyűrte a sóvárgást. Természetes mozdulattal bújt be az ágyba, s húzta magához a nőt. – Itt maradok, kedvesem és vigyázok az álmodra. Ígérem, rendesen viselkedem – suttogta a hajába. – Tudom, ezt felesleges volt mondanod. És nagyon hálás vagyok neked, őszintén szólva épp meg akartalak kérni, hogy maradj ma éjjel velem. – És bárcsak megcsókolnál! – tette hozzá gondolatban. Nem emlékezett, de ösztönösen tudta, csodálatos érzés. Nem érdekelte, tisztességes-e ez a vágy vagy sem, lehet, hogy szégyenkeznie kellene miatta, mert azt sejtette, hogy férje nem lehet régóta halott, s neki minden bizonnyal gyászolnia illene. De nem volt mit. Emlékek nélkül pedig szinte nevetségesnek találta volna, ha gyászol. Jó volt Julian karjában feküdni, a közelében lenni, s közben azon tűnődött, vajon a férfi hogyan érez iránta. Amióta Cole megzavarta őket, meg sem próbálta megcsókolni. Néha-néha egy simogatás, futó érintés, hogy aztán pánikszerűen hátráljon a szoba másik végébe, minél messzebbre. Lehet, hogy viszolyog tőle? – Jó éjt, kedves! – Jó éjszakát – motyogta Teresa már félálomban. – Olyan iszonyú volt… a baleset… Andy… Julian megmerevedett, még a lélegzetét is visszafojtotta, de az asszony nem szólt többet. Úgy látszik,

álmában újraél mindent, ám amint felébred, elfelejti. Szerencsére, még el. De vajon meddig? Meddig érezheti még a közelségét? Ha Teresa előtt fellebben a múltat rejtő, jótékony fátyol, néki mennie kell, efelől semmi kétsége sem volt. S ez olyan fájdalmat ébresztett benne, hogy könnyek szöktek a szemébe. Nem akarta megint elveszíteni, őszintén akarta, szüksége volt rá. Nagyon szerette. Már eleget szenvedett, eleget fizetett baklövéseiért, megérdemelne némi boldogságot. Teresát. Újra az asszony hajába temette az arcát és hangtalanul zokogott. ∗ Teresa csalódottan fogta kezébe a szerelmes regényt. Már a harmadikat vette le a polcról, belefogott és legnagyobb elképedésére alig olvasott el tíz oldalt, emlékezett az egész cselekményre. Ezekre bezzeg emlékezett, a múltjára viszont még mindig nem és az sem vezetett eredményre, hogy látogatást tett Andrew Prescott dolgozószobájában. Látta, milyen aggodalmas képet vág Julian és mennyire megkönnyebbül, amikor ő közömbös arccal, a fejét ingatva kifelé indul. – A francba! – dobta félre a könyvet, miután ez is ismerős lett neki. Egyedül volt a házban, Stanley mind gyakrabban volt távol és ha jelen volt, akkor is szórakozottnak látszott, s ő gyanította, hogy nő lehet a dologban, de nem firtatta. Végül is semmi köze hozzá és a férfi megérdemli, hogy boldog legyen, annak alapján, amiket Barbara mesélt róla. Ahogy eszébe jutott barátnője, elmosolyodott. Mind Barb, mind Charles fancsali ábrázattal panaszkodott a nő

édesanyjára, aki szervezni kezdte az esküvőt, s máris kétszáz főnél tartott, pedig még nem hívott meg mindenkit, aki „számít”. Ők ellenben röhejesnek tartották a nagy lakodalmat, miután a gyerekek már megvoltak, de Mrs. Spencer lehurrogta őket mondván, nem értenek hozzá. Julian az utóbbi napokban ritkábban mutatkozott, s egyre utálatosabban viselkedett Cole-lal, aki ellenben feltűnően gyakori látogatója lett. Vic is megjelent párszor, beszélgettek egy keveset, de neki mindig kínos volt, hogy semmiféle emléke nem maradt a múltból, így sokszor csak barátnője beszélt. Azonban amint megjelent Cole, viselkedése megváltozott, a férfin átnézett, őt furcsa pillantásokkal méregette, azután sietősen távozott. – Mi van veletek? – faggatta egyik alkalommal a férfit egy ilyen eset után, de az vállat vont. – Semmi, csak Vic kiadta az utamat. Szerinte a múltjához tartozom, azt pedig szeretné kitörölni az emlékezetéből. Ó, bocs, Tess, nem akartam… – Semmi baj, örülök, hogy te legalább nyíltan beszélsz velem. Rémes, amikor a többiek idiótának néznek és többször is nagy levegőt vesznek, mielőtt megszólalnának. Szinte látom magam előtt, ahogy minden egyes szót alaposan megrágnak, mérlegre tesznek, vajon van-e utalás benne a múltamra, vagy nincs. – Ne türelmetlenkedj, édesem! Meglátod, a megfelelő helyen és a megfelelő időben minden eszedbe jut. Édesem! Már megint ez a szó – gondolta Tess, de ezúttal is hiába erőlködött, a kulcs a rejtekhelyen maradt, a múlt pedig bezárva. Felállt, a könyvespolchoz lépett és hosszan tanulmányozta a címeket, hátha talál olyat, amit még nem olvasott, vagy nem emlékszik rá.

– Nocsak! Máris visszatérsz régi kedvenc szórakozásodhoz? – lépett a szobába Julian ekkor és az asszony csipetnyi iróniát érzett ki a hangjából. – Jó lenne olvasni valamit, ami elvonná a figyelmemet, de amikbe belekezdtem, azokra egytől egyig emlékszem. – De hát ez remek! Akkor kezd visszatérni az emlékezeted – mondta lelkesen, noha belülről rettegés mardosta. – Ne örülj korán, a múltam előttem még mindig hétpecsétes titok. – Csak türelem. – Aha… – morogta Teresa és belelapozott egy újabb regénybe. Julian furcsa hangot hallatott, mire csodálkozva kapta fel a fejét. – Mi az? Valami baj van? – Semmi. – Akkor miért vagy ilyen morcos? A munkád miatt? – Nem. – De hát mi más lehet még? – nézett rá az asszony. – Te jó ég! Csak nem a könyv a bűnös? – Az újabb hörgést akár beleegyezésnek is lehetett venni és Teresa összeszűkült szemmel vizslatta a férfit. – Ugye régen haragudtál érte, ha ilyet olvastam? – Na igen. – De hát ez nevetséges! Csak nem voltál féltékeny egy könyvre? – Nem erről van szó – morogta Julian. – Ezekben a giccsekben mindenféle hülyeségeket hordanak össze holmi hősszerelmesekről és a nők hajlamosak azt hinni, hogy mindennek a valóságban is így kell lennie. – Tényleg? És neked mi jut az eszedbe egy szexmagazinban szereplő bombázóról? Te is rögvest arra vágysz, hogy olyan feleséged legyen? – A kettő nem ugyanaz!

– Nem? No akkor vegyünk másik példát! Ha te egy krimit nézel a tévében, vagy olvasol, azonnal gyilkolni támad kedved? – Teresa! – Igazad van, ez se jó példa. Viszont megkérlek valamire! Tedd a kezedet a szívedre, Julian! Olvastál ezekből a szerelmes regényekből valaha is legalább egyet? – Nem, de… – Hát akkor honnan az ördögből tudod, miről szólnak? – Mindenki tudja. – Valóban? Nos, ha én valamiről nem győződöm meg, arról nem is alkothatok semmilyen véleményt, elítélőt meg pláne nem. És ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem nagyon is jót tenne a férfiaknak, ha olvasnának ilyeneket, ezekből ugyanis sok mindent megtudhatnának a nők lelkivilágáról. Még tippeket is meríthetnének belőlük. Világossá válhatna számukra, hogy a lányok, asszonyok mire vágynak. Persze, a legtöbb férfi túl önző ahhoz, hogy magán kívül a másikkal is törődjön. Pont ezért olvassák a nők. Ezekben legalább szerepelnek még ideális férfiak, akik a kiválasztott hölgyet akarják boldoggá tenni és csak azután magukat, ami a való életben már tényleg nincs így. Nem csodálom, ha haragudtál, hisz minden bizonnyal te is ebből az önző fajtából való vagy. – Nem. – Nem? Ezek szerint kizárólag az önzetlenségedet bizonyítottad, amikor megcsaltál? – Hagyjuk abba, Tess! – Egy feltétellel. – Mi az? – Elolvasol legalább egyet ezekből az általad giccsnek titulált regényekből. Esküszöm, hogy még jól is szórakozol majd!

– Ne viccelj! Nincs nekem időm ilyen hülyeségekre. – Julian! Halálosan komolyan beszélek és ezek nem hülyeségek. A szerelem szerinted az? – Nem, de… – Akkor légy szíves, ne ellenkezz! – nyomott a kezébe egy könyvet. – Menj el a lakásodba, olvasd ki, aztán majd vitatkozhatunk. Tudtommal mostanában úgysem alszol itt szívesen. Ez igaz volt, ugyanis egyre kevésbé bírt uralkodni magán. Teresa közelsége folyton felkavarta, őrülten kívánta, de nem akart engedni teste követelésének. Csakhogy erről nem beszélhetett neki, így azután ilyenolyan ürügyekkel menekült el. Most viszont gyanakodva vizsgálgatta a nő arcát. Úgy beszélt a férfiakról, mintha nem is volna amnéziája. – Teresa! – Igen? – Még mindig nem emlékszel semmire? – Nem. – Hihetetlen azok után, ahogy az imént kifakadtál. Teresa nyomban feldühödött. – Az ördög vigyen, Julian Campbell! Csak nem képzeled, hogy hazudok neked? Másra sem vágyom jobban, minthogy az emlékeim ismét az enyémek legyenek, néha majd beleőrülök, te pedig gyanúsítgatsz! Jobb lesz, ha most rögtön elmész és nem is jössz többet. – Bocsáss meg, nem úgy gondoltam… – Hagyj békén – suttogta Tess sírva, s amikor a férfi át akarta ölelni, ellökte magától. – Ha te csak bántani tudsz, jobb lesz mindkettőnknek, ha örökre távozol. Cole az egyetlen köztetek, aki igazán megért és nem néz folyton hülyének.

– Na persze, Cole – csikorgatta a fogát a férfi. – Úgy látszik, te csak az ügyvédeket szereted. Azonban lehetne benned annyi tisztesség, hogy nem hódítod el a barátnőd szerelmét. – Kiről beszélsz te? – Vicről. – Ne nevettess! Victoria keresztülnéz Cole-on és fütyül rá. – Én másként tudom. Annyira összemelegedtél a drágalátos Cole-lal, hogy hetek óta feléje se néz, bezzeg itt naponta felbukkan. No de megyek is, nem szeretnék megint belebotlani. Ma aztán végképp nem. – Jól is teszed. Nem csodálom, hogy elváltunk, ha annak idején is ilyen kiállhatatlan voltál. – Teresa… én… nem… – Tűnj el, Julian! Egyedül akarok maradni! – sikoltotta az asszony. – Az emlékeimmel, ha lennének – tette hozzá szomorúan. A férfi megsemmisülten távozott, ezt igazán nem akarta. Miért kellett elveszítenie a türelmét? Tesst megsértette, feldühítette, mi lesz, ha soha többé nem akarja látni? Nagyon úgy fest, hogy ezúttal Cole győzte le. Andyt még csak elviselte, de hogy ez a beképzelt hólyag kapja meg Teresát, azt nem bírta megemészteni. Pár napig nem fog mutatkozni, addigra Teresa is lecsillapodik, gondolta, azután ismét beveti magát. A pokolba! Nemcsak attól kell rettegnie, hogy Tess visszanyeri az emlékezetét, hanem egy komoly vetélytárstól is. És akkor hol van még Andy, a tökéletes férj emléke, akivel később kell megküzdenie. Kezdte úgy érezni, hogy nem lesz elég ereje, s talán jobb, ha feladja. Andrew Prescott tévedett, amikor a halála előtti délután azt állította neki, hogy az asszony még

mindig szereti és nem lesz nehéz visszahódítania. Nagyonnagyon tévedett. ∗ Teresa egész délután fortyogott dühében, Julian a gyanúsítgatásával alaposan felbosszantotta. Hogy elterelje a figyelmét, kisfiával foglalkozott, de azután eljött a lefekvés ideje és ő megint egyedül maradt. Nagyon hiányoztak lányai, akikkel jókat nevettek, noha emlékek nélkül nem volt könnyű, azért akadtak témák, amikről beszélgethettek. S ha önmagát nem is, legalább gyerekeit kezdte megismerni. Most viszont egyedül volt a bizonytalan jelennel és jövővel, a homályos múlttal, amit mindenáron meg akart ismerni, ám a képből még túl sok mozaik hiányzott. Lezuhanyozott, újfent körbejárta a házat, végül lemondó sóhajjal hálószobájába ment, hogy lefeküdjön, jóllehet egyáltalán nem volt álmos. Egy ideig forgolódott az ágyban, aztán haragosan kipattant, hogy altatót keressen. Olyan vehemenciával húzta ki az éjjeli szekrény fiókját, hogy az a földre esett és egész tartalma kiborult. Beletörődve térdelt le, hogy felszedegesse, majd gondosan visszarakott mindent a fiókba, ám amikor be akarta csúsztatni a helyére, a fakkban egy borítékra lett figyelmes. Letette a fiókot az ágyra, kezébe vette a levelet, s miközben összevont szemöldökkel forgatta, leült. Vajon hogy került be oda? S vajon mit tartalmazhat? – töprengett. Neki volt címezve, de feladót nem talált rajta, ennek ellenére a kézírás valahonnan nagyon ismerősnek tűnt.

Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette a hatalmába, mintha tiltott gyümölcshöz nyúlna, mégse lehet neki ellenállni, így azután végül elszánta magát és kivette a papírt. Széthajtogatta, s nyugtalanul olvasni kezdte. Patakokban ömlöttek a könnyei, mire a végére ért. A szöveg sokkolta. És akkor egyszerre felrémlett előtte az intenzív osztály, a nővér közömbös arca, amint közli vele hidegen, hogy Andrew Prescott meghalt; dr. Forsythe aggodalmas tekintete; majd az őrült száguldás Sharonhoz, akihez azonban soha nem jutott el. Újra hallani vélte a fülsértő fékcsikorgást, az iszonyú csattanást, s érezni a jótékony eszméletvesztést. Befogta a fülét. Hirtelen maga előtt látta Andy szeretettől sugárzó arcát, szemvillanás alatt végigpergett lelki szemei előtt a múlt, minden árnyával és derűjével; boldogtalan házassága Juliannel, barátnői, az, ahogy elhagyta férjét, Amelia, Matthew, Andrew, amint egyre közelebb kerül hozzá, lányai összes tulajdonságukkal, terhessége a kis Andyvel, az újabb esküvő, Andy betegsége, az újabb terhesség lehetősége, a tragédia és a baleset. Egycsapásra értelmet nyert hátborzongató, visszatérő álma, fény gyúlt agyában, mi a feladata, végre valahára a helyére került minden. Csak Juliant illetően lett bizonytalan. A baleset óta rengeteget változott a férfi jó irányba, noha legutóbbi húzása kicsit rontott a kedvező benyomáson. De vajon milyen lesz, ha megtudja, hogy neki visszatért az emlékezőtehetsége? Hátha ismét olyan lesz, mint régen, mielőtt elhagyta. Hátha kizárólag azért viselkedett vele olyan csodálatosan az utóbbi időben, hogy megtévessze. Julian szeret téged – vélte hallani Andy hangját, mire összerázkódott. Túl sok misztikus dolog érte már, kezdett

elege lenni belőle. Ijesztő volt, hihetetlen, meseszerű, hátborzongató. Hit és mérhetetlen szeretet – villant eszébe e két szó, amiket szintén Andy emlegetett gyakran és a hideg is kilelte. Álmában a férfi arról biztosította, hogy örökké mellette lesz és vigyáz rá. Lehet, hogy tényleg létezik másik dimenzió, csak az emberi agy nem fejlett még annyira, hogy ezt képes legyen tényként elfogadni? Váratlanul minden tehertől felszabadító, mennyei nyugalom szállta meg. Nyugalom, szeretet és egyfajta kellemes bódulat, s az a különös érzés, mintha nem lenne egyedül a szobában, de ezt most egyáltalán nem találta riasztónak. Az újra átélt szörnyű múlttól teljesen kimerült, zsibbasztó álmosság lett úrrá rajta. Fura volt és érthetetlen a fáradtság és az a csodás belső béke, ami egyszerre átjárta, de nem sokáig bírt morfondírozni ezen, mert szeme lecsukódott és mély álomba szenderült. ∗ Victoria letörölte a könnyeit és kifújta az orrát. A francba! – mérgelődött magában. Soha életében egyetlen férfi miatt sem bőgött még, erre tessék, épp Cole Anderson ríkatja meg! Az eszével tudta jól, hogy egyetlen pasas sem érdemli meg, de hiába, a szívének újabban képtelen volt parancsolni. Folyton előtte lebegett, milyen csodálatosan viselkedett vele a férfi, amikor Phil csaknem megölte, s azt kívánta, bárcsak most is vele volna és olyan gyengéd lenne, mint akkor. Hiába is tagadta, ez idő alatt valami szövődött közöttük, valami törékeny érzelem, ami után a napok múlásával egyre jobban vágyott. Csakhogy már két hete hazaérkezett Hawaii-ról, de Cole azóta felé sem nézett. Minden valószínűség szerint elutasító

viselkedésével elriasztotta őt és Teresánál keresett vigasztalást, amit Julian szerint meg is lelt ott. A pokolba! Miért van az, hogy nincs szerencséje a barátnőkkel? Egyik a férjét szerette el, a másik meg az egyetlen férfit, akitől nem kapta el rendre a viszolygás. Mi több, egyenesen vágyott rá, de sajnos forrófejűen eljátszotta a lehetőséget. Ráadásul már nem bízott magában úgy, mint régen és nem hitte, hogy képes lenne visszahódítani. Persze, Cole sem bánt vele éppen kesztyűs kézzel, ugyanolyan kíméletlen lett, mint amikor megismerte, következésképpen nem is jelenthetett neki sokat – állapította meg szomorúan. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Vic indulatosan ráncolta a homlokát. A portásnak kötelessége lett volna jelezni a látogatót, amit megint elmulasztott és hirtelen kitört rajta a pánik. Annak idején Phil Howard is így jutott be hozzá és mi lett a vége! Első gondolata az volt, hogy nem nyit ajtót, de amikor a csengő újra megszólalt, elhatározása megingott. Az előszobába óvakodott és résnyire csak kinyitotta. Cole Andersont pillantotta meg. Sejtelme sem volt, örüljön-e ennek vagy inkább bánkódjon. – Mit akarsz? – Ha beengedsz, elárulom. – Eszemben sincs akárkit a lakásomba invitálni. – Nem csodálom, hogy bizalmatlan lettél, de esküszöm, nem rossz szándékkal jöttem! – Mondta a pók a légynek – húzta el a száját az asszony. Cole felnevetett a hasonlaton. – Ennyire félsz tőlem? – kérdezte kihívóan. – Egyáltalán nem.

– Akkor bizonyítsd be! – Vic szélesre tárta az ajtót, aztán gyorsan behátrált a nappali legtávolabbi csücskébe. – Hogy s mint vagy? – érdeklődött a férfi ártatlanul. – Kösz, remekül. – Aha… – Tán nem hiszed? – Ó, dehogynem. Hisz elég végignéznem rajtad – jelentette ki Cole jámboran. – Miért? Mi kifogásolni való van rajtam? – Semmi, semmi. Csak azt csiripelték a madarak, hogy nagyon szomorkodsz miattam, amiért Teresához pártoltam. – A férfi hanyagul a falnak támaszkodott és dühítően félvállról beszélt vele. – Már megint túl sokat képzelsz magadról. – Valóban? – Igen, valóban. Fütyülök rá, kinek csapod a szelet. – Cole elindult felé, mire Victoria szinte hisztérikusan sikoltotta: – Ne merészelj közelebb jönni! – Isten a tanúm, hogy nem harapok! – emelte esküre a kezét a férfi. – Az nem olyan biztos. Egyáltalán minek jöttél ide? – Elhiszed, ha azt mondom, hogy látni akartalak? – Nem! – vágta rá dacosan az asszony. – Sejtettem. – Tehát minek jöttél? – Hááát… őszintén szólva szerfölött kíváncsi voltam, hogyan festesz, ha szerelmi bánatod van. – Szerelmi bánatooom…? Nekem? Ugyan ki miatt lenne? – Például miattam. – Na, ez már mindennek a teteje! – tajtékzott Vic. – Inkább meghalnék, semhogy belédszeressek!

– Egyetértünk. Én is inkább vízbe fojtanám magam, minthogy belédessek. Csak az a baj, hogy túlságosan jól tudok úszni. – Victoria zavartan pislogott. Mit akar ez jelenteni? – Kérdezhetek valamit? – térítette vissza a valóságba Cole hangja. Gyanakodva nézett rá. – Azt lehet, legfeljebb nem kapsz rá feleletet. – Oké. Azt szeretném tudni, miféle öröm ért mostanában? – Öröm? Engem? Mondd, Cole! Jól vagy? Összevissza fecsegsz. Miből gondolod, hogy öröm ért? A férfi egyetlen ugrással előtte termett és szúrós szemmel vizslatta. – Egy! – emelte fel a mutatóujját. – Azt állítottad, hogy nem bánkódsz. Kettő! – emelte meg a középső ujját. – Szerelmi bánat sem gyötör. No akkor már csak egyetlen lehetőség maradt: az öröm. – De az ég szerelmére, mire? – A sírásra – simított végig az asszony arcán diadalmas mosollyal. Victoria úgy rántotta el a fejét, mintha szikra pattant volna oda. – Nem is sírtam! – Jó, akkor bőgtél. – És ha igen? Akkor sincs hozzá semmi közöd! – Kivéve, ha én vagyok az oka. – Még életemben nem találkoztam olyan beképzelt alakkal, mint te. Eredj vissza Tesshez, engem pedig hagyj békén! – Nem tehetem – rázta meg a fejét Cole. – Ugyan miért? – Mert Teresa kidobott. – Úgy látszik, hamar kiismert és megjött az esze – nevetett kárörvendően a nő.

– Hát, lehet, hogy neki megjött, de a tied még mindig valahol ismeretlen helyen tartózkodik. – Nem tűröm ezt a sértegetést tovább! Távozz a lakásomból! – Elzavarnád az egyetlen férfit, akit szeretsz? – kérdezte bánatosan Cole. – Nem igaz, gyűlöllek! – Szeretsz. – Nem! – Sajnálom, Vic, engem nem tudsz becsapni – szögezte le a férfi és magához rántotta. Szája lecsapott a csábító ajkakra és éhesen birtokbavette. Victoria tiltakozni próbált, közben várta az undort, de az csak nem akart jelentkezni. Ehelyett melegség áradt szét benne, mi több, vágyakozás, hogy Cole ne engedje el soha többé. A férfi igyekezett fékezni magát, nem akarta mohóságával elriasztani az asszonyt, hisz tudta, ezt nem szabad, kizárólag azt akarta bebizonyítani, hogy a szenvedély él közöttük, akár tagadják, akár nem. Érezte, mint válik engedelmessé Vic, mint oldódik benne a görcsösség, s ez elég volt neki. Tovább egyébként sem csókolhatta büntetlenül, testén egyre jobban elhatalmasodott a vágy, de nem állt szándékában lerohanni. A szeretkezés túl korai lenne, csakis türelemmel érheti el, hogy a nő örökre eltemesse a viszolygást. Zihálva engedte el. – Furcsán mutatja ki a tested a gyűlöletedet – jegyezte meg kissé gúnyosan, rekedt hangon. Vic is levegő után kapkodott, arca lázban égett a felkavaró öleléstől, ám a férfi megjegyzése újfent feldühítette. – Remélem, elégedett vagy. S miután legyőztél, akár el is mehetsz – sziszegte mérgesen.

– Éppen azt teszem – biccentett Cole és elindult az ajtó felé. – Annál is inkább, mert nem szeretném lekésni a Las Vegasba induló gépet. Victoriának földbe gyökerezett a lába. Úristen! Cole elutazik és ki tudhatja, mikor látják egymást megint. – Add át üdvözletemet Tessnek – vetette oda félvállról, hogy leplezze szíve fájdalmát. – Nem lehet, ugyanis nem vele utazom. – Nem? – Miért vagy így meglepve? – Én… nem… csak… – Csak azt képzelted, vele megyek víkendezni. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de egyedül utazom, pontosabban egy hölggyel akarok, bár ő még nem tud róla. – Milyen romantikus – állapította meg epésen Vic. – Nem feltételezted rólam, hogy képes vagyok ilyesmire, ugye? – Hát nem. – Szörnyű, milyen kevéssé ismersz és már nem is fogsz jobban megismerni. Hacsak… Hacsak nem kísérsz el Vegasba. – Ééén…? Ugyan miért tenném? – Például azért, hogy végre igazán megismerkedjünk. Vagy például azért, hogy összeházasodjunk – tette hozzá a férfi egészen halkan. – Tessék…? Attól tartok, nem értettem jól. – De igen, kedvesem, nagyon is jól értetted. Ma este azért jöttem ide, hogy megkérjelek: légy a feleségem! – Az asszony tágra nyílt szemmel meredt rá, csak hápogni tudott. Ez a pasas nyilván meghibbant! – Nem? Sejtettem az után a szíves fogadtatás után – bólintott lemondóan Cole. Ám hirtelen a nő előtt termett, felkapta és kifelé

indult vele a lakásból. – Így hát kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni. – Cole! Cole! Tegyél le! Neked elment az eszed. – Szerintem is. Különben nem szerettem volna pont beléd. – Micsodaaa…? Te… te… te…? – Igen, sajnos szeretlek. – Ritka szerelmi vallomás. – Nincs benne túl nagy rutinom. – De ugye nem gondoltad komolyan? – De igen. Szeretlek és ha kell, erőszakkal vonszollak az anyakönyvvezető elé. – Na és Teresa? Cole elfojtott egy mosolyt. – Ő lesz a titkos szeretőm – jelentette ki Vic bosszantására. Bevált. – Te disznó! Azonnal tegyél le! – Még nem. Még tartozol egy vallomással. Na mondd szépen! Szeretlek, Cole, nem tudok élni nélküled és a feleséged akarok lenni. – Soha! – Soha? Így is jó – egyezett bele a férfi és szorosan tartva az asszonyt, kilépett a lakásból. Vic hiába ellenkezett, Cole erősebbnek bizonyult. Ám az egész annyira bizarrnak tűnt, akár a mesében. Megszöktetik és erőnek erejével házasságra kényszerítik. Amikor azonban már a taxiban ültek, a férfi olyan szerelmesen nézte és olyan melegen mosolygott rá, hogy elfogyott az ereje. – Cole, ez őrültség! Hisz nincs is nálam semmilyen irat. – Amire szükségünk lehet, az itt van – húzta elő zsebéből az asszony irattárcáját. – Emlékszel, amikor Teresánál voltál legutóbb? Akkor csentem el.

Victoria hitetlenkedve ingatta a fejét. Valóban nem találta egy ideje, de arra gondolt, valahová jól eltette. Végül is jogosítványa és hitelkártyái megvoltak, így hát zaklatott idegállapotára fogta a dolgot és remélte, majd ha nem keresi eszelősen, előkerül. – Te tényleg bolond vagy, Cole Anderson – nyögte. – És az a röhej, hogy mégis szeretlek. – Istenem, Vic, ismételd meg! Már attól féltem, sosem mondod ki – kérte megindultan. – Szeretlek, Cole. S noha nem hiszem, hogy jó házasság lesz, a feleséged leszek, egy feltétellel. – Mi az? – Meg kell hagynod a szabadságomat! – Rendben, de nyitott házasságról szó sem lehet! Vannak dolgok, amikben konzervatív vagyok. – Ez oda-vissza érvényes. – Természetesen. Akár hiszed, akár nem, a házasság és benne a hűség számomra szent. Mostantól kizárólag téged akarlak, de azért nem kell félned, nem fogok erőszakoskodni. Tudom, min mentél keresztül, ígérem, türelmes leszek. Van még bennem némi emberség. – Észrevettem, milyen gyengéd voltál, mennyire aggódtál értem, amikor… amikor… – Ne mondd ki! Azt szeretném, ha egészen elfelejtenéd – ölelte magához a férfi. – De miért késtél? És miért változtál meg? – Teresa miatt volt. Nagyon kiborult, hogy még mindig nem emlékszik semmire, aztán meg rólad beszélgettünk és mire észbekaptam, a géped megérkezett. De ő sosem jelentett számomra többet jó barátnál és felelősnek érzem magam érte, mert Andy megkért, hogy vigyázzak rá és igazán megérdemli a törődést. Egyébként megnyugodhatsz teljesen, még mindig szereti Juliant és én szóba sem

jöhetnék nála. Különben nem változtam meg, csak elbizonytalanodtam. Nem voltál hozzám valami kedves. – Ez igaz – ismerte el Victoria –, de én sem tudtam, hogyan viselkedjek és fel is dühítettél. Azt gondoltam, csak játszol velem. – Hát persze. Az egész élet játék, kedvesem, s ha túl komolyan vesszük, belerokkanunk. Most pedig, persze puszta játékból összeházasodunk, hogy ezentúl örökké együtt játsszunk. Benne vagy? – Igen, bár félek. – Egy kicsit én is félek, Vic. Még soha nem voltam nős, te vagy az első nő, aki feltámasztotta bennem a vágyat a házasság iránt. Megígértem, hogy türelmes leszek hozzád, cserébe én is ugyanezt kérem tőled. Elvégre a játékot csakis így játszhatjuk tisztességesen. – Ó, Cole! Még soha nem láttalak ennyire komolynak. – Néhanapján ez is megesik velem. De hát igazából még alig ismersz. Mindenesetre, ha nem csalunk, akkor egy egész élet áll előttünk, hogy alaposan megismerjük egymást. Veled akarok megöregedni, édesem! Vic a meghatottságtól alig jutott szóhoz, még szorosabban bújt a férfihoz. – Kérlek, ne hagyj el soha – suttogta végül. – Már annyi csalódás ért, hogy nem viselnék el többet. – És nem zavar, hogy egy aggastyánhoz kötöd az életed? – kérdezte pajkosan Cole. – Majdcsak túlélem – nevette el magát az asszony hamiskásan és gyengéden szájon csókolta. Lehet, hogy párszor hajbakapnak, de érezte, hogy Cole az a férfi, akit egész életében keresett. Furcsa, hogy a megfelelő embert néha olyan nehéz felismerni. Kis híján elment a boldogság mellett.

A magánrepülő felszállt velük, összebújva nézték a távolodó fényeket és rajtuk kívül senki sem sejtette, hogy az „ellenségek” házasokként térnek vissza New Yorkba. Egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy a babona beteljesedett, Victoria lett a következő menyasszony Teresa után, ha csak néhány órára is. Barbara anyja ugyanis még mindig az esküvőt szervezte, már háromszáz főnél tartott. ∗ Teresa a nappaliban ücsörögve azon tűnődött, mi lehet Juliannel. Igaz, hogy dühében azt kérte tőle, ne jöjjön többet, de nem hitte volna, hogy az komolyan veszi. Három nap telt el azóta, lassan kezdett hozzászokni, hogy újra vannak emlékei, hol boldog volt ezért, hol pánik fogta el, elsősorban Julian miatt, a sikertelen házasságuk miatt. Kétségek gyötörték, van-e értelme az újrakezdésnek. A csengőszóra izgatottan talpra ugrott. Ám amikor Cole sugárzó arcát pillantotta meg, csalódottan sóhajtott fel. – Na igen. Az ember ugye mindig jobbat vár… – jegyezte meg a férfi, olvasva a gondolataiban. – Julian? – Nincs itt. – Mi a baj, édesem? Olyan szomorúnak látszol. – Te jó ég! Néha annyira hasonlítasz Andyre. – Honnan tudod? – kérdezte döbbenten az ügyvéd. – Emlékszem, Cole! Az égvilágon mindenre! – Istenem! Mióta? – Harmadik napja. Tudod, este véletlenül megtaláltam Andy búcsúlevelét. Az egész lepergett előttem, szinte mindent újra átéltem. – Szörnyű lehetett.

– Nem is annyira. Inkább felszabadító, és végre a helyére kerültek a dolgok. Emlékszel? Egyszer tréfából azt kérdezted, van-e testvérem, mire azt válaszoltam, hogy nincs. Pedig igazából van, a húgom, Melissa. A szüleim örökbefogadták és végül ő lett az édes lányuk, míg én a mostoha. Melissa öreg, de gazdag emberhez ment feleségül és anyáméknak kizárólag ez számított. Hat éve nem láttam őket. – De Julian azt mondta… – Igen, tudom. Míg kómában voltam, meglátogattak. Csakhogy azóta viszont még egy telefont sem kaptam tőlük. Anyám soha nem bocsátotta meg, hogy utánam nem lehetett több gyereke, ráadásul félbehagytam a főiskolát és hozzámentem egy szegény emberhez. Én erre nem lennék képes, akármit tennének a gyerekeim! Ám a legfurcsább az, hogy már nem haragszom rájuk. Amikor visszatért az emlékezőtehetségem, magamban megbocsátottam nekik és elbúcsúztam tőlük. És Andytől is. Nagyon szerettem őt, mindig szeretni fogom, de tudom, hogy élném kell, nélküle is. Egyedül Juliannel nem tudok mit kezdeni. Volt vele azon a délutánon némi nézeteltérésem és mérgemben azt mondtam neki, hogy jobb, ha nem jön soha többé. – És nem jött? – Nem – rázta meg a fejét Teresa. – Pedig Andynek igaza volt. Hülyén hangzik ugyan, de valahogy még őt is szeretem, ám az az igazság, hogy félek tőle. – Ezzel mindannyian így vagyunk. Félünk a csalódástól. Ne add ezért fel! – Veled mi van? Tisztáztad végre a dolgokat Vickel? Cole szó nélkül felemelte a jobb kezét. A mesés jegygyűrű vakítóan szikrázott a besütő napfényben. – Ó, Cole! Ez… ez azt jelenti, hogy…?

– Igen – vigyorodott el a férfi boldogan. – Összeházasodtunk Las Vegasban. Azért jöttünk vissza, hogy összecsomagoljunk, Floridába megyünk nászútra. – Gratulálok! Annyira örülök neki – ölelte át Tess és arcon csókolta. Cole zavartan bontakozott ki és pislogott az ajtó felé. Teresa csodálkozva követte a tekintetét, aztán a szívverése is elállt. Julian álldogált ott döbbenten, leforrázva. – Elnézést – morogta és már fordult is volna ki, amikor a nő utána kiáltott. – Ne, Julian! Várj! Gyere vissza! A férfi kelletlenül engedelmeskedett, de szemmel láthatóan mereven elzárkózott mindenféle magyarázat elől. – Beszélgessetek csak nyugodtan, én addig összeszedem a holmimat – hadarta Cole és sebesen távozott. Julian várakozásteljesen meredt az asszonyra, de Teresa dacosan hátravetette a fejét és állta a szúrós pillantást. – Ha azt hiszed, mentegetőzni fogok, csalódni fogsz! – sziszegte. – Nem is lenne sok értelme. – Nem olyan biztos. Miért jöttél? A férfi keserűen nevetett fel. – Bocsánatot akartam kérni a múltkori viselkedésemért, de amint látom, elkéstem. – Csak a múltkoriért? – kérdezte kihívóan Tess. – Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát az építész rosszat sejtve. – Egyszerűen. Egyetlen bocsánatkéréssel nem lehet jóvátenni egy tönkretett házasságot!

Juliannel megpördült a szoba, meg kellett kapaszkodnia. – Ez azt jelenti, hogy… hogy…? – Emlékszem. Mindenre. – Hogy történt? – Amikor elmentél, nagyon dühös voltam. Nem bírtam aludni és altatót kerestem. Aztán… Andy búcsúlevelét találtam meg. – És úgy döntöttél, még mindig jobb egy Cole Andersonnal kötött házasság, mint a volt férjeddel. Tudtam! Mindig is tudtam, hogy ez be fog következni, ha megszűnik az amnéziád. Nem ítéllek el érte, valóban nem voltam mintaférj. – De… – Isten veled, Teresa! A rózsaszínű álmoknak vége – jelentette ki felindultan és kirohant a szobából. Mire Tess felocsúdott, már el is hajtott. – Na? Mindent tisztáztatok? – lépett be Cole vidáman, ám a nőt látva rögvest lehervadt arcáról a mosoly. – Szóval nem. – Julian azt hiszi, hogy… mi ketten… összeházasodunk. – Megáll az eszem – dühöngött Cole. – Hogy lehet valaki ilyen hülye? – Meg sem hallgatott – motyogta a sírással küzdve az asszony. – Akkor ökör! Teresa szomorúsága ellenére elmosolyodott. – Igaz. Julian Campbell egy címeres ökör. – Sajnálom, anya, de egy időre el kell tűnnöm. Egyedüllétre van szükségem. Ha Matt hazajön, kérlek, vigyázz rá! – És Teresa?

– Vége az amnéziájának. – De hát ez csodálatos! – Nem annyira. Ugyanis Cole-t választotta. – Hát harcolj érte! Hódítsd vissza! Micsoda gyenge alak vagy te! – Lehetséges. Belefáradtam, anya, az egésznek semmi értelme. Tess képtelen megbocsátani a múltat. – Mit akarsz tenni? – Veszek valahol egy kis házat és új életet kezdek. – Na és mi lesz a munkáddal? – John szívesen van az irodában, tervezni pedig bárhol tudok. Elegem van New Yorkból! Bocsáss meg, de most be kell fejeznünk, indulnom kell, ha még világosban Fantasic Citybe akarok érni. Mary asszony nem szólt semmit, de felcsillant a szeme. Fia végül mégis elárulta, hová bújik el a sebeit nyalogatni! Persze, ismerve Teresát, nem küldheti csak úgy utána, annak esze ágában sem lenne Julian után futni, de ha egy jó ötletet sugall neki, az nem kelthet gyanút. Mert azt egyetlen percig sem hitte, hogy Tess Cole-t választotta. Látta őt Andy házában, milyen szerető pillantásokat vetett titkon fiára és ez neki bőven elég volt. A Cole-lal történt dolog csakis félreértés lehet. Most az egyszer talán megbocsátható lesz, ha beleavatkozik az életükbe és egy kicsit a sors szerepét játssza. ∗ Teresának nagyon hiányzott Julian, de szerencsére időközben a lányai hazaérkeztek a táborból és ez némileg feledtette vele szomorúságát. Nap, nap után együtt örültek,

hogy visszanyerte emlékezőtehetségét és sokat beszélgettek a múltról. Mindannyian többször is elsiratták Andyt és egyik alkalommal, pont amikor a legjobban zokogtak és szipogtak, toppant be volt anyósa, Mary Campbell, Matthew-val. – Ez mégse járja – dorgálta meg szeretettel Tesst. – Kikapcsolódásra lenne szükséged, gyermekem, lassan vége a nyárnak. Miért nem utaztok el Sharonékhoz? A lányok lelkesen fogadták az ötletet és könyörögtek anyjuknak, hogy látogassák meg őket és Matthewt is vigyék magukkal. – Hát Julian? – A fiam már második hete eltűnt. Sejtelmem sincs, hol lehet, de amikor utoljára beszéltünk telefonon, nagyon búval bélelt volt a hangja. – Remélem, Isten megbocsátja ezt a csöppnyi hazugságot, gondolta magában. – Ha akarod, segítek a csomagolásban – ajánlkozott kedvesen. Tess gyanakodva nézte, volt anyósa még sosem volt hozzá ennyire kedves. Vajon miben sántikál? A lányok azonban olyan boldogok voltak, hogy nem volt szíve csalódást okozni nekik. – Mi van Mr. Andersonnal? – kérdezte hirtelen Mrs. Campbell. – Feleségül vette Victoriát és most Floridában élvezik a nászút gyönyöreit. Mary asszony kis híján felnevetett. Soha nem gondolta volna, hogy a fia ekkora mafla. S amikor Teresa másnap útnak indult lányaival, Matthew-val, a kis Andyvel és a gondozónővel, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ha Julian most is elszúrja, meg is érdemli, hogy boldogtalan legyen! Tess kocsit bérelt, hozzá sofőrt, egyelőre képtelen lett volna még vezetni. Noha ő volt a hibás, tetemes pénz ellenében és Dr. Forsythe igazolásával visszakapta jogosítványát. Először tapasztalta igazán a hatalmat, amit

Andynek köszönhetett. Sharon kitörő örömmel fogadta őket. A farmon nagy változásokat találtak, Andy csinos összeget hagyott rájuk, amiből a felújításokat végezték, néhány értékes részvényt is és a New York-i lakást. Teresa ettől függetlenül tetemes vagyont örökölt, senki sem sejtette, hogy igazából milyen gazdag volt az ügyvéd. Soha többé nem kellett aggódnia a pénz miatt. Az örökség ugyan jól jött Sharonéknak, mégis gyakran futotta el a nő szemét a könny öccse halála miatt. Bár a férfi megeskette, hogy nem gyászolja, a szíve mélyén nagyon is mély gyászban volt és borzasztóan hiányzott neki a testvére. Teresa feketében érkezett, mire sógornője megrovó pillantást vetett rá. – Tudod, hogy Andy haragudna, ha így látna! – Tudom. De úgy érzem, ha nem is egy évig, de legalább egy-két hónapig meg kell tennem. Csodálatos ember volt, ki sem bírnám, hogy ne gyászoljam. – Élned kell, Tess, mint ahogy nekem is. – Ó, Sharon, már fejből tudom Andy búcsúlevelét! Élni is fogok, de most olyan megnyugtató számomra ez a viselet és jól érzem magam benne. A szívemben pedig örökké élni fog, ezt még ő sem tilthatja meg. – Így igaz – bólintott szomorúan Sharon, aztán erőtlenül elmosolyodott. – Gyerünk be a házba, úgy látom, esni fog. Nem is baj, nagy a szárazság. – Alig mondta ki, nagyot dördült az ég és félelmetes villám cikázott végig a mennybolton. Rövid időn belül úgy ömlött az eső, akárha dézsából öntötték volna, Joe alaposan elázott, mire a házba ért, de őszinte örömmel üdvözölte a vendégeket. – Ugye, nem haragszotok, hogy Matt is velünk jött? Julian eltűnt, nem volt szívem egyedül hagyni. – Jól tetted, hogy elhoztad – biztosította Sharon és lopva összenézett férjével. Joe egy árva szót sem szót.

Csak drukkolt. Ez a két ember már olyan sokat szenvedett, hogy igazán megérdemlik a boldogságot – gondolta. A gyerekek gyorsan feltalálták magukat, Matthew-t is magukkal vonszolták és úgy viselkedtek vele, mintha öröktől fogva a családhoz tartozna. A fiú zárkózottsága egyre jobban feloldódott, az ő múltjának keserű árnyai már halványodtak. Mind sűrűbben lehetett látni nevetni. Teresa szomorúan állapította meg, hogy lassan mindenki élete rendeződik, csak az övé nem. Andy sajnos meghalt, Julian viszont elmenekült. Vajon kinek kellene ő négy gyerekkel, ha egyszer ismét azt szeretné, hogy családja teljes legyen? Igaz, vagyonos nő lett, de talán pont ezért nézné gyanakodva minden férfi közeledését. A vihar kint teljes erővel tombolt, csaknem alkonyi sötétség borult a tájra, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan lett vége. A nap újra kisütött és Tessnek nem volt tovább maradása. – Megyek, sétálok egyet. Szeretnék kicsit egyedül lenni. – Menj csak – mosolygott rá Sharon. – De vigyázz, a fű ilyenkor igen csúszós. – Vigyázok. Teresa lassan baktatott a kis domb felé, s ahogy a látóhatárt fürkészte, az égen csodálatos szivárványra lett figyelmes. Na igen. Elvonul a vihar, utána kiderül az ég. Megjelenik a szivárvány egyfajta jelképként, hogy az emberek bizakodjanak, életükben minden rossz elmúlik egyszer és helyébe csakis jó jöhet. Olyan elmélyülten gyönyörködött a pompázatos színekben, hogy nem is hallotta, amikor valaki a háta mögé lépett. Csak a szivárványt látta és az életen töprengett. Egyszerre eltűnt a természeti csoda, két kéz tapadt a szemére.

– Gyönyörű, igaz? – Iiigen… – Tessnek a szívverése is elállt, ahogy felismerte a hangot. Azt hitte, álmodik, rögvest arcába szökött a vér. – Akárcsak te – suttogta a fülébe a kellemes hang. – Julian… – Teresa… A férfi szembefordította magával és megindultan nézte. – Látod, a végzet akarata ez, hogy itt kellett újra találkoznunk! – Nem egészen – nyögte az asszony és eszébe jutott volt anyósa arca. A „végzethez” egy kicsit ő is hozzájárult, most már tudta. Nem hiába érezte úgy, hogy forral ellene valamit. – De igen – ellenkezett Julian, mire az asszony úgy döntött, ráér később is felvilágosítani. – Miért… miért rohantál el? Meg sem hallgattál! – Féltem. Féltem, hogy gyűlölsz, hogy csak Andy emléke létezik számodra és őt siratod. Semmi esélyem se lett volna a versenyt vele szemben megnyerni. És hát ott volt Cole is. Azt hittem… – Épp gratuláltam neki – vágott a szavába Teresa. – Vic és ő összeházasodtak. – Most már én is tudom, Sharon elmesélte. – Sharon? Attól tartok, Julian, hogy mi itt egy szép kis összeesküvés résztvevői vagyunk. – És ez olyan nagy baj? – kérdezte a férfi feszülten. – Nem… csak… – Ó, Tess! Tudom, mekkora balga voltam. Azt is tudom, hogy gyászban vagy, de legalább most, egyetlenegyszer hadd csókoljalak meg! – lehelte Julian és acélszürke szemében felizzott a szenvedély. – Részemről semmi akadálya.

– Hát nem haragszol rám? – Nem, Julian. Minden, ami a múltban történt, számomra olyan, mintha egy másik életben lett volna. A férfi szó nélkül magához ölelte és megcsókolta. Benne volt ebben minden: kétségbeesés, bocsánatkérés, mélységes szerelem, emésztő sóvárgás. – Nagyon szeretlek – zihálta, amikor nagy nehezen elszakadtak egymástól. – Én is – sütötte le a szemét az asszony. – Akkor ugye van még remény, hogy egy napon… mi ketten… újra együtt…? – Igen. Igen, Julian! Ám ha még egyszer megcsalsz… Én esküszöm, hogy… hogy háremőrt csinálok belőled! A férfi elfintorodott és látványosan összegörnyedt. – Soha többé – emelte esküre a kezét. – Ki viselne el azért a röpke gyönyörért ekkora büntetést? – mosolygott, de aztán gyorsan elkomolyodott. – Nem, édesem. Ha az ember egyszer megégeti magát, másodszor már sokkal óvatosabb. Rád van szükségem és a gyerekekre. Nélkületek semmit nem ért az életem és elismerem, hogy kettőnk közül te vizsgáztál jelesre. Kiválóan megálltad a helyed, mióta elhagytál, míg én... Teljesen tönkrementem. Egyáltalán kellek még neked így? – Igen, Julian. Kellesz. – Köszönöm – suttogta a férfi és újra a karjaiba zárta. Szája újra a nő ajkát kereste, s míg csókolóztak, a szivárvány ott ragyogott az égen és mindketten azt kívánták, hogy ezúttal igazán boldogok legyenek. Joe a verandán állt és mosolyogva engedte le a távcsövet. – Megnyugodhatsz, Andy! Tess és Julian egymásra talált, s most már örökre együtt is maradnak. Vigyázz

rájuk, öregem! – mormolta az ég felé nézve, azután bement a házba és elújságolta a hírt feleségének.

Epilógus

– Teresa! Teresa! – Megyek már. – Egyenesen áll a fa? – Nem. Döntsd egy kicsit jobbra! – Jó már? – Nem. Most egy kicsit balra. – Az ördögbe is! Meddig csináljuk még ezt a cirkuszt? – mászott le a létráról Julian tettetett haraggal. Tess szeretettel rámosolygott. – Míg élünk, kedvesem! Míg élünk. Egyébként is sokat híztál, nem árt, ha leadsz kicsit a pocakodból – tette hozzá kacsintva. A férfi mókásan elfintorodott, de mielőtt tiltakozásának hangot adhatott volna, megszólalt a csengő. A házvezetőnő nyitott ajtót. Fantasic Cityben, az újonnan felépült Campbell-házba népes vendégsereg érkezett karácsony szent napjára. Ott volt a Harris házaspár az öt gyerekkel, megérkeztek az idősebb Campbell szülők is lányukkal, vejükkel és legifjabb unokájukkal, de Teresa barátnői sem maradtak távol. Charles boldogan és büszkén feszített Barbara oldalán a hároméves ikrekkel, Stanley kissé sápadt, de igen bájos

nejével, Dianával jött, utolsóként pedig Cole és Vic zárta a sort. Másfél év telt el Andy halála óta, négy hónap, hogy Tess és Julian ismét összeházasodtak, s ezúttal már mesés nászútra is futotta. Aztán mindannyian megegyeztek abban, hogy ezentúl minden évben másnál ünneplik a karácsonyt, a sort az ifjú házasnak számító Teresa nyitotta. A három barátnő viszonya megszilárdult, s már igazán őszinték voltak egymáshoz és a sokat szenvedett Dianát is befogadták. Stanley nem tagadta meg önmagát, olyan feleséget választott, aki igencsak rászorult a férfi szeretetére, jóságára, gyengédségére. Charles, Cole, Stanley és Julian szintén remekül kijött egymással, a félreértések kora lejárt és Julian csak most ismerte fel, milyen csodálatos, ha van az embernek baráti társasága. – Mi van az édesanyáddal? – kérdezte Teresa Barbarát. – Hála Istennek az utolsó pillanatban lemondták a látogatást, mert úgy döntöttek, Párizsban töltik az ünnepeket. Ne sajnáld, Tess, nem is hiszed, mekkora szerencséd van, hogy mama nem jött el ide. Nyomban átrendezte volna a lakásotokat, még tán egy-két falat is eltávolíttatott volna. – Ne folytasd, máris kimerültem – nevetett Teresa. Barb esküvőjén végül négyszáz főt láttak vendégül, Mrs. Spencer úgy nyüzsgött ott egyszemélyben, akár egy egész méhkas. – Boldog vagy Juliannel? – Igen, Barbara. Magam sem hittem, hogy ennyire megváltozik. Bizony, az elején nagyon féltem. – Hát te, Vic? Feltűnően csendes vagy – állapította meg az asszony. Victoria szemlátomást majd felrobbant mérgében. – Bárcsak soha ne ismertem volna meg!

– Cole-t? De hát mi azt hittük, hogy boldogok vagytok. – Azok is voltunk. Míg fel nem csinált! – Micsodaaa…? – kérdezte egyszerre Tess és Barbara. Vic felállt, bő ruháját a testéhez simította és ekkor vált egyértelművé, hogy gyermeket vár. – Meg ne próbáljatok kinevetni! – sziszegte fenyegetően. – Hová gondolsz! – jegyezte meg Barb a nevetéstől fuldokolva. – Bizony, így van ez – bölcselkedett Teresa, hősiesen küzdve komolyságáért. – A sorsát az ember nem kerülheti el, még Te sem, Vic – tette hozzá és kipukkadt belőle a nevetés. – No és Cole? Mit szól hozzá? – Majd kibújik a bőréből örömében. Hogy ezt kellett megérnem! – siránkozott. – Cole, mint boldog, leendő apa, én meg mint várandós kismama! – Ismerd el, hogy nem is olyan iszonyú – unszolta Tess. – Hát ez a legrosszabb az egészben. Soha nem gondoltam, hogy ilyen csodálatos lesz! – morogta Victoria és lassan elmosolyodott. – Mikorra várjátok? – Május elejére. – Istenem, május! A szerelem hónapja – merengett Barbara és tekintetével Charlest kereste. Nagyon szerették egymást és remek párt alkottak. Teresa vidáman figyelte őket, mint váltanak szerelmes pillantást. Aztán egy kéz érintette meg gyengéden a vállát, s amikor felnézett, Julian állt előtte sugárzó arccal, szerelemtől csillogó szemmel. – Asztalhoz, kedvesem! A gyerekek máris végeztek a fa díszítésével – mondta mosolyogva. Udvariasan a karját nyújtotta és lopva a hajába csókolt. – Szeretlek és ma különösen szép vagy – suttogta. Tess elnevette magát és viszonozta a bókot. Férje visszanyerte vonzó külsejét,

megtört vonásai is kisimultak. Volt idő, amikor már nem feltételezte a férfiról, hogy képes lehet a bókra, de az elmúlt, és be kellett látnia, hogy tévedett. Julian ezúttal már többször bizonyította, hogy csodálatos férj is tud lenni, nem csak szörnyeteg. Változnak az emberek, gondolta, a rosszat jó követi, a sírást nevetés, a bánatot öröm, éppen úgy, ahogy a vihart a derült ég, napsütés és a reményt sugalló szivárvány. Ez az élet rendje, a sors útja, a végzet akarata. Egyiket sem lehet megállítani, jönnek maguktól, ahogy nappalra jön az éjjel, s az igazi feladat az, hogy az emberek megtanuljanak mindehhez alkalmazkodni. Alkalmazkodni, hinni és szeretni, mert ezek nélkül mit sem ér az élet. S míg a „Csendes éj”-t hallgatták, valamennyien mozdulatlanul álltak, felnőttek és gyerekek egyaránt megilletődve, s gyönyörködtek a szépen feldíszített igazi karácsonyfában, a szeretetet és békét árasztó muzsikában. Ez volt a negyedik karácsony, amióta Teresa elhagyta Juliant, sok minden történt mindannyiukkal, sokat tanultak és tapasztaltak, volt életükben bánat és öröm is, de Tess még soha nem érezte magát ennyire boldognak. Köszönöm, Andy! Mindent nagyon köszönök, nélküled sosem sikerült volna. Neked is boldog karácsonyt, ott fent! – mormolta magában csillogó szemmel, megindultan, azután találkozott a tekintete Julian acélszürke szemével és hosszan egymásba kapcsolódott. A jó kívánságok után pedig övék volt a leghosszabb csók, amit ennyi ember valaha látott. Hiába, a szeretetet is tanulni kell.

Vége