Corine Gantz - Rejtekhely Párizsban

„Kezdje újra Párizsban!” A háromgyerekes, megözvegyült Annie ezzel a mottóval ad fel hirdetést egy amerikai újságban, és házát kisvártatva elárasztják az új lakók: az erőszakos férjtől menekülő ex-modell két gyerekével, az anorexiás fiatal lány és a szívdöglesztő francia festőművész. Ám nem csak ők kezdenek új életet Annie házában: Annie maga is újjászületik. Miközben lakói megmentésével van elfoglalva, rájön, hogy neki is változtatni kell az életén.

A könyv eredeti címe: HIDDEN IN PARIS Carpenter Hill Publishing copyright © Corine Gantz, 2011

Fordította: Balázs Laura Szerkesztette: Pavlov Anna

ISBN 978 615 5285 38 7

Hungarian translation © Balázs Laura, 2014 Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2014 Cover design © Tericum Kiadó, 2014

A három férfinak az életemben

Párizs, két évvel korábban

Annie-nek feltűnt, hogy Johnny kezd úgy öltözködni, mint egy francia. A sportdzsekijének szabása feltűnőbb volt, mint bármi, amit az Államokban hordott volna. Annie domborulatai – az előnyösek és a nem-túl-előnyösek – szokás szerint, nem túl franciásan, kibuggyantak a burgundi vörös Chantal Thomass ruhájából. Mielőtt elindultak, még megpuszilták a fiúkat, és megkérték a dadust, hogy még tíz előtt dugja ágyba őket. Aztán Johnny kitárta a párizsi hôtel particulier1-jük masszív ajtaját, és ez az egyszerű, hirtelen mozdulat elég volt ahhoz, hogy Annie tudja, Johnny dühös. Hogy mire vagy kire, arról fogalma sem volt. Csak remélni merte, hogy nem rá. A meleg, párás éjszakai levegő a bőrét cirógatta, ahogy némán végigsétáltak a régimódi utcalámpák alatt a rue Nicolón. Annie megfogta Johnny kezét, ám ő egy perc múlva elengedte. – Te vagy a sofőr – közölte Johnny, ahogy megálltak Annie egyterűje előtt. – Jobban ellen tudsz állni az alkoholnak, mint én. Így hát Annie beült a volán mögé, míg Johnny az anyósülésen foglalt helyet. Annie teljesen letekerte az ablakot, kilógatta rajta a csupasz karját, és a levegőt simogatta, ahogy végighajtott a rue de Passyn a Trocadéro felé. Június huszonegyedike volt, a napforduló és a Fête de la Musique 1

Nagyobb különálló ház, rendszerint belső kerttel. (szerk.)

éjszakája. Az emberek az utcán táncoltak az ivresse2 és az amour3 éjszakáján, és Annie titokban abban reménykedett, hogy aznap éjjel egy kicsit mindkettőben része lesz. Johnny elfintorodott az összegyűrt csokipapírok és tönkretett gyerekjátékok szokásos kupijának láttán. – Minden rendben? – tudakolta óvatosan Annie, mire Johnny csak megvonta a vállát. A rue de Boulainvilliers-n és az Avenue Mozart-on hemzsegtek a járókelők. Az utcákon szinte szikrázott a levegő. Egy nő a csípőjét rázta egy bongó ütemére, míg a dobos szőke rasztatincsei a hátát verdesték, ahogy játszott. – Menjünk el táncolni vacsora után! – javasolta Annie. – Egy ilyen estén muszáj táncolni. Johnny nem válaszolt. A Place Rodin felől jazz-zene hallatszott. A Place Costa Ricán az a fura fickó állt a szakadt szmokingjában, akit Annie a Ranelagh metróállomásnál látott már operákat fütyörészni. Most a járda közepén teli torokból bömbölte a „Nessun dorma”-t. – Látom, hogy nyomaszt valami – szólalt meg újra Annie. – Annie. Beszélnünk kell. Amikor befejezték a beszélgetést, Annie egész testében remegett. Johnny nem szólt semmit – keze összekulcsolva az ölében, az álla leszegve, akár egy kisgyerek, aki csupán tetteti a megbánást. Annie nem jutott el a Champs-Élysées-ig. Az egyterűt valahogy leparkolta a Victor Hugo sugárúton, és a

2 3

Mámor (francia) Szerelem

kormányra hajtotta a homlokát. A szíve majd kiugrott a mellkasából. Minden erejére szüksége volt, hogy összeszedje a gondolatait, hogy továbbra is képes legyen lélegezni. Egy pillanattal később elöntötte a düh. Azon kapta magát, hogy megragadja a kocsiban heverő tárgyakat – játékokat, a mobilját, egy régi térképet, bármit, ami a keze ügyébe került – , és Johnnyhoz vágja őket. A férfi védekezőleg feltartotta a karját – egy családi bántalmazás áldozatául esett százötven kilós gorilla. – Annie… – Kifelé! Tűnés! – sikította a nő. – Hallgass meg… – Szállj ki a kibaszott kocsimból! – Annie, nyugodj le – kérte a férfi kedvesen, meleg, drága vörösborra emlékeztető hangon – de a keze már az ajtó kilincsén volt. Annie kifordult az üléséből, és a férfira vetette magát. Dühödten ütlegelni kezdte a vállát. – Azt mondtam, kifelé! Johnny kiszállt az autóból, aztán anélkül, hogy Annie-re nézett volna, becsapta az ajtót, és elsétált. – Seggfej! – üvöltötte Annie a távolba vesző alakja után. Céltalanul furikázott a városban. Az érzékei felmondták a szolgálatot. Nem látta az utcákat, nem hallotta a zenét. Több mint egy órát vezetett így, miközben úgy sírt, mint egy kisgyerek. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig körözött a háza körül – a könnyein keresztül képtelen volt parkolóhelyet találni. Az otthona. Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre otthon legyen. Lerúgta a tízcentis Manolo Blahnik magassarkúját a lábáról, amit kifejezetten erre az estére vett, és mezítláb indult a ház felé. Hálás volt a csupasz talpa alatti hűvös aszfaltért.

Lerogyott a kőlépcső első fokára, és tovább zokogott, aztán megtörölte a szemét, felállt, és felbaktatott a lépcsőn. Párizs túlsó felén Johnny és Steve épp kiléptek egy bárból a rue des Pyrénées-n. Nevettek. Steve alig állt a lábán. Beültek Steve Jaguarjába, Johnny a volánhoz, és csikorgó kerekekkel balra kanyarodott, a périphérique4 felé. Mire Annie belépett a házába, Johnny és Steve már nem voltak az élők sorában.

4

Körgyűrű

Janvier5 1. Tíz évvel korábban, még a sajtburgerek és fánkok földjén, Annie egy pillanatra sem gondolkodott el azon, mi az, amit a szájába töm. Mostanság azonban az Étel – így, nagybetűvel – a rögeszméjévé vált. Állandóan erről filozofált, beszélt, ennek az elkészítésével foglalatoskodott, hogy végül elfogadhatatlan számú – legalábbis párizsi mércével elfogadhatatlan – kilóval gyarapodjon. Sőt, egy napja egyfajta gasztronómiai mélypontra süllyedt, amikor éhgyomorra megvette a Bible de Beurre című könyvet, ami nem volt más, mint egy szakácskönyv, mely kizárólag a vaj dicsőítésére szolgált. Egy komplett óda a vajhoz. Előző este, miután a fiúkat ágyba dugta, összeszedte minden bátorságát, és fellapozta a croissant receptjét. Hátrahőkölt, amikor felfedezte, hogy ezek az ártatlannak látszó péksütemények, melyeket az elmúlt tíz évben gyanútlanul befalt, alapvetően kilencvenkilenc százalékban vajból állnak. Hogyne. És vajon megakadályozta-e ez abban, hogy egyenesen fejest ugorjon a saját croissant-jainak elkészítésébe? A legcsekélyebb mértékben sem.

5

Január

Lehet, hogy ez az ő terápiája. A vaj. Szüksége volt rá, érvelt magában, méghozzá irdatlan mennyiségben. Vajba fojtotta a bánatát. Persze, ha az, amit érzett, valóban gyász volt, nem pedig harag. De ő szívesebben fogta a bánatra, mint a dühre, hogy tizenöt kilót hízott a baleset éjszakája óta. Jobb szerette a gyászra, nem pedig a haragra fogni, hogy elfelejtette kirúzsozni a száját, vagy hogy évek óta nem járt fodrásznál. Bármilyen sóvárogva bámult is kifelé az ablakon, Párizs továbbra sem volt hajlandó felébredni. Reggel hat óra volt, és úgy festett, mintha a nap sosem akarna előbújni. Ma ismét négykor ébredt, nyugtalanul és magányosan. Annyira magányosnak érezte magát, hogy komolyan megfordult a fejében, hogy fellopódzik az emeletre, felrázza álmukból a gyerekeket, hogy hajnalhasadáskor megreggeliztesse őket. A hálóköntösében ücsörgött. Még nem fésülködött, nem zuhanyozott – bár a tusolásnak egyelőre várnia kell, mivel a vízvezetékek a legkisebb provokációra is úgy vonyítottak, mint egy macska, akinek a farkára léptek, és a fiúknak szükségük volt az alvásra. Így hát a falakat és a konyha magas mennyezetét fürkészte, hátha talál valami tennivalót, lehetőleg valami brutálisan kemény feladatot, ami lefoglalná egy órára. Csakhogy az ősrégi csempepadló makulátlan tisztán ragyogott. A bolhapiacon talált színes kincsei takarosan elrendezve álltak a nyitott polcokon. Egy másik polcon diófélék, magvak és hüvelyesek sorakoztak üveg tartóedényekben szín szerint elrendezve, és nem volt szükség rá, hogy újra átrendezze őket. Az antik tűzhelyen már ott rotyogott a tyúkhúsleves, és a carrarai márvány konyhapulton a tegnap este előkészített, tucatnyi miniatűr

croissant pihent, készen arra, hogy betolja őket a sütőbe, aztán meg a szájába. A leves csendesen bugyogott a háttérben, élesztő, főtt zöldségek és frissen főtt kávé illata lengte be a konyhát. Annie levett a polcról egy szakácskönyvet és az agyonforgatott francia–angol szótárát. Letelepedett a helyiség közepén álló masszív parasztasztal mellé, és türelmetlenül végigpörgette a szakácskönyvet. Végül egy fehér valamibe tokozódott hal fotója ragadta meg a figyelmét. A recept neve: bar de mer dans sa croûte de sel. Csak hogy biztosra menjen, gyorsan kikereste a croûte szót a szótárból. Kéreg! Sókéregben sült tengeri sügér. A recept egy kiló durva szemű, a Guérande-régióból származó tengeri sót kívánt – az alantas asztali só használata büntetendő cselekménynek számít a francia szakácskönyvek szerint. Hihetetlen nehéznek tűnt mind az elkészítése, mind a hozzávalók beszerzése. Tökéletes! Felkapta a Pokémon alakú számológépet, és beütötte a számokat. Tíz éve költözött Franciaországba, de még mindig átszámolta a receptek mértékegységét franciáról angolra – a grammokat unciára, a centilitereket csészékre. Nem mintha nem tudta volna megtanulni, inkább lázadásképpen. A számológépen szinte ropogtak a morzsák, ahogy nyomkodta, és Annie-t elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy még a számológépét is kéreg vonja be. A recept nyitotta távlatoktól hirtelen jobban érezte magát. Talán az egész napját a sókéregben sült tengeri sügér tervezésével, a hozzávalóinak beszerzésével, majd az elkészítésével fogja tölteni, amit ugyan senki sem fog megenni, de legalább lefoglalja a gondolatait. És ami a legfőbb, egy rövid ideig nem fog agyalni a pénzen, illetve

annak hiányán. És talán sikerül eltompítania a fejében zajló folyamatos pingpongmeccset, amelyben a labda egy pillanatra sem állt le, és pontszerzésre sem nyílt lehetőség. Johnny meghalt, így most már örökre az „ő felelőssége, az én felelősségem, az ő árulása, az én árulásom” között pattogtak a gondolatai, oda-vissza, az örökkévalóságig. A baleset, bizonyos tekintetben, egy egyszerű matematikai képlet végeredménye volt: alkohol + sebesség = halál. Egyetlen épeszű ember sem mondaná, hogy a szerencsének bármi köze volt hozzá. De a visszavonhatatlan dolgok, amik aznap este elhangzottak… nos, ez volt a szerencsétlen rész. Az, hogy tudta, mégis úgy tett, mintha nem tudná – ez volt az, ami belülről rágta a szívét, ami emésztette a lelkét és kísértette az éjszakáit.

A bejárati ajtó felől halk kopogás hallatszott. Lucas! Ugyanebben a pillanatban eszébe jutott, hogy előző este megint nem zárta kulcsra a bejárati ajtót. Oh mon Dieu! Lucas biztos bejön, és újfent morgolódni fog az állandó négligence alarmante6 miatt. Természetesen Lucas beléphetett volna a hátsó ajtón keresztül is a konyhába, mint mindenki más, de nem, neki muszáj volt leellenőriznie a bejárati ajtót, csak hogy nyomatékot adjon a véleményének. Hogy vajon ki bízta meg ezzel a feladattal, az továbbra is rejtély maradt Annie számára. Különben is, Párizs tizenhatodik kerületében voltak, ráadásul egy magánutcában. Hallotta, ahogy Lucas a bejárati ajtóval küszködik – ideoda mozgatja az ajtógombot, aztán teljes testsúlyával

6

Riasztó gondatlanság

nekifeszül az ajtónak: a legtöbb dolog így működött, illetve nem működött Annie házában. Lucas imádott rámutatni arra, mennyire lerobbant állapotban van a ház, amit Annie kritikának értelmezett úgy általában az életvezetésével kapcsolatban. Annie kicsit szorosabbra vonta maga körül a púderrózsaszín, szívecskékkel hímzett frottír fürdőköpenyt, amit a fiúktól kapott anyák napjára. A köpeny minden szempontból förtelmes volt, és úgy festett benne, mint egy hordó, de hát mit tehet egy anya? A fiúk a zsebpénzből spórolták össze, hogy meglepjék vele. A kezével gyorsan lesimította a haját, mielőtt Lucas megpillanthatná a fiúk által csak mami-hawknak nevezett jelenséget, és megacélozta magát francia barátjának jogos felháborodása ellen. Mérget vett volna rá, hogy Lucas kasmíröltönyben, frissen borotválva és Guerlain Habit Rouge finom illatát árasztva fog érkezni. Ő pedig levesszagtól bűzlött, és úgy festett, mint azok a csavargók, akik magukban motyogva kóborolnak Párizs utcáin, rózsaszín, szívecskés fürdőköpenyben. Hideg januári szél süvített be a konyhába, amint Lucas küszködve próbálta behúzni maga után az ajtót. A leheletével melengette az ujjait, majd fekete kabátjának a zsebébe dugta a kezét, és egy eltúlzott önsajnálat-bemutató közepette a tűzhely felé kacsázott, akár egy langaléta pingvin. – Jaj, ne csináld már! – szólt rá Annie. Lucas a tűzhelyhez érve gyanakodva beleszimatolt a bugyborékoló levesbe, pár másodpercre a lábasból felszálló gőz fölé tartotta a kezét, majd kibújt a kabátjából és letette magát egy konyhai székre. – Van még abból a bűnrossz amerikai kávédból? – kérdezte végül. Jól beszélt angolul, de a kiejtése olyan vaskos volt, hogy át lehetett bucskázni rajta.

Annie felállt és hátat fordított neki, főként, hogy a férfi ne vegye észre a mosolyát – végül is, hivatalosan fasírtban voltak egymással. Kivett egy Miki egeres bögrét a konyhaszekrényből, és a pultról az asztalra tette a kávéskannát, miközben idegesen próbálta felbecsülni, mekkora lehet a feneke a fürdőköpenyben. Nem csapta oda a bögrét az asztalra, de a mozdulatát nem is lehetett gyengédnek nevezni, ahogy kiöntötte Lucas-nak a kávét. Emlékeztetnie kellett magát, hogy Lucas az ő érdekeit tartja szem előtt. Azért látogatta meg, mert tudott arról, hogy nem tud aludni, meg minden másról. Majdnem minden másról. Azért volt itt, hogy igyon egy csésze kávét, mielőtt munkába indul, és – gyanította Annie – hogy leellenőrizze, vajon Annie felöltözött és megfésülködött-e. És a terve általában bevált: nem volt semmi, ami annyira motiválta volna az embert, hogy ráncba szedje magát és letusoljon, mint egy végletekig elegáns francia férfi rosszallóan felhúzott szemöldöke. Annie gyakran eltűnődött azon, vajon Lucas miért vesződik még mindig vele, illetve ő miért vesződik még mindig Lucas-val. Johnny halála óta rengeteg jó szándékú embert paterolt ki az életéből. Az ember inkább legyen egyedül, mint rossz társaságban, szokta mondogatni a fiainak. És igen, néha bevillant neki, hogy talán ő maga a rossz társaság. Lucas fürkészve meredt a csészéjébe, mintha botulinum toxinra gyanakodna, vagy talán a következő mondatának szavait keresné. – Ne a hírvivőt lődd le. – Ne a hírvivőn töltsd ki a mérged! – Tessék, helyben vagyunk, gondolta magában. Érezte, ahogy emelkedni kezd benne a düh, akár a gőz egy régi gőzmozdonyban. Lucas-nak

külön tehetsége volt hozzá, hogy felbosszantsa. És nem valami rég eltemetett haragról volt szó. Minden alkalommal friss és új düh ébredt benne. Aminek semmi köze nem volt – ezt biztosan érezte – ahhoz, hogy Lucas megúszta a balesetet, míg Johnny nem. Johnny megpróbálta rábeszélni Lucas-t, hogy menjen el velük szórakozni aznap este, de Lucas az otthona biztonságából akarta nézni a Fête de la Musique-ot a tévében. A legjobb módszer Johnny kivédésére az volt, ha az ember halottnak tettette magát, így Lucas nem vette fel a telefont. – Steve-vel elugrunk érted – szólt Johnny hangja az üzenetrögzítőn. – Nem tapasztalhatod meg az életet a tévéből, te elfajzott pöcs. Ha nem indultak volna el érte, a baleset nem történt volna meg, ám Lucas-t nem lehetett hibáztatni érte. A sajtó vérfürdőnek nevezte a helyszínt, ahol tíz autó rohant egymásba. Talán a vérében lévő alkohol lelassította Johnny reflexeit. Vagy az agya még mindig azon a veszekedésen járt, amit kicsivel korábban Annie-vel folytatott. Nem, nem hibáztatja Lucas-t, az nem lenne helyénvaló. Bárcsak az önvádra is tudná alkalmazni ugyanezt a logikát! Lucas-ra nem a baleset miatt volt dühös – sőt, éktelenül dühös, hanem azért, mert Lucas folyamatosan beleütötte az orrát az ő dolgaiba, és megpróbálta irányítása alá vonni az életét. Lucas beleejtett egy kockacukrot a kávéjába, megkavarta, aztán a szájához emelte a csészét, és olyan tekintettel nézett körbe, mintha elcsüggesztené, hogy megint Annie konyhájában kötött ki. – Legkésőbb februárban meg kell

hirdetned a házat – jegyezte meg, miközben a csészéjébe meredt. Annie orra viszketni kezdett belül, mint mindig, amikor rátört a sírhatnék. A pulton álló tálcák felé intett – ötcentis cserepek három takaros sora a biolámpák fénye alatt. – A paradicsompalántáim. – Nem állt szándékában felemelni a hangját, mégis azon kapta magát, hogy rikácsol. – És mi lesz velük? Semmit nem jelentenek a számodra? – Nincs… – Lucas elhallgatott egy pillanatra. – Leszámítva valamiféle csodát, nincs rá mód, hogy előteremts annyi pénzt, amiből három gyereket tudsz eltartani egy trendi párizsi környéken. – Szerzek munkát – felelte Annie hidegen. Lucas a szépen gondozott körmeit vizsgálgatta. – Lehet, hogy nem vagy birtokában piacképes készségeknek. – Készségek, készségek! – hőbörgött, Peter Sellers francia akcentusát imitálva. – Három, kilenc év alatti fiú anyja vagyok. A harmóniateremtés mestere vagyok. És végzős diákként én mondtam a búcsúbeszédet tanévzáráskor. Ez semmit nem jelent neked? – Nem – vágta rá őszintén a férfi. Hát persze, hogy nem. Ezzel Annie is tisztában volt. Ez semmit sem jelentett Franciaországban, és tíz évvel a suli befejezése után, zéró munkatapasztalattal az Államokban sem jelentene sokat. – Nem maradt semmi másunk a tragédia után, csak ez a ház. – A tragédia három évvel ezelőtt történt, Annie. Minden, ami nem stimmelt Lucas-val kapcsolatban, olybá tűnt fel előtte, mint egy újonnan előhívott Technicolor, ugyanannak a régi filmnek a 3D-s verziója, kezdve az

arisztokrata testtartásával, a komoly arckifejezésén át a széles gesztusaiig. Olyan őrjítően, beképzelten, szánalmasan francia! Annie szeme a férfi állkapcsára tévedt. – Két és fél éve! És a gyerekek szinte ugyanannyira érzékenyek, és a sebeik legalább annyira frissek ma, mint amikor Johnny meghalt. – Lehet, hogy a te esetedben így van – nézett rá Lucas –, de a gyerekek jól vannak. – Senki sincs jól! Egy életre meg vagyunk sebezve! – A hangja megbicsaklott, és mielőtt megakadályozhatta volna, az asztalra borult és hangosan zokogni kezdett. Lucas felállt a székből, elvett egy papír zsebkendőt a pultról, és odanyújtotta. Annie azonban ügyet sem vetett rá, ehelyett felkapott egy kétes tisztaságú papír törlőkendőt az asztalról és abba fújta az orrát. Lucas ügyetlenül megveregette a hátát. Annie könnyei azonban csak rövid időre rettentették el. Kezét Annie karjára tette. – Annie, muszáj eladnod a házat, különben elveszik tőled, és egy fityinget sem kapsz érte. Nem tudod miből fizetni a jelzálogkölcsönt. Sajnálom, de nincs más választásod. Annie megtörölte a szemét a papírkendővel és talpra ugrott. – A pokolba is, igenis van választásom! – kiáltotta. Lucas, látván, hogy a könnyzápor berekesztődött, megkönnyebbülten hátradőlt a székén és figyelte, ahogy Annie feltépi a konyhaszekrények ajtaját, edényeket és lisztet vesz elő, vajat és tojást a hűtőből, majd egyesével az asztalra csapja őket. – Most meg mit művelsz? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Nekiállsz süteményt sütni? Annie fogcsikorgatva kimért három csésze lisztet, majd az asztalra öntötte egy halomba. Elégedetten látta, hogy a lisztfelhő behatol Lucas személyes terébe. A férfi elhessegette

maga elől, miközben Annie egy lyukat vájt a kupac közepébe és többkanálnyi puha vajat ejtett bele. – C’est beaucoup de beurre, non?7 – kérdezte Lucas. – Rengeteg, sőt, miriárd választásom van! – füstölgött Annie, ahogy egymás után törte fel a tojásokat, és magasról beleejtette őket a lisztkupacba. Plotty, plotty – direkt úgy, hogy minél maszatosabb legyen. – Ülj le egy percre, kérlek. Hagyd azokat a tojásokat – kérlelte a férfi. – Vagy a tojások, vagy a koponyád, Lucas. És be kell fizetnem az adót! Meg a villanyszámlát! – Gyakorlatilag kiabált. – És megtartom ezt a kibaszott házat! – Csak a havi élelmiszer-kiadásaid – kezdte Lucas – … ami, mellékesen szólva, meglehetősen magas… Lucas még mindig nem hagyta abba? Az ötlet úgy jött, akár egy látomás, ahogy abban a pillanatban, reggel fél hétkor, átsuhant az agyán. Minden összeállt: a pulton fekvő tökéletes kis kiflik, Lucas a márkás öltönyében, ahogy tátog a szája, ahogy a gyerekek fent alszanak az emeleten, a Miki egeres bögre, a nyitott szakácskönyv, a ragacsos massza az asztalon. Felemelte a tésztás kezét. A haja lisztes volt, az arcán révült kifejezés ült. – Most mi van? – értetlenkedett Lucas. – Az van, hogy támadt egy ötletem – jelentette be Annie tágra nyílt szemmel, de közben az arca fehér volt, akár a fal. Abban a pillanatban meghozta a döntést.

7

Nem sok a vaj?

2. Valahol

a rue de Cambronne végén egy teherautó elállta mind a két sávot. A szállítók komótosan pakolták le a dobozokat, és rá sem hederítettek a felbőszült, veszettül dudáló sofőrökre. Jared a lakása ablakából figyelte őket. Homlokát nekitámasztotta a hideg üvegnek, így próbált felébredni és összerakni a fejfájás és másnaposság okait. Meglehetősen biztos volt benne, hogy nem egyedül töltötte az éjszakát, de a lakásában nyoma sem volt nőnek. Ez megnehezíti a dolgát, ha valamikor újra találkozik vele. Merde!8, káromkodott magában. Az alkarjáról apró, vörös olajfesték-darabkákat kapirgált le. Nyilván festett az elmúlt éjjel. Most délután kettőre járt, és mérget vett volna rá, hogy nem maradt egy csepp forró víz sem, maximum arra a langyos kis csordogálásra számíthat, amitől általában olyan érzése támadt, mintha ez lenne a büntetése az előző éjszakai kihágásokért. Eszébe jutott, hogy az utolsó borotvapengéje is felmondta a szolgálatot a legutóbbi borotválkozás közben, és hogy a cigije is elfogyott. Vagyis a tusolásnak és borotválkozásnak várnia kell. Vörös festékcseppek borították a haját, az arcát, sőt még a mellkasát is, mintha meztelenül paintballozott volna. Megpróbálta ledörzsölni, de a víz túl hidegnek bizonyult. A tegnap este viselt ruhái szétszórva hevertek a hálószobában, ami ismét csak egy nő jelenlétére utalt. Nedves ujjaival végigszántott az üstökén, és kilépett a lakásból.

8

A francba!

Az épület gondnoka – köntösben és papucsban – egyből lecsapott rá. Apró termetével eltorlaszolta a lift felé vezető utat. – Bonjour Madame Dumont! – kiáltotta oda neki vidáman Jared, ahogy villámgyorsan tett egy száznyolcvan fokos fordulatot a lépcsők irányába. Az öreg hölgy papucsának dühödt csoszogása üldözőbe vette. – Mais c’est l’après-midi!9 Azt hiszi, reggel van? Hát nincs. És lehet, hogy azt gondolja, még mindig december van, de már januárt írunk, és a tulajdonos várja a januári bérleti díjat. – Hát nem reggel van? Pedig azt hittem, mivel maga még papucsban van – villantott egy dévaj mosolyt az idős hölgyre. – Amúgy jól áll magának ez a szín. A gondnoknő kuncogva elpirult, aztán hirtelen észhez tért. – A bérleti díj! La propriétaire10 várja a bérleti díjat! – Bien sûr, Madame Dumont. Demain11 – vetette még oda Jared, ahogy leszáguldott a három sor lépcsőn. Abban a minutumban, hogy kiért az utcára, lelassított. Belépett a sarki Café des Artistes-be, ahol a zsebében pénz után kotorászva megállt a pultnál. – Salut, Jared – morogta Maurice. Észrevette a Jared arcát borító festékpöttyöket. – Csak nem nyiszáltad el valaki torkát ma reggel? – Salut, Maurice. A szokásosat. – Gyorsan megszámolta a pénzét. – Leszámítva a croissant-t. Ja, és kérek egy doboz Gitanes-t. – Pas de croissant?12

De már délután van! A tulajdonos. 11 Persze, Madame Dumont. Holnap. 12 Semmi croissant? 9

10

– Nem vagyok éhes – hazudta. Maurice arca tiszteletre méltónak lett volna mondható, ha nem csúfították volna el kamaszkori pattanások hegei. Komótosan letörölgette a likőrösüvegeket, aztán egyesével visszatette őket a háta mögötti polcra: Alcohol de Framboise, Grand Marnier, Courvoisier. Méltóság áradt az ismétlődő mozdulatokból, és Maurice láthatólag nem sietett, hogy kiszolgálja Jaredet vagy bárki mást. Végül Jared elé tolt egy doboz Gitanes-t, amolyan jutalomképp a jó magaviseletéért. Jared kibontotta a cigarettásdobozt, a szájába vett egy szál cigit, és felpattintotta az öngyújtóját, mely repülőgépüzemanyag szagot árasztott. Maurice letett elé egy café au laitt13 és három, papírba csomagolt kockacukrot. A cigarettafüst lassan gomolygott az ujjai felett, ahogy belekortyolt a kávéjába. A háttérben a kávéfőzőgép és a narancsfacsaró zaja összemosódott az utcáról beszűrődő forgalom zajával. Jared megugrott, amikor rájött, hogy Maurice hozzá beszél. – Az állásinterjú! – ismételte Maurice indokolatlanul ellenségesen. – Hogy ment? – Nem mentem el. – Nem mentél el? Szinte tutira felvettek volna! – Annyira még nem vagyok kétségbeesve, hogy délután egykor előételeket szolgáljak fel szmokingban – felelte Jared, aztán észrevette Maurice fehér ingét és csokornyakkendőjét. Maurice gyilkos pillantást vetett rá. – Talán meg kellett volna tartanod a pénzes barátnődet, azt, aki folyton drága ajándékokkal lepett meg. – Nem volt gazdag, csak elegánsan öltözködött.

13

Tejeskávé

– Ha még mindig a barátnőd lenne, akkor most rendeltél volna croissant-t. – Maurice megvonta a vállát. – A szmokingos tökkelütöttek megérzik az ilyesmit. Jared odavetett néhány gyűrött eurót a pultra, slukkolt még egy utolsót a cigarettájából, aztán a csikket a padlóra dobta, és a cipője sarkával eltaposta, mielőtt kisétált az ajtón. Maurice, kezében egy seprűvel, kilépett a pult mögül, és nekiállt felsöpörni a tucatnyi cigarettacsikket, mely a kávézó kőpadlóján hevert. – Connard!14 – sziszegte a fogai közül. – Crétin!15 – morogta Jared, ahogy elindult a metróállomás felé. Az utcán az idősebb járókelők elkerekedett szemmel bámulták Jared festékes kezét, haját és borostás állát, az iskolás lányok kuncogtak, a nők egyenesen maguk elé meredtek. Jared hosszú ideig bandukolt. Maga mögött hagyta környékének fűszerekkel és kipufogógázzal vegyes szagát, és végigsétált a boulevard-okon meg avenue-kon. Egy fél órával később már a tizenhetedik kerület lenyűgöző építészeti megoldásokkal tarkított, makulátlanul tiszta utcáin járt. Megállt a rue Montsouri-n egy impozáns, három­emeletes épület előtt. Megnyomta a három kapucsengő közül az egyiket. Lucas D’Arbanville. Addig nyomta, míg meg nem hallotta Lucas kiáltását. – Ki az ördög csap ekkora ricsajt? – Én vagyok az. – Eltávolítanád, kérlek, az ujjad a csengőről? Beengedlek. Lucas kivasalt farmerben és egy ritka, mangóárnyalatú Lacoste pólóban nyitott ajtót. A negyvenes évei közepén 14 15

Köcsög! Hülye!

járhatott, és Jared mellett maga volt az egészség és jólápoltság mintaképe. Egyetlen pillantást vetett Jaredre, és kirobbant belőle a nevetés. – Abszolút visszataszítóan festesz! És mi ez a szag? Jared sarkon fordult és elindult lefelé a lépcsőn. – Kérlek, Jared, gyere vissza. Csak vicceltem. – Nem vagyok viccelődős hangulatban. – Ez meg is látszik! – jegyezte meg Lucas még mindig nevetve. Jared ismét megfordult, hogy ott hagyja. – Ugyan már, nehogy megsértődj. Gyere be. – Lucas megragadta Jared karját, és behúzta a lakásába. Két oldalról megpuszilták egymást. – Készítek magunknak kávét. Jared körbepillantott. Lucas gyűjtötte az empire stílusú bútorokat, melyek tökéletesen illettek hozzá. A legtöbb darabot örökölte, de azok, amelyeket megvásárolt, legalább olyan értékesek voltak. A kanapéjával szemben a falon Henry Miller egyik vízfestménye lógott, merész és szokatlan választás Lucas részéről, talán annak jele, hogy Annie kezd pozitív hatással lenni rá. A többi falon néhány nagyon régimódi festmény, és persze az a három, nagyméretű kép, amit Lucas tőle vásárolt, még abból az időből, amikor Jared absztrakt olajfestményeit gyorsabban elkapkodták, mint hogy a festék megszáradt volna rajtuk. A vékony arany bevonatú mahagóniasztalon egy nyitott laptop, néhány drága levélpapír és egy Mont Blanc golyóstoll árulkodott emberi tevékenységről. Lucas hőn szeretett bútorai iránti tiszteletből Jared inkább a konyhában foglalt helyet. Kezét a zsebébe csúsztatta, hogy elővegye a doboz Gitanes-t, de aztán meggondolta magát. – Rágyújtanék. Van egy cigid? – kérdezte, ahogy lehuppant egy székre.

Lucas követte a konyhába. – Épp leszokófélben vagyok. Nincs itthon cigim. Jared megkínzott pillantást vetett rá. – Oké, rendben. Van néhány doboz eldugva, kizárólag vészhelyzet esetére – sóhajtott Lucas. – Ez most vészhelyzet, ugye? – Merde, 16 hogyne lenne az. Lucas bekapcsolta a presszógépet, aztán kotorászni kezdett egy fiókban. Előhúzott egy még bontatlan csomagot, és átnyújtotta Jarednek. – Marlboro? Light? Ilyeneket veszel? Az amerikai álom és az összes hazugsága? Annie teljesen átmosta az agyad. Lucas eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A bonyolult masina fölé hajolt, aztán előhúzott egy fából készült dobozkát, teli szép formájú eszpresszóadagokkal, melyek kézműves csokoládéra emlékeztettek. – Légyszi, ne fújd rám a füstöt! – kérte Lucas. – Ha Annie megérzi rajtam, sosem fogja elhinni, hogy tényleg leszoktam. Egymással szemben ültek a konyhaasztalnál, és némán kortyolgatták a kávét az apró kis csészékből. Jared úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Lucas szeretetteljes mosollyal figyeli, mint mindig, amikor Jared mindent elkövetett, hogy seggfejként viselkedjen. Egy pillanatig nem hallatszott más, csak a kanalak csilingelése. Aztán Jared úgy érezte, muszáj kiengesztelnie Lucas-t. – Szóval, hogy áll mostanság a szerelmi életed? Sikerült bejutnod Annie bugyijába? – Jared, tudod, hogy imádlak, de tényleg az agyamra mész! Durván becsörtetsz ide, iszonyat büdösen, tönkreteszed az 16

A francba!

ajtócsengőm, elcsórod az utolsó csomag cigimet, megsérted Annie-t, és ezzel engem is. – Rossz napom van – rántotta meg a vállát Jared. – Nagyon úgy tűnik. – Éhes vagyok. Nincs egy árva fityingem se. Szükségem van egy kiállításra. Egy helyre, ahol meghúzhatom magam. Egy zuhanyzóra, ami működik. Egy csajra. – Harmincéves szívtipróként ennek az utolsó tételnek nem szabadna gondot okoznia számodra. – Úgy értem, egy igazi barátnőt akarok. Valakit, aki számít. – Lucas nyíltan elnevette magát. – Tudom, tudom – ismerte be Jared. – Ez még nekem is új. Lucas felállt. Vajat, eperkompótot és bionarancslét vett elő a hűtőből, az asztalra tette, majd egy fél baguette-et és egy recés élű kést. – Jól hallom, hogy a keresztfiam szívügyekben a tanácsomért esdekel? – Jaj, fogd már be! – Akkor legalább megkínálhatlak egy kis reggelivel? Jared kegyesen elfogadta az ajánlatot, miközben azon tűnődött, hogy Lucas, aki annyira különbözött tőle, aki annyira különbözött bárkitől, akit ismert, még hogyhogy nem mondott le róla. Annie a párizsi konyhájának közepén álló, három méter hosszú asztalnál ült, és émelyegve gondolt az előtte álló feladatra. Az egész délelőttöt, amíg a gyerekek az iskolában voltak, az asztalnál ülve töltötte. Most azonban itt volt az ideje, hogy elmenjen a fiúkért az iskolába és hazahozza őket ebédre – csakhogy nem készített ebédet. A tűzhelyen

ücsörgő, kihűlt leves mostanra már bizonyára egy óriási Petri-csészévé változott, és a sókéregben sült tengeri süllő nem volt több, mint egy ködös elképzelés a távoli múltban. Meghozta a döntést, és ennyi. A gyomra émelygett, mintha fejest kellene ugrania az űrbe. Felállt, és begyújtott a leves alá. Felforralja, és remélhetőleg a baktériumok veszik az üzenetet. Muszáj a gyomrába küldeni valami sűrű, meleg, sós folyadékot, valami magzatvízhez hasonlót, mielőtt világra hozza az ötletét. A tudatalattija valahogy sejtette, hogy tyúkhúslevest kell készítenie a jövőbeni émelygős énje számára. Legjobban a konyháját szerette. Nagyjából kétszáz éve épülhetett, amikor az arisztokraták csak nagy ritkán vetődtek be a cselédek számára fenntartott épületszárnyba, emiatt ebből a helyiségből hiányzott a lakás többi részére jellemző formalitás. A konyhából egy üvegajtó nyílt egy kis kertre, aminek a közepén egy gyönyörű kő szökőkút állt. Az ajtó tavasszal és nyáron végig nyitva állt, amitől a kert a konyha természetes toldalékának hatott. A meleg évszakokban Annie fűszernövényeket és paradicsompalántákat nevelt – a legjobbakat a Szajna innenső partján. A délre néző falat málna­bokrok nőtték be, és egy lécrácshoz támasztva nevelt almafán a legédesebb alma termett, abból a fajtából, amit még a piacokon sem lehet megtalálni. Annie-nek csak ki kellett lépnie a konyhájából, és ott volt a saját kis édenkertje. Még most, januárban is, amikor a növények téli álmukat aludták, és a kertre nyíló ajtó zárva volt, az ablaktáblákon beáradó fény a ház legvilágosabb és legbarátságosabb helyiségévé tette a konyhát. Ez a döntés nem vallott rá. Vagy mégis? Hiszen hozott már ijesztő döntéseket korábban is. Az életének elmúlt tizenkét

éve például egy vacsora végén elhangzó egyetlen szónak a következménye. Ő akkor huszonhárom éves volt, Johnny huszonnyolc. Johnny akkoriban fejezte be az egyetemet, neki még három éve volt hátra. Egy lepukkant olasz étteremben vacsoráztak nem messze a kampusztól. A piros-fehér kockás műanyag terítő takarásában Annie lábujjai gyengéden masszírozták a férfi ágyékát. Johnny úgy festett, mint Robert Redford a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmben. Jóképű és ellenállhatatlan. Tombolt a vénasszonyok nyara, amikor megismerkedtek egy bulin. Annie megnevettette a férfit. A régi énje bolondos volt és szabad, mint a madár. A következő néhány hónap a vad szeretkezések jegyében telt. A tanulmányaikat mindketten elhanyagolták. Testileg tökéletesen összeillettek. Már a kapcsolatuk második napján – bár akkor még nem is volt nevezhető kapcsolatnak, ami köztük folyt, Annie tudta, hogy reménytelenül belezúgott Johnnyba, de persze mindent elkövetett, hogy ez ne látszódjon rajta. Nem volt ostoba: Johnny osztályelső volt, a la­crosse-csapat kapitánya, akit megszavaztak a „Legesélyesebb arra, hogy elgyengítse a női térdeket” címre. Annie-nek volt annyi esze, hogy tudja, Johnny csupán ideigóráig lehet az övé. Már fél éve jártak, de sosem hozták szóba a jövőt. Azon a sorsfordítónak bizonyuló estén Annie valójában azt hitte, hogy az utolsó hetüket töltik együtt. Johnny Franciaországba készült, ahol a bátyja üzletrészt ajánlott fel neki a párizsi importcégében. A vele szemben ülő Annie-nek legalább annyira össze volt törve a szíve, mint amennyire nemtörődömnek mutatta magát. Johnny töltött egy kis bort a poharába, átnyújtotta neki, és megvárta, míg belekortyol. – Nos – kezdte mosollyal az ajkán

–, lenne kedved férjhez menni? – Annie félrenyelte a bort. Köhögni kezdett. – Úgy érted, majd egyszer? Gondolom, igen, a megfelelő férfihoz, a megfelelő időben. – Nem, nem úgy értem. Úgy értem, hogy hozzám. Ezen a héten. Annie úgy érezte, a gyomra egészen a bokájáig zuhan. Az arca pipacsvörös lett, minden pórusából veríték csapott ki. Döbbent kérdése egyenesen a szívéből jött. – Én? Johnny csak nevetett. Az olasz étteremben az élet egy másik sebességbe váltott. Johnny megfogta a kezét, a tenyerébe helyezett valamit, és rácsukta az ujjait. Vajon mit remélt, mit fog találni, ha kinyitja az öklét? – Ez valami beteg vicc? – értetlenkedett, miközben minden erejével azon volt, hogy elfojtsa a remegését. Kinyitotta a kezét. A tenyerében egy vékony aranykarika pihent. Az asztal túloldalán, mely hirtelen az univerzum központjává változott, Johnny fürkészve meredt rá. – Na, mit mondasz? – kérdezte, a fejét félrebillentve, akár egy spániel. – Van kedved hozzám jönni, és Párizsba költözni velem? – Én… erre majd még visszatérünk, jó? – nyögte ki Annie összeszorult torokkal. – Rendben – mondta a férfi. Majd egy másodperccel később: – Na? Annie elnevette magát, miközben azon igyekezett, nehogy kitörjön belőle a zokogás. Ha ez egy beugratás, akkor neki vége a kampuszon. Képtelen volt visszatartani a könnyeit. – Nem mondhatod komolyan.

Johnny megfogta a kezét, és lassan felhúzta az ujjára a gyűrűt. Hihetetlen volt. – Nagyon is komolyan beszélek. Gyerünk, mondj igen, ne hagyj kétségek közt vergődni. És aztán jött az az egy szó, amely megváltoztatta az egész életét. – Igen – zokogta. Egy héttel később összeházasodtak, hogy Mr. és Mrs. Rolandként költözhessenek Franciaországba. Az esküvő nem volt nagyszabású, de Annie-t ez cseppet sem érdekelte. A lehetőséget, hogy Johnny a diplomája megszerzése után, rögtön munkába állhat a bátyja cégénél, nem lehetett elszalasztani. Már évek óta tanult franciául, hogy felkészüljön a munkára, de Annie egy árva szót sem tudott, kivéve talán azt, hogy bonbon, meg voulayvouparlay. Annie szülei legalább annyira ellenezték a Franciaországba való költözés ötletét, mint amennyire Johnnyt ellenezték. Az anyja különösen fel volt dúlva. – De hiszen alig ismered! – Mond bárki is nemet egy lottó ötösre? – Nem gondoltad át a dolgot. Szabad akaratodból teszed bele a kezed a húsdarálóba! – Jaj, anya, azért a franciák nem lehetnek ennyire szörnyűek! – A fenébe, nem a franciákról beszélek! Ez a … szélhámos… a tanulmányaid! Életében ekkor hallotta először az anyját káromkodni. Kiderült, hogy az anyja meg az apja, akik általában sportot űztek abból, hogy mindenen hajba kapjanak, most csodás összhangba kerültek a Johnny iránti ellenszenvükben. Kitartóan bizonygatták, hogy Johnny egy egoista, megbízhatatlan, éretlen kölyök. Annie-nek átfutott az agyán,

hogy vajon ezt azért mondják, mert Johnny túlságosan is jóképű? Mert ha egy férfi túlszárnyalja a feleségét szépség tekintetében, akkor ugyebár azonnal gyanússá válik. Azon is eltűnődött, hogy vajon nem így gondolja-e ő maga is. Mintha forgószél söpört volna végig az életén. Nem sok emléke maradt erről az időszakról. Az ígéretes – és költséges – egyetemi tanulmányainak hirtelen vége szakadt. Johnny szüleivel a polgári esküvő napján találkozott először. A szertartást könnyes búcsúzás követte a reptéren. Szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt minden megváltozott. Férjezett, párizsi nő lett. Az addigi védett és leginkább tanulással töltött életét káosz, zavarodottság és iszonyatosan kemény munka váltotta fel. El kellett sajátítania egy teljesen idegen nyelvet egy tőle különösen távol álló kultúrában. Mindenre saját magának kellett rájönnie – megtanulni megkülönböztetni a baguette-et a ficelle-től, a Roquefortot a Reblochontól. Meg kellett tanulnia a családja nélkül élni. Mennyire hiányzott neki a családja! Mennyire hiányoztak a barátai! És milyen nehéz új barátokra szert tenni, amikor az ember kommunikációs képessége egy betanított csimpánz szintjére redukálódik! Meg kellett tanulnia gondot viselni a férjére, aki állandóan dolgozott. Aztán arra is rá kellett jönnie, hogyan neveljen egy, kettő, majd három gyereket. A pokolba is, azt is meg kellett tanulnia, hogyan gondoskodjon önmagáról. Meg kellett tanulnia beágyazni, kimosni a szennyest, bevásárolni, főzni, orvoshoz cipelni a beteg gyerekeket, sebváltós autót vezetni Párizs utcáin – és mindezt franciául! A szülei tévedtek. Mindenki tévedett. A tízéves házasságuk volt rá a bizonyíték. Igen, Johnny valóban éretlen és szabadelvű volt, de oly módon, mely minden egyes napot

igazi kalanddá varázsolt. És egyáltalán nem volt megbízhatatlan. Annie megbízott benne. Tíz évbe telt, míg félig-meddig úgy érezte, belerázódott az új életébe. Aztán jött a baleset. Johnny halála szörnyen hirtelen jött. Mindenkit megrázott. Valótlannak, hihetetlennek tűnt. A fájdalom kibírhatatlan volt, a gyerekek kétségbeesése elviselhetetlen, de az is nyilvánvalóvá vált – mégpedig napokon belül Johnny hirtelen halála után –, hogy sosem vált felnőtté. Hagyta, hogy Johnny lesöpörje a lábáról, áttelepítse Párizsba, teherbe ejtse. Ügyesen helytállt az anyaszerepben – de valószínűleg minden más rovására. Minden mást ugyanis Johnny intézett. Ő és a bátyja, Steve, fáradhatatlanul munkálkodtak a cég felvirágoztatásán. Johnny rengeteget utazott mind Franciaországban, mind külföldön, és ő kezelte a pénzügyeik minden egyes aspektusát – amit Annie keserűen bánt a halála után. Drága autókat vett, franciásabban öltözködött, mint maguk a franciák, borszakértővé vált, és mivel gyakran kellett üzletemberek csoportjait szórakoztatnia, egész estéket mulatott át Párizs legjobb éttermeiben. Annie ugyan sosem rajongott az üzleti vacsorák ötletéért, de egy nap az az ötlete támadt, hogy az otthonukban kellene fogadniuk a vendégeket. Így legalább ő és a gyerekek néha látnák is Johnnyt. Rengeteg kényszerű gyakorlással – és mert örömét lelte benne – hamarosan kiváló szakáccsá vált. Johnny haláláig nem sok mindent csinált Franciaországban, azon kívül, hogy gyerekeket szült, szoptatta őket, babakocsikat tologatott és főzőcskézett. Amikor Johnny eltávozott, ismét elveszettnek érezte magát. Minden teher rá szakadt. Néhány dolgot sosem tanult meg. A kérdés, hogy hogyan tartsák fenn a céget, sosem került

megválaszolásra. A cég megszűnt, és vele együtt elúszott minden remény, hogy jövedelemre tegyenek szert. Életének egy másik aspektusa, amelyre egyelőre nem talált megoldást, az volt, hogyan gyógyuljon fel az apróbb veszteségekből: hogyan nyerje vissza gondtalan természetét, játékosságát és a bizalom luxusát. Bekente a kezét kézvédő krémmel. Mindent ő maga végzett a ház körül. Egyetlen feladat sem számított túl jelentéktelennek vagy túl nagynak. Az asztal, amelynél ült, jó példa volt erre. Meleg vörös árnyalatra festette le, aztán gondosan lelakkozta, miközben majd elájult a szagtól. A lépcsősor – melyet palánkonként fektetett le, szintén az ő keze munkáját dicsérte, akárcsak az összes szék, kanapé és szófa a házban: guberált, áthúzott, saját kezűleg felújított darabok. A lágy januári napfény gyengéden végigcirógatta hőn szeretett konyhájának minden felületét. A carrarai márvány konyhapultot, melyet makulátlan tisztán tartott. Az ősi csempepadlót, melyet egy százéves habarcsreceptet használva illesztett össze: homok, ragasztó és színezőanyag. A gyönyörűséges háromsütős, nyolc főzőlapos tűzhely, melyet darabonként állított újra össze. A délelőtti fények és csend egy régi festmény csendes hangulatát kölcsönözte a konyhának. Magányos órák, míg a fiúk haza nem érnek az iskolából. Maxence már kilencéves volt, Laurent hét, Paul öt. A lakásuktól néhány háztömbnyire lévő Lycée Internationalba jártak. Hála a francia oktatási rendszernek, naponta hazajártak ebédelni, hogy ő azt tehesse, amiben a legjobb volt: hogy megetesse és agyonkényeztesse őket. Cserébe a fiúk értelmet és célt adtak az életének.

Az ellenség a gondolkodás volt. Nem is, inkább az idő, amiből túl sok állt rendelkezésére, míg a gyerekek az iskolában voltak, főleg most, hogy Paul elkezdte az óvodát. A túl sok idő túl sok gondolkodást szült, erre pedig egyáltalán nem volt szüksége. A következő terápiája, döntötte el magában, egyesíteni fogja az olcsóság és a brutális nehézség előnyeit. Szerette volna lekezelni a bejárati juharfa padlót, egy feladat, mely rengeteg csiszolással, ragasztással, felújítással, politúrozással, köhögéssel és sírással kecsegtetett. De a projektek nem oldottak meg semmit: a gondolatai együtt mozogtak a karjával és az ujjaival, méghozzá meglehetősen szűk körben. És a projektek egyszer mind véget érnek. Ha befejezi a padlót, akkor mihez kezd? És most, hogy totálisan és kétségbevonhatatlanul leégett anyagilag, most tényleg mihez kezd? Pénzhez – jelentős örökség formájában – Johnny családjától jutottak, amikor a dollár még sokkal többet ért. Johnnyval több tucat helyet végiglátogattak, medencés penthouse-okat és a Trocadéróra vagy az Eiffel-toronyra néző lakásokat. Az ingatlanos nőci testre feszülő nadrágkosztümöt és tűsarkú cipőt viselt, és járás közben precízen egymás elé helyezte a lábát, mintha két oldalról sziklák vennék körbe. Annie olyan ügyesen majmolta a háta mögött, hogy Johnnyból kitört a nevetés. Egy tavaszi napon látták meg először a házat. A tűsarkas nő amolyan utógondolatként mutatta meg nekik. – Ma reggel dobták piacra. Még nem láttam, de a lista alapján egy nyolcszobás városi ház egy magánkerttel a tizenhatodik arrondissement17 szívében. Ahogy olvasom, némi felújításra 17

Kerület

szorul. De már maga az utca is egy igazi drágakő – biztosította őket suttogva, mely jelezte, hogy bámulat és tisztelet övezi az utcát. – Nincs átjáró forgalom. Az utca kapuval van lezárva. – Egy lakópark, párizsi módra – mutatott rá Johnny. – Én elvből ellenzem – tette hozzá Annie. Ám abban a pillanatban, ahogy beléptek az utcára, a forgalom zaját és bűzét madárcsicsergés és jázminillat váltotta fel. Az utcát évszázados, göcsörtös platánok szegélyezték, és a fák zsenge tavaszi lombozata megszűrte a fényt, mintha csak egy mezőn sétáltak volna. Az ingatlanos nő bokája rémisztő szögbe hajlott, ahogy végigbukdácsolt a macskaköves járdán, és Annie ismét csodálattal adózott a francia nők hajlandósága előtt, hogy önként az elegancia rabszolgájává tegyék magukat. A házak a privát utcácskában mind hôtel particulierek, azaz városi lakóházak voltak. Annie szemében miniatűr kastélyoknak tűntek a gyönyörű homlokzatukkal és stukkóikkal, csinos tetőzetükkel és az impozáns bejárati ajtók mindkét oldalán szimmetrikusan elhelyezett, magas, gondosan karbantartott fazsalugáterrel keretbe foglalt ablakokkal. Egyik hôtel particulier szebb volt, mint a másik. Az Hausmann-korabeli házak történelmi monumentumhoz illő tisztelettel voltak karbantartva. Mindegyik, kivéve azt a házat, amely előtt az ingatlanos nő megállt. Vádló ujjal mutatott az épületre. – Milyen kár. Quelle honte, non?18 – fordult feléjük. Johnny savanyú arccal nézett Annie-re.

18

Micsoda szégyen, nem?

Annie azonban tudomást sem vett róluk. El volt foglalva – éppen beleszeretett a házba. Az arca már azelőtt elárulta, hogy tudatosult volna benne a döntés. Ez az adott hôtel particulier maga volt a roskatag, düledező ház definíciója. Betört ablakok, hiányzó zsalugáterek, és a tető helyenként berogyni látszott. Ám a kőfalakat befutotta a repkény meg a lila akác, lágyítva az épület szerkezetét, és vad, romantikus külsőt kölcsönözve a háznak. A tulajdonos – az ingatlanügynök szavaival élve „une folle avec ses chats” 19 – nem rendelkezett a felújításhoz szükséges tőkével, de makacsul ragaszkodott a házához, és nem volt hajlandó kiköltözni. Nemrégiben hunyt el, és csak a halála után néhány nappal fedezték fel a holttestét a házban, a macskái társaságában. Ez a morbid vég és az épület romos állaga gyakorlatilag majdnem eladhatatlanná tette a házat. – Megvesszük – jelentette ki Annie. Johnny meglepett pillantást vetett rá. – Nem kéne legalább azt megnéznünk, hogy van-e egyáltalán belseje ennek a helynek? A tűsarkas nő, miután meglátta Annie arckifejezését, egyből nekifogott Johnny megpuhításának. Csupán idő és pénz kérdése, állította, és párizsi viszonylatban a ház a rang és a luxus kvintesszenciájává válhat. A nő és Johnny vészjóslóan hosszú ideig próbálták kinyitni az ajtót, de amikor végre sikerült nekik, Annie úgy érezte, Ali baba barlangjába léptek be. Egekbe nyúló mennyezet, eredeti koszorúpárkányok és roskatag csillárok, melyeken ritkán tett erőszakot porseprű. Helyenként többévnyi tapétaréteg mállott le a falról, és a 19

Egy bolond nő hat macskával.

macskapisi bűze szinte torkon ragadta az embert. Csak két fürdőszoba volt, mindkettőben nem túl praktikus grifflábas fürdőkádak, törött bidék, repedezett vízcsapok és csodaszép mozaikcsempe, amiről Annie egyből tudta, hogy sosem fogja leveretni. Megvették a házat. „Csak idő és pénz kérdése” – ez lett a mottójuk. Csak idő és pénz kérdése, hogy a repedezett stukkót helyreállítsák. Csak idő és pénz kérdése, hogy a parketta ismét eredeti fényében ragyogjon. Csak idő és pénz kérdése, hogy az emeleteket használható lépcsőkkel kössék össze. Az nem volt tervbe véve, hogy kifogyjanak az időből vagy a pénzből. Annie úgy látta a dolgokat, ahogy azok voltak: Johnny jelentette számára a világot, most pedig a ház és a fiúk jelentették a számára az egész világegyetemet. A ház négy fala közt, bármennyire korlátozó vagy megtorló volt is, biztonságban érezte magát. Egyedül az otthonában érezte úgy, hogy ura a sorsának. A főzés és az átalakítási projektek közben rátermettnek és céltudatosnak érezte magát. Amíg arra koncentrált, ami továbbra is állandó volt az életében – a ház, a fiúk, addig nem engedte, hogy a kérdések, a Johnnyval kapcsolatos kérdések, hogy mi lett volna vele, ha Johnny nem hal meg, és a saját érdemeit feszegető kérdések felmerüljenek, illetve elgondolkozzon azon, hogy milyen kockázatokkal jár az, ha szeretünk valakit és megbízunk benne, és hogy mi az értelme egy szerelem és bizalom nélküli életnek. A két és fél évvel ezelőtti éjszaka óta olyan volt, mint egy tériszonyban szenvedő beteg, akit felköltöztettek egy magas ház tetejére. A döntés talán szöges ellentétben állt a jellemével, tekintve, hogy milyen gondosan kerüli a külvilággal való kapcsolatot, de valójában lehetővé tette a számára, hogy

csupán csekély változtatás árán fenntartsa a status quót. Az otthonában maradhat. És Annie nem vágyott másra, csak hogy megtarthassa az otthonát, mint az öreg hölgy, aki a macskái közt lehelte ki a lelkét.

3. Lola

kitárta a nagy hálószoba ablakát, hogy némiképp javítson a helyiség feng shui-ján, de aztán eszébe jutott egy cikk a jógamagazinban, mely szerint Dél-Kalifornia levegője a legszennyezettebb az egész országban, így hát gyorsan be is csukta. De hát Bel Airre ez csak nem vonatkozik? Rengeteg a fa errefelé. Biztos a kikötői környékről beszéltek, vagy a San Fernando-völgyről. Kigöngyölte a jógamatracát, és letelepedett rá, hogy pár percet meditáljon. Beharapta az alsó ajkát – még két nappal a feltöltés után is keménynek és fájdalmasnak érződött. A konyhából kávédaráló és edények zörgése hallatszott. Serena, a cselédlány reggelit készített. Lola kiegyenesítette a gerincét, és lehunyta a szemét. Belélegzem. Kilélegzem. Abból, ahogy Mark a gardróbszobában csapkodott, Lola tudta, hogy kezdi felhergelni magát. – Miért nem lehet soha semmit megtalálni ebben az istenverte házban? – dühöngött. Lola ellazította a karját, és a kezét, tenyérrel felfelé, a térdére helyezte. Belélegzem. Kilélegzem. Bármire volt is szükség, az mindig valahol máshol volt, valahol messze, sosem az elvárt helyén, mert a bébiszitter és a cselédlány közt folyamatos versengés dúlt, hogy a gardróbokat és szekrényeket a saját – egymásnak ellentmondó – logikájuk szerint rendezzék el. Lolából hiányzott az a képesség, hogy megkövetelje, tegyék a holmikat egy meghatározott helyre vagy a feladatokat végezzék el úgy, ahogy ő akarja. Ehelyett folyamatosan alkalmazkodott, folyton hagyta, hogy a személyzet irányítsa. Nem volt valami jó háziasszony vagy a

„háztartás ügyvezető igazgatója” vagy akár „ügyeletes feleség”, ahogy néha Mark viccből nevezte. – Lola! – kiáltotta Mark. Lola felállt és bemenekült a fürdőszobájába. A tükör előtt az ujjbegyével megütögette az ajkát. Mintha fához ért volna. Jobban nézett ki vagy inkább nevetségesen? A falakat a Cosmopolitan, Elle és Marie Claire bekeretezett címlapjai borították, melyeken az ő arca virított. Életének húsz éve a saját fürdőszobájának falára száműzve. Az elmúlt évben a Simonnal kapcsolatos problémák miatt valószínűleg háromszor annyit fizetett a kinézet frontján, de szerencsére jó alappal rendelkezett. Tintafekete haja divatosan rövidre volt vágva. Magas volt, vékony, impozáns mellekkel – kápéban fizetve, ahogy arra Mark szerette emlékeztetni. Lola a negyvenhez közeledett, de az utcán még mindig megfordultak utána a férfiak. Magára hagyta Markot, lábujjhegyen kiosont a fürdőből, és jógaruhában leszaladt a lépcsőkön. A konyhából kiszűrődő edénycsörömpölés hangosan visszhangzott a folyosón. Talán a belmagasság tette, de akárhány réteg szőnyeget is terítettek le a padlóra, nem tompította a visszhangokat. Mark eredeti formájában akarta megőrizni a palotát, mind a hétszáztíz négyzetméterét. Azt ígérte, Lola sosem fog hiányt szenvedni semmiben. Természetesen anyagi javakra célzott. A konyhában Tamara, a huszonöt éves, dél-afrikai származású dadus a gyerekszékben ülő Simont etette. Lia még nem készült el, és a haja sem volt megfésülve. Előző este Lola segített kiválasztani két öltözéket is a kilencéves lányának, pontosan azért, hogy megelőzze a reggeli hisztit, ám Lia egy másik kombinációt viselt, és kanalát a reggelizőpelyhes tálkába döfködve kerülte a szemkontaktust az anyjával. A düh öröklött vagy tanult dolog? Lola

megpuszilta Simont, és lenyalta az arcát díszítő pudingcseppet. – Nagyon finom ízed van ma! – incselkedett vele. – Anya, ez undorító! – húzta el a száját Lia. Lola egy puszit nyomott a lánya feje búbjára. Az emeletről felharsanó ordítás úgy hasította félbe a ház csendjét, mint egy csúnya, fekete csúszásnyom a fehér linóleumpadlót. – Hol a fenében van a Donna Karan ingem? – Egy szívdobbanásnyi pillanatra a konyhában mindenki megdermedt: Lola, a gyerekek, Serena és Tamara. – Ott van a gardróbban! – kiáltott vissza Lola. – Nem az, a kurva életbe! A fehér! Hol a francban van? – üvöltötte Mark a lépcső tetejéről. Lola Serenára mosolygott, aki alig bírt ránézni. Simon a karjaival csapdosott. – Fel! Fel! – Nem veszlek fel, drágám. Először be kell fejezned a reggelit. Simon ficánkolni kezdett az etetőszékében, mely felborulással fenyegetett. – Fel! Fel! – Tamara kiemelte a székből és letette a padlóra. A gyerekorvos nem tudta megmondani, hogy Simon rémálmoktól vagy rossz álmoktól szenved. Nem mintha nem lett volna mindegy. Amikor Lola utoljára vitte el Simont az orvoshoz, azt sem tudta, hol kezdje sorolni, mi minden aggasztja a fiával kapcsolatban. Totál idiótának érezte magát. Az orvos figyelmesen hallgatta, aztán azt mondta, rengeteg szeretetet és nyugodt környezetet ír fel a kisfiúnak. Lolát ettől olyan érzés fogta el, mintha bántalmazná a fiát, és az orvos tisztában lenne ezzel. Mark hangja mennydörgésként csattant fel az emeleti hálószobából. Lola felkapta Simont, a térdére ültette a mosogatónál és meleg víz alá tartotta a kezét. Hirtelen

ráébredt, hogy az ing, amit Mark keres, még mindig a tisztítóban van. Elfogta a pánik. Sietve megtörölte Simon kezét a törlőkendőben, amit Tamara nyújtott felé. A gondolatai szélsebesen cikáztak a fejében. – Mit szólnál az Armani inghez, drágám? – kérdezte, némi félelemmel a hangjában. – Vagy ahhoz, amit állandóan hordasz? Mindkettő tiszta és ki van vasalva. Hallotta, ahogy Mark ledübörög a lépcsőn. A férfi kivörösödött arccal berontott a konyhába, a karján fél tucat, akasztókon lógó fehér inggel. Tamara és Serena sietve elálltak az útjából. A férfi megállt Lola előtt. – Azt akarod mondani, hogy a fehér ingem nincs kitisztítva? Lola letette Simont a földre, mire a kisfiú szorosan átölelte a lábát. – Mi a helyzet a két új ingeddel, tudod, azokkal… – Egy rohadtul fontos találkozóm lesz! – üvöltötte Mark. – Az egyetlen dolog, amit kérek, hogy álljon a rendelkezésemre megfelelő öltözet! Lola könyörgő pillantást vetett Tamarára, hogy vigye ki Simont a konyhából. Tamara már magától intett a kisfiúnak, hogy menjen oda hozzá, de az még erősebben csimpaszkodott az anyja lábába. Tamara megpróbálta lefejteni a kezecskéit, de nem járt sikerrel. Mark szorosan Lola elé állt, elég közel ahhoz, hogy a nő érezze a fogkrémje illatát, és lássa arcbőrének pórusait. Jóképű, frissen borotvált arca, napbarnított bőre, fehérített fogai – egy nyertes arca. – Talán cselekvőképtelenné váltál, csak épp nem tudok róla? – vicsorgott. Lola a faliórára pillantott, majd Simonra, aki Tamara ölében bömbölt, aztán Liára, aki félve lépett be a konyhába, hogy valakivel beköttesse a cipőfűzőjét, és végül vissza az órára. Mark Liára nézett. – Te meg mit akarsz? – Lia lenézett

a kibomlott cipőfűzőjére. – Kilencéves létedre nem tudod bekötni a cipődet? Az egész család fogyatékos, vagy mi az isten?! – Lia lehajolt, és bekötötte a cipőjét. – Szükségem van arra az ingre! – bömbölte a férfi. – Azonnal hozd ide az ingem! – A tisztítóban van – mondta Lola. – Pár perc, és már itt is vagyok. Nem fogsz elkésni. Lola látta, hogy Mark dühe immár saját magát táplálja. – Már most késésben vagyok miattad! Semmiféle támogatást nem kapok ebben a házban. Minden rám hárul! Rohadt, haszontalan csürhe! Ha fizikailag bántalmazta volna, úgy minden sokkal egyértelműbb volna. Így azonban minden olyan zavaros volt. Este majd mindketten elintézik azzal, hogy Mark csak „kiengedte a gőzt”. Talán még nevetnek is rajta. Lola is nevetni fog. De ebben a pillanatban meg volt rémülve. De mitől? Talán attól, hogy mindezt Simon és Lia is hallja? Vagy attól, hogy mit fog tenni vagy mondani Mark? Leginkább attól rettegett, hogy Marknak igaza van vele kapcsolatban. A hallgatása csak olaj volt a tűzre, de fogalma sem volt, mit mondhatna, főleg így, hogy a gyerekek is ott voltak a szobában. Minél dühösebbé vált Mark, ő annál inkább lebénult. – Kérlek, nyugodj le – könyörgött. – Már mért nyugodnék le? – ordította a férfi. Lola a megfelelő szavakat, a megfelelő indokot kereste. – Mert… mert nem bírom…? – nyögte végül. Kérdésként hangzott a felelete, ám ebben a kérdésben benne volt a válasz is. – Mi az, amit nem bírsz? Az alapvető hitvesi kötelességed? – Lehalkította a hangját, hogy megmutassa, van elég

önuralma ahhoz, hogy tekintettel legyen a gyerekekre, és összeszorított fogakkal sziszegte a fülébe: – Ha nem bírod, akkor add be azt a kurva válópert. Ezt csinálják a drágalátos barátnőid, nem igaz? Kiszipolyozzák a férjüket, aztán eldobják. Fogalmam sincs, mi a szarra vársz! Válás. Megint ez a szó. Lola egyszer csak rájött, hogy Mark már nem az ingekről beszél, hanem arra céloz, hogy aznap reggel ismét elutasította a közeledését. Az alapvető hitvesi kötelessége. Lia a bejárati ajtónál ácsorgott – hirtelen készen állt rá, hogy elinduljon az iskolába, ami csodaszámba ment. Még a haját is sikerült megfésülnie, igaz, csak elöl – hátul még mindig egy szénaboglyához hasonlított. Előbányászta a hátizsákját és a dzsekijét, és fel is vette őket. Apró arcocskája feszült volt és sápadt. Simon bömbölése szirénaként vijjogott a háttérben. Még mindig azon igyekezett, hogy kiszabaduljon Tamara karjából. Serena buzgón törölgette a gránit konyhapultot. – Elmegyek az ingért – jelentette be Lola, és egy pillanattal később Liával együtt a bejárati ajtó felé lódult. Simonnak sikerült kiszabadítania magát, és ismét belecsimpaszkodott az anyja lábába. Lola felvette a kisfiút, szorosan magához ölelte és magához ragadta a retiküljét. Az autó felé szaladtak, miközben a konyhában Mark dühösen hajigálta szerteszét az akasztókat és ingeket. Amint mindhárman benn ültek az autóban, Lolát hatalmas megkönnyebbülés öntötte el. Csak elugrik az ingért, hazaszalad vele, aztán elviszi Liát az iskolába. Az egész nem több, mint tíz perc. Lia ugyan késni fog egy kicsit, de kit érdekel.

Lassan végiggurult a kocsifelhajtón. Belélegzem. Kilélegzem. Tisztító légzés. Jógalégzés. A reggel legrosszabb része elmúlt. Mark este valószínűleg úgy fog tenni, mintha mi sem történt volna, vagy elpoénkodja a dolgot. Pedig biztosan frusztrált amiatt, hogy Lola kerüli a szexet. Azonban ezt a világért sem vallaná be. Mark nyugodt hangon elmagyarázza, mi volt az, ami feldühítette. Listába szedi a pontokat, melyek azt bizonyítják, ő mennyire hasznavehetetlen, ő pedig elhiszi. Belélegzem. Kilélegzem. Aznap este pedig Mark és ő lefekszenek egymással. Lola igyekezett elfojtani a feltörő sírást. Nyugalom és belső béke, mondta magában. Én választom meg, mit érzek. Én döntöm el, milyen szavakat használok, milyen gondolatokat gondolok. A visszapillantó tükörben szemügyre vette a gyerekeket. Lia feszesen, egyenes derékkal ült. Az arca sápadt volt, a szája összeszorítva. Simon a pulóvere ujját rágcsálta, ami már tiszta nyál volt. Lola ráfordult a Sunset Boulevard-ra. Ismét belopódzott a lelkébe az az alattomos érzés, mely mostanában mindenhová elkísérte, és amelynek nem tudott nevet adni. Ohio állam nagy része felett jégvihar tombolt, és ádáz szél fújt. Althea az épületek falához húzódva lépdelt, hogy némi menedékre leljen a szél elől, miközben vörös haja korbácsként csapdosott az arca körül. Olyan vékony volt, hogy a szél bármelyik pillanatban felkaphatta. Vékony és kis termetű, de sosem elég vékony vagy kicsi. Nemsokára betölti a huszonötöt, de a kimerültségtől és aggodalomtól minden lépésnél inkább nyolcvannak érezte magát.

Pár pillanatra megállt a szülei lakásának ajtajában, végül összeszedte az erejét, és belépett. Az apja orrán félrecsúszott a szemüveg, ahogy a hangosan üvöltő tévé előtt szunyókált. Vajon mikor kezdett el az apja ebéd előtt szundikálni, tűnődött Althea. Zajok szűrődtek ki a konyhából. Az anyja, Pamela, épp főzött. Althea összegyűjtötte minden erejét, és a kezét az ajtógombra tette. Az anyjából a megszokott merevség áradt, amint súlyos léptekkel járkált a konyhában, így próbálva kordában tartani az ingerültségét. Althea igyekezett nem nézni a combjára vagy a hurkás hasára. Nyomott egy puszit az anyja arcára, de az úgy tett, mintha észre sem vette volna. – Hol voltál ennyi ideig? Így csak egykor tudunk nekiállni az ebédnek. Vagyis oda az egész napunk. Vacsoraidőben nem is leszünk éhesek! Althea tudatában volt annak, hogy szándékosan érkezett későn, és nem firtatta, mit számít ez az egész, hiszen a világon semmi sem fog történni az ebéd és vacsora közti időben. Szörnyű, elfogadhatatlan gondolatok! – Nem vagyok éhes. Nekem elég lenne egy kis saláta is, és akkor rögtön nekiállhatnánk az ebédnek – hadarta. – Narancsos kacsát készítek. Francia fogás. Édes narancsmártással. Gőzgombócot készítettem hozzá. – Átható pillantást vetett a lányára. – A kedvenced. Azzal, hogy hetente csupán egyszer látogatott el hozzájuk, Althea megfosztotta az anyját az egyetlen örömétől, amit az ő táplálása jelentett. – Kösz, anya – préselte ki magából, miközben azon tűnődött, hogyan fogja letuszkolni azt az izét a torkán. Amikor néhány hétig sikerült távol maradnia a szülői háztól, mindig megkönnyebbülést érzett. Pillekönnyűnek

érezte magát, de aztán nehezebbnek, mint valaha, amikor ráébredt, hogy a szüleinek egyszer sem jutott eszükbe felhívni vagy meglátogatni őt. Depressziósak voltak vagy túlságosan fásultak vagy önzőek és nem érdekelte őket lányuk hogyléte? Amióta csak az eszét tudta, mindig neki kellett aggódni a szülei miatt. Az ebéd során Althea mindent magába tömött, és elárasztotta az anyját dicséretekkel a főzőtudományát illetően. Az étkezés során kétszer is kimentette magát, és kiment a fürdőbe, hogy ledugja az ujját a torkán. Amikor kipirultan visszatért az asztalhoz, a szülei rá se néztek, továbbra is meredten bámulták a tévé képernyőjét.

4. Ha

kiad három szobát, az elegendő bevételt biztosítana számára, hogy fedezze az összes költségét. A negyedik szoba kiadása már csak a hab lenne a tortán. Olyan sok probléma megoldódna ezzel! Nem kell eladnia a házat, nem kell elköltöznie, nem kell munkát keresnie, nem kell visszaülnie az iskolapadba. És ahogy arra Lucas valószínűleg felhívná a figyelmét – szinte hallotta a szavait –, soha többé nem kell kitennie a lábát a házból. A terve pénzügyi biztonságot nyújtana számára, ráadásul minden szabad percét lekötné – és pont ez volt benne a lényeg. Extra bónuszként pedig totál kiakasztaná vele Lucas-t. Valóban gyönyörű elképzelés volt. Bár volt benne egy kis bökkenő: arra kényszerülne, hogy húsvér emberekkel foglalkozzon. Emberekkel, akik behatolnának a magánszférájába. A gondolat nem hagyta nyugodni, ott zsongott a fejében, de mérgesen elhessegette, mint egy pimasz legyet. A konyhában megigazította a LED lámpákat a palánták felett. A szíve vadul zakatolt, az agyában egymást kergették a gondolatok. Kivitelezhető? Megoldható? Muszáj, hogy az legyen. Muszáj. A palánták nevelése biztosította számára a gyógyírt a téli depresszió ellen. Különösen a paradicsomoké, melyek reménységgel töltötték el. A paradicsom egyet jelentett a nyárral, napfénnyel, meleggel, a gyerekek majdnem három hónapos szünidejével. A körmével lecsippentett néhány levelet. Az illatuk visszarepítette egy néhány évvel korábbi nyárba, amikor a kertben térden állva szüretelte a paradicsomot. Kimerült volt a rekkenő hőségben,

és a feje búbjáig sáros volt, de imádta. Imádott nyolc hónapos terhes lenni, miközben két kis lurkó szaladgált körülötte. Imádott Franciaországban élni, a gyönyörű házában, ugyanakkor dühös volt Johnnyra, amiért sosincs otthon, amiért nem segít többet. Johnnyval azonban szinte lehetetlenség volt veszekedni. Még akkor is képes volt levenni Annie-t a lábáról, ha legszívesebben épp megfojtotta volna. De aznap betelt a pohár. Johnny ismét elutazott egy hétvégi szemináriumra. És ott voltak az esték, amikor késő éjjel ért haza a munkából. Annie belefáradt az egyedülálló anyuka szerepébe, és tele volt a hócipője a férfi kifogásaival. Mégis, a haragja egy az egyben elpárolgott, és elöntötte a boldogság, amikor Johnny meglepte a kertjében. Fehér pamutinget és krémszínű vászonnadrágot viselt. – Emlékszem rád – húzta össze a szemét Annie. – Te vagy a férjem, aki elvileg az egész hétvégét egy szemináriumon tölti. – Lefújtam. – Tényleg? – Úgy éreztem, szívesebben tölteném veled az időt. Ó, azok az édes szavak! De nem, ez alkalommal nem fogja levenni a lábáról! Ez alkalommal tényleg nagyon pipa rá. – Hogyhogy így ki vagy öltözve? Gyanúsan jól nézel ki. Johnny felemelte Annie-t, a karjába zárta, hátradöntötte, majd egy csókot lehelt az ajkára. – Te vagy az, aki csodásan néz ki. Annie hátradöntötte a fejét, hogy a férfi megcsókolhassa a nyakát is. – Kövér vagyok. – Terhes vagy – suttogta Johnny a nyakába. – Mi van? Még senki nem szólt neked?

– Terhes? Azt hittem, az az istenverte francia kaja az oka – dünnyögte Annie. – Utálom a franciákat. Johnny keze az egész testét bejárta. – Szeretem a fincsi dolgokat, amiket megmarkolhatok. Annie összerázkódott. Összesöpörte az ültetőcserepek köré kiszóródott földet, megöntözte a palántákat a halemulziót és tengeri moszatot tartalmazó tápoldattal, aztán beletörölte a kezét a farmerjába. A „kövér” farmerja, bár most a terhesség kifogása nélkül. Na jó, nem volt szörnyű módon elhízva, talán csak tizenkét kilóval volt több az ideális súlyánál, de az ideális súlya párizsi mércével elfogadhatatlannak számított. Az esélye, hogy találjon valakit, egy férfit úgymond, aki oda lenne érte ebben a formájában, nos, az vele ellentétben, meglehetősen sovány volt. Na nem mintha keresgélne. Különben is, Párizsról van szó. Itt minden nő összeszedettebb, kacérabb és magabiztosabb nála. Szemügyre vette a palánták takaros sorát. Legalább nemcsak széltében, hanem hosszában is nőtt valami ebben a konyhában. Mostanában kezdett közeli rokonságot érezni a házzal – sőt, azonosult vele. Akárcsak a háznak, neki is szüksége volt némi gyengéd, szerető gondoskodásra. Egy olyan emberre volt szüksége, aki meglátja a belső szépséget. A házhoz hasonlóan látszólag ő is szilárd alapzaton állt, de mindenütt repedések bukkantak fel. A felszín alatt az egész összeomlott, méghozzá minden figyelmeztetés nélkül. A tízévnyi felújítás során a ház állapota rengeteget javult. Élhető, bájos lakhellyé változott, de még mindig túl sok helyen omladozott. Még a vízvezetékek is régiségnek számítottak, bár nem a szó nemes értelmében. Ám Annie nem bánta a tökéletlenségeket. A háza olyan volt, mint egy

figyelmet igénylő kisgyerek, akit ő szeret, akinek gondját viseli, és mindenekfelett elfogad úgy, ahogy van, csöpögő csapokkal meg mindennel együtt. A kérdés már csak az, hogy a bérlői is osztani fogják-e az ízlését, mely a bájt és különcséget a modern komfort fölé helyezi. Szinte azon nyomban elhatározta, hogy nem fog francia bérlőket fogadni. Elege volt a dohányfüstjükből, a sirámaikból. Ahogy arra az évek során rájött, Franciaországban a panaszkodásnak semmi köze nem volt a negativitáshoz. Au contraire,20 a kiváló ítélőképesség megkülönböztető jeleként tekintettek rá. A lamentálás itt egyfajta művészetnek számított. A háza azonban az ő felségterülete, és szándékában állt megőrizni a sopánkodó En Chef címet. Ráadásul egy francia vagy akár európai bérlő mindenféle idegesítő jogokkal rendelkezne, míg egy amerikai honfitársának simán kiteheti a szűrét, ha esetleg nem jól sül el a dolog. A nyelv miatt szintén logikusnak tűnt amerikaiaknak kiadni a szobákat. Egész reggel lázasan nyomkodta a számológép gombjait. Három bérlőre van szüksége ahhoz, hogy a terve működjön. Négy szobája van, amit ki tud adni bérbe, de már három bérlő is elegendő bevételt nyújtana. Még egy dologban biztos volt. Csakis női bérlőket fogad. Nem mintha jobban kedvelte volna az idegen nőket az idegen férfiaknál, de biztonságosabbnak tűnt, hogy nőkkel lakjon egy fedél alatt, illetve, hogy nők érintkezzenek a fiaival. Egyszer azzal dicsekedett Johnnynak, hogy bármelyik nőből kiverné a szart is, ha a szükség úgy hozná. – Vagy ha adott lenne a lehetőség – tette hozzá Johnny. 20

Ellenkezőleg

Na jó, már Johnny halála előtt is antiszociális volt kicsit. Na és akkor mi van? Lelki szemei előtt megjelentek a tökéletes bérlők képei. De vajon miért festett mindegyik úgy, mint ő – dundi, a harmincas éveinek végét taposó, hanyagul öltözött, trollfrizurájú? Az ideális nő természetesen egyedülálló lenne. Nem egy kalandvágyó típus. Talán lenne egy gyermeke. A gondolat, hogy más gyerekek is lesznek a házban, megnyugtató hatással volt rá. Tipegő lábacskák hangja – ez az élet értelme, nem igaz? Fejben nekiállt megfogalmazni a hirdetést – olyannak kell lennie, hogy a megfelelő személyt szólítsa meg. Valaki, aki szorult helyzetben van – ezt még el tudta képzelni. De ne legyen túlságosan rászoruló, sem kiszolgáltatott. Legyen szelíd. Biztos, hogy van valahol három nő, aki keresi az esélyt az újrakezdésre. Nem mindenki olyan dacos, mint ő. Megnyitja előttük az otthonát. Segédkezet nyújt nekik. Ezzel legalább önmagát is lefoglalja, és ha minden jól megy, idén tavasszal a paradicsompalánták ismét kikerülnek a hátsó kertbe. De először is szembe kell néznie Lucas-val. – Nos, természetesen ez a legrosszabb ötlet, amit valaha hallottam – közölte Lucas. – Une très mauvaise idée. 21 – Köhécselni kezdett. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a szemét. Egy igazi textil­zsebkendőt, ámuldozott Annie. Lucas összeszedte magát, feltette az olvasószemüvegét, és szertartásosan kinyitotta az étlapot. – Úgy hallottam, isteni a párolt libamájuk – jegyezte meg.

21

A lehető legrosszabb ötlet.

A Gourmet des Trenes egyik legkeresettebb asztalánál ültek. Az étterem legalább olyan drága volt, mint amennyire exkluzív – ez is egyike volt a pluszjuttatásoknak, mely Lucas barátságával járt. A szomszédos asztalnál sikkes párizsi nők cseverésztek. Annie, foltokat keresve, lenézett a saját fehér blúzára, és rájött, hogy a blúz az utolsó mosásban összement, és a mellei most azzal fenyegetőztek, hogy kibuggyannak belőle. Minden eshetőség adott volt rá, hogy a vacsora befejezte előtt ezt meg is teszik. A pincér egy temetés­szervező modorában vette fel a rendelésüket. Lucas ugyanilyen hangnemben válaszolt. Annie, hogy elfojtsa a nevetését, gyorsan teletömte a száját kenyérrel. Amikor a pincér elment, teli szájjal megszólalt: – Hónapok óta rágod a fülem, hogy tegyek valamit a pénzügyi helyzetemmel kapcsolatban, és most, hogy végre lépek az ügyben, ki vagy akadva. Lucas előregörnyedt, mintha Franciaország nemzeti adóssága az ő vállát nyomná. – Azt mondtam, tegyél valamit. Nem azt, hogy bármit. Idegenek fognak betörni a mi… a te életedbe, és amint befurakodtak, sosem fogsz megszabadulni tőlük. Annie lenyelte a kenyeret, és felszegte az állát. – Nagyon gondos szelektálásnak vetem alá őket. – A telefonon keresztül? Gondosan fogsz szelektálni a telefonon keresztül? – Nagyon sok mindent meg lehet állapítani egy emberről a telefonon. Meglehetősen jó vagyok abban, hogy kiszűrjek bizonyos dolgokat. Lucas, a beszélgetés során immár vagy tizedszer, megrántotta a vállát – a helytelenítés nagyon franciás

kifejezése, melyhez nyomatékképp még járulhatott egy megvető horkantás vagy égnek emelt tekintet. – Így van. Ne légy ilyen lekezelő. – C’est une très mauvaise idée – ismételte Lucas, már-már kétségbeesetten. Megérkeztek az előételek – crudités Lucas-nak, neki pedig libamáj, és még egy kiló pluszsúly mindkét combjára. Figyelte, ahogy Lucas eszik, és el kellett rejtenie a mosolyát. Lucas-n kissé kiütköztek a beltenyészet jelei, de jó értelemben. Nem volt csúnya, egyáltalán nem. Határozottan volt stílusa. Magas, slank és végletekig modoros férfi volt. Papírforma szerint igazi főnyeremény volt, csakhogy volt benne valami, amitől az ember vagy nőcsábásznak, vagy rejtőzködő melegnek gondolná – ebből a típusból meglehetősen sok szaladgál Párizsban. Lucas Johnny egyik jó barátja volt, és Annie már tizenkét éve ismerte. Ám csupán Johnny halála óta vált az ő barátjává is. Johnny barátjaként Annie nem bízott meg benne. Túl jól öltözöttnek, túl kékvérűnek találta, egy playboy, aki sosem nősült meg, és aki senki iránt nem köteleződött el. Aztán ott volt még az udvariassága, a cikornyás stílusa, ahogy ragaszkodott hozzá, hogy mindig kezet csókoljon neki, mintha Annie legalábbis Anglia királynője lenne, meg azok a fellengzős kifejezések, melyekről Annie most már tudta, hogy nem valódiak. Nem Lucas hibája volt, hogy félig-meddig arisztokrata neveltetésben részesült. Most, hogy barátok lettek, megismerte Lucas lényének másik felét is: a humorát, a nevetséges naivitását, a türelmét, az állhatatos megbízhatóságát, és, amit a legtöbbre értékelt, a nyers őszinteségét.

Lucas egyedül élt egy felháborítóan drága lakásban, a tizenhetedik arrondissementban. Húsz éve az öreg Madame Dubois főzött és vasalt rá. Lucas-nak voltak ugyan szerelmi ügyei, csak épp túl sok volt belőlük. Mindig azzal a kifogással állt elő, hogy a tökéletes nőt keresi. Ezek az afférok elég sokáig tartottak ahhoz, hogy különböző sztorikkal örvendeztesse meg Annie-t, melyek olyan misztikus témákat öleltek fel, mint Lucas szexuális libidója vagy a pénisze mérete, mely állítólag hatalmas volt. – És mégis mi a terved, hogyan fogsz bérlőket találni? – Feladtam egy hirdetést néhány chicagói, Los Angeles-i és cincinnati lapban. – Amerikaiak! – nyögte elkeseredetten Lucas. – Pourquoi?22 – Chicago a Bulls miatt, Los Angeles a Lakers miatt és Cincin­nati a Reds miatt. Valahol el kellett kezdenem. – Ez a terv kudarcra van ítélve. Annie emlékeztette magát, hogy éppen veszekednek, és kivételesen nem fog jelenetet rendezni. Végül is egy elegáns étteremben ültek. Nyugodt, de határozott hangon felelt. – Mindig is támogattál. Szükségem van a segítségedre, hogy működjön a terv. Én már döntöttem. Lucas halványkék szeme egy pillanatra elkomorult. Az ajkához emelte a villát, betette a falatot a szájába, lassan megrágta, aztán megszólalt. – A fiúkkal odaköltözhetnétek hozzám. Kiadhatnád a házad, amíg sikerül vevőt találnod rá. Nyugodtan, de határozottan, emlékeztette magát Annie, aztán kifakadt. – Három szuperaktív kisfiú meg én, a legtrehányabb barátod, egymás hegyén-hátán a Louvre szárnyépületében, ami a lakásod? – Hogy szemléltesse a 22

Miért?

trehányságát, Annie széles kézmozdulatot tett, amitől megbillent az értékes Château Margaux-val teli pohara. A vörösbor alig loccsant ki a fehér damasztterítőre, a semmiből máris ott termett három pincér – az egyik, hogy teletöltse a poharát, a másik, hogy egy szalvétát helyezzen el a foltos terítőre, a harmadik pedig valószínűleg, hogy egyfajta vizuális barikádként szolgáljon. Egy pillanattal később már el is tűntek. Lucas egy másodpercre maga elé képzelte Annie-t és a fiúkat, ahogy felforgatják a lakását. – Ha sikerül jó áron értékesítened a házad, akkor ki tudnál venni egy kétszobás lakást valahol Párizs külterületén, és meglehetősen kényelmes életet élhetnél kis bevétellel is. Párizs külterületén? La banlieue?23 – Drágám, csak nem váltál időközben te is párizsi sznobbá? – Lucas szakértő módon feltűzte a fűszeres zöldségeket az ezüstvillára, majd hozzátette: – Persze, ezenfelül még rendezned kell az összes hitelkártya- meg rezsihátralékodat. Arra gondoltam, talán vállalhatnál fordításokat, vagy valamit, ami kötetlen munkaidővel járna. – Fordítsak? A külvárosban? – szörnyülködött Annie a kelleténél hangosabban. A szomszédos asztalnál ülő nők egy villanásnyi időre felkapták a fejüket, aztán elfordultak. – Te tényleg sznob vagy – jegyezte meg Lucas. Annie érezte, hogy könnyek futják el a szemét. Ezt utálta önmagával kapcsolatban. Hogy olyan rohadtul érzékeny. – A házam az életem, és ezt te is nagyon jól tudod. – Tudom, tudom – csitította gyengéden Lucas. – De nézz csak magadra. Terjeszkedhetnél egy kicsit. Lehetne valódi 23

Külváros?

életed. Még mindig fiatal vagy. És szép. – Annie egy vállrándítással elintézte a bókot, de Lucas nem tágított. – De igen, az vagy. Szép életet alakíthatnál ki magadnak. Talán még egy társat is találnál. Annie a magasba emelte az egyik szemöldökét. – Társat? – Ha mást nem, legalább vedd figyelembe, hogy mint minden rosszban, a pénzügyi krízisedben is van valami jó. Arra kényszerít, hogy ismét volán mögé ülj, hogy órákat vegyél vagy utazz. – Miből gondolod, hogy vágyom ezek bármelyikére is? Tökéletesen megelégszem azzal, ha otthon maradhatok. – Lehet, hogy elégedett vagy – de mi a helyzet a boldogsággal? Boldog vagy? – Mi az a boldogság? Nincs szükségem másra, csak a házamra és a gyerekeimre. – Mi a helyzet a társsal? Annie a fejét rázta. – Mi az ördög ütött beléd, Lucas? Társ? Szerezzek be egy kutyát? Ugye nem erre célzol? Lucas egy pillanatig habozott, mintha a szó kiejtése sokba kerülne neki. – Un homme?24 – A férfiak terjesztik ezt a mítoszt, miszerint egy nő nem érezheti magát teljesnek egy pasi nélkül. Nincs szükségem pasira. Van pasim. – Észbe kapott. – Volt egy pasim. Nem hiszek abban, hogy a tökéletes férfi kétszer is bekopogna az ember ajtaján. Ez egy újabb mítosz. És különben is – ragadta meg Lucas kezét –, itt vagy nekem te. Miért lenne szükségem egy pasasra? – Igen, itt vagyok neked én – mondta Lucas, és elfordította a tekintetét. 24

Egy férfi?

– Ez egy jó ötlet, és ezt te is tudod – erősködött Annie. – Ne tedd meg. Annie felhajtotta a maradék italát. – De igen. Belevágok. Bár nem sikerült meggyőznie Lucas-t, mégis eltökélten hagyta el az éttermet. Természetesen semmibe sem vág bele, míg nem beszél a fiúkkal, különösen Maxence-szal. Nem, nincs szüksége az engedélyére, de az igazság a pénzügyi helyzetükkel kapcsolatban előbb-utóbb napvilágra fog kerülni, és ez a terv alternatívát jelentett a költözésre. Ezt bizonyára meg fogják érteni. Maxence majd felhorkan, hogy „WTF”. Vajon hol tanulta? Annie-t irritálta a dolog, mert Maxence ezáltal megkerülte a „házban nincs káromkodás” szabályt. Azt nem tilthatja meg nekik, hogy hangosan kántáljanak betűket! Úgyhogy mostanra már mind a három fiú minden miatt ezzel a három betűvel adott hangot a felháborodásának. A tanítás befejeztével ott várta őket az iskolával szemben, az utca túloldalán, hogy kitérjen az anyukák hordája és a beszélgetés elől. Várakozás közben a csinos, mindig divatos francia anyukákat figyelte, akik párosával vagy kis csoportokba verődve álldogáltak, traccsoltak, nevetgéltek. Hosszú ideig bámulta őket az utca túloldaláról, azon tűnődve, vajon miről cseveghetnek. Vajon mit találnak olyan lebilincselőnek? Bizonyára a parkba viszik a gyerekeiket, vagy talán átugranak egymáshoz. Az ő barátai mind az Államokban tartózkodtak. Néha felhívta őket, de nem túl gyakran. Amióta megérkezett Franciaországba, nem érezte a szükségét annak, hogy legyenek barátnői. Csak Johnnyra volt szüksége, később pedig a gyerekek túlságosan lekötötték ahhoz, hogy feltűnjön neki a hiány. Mostanra nyilvánvalóvá vált, de már túl késő volt. Elfelejtette, hogyan kell barátkozni,

sőt, rémisztőnek találta az egész procedúrát. Ráadásul a francia nők még mindig megfejthetetlen rejtvényt jelentettek a számára – annyira másképp viszonyultak mindenhez, mint amit ő megszokott. De nem csupán azért, mert franciák voltak. Annie rájött, hogy nem bízik meg a nőkben, taszítja a ravaszságuk, a versengésük, ami talán még annak az időszaknak a maradványa, amikor úgy kellett elhessegetnie Johnny mellől az érte versengő nők seregét. Megszólalt az iskolacsengő, szinte egyidejűleg kitárult a hatalmas faajtó, és gyerekek hada özönlött ki az épületből. Színes kabátok, sapkák, hátizsákok, csizmák, babakocsik és ernyők kavalkádja vegyült a hangzavarba. Annie kiszúrta a tömegben a fiúkat, és a szíve nagyot dobbant. A három fiú megtalálta egymást, mint mindig, még mielőtt kiértek volna az utcára. Intett nekik, hogy maradjanak ott, ahol vannak, és átvágott az úttesten. Maxence, a legidősebb, a kilencéves kis férfi – oly fiatal, de olyan rémisztően érett – szorosan fogta az öccsei kezét. Elindultak hazafelé. Annie végighallgatta a beszámolójukat a napjukról, és hagyta magát rábeszélni, hogy megálljanak a patisserie-nél.25 Az epres tartelettes26 nevetségesen drágák voltak, tekintve, hogy az eperszezon közelében sem jártak, de beleegyezett, hogy azt rendeljék. – Tegnap még azt mondtad, hogy túl drága – mutatott rá Maxence. – Tegnap óta lement az áruk. – Nem is. Ugyanannyiba kerülnek. Nézd meg: darabja két és fél euró. 25 26

Cukrászda Gyümölcskosár

Annie felsóhajtott. – Én is kérek egyet – közölte a boulangère-rel. Amikor hazaértek, letetette a süteményeket a fiúk elé, és előadta nekik a tervét. Pault és Laurent-t teljességgel hidegen hagyta az elképzelés, inkább azzal voltak elfoglalva, hogy megszámolják, a másik sütijén hány darab eper maradt. – Mit gondoltok? – kérdezte végül Annie. – Van esetleg valami kérdésetek ezzel kapcsolatban? – Paul és Laurent Maxence-ra pillantott, jeladásra várva. Maxence elfintorodott, mintha valami borzalmasan keserű dolgot nyelt volna le. – Mennyi időről van szó? – Nem tudom, kicsim. A bérlők hónapról hónapra fizetnek. Remélem, hogy legalább hat hónapot maradnak, ha nem többet. – Hat hónap! – jajdult fel Maxence. A két öccse némán figyelte, miközben a süteményüket majszolták. Maxence volt az, akit meg kellett győznie. Ő volt az alfa-hím a falkában. – Nem szórakozásból tesszük – közölte a fiúkkal. – Egyáltalán nem lesz szórakozás – jelentette ki Maxence. Ahogy ezt mondta, pont úgy nézett ki, mint Lucas. Annie-ben felötlött, hogy ezek ketten talán összebeszéltek a háta mögött. – Rendben. Azért csináljuk, mert nincs más választásunk. – Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy mindig van más választásunk. Annie nagyot sóhajtott. A legidősebb fia és a szemantika! Maxence a falra tudott mászni az anyja hullámzó hangulatától és mániákus kapkodásától. Maxence túl pragmatikus, túlságosan érett volt. Talán azért igyekezett olyan erősen, hogy ne felnőttként kezelje, aminek a fiú tettette magát. Többször szólította bébinek vagy kicsimnek, mint a két öccsét. Összeszedte minden erejét, hogy felkészüljön az

udvarias, ésszerű, felnőttes vitákra, amit tiszta szívből utált. – Két dolog közt választhatunk – mondta. – Vagy eladjuk a házat, vagy albérlőket fogadunk. Úgy döntöttünk, hogy albérlőket fogadunk. – Ki az a mi? – A mi, nos, természetesen én, és… Lucas és én úgy döntöttünk… Maxence zsebre dugott kézzel, jobbra-balra dülöngélt a székében. A sütemény érintetlenül vigyorgott előtte az asztalon. Annie imádta Maxence rakoncátlan tincseit, a szeplőit, a konokságát. – Először is: Lucas ellene van – vetette oda a szája sarkából Maxence. – Ezt honnan veszed? – kiáltott fel Annie. – Tőlem! – vágott közbe diadalittasan Paul. – Hallottam, amikor beszéltetek! Én mondtam el nekik! – Ti tudtátok? Tudtátok, hogy ezt tervezem, és nem szóltatok egy szót sem? – Másodszor – folytatta Maxence –, nem Lucas hozza a döntéseket. Hanem te. Touché.27 Annie vett egy mély lélegzetet. – Akkor azt kell hogy mondjam, hogy ez egy egyoldalú, egyhangú döntés volt köztem és jómagam közt. Maxence higgadtan beleharapott a gyümölcskosárba. – És mi van, ha az egyhangú döntésed tönkreteszi a gyermekeid életét? – Ígérem, kárpótollak benneteket – nyöszörögte Annie. – Esküszöm, hogy valahogy kárpótollak benneteket. – Kaphatunk internetet? – kérdezte Laurent. 27

Találat

Annie a fiúkra meredt. Vajon az alamuszi mód, ahogy kerülték egymás pillantását, valamiféle konspirációra utal? – Srácok, mi folyik itt? – És szeretnénk kábeltévét is, anya – tette hozzá Laurent. – Nagyon, nagyon, nagyon szeretnénk.

5. Mielőtt Mark hazaért volna munkából, és mialatt Simon és Lia rajzfilmeket néztek – Te jóságos ég! Hány rajzfilmet néznek meg egy nap ezek a gyerekek? Több százat? –, Lola felhívta a barátjukat, Lou Drivert, aki történetesen az ügyvédjük is volt. Lou egyike volt a legjobb, legkönyörtelenebb Los Angeles-i ügyvédeknek. Lou, ahogy azt Mark mondta, volt a legjobb. Lola igyekezett elfojtani a hangja remegését, amikor Lou titkárnője adta a főnökét. – Elnézést kérek, Lou, amiért megzavartam egy tárgyalásod, de fogalmam sincs, mihez kezdjek. Ma reggel Mark ismét felhozta a válás témáját. Csak azon tűnődtem, úgy értem, mik a jogaim? Lou megnyugtatóan felnevetett. – A jogaid? Ó, Lola, édesem, nincs szükség erre a drámai hangnemre. – De én… – Vegyél egy mély lélegzetet, édesem. Mark hajlamos az elhamarkodott kijelentésekre, ennyi az egész. Amúgy fantasztikus fickó. Abszolút fantasztikus. És tudom, hogy valójában sokkal nagyobb szüksége van rád, mint ahogy azt mutatja. Már húsz éve ismerem. Meg van őrülve érted. Lola hezitált. Mennyit közölhet anélkül, hogy elárulná Markot? – Elég hullámzó a hangulata – próbálkozott. Lou félbeszakította. – Minden párnak megvannak a hullámvölgyei. Számára te vagy az egyetlen nő a világon, és ezt te is tudod.

– De néha ok nélkül is úgy be tud dühödni. És minden egyes alkalommal a fejemhez vágja, hogy ha nem vagyok boldog, akkor váljak el tőle. – Hatalmas nyomás nehezedik rá, ennyi az egész. Elég régóta ismerem a csökönyös férjedet ahhoz, hogy biztosíthassalak róla, egyetlen szavát sem kell komolyan venned. Én személy szerint nem törődnék ezzel a válási dologgal egészen addig, amíg maga Mark fel nem hív. Amikor Lola letette a telefont, tisztában volt vele, kinek az oldalán állna Lou, ha válásra kerülne a sor. És Lou volt „a legjobb”. A félelemtől elgyengült a térde. Zsibbadtan megállt a konyhapult mellett – próbálta érzéketlenné tenni magát, mire Mark hazajön. Belelapozott a Los Angeles Timesba. Az utazási rovatnál megtorpant. Talán erre van szükségük: egy csodálatos vakációra. Esetleg magukkal vihetnék a dadust is. Hawaii, Tahiti, Párizs… Három rövid sor ragadta meg a figyelmét, melyek szinte elvesztek az óceánjáró hajóutak és a Club Med-hirdetések óceánjában. „Kezdje újra Párizsban! Elbűvölő szobák egy csodás magánházban. Baráti légkör. Szívesen látunk gyerekeket is. Kedvező ár, mely magában foglalja az étkezéseket. Párizs legjobb környéke. Beszélünk angolul. Hívja a következő számot:…” Hallotta, amint Mark Hummerja begördül a kocsifelhajtóra. Az újságot behajította a szelektív gyűjtőbe, és az ablakhoz futott. Mark kilépett a garázsból. Lola szíve vadul zakatolt, ahogy megpillantotta a virágcsokrot a férje kezében. Hát már nem haragszik, sőt! De mire Mark alig egy perccel később benyitott a házba, Lola szája már kiszáradt és a halántéka lüktetett.

Mark belépett az ajtón, a kabátját és az aktatáskáját Serena kezébe nyomta, majd átadta Lolának a csokrot. Jóképű volt és magas, még Lola egy méter nyolcvanas magassága mellett is. A legragyogóbb mosolyát villantotta Lolára. – Szóval, kezded már kapiskálni, mik a hitvesi kötelességeid? – poénkodott. Lola teste még jobban megfeszült, ahogy Mark magához ölelte és belemarkolt a fenekébe. – Csak nem vagy még mindig dühös rám a ma reggel miatt? – kérdezte. – Akkor le…le…lefújtad a válást? – dadogta Lola. – Bébi, milyen válásról beszélsz? Te is jól tudod, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki túlreagálja a dolgokat. Ne légy ostoba! – Gyengéden megkocogtatta a homlokát. – Tudod, hogy nélküled halálra lennék ítélve. Hatalmas rajtam a nyomás – vetette még oda, s azzal ott hagyta. – Maradt némi elemózsia egy egész nap keményen dolgozó férfi számára? Hatalmas nyomás. Lou pont ugyanezeket a szavakat használta. A virágcsokor is az ő ötlete volt? A konyhába ment, és kinyitotta a hűtőt. Kapkodva vette a levegőt. Elővett egy műanyag tartóedényt, és a pultra helyezte. Egy hosszú pillanatig a kezében levő fedélre meredt. Végül letette, odasétált a szelektív gyűjtőhöz, kiemelte az újság utazási rovatát, összehajtogatta, és eldugta az egyik fiókba. Mire a vacsora elkészült, ő valójában már messze járt. Több ezer mérföldnyire. Jared körbekémlelt, és azon törte a fejét, hogyan tudna feltűnés nélkül átfurakodni a zenére vonagló testek tömegén és lelépni. Gyönyörű párizsi férfiak és nők ültek aprócska

asztalok köré zsúfolódva vagy a gigantikus szájra emlékeztető vörös bársonykanapékba süppedve. Azzal a szándékkal jött ide, hogy felszed valami csajt és hazaviszi, de a dolog túl soká húzódott. A lányok, akikkel szóba elegyedett, maradni akartak, hogy az utolsó pillanatig kiélvezhessék, a buli végéig, a férfiak rajongását, hogy felszippantsanak pár csík kokót, azonban közben Jared kifogyott a lendületből. Ezen a ponton már nem akart mást, mint eltűnni innen a fenébe, azonnal és egyedül. Kiszabadította magát a kanapé fogságából és a csajnak a karjai közül, akinek a nevét máris elfelejtette. – Au revoir, beauté28 – vetette oda neki, ahogy egy gyengéd csókot nyomott a nyakára. A lány ívben megfeszítette a hátát, akár egy párduc, és megragadta a karját. – Jared, hová mész? Jared magához szorította, mire a lány elernyedt. – Mindjárt visszajövök – hazudta. – Itt várlak – pihegte érzékien a lány. Jared belebújt a kabátjába, és kinyitotta az ajtót. A jéghideg levegő életmentő hatással volt rá. Nyaka köré tekerte a narancssárga sálját, fejébe nyomta a sapkáját, aztán hosszú léptekkel elindult. Nagyokat szippantott a jeges éjszakai levegőből, míg el nem ért a rue de Cambronne-ig, melyen ebben az órában már nem jártak autók, és az üzletek kirakatai is sötétek voltak. Belépett a lakóépületbe. A lépcsőház ismerős illata fogadta: több évszázadnyi bútorviasz, patina, levesek, ételek, évszázadok szaga. Ötemeletnyi lépcsősor, és már otthon is volt. Belépett a lakásba, és felkapcsolta a villanyt. Egy csupasz villanykörte világította be a szobát. Jared lehántotta magáról 28

Viszlát, szépség.

a ruhái nagy részét, a kabátját, a sapkáját, a sálját, majd a pulóverét és a pólóját, és hagyta, hogy a padlóra hulljanak. Tudomást sem vett a kevéske bútorról, a könyvekről, dobozokról és szemétről. Kibújt a cipőjéből és zoknijából, aztán elhajította őket. Megállt az asztal előtt, melyet vastagon borítottak a rászáradt ételmaradékok, festékfoltok. A festékestubusokra meredt. Egy kis idő múlva lecsavarta néhánynak a kupakját, és néhány csepp olajfestéket nyomott egy műanyag tálba. Hunyorogva szemügyre vette az egy méterszer másfél méteres vásznat – ez volt a legnagyobb, amit megengedhetett magának, de még ez is kicsinek bizonyult. Kinyitotta a terpentinesüveget, és megfelelő ecset után kutatva beletúrt egy cipősdobozba, melyben legalább ötven használhatatlan ecset hevert. Mindegyikre rászáradt a festék. Jared hajnali ötig festett. Amikor már alig állt a lábán, terpentinnel és egy koszos ronggyal megtisztította a kezét. Megkereste a padlón heverő kabátját, belebújt és lehuppant a kanapéra. Addig ült ott a képére meredve, mígnem az homályossá vált, ő pedig ülve elaludt. Az ecsetek ismét ott maradtak a festékben. A szobát áthatotta a tegnap éjszakai gyötrelem, a tisztítószer és hányás bűze. Althea a meleg pulóvere és a takarók ellenére a csontja velejéig át volt fagyva. Mereven feküdt az ágyán, újra meg újra elolvasva ugyanazokat a szavakat. Immár vagy ötvenedszer, újra megnyalta cserepes ajkait. Az ajka egyre rosszabb állapotba került, de feladta az ajakír használatát annak zsírtartalma miatt. Tegnap este nagyon rosszul volt.

Ismét elolvasta a kurta kis hirdetést. Hat rövid, fekete sor. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától. Már vagy tucatszor átfutotta, megpróbálta figyelmen kívül hagyni, ám a tekintete újra meg újra visszatévedt rá, míg rá nem kényszerült, hogy annyi időre megálljon, hogy át is érezze. A hirdetés butuska szavai olyannak tűntek számára, mint egy ígéret valamire. Az újság átfutása egyre nehezebb feladattá vált. Maga az olvasás is kínzó erőfeszítést igényelt, de ma reggel nagyon fázott, és az utazási rovat első oldalán egy csendes-óceáni lagúna képe virított. A cikk címe: Egyedül a napfényben. Fedezd fel a belső halad!, a lagúna kék vizén lebegett. A végtelennek tűnő tél kellős közepén a mennyei szigetet ábrázoló képek értelmezhetetlennek tűntek. Forróság, gyönyörű táj, sekély, áttetsző tengervíz, kietlen strandok. Altheát igazi sokként érte, amikor ráébredt, hogy valakinek az az álma, hogy eljusson egy ilyen helyre, mivel ő maga képtelen volt az efféle álmodozásra. A kép semmilyen hatást nem tett rá, a szavak semmilyen jelentéssel nem bírtak a számára. Elmenni? Mozdulni sem bír. Felfedezni? Nem kíváncsi semmire. Egyedül? Senki nem érdekelte. Napfény? A legcsekélyebb mértékben sem vonzotta. A trópusi paradicsom nem ígért számára semmit. Fásult pillantása azonban elkalandozott a lagúna képeiről egy apróbetűs hirdetés felé, mely szinte elveszett a többi közt. Kezdje újra Párizsban! Elbűvölő szobák egy csodás magánházban. Baráti légkör. Szívesen látunk gyerekeket is. Kedvező ár, mely magában foglalja az étkezéseket. Párizs legjobb környéke. Beszélünk angolul. Hívja a következő számot:… Althea nem bírta elszakítani a pillantását a betűkről. Kezdje újra Párizsban! Mit akar ez jelenteni? Bármit is jelentsen, egy olyan húrt pendített meg benne, amelynek a létezéséről eddig

fogalma sem volt, és ezekben a napokban már a legcsekélyebb vágyakozást is oázisnak érezte fásultsága homoktengerében. A hirdetés minden egyes szava olyan volt, mint egy simogatás, mely érthetetlen sóvárgást keltett benne. Több évig tanult franciát. Valamint spanyolt, németet, latint és olaszt. Különleges tehetsége volt a nyelvekhez. Ez és a rajz – a két hasznavehetetlen talentuma. Évekkel korábban tervezte ugyan, hogy eljut Franciaországba, de szokás szerint más, reálisabb és ésszerűbb tervek kerültek kivitelezésre. Althea nem ment sehova. Az anyjának szüksége volt rá. Amióta csak az eszét tudja, az anyja állandóan azt szajkózta, hogy ha nem lett volna ő, akkor már rég megölte volna magát. Althea fogta, és a szemetesbe hajította az újságot. Ám valami történt. Akarata ellenére valami különleges dolog történt. A vágy apró, puha szárnya megrebbent a szívében. Engedélyezte magának a reggelit. Két liter fekete tea, cukor nélkül. Két alma, vékony cikkelyekre vágva. Lassan, módszeresen fogja elfogyasztani őket, míg egy órán keresztül a főzőcsatornát bámulja. Jóval a reggeli befejezése után majd odalép a szemeteshez, előhalássza az almacsutkákat, és azokat is magába tömi, amitől aztán elönti a szégyen és a pánik. De amikor a főzőműsor véget ért, ahelyett, hogy eltakarította volna a reggeli maradványait, azon kapta magát, hogy az ujjai beütik a telefonba a tudakozó számát, hogy megtudja, mennyi az idő Párizsban. Odalépett a szemeteshez, ám az almacsutka helyett az újság utazási rovatát halászta ki belőle. Letelepedett az asztal sarkára és bepötyögte a hirdetésben megadott számot. A telefont a füle és a válla közé szorította, két karját összefonta a mellkasa előtt, mintha így próbálná megvédeni magát az ismeretlen ellenségtől. A telefon vagy egy tucatszor kicsengett, és a csöngetések közti

szünetek egy örökkévalóságnak tűntek. Althea már majdnem bontotta a vonalat, amikor hirtelen megszólalt egy nő hangja. – Allo? – Halló? Beszél… beszél angolul? – kérdezte óvatosan Althea. – Hát persze. És elnézést, hogy így lihegek, de fenn voltam az emeleten, és le kellett rohannom, hogy felvegyem a telefont. Majdnem hasra estem abban az átkozott szőnyegben! Kivel beszélek? – Sajnálom, hogy rohannia kellett…és hogy elesett… – dadogta Althea. – Ugyan, szeretek veszélyesen élni. Önt hogy hívják? – Althea Hoyt. – Althea egy pillanatra elhallgatott. – Elnézést a zavarásért. – Most viccel? Inkább örülök, hogy volt okom otthagyni a fiúkat a házijukkal. Mit szeretne megtudni, Althea? Althea. Ez az ő neve. Miért hangzik olyan másképp ennek a nőnek a szájából? – Nos, ez egy bed-and-breakfast? – kezdte Althea rögtönözve. – Mennyi lenne a lakbér? Még van szabad szoba? Lehet havonta fizetni? Bútorozott szobáról van szó? Arra gondoltam, hogy egyfajta… nos, alkotószabadságra mennék.

6. Annie

a piros ponchójába bugyolálva a focipálya hideg gyepén üldögélt, és figyelte, ahogy a fiúk és Lucas a labdát kergetik. Kavicsokat gyűjtögetett a markában. Hihetetlen, milyen sok szív alakú kő létezik, ha az ember egyszer elkezdi keresgélni őket. Feltűnt neki, hogy Maxence sokat erősödött – már képes volt felvenni Lucas tempóját. Négyük látványa, ahogy a parkban fociztak, keserédes érzéssel töltötte el. Johnny mindig túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy játsszon a fiúkkal. Úgy tervezte, hogy majd később, amikor több ideje lesz… Mindent későbbre tervezett. Johnny rengeteg ígéretet tett, amiből aztán csak kevés valósult meg. Az ígéretek embere volt. Mindig nagy elánnal fogadkozott – olyan részletességgel és lelkesedéssel, hogy az ember szinte hajlandó volt becsapni önmagát, és elhinni, hogy az ígéretei tényleg valóra válhatnak. Jövőbeni kalandos utazások, misztikus úti célok, jövőbeni holdfényes ínyencpiknikek, jövőbeni hősies focimeccsek. Annie-nak kényszerítenie kellett volna rá, hogy töltsön több időt a gyerekekkel. De ki volt ő, hogy elítélje Johnnyt? Hiszen most is itt ül a földön és a múltba merülve kavicsokat gyűjtöget, miközben teljességgel képtelen rá, hogy felálljon és játsszon a gyerekeivel. Lucas az Adidas rövidnadrágjában és térdzoknijában – csontos-inas lába meglepően szőrös – ügyesen elhitette a három fiúval, hogy alulmaradt a küzdelemben. A kezét megadóan az égnek emelte. – Pihennem kell! Jouez sans moi29 – mondta, majd odakocogott és letelepedett Annie mellé. A 29

Játsszatok nélkülem.

lélegzetvétele nem volt gyorsabb, mint egy kényelmes séta után. A fiúk, nyakig sárosan, kifulladva, szintén odarohantak az anyjukhoz. – Csak félsz, hogy a szart is kiverjük belőled! – kiáltotta Maxence. – Talán inkább a kakit – javasolta Annie. – Hadd nyerjem vissza a lélegzetem – kérte Lucas. – Je suis crevé.30 Maxence sarkon fordult, messzire elrúgta a labdát, majd utána vetette magát. Paul és Laurent követték. – Lolának hívják és Bel Airben él! – lelkendezett Annie. – Quest-ce que c’est?31 – Nagyon kedvesnek tűnik. Normálisnak. Többgyerekes anyuka, ugyanúgy, mint én. Teljesen odavagyok, hogy segíthetek egy elveszett anyának, meg a kislányának és kisfiának. – És az apa? Annie a tenyerében fekvő kavicsokat méregette, mintha azt fontolgatná, hogy hozzávágja őket Lucas-hoz. – Már nincs a képben. Egy bántalmazó szörnyeteg. Borzalmas. – Ebbe is beleszerettél? – Mibe? – A bántalmazó férj gondolatába. Annie pillantása a jóval nagyobb kövekre siklott. – Ez meg mit akar jelenteni? Természetesen nem. Csak adtam neki néhány jó tanácsot. – Mint például?

30 31

Fáradt vagyok. Mi van?

– Mondtam neki, hogy hallgasson az ösztöneire, és lehetőleg kerüljön minél távolabb tőle. – Ezt az ő ösztönei súgták vagy a tieid? Annie felpattant, mint egy varázsdobozból előugró, rugós figura. – Nem tetszik az irány, amit ez a beszélgetés vett, úgyhogy be is fejezem. Otthon megtalálsz. Annie magában fortyogva elindult. A ponchója minden egyes lépésnél meglibbent. Maga mögött hagyta a focipályát, anélkül, hogy visszanézett volna. Ezt a francia seggfejet! A ház felé masírozva átvágott a Suchet Boulevard-on, befordult a Musée Marmottan után, és végigmorogta az utat a La Muette-ig. Amúgy is jobb nekik nélküle a focipályán. A helyzet az volt, hogy a többi telefonhívás, ami a hirdetésre érkezett, korántsem volt olyan biztató. És az igazat megvallva, nem is hívták olyan sokan. Úgyhogy amikor egy Lola nevezetű nő felhívta, és nem firtatott olyan bonyolult dolgokat, mint DSL, HBO, DVD vagy VCR, Annie úgy érezte, muszáj lecsapnia rá. – Nem vagyok biztos benne, mit is keresek – vallotta be Lola. Néha hangosan kifújta az orrát, és Annie nem tudta eldönteni, hogy azért, mert sírt, vagy csak meg volt fázva. – Még abban sem vagyok biztos, hogy el kéne utaznom Franciaországba. Csak rövid időről lenne szó. Ideiglenesen. – Ám a következő mondatával mintha megcáfolta volna az előbbi kijelentését. – Lehet, hogy szükségem lesz egy iskolára a kislányom részére. Vannak a közelben nemzetközi iskolák? – Lola elárulta, hogy bár imádja magát az országot, a nyelvet nem beszéli, a franciatudását arcpirítónak nevezte. – Nos, ebben az esetben jobb, ha nem is próbálkozik. Még meglincselnék! – tanácsolta Annie, mire Lola elnevette magát.

Mély, torokból jövő nevetése volt, őszinte és gyermeki, amitől Annie megnyugodott. Lola olyan zaklatottnak és határozatlannak hangzott a telefonban, hogy amikor felhozta a fürdőszobák témáját – még a beszélgetés elején –, Annie biztos volt benne, hogy ezen fog elbukni az ügy. – A szobához tartozik fürdő? – Nos, nem egészen. Ez egy nagyon régi ház, és némileg híján van a… komfortnak. – Annie megacélozta magát. – Nyolc hálószoba van, de csak két fürdő. A helyzet az, hogy valószínűleg osztoznia kell a fürdőn a többi bérlővel. – Osztozni? – Olyasmi. Különben is, nem gondolja, hogy az Államokban túl nagy feneket kerítenek a higiéniának? – viccelődött. – Igen, ez így van – felelte Lola, mintha ennek lett volna bármi értelme. – Őrületes – jegyezte meg Lola kis szünet után. – A hirdetésben azt írta, „kezdje újra”, én pedig képtelen voltam kiverni a fejemből a szavait. Ez az egész teljesen intuitív. Javarészt nagyon intuitív személy vagyok. Ó, nagyszerű, hervadt le Annie. Egy new age-es Los Angeles-i dilinyós. Vett egy mély lélegzetet. – Ne rágódjon rajta túl sokat, kedvesem. Szedje össze a gyerekeit és csomagoljon. Ne hozzon magával sok holmit. A ruháit jelentéktelennek fogja látni abban a pillanatban, amint meglátja, mit viselnek itt az emberek. Nálunk talál játékokat, törölközőt, és tudok adni metrójegyeket is. Amúgy meg állati jól főzök. A szebbik fürdőben van egy csodás, óriási kád, és büszke tulajdonosa vagyok egy egész habfürdő-kollekciónak. – Mindezt gyorsan és magas hangon hadarta el, mint egy

istenverte biztosítási ügynök. Elhallgatott és elfintorodott. Lola nagyot sóhajtott. – Ó, ez mind nagyon jól hangzik. És Párizs olyan gyönyörű télen. – Annie egyáltalán nem érezte úgy, hogy Párizs gyönyörű lenne télen. – Ó, igen, valóban csodás – préselte ki magából. – Itt, Los Angelesben képtelen lennék újrakezdeni. A férjem lebeszélne, tudom – vallotta be Lola, és kifújta az orrát. Annie most már mérget vett volna rá, hogy sír. – Nagyon meggyőző tud lenni. Képtelen vagyok nemet mondani neki. Annie-nek muszáj volt feltennie a kérdést. – És mit gondol a férje a különválásról? – Nos – Lola érezhetően megfontolta a választ –, már évek óta érik a dolog. Biztosra veszem, hogy Mark időközben belenyugodott. – És azt sem bánja, hogy ön külföldre költözik? – Természetesen csak ideiglenes megoldásról van szó. – Hát persze – mondta Annie. – Amikor egy nő úgy dönt, hogy elhagyja a férjét, az mindig helyes döntés – folytatta, elfelejtve, hogy semmit sem tud a témáról. Úgy döntött, hogy Lola intuitív oldalára apellál. – Mi, nők ösztönlények vagyunk, és valami azt súgja nekem, hogy maga már jó ideje küszködik ezzel. – Mostanra már sikerült meggyőznie magát, hogy csak segítő szándék mondatja ezt vele. Lola szíve vadul zakatolt. Magára zárta a hálószoba ajtaját, annak ellenére, hogy Mark még néhány napig Atlantában tartózkodott. A fiók mélyébe túrt. Félrehajigálta a fehérneműket, és elővett egy nagyméretű, barna borítékot. Leült az ágyára, és igyekezett csillapítani a keze remegését. Belélegzem, emlékeztette magát. A boríték tartalmát szétterítette a fehér selyempaplanon. Úgy érezte, mintha a tiszta fehér hálószoba magas mennyezete visszhangozná a

szíve dobogását. Hosszú ideig meredt a boríték tartalmára, miközben igyekezett felfogni a jelentését. Alig akarta elhinni, hogy ilyen messzire elment. Ha most megpróbált volna felállni, a térde megbicsaklott volna. Három repülőjegy. Három útlevél. Szabadnapot adott a dadusnak és a házvezetőnőnek, hogy össze tudjon pakolni. Holnap reggel hatkor egy taxi fogja várni őket a ház előtt. A kocsiban közli Simonnal és Liával, hogy meglepetésvakációra mennek. Egy tanítási napon? Muszáj lesz hazudnia Liának. Nem vállalhat kockázatot. Alattomos dolog hazudni a saját lányának. Ellopni őt. De vajon lopásnak számít, ha az ember elveszi, ami az övé? Három héttel korábban Lola nem kérdőjelezte meg az életét, mint ahogy egy horogra tűzött kukac sem kérdőjelezi meg a helyzetét. Nem vonta kétségbe Mark kritikájának érvényességét sem. Három héttel korábban csak arra vágyott, hogy azzá válhasson, akinek Mark szeretné. Aztán, szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt, betelt a pohár. Az útlevelük még nem járt le a mexikói út óta. Augusztusban, öt hónapja jártak ott. A kókuszfák és a meleg óceáni fuvallat közepette ő és a gyerekek szörnyen betegek voltak. Borzalmas gyomorrontásban szenvedtek mindnyájan, kivéve Markot, aki nagyon jól érezte magát és mindennap mélytengeri halászkörútra indult. Lolának kellett ápolnia a gyerekeket, miközben napokig ő maga is óránként futkosott a mosdóba. A nyaralás végére kórosan lesoványodott. Mark barnára sülve tért haza. A Franciaországba tartó út sem lehet ennél nehezebb. Sőt, Mark hisztériája nélkül, mellyel mindenkit kiborított az előkészületek során, minden meglepően simán ment. A rövidke újsághirdetés megdöbbentő erővel vonzotta

magához. Valahányszor gyengülni érezte az elszántságát, csak elővette a borítékot, kihúzta belőle a Los Angeles Timesból kivágott szöveget és újra elolvasta. És mindig gyerekes öröm fogta el. Mindig is imádta a meglepetéseket és titkokat. Tisztában volt vele, hogy nem gondolta át alaposan a dolgot, hogy lesznek következményei, és hogy valamiképp helytelen, amit tesz. De akkor is megteszi. Lola összehajtogatta a papírlapot, és visszatette a kötegnyi eurót, a három útlevelet és a három repülőjegyet a borítékba. Modellkedő napjaiban mindig is Párizs volt a kedvenc városa. Mark számára az Egyesült Államokon kívüli világ Mexikóra és a Bahamákra korlátozódott. Soha nem fog rátalálni.

Fevrier32 7. Annie-nek

előző este óta görcsölt a gyomra. Ahogy csigalassúsággal araszoltak a Périphérique-en az egyterűben – a siránkozó Lucas-val a volánnál –, ismét rátört az émelygés. Nem volt kedve cseverészni, és hálásan nyugtázta, hogy Lucas sem erőlteti a társalgást. A kocsi esőáztatta ablakán keresztül hirtelen kijózanító módon látta Franciaországot, úgy, ahogy azt egy Bel Air-i lakos észleli. Eltűntek a bájos kávézók, a virágüzletek, a szobrok, a parkok, az impozáns épületek. Nem vett észre semmi mást, csak a lehangoló időjárást, az utcákat ellepő szemetet és a rozsdás tragacsok végtelen sorát, melyekben szuvas fogú emberek ültek. Párizs nem más, mint egy lepratelep, és ez hamarosan mások számára is nyilvánvalóvá válik, futott át az agyán. Most döbbent csak rá, hogy az elmúlt két évben milyen keveset mozdult ki, mennyire statikussá vált az élete. Először is, Johnny halála óta nem ült autóban. Ez nem egy tudatos döntés volt a részéről, inkább egy mélységes, megmagyarázhatatlan irtózás. Az autó most először hagyta el a garázst a baleset óta. Annie a férje autóbalesetével magyarázta magának a dolgot. Ez csak természetes. De akkor

32

Február

miért volt az, hogy még csak látni sem bírta a kocsit? Ha szüksége volt valamire a garázsból, mindig Maxence-t vagy Lucas-t küldte be érte. Lucas időről időre felvetette, hogy ideje lenne munkát keresnie, de ő rá se hederített. Amikor pedig nagy ritkán hosszabb útra kellett mennie, egyszerűen felszállt egy buszra. Most maga is csodálkozott rajta, mért ragaszkodik hozzá, hogy Lucas menjen el Loláért a reptérre a kocsival. Lucas felvonta az egyik szemöldökét. – Miért? – Mégse mondhatom neki, hogy jöjjön taxival! – Miért ne mondhatnád? – Azt szeretném, ha az egész gördülékenyen menne. Azt akarom, hogy érezzék a törődést. Szívesen látjuk őket, és szeretném, ha kényelmesen éreznék magukat. – És velem nem törődsz? Annie a garázs felé lökdöste Lucas-t, és megvárta, míg a férfi feltolja a fémrolót. – Szellőztessük kicsit ki a szörnyeteget, és nézzük meg, hogy kibír-e még egy menetet – Lucas megjátszott sértődöttséggel pillantott rá. – Remélem, most nem az én műszeremre célzol. Néhány perc múlva megérkeznek a nemzetközi kapuhoz, ahol Annie fiatal házasként belépett az országba. Tényleg ő volt az, aki óceánok felett repül át, ismeretlen városokba autózik, új országokba költözik? – Ezért vegyek ki szabadnapot? – hőbörgött Lucas. – Nem értem, miért nem tudsz magad elmenni érte. – Nem érzem úgy, hogy képes lennék vezetni. Már vagy milliószor elmondtam, hogy még nem állok készen rá. – Képes vagy – vetette ellen a férfi. – És készen állsz. – Te leszel az első, akivel tudatom, ha úgy lesz.

Később, ahogy ott állt a sűrű tömegben, szemben a Charles De Gaulle reptér nemzetközi kapujával, ahol Lolának és a gyerekeinek már rég fel kellett volna tűnniük, inkább izgatottságot érzett, mintsem félelmet. A nyüzsgő, kavargó emberáradatban úgy érezte, benne van a dolgok sűrűjében. Egy ismeretlen nőre várt, aki hamarosan az élete részét fogja képezni. Nem tehetett róla, de büszkeség töltötte el, hogy ilyen hatalmas ugrással veti bele magát az ismeretlenbe. Ám a gép leszállása után egy órával Lolának még mindig híre-hamva sem volt. A reptéri tömeg színes, látványos parádéja már rég nem volt érdekes, és Annie gyomra újra görcsbe rándult. Hideg veríték ütközött ki a testén. Tüzetesen szemügyre vette az érkezőket, de hiába meresztette a szemét. Hogy néznek ki? Lehet, hogy nem vette észre őket? Több tucat anyuka érkezett gyerekekkel. Vajon Lola nem vette észre a táblát a nevével? Annie-nek már nem volt kedve továbbra is a magasba emelni az aranyos kis lapot, melyet hosszas győzködés után Paul és Laurent készített, gyerekes ákombákomokkal és színekkel. Úgy vélte, hogy Loláék ezáltal egy melegebb, barátságosabb fogadtatásban részesülnek, mint ha szóban üdvözölné őket. Lucas-hoz fordult. – Csak nem késték le a csatlakozásukat? – Lucas, aki még mindig az önsajnálat pocsolyájában dagonyázott, megvonta a vállát. – A francba is, ez már nem normális! Lehet, hogy rossz reptéren vagyunk? Lucas, légy szíves, menj és nézd meg, hogy jó helyen vagyunk-e. Ez egy katasztrófa. És könyörgök, fejezd már be, hogy levegőnek nézel. Épp elég stresszben vagyok így is. – Lucas felkecmergett, és elment, hogy megkérdezzen valakit. Annie legszívesebben kitekerte volna a nyakát.

Most már lökdösődnie kellett, hogy a sor elején maradhasson. A tömeg egyre sűrűbbé vált, ahogy a várakozók az újonnan érkezett nemzetközi utasok elé tömörültek, akik lassan tolták fel a kézikocsikat a rámpán. A veríték, parfüm és cigarettafüst egyvelegében, mely mindnyájukat beborította, Annie-t elfogta a klausztrofóbia. Arcok – idegen arcok százai – ragyogtak fel, ahogy megpillantották az ismerősüket. Szárik, öltönyök, turbánok, rövidnadrágok és strandpapucsok. Össze nem illő csomagokkal és bőröndökkel púposra pakolt kézikocsik. Mindenki olyan furcsának tűnt. Hirtelen egy nő ragadta meg Annie figyelmét. Lenyűgöző szépségével kirítt a tömegből. Napszemüveget viselt, és lehetett akár százkilencven centi is, vagy legalábbis annyinak tűnt a franciák, ázsiaiak és arabok meglehetősen alacsony növésű tömegében. Fekete haja rövidre vágva, az arca finom metszésű, az ajka telt, és a bőre akár a porcelán, mintha belülről ragyogott volna. Nem Annie volt az egyetlen, aki leesett állal bámulta. A túlméretezett napszemüvegben és a bokáig érő, mokkaszínű kasmírkabátjában, mokkaszínű kasmírgarbójában és mokkaszínű csizmájában úgy festett, mint egy modell egy fotózás kellős közepén. Annie teljesen megfeledkezett az idejövetele céljáról. Azon törte az agyát, ki lehet ez a nő. Bizonyára valami híresség, talán egy francia actrice33. Nem Chiara Mastroianni, nem is Carla Bruni… A nő, maga előtt tolva a Vuitton táskákkal magasra tornyozott kézikocsiját, egyre csak jött felfelé a rámpán. Csak amikor elment előtte, akkor tűnt fel Annie-nek mellette a totyogó korban levő kisfiú és a kilenc év körüli 33

Színésznő

kislány. Mindkét gyerek gyönyörű szép volt és olyan szőke, amennyire a nő fekete hajú. Hirtelen összeállt a kép. Lola? A felismerés okozta döbbenet abban a pillanatban csapott le rá, mint amikor a katasztrófa mértéke. Gyorsan! Eldobni a táblát! Kisprintelni a reptérről, és hegyen-völgyön átvágva hazaiszkolni. Még nem késő. „Az a két lábbal a földön járó típus”, így jellemezte Lucas-nak Lolát. Láthatólag nem ezen a földön járó típus. De hát Lola olyan hétköznapinak tűnt a telefonban! Kinézetre minden volt, csak nem hétköznapi. Mintha Wonder Woman szállt volna le a reptérre a testre feszülő amerikai zászlós rucijában, kezében az aranylasszójával. Ez lehetetlen! Egyszerűen lehetetlen! Ez a nő, ez a teremtmény majd talál magának egy másik hotelt, egy másik otthont, ahol újrakezdheti az életét, vagy amit csak akar. Jobban teszi, ha megfordul, és visszasétál a Vogue lapjaira, ahonnan jött. Ő bizony nem bánná. Ez a nő nem tartozott az ő világába, az ő életébe, és pláne nem tartozik a házába. Ám ehelyett Annie azon kapta magát, hogy a könyökével utat tör a tömegben Lola felé, és a magasba emeli a rozoga kis táblát, miközben szánalmas módon egyre azt ismételgeti, hogy „Elnézést! Elnézést”. Borzalmasan megalázó volt, ahogy Lola továbbra is a papírlap fölé meredt. Itt van ő, kerekdeden, alig valamivel százhatvan centi fölött, lábujjhegyen pipiskedik egy istennő mellett, aki meg sem látja! Annie gyakorlatilag a nő arcába tolta a lapot, és megköszörülte a torkát. A hangja egy oktávval magasabb volt a megszokottnál, mintha beleszippantott volna egy héliummal teli lufiba. – Lola?

Lola lenézett – ahogy egy afrikai gazella pillant le egy földimalacra –, és felismerte a nevét a papíron. Az áthatolhatatlan napszemüvegén keresztül Annie-re nézett. – Annie? – A tömeg lassan hömpölygött körülöttük. – Isten hozott Franciaországban! – hadarta hisztérikusan Annie, és a világ ismét felvette a megszokott tempóját. – Már kezdtem aggódni. Mi történt? Lola levette a szemüvegét. Gyönyörű, világoszöld szeme volt, és látszott rajta, hogy sírt. Lehajolt és Annie fülébe suttogta: – Feltartóztattak minket a bevándorlási hivatalnál. Gondolom, gyanúsak voltunk a számukra – egyedülálló anyuka két gyerekkel. Nagyon gorombák voltak, és… – Anya, fel! Fel! – kezdte el rángatni a kisfiú Lola karját. Lola Annie-re pillantott, és a szemét elfutotta a könny. – Egy pillanatig azt hittem, hogy vissza fognak fordítani. Aztán hirtelen, minden magyarázat nélkül, elengedtek minket. Nem értem az egészet. Annie-t teljesen összezavarta Lola érzékenysége. – Ezen nincs mit érteni – vigasztalta, és megveregette Lola karját. – Isten hozott Franciaországban, melynek sikerült a legjobb formáját hoznia megint, kezdve a hatalommal való visszaéléssel és az önkényes döntésekkel. Imádni fogod! – Egyelőre halálra vagyok rémülve – suttogta Lola még halkabban. – Örülök, hogy végre látok egy barátságos arcot. – Mármint engem? A száznyolcvan centi magas, tetőtől talpig kasmírba bugyolált nőknek nincs mitől félniük, futott át az agyán. Ám Lola tényleg rémültnek látszott. – De most már ne aggódj! – mondta magabiztosan Annie. – Én majd gondoskodok rólad és az imádnivaló gyerekeidről. – Lola a gyerekei felé fordult, és szélesen rájuk mosolygott. Remélte, hogy a mosolya

melegséget és anyai gondoskodást áraszt. A kislány elfancsalodott arccal meredt maga elé, és kerülte a szemkontaktust. A kisfiú mindkét kezével az anyja kabátjába csimpaszkodott, mintha fel akart volna kúszni, akár valami kismajom. Lola a karjába emelte, mire a kisfiú a nyakába temette az arcát. – Lefogadom, hogy alig várjátok, hogy megérkezzetek az új otthonotokba! – jegyezte meg a lehető legvidámabban. – A nyaralónkba – súgta oda Lola, és aggódó pillantást vetett Annie-re. – Természetesen a szép nyaralótokra céloztam – helyesbített sietve Annie. A kislányhoz fordult. – Tudod, hogy nekem is van egy hozzád hasonló korú kisfiam? Valójában három fiam van. – Utálom a fiúkat – rántotta meg Lia a vállát. – Hülyék. – Az enyémek nem azok. Első osztályú fiúk, erről biztosíthatlak. Annie gondolatban feljegyezte magának, hogy ne felejtse el figyelmeztetni a fiúkat, miféle retorzióban lesz részük, ha rosszul viselkednek. Mint amikor az ember egy viharos tengeren hánykolódva megpillant egy jelzőbóját, olyan megkönnyebbüléssel pillantotta meg Annie Lucas-t, aki a tömegen keresztülvágva feléjük haladt. Amikor a férfi megpillantotta Lolát, elkerekedett a szeme, és mindkét kezével a szívéhez kapott, mintha szívinfarktus kerülgetné. Ez a nagyon franciás gesztus azt hivatott jelezni Annie-nek, hogy Lucas első látásra halálosan beleszeretett Lolába. Amikor odaért hozzájuk, megrázta Lola kezét, bemutatkozott, és a legcsekélyebb hezitálás vagy feszélyezettség nélkül elkezdett Lolával és a gyerekeivel angolul beszélni, mire Annie megkönnyebbülten

felsóhajtott. Lucas ismét megmentette. Minden jóra fog fordulni. A reptérről útban hazafelé rémes dugóba kerültek. Reménytelenül bent ragadtak a forgalomban, ráadásul pont egy lerobbant ipari külváros mellett. Lia és Simon percek alatt álomba merültek a hátsó ülésen. Lola még mindig napszemüvegben, némán meredt a külvárosi környékre, mely még sosem tűnt ennél baljóslatúbbnak. Az őket körülvevő autókban alacsonyabb rendű életformák zsinórban szívták a cigit, és a dudájukra tenyereltek. Annie hirtelen heves gyűlöletet érzett minden iránt, ami párizsi és francia. Az eső, mintegy jelre, ömleni kezdett. Lucas bekapcsolta az ablaktörlőt, mely nyekeregve, csikorogva valami rejtélyes fekete anyagot maszatolt szét az ablakon. – Milyen érdekes – jegyezte meg Lucas szenvtelenül. – Nem olyan, mintha kezdene szétmorzsolódni az ablaktörlő gumija? – Ugyan már – ellenkezett Annie. – Attól tartok, hogy elvesztette a rugalmasságát. És valóban: az esőben a gumik gyors ütemben kátrányszerű anyaggá foszlottak, mely gusztustalan, fekete csíkokat hagyott az ablakon. Lucas meggörnyedve próbált kilátni az ablak alsó húsz centijén, ahol a törlők félig-meddig még működtek, és ebben a pozícióban vezetett tovább. Muszáj ezt művelnie? fortyogott magában Annie. A körmét piszkálva azon törte az agyát, milyen témát dobhatna be, de semmi sem jutott eszébe. Ügyelt rá, hogy kerülje Lucas pillantását. Pontosan tudta, mi jár a férfi fejében. Ilyen szép nőt, mint Lola, csak a tévében lát az ember.. És Lola soha, de soha nem fog illeni a házába.

Lucas a visszapillantóban Lolára nézett. A hangja hangos szellentésként törte meg a csendet. – Most jár először Franciaországban? – kérdezte. Fogd be a szád! gondolta magában Annie. Maradj már kussban! Lola elszakította a tekintetét az ablaktól. – Már jártam itt munkaügyben, de mindig csak néhány napot töltöttem Párizsban. – Miféle munka miatt? – érdeklődött Annie, és merészen hátrasandított. – Modellkedtem – felelte a nő. Annie lelombozódott. Hát persze, hogy modellkedett. – Természetesen akkor még jóval fiatalabb voltam – tette hozzá Lola. – Imádom Párizst – jegyezte meg, és levette a napszemüvegét. A szeme kivörösödött és be volt dagadva. – Elnézést kérek a szemüvegért – folytatta. – Nem akartam, hogy a gyerekek lássák, mennyire kiborultam. A repülőn minden rendben volt, de a bevándorlási hivatal meg minden után… Annie-nek sosem jutott eszébe, hogy azon tűnődjön, lássák-e a gyerekei a kiborulását vagy sem. Az ördögbe is, ha csak akkor látnák, amikor épp nincs kiborulva, akkor szinte sosem találkoznának az anyjukkal. Törte az agyát, mit mondhatna. – Ne is nézz körbe, ez a külváros. Ettől csak még depressziósabb leszel. Várj, amíg odaérünk a házamhoz. Mindenki imádja! – Teszek egy kitérőt, hogy láthassák a várost – jelentette be Lucas. – De Lucas, mindnyájan holtfáradtak! – ellenkezett erőtlenül Annie. Mire Lola kislánya felébredt, már maguk mögött tudták a Place de la Concorde-ot, a rue de Rivolit, a Luxembourgi kertet és a Louvre-ot, és Annie meg sem próbálta

megakadályozni a városnéző túrát. – Ó, Lia! – szólalt meg Lola. – Nézd csak ezeket a gyönyörű épületeket! Az Eiffeltorony! Itt vagyunk Párizsban! – Lián nem látszott, hogy meg lenne hatva, ám Lola arcán a reménykedés és sebezhetőség megható keveréke ült. Bármilyen nő is legyen Lola, Annie megértette, hogy mindenekelőtt anya. És ebben az egyetlen tekintetben ugyanolyan volt, mint ő. Lola úgy érezte, minden csepp ereje elhagyta. Mit művelt? De muszáj volt erősnek lennie, míg Annie bemutatta a fiainak, akik komoran megrázták a kezét. Simon nem mutatta jelét annak, hogy fel akarna ébredni, így hát Lola a vállán cipelte szobáról szobára, miközben érezte, hogy három szempár követi minden mozdulatát, na és persze Lia dühe is nyilvánvaló volt. Kicsit összezavarodott, ahogy Annie fiai kihallgatásszerűen a kérdéseik sortüze alá vették, miközben egymással vitáztak. Vajon jó benyomást tett rájuk? – A kisbabája – szólalt meg Laurent – összenyálazza a vállát. – Gratulálok, Einstein!– gúnyolódott Maxence. – A kisbabák ezt csinálják. – Milyen magas vagy? – akarta tudni az ötéves Paul. – Faragatlanság ilyet kérdezni – feddte meg Maxence. – Te vagy a faragatlan! – vágott vissza Paul. – Elég legyen, gyerekek – szólt rájuk Annie, és Lola meglepetésére a fiúk elhallgattak. Annie felvezette Lolát és Liát a nyikorgó lépcsőkön, majd, kezét az ajtógombon nyugtatva, színpadiasan megállt. – Lola, a rózsaszín szobát kapjátok, de figyelmeztetlek, hogy nem gyenge idegzetűeknek való. – Beléptek a meleg napfényben fürdő méretes szobába. Lola enyhén ledöbbent a szinte teljes egészében rózsaszín szoba látványától. Középen egy kisebb baldachinos ágy állt, púder­rózsaszín tüllfüggönyökkel. A

bájos háztetőkre nyíló ablakot pazar, cukorkaszínű, csíkos függönyök keretezték. A szobában csupán néhány bútor állt: egy vörös, miniatűr íróasztal, egy antik, feketére lakkozott szekrény és egy málnaszínű bársony karosszék. – A kárpitozás az én művem – vallotta be Annie, mintha bocsánatot kérne. – Ez a szoba kicsit olyan, mintha egy Valentin-napi csokoládé belsejébe lépne be az ember, nem? De számomra öröm volt felújítani. Ez az én csajos szobám. – Imádom! – jelentette ki Lola, és komolyan is gondolta. – A falak igazi kihívást jelentettek. Egy örökkévalóságig tartott, míg egyenletesen fel tudtam vinni a vakolatot, és kikevertem a megfelelő színárnyalatot. – Ezt is te csináltad? – mutatott Lia a falakat díszítő sötétebb pöttyökre. – Még nem végeztem vele. – És azt? – Lia az ágy tüllfüggönyére mutatott, melyet apró selyem százszorszépek díszítettek. – Ostoba módon forró ragasztót használtam, ami állandóan megolvasztotta a tüllt. Nem volt könnyű dolgom vele. Persze, rám jellemző módon, ahelyett, hogy abbahagytam volna és elmentem volna a megfelelő ragasztóért, folytattam a munkát. Amikor rám jön a kreativitás, teljesen hatalmába kerít. – Szép – biccentett Lia. Lolának feltűnt a jóváhagyás eme ritka megnyilvánulása. – Bájos és elragadó – értett egyet. – Köszönöm – felelte Annie. – Lefogadom, hogy ti a legjobbhoz vagytok szokva. A gyerekszoba azonban már nem részesült hasonló fogadtatásban. A helyiségben épp hogy csak elfért két gyerekágy és köztük egy jókora utazóláda. A szoba kis

mérete és az alacsony, rézsútos plafon miatt olyannak tűnt, mint egy lombház. A tapéta tovább fokozta a hatást a moha zöld színével és a meglehetősen véres vadászjelenetekkel: puskák, döglött kacsák és szerteszét heverő tollak. – Én nem akarok itt aludni – jelentette ki Lia. Mintegy jelre, Simon nyöszörögni kezdett. – Beismerem, a szoba valóban csúnya – mondta Annie tárgyilagosan. – Az előző tulajdonos keze nyomát viseli. Sajnos még nem jutottam el odáig, hogy megcsináljam. Lola megpróbálta letenni Simont a földre, de a kisfiú egy kis erszényes állatként visszamászott az ölébe. – Ó, szerintem nem lesz gond – vélte Lola. – Utálom ezt a szobát. Nem akarok itt aludni – kötötte az ebet a karóhoz Lia. – A gyerekek most kezdik érezni az időeltolódás okozta fáradtságot – szólt közbe bocsánatkérőleg Lola. Annie Liára pillantott. – Gondolj rá úgy, mint egy üres vászonra. Azt hozzuk ki belőle, amit csak akarunk. A határ a csillagos ég. Lia fontolóra vette az elhangzottakat. – Lehet rózsaszín is, mint a másik? – Ha meg tudod győzni a fiúka… Ők ugyanis utálják a rózsaszínt. Én személy szerint úgy vélem, hogy a rózsaszín az új fekete. – Nekem a lila a kedvencem. – Jó, de segítened kell. Egyedül nem tudnám megcsinálni – felelte Annie. Lola értetlenül szemlélte a lánya és a számára még tökéletes idegen közti párbeszédet, és talán egy árnyalatnyi féltékenységet érzett.

– Hát ez meg honnan került ide? – ujjongott Lucas boldogan, amikor egy órával később Annie letett egy tál gőzölgő csirkés lasagnét és egy hatalmas nizzai salátát az étkezőasztal közepére. – A férfihoz a gyomrán keresztül vezet az út – jegyezte meg Annie Lola kedvéért. Logisztikai képességei enyhe büszkeséggel töltötték el. Még előző nap elkészítette a lasagnét, és összerakta a salátához valókat, így csak felmelegítette az egyiket és házi készítésű ecetet löttyintett a másikra, és egy fél órával azután, hogy megérkeztek a reptérről, már kész is volt a vacsora. A beszélgetés vacsora közben sem vált könnyebbé. Hál’ Isten, hogy ott volt Lucas, aki folyamatosan mesélt különböző amerikai elnökökről, külpolitikáról, aktuális párizsi kiállításokról amit Lolának feltétlenül meg kell néznie, az időjárásról és még ki tudja, miről. Lola tőle telhetően igyekezett válaszolgatni, miközben egy kézzel evett, ami lenyűgöző egyensúlyozó képességről tett bizonyságot, mivel Simon már megint ott aludt a vállán. Lola elbűvölően fecserészett, mindent megtett, hogy megközelíthetőnek látszódjon, és igyekezett – bár nem sok sikerrel – bevonni a lányát is a beszélgetésbe. Eközben Paul és Laurent az egész vacsorát végigbohóckodták, míg Maxence mindenkinek kerülte a tekintetét, és meg sem mukkant. De mivel magának Annie-nek is nehezére esett szemkontaktust kialakítania, hogy is hibáztatná a fiát? Maxence néha Lolára meredt, ami illetlenség, de ő is pontosan ezt csinálta, nem igaz? Nem is annyira nézte Lolát, inkább beitta minden részletét, egészen a pórusokig. Egyáltalán nem talált rajta hibát, bár a szájához érve kicsit eltűnődött. Vajon honnan szerezte ezeket az

ajkakat? Egy Angelina Jolie testrészei katalógusból? Hogy lehet valakinek ilyen szája? És a mellei nagyok voltak. Mit nagyok, hatalmasak! Vacsora után Lola felvitte Liát és Simont, hogy lefektesse őket, Annie pedig kikísérte Lucas-t az ajtóhoz. – Mára végeztél itt – súgta oda neki. – Szép munka volt. Kérlek, gyere vissza holnap reggel hatra további utasításokért. – Hajnali négy túl korai lenne? – súgta vissza a férfi. – Ami azt illeti, soha többé nem akarom kitenni a lábam ebből a házból. – Ó! Ennyire dögös, mi? – A sminkje talán egy kicsit túl tökéletes – fogta még halkabbra a férfi. – És a körmei is furcsák. – Hogy érted azt, hogy furcsák? – Olyan, mintha nem igazi lenne. Annie elnevette magát. – Mert műköröm! Lucas szeme elkerekedett. – Mi az, hogy műköröm? Hogy lehet valakinek mű a körme? – Nem érdekes. Amerikai dolog. – Na és a szája – folytatta a férfi sóvárogva. – Mintha pornófilmet néznék. És a mellei… – Egy költő veszett el benned – nevetett Annie, ahogy kituszkolta a férfit a házból. Összeszedte a fiúkat, és lábujjhegyen, sugdolózva és kuncogva felosontak az emeletre. A háznak máris megváltozott az illata, a hangja. Maxence, amikor már bebújt az ágyába, kipislogott a takarója alól. – Nem furák? Szerintem nagyon furák. – Annie eligazgatta a takarót, és kisöpört egy tincset fiú szeméből. – Mi olyan fura bennük? – Honnan tudjam? – rántotta meg Maxence a vállát.

– Vajon milyen magasak lehetnek? – tűnődött hangosan Paul, de közben már csukódott le a szeme. – Ideje aludni – mondta nekik Annie, majd sorban átölelte és megpuszilta őket. – Egymillió puszi neked – dünnyögte Paul a nyakába. – Neked meg egyzillió – súgta vissza Annie. Annie visszament a földszintre. Vizet tett fel az esti teájához, és nekiállt elmosogatni az edényeket. Örült, hogy végre egyedül lehet a gondolataival. – Forr a vized – halotta egyszer csak Lola hangját. Annie megugrott. – Ó, te jó ég. Nem is hallottam, hogy bejöttél. Lola farmert viselt, és az arcáról már lemosta a sminket. A vonásai kicsit megviseltnek tűntek, valószínűleg az alváshiánytól, de így is gyönyörű volt. – Nem akartalak megijeszteni – mondta, ahogy elvett egy serpenyőt a szárítóról, és nekiállt eltörölni. Annie felsóhajtott. Mit keres itt ez az idegen? Hogy képzeli, hogy csak úgy megjelenik itt az ő teaidejében? Betör a magányába? – Igazán nem kéne fáradnod – jegyezte meg, meglehetősen basáskodva. – Bizonyára hullafáradt vagy. Menj, feküdj le! Lolát láthatólag nem zavarta a tónusa. – De szeretnék segíteni – válaszolta könnyedén. – És én is szívesen meginnék egy csésze gyógyteát. – Kivett egy nedves tányért Annie szorosra zárt ujjai közül, és törölgetni kezdte. – Azt hiszem, én leszek az, aki a ma éjszakát a kacsás szobában tölti. Lia és Simon már mélyen alszanak a rózsaszín ágyamban. Szóval – tette hozzá – akkor Lucas nem itt lakik? Annie elborzadt. Vajon ez a megfelelő idő arra, hogy ebbe belemenjenek? – Jesszusom, dehogy! – kiáltotta. – Voltál valaha férjnél? – érdeklődött Lola.

– Egyszer – felelte Annie kurtán. – Elváltatok? Annie válasza begyakoroltnak tűnt. – A férjem, életem szerelme, két és fél évvel ezelőtt életét vesztette egy autóbalesetben. A kórházba menet meghalt. Lola ránézett, és a kezében megállt a törlőrongy. – Jaj, annyira, de annyira sajnálom. – Hidd el, én is – mondta Annie, és levette a gumikesztyűt a kezéről. Időközben belenyugodott a ténybe, hogy lőttek a magányos teázásnak. Vajon mostantól lesz olyan helyiség a házban, ahol biztonságban lehet? A mosogató mellett állva töltött Lolának egy csésze teát. Nem kínálta hellyel, abban a reményben, hogy ezzel felgyorsíthatja a távozását. Lola azonban fogott egy széket, és letelepedett a konyhaasztal mellé. Annie, legyőzötten, szintén helyet foglalt. – Ha szeretnéd felhívni a férjed vagy exférjed, vagy valaki mást, akkor ez a tökéletes időpont – közölte Lolával. – Az Államokban most reggel van. Lola belekortyolt a teájába. – Hogy őszinte legyek, ezzel még várnék egy kicsit. Annie-ben kezdett körvonalazódni egy halvány megérzés. – Mit értesz azon, hogy várnál egy kicsit? Lola láthatólag húzta az időt. – Mire célzol? Annie jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Mark két nap múlva érkezik haza Atlantából – mondta végül Lola. – Írtam neki egy képeslapot, amit New Yorkban adtam fel, amikor a csatlakozásunkra vártunk útban idefelé. Szóval… – Szóval? – Szóval, egy kis szerencsével egy darabig még sikerül lóvá tennem.

– Hogy micsoda? – akadt el Annie lélegzete. – Küldtem neki egy képeslapot… – Ugye, nem vetted magadhoz a gyerekeket és repültél el velük egy másik országba a férjed beleegyezése nélkül? Lola a teáscsészéjébe meredt. – Nos, ez az egész nagyon bonyolult – mondta kisvártatva kissé remegő hangon. Annie szíve vadul zakatolni kezdett. Szökevényeket rejteget az otthonában? – Ugye nem csináltál semmi törvénytelen dolgot? – Szörnyen vádaskodónak és ellenségesnek hangzottak a szavai, és azon nyomban megbánta a hevességét. Lola kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Annie megelőzte. Szerette volna enyhíteni a légkört. – Igaz, említetted a telefonban, hogy bántalmaz. – Van egy kérdés, amit magamnak is számtalanszor feltettem már – mondta Lola. – Hogyan definiálhatjuk a bántalmazást? – Folyamodott valaha tettleges erőszakhoz? – tette fel a kérdést Annie. Ezen a ponton arra volt szüksége, hogy Lola igennel feleljen. Lola azonban elfordította a tekintetét. – Hát… igen, néha erőszakos, igen – vallotta be. – De minden egyes alkalom után mély megbánást mutat. Mindig bocsánatot kér. Ezt a javára kell írnom. De aztán újra megteszi. Otthon kezdett elviselhetetlenné válni a helyzet. Mark olyan kiszámíthatatlan. És a gyerekek születése csak fokozta a stresszt. – Felemelte a fejét. – Tudod, miről beszélek. A férfiak olyan féltékenyek, ha nem rájuk figyel az ember. – Pontosan tudom, mire célzol – hazudta Annie. A fiúk nem jelentettek mást, csak egy erős, csodálatos köteléket Johnny és közte. – Ó te szegény! És szegény gyerekek!

Nagyon meg szokott verni? Úgy értem, kerültél már kórházba miatta? Lola szeme megtelt könnyel és elfordította a fejét. Annie rájött, hogy borzasztóan tapintatlanul viselkedett. Lola bizonyára úgy érezte, mintha az inkvizíció faggatná erről a fájdalmas témáról. – Hogy őszinte legyek, azért vagyok itt, hogy megpróbáljak egy időre megfeledkezni Markról, hogy új életet kezdhessek… – Annie-nek muszáj volt rákérdeznie. Nem volt más választása. – Ugye nem volt abban semmi illegális, ahogy idejötté? – Lola egy hosszú pillanatig nem válaszolt. – Azt… azt mondtam neki, hogy New Yorkba költözöm. Semmi rosszat nem tettem azzal, ha ehelyett Franciaországba jöttem. – Kértél valaha távoltartási végzést ellene? Lola Annie-re nézett. – Ó, hogyne. Bármit megtehetek, hogy megvédjem a gyermekeimet. Oda vihetem őket, ahova akarom. Csendben üldögéltek tovább. Annie érezte, hogy hatalmas teher esett le a válláról. A férj ellen távoltartási végzés volt érvényben. A férj egy rossz ember volt. Nincs ebben semmi törvénytelen. Sőt, valójában csodálatos tettet hajt végre – segít egy nőnek az újrakezdésben. – Igazából szeretem a férjem – vallotta be Lola. Annie pontosan értette, mire céloz. Ismerte ezt a sajgó fájdalmat. Érezte, hogy összeszorul a torka, úgyhogy megpróbálta egy viccel elütni a dolgot. – Nem akarok udvariatlannak tűnni, de pontosan melyik az a része a férjednek, ami olyan szerethető? – Nos, legfőképp az, hogy olyan szívdöglesztően jóképű! – vágta rá Lola, és a nevetése olyan jóízű volt, hogy Annie-re is átragadt. Ebben a bolondos pillanatban történt, hogy egy

képzelt fátyol fellebbent, és Annie Lolával kapcsolatos előítéletei kirepültek az ablakon. Azon az éjszakán Annie ébren feküdt az ágyában, de nem azért, mert aggódott. Talán mégiscsak működni fog az elképzelése. Talán minden rendben lesz.

8. Althea a fürdőszoba nyitott ajtajában állva végighordozta a tekintetét a garzonlakásán: a függönyökön, a hűtőn, a tükrön, a számítógépen, a takarosan glédába állított mappákon, a papírhalmokon, a tálban lévő almákon, melyek csábítóan hívogatták: „Egyél meg! Egyél meg!”, ám soha nem lakatták jól. Az éhségen kívül nem érzett más fizikai fájdalmat. Az anyja megint azt vágta a fejéhez, hogy úgy néz ki, mint egy koncentrációs tábor túlélője. De ha tényleg ennyire szörnyen és betegesen néz ki, akkor miért nem tett az anyja semmit, azon kívül, hogy állandóan sértegette? Persze, nem igazságos az anyját hibáztatni azért, amit most el fog követni. Olyan lesz, mintha csak elaludna. Nem fog igazi fájdalmat érezni. Sőt, valójában úgy képzelte, hogy megkönnyebbülés fogja elönteni. Egyre gyengébbnek fogja érezni magát, aztán elalszik. A kád már majdnem megtelt. Néhány perc, és az élet édesen elszivárog belőle. A kád szélén ott hevert az éles kés, mellyel az almákat szokta hámozni – elég éles ahhoz, hogy ne kerüljön túl nagy erőfeszítésébe a dolog. Gyengéden megérintette a kés pengéjét, hogy érezze a hatalmát. A kád megtelt. Elzárta a csapot, és bemászott a meleg vízbe. Kényelmesen elheveredett, és szemügyre vette a csuklóit. Bárcsak lenne valaki, akinek még feltehetne egy utolsó kérdést! Bár lenne valaki valahol, aki elárulná neki, hogyan szabadulhatna ki ebből a testből. Valaki, aki meggyőzné, hogy a dolgok megváltozhatnak. Kiejtette a kezéből a kést, kiugrott a kádból, törölközőt csavart maga köré, és kiszaladt a fürdőből. Egész testében

reszketett a hidegtől és a félelemtől. A hirdetést keresve fellapozta az újságot. Amikor végre rábukkant, remegő ujjakkal feltárcsázta a franciaországi nő számát. Annie úgy érezte, mintha fogóval húznák elő az álom méhéből. Ha egy inszomniást, mint ő, felriasztanak a legmélyebb álmából, az a lehető legrosszabb dolog, ami történhet vele. Ügyetlenül tapogatózott a sötétben a telefon után. A vonal túlsó végén a hang alig volt több egy suttogásnál. – Althea vagyok – közölte. Althea? A fiatal nő Cincinnatiből, aki három nappal ezelőtt kérdések özönét zúdította rá a hirdetéssel kapcsolatban? Annie visszahanyatlott a párnára, a szorítása meglazult a kagylón, és közel állt ahhoz, hogy hagyja, hogy az álom ismét magába szippantsa. – Kedvesem, nálunk itt éjszaka van. – Nem érzem magam túl jól. Egyáltalán nem vagyok jól. – A hang bizonytalan volt, akár egy kisgyereké, aki éjszaka émelyegve ébred. Mi ez, valami tengerentúli éjszakai terápia? – Mi a baj, édesem? – dünnyögte Annie. – Azt hiszem, meg akarok halni – jött az alig hallható válasz. Jeges borzongás futott végig Annie gerincén, és gyorsan felült. – Non, non, non, non, non! – kiáltotta franciául. – Senki sem fog meghalni! – Az isten szerelmére, miért pont őt hívta? – Hol vagy most? – Itthon. Ez meg mit akart jelenteni? De jobb, ha nem vonja kétségbe egy szuicid nő szavait. Vajon Franciaországból fel tudja hívni

a 911-et? Hát persze, hogy nem tudja felhívni Franciaországból a 911-et. – Most jól vagy? – kérdezte sietve Annie. – Megvágtad magad? Bevettél valamit? Nincs ott veled valaki? – Édes Jézusom, miért pont őt hívta? – Nem élhetek így tovább. Képtelen vagyok rá – közölte Althea üres hangon. – Addig nem csinálhatsz semmi ostobaságot, amíg én itt vagyok. Szó sem lehet róla. – Annie idegvégződései izzottak és buzogtak, a gondolatai ide-oda cikáztak, miközben a megfelelő szavak után kutatott. – Édesem, úgy tervezed, hogy eljössz Franciaországba? – Én… nem, nem hiszem. – Dehogynem! Ide figyelj. Miért nem pakolod össze gyorsan a cuccaidat? Aztán menj ki a reptérre, és maradj ott, míg nem találnak neked egy helyet valamelyik járatra. Van útleveled, igaz? Rendben van? – Van… de nem… – Ó, ugyan már, adj egy esélyt a dolognak. Hívj fel egy utazási ügynökséget, és… á, nem felejtsd el, nem jó ötlet. Nem, egyszerűen csak menj ki a reptérre, és maradj ott, amíg találsz egy járatot, amire még van hely. Az évnek ebben a szakaszában ez nem jelenthet különösebb problémát. Közvetlen járattal gyere, hallod? A Charles de Gaulle reptérre. Betűzöm, jó? C, H… – Nem kell. Tudom, hogy írják. – És hívj fel nyugodtan, bármikor, a hívott fél fizeti alapon, nem számít, és tudasd velem, hogy mikor érkezel. Kimegyek eléd a reptérre. – Megpróbálom. – Számítok rád, Althea! – mondta nyomatékkal Annie. – Ne hagyj cserben, húgom!

A vonal túlsó végén hosszú hallgatás, aztán Althea kifejezéstelen hangja. – Oké. – Jól van, nagyon jó, akkor most add meg nekem a címed és a számod… – De még mielőtt befejezhette volna a mondatot, Althea letette a telefont. Annie a hálószoba sötétjét bámulta. WTF! WTF! Arcát a tenyerébe temette. Amennyire ő tudja, ez a lány akár egy halálos vírus hordozója is lehet. Vagy, ami még valószínűbb, veszélyesen instabil. Ó, ez rossz, nagyon rossz! Lesz mit hallgatnia Lucas-tól! Az órára pillantott. Hajnali négy. Nem tudott volna ez a tapintatlan leányzó egy alkalmasabb időpontot találni arra, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg? Kikelt az ágyból, magára kapta a fürdőköpenyét, felkapcsolta a szobában a villanyt, és odament az ágyneműs szekrényhez, hogy tiszta lepedőt keressen Althea ágyára. A narancssárga színű szobát fogja neki adni. Az majd felvidítja. Egy nap, gondolta Lucas, bevallja majd Annie-nek, hogy ellentétben a korábbi állításával, ő nem egy korán kelő típus. Minden reggel megküzd az üvöltő vekkerrel, Párizs koromsötét, jeges utcáival, és autóba ül, még kómásan, csak hogy egy fél órát kettesben tölthessen vele. Igaz, ennek a fél órának egyetlen percét sem akarta volna elmulasztani. – Ezt nem fogod elhinni – vágott bele Annie abban a minutumban, ahogy belépett. Lucas levette a kabátját, egy szék háttámlájára terítette, és leült a konyhaasztalhoz. A bögre már ott várta. Kávé, bögrében. Csakis Amerikában töltik a kávét bögrébe, gondolta magában, nem először. Sztoikus nyugalommal belekortyolt a szörnyen savas főzetbe, miközben élvezettel figyelte, ahogy Annie a konyhában

sürgölődik. Ma azt a farmert viselte, amit ő annyira kedvelt. Olyan bájos, nőies alakja volt, nem olyan, mint azoknak a nyápic párizsi lányoknak, akik inkább egy botsáskára hasonlítottak. A fiúk ébredése előtti egy óra volt az együtt töltött, különleges idejük. Nos, természetesen Annie-nak fogalma sem volt róla, hogy mennyire különleges, de emiatt Lucas csak önmagát okolhatta. Ma reggel látta, hogy Annie jó hangulatban van. – Lola sietve hagyta el az Államokat, és bujkál a férje elől! – hadarta izgatottan. – A férje egy szörnyeteg! Lola évek óta szörnyű házasságban él. Egy kész roncs. – Lucas-nak feltűnt, hogy Annie-t ez mintha egy cseppet sem zavarná. Sőt, több mint jó hangulatban volt. Fel volt villanyozva. – Min ügyködsz? – érdeklődött Lucas. – Brióst készítek. – Áh! Brióst! – Felállt, diszkréten kiborította a bögréje tartalmát a mosogatóba, és közelebb lépett Annie-hoz. Átnézett a válla fölött, és figyelte, ahogy takarékos mozdulatokkal kinyújtja, majd ismét összehajtja a sima, aranyló masszát. A haja a szemébe hullt, mint mindig, és Lucas-nak átfutott az agyán, hogy füle mögé simítja azt a rakoncátlan tincset. Érezte a nő testéből kiáramló meleget, és az élesztő illatát. Mindkettő afrodiziákus hatással volt rá, az élesztő és Annie illata, aki mindig ugyanazt a szappant használta, mely Lucas számára finomabbnak tűnt bármely parfümnél. Érezte, hogy erekciója van. Kezét gyorsan összefonta az ágyéka előtt, és tovább figyelte a nő tésztát dagasztó kezét.

– Lola azt mondja, még mindig szereti a férjét. Micsoda sületlenség! – Annie szeme csillogott. – Én mondom neked, teljesen kivan. Lucas kicsit hátrébb húzódott. – Miért van olyan előérzetem, hogy egy küszöbön álló cirkusznak vagyok a tanúja? Annie haragos pillantást vetett rá. – Tessék? – Először is ott van Lola drámája, aztán a te drámád Lola drámájáról. Annie egy vállrántással elintézte. – Mit gondolsz, hány éves? – kérdezte, ahogy erélyes mozdulatokkal tovább gyúrta a tésztát. A lisztből nem csak a padlóra, a hajára is került. Ajka felett apró izzadságcseppek gyöngyöztek. Lucas leült. – Szóval? – Annie nem volt hajlandó ejteni a témát. – Tippelj! Szerinted mennyi idős? – Nos, hmmm. Nem is tudom. Talán huszonöt? Harminc? – Tudod mit? – Annie a briósformába öntötte a tésztát, és letakarta egy kendővel. – Maradt egy kis tésztám, csinálok fahéjas csigát. – Fahéjas csigát – ismételte a férfi. – Lehet, hogy kegyetlennek hangzik, de nehezemre esik tiszteletet érezni valaki iránt, aki ilyen sokáig hagyta, hogy uralkodjanak felette. Másrészről azonban merészségre vall, hogy mindent maga mögött hagyott. – Te, kegyetlen? Nem – évődött Lucas szarkasztikusnak szánt hangon. – Hogy is mondják? Nincs egyetlen kegyetlen csont az elmédben. – Úgy érted, a testemben. – Annie láthatólag komolyan vette a szavait, és elégedettnek látszott. – Nos, eddig nem sikerült a pontos információt kihúznom belőle, de mérget vennék rá, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz. Mesélt az

életéről, és közben osztottam-szoroztam magamban. Nálam határozottan idősebb. – Annie a lisztes kezével odanyúlt, és kikapcsolta a kávéfőző gépet. Egy kis csészébe kávét töltött, majd Lucas elé tolta, aztán visszafordult a tésztához. Lucas a székén ülve Annie arcélét figyelte, ahogy a nő erősen összpontosítva mazsolát és fahéjat gyúrt a tésztába. Nem is nagyon figyelt a nő szavaira, aki tovább fecsegett Loláról és a férjéről. Lucas a tekintetével követte minden mozdulatát, és a gondolatai elkalandoztak. Annie ma különösen szexis volt. Felemelné a haját, aztán megcsókolná a nyakát, majd gyengéden megcirógatná a fenekét, aztán kicsit erősebben. Annie felnyögne… – Nem igaz? – kérdezte Annie. Lucas megugrott. – Tessék? – A férje ki tudja deríteni, hova utazott Lola, ha megkérdezi a repülőtársaságot, nem igaz? Ez a Lola-téma kezdett fárasztóvá válni. Lucas hagyta, hogy ismét magával sodorják az ábrándképei. – Lehetséges. – És ez az Althea nevű lány, tudod, az öngyilkos hajlamú? Felhívott, és… nos, holnap reggel nyolckor érkezik. Ami azt jelenti, hogy holnap ismét szükségem lesz az autóvezetői szakértelmedre. A tetőtéri narancssárga színű szobát adom neki. Az olyan vidám. Jobban teszem, ha neki is állok rendet rakni. – Nem megyek ki megint a reptérre. – Felrémlett előtte a tetőtéri szoba képe. Felcipelhetné Annie-t a karjában, kigombolhatná a farmerját… – Egy hétig nem tudok majd járni – hallotta hirtelen Annie hangját, mire majdnem leesett a székről. – Micsoda? Annie közelebb lépett hozzá, ragacsos kezét feltartva, akár egy bemosakodott sebész.

– Hahó! Föld hívja Lucas-t! Azt kérdeztem, felcipeled-e a porszívót az emeletre, ha szépen megkérlek? Nekem minden egyes alkalommal kimegy a derekam. Lucas felállt és odalépett a szekrényhez, ahol a porszívót tárolták. – Ha jól emlékszem – kezdte –, ugye azt mondtad, hogy négy bérlőt akarsz? – Csak hármat, mivel Lola két szobát bérel. Miért? Tudsz még valakit? Miért kell Lucas-nak mindent így megnehezítenie? – futott át Annie agyán, ahogy az új lakóját keresve a reptéri tömeget fürkészte. A franciák szokásukhoz híven alaposan megbámulták a vörös hajú nőt, aki feléjük igyekezett. Amikor megérkezett Franciaországba, a bámuló tekintetek feldühítették. Az emberek itt nemcsak megbámulták egymást, de tetőtől talpig végigmérték, minden egyes részletet alaposan felmérve, és suttogva megjegyzéseket tettek egymásra, melyet apró arc- és kézmozdulatok kísértek. A férfiak szexuális jellegű pillantásokkal méregették a nőket, a nők pedig kritikus pillantásokkal más nőket. Ez mindig is így volt és így is lesz. Mindezt nagyon nyilvánvaló, mondhatni illetlen módon. Annie már maga sem tudta eldönteni. Időbe telt, míg hozzászokott, ahhoz viszont már nem kellett sok idő, hogy megpróbáljon túltenni a franciákon. – Nézd már ezt a példányt – jegyezte meg Lucas csalhatatlan időzítéssel. – Ó, fogd már be. – Most mi van? – Ez ő, az van.

– Gondosan szelektálva a telefonon keresztül – jegyezte meg Lucas önelégülten, ám Annie nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy sípcsonton rúgja. A haja volt az első dolog, amit Annie észrevett, és ez volt az, amiről felismerte. – Vörös hajam van – mondta Althea a telefonban. – Dús, hosszú vörös hajam. – A haj szó nem is felelt meg teljesen a valóságnak. Pazar, buja, eleven sörény volt, mely a háta közepét verdeste, és egyetlen göndör, fényes, vörös masszában mozdult. De a haja volt az egyetlen, ami elevennek tűnt rajta. Ahogy a fekete pulóverjében és farmerjában felsétált a rámpán, a fiatal nő törékenynek látszott, mintha elveszne a ruháiban és a világban. Lassan lépkedett, hezitálva, mint aki bármelyik pillanatban kész arra, hogy sarkon forduljon és elszaladjon. Volt valami benne, ami egy Raffaello előtti festményre emlékeztetett. Nem viselt sminket, és a magas járomcsontja kihangsúlyozta arca háromszögletű formáját. Szürke szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a szája olyan sápadt volt, hogy szinte beleolvadt a bőrébe. De még ha ki is lett volna húzva a szeme, ki lett volna rúzsozva a szája, akkor sem stimmelt volna vele valami. Althea hosszú, csontsovány kezében egyetlen bőrönd himbálózott. A keze volt az, ami Annie-t a legjobban megrémisztette. A kezével sem stimmelt valami. Annie nem tudta volna szavakba önteni, mi az, de megijesztette. Annie-nek integetnie kellett volna, hogy felhívja magára a lány figyelmét, ám ehelyett azon kapta magát, hogy elodázza a pillanatot, hogy legyen ideje összeszedni magát. A háta mögött keresztbe fonta az ujját, mint egy kisgyerek, ahogy Althea felé indult, remélve, hogy nem ő az, ugyanakkor tudván, hogy ő az. – Althea? – kérdezte.

– Annie? – Althea elmosolyodott. A szája sarka ugyan felfelé húzódott, ám a szeme nem mosolygott. Annie-t elfogta az idegesség. A beszélőkéje ismét önálló életre kelt. – Isten hozott Franciaországban! Úgy örülünk, hogy itt vagy! – ömlengett. – Jó utad volt? Bemutatom Lucast. Rettenetes francia akcentussal beszél. Mintha Peter Sellerst hallanád a Rózsaszín párducban – tette hozzá megjátszott vidámsággal. – Az angolja valójában egész jó, de erre nehéz rájönni, mivel egyetlen szavát sem érteni. Althea megrázta Lucas kezét, és a füle tövéig elpirult. Annie még sosem találkozott senkivel, aki ilyen gyorsan ennyire el tudott vörösödni. Emiatt legszívesebben egyből megszabadult volna Lucas-tól, de akkor ott állna sofőr nélkül. Althea leguggolt a reptér kellős közepén, kinyitotta a bőröndjét, és kotorászni kezdett benne valami után. – Elle est très timide. Nagyon félénk – súgta Annie Lucas-nak. Lucas felsóhajtott és a szemét forgatta. – La panthère rose, hmm34? Althea előhúzott egy kis csomagot, lecsukta a bőröndjét, felállt és átnyújtotta a dobozt Annie-nek. – Ezt magának hoztam – mondta. – Ó, drágám, igazán nem kellett volna – motyogta Annie, ahogy ügyetlenül kibontotta a csomagolást. Vannak ennek a lánynak szülei, családja, akik visszafogadnák? A dobozban egy üveg drága parfüm lapult. Nina Riccitől az Air Du Temps. – Ó, édesem! – kiáltott fel Annie. – Megőrültél? Úgy értem, elment az eszed? Vagyis… Ööö, szóval, erre igazán nem volt semmi szükség! 34

Rózsaszín párduc

– De én szerettem volna – vágta rá Althea kényszeredettnek tűnő lelkesedéssel. – Olyan kedves maguktól, hogy kijöttek elém a reptérre ilyen korán reggel, a csúcsforgalomban. Foghattam volna egy taxit is. Nem akartam máris ennyi kényelmetlenséget okozni. Annie és Lucas a mosdó előtt várakoztak, míg Althea bement, és Annie-nak eszébe jutott, hogy ha most eliszkolnának, a lány soha nem találna rájuk. Még csak a címe sem volt meg neki. Lucas bűnbánó arckifejezése arra ösztönözte, hogy megossza vele az aggályait. – Csont és bőr ez a lány – dohogott. – Úgy beszélsz vele, mint egy kisgyerekkel. Mint egy szellemileg visszamaradott kisgyerekkel – vélekedett Lucas. – Nem igaz! – csattant fel Annie. – Édesem, így, drágaságom, úgy… – Az amerikai nők így beszélnek egymással. Csak nem vagy hozzászokva, ennyi az egész. – Nos, én a te helyedben abbahagynám – jegyezte meg Lucas. Kisétáltak a reptér épületéből, és a mélygarázs felé vették az irányt. Annie magában még mindig Lucas megjegyzésén fortyogott. Micsoda seggfej! Úgy döntött, bosszantani fogja egy kicsit Lucas-t, így beült hátra, Althea mellé, onnan kiabálta előre a címet. – Onze rue Nicolo s’il vous plait,35 sofőr! – Lucas a visszapillantó tükörben kiöltötte rá a nyelvét. – Quel gamin!36 – kuncogott Annie. – Tous les hommes sont des enfants37 – szólalt meg Althea.

A Rue Nicolo tizenegybe legyen szíves! Milyen gyerekes! 37 Minden férfi olyan, mint egy gyerek. 35 36

– Nahát, beszélsz franciául! – sikította Annie. – Lucas, lebuktunk! Mondtunk eddig bármi kompromittálót? – Non, rien Madame38 – felelte Althea illedelmesen, akár egy jó magaviseletű kisgyerek. – Szóval ez Párizs! – jegyezte meg, ahogy láthatólag felvillanyozottan a reptéri fedett parkoló belsejét bámulta. Annie-nak eszébe jutott Lola érkezése, és úgy vélte, szükségszerű egy bejelentés. – Először a külvároson fogunk keresztülhajtani. Az igazán szép helyek később jönnek. Ha nem vagy túl fáradt, megnézhetünk pár nevezetességet, nem igaz, chauffeur?39 – A férje kivett egy szabadnapot, csak hogy kijöhessen értem a reptérre. Ez igazán kedves. – Te jó ég, dehogy! Ő nem a férjem! A férjem néhány évvel ezelőtt meghalt. Egy tragikus balesetben. Azóta nem ültem volánnál. Mindazonáltal valóban kedves Lucas-tól, hogy ránk áldozza az idejét. – Én… bocsánatot kérek. Köszönöm. Sajnálom – hebegte Althea, és váratlanul ismét elpirult, ahogy Lucas-ra nézett. A hazafelé vezető utat – annak mind a negyvenöt percét – Althea szinte levegővétel nélkül végigfecsegte. Beszélt a hirtelen elhatározásáról, hogy Franciaországba utazik, hogy alkotószabadságot vesz ki, bár amúgy izgalmas a munkája, és búcsút mond a szeretteinek. Gyors, izgatott, lelkes hangon beszélt. Annie-ben felmerült a gyanú, hogy Althea csupa olyan dologgal áll elő, amiről biztos azt hiszi, hogy hallani szeretnék, mintha mindenáron meg akarná kedveltetni magát, vagy ködösíteni akarna. Vajon már elfelejtette, hogy 38 39

Nem, semmit, asszonyom. Sofőr

felhívta az éjszaka kellős közepén? Alig harminchat órával korábban az élete még nem tűnt ilyen rózsásnak. Talán, ha kettesben maradnak, ismét felölti a valódi arcát. Maguk mögött hagyták a külvárost, és Lucas végigfurikázta őket ugyanazon az útvonalon, amelyen Lolával mentek. Ám Lolával ellentétben Althea szinte ki sem pillantott az ablakon, és egyetlen szót sem ejtett magáról a városról. Ami még aggasztóbb volt, hogy Annie-re sem nézett. Ehelyett beszéd közben egyenesen előre meredt, beleveszve a szavaiba, mintha egy leckét mondana fel. Miután körbevezette Altheát a házban, és megmutatta neki a szobáját, Annie levonult a konyhába, hogy nekiálljon ebédet főzni. A fiúk aznap jöttek haza először kíséret nélkül az iskolából. Annie-nek már most nyilvánvalóvá vált, milyen hatalmas változások várhatók a napirendjükben, és milyen hatással lesz ez rájuk. Természetesen Maxence már elég idős volt ahhoz, hogy hazavezesse az öccseit a néhány saroknyira lévő iskolából. De hogy arra érkezzenek haza, hogy Lola és a gyerekei elfoglalták a házat? Megrázkódott. Nem, ez akkor is jobb volt, mint kiköltözni a külvárosba, iskolát váltani, vagy beállni egy taposómalomba. A gyerekeknek akkor is egyedül kellene iskolába menniük. Az élet nehéz. Azt várni, hogy könnyű lesz – nos, az ember ezzel biztos csalódásnak teszi ki magát. Így legalább Maxence is több önbizalomra tesz szert. Akkor mégis miért érzi úgy, mintha egy jóvátehetetlen veszteségről lenne szó, valamiről, amit sosem fog már visszakapni? Lucas megjelent a konyhában. Láthatólag úgy tervezte, hogy ebédre is marad. – Úgy tűnik, hogy az öngyilkos

hajlamú barátnőd kifejezetten vidám hangulatban van – jegyezte meg önelégülten –, és lenyűgöző beszélőkével rendelkezik. – Annie vett egy mély lélegzetet, kinyitotta a hűtőt, és üres tekintettel meredt a tartalmára. – Fura egy lány. – Csak nem azt akarod mondani, hogy valószínűleg mindnyájunkat öngyilkosságba fog kergetni? – Egy kicsit magam alatt vagyok épp, úgyhogy nincs szükségem a szarkazmusodra. – Jól van, drágám, minden rendben, édesem! – ugratta a férfi. Annie becsapta a hűtő ajtaját, és Lucas-ra meredt. – Lucas, miért feszíted mindig túl a húrt? – Nos, ha legközelebb szükséged van rám, csak füttyents, akár egy taxisofőrnek! Én meg majd ugrok! Hirtelen felbukkant Paul, aki az anyjához lépett, szorosan átölelte a derekát, aztán ugyanilyen hirtelen kiment a konyhából, miközben egy gyerekdalt dünnyögött. Althea az apró hálószoba közepén ácsorgott. A rézsútos mennyezet egy kis ablak felé lejtett, melyen keresztül nem látott mást, csak téglakéményeket és egy fa csupasz ágait, melyeken egy csapat veréb zsibongott. A falak aranysárgára voltak festve, a narancssárga ágytakarón élénk színű díszpárnák sorakoztak. Az éjjeliszekrényen egy vázában selyemgerberák ágaskodtak. Althea pár percig dermedten ácsorgott, aztán az ablak alatti íróasztalhoz lépett. Egyesével a kezébe vette az illatosított gyertyákat, és megszagolta őket. Az ajtó mögött, egy kampón, egy bolyhos frottír fürdőköpeny lógott. Letette a kezében levő gyertyát, karjába vette a köpenyt és szorosan

magához ölelte, akár egy játékmackót. Leült a puha ágyra. Az ujjaival végigsimította a takarót. Le kellene vennie a kabátját. Ki kellene csomagolnia a bőröndjét. A páni gondolatok kígyózva kúsztak elő, és ő megacélozta magát. De aztán hangos lábdobogás hallatszott a lépcső felől, kiáltások és nevetések, aztán valaki dörömbölni kezdett az ajtaján. Mielőtt bármit is reagálhatott volna, öt gyerek özönlött be a szobájába. Két kisebb fiúcska letelepedett az ágyára. Egy mogorva arckifejezésű kislány kézen fogva vezetett egy totyogót. A legidősebb fiú gyanakodva meredt Altheára. – Vegetáriánus vagy? – szegezte neki a kérdést. – Republikánus vagy? – tudakolta egy másik kisfiú. – Anyám utálja a vegetáriánusokat – fűzte hozzá a legidősebb. – Megkértek minket, hogy szóljunk, készen van a vacsora – közölte a kislány. – Meddig maradsz itt? – jött még egy kérdés, de mielőtt válaszolhatott volna, a gyerekek már letrappoltak a lépcsőn, maguk mögött hagyva két műanyag kardot, egy vizes, de üres vízipisztolyt és egy bömbölő apróságot. Althea levette a kabátját, magához vette a játékokat, megfogta a totyogó kezét, boldog maszkot öltött az arcára, és lesétált a földszintre. Mark közel állt ahhoz, hogy ripityára törje a repülőgép telefonját. – Hogy érti azt, hogy nincsenek otthon? – No, Mister Mark. Miss Lola és a gyerekek nincsenek itthon. Mark odabiccentett a mellette ülő üzletembernek, aki hozzá hasonlóan első osztályon utazott, pezsgőt

szürcsölgetett és a legújabb típusú laptopján játszott valami játékot. Mark lehalkította a hangját. – Mikor voltak otthon? Huszonnégy órája próbálom őket elérni! – Nem tudom, Mister Mark. Tegnap sem voltak itthon. Miss Tamara és én egész nap itt voltunk tegnap. Én takarítottam. Miss Tamara egész nap várt. Ó, és Miss Lola autója még mindig itt van. És van itt egy… levél. – Miféle levél? – Szeretné, ha felnyitnám a borítékot, Mr. Mark? Mark hangosan felmordult. – Nem, ne nyúljon a borítékhoz. Adja Tamarát. – Egy pillanatra elgondolkodott. Tamara csak továbbadná a pletykát a város többi bébiszitterének. Nemsokára leszáll a gépe, és néhány órán belül otthon lesz. – Bár, tudja mit? Mondja meg Tamarának, hogy hazamehet. Lola bizonyára elfelejtette közölni önökkel, hogy pár napra… Vegasba repül a gyerekekkel. – Egy tanítási napon? A rohadt életbe, miért kell ezen fennakadni? – Majd hívjuk magukat. És ne aggódjon, kifizetem a bérét. Ó, és kérem, készítsen valami vacsorát. Két órán belül otthon leszek. – Mark letette a telefont és észrevette, hogy remeg a keze.

9. Annie mindig is lebilincselőnek találta titokban megfigyelni a gyerekeit – csendesen, akár egy légy a falon. A lényeg az volt, hogy ne avatkozzon közbe. Tegyen úgy, mintha süket és néma lenne. Annie tovább polírozta a lépcsőkorlátot – egy zajtalan feladat, mely lehetővé tette számára, hogy észrevétlenül kihallgassa őket. A korlátoszlopok között kilesve Liát figyelte. Angyali vonásai és hosszú aranyhaja ellenére Lia tekintélyt parancsoló kislány volt. A szeme dühtől izzott, ahogy a nappaliban állva kihúzta magát, és állát felszegve összefonta a karját maga előtt. – Az én apukám nagyon gazdag – jelentette ki. – A mi házunk sokkal nagyobb, mint a tiétek. És ismerünk egy csomó híres embert is. – Mint például? – firtatta Maxence. – Például Rosie O’Donnellt. A gyerekei oda járnak az iskolámba. Maxence, aki csupán egy hónappal volt idősebb Liánál, egy fejjel magasabb volt nála, és ezt ki is használta. Lenézett a kislányra. – Rózi kicsoda? – kérdezte elnyújtottan. – Sosem hallottam még a te Rózi-Dózidról. – Lia már a száját nyitotta, hogy feleljen, de Laurent megelőzte. – Rózi-Dózi! Rózi-Dózi! – Paul is bekapcsolódott a kántálásba. – Rózi-Dóóóózi! – Nos, hogy is hallhattatok volna róla, amikor nincs is tévétek? – vágott vissza diadalmasan Lia. Maxence, Laurent és Paul leesett állal bámulták. A fejüket a kicsi szekrény felé fordították, ahol a ház picinyke tévéje lapult lakat alatt. – De igenis van tévénk! – háborgott Paul. – Hazudós!

– Hazudós, hazudós, hazudós! – énekelte Laurent. Liának egy pillanatra legörbült a szája sarka. – Nekünk négy tévénk van, és mindegyik plazma! – vágta oda nekik. – Még a konyhában is van egy, a cseléd számára. És van vagy ötezer csatornánk. Ti csórók vagytok. A szó élesen belemart Annie-be. A gyerekeinek fogalma sem volt arról, hogy csórók. Nem voltak csórók. Ennek a kis dögnek nincs joga azt éreztetni velük, hogy kevesebbek, mint amik. Csupán egy múló pénzügyi krízisen mennek át éppen. Johnny mindig is jól keresett. Ez az ő hibája. Nem szabadott volna rögeszmésen ragaszkodnia ahhoz, hogy megtartsa ezt a házat. Nagyon rossz anyának érezte magát. – Hazudsz! – sikította Laurent. Maxence mindeközben tökéletesen összeszedettnek látszott. – Még ha lenne hárommillió csatornánk is, akkor sem néznénk – közölte. – Nem vagyunk olyan zombik, mint ti, amerikaiak. Lia arca és ökle megfeszült, és láthatólag közel állt a síráshoz. – Amikor megjön az apukám, úgy szájba vág, hogy az összes fogad kiesik! Ti kis francia csórók össze fogjátok pisilni magatokat, és rohadt békákat fogtok enni! Maxence válaszképp csupán felhúzta a szemöldökét, de Laurent nem bírt felülemelkedni ezen a becstelenségen. A bátyját és személyes hősét szópárbajban legyőzi egy lány! – Fogd be a szád! – üvöltötte teli torokból. Vajon közbe kell avatkoznom? – futott át Annie agyán. Neki is felforrt a vére. Még hogy csórók? Majd ő megmutatja ennek az elkényeztetett libának! Maxence csak megrántotta a vállát. Csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg Lucas mozdulatát látja? – Hát pedig most egy időre itt ragadtál, méghozzá a drágalátos gazdag

apucikád nélkül. És ma éjjel… – Maxence itt drámai szünetet tartott, és jelentőségteljes pillantást vetett az öccseire. – Ma éjjel meglátjuk, hogy ki pisili össze magát, igaz, fiúk? – Laurent, Paul és – ami tovább tetézte az igazságtalanságot – a kis Simon is, aki eddig némán figyelte az eseményeket, egyetértően bólintottak. – Én félnék a te helyedben! – tette hozzá Maxence, aztán megfordult, és elsétált. Laurent, Paul és Simon követte. Annie, remélve, hogy nem látták meg, felosont a lépcsőkön. Egy pillanattal később Lia, aki a karjánál fogva maga után vonszolta az öccsét, elviharzott mellette, berohant az anyja hálószobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Lola már több mint egy órája görnyedt a miniatűr íróasztal fölé. Egy áthúzott mondatokkal teli papírlap hevert előtte. A Marknak szánt levél makacsul nem akart megszületni. Pedig ebben a levélben világosan meg kellene magyaráznia az álláspontját, és leírnia Marknak mindent, amit korábban nem mert elmondani. Elhagyta, és magával vitte a gyerekeket. Olyasmit művelt, ami nemcsak morálisan elítélendő, de valószínűleg törvény által is büntethető, de az mégis könnyebb volt, mint megírni ezt a levelet. Ez a levél átszakít egy gátat. Olyan dolgok lesznek kimondva, melyek akár tönkre is tehetik Markot. Például mi lesz, ha kiderül, hogy csak megjátszotta az orgazmusokat? Mi lesz, ha megtudja, hogy Mark dühe – vagy az ő saját haragja? – elviselhetetlenné tette az érintését? Mi lesz, ha elmondja neki, hogy hányingere van attól, ahogy vele és nagy általánosságban a világgal bánik? Az eltűnés kevésbé szörnyű, mint az igazság, nem igaz? A házasságukat egyfajta egyensúly jellemezte, de ez az

egyensúly hazugságokon alapult. Ha az igazság most napvilágra kerülne, akkor kiderülne, hogy ő egy szélhámos. Emellett, ha átszakad a gát, talán ő is felfedezi azokat az igazságokat, melyeket Mark róla tart, és talán sosem gyógyul fel belőlük. Lehet, hogy Mark azt mondaná, hogy megöregedett. Hogy már nem is vágyakozik utána. Hogy ostoba. Semmire sem alkalmas. Nincs tehetsége semmihez. Értéktelen. Hogy soha nem jelentett számára kihívást, és ezért bánt vele úgy, ahogy. Amint a papírhoz érintette a tollat, ezek a nyugtalanító gondolatok a fejében mint valami fúriák üvöltöttek. Legszívesebben félrehajította volna a tollat, hogy az egyedüli általa ismert módon birkózzon meg a helyzettel: úgy, hogy nem gondol rá többet. Letette a tollat. Meg kellene keresnie Annie-t, hátha épp el van foglalva valami házimunkával. Segíthetne neki, és közben elcseverészhetnének. Egy nap talán képes lesz rá, hogy erről is meséljen Annie-nek – de még nem ma. Hirtelen kivágódott a hálószoba ajtaja, és Lia masírozott be, maga mögött húzva Simont. Lola gyorsan elrejtette a papírokat. Mindkét kisgyerek sírt. Lia elengedte az öccse kezét. – Mi a baj, manócskák? – kérdezte Lola a kislányt. – Haza akarok menni! Most! Azonnal! – sikította Lia. Lola kinyújtotta feléje a karját, de Lia hátrahőkölt. – Utálok itt lenni! Haza akarok menni! – Angyalom, még fél napja sincs, hogy itt vagyunk. Nemsokára felfedező körútra indulunk a városban, és… – Gyűlöllek! – ordította Lia, és erősen megtaszította Lola vállát. A kislány dühe fékezhetetlenül bugyogott elő. Amikor dühbe gurult, pontosan úgy festett, mint az apja. Ugyanaz a kivörösödött arc, ugyanazok az ökölbe szorított kezek. Lola

tett egy kis mozdulatot, hogy kivédje az ütést, de csak félszívvel. – Sehova sem akarok menni! Csak a reptérre! Most rögtön! – Az már valahova. Vagyis van még remény – ugratta mosolyogva Lola. – Fogd be a szád! Lola hátrahőkölt és elszörnyedve meredt a lánya arcára. A szíve belesajdult a szavakba, és úgy érezte, mindjárt kitör belőle a sírás. Lia legalább annyira rémülten bámult rá, mint ő a kislányra, és végül ő volt az, aki elsírta magát. – Apát akarom! Most azonnal! – zokogta könnyek közt. Lola legszívesebben odahajolt volna hozzá, hogy megtörölje a maszatos kis arcát, de nem tette. Mi van, ha Lia megint ellöki magától? Akkor mihez kezd? – Drágám, egy ideig nem fogjuk látni a papát – mondta halkan. Lia tovább hüppögött, de nem tett fel kérdéseket. Lehet, hogy tudja? Lehetséges, hogy nem akarja hallani az anyja indokait? – Beszélni akarok vele! – követelte a kislány. – Ott most éjszaka van, szívem. Apa valószínűleg alszik. Majd később felhívjuk, jó? Lia rávetette magát. Vagy a karjába ugrott? Igazából a különbség csak az volt, hogy miután minden erejével elrugaszkodott, ő kitárta a karját, és magához szorította a kislányt. Lia csillapíthatatlanul zokogott és remegett. Az ágy mellett, a padlón Simon magában dudorászva, gyengéden a lambériába ütögette a fejét. – Mindnyájan kimerültek vagyunk a hosszú út meg az időeltolódás miatt. Minden rendben lesz – ígérte Lola. Még mindig szorosan magához ölelve Liát, kinyújtotta a másik karját, az ölébe emelte Simont, majd csókokkal borította el a

feje búbját. Lehet, hogy Liának csak arra van szüksége, hogy az anyja megnyugtassa. – Gyűlöllek! – jelentette ki vékonyka hangon a kislány, de nem szabadult anyja öleléséből, hagyta, hogy Lola gyengéden elringassa, míg el nem apadtak a könnyei. A vágódeszkája fölé görnyedve Annie apróra vágta a petrezselyem zöldjét és citromot facsart a lazac töltelékébe, miközben képzeletbeli beszélgetéseket folytatott Lolával és Altheával. Vajon miről fog velük társalogni nap nap után, hét hét után? Időjárás kipipálva. Gyerekek és iskola, pipa. Tipikus párizsi sajátosságok, pipa. Érezte, ahogy a válla és az állkapcsa megfeszül, és a stressztől gyilkos indulattal aprítja a petrezselymet a vágódeszkán. Ha nem lassít, meg fogja vágni magát. Ujjal töltött lazac, pipa. Maxence lépett be a konyhába, és a korához egyáltalán nem illő komoly arccal megállt előtte. – Ezek az emberek mind nyomik – jelentette ki mindenféle bevezetés nélkül. Három óra telt el a gyerekek veszekedése óta. Jellemző Maxence-ra, hogy ilyen sokáig rágódott rajta. Nem úgy, mint Lia, aki bizonyára rögtön árulkodni kezdett rá. Annie gyorsan leöblítette a kezét, leült egy székre, és magához húzta Maxence-t. A kisfiú hagyta, de ez közel sem jelentette azt, hogy viszonozta az ölelést. – Nem tudnál megbékélni velük szegény, öreg anyád kedvéért? – turbékolta, jól tudva, hogy amit csinál, alighanem zsarolás. Maxence felvont szemöldökkel, kissé zavart arckifejezéssel várta a további badarságot. Ebben a pillanatban annyira az apjára emlékeztetett, hogy Annie legszívesebben csókokkal borította volna be az arcát, bár a Johnnyval való összetűzéseikről nem maradtak fenn ilyen gyengéd emlékei.

– Azt akarod, hogy egy fél évig bírjam ezzel az undok lánnyal meg a kis bőgőmasinával? És erre valami nő most megkapja a tetőtéri szobámat? Megígérted, hogy az az enyém lesz! – Mikor ígértem ilyet? Azt mondtam, hogy gondolkodom rajta, hogy esetleg felköltöztetlek a tetőtérbe. – Ráadásul bámulhatom a hülye ábrázatukat minden reggelinél, ebédnél és vacsoránál. Mintha nem lenne nálunk elég idegen, amikor Lucas is állandóan itt lábatlankodik. Igazad van, igazad van, igazad van, és megint csak igazad van, gondolta magában Annie. Hangosan azonban annyit mondott: – Tévedsz, Maxence. Először is, kedveled Lucas-t, te magad mondtad, milyen mókás! – hadarta boldogan, hogy a beszélgetést Lucas irányába terelheti. – Amikor kicsi voltam, igen. Mostanában azonban kiráz tőle a hideg, ahogy körülötted szaglászik meg minden. – Ugyan már, Lucas nem szaglászik semmit! – ráncolta a homlokát Annie, belesűrítve a válaszba minden csepp felháborodását, amit össze tudott szedni. – Már a születésed óta ismerem, sőt korábbról, úgyhogy ő nem számít idegennek. – És az a nő, aki megkapta a szobám! Futkos tőle a hátamon a hideg. Annie Althea kísérteties arcára, fekete öltözetére gondolt, meg a szájmenéses rohamokkal váltakozó némaságára. – Nevezz meg egyetlen dolgot, Maxence, amitől nem ráz ki a hideg. – Nos, például a családi négyesünk, amikor csak mi laktunk a házban – felelte lesütött szemmel a fiú, és elfordította a fejét.

Az, hogy a kamaszkor felé közelítő fia szívesen tartózkodna otthon a kis öccseivel és szegény öreg anyjával, könnyeket csalt a szemébe. – Maxence, ezen vagyunk, érted? Szükségünk van a pénzre, és ez volt az egyedüli értelmes rövid távú megoldás. Azon gondolkodom, hogy újra elkezdem az iskolát, és talán leteszem az ügyvédi vizsgát itt. Ám ahogy kimondta a szavakat, bevillantak az agyába egy dr. Seuss-mese szavai: „Igen, ezt mondtam meg azt mondtam, de hazudtam.” – A szobák kiadásával nyerünk némi időt, ennyi az egész. Remélem, időközben megtanultok kijönni egymással Liával. Apa nélkül maradt hirtelen, és ha valaki, hát te nagyon jól tudod, milyen érzés ez. – Aha, asszem – vonta meg a vállát Maxence, de látszott rajta, hogy rohamosan kezd megtörni az anyja kikezdhetetlen logikája és megdönthetetlen érveinek súlya alatt. – Azonban van még egy dolog – tette hozzá Maxence. – Igen, édesem? – Nem kaphatnánk végre egy igazi tévét? - Egy tévét? – ismételte Annie. – De hát mi low-tech család vagyunk – fűzte hozzá, hirtelen kevés meggyőződéssel. Lia szavai jutottak az eszébe. Csórók vagytok. – Egy nagy képernyős tévét? Anya, légyszi!! – De hát hová tennénk? – És kábelcsatornát is! – Minek nekünk kábelcsatorna? Maxence egy vállrántással elintézte a kérdést. – Kábel nélkül semmi értelme. Ha megadja nekik a tévét, akkor talán békén hagyják. Igaz, a saját húsát és vérét manipulálja. – Oké – mondta végül. Maxence fel-alá ugrándozott örömében, aztán a karjába vetette magát. – Te vagy a legjobb anya az egész

földkerekségen! – lelkendezett. Annie igyekezett elnyújtani az ölelés pillanatát, de Maxence már ki is szaladt a szobából, és az öccseit hívta. – Fiúk! Fiúk! Lesz kábeltévénk! Csak később, órákkal később ötlött fel benne a gondolat, hogy talán csőbe húzták.

10. Egy héttel később

a valóság kezdett leülepedni, és Annie készen állt rá, hogy kiköltözzön a külvárosba, ha ez az ára annak, hogy megszabaduljon a rémálomtól, amit a bérlők jelentettek. Az időjárás sem segített: jeges eső váltakozott ónos esővel és az alkalmankénti jégesővel, ami miatt beszorultak a négy fal közé. Szörnyű volt. Heves csatározások zajlottak minden fronton. Háborúban állt a házimunkával, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a háborúnak ő lesz a vesztese. Ott volt a takarítás – sokkal több takarítás! –, meg a főzés – sokkal több főzés! És mindezt csak súlyosbították az álmatlanul töltött éjszakák, amikor kétségek és megbánások közt hánykolódott. A kimerültség bevésődött az arcába. Ezenfelül dühös is volt, ami látszódott is rajta. Az igaz, hogy a pénzügyi helyzete rohamos javulásnak indult, de kezdte úgy érezni, mintha egy alkalmazott lenne a saját házában, és épp ezért nehezményezte mindazt, amit korábban örömmel elvégzett. Emellett háborúban állt a fiaival, akik, megérezvén a gyengeségét, igyekeztek maximális előnyöket nyerni a szituációból. A fiúk állandóan rosszalkodtak, tükrözve Lia ellenszenves modorát és hangnemét. Egymással is veszekedtek, meg Liával, aki viszont minden lehetséges módon provokálta őket és a saját anyját. A ház visszhangzott a kiabálásoktól, egy-két pofon is elcsattant, és néhány hamis könny is elhullott. Altheáról végül kiderült, hogy nincs is semmi gond vele. Igen, Althea nagyszerű lány volt. A maga távolságtartó

módján tökéletes bérlőnek bizonyult. A szobájából egyetlen hang sem szűrődött elő – sem zene, sem léptek zaja. Néha olyan csendben volt, hogy Annie már azon tűnődött, esetleg nem kellene-e megnéznie, nem lóg-e a lány egy szarugerendán. Ám vacsoraidőben Althea mindig lelkiismeretesen lejött az étkezőbe, és leült az általa választott helyre, az asztal végébe. Frappánsan válaszolt a neki feltett kérdésekre, de ő maga sosem kérdezett semmit és egyáltalán, semmi érdeklődést nem mutatott a körülötte levő emberek iránt. Néha beszélt a repülőjegyek árairól, az időjárásról, arról, hogy milyen egészségtelen a magas sarkú cipők viselete, és más hasonló semmitmondó témákról. Láthatólag kerülte a személyes információk megosztását. Vajon öngyilkos gondolatokat forgat a fejében? Annie nem hitte volna. Különben is, hogyan néz ki az az ember, aki öngyilkos gondolatokat forgat a fejében? Valamilyen mértékben nem mindenki ezt csinálja? Ám amíg Althea napközben szinte alig hagyta el a szobáját, Lola ritkán maradt a sajátjában. Ha Annie úgy képzelte a bérlőket, akik leperkálják neki a bérleti díjat, és csak néha köszönnek rá hangosan a lépcsőn, akkor nagyon naiv volt. A helyzet egyáltalán nem így festett. Lola, a gyerekei, az illatuk, a cuccaik, a szükségleteik, a jelenlétük – mindenütt ott voltak. Invázió volt ez a szó legnyilvánvalóbb és legveszedelmesebb értelmében. A háznak egyetlen centimétere sem volt tabu a számukra, kivéve Annie hálószobáját, melyet mostanában már kulcsra zárt és ahova napközben többször is beszaladt, ha úgy érezte, hogy csendben és nyugalomban akarja kitépni a haját. Annie egyetlen lépést sem tudott tenni a házban úgy, hogy ne találta volna magát szemtől szembe egy majd két méter magas

szupermodellel. Már a konyha sem számított biztonságos területnek, mivel Lola – a két bal keze ellenére – ragaszkodott hozzá, hogy segítsen neki a főzésben, és idegesítő módon folyamatosan beszélt hozzá. Lola, Altheával ellentétben, mindent megtett, hogy bizalmas viszonyt építsen ki vele, és láthatólag nem vette észre, hogy Annie jobb szeretne egyedül maradni. Ennek a gyászos hétnek a csúcspontját Simon éjszakai bőgései jelentették, melyek az egész házat felzavarták. Mostanra mindenki eljutott arra a pontra, hogy kész volt átharapni valakinek a torkát, kivéve természetesen Lolát, aki látszólag a legidegesítőbb napsugaras természettel bírt. Annie először azon tűnődött, vajon Lola meddig képes fenntartani ezt a végtelen kedvességet, mielőtt megrepedne a külső máz. Ám a külső máz nem repedt meg. Lehetséges, hogy ez nem is csak egy máz? Ki volt ez a Lola nevezetű nő? Nem az a primadonna, akinek Annie gondolta, amikor először megpillantotta a reptéren. Sőt, elkényeztetett liba sem volt – még csak távolról sem. Kicsit sem vágyott rá, hogy a figyelem középpontjában legyen, és gazdag, üresfejű csinibabának sem lehetett nevezni. Miután egy hétig szemrebbenés nélkül tűrte Annie elutasító, barátságtalan viselkedését, a többiek dühkitöréseit és a gyerekei felháborító inzultusait, Annie úgy döntött, hogy Lola bizonyára egy szent. Egy szent, aki érthetetlen okokból az ő barátságára áhítozik. Azonban épp, amikor eljutott erre a következtetésre, történt valami, amitől kénytelen volt átértékelni a Loláról alkotott véleményét. Azon a napon történt, amikor hosszú napok óta először kitisztult az ég. Lola felvetette az ötletet, hogy mindnyájan menjenek el sétálni. Annie örült a javaslatnak, mivel a gyerekek már kezdtek megőrülni a négy

fal közé zárva. Nem csak a gyerekek, mindnyájan. Mielőtt megállíthatta volna, Lola felszaladt a lépcsőn, és bekopogott Altheához, hogy őt is elhívja. Lesétáltak a kőlépcsőkön: Annie a három fiával, Lola, Lia, Simon és Althea. A levegő friss volt és hideg. A környék 1850-es évekbeli és későbbi Haussmann-stílusú épülethomlokzatai újként ragyogtak. Annie vett egy mély lélegzetet. Csak egy lépésnyire távolodott a háztól, de máris könnyebbnek érezte magát. Segített Lolának lecipelni a babakocsit – óvatosan lépkedtek, nehogy megcsússzanak a jeges lépcsőkön. Althea nem vette a fáradságot, hogy besegítsen, mint ahogy ahhoz sem vette sosem a fáradságot, hogy besegítsen a főzésbe vagy a takarításba, bár a saját szobáját mindig makulátlanul tisztán tartotta, és a fürdőszoba a távozása után tisztább volt, mint amikor bement. – Egy ideje már nem láttuk Lucas-t – szólalt meg Lola, maga előtt tolva a babakocsit. – Courchevelben síel – felelte Annie. – Szóval megvan a saját élete? – kérdezte Lola. Annie ezt meglehetősen furcsa kérdésnek találta. – Igen, tudom. Hogy van bőr a képén, mi? – A franciák így szokták – csiripelte Lola. – Biztos vagyok benne, hogy így egészségesebb. Egészségesebb minél?, értetlenkedett magában Annie. – Menjünk el a Ranelagh parkba. Az itt van nem messze. Végigsétáltak a rue de Passy zsúfolt járdáján. Jól öltözött anyukák vezették kézen fogva a csinos kabátkákba, sálakba, sapkákba bugyolált csemetéiket. Annie-nek sosem sikerült szépen felöltöztetnie a gyerekeit. Vagy önmagát. Johnny olyan gyorsan beletanult, mintha így született volna. A ruhatára arra szolgált, hogy elkápráztassa az embereket.

Olasz öltönyök, testre szabott ingek, több ezer dolláros cipők. Büszkén járt-kelt ezen a környéken, ahol felékszerezett öreg hölgyek sétáltatták a díjnyertes kutyáikat, ahol a sietve lépkedő, ballonkabátos, parfümfelhőt maguk után húzó férfiak úgy festettek, mintha egyenest a Vogue Homme lapjairól léptek volna elő. – Vajon hol tanulják meg a franciák az elegancia titkát? – tette fel a kérdést Lola, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Talán a vörösborukkal szívják magukba. – Még a kutyáik is elegánsabbak, mint az amerikai ebek, nem? – tűnődött hangosan Lola. – Igen, még a módban, ahogy egymás hátsóját szaglásszák, abban is van valami je ne sais quoi.40 Végigballagtak a Chaussée de la Muette-en, és hamarosan beléptek a Jardins du Ranelagh-ba. Bizonyára furcsa látványt nyújtottak így hárman, ahogy mindegyikük a női testtípus egyik végletét testesítette meg: Lola az amazon, Althea a lelenc, Annie pedig, miközben legalább olyan szélesnek érezte magát, mint magasnak az előnytelen, de ó-milyenkényelmes piros poncsójában, úgy trap­polt közöttük, mint egy miniatűr póniló. Azon kapta magát, hogy a babakocsi átkerült hozzá. Jó érzés volt, még akkor is, ha más gyereke feküdt benne. A kerekek megnyugtatóan susmorogtak az ösvény nedves homokján. Valaha három kisgyereket hordozott a testében, aztán meg babakocsiban. Az ölében, a vállán, hordozóban vagy babakocsiban, de folyton cipelte őket, és most hiányzott neki az a fizikai kontaktus, amit akkor magától értetődőnek vett. Mostanában már tekintettel kellett 40

Nem is tudom, mi.

lennie a fiúk igényeire, akik több önállóságra vágytak, de ez azzal járt, hogy nem érinthette meg őket, és őt sem érintették meg olyan gyakran. Egyre inkább úgy érezte, hogy fizikailag kezd eltávolodni a többi embertől, és az érzelmi elhidegülés sem járt már messze. Az óriási bükk- és kőrisfák fenséges látványt nyújtottak még így csupaszon is. A tiszta levegőt szinte harapni lehetett. Az utcai forgalom zaja először eltompult, aztán teljesen eltűnt. Annie érezte, ahogy séta közben az állkapcsa lassan ellazul. A gyerekek előttük szaladgáltak. Puszpángfák takaros sorai mellett haladtak el, a fák között egy-egy istennőt formázó antik szobor bújt meg. A fák csupasz ágai közt keresztülpillantva Annie megcsodálta a környék építészeti műremekeit. Most, hogy az autók eltűntek a szemük elől, olyan érzése támadt, mintha száz évet visszarepültek volna az időben. Felhívta a többiek figyelmét a Musée Marmottanra, egy impresszionista múzeumra, mely Monet munkáinak hatalmas gyűjteményével rendelkezett, és a zöld fabarakkra, ahol a Guignol bábszínház hagyományos előadásai párizsi gyerekek generációinak jelentettek szórakozást. Furcsa büszkeség töltötte el. Ez az ő városa. Lehetséges, hogy Althea ügyet sem vetett az ő városára? A park­jára? A lány lehajtott fejjel bandukolt, a cipőjét bámulva, kezével összefogva vékony kis kabátjának gallérját. Közben szegény Lola fülébe suttogott, hosszasan magyarázva, hogy valaha állandóan a körmét rágta, de aztán olvasta, hogy ez rosszat tesz a fogzománcnak. Micsoda? Párizs-ban vagy!, akart rákiabálni Annie. Feledkezz már meg egy pillanatra a rohadt fogzománcodról! Lola hogy képes ezt elviselni? Az elmúlt napokban igyekezett jelentőségteljes pillantásokat váltani Lolával, valahányszor Althea belefogott egy újabb

monológjába. A szemét forgatta és az arcára totális unalom ült, ám Lola mintha észre sem vette volna. A jelen pillanatban sem mutatta semmi jelét a bosszúságnak, és figyelmesen hallgatta Althea locsogását. Lola sokkal kipihentebbnek és nyugodtabbnak látszott, mint egy héttel korábban. Érdekes, hogy csupán egy hét leforgása alatt mennyit változott: már nem használt sminket, és elkezdett laza tréningalsóban és zokniban futkosni a házban. Most épp farmert viselt, és egy pufi dzsekit, ami valaha Johnnyé volt. Rövid haját gyapjúkalap fedte, és kezét zsebre dugva, fiús járással ballagott, arcán mosollyal, miközben érdeklődve forgatta a fejét. A férje hiánya határozottan jót tett neki. Annie azt kívánta, bárcsak ő maga is ilyen szerencsés alkat lenne. Megérkeztek a játszótérre, mely zsúfolásig volt tömve kisgyerekekkel, anyukákkal, dadusokkal. Francia szavak töredékei ütötték meg a fülét. Kerestek maguknak egy csendesebb sarkot, és arcukat a nap felé fordítva letelepedtek egy üres kőpadra. A mellettük lévő padon egy gondosan kisminkelt idős hölgy üldögélt. Az ujjait hatalmas gyűrűk borították, és vagy egy tucat galamb vette körbe, melyek az eléjük szórt péksütemény maradványait csipegették. A gyerekek odarohantak a mászókához, Simon pedig megbabonázva meredt a madarakra. Láthatólag alapos megfontolás tárgyává tette a dolgot, aztán odatotyogott a galambokhoz, és úgy csinált, mintha feléjük rúgott volna. A madarak hatalmas ricsajt csapva pár méterrel odébb röppentek, majd visszaballagtak az eleséghez.

– Méchant garçon!41 – vakkantotta oda az öreg hölgy Simonnak. A kisfiú elsápadt. Sarkon fordult és Lola karjaiba vetette magát. – La ferme, viellie peau! – kiáltotta oda Annie a nőnek, felkérvén, hogy fogja be a száját. „Öreg bőr”-nek nevezte, mely halálos sértést jelentett bármely korosztályba tartozó francia nő számára. Az öreg nő az öklét rázta feléjük, aztán felpattant, és elsietett. – Retournez dans votre pays! – vetette még oda nekik. Menjenek vissza a saját országukba? – fordította le magában Annie felháborodottan. Az egy dolog, hogy valaki undokul viselkedik védtelen gyerekekkel, na de a nyílt xenofóbia? – Tes pigeons ont chiét ta tête! – kiáltotta a nő után, aztán Lolához és Altheához fordult. – Azt mondtam neki, hogy a galambok a fejére szartak. – Kitört belőle a nevetés, és őszintén meglepődött, hogy a másik kettő nem nevet vele. Valójában csak zavart megrökönyödést látott az arcukon. – Most mi van? – kérdezte. A két nő a földre szegezte a pillantását. – Ó, tudom, hogy mi jár az eszetekben. Valaha én is ugyanígy éreztem. Mire fel ez az alaptalan ellenséges érzület, he? Franciaországban vagyunk, ennyi az egész. A franciák mást sem tesznek, mint véleményt nyilvánítanak meg vitát provokálnak. Amúgy meg tényleg jobb, ha az embernek van véleménye valamiről, még ha az ellenszenves is, mint ha nincs. – Mert az legalább érdekes! tette hozzá magában Annie, nem úgy, mint Althea értekezése a körömrágásról meg a fogzománcról. Simon nekiállt édesen játszani a homokban, miközben Lia, Maxence, Paul és Laurent a mászókán lógtak, akár egy csapat 41

Gonosz fiú!

kismajom. Lola láthatólag tökéletesen élvezte a békés pillanatot, annak ellenére, hogy Althea megállás nélkül beszélt hozzá. Annie-nek feltűnt, milyen szép Lola arcbőre még az erős nappali fényben és smink nélkül is. Ideje, hogy félbeszakítsa Althea összefüggéstelen szóáradatát, gondolta. – Arra gondoltam, kiadom a fennmaradó szobát is valakinek. Egy művészről lenne szó, Lucas egyik rokonáról, aki épp némi pénzügyi és művészi válságon megy keresztül. – Elhallgatott. – De egy kicsit vacillálok. – Miért? – tudakolta Lola. – Nos, mert egy férfiről van szó. – És ez problémát jelent? Nem akarod, hogy belebotoljunk a fürdőszobában? – Évek óta ismerem Jaredet. Hidd el nekem, szeretnél belebotlani a fürdőszobádban. Épp ez a probléma. Szívdöglesztő, harminc­éves, ízig-vérig francia, ja, és említettem már, hogy szívdöglesztő? Mérget vennék rá, hogy rengeteg szívet összetört már. Valóban szükségünk van erre? – Az én szívem már régóta össze van törve, úgyhogy én biztonságban vagyok! – nevetett Lola. Annie Altheára pillantott, aki mereven ült a padon. – És mi a helyzet veled, Althea? Te mit gondolsz? – Nos… én… nem… – Althea mintha belefulladt volna a saját szavaiba. Az arcát elöntötte a pír. – Úgy értem, nem érzek… semmit. Annie megacélozta magát egy újabb Althea-féle történetre. Ám ehelyett a lány válla rázkódni kezdett, és céklavörös arca holtsápadttá vált. Halálra rémült kifejezés jelent meg az arcán. Rájuk nézett, és váratlanul megszólalt. – Én… beteg vagyok. Segítségre van szükségem. – Elcsuklott a hangja.

Előrehajolt és arcát a kezébe temette. A zokogás hullámokban tört elő lénye legmélyéről. Annie segítségkérő pillantást vetett Lolára, ám Lola reakciója még jobban meglepte. A nő mereven ült, akár egy kőszobor, aztán lassan elhúzódott Althea mellől. Althea zokogása egyre erősödött, és Annie meglepetésére Lola felkelt a padról, odament a homokozóhoz, és leguggolt Simon mellé. Lola cserbenhagyta! Szép kis szent az ilyen! Most mit csináljon? Mihez kezdjen? Annie közelebb csúszott Altheához. Nem jutott eszébe más, mint hogy átölelte Althea törékeny vállát. Most vette észre igazán, mennyire sovány a lány – alig volt testesebb egy tizenkét évesnél. A hátát simogatva suttogta: – Minden rendben van, te is rendben vagy. – Nem vagyok rendben – motyogta Althea. – Pontosan ezért vagy itt – jegyezte meg lágyan Annie. – Ezért vagyunk mindnyájan itt. Ezért tetted meg ezt a hosszú utat Párizsig, hogy jobban legyél! – Nem leszek jobban. – Valóban beteg vagy? Mi a probléma? – kérdezte Annie, miközben egyik karjával továbbra is szorosan a lányt ölelte, a másikkal pedig türelmetlenül magához intette Lolát. Lola vonakodva visszaballagott a padhoz. Althea végre felemelte az arcát. – Hát nem látjátok? Csak nézzetek rám! Én vagyok a probléma! – zokogta. Úgy tűnt, hogy mindenki, Lola, a gyerekek a játszótéren, a járókelők és a kutyáik, sőt még a galambok is kővé dermedten, feszülten figyelték őket. – Na végre – mondta Annie. – Én nem látok itt problémát – szólalt meg Lola sietve. – Reménytelen eset vagyok! – hüppögte Althea.

– Na de most már itt vagy Párizsban. Egy új élet, egy új Al­thea! – bátorította Annie. – Nem… nem hiszem… – Ugyan már, csak depressziós vagy, ennyi az egész – jelentette ki Annie. – Mi a helyzet a Prozackal vagy Xanaxszal? Nekem meg sem kottyanna, minimum lónyugtatóra volna szükségem, de te kipróbálhatnád. – Elszállt minden életkedvem – közölte kifejezéstelen hangon Althea. Nahát. Elszállt az életkedve? Ez meg mit akar jelenteni? – Valószínűleg el fog múlni – mondta aztán, jobb ötlet hiányában. – Én eltemettem a férjem, és nézz csak rám, most már teljesen jól vagyok. – Felnézett Lolára, és célzatos pillantást vetett rá. Mondj már te is valamit! szuggerálta. De Lola a garbója nyakába temette az orrát, és elfordította a tekintetét. Althea felemelte a fejét. – Nem leszek jobban – közölte olyan szenvedélymentes hangon, hogy Annie-nek beleborsózott a karja. Hazafelé Simon nem volt hajlandó beszállni a babakocsijába, ehelyett megragadta Annie kezét. Annie-t jó érzéssel töltötte el a kicsi, meleg kéz érintése, sőt, szüksége is volt rá, mivelhogy Althea olyan dolgokról beszélt, amiket Simon szerencsére még nem érthetett. Most már nem a fogzománc volt a téma, hanem a depresszió meg a reménytelenség. Talán jobb is volt így. Ez legalább valósnak érződött. És Althea már nem Lolával beszélt. Hanem vele. Annie rájött, hogy Lola valószínűleg csak akkor tökéletes hallgatóság, ha az ember érdektelen témákról akar beszélni. Nem mintha nem örült volna, ha másra hárul a felelősség. Ádázul kutatott az agyában további nyugtató szavak után, de

Althea mindegyiket kivédte. A szavak hatástalannak bizonyultak Althea nihilizmusával szemben. Messze lemaradva mögöttük, Lola maga előtt tolta az üres babakocsit. Még csak nem is színlelte, hogy segíteni akarna. Annie legszívesebben jól megtépte volna. Végre feltűnt előttük a ház, az ő gyönyörű otthona. A vésett kövek, a masszív bejárati ajtó, a platánfák szoborszerű sziluettje erőt adott neki, és úgy érezte, újra képes levegőt venni. Lehetséges, hogy a ház, az utcák, Párizs szépsége semmit nem jelentett Althea számára? Mekkorát tévedett! Párizs semmire sem szolgált gyógyírként – erre ő maga volt az élő bizonyíték. A gyerekek izgatottan szaladtak fel a kőlépcsőkön. Úgy festett, mintha mindeközben a gyerekek átléptek volna egy vízválasztón, mert mostanra már a legnagyobb egyetértésben játszottak együtt. Vajon miről maradt le? Simon látszott a legboldogabbnak, ahogy a kezébe csimpaszkodva lépkedett felfele a lépcsőn. Benn a házban lehántották a gyerekekről a kabátokat, kesztyűket és sálakat, és a gyerekek felszáguldottak a szobáikba. Lola ekkor Altheához fordult, és vidáman megjegyezte: – Pontosan tudom, mire van szükséged. – Valóban? – kérdezte szarkasztikusan Annie. – Egy teljes átalakításra! – csiripelte Lola. Annie hitetlenkedve lehunyta a szemét, aztán felmenekült a hálószobájába. Az álmatlanság iskolájában Annie megtanulta, hogy minél tovább marad fenn éjjel, annál kevesebb magányos órát kell elviselnie kora hajnalban. Éjfél elmúlt. Arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz, hogy egyáltalán elaludjon, először fel kell hajtania egy pohárkával. Becsukta a könyvét, lekapcsolta a

lámpát a konyhában, és bement a nappaliba. Kinyitotta a likőrös szekrénykét. Milyen szánalmas, hogy egyedül iszogat az éjszaka kellős közepén. Olyan szoros szimbiotikus kapcsolatban élt a házzal, hogy még koromsötétben is könnyedén tudott mozogni, anélkül, hogy beleütközött volna bármibe. Talán a ház volt az anyaméh? Csak a zoknija surrogása hallatszott a parkettán, ahogy lépegetett a sötétben. Meglepődött, amikor nyitva találta a nappaliba vezető ajtót. Tisztán emlékezett rá, hogy egy órával korábban becsukta. Megdermedt. Valami nincs rendben. Hallotta, ahogy odabenn megnyikordul a parketta. Valaki van a nappaliban. A szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy tapogatózva megkereste az asztalon álló nehéz vázát, készen arra, hogy hozzávágja valakihez. De aztán meghallotta egy üvegből kihúzott dugó semmivel össze nem téveszthető hangját. Remegő kézzel nyúlt a villanykapcsoló felé. Adrenalin zubogott az ereiben, ahogy felkapcsolta a lámpát. Megrökönyödve bámulta az elé táruló látványt: Lola épp egy rumosüveget dajkált az ölében. A szeme elkerekedett, amikor megpillantotta őt, de még egy hatalmasat húzott az üvegből, mint egy kisgyerek, akinek eltökélt szándéka, hogy annyi cukrot tömjön a szájába, amennyit csak bír, mielőtt az anyja elkobozná tőle a zacskót. Annie a vadul zakatoló szívére tette a kezét. – Basszus, halálra rémisztettél! Lola elvette a szájától az üveget, és nevetni kezdett. Olyan erősen nevetett és köhögött, hogy kicsordult a könny a szeméből. – Nem vagyok alkoholista, esküszöm! – nyögte ki végül két horkantás közt. Annie komoran kinyújtotta a kezét, és tekintélyt parancsolóan kivette Lola kezéből a rumosüveget. Lola egyre csak nevetett. – Most biztos totál bűnösnek látszom! – nyöszörögte.

Annie a homlokát ráncolva, némán figyelte, ahogy Lola kétrét görnyedt a nevetéstől. Lola az üvegre mutatott Annie kezében. – Még nem fejeztem be az „igyuk le magunkat a sárga földig” projektet – tette hozzá. Annie szemügyre vette a kezében tartott üveget, aztán letörölte a száját a pizsamafelsőjének ujjával, és egy nagyot húzott belőle. Köhögve nyújtotta vissza Lolának. – Akkor végezzünk alapos munkát, nem igaz? Annie begyújtotta a kandallót, és dobott rá egy hasábbal. Bement a konyhába, és egy tányér francia süteménnyel tért vissza: babapiskótával és langues de chat-val42, aztán belesüppedt a kanapéba. Lola lekuporodott egy párnára a dohányzóasztal mellé, és megtöltött két apró poharat rummal. A sütiket bemártották a rumba, és hagyták, hogy az alkohol és a kandallóban ropogó tűz átváltoztassa nemcsak a szobát, de őket magukat is. A falak, a bekeretezett festmények, a gyerekek fényképei és az antik bútorok mind narancsos fényben izzottak. – Mikor jön vissza Lucas? – kérdezte Lola. Annie megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. – Látod, erről beszélek. Ez annyira francia, annyira modern! Imádom – jelentette ki Lola, láthatólag lenyűgözve. Annie felvonta a szemöldökét. – Hogy érted, hogy ez olyan francia? – Tudod, hogy egyáltalán nem függtök egymástól. Nem birtokoljátok egymást, nem telepedtek rá a másikra. – Játékos pillantást vetett Annie-re. – Igaz az, hogy a francia férfiak jobb szeretők? – Johnny amerikai volt. 42

Macskanyelv

Lola zavartan bámult rá. – Miért? Lucas nem a pasid? – Hát persze, hogy nem! – De hát kijött a reptérre veled. Annie akarata ellenére elnevette magát. – Na igen, a reptér, ez már egy biztos jelnek számít, nem igaz? – Azt hittem… – Talán előre le kellene tagadnom mindazt, amit az emberek feltételeznek? – Hirtelen ráébredt, hogy nincs oka ilyen defenzív hangnemben válaszolni, és így kicsit lágyított a tónusán. – Lucas a család jó barátja. Természetesen semmi sincs köztünk. – Pedig megesküdtem volna rá. – Nézd, Lucas egy tipikus nőcsábász, én viszont az a monogám típus vagyok. Egyetlen férfié vagyok. – Egy pillanatra elhallgatott. – Illetve voltam. Különben is, nem vagyok egy súlycsoportban Lucas-val, nem igaz? – Lola ezen elgondolkodott, de nem cáfolta meg. Már egyedül ettől felment benne a pumpa. Az ember sosem tárulkozhat ki a népszerű lányok előtt. A népszerű csajok azért lesznek népszerűek, mert a népszerűségi versenyben hidegvérrel eltávolítják a versenytársaikat. És van-e jobb módja a versenytársak megsemmisítésének, mint elérni, hogy kicsinek, nagyjából tízcentisnek érezzék magukat? – Lola – kezdte Annie. – Egy ideje már szeretnék feltenni neked egy kérdést. Hogy tudsz ilyen hűvös és összeszedett maradni, miközben a házasságod romokban hever? – Hűvös és összeszedett. Ezzel leginkább a parkbéli viselkedésére utalt, de ha Lolának fel is tűnt a szóhasználata, nem árulta el. – Nem érzem magam hűvösnek, sem összeszedettnek – felelte Lola, egy kicsit elnyújtva a szavakat. Annie nem tudta

eldönteni, hogy vajon a rumtól beszél így vagy a szomorúságtól. – Ma reggel nagyon is… higgadtnak tűntél, amikor Altheával beszéltél – jegyezte meg Annie. – Épp ellenkezőleg! Totál ki voltam borulva! Én vagyok a legkevésbé kvalifikált személy arra, hogy másokon segítsek. Még a saját dolgaimat sem bírom rendbe rakni. Nem vagyok ura az életemnek, nincs kontrollom semmi felett. Lehet, hogy összeszedettnek látszom, de ez mind csak színjáték. Az egész életem egy kibaszott nagy hazugság! – köpte ki, majd beharapta az ajkát, nehogy elsírja magát. Annie fürkészve meredt rá. – Mennyit ittál? – kérdezte. – Lola széttárta a karját. – Sokat! – Őszinteségi roham vett rajta erőt. – És tudod mit? A hajam igazából nem is fekete! – Most, hogy jobban belegondolt, Annie-nek rá kellett jönnie, hogy Lola szénfekete haja kicsit sötétnek tűnt az arcbőréhez képest. – Ez a te nagy titkod? – vágott vissza. – Le merném fogadni, hogy ezért még nem fogsz a pokol tüzén égni az örökkévalóságig. – Nem, nem, nem érted! – sikkantotta Lola. – Szőke vagyok! Egy igazi, buta szőke! Nézd csak meg a hajam tövét! – A dohányzóasztal fölé hajolva szétválasztotta rövid haját, felfedve a rózsaszín fejbőrét és a nagyon is szőke hajtövét. – Tíz évvel ezelőtt festették be feketére egy fotózás miatt, amikor még modellkedtem, még mielőtt megismerkedtem volna Markkal. Azonnal karakteressé varázsolt. – Csettintett egyet az ujjával. – Puff, csak így! Azóta is ez a hajszínem. Aha, most már értem a zöld szemeket, a sápadt bőrt és a szőke gyerekeket, gondolta magában Annie. – Lefogadom, hogy bármilyen hajszínnel lenyűgözően festenél – mondta nagylelkűen.

– Lenyűgözően, na igen. Mintha abból bármi hasznom is származna. Arra gondoltam, hagyom lenőni. Tudod, nagyon, nagyon, nagyon szeretnék új életet kezdeni. Vadiúj életre vágyom. Többé már nem akarok Mark tulajdona lenni. Sőt, már azt sem akarom, hogy az esete legyek. – Hirtelen elkomolyodva kihúzta magát. – A károk egy része azonban helyrehozhatatlan – suttogta. – Mint például? – Mint például ez – vágta rá vidoran. Kigombolta a pizsamafelsőjét, és Annie szeme elé tárta a csupasz melleit – a meglehetősen hatalmas műmelleit –, visszagombolta a felsőt, és nyerített, akár egy hiéna. Annie meg sem bírt szólalni. – Nem túl organikus, nem igaz? El tudod képzelni ezeket a görögdinnyéket lefelé néző kutya pózban? Majd megfulladok tőlük! – Kutyapózban? – értetlenkedett Annie. Lola fetrengett a röhögéstől. – Nem kutyapózban! – Négykézlábra állt, aztán felemelte a földről a térdét és felnyomta a fenekét. – Lefelé néző kutya póz! Tudod, a jógában! Ez hihetetlenül érdekes volt. Lolának műmellei vannak! Alig várta, hogy elmesélhesse Lucas-nak. – Tudom, miért találták fel a jógát – jelentette ki Annie. – Jó ürügyet nyújt az álszenteskedőknek arra, hogy büntetlenül mindenféle obszcén pozíciót vegyenek fel. – És Lola mellei láthatólag tényleg útban voltak, de ezek szerint nem adta fel. – Valaha én is jógáztam – tette hozzá. – De unalmas, és az én esetemben béna is. – Unalmas? A jóga? – hüledezett Lola. – Az életem a jóga! Muszáj jógáznod neked is. – Ismét úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát. – Utálom a műmelleimet. Egyszerűen

gyűlölöm őket. – A hangja szánalmasan elvékonyodott. – Különben is, mire jók? A szex olyan bla-bla-bla lett. Hogy is mondják? – Felszínes? – Az ő ötlete volt! Korábban legalább fordított némi figyelmet a… hmmm – Vaginádra? – De most… mintha soha nem is létezett volna! Csak a cickóimmal van elfoglalva. De ezek a mellek…! nem is én vagyok. Markot egyetlen dolog érdekli rajtam, és annak pont semmi köze hozzám. Mostanában a szeretkezéseink olyan semmilyenek, hogy az igazat megvallva, inkább lemondanék róluk. Mostanában? Először fel sem fogta a szavak értelmét – az alkohol ködössé tette a gondolkodását. Hát nem váltak külön? Felmerült benne, hogy rákérdez, ám ehelyett csak annyit mondott: – Talán közölnöd kellett volna vele. – Mit? Hogy pocsék az ágyban? – Megtaníthattad volna neki, mi az, amit szeretsz. – Ez nem így működik… illetve, ez nem így működött. Szerintem az összes jó tesztoszteronját valami huszonöt éves ribancra pazarolja az irodájában. – Rajtakaptad valakivel? – Nem kell rajtakapnom ahhoz, hogy tudjam, miben sántikál. Jóképű, pénzes, hatalommal bíró pasi. Hát persze, hogy megcsal. – Lola nem tűnt sem dühösnek, sem megbántottnak. Vajon már túltette magát ezeken az érzéseken, vagy nem is érzett ilyesmit? – Az én férjem is jóképű volt, pénzes, és bírt némi hatalommal – jegyezte meg Annie.

– A férfiak a lábuk között hordják az eszüket. Ez tudományosan bizonyított tény. Annie a fejét rázta. – Ó, nem, Johnny nem. – Érezte, ahogy a késői óra és az alkohol kezdi maga alá gyűrni. Legszívesebben összegömbölyödött és álomba merült volna ott helyben, a kanapén. – Úgy hallottam, a házasságtörés válóoknak számít Franciaországban – mondta Lola. – Johnny amerikai volt. – Híres utolsó szavak – kuncogott Lola. Annie úgy érezte, mintha arcul csapták volna, és hirtelen kitisztult a feje. Micsoda érzéketlen megjegyzés! Johnny meghalt, az ég szerelmére! Muszáj elhallgattatnia ezt a ribancot. – Szóval, Lola, mi egyebed mű még? – A nevem. – Lola kendőzetlen őszinteséggel nézett rá. A tekintete szinte elfogadásért esedezett. – Az igazi nevem Laura. De a modellügynökségnél, ahova felvettek, már volt egy Laura. Csupán tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem teljes munkaidőben modellkedni. Még azt sem kifogásoltam, hogy egy másik nevet tukmáljanak rám. Elvesztettem a nevem, feladtam a sulit. Túl sok pénzt ígértek ahhoz, hogy nemet tudtam volna mondani rá. Még csak a középiskolát sem fejeztem be. – Annie igazi szemétládának érezte magát. Remélte, hogy Lola nem vette észre, hogy bántó szándékkal tette fel a kérdést. – Szóval mióta is vagy Lola? – Negyven leszek. – Nahát! Harmincnak se nézel ki! – kiáltott fel Annie. Lola az arcára mutatott. – Itt és itt: kollagén. Itt meg itt meg itt: botox. Tudod, ezeknek elmúlik a hatásuk. – Kurta kis

kacajt hallatott. – Ha nem folytatom a kezeléseket, akkor a következő hónap alatt látni fogod, ahogy tíz évet öregszem! – Azta rohadt…! – Nos, remélem, hogy nem, de eléggé be vagyok tojva. Annie, most először, nem annak a nőnek látta Lolát, akinek látszott, hanem akinek Lola érezhette magát. Mélyen legbelül a ragyogó Beverly Hills-i modell még mindig a lapos mellű Laura volt, két kezelhetetlen kisgyerek bántalmazott anyukája. Lola egy olyan nő volt, aki épp átalakulóban volt, aki túl sokszor tett rossz lóra, egy nő, aki vegyes érzéseket táplált az öregedéssel kapcsolatban. Egy nő, aki nem sokban különbözött tőle. Másnap Annie szakadó esőben gyors léptekkel átvágott az utcán, és belépett az agyonfűtött bisztróba a tizenhatodik arrondissementban. Lucas majdnem mindennap itt ebédelt. Az egyik ablak melletti asztalnál észrevette a férfit, és odasietett hozzá. Lehuppant a székre, és nagy nehezen kibújt a kabátjából. – Mi a plat de jour?43 – kérdezte. – Confit de canard 44 és burgonya gratin. Vettem a bátorságot, és rendeltem neked is. Annie-nek feltűnt, milyen jól lebarnult Lucas arca. – Milyen volt Courchevel? – Une bouteille de Perrier45 – szólt oda Lucas a feléjük tartó pincérnek. – Courchevel csodás volt. A hó meg isteni. Miről maradtam le? – Mindenről! – Annie részletesen beszámolt a hét történéseiről, miközben végig azon morfondírozott – bár nem

Napi ajánlat Konfitált kacsa 45 Egy üveg Perrier-t! 43 44

kérdezett rá –, hogy vajon kivel utazott el Lucas. – Megszakad a szívem, ha Lolára gondolok – folytatta Annie. – Igazán nagyon kedves nő, cseppet sem megjátszós, bármennyire is mondogatja állandóan, hogy a hazugság szinte második természetévé vált. És – tette hozzá önelégülten – csodásan fest, ahhoz képest, hogy majdnem negyvenéves. Megérkeztek a gőzölgő tányérok. Lucas egy szalvétát terített az ölébe. – Úgy látom, megkedvelted. – Nem olyan rossz fej. – Szőkén vagy feketén, műcicikkel vagy anélkül, nem fog problémát okozni neki, hogy találjon egy pasast, aki a lábai előtt hever. – Említettem már, hogy nemsokára betölti a negyvenet? – Többször is. – Csak mert a társadalom nem ad esélyt a nők számára. Számunkra a harmincöt a vég kezdete. – Az ő vége még messze nem érkezett el. – Hmmm – dörmögte Annie, és fürkész pillantást vetett a férfira. – Tévednék, ha azt feltételezném, hogy nem lenne ellenedre, ha te is hódolattal adózhatnál műanyag kebleinek? – Csakis a közjó javát szolgálnám azzal, hogy segítenék visszanyerni az önbizalmát. Annie mérgesen kirázta a szalvétáját, majd az ölébe terítette. – Csinálj, amit akarsz! – vetette oda Lucas-nak. – Most haragszol rám? – Miért haragudnék rád? Csak történetesen az a véleményem, hogy a legutolsó dolog, amire Lolának szüksége van, hogy bárki is szexuális tárgyként kezelje, pláne nem egy francia macsó, aki képtelen egy hétnél hosszabb kapcsolat kialakítására.

Lucas a szívére szorította a kezét. – Esküszöm, hogy ez most tovább fog tartani egy hétnél! – Hát, neked sem kell a szomszédba menni egy kis önbizalomért! Miből gondolod, hogy szóba állna veled? – A hírnevem, ahogy azt te is tudod, megelőz – mondta Lucas, és igyekezett szerény képet vágni. Annie a férfi arcát tanulmányozta. Viccel vagy komolyan beszél? Felötlött benne, hogy az ágyékára löttyinti a vizét, de szomjas volt, úgyhogy inkább az ajkához emelte a poharat. – Óóóó, értem már, bizonyára Monsieur Le Penis-ről beszélünk. Hadd világosítsalak fel, mivel úgy tűnik, megrekedtél a múltban. A méret semmit sem jelent a nők számára. Különben is, nem hiszem, hogy bejönnél neki. – Én vagyok il francia férfi. Nemzetközi hírnevünk van. – Látom, il francia hím egó működésbe lépett. – Il egó és le pénisz mindig működésben van. Annie önkéntelenül is elmosolyodott. – Szóval, kivel voltál? – kérdezte. – Kivel hol? – Az átkozott Courchevelben, hol máshol? – Senkivel, aki említésre méltó – felelte Lucas. Annie átható tekintettel meredt rá, de a férfi nyugodtan viszonozta a pillantását.

11. Jared taxija megállt Annie háza előtt. Amikor még Johnny élt, gyakran gyűltek itt össze meleg nyári estéken, ő és még néhányan. Jóízűen felfalták, amit Annie főzött, nagy mennyiségű bordóit nyakaltak, politizáltak, és általában véve jól érezték magukat. Johnny halála mindennek véget vetett. Jared Lucas-on keresztül értesült arról, mi újság Annie-vel és a fiúkkal, és mivel Lucas gondoskodott róla, hogy folyamatosan informálva legyen, úgy érezte, mintha valóban kapcsolatban maradt volna velük. Csak amikor átadta a sofőrnek a pénzt, akkor eszmélt rá, mennyire elhanyagolta a családot. Gyorsan elhessegette magától a bűntudattal vegyes ingerültséget. A lakását júniusig kiadta albérletbe. A befolyó pénzből egy jó darabig kihúzhatja. Miközben a sofőr segített kiemelni a bőröndjeit a csomagtartóból, Jared lélekben felkészült az Annie-vel való találkozásra. Annie a karjába vetette magát, hogy szorosan magához ölelje – ezt az amerikai szokását még mindig nem volt képes lecserélni a jóval franciásabb „puszi-az-arcra” üdvözlési formára. Az amerikai ölelés feszélyezte kicsit, és szidta magát, amiért üres kézzel érkezett. Annie csípőre tett kézzel, félrebillentett fejjel tetőtől talpig végigmérte, aztán játékosan vállon bokszolta. – Jól nézel ki, mint mindig! Hé, mikor jártál utoljára fodrásznál? Lucas-nak igaza van, elhanyagoltad magad. Jared nem tudta, hogy feleljen az állításként elhangzó mondatokra. Igen, Annie megváltozott. Az arca feszült, a

teste meg­ereszkedett. Foltos festőkezeslábast viselt, és a haját kusza lófarokba fogta. Ahogy azt Lucas említette, az ujján még mindig ott virított a jegygyűrű. Lucas szerint Annie nem volt hajlandó elfogadni Johnny halálát. Jared úgy látta, hogy Johnnyval együtt talán Annie egy része is meghalt. Ügyetlen kísérletet tett valamiféle könnyed csevejre, míg Maxence, Paul és Laurent ki nem rohant a házból, hogy üdvözölje. – A Férfi! – mondta Maxence üdvözlés gyanánt, és Jared érezte, hogy a teste ellazul. Két év után szinte alig ismerte fel a fiúkat, különösen Pault, aki még alig tudott járni, amikor utoljára látta. – Új titkos kézfogásunk van, meg új jelszavunk – furakodott közéjük Laurent, aztán egymást lökdösve beterelték a házba. Maxence a fülébe súgva figyelmeztette az új lakókkal kapcsolatban. Mind dilinyósak. A házba lépve nem látott semmi nyilvánvaló jelet, ami gyászra utalt volna. Az előtér világossárgára festett fala, melyet narancssárga napocskák díszítettek, szinte fürdőzött a nyitott ajtón át beáramló fényben. A bejárati ajtóval szemben helyezkedett el a sötét lépcsőfeljáró, balra pedig a nappali, melynek kandallója előtt oly sok éven át heverésztek Lucasval és az aktuális barátnőikkel. Johnny lemezgyűjteményét hallgatták, és annyi tequilát vedeltek, hogy a végén fel sem tudtak állni. Annie intett a gyerekeknek. – Segítsetek Jarednek felcipelni a holmiját. Maxence és Laurent felvonszolták a bőröndöket az emeletre. – Felviszel a hátadon? – kérdezte tőle Paul. – Még emlékszel rá? – Jared a hátára lódította a kisfiút.

– Van egy kis meglepetésem a számodra, de csak későbbre – szólt utána Annie, ahogy elindultak felfelé a lépcsőn. – És örülünk, hogy itt vagy! – fűzte hozzá Maxence franciául. Vadul rángatta a bőröndöt az egyik lépcsőfokról a másikra. – Túl sok itt a lány. Kezd lakhatatlanná válni ez a hely! – És buták is! – tette hozzá Paul hevesen. – Ssss! – figyelmeztette Maxence. Egy sziluett tűnt fel a lépcsőkön, mely lassan elindult lefelé. Jared, aki levegő után kapkodott, és megpróbálta lefejteni az ádámcsutkájáról Paul kezét, épp abban a pillanatban nézett fel, ahogy a lány haja az arcába hullott. Tekintetük találkozott. Szürke szempár, jegyezte meg magában Jared, majd már csak a lány árnyékát látta a lépcsőn. Jared szíve nagyot dobbant a mellkasában. Jared egy meglehetősen alacsony, rézsútos mennyezetű, kis szobában találta magát. A falakat, az ágytakarót, a bútorokat, a festett padlót – mindent a fehér és krémszín uralt, mintha minden összeesküdött volna ellene, és arra emlékeztette, amit leginkább el akart felejteni: a fehér festővásznakra. Egy pillanattal később Annie lépett be a szobába, kopogás nélkül. Mostantól kezdve zárnia kell az ajtót belülről. – Készen állsz a meglepetésre? – kérdezte, és körbehordozta a tekintetét a szobán. Jared bőröndjének tartalma – főként fekete ruhák – máris szerteszét hevert. – Ezen az emeleten ezen kívül még van két szoba. Az egyik nem használható – sosem lett felújítva, és dugig van mindenféle kacattal. Úgyhogy arra gondoltam, talán lenne kedved üzletet kötni velem.

Jared gyanakvó pillantást vetett rá. – Az attól függ. – Ha megszabadulsz attól a sok kacattól, kitakarítod a szobát, bevakolod, beburkolod, vagy beizéled, mit tudom én, cserébe megengedem, hogy ingyen használd műteremként. Jared kibámult az ablakon. A nő, akivel a lépcsőn találkozott, egy emeleten lakik vele. – Még meglátom. Egyelőre nincs rá szükségem – felelte. – De azért kösz. – Mi értelme van egy házi festőművésznek, ha nincs műterme, ahol festhet? – Beszéltél Lucas-val? – Na és, mi van akkor, ha nem veszik a képeidet? Van Goghét sem vették. – Az öreg Vincent nem adta fel, és tudod, hova jutott. – Jared egy cigit tett a szájába, és a mutatóujját, akár egy pisztolyt, a halántékának szegezte. – Légy szíves, ne dohányozz a házban – kérte Annie. Jared letette az öngyújtóját, de a cigit nem vette ki a szájából. Annie az ajtógombon tartotta a kezét. – Olyan emberek vesznek körbe, akik fiatalok, szépek, intelligensek és tehetségesek, ám túlságosan lefoglalja őket az önsajnálat. Nézz csak rám – harmincöt éves vagyok, negyven felé araszolok, a férjem meghalt, három gyerekem van, egyáltalán nem rendelkezek semmiféle piacképes szaktudással, és van egy házam, ami lassan a csőd szélére juttat, de hallottál engem valaha is panaszkodni? – Mérgesen becsapta maga mögött az ajtót, és Jared hallotta, ahogy lefelé menet magában zsörtölődik. Lefeküdt az ágyra, és meggyújtotta a cigarettát. Ahogy később elindult a földszintre vacsorázni, kuncogást és suttogást hallott a sötét lépcsősor felől, de a gyerekek azon

nyomban elhallgattak, ahogy megpillantották. A fiúk a lépcsőn ücsörögtek egy kislány és egy másfél év körüli fiúcska társaságában. Némán félrehúzódtak, hogy szabad utat engedjenek neki. – Bonsoir – köszönt oda nekik. – Bonsoir – válaszolt Maxence. A többiek egy mukkot sem szóltak, amitől furcsán kirekesztettnek érezte magát. Amint maga mögött hagyta őket, a gyerekek újra suttogni és kacarászni kezdtek. Jared kinyitotta a konyha ajtaját. A világos helyiségben hangos beszélgetés, párás meleg és coq au vin46 illata fogadta. Annie úgy állt a tűzhely mellett, mintha az dobfelszerelés lenne: hangosan levette vagy visszatette a lábosok fedelét, kavargatott, hozzávalókat szórt bele, levette vagy feljebb csavarta a lángot a különböző méretű és formájú lábasok alatt. Lucas szemlátomást az útjában volt – valahányszor a vágódeszka felé lépett, mindig belé ütközött. A lány, akivel a lépcsőn találkozott, zöldségeket tisztított éppen, és csak egy röpke pillantást vetett rá, mielőtt újra beletemetkezett volna a feladatába. Mellette egy gyönyörű nő állt, rövidre vágott, fekete hajjal, aki egy szexis mosolyt villantott rá. – Jared! Na végre! Örülök, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel – kiáltott fel Annie. – Lola, Althea, bemutatom Jaredet, Don Juan extraordiniaire-t47, és híres festőt, aki épp valami nevetséges alkotói szabadságon van. Mivel nem tudta eldönteni, ki kicsoda, Jared csak egy könnyedén odavetett „salut”48-val üdvözölte a két nőt. Lucas

Vörösboros kakas Rendkívüli, kimagasló 48 Üdv! 46 47

töltött egy pohár bort, és átnyújtotta neki. Jared leült az asztal mellé egy székre. A vörös hajú nő elfordította a fejét, és hirtelen nem látszott más, csak a hajzuhataga. Lucas Annie válla felett bekukkantott a fazékba. – Nem csontoztad ki a kakast, mielőtt feltetted volna? – tudakolta. – Csirke – mondta Annie, ahogy gyors mozdulatokkal felaprította a petrezselymet. – Coq au vin san coq? – Kakas borban kakas nélkül? Lucas láthatólag alaposan átgondolta az érvelését. – De akkor nem lenne jobb kicsontozott csirkét használni? – A csontok adják meg az ízét. Isten ments, hogy bárminemű erőfeszítést tegyél, és a csontokkal vacakolj! – Annie a sötét hajú nőhöz fordult. – Lucas ezüstkanállal a szájában született, és kicsontozott kakassal etették. – Hogy érted ezt? – értetlenkedett Lucas. – Ez egy amerikai kifejezés. Hé, miért nem mesélsz a lányoknak a ráncokkal kapcsolatos elméletedről? Tudod, a gazdag meg a szegény ráncokról. Lucas a sötét hajú nő felé fordult. – Ez nem az én elméletem, hanem közismert tény. – Mondd el nekik! – unszolta Annie. – A gazdagok ráncai vízszintesek, és onnan származnak, hogy vakító napsütésben mosolyognak a jachtok fedélzetén vagy a golfpályákon ­– magyarázta Lucas. – A szegények ráncai függőlegesek. Mély árkok a szemöldökök közt, gyűrődések a szájak sarkában, vonalak az arcon – köszönhetően az egész életen át tartó aggodalomnak, melyet a pénzügyi helyzetük okoz. – Érdekes, hogy ezt pont egy csőd szélén álló özvegy előtt mondod. – Annie a többiekhez fordult. – Hát nem elitista és gyomorforgatóan macsó?

– Oké, lehet, hogy elitista, de miért macsó? – ráncolta a homlokát Lucas. – Mert kezdek közelíteni a középkorúsághoz, vagy legalábbis tíz éven belül közelíteni fogok hozzá. – Annie a gyönyörű, sötét hajú nőre pillantott, aki elnevette magát. – Gondolom, ezért tartják a nők elbűvölőnek. – Annie felkapott Lucas háta mögül egy méretes kést. – Én azonban immúnis vagyok vele szemben. Lucas, ülj már le, még a végén beleszaladsz a késbe. A gyönyörű nő kecsesen Jared felé nyújtotta a kezét. – Isten hozta, örülök, hogy csatlakozott hozzánk – mosolygott. Flörtölt vele, ez tuti. – Sajnálom. Nem beszélek túl jól angolul – felelte Jared, és a vörös hajú lányra nézett. – Akkor gyorsan meg kell tanulnom franciául – mosolygott a nő. Lucas közelebb lépett hozzá, valamit a fülébe súgott, mire a nő kuncogni kezdett. Lucas láthatólag elemében volt, bár a módszere mintha a saját érdekei ellen hatott volna, ha tényleg az a célja, hogy elcsábítsa Annie-t. Annie, kezében egy akkora késsel, mint az alkarja, sebesen aprította a gombát, és ügyet sem vetett rájuk. A vörös hajú lány felállt, beszórta a zöldségek nyesedékét a szemetesbe, aztán egyetlen szó nélkül kiment a konyhából. Jared felállt, hogy ő is elinduljon, de Annie megragadta a karját. – Remélem, időközben nem lettél vegetáriánus vagy ilyesmi – jegyezte meg. – Endívia és cékla saláta lesz, desszertnek meg mousse au chocolat – tette hozzá, csak úgy magának. – Lucas persze túl önálló ahhoz, hogy minden este velünk vacsorázzon, de ma este megtisztel minket a jelenlétével. – Lucas épp borkóstolási leckét adott a rövid hajú

nőnek – a kezét a nő kezére téve meglötyögtette a nedűt a pohárban; egyikük sem figyelt Annie-ra. – Mit mondtál, hogy is hívják? – kérdezte Jared Annie-től halkan, nehogy a másik kettő meghallja. – Nahát, felébredt benned a Casanova? Lola férjezett nő, két gyerekkel, és Lucas már a megérkezése pillanatában lestoppolta. – Mérgesen a hűtő felé lépett. Jaredet természetesen nem ez a nő érdekelte. – Igazán abbahagyhatnád ezt a casanovás meg Don Juan-os dumát, d’accord?49 – mondta. – Ahogy parancsolod, Rómeó! Johnny imádta a vacsorapartikat, és Annie majdnem minden hétvégén legalább huszonöt emberre főzött. Fesztelenebbül érezte magát a konyhájában, amíg az étkezőasztal körül elmés társalgások folytak franciául. A párizsi reklámvilág legalább olyan félelmetesnek tűnt, mint a harmadik birodalom – hataloméhes és kegyetlen. Belső intrikáktól terhes – nos, ehhez Annie nem tudott mit hozzászólni. De az aznap esti vacsora, a legnagyobb, amit Johnny halála óta készített, más volt. Nem vonult vissza a konyhába. A gyerekek a felnőttek asztalánál bohóckodtak, nem kellett előre megetetni és ágyba dugni őket. Több üveg bort is elfogyasztottak, Lucas családjának a pincészetéből, egy borgyűjteményből, mely javarészt érintetlenül pihent a család normandiai uradalmának pincéjében, és a bor megemelte a hangulatot, ahogy arra csak egy fantasztikus burgundi képes. A beszélgetés során, mely a francia és angol nyelv keverékén folyt, mindenki hevesen kritizálta az Egyesült Államokat, míg 49

Rendben?

Annie magára vállalta a legelszántabb hívének szerepét. Pont ő, aki, amíg ott élt, rendíthetetlenül ócsárolta mindenért. Lola halkan kacarászott, bárki bármit mondott. Johnny vacsorapartijain mindig is rajzottak a gyönyörű nők, akik annyira ácsingóztak a férfiak figyelmére, mint a levegőre. Annie rühellte őket, de akkor most hogyhogy nem utálja Lolát? Talán, mert Johnny nincs már köztük? Vagy mert Lola őt is figyelmesen hallgatta és jókat derült a viccesnek szánt megjegyzésein? Althea volt az egyetlen, aki egy szót sem szólt. A parkban töltött nap óta felhagyott a mániákus locsogással. Mintha végre engedélyt adott volna magának arra, hogy csendben maradjon. Nem vett részt a beszélgetésekben, és láthatólag nem is nagyon érdekelte, miről beszélnek a többiek. Továbbra is sokat bujkált a szobájában. A csend mögé rejtőzött, és ez Annie-nek nagyon is megfelelt. Most, hogy Althea nem igyekezett olyan erősen, az arcvonásai ellazultak, és inkább sebezhetőnek, mint feszültnek látszott. Valamiféle romantikus szépség lengte körül, egyfajta báj, melyet korábban nem lehetett észrevenni. A báj amúgy is olyasvalami, amit nehéz meghatározni. Lehet, hogy valaki szívdöglesztően fest, még sincs benne semmi báj. Ugyanakkor egy csúnya ember is lehet elbűvölő. Ebben a szobában minden jelenlevő rendelkezett bizonyos fajta vonzerővel. Jarednek, természetesen, búskomor sármja volt. Még Lucas, a vén csirkefogó is teli volt francia, felsőosztálybeli sármmal. Mindenki olyan átkozottul elbűvölő volt, kivéve őt magát. A desszert után a gyerekek felpattantak, és rohantak bekapcsolni a vadonatúj tévét, amit aznap reggel szállítottak ki és kötöttek be. Alighogy eltűntek, Lucas, aki mindig is

gondosan ügyelt arra, mit mond a gyerekek előtt, nekiállt szórakoztatni a felnőtteket pikáns történeteinek megújult repertoárjával. Mindvégig az egekig magasztalva Franciaország erényeit. A hazafiasságot csak egy vékony határvonal választja el a bigottságtól, s ezt gyakran átlépték az Államokban. Annie rosszul viselte a határsértést. – Franciaország aranykora elmúlt a dicsőséges őseiddel együtt – emlékeztette Lucas-t, csak hogy lássa, mit reagál a férfi. – Franciaországnak vége. Mostanában már csak a negativizmusáról és sznobizmusáról híres. Lucas felemelte a tekintetét a poharából. – Annie – szólalt meg –, te vagy az eufemizmusok és verbális visszafogottság királynője. – Annie elmosolyodott. A burgundi segített neki abban, hogy Lola – vagy bármely más nő – szemszögéből lássa a férfit. Lucas egész jól festett a fekete nadrágjában és szürke galléros pulcsijában. Jóképű volt, a mosolya pedig bitangul elragadó. – Nézd – mondta Annie. – Imádom a francia gyerekeimet, meg a francia sajtomat a francia baguette-emen, de összességében véve a franciák egy beltenyészetű bagázs, és a társadalom már hosszú ideje stagnál. Lola kuncogni kezdett. – Az én nézőpontomból a franciák pont olyan vonzóak, elragadóak és poétikusak, mint ahogy azt a hírnevük sejteti. – Lucas-ra mosolygott. – Ráadásul nagyra értékelik az élet élvezetét. Az amerikaiak nem rendelkeznek ezzel a fajta intelligenciával. Mi mindent olyan gyorsan csinálunk. Melózunk, pénzt költünk, fogyasztunk. Bőségben és gazdagságban élünk, de képtelenek vagyunk értékelni a pillanatot. Annie elégedetten hallgatta Lola elcsépelt frázisait. – Szerintem az, hogy a franciák olyan komolyan veszik a joie de

vivre-t,50 még nem teszi őket rendes emberekké. Épp ellenkezőleg, inkább önzővé teszi őket, nincs igazam? Jared a fehér vászonterítőn fekvő késével játszadozott. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz összecsomagolni, és visszatérni abba a csodálatos országodba? Bár lehet, hogy már nem is fogadnának vissza. Annyira francia lettél, annyira nihilista. – Ezért olvadok be olyan remekül a franciák közé. Itt ugyanis a jókedv társadalmilag nem elfogadott. Próbáljon meg csak az ember optimistán nyilatkozni valamiről, máris úgy néznek rá, mint egy gyengeelméjűre. – Ez nem hangzik túl jól – biggyesztette le a száját Lola. – Mint ahogy nem is igaz – vetette közbe Lucas higgadtan. Ám Jared esetében fájó pontra tapintott. – Hogy lehetsz ennyire félreinformált? – méltatlankodott a férfi. – Kérlek, emlékeztess rá, hol is végezted az iskoláidat? Ja igen, Amerikában! – Az oktatás, na persze. A kiszámíthatatlan tényező! Ti franciák akkora intellektuális sznobok vagytok! Lola magasra emelte a poharát. – Ami engem illet, az a szándékom, hogy minél többet tanuljak a franciáktól. Jared elővett egy doboz cigarettát, és körbekínálta az asztal körül. – Még nem válaszoltál a kérdésemre, Annie. – Kérlek, odakinn gyújts rá. Amúgy meg élvezem az életem Párizsban, de csak a partvonalról, leskelődőként, és azt látom, hogy Franciaország szétesőben van. Jared összehajtotta a szalvétáját, letette az asztalra, aztán egyetlen szó nélkül kisétált az étkezőből. Lola és Lucas suttogtak valamit egymás fülébe, Althea pedig beletemette az 50

Az élet örömei

orrát a tányérjába. Annie-nek átfutott az agyán, hogy talán túl messzire ment. Az ablakon keresztül látta, hogy Jared megáll a ház lépcsőjén. Az ellenfényben először csak a széles válla látszott, aztán a profilja, ahogy rágyújtott egy cigire. Szívott egy mély slukkot, aztán hátradöntötte a fejét és felnézett a sötét égboltra. Ahogy Annie elfordította a fejét, észrevette, hogy Althea is a férfit bámulja. Vacsora után Annie Lucas karjába csimpaszkodott, úgy kísérte ki a bejárati ajtóhoz. Amikor Annie többet ivott a kelleténél, kissé rámenős lett, ezt Lucas már korábban észrevette. De több esze volt, mint hogy bármit is beleképzeljen a dologba. Annie, kezét az ajtógombra téve, a félhomályban nekidőlt az ajtónak. – Jó kis este volt, nem igaz? – mosolygott, majd a vállával játékosan meglökte Lucas-t, aztán ott maradt, hozzá simulva. – Jó látni téged a társaság lelkeként. Valami azt súgja nekem, hogy nem vagy érzéketlen Lola bájai iránt. Annie olyan alacsony volt, hogy amikor egymás mellett álltak, mint most is, fel kellett emelnie az állát, hogy felnézzen a férfira. Lucas-t elfogta a vágy, hogy felemelje magához. – Csodás vacsora volt – felelte. – De csak miattad járok ide, ezt te is tudod. – Ó, ugyan már! Nyilvánvaló, hogy belezúgtál. – Várakozásteljesen Lucas-ra függesztette a szemét. A nyakát kinyújtva próbálta kiolvasni a férfi arckifejezését. Lucas megmerevedett. Ismét eltűnődött, immár vagy századszor, vajon miért tud könnyedén bármely nőt az ágyába csalogatni, kivéve Annie-t. Vele szemben teljesen

tehetetlen. – Csak barátságos vagyok vele – mondta. – Ezt akartad, nem? – Nem kell bocsánatot kérned azért, hogy flörtölsz vele. Lola szuperjól érzi magát – merengett el Annie, még közelebb lépve a férfihez, olyan közel, hogy Lucas érezte a parfümje illatát, egy olcsó parfümét, melyet Annie valami grande surfaces-ben51 vásárolt; valami pézsmaillatú, mégis csodás dolog; valami, ami teli van ígérettel. – Én a helyében ott helyben megadtam volna magam a csáberődnek – tette hozzá Annie. A folyosó sötétjében, melyet csak a kinti lámpa fénye enyhített valamelyest, hirtelen minden lehetségesnek tűnt. – Alas – mondta Annie, ahogy váratlanul ellépett a férfi mellől és kinyitotta az ajtót –, kicsit keményebben kell próbálkoznod. Lola meg van győződve róla, hogy szereti azt az idióta férjét. Annyira bele van gabalyodva a tetves házasságába, hogy akkor sem venne észre egy rendes pasit, ha az a fejére esne. Akárcsak te, akarta mondani Lucas. – Talán túl sok energiát fektetsz abba, hogy a bérlőid életén morfondírozz – mondta ehelyett. Annie ingerült arcot vágott. – Csak aggódom, ennyi az egész – jelentette ki. – Aggódom Lola miatt, és ami azt illeti, Althea miatt is. Ezt hívják együttérzésnek. Lucas-ban felötlött a gondolat, hogy megkéri Annie-t, aggódjon egy kicsit saját maga miatt is, meg őmiatta is, de ez nem sült volna el túl jól. – Maxence átnevezte Altheát „Mademe de Letargiá”-ra – folytatta édesen Annie. – Neked is feltűnt valami furcsa az étkezésével kapcsolatban? 51

Szupermarket.

– Nem. – Néha megállás nélkül tömi magát, aztán meg le se jön vacsorázni. Azt mondja, nincs hozzászokva a francia ételekhez. Hogy nem esik jól neki. De hogy semmit ne egyen? Amúgy is olyan vékony, akár egy csontváz, nem igaz? Lucas kilépett a házból. – Majd szólj, ha segítségre van szükséged Madame de Letargiával és Madame…– a megfelelő szót kereste – Ledérrel kapcsolatban. – Igazságtalan vagy – jegyezte meg Annie, láthatóan elégedetten. – Lola abszolút a két lábbal a földön járó típus, nem az a sznob, akire az ember számítana egy ilyen… – elhallgatott és álnokul folytatta – tökéletes nő esetében. A beszélgetésük ismét visszakanyarodott a többiek felé. Mindig a „többiek” volt a téma. Azt akarta, hogy Annie újra közel legyen hozzá, hogy flörtöljön vele, vagy csak képzelte? – Lola valóban lélegzetelállító, és egész laza – mondta. Annie komoran bólintott, de Lucas látta rajta, hogy belül szétveti a méreg. – Egy kicsit túl laza. Tudod, hogy mit művel az exével? Tudom, hogy van távoltartási végzés ellene meg minden, de Lola egy barátnőjén keresztül képeslapokat küldözget neki New Yorkból, hogy a pasas nehogy megtudja, hogy Franciaországban van. Szerintem minél később jön rá a fickó, annál nagyobb esélye van Lolának arra, hogy egy sebesült rinocérosszal találja magát szemközt. Az biztos, hogy én így reagálnék. – De akkor is – vetette közbe Lucas –, megérdemli ez a pasas, hogy elválasszák a gyerekeitől is? Vagy ez csak nekem ütött szöget a fejembe? – Valahányszor felhozom ezt Lolának, és nekem elhiheted, gyakran megteszem, mindig azt feleli, hogy ír neki és leadja neki a drótot.

– A drótot? – Előáll a farbával. – A farbával, aha – motyogta Lucas, bár halvány gőze sem volt, miről beszél Annie. Későre járt. Az alkohol kellemes bódító hatása kezdett elmúlni, a lehetőség ajtaja bezárult, ha egyáltalán nyitva volt valaha. – A helyedben én kicsit alaposabban utánajárnék Lola sztorijának – tanácsolta. – Dróttal meg mindennel együtt. – Az én feladatom az, hogy tartsam a számat, ami meglehetősen távol áll a természetemtől. – Te mondtad, nem én. Annie ismét közelebb lépett hozzá, játékosan megbökte, majd a fülébe súgta. – Drágám, be tudom fogni a szám, ha nagyon muszáj. Tudod, megvannak a kis titkaim. Ne gondold azt, hogy mostanra már teljesen kiismertél. Lucas-nak a fejébe szökött a vér, és gyorsan témát váltott. – Én… ööö… Remélem, jó ötlet volt idehozni Jaredet. – Aggódsz, hogy esetleg lecsapja a kezedről Lolát? Lucas fejében hirtelen fény gyúlt. – Azért vagy ilyen feldúlt, mert mindenki Lolára figyel? – Nem. Viszont ellenségességet érzek megnyilvánulni az irányomba. – Ellenségességet? Kire gondolsz? Rám? – Igen. A lakbérrel megoldottam a megélhetésünk problémáját. Nem adtam el a házat. Tévedtél, és ez rohadtul idegesít. Ezt a békát nehéz lenyelni, mi? – Miről beszélsz? Miféle békát? – értetlenkedett a férfi, de addigra Annie már kituszkolta a házból, és bezárta mögötte az ajtót. Althea az ágyában fekve kibámult az ablakon az éjszakára. Napközben ki sem tette a lábát a házból, a hálószobájában

maradt, csupán teát készíteni ment le a konyhába. Nem akarta látni Párizst. Még nem. Mi van, ha csalódást okoz? Hogy élné túl? Az ablakon keresztül bámulta az ágakon ugráló verebeket. Hangosan csiripeltek, és megállás nélkül ugrándoztak meg repkedtek, csak az elmosódott szárnyuk látszott. Reggelente a gyerekek lármájától visszhangzott a ház, de aztán egy szempillantás alatt mindenki eltűnt, és a ház ismét elcsendesült. Később, akár a verebek, a gyerekek visszatértek, és a házat betöltötte a zajongásuk. Biztonságban érezte itt magát – a hálószobájában, a házban. Ezen az idegen helyen, ebben a házban, mely tele volt idegenekkel, valahogy úgy érezte, hogy nem érheti baj. Ráadásul ezek az idegenek nem terhelték le a szeretetükkel, és neki sem kellett cipelnie az irántuk érzett szeretet terhét. – Ne aggódj miattam! Jól vagyok! – mondta az anyjának a telefonba, amikor utoljára beszéltek. – Nagylány vagy már. Azt teszed, amit akarsz. – Ma végigsétáltam a Champs-Élyséées-en. Szuper volt. Bárcsak láthattad volna te is! – A vacsora nem fogja elkészíteni saját magát. – Persze, anya. Menj csak. Majd holnap hívlak. Althea tudta, hogy ma este nem fogja felhívni az anyját. Ehelyett az ágyán fekve Jaredre gondolt, az új bérlőre, akitől csupán egy fal választotta el.

12. Kedves Mark! Ne haragudj azért, amit teszek. Egy kis időre New Yorkban maradok a gyerekekkel. Időre van szükségem, hogy átgondoljak dolgokat. Jelenleg nagyon össze vagyok zavarodva kettőnkkel meg az életünkkel kapcsolatban. Kérlek, légy türelmes velem, és ne haragudj! Szeretlek. L. Mark letette Lola képeslapját, aminek a szövegét már kívülről tudta. Öntött magának egy pohár whiskyt, és odalépett az üres hűtőhöz. A dühe Lola távozása óta nem apadt. Lola jobban teszi, ha visszajön, méghozzá minél hamarabb. Ami Lolát illeti, a következő az alapfelállás: nagyon is jó sora volt, és ezt tudta is. Ott volt neki a ház, a segítség, takarítók hada, dadusok, szakácsok, medencetisztítók, kertészek, vízvezeték-szerelők, meg ki tudja, ki még. Könnyedén megengedhették maguknak, hogy mindkét gyerekhez külön dadust fogadjanak. Ezt milliószor el is mondta neki, de Lola ragaszkodott hozzá, hogy ő végezze a gyerekek körüli feladatok nagy részét. Mivel ezt ő akarta így, Mark nem akart hallani semmiféle siránkozást a porontyokkal kapcsolatban. Ő nem fog megváltozni. Nincs szüksége Lola hülyeségeire. Lolára sincs szüksége, ami azt illeti, főleg, ha ilyen húzásai vannak. Ő nem fog engedni, utána futni meg végképp nem fog, ha Lola netán erre pályázna. Ebből nem enged. Lola bizonyára becsavarodott, és most rohadtul magányos New Yorkban. A gyerekekkel? Hogyne lenne az. Különben is, hol

vannak? Egy hotelszobában? Nehéz elképzelni. Hamarosan észhez tér, és rájön, micsoda őrültséget követett el. Persze hogy visszajön. Mindenesetre sokként érte a dolog. Ezt be kell ismernie. Nemcsak azért, mert meglepte, hanem a veszteség letaglózó érzése miatt, ami akkor ébredt benne, amikor arra gondolt, hogy Lola esetleg gyűlöli. Lola beíratta Liát a Lycée International Rue de Passyba, ahová Paul, Laurent és Maxence is járt. Az iskolai beíratás valószínűleg a legkisebb gondja lesz, ha bíróság elé citálják gyerekrablás vádjával, de Annie addig rágta a fülét, míg beleegyezett. Lola aggódott, hogy Annie esetleg gyanakodni kezd, ha nem íratja be Liát az iskolába. Vagyis, bizonyos módon, megint meghajlott egy erősebb akarat alatt. És ismét kitért az elől, hogy saját maga hozza meg a döntéseit. Lia az első napon végigvisította és kapálózta az iskolába vezető utat. Lola minden egyes lépéssel egyre nagyobb bűntudatot érzett, és vissza is fordult volna, ha Annie nincs ott. – Nem fogok enni! Senkihez sem fogok szólni egy szót sem! – fenyegetőzött Lia. Ám amint beértek az iskolába, ahol körülvették az idegen diákok, Lia elcsendesedett. Amikor megszólalt a csengő, Maxence intett neki, hogy kövesse, ő pedig követte. Egy pillanattal később a nagy faajtó bezárult, és Lia eltűnt. Lola lenézett a babakocsiban ülő Simonra, aztán Annie-re, és kitört belőle a zokogás. Annie gyengéden elterelgette a kaputól. – Minden rendben lesz Liával – nyugtatgatta. – De a te gyerekeid mások, mint az enyémek. Ők azt teszik, amit mondanak nekik. Nem csapnak minden alkalommal hatalmas patáliát.

– A gyerekek ugyanolyanok, csak az anyák mások. Én sokkal félelmetesebb vagyok nálad. Na, menjünk – fogta meg finoman Lola könyökét. – Elviszlek a piacra. Az invitálás meglepetésként érte Lolát. Minden reggel végignézte, ahogy Annie egy vadász céltudatosságával kimasírozik a házból, mindkét karján egy-egy vesszőkosárral, de valahányszor felajánlotta, hogy vele tart, Annie határozottan elutasította, és Lola nem mert ellenszegülni neki. Különben is, gyanította, hogy Annie jobb szeret egyedül lenni. – Nem akarlak feltartani az elintéznivalóiddal. – Miféle elintéznivalók? – kérdezett vissza Annie. – Ezt, kérlek, úgy nevezik, hogy faire les courses. 52 Ami egy teljesen más állatfaj. Készítsd fel magad egy kalandozásra a színek és illatok birodalmában. – Annie tolni kezdte maga előtt a babakocsit, és Lola követte. Liára gondolt, aki mostanra már bizonyára egymagában, rémülten ül, egy furcsa osztályterem kellős közepén. Ha Annie nem lett volna olyan erőszakos, Lola pedig olyan gyenge, akkor Lia most nem szenvedne. A rue de Passy butikjainak legtöbbje még zárva volt, és csak majd valamikor tizenegy körül nyitnak ki. Csak a kávézókban és boulangerie-kben pezsgett az élet. A levegőben az eső és a frissen sütött kenyér illata keveredett a kipufogógázok bűzével. Lola ismét elcsodálkozott az elhaladó emberek kifinomult ízlésén – trendi anyukák, makulátlan öltönyt viselő férfiak siettek el mellettük. Ő maga teljesen átszokott a melegítőnadrágra meg a pufi dzsekire, és már az arcát sem sminkelte. Volt valami hihetetlenül csodás abban, hogy nem kellett senkit lenyűgöznie, nem kellett tojáshéjon lépkednie, nem állt fenn a kockázata annak, hogy 52

Bevásárlás

véletlenül összefut az egyik szomszédjával, aki pontosan tudná, hány kilót szedett fel az alatt a rövid időszak alatt, amióta belekóstolt Annie ételeibe. Érdekes módon, annak ellenére, hogy a kisujját sem mozdította, hogy jól nézzen ki, a férfiak nagyobb intenzitással bámulták, mint ahogy azt az Egyesült Államokban valaha is merték volna. Vágy, kéj, irigység, csodálat, csábítás, flört – mindez ott csillogott a párizsi szemekben. Legalább annyira félreérthetetlenül, mint amennyire nyíltan – mindezt meglehetősen izgalmasnak találta. Követte Annie-t, aki még mindig maga előtt tolta a babakocsit. Átvágtak a rue de Passyn, és befordultak a rue de l’Annonciationra. Az utca légköre egy csapásra megváltozott. Lola épp egy nappal korábban sétált végig a rue de l’Annonciationon. Felismerte az üzleteket, a cukrászdákat és kávézókat, de az utcát most teljes hosszában piac foglalta el, amitől vad, nyüzsgő, egyáltalán nem városi jelleget öltött. A kipufogógáz bűzét virágok, gyümölcsök illata váltotta fel, meg nyers hal, sült csirke és érett sajt aromája. A standokon halmokban álltak a gyümölcsök és zöldségek. Az árusok nagy hangon kínálták a portékáikat. Fiatal anyukák kis gyerekekkel, öreg hölgyek paraszti viseletben, magas sarkút viselő nők Chanel-kosztümben. Sokuk karján ott lógott egy Annie-éhez hasonló vesszőkosár. A kávéházak teraszán férfiak – fiatalok és öregek – café serré-t53 ittak, cseverésztek és nézelődtek. Annie megállt az egyik zöldséges standnál. – Szereted a betterave-t?54 Neee! Mit művelsz? 53 54

Eszpresszó Cékla

Lola egy almát tartott a kezében. – Mi a baj? Talán nem szereted a Granny Smith almát? – kérdezte. – Itt nem nyúlhatsz az áruhoz, az isten szerelmére! Lola gyorsan letette az almát. Annie az állával a széles vállú, pocakos, vastag bajuszú férfi felé bökött, aki épp egy zacskó krumplit helyezett egy régimódi mérlegre. – A territoire-ben vagy. – A felségterületén? – Csak várj, és reménykedj, hogy kiszolgál. És nehogy azt hidd, hogy az almás trükköd észrevétlen maradt. A bajusza olyan, akár egy antenna. Máris pontokat vesztettél. Ha jól viselkedsz, talán kiszolgál. Ha pedig megkedvel, akkor nagylelkű lesz, és a legjobb áruját kapod. – Biztos vagy benne, hogy vele akarsz üzletelni, ha ilyen a hozzáállása? – Ha! A többiekhez képest ő még kezes bárány. Errefelé ha megsérted az illemszabályokat, éhen maradsz. – És még mire kell ügyelnem? Annie megvonta a vállát. – Csak ne idegesíts fel senkit. Amikor ők kerültek sorra, Annie először is megkérdezte a propriétaire-t,55 mit ajánlana. Ahhoz képest, milyen nehéz természetűnek írták le, a férfi láthatólag nem sietett. Annieval kitárgyalták az időjárást, majd a président-t,56 miközben határozott mozdulatokkal nekiállt összeválogatni pár zöldséget és gyümölcsöt. Lola szórakoztatónak találta a fontoskodó hangnemet, amit az emberek használtak itt. Mindenki connaisseur-nek, szakértőnek számított. A 55 56

Tulajdonos Elnök

hal­árusnál Annie olyan gondos aprólékossággal válogatta az aznap esti vacsorához szánt halat, mintha egy gyereket készülne örökbe fogadni. A jégágyon fekvő halak százainak opálos tekintetével körülvéve Lola igyekezett más szemmel nézni az előtte tornyosuló garnélarákhalmokra. Megpróbálta francia szemmel látni a helyet. Kell hogy legyen valami különbség. A francia nők hezitálás nélkül böktek az antennás teremtmények egyik vagy másik halmára. Különböző színű, formájú és textúrájú páncélokat látott, de vajon melyiknek milyen az íze? Hát az egyik kagyló nem olyan, mint a másik? Némelyik garnélarák rózsaszín volt, a másik szürke, egyik nagyobb, a másik kisebb, és az áruk is különbözött, de miért? Engedelmesen követte Annie-t egyik árustól a másikig. A boucherie-nél57 gyöngytyúkok lógtak kampókról fejjel lefelé, még egészben, tollasan, és egy élénk rózsaszín malacfej körül művészien elrendezett csülkök és nyelvek sorakoztak. Lola azt kívánta, bárcsak Lia is ott lenne, hogy tanúja legyen ennek a különös, hátborzongató látványnak, és szomorúság, majd enyhe félelem nyilallt belé, ahogy a lányára gondolt. Az embernek nem szabadna tartani a saját kilencéves gyerekétől. Annie nem félt a gyerekeitől. Amikor Annie sorra került, a hentes nem fukarkodott a figyelmével, miközben ledarálta a marhahúst a gyerekek ebédjéhez – egyszerű bifteck haché et coquillettes.58 Szóba került az agneau, a bárány is, de Lola nem tudta biztosan, hogy élő állatról beszélnek vagy a húsáról. Annie és a hentes hosszasan kacarásztak, és ügyet sem vetettek a növekvő sorra. A sorban állók hamarosan – ahelyett, hogy feldühödtek 57 58

Hentes Darált bélszín és apró kagyló

volna – mind bekapcsolódtak az élénk csevejbe a le présidentról, aki szemlátomást valamiféle kalamajkába keveredett, valami indiszkrét dologba a sa maîtresse-szel. A szeretőjével. Amint elhagyták az üzletet, Lola Annie-hez fordult. – A hentes totál beléd van esve. Annie elpirult. – Ugyan, csak képzelődsz. – Szinte hihetetlen, hogy ezt a bevásárlást mindennap eljátszod. Nem tűnik valami időhatékonynak. – Ez a csodálatos Franciaországban. A főzés és az evés tökéletesen megfelelnek napi célnak. Annie bevásárlókosara megtelt. Hazafelé Lola meglepetten látta, hogy vagy egy fél tucat pékséget hagytak maguk mögött, míg végre betértek az egyikbe, hogy megvegyék a napi baguette-jüket. Lola az egyik káprázatos pékségre mutatott. – Azzal mi a baj? – Tudod, minden a részletekben rejlik – magyarázta Annie. – Az ember néha a végletekig elmegy, hogy rátaláljon a megfelelő salátára, megfelelő kenyérre, megfelelő sajtra. A vivre pour manger59 alaposságot igényel. Szakértelmet. A baguette, amit vettek, még langyos volt, és Lola magába tömte a felét, amíg hazaértek, miközben egyszer sem jutott eszébe Lia. Lia jól meglesz. Nem cukorból van. Nem ő az első gyerek, aki új iskolába kerül. A gyerekek amúgy is gyorsan hozzászoknak az új dolgokhoz. Elég csak megnézni, hogy egy hét alatt mennyire hozzászokott a házhoz. És az apját sem emlegeti már. Még megálltak egy kis vegyesboltban, amely úgy festett, mint egy régi patika. A tulajdonos, egy apró termetű, kopasz férfi, amint megpillantotta Annie-t, beszaladt az üzlet hátsó 59

Azért élünk, hogy együnk.

traktusába. Egy barna papírba csomagolt kis dobozzal tért vissza. – Hát megtalálta! – kiáltott fel Annie. – C’est de la bonne!60 – felelte a férfi. Otthon Annie megmutatta Lolának, hogyan marinálja a vacsorára szánt halat, hogyan kösse csomóba a zöldségzöldeket, amit először felakasztanak száradni egy kis kampóra, aztán később bouquets garnis-ként61 használnak, és egyben azt is megtanulta, mi az a bouquets garnis. Amint félretették az ételeket, Annie kicsomagolta a barna papírba rejtett kis dobozt, melyről kiderült, hogy egy régimódi bútorfényező. Lola felé nyújtotta, hogy szagolja meg, mintha valami értékes parfüm lenne. Aztán a kezébe vett egy rongyot, és nekiállt dörgölni a konyhaasztalt, elmagyarázva, milyen mozdulatokat kell alkalmazni és mekkora nyomást kell kifejteni. És hirtelen minden összeállt. A világ, melyben Lola az elmúlt tíz évben élt, és ez legalábbis alternatív világegyetemek voltak. Ebben a világegyetemben a házimunka művészeti formává, a cselédek feladata napi örömforrássá, az időpocsékolás esszenciális lételemmé nemesült. Ez volt az ő világa, nem a régi! – Meg akarom tanulni, hogyan kell csinálni – jelentette ki. – Asztalt fényezni? Lola széles mozdulattal körbeintett. – Mindent. Kialakult az új napirendjük. Esténként, miután végeztek a házi feladatukkal, a gyerekek bekapcsolhatták a tévét. Annie

60 61

Jó lesz. Fűszercsokor

és Lola lábujjhegyen beosontak a családi szobába, ahol a gyerekek tágra nyílt szemekkel meredtek a negyvenkét colos síkképernyős tévére, melyet Lucas választott és üzemelt be a számukra. Maxence és Laurent összegömbölyödve feküdtek az egyik kanapén, arcukon üdvözült mosollyal, míg Paul, hasonlóképp elvarázsoltan, a futószőnyegen hevert. A másik kanapét Lia és Simon foglalta el – a kislány békésen ücsörgött, az öccse buzgón szopta a hüvelykujját. Nyoma sem volt a csupán egy órája zajlott csetepaténak. – Imádom ezt a masinát – bökött Annie a tévé felé. – A legnagyobb egyesítő erő. Miért nem hallottam róla már korábban? – Sarkon fordult, és elindult a konyhába vacsorát készíteni, titkon abban reménykedve, hogy Lola a gyerekekkel marad. A legutolsó dolog, amire most vágyott, az a Lola által főzőleckének, általa csak kínszenvedésnek titulált procedúra volt. De Lola már ott loholt a sarkában. – Miért nem ülsz le kicsit tévézni a gyerekekkel? – vetette fel Annie. – Én majd elkészítem a vacsorát. A válasz sajnos nemleges volt. A konyhában Annie nekifogott az endives au jambon62 előkészületeinek: megmosta az endíviasalátát, elrendezte a sonkaszeleteket, lereszelte a gruyère sajtot, és elkészítette a besamelmártást. Lola volt felelős a vinaigrette-ért – ez elég egyszerű feladat volt, és már többször is megmutatta neki. Lola a fejét vakarta, ahogy végigmustrálta a sót és borsot, az ecetet, olívaolajat és mustárt, majd megkérdezte: – Melyikkel is kezdem? – Mikor tervezed felhívni Markot? – érdeklődött Annie. Ez a kérdés gyakran járt azzal az eredménnyel, hogy Lola eliszkolt, ő pedig némi lélegzethez jutott. 62

Sonkába tekert endívia

– Én, nos, még nem, szóval, egyelőre nem… Szóval először az ecet? És persze ott volt még az igazán kellemetlen kérdés: Miért játssza meg Lola, hogy az Egyesült Sonkába tekert endívia fogalmazta magában, amikor Lia becsörtetett a konyába. – Nem fogok hülye francia rajzfilmeket nézni! Mindig Maxence választja ki a csatornát! Anya, szólj rá! – Lola üres tekintettel meredt a lányára. – Anya! Ébresztő! Lola ügyetlenül keresgélte a szavakat és bocsánatkérő pillantást vetett Annie-re. Lia megemelte a hangját. – Anya! Csinálj valamit! Maxence egy igazi seggfej! Annie vészjósló tekintettel meredt Liára. – Válogasd meg a szavaid, fiatal hölgy! Lia dacosan farkasszemet nézett vele. – Igenis az! Annie Lolához fordult, aki lesütötte a szemét, amit Annie úgy értelmezett, hogy engedélyt kapott a szabályok lefektetéséhez. – Szokj hozzá, Lia. Lia elsápadt. A düh eluralkodott rajta, miközben ide-oda rebbenő tekintettel keresett valamit, amit összetörhetne. Egy pillanattal később Lolára támadt, és két kézzel erősen meglökte. – Utállak! – visította. – Lia, menj ki a konyhából, most azonnal – szólt rá Annie. Lia dacos pillantást vetett az anyjára, majd Annie-re, arra várva, hogy az anyja a megmentésére siet. Annie mosolygott magában. Ha Lola nem is képes kiállni a lánya ellen, de legalább mellette sem. Lia gyilkos pillantást vetett Annie-re, kiviharzott a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót. – Ez meg mi volt? – kérdezte Lola, miközben idegesen nevetgélt. Annie éktelen haragra gerjedt volna, ha valaki az ő gyerekeit próbálná megregulázni, ám Lola mentegetőzni látszott. – Ez a rengeteg változás még a végén jól sül el.

Vajon mire célzott Lola? Arra, hogy elhagyta Markot és Franciaországba költözött, vagy hogy egy idegen állítja fel számára az érzelmi határokat? Végül is, így legalább beszélnek a dologról. – Lia kérdez néha az apjáról? Mit válaszolsz neki? És mit határozott a bíró a láthatási jogokkal kapcsolatban? – Mindenképp fel fogom hívni. – A bírót vagy Markot? – Ööö… mindkettőjüket. – Lola felemelte a tálat. – Mennyi mustárt tegyek bele? Annie-t elfogta a kísértés, hogy egy kicsit megkínozza. – Csak úgy szemre. Lola szemügyre vette a tál tartalmát, aztán hozzáadott egy csepp mustárt, majd Annie elé tolta. – Ennyi elég lesz? – Annie intett, hogy tehet még bele, mire Lola belepottyantott még egy pöttyöt. – Még? – nézett Annie-re. – Tényleg? Nemcsak Lola tud ilyen idegesítően állhatatos lenni – ő is képes rá. – Csak azon tűnődtem… tudod, egy kicsit aggódok a férjed miatt, hogy… – Én Althea miatt aggódom – szakította félbe Lola a saját elterelő technikáját követve. – Olyan hallgatag! – Tudom. Hát nem nagyszerű? – vágta rá Annie, mire Lola szemrehányó pillantást vetett rá. – De legalább lejön ebédre vagy vacsorára. Egy ideig a szobájában evett. Lucas néha túl sok a számára. Tudod, milyen Lucas – az örökös szexuális célzások, a malac viccek, a flörtölése… Lola már Lucas gondolatára is elvigyorodott. – Szerintem jópofa figura! És olyan aranyos. Ráadásul annyira ragaszkodik hozzád! – Lucas nagyszerű barát – jegyezte meg Annie gyanakodva.

– Egy barát, aki gyakorlatilag együtt él veled, és le sem veszi rólad a szemét – kuncogott Lola. – Nekem úgy tűnik, hogy a tekintete inkább a te cicid irányába kószál. – Igen, tudom… a melleim… – Lola nagyot sóhajtott. A társalgásukat Maxence szakította félbe, aki Liához hasonlóan berobbant a konyhába. – Lia állandóan elkapcsolja a csatornákat és lenémítja a kedvenc műsoromat! Lia láthatólag saját kezébe vette a helyzet megoldását. – Srácok, jussatok valami egyezségre, különben kikapcsolom a tévét! – fenyegetőzött Annie. – Ez nem igazság! Annie felkapott egy doboz spagettit az asztalról, és Maxence felé emelte, akár egy távirányítót. – Most te is le vagy némítva. Indulás! – Maxence morogva elhagyta a konyhát. Annie Lolához fordult. – Nem hiszem, hogy Althea Lucas-t próbálja kerülni. Szerintem inkább a főztömet. – Hogy érted ezt? – Tegnap azt mondta, hogy velünk étkezik, amennyiben a saját ételét eheti. Azt állítja, hogy az enyém nem esik jól a gyomrának. Fura, de nekem végül is mindegy. Jobb, mint ha felvisz egy nagy tál linguini á la carbonarát a szobájába, aztán a hátam mögött meg lehúzza a vécén, ahogy azt az egyik nap tette. – Komolyan? – hüledezett Lola. – A pancetta63 darabkák nem voltak hajlandók távozni. Gondolom, a magas zsírtartalmuk miatt feljöttek a víz felszínére – egy érdekes trivia. Mondtam Altheának, hogy

63

Húsos szalonna

észrevettem, hogy a vécébe önti a kaját, és hogy nem vagyok teljesen hülye. Lola egy pillanatra elgondolkodott. – Evés előtt vagy után húzta le? Annie megdermedt. Hirtelen bevillant neki egy kép, ahogy Althea ledugja a torkán az ujját. – Atyaég! Mégiscsak komplett idióta vagyok! Ez borzasztó! Beszélnünk kell vele. – Nos, én nem hoznám szóba – jegyezte meg Lola, ahogy összekeverte a tál tartalmát, néha meg-megállva, hogy szemügyre vegye az eredményt. – Az étkezési problémák általában kontroll­problémák. – Szóval szerinted hagynunk kéne, hogy kontrollálva halálra éheztesse magát? – Ezek a dolgok általában saját maguktól rendbe jönnek. Én is átmentem egy ilyen szakaszon. Mint a modellek általában. Annie most Lolát látta a lelki szemei előtt, ahogy a vécékagyló fölé hajol. – Menjünk, beszéljünk vele. Lola elfordította a fejét. – Csak elrontja a légkört, ha ilyen kellemetlen témát hozunk fel. Vajon Lola tudat alatt a saját kellemetlen problémáira célzott, melyekről nem szívesen beszélne? – Te jó ég, a legutolsó dolog, amire szükségünk van, az a kényelmetlen légkör, úgyhogy be is fogom a számat! – mondta epésen Annie. – Biztos vagyok benne, hogy számára ez nagyon nehéz téma. – Ha én egyszer kinyitom a szám, és elmondom, mi nyomja a bögyömet, abban nem lesz sok köszönet – jegyezte meg Annie.

13. Az első ütés erejébe az egész teste beleremegett. Rohadt, hazug kurva. – Csak nyugi. Vegyél vissza kicsit – hallotta Larry hangját. Mark eleresztette a füle mellett az intést, és a jobb, majd a bal öklével belecsapott a zsákba, amit Larry a szőrös mancsával tartott. A fickónak az egész hátát szőr fedte. Elég undorító. Mark gyors egymásutánban lesújtott a zsákra a jobb, majd bal öklével. Az arcát, a karjait és az egész testét ellepte a veríték, ahogy újra beleöklözött a zsákba. Az ütést a gyomrában, sőt, még az állkapcsában is érezte. A nyakán izzadságcseppek gördültek végig. A bokszkesztyű piros volt és fényes. A teremben büdös volt, akár egy istállóban. Üsd! Üsd! A veríték úgy ütközött ki a testén, mint amikor egy nedves kutya megrázza magát. És Lola arckifejezése? Egy profi áldozaté. Üsd! Üsd! Larry szorosabbra fogta a zsákot. – Nyugi, haver, még a végén eltöröd az ujjad. Nem ivott. Nem dugott félre, és nem azért, mert nem lett volna rá lehetősége. Belecsapott a zsákba. Egy, két, egy, két. Boldog fickó volt. Az volt, a kibaszott életbe! Mark hangosan felordított, és Larry ellépett a bokszzsák mellől. Mark önkontrollját veszítve csépelni kezdte a zsákot. – Mi a fasz bajod van? – meredt rá Larry. Boldog volt. Kibaszottul boldog és elégedett volt azzal, amije volt, és erre ez a kurva mindent tönkretett. Lia, Maxence, Laurent és Paul besétáltak az iskola kapuján, és Lola követte a négy, lábon járó hátizsákot, míg be nem

fordultak az iskolaudvarra. Lia megfordult, és integetett neki, aztán eltűnt. Lia időközben felhagyott a drámai jelenetekkel, és reggelente engedelmesen indult a többiekkel a suliba. Lehetséges volna, hogy Annie szigorú szabályai és megingathatatlan elvei jobban megfeleltek Liának, mint a tisztelet és szabadság, amihez hozzá volt szokva? Lola letérdelt a babakocsi mellé. – Te pedig – mondta, ahogy megigazította Simon sapkáját – egy igazi mintapolgár lettél. – Egy puszit nyomott a kisfiú arcára. – Hagytad, hogy a mami átaludja az egész éjszakát. Ahogy a babakocsit tolta, olyan könnyűnek érezte magát, mintha a járda felett lebegne. Az elveit – Mark elveit – sutba dobta, és hagyta, hogy Simon ott aludjon mellette az ágyban. Annie szerint a nők ősidőktől kezdve ezt teszik, nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Tegnap este belebújtatta Simont a pizsamájába, odafektette maga mellé az ágyba, és nyolc óra zavartalan alvás után ébredt. Semmi sírás, semmi rémálom, rossz álom, csakis édes alvás. Már hamarabb hallgatnia kellett volna az ösztöneire, és jogot formálnia a saját gyermeke megnyugtatására. Na és akkor mi van, ha ezzel „alvásproblémákat” alakít ki a gyerekében? Amúgy is térdig járnak az alvásproblémákban. A rue Singeren levő posta felé igyekezett. Amikor odaért, elővett egy borítékot a zsebéből és kinyitotta. Egy képeslap volt benne. Még egyszer utoljára elolvasta. Kedves Mark! Az időjárás melegebbre fordult itt New Yorkban. Remélem, jól vagy. A gyerekek jól érzik magukat. Simon tegnap átaludta az éjszakát! Hiányzol, de szükségem van erre az időre.

Továbbra is hetente írok majd, mi újság. Szeretettel. L. Becsúsztatta a lapot a borítékba, és hozzátett még egy lapot Alyssának. Drága A.! Kérlek, ezt add fel a szokásos módon. Hogy is tudnám meghálálni a segítséged? Millió puszi! L. Gyorsan ráfirkantotta a borítékra Alyssa manhattani címét, aztán bedobta a levelet a postaládába. Bűntudattal vegyes elégedettséggel sétált ki a postáról. Mire a rue Dubanra ért, a Marknak írt képeslap már csak egy ködös, kellemetlen gondolat volt, mely hozzáadódott az összes többi kellemetlen gondolathoz, melyeket hatalmas erőfeszítéssel igyekezett félresöpörni az agyából. Belépett a fedett zöldséges piacra, és végigsétált az árusok közti zsúfolt folyosókon, csodálattal adózva a látványnak: minden olyan színes, minden olyan eleven volt. Virágot szeretett volna venni, de nem kapkodta el a dolgot, kényelmesen nézelődött. Végül egy csokor rózsaszín pünkösdi rózsa mellett döntött – a virágok egy része még épp csak bimbózott, míg néhány már bolyhosan kibomlott, akár a vattacukor. Aranyárat kértek érte. Mark egy nap meglepődik majd, amikor rájön, hogy neki volt félretett pénze, még a modellkedő napjaiból. Beállt a sorba a crèmerie-nél, és kivette az üres, elmosott üvegeket a kosarából. Simon észrevette, ahogy az anyja

átadja az üveget és megkapja a napi adagját a friss joghurtból. Kalimpálni kezdett a karjaival. – Jójult! Jójult! – Simon! Az első francia szavad! – csapta össze a kezét Lola. Leült egy padra a piac épülete előtt, lehámozta az üveg vékony fémfedelét, beletúrt a hátizsákjának mélyére, előhúzott egy műanyag kanalat, tisztára nyalta, majd élvezettel a szájába tett egy kanálnyi málnás joghurtot. Ezután Simon következett. – Kiérdemelted a jójultodat, manócskám. – Igen, gondolta, itt vagyok egy hideg, tiszta reggelen Párizs tizenhatodik arrondissementjában, és málnás joghurttal etetem a kisfiamat. Ott ült, smink és műkörmök nélkül, egy kőpadon, a párizsi járókelőket figyelte, akik zöldséggel és friss kenyérrel megpakoltan jönnek kifelé a piacról. Könnyűnek érezte magát. Könnyűnek, akár a levegő. A torka elszorult: sírás fojtogatta. A szomorúságtól vagy a megkönnyebbüléstől? Lehetséges, hogy mindkettőtől? Már nem is emlékezett arra az énjére, mely független lett volna Mark róla alkotott képétől és ennek következményeitől, sem a sértettségre sem arra az érzésre, hogy nem méltányolják, hogy elhanyagolják. Rájött, hogy az egészről nem Mark tehet, hanem ő maga. Valami furcsa szokás, megrögzött kényszer alakult ki benne. Valahányszor döntenie kellett valamiben, rögtön maga elé képzelte, vajon mit szólna vagy mit tenne Mark. Okolhatja ezért a férfit? Most, hogy Annie házában élt, a kényszeres gondolat átalakult „Vajon hogy reagálna Annie? Vajon mit mondana Annie?”-ra. El kellett jutnia az „Én mit gondolok?”-ig. Én mit tegyek? És végül a végső kérdésig: Ki vagyok én? Ebben a pillanatban nem érezte úgy, hogy ő ugyanaz a Lola, akihez Mark hozzászokott. Sokkal könnyebbnek érezte

magát. Természetesen ez csak átmeneti, ez az érzés, hogy nem kell attól félnie, hogy esetleg csalódást okoz Marknak – ez a szabad mozgás, az elszakadás a csápjait nyújtogató Bel Air-beli háztól. Időleges volt, de a pillanatra kell összpontosítania, és élveznie a tényt, hogy itt szabadabban lélegzett. Még a külseje is megváltozott. A hajában két szín keveredett: a töve szőke volt, a tincsek vége még fekete, amitől punkosan festett, lázadónak látszott, amit nem is bánt. Már nem tépdeste a szemöldökét, azokat a tökéletes íveket, melyek feszültségről árulkodtak, és arról, hogy állandóan önmagával van elfoglalva. Itt senki sem fosztotta meg a hatalmától. Itt megengedheti a kisbabájának, hogy bemásszon az ágyába, cserébe egy zavartalanul átaludt éjszakáért. Itt főzött és mosogatott, és nem érezte úgy magát, mint egy mihaszna naplopó. Itt ő maga viselte gondját a saját gyerekeinek, és jobban boldogultak, mint amikor még dadusuk volt. Rájött, hogy milyen butaság volt azt kívánni, hogy Mark tűnjön el, és arra is, milyen eredményesen képes távol tartani magától a kellemetlen gondolatokat, mint például az eltűnésével járó következményeket vagy hogy mit tartogat számára a jövő.

Mars64 14. Aznap reggel, amint hazafelé tartott a bevásárlásból, Annienek több dolog is feltűnt: a hőmérséklet húsz fok körül járt, nem esett, és a kávézók és éttermek teraszai benépesültek. Az irodaházakból kiözönlöttek a hivatalnokok. Szinte senki sem viselt kabátot. A férfiak éhes tekintettel méregették a nőket, a nők pedig csak úgy ragyogtak. Itt a tavasz! döbbent rá, és elfogta a szorongás. Hamarosan szembe kell néznie a ténnyel, hogy egyre kevesebb réteg ruhára lesz szükség, és a tél során felszedett pluszkilók közszemlére kerülnek. A tél jobban illett hozzá: vastag pulóverek, nadrágok, kabát, nincs szükség arra, hogy az ember behúzza a pocakját. Most, két vékony nővel a házában, még nehezebb lesz kijátszani a tavaszt. Belépett a házba, és fülelt, hall-e hangokat, de a házban csend honolt, leszámítva a mosógép halk zümmögését. A gyerekek iskolában voltak, és Lola, aki a délutánokat metrókon, múzeumokban, kertekben és utcákon töltötte, kerületenként felfedezve Párizst, már rég felhagyott vele, hogy megkérdezze, nem tart-e vele. Karján a bevásárlószatyrokkal belépett a konyhába, ahol meglepetésére Lola és Simon várta.

64

Március

– Csodaszép napunk van! Kicsit kimozdulunk! – jelentette be Lola. – Oké, viszlát később! – A többes számba te is beletartozol. – Nem hinném – hárította el Annie, de a hangjából hiányzott a meggyőződés. – De miért nem? – Nincs mit felvennem… Hosszas metrózás után a Place Saint Germain Des Prés-nél bukkantak fel. Annie a Café Les Deux Magots irányába nézett. Itt kapható Párizs legjobb forró csokija. Johnny mindig eszpresszót kért, ő pedig forró csokit. Alaposan kibeszélték az arra haladó parisiennes-t,65 miközben Annie azon morfondírozott, vajon hogy csinálják. A saját retiküljét markolva eltűnődött, hogy válhat egy táska valaki számára státuszszimbólummá. Egy ideig a Saint Germain des Prés macskaköves utcáin bóklásztak. Benéztek néhány üzletbe, megbámultak pár épületet. Lola észrevett egy szabad asztalt a Café de Flore teraszán. Mellettük az egyik asztalnál négy férfi ült, egy másiknál hat, a harmincas éveik közepén járó nő. Mindkét asztalnál elakadt a beszélgetés, ahogy mindenki tetőtől talpig végigmérte Lolát. Már megint. Annie lesújtó pillantást vetett rájuk, és leült. – Amikor a húszas éveimben jártam – mondta Annie ­–, és így utólag visszanézve, mondhatom, hogy meglehetősen jól néztem ki, megmámorosodtam attól, ahogy a párizsi férfiak rám néztek. Az a rengeteg szexuális energia! Lola kiemelte Simont a babakocsiból, és hagyta, hogy felfedező körútra induljon a székek és asztalok között. – Ha 65

Párizsiak

már így szóba jött, Jared beköltözése óta jelentősen megnövekedett a tesztoszteronszint a házban. – Nekem mondod? – vágott vissza gyászosan Annie. – Mondjuk a helyedben én nem fűznék vérmes reményeket hozzá. – Nem fűzök reményeket hozzá, csak… – Jared csak bajt jelent. – Valóban? – Amolyan dickensi gyerekkora volt. Vagy inkább egy Zola-regényhez hasonlatos. Sosem derült ki, ki ölte meg az apját. A Sarcelles negyedben nevelkedett, ahova még a rendőrség sem teszi be szívesen a lábát. Azt mondják, drogos adósságok miatt végeztek az apjával. Jared még gyerek volt. Ez még azelőtt történt, hogy megismertem volna. Az anyja egyedül nevelte őt és a húgát. Nos, igazából, nem teljesen egyedül. Ismerte Lucas-t, és megkérte, legyen Jared keresztapja. Valószínűleg Lucas az egyetlen ember a világon, aki komolyan is veszi a címmel járó kötelezettségeket. Szóval Lucas támogatta őket anyagilag. Ha jól sejtem, a mai napig ezt teszi. – Lucas olyan rendes pasi! – lelkendezett Lola. – Valóban az – értett vele egyet Annie, és ahogy kimondta, rádöbbent, talán életében most először, hogy ez mennyire igaz. – Jared tizenegy éves lehetett, amikor az ötéves húgát leukémiával diagnosztizálták. Nagyon gyorsan elvitte. Jared anyja nagyjából ekkor mondott le az életről. Jared úgy birkózott meg a helyzettel, hogy magára vállalta a férfi szerepét. Még kisfiú volt, de már ő volt az anyja védelmezője és gondozója. Kimaradt a suliból, és elkezdett festeni. Szép sikereket ért el, jobbra-balra voltak kiállításai. Aztán tavaly meghalt az édesanyja.

– Jared ekkor hagyott fel a festéssel? – Lucas így mesélte. Nagyjából mindennel felhagyott. – És jó festő? – A képei nem tartoznak igazán a dekoratív festmények közé, inkább egy megkínzott lélek vallomásai. A kedvenc témája a haldokló anyja volt. Figyelték, ahogy Simon körbetotyog a teraszon. Asztalról asztalra vándorolt, és megvizsgálta, nem hagyott-e valaki hátra kockacukrot a kávéscsészéje mellett. Az emberek mosolyogva szemlélték, és papírba csomagolt kockacukrot adtak neki, csak hogy lássák, ahogy felderül az arca. – Igazán nagylelkű tőled, hogy felajánlottad neki a házadat – jegyezte meg Lola. Annie egy kézlegyintéssel elintézte. – Szükségem van a pénzre. – Én önző okokból örülök a jelenlétének. Szívesen legeltetem rajta a szemem. Épp, amikor már kezdtem azt hinni, a franciaországi tartózkodás nem is lehetne ennél jobb, betoppant Mr. Brun Ténébreux. Annie a homlokát ráncolta. – Ugyan már, bizonyára gondtalan életed volt Beverly Hillsben. Több mint háromszáz napsütéses nap egy évben, miközben felvet a zsé… – Úgy éreztem magam, mintha csapdában volnék – vallotta be Lola. – És nem csak az otthonomban, azon kívül is. Azt hiszem, nem vagyunk mindig tudatában a cselekedeteink mögött rejlő intelligenciának. Azt hittem, a párizsi út amolyan hirtelen elhatározás eredménye. De azt hiszem, korábban már megfogalmazódott bennem ez a szándék, tudod, vibrációs szinten. Megkértem az univerzumot, hogy segítsen, és az univerzum válaszolt.

Annie a fejét csóválta, és a szemét az égnek emelte. – Ugyan már, ez csak halandzsa. – Elvesztetted a kapcsolatod a spirituális éneddel – csóválta a fejét Lola. – Azt hiszem, a totális depresszió felé tartottam. – A szeme könnybe lábadt. Az ölébe emelte Simont, és szorosan magához szorította. – Még épp időben menekültem el. Annie magát is meglepte azzal, hogy megpróbálta felvidítani Lolát. – Nos, bármerre is tartasz most, lesz hely a számodra. A férfiak a lábad előtt hevernek. Nekem meg nem jutott más, mint egy hentes a boucheries Roger-ben, a rue de l’Annonciationon – tréfálkozott. – Végre beismerted! – nevetett Lola. – Végre rájöttem. – Persze, ez nem volt igaz. A hentes már évek óta tette neki a szépet, és bár az arca nagyjából úgy festett, mint a darált hús, amit felszolgált, Annie-nek volt néhány bűnös fantáziája, melyben a férfi leteperi a mészárostőkén, és a rotis de porc66 meg côtelettes d’agneau67 közt magáévá teszi. – Talán a tavasz miatt van – vélte Lola. – Nézz csak körbe. A mellettük lévő asztalnál ülő négy férfi időközben élénk beszélgetésbe merült a hat nővel. A kisebb asztaloknál egymás kezét fogó párocskák ültek, akik szerelmesen bámultak egymás szemébe. – Valószínűleg a tavasz miatt van – sóhajtott Annie.

66 67

Rövidkaraj Bárányborda

Lola arcán komikus kifejezés ült. Annie épp az előbb tanította meg, hogyan keverje a masszához gyengéden a tojásfehérjét, úgy, hogy ne pukkadjanak ki a légbuborékok, és Lola, akinek a pólója magán viselte a recept minden egyes hozzávalójának nyomát, feszült, aggodalmas pillantással méregette a tálat, mintha egy időzített bombát hatástalanítana. Lola felnézett, valamiféle biztatásra számítva, mire Annie Althea irányába bökött, aki takaros kis halmokba rendezte a felvágott zöldségeket. Lola bólintott, ami akár egyetértésnek is tűnhetett. Annie egész héten át győzködte, hogy Althea milyen furcsa és vézna, és Lola – legalábbis úgy tűnt – elismerte a problémát. Annie-nek nem is kellett több hozzá, hogy végre kinyissa a száját. – Althea, hogyhogy ennyire sovány vagy? – kérdezte. A mondat még el sem hagyta a száját, mielőtt Lola megrázta volna a fejét. – Nem mondhatnám, hogy sovány vagyok – válaszolta Althea, ahogy egyetlen, kecses szalagban lehámozta a krumpli héját. – Vannak területek, amiket narancsbőr fed – folytatta tompa hangon. – Például a belső combom. Annie a paellával foglalatoskodott: egyik kezével szószt locsolt a kagylókra és a garnélarákokra, míg a másikkal belebele csipegetett a baguette-be. – A belső micsodád? Althea farmerja valószínűleg nullás méret lehetett, mégis lógott a lányon. Althea felállt, és megragadta a nadrág szárának a belső részét. – Itt. Annie elnevette magát. – Nos, ha te nem vagy sovány, akkor én túlsúlyos vagyok.

Althea fontolóra vette a szavait. – Na igen, egy kissé gömbölyded vagy – jegyezte meg egy enyhe, utálkozó grimasz kíséretében. – Jesszus, köszi! Szeretek gömbölydedként gondolni magamra. Az én szótáramban a gömbölyded egy pozitív szó – vágott vissza Annie, de kicsit azért rosszulesett neki Althea kijelentése. – Althea, hány kiló is vagy pontosan? – érdeklődött. Aztán, mint aki képtelen akár egyetlen pillanattal tovább türtőztetni magát, még hozzátette: – Csak nem szenvedsz valami táplálkozási rendellenességben? Lola lesújtó pillantást vetett rá. Althea mérgesen megragadott egy sárgarépát, és elkezdte pucolni. – Nem vagy az anyám – jelentette ki, szemét a répára szegezve. Annie-t nem lehetett ilyen könnyen megijeszteni. – Igen vagy nem? – makacskodott. – Annie-t és engem… szóval, mindkettőnket aggaszt a tény, hogy csupán almán és teán élsz – avatkozott közbe Lola tétován, ugyanabban a hangnemben, mely mindig csődöt mondott Lia esetében, és amelyről nyilvánvaló volt, hogy Altheára sem lesz semmiféle hatással. – Az embernek szüksége van fehérjére és szénhidrátokra, hogy egészséges maradjon. – Egészséges vagyok. – Nem úgy festesz – vakkantotta Annie. – Jól van na! – kiáltotta Althea dühösen. – Szálljatok le rólam! – Ne vedd rossz néven – mondta sietve Lola. – Csak arról van szó, hogy… – Nem vagyok mérges – jelentette ki Althea. – Úgy értem, éhes.

– Megeszem a salátacsöpögtetőt, ha nem vagy mind a kettő – vágta rá Annie diadalittasan. – Nem vagyok mérges! – emelte fel a hangját Althea. Dacosan Annie-re meredt. – Nem mérges – visszhangozta Lola határozatlanul. – És mi olyan szörnyű abban, ha valaki mérges? Talán túl visszataszító a számodra? A helyzet az, Althea, hogy ha valami önpusztító dolgot művelsz az én fedelem alatt, akkor azt hiszem, minden jogom megvan, hogy tudjak róla. – Nem vagy az anyám! – ismételte Althea, ez alkalommal jéghideg hangon. Megtörölte a kezét egy törlőkendőben, felállt, és kiment a konyhából. Annie és Lola egymásra néztek. – A harag jó dolog – mondta Annie, és beleejtette a fakanalát a lábasba. – Bennem is ott fortyog, Altheában is, és benned is. Ha nem engeditek kiáramolni, akkor elgennyesedik odabenn. Nézd csak meg a párizsiakat. Ők egyenesen lubickolnak a dühben. Egyáltalán nem feszélyezi őket. Mint ahogy engem sem. – Lehet – lehelte Lola. – De az is lehet, hogy túl régóta élsz Párizsban.

Amikor feldúlt volt, Annie szeretett scrabble-t játszani. Lucas-nak beletelt némi idejébe, mire rájött erre. Megesett, hogy átjött vacsorára, és Annie megkérdezte tőle: – Lenne kedved szókirakózni? – A játék gyakran hatalmas csetepatéba torkollott, aminek semmi köze nem volt magához a játékhoz, viszont nagyon is sok köze volt ahhoz a tényhez, hogy Annie már eleve feldúlt volt, és csak keresett valamit, amin kitöltheti a dühét. Annie számára ez állt a legközelebb a terápiához. A

játék abszurd módon, a szabályokra fittyet hányva folyt. Annie kétnyelvű scrabble-nek nevezte, mert minden elfogadott volt: francia, angol, helyesírási hibák, nem létező emberek tulajdonnevei. Teljesen felesleges volt bármiféle logikát keresni benne. Lucas úgy érezte, Annie számára csak az a lényeg, hogy csalhasson, aztán dühbe gurulhasson, ha ő csalással vádolja. Alig rakták ki az első két szavukat, amikor Annie megszólalt: – Mire vársz? Arra, hogy valaki véget vessen a világban az éhezésnek? – Nem te jössz? – Úgy értem, Lolával. Mi tart ilyen soká? Miért nem mozdulsz már rá? – Miből gondolod, hogy szeretnék? Annie sietve kevergetni kezdte a betűit. – Vak, lak, laka. A „laka” egy szó? – Kínaiul talán igen – felelte Lucas, és az olvasószemüvege fölött Annie-re nézett, a kezdődő idegbaj jelei után kutatva. A nő fehér pólót viselt, ami jól állt neki. Mezítelen karja izmos volt és sima. A scrabble jót tett neki – olyan volt számára, mint egy gyógyszer. És Lucas azt is szerette, hogy így édes kettesben voltak, mint egy öreg házaspár. – Most meg miért vagy ilyen feldúlt? – kérdezte. – Tessék? Nem vagyok feldúlt. Bár mellette lehet, hogy idegesnek tűnök. Lola, futott át a férfi agyán. Hát persze, hogy Lola. – Senki sem hasonlítgat össze titeket – közölte. Nos, én igen. Én összehasonlítgatom magunkat. – Én nem vagyok olyan, mint Lola. Tudod, olyan édes, pozitív jólélek. – Annie félresöpörte a szemébe hulló hajtincset. – Most épp egy ilyen hogyishívják fázison megyek át. – Egy pillanatra

elgondolkodott. – Azt hiszem, a szó, amit keresek, az elégedetlenség. Lucas a táblát tanulmányozta. – Szép, hosszú szó. Hová fogod beilleszteni? – Arra célzok, hogy így érzek. Elégedetlen vagyok. Ez pedig – mondta, ahogy szép sorban lerakta a LAKA betűket – az én szavam. Lucas némi töprengés után hozzábiggyesztette a „beke” végződést. – Hé! – méltatlankodott Annie, kezét a csípőjére téve. – Kantoni nyelven ez annyit tesz: csaló. Annie az asztalra könyökölve, állát a kezébe támasztva kutakodni kezdett a betűk közt. – Egyszerűen csak azt mondom, hogy Lola és én másképp neveljük a gyerekeinket. Valójában ő nem is neveli őket. Hagyja, hogy csak úgy nőjenek, akár… akár a gyom. És Lia rossz hatással van Maxence-ra. Az a kis piszok a szemét forgatta, amikor tegnap este megkértem, hogy segítsen elmosogatni az edényeket. Lucas a betűit rendezgette. – Nem kontrollálhatsz mindent. – Szerinted ez kontrollálás a részemről? Kontrollálás? – Annie kirakta az „aljas” szót a táblán. – Lolát állandóan megalázza a lánya, érzelmileg és fizikailag is kikészíti, és ennek mindnyájan a szemtanúi vagyunk, de Lola még csak be sem ismeri. Talán azt hiszi, hogy amíg önmagának sem vallja be, addig nem veszem észre. Lola tipikus elkerülési mintát produkál. – Milyen mélyenszántó megfigyelés a részedről – ugratta Lucas. – Hívj nyugodtan Sigmundnak. – Lehet, hogy nem kedveli a konfliktusokat.

– Ó, nem, azokat tényleg nem. Mellette valószínűleg én mániákusnak tűnök. – Annie, te tényleg mániákus vagy – nézett rá Lucas. Annie megdermedt és haragos pillantást vetett rá. – Én? Lucas gyengéden megbökte az ujjával. – Te. – Mikor vagyok mániákus? – Az idő java részében – vágta rá Lucas, és kirakott egy szót, majd fogott egy ceruzát, és módszeresen hozzáadott huszonhárom pontot a saját oszlopához. Annie úgy festett, mint aki mindjárt kiabálni kezd, vagy áthajítja a táblát a szobán. Ehelyett azonban félresöpörte a betűit, és a kezébe temette az arcát. – Nem vagyok szeretetre méltó – nyögte. Lucas elképedve meredt rá. Nem állt szándékában megbántani. Csak rámutatott arra, ami amúgy is nyilvánvaló. Ő elfogadta Annie mániákus oldalát, sőt, még kedvelte is, mint ahogy minden oldalát kedvelte. De hogy mondja ezt el neki, anélkül, hogy… Felsóhajtott. – Természetesen nagyon szeretetre méltó vagy. A mániákus nem a megfelelő szó. Arra céloztam, hogy némileg kaotikus vagy. Kapkodó. Vagy még jobb lenne talán a kiszámíthatatlan szó. Egy kicsit olyan vagy, mintha az ember egy gránátot tartana a házában, amelyik bármelyik percben felrobbanhat. – Szóval félsz tőlem? – Én? Nem. Egyáltalán nem – rázta a fejét, bár felötlött benne, hogy sok tekintetben igen, valóban tart Annie-tól. – Én Lolára meg Altheára céloztam. Na meg a gyerekekre. – Milyen gyerekekre? Csak nem az én gyerekeimre? Lucas nem kedvelte magát túlságosan, amikor megszólalt. – Mindnyájan tartunk egy kicsit a reakcióidtól.

Annie hatalmasat sóhajtott. Felállt, újra leült, aztán kitört belőle a zokogás. – Egy szemétláda vagyok. – Dehogy vagy, Annie. – Lucas felkapott egy doboz papír zsebkendőt. – Csak egy kicsit… intenzív. Különben is, honnan jön ez az egész? – Lola mondta. – Lola? Ezt mondta? – Na jó, nem mondta, célzott rá. És igaza van. Johnnyra is majdnem mindig zabos voltam. – Lucas megmerevedett, mint mindig, amikor Annie felhozta Johnnyt. Már rég megfogadta magában, hogy semmi rosszat nem fog Johnnyról mondani. – Bizonytalan voltam önmagamban – folytatta Annie. Kifújta az orrát. Lucas látta, milyen elszántan igyekszik visszafojtani a sírást. – Mindig más nők miatt aggódtam. Gyanakodtam rájuk. Talán eleve gyanakvó természetem van – tette hozzá. Lucas megfogta Annie kezét. Érezte a nőből áradó szomorúságot. Olyan sok mindent nem mondhatott el neki, és oly sok lehetősége volt, hogy elmondja. Például hogy érzett Johnny iránt, a házasságuk iránt, Johnny halálával kapcsolatban, és hogy mi a véleménye Annie életstílusát illetően. Oly sok kimondatlan szó, melyek szinte elemésztették. A félelem tartotta vissza. A halott barát iránt érzett tisztelet. Elkerülési mechanizmus. – Ellenkezőleg. Te túlságosan is bízol az emberekben – jelentette ki, és komolyan is gondolta. – Mintha számomra megállt volna az idő. Nem engedem meg magamnak, hogy jól érezzem magam. És még csak azt sem tudom, miért – hüppögte Annie. – Nincs abban semmi rossz, ha vágyunk valamire, ha örömmel nézünk a dolgok elébe – suttogta Lucas, azon

tűnődve, mikor kanyarodott el a beszélgetés pontosan abba az irányba, amikor végre arról beszélhetnek, amiről szeretett volna, és amiről eddig sosem beszélhettek. Annie halkan sírdogált, míg Lucas gyengéden dörzsölgette a tenyerét a hüvelykujjával. – Annyira félek a csalódástól, hogy fogalmam sincs, hogyan vagy hol találhatnék rá – szipogta Annie. – Mire? – suttogta Lucas. – A boldogságra, azt hiszem. – Néha a boldogság ott van az ember orra előtt – mondta Lucas, farkasszemet nézve vele. Annie mérgesen letörölte a könnyeit. Igyekezett összeszedni magát. Kényszerítette magát, hogy erős, szenvtelen legyen. Ám Lucas nem engedte el a kezét. Annienek kell először elengednie. – Nem akarok beszélni róla – mondta Annie. – Csinálni akarom. Azon kapom magam, hogy többet akarok… magamnak. – Ez jó – bólintott a férfi. Megcsörrent a telefon. A pillanatnak vége lett. Annie talpra ugrott. Egy pillanattal később átnyújtotta Lucas-nak a telefont. – A commissariat de police68 az. Azt hiszem, későbbre kell halasztanod a vereséged a scrabble-ban.

A temető már órákkal korábban bezárt. Jared pontosan tudta, mi lesz ennek a kimenetele; tudta, számított rá, de nem érdekelte. Leült a sírkőre, és letett egy fehér papírba göngyölt kis dobozt maga mellé a fűre. Az anyja sírja még nem

68

Rendőrkapitányság

ülepedett meg – egy jól kivehető vonal húzódott a síron növő fű és a mellette levő pázsit közt, mintha az anyja nem lenne egészen meggyőződve arról, hogy ott akar maradni. Maga elé képzelte, tele túláradó energiával, ahogy nevet, bárhol is volt most, nevet, harsogva, ahogy gyerekkorukban szokott. Még az apja halála után is erős maradt. Az ő szemében legyőzhetetlennek tűnt. Ám Sophie elvesztésével az anyja elvesztette az életkedvét. Micsoda megkönnyebbülés lehetett az anyja számára, hogy végre megszabadulhatott a fájdalma súlyától. Boldogok voltak, mielőtt Sophie megbetegedett volna – annak ellenére, hogy az apjuk meghalt és nem volt pénzük. Vasárnaponként sült csirkét ettek, desszertként pedig éclairt, mindig ugyanolyat. Ő és a húga a kávés éclairért rajongtak, az anyjuk pedig a csokoládésért. Ők mohón betömték a szájukba, azon versenyezve, ki végez először. Az anyjuk lassan majszolta a süteményt, és miután ők behabzsolták a sajátjukat, megosztotta velük az övét. Az anyja annyira szerette volna, ha Jared büszkévé teszi, ő pedig mindent el is követett, hogy azzá tegye. Vágyott a sikerre, az elismerésre, a pénzre – de nem maga miatt, hanem az anyja miatt. Hogy boldoggá tehesse, és biztosíthassa róla, hogy minden rendben vele, és hogy célja van az életének. Az anyja betegségét öregkornak hívták, pedig még túl fiatal volt ahhoz, hogy öreg legyen. Nem volt rákja, sem daganata, a szervei nem mondták fel a szolgálatot, nem fertőzés gyengítette le – a szíve egyszerűen belefáradt a lüktetésbe. Akkor kezdődött, amikor évekkel korábban egy nap bemászott az ágyba, és elfeledkezett a fürdésről meg az evésről. Feladta a harcot, és Jared nem hibáztathatta. Beköltözött az anyja lakásába, és festett – egészen az anyja

utolsó leheletéig. Csak a halála után értette meg, hogy a munkássága milyen szoros kapcsolatban állt vele, és hogy az anyja volt az élete célja, nem pedig a festés. Sosem volt szerelmes. Az élete nem tette lehetővé az ilyesfajta kötődést, és most eltűnődött, hogy az a furcsa érzés, az az igézet, amit Althea váltott ki, vajon nem szerelem-e. De vajon a szerelem tényleg hátborzongató megszállottság? Vane olyan megszállottság, amely nem hátborzongató? Nem volt térképe, amin kiigazodhatott volna. Tisztán látta, mit művel a lány a testével. Feldühítette, ugyanakkor felébresztette benne a vágyat, hogy megmentse. Nem tudta hova tenni az érzéseit, hiszen szexuálisan nem vonzódott Altheához. A lány betegnek tűnt. Talán a kishúgát látja benne? Nem, nem erről volt szó. Althea gyönyörű volt, és valahányszor ránézett, úgy érezte, mintha ököllel a gyomrába vágtak volna. Ha létezik szenvedély testi vágy nélkül, akkor ez az volt. Lehetséges, hogy a kéjvágy hiánya a szerelem emelkedettebb formáját jelzi? Jared kibontotta a fehér papírdobozt, és kivett belőle egy kávés éclairt. A hideg kövön ülve, némán megette, miközben magába szívta a nedves levegőt, a közelgő tavasz illatát. A távolban zseblámpafények imbolyogtak – felé tartottak. Lassanként ki tudta venni két őr körvonalát – sötét alapon sötét alakok. Egy pillanattal később már ott tornyosultak felette. – A monsieur nem képes megtanulni, hogy akkor jöjjön ide, amikor a temető nyitva van, mint mindenki más? – kérdezte szigorúan a szikárabbik. – Nem, ő túl jó ehhez – fűzte hozzá a kövérebb. – Ez alkalommal kénytelenek leszünk bekísérni a monsieurt a rendőrségre.

Jared összegyűrte a papírt és begyömöszölte a zsebébe. – Csak önök után – mondta.

15. Jól vagyunk – közölte Althea anyja kifejezéstelen hangon. – Apával feltaláljátok magatokat a hétvégeken, most, hogy én Párizsban vagyok? – érdeklődött Althea. – A hétvégéink a megszokott módon telnek. – Nos, az én hétvégéim nagyon elfoglaltak és zajosak. Ez a rengeteg kisgyerek körülöttem! – Amikor az anyja nem kérdezett rá, kinek a gyerekeiről van szó, Althea folytatta. – Felmentem az Eiffel-toronyba – mondta, pedig nem is mászott fel. – Olyan magas! Hihetetlen messze el lehet látni a tetejéről! – Az szép – felelte Pamela. Szép? Althea megacélozta magát. – Nos, jobb, ha most leteszem, valaki más is szeretne telefonálni – hazudta. – Itt mindig pezseg az élet, megosztjuk a telefont, meg minden. – Rendben, akkor majd később beszélünk. Szia. – Szeretlek, anya! – Igen, igen – felelte sürgetőleg az anyja, mint aki alig várja, hogy véget érjen a beszélgetés. – Hiányoztok! Puszi apának is! – Rendben. Szia. – És ezzel az anyja letette a kagylót. Althea olyan szorosan markolta a telefont, hogy az ujjpercei kifehéredtek. Az anyjának nem volt semmi mondanivalója, és ami még ennél is rosszabb, nem voltak kérdései sem. Reménykedett benne, hogy az anyja érdeklődést mutat majd a franciaországi élete iránt. Vagy némi aggodalmat. Akármilyen hihetetlen, de az anyja eddig még a párizsi címét vagy telefonszámát sem kérte el. És ha

Althea többé nem hívná fel, az anyja azt se tudná, hol keresse. És ez lenne a vége. – Egészséges vagyok – mondta korábban Annie-nek. – Nem úgy festesz – felelte Annie. Az elején úgy érezte, hogy az irányítása alatt tart mindent, de már nem volt így. Már nem arról volt szó, hogy nem eszik – a nem evés emésztette fel őt. Háború dúlt a belsejében. Althea egyszerre volt a támadó és áldozat – sőt, egyben maga a háborús övezet is. Ezekben a napokban a csata már nem egyszerűen a kalóriák ellen zajlott, hanem a túlélésért. Kikelni az ágyból, nem gyűlölni mindenkit, megérezni egyszerű vágyakat, megbízni valakiben, lent tartani egy banánt a gyomrában, átélni néhány normális pillanatot egy nap… Milyen messzire lenne képes elmenni, hogy valamiféle beteges örömet szerezzen az anyjának, vagy kiváltson belőle valami anyai ösztönt, amire nyilvánvalóan képtelen? Mostanra azonban már túl mélyre süllyedt ahhoz, hogy kigyógyuljon ebből, sőt, még ahhoz is, hogy egyáltalán vágyjon a gyógyulásra. Csak a kétségbeesésben volt jártas, és már nem is emlékezett rá, milyen az, ha jól érzi magát – már ha egyáltalán érezte magát jól valaha is. Amióta Jared beköltözött a házba, a társalgásaik csupán néhány kurta „bonjour ça va”-ra69 korlátozódtak, melyet sietve vetettek oda egymásnak, miközben mindketten kerülték a szemkontaktust. Ő így reagált a férfiakra, különösen azokra, akik tetszettek neki, eleve kizárva a szerelem legcsekélyebb lehetőségét is. És azt bizonygatta magának, hogy ez neki így nagyon is megfelel. Igaz, annak tudatában volt, hogy Jarednél semmi esélye se lenne. Egy ilyen pasi számára ő mindig is 69

Jó napot, mi újság?

láthatatlan marad. Szinte jobb szerette, amikor Jared nem volt jelen, mert akkor maga elé képzelhette. Az ábrándjaiba menekült, míg újra meg nem pillantotta. Arról ábrándozott, hogy ők ketten kézen fogva andalognak a párizsi utcákon. A mostani hangulatában ez volt a legutolsó hely, ahol Lucas lenni akart. Odakinn a rue de Passyn, a kávézó előtt az autógumik csikorogtak a csúszós úton. Négy napja megállás nélkül jeges eső esett. A kávézóban fülsüketítő lárma uralkodott: a kávéfőző masinákból sivítva áradt ki a gőz, a pincérek kiabálva adták le a rendelést, az edények meg evőeszközök hangos csörrenéssel ütköztek egymásnak. A pultnál olyan tömeg gyűlt össze, hogy csak féloldalasan állva tudta kortyolgatni az eszpresszóját. Úgy tűnt, senki sem hajlandó kimerészkedni a kétórás ebédszünet kótyagos, anyaméhszerű légköréből. Az emberek láthatólag élvezték az itt tartózkodást, bár a levegőt átitatta a cigarettafüst és a plat de jour70 illata, és az ablakokat ellepte az emberi testek által kisugárzott hő párája. Nyúlánk férfiként, aki egész életében azt gyakorolta, hogyan sajtoljon ki magának helyet zsúfolt párizsi kávéházakban, Lucas-t általában nem zavarta, ha betolakodtak a személyes terébe, ma azonban elviselhetetlennek érezte. A hangulatán egyáltalán nem javított Jared látványa, ahogy borostásan, mosdatlanul, a második zsíros croque-monsieur-jét tömte magába, miközben a bal karja és válla gyakorlatilag az övéhez tapadt. Lucas azt szerette, ha a dolgok a helyükön vannak, szép rendben.

70

Napi menü

Émelyegni kezdett, amikor az olvadt sajt Jared szendvicséből hol a tányérjára, hol a háromnapos borostájára csöppent. – Egy nap nem leszek majd elérhető, hogy letegyem érted az óvadékot – figyelmeztette éles hangon. – Egy nap egyszerűen nem leszek itt Párizsban, te meg ott fogsz megrohadni a rendőr­őrsön. Jared megvonta a vállát, és nagyot harapott a szendvicséből. Lucas magában azt számolta, hányadik alkalommal vágta oldalba a könyökével a bal oldalán elhelyezkedő pasas, anélkül, hogy bocsánatot kért volna. A kávézóban tolongó férfiak ízléstelenül voltak felöltözve: a nyakkendőjük túl harsány volt, és ütötte az ingük színét, az öltönyük szabása primitív. Lucas szemében úgy festettek, mint egy rakás strici. Ez Johnny volt felvágós társasága. Hogy Annie mit látott valaha abban a férfiban, továbbra is rejtély maradt a számára. A mellettük lévő fickók hangosan röhögtek, és a közeli asztalnál ülő, csinos, tavaszi ruhákba öltözött nőket bámulták. A nők vihorászva hol keresztbe tették, hol kinyújtották csupasz lábaikat. A tavaszi tánc ismét elkezdődött. Ez a felismerés elcsüggesztette. Egy újabb tavasz, amikor kedvtelenül hajszolja a számára nem megfelelő nőket, míg az az egyetlen, aki igazán fontos a számára, továbbra is kitér előle. Magának is gyűlölte bevallani az igazi okot, amiért nem képes becserkészni: amíg nem próbálkozik semmivel, amíg nem kockáztat, addig még van esélye. A színpompás kretén hegyes könyöke ismét a bordái közé nyomult, és ettől betelt nála a pohár. Hirtelen elöntötte az indulat. – Annie állandóan arra célozgat, hogy még nem mozdultam rá Lolára. Miért rugózik ezen ennyit? Azért, mert szeretné, ha rámozdulnék, vagy azért, mert nem? – Légy férfi, Lucas. Itt az ideje, hogy lépj.

– Még… még nem állok készen rá. – Akkor mozdulj rá Lolára, és figyeld, mi történik – javasolta Jared. Lucas türelmetlenül elhessegette az ötletet. – Ha össze akartam volna jönni egy modellel, már rég megtettem volna – közölte. Jared elnevette magát. A ritka jelenségtől felragyogott az arca. – Hogy te milyen szerény vagy! Ha olyan könnyű a feladat, akkor miért nem csapsz le Lolára? – Nos, ez két okból is szörnyű hiba lenne. Először is, ő és Annie újabban a legjobb barátnők. Vagyis, amikor szakítanék vele, elég kényelmetlen lenne a légkör a házban. – Vett egy mély levegőt. – Másodszor, amint vége a történetnek, akkor is találkoznom kéne vele Annie házában. – Ez ugyanaz az ok, kétszer. Lucas mérgesen csapkodott a kezével. – Nem szúrhatom el az esélyeimet Annie-nél azzal, hogy megdöntöm a szupermodell barátnőjét a saját házában. – A te dolgod – vonta meg a vállát Jared. A zsebébe nyúlt, hogy előhalássza a pénzét, de hiába kotorászott. – Tudod, Lola egy szupermodell, akinek milliomos a férje. Az is előfordulhat, hogy ő nem akar tőled semmit. – Annie szerint igenis akar valamit tőlem, csak hogy tudd. – Lucas széthajtotta a szalvétáját, a könyökét a bal oldalán álló férfi bordái közé döfte, majd affektáltan megtörölgette a száját. – Ez meglep? Úgy véled, túl jó a számomra? Gondolom, azt hitted, hogy Lola irántad érdeklődik. Ezen muszáj nevetnem – tette hozzá, és erőltetetten felkacagott. – Nem az esetem – vonta meg a vállát Jared.

– Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy eseted legyen. Én a te korodban válogatás nélkül ágyba vittem minden nőt, aki elég kedves volt hozzá, hogy igent mondjon. – Látod, ez a különbség kettőnk közt – mondta Jared. – Én tudok válogatni. – Lucas hatalmas megkönnyebbülésére befejezte az evést és megtörölte a száját. – Különben is – folytatta Jared – nekem jobban tetszik a másik. – Annie? – kiáltott fel elszörnyedve Lucas. Jared olyan pillantást vetett rá, mintha Lucas megháborodott volna. – Dehogyis Annie! A másik. Lucas elkerekedett szemmel bámult rá. – Milyen másik? Ne! Csak nem arra a csontkollekcióra célzol? Jared felállt, és nekiállt a nyaka köré tekerni a rongyos, narancs­színű sálját. – Miért? Mi bajod vele? Lucas-ból kitört a nevetés. – Te aztán tényleg tudsz válogatni! – Fürgén kinyitotta krokodilbőr pénztárcáját, kivett egy húszeurós bankjegyet, a két ebéd árát, és a pultra tette. – Vicces kölyök vagy – jegyezte meg, és nevetve hátba csapta, ahogy kilépett a kávézóból. Nedves haja Jared szemébe lógott, ahogy öles léptekkel haladt Annie háza felé. A kabátja alatt egy barna papírba csomagolt, méretes, lapos tárgyat szorongatott. Sietősen átkelt a környéken, és befordult abba az utcába, ahol Annie háza állt. Egy szürke ballonkabátot viselő férfit látott, aki a Burberry esernyője alatt egy dán dog pórázát rángatta, majd ügyet sem vetve a hatalmas kupacra, amit a kutyája a járdán hátrahagyott, elsétált. Az utcák üresek voltak. Vajon miért ilyen kihaltak Párizs gazdag negyedei?

Felszaladt a bejárati ajtóhoz vezető néhány lépcsőn, de megcsúszott a nedves kövön, és majdnem elvágódott. Magában elátkozta az egész környéket. Beillesztette a kulcsot a zárba, és a hóna alá szorított csomaggal, egy kézzel ügyetlenkedve megpróbálta kinyitni az ajtót. A házban csend és sötétség uralkodott. Annie bizonyára elment bevásárolni, a gyerekek meg iskolában vannak. Jared megkönnyebbülten kibújt nedves kabátjából, és felakasztotta egy fogasra száradni. Lábujjhegyen felosont az emeletre, ahogy azt megtanulta, amikor az éjszaka közepén szokott hazaérni. Amint a szobájába ért, ledobta a csomagot az ágyára, vett egy mély levegőt, és kilépett a harmadik emelet folyosójára, mely hosszú volt, szűk és – mivel ablaktalan volt – koromsötét. Hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez, ahogy megállt Althea ajtaja előtt és várt. Fülét az ajtóra tapasztotta, és hallgatózott. Halk neszezést hallott odabentről. Althea a szobájában volt. Egy hosszú pillanat múlva az ajtó nagyon lassan kinyílt, és megjelent Althea fehér törölközőbe csavart feje. Óvatosan, a nyakát nyújtogatva körbesandított a sötét folyosón. Jared szeme már hozzászokott a sötéthez, így tisztán látta. A lány úgy festett, mintha most lépett volna ki a zuhany alól. Egy fehér frottír fürdőköpenyt viselt, mely meg volt kötve a derekán. Először jobbra pillantott, aztán balra, és ott találta magát néhány centiméterre a férfitól. Megdermedt. Aztán a következő pillanatban visszahúzódott a szobájába, akár egy remeterák, és szinte az arcába csapta az ajtót, még mielőtt szóra nyithatta volna a száját. Jared földbe gyökerezett lábbal állt a folyosón. Hirtelen azt sem tudta, nevessen vagy mérgelődjön. Csábította a gondolat, hogy hagyja a csudába az egészet, de hirtelen a fülében

hallotta a Lucas-nak adott jó tanácsot. „Légy férfi. Lépj.” Tett egy lépést hátrafelé, majd visszasétált a szobájába. Megragadta az ágyán fekvő csomagot, lehántotta róla a barna papírt, aztán, kezében a fehér festővászonnal, visszament Althea szobája elé. Bekopogott. – Ouvre la porte – mondta. Nyisd ki az ajtót. Althea szobájából pisszenés sem hallatszott, de ő érezte, hogy a lány teste az ajtónak feszül. Csalódás lesz a számára? A legtöbb nő az volt. Csak az álmai, miután a vászonra vetette őket, bizonyultak kielégítőnek. – C’est moi, Jared – mondta. – Ouvre, s’il te plaît. – Én vagyok az, Jared. Kérlek, nyisd ki. Althea, egy széles mozdulattal, mellyel meglepte Jaredet, tekintve, hogy korábban mindent megtett, hogy kerülje, hirtelen szélesre tárta előtte az ajtót. Szemét lesütve, karját maga mellett lógatva állt az ajtóban. Mögötte a szobája a rendetlenség mintaképe volt: ruhák hevertek szerteszét a padlón, az ágynemű összetúrva. Jared arra számított, hogy a lány mostanra már felöltözik, de még mindig a fürdőköpeny volt rajta. Jared eltűnődött, vajon a lány tudja-e, hogy a nyilvánvaló meztelensége a köpeny alatt, a néma ház és a bevetetlen ágy mögötte akár úgy is értelmezhető, mint egy felhívás keringőre. A lány arca kifejezéstelen volt, de pipacsvörös. Mozdulatlanul állt, és Jared nem tudta eldönteni, hogy mire készül: sikítozni kezd, a föld alá süllyed szégyenében, vagy ismét becsapja az orra előtt az ajtót. – Szeretnélek… festeni… le, téged – kezdte nehézkes angolsággal. – Nem, köszönöm, merci – vágta rá a lány azonnal. Szemlátomást egyetlen dologra áll készen: hogy bármit is

javasol, azt csípőből elutasítsa. Mégsem mozdult; az ajtaja továbbra is nyitva állt. – Jöhetek be? – kérdezte Jared. – Nem, nem – tiltakozott erőtlenül a lány, és még jobban elpirult, ahogy hátrafordulva körbepillantott a szobában. Még véletlen sem nézett volna Jared szemébe. Jared rájött, hogy ő is mindig kerülte a lány tekintetét. Csak így tudta biztosítani a lánynak, hogy az megőrizze önmagát. Althea, aki nyaktól lefelé fehér volt, mint a hó, nyaktól felfelé meg vörös, akár a láva, továbbra is a lábfejére meredt. Az ajka kissé remegett. Jared szinte szégyellte magát, hogy ilyen könnyen átlát rajta, és hirtelen ráébredt, mekkora felelősséggel jár, ha betolakszik a lány védett kis univerzumába. Ha Althea beengedi, lehet, hogy függőségi viszonyba kerül tőle. Lehet, hogy ő is kötődni fog hozzá, és ez egy olyan tehernek tűnt, amire még nem állt biztosan készen. De ha most elmegy, és csak annyit mond, hogy „Bocs”, és hogy „Majd később találkozunk”, tudta, hogy nem lesz „később”. Jared egyetlen szó nélkül belépett a lány szobájába, és gyengéden behúzta maga mögött az ajtót. Altheának először minden izmát meg kellett feszítenie, hogy uralkodjon a remegése felett. Jared teljesen betöltötte a teret. Az illata – a szédítően furcsa és csodálatos illata – megváltoztatta a falak, az ágynemű, a levegő textúráját. Magas volt, széles vállú, és amikor kibújt a pulóveréből – felfedve ezzel a tetovált karját, az izmos, sima, illatos karját –, Althea teljesen összezavarodott. Fel sem tette magának a kérdést, vajon mit akar a férfi. Elég volt annyi, hogy ott volt a

szobájában, őt pedig teljesen hatalmába kerítette az örömteli pánik. – Attends!71 – szólította fel a férfi, és feltartotta a kezét, mintha a forgalmat akarná feltartóztatni. Althea meredten nézte, ahogy eltűnik a folyosón, és hallotta, amint bemegy a saját szobájába. Letaglózva zuttyant le az ágyra, a férfi ledobott fekete gyapjúpulóvere mellé, és várt. Átfutott az agyán, hogy esetleg rendbe kellene tennie gyorsan a szobát, hogy magára kellene kapnia valami ruhát. Vagy csupán képzeli ezt az egészet? Hiszen már jó néhányszor elképzelte mindezt. Lehet, hogy csak az álma folytatódik. De a férfi pulóvere itt hevert mellette, azt a koncentrált terpentinillatot árasztva magából, melyet a férfi szobája előtt ácsorogva érzett. Ez az illat letaglózta. Nem értette, miért tetszik neki ennyire. Kinyújtotta a kezét, és az ujja hegyével gyengéden végigcirógatta a durva gyapjút. Egy pillanattal később Jared visszatért, kezében egy kartondobozzal és egy méretes vászonnal. – Attends – mondta ismét. Letérdelt a padlón heverő kartondoboz mellé, mely csupán centiméterekre volt a lánytól. Althea szemügyre vette a férfi borostás állkapcsát. A nyakát. A haja a szemébe hullt, ahogy elővette az ecseteit, a rongyokat és festéktubusokat. Időbe telt, de Jared nem sietett. Amikor végzett, néhány dolgot az íróasztalra tett, majd végre a lányra nézett. Althea érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Nem mozdult az ágyról. Jared félénken elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá. Althea testében elektromos feszültség cikázott, akár egy villámhárítóban. Imádkozott, hogy a férfi mondjon valamit, máskülönben felrobban. Ám Jared láthatólag nem 71

Várj!

érezte kényszernek, hogy mondjon bármit is, vagy hogy megtörje a csöndet, és amikor ezt megértette – nem az eszével, inkább az érzéseivel –, amikor rájött, hogy nem muszáj beszélni, hogy nincs szükség magyarázatokra, akkor úgy érezte, hogy hatalmas teher hullik le a válláról, és a teste ellazult. A férfi le akarja festeni őt! Jared gyengéden lefektette az ágyára. A lány teste nem volt annyira merev, mint amire számított, csupán tétova. Jared egy párnát tett a feje mögé, ő pedig az oldalán feküdt, beleegyezve, maga sem tudta, mibe. Jared a haja köré csavart törölközőre mutatott. – Tu peux retirer ça? – Levennéd? Althea letekerte a törölközőt, és a haja a vállára omlott. Így nedvesen még vörösebb, még sötétebb volt. Jared feltette a vásznat egy székre, és nekiállt lecsavarni a festékes­tubusok kupakját, majd egy palettára cseppentett belőlük. A vászon elé térdelt, majd ránézett. – Tu ne bouges pas. Nem mozogni, d’accord?72 Althea bólintott. Jared kikeverte a színeket, és azonnal festeni kezdett, teljes egészében a néma feladatára összpontosítva: Altheára bámult, illetve keresztülbámult rajta. Althea néhány feszélyezett pillanat után ellazult, és vette a bátorságot, hogy alaposabban szemügyre vegye. A férfi karja sovány volt, de szívós és erős, ám heves indulatokról árulkodó tetoválásai megrémítették. Gyönyörű, hosszú, vékony ujjai voltak. Az ádámcsutkája alatt volt egy igéző pont, ahova Althea szerette volna beletemetni az arcát. Jared csak festett és festett, és a múló idő egyetlen jeleként csak a száradó haját érzékelte. A vörös tincsek saját életre keltek és összegubancolódtak. Jared időnként odalépett hozzá, és lágyan végigfésülte a haját az ujjaival, eligazítván a 72

Rendben?

tincseket. Amikor az ujja az arcához ért, Althea megborzongott. Elevenebbnek érezte magát ebben a csendben és mozdulatlanságban, mint ahogy azt valaha is elképzelhetőnek tartotta – mint amikor egy csepp víz hull egy rég elfelejtett magra, és az ellentmondást nem tűrően kisarjad.

Avril73 16. A

pénichén74 való utazás meglepően kellemetlennek bizonyult. Annie bezártságérzettel küszködött, melynek semmi köze nem volt a hajó mozgásához. Már bánta, hogy hagyta magát rábeszélni, hogy turistát játsszon a bateaux mouches-en. Április első napja csodálatos napsütéssel köszöntött rájuk. A hajó lassan csordogált lefelé a Szajnán, ahogy Annie a kényelmetlen fapadon kucorgott, egy elhagyatott kabinban, anélkül, hogy kinézett volna az ablakon. Lola és Simon fent voltak a fedélzeten, ő pedig kimentette magát azzal, hogy émelyeg a gyomra. Egyedül akart lenni. A gyomrával nem volt semmi gond, csak valamiféle fura, üres sajgást érzett a mellkasában, ami jelezte, hogy valami szörnyen nincs rendben. Valami szörnyen nem volt rendben vele. Amerre csak nézett, párok ölelkeztek, párok csókolóztak, párok kézen fogva andalogtak – a hajón, a parton, mindenhol. Talán a szerelmespárok látványa volt az, amitől felfordult a gyomra. Johnny­val valaha ők is ilyenek voltak. Eltűnődött, hogy vajon ezek a gerlepárok ugyanúgy valamiféle elbűvölő,

73 74

Április Sétahajó

varázslatos helyként élig meg Párizst, majd néhány év múlva azt veszik észre, hogy minden megváltozott, és a vágy és szerelem még az emlékeikből is kitörlődött. – Minden rendben? – érdeklődött Lola. – Olyan zöld az arcod. – Csak ideges vagyok, amikor távol vagyok a fiúktól – felelte, ami igaz is volt. – A baleset óta? – Mindig is jobban éreztem magam otthon. Otthon, édes otthon. – Én a saját házamban úgy éreztem magam, mint egy börtönben – jegyezte meg Lola, miközben Simont figyelte, aki a padsorok közt szaladgált. – Vajon miért nem vagyok képes kialakítani egy boldog otthont? – Én arra tippelnék, hogy a démoni férjed akadályozott meg benne. – Az elvárások olyan giccsesek, nem? – vélekedett Lola. – Egy hívogató otthon, boldog gyerekek, támogató férj. – És fantasztikus szex! – tette hozzá Annie, bár maga sem értette, miért. Lola fürkész pillantást vetett rá. – Már egy ideje szeretnék kérdezni tőled valamit – mondta Lola, miután megbizonyosodott róla, hogy Simon hallótávolságon kívül van. – De abszolút őszintének kell lenned velem. Annie megrántotta a vállát. – Megpróbálhatom. Lola habozott. – Szeretnéd, ha lenne valami közted és Lucas között? Annie úgy bámult rá, mintha Lola nemrégiben fejre esett volna. – Hát persze, hogy nem, te butus. Honnan jött ez az ötlet?

Lola mindent tudóan elmosolyodott. – Csak láttalak titeket együtt. Annie a homlokát ráncolva a fejét csóválta, aztán elnevette magát. – El tudnál képzelni engem a jó öreg Lucas-val? – Egész könnyedén, ami azt illeti. – Fúj, ne már! Lola cinkos pillantással méregette. – Tényleg még csak át sem futott az agyadon soha? Ti ketten sosem… tudod, mire gondolok… Bosszantónak találta, ahogy Lola ráharapott a témára, és nem engedte ki a fogai közül. – Soha – felelte Annie olyan tónusban, mely kizárt minden kétértelműséget. – Pedig a nyakamat tettem volna rá. És tudod, mi a poén? Hogy Altheának is ez a véleménye. Lola és Althea a háta mögött pusmognak? De hát Althea senkihez sem szól egy szót sem! – Miért kérded? Tetszik neked Lucas? – Történetesen nagyon is vonzónak találom – felelte Lola őszintén. Annie életében először egy dupla randin találkozott Lucasval. Ő Johnnyval, Lucas meg az épp aktuális barátnőjével érkezett a Rothonde de Passyra, ahol egy extravagáns assiette de fruits de mer75 felett cseverésztek. Lucas melegszívű, elbűvölő pasasnak tűnt, és Annie már az első perctől fogva feloldódott a társaságában. Lucas partnere egy gyönyörű, elegánsan öltözött párizsi nő volt, a haja, a modora mind kifinomult ízlésről tanúskodott. Annie úgy vélte, ragyogó párost alkotnak. Amikor legközelebb találkoztak, Lucas már egy másik párizsi szépség társaságában volt. Aztán ismét egy 75

Tenger gyümölcsei tál

másikéban. És ez még megismétlődött párszor. Az évek múltával Lucas lett az a barátjuk, aki nélkül nem tudtak létezni, és ez idő alatt több tucat petite amies-nek mutatta be őket. Annie csak Johnny halála után szedte össze a bátorságát, hogy megkérje Lucas-t, tartsa meg a hódításait magának. Lehet, hogy a férfi képtelen felnőni, ő viszont belefáradt abba, hogy számon tartsa, ki kicsoda. Lucas soha többé nem hozta magával egy barátnőjét sem, és ettől kezdve diszkréten kezelte a kapcsolatait. – Figyelmeztetnem kell – mondta Lolának –, hogy Lucas sorozatrandizó. Egy Mr. papillon,76 aki egyik lányról a másikra repked. Hidd el nekem, láttam akció közben, amikor lementünk Saint-Tropez-ba, a házába. – Van egy háza Saint-Tropes-ben? – kerekedett el Lola szeme. – Na, most már tényleg ő az álompasi! Lola megragadta Simon kezét, majd felsétáltak a fedélzetre. – Mielőtt túlságosan beleélném magam a dologba – suttogta Lola –, talán az lenne a legjobb, ha ti ketten tiszta vizet öntenétek a pohárba. – Hogy érted ezt? – Nos, az meglehetősen nyilvánvaló, hogy beléd van zúgva. Annie, legnagyobb zavarára, mélyen elpirult. Gyorsan elfordította az arcát, hogy elrejtse a zavarát. – Ugyan már! – A fejemet tenném rá, hogy nagyszerű az ágyban – tette hozzá Lola. Annie elnevette magát. – Hát, ami azt illeti, hatalmas az önbizalma ezen a területen.

76

Pillangó

– Van benne valami a francia férfiak sármjából, az a je ne sais quoi.77 – Csak egyetlen módja van, hogy kiderítsd – sóhajtott fel Annie. – Először esküdj meg, hogy téged egyáltalán nem érdekel! – Engem? – Lola fürkész pillantást vetett rá. – Téged. Annie ekkor kezdte el kényelmetlenül érezni magát. A fedélzeten túl erősen sütött a nap, a fény túl vakító volt. – Nézd, nem tudom, mi mást mondhatnék még, hogy meggyőzzelek. – Másrészről pedig – fűzte hozzá Lola –, ott van még Lucas. Neki is akarnia kell engem. Annie összehúzott szemmel bámult rá. – Létezik olyan, hogy egy férfi ne akarna téged? – Tudod, előfordul – felelte Lola ragyogó arccal. – Lucas személyesen közölte velem, hogy te vagy az egyik leg­gyönyörűbb nő, akit valaha látott. Úgyhogy emiatt ne izgulj. – Lolát láthatólag nem rázta meg túlságosan ez a felfedezés. Annie a fogát csikorgatta. Lolának túl könnyen megy minden. A gyönyörű, gyanútlan Lola mindeközben üdvözült mosollyal a szélnek fordította az arcát. Valószínűleg a lelki szemei előtt önmagát látta Lucas-val. – Eddig soha eszembe sem jutott, hogy félrelépjek. De talán itt az ideje – szólalt meg Lola. – Talán valóban itt van – csattant fel Annie. – Jaj nekem, megint hányingerem van. Visszamegyek. – Elkísérjünk? – Nem, maradjatok csak. 77

Nem is tudom, mi.

Annie levánszorgott a fémlépcsőkön, és lehuppant egy padra az elhagyatott kabinban, ahol rajta kívül nem tartózkodott más, csak egy fiatal, vihorászó pár, akik szenvedélyesen csókolóztak. Annie elfordította a tekintetét. Vajon képes lenne még vágyat ébreszteni egy férfiban? Szeretne vágyat ébreszteni bárkiben is? Tíz évvel korábban a bateaux mouches kizárólag az övé és Johnnyé volt. Az éjszakákat végigszeretkezték, napközben pedig Párizs utcáin barangoltak, magukba lélegezve a hely romantikáját és szépségét. Párizs akkoriban még fényesebb volt, jobb illatú, tele életerővel, lehetőséggel, csillogó szerelemmel. Ebben a pillanatban a város szürkének és aprónak tűnt. A bateaux mouches is szürkének és aprónak tűnt. Ő maga volt szürke és apró. Felkelt a padról. Úgy érezte, a csókolózó párocska csak ront a helyzeten. Felbandukolt a lépcsőkön, és kilépett a fénybe. A Szajna vizén tükröződő áprilisi napfény elvakította, a szeme fölé tette a kezét, hogy lásson. A hajó farához ment. A Szajna partja elnyúlt előtte – ott volt az Hôtel des Invalides, és hamarosan feltűnik a Musée D’Orsay. Hideg szél csapta meg, és a haja fájdalmasan korbácsolta az arcát. Begombolta a kabátját, és letekerte a nyakából hőn szeretett Hermès sálját, amit Johnnytól kapott a harmincadik születésnapjára, azzal a kéréssel, hogy kezdjen el párizsiasabban öltözködni. Ez volt az utolsó ajándéka Johnnytól. A haja köré kötötte, és a hajóablakban megvizsgálta a tükörképét. Inkább boszniai menekültnek festett, mint sikkes párizsi nőnek. Semmi sem állt jól rajta. Az egész kinézete katasztrofális volt. Átfurakodott egy csapat japán turistán, és rábukkant Lolára. A nő magas sziluettje élesen kirajzolódott a kék ég ellenében, ahogy a védőkorlát mellett állva Simon kezét szorongatta, aki

izgatottan mutogatott a többi péniche-re. Lola nagyon boldognak látszik, futott át Annie agyán, mint ahogy Simon is. A kisfiú már egyáltalán nem sírt fel éjszakánként. Talán Lola is ezért látszott olyan kipihentnek, olyan gondtalannak. Annie nekitámaszkodott egy oszlopnak, és mélyen beszívta a harapni való, tiszta levegőt. Levette a fejéről a kendőt, és szétnyitotta, hogy szemügyre vegye – talán most először – a mintákat a selymen. Kagylók. Miért éppen kagylók? Miért nem rozmárok vagy kolibrik? Két ujja közé fogta a sál két sarkát, és hagyta, hadd lobogjon a szélben. Simon feszülten figyelte, a szeme a sálra tapadt. Mintha kihívást intézett volna hozzá. Annie a kisfiúra mosolygott, aztán elengedte a sálat. Mindketten figyelték, ahogy a sál kecsesen libeg a levegőben. Simon az ujjával némán követte a mozgását. Végül a sál beleesett a vízbe, és hamarosan már csak egy aprócska pont volt a távolban. Annie sarkon fordult, és a hajó elejébe sétált. Meglepetésére egyedül találta magát, akárcsak Kate Winslet mínusz Leonardo. A péniche végigsiklott a Szajnán, elhaladt a Pont du Carrousel mellett, aztán megfordult. És hirtelen, megmagyarázhatatlan módon, Párizs, a maga lenyűgöző gyönyörűségében, lerohanta. Tökéletes meglepetésként érte a dolog. A színek kiélesedtek, és a Szajna selyemösvényként húzódott a Notre-Dame és az Hôtel de Ville között. A távolban a Pont Neuf, mint egy csipkéből készült híd, ragyogott a reggeli fényben, és Annie egyszer csak úgy érezte, újra él. Újra él, és tele van reménnyel.

Mark kikapcsolta a laptopját, rendelt egy skót whiskyt a légikísérőtől, és kibújt az istenverte, fojtogató

kasmírgarbójából, melyet Lolával együtt vettek a Fred Segalban pár héttel korában, amikor még minden rendben volt, amikor még semmi jele nem volt annak, hogy Lola megorrolt volna rá. A folyosó másik oldalán ülő nő többé-kevésbé diszkréten megbámulta a csupasz karját és Diesel pólóját, de Mark nem reagált. Ha jobb hangulatban van, talán nekiáll flörtölni egy kicsit, de semmi több. Az igazság az, hogy egyáltalán nincs miért vádolnia önmagát. Lola egy kelekótya. A szétszórtsága mindig az őrületbe kergette. És mindig volt valami kifogása, hogy miért nem tesz meg ezt vagy azt. De mikor vált ilyen profi áldozattá? Oké, néha könnyen kijön a sodrából. Lola is kijönne, ha ekkora terhet kéne cipelnie a vállán. De Lola volt az, akit szeretett – mindig is ő volt és mindig is ő lesz. Mark eltette a laptopját az aktatáskájába, és ökölbe szorította a kezét. Nincs miért okolnia magát. Lola lépése olyan átlátszó volt. Nyilvánvaló, hogy azt szeretné, ha megtalálná. Egyre csak küldözgeti a képeslapokat – nem máshonnan, mint Manhattanből – ahol a barátnője, Alyssa lakott. Ez olyan, mintha fehér kavicsokat szórna maga után, hogy ő megtalálja. Így hát most Manhattanbe utazik. Ha Lola komolyan gondolná, akkor nem küldözgetne képeslapokat, nem igaz? Mégis, mire számít Lola, meddig fog kitartani az az összeg, amit magával vitt – bármekkora is legyen az – az ő életstílusával? Az biztos, hogy nem használta egyik hitelkártyát sem. Mark szinte le volt nyűgözve, hogy Lola eddig még nem tört meg. Mark hagyott neki időt és teret, hogy átgondoljon dolgokat, hagyta, hogy eljátssza ezt a

színjátékot a képeslapokkal, és nem engedett egy jottányit sem. Lola önmagából csinált bolondot. A terve visszafelé sült el, természetesen, és most bizonyára azon a ponton van, hogy nem tudja, hogyan tegye meg az első lépést a visszatéréshez. Így hát Mark üzleti úton New Yorkba utazik, és elmegy értük. Megbocsátja ezt a kis közjátékot, Lola pedig szépen hazajön. És még mázlistának is érezheti magát, amiért Mark kérdések nélkül visszafogadja.

A nappali forogni kezdett, és nem jött ki hang a torkából. Lola, a kagylót a füléhez szorítva, lerogyott a kanapéra. Az arca égett, ahogy Alyssa gyönyörű jamaicai akcentusát hallgatta a telefonban. Bárcsak ne Annie vette volna fel a telefont! Bárcsak ne látta volna, ahogy a vér kifut az arcából, ahogy könnyek csorognak a szeméből. Most ott állt mellette, keresztbe font karral, egyik kezén konyhakesztyű. Hamarosan tudni fogja az igazat. – Mark totál arra számított, hogy itt talál téged meg a gyerekeket a SoHóban, édesem – világosította fel éppen Alyssa. – Meg volt győződve róla, hogy nálam szálltatok meg. Természetesen kisakkozta a képeslapokból, amiket én adtam fel neki. Azt hittem, szétveri a lakásomat. Borzalmas volt. Ráadásul éppen vendégeim voltak. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Irtó ciki volt mindenkinek, különösen Marknak. Látnod kellett volna az arcát. Alyssa fiatalabb volt Lolánál, és még mindig modellként dolgozott. Nem voltak gyerekei, és nem is vágyott rá, hogy valaha legyenek. Lola nem remélhette, hogy megérti. Ráadásul Annie ott strázsált mellette, arra várva, hogy

kiderüljön, miért telefonált Lola barátnője olyan izgatottan. – Másrészről egész aranyos volt – tette hozzá Alyssa. – Tudod, olyan romantikus, ahogy átrepült az országon, csak hogy megkeressen. – Elárultad neki, hol vagyok? – Azt mondta, a rendőrséghez fordul. – Alyssa harsány hangja inkább ingerültségről, semmint aggodalomról árulkodott. – Azt mondtam neki, hogy fogalmam sincs, édesem. Próbáltalak fedezni. De nem akarok részese lenni az ügynek. Mark gyerekrablásról, bírósági idézésekről meg tanúkról hadovált. Lola bocsánatkérő pillantást vetett Annie-re. – Alyssa, kérlek, ne mondd meg neki – suttogta. – Nézd, szívem, őt is meg tudom érteni – felelte Alyssa hidegen. – Kérlek, várj! – Nézd – mondta Alyssa éles hangon –, jobb, ha felhívod. A Four Seasonsben szállt meg. Vagy hívd a mobilját. Mondd meg neki te, hol vagy. Ha nem teszed meg, édesem, akkor sajnálom, de én fogom.

Lucas belépett Annie házába, és Lolát a nappaliban találta, összegörnyedve a kanapén. Annie ott ült mellette, és látszott rajta, hogy roppant jól érzi magát. A férfi néma, értetlen arckifejezését látva Annie felhúzta a szemöldökét, mintha csak azt akarná jelezni, hogy „Ugye megmondtam!”. – Mark megjelent a színen! – közölte. – Megtalálta Lolát. Illetve csak azt hiszi, hogy megtalálta, az idióta!

Lola, akit Lucas eddig mindig higgadtnak és összeszedettnek látott, most félig-meddig magzatpózban kucorgott, karját a teste köré fonta, és kissé remegett. – Itt van? – Rosszabb. New Yorkban keresi Lolát. Azt hitte, ott megtalálja. – Annie színpadiasan a szemét forgatta. – És most tényleg oltári pipa. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte Lola vékony hangon. – Kezdjünk? – ismételte meg Annie, és felvonta a szemöldökét. – Maradj itt, és hívd a rendőrséget. Meséld el nekik a történeted, és ők majd megvédenek – javasolta Lucas, aztán hirtelen észrevette Annie megmagyarázhatatlanul önelégült mosolyát. – Nincs olyan törvény, ami megvédene – mondta Lola elhaló hangon. – Én úgy tudom, a távoltartási végzés pontosan erre való – húzta fel a szemöldökét Lucas. – Erről van szó – sóhajtott fel Lola, és arcát a tenyerébe temette. – Erről van szó – visszhangozta Annie feldobódottan. – Igazából nincs távoltartási végzés ellene – lehelte Lola. – Igazából? – nézett rá Lucas. – Egyáltalán nincs – szólt közbe Annie. Lucas helytelenítő pillantást vetett rá. Annie a fejét rázva jelezte, hogy ez számára is újdonság. Lucas megpróbálta rendezni a gondolatait. – De hát azt mondtad… – Az nem volt teljesen igaz – ismerte be Lola. – Tudtam! – kiáltott fel Lucas.

– De minden jogod megvan hozzá, hogy megvédd magad és a gyerekeidet – biztosította Annie. – Csakis önvédelemből hagytad el. – Nem bántalmazott – sóhajtotta Lola könnyek között. – Legalábbis fizikai értelemben nem. – Hazudtál? – Lucas hallhatólag teljesen meg volt rökönyödve. – Komolyan vettétek volna a félelmem, ha nem mondom azt, hogy bántalmazott? – Lola Annie-re mutatott. – Te kényszerítettél rá, hogy ezt mondjam. Annie szeme tágra nyílt a felháborodástól. – Szóval az én hibám? Lucas megvakarta a fejét. – De nem törvénytelen dolog elköltöztetni a gyerekeit egy másik országba? – Sittre fogok kerülni! – sírta Lola. – El fogják venni tőlem a gyerekeket! Annie a fejét csóválta. – Ezeket az apró részleteket még azelőtt kellett volna átgondolnod, hogy elraboltad a gyerekeiteket! Lolából ennek hallatán kitört a zokogás. – Nem raboltam el őket! Jesszusom, hát persze, hogy nem! Küldtem… küldtem neki képeslapokat! – Felfogod egyáltalán, miféle helyzetbe hoztál engem? – meredt rá dühösen Annie. Lucas fél füllel hallgatta őket, miközben azon járt az agya, hogyan tudná átszervezni a másnapját, hogy kora reggel ki tudja vinni Lolát és a gyerekeit a reptérre. Kis szerencsével az utazási iroda talál nekik egy gépet, ami még aznap indul. – Megbeszéltétek? Adtál neki ultimátumot vagy ilyesmi? – záporoztak Annie kérdései. – Azt ugye közölted vele, hogy elhagyod, csak nem mondtad meg, hova mész, igazam van?

– Nos… nem egészen. Akkor jöttem el, mialatt ő üzleti úton volt. Egy üres ház fogadta, amikor hazaért. Annie a fejét fogta. – Merde!78 – Merde! – visszhangozta Lucas. – Azóta írtál neki? Megpróbáltad elmagyarázni a dolgot? – Én próbáltam… esküszöm, sokszor próbáltam… de képtelen voltam szavakba önteni. Nem akartam feldühíteni. Nem akartam megbántani az érzéseit, így csak képeslapokat küldtem. Elpostáztam őket Alyssának, ő pedig kivette őket a borítékból, és manhattani bélyegzővel továbbküldte őket. – Elterelő hadművelet – bólogatott Lucas. – Nem akartam, hogy aggódjon. És szerettem volna, ha tudja, hogy milyen jól boldogulnak a gyerekek. Simon átalussza az éjszakát, és Lia új barátokra tett szert… New Yorkban. Tudjátok… kapcsolatban maradtam vele. Lucas hol Annie-re, hol Lolára nézett, mintha egy lelassított pingpongmeccset nézne, és megszólalt: – Szóval, csak úgy felszívódtál? – De gyors a felfogásod! – nevette el magát Annie. Csakhogy Lucas egyáltalán nem találta viccesnek az ügyet, Lola iránt pedig szemernyi szánalmat sem érzett. Ki rejtőzött a gyönyörű külső mögött? Most már értette, miért érzi igazolva magát Annie. Jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Mindenki azt hiszi, hogy nekem olyan jó dolgom volt, hogy nekem olyan könnyű volt – zokogta Lola. – Az emberek, még ti is, azt hiszik, hogy csak úgy meg lehet beszélni a dolgokat, és egyből minden probléma megoldódik, de ti nem ismeritek Markot. Nem ismertek engem. Hatalma

78

A francba!

van felettem. Képtelen vagyok bármit is mondani neki. Különben is, akármit mondok, az lepereg róla. – De mégis, mire számítottál, mi lesz ezután? – tudakolta Annie. Lucas meglepetten észlelte, hogy Annie hangneme megváltozott. Együttérzőbb lett. Lola nem válaszolt, csak magában motyogott. – Még ha előre meg is tervezem, mit mondok neki, még akkor is, ha tudom, hogy igazam van, akkor is fütyül rám. Megaláz, és összetör, úgy értem, mentálisan. Nincs szükség rá, hogy megüssön vagy bántson. Ti ezt nem értitek. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, csak Lola hüppögése hallatszott. Végül Annie ragadta magához a szót. – Lehet, hogy nem róla van szó. Általában véve is kerülöd a konfliktusokat. Erre céloztam, amikor azt mondtam, hogy kapcsolatba kell lépned a haragoddal. De te persze csak legyintettél! Lucas nem bírta tovább. Lola felé fordult. – Azt állítod, hogy nem akartad megbántani az érzéseit? – szegezte rá az ujját. – Nos, szerintem igenis bántani akartad, és a lehető legkegyetlenebb módot választottad. Ráadásul a leggyávábbat is. – Lola a tenyerébe temette az arcát, és halkan sírdogálni kezdett, de Lucas nem állt le. – Hihetetlenek vagytok, ti, nők. Azt hiszitek, hogy a férfiak mind idióták, nincsenek érzéseik, érzelmeik. Nem tudta folytatni, mert Annie megragadta a karját és kivonszolta a szobából a folyosóra, ahol Lola már nem hallhatta őket. Nekitámaszkodott a falnak, és mosolyogva nézett a férfira. – Természetesen tudjuk, hogy nektek, pasiknak is vannak érzéseitek – suttogta. – Csak épp nektek nem olyan fontos, mint nekünk. – Annie láthatólag élvezte a helyzetet. Nem, sosem fogja megérteni ezt a nőt.

– Fel vagyok háborodva – jelentette ki. – Nem főzőleckéket kéne adnod neki, hanem arra kéne megtanítanod, hogy nem is tudom… hogyan legyen gerinces. – Ugyan már, kinek van szüksége gerincre ilyen külsővel? – nevetett Annie. – Nos, én személy szerint különösen taszítónak találom, ha valaki nem képes kiállni magáért. Annie úgy nézett rá, mintha most látná először. – Vagyis számodra a stílus nem áll a szubsztancia felett? A folyosó félhomályában Lucas abbahagyta az ideges felalá járkálást, és egy hirtelen mozdulattal, mellyel önmagát is meglepte, közelebb lépett Annie-hez és a kezét a falnak támasztotta. – Nagyon kevés nőben van meg minden – suttogta, és Annie szemébe nézett. Annie az irónia jeleit keresve fürkészte az arcát. Lucas várta a riposztot, de az nem jött. Ehelyett Annie mereven bámulta. – Akarod, hogy utánanézzek a repjegyeknek? – kérdezte a férfi, csak hogy megtörje a kínos csendet. – Repjegyeknek? Miféle repjegyeknek? – A bahamai nászútra, mi másra? – Azt hiszed, hogy haza fogom küldeni? Hogy hagyom, hogy az a seggfej elevenen felfalja? – Igen. Annie kinyitotta az ajtót, és kitessékelte Lucas-t a házból. – Soha. Lola a barátnőm, Lucas.

Miután ágyba dugták a gyerekeket, és némán elpakoltak a konyhában, Annie és Lola bementek a nappaliba. Tíz óra is elmúlt már. Annie a fahasábokat igazgatta a kandallóban, és várta, hogy Lola tárcsázza Mark számát. Ám Lola nem

tárcsázott. Mereven ült a kanapé karfáján. A cetli, amire Mark szállodai száma volt felírva, ott remegett az ujjai közt. Lola úgy meredt a telefonra, mintha az bármelyik pillanatban széttekeredne, akár egy kígyó, és a torkának ugrana. – Nem hívod fel? – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – suttogta Lola. Olyan sápadt volt, hogy Annie már attól félt, ott helyben kidobja a taccsot. – Most komolyan, mennyire lehet szörnyű? – Nagyon – nyöszörögte Lola. A terv az volt, hogy Lola nem említi Párizst, mivel a férfi úgy hiszi, hogy New Yorkban van, és egyelőre jobb, ha megmarad ebben a hitében. Annie erkölcsi támasz gyanánt végighallgatja a beszélgetést a vezeték nélküli telefonon. Segít Lolának, hogy megőrizze a nyugalmát és határozottságát. Kitűnő terv volt. – Üssem be a számokat helyetted? – Rendben, csináld te. Annie beütötte a számokat, átadta Lolának a kagylót, majd felvette a másik telefont. Tökéletesen megbízott a tervben. Azonban némi nyugtalanság fogta el, amint Lola megadta a Four Seasons recepciósának Mark nevét és szobaszámát. Úgy hangzott, mint egy hatéves kisgyerek. Végeérhetetlen szünet után megszólalt egy férfi hangja. – Igen? – Mark? – cincogta Lola. Úgy festett, mint aki menten elájul. Annie a fülére szorította a telefonkagylót, és meghallotta Mark hangját. – Lola, hol a kibaszott kurva életben vagy? – Annie nem igazán erre számított. De végül is mit várt? Egy pillanat alatt ráébredt, hogy nincs semmiféle tapasztalata arra nézve, mit kell csinálni egy bántalmazó, ordítozó

házastárssal. Náluk ő ordítozott. Johnny volt a csendes, nyugodt fél. Gyorsan a kanapéhoz lépett, letelepedett Lola mellé, és megszorította a szabad kezét. Lola szeme kitágult, megtelt könnyel, és a fejét rázta, mintha azt akarná mondani, hogy nem képes erre. Annie bátorító pillantást vetett rá. „Minden rendben lesz”, üzente a tekintete. – Szia, édes – mondta Lola vékonyka hangon. – Add meg az átkozott címed – röffent rá Mark hidegen. – Taxi­val értetek megyek. Lola tétovázott. A hangja, akár egy rémült kislányé. – Én nem… – Add meg a címet! Annie ereit hirtelen elöntötte az adrenalin, és rájött, hogy határozott gyűlöletet érez a fickó iránt. Azt kívánta, bárcsak le tudná simítani az aggodalmas kifejezést Lola arcáról, de hogy tehetné, mikor őt magát is letaglózta a dolog? Lola igazat mondott. Tényleg ilyen szörnyű is lehet. Lola tett egy kísérletet arra, hogy megszólaljon. – Csak azt akartam mondani… Mark hideg, tárgyilagos hangja félbeszakította. – Nincs mit mondanod. Nem vagy olyan helyzetben. Most pedig figyelj rám, Lola. Elfogyott a türelmem. Add meg a címet. Kezdek komolyan bedühödni. Ugye, nem akarod, hogy komolyan bedühödjek? – Azt akartam mondani – folytatta Lola –, hogy nem New Yorkban vagyok. És a terv? Mi van a tervvel? Lola sutba dobta a tervet! Annie a farmerjába törölte izzadt tenyerét. Bár amíg egy szót sem szól Franciaországról… – Akkor hol a picsában vagy? – ordította Mark. – Én… Franciaországban, édesem – csicseregte Lola.

Döbbent csend. Aztán Mark ugyanakkor fakadt ki, amikor Annie némán tátogta: – Micsoda?! – Lia imádja az új iskoláját – csiripelte Lola. A vonal túlsó végén hosszú hallgatás. Annie szinte hallotta, ahogy Mark agyában fájdalmasan csikorogva forognak a kerekek. – Gyorsan tanulja a franciát – tette hozzá félénken Lola. – És hallanod kéne Simont! – Ide figyelj – szólalt meg Mark, és a hangját szinte szétvetette a düh. – Nem viheted ki a gyerekeket az országból. Ez gyerekrablás. Valami pasi van a dologban? Erről van szó? Egy másik fickó? Valami kibaszott svájcisapkás francia köcsög? – Annie azon kapta magát, hogy felkuncog. Az egész kezdett egy melodramatikus szappanoperához hasonlítani. – Nem, dehogy – tiltakozott Lola. – A faszt nem! – Nem, Mark, tényleg, csak… tudod… időre volt szükségem. – Időre? Mi a jó büdös francnak volt szükséged időre? Az egész életed egy kibaszott nyaralás! Mást se csinálsz, csak kiveszel egy kis időt, elmenekülsz a kibaszott felelősségeid elől. Annie-nek általában nem voltak lelkiismereti aggályai a káromkodással kapcsolatban, mégis megrázkódott, ahogy a férfi szitokszavak özönét zúdította a feleségére. Lola nagyot nyelt, és kétségbeesett pillantást vetett rá. Mostanra Annie véráramát teljesen kitöltötte az adrenalin. Dühödten lefirkantott néhány szót egy papírra, és Lola orra alá dugta. Lola a szemöldökét ráncolta, de azért beolvasta a szöveget a telefonba.

– Időre volt szükségem, hogy megszabaduljak a zsarnokságodtól – olvasta színtelen hangon. – A kibaszott mimtől? – Zsarnokságodtól – ismételte Lola, élvezettel ízlelgetve a szót. Annie-re mosolygott. Annie visszamosolygott rá, és behúzott nyakkal várták a folytatást. Ám Mark abbahagyta az ordítozást. – Miről beszélsz? – kérdezte. A hangja ismét nyugodtnak tűnt. Sőt, meglepettnek. – Nos – hebegett Lola –, ezt nehéz szavakba önteni…– Bocsánatkérő pillantást vetett Annie-re, aki megérezte, hogy Lola valami szörnyűséggel fog előrukkolni, mint például a „sosem veszel nekem virágot”, ha nem avatkozik közbe. Nem volt idő vacillálni, és Annie rájött, hogy az egyetlen előnye Markkal szemben, hogy ő volt egy szobában Lolával, aki láthatólag jól reagál a megfélemlítésre. A barátnőjére nézett, szeme villámokat szórt. Bevált. Lola nagyot nyelt és gyorsan hadarni kezdett. – Te… mindig megalázol, és érzelmileg bántalmazol, és úgy bánsz velem, mint egy idiótával, és ordítozol velem… Egy újabb hosszú szünet. – Ki van ott melletted? Ki adja a szádba a szavakat? – kérdezte aztán Mark. Lola és Annie halkan, idegesen felkuncogtak. A fickó nem volt ostoba. Vagy legalábbis jól ismerte a feleségét. Annie hirtelen támadt megbecsülést érzett iránta. – Senki – biztosította Lola. Az, hogy a férje lehalkította a hangját, némi erőt öntött belé. – Nekem… el kellett jönnöm, mert nem bírtam tovább elviselni ezt az abúzust. Mark erre nem sok mindent tudott mondani. – Áruld el, hol vagy most.

Míg Lola összevissza hebegett-habogott, Annie sebtében firkantott valamit a lapra és Lola elé tartotta. – Szándékomban áll visszatérni – olvasta engedelmesen Lola. – De ha nem változtatsz bizonyos dolgokon, akkor a kapcsolatunknak vége. Gondolkodj el ezen. Holnap ugyanebben az időben felhívlak. – Holnap már újra Los Angelesben leszek – közölte Mark tárgyilagos hangon. – Megbeszélésem van. Annie nyiszáló mozdulatot tett a kezével a torka előtt. – Holnap ugyanebben az időben felhívlak – ismételte Lola, akár egy robot, és Annie-re sandított. És mielőtt bármi elronthatta volna ezt a tökéletes pillanatot, Annie kitépte a kezéből a telefont és bontotta a vonalat. Egy másodperc erejéig mindketten megkövült arccal bámultak maguk elé, aztán egyszerre megkönnyebbülten felsóhajtottak. Annie a kezével megtörölte a homlokát. Szakadt róla a veríték. Althea szobájában egy tucat vászon állt a padlón, a falnak döntve, elfoglalva a szabad felület minden egyes négyzetcentiméterét. A lány letérdelt az egyik festmény mellé, mely egy kietlen városi tájat ábrázolt. Az otthonára emlékeztette. A kép legalján egy szőke lány törékeny sziluettje látszott, az oldalán hevert. Mi köze volt ennek a festménynek őhozzá? Azon a héten minden este, jóval azután, hogy a ház többi lakója elvonult aludni, Jared bekopogott az ajtaján. Ő minden egyes alkalommal beengedte, és Jared elnézést kért, amiért elkésett, aminek semmi értelme nem volt. Kis időbe telt, míg eldöntötte, milyen pozícióban kívánja lefesteni. Beállította a pózt, Althea pedig hagyta, hogy puha agyagként formálódjon a férfi gyönyörű keze alatt. Amint Jared a festékespalettához lépett és nekiállt kikeverni a színeket, tudta, hogy az a jel

arra, hogy megmerevedjen. Innentől kezdve – hacsak a férfi oda nem lépett hozzá, hogy igazítson rajta valamit – órákon át meg sem moccant. A teste mozdulatlannak látszott, ám a felszín alatt vadul lüktetett. Az arcvonásait is mereven tartotta, miközben a fejében egymást kergették az euforikus gondolatok és az égető kérdés, hogy mégis miért? Jared franciául motyogott maga elé, és minden egyes alkalommal több tucat kérdéssel bombázta, borzalmasan tört angolsággal. Kényelmesen fekszik? Nem fázik? Nem éhes? Nem szomjas? Nem fáradt? Ám egyetlen személyes kérdést sem tett fel, és Althea azzal nyugtatta magát, hogy jobb is így. Néha franciául mondott valamit a festménnyel kapcsolatban. Tu comprends? – nézett ilyenkor rá, mire ő bólintott. Nem firtatta, mennyire beszéli a franciát, ő pedig nem árulta el neki, hátha arra kényszerülne, hogy beszélgetésbe bonyolódjon vele, márpedig ezt nem akarta, mert attól tartott, hátha megtörik a varázs. Néha Jared festés helyett inkább rajzolt: a nyakszirtjét, a kezét. Néha a színek keverése közben dühösnek látszott. Néha kikeverte a színeket, de nem tudott vagy nem akart festeni. Egy óra vagy öt óra múlva abbahagyta a munkát. Ilyenkor félénknek tűnt. Sűrű elnézések közepette kiosont a szobájából, akár egy bűnöző, magára hagyván a zavarodott, szégyenkező Altheát. Ám a következő este már ismét azon imádkozott, hogy jöjjön a férfi, és Jared meg is jelent, a terpentin lenyűgöző illatába burkolózva, melytől mindig elszédült. A hálószobájának ablakán apró cseppekben gyűlt a kicsapódott pára, bizonyítékául a testük által észrevétlenül generált hőnek.

17. Annie és Lola becsukták maguk mögött a bejárati ajtót, és kiléptek a tavasztól illatozó friss reggelbe. Lola már túl volt a síráson és kéztördelésen, amit a Markkal való beszélgetés váltott ki, és ismét a higgadt formáját hozta. Vajon a barátnője nem megint tagadásba menekül-e, tűnődött Annie. Ez a szó megrémisztette. Barátnő. Egy barátnőben megbízik az ember, ő pedig valamiképp bízott Lolában. Olyan értelemben, hogy hitt abban, hogy Lola abszolút jóindulatú az irányában. És nem csak jóindulatú volt, csodálattal nézett rá, ami még jobban zavarba ejtette. Jó, lehet, hogy ez nem az a fajta barátság, ahol az ember kiöntheti a szíve legmélyebb titkait. Nem, ez Lucas számára volt fenntartva. Szegény fickó. Nem mintha neki mindent elmondott volna, de Lucas előtt jobban le merte csupaszítani a lelkét. Lola mellett ő volt a felnőtt. Az anya. Mindig az anya. Valószínűleg Lucas mellett is eljátszotta volna ezt a szerepet, csakhogy a férfi nem hagyta. Azt ugyan megengedte, hogy elé tegye az ételt, de azt nem, hogy anyáskodjon felette. Lola volt az első nő, akivel az elmúlt tíz évben barátságot kötött. Hogy mennyire nem bízott meg a párizsi nőkben! Hogy mennyire nem bízott meg egyetlen nőben sem! Sőt, a férfiak legtöbbjében sem. Annie menet közben megpróbálta kigombolni a poncsóját, hogy több levegő érje a bőrét. – Hogy tudsz elmenni jógára, azok után, ami Markkal történt?

– Nem tudok normálisan gondolkodni, ha nem meditálok. Először ki kell engednem a feszültséget. – Arra céloztam, hogy Simont beadtad a napközibe, te meg jógázni jársz. Mintha azt terveznéd, hogy sokáig itt maradsz. Ugye tudod, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű? Lola megmarkolta a jógamatracát. – Úgy érted, vissza kéne mennem hozzá? Nem, Annie nem akarta, hogy Lola visszamenjen. Azt akarta, hogy Lola maradjon. De muszáj volt elgondolkodnia a saját indítékain. – Nem tudom, hogy értem. – Oka volt annak, hogy Franciaországban kötöttem ki – vélekedett Lola. – Nem mehetek csak úgy haza, mintha mi sem történt volna. Szörnyen nehezemre esik döntéseket hozni. – Pedig már hoztál néhány jó döntést. Franciaország nem csak úgy megtörtént veled. Lola megállt a jógastúdió ajtaja előtt, és Annie szemébe nézett. Mindig ilyen fürkészve bámulta. – Szerinted mit kéne tennem? – Legális lépéseket kéne tenned, nem illegálisakat – mondta Annie. – Kényszerítsd rá azt a kretént, hogy fizessen gyerektartást. – Igazad van – bólintott erőtlenül Lola. – Mindig azt mondod, hogy igazam van, aztán fogod magad, és pont az ellenkezőjét teszed, mint amit tanácsoltam. Mint tegnap, amikor kibökted neki, hogy Franciaországban vagy. Ami azt jelenti, hogy szar került a ventilátorba. Lola feszengve toporgott. – Igazad van abban, hogy akarnom kéne a válást. – Kéne, kéne – milyen szöveg ez?

– De nem akarom. Azt akarom, hogy Mark megváltozzon. Hogy olyan legyen, mint régen. Tudom, hogy képes rá. A házasságunk elején teljesen más ember volt. – Akkor adj neki ultimátumot. – Igazából azt akarta mondani, akkor állj ki végre magadért, de nem tette. – Nem ugorhatok fejest egy ilyen dologba. Az emberek úgy osztogatják az ultimátumokat, mint a csokoládét. Én más vagyok. Nem adok ultimátumot, hacsak nem vagyok hajlandó véghez is vinni a fenyegetést. – Lola elhallgatott, aztán folytatta. – És nem akarok visszamenni. Még nem. Boldog vagyok itt, Annie. Érzem, hogy gyógyulok. Szerintem mindenki számára gyógyító hatása van annak, hogy itt lehetünk. Jót tesz nekem, jót tesz Liának és jót tesz Simonnak. Nézz csak rájuk! Életemben először beadtam egy napközibe, és egy pisszenés nélkül tűrte! – Lola a jógastúdió kilincsére tette a kezét. – Már Althea sem a szegény kis Althea többé. – Nem? Lola titokzatosan elmosolyodott. – Úgy tűnik, szerelmes. – Szerelmes? Kibe? Mi folyik itt? – Althea és Jared rengeteg időt töltenek együtt Althea szobájában. Tessék, megint kimaradt valamiből. Annie lelépett a járdára. – Micsoda? Ezt nem vagyok hajlandó elhinni. – Tegnap három órát voltak odabenn. – Miről beszélsz? Jared érted van oda. – Ó, ugyan már – nevetett Lola. – Először Lucas, most meg Jared? Nem vagy kissé paranoiás? – Ahhoz először is az kéne, hogy érdekeljen a dolog. Csak Al­thea miatt aggódom. – Althea fiatal, csinos, és még előtte az egész élete.

– Fogalmam sincs, mit lát benne Jared – motyogta Annie búcsúzóul. Sietős léptekkel végigment az utcán, és néhány háztömbnyivel később megállt, hogy levegye a poncsóját. Összegöngyölte, majd belegyömöszölte az egyik bevásárlótáskájába. Hűvös levegő áramlott az inge alá. A gombos flaneling még Johnnyé volt, aki csak a hétvégeken hordta. Nem hitte volna, hogy ilyen meleg lesz ma. Még a flanelingben is túlságosan melege volt. Megállt, ismét letette a szatyrokat a földre, levette Johnny ingét, és összehajtotta. Ha beteszi a táskájába, akkor nem lesz helye az élelmiszernek. Átfutott az agyán, hogy esetleg a dereka köré köti, de még ahhoz is túl meleg volt. Kezében az inggel körbepillantott. A tekintete megakadt egy szemeteskukán. Felkapta a szatyrokat, aztán behajította az inget a kukába. Lola az egész estét azzal töltötte, hogy a Markkal való beszélgetését próbálta el magában, illetve újra meg újra lejátszotta magában a korábbi vitájukat. Halálosan kimerültnek és gyengének érezte magát. Össze volt zavarodva. Mégis elment a jógaórára, ahogy azt eltervezte. Az óra egy jógaoktató-képző tanfolyam első órája volt. Egy gyorsított program keretében napi öt-hat órát fogja tanulni és gyakorolni a jógát, és néhány héten belül megszerzi a tanári oklevelet. Nem számít, merre viszi az élet ezután, ezt az oklevelet senki sem veheti el tőle. Ez volt az első alkalom, hogy életében saját maga hozott meg egy döntést – ügynök, menedzser vagy férj tanácsa nélkül, sőt, Annie tanácsa nélkül – hogy megtegyen valamit távlati célokat szem előtt tartva. A legelső óra után valahogy erősebbnek, rátermettebbnek érezte magát. Lehetőségek sejlettek fel benne, melyek

közelebb vitték ahhoz, hogy képes legyen cselekedni. Ám estére, amikor eljött az ideje, hogy felhívja Markot, ismét elhagyta az ereje. – Mondd meg neki, mit akarsz. Egyáltalán tudod, hogy mit akarsz? – firtatta Annie. Lola tudta, hogy a terve még sosem jutott el ilyen messzire. – Nem akarom őt. Így nem, amilyen most. – Akkor mondd ezt neki. Fektesd le az alapszabályokat. Mark most nem áll itt előtted, úgyhogy lehetsz egy kicsit agresszívebb. – A passzív-agresszív nem elég? Annie megpaskolta a hátát. – Ne aggódj, itt leszek melletted, és segítek, ha kell. Hogyan mondja el Annie-nek, hogy ezt nem szeretné? Habozott. – Azt hiszem, készen állok rá, hogy egyedül bontsak vitorlát. – Nem, tényleg, maradok – hárította el Annie izgatottan. – Majd én adom a hátszelet. Lola a kezét tördelte. – Egyedül is menni fog… – Tegnap teljesen összeomlottál. Alig vártad, hogy kibökhesd végre, hogy Franciaországban vagy. Bízz bennem. Majd én szóról szóra lediktálom, mit kell mondanod. – Hogy őszinte legyek, nem szeretném, ha két oldalról is szorongatnának – nyögte ki végül Lola. Valószínűleg ez volt a legerőteljesebb mondat, amit valaha egy másik embernek mondott, de Annie csak megvonta a vállát. – Ahogy tetszik. Megyek, keresek egy ásót, és közben a hátsó kertben nekiállok kiásni a sírodat. Lola keze vadul reszketett, ahogy beütötte a Bel Air-i lakásuk telefonszámát. Úgy érezte, mintha egy emberöltő telt volna el, amióta eljött onnan. A telefon egyet kicsengett, aztán

Mark felkapta. – Hogy vagy? – kérdezte Lola abban a pillanatban, ahogy meghallotta a hangját. Mást nem is tudott volna most kiejteni a száján. – Megvagyok – morogta Mark. Talán a hálóban volt. Vajon a házvezetőnő mindennap jár hozzájuk, most, hogy ő nincs otthon? Teljesen szükségtelen volna. Lola hallotta, hogy a háttérben szól a tévé, mintha focimeccs lenne. – Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Mark. Ez akár lehetett volna egy hónappal korábbi beszélgetésük is. Lola majdnem elolvadt az örömtől, hogy ilyen normális hangnemben tudnak tárgyalni. – Csodásan. – Hogyan lehetnének csodásan az apjuk nélkül? – vakkantotta Mark. Erre hogy feleljen anélkül, hogy megbántaná? Ám Mark megszólalt, mielőtt ő megtehette volna. – A kölykök tudják, hogy heves természetem van. Na és! – Lola szíve elnehezedett. Mark tudta. Tudta. – Szerinted én hogy nőttem fel? – folytatta a férfi. – Jó néhányszor elnáspángoltak. Ha azt hiszed, szívességet teszel nekik azzal, hogy véded őket a valós élettől, akkor nagyon tévedsz! Az élet – és most a valós életről beszélek, nem arról a burokról, amiben élsz – rohadt nehéz. – Te teszed nehézzé – felelte, és lelki szemei előtt szinte látta, ahogy Annie feltartott hüvelykujjal buzdítja. – Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem a gyerekeimet – mondta Mark. Lola érezte, hogy a könnyei megállíthatatlanul csorognak az arcán. – Tudom, hogy szereted őket – jegyezte meg lágyan. – És tudom, hogy engem is szeretsz. De nem mutatod ki a szeretetedet.

– Lia egyenlő mértékben utál mindkettőnket, ennyit elárulhatok. És Simon – az isten szerelmére, a kölyöknek nem hiányzik egyetlen végtagja sem. Egy olyan apára van szükségük, aki igazi férfi. Nem valami köcsög franciára… Valami francia ipsével dugsz? – emelte meg a hangját. – Ezért léptél le? Egy francia pöcs miatt? Lola nem akart hinni a fülének. – Nem, dehogyis – tiltakozott. – Akkor meg mi a franc van? Mit akarsz, Lola? – Azt akarom… hogy változzanak a dolgok. – Mint például? – Én… én is szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak. Szeretnék dolgozni. – Maga elé képzelte, mit tanácsolna most Annie. Hogy közölje vele, mit érez, mit szeretne. – De leginkább a házasságunk miatt gyötrődöm. – Várta, hogy Mark talán reagál valamit erre, de a férfi hallgatott. – Sajnálom, Mark. Szükségem van erre az időre. Úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj. Annyira boldogtalan voltam… teljesen össze voltam zavarodva. – Lola szerette volna elmesélni a férfinek, milyen felszabadultnak érezte magát Franciaországban. Mesélni arról, miket főzött, evett, mennyit nevetgélt, flörtölt, a párizsi felfedezőútjairól… Hogy milyen könnyűnek, játékosnak és boldognak érezte magát a gyerekekkel. Ehelyett, Mark hallgatásán felbátorodva, azt mondta: – Itt végre felfedezhetem, ki vagyok, mi az, amit szeretek, sőt, talán azt is, hogy mi az, amiben jó vagyok. – És mi lenne az? – jött a férfi jéghideg válasza. Mire célzott ezzel? Arra, hogy ki ő, vagy hogy miben jó? – Részt veszek egy jógaoktatói képzésben – folytatta elgyengülve. – Okleveles tanár leszek. – Oklevél kell hozzá, hogy a lábad a nyakad köré tekerd?

Pontosan az ilyen megjegyzések miatt hagyta el, de ezt most elengedte a füle mellett. Igaz, rögtön meg is bánta. – Los Angelesben is taníthatnék jógát – vetette fel. – Fillérekért? Nos, csak rajta. – Magam mögött akartam hagyni az anyagias életszemléletet, a külső mázt, az arroganciát. – És pont Franciaországba mentél? – kuncogott gúnyosan Mark. – Az önbizalmam mélypontra került. – Ne próbáld még ezt is rám verni. Nem én vagyok a felelős a te alacsony önbizalmadért. Ez még jóval azelőtt kezdődött, hogy megismertél engem, drágám. Marknak lehet, hogy ebben igaza volt. De az is biztos, hogy ő sem ártatlan. Lola önmagát is meglepte, amikor élesen felcsattant. – Akkor hogy lehet az, hogy csak akkor érzek így, amikor a közeledben vagyok? – Ezt csakis te tudhatod. Lola vett egy mély lélegzetet, a padlóra meredt, aztán a falra, végül megszólalt. – Te mindenben hibát keresel. – Te vagy az, aki mindenben hibát keres – vágott vissza Mark. – Az imént be is bizonyítottad. Csakhogy te ezenfelül még képmutató is vagy. – Képmutató? – bátortalanodott el Lola. – Sosem szóltál egy szót sem. – Attól féltem, hogy akkor már nem fogsz szeretni. Attól féltem, hogy elhagysz. – És akkor inkább te hagytál el engem? Ez valami rossz vicc akar lenni? – Sajnálom. Ne haragudj.

– Jobb szeretsz az áldozat szerepében tetszelegni, mi? Belőlem meg zsarnokot csinálsz. De közben állandóan arra célozgatsz, hogy rossz apa és rossz férj vagyok. – Ezt sosem állítottam. – Ugyan, kímélj meg ettől az álságos szövegtől! Ott volt a szemedben! Lola meg volt rökönyödve, hogy Mark ilyen nyíltan kiteregeti az érzéseit. – De én… – És a szex – szakította félbe Mark. Egy pillanatra elhallgatott. – Mindig volt valami kifogás. A libidód. Lola válla hirtelen ellazult. Szex, a házastársi élet jól bevált fegyvere. – Talán nehezteltem rád. – Örömmel hallom, hogy végre beismered. Tudtam, hogy csak süket duma. – Tudod, nem arról van szó, hogy nem szeretnélek. – Mit akarsz, Lola, mit tegyek? Azt szeretnéd, ha térden állva kúsznék vissza hozzád? Remélem, ennél azért jobban ismersz. – Kommunikálnunk kell egymással. – Az érzelgős spinék szoktak „kommunikálni” egymással. Lola szíve elnehezedett. – Akkor mihez kezdjünk? – mormogta. – Nem fogok utánad rohanni, ha ezt akarod elérni. És nem fogok sokáig várni. Nem te vagy az egyetlen sellő Malibu Beachen, de ezt te is jól tudod. – Arra célzol, hogy másokkal akarsz randizni? – Hé, nem is rossz ötlet! Tesztelj csak le nyugodtan egy francia pasast. – Idegesen felnevetett. – Nincs semmiféle francia pasas. – Miután befejezted a szívbemarkoló kommunikációdat az álmaid pöcsfejével.

– De én nem ezt akarom. – Én az vagyok, aki vagyok – mondta Mark. – Vagy megszoksz… – Vagy megszöksz… Tudom. – Baszd meg! Most leteszem – dühöngött Mark, és bontotta a vonalat. Lola a kagylóra meredt, és kitört belőle a sírás. Annie egy szempillantás alatt ott termett mellette. – Végighallgattam az egészet – vallotta be. – Nagyon jól haladsz. – Úgy érted, hogy végre kezd jobb belátásra térni? – Nos, nem egészen. Arra céloztam, hogy most már egész jól kiállsz magadért. – Tudod, mi zavarja a legjobban abban, hogy így eltűntünk? – zokogott Lola. – Az, hogy nem tud olyan magyarázattal előállni, ami nem egy totál lúzernek tüntetné fel. Mi egyáltalán nem érdekeljük… azaz hogy én egyáltalán nem érdeklem. Mark lecsapta a telefont. Közben Bel Airben besötétedett, de Mark lusta volt felkapcsolni a lámpákat a nappaliban. Így amikor egy elhaladó autó reflektora egy pillanatra megvilágította a szobát, Mark meglepetten felkapta a fejét. Egy másodpercig teljesen össze volt zavarodva, és azt hitte, Lola autója az, amint beáll a kocsifeljáróra. Micsoda abszurd gondolat. A háznak más illata volt, más neszek hallatszottak. A kanapén ücsörögve Mark a riasztó piros és az üzenetrögzítő zöld villogásait bámulta. A rögzítőn harminc le nem játszott üzenet várta. Jobban tenné, ha megnézetné magát egy dokival. A gyomorszájában valami üres, égető érzés kínozza, ami lehet a savtól is, de nem biztos. Messziről, a konyhából beszűrődött a hűtő zümmögése. Életjel után kutatva végighordozta a szemét a sötét szobán, de nem talált

semmit. Semmilyen neszt sem hallott, csak a saját lélegzetvételének a hangját, mely visszaverődött a falakról. Felkelt, felkapcsolt néhány lámpát, aztán újra lekapcsolta a legtöbbjét. Felbattyogott a lépcsőn, és végigbotorkált a makulátlanul tiszta házon. Lépései zaját elnyelte a szőnyeg, ám amikor belépett a fürdőbe, visszhangzott minden, akár egy múzeumban. Kinyitotta a gyerekek hálószobájának ajtaját, és a nyomukat keresve beleszimatolt a levegőbe. Jó ember volt. Az apjával ellentétben Mark soha nem emelt volna kezet a gyerekeire vagy a feleségére. Csak a hangját emelte fel. Csak a hangját.

18. Lucas-t fojtogató meleg és pára fogadta, amikor belépett a konyhába. Annie egy hordóméretű fazékból forró vizet öntött egy óriási szűrőedénybe. Onnan, ahol Lucas állt, úgy látszott, mintha az angyalhaj tésztáról felszálló gőz Annie testéből származott volna. Étvágygerjesztően festett. Annie a válla felett hátrapillantva észrevette a férfit. Vajon tudja, hogy a hátát és a gyönyörűen domborodó hátsóját bámulta? – Hol van Jared? – tudakolta Annie. – Honnan kellene tudnom? Annie kiöntötte egy tálba a tésztát, majd egy konyharuhával felitatta a verítéket a dekoltázsáról és homlokáról. – Három napja eltűnt. – És hirtelen nem tudsz meglenni nélküle? – Nem én… Annie elhallgatott, amint Althea megjelent a konyhában, csontos kezében egy hatalmas szürke agyagbögrét dajkált, mintha azon múlt volna az élete. Lucas nem tehetett róla, de feszélyezve érezte magát ennek a különc nőnek a társaságában. Talán a fehér pulóver és nadrág volt az oka, melytől áttetszőnek tűnt, de most még inkább egy szellemre emlékeztetett. – Bonjour! – üdvözölte szívélyesen, hogy elrejtse a zavarát. Ismét átfutott az agyán, hogy valamit félreérthetett. Kizárt dolog, hogy Jared érdeklődjön a lány iránt. – Helló! – motyogta Althea, anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Alvajáróként lassan a tűzhely felé lépdelt, hosszú ujjait a teáskanna fogantyúja köré fonta, forró vizet löttyintett a

már használt teafilterre, aztán a hátsó kert üvegajtaján keresztül eltűnt. Annie az ajtó felé intett. – Na, ezért van szükségem Jaredre, méghozzá sürgősen. – Gondolod, hogy van köztük valami? – Hát persze. Neked nem tűnt fel? – Nos, Jared említett valamit… Annie a homlokát ráncolta. – Szóval igaz? Akkor miért nem szóltál egy szót sem? Na mindegy, szóval Jared három napja eltűnt, és Althea őt várja, ennyit tudok. De senki sem hozhatja szóba a dolgot. De nem ám! Mint ahogy az étkezése is tabu témának számít. Megkérdeztem tőle, miért fest ilyen űzötten. Azt felelte, jól van, és fogalma sincs, miről beszélek. Mintha egy istenverte öttonnás elefánt lenne a szobában. – Vagy az ő esetében inkább harminckilós. – Amióta Jared eltűnt, napközben szinte ki sem dugja az orrát a szobájából, csak éjszaka bolyong a házban. Még az anyját sem hívja fel mostanában. És hajnali négykor a szobájában sír, hallottam. Lucas közelebb lépett a tűzhelyhez. – Minek van ilyen jó illata? – És Lola sincs igazán jó passzban a három nappal ezelőtti beszélgetésük óta, amikor is a férje alapjában véve közölte vele, hogy vagy visszatér a hitvesi ágyba, vagy jobb, ha elhúz a pokolba. Állandóan az egereket itatja. Már gondoltam rá, hogy pluszdíjat számolok fel a papírzsepikért. – Mit eszünk? – Halpörköltet. – Én is kérek – a hátuk mögül Jared hangja hallatszott. – Nézzenek csak oda, ki van itt! – kiáltotta Annie. – Isten ajándéka az emberiségnek. Merre jártál?

Jared tett egy kitérő kézmozdulatot. – Nem gond, ha felviszem a kaját a szobámba? Annie dühös pillantást vetett rá, aztán megrántotta a vállát és elővett a konyhaszekrényből egy jókora tányért. Megpúpozta tésztával meg halpörkölttel, amiben bőségesen úszkáltak a kagylók és rákok, majd petrezselyem zöldjét helyezett a tetejére. – Kérsz még valamit? – nyomta a tányért Jared kezébe. – Kenyeret? Desszertet? – Non, c’es parfait 79 – felelte Jared. Megköszönte az ételt, aztán kivonult a konyhából, akár egy tolvaj a zsákmányával. A hal, fehérbor és paradicsom aromája felkísérte a sötét lépcsőkön. – A pokolba velük! – dühöngött Annie. Lucas kibontott egy üveg Pouilly-Fuissét, töltött egy pohárral, és átnyújtotta Annie-nek. – Velem is? Annie letette a konyharuhát, és elvette a poharat. Nekidőlt a konyhapultnak és nagyot kortyolt a borból. – Nem, te csillagos ötöst érdemelsz a szórakoztatásomért. Remélem, tudsz hozni néhány rekesszel ebből a borból, mert azt tervezem, hogy bulit tartok – mondta, miután felhajtotta a bort, és a poharat Lucas elé tartotta, várva, hogy az újratöltse. – Bulit? – kérdezte a férfi meglepetten. Annie az elmúlt három évben még csak említést sem tett bulikról. – Ez meg mit jelentsen? – Azt, hogy visszatértem, bébi! – Annie visszatért! – rikkantotta Lola, aki a többiek kíséretében épp akkor lépett be a konyhába, és jóízű nevetésben tört ki.

79

Nem, tökéletes.

Ez ugyanaz a nő lenne, aki Annie elmondása alapján három napja itatja az egereket? Lucas a nők kiszámíthatatlanságán tűnődött. Tudósok kimutatták, hogy az egy háztartásban élő nők hormonális ciklusai összehangolódhatnak. Lehet, hogy erről van szó? Talán mindketten az „érzelmes szakaszban” járnak? Annie belefogott, hogy Lola elé tárja, mit forgat a fejében, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem egy pillanat hevében meghozott döntésről van szó, hanem olyasvalamiről, amit Annie már régóta tervezget magában. Nem bortól vagy hormonok által kiváltott szavak voltak ezek, hanem újjászületett lelkesedés mindazon dolgok iránt, melyeket Annie Johnny halála óta került. Talán tényleg előbújik a csigaházából. – Gyerekzsúrként fog kezdődni, este pedig átmegy felnőttbuliba. Egy egész napos, egész estés esemény. Valami nagyszabású – magyarázta Annie. – Emlékszel még a régi bulijaimra, Lucas? Lucas felnyögött. – Azt hittem, azokat törvény tiltja. – Ne légy ilyen ünneprontó! – feddte meg Annie. – Kérlek, engedd meg, hogy beszámoljak Lolának az elmúlt bulikról – kérte Lucas. – Körülbelül harminc, jól nevelt, tíz év alatti gyerek lepi el a házat, akik pillanatok alatt átalakulnak dühöngő huligánokká. Valóban emlékezetes alkalom. Visszanézve azt kérdezik majd egymástól: Emlékszel Annie partijára? Tudod, ahol elveszítettem a bal szemem világát? – Tudod, Lola – folytatta Annie zavartalanul –, addig nem mondhatod el magadról, hogy igazán buliztál, amíg nem buliztál franciákkal. Egész éjjel folyik a dínom-dánom: ropjuk a táncot, eszünk, iszunk, hajnalig mulatunk. Hajnalban pedig a következők kerülnek terítékre: frissen sütött croissant-ok a

pékségből, eszpresszó, elmosódott sminkek, na meg hatalmas macskajaj. – Jól hangzik! – tapsolt Lola. – Rengeteg olyan párral találkoztam, akik a te bulijaidon jöttek össze vagy mentek szét, Annie – jegyezte meg Lucas. – Ó, igen, ez egy valódi húspiac! Az emberek elhívják az ismerőseiket is. Általában mindig szert teszek egy-két új barátra. – És el is veszítesz néhányat. – Bulizzunk! – süvöltötte Lola. Ebben a pillanatban kinyílt az étkező ajtaja. Jared állt a küszöbön. A haja összekuszálódott, a fekete pólója teli volt molyrágta vagy talán savmarta lyukakkal. – Hogy ízlett? Hogyhogy…? – kezdte Annie, de még mielőtt befejezhette volna a kérdését, Jared odalépett az asztalnál ülő Altheához, megragadta a céklától foltos kezét, kivett egy kenyeret a kenyereskosárból, és anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, kiterelgette Altheát a szobából. Althea szörnyen meglepettnek vagy zavartnak látszott, és olyan mélyen elvörösödött, hogy a cékla is megirigyelte volna. Az ajtó bezárult mögöttük, és a kölykök hisztérikus kuncogásba fogtak. Lucas Annie-re és Lolára pillantott, akik ugyanilyen értetlenül bámultak vissza rá. – Nekem senki sem szólt, hogy itt lakik Frankenstein a menyasszonyával! – fordult aztán Lucas a gyerekek felé, akikből kitört a kacagás. Még Simon is nevetett, kenyérrel teli szájjal, bár semmit sem értett az egészből. – Mi a fene? – súgta oda Annie Lolának.

Altheát túlságosan felzaklatta a vacsoraasztal mellőli elrablása, hogy megértse, mit is lát. Jared szobájában voltak. Az aprócska fenyőfa asztal két személyre volt megterítve. Vörösbor csillogott a kávéscsészékben, a két tányért keretbe foglalták a villák, kanalak és kések. Az asztal közepén egy tányérral letakart tál állt. Egy magas pohárban – mely azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban felborul – két hosszú szárú rózsa díszelgett. A kenyeret, amit az étkezőasztalról emelt el, Jared egy túlcsorduló hamutartó mellé helyezte, aztán észbe kapott, a hamutartó tartalmát a szemetesbe ürítette, majd visszatette a tálat az asztalra. Elővett egy cigarettát, meggyújtotta, majd a szája sarkába biggyesztette, és levette a tányért a tálról, melyben halpaprikása díszelgett. – Tádá! – mondta, kissé mentegetőző hangon. Althea továbbra is értetlenül meresztette a szemét. A gyomra felfordult az étel látványától. Vacsoránál hozzá sem ért, még csak egy pillantást sem vetett rá, és most tessék, itt van előtte, akár egy szemrehányás. A garnélarákok, kagylók és a tészta mostanra már megdermedtek és összecsomósodtak, mint azok a műanyag ételek, amit egyes japán éttermek kirakatában látni. Jared vajon azt várja, hogy ezt megegye? De amitől leginkább pánikba esett, amitől nem bírta elszakítani a szemét, az az asztalon álló, virágcsokorra tett kísérlet volt. Ezeket a rózsákat Jared tényleg neki vette? Jared a lánynak adta az egyetlen széket, ő pedig törökülésben letelepedett vele szemben az ágyra. A köztük lévő íróasztal töltötte be az étkezőasztal szerepét. Jared közel volt hozzá, sokkal közelebb, mint amikor festeni szokta, és a szemébe bámult. Nem volt hova rejtőznie. Jared maga elé húzta a megrakott tálat, mire Althea megkönnyebbülten felsóhajtott. Figyelte, ahogy szakértő módon feltekeri a

villájára a tésztát, azzal az elegáns könnyedséggel, mely oly jellemző a franciákra, amikor étkezési etikettről volt szó. Tekintetével követte a villát, mely felemelkedett a tálból. Egy pillanatra mintha megállt volna a levegőben, aztán elindult a szája felé. Althea szeme elkerekedett, ahogy Jared a szájától néhány centire tartotta az ételt. – Nem, nem, merci, non – rázta a fejét hevesen. Jared átható pillantást vetett rá, és gyengéden ráparancsolt. – Mange. C’est bon.80 Althea szörnyen elpirult. Sarokba szorították. Résnyire kinyitotta a száját. – Plus grand. Nagyobbra – utasította kedvesen, de halálos komolyan Jared. Úgy érezte, nincs más választása, mint hogy szétnyissa az ajkait, és hagyja, hogy a férfi belecsúsztassa a tésztát a szájába. Az ízlelőbimbói egymásnak ellentmondó üzeneteket küldtek az agyába: só, paradicsom, veszély. Az ajkán érezte, hogy az étel megőrizte a melegségét. A szájpadlása és a nyelve még emlékezett a tiltott ételek fogyasztásának érzékiségére. Lassan rágott, miközben nem tudta, hová nézzen. Jared állhatatosan fürkészte az arcát. Rágás közben az ajtóra tévedt a tekintete, és magában már a menekülési útvonalát tervezgette. De Jared már fel is tekert egy újabb adag tésztát a villára, és megcélozta vele a száját. Az erős összpontosításban felhúzta a szemöldökét. És újra. Meg újra. Althea erőtlenül rágott és nyelt, miközben a teste lázadozott. A keze ökölbe szorult az asztal alatt, és a lábai ugrásra készen álltak, hogy kimenekítsék a szobából. De a dühbe egy másik 80

Egyél. Finom.

érzés is vegyült, ahogy a szíve meglódult, miközben Jared feltekerte a villájára a tésztát, és enyhén szétnyitotta az ajkát, akár egy anyuka, amint a kisgyerekét eteti, biztató szavakat motyogott, és bátorítóan mosolygott, amikor lenyelte. Az ötödik villányi adagnál Althea már öklendezett, szemét elfutotta a könny. Mára elég lesz. Très bien.81 – Elégedettnek tűnt. – Demain aussi, d’accord? Holnap megismételjük. Althea bólintott. Jared távozása után várt öt percet, aztán a fürdőbe szaladt. Térdre rogyott a vécékagyló előtt, és ledugta két ujját a torkán. Másnap a konyhában gyűltek össze, ki vacsorát készített, ki a házijával bajlódott. Szóval ez az új élete, futott át Annie agyán, ahogy leült a konyhaasztalhoz, és csipegetni kezdett egy baguette-et. Élvezettel figyelte Lola szuflékészítésre tett rémült erőfeszítéseit, miközben a saját tárkonyos csirkéje békésen bugyogott a tűzhelyen. Máris milyen ismerősek számára ezek az idegenek, és milyen szürreális, hogy valójában kedveli ezt az új életet. Milyen szórakoztató bámulni Lolát, amint aggodalmasan hunyorog a sajtos szuflé receptjére. A hozzávalók mind ott sorakoztak az asztalon. Lolának nem kell mást tennie, mint elolvasni a receptet, kimérni mindenből a megfelelő mennyiséget és összekeverni a hozzávalókat, de az arckifejezése alapján azt hihetné az ember, hogy egy krokodiloktól nyüzsgő mocsárban kell navigálnia. Lia és Maxence mindeközben ímmel-ámmal a házijukkal foglalatoskodtak, Althea pedig a carottes rapées-

81

Nagyon jó.

hez82 szükséges sárgarépákat pucolta. Annie újfent eltűnődött azon, vajon miért vesz részt a lány olyan ételek elkészítésében, amelyeket aztán meg sem kóstol. Paul, Laurent és Simon a konyhában kergetőztek, ügyetlenül összehajtogatott papírrepülőket dobálva egymásra, melyek kivétel nélkül mind Altheán landoltak, aki rezzenéstelen arccal leseperte őket magáról. Lola felegyenesedett, mint egy rugós játék. – Nem tudom megcsinálni. Kifogytunk a parmezánból. – Akkor helyettesítsd – javasolta Annie. – Helyettesítsem? Mivel? – Próbáld meg cementtel. Ha a szuflé megemelkedik, nagyon praktikus támasz lehet belőle. Hirtelen a konyha elnémult. – Most mi van? Mit mondtam? – Annie megfordult, és megpillantotta a konyhába belépő Jaredet. A férfi motyogott valami köszönésfélét, aztán nekiállt tányérokat, evőeszközöket, kenyeret, gyümölcsöt összeszedni. Annie jelentőségteljes pillantást váltott Lolával, gyilkos tekintetet vetett Paulra, aki azonnal abbahagyta a kuncogást, és felállt. A szeme se rebbent, ahogy megragadott egy merőkanalat és egy közepes méretű tálalóedényt, kimert egy bőséges adag tárkonyos csirkét, és átnyújtotta Jarednek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Lehet, hogy majd elemészti a kíváncsiság, de átkozott legyen, ha kimutatja. – Ne felejts el visszajönni később! – szólt utána. – Lola cementet készít desszertnek.

82

Reszelt sárgarépa saláta.

Jared kivehetetlen mormogások közt távozott, a tálcáján két személyre való terítékkel. Senki sem tett megjegyzést a történtekre. Néhány perccel később Althea befejezte a zöldségek hámozását, letakarította az asztalt, és eltűnt. Lola odalépett a tűzhelyhez, és halkan, nehogy a gyerekek meghallják, odasúgta Annie-nek: – Szerinted Jared segít Altheának leküzdeni az anorexiáját? – Miféle anorexiát? – dünnyögte Annie tele szájjal. – Lehet, hogy Althea furán viselkedik, amikor evésről van szó, és zörögnek a csontjai, de felnőtt nő. Ha csak annyi kell az anorexiához, hogy valaki nyávogjon a combja miatt, akkor én is anorexiás vagyok. Lola fontolóra vette a válaszát. – Azt hiszem, a te esetedben inkább bulimiáról lehet szó – bökte ki végül. Annie szájában megállt a falat. Leesett állal bámult Lolára. – Komolyan azt hiszed? – Ki vagyok én, hogy bárki felett is ítélkezzem? – sóhajtott fel Lola. – Szóval úgy látod, hogy annyit eszek, akár egy disznó? Lola mentegetőző pillantást vetett rá. – Néha. Annie az előtte fekvő baguette-re nézett. Több mint a fele hiányzott, és még csak neki sem álltak a vacsorának. Az éhség egy feneketlen lyuk volt. Az étel volt számára a gyógyszer: megszerezte, elkészítette, megemésztette. – Egy hájpacni vagyok – mondta, és a mellkasához szorította a maradék baguette-et. Lola kicsavarta a kezéből. – Sajnálom, de ennyi. A Madame további utasításáig nem fogyaszthatsz több kenyeret.

Mai83 19. Annie

elképzelni sem tudta, hogy az irodákban dolgozók hogyan képesek túlélni egy ilyen gyönyörűen napos, meglepően meleg napot. Ő alig jutott háromsaroknyira a háztól, máris leizzadt. Igaz, meglehetősen gyors léptekkel haladt. Oké, éppen edzett. Néhány nappal korábban előásott egy rég elfeledett edzőcipőt a gardrób mélyéről, és nekiállt élénk tempóban körbesétálni a környéket. Nem tett említést róla senkinek. Akkor szakított rá időt, amikor Lola jógán volt, a gyerekek meg iskolában. Semmi szükség rá, hogy világgá kürtölje, mivel nem volt rá garancia, hogy ki is tart a program mellett. Ezenkívül felhagyott a tészta és kenyér fogyasztásával, amitől szinte szentnek érezte magát. Május első napján a rue de Passyt áthatotta a gyöngyvirág illata. Az utcai árusok lábánál kosarakban álltak az apró, fehér virágok, és mivel Annie kezében még nem virított virág, lépten-nyomon az orra alá dugtak egy csokrot. A kirakatok, amelyek mellett elhaladt, teljes tavaszi pompájukban díszelegtek. A tavaszi divat láthatólag a tengerészkék színre és csíkokra épült. Az utcákon is jött vele szembe. A francia nők rúzs nélkül ki sem teszik a lábukat az

83

Május

utcára, futott át az agyán újra meg újra. Ő maga egyáltalán nem festett franciásan. A haja kész katasztrófa volt. Se színe, se formája. Lassított a tempóján, majd megállt, hogy megbámulja a kirakati bábukat az egyik butik ablakában. A tengerészkék-fehér csíkos póló friss és fiatalos hatást keltett. Tenyerével gyorsan lesimította a haját, és belépett az üzletbe. Milyen méretet visel most? Szemügyre vette a farmernadrágok halmát. Hol is kezdje? Egy fiatal, virágmintás ruhát viselő nő lépett elő a függöny mögül, és helytelenítő tekintettel tetőtől talpig végigmérte. Annie sarkon fordult, és célba vette a kijáratot. – Je peux vous aider?84 – kérdezte a nő. – Non, je regardais, c’est tout.85 Na szóval, csáó és szájonára, ahogy azt Bangladesben mondják. – Beszélek angolul – jegyezte meg az eladónő. Kedves mosolya volt, nem a párizsi jégkirálynő típushoz tartozott. Annie lelassított. – Szeretnék a segítségére lenni – mondta a nő. – A segítségemre lenni? – Annie vett egy mély lélegzetet. – Képes homloklebenyműtétet végrehajtani? A nő alaposan végigmérte. – Annál többre is képes vagyok. Ó, egy jó eladó meggyőző ereje! Egy órával később Annie a karján egy csinos ruhákkal teli szatyorral hagyta el a boltot, a kezében pedig egy fodrász címét és telefonszámát szorongatta.

84 85

Mit parancsol? Csak nézelődöm.

Althea meggyújtotta a szobában az összes gyertyát, és az íróasztal köré helyezte őket. Az ujjai alatt egy fekete-fehér, párizsi táj bontakozott ki egy papírlapon, amit valahol a házban talált. A filctollat a konyhából kölcsönözte. Egy kávézó az esőben, esernyőt tartó járókelők, egy nő és egy férfi sziluettje, ahogy egymás kezét fogják. Tizenegy óra felé járt az idő, és Althea felöltözve készen állt az esti kalandra. Az elmúlt órát a sminkje tökéletesítésével töltötte. A kabátja ott feküdt az ágyon, készen arra, hogy felvegye. Még néhány perc, reménykedett, és Jared bekopog az ajtaján, hogy újra magával hívja az éjszakába. Két órával korábban annak a furcsa rituálénak a keretében, amit mostanra már a magukénak mondhattak, Jared felhozta az ételt a szobájába, hogy ott egyék meg. Aztán elment, de megígérte, hogy visszajön. Jared mostanában mindig megetette, lefestette és láthatólag meg akarta mutatni neki az éjszakai várost, így hát a magányosan töltött órái semmi másról nem szóltak, mint a várakozásról. Számolta az órákat, számolta a perceket, és számolta a lélegzetvételeket a perceken belül. Az elmúlt rövid hónapban, amióta Jared elkezdte lefesteni, Al­thea számára minden megváltozott. Már alig emlékezett rá, min jártak a gondolatai, mielőtt megismerte a férfit. Az együtt töltött estéik minden egyes pillanatát imádta, még akkor is, ha a csontja velejéig átfázott vagy fáradt volt, még akkor is, ha Jared nem tette meg, amire ő a legjobban vágyott: még nem csókolta meg. Némelyik estén könyörtelen, jeges szélrohamokkal kellett szembeszállniuk. Máskor a levegő puhának érződött, és áthatotta az orgona illata. Jared, az éjszakai hajó vitorlájaként dagadozó kabátjában, ügyet sem vetett az elemekre. Althea,

kezét a férfi markába bújtatva, szinte lebegett az aszfalt felett. A tudatában Párizs és Jared egymásba fonódott – egyiket sem tudta elképzelni a másik nélkül. Nem volt olyan pillanat, hogy ne rettegett volna attól, hogy Jared egyszer csak ránéz, és ráébred, hogy tévedett. Egyáltalán semmi oka nem volt annak, hogy az idejét vele akarja tölteni, legalábbis olyan oka, amiről Jared be akart volna számolni. Ettől függetlenül, Althea minden egyes utcasarkon, a semmi utáni eszelős hajszájuk minden egyes rövid szünetében abban reménykedett, azon imádkozott – új és ősi istenekhez –, hogy Jared megcsókolja. De habár a férfi érthetetlen módon szorosan fogta a kezét, és a metrón mindig közel simult hozzá, sosem csókolta meg. Az együtt töltött estéik az éber álmodozás állapotában teltek, és ugyanúgy végződtek: Jared visszavitte Annie házába, kinyitotta előtte az ajtót, felkísérte a szobájába, ott elhelyezte a lányt a saját világába, majd elment. Amikor először hívta el, Althea azt hitte, óriási mázlija van, ami nem fog megismétlődni. De a férfi a következő este visszatért. Althea minden este azt hitte, hogy az lesz az utolsó alkalom, de Jared újra és újra megjelent. Althea közben befejezte a rajzot. Maga elé emelte, majd behajította a szemetesbe. Nem volt több papírja. Az órára pillantott. Este tíz. Remélte, hogy Jared hamarosan megérkezik, és megmenti a fő foglalatosságától, amit magában „Nem-felhívni-anyát”-nak nevezett el. A rögeszme kitöltötte az éber óráinak nagy részét, nem engedte aludni éjszakánként, miközben a gondolatai körbe-körbe keringtek. Hol úgy érezte, megszakad a szíve, ha az anyjára gondolt, hol pedig éktelen haragra gerjedt iránta. Az érzelmei hamarosan önutálatba és zavarodottságba csaptak át, ahogy várta, hogy

lemenjen a nap. Kínok között, félig éber állapotban számolta a perceket, míg Jared újra megjelent az életében.

Annie belecsusszant az új farmerjába. Csodálatos érzés volt. A cipzár egyetlen sima mozdulattal felcsusszant. Még csak be sem kellett húznia a pocakját. Annie még senkinek sem tett említést az új ruháiról, a cuki, csíkos pólójáról, az új szandáljáról, a pedikűrjéről, és a késztetésről, hogy zsírszegény kajákat főzzön Lolának, aki – érzése szerint – egy kicsit túlságosan el volt foglalva önmagával ahhoz, hogy észrevegye a más emberekkel kapcsolatos részleteket. A konyhában egyesével az asztalra hajította a szakácskönyveket. Hogy lehetséges, hogy egyikük sem tartalmazott egyetlen receptet sem, amely nem vajra, tejszínre, keményítőre vagy szénhidrátra alapult? Le kell állnia azzal, hogy éhgyomorra vesz szakácskönyvet. Hallotta a bejárati ajtó összetéveszthetetlen hangját, melyet néhány finomabb francia szitokszó követett, jelezve, hogy Lucas megérkezett, és hogy ő megint elfelejtette kulcsra zárni az ajtót. Milyen kiszámítható férfi, milyen kiszámítható nő, milyen kiszámítható helyzet. Az evést nyugodtan elfelejtheti, más jellegű vita lógott a levegőben. Megacélozta magát, és úgy tett, mintha a szakácskönyvébe merülne. Lucas dúlt-fúlt, amikor belépett a konyhába. – Nyitva volt a bejárati ajtó! – Szép jó napot neked is! – turbékolta Annie. – Már megint nem zártad kulcsra! – És? Amikor Lucas dühös volt, az akcentusa még bájosabbá vált. – Nem bisztonságosz nyitva hagyni a bejárati ajtót!

Annie fel sem nézett a szakácskönyvből. – Esz az én hászam, szóval aszt csinálok, ami nekem megfelel! Lucas fel-alá járkált a konyhában. – Ez új? – ráncolta a homlokát. – Micsoda? – Ami rajtad van. Annie a fejét rázta. Szörnyen zavarban volt, mintha hiúságon kapták volna. – Á, dehogy! – tiltakozott. Ahogy idősödött, Lucas háta enyhén meghajlott, de kívülálló szemmel nézve még mindig nagyon jóképű férfi volt. A természet olyan igazságtalan! Annie ezt „Sean Conneryszindrómának” nevezte magában. Fellendülés kontra hanyatlás, a méltánytalan előny, amiben a férfiak részesülnek a nőkkel szemben – a kor a férfiakat megérleli, a nőket pedig elfonnyasztja. – Lehet, hogy tévedsz a nyitott ajtóval kapcsolatban! – háborgott a férfi. – Lehet, hogy tévedsz! És akkor mi lesz? – Nincs semmi értékes a házban, leszámítva persze az istenverte tévédet. – Az én tévémet? – Lucas-nak majdnem torkán akadt az igazságtalanság. Széles karmozdulatokkal hadonászni kezdett. – Nem amiatt aggódom, hogy betörnek. Hanem hogy valami őrült tör be, aki azért jön, hogy… nem is tudom… – Megerőszakoljon? – Annie eltűnődött. – Nos, természetesen meglenne a dolog előnye. Végre valaki megdöntene. – Ne mondj ilyet! – nézett rá elborzadva Lucas. Annie végre feltekintett a szakácskönyvéből, és ártatlan pillantást vetett a férfira. – Miért, mit mondtam?

Lucas abbahagyta a járkálást, és keresztbe fonta a karját. – Azt akarod mondani, hogy azért hagyod tárva-nyitva az ajtód, mert szexre vágysz? Annie megvonta a vállát. – Senki sem dönget az ajtómon, hogy megdöntsön, szóval, miért ne? – A beszélgetés kezdett olyan irányt venni, melynek vajmi kevés köze volt a be nem zárt ajtóhoz. Lucas az ujjával dobolni kezdett az állán, mintha mély gondolatokba merült volna. – Azt akarod mondani, hogy a veszély és a kulcsra zárt ajtó közt csupán a szex áll? Annie kihívóan és látható megkönnyebbüléssel felszegte az állát. – Csak nem felajánlod a szolgálataidat? Na végre! Már attól féltem, sosem fogod. Lágy tavaszi szellő libbentette meg a muszlinfüggönyöket, és Annie hallotta, ahogy a virágzó kertben madarak csiripelnek. Atyavilág, miket hord itt össze? Lucas olyan parázsló tekintettel bámult rá, amire csak egy francia férfi képes, anélkül, hogy ne váltana ki egy pofont a partneréből. – Részemről az öröm. Ahogy ezt mondta – a hangja, az a gúnyos kis félmosoly… Annie tetőtől talpig elpirult. A bőre mélyebb karmazsinvörös színt öltött fel, mint amit Althea valaha is produkált. Felugrott, és a mosogatóhoz lépett, hogy elrejtse az arcát és az ostoba pírt. – Aha, persze, bármikor! – motyogta. Lucas kihátrált a konyhából. – Nekem… most mennem kell. Bezárom magam mögött az ajtót, d’accord?86 – D’accord, és magasról teszek rá! – kiáltotta utána Annie. Visszaült, és vagy hússzor elolvasta ugyanazt a sort a szakácskönyvben, miközben bárgyún vigyorgott maga elé. 86

Rendben?

20. Althea

ösztönösen elkezdte felvenni Jared napi ritmusát, mint egy anya, aki beletörődött abba, hogy csak akkor juthat némi alváshoz, amikor a kisbabája is elszunyókált. Miközben Jaredre várakozik, fel kellett volna hívnia az anyját. De ez az egyszerű feladat meghaladta a képességeit. Nem volt képes többre annál, mint eljátsszon a gondolattal, hogy felhívja az anyját, aztán elámuljon a megkönnyebbülésen, amit érzett, amikor mégsem tette. Amikor a ház ismét megtelt zajokkal, Althea visszavonult a szobájába, letelepedett az íróasztal mellé, és firkálgatott – öntapadós cetlikre, a gyerekek házijából maradt papírdarabkákra, sőt még cigarettapapírra és metrójegyek hátuljára is. Néhány nappal korábban Jareddel egy bárban ücsörögtek este. Míg Jared az egyik ismerőséről magyarázott franciául, túl gyorsan ahhoz, hogy követni tudja, ő a férfi söralátétének hátuljára firkálgatott. Érezte, ahogy Jared tekintete a kezére szegeződik. – Tu dessines bien – jegyezte meg. Szépen rajzolsz. Kijelentés volt, nem feltétlen bók, és meglepetés sem érződött benne. Nem vette észre, ahogy a férfi zsebre vágja a rajzát – ágak és madarak kusza kavalkádját –, és megdöbbent, amikor másnap ott találta az íróasztala fölé tűzve. – Tu ne jettes rien, d’accord? Ne dobj el semmit, rendben? – Te kiteszed, most. – Így hát megtartotta a firkálmányokat, cel­luxszal odaragasztotta őket az első képhez, és büszkeséggel figyelte, ahogy a fal életre kel.

Vacsoraidőben kialakult egy szertartásuk. Ő a szobájában várt, míg Jared bekopogott az ajtaján. Boldognak tűnt, amikor belépett. Cigarettafüst és kávé illata lengte körbe. Kezében egy tálca, rajta a vacsorájuk. Althea ebbe is beletörődött már. Törökülésben letelepedtek az ágyra, a tálca kettőjük közt – így vacsoráztak. Jared is evett, de leginkább őt figyelte. Amikor nem volt megelégedve a dolgok menetével, például amikor Althea túl kicsiket harapott, vagy lassabban kezdett enni, a lány szájához emelte az étellel megpúpozott villáját. Althea a kínok kínját állta ki, és aggodalmasan számolta a falatokat, melyeket a gyomra megemészt, mielőtt alkalma lenne megszabadulni tőlük a fürdőben. Nem igazán tudta, mire vélje Jared rögeszméjét az ennivalóval kapcsolatban, de reménykedni kezdett, hogy talán azt jelenti, hogy szerelmes belé. Átfutott az agyán, vajon mi történne, ha a férfi nem kopogna be egyik este hozzá. Vajon túlságosan szégyellné magát ahhoz, hogy lemenjen és saját maga kérjen vacsorát? Miért nem megyünk haza? Miért nem láthatjuk a papát? Miért nem hív a papa? Miért nem hívjuk a papát? Ennyi, gondolta magában Lola. A szavak lüktetve arra vágytak, hogy kiszökhessenek a száján. Liának meg kell tudnia, hogy Lola az áldozat. Liának tudnia kell, hogy valójában Mark volt az, aki elhagyta őket, azáltal, hogy nem szerette úgy őket, ahogy arra nekik szükségük volt. – Haza akarok menni. Miért nem megyünk haza? Ugye nem fogunk örökre itt maradni? – nyafogta Lia. Elméletileg Lola sosem adott módot arra, hogy elérje őket Franciaországban, de ha tényleg akarta volna őket, ha tényleg

akarta volna őt… Egy ilyen találékony férfinak, akinek minden szükséges eszköz a rendelkezésére áll, biztos nem okozott volna gondot, hogy megtalálja a módját. Lola rájött, hogy egész végig abban reménykedett, hogy Mark megtörik. Hogy megtörik, és visszarohan hozzá. Talán túl sok romantikus regényt olvasott. Mark közönye összetörte a szívét. Sokkal inkább elfogadta a hisztériás kitöréseit, melyek a ragaszkodás illúzióját keltették benne. Inkább ő volt az, aki kezdett „megtörni”. – Apádról és rólam van szó, Lia. Nem jövünk ki jól egymással. De mindketten nagyon szeretünk titeket. – Lola összerándult a saját kliséje hallatán. – De túl sok veszekedés és kiabálás zajlott otthon. – Apa mindig kiabál veled – jegyezte meg Lia. Hirtelen elapadtak a könnyei. – El fogtok válni? Lola nagyot nyelt. – Még nem jött szóba a válás – hazudta. – Csak szükségünk van némi időre egymástól távol, hogy átgondoljunk néhány dolgot. – Hazugságok és közhelyek. – A suliban van egy lány, Rebecca. Az ő szülei elváltak – közölte Lia tárgyilagosan. – Igen, így van. – De minden hétvégén találkozik az anyukájával. – Az apukája viseli a gondját? – Nem akarom, hogy a papa viselje a gondomat. Azt akarom, hogy te viseld a gondomat, meg Simonét is. Nem akarok hazamenni Bel Airbe, hogy aztán sose lássalak. – Ismét zokogni kezdett. – Ez fog történni, ugye? Lia szavakba öntötte Lola legmélyebb félelmét. A torka összeszorult. – Mindennap látni fogsz, ígérem – nyögte ki nagy nehezen. – A papát is akarom látni mindennap.

– Hát persze, édesem. Hát persze, hogy látni szeretnéd. És ő is látni akar téged. – Nem hiszem, hogy igazán törődne velem – hüppögte Lia. – Butaság! A papa imád téged. – De téged nem imád, igaz? Ez a megjegyzés mély sebet ejtett Lola lelkén. Oly sokáig élt abban a hitben, hogy Markkal nem tudnának külön élni, hogy a megaláztatások ellenére szerették egymást és szükségük volt egymásra, és hogy a család mindkettőjük számára az első helyen állt… – Nem tudom, ő mit gondol. Néha nem elég az, hogy szeretünk valakit. Jól is kell bánni azokkal az emberekkel, akiket szeretünk. Ezt akarom én is. Hogy a papa jól bánjon velem. – Utálom, amikor kiabál. – Igen, tényleg rémisztő – értett egyet vele Lola. – Mondtad neki? – Lia felhúzta a vállát, és az ajka gúnyosan lebiggyedt. Ilyen lesz majd tinédzsernek, gondolta Lola. – Mi értelme, úgyse hallgat rád sose. Lola úgy érezte, mintha nagyon kicsire zsugorodott volna össze. – Nem annyira, amennyire szeretném – suttogta. – Akkor majd én megmondom neki. – Lia talpra ugrott, és eltökélt arccal az anyjára nézett. – Ezt fogom tenni. Megmondom neki, hogy visszamegyünk, ha nem fog örökké ordítozni. Ezt fogom mondani. – Lolát túlságosan elborították az érzelmek, hogy meg tudott volna szólalni. Lia folytatta. – Írok neki egy levelet, úgy nem tud félbeszakítani! Az aggodalma ellenére Lola nevetésben tört ki. – Meglehetősen jól ismered apádat! – És jól tudok egyezkedni. Emlékszel, amikor a papa nem akarta, hogy Joshuáéknál aludjak, de meggyőztem, és akkor azt mondta, hogy ügyesen egyezkedem… emlékszel?

– Emlékszem. – Oké. Akkor most rögtön nekiülök. Lia odatelepedett Lola íróasztalához, elővett egy tollat és egy papírt, és nekiállt levelet írni. Lola a lányát figyelte, és fel volt dobódva. Beszélgettek. Igaziból, mint a felnőttek. De ahogy Lia az asztal fölé görnyedve körmölt, Lola rájött, hogy mit kell tennie: követni a lánya példáját és szembenézni Markkal. Hangyák forgalmas sztrádája kígyózott a garázsajtó alól a konyhában a mosogatóig, és szorgalmasan belepte a halomban álló koszos edények minden egyes négyzetcentiméterét. Mark a konyhasziget melletti székéről figyelte őket, ahogy a mirelit pizzáját majszolta. Selena két héttel korábban felmondott, és minden ebek harmincadjára jutott, de nem érdekelte. Lenyelte az utolsó falat pizzát, kinyújtotta a kezét a rovarirtó flakonért, és hosszasan nyomta a pumpát. Figyelte, ahogy a hangyák rángatózva kimúlnak, miközben azon tűnődött, hogy vajon emiatt pokolra fog-e jutni. Amiről eleinte azt hitte, hogy influenza, kiderült, hogy valami más. Nem járt be az irodába, és amikor a munkahelyéről hívták, nehezére esett felvennie a telefont. Úgy döntött, hogy még pár napig otthon marad, és hanyagolja a zuhanyzást és borotválkozást. Megcsörrent a telefon. Ismét beléhasított a remény, hogy talán Lola az, és nem az iroda. De sosem Lola kereste, mindig az iroda. Felvette a kagylót. – Azt hiszem, megtaláltam – mondta egy férfihang. Mark talpra ugrott. – Hogyan? Hol van?

– Az biztos, hogy Párizsban – közölte a hang. – Van egy címem. Akarja, hogy odarepüljek? Készítsek pár fotót? – Nem, nem… még nem. Még át kell gondolnom. Később visszahívom. – Mark könnyebbnek érezte magát, ahogy letette a telefont, mint hetek óta bármikor. Elképzelte, ahogy megérkezik egy párizsi szálloda ajtaja elé, és Lola a karjába omlik, és a gyerekek… De eszébe jutott az utolsó telefonos beszélgetésük, mely satuba szorította a szívét. Lazára akarta venni a dolgot, és csupa ostobaságot mondott. Az egész azzal kezdődött, hogy Lola megkérdezte, jól van-e, amitől teljesen elborult az agya. Mire számított? Hogy a borzalmas és önző tette után még ő biztosítsa róla, hogy ez semmilyen hatással nem volt rá? Megpróbálta elütni egy viccel. – Ó, csodásan – felelte. – Tudod, dől a pénz, és vetkőzős pókert játszom a barátnőimmel. Néhány percig semmiségekről beszélgettek, aztán Lola azt mondta: – Tudod, gondolkoztam azon, miért is jöttem el. Azt hiszem, az is szerepet játszott benne, hogy szeretnék valami értelmes dolgot kezdeni az életemmel. – Baromság – vágta rá. – Természetesen eddig is csináltál értelmes dolgokat. – Még csak nem is én nevelem a saját gyerekeimet. – Ez meg miféle marhaság megint? – A dadusok nevelik őket. Szerinted a dadák jobbak nálam. Még annyira sem bízol bennem, hogy rám bízd a nevelésüket. Mark az égnek emelte a tekintetét. – Ez messze a legnevetségesebb vád, amit valaha hallottam. A dadusok érted vannak, Lola, nem értem. Mindenki ezt csinálja. Így legalább van időd, hogy…

– Elkísérjelek az üzleti útjaidra? – szakította félbe Lola. – Napokra magukra hagyom a gyerekeket. Fogalmad sincs, mennyit sírtam azokban a szállodai szobákban, amíg te az üzleti ügyeidet intézted. – Sosem reklamáltál! – Mindig az volt a lényeg, hogy te mit akarsz, te mit gondolsz, Mark. Attól féltem, hogy csalódást okozok neked. – Úgy tűnik, sikerült úrrá lenned a félelmeiden. Nos, talán örömmel hallod, hogy a dadus felmondott, mint ahogy a házvezetőnő is. Amikor visszajössz, nem lesz kit okolnod! – Szeretnéd tudni, miért jöttem el? Hát ezért! Pontosan ezért a megjegyzésért! – Mi van? Most mit mondtam? – Hallod egyáltalán magad? – kérdezte Lola dühösen. – Állandóan parazitának nevezel! – De hát nem neveztelek… – És kiabálsz velem, és megalázol! Nem ismert rá a feleségére. Fogalma sem volt, hogy reagáljon az agresszivitására. – Ennyi az egész? – kérdezte végül. – Nem fogsz megváltozni – mondta Lola kifejezéstelen hangon. – Túl ostoba vagyok, mi? – Ahhoz, hogy megváltozz, először látnod kéne, hogy a mostani viselkedésed nem helyes. – Ó, kímélj meg a pszichoanalízisedtől! – Mindig csak azt látod, hogy mások mit csinálnak rosszul. Fejeknek kell hullaniuk. – Ha ilyen nyomorultul érezted magad, miért nem mondtál valamit? – Halálosan rettegtem a beszélgetéseinktől.

– Miért? Lola hitetlenkedve felnevetett. – Miért? – Vett egy mély lélegzetet. – Nem hiszem el, hogy ezt kérdezed! Mi a helyzet az erőszakos dühkitöréseiddel? Elmondtál mindennek! Tudatában vagy egyáltalán, hogy milyen megbocsáthatatlanul viselkedtél, és én mégis mennyi mindent megbocsátottam neked? – Ó, mert azt hiszed, nem éreztetted velem, hogy neheztelsz? – bőszült fel. – Képtelen vagy kordában tartani a dühöd. Hát persze, hogy nehezteltem rád – magyarázta Lola. – Egyetlen szó nélkül lelépsz, most meg előállsz ezzel a sok süket dumával, hogy rettegtél, meg nem akarsz dadust? Döntsd el végre, mit akarsz, a kibaszott életbe! – Már megint kiabálsz, és én nem bírom tovább! A ribanc! Érezte, ahogy a harag úgy emelkedik benne, akár egy istenverte Godzilla a tengerből. – Válni akarsz? – üvöltötte. – Mondd ki, az isten szerelmére! – Nem akarok válni! – sírta Lola. – Jó házasságot akarok! De Mark már nem figyelt rá. – Jó volt a házasságunk! – ordította. – Van egy kurva palotánk, van egy… – Mark bizonyítékok után kutatott, amikkel alátámaszthatja az érvelését. – Egy fűszálat nem kellett soha keresztbetenned! – Mark, te tagadásba menekülsz – jött Lola hideg hangja. – Vissza kell jönnöd, Lola! A törvény kötelez rá! Beperellek! – Hirtelen csak ezzel tudott fenyegetőzni. A vonal túlsó végén Lola zokogott. – Én… nem állok erre készen. És ha ilyen marad a hozzáállásod, nem tudom, hogy valaha készen fogok-e állni. – Baszd meg a hozzáállásodat! – üvöltötte. – Baszd meg, Lola!

Amikor rájött, hogy Lola letette a telefont, nekicsapta a kagylót a falnak. A telefon ripityára tört, és a darabjai csörömpölve szóródtak szét a konyhában. Napokkal később a telefon maradványai még mindig ott hevertek a padlón, ami többet árult el róla, mint amennyit szeretett volna tudni. Felszedhette volna őket, ám lényének egy része szerette volna megtudni, hogy mit árul ez el róla. Nem a hangyák miatt, hanem emiatt fog pokolra kerülni. E miatt az összetört telefon miatt. A dühért, ami elfogta, és amit képtelen volt kontrollálni. Egészen eddig a pillanatig arra koncentrált, hogy a magándetektív találja meg végre Lolát. De most, hogy rábukkant, ráébredt, hogy talán túl késő. A nyomára bukkant, de nem találta meg. Sőt, lehet, hogy örökre elveszítette. Mark kinyitotta a pénztárcáját, és elővette a névjegyet. Larrytől kapta, a bokszedzőjétől. A helyzet iróniája nem kerülte el a figyelmét. Ha az ember bokszedzője a kezedbe nyom egy névjegykártyát, amin egy dühkezeléssel foglalkozó pszichológus száma áll, akkor biztos lehetsz benne, hogy tényleg gáz van. Mark megdörzsölte a szemét, és beütötte a telefonba az agyturkász számát.

21. Althea

vásárolt egy tömb rajzlapot és egy doboz drága pasztell­krétát. A hőségről megfeledkezve sietett haza, pajzsként szorítva melléhez a papírszatyrot. Azonnal beütötte a számot. Cincinnatiben az éjszaka kellős közepén jártak. Az anyja aggódó, zavart hangon szólt bele a telefonba. – Halló? – Én vagyok az. Az aggodalom eltűnt az anyja hangjából, és a helyébe harag lépett. – Miért hívsz hajnali háromkor? Althea ujjai megfeszültek a telefon körül. – Szia. – Nagyon remélem, hogy nem azért ébresztettél fel minket az éjszaka kellős közepén, hogy köszönj. – Azt. Mondtam. Szia! – sziszegte Althea összeszorított fogakkal. Az anyja hangja jeges színezetet öltött. – Mi a bajod? – Nem haldokolsz! Ez a bajom! – kiáltotta Althea. – Mi a baj veled? Althea a saját tükörképére bámult, ahogy az anyjára ordított. – Minden bajom van, és magasról teszel rám! – Hajnali háromkor… – Egész életemben emésztettem magam miattad! Egész életemben azt hittem, hogy belehalsz, ha nem vagyok melletted. De itt vagyok Párizsban, és egyáltalán nem haldokolsz. Jól megvagy nélkülem. Még csak arra sem vetted a fáradságot, hogy elkérd az itteni számomat. Csakis magadra gondolsz! – Ezt nem hallgatom tovább.

Althea maga sem tudta eldönteni, hogy a könnyei a bánat, a megkönnyebbülés vagy a harag könnyei. – Én vagyok az, anya. Én! Tudod, én is létezem. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Mennyire vagyok szomorú? Mennyire vagyok depressziós? Mennyire vagyok magányos? Számodra láthatatlan vagyok. És apa számára is. Annie lépett be a szobába, kezében egy halom tányérral. Althea nem zavartatta magát. Annie betette a tányérokat a konyhaszekrénybe, biztatóan feltartotta a két hüvelykujját, aztán kiment. – Az a francia bagázs, ők ültettek az agyadba mindenféle ideákat, igaz? – sivította az anyja. – Most már gyűlölöd Amerikát, meg a szüleidet. Miért nem vagyok meglepve? – Nos, itt legalább nem vagyok láthatatlan. – Althea most már megértette. Nem csak Jaredről volt szó. Itt elfogadták. Jobban, mint ahogy az anyja valaha is tette. Itt önmaga lehetett. Nem kellett senkinek a kedvében járnia. Ha úgy hozta kedve, kiborulhatott. Bármelyikük kiakadhatott, és senki sem ítélte el a másikat. – Jó neked. Akkor maradj ott. Nekünk itt Amerikában nincs szükségünk az ilyen hozzáállásra. – Itt egész nap pizsamában lebzselhetek, és kupit hagyhatok a szobámban. Az egész napot ellóghatom. Itt nem gond, ha haszontalan vagyok. – Althea tudta, hogy ez milyen ostobán hangzik, de mégis igaz volt. Az anyja kimért hangon válaszolt. – Haszontalan? Hiszen az voltál egész életedben, nem igaz, Althea? Althea már látta, hogy ez nem a szokásos bokszmeccs. Ez volt az első olyan menet az anyjával, ahol ő is visszavágott. –

Örülök, hogy ezt mondod, anya. Igazán örülök. Most legalább kiderült, hogy egy aljas dög vagy. És egy szar anya. – Te! Te… nézz a tükörbe! – Ami azt illeti, épp a tükörbe nézek – mondta Althea. – A tükörbe nézek, és büszke vagyok magamra. Mert meghoztam a döntésemet. Soha többet nem óhajtok beszélni veled. És ezzel Althea letette a kagylót. Miután beadta Simont a napközibe, Lola végigrobogott a rue de la Pompe-on. Belépett az épület ívelt kapualján, és amint felfelé lépdelt a jógastúdióba, érezte, ahogy a kövekből áradó hűvösség visszaverődik a bőréről. A lépcsőházban odaköszönt két nőnek, akik néhány perccel korábban érkeztek, hogy jobb helyet biztosítsanak maguknak a teremben. Lola eltűnődött, vajon eljön-e ma a férfi. A saját kulcsával kinyitotta a stúdió ajtaját. Ez volt az első alkalom, és a torka elszorult. Mikor érezte utoljára úgy, hogy a sorsa a saját kezében van? Mikor volt utoljára az, hogy az életét a saját, nem pedig Mark észleléseire alapozva tapasztalja meg? Azáltal, hogy saját kulcsot kapott a stúdióhoz, hivatalosan is tanári státuszt kapott. Helyettesítő tanárét, de akkor is. Ide tartozott. Még modellként is mindig eszköz volt valaki másnak a kezében. A jógával más volt a helyzet. Nemcsak részese volt valaminek, hanem hozzá is járult. Évek óta először talpraesettnek és fontosnak érezte magát. Néhány tanuló lépett be mögötte, és kigöngyölítették a matracukat, közel ahhoz a helyhez, ahová Lola fogja leteríteni a sajátját. Ahogy beléptek a stúdióba, francia szokás szerint jobbról és balról is megpuszilták egymást, majd súgva váltottak pár szót.

Lola felkapcsolta a villanyt. A mennyezet közepén – melynek tekervényes stukkó főpárkánya még abból az időszakból maradt fenn, amikor a túlzásba vitt cikornya alapvető fontossággal bírt – egy hatalmas kristálycsillár napfénycseppekként szórta szét a fényt. Kinyitotta az ablakot, hadd áramoljon be a meleg levegő. A termet viasz, füstölő és pára átható, időtlen illata töltötte be, mely számára mostanra szorosan összekapcsolódott a jógával és Párizzsal. A terem hatalmas volt, és a diófa padló, melyet az oktatók aprólékos gondossággal felváltva fényesítettek, és amely legalább annyi idős volt, mint maga az épület, olyan fényesen csillogott, hogy szinte elevennek tűnt a mezítelen talpa alatt. Lola egyből beleszeretett a terembe, amikor három hónappal korábban először járt itt jógaórán. Most pedig ő volt az, aki az órát tartja. A gyakorlással töltött éveknek, melynek során mentőövként kapaszkodott a jógába, úgy tűnt, mégiscsak megvolt a célja. A terem megtelt diákokkal és jógamatracokkal. Lola diszkréten az arcokat fürkészte, és meglehetősen sokszor tekintgetett az ajtó irányába. Betett egy indiai mantrákat tartalmazó cd-t a lejátszóba, és jóleső borzongás futott végig rajta, amikor a férfi belépett. Annyit már sikerült megtudnia róla, hogy német, és hogy a neve Günter. Legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott nála, és az izomzata kecses volt, akár egy macskáé. Az első aprócska részlet, amit észrevett vele kapcsolatban, az a karját fedő szőke szőrzet volt. Kívánatosnak nézett ki. Épp elég pillantást váltottak ahhoz, hogy úgy érezze, a férfi is vonzódik iránta. Valahányszor Lola pillantása találkozott a férfi átható kék szemével, a férfi alig észrevehető mosolyától elgyengült a térde.

Egyszer megkérdezte Lolát, lenne-e kedve meginni egy kávét óra után. – Nem, köszönöm – felelte Lola. – Talán egy másik alkalommal – vetette fel a férfi. – Talán – felelte Lola kacéran, mielőtt elsietett. Azóta Günter mindig korábban távozott, így Lolának nem volt alkalma folytatni a játékos évődést. Az órát azzal indította, hogy felolvasott egy előre elkészített francia mondatot, melyet Annie fordított le neki. – Mondjatok köszönetet önmagatoknak, amiért eljöttetek ma jógázni. Először bemutatta a pózokat, aztán járkálni kezdett a matracok között, hogy kijavítsa a helytelen testtartásokat. Ahogy elhaladt Günter matraca mellett, egy pillanatra megállt – alig tudta levenni szemét a férfi ruganyos hátán gyöngyökként lefelé gördülő izzadságcseppekről. Gyorsan továbblépett, és áttért egy másik ászanára. Később, amikor az óra befejeződött, a matracokat felgöngyölték, a cipők eltűntek a terem sarkából, és a jógázók egy intéssel elbúcsúztak tőle, Lola kivette a cd-jét a lejátszóból, és becsukta az ablakot. Amikor megfordult, a szíve hatalmasat dobbant a mellkasában. Günter ott állt a nyitott ajtóban, és mosolygós szemekkel bámulta. Lola pulzusa felgyorsult. A férfi kinyújtotta a karját, és becsukta az ajtót. Csak ők ketten maradtak a gyönyörű szobában. Günter elfordította a kulcsot a zárban, és, a pillantását Lolára szegezve, elindult a nő felé, majd megállt előtte. Lolának tetszett, hogy a férfi magasabb nála. Mozdulatlanul állt. Belélegzem, kilélegzem, ismételte magában,

de a lélegzetvétele erőltetett volt. A terem közepén álltak, körbevéve a fehér falakkal és a puha fénnyel, mely hirtelen vakítónak érződött. A férfi megcsókolta a nyakát. Lolának elakadt a lélegzete. Aztán a száját csókolta, és Lola szétnyitotta az ajkait. Günter lassú mozdulatokkal elkezdte vetkőztetni, az üres szoba kellős közepén, és Lola még sosem érezte magát ilyen jólesően mezítelennek. Günter az ujjhegyeivel végigcirógatta a testét, meg-megállva, lassan, miközben ő lélegzet-visszafojtva várta a folytatást. Egyszerre villámlott és menydörgött nem messze a Bistro de l’Avaltól, és az eső egy vízesés erejével zúdult le a környékre. A megnövekedett páratartalom gyorsan szaunává változtatta a helyiséget, ahogy a párizsiak menedéket keresve beözönlöttek. A bepárásodott üvegablaknál lévő asztaluk mellől Annie a személyzetet figyelte – a maître d’-ét, a tulajt és a feleségét, akiket mind név szerint is ismert –, akik csúcssebességre kapcsoltak. Perceken belül a négyes asztalok köré hat ember zsúfolódott, a padló veszélyesen csúszóssá vált, és a nedves kabátok és frizurák szaga elnyomta a plat du jour illatát. Lola villájával kipiszkálta az olívabogyókat és ajókát, melyet a szakács nem volt hajlandó kihagyni a nizzai salátájából, és suttogva számolt be Annie-nek a stúdióban történt eseményekről. Annie megkönnyebbülést remélve dühösen döfködte a grillade-ját,87 de mindhiába. Abbahagyta az evést, a rágást, és az evőeszközeit a tányér mellé ejtette, ahogy Lola kuncogva beavatta a részletekbe, láthatólag még csak fáradságot sem véve rá, hogy leplezze, mennyire fel van dobódva. 87

Roston sült hús vagy kolbász

– Nem hiszem, hogy a férjed komolyan gondolta, amikor azt mondta, keress magadnak valakit – jegyezte meg Annie. Lola ragyogó mosolyt vetett rá. – Szerinted előre elterveztem? – Levetted a gyűrűdet! – mutatott az ujjára vádlón Annie. – Bizonyára öntudatlanul is olyan jeleket küldtem felé, amiből azt olvasta ki, hogy elérhető vagyok. Annie ezen elgondolkodott. Ha tényleg csak ennyi kell hozzá, akkor a saját jelzései meglehetősen gyöngék lehetnek. – De mi van Lucas-val? Nem azt mondtad, hogy tetszik neked? – kérdezte kifulladva. – Günter jobban tetszik. – De hát még csak nem is ismered! – csattant fel Annie. Lola jóízűen felkacagott. – Hidd el nekem, mostanra már egész jól megismertem! És ami a legjobb benne, hogy tökéletesen komplikációmentes. – Lola a kezébe temette az arcát. – És… ó, te jó ég! Ha tudnád, miket művelt velem…! – Mesélj el mindent részletesen! – adta ki az ukázt komoran Annie, ahogy levágott egy darabkát a grillezett húsból és a szájába tette, aminek mostanra olyan íze lett, mint egy kartondoboznak. – Nem vagyok benne biztos, hogy illő lenne. Végül is férjezett nő vagyok – felelte dévajul Lola. – Most jut eszedbe? Egyre több ember áramlott be az étterembe. Hát nem látják, hogy már telt ház van? Nincsenek erre vonatkozó éttermi szabályozások? Annie a tekintetével valami táblát keresett, mely a helyiségben tartózkodók maximális számát jelezné. A gyapjúpulóvere csiklandozta a nyakát. Odakintről újabb mennydörgés hallatszott.

Lola áthajolt az asztal felett. – Ez volt életem legszexibb, legperverzebb élménye! – Juj – szaladt ki önkéntelenül is Annie-ből. Lola szeme ártatlanul elkerekedett. Rájött végre, milyen érzéketlenül viselkedik? – Mi a baj? – kérdezte Annie-től. Tényleg fogalma sem volt. – Nem, folytasd csak, dörgöld csak bele az orromat. Ahogy azt te is tudod, én csak másokon keresztül élhetem ki a szexuális vágyaimat. Lola a homlokát ráncolta. – Annie, akkor élheted ki a szexuális vágyaidat, amikor csak akarod. – Persze. Egy háromgyerekes özvegy anyuka, egy gigantikus lakáskölcsönnel és egy Győzelmi Diadalív méretű hátsóval megáldva nem akkor kufircol, amikor akar, Lola. – Ez itt Párizs, a szerelem városa. A nőket itt istennőként kezelik. Minden ujjadra tíz pasi jut! – Hadd igazítsalak ki, Lola. Neked jut minden ujjadra tíz pasi. Annie veszélyesen közel érezte magát a síráshoz, ráadásul ilyen hülyeség miatt. A Bistro de l’Avel tulajdonosa, Monsieur François, egy kedélyes, pocakos férfi, fényűző bajusszal, szemlátomást sikeresen megoldotta a beözönlő tömeg problémáját: borospoharakat osztogatott az újonnan érkezettek között, meg olívabogyóval megrakott apró tálakat, és az ácsorgó vendégek vidám diskurálásba merülve boldogan iszogattak és eszegettek. Annie dühösen vagdosni kezdte a hússzeletét, és akarata ellenére felemelte a hangját. – Egész életemben négy szeretőm volt! Négy! Egy, kettő, három, négy. Az egyikhez férjhez mentem, a többiek borzalmas egy éjszakás kalandok voltak, még a húszas éveimben. Öregszem, és a testem megereszkedett. – A

mondata vége hangos zokogásba fulladt. – És senki rám se néz! Lola összehúzta magát a székén, és gyorsan körbepillantott. Annie szeméből potyogni kezdtek a könnyek – legalább olyan hevesen, mint a kinti zápor. Lola mintha az asztal alá bújt volna, de csak a retiküljét kereste, amely mögé az arcát rejtette, miközben zsebkendő után kotorászott. – Csss! – pisszegett Lola. – Az étteremben mindenki téged bámul. – Úgysem értenek angolul! – bömbölte Annie. Lola esdeklő pillantást vetett rá. – Kérlek! Gyűlölöm, amikor valaki jelenetet rendez. Annie vádlón a barátnőjére szegezte az ujját, és megemelte a hangját. – Téged döntenek meg egy jógaóra kellős közepén, és én rendezek jelenetet? Lola a válla fölött hátrapillantott, és elszörnyedve látta, hogy a fél étterem őket bámulja. – Csss! Annie, rajtunk kívül természetesen nem volt más a teremben! Annie szabadjára engedte az elkeseredettségét. – De mi lesz veleeeem? – zokogta, ügyet sem vetve a többi vendégre. Lola úgy festett, mint aki legszívesebben kereket oldana, de ehelyett megszólalt. – Lefogadom egy kiló Gascogne foie gras-ba, hogy az itteni tulaj is elragadónak tart. – Még csak harmincöt vagyok! – hüppögte Annie. – Ha akarnék, még mindig szülhetnék gyerekeket. – És lefogadom, hogy mindent megtenne, hogy bejusson a bugyidba. Annie kifújta az orrát, de a könnyei még ott csorogtak az arcán. – Tudod, még nem vagyok teljesen érzéketlen ott alul. – Monsieur François! – kiáltotta kétségbeesetten Lola.

– Hagyd abba! – figyelmeztette Annie, és gyorsan letörölte a könnyeit. – Azt hittem, utálod a jeleneteket. – Nos, most egy komoly krízisről van szó. – Lola vadul integetni kezdett. – Monsieur François! – Ó, fogd már be, Lola! Ne csináld ezt! Megtiltom! – Annie egy zsebkendővel a szemét lapogatta, és a tenyerével gyorsan lesimította a haját, ahogy Monsieur François mosolyogva, a nyakkendőjét igazgatva odalépett az asztalukhoz. – Szükségünk van a szakértelmére – vágott bele Lola. – A barátnőm itt abban a hitben leledzik, hogy egyetlen férfi érdeklődésére sem tarthat számot. A kivörösödött szemű Annie, aki felismerte a helyzet abszurditását, úgy bámult fel Monsieur François-ra, mintha a férfi a téma világhírű szakértője lenne. Monsieur François kihúzta magát, és óvatosan körbepislogott, mintha rejtett kamerákat keresne. – C’est une blague? – Ez egy vicc? – Ön rengeteg embert lát nap mint nap – mondta Lola, összeszedve minden franciatudását. – Férfiként mi a véleménye? Monsieur François megigazította magán a sportdzsekit. – Nem beszélhetek minden férfi nevében, bien sûr88… Lola bátorító mosolyt vetett rá. – Természetesen. A férfi lehajolt, hogy az arca egy magasságban legyen Annie-éval és Loláéval, aztán csábító hangon, cigarettától és vörösbortól illatozva odasúgta nekik: – Nem beszélhetek más férfiak nevében, de személy szerint boldogan bebizonyítanám Madame l’Américaine-nak, hogy… – Annie-nek hívják – szólt közbe Lola. 88

Persze

– Madame Annie számíthat rám. A legnagyobb örömmel lennék a chevalier servant-ja89. Persze, csak amíg ma femme-ot90 kihagyjuk a dologból. – Felegyenesedett, megpödörte a bajuszát, és harsány, magabiztos hangon odakiáltott a pincérnek. – Két moelleux au chocolat,91 Gérard, az étterem kontójára! Annie és Lola egyszerre buktak az asztal alá, hogy elrejtsék kirobbanó nevetésüket.

Lovag A nejem 91 Csokoládétorta 89 90

22. Althea

szorosan Jared mellett állt a Beaumesnil metróállomáson, jéghideg keze a férfi meleg tenyerében. Már hajnalodott, és ők átbarangolták az egész éjszakát, vagy legalábbis úgy tűnt. A párizsi utcákon töltött álmatlan éjszakák összeadódtak. Althea kimerült volt, és a csontja velejéig átfázott. Jared, akit nem zavart a kora reggeli hűvösség, a gondolataiba merült. Vajon min járhat az esze? Az állomás elhagyatott volt, talán csak egy tucat munkába tartó nő és férfi ácsorgott mellettük. Az állomás kávé és parfümillat, meleg lepedők és forró zuhanyok, kirakójáték darabjaként újra összeillesztett álmok. A kimerültsége ellenére is érezte mindezt – képtelen volt lehalkítani az újonnan szerzett képességét, az átkot, hogy érezzen dolgokat. Vágyai és igényei lettek, neki, aki egész felnőttéletében szinte semmivel sem törődött. Még ahogy ott álltak némán, kimerülten, letaglózta az őrjítő szükség, hogy végre megtudja, miért tölti vele Jared az idejét. Kinek vagy minek számított a férfi szemében? Persze nem volt bátorsága rákérdezni. Mennyire szerette volna, ha Jared megcsókolja! Miért nem csókolja meg? Nem vágyik rá? De akkor meg miért nem engedi el sosem a kezét? Jeges szélfuvallat csapta meg, bekúszott a ruhái alá, mire hevesen megborzongott. – Tu as froid?92 – kérdezte Jared. Bólintott. Jared ekkor valami csodálatos, hihetetlen dolgot tett. Kitárta a kabátja szárnyát, és menedéket kínált neki. Ahogy a mellkasához

92

Fázol?

simult, a férfi bebugyolálta a kabátjába, és szorosan magához szorította. Altheát körbevette a férfi illata, izmos teste, melegsége. Leírhatatlan gyönyört érzett. Abban a pillanatban nem bírta tovább. Felemelte az arcát és a férfi szemébe nézett. – Gyönyörű vagy – mondta a férfi. Althea lehunyta a szemét, megemelte az állát. – Embrasse moi – suttogta. Csókolj meg. Amikor az ajkán megérezte a férfi ajkát, a szíve megduzzadt, és bukfencet hányt. Amikor befutott a szerelvény, hagyta, hogy Jared rongybabaként vonszolja maga után a kocsiba, ahol végigcsókolózták az egész utat a tizenhatodik arrondissement-ig. Az ezt követő héten mindennek megváltozott az íze és az illata: az eszpresszóknak, amiket aprócska kávézóban ittak Jared cigarettáinak füstjébe burkolózva, az elhagyatott közkertek nedves szaga, a meleg kenyér, amivel Jared a kezéből etette hajnalban, amikor a pékség kinyitott. Althea végre érezte a világot, új szemmel látta, és ez lenyűgözte. Amikor Jared rábökött egy fura alakra, egy poszterre, egy szalagcímre az újságban, egy hirdetésre, egy épületre, egy fára, Althea ezeket is mintha először látta volna. Amit Jared tett, látott, gondolt, evett és ivott, hirtelen a számára is létezőnek bizonyult. És felfedezte az örömet. Néha önmagát is meglepte a saját nevetésének hangja, és megdöbbentette az a tudat, hogy igenis lehet boldog. Neki, Altheának, van barátja, aki gyönyörűnek tartja, aki órákon át festi, csókolja, eteti. Althea már a férfi látványába is beleveszett. Ahogyan megvakarta az egynapos borostáját, ahogy sétált, ahogy egy poharat, egy villát, egy ecsetet tartott a kezében. Beleveszett a közelségébe, az illatába és a csókjaiba. De hamarosan ez sem

volt elég. Arra vágyott, hogy a férfi megérintse a testét, de az nem tette. Miért nem? Nem akarta? Mi a baj vele? Aztán, éppoly hirtelen, összekaptak. Késő volt, szinte már rájuk sötétedett a Cimetière du Père-Lachaise-ben. Jared megállt néhány sírkő előtt – melyeken olyan nevek díszelegtek, mint Méliès, Piaf és Balzac –, és a tehetségükről áradozott, míg Althea azt figyelte, hogyan mozog az ajka. Amikor elhaladtak Jim Morrison sírköve mellett, ahol vagy egy tucat turista fényképezett, Althea megkérdezte Jaredtől, hogy Jim Morrison francia volt-e. A férfi elnevette magát. – Français? Nem tudod, kicsoda Jim Morrison? Pedig amerikai vagy. – Nem voltam benne biztos – válaszolta Althea türelmetlenül. Jarednek kellene a legjobban tudnia, hogy Altheának nem volt normális élete, nem voltak barátai, nem hallgatott zenét, nem törődött dolgokkal, nem talált élvezetet semmiben. Mesélt neki magáról, egyszerű tőmondatokban, és Jared figyelmesen végighallgatta. Tudott a mély ájulásban töltött életéről, tudott a fogva tartójáról, az anyjáról, akit soha többé nem akart viszontlátni, az apjáról, aki túlságosan belefásult az életbe ahhoz, hogy figyelmet fordítson rá. Jared szinte mindenről tudott. Szinte mindenről. Azt nem tudta, hogy volt egy harmadik fogva tartó is. És amikor a férfival volt, Althea szinte megfeledkezett róla, hogy ő maga is egy szörnyeteg. Közeledett a záróra, és Jared maga után húzta egy eldugott sarokba. Némán kivárták, amíg mindenki elmegy, és az őrök elvégzik az őrjáratukat, és a kapuk becsukódnak. – Miért szereted ennyire az éjszakai temetőket? – tette fel a kérdést Althea, miután magukra maradtak, előbújtak a rejtekhelyükről és letelepedtek egy padra.

– A csend miatt – felelte a férfi. – És a macskák miatt. – A lányra pillantott és kacsintott. – C’est plus romantique. Non?93 – Althea figyelte, ahogy Jared elővarázsol egy apró kartondobozt a zsebe mélyéről. – On mange – mondta. Ennivaló. Kinyitotta a dobozt, és kettőjük közé helyezte a padra. Althea gyanakvóan szemügyre vette a doboz tartalmát: két kávés éclair fánk, fényes, világosbarna cukorbevonattal. Érezte, ahogy elönti a düh. – Ezt nem akarom megenni – jelentette ki. Jared mintha meg sem hallotta volna. Kezébe vette az egyik fánkot, és gyengéden Althea szája felé tolta. – A kedvencem – mondta. Althea elrántotta a fejét, amit a férfi mulatságosnak talált. – Csak egy harapást! Althea érezte, ahogy elönti az ismerős irtózás. Keze ökölbe szorult. – Mi van, ha nem eszem meg? – kérdezte dühösen. – Akkor kettő jut nekem – vonta meg a vállát a férfi. Althea minden erejével azon küzdött, hogy visszatartsa a könnyeit. – Arra céloztam, hogy abba kéne hagynod, hogy kajával tömj. Jared letette a fánkot, és megnyalta az ujjait. – Nem tetszik, hogy ezt csinálom? Altheának muszáj volt kimondani az igazságot. – Félek, hogy elhízom. A férfi a homlokát ráncolva végigmérte. – Tu est rop maigre – csóválta a fejét. – Túl sovány vagy – tette hozzá hevesen. – C’est pas bon ça.94 – Néha úgy érzem, hogy semmi másom nincs a világon, csak a vékonyságom – suttogta Althea. 93 94

Romantikus, nem? Ez nem jó.

Jared elfordította a fejét. – Ez nagyon furcsa. Althea szeme megtelt könnyel. – Most gyűlölsz? Jared bizonytalanul megvakarta az egynapos borostáját. – Nem. Miért gyűlölnélek? – Egy pillanatra a gondolataiba merült, aztán megszólalt. – Nem lehet, hogy valami betegségben szenvedsz? Althea teste szinte zümmögött az energiától. Ezt a kérdést hallotta már többször is. – Csak szeretnék vékony lenni. Mi ebben a rossz? Mindenki szeretne vékony lenni, de ha rólam van szó, akkor hirtelen mindenki azt hiszi, hogy beteg vagyok. – Megcsókollak, ha megígéred, hogy eszel egy kis fánkot – nem feltétlen ma, majd egy nap. – Jared közelebb húzódott hozzá, és a kezébe vette az arcát. – Nem érted. Félek attól, hogy kövér leszek. Nagyon, nagyon félek – suttogta Althea, ahogy Jared ajka néhány centiméterre volt az övétől. Most, hogy a titka napvilágra került, a könnyek szabadon potyogtak a szeméből és folytak végig az arcán. – Ígérd meg, hogy egy nap kipróbálod – kérte a férfi –, különben nem csókollak meg. – De nem ma, ugye? – Nem, ma én leszek az, aki elhízik – mosolygott Jared. Lucas számára világos volt, hogy Annie nincs a legjobb hangulatban. Amikor a hőmérséklet így felszökött, az egyetlen ésszerű dolog, amit az ember tehetett, hogy vidékre utazott. Egy rövid, másfél órás vonatút, és máris az honfleur-i víkendházában lehetne. Ám ahelyett, hogy összecsomagolta volna a sporttáskáját, és a TGV első osztályán utazva észak

felé tartana, hogy néhány napot vitorlázással töltsön, inkább beugrott Annie-hez, és elhívta sétálni a Bois de Boulogne körül. Annie elfogadta a meghívást, és most őt okolta az időjárásért. – Azt hiszem, hőgutát fogok kapni – jelentette ki, alighogy kitették a lábukat a házból. Lucas megfogta a könyökét. – A tó körül hűvösebb lesz a levegő. Végigsétáltak a rue de Passyn a La Muette felé. – Kérem a friss fuvallatomat! – esdekelt Annie. – Megígérted! – A fojtogató pára csápokként tekeredett köréjük, és a város feszültsége és benzinbűze nem enyhült, ahogy közeledtek a Bois de Boulogne platánfáinak és gesztenyefáinak masszív, sötét tömege felé. – A parti témája az „Ezeregyéjszaka meséi” lesz – közölte Annie. Lucas ismét eltűnődött azon, vajon miféle vendégeket tervez meghívni Annie, tekintve, hogy sikerült mindenkit elüldöznie maga mellől, akit ő és Johnny valaha ismert. Felötlött benne a gondolat, hogy akkoriban szándékosan tette, szántszándékkal szakította meg a kapcsolatot Johnny régi barátaival. Lehetetlenül viselkedett, különféle légből kapott ürügyeket talált arra, hogy egyik barátságot a másik után szüntesse be. Lucas ugyan még mindig tartotta velük a kapcsolatot, ám Annie világosan az értésére adta, hogy nem óhajtja tudni, ki kivel feküdt le vagy kivel lépett félre. Túl sok emlék, túl sok aggodalom. Ahhoz képest, hogy állítólag milyen melege volt, Annie sebes léptekkel haladt, mint akinek eltökélt szándéka, hogy minél gyorsabban eljut A pontból B pontba, ahelyett, hogy élvezné a sétát. Lucas látta rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Azt is észrevette, hogy újak a ruhái. Talán fogyott is? Bő, fehér blúzt viselt folklór – talán orosz – mintával, és

aranyos rövidnadrágot. A szandáljából kikandikáltak az élénkvörösre pingált lábkörmei. Továbbra is a buliról fecsegett, de Lucas-nak olyan érzése támadt, mintha azért tenné, hogy nehogy valami másról kelljen beszélni. Sőt, egyenesen úgy tűnt, mintha haragudna rá. – Vettem maradék anyagokat a Marché Saint-Pierre-ben – közölte Annie –, és február óta párnákat varrogatok. Azt szeretném, ha a buli kint lenne, a hátsó kertben – tudod, amolyan párnákon ülős, kézzel eszegetős fajta parti. – A hőség miatt? – kérdezte szórakozottan Lucas. – Szükségem van egy projektre. Az újonnan felfedezett szexuális frusztrációm olyan vaskos, hogy bozótvágó késsel lehetne csak keresztülvágni rajta. Lucas örült, hogy Annie nem nézett rá, ahogy dadogni kezdett. – A hő…hőség miatt? – Miközben Lola nagy vidáman hentereg az elbűvölő német pasijával. Günter! Gün-kibaszott-ter! Milyen nyálas! Lehet valakinek ennél közhelyesebb neve? Nyilvánvaló volt, hogy ismét Lola lesz a téma. – És mi a helyzet a férjével? – tudakolta. – Miféle férj? A pasi halottnak tetteti magát. Mindannyian halottnak tettetjük magunkat. Lola keményen ráállt a tantrikus jógára. Lefelé néző kutya – tudod, fej le, fenék fel. A fejét a homokba dugja, és naponta egymásnak esnek a Kufircnátorral. Lucas nem tudta elhessegetni magától a képet. – Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – bökte ki. – Valakinek beszélnie kéne Lola férjével. Beléptek a Bois de Boulogne-ba, és a hőmérséklet jó tíz fokot esett. A levegőt hirtelen megtöltötte a falevelek és rothadó fakérgek illata. Annie átlépett egy korhadt faágon.

– Miért? Az a pasi egy faszfej. – Ez ugyan felettébb sajnálatos, de még nem bűntény. Én vagyok az egyedüli, aki rendelkezik erkölcsi iránytűvel? – Ó, kéh-lek! – húzta el a száját Annie. Lehajolt, leszakított egy kék harangvirágot, majd a füle mögé tűzte. – Szóval, visszatérve a bulira. Te tartottad a kapcsolatot a többiekkel, nem igaz? Vannak olyan ismerős párok, akik láthatólag már nem húzzák sokáig? – Vizsgáljuk meg ennek a kérdésnek az erkölcsi vonatkozásait? – Miről beszélsz? – Ne kívánd meg a vendégeid férjét? Annie megfordult. Az arca ragyogott a lombokon keresztülszűrődő fényben. – Itt az ideje hírül adni a világnak, hogy a tiszteletre méltó özvegy letette a gyászt. – Halványan elmosolyodott. – Azt hittem, örülni fogsz. Ahogy kiléptek a fák közül, a tó felszínéről visszaverődő fény elvakította őket. Lucas szeme lassan alkalmazkodott. A tó körüli hatalmas füves terület élénkzölden virított. Meglepődve fedezte fel párok tucatjait – az öltönyös férfiak és kosztümöt viselő nők összefonódva hevertek a pázsiton. Iskolai szünet felnőtteknek. A közeli épületekből kiözönlött dolgozók ellepték a Bois de Boulogne-tó környékét, menedéket keresve a hőség elől, és láthatólag teljes mértékben kihasználták a kétórás ebédszünetüket. Azok, akik épp nem csókolóztak vagy fogdosták egymást, a fűre telepedve sonkával megpakolt baguette-eket majszoltak és flörtöltek. A fák árnyékában, a frissen nyírt füvön, a padokon, mindenhol csókolózó párocskák. Lucas zavarba jött. Lucas az egyik földút felé terelte, mely körbeölelte a tavat. Vajon Annie hagyja, hogy kibéreljen egy evezős csónakot egy

órára? Vagy ez túl romantikusnak hangzana? Valószínűleg kinevetné. Mit értett azon, hogy „letette a gyászt”? De Annie gyorsabbra fogta a tempót, és Lucas-nak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Elhaladtak egy fűben heverésző pár mellett. A negyvenes éveiben járó, csinos, de nem lélegzetelállító szépségű nő szoknyája olyan magasra fel volt gyűrve, amennyire csak a szemérem ezt egy közparkban engedte. Az égboltra bámult, miközben a férfi az ujjhe­gyével a combját simogatta, és a fülébe suttogott. – Úgy látszik, a franciáknak ez a tüzelés időszaka! – motyogta Annie, miután távolabb értek. – Egyszerűen felfoghatatlan számomra, mennyire elégedettek önmagukkal az itteni férfiak. – Annie Lucas szeme láttára alakult át aggodalmasból éktelen dühössé, minden ok nélkül. Egy dolog megérezni, hogy vitát akar provokálni, de egy teljesen más dolog leállítani. Babakocsik hordája közelített feléjük, melyet zárkózott arcú dadusok toltak maguk előtt gyors tempóban. A kisbabák átnéztek rajtuk. Annie és Lucas kénytelen volt a fűre lépni, nehogy fellökjék őket. – Most nézd meg ezt! – kiáltott fel Annie. – Hol vannak az anyukák? Meg tudod mondani nekem, hol vannak ezeknek a szegény porontyoknak az anyukái? Majd én megmondom! A parkban enyelegnek, mint ezek itt. Lefoglalja őket, hogy megcsalják a férjüket, miközben a kisbabáik zombikká válnak. Lucas mintha könnycseppet látott volna Annie szemében. Annie megszaporázta a lépteit. Jó hangulat ide vagy oda, azért örült, hogy egy ilyen forró napon itt lehet vele a parkban. Élvezte a fortyogó jelenlétét, a mostanra már

hűvösebbre vált szellőt, a friss levelek csipkéjét a fejük felett, az aprócska százszorszépeket a fűben, a kiskacsákat a tavon, a földutat, mely elnyelte a lépteik zaját, és Annie samponjának illatát. Már nem gyászol. Annie hirtelen megtorpant, tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és brutális erővel a férfi mellkasára tette a kezét. Lucas úgy érezte, mintha Annie belebokszolt volna. – Mi van veled? – dühöngött Annie. – Megnémultál? Te is zombivá változtál? – A szemét tényleg könnyek borították. Az arca kivörösödött, és a felső ajka felett verítékharmat ült. A frufruja szokás szerint túl hosszú volt, és a szemébe lógott. Lucas gyönyörűnek látta. Szaporábban kezdte venni a levegőt. – Nem igazán tudom, miről beszélsz – suttogta. – Hát persze, mert sosem figyelsz oda egyetlen szavamra sem. – A férfiak önelégültek, a kisbabák zombik, és az anyukák… felelőtlenek? – Pontosan! – kiáltotta Annie. Kihúzta magát, és szembenézett a férfival. Legalább harminc centivel alacsonyabb volt nála. A frufruja teljesen elfedte a szemét. Lucas-nak nem állt szándékában megmozdítania a kezét. A keze önmagától mozdult, lassan felemelkedett, Annie arca felé nyúlt, és az ujjai gyengéden kisimították a haját a szeméből. Annie meg sem moccant. A férfira bámult. És a tekintete…. Lucas nem bírta megfejteni, mit fejezhet ki. De a hüvelykujja ott maradt Annie homlokán, majd gyengéden végigsimított az arcán. Annie párás szemében őrült fény izzott: düh vagy netán várakozás? Lucas tisztában volt vele, ha most abbahagyja, minden visszatér a megszokott kerékvágásba, és a kapcsolata Annie-vel ugyanúgy

folytatódik, mint eddig: megnyugtatóan és bevégezetlenül. Ám ebben a pillanatban minden ésszerű gondolata cserben hagyta. Tenyerébe fogta Annie állát. A nő továbbra is mozdulatlanul állt, és könnyes szemmel bámult rá. Lucas a másik kezét Annie nyakszirtjére tette, és érezte, ahogy a teste ellágyul. Alig észrevehetően, de mégis. Közelebb simult hozzá, kezét továbbra is a nő nyakán pihentetve, és hagyta, hogy Annie testének apró rezdülései irányítsák. Amikor a száját Annie-éhez közelítette, megtörtént a lehetetlen. Ahelyett, hogy Annie megfeszült volna, vagy hogy hátrahőkölt volna, lágyabbá és könnyebbé vált – a teste, Lucas számára ismerős módon, megadta magát. Megcsókolta, mire a nő még jobban elolvadt, és Lucas szíve vadul zakatolt, pont olyan vadul, mint amikor elképzelte, milyen lesz az, amikor egy szép nap végre megcsókolja. Lucas volt az, aki elhúzódott. Még mindig a földút közepén álltak. Annie beleveszett a pillanatba. Lucas azonban tudta, hogy ha ezt a pillanatot ügyesen alakítja, élete hátralevő részében csókolhatja ezt a nőt. Végül is egy egész emberöltőnyi tapasztalattal rendelkezett a nők elcsábításában. A mostanra már szinte súlytalan Annie-t a százszorszépekkel tarkított pázsit felé vezette, lefektette, majd mellé feküdt. Újra megcsókolta, és Annie visszacsókolta, összeölelkeztek, mint a többi párocska a Bois de Boulogne-tó partján.

Juin95 23. Másnap reggel nem sok minden tudta lelankasztani Lucas lelkesedését, még Jared ötnapos borostájának és vérágas szemeinek látványa sem. Odakint a levegő tizenöt fokkal hűvösebb volt, mint előző nap. A kávézóban általános rosszkedv honolt. Június első napja inkább januárnak érződött, és a dühöngő szél csúfot űzött a mostanra már sárral borított antilopbőr cipőkből és tönkreázott vászonöltönyökből. A hőhullám olyan hirtelen ért véget, mint amilyen hirtelen kezdődött, de Lucas fütyült rá. Arra jó volt, hogy megcsókolja Annie-t! Jared láthatólag le sem feküdt előző este. Némán kortyolgatta a második eszpresszóját. Hirtelen lehetetlennek tűnt, hogy bárki is ilyen morózus hangulatban legyen, miközben ő legszívesebben felugrott volna a pultra, hogy világra kürtölje a szerelmét. Ragyogó arccal Jaredhez fordult. – Talán a következő napokban nem ártana valamikor letusolnod. Jared a kávéjába bámult. – Neked meg nem ártana leszállnod rólam.

95

Június

Lucas halkan az Ének az esőben dallamát fütyörészte. – Még egy kör eszpresszót, Monsieur Jean. Máskülönben a barátom talán nem éli túl a következő egy órát. És milyen a forgalom ma, ebben az esős időben? Monsieur Jean nem vesződött a válasszal, inkább a kávégéphez lépett. Na és akkor mi van, ha mindenki ilyen hűvösen viselkedik vele, csak mert áthágja az ésszerűség szabályait, és boldog a depresszió országos ünnepnapján? – Nem akarod megkérdezni, miért vagyok ilyen jó kedvemben ma? – fordult Jaredhez. Jared némi aprót csapott a pultra. – Mennem kell. – Kérdezd meg! – nógatta izgatottan Lucas. Jared fásultan visszafordult. – Megdöntötted Annie-t? Lucas-t váratlanul érte a kérdés. – Nos, ennél jóval bonyolultabb az ügy. – Megdöntötted Lolát? Lucas arcáról lehervadt a mosoly. – Akarod hallani, hogy mi történt, vagy nem? – Nem igazán. – Csókolóztunk! Tegnap! Mi ketten! Mint két kamasz! Hihetetlen volt! – És aztán? – Sietnie kellett, hogy felvegye a gyerekeket a suliból, így taxival ment haza. – Ennyi az egész? – kérdezte Jared megvetően. – A tökéletességet nem lehet siettetni. Jared megrántotta a vállát. – Elúszott az esélyed, haver. Lucas döbbenten meredt rá. – Azt… azt hiszed? – hebegte. – A nőknél egy, maximum két napig síkos a pálya. Annie tegnap volt beindulva, de te elszalasztottad a lehetőséget.

– Nem hiszem… őszinte volt. A legjobb csók, amit valaha adtam… vagy kaptam. Szerelmes vagyok! Halálosan szerelmes vagyok. – Csak kanos vagy. – Tudod, negyvenöt fölött az emberek már képessé válnak más emberi érzésekre is. – Lucas a keresztfiát fürkészte. Jared arca kísértetiesen sápadt volt, és a csészét tartó keze enyhén remegett. – Őszintén remélem, hogy megéred a bölcsességnek eme érett korát, még mielőtt májzsugor vagy valami más, alkohol okozta betegség miatt feldobod a bakancsodat. Vagy, ami még rosszabb, a cinizmus miatt. Jared egy cigarettát tett a szájába. – Az egyedüli esélyed ezen a ponton, ha lazára veszed a figurát. – Meggyújtotta a cigit, és mélyen beleszívott. – Ha mázlid van, Annie már meg is feledkezett a dologról. – A vendégem vagy – közölte Lucas, és egy összehajtott bankjegyet csúsztatott a csésze alá. Ahogy kilépett a kávézóból, az újságját a feje fölé tartotta. Tett egy-két tánclépést a szakadó esőben, hátha Jared figyeli.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett. Kövér esőcseppek doboltak az ablakokon, drámai széllökések kíséretében. A gyerekek – az egyik szomszéd és az ő csemetéi társaságában – már elindultak az iskolába. Annie és Lola búcsút intettek a színes esőkabátok és esernyők hadának, majd amint bezárult a bejárati ajtó, kuncogva a konyhába rohantak. Lola letette Simont a padlóra, és kezébe nyomott néhány lábost meg fakanalat, hogy dobolhasson rajtuk. Öntöttek maguknak egy csésze kávét. A napirendi téma természetesen az incidens volt, amit úgy neveztek el, hogy „A Csók”. – Szóval

végigcsókolóztátok a délutánt, aztán betett egy taxiba, és azóta semmi? – vágott a dolog közepébe Lola. – Nem az egész délutánt… max háromnegyed órát. – Az sem rövid idő. – Egyáltalán nem is beszéltünk. Úgy értem, nem a beszéddel voltunk elfoglalva. És amúgy is túlságosan zavarban lettem volna ahhoz, hogy bármit is mondjak. – Általában ilyenkor már itt szokott lenni? – Néha egymás után mindennap itt lebzsel, máskor napokig nem mutatkozik. Nem járunk, vagy ilyesmi. Nem kötelező elszámolnia nekem minden percével. – Akkor is – jegyezte meg Lola –, ez nem a szokásos ügymenet. – Ez az évszázad eufemizmusa. – Annie letette a bögréjét az asztalra, és fel-alá kezdett járkálni a konyhában. – Megmondom én neked, mi folyik itt: hibát követett el. Halálra van rémülve, és fogalma sincs, hogy másszon ki ebből a csapdából. Nem meri idedugni az orrát, de ahhoz nincs bátorsága, hogy lapátra tegyen, mivel hivatalosan semmi sem történt köztünk. – Ne ítélj ilyen elhamarkodottan. – Dehogynem. Ez vagyok én. Az elhamarkodott ítélkezés királynője. – Annie tovább rótta a köröket a lyukas papucsában. A pizsamanadrágja túl hosszú volt, és megbotlott a szárában. De legalább Lucas nincs itt, hogy lássa, úgy fest, mint valami csavargó. Aztán ráeszmélt, hogy a férfi valószínűleg számtalanszor látta már így: mosdatlanul, fésületlenül. Valami nem stimmelt ezzel a képpel. – Belehalok a szégyenbe – nyögte. Megállt az asztal mellett, belepottyantott egy harmadik kockacukrot a kávéjába, majd Lola felé nyújtotta a cukortartót, de Lola letakarta kezével a

bögréjét. – Képtelen vagyok logikusan gondolkodni. Mit kéne gondolnom? – Pozitívan kéne gondolkodnod. Annie a szemét forgatta. – A pillanat hevében történt. Mekkora idióta vagyok! Lucas tuti megbánta. – Talán nem. – Nézz csak rám! – Annie a trollszerű frizurájára és a lógó pizsamájára bökött, mintha ez elegendő bizonyítékul szolgálna. – A fejemet tenném rá, hogy Lucas pontosan tudta, mit művel. – Tíz éve ismerem! Soha, egyetlen pillantást sem vetett rám. – Hogy lehetsz ennyire vak? – Tényleg az vagyok? – Annie lehuppant egy székre. – Utoljára kábé három évvel ezelőtt szexeltem – komorult el. – Az elég sok év orgazmus nélkül. – Cssss! – Lola Simon irányába intett, aki önfeledten püfölte a lábasokat. – Egyetlenegy sem volt? – Egy sem, amiben egy másik emberi lény is részt vett volna. – Legalább neked részed volt tudod-mikben Johnnyval, míg nekem évek óta nem volt tudod-mim Markkal. – Egyáltalán semmi tudod-mi? – Az elején még igen, de Mark általában átsiklik az előjátékon. Engem nem lehet siettetni. Önmagában annyira nem is hiányzott, de most már van összehasonlítási alapom. Günter mesteri módon csiholja ki belőlem a tudod-miket – vigyorgott. Annie nagyot sóhajtott. – Azt sem tudnám, hogyan… vetkőz­zek le… egy férfi előtt, akit ráadásul jól ismerek, és a

… meztelenség gondolata is megrémít. Halálos zavarban lennék. Tudod te, Lucas milyen tökéletes nőkkel szokott randizni? Különben is, szükségem van nekem egyáltalán férfira? Főleg, ha a gyerekekre gondolok… – Lucas szerintem a tudod-mi mesterének tűnik – mélázott el Lola. – És szeretek a magam feje után menni. Nem vagyok könnyű eset. Nem hiszem, hogy jó partinak számítanék. – Fejezd már be ezt az önostorozást! – szólt rá Lola. – Te vagy a legnagyobb kacér. Évek óta flörtölsz vele. Te is tudod, hogy ennek előbb-utóbb meg kellett történnie. Annie, akarata ellenére, elvigyorodott. – Nem is flörtölök Lucas-val! – Nem csak Lucas-val. Mindenkivel. – De nem Lucas-val. – Vele leginkább. Annie a tenyerébe temette az arcát. Történtek dolgok, amik nem történhettek volna meg. Amiket nem akart, hogy megtörténjenek. És mégis… – Nehogy azzal gyere nekem, hogy az életnek mennie kell tovább – nézett fel. – Az életnek mennie kell tovább – mondta Lola. Annie kis halomba gyűjtötte az asztalon heverő morzsákat. – De pont Lucas-val? – Rengeteg okot tudnék felsorolni, miért pont vele – felelte Lola. – Nos, az igaz, hogy aranyos, és mindenben támogat, és nagyszerű barát. – Annie Lolára nézett. – És vicces is, nem gondolod? – Nagyon vicces. – És aranyos. – Szuperaranyos, igen – értett vele egyet Lola.

– És nem imádnivaló, ahogy öltözködik? – De. – És a gyerekek is imádják. – Igen, valóban. Annie érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, és megpróbálta visszatartani őket. – De hát bármelyik nőt megkaphatná – vetette fel. – Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. De a tény az, hogy téged csókolt meg. Annie végre kimondta a szavakat, melyeket magának is félt bevallani: – Ó, Lola, nem merek remélni semmit! Lola bólintott. Szemlátomást tökéletesen értette, mire céloz Annie. – Nézd, nem fogom visszatartani a lélegzetem miatta. Oké, csókolóztunk. Rá fog jönni, hogy ez tönkreteszi a barátságunkat. Nagyon különleges barátság a miénk. – Annie hangosan kifújta az orrát. A könnyei olyan hirtelen apadtak el, amilyen hirtelen potyogni kezdtek. Lola hitetlenkedve rázta a fejét. – Az sosem ötlött fel benned, hogy egyetlen egyedülálló, jóképű, heteroszexuális férfi sem töltene el veled ennyi időt, ha nem vágyakozna utánad? Vágyakozik utána? Micsoda nagy szavak. De lehet, hogy Lolának igaza van? – Szóval azt gondolod, hogy tényleg tetszem neki? Nahát – tette hozzá. – Ez durva. – Hangosan felnevetett. – Szóval tetszik neked! – kiáltotta Lola. – Mindig is tetszett neked. Hát persze! Még a gyerekek is látják. Sőt, én az ittlétem első hónapjában végig meg voltam győződve róla, hogy ti együtt vagytok, emlékszel?

– Szóval, azt gondolod, hogy talán tetszem neki, és talán tetszik nekem? – Ez a beszélgetés kezd nagyon fura lenni. Az igazi kérdés számomra az, hogy eddig hogyhogy nem csókolóztatok. – Nem, nem, az igazi kérdés az, hogyan vehetném rá, hogy újra megcsókoljon, anélkül, hogy oltári nagy ribancnak tűnnék. Épp amikor kiejtette a száján a „ribanc” szót, Althea belépett a konyhába. Annie figyelmeztető pillantást vetett Lolára, és némán kivárták, míg Althea szétnyitott egy összehajtogatott papír zsebkendőt, kivett belőle egy már használt teafiltert, és belemártotta egy bögre hideg vízbe. Furcsa. Fura egy lány. Figyelték, ahogy Althea beteszi a bögrét a mikróba, és mind a hárman szótlanul a kijelzőre meredtek, míg a hatvan másodperc le nem járt. A mikró pittyegett egyet, és Annie rájött, hogy mind a hatvan másodperc alatt visszatartotta a lélegzetét. – Szabad? – kérdezte Althea, és elvett két almát a gyümölcskosárból. Annie egy bólintással jelezte, hogy persze. Megvárták, amíg Althea kimegy a konyhából, aztán Lola megszólalt. – Én egész életemben azon voltam, nehogy ribancnak tűnjek, és mit értem el vele? – Igen, mit értél el vele? A ribancság jó! – nevetett fel Annie ádázul. – De ne siesd el a dolgot, jó? – Mit gondolsz, mi vagyok én? Egy cafka? Enyém a világ minden ideje. Akkor még nem tudta, hogy milyen kevés idő maradt, és hogy a következő huszonnégy óra milyen őrült módon alakul.

Althea ágyán heverve, karját összefűzve a tarkóján, szájában cigarettával, Jared a lányt figyelte, aki a vásznakon, festékestubusokon, koszos poharakon és teli hamutartón átlépdelve a ruháit szedegette fel a padlóról. Odakinn zuhogott az eső, és a szél a hálószoba ablakának csapdosta a faágakat. – Lemegyek reggeliért – közölte Althea, és kiment a szobából. Reggel nyolc volt, de még nem feküdtek le. Hajnali ötig az utcákat rótták, utána pedig Jared le akarta festeni. Jared ugyan tudta, hogy ez két okból sem tisztességes Altheával szemben: egyrészt tisztában volt vele, hogy a lány nem képes nemet mondani, másrészt Altheának nem volt tudomása arról, hogy ő bevett némi szpídet kora este. Most reggel azonban már gyűlölte magát érte: amiért betört a magánszférájába, amiért kihasználta, amiért nem hagyta aludni. Szerette volna megragadni a lány gyomorszorító szépségét, gyorsan elillanó mosolyát. Kisfiúként minden erejével azon igyekezett, hogy megmosolyogtassa a kishúgát, majd az anyját, és egy darabig sikerült is neki, mígnem mindketten túl betegekké nem váltak a mosolygáshoz. Mindig is beteg nők vették körül. Mostanra ráébredt, hogy Althea is beteg, és dühös volt a lányra, és önmagára is. Althea visszatért, kezében egy csésze teával és két almával. – Ez a reggelink? – mordult rá Jared, miközben érezte, hogy szemétládaként viselkedik. – Ott voltak – felelte Althea magyarázatképp. – Kik? – Annie és Lola. És nevetgéltek. Mindig nevetgélnek. Úgy értem, ott jártam a konyhában, de valószínűleg észre sem vettek.

Althea totál kimerültnek látszott. Miféle önző szörnyeteg ő, hogy nem hagyja aludni? Ez lenne a szerelem? Vajon akkor is szeretné, ha a lány nem lenne beteg? – És teher vagyok a számukra – fűzte hozzá Althea. Elpirult, és elfordította a fejét. – Néha azt hiszem, számodra is teher vagyok. Úgy értem, mintha úgy éreznéd, hogy kötelességed a gondomat viselni, vagy valami. A halál angyala lenne, aki sorban megöli a nőket, akiket szeretett? – Miféle teher? Althea leült az ágyra, és a férfira nézett. – Mindennap tudom, hogy meg fogsz etetni, és nem akarok nemet mondani neked. Jared eltűnődött, vajon meddig mehet ez így tovább: hogy nincs kimondva az, amit ki kell mondani. – Enned kell. – Állával a tálca felé bökött. – És nem csak almát. Althea dacosan rámeredt. – Amikor megetetsz, túl sokat eszek. Vagyis a nap hátralevő részében már nem eszek semmi mást, vagy… – itt megállt. Jared az angol szó után kutatott az emlékezetében. – Kihányod? – Igen, néha megesik, főleg miután annyit eszek, mint egy disznó. Jared meg tudta volna számolni a lány bordáit a vékony pulóvere alatt. Émelyegni kezdett. A saját gyávaságától hányingere lett. Csak tömte belé a kaját, anélkül, hogy leásott volna a probléma gyökeréig. – Althea, ezt nem teheted magaddal. Túl sovány vagy – mondta, miközben tisztában volt vele, hogy továbbra is gyáván viselkedik. Althea nem is neki, inkább magának mondta: – A modellek soványak, de nem látszanak ki úgy a csontjaik meg

a vénáik, mint nekem. Nem érzem magam soványnak. Kövérnek érzem magam. – Tehetetlen pillantást vetett a férfira. – Túl kövér vagyok és túl sovány. Jared felugrott, leült mellé, és megragadta a vállát. – Althea, ez így nem mehet tovább – morogta dühösen. Althea szeme rémülten elkerekedett. – Nem csinálok semmi rosszat! – Te is nagyon jól tudod, hogy valami rosszat csinálsz. Ne hazudj nekem! A lány a fejét rázta és sírva fakadt. – Nem hazudok! – Nem lehetek örökké melletted, hogy megbizonyosodjak róla, nem éhezteted magad halálra! – emelte fel a hangját Jared. – Akkor ne legyél mellettem! – vágott vissza Althea. – Nincs szükségem senkire! Elegem van az evésből, a nem evésből, az éhségből, a hányásból. Lola és Annie fütyülnek az egészre – álló nap csak tömik magukat a vajas cuccokkal. Akár az anyám, ő is állandóan zsíros kajákat főz. És ugyanolyan önzők, mint ő. – Althea kihívóan felszegte az állát. – Tudom, miért emlékeztetnek annyira anyámra – mondta könnyek között. – Azt sem vennék észre, ha már egy hete halott lennék. Bár akkor talán rájönnének, hogy jobban oda kellett volna figyelniük rám. – Ezt akarod? Halálra éheztetni magad? – kiabálta Jared. Aztán elengedte a lány vállát. Althea az ágyra rogyott, és Jared hirtelen megértette. A vágya, hogy lefesse a lányt, nem sokban különbözött a vágytól, hogy etesse. A késztetés valójában ugyanarra irányult: hogy életben tartsa. Jared korábban már átélt valami hasonlót. Kétségbeesetten készítette egymás után a képeket az anyjáról, míg az meg nem halt. Azért festette le, hogy

maradjon belőle valami. Jared rogyadozó lábakkal felállt. Nem azért volt Altheával, mert szerette. Azért volt vele, mert úgy érezte, az a feladata, hogy ott üljön mellette, és figyelje, amint lassan megöli magát. – Nem tudom a gondodat viselni, Althea – suttogta. Ahogy a lány csendben zokogott, Jared felkapta a ruháit. Nem találta magában a szavakat vagy a bátorságot, hogy elmagyarázza. Kiment a szobából, leszaladt a lépcsőn, és kirohant a házból. Úgy érezte, hogy a bűz, a sötétség, a betegség felhője mindenhová követi. Elment, hogy magával vigye a benne lakozó pusztítást.

24. Másnap

reggel öt óra előtt tíz perccel Annie kinyitotta a szemét. Aztán szorosan újra lehunyta. Mi a fene? A kora hajnal ijesztő világosságában megrohanta az elmúlt néhány óra visszavonhatatlansága, a buja és érzéki énjének kiszabadulása. Ez rettenetes! Óvatosan résnyire nyitotta a szemét. Az ágya felett, a mennyezetre vetülő utolsó holdsugarakból ítélve az eső tisztára mosta az eget, és egy csodálatos napra virradnak. Lassan, nagyon lassan jobbra fordította a fejét, és alig bírta elfojtani a kuncogását. Igen, itt van! Lucas, a hasán fekve, ott hevert mellette, fejét a párnába – Johnny párnájába – temetve, és mélyen aludt, akár egy megszelídített vadállat. Anélkül, hogy egyetlen izmát is megmozdította volna, Annie a férfi hátára meredt, mely határozottan szőrösnek tűnt. Hisztérikusan viccesnek találta, hogy néhány órával korábban ez cseppet sem zavarta. Kidugta az egyik lábát a takaró alól. Friss pedikűr, frissen gyantázott lábszár – és be kellett vallania magának, hogy ami történt, az nem volt teljesen mentes az előre megfontolt szándéktól. A kora reggeli fényben meglátta a combján a narancsbőrt, és magában hálát rebegett a sorsnak, amiért kicsit összekaphatta magát, mielőtt Lucas au naturel láthatta volna. A gondolat – és a látvány –, hogy egy meztelen férfi fekszik a hitvesi ágyában, vihogásra ingerelte. Hát megcsinálta! Atyaég! Hogy a végére már mennyire elfogyott a cérnája! Hogy is volt képes túlélni a saját magára kényszerített önmegtartóztatás éveit? De hogy pont Lucas-

val? Mondjuk örült neki, hogy pont Lucas-val. Hát persze, hogy vele kellett megtörténnie. Saját magát is megdöbbentette, mennyire vak volt korábban, és alig tudta visszafojtani a nevetését. Az állához húzta a lepedőt, és továbbra se tudta eldönteni, hogy most szégyellje magát vagy örvendezzen. Mi történik akkor, ha Lucas felébred – szó szerint és átvitt értelemben is? Vajon azt kívánja majd, hogy bárcsak ne ment volna utána a vacsora után, miután elpakoltak a konyhában, és miután a kelleténél néhány pohárkával többet ittak? Vajon átfut az agyán, hogy bárcsak ne húzta volna be a lépcsősor melletti sötét sarokba? Lucas egy egész napos idegőrlő hallgatás után meghívatta magát vacsorára. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna kettőjük közt. Ami először megkönnyebbülésnek érződött, ám gyorsan dühbe váltott. Hogy képes rá, hogy szóba se hozza a témát? Annie majdnem a föld alá süllyedt szégyenében. Lucas egész vacsora alatt tapintatlanul hétköznapi módon viselkedett – az a szemétláda! – anélkül, hogy egyetlen jelentőségteljes pillantást vetett volna rá. Annie úgy érezte, a saját vermébe esett bele. A tervezett nemtörődöm hozzáállása fél órán belül szertefoszlott. Egy dolog úgy tenni, mintha semmit sem jelentene számára a parkban váltott csók, de az, hogy esetleg Lucas számára se jelentsen semmit, az annyira kiborította, hogy egész este nem a megszokott módon viselkedett. A vacsora alatt túl sok bort ivott, túl hangosan beszélt, túl sarkalatos véleményekkel rukkolt elő, olyannyira, hogy még neki is feltűnt Maxence duzzogó helytelenítése. Vacsora után ágyba dugta a gyerekeket, majd visszatért a földszintre. Lucas és Lola a kétszemélyes kanapén

ücsörögtek. A kétszemélyes kanapén! Úgy belemerültek az immár védjegyükké vált pajzán csevejükbe, hogy még annak sem adták jelét, hogy észrevették, ahogy belépett. Legszívesebben mindkettőjüket kinyírta volta. Talán ez idézte elő az egész dolgot. Nem hagyhatta, hogy bármelyikük is bolondnak nézze. Mindhárman nekiálltak vodkázni, és eléggé felöntöttek a garatra. Lehetséges, elképzelhető, hogy egy kissé kihívóan kezdett viselkedni ezután. Nem túl nyomulósan, bár ezt nehéz megállapítani. Erre a részre kissé homályosan emlékszik. Arra emlékezett, hogy éjfél felé bement a konyhába, és kigombolta a felsőjén a két legfelső gombot. Amikor visszatért a szobába, Lola a szemével jelezte, hogy kilátszik a vadiúj fekete csipke melltartója. Tovább iszogattak, viccelődtek, flörtöltek, és hirtelen, teljesen váratlanul, Lola kissé meginogva, felállt, és közölte, hogy elmegy lefeküdni, aztán eltűnt. Annie-ben még volt annyi józanság, hogy veszélyt szimatoljon. Feltápászkodott, és jó éjszakát kívánt, de Lucas nem indult el. Ehelyett követte a folyosóra, és mielőtt a konyhába értek volna, megragadta a csípőjét, és bevonszolta a lépcsősor melletti sarokba, ahol Annie térde felmondta a szolgálatot. Tegyen úgy, mintha aludna, és várja meg, hogyan kezeli Lucas a reggelt, és az ő viselkedéséhez igazítsa a saját reakcióját, vagy vesse rá magát, mint az a kiéhezett nőstény farkas, aki valójában volt? Felült, és a lepedőt a melltartója fölé húzta, amit egy nappal korábban vásárolt, amikor még minden gyanú felett állónak tartotta magát. Lucas-nak szép bőre volt. És ínycsiklandóan figyelmes szerető volt. Jobb, mint Johnny. És ha belegondol, hogy korábban még azzal vádolta Lucas-t, hogy csak nagyképűsködik, amikor

utalásokat tett az ágybeli képességeire. Az órára pillantott, és figyelte, ahogy a számok átváltanak öt óra nulla nullára. A ház csendjét ekkor éles telefoncsörgés zavarta meg. Althea ébren volt, és az ágya lábánál kucorgott, amikor az alvó házban valahol megszólalt a telefon. Miután Jared ráordított és magára hagyta, felöltözött, beburkolózott a kabátjába, és lekuporodott a padlóra, a nemrég készült festmények és koszos zoknik közé. El-elbóbiskolt, miközben számolta az órákat a férfi visszatértéig. Ám ez alkalommal, most először, Jared nem jött vissza. A lány sminkje elmosódott a sírástól, és az orra meg a szája könnyektől duzzadt. Miután a telefon elhallgatott, végtelenül hosszú csend következett, majd ajtók csapódását hallotta. Sietős léptek zaja a lépcsőn. Althea felállt, és a fülét a hálószobája ajtajára tapasztotta. Egész teste csillapíthatatlanul remegett. Felfelé rohanó léptek. Vad dörömbölés az ajtaján. Émelyegni kezdett. Kinyitotta az ajtót. Annie állt előtte, mezítláb, rövid, csipkés hálóköntösben. Hitetlenkedő pillantást vetett a szobában uralkodó rendetlenségre, és meglepetésében, hogy Altheát felöltözve, kabátban találja, összehúzta a szemöldökét. – Te már tudod? – kérdezte. Althea úgy érezte, menten elájul. – Nem. Mit? Mi a baj? – Jared. – Annie a lány karjára tette a kezét. – Kórházban van. Úgy gondolják, hogy kábítószer-túladagolásról lehet szó. Althea a szájához kapta a kezét. A lába hirtelen nem bírta el a súlyát, muszáj volt megkapaszkodnia az ajtógombban. Annie gyanakodva figyelte. – Összevesztetek? – Nem tudom. – Igazat mondott.

– Nézd, te már amúgy is fel vagy öltözve. Indulj el, mi meg majd utánad megyünk. A Bichat kórházban van, a tizennyolcadik kerületben, a sürgősségin. – Jól van? – Édesem, azt mondták, kritikus az állapota. Althea úgy fogadta a hírt, mintha gyomron öklözték volna. Annie folytatta: – Lola itt marad a gyerekekkel. Lucas… nos, ő itt töltötte az éjszakát, de mindjárt felöltözünk. Indulj, fogj egy taxit. Ott találkozunk. Siess, drágám. Túladagolás? De hát Jared nem is élt drogokkal. Ezt muszáj közölnie az orvosokkal. Rohanásra fogta a lábait, melyek nem bírtak rohanni, és gondolkodásra kényszerítette az agyát, mely nem bírt gondolkozni. A teste kirohant az utcára. Majdnem rávetette magát egy elhaladó taxira. – Hôpital Bichat. Urgences s’il vous plait. Vite!96 – A taxi, egy BMW, néhány másodpercen belül hatvan kilométeres sebességre gyorsult. – Álljon meg! Állj! – kiabálta. A kocsi csikorgó gumikkal lefékezett, és az autó pont időben állt meg ahhoz, hogy Althea kinyissa az ajtaját, és kiöklendezze magából a feltoluló epét. Althea a kabátjában ácsorgott a kórházi szobában, ujjaival a táskáját szorította. Körbepillantott. Jared öntudatlan testét csupán egy vékony, fehér lepedő borította. Jared úgy festett, mint önmagának viaszból készült másolata. Falfehér volt. Alkarjának szálkás izmai most petyhüdtnek látszottak. Folyadékkal töltött átlátszó infúziós zacskók lógtak az ágya felett, melyek vékony csöveken keresztül vezették a

96

A sürgősségire legyen szíves. Gyorsan!

tartalmukat a férfi testébe. A szobában egyedül a szívmonitor ritmikus pittyegése hallatszott, ám ez nem nyugtatta meg Altheát. Zajok szűrődtek be odakintről. Az ajtó aprócska ablakán keresztül látta, ahogy az orvos Annie-vel és Lucas-val beszél. Ugyanaz a doktor, aki őt is fogadta, és feltehetőleg ugyanazokat a szavakat szajkózza: nem biztos, hogy Jared hallja őket e pillanatban, de ettől függetlenül beszélhetnek hozzá. Lucas és Annie nemsokára belépnek a szobába, és Althea többé már nem lesz egyedül Jareddel. Tett egy bátortalan lépést az ágy felé. A teste nem akart engedelmeskedni. A válla fölött kilesett a szobából. Az orvos még mindig magyarázott valamit Annie-nek és Lucas-nak. Lehajolt, hogy az arca közelebb kerüljön a férfiéhoz. Jarednek most más illata volt. Olyan közel volt hozzá, hogy érezte a leheletét az arcán. Azzal ámította magát, hogy Jared szerelmes belé, de a kegyetlen igazság az volt, hogy semmit nem tudott róla. Jared sosem bízott meg benne annyira, hogy megnyíljon előtte. Nem volt köztük semmilyen kapcsolat. Nem is érezhetett volna mélyebb megvetést önmaga iránt. A férfi fülébe suttogta a legigazabb szavakat, amiket tudott: – Szeretlek. És remélem, hogy te is szeretsz engem – majd felegyenesedett, épp ahogy Annie és Lucas beléptek a szobába. Az arcukon ugyanaz a rémült kifejezés ült, amit az orvos szavai belőle is kiváltottak. Jared kómában volt. Nem volt semmi jele annak, hogy hallja őket, vagy hogy valaha hallani fogja őket. Althea kitért Annie ölelése elől, elsurrant Lucas mellett, és kirohant a kórteremből.

Lucas elképzelni sem bírta, hogy lenne képes egyetlen másodperccel is tovább meredni Jared mozdulatlan, viasszerű arcára. – Miért futott el Althea? – kérdezte Annietől. – Hát nem a barátnője? Hogy lehet az, hogy mi itt vagyunk, ő meg elrohant? Annie leült az ágy melletti szürke székbe. Kezét összekulcsolta az ölében, és a szívmonitorra szegezte a tekintetét. – Te is elmehetsz – mondta. – Elmenni? Hova? Miért akarnék elmenni? Azzal nem fogok segíteni Jarednek, ha elmegyek. Lucas fel-alá járkált a gyógyszerszaggal terhes apró szobában. A helyiségben minden szürke volt: a falak, a szék, Jared arca. – El kell mennem – nyögte végül Lucas. Annie ránézett. – Akkor menj. – Muszáj választ kapnom – magyarázta Lucas. – Én itt maradok. Választ akar kapni. Igen, válaszra volt szüksége. Hogy miféle válaszra, abban már nem volt biztos. A kábítószer-túladagolásnak nem volt semmi értelme. Gyerekként Jaredet elbűvölő intellektuális kíváncsiság jellemezte, és ígéretes művészi tehetséggel rendelkezett. Kamaszkorában, az apja meggyilkolása, a húga és az anyja betegsége után, a távolságtartó magatartás álcája mögött talált menedéket. Titkolózó? A legteljesebb mértékig. Drogfüggő? Kizárt. Ami Jareddel történt, nem az ő hibája vagy felelőssége volt, Lucas mégis önmagát vádolta. Ígéretet tett Jared anyjának, hogy őrködni fog a fia felett. Nem a nő csikarta ki belőle az ígéretet, egyáltalán nem. Ő mégis a szavát adta. Teljesen rosszul volt attól, amit az orvos mondott. „Lehet, hogy szándékosság állt a drogok és az alkohol kombinációja

mögött.” A gyanúsító célzás felháborította. Ám amikor megtudta, hogy Jaredet a temetőőrök fedezték fel a Cimetière de Montmartre-ban, ahol az anyja és a húga voltak eltemetve, Lucas szíve elnehezedett. Amikor betöltötte a tizennyolcat – évekkel az anyja halála előtt –, Jared egyszer csak megjelent Lucas küszöbén. Közölte vele, hogy a képei elegendő bevételt biztosítanak számára, és többé nincs szükségük Lucas pénzügyi segítségére. Ekkor alakult ki köztük a barátság, méghozzá egy kölcsönös megértésen alapuló barátság: Jarednek sosem kell megfelelni Lucas elvárásainak, vagy akár életjeleket adnia magáról, illetve, hogy Jared mindig számíthat Lucas-ra. Nem, Jared jó fiú volt. Lucas az egyetlen lehetséges következtetésnél lyukadt ki: Althea volt az, aki bevezette a drogok világába. Logikusnak tűnt: a lány zárkózott, egészségtelen kinézetű, antiszociális. Határozottan volt benne valami sötét és önpusztító. Személyesen fog intézkedni, hogy visszaküldjék oda, ahonnan jött – a kábítószereivel együtt. Lucas az üres utcákon kóborolva érezte a napfény melegét. Al­thea mindent tönkretett. Ez a szörnyű tragédia nem is jöhetett volna rosszabb pillanatban. Bűntudatot érzett, amikor az ajka mosolyra húzódott: Annie! Az előző este viharosan alakult, egyáltalán nem úgy, ahogy azt eltervezte. A csók elcsattanása óta alaposan kimódolta a csábítás menetét. Lassú, romantikus folyamatot képzelt el, egyfajta újrafelfedezést: vacsorák kettesben, randevúk, csókok. Egy kis idő elteltével, ideális esetben Lola otthon maradt volna a fiúkkal, hogy ő és Annie elutazhassanak a normandiai hétvégi házába. Plateaux de fruits de mer-t ennének – osztrigát, garnélarákot, rákot. Kéz a

kézben andalognának a parton. Az osztriga közismert afrodiziákum. Ám a nőkkel kapcsolatban az embernek tudnia kellett, mikor hagyja sodortatni magát az árral. Amikor előző este megérkezett Annie házába, ideges volt. Szüksége volt rá, hogy megtudja, mit érez Annie a parkbeli csókjukkal kapcsolatban, mielőtt belefogna a csábítási terv megvalósításába. Ám Annie láthatólag nem volt romantikus hangulatban. Lucas fogta az adást, úszott az árral, és minden fantasztikusan ment. Észrevett egy taxit, és leintette. Most mi lesz? Többféle kimenetele is lehetett a dolognak. Az egyik, hogy Jared nem ébred fel, és Annie kikosarazza. Egy másik verzióban Jared felébred, és Annie úgy tesz, mintha semmi sem történt volna kettőjük közt. Lucas mostanra már messze járt a kórháztól és attól a két embertől, akik a világon a legtöbbet jelentették számára, és akiknek a következő néhány órája meghatározza a sorsát. Lola magában visszajátszotta az elmúlt két óra eseményeit, mint egy érthetetlen filmet, melynek a cselekménye és a jelenetek időbeli sorrendje abszolút logikátlan volt, és amelyben a főszereplők bizarr módon eltértek a karakterüktől. Annie ott dörömböl az ajtaján, egy szuszra elhadarva a hírt Jaredről, a kórházról, és hogy egy ágyban ébredt Lucas-val. Althea kilép a folyosóra, leszáguld a lépcsőn és kirohan a házból, a fekete kabátja Batmanköpönyegként lobog mögötte. Lucas és Annie hajnalhasadtakor betörőként osonnak ki a házból, hogy a kórházba siessenek.

És aztán csend. Lola ott maradt a házban az alvó gyerekekkel. Így hát tette a dolgát. Egyenként felébresztette a gyerekeket, az övéit és Annie fiait – mind az ötüket. Elkészített öt reggelit, ügyelt rá, hogy mindenki megmossa a fogát, a különböző szobákból és szekrényekből összegyűjtötte a szétszórt ruhákat és cipőket, és megbirkózott az öt, passzív vagy aktív ellenállást tanúsító kölyökkel, akik nem óhajtottak iskolába – illetve Simon esetében napközibe – menni. Elmagyarázta nekik, hogy Jared megbetegedett, és most mindenki ott van mellette a kórházban. Nyolc órakor Lola ott állt négy, megfelelően felöltözött, jóllakott gyerekkel az iskola kapuja előtt. Miután elköszönt tőlük, közölte a tanáraikkal, hogy ebédre is az iskolában maradnak, aztán leadta Simont a napköziben, hogy be tudjon menni a kórházba, vagy el tudjon intézni bármit, amire szükség van. Érthetetlen büszkeség töltötte el, ahogy Simont a babakocsijában a napközi otthon felé tolta. Kivételesen gyönyörű reggelről volt szó, és nem tehetett róla, de boldognak érezte magát, a Jareddel történtek ellenére. Igazából nem is boldogság volt az, amit érzett, hanem önbecsülés. Mark biztos megtalálta volna a módját, hogy ezért is kritizálja, és ráragasszon néhány további negatív címkét. Ám Mark elítélő megjegyzései nélkül látta, mennyire talpraesett és rátermett, és ez jobb érzéssel töltötte el, mint bármely kollagén­injekció, Bikram jóga, Pilates, vagy épp a Günterrel való szex. Hazaérve még néhány percig lubickolt ebben a felemelő érzésben, míg Annie fel nem hívta, és be nem számolt Jared állapotának súlyosságáról. – És hogy van Althea?

– Totál kibukott – felelte Annie feszült hangon. – Kirohant a kórházból. Látszott rajta, hogy totál kész. Reméltem, hogy találkoztál vele. – Nem, még nem. És hogy van Lucas? – Úgy fest, ő is totál kikészült. Azt hiszem, feszélyezve érezte magát velem egy szobában. Mindenki ki van bukva. – És te hogy viseled? – Én természetesen jól vagyok – csattant fel Annie. – Valakinek meg kell őriznie a hidegvérét. – Kicsit feszült a hangod. – Tökéletesen jól vagyok. Lola letette a telefont, de közben Annie szóhasználatán tűnődött. A kórház ablaktalan, tompított fényű előcsarnokának forgóajtaja kisöpörte Altheát az állott levegőből az utcára. A kinti forróság sokként érte. Összerándult, és visszaugrott a forgóajtó szárnyai közé. Lihegve megállt a lobbiban. Jared nem akarta őt. Nem szerette őt. Althea nem tudta, mit követett el, csak azt, hogy az a valami arra ösztökélte a férfit, hogy elmeneküljön tőle, hogy túl­adagolja magát. Ha meghal, az az ő hibája lesz, mivel nem adott neki elég okot az életben maradásra. Pedig Jared adott neki okot az életben maradásra. De ha már nem akarja többé, ha meghal, akkor ez az ok is eltűnik. Berohant a mosdóba. Öklendezni kezdett, de már semmi sem volt a gyomrában, amit kiadhatott volna magából. Mindkét kezével megtámaszkodott a mosdó hűvös, sima márványlapjában, és várta, hogy elmúljon az émelygés. A tükörbe nézve egy könyörtelen percig önmagát tanulmányozta, és olyan szörnyűséges fájdalmat érzett a

szívében, a gyomrában, a fejében és a tagjaiban, hogy azt hitte, menten meghal. Elöntötte a pánik. Kiszáguldott a mosdóból, keresztülverekedte magát a forgóajtón, és kivágódott az utcára. Fekete kabátjában, fekete sáljában, szűk, fekete nadrágjában végigrohant a boulevard-on. Szűk utcákon, autók közt, magas, díszes kőépületek közt cikázott. Amikor a lábai már nem bírták a rohanást, lelassított. Egyetlen utca sem tűnt ismerősnek a számára. Már annyira kimerült, hogy majdnem orra bukott, de tovább gyalogolt. Szomjúság gyötörte. A teste már nem fogja sokáig bírni étel, víz vagy remény nélkül. Nincs szüksége másra, csak egy helyre, ahol összekucorogva várhatja a halált. Amikor rájött, hogy végérvényesen eltévedt, nekiállt követni az egyik sugárutat, abban a reményben, hogy elvezeti a folyóhoz, vagy egy vasúti sínpárhoz, ahol véget vethet az életének. De úgy tűnt, mintha sosem lenne vége ennek az utcának, ennek a városnak. Remegő lábakkal vonszolta magát a nem létező horizont felé. Mintha észrevett volna valami furcsát a távolban. Messze volt, valahol távol a vég nélküli sugárúton. Onnan, ahol ő állt, az egész úgy festett, mint egy cirkusz: fehér ponyvatetők vagy sátrak sora, felettük színes zászlók és piros, sárga, rózsaszín lufik. Elindult a lebegő színek felé, melyek annál távolabb kerültek, minél tovább gyalogolt. Eszébe jutott a csésze fekete teája, amit a házban hagyott. Mostanra már biztos kihűlt. Szüksége volt rá. Vissza kellene menni a házba, és meginnia a fekete teát. De először oda kell érnie a zászlókhoz és ponyvatetőkhöz. Ám a zászlók olyan messze voltak, és a teste annyira legyengült, hogy már botorkálni is

alig bírt. Könny nélküli könnyeket hullatott, és kinyújtotta a karját a sátrak felé. Hirtelen a sátrak és zászlók hatalmassá váltak, felé nyúltak, és egy pillanattal később magukba nyelték. A hely, ahol találta magát, zajos volt, vakító, tele emberekkel és egzotikus üzletekkel. Az épületek ajtajából, az útburkolatból szemétszag és fűszerek erős illata áradt. A járdán gyerekek csoportja játszott. Afrikában lenne? Vagy Kínában, esetleg Egyiptomban? Mindenhol sietősen igyekvő embereket látott. Rohanó, céltudatos embereket, beazonosíthatatlan országokból. A feje fölött álló nap könyörtelenül tűzött le rá. A szíve hangosan vert. Olyan hangosan, mint Jared szívmonitorja. Aztán rájött, hogy a pulzálás a testén kívülről származik, mint egy távoli dob ritmikus üteme. Ahogy a tömeg egyre sűrűbbé vált, Althea azt vette észre, hogy magával ragadja. A mozdulatai könnyebbé váltak – többé már nem volt különálló lény, egész családokból álló emberi hullám részévé vált. Burkát viselő, babakocsikat tologató nők, sötét hajú, aranyló selyem bőrű kisbabák. Izgatott lurkók szaladgáltak mindenfelé, egymás nevét kiabálva. Férfiak sétálgattak csoportokba verődve– néhányan turbánban, néhányan kipában –, de mind széles kézmozdulatokkal gesztikulálva, és hangosan karattyolva valami idegen nyelven. Szárit viselő nők, miniszoknyás nők, kisgyerekeket és hatalmas sporttáskákat cipelő nők. Szokás szerint senki sem vetett ügyet Altheára. Így hát eggyé vált a tömeggel. Nem voltak gondolatai, sem vágyai, leszámítva, hogy szeretett volna némi vízhez jutni. Hirtelen a zászlók és színes ponyvatetők alatt találta magát, és beburkolta az egzotikus ételek, nyárson sülő húsok, fűszerek,

menta illata. Parfüm, pézsmaillat, pacsuli. Egy piacon járna? A dobszó egyre kitartóbbá vált, ahogy új hangszerek csatlakoztak a ritmikus, arab melódiához, mely egyre hangosabban és szertelenebbül áradt körülötte. A standokon halomban álltak a gyümölcsök, óriási báránycombok forogtak a kardszerű nyársakon, levük az őket nyalogató lángokba csöppent. Óriási fazekakban zöldséges raguk rotyogtak. A férfiak és nők sorban állva várták, hogy kiszolgálják őket. Althea felismerte a kuszkuszt. Annie egyszer készített neki ilyet, de akkor nem merte kipróbálni. Ma megkóstolja. Beáll a sorba, és kér egy tál gőzölgő kuszkuszt, és talán egy vékony, fűszeres kolbászt is. Ám még mielőtt az ételárusító bódé közelébe férkőzhetett volna, a tömeg magával sodorta egy vibráló színekkel tarkított terület felé: szőnyegek, arany ékszerek, gyöngyök, indiai szőttesek óriási halmokban. Egy élénkzöld, szinte áttetsző szárit viselő nő végigsimította őket ráncos kezével. Gyerekek cikáztak villámgyorsan a szüleik körül, kezükben vattacukorral. Mindenhol ételek: kebab összehajtott pita kenyérben. Egy gyümölcssaláta, melyet egy nő a szeme láttára készített el: fogta a barackot, és méretes kockákra vágta. A limonádéban a citromszeletek jégkockákkal táncoltak. Altheának forgott a feje. Ez volt az a lüktető élet, mely a többi ember számára mindig is elérhető volt. Létezett. Valódi volt. És nem kellett ahhoz Jareddel lennie, hogy megtapasztalja. És tetszett neki, igen, akarta. Meg akarta érinteni, és azt szerette volna, ha az élet is megérintené. Meg akarta ízlelni. Érezni akarta. Sütkérezni akart a létezés kimondhatatlan érzékiségében. Szerette volna megtanulni, hogyan élhetné át mindennap. A szívverése felgyorsult, önkéntelenül is átvéve a dobok ritmusát. A nap sugarai égették a fejbőrét, vállát, hátát. A

nyelve megduzzadt a szájában, és a haja az arcára és nyakára ragadt. A kabátja alatt a teste kiválasztotta az utolsó csepp nedvességet veríték formájában. A tömeg minden egyes lépéssel egyre sűrűbbé, egyre ujjongóbbá vált. Vissza kell mennie a kórházba, Jaredhez. De hol volt a kórház? Ebben a vakító napfényben, ebben a fojtogató hőségben már semmit nem ismert fel. Hirtelen árnyékba ért. Megállt és felnézett. Az óriási platánfa sűrű árnyéka folyékony takaróként ömlött rá. Szellő támadt, finom fuvallat. Althea elkezdett egy helyben pörögni, és a szélben játszadozó faleveleket bámulta. Mintha a fa árnyéka csakis a számára létezett volna, akár egy privát oázis. Nemsokára jönnek a barackok, és jeges vízben úszkáló citromdarabkák, és a szerelem. Felnevetett. De először is meg kell szabadulnia ettől a fojtogató páncélzattól, a kabátjától. Csak nehezen tudta kihúzni a karját a kabát ujjából, ahogy felfelé bámulva lassan forgott. Amikor sikerült, hagyta, hogy a kabát a földre csússzon. Arcok. Bámuló arcok. Meglepett arcok. Nevető arcok. Csak forgott, és kibújt a garbójából, és az izzadságtól átitatott pólójából, mely a mellére tapadt, míg nem maradt rajta más, csak egy miniatűr melltartó, és csontsovány testének szörnyűséges mivolta. Érezte a hűvös légáramot, a frissítő pörgést, és hirtelen elfogta a jóllét érzése. Megállt, és lenézett a földre, ahol a ruhái lehullott, fekete szárnyakként hevertek. Forgott vele a föld. A tömeg táncolt és nevetett. A szeme előtt fényes, fehér felhő ereszkedett le, akár egy gézfátyol, aztán sötétség.

25. Hál’ istennek! Életben vagy! – hallotta Annie hangját. Jared erőtlenül megrázta a fejét. – Je suis désolé – suttogta. Sajnálja? Annie rémülten, dühösen meredt rá. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát. – Jobb, ha idehívom Lucas-t. – Sarkon fordult és kiment a szobából. Felhívta Lucas mobilját. – Jared rendbe fog jönni – közölte. Hosszú csend, aztán egy még hosszabb sóhaj. – Hála istennek. – Csak annyit tudott mondani, hogy „je suis désolé”. Tudod, hogy mit jelent ez? – Mit? – Azt, hogy öngyilkosság volt. Ezt jelenti. Ez a seggfej megpróbált önkezével véget vetni az életének. – Nem feltétlen kell ezt jelentenie. – Akkor miért nem kérdezte meg, hogy mi történt, mit keres egy kórházi szobában? Lucas ezen elgondolkodott. – Igazad van. – Kérlek, vonszold ide a segged, mielőtt én végzek vele. – Feldúlt vagy. – Rávettél, hogy nyissam meg a házam egy narkós előtt, aki történetesen öngyilkos hajlamokat is dédelget. Szerinted milyen hangulatban kéne lennem? – Kiről is beszélünk éppen? – Természetesen Jaredről.

– Gyerekkora óta ismertem Jaredet, de csak akkor támadtak gondjai drogokkal, amikor egy bizarr fiatal nő belépett az életébe. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy szerintem ő keverte bajba. Véleményem szerint ő a narkós. Annie hagyta, hogy a gondolat leülepedjen. Althea kiszámíthatatlan viselkedése, a furcsa hangulatai, a fizikai jelek, hogy valami nem stimmel nála. Lehet, hogy Lucas-nak igaza van? Ha így van, akkor ő az, aki önként kinyitotta a háza ajtaját egy drogos előtt. – Már útban vagyok a kórház felé. Fogtam egy taxit – tájékoztatta Lucas. Annie visszasétált Jared szobájába, de közben úgy érezte, mintha valamit elfelejtett volna. A folyosón visszafojtotta a lélegzetét, és igyekezett nem ránézni a betegekre. A sürgősségi ajtaja egész reggel tárva-nyitva állt a hordágyakon érkező páciensek végtelen áradata előtt. A betegfelvételi pulthoz lépett, és követelte, hogy azonnal kerítsék elő a nővért. – Ébren van. Látják? – Igen. – Vagyis nem ide tartozik. Már nem sürgősségi eset. A nővér unottan megemelte az egyik szemöldökét. – Az orvosok döntik el, ki számít annak, és ki nem. – De így nem értékes időt és forrásokat pazarolnak el rá? – Van elég helyünk és emberünk. – Ahonnan én jövök… – Tudom, mi a munkám, Madame, most pedig megkérem, hogy foglaljon helyet, vagy távozzon.

Annie morogva otthagyta a pultot, aztán visszament, és egy kedvesen mosolygó algériai nővért talált. – Nézze – kezdte. – Nem akarok akadékoskodni, de tudom, hogy ez a sürgősségi osztály. Tudom, hogy működik. Három évvel ezelőtt az éjszaka közepén itt tudtam meg, hogy a férjem meghalt. Jaredet gyorsan áthelyezték egy betegszobába. Annie követte gurulós hordágyát a felvonó felé, és fel, a negyedik emeletre. A folyosó felé pillantott, ahová aznap éjjel vitték. A folyosó végén volt egy nagyon hideg szoba. Ott, abban a hideg szobában azonosította Johnny testét. Olyan erősen remegett abban a szobában, hogy le kellett fogniuk. Remegett és vonyított, akár egy sebesült állat. A gyász könnyeibe gyilkos düh vegyült. Leginkább önmagát siratta. Abban a szobában sírt először és utoljára. Azzal az elhatározással lépett ki a hullaházból, hogy összeszedi magát, hogy a fiúkra koncentrál, és arra, mit és hogyan közöljön velük. Jared szobájában a falak fehérek voltak, és volt egy ablak is. A mellette levő ágyban egy kis termetű, fekete férfi feküdt, homlokán egy széles tapasszal. Mélyen aludt. Annie leült Jared mellé. Nem tudta, mit mondjon, illetve ne mondjon. Jared szeme csukva volt, amit Annie úgy értelmezett, hogy a férfi nem akar senkivel sem beszélni. Tudatában volt, hogy milyen nehéz bizonyos emberekkel szót értenie. Azok a félelmetes partik… Johnny büszkén páváskodott, és a nők mind őt bámulták, miközben a férfi őt egy pillantásra sem méltatta. Miért lopakodott be a keserűség a hátsó ajtón keresztül? Csak mert Jared szeme le volt hunyva? – Szükséged van bármire? – kérdezte hirtelen, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Jared esetleg szunyókál.

– Éhen halok – felelte a férfi, de a szemét nem nyitotta ki. – Megyek, szólok a nővéreknek – ajánlotta fel Annie. Megérdeklődte a személyzettől, hogy Jared kaphat-e valami ennivalót, aztán rájött, hogy elfelejtette felhívni Lolát. A nyilvános telefon felé indult, közben elhaladt a nővérállomás mellett, amikor meghallotta a nevét. – Madame Roland? – Én vagyok – mondta. Lola biztos kinyomozta az osztály számát. – Várják önt a sürgősségin – közölte az ápolónő. – Onnan jöttünk – felelte Annie vidáman, mivel eltökélt szándéka volt, hogy a személyzet minden tagjával összebarátkozik az emeleten. – Ide helyezték át, a 402-es szobába. A nővér lassan formálta a szavakat, hogy Annie-nek legyen ideje megemészteni őket. – Ez – mondta – egy másik eset. Egy újabb sürgősségi. Most hozták be. Annie kristálytisztán látta maga előtt az egyik fiát – valamelyik fiát, mindegy, melyiket: a feje bezúzva, arcának bal fele péppé roncsolódva, mint Johnnynak. – A fiam? – kiáltotta. A nővér elkerekedett szemmel talpra ugrott. – Azt nem mondták – közölte sietve, majd a lift felé bökött. – Három emelettel lejjebb, jobbra. Annie végigszáguldott a folyosón, megnyomta a lift hívógombját, aztán meggondolta magát, és lerohant a lépcsőkön. A szíve súlyos kőként nehezedett a mellkasában, és az egész testét átjárta a pánik. Képek villództak az agyában: Maxence, holtan, Paul, holtan, Laurent, holtan. Mind a hárman, holtan.

A földszintre érve a sürgősségi pulthoz futott és gyakorlatilag rájuk ordított. – Valaki engem hívott! Annie! Annie Roland! A nővér felismerte, és az égnek emelte a tekintetét. – Csak őt ne! – mondta a gyönyörű ápolónőnek. – Forgalmas reggelünk van, igaz? – mosolygott rá a gyönyörű nővér, és a lezserségéből Annie azonnal leszűrte, hogy bármi legyen is a gond, a srácai nincsenek veszélyben. Megkönnyebbülés áradt szét a testében. Könnyek csorogtak végig az arcán, de nem vette a fáradságot, hogy letörölje őket. Fellélegzett, amikor közölték vele, hogy a „demoiselle”97 néhány perccel korábban érkezett hordágyon, és amikor felébredt, és rájött, hol van, őt kérte. A demoiselle Althea volt. Althea, aki néhány háztömbnyire a kórháztól ájultan esett össze, miután egy utcai vásár közepén megszabadult a ruházatának nagy részétől. Annie ereiben még ott zubogott az adrenalin, ahogy belépett a lány szobájába. Ám Althea látványától hátrahőkölt. A lány olyan törékenynek és sérülékenynek látszott a kórházi ágyon, akár egy naposcsibe. Egy műanyag infúziós zacskóból átlátszó folyadék szivárgott a karjába. Annie már korábban is eltűnődött azon, miért nem látja a lányt sosem pulóver vagy kabát nélkül, és most megkapta a választ. Az ujj nélküli kórházi hálóing láthatóvá tett mindent, és Annie-t elfogta az émelygés Althea lehetetlenül vékony karjai láttán. A könyöke csak egy hatalmas bütyök volt az infúziós tűt rögzítő tapasz felett. A szobában egy favágó termetével rendelkező nővér épp valamit jegyzetelt. Annie-nek talán együtt kellett volna éreznie a lánnyal, és talán érzett is némi szánalmat, de 97

Leányka

leginkább dühös volt, amiért átverték. Valószínűleg az adrenalin hirtelen távozása okozta, de úgy érezte, legszívesebben agyonverné a lányt. Lucas elmélete, miszerint Jared Althea jóvoltából kattant rá a drogokra, tökéletesen logikusnak látszott. Jared és Althea, két fiatal, akikben olyan sok lehetőség lapult, úgy vonzották a negatív figyelmet, mint két kilencéves. Beengedte őket az életébe, megpróbálta gondjukat viselni, és mit kapott cserébe? Mindketten úgy tettek, mintha ő lett volna a nehéz eset, mintha őt nem lehetett volna elviselni. – Mi az ördögöt keresel itt? – fakadt ki mérgesen. A masszív nővér Annie felé fordult, két karja összefonva a mellkasa előtt. – Doucement – dörögte. Csendesen! – Nehéz reggelem volt – szűrte a szavakat az összeszorított fogai közt Annie, de a nővért láthatólag nem győzte meg. – Minden rendben – erősködött, mivel a nő egy tapodtat sem mozdult. Elsétált mellette, leült Althea ágyára, és kényszerítette magát, hogy visszafogottabb hangon szóljon hozzá. – Mi történt veled? Althea üres tekintettel bámult rá. – Jared? – Jarednek kutya baja – mondta Annie. Althea szeme felcsillant, és Annie hirtelen megsajnálta. – Jared jól van – tette hozzá. – Felébredt a kómából. Mázlista szemétláda. Jól megijesztett mindnyájunkat. – Erőltetetten felnevetett. – Épp most tömi magába a kórházi ebédjét, valószínűleg tálcástul, mindenestül. Althea nem szólt semmit, csak zokogni kezdett, könnyek nélkül. Annie vonakodva megpaskolta a lány csontos kezét. – Ugyan, ugyan, minden rendben van – motyogta, holott nyilvánvaló volt, hogy Althea nincs rendben. A két karja, a válla, a mellkasa – rossz volt ránézni. Ezt teszik a drogok az

emberi testtel. Most már minden világos. Altheával a kezdetektől fogva nem stimmelt valami, de akkor még nem tudta, mi, illetve úgy tett, mintha nem látná. – Jared orvosai el akarnak végezni néhány vizsgálatot, szóval egy kis ideig még itt tartják, aztán, ha van bármi beleszólásom, elküldik elvonóra. – Annie Althea karját fürkészte, tűnyomok után kutatva. Persze nem minden kábítószert kell beinjekciózni. Vajon drogokat rejteget a házában? Talán egy fiókban, ahol a fiúk nem bukkanhatnak rá? Agyának egy része máris gyors terveket szőtt, hogyan tudná minél előbb kipaterolni Altheát és Jaredet a házából. Ám agyának egy másik része valami mást üvöltözött. Valamit, amit képtelen volt meghallani. Fájdalmas ürességet érzett a gyomorszája tájékán. – Ez figyelmeztetés mindkettőtök számára – mondta. – Elvonóra kell mennetek. – Nem drogoztam – suttogta Althea. Annie gúnyosan elmosolyodott. – Na persze. – Nem volt drog a szervezetében – közölte a strázsamester kinézetű nővér. – Kiszáradás, kimerültség, de leginkább éhezés miatt került be – olvasta fel a kórlapról. – Úgy fest, mint egy koncentrációs tábor túlélője. Annie gyilkos pillantást vetett a nővérre, aztán visszafordult Altheához. Vett egy mély lélegzetet. – Nem drogoztál – visszhangozta, aztán idegesen hebegni kezdett. – Az én otthonom… igazán nem nevezhető koncentrációs tábornak! – A hangja elcsuklott, ahogy megpróbálta visszatartani a forró könnyeket, ám azok feltartóztathatatlanul csorogtak a szeméből. – Negyvenegy kilogrammos testsúly – tette hozzá a nővér. – Az anorexia nervosa nyilvánvaló esete. Méghozzá elég súlyos. Ez a lány nagyon beteg. Már jó ideje az.

– Azt hittem, fogyókúrázol. Nem akartam…– mentegetőzött Annie. Most már hangosan zokogott, és nem volt semmi, amivel gátat szabhatott volna a könnyeinek. Althea kimerült hangon igyekezett megnyugtatni. – Nem a te hibád. – De hát tudtam, hogy nem eszel. Tudtam. – Ez az egész az én hibám. – Láttam – zokogta Annie. – Láttam, és nem kényszerítettelek rá, hogy egyél. – Ez nem így működik. – Nem… nem értem. – Annie válla ütemesen rázkódott. – Én sem – ingatta a fejét Althea. – Én sem. – De te tudtad? Althea habozott. – Azt hiszem. Elhallgattak. Annie megragadta Althea kezét. – Annyira sajnálom! – De Jareddel minden rendben lesz? Annie kifújta az orrát. – Mint kiderült, csak a drogok miatt került be. Kettőtök közül azt hiszem, ő az egészségesebb. – Arra gondoltam – Althea egy pillanatra elhallgatott és elfordította a fejét –, hogy talán haza kéne mennem. – Hogyne, persze! – ugrott talpra Annie. – Most azonnal hazaviszlek. Nem hagylak itt ezen a vacak helyen. – A kórházi tartózkodás ebben az esetben előírás – jegyezte meg a nyilvánvalóan szadista nővér, aki egy másodpercet sem volt hajlandó elmulasztani a beszélgetésből. – Úgy értem, haza, az Államokba. Annie visszatelepedett az ágyra. Tudta, mit fog mondani, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy meg fogja bánni. – A te otthonod itt van – biztosította higgadtan a lányt. – Mi

vagyunk a családod. Igaz, diszfunkcionális család vagyunk, de ettől függetlenül mégiscsak egy család. – Félek visszamenni anyámhoz. Nem hiszem, hogy ott képes lennék meggyógyulni. Annie tréfára fogta a dolgot, miközben azon tűnődött, hogy alapjában véve önmagával szúr ki, de néhány dolgot meg kell tenni, és nem lehet meg nem történtté tenni, és néhány dolgot ki kell mondani, és nem lehet kimondatlanná tenni. – Nos, én túl fiatal vagyok ehhez, de kérlek, tekints nyugodtan az időleges diszfunkcionális anyádnak. Althea tiszta szemekkel nézett rá, és a tekintetében reménysugár csillant. – Köszönöm. Egyedül a házban, Lola azon gondolkodott, hogy minden egyes múló perc visszavonhatatlan károsodást jelenthet Jared agyában. Az imádkozáson kívül nem volt semmi, amit tehetett volna. Teleengedte a kádat forró vízzel, öntött bele egy kis habfürdőt, majd bevitt néhány gyertyát a fürdőbe, és egy-egy szanszkrit ima kíséretében egymás után meggyújtotta őket. A gyertyákat a kád köré helyezte, a telefont odatette a mosdókagylóra, aztán levetkőzött és beleereszkedett a gőzölgő vízbe. Ahogy a kádban lebegett, pránalégzésre váltott, és maga elé képzelte Jared gyógyulását, miközben a kék és zöld színekre koncentrált, és gyógyító gondolatokat küldött felé. Mindkét keze a víz felszínén lebegett. Kivette a kezét a vízből, és szemügyre vette a körmeit, melyek megszabadultak a műkörmök zsarnokságától. A beteges kinézetű körömmaradványok az ujjhegyén mára már nem voltak több egy kínos emléknél. A körmei most rövidek, tiszták és valódiak voltak.

Vajon miért érezte mindig úgy, hogy tökéletesen kell kinéznie Mark számára? Valóban a férfi kérte volna rá? Többé már nem nézett ki tökéletesen, a saját értékítélete szerint. Az alatt a néhány hónap alatt, amióta Annie főztjét ette, legalább öt kilót szedett fel, de a testének szüksége volt ezekre a kilókra, hogy normálisnak és valósnak érezze magát. A „valós” egy visszatérő téma volt nála. Valós szemben a tökéletessel. Annie segített levágni azt a pár centit, ami megmaradt a fekete hajából. A festék súlya nélkül a haja szerteszét állt, akár egy szénaboglya. Érdekes volt látni, hogy az arca, megfosztva a művi dolgoktól, felvette kamaszéveinek androgün vonásait. A szeme és szája sarkában továbbra is ott voltak azok a halvány ráncok, de többé már nem zavarták. Annie szerint a ráncok bájosabbá tették. Mivel az arca kikerekedett, és a szemöldöke is visszanyerte természetes szőke színét, az arckifejezése lágyabb lett. Lehet, hogy így átlagosabbá vált, ám mérhetetlenül nyugodtabbá is. Nem sok minden volt a régi kinézetével kapcsolatban, amit hiányolt. Jobb szerette a mostani külsejét. De vajon Mark is így lenne vele? De nem csak a külseje változott meg. A közérzete is. Párizsban rátermettebbnek, kiegyensúlyozottabbnak, erősebbnek, függetlenebbnek érezte magát. Mondjuk ennek lehetett némi köze ahhoz, hogy érett harminckilenc éves nőként szinte fürdőzik a szexuális eksztázisban ezzel a férfival, akit nyilvánvalóan egyetlen céllal küldtek ide a földre: hogy neki örömet szerezzen. Mark persze ennek sem örülne. Miután kiszállt a kádból, szárazra törölte a testét a bepárásodott fürdőben. Csent egy kicsit Annie Chanel 5 crème

pour le corps-jából,98 amit a barátnője előző nap vásárolt, amikor még minden rendben volt, amikor még elfogadottnak számított frivol dolgokkal foglalkozni. Belebújt a kedvenc, levendulaszínű leggingjébe és egy hozzá illő pólóba. A gardróbja leszűkült azokra a darabokra, melyek kényelmesek voltak lótuszpózban is. Épp a zokniját húzta, amikor megcsörrent a telefon. – Jareddel minden rendben lesz – közölte gyorsan Annie. – Ne haragudj, hogy nem hívtalak hamarabb. Már egy órája felébredt a kómából, de itt egyik katasztrófát hárítom a másik után. Lola érezte, ahogy a feszültség kiolvad a hátizmaiból. – Hogy van? – kérdezte. – Még végeznek néhány vizsgálatot rajta, de egyelőre, úgy tűnik, minden rendben. – Annie hangja kimerültségről árulkodott. – Nem fogod elhinni, de a kérdés jelen pillanatban nem az, hogy hogy van Jared, hanem hogy van a lány. – Miféle lány ? – Althea – felelte erőtlenül Annie. – Ő is kórházba került. A Jared feletti emeletre. Azt hiszem, a Jareddel kapcsolatos érzelmek robbantották ki az eseményeket. Ide figyelj – egy pillanatra itt elhallgatott, mielőtt folytatta –, az orvos szerint Althea az utolsókat rúgta. Elájult az utcán, nem messze a kórháztól. Azt mondták, ritkán látják a kiszáradásnak ilyen súlyos esetét. Emellett borzasztóan alultáplált. Lola, én… – Ez az anorexia. Előbb-utóbb be kellett hogy következzen. Ezt tudtuk.

98

Testápoló

– Nem tudtuk! Én legalábbis nem tudtam! – Annie elsírta magát. – Semmit nem tudtam erről. – Találkoztam anorexiásokkal, amikor modellkedtem. Az ember nem sok mindent tehet. – Igenis rengeteg mindent tehettünk volna! – sivította Annie. – És még több az, amit meg is kellett volna tennünk. – A vonal túlsó végén hosszú csend. – Igazad van – ismerte be végül Annie. – Tisztában voltam vele, hogy táplálkozási rendellenességben szenved. De ha tudtam, akkor hogy hagyhattam, hogy ezt tegye magával? Lola a megfelelő szavakat kereste, hogy megnyugtassa a barátnőjét. Nehéz reggeljük volt. Annie igyekezett keménynek látszani, pedig olyan volt, akár a mályvacukor. Hallotta, ahogy Annie kifújja az orrát. – Annyira belemerültem a saját kis melodrámámba – jegyezte meg aztán Annie. – Gondolj csak bele, mi mindennel kellett megbirkóznod – érvelt Lola. – Jared és Althea mindketten felnőtt emberek. Segíteni fogunk Altheának. Még nem tudom, hogyan, de segíteni fogunk neki, hogy rendbe jöjjön. Ismerek egy rakás… – Az egyetlen öröm az ürömben – szakította félbe Annie –, hogy Lucas velem töltötte az éjszakát! – Ti ketten valóban gyanúsan viselkedtetek ma reggel. – Hallotta, hogy Annie felkuncog, és ismét bámulattal adózott Annie képességének, hogy eltávolítsa magát a negatív érzelmektől, vagy magához ölelje őket. – Hogy történt? És milyen volt? – Annyi mesélnivalóm van! De egy kicsit feszült a helyzet idebenn. Lucas most futott be. Állati zavarban van, na de látnod kéne engem. Különben is, az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy fel-alá futkostunk Jared és Althea között,

egyik vészhelyzetet hárítottuk a másik után, és még egyetlen szót sem ejtettünk arról. – Ez olyan romantikus! – A mi esetünkben színtiszta pornográfiáról volt szó. – Még jobb. – Itt maradok a kórházban Althea mellett. Megígértem neki. – Semmi gond. Négykor elmegyek a gyerekekért a suliba, és később beugrom meglátogatni Jaredet és Altheát. Annyira örülök neked és Lucas-nak! – Hangos dörömbölés hallatszott a bejárati ajtó felől. – Várj csak – szólt bele a telefonba Lola –, valaki kopog. Vársz valami csomagot? – Lola a füle és a válla közé szorította a telefont, és leszaladt a földszintre. – Segítünk Jarednek és Altheának talpra állni, és meglátod, minden rendben lesz. – Elfordította a kulcsot a zárban, miközben a telefont továbbra is szorosan a vállához szorította. – És most te következel: mesélj a vad éjszakádról! – kérte kuncogva, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót. – Hallani akarok minden szaftos…– Lola kővé dermedve bámult az ajtóban álló férfira. – Lola? – visszhangzott a fülében Annie hangja. Ám Lola képtelen volt megszólalni. Hallotta, hogy a barátnője szólongatja, de nem jött ki hang a torkán. – Nekem… le kell tennem – nyögte végül. – Mi folyik ott? Ki van az ajtóban? Szólj már valamit! – sikította Annie a telefonba. Lola már el is felejtette, milyen magas a férfi – fel kellett emelnie a fejét, ha szembe akart nézni vele. – Annie… a férjem az – mondta. – Mark. Itt van. Mark, hogyan…? Annie, most le kell tennem – dadogta. Jared megpróbálta felemelni a karját, de be volt kötve az infúzió, így hát leengedte. A hangja gyenge volt. Lucas-nak

közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy hallja a magyarázatát. – Egyik dolog vezetett a másikhoz– motyogta Jared. – Úgy érted, ehhez? – Mihez? – A túladagoláshoz, Jared. Tényleg végezni akartál magaddal? – Rossz napom volt. – Rossz napod! – fakadt ki Lucas, mire Jared lehunyta a szemét. Lucas suttogóra fogta. – Pontosan mi történt? – Nos, volt ez a… dolog Altheával, mire jól beittam, aztán jött a kokó meg pár dolog a tetejébe, ami előttem landolt. Általában tudom, hol a határ. Elbasztam. – Ki vett rá, hogy drogozz? Althea? – Hidd el nekem, nem igénylek segítséget ahhoz, hogy bajba keveredjek. – De miért? – Tudod, hogy megy ez. – Nem, Jared, fogalmam sincs, hogy megy ez. – Lucas megdörzsölte a szemét. – Meséld el. – Miután anya meghalt. Azt hiszem, része volt a tanulási görbének. Nem vagyok narkós. Lucas torka elszorult. – Anyád nem örülne neki. – Anya halott. – Jared elfordította a tekintetét. – Ez olyan végleges, amennyire végleges csak lehet. De ez az én dolgom. Soha nem okoztam fejfájást senkinek. Lucas megszorította Jared karját. – Nos, most épp elég embernek okoztál fejfájást. Meg is halhattál volna. – Nézd, nem arról van szó, hogy meg akarok halni, de mit számít, hogy most dobom fel a bakancsomat, vagy később?

– Az apád korán elhunyt, és szerintem igenis számított mindenkinek, aki szerette, és akinek a megélhetése tőle függött. Jared nem válaszolt, és egy darabig mindketten hallgattak. Lucas nem bírta rászánni magát, hogy megemlítse, milyen hatással volt az ügy a személyes életére. Az pedig pláne rossz ízlésre vallott volna, ha felhozza, hogy ennél rosszabb nem is lehetett volna az időzítés. Lucas válla megroggyant. Eddig még nem volt idő arra, hogy beszéljen Annie-vel a közös éjszakájukról, és az volt az érzése, hogy Annie kerüli őt. – Jared, ez az egész események lavináját indította el. Althea… beteg. Nem szívesen árulom el, de tudnod kell, hogy elájult az utcán. Lent fekszik a sürgősségin. Jared megfeszítette az öklét, de túl gyenge volt ahhoz, hogy megmozdítsa bármely más izmát. – Mi történt? – kérdezte halkan. Lucas nem akart belemenni a részletekbe. – Nos, még nem tudják pontosan. Még az eredményekre várunk. – Lucas, figyelj – mondta Jared. – Nem vagyok narkós. – Még nem. – Igazad van. Még nem. Lucas-t elöntötte a szomorúság. – Számíthatsz a segítségemre, Jared. Tudod, hogy mindig számíthatsz rám. – Tudom. Köszönöm. Annie dugta be a fejét az ajtón, és diszkréten elköhintette magát. – Lucas, kölcsönvehetlek egy pillanatra? – Althea jól van? – érdeklődött Jared erőtlenül. Az arca hamuszínt öltött. – Stabil az állapota. Adtak neki valamit, amitől elaludt, miközben telepumpálják folyadékkal meg ilyesmivel. Amire

a testének szüksége van. Jelenleg jól van. Lucas, kijönnél velem egy percre? Amikor kiléptek a folyosóra, Annie hisztérikusan suttogni kezdett: – Ezt nem fogod elhinni! A szar totál bekerült a ventilátorba! Tudod, mi történt? Betoppant Lola férje. Ott van, a házban! Lucas elismerően felvonta a szemöldökét. – Na végre. Mi tartott neki ennyi ideig? – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? Totális őrültekháza van! Lola nem képes egyedül szembenézni vele. Kábé annyi ereje van a védekezéshez, mint egy újszülött kiscicának. Muszáj hazarohannom. Most azonnal. Rajta tartanád a szemed Jareden és Altheán? Hazamegyek, hátha Lolának szüksége van a segítségemre, és a…– Annie szeme tágra nyílt. – A gyerekek! Más se hiányzik, mint hogy a kölykök is belekeveredjenek ebbe az egészbe. Lucas, várva a mondat végét, türelmesen bámult rá. Aztán leesett neki. – Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte megadó hangon. – Menj el a gyerekekért négyre a suliba, aztán menj el a napközibe, majd a kölykök elmondják, hol van, és vedd fel Simont. És bármi is történjen, ne hozd haza őket! – Vraiment?99 És mégis, szerinted hová kéne vinnem őket? – Gőzöm sincs. A lakásodra? – Mind az öt gyereket? Je ne peux pas.100 – Lucas arcára kiült a rettegés, mire Annie egyenesen a szemébe nézett.

99

Igazán? Nem tudom.

100

– Tartozol nekem ennyivel – suttogta. – Nem most részesítettelek életed legemlékezetesebb szexuális élményében? – kérdezte sugárzó mosollyal az arcán. – Várjunk csak egy percet! – Lucas legszívesebben táncra perdült volna, de igyekezett szörnyen megbántott arcot vágni. – Azt hittem, én részesítettelek életed legjobb… De Annie addigra már sarkon fordult és elsietett.

26. Az ajtóban álló Mark éppenséggel nem mosolygott, de nem is látszott dühösnek. Frissen borotvált arca nyugodt volt, és látszott rajta, hogy aprólékos gondossággal válogatta össze az öltözetét. Vajon egyetlen Hermès utazótáskát hozott magával az első osztályú, közvetlen járatára? Talán már le is foglalta a jegyet a visszaútra? Az a terve, hogy csak a gyerekeket viszi magával, őt pedig itt hagyja Párizsban? Ösztönösen a férfi állkapcsára pillantott, a feszültség jeleit keresve, majd a szemét fürkészte, látja-e benne a visszafogott düh hideg fényét, ám csak ismeretlen fásultságot látott a férfi arcán, amit a gyors időzóna-átlépésnek tulajdonított. Furcsa módon Mark nem diadalmasnak, hanem inkább boldognak tűnt, hogy láthatja. Lola szíve a torkában dobogott. – Be sem invitálsz? – nézett rá Mark. A kérdése inkább felszólításnak hallatszott. Lola lassan hátrébb lépett, hogy elálljon az útjából. Helyzetének abszurditása hirtelen nyilvánvalóvá vált számára. A legapróbb részletig elképzelte, miként kutat utána Mark, arra viszont nem készítette fel magát, hogy mi lesz, amikor megtalálja. Üresség volt az agyában, ahogy követte a férfit a házba. Mark megállt a folyosón, és szemügyre vette a különböző formájú és méretű antik tükröket a napocskákkal díszített sárga falon. Egészen addig ott állt, míg Lolának eszébe nem jutott, hogy behívja a nappaliba. Azonnal a férfi szemén keresztül kezdte látni a házat. A nappali túl sötét volt, az antik bútorok és bársonyfüggönyök súlya szinte lehúzta. Túl vidékies, túl francia. – Megkínálhatlak valami itallal? –

kérdezte Lola. Kétségbeesetten kutatott jelek után, és remélte, hogy a férfi válasza – a tónusa, az, hogy milyen italt kér – a segítségére lesz. A falra szegezte a tekintetét, mintha Annie erejének és józan gondolkodásának nyomait kutatná. Az övé ugyanis cserbenhagyta. Mark lassan, komótosan körbesétált a szobában, és szemügyre vette a tárgyakat, mintha egy másodrangú múzeumban járna. Nem ért hozzá semmihez, és Lola hálás volt ezért, mert azt Annie otthonába való behatolásként értelmezte volna. Azt kívánta, bárcsak ne engedte volna be a házba. És elszörnyedt, hogy máris mennyire a velejéig hatolt Mark ki nem mondott helytelenítése. Mark odafordult felé, és félrebillentett fejjel, hosszan nézte. – Megváltoztál. – Ebben a kijelentésben nem volt semmi kritika vagy bók. Lola egyből szörnyen feszélyezve kezdte érezni magát. – Remélem, ez paróka – mutatott Mark a hajára. Lola érezte, hogy a megkönnyebbülés hűs vízként árad szét a testében, és elmosolyodott. Marknál ez számított humornak. A kezével beletúrt a mostanra már szőke hajába. – Hagytam lenőni. Ez a természetes színem. – Ki lakik itt? – kérdezte Mark. – Hát… Annie, az én… jó barátnőm, és a három fia, Maxence, Paul és… – Lakik itt valami pasi is? Már épp azon volt, hogy valami nyakatekert válasszal álljon elő, amikor eszébe jutott valami, amit Annie mondott: „Nem tartozol neki magyarázattal. Csak jusson eszedbe, hogy ő a gonosz szereplő ebben a történetben, nem te.” Így hát Lola valami tőle teljesen szokatlant tett. Kérdéssel válaszolt a férfi kérdésére, leutánozva annak hangnemét. – Miért, a te házadban lakik valami nő?

A pillanat hevében fogalmazta úgy, hogy a „te házadban”, de jólesett kimondani. Mark eleresztette a füle mellett a kérdést, és újra a berendezési tárgyakat vizsgálgatta. Lola válla kővé meredt a feszültségtől, és az állkapcsa sajgott, annyira összeszorította a fogát. Már képes volt bizonyos távolságot kialakítani a jelen pillanat történései közt, és megértette, hogy a teste felkészült a férfi kitörésére. Mark még nem tört ki, de hamarosan ki fog, mert ő így működött. Valami mocorogni kezdett benne: felháborodás, eltökéltség. Így nem lehet élni, hogy az ember állandóan tojáshéjakon lépked, és folyamatos rémületben tartja egy ketyegő, időzített emberi bomba. – Miből élsz? – tudakolta Mark lágyan. – A bankszámlánkhoz nem nyúltál, azt láttam. Amikor pár perce még Annie-vel beszélt telefonon, legszívesebben üvöltve kérte volna, hogy jöjjön, mentse meg, de nem merte megtenni Mark előtt. Így hát maga elé idézte Annie-t, hogy erőt merítsen belőle. – A saját megtakarításaimból. Még a házasságunk előttről. – Okos lány – jegyezte meg a férfi. – Egész idő alatt volt egy titkos bankszámlád? Nem úgy ismerlek, mint aki rejteget dolgokat. Volt valami, ami megváltozott a férfival kapcsolatban, de nem tudta igazából hova tenni. Olyan… milyennek is tűnt? Nem alázatosnak, egyáltalán nem, de talán kevésbé öntudatosnak, kevésbé ingerültnek. Lolában felmerült a gondolat, hogy a férje talán beteg. – Azt hittem, ismerlek, de tévedtem – tette hozzá Mark. – Nem akarsz leülni? – kérdezte Lola, és meglepetten látta, hogy a férfi azonnal helyet foglal, mintha csak az engedélyére várt volna. Keresztbe rakta a lábát, és széttárta a karjait a

szófa háttámláján. Lola jól ismerte a testbeszédét, megtanulta olvasni a legkisebb változást is. Mark most megpróbált nyugodtnak tűnni, de messziről lerítt róla, hogy nem az. – Oké – mondta a férfi, mosolyt erőltetve az arcára – szóval, most, hogy itt vagyok, mi a terv? Lola több százszor megtapasztalta már ezt a taktikát – a férfi hagyja, hogy a másik túl sokat fecsegjen, összezavarodjon. Mark semmit sem árult el magáról vagy az érzelmeiről, míg nem érezte úgy, hogy teljesen ura a helyzetnek. – Az információ hatalom – szokta mondogatni. De Lola nem fog belesétálni a csapdájába. Csak az ellentétét kell tennie annak, amit szokott. Semmi kifogás, semmi bő lére eresztett magyarázkodás, semmi szánni való érzelmi kitörés. Így hát, ahelyett, hogy leült volna, állva maradt, és a két karját összefonta a mellkasa előtt. – Mondd meg te, hogy mi a terv – felelte aránylag határozott és érzelemmentes hangon. Mark magában mulatva, tetőtől talpig végigmérte. – Mi volt a gond a korábbi frizuráddal? Ez is része az inkognitódnak? Megpróbálsz személyiséget váltani? – nevetett egy kicsit túl harsányan. Lola szerette volna a szemébe vágni, hogy ez az igazi énje, és a korábbi volt a hamis. Észrevette, hogy a férfi az órára pillant. Néhány óra múlva el kell indulnia a gyerekekért az iskolába. Mintegy végszóra, Mark megkérdezte: – Hogy vannak a gyerekek? Itt vannak? El fogja vinni magával a gyerekeket! Minden joga megvan hozzá. Ő ugyan lebukott, de talán még el tudja rejteni őket Mark elől. Elöntötte a pánik, és érezte, hogy lassan darabokra hull a higgadtság álcája, egy pillanat és a szeméből feltartóztathatatlanul potyogni kezdenek a könnyek. – Látni akarom őket – jelentette ki Mark.

Lola a sírással küzdött, amikor azt hallotta, hogy valaki a bejárati ajtót feszegeti, majd egy tompa puffanással becsukja. Mark kérdő pillantást vetett rá. Ami ezután következett, szinte vígjátékba illő volt. Annie rontott be a szobába. A haja szerteszét állt, és láthatólag hazáig rohant. – Szevasztok! – lihegte. A meglepettség leghalványabb jele nélkül egyenesen Markhoz lépett. – Annie vagyok. Ez az én házam – fújtatott, és kinyújtotta a kezét. Mark lassan felemelkedett a szófáról. Állva legalább egy fejjel magasabb volt Annie-nél, ám Lola szemében a barátnője maga volt a Gibraltár-szikla. Egy örökkévalóságnak tűnő percig Mark nem fogadta el a felé nyújtott kezet. Amikor végül mégis megrázta, Lola úgy érezte, mintha Annie egy gólt rúgott volna. Rávette Markot, hogy megtegyen valamit, amihez annak nem volt kedve! Ám Lola túláradó jókedve nem tartott sokáig. Ahelyett, hogy Mark Annie-vel foglalkozott volna, ismét felé fordult. – Hol vannak a gyerekek? – Még be sem mutatkozott – jegyezte meg Annie agresszíven, és a kezét a csípőjére téve megállt a férfi előtt. – Annie, ez itt a férjem, Mark… – kezdte volna Lola, ám Annie lesújtó pillantást vetett rá. – Lola, látni akarom Liát és Simont – vágott közbe Mark. Kezdett idegesnek tűnni. – Nincs szerencséje – közölte vele Annie. – A gyerekek vidéken vannak. – Lola tudta, hogy a barátnője blöfföl, és valamiféle abszurd megkönnyebbülés töltötte el. – Ahogy azt már mondtam – folytatta Annie –, ez az én házam. Nem látok okot rá, miért ne fogadnánk itt szívesen. Ám a helyzet gyorsan változhat. – Lola – szűrte a szavakat a fogai között Mark –, négyszemközt akarok veled beszélni.

Annie Lolához fordult, aki kővé dermedve állt. – Lola, szeretnél ezzel a férfival négyszemközt beszélni? – Nem igazán – nyögte Lola, és komolyan is gondolta. – Rendben – mondta Annie. – Akkor mediátorként jelen leszek a beszélgetésen. – Maga álmodik! – kuncogott Mark. Annie tett néhány lépést Mark irányába. Vajon csak a képzelete játszott vele, vagy Lola tényleg úgy látta, hogy Mark egy picit hátrahőköl? – Akkor akár el is mehet – vetette fel Annie. – Vagy hívjam a rendőrséget? Mark barátságosan felnevetett, és a két kezét feltartva jelezte, hogy megadja magát. – Rendben, hölgyeim. Őrizzük meg a hidegvérünket. Lola arca felragyogott. Annie rezzenéstelenül meredt Markra, és határozottan nem találta viccesnek a dolgot. – Úgy érti, hogy elfogadja a közreműködésemet mediátorként? Mark továbbra is szélesen mosolygott. – Persze, persze. Nekem mindegy. Lola, honnan akasztottad le ezt a barátnődet? Vicces egy csajszi. – Bárki mást megtéveszthetett volna, de Lola észrevette, ahogy a férfi állkapcsa megfeszül. Szerencsére Annie sem úgy nézett ki, mint aki nem tudja, kivel áll szemben. Elég beszámolót hallott arról, mire képes Mark. Lola azon kapta magát, hogy szinte azt kívánja, bárcsak Mark elvesztené az önuralmát és bemutatná a védjegyévé vált hisztit, csak hogy igazolja ezzel. Annie legalább látná, milyen rémisztő is Mark, és megbocsátaná az összes hazugságát. Ám Annie egyelőre nem látszott rémültnek. A konyhába terelte Markot, és leültette a konyhaasztalhoz, Lolát pedig vele szemben. A konyhában Mark még inkább kirítt a környezetéből. A helyiséget nemrégiben még gyerekek,

gabonapelyhes dobozok és forró csokival teli csészék árasztották el. De bizonyára Marknak is tetszik a konyha. Mindenki imádta Annie konyháját. Annyira francia, annyira bohókás. Ám az, hogy a beszélgetés színhelyét áttették ide, nem változtatott a tényen, hogy ketyegett a vekker. A konyhai óra éppoly könyörtelenül pontos volt, mint a nappali órája. Lola egyre nehezebben vette a levegőt. Igyekezett nem nézni az órára, attól félve, hogy ezzel elárulja magát, és minden reményét Annie-be fektetve arra várt, hogy valaki megtegye a következő lépést. Míg ő és Mark hallgatásba burkolóztak, Annie a tenyerével végigsimított a szénaboglyaszerű frizuráján, méltósággal lesöpört pár morzsát az asztalterítőről, bekapcsolta a kávéfőzőt és szélesre tárta a konyhaajtót. Odakintről madárcsicsergés és nyári meleg áradt a konyhába. A távolban valaki zongorán játszott, valami könnyű darabot, talán Mozartot. – Kerítek egy tollat – szólalt meg Annie. Kiment a konyhából, magára hagyván Lolát és Markot. Lola nekiállt a körmeit vizsgálni, és azon tűnődött, milyen engedelmesnek tűnik Mark, amint a székén hintázva szemügyre veszi a konyhát. Egy perccel később Annie visszatért, kezében egy tollal és jegyzetfüzettel, és leült Markkal szemben, Lola mellé. Annie elemében volt – a saját konyhájában, a saját házában. A konyhát, jobb napok ígéreteként, elöntötte a napfény és a kávé illata. – Akkor vágjunk bele, rendben? – vetette fel Annie. – És, Mark, kérem, fejezze be a széken való hintázást. Antik darab, és félek, hogy a hátsóján fog landolni. Mark megállt. Lola kétségbeesetten az órára nézett. Háromnegyed négy! A gyerekek! Pánikba esve Annie-re pillantott, aki hangtalanul tátogta: – Lucas.

Althea kórtermében a félig elfüggönyözött ablakon erőszakosan behatolt egy napsugár. A támadás álmában érte, és Althea nehezen tért magához. Felemelte az egyik karját, megmozgatta a lábujjait, és meglepődve tapasztalta, hogy mozognak. Az erőfeszítéstől kimerülten leengedte a karját. Szörnyű fejfájás gyötörte, mintha az agya túl nagy lett volna a koponyájában, és úgy érezte, képtelen kinyitni a szemét. Az ijesztő nővér, aki megríkatta Annie-t, bemasírozott a szobába. – Úgy látom, Csipkerózsika felébredt! – harsogta. Althea úgy érezte, mentegetőznie kell. – Elnézést. Most már jól vagyok. Akár haza is mehetek. – Tessék? – Jól vagyok. Csak pisilnem kell. A nővér sürögni-forogni kezdett a szobában. – Nem kell pisilnie. Katéterre van kötve. Tudom, kényelmetlen. Althea elszörnyedve gondolt bele, hogy ez mit is jelenthet. – Különben is – tette hozzá a nővér –, senki nem megy sehova. – Maga ezt nem érti. A nővér megvonta a vállát, és hideg pillantást vetett rá. – Ha itt valaki nem ért valamit, az maga. – S ezzel kiment a szobából. Lüktető fejfájása egy időre minden gondolatot kiűzött az agyából, de Altheában nem volt elég erő vagy bátorság, hogy hívja a nővért, és kérjen tőle egy fájdalomcsillapítót. Nem sokkal ezután belépett az orvos. A magas, fekete férfi fehér köpenyt viselt. Egy pufók, alacsony, elegánsan öltözött, hatvanas éveiben járó, sápadt nő követte. Drága, divatos szabású szürke kosztümje nem illett egy kórterembe. Mind az

orvos, mind a nő türelmes jóindulattal néztek rá. Az orvos gyengéden kitapintotta a pulzusát, és enyhe afrikai akcentussal megszólalt: – Hogy érzi magát? – Borzalmasan fáj a fejem – nyöszörögte Althea, és már attól, hogy ezt a néhány szót kimondta, majdnem elsírta magát. Az orvos a belső telefonon odaszólt a nővérnek, és megkérte, hogy adjon valamit Althea infúziójához. Az ápolónő hamarosan meg is jelent egy injekciós tűvel a kezében, és az arca felragyogott, amikor meglátta az idős hölgyet. Míg az orvos megvizsgálta Altheát, és készített néhány feljegyzést, a két nő az unokáikról beszélgetett franciául. Altheának majd szétrobbant a feje. Az ápolónő befecskendezte az injekció tartalmát az infúziós zacskóba, és kiment. A dundi kis hölgy odahúzott egy széket Althea ágyához. – Szervusz, gyermekem. A nevem Madame Defloret. – A lányra mosolygott. – Beszélek angolul – tette hozzá a nyilvánvalót. – Az jó – suttogta Althea. Örült, hogy az idegen figyelme végre rá irányul. Az undok nővér láthatólag szívesen kisajátította volna magának. A nő megragadta Althea kezét. – Elmondom, mi történik, és hogy mi mit javaslunk, aztán meghallgatom, hogy neked mi a véleményed. – Madame Defloret hangja meleg folyadékként hatott rá. Althea érezte, ahogy testének minden egyes izma elernyed. – Jól vagyok. Készen állok rá, hogy hazamenjek. Sajnálom, ha… – Akut anorexia nervosával diagnosztizáltak. Tisztában vagy vele, mit jelent ez a betegség? Althea hallotta, ahogy agyának egy távoli zugában megszólal egy vészcsengő. Veszélyes terepre tévedt, de a

fejfájását mintha elfújták volna, és csak a jó közérzetére tudott koncentrálni. Nem válaszolt. – Ez egy nagyon is valós betegség, mely kezelést igényel – folytatta Madame Defloret, anélkül, hogy elengedte volna Althea kezét. – Sajnos túl sok ember számára ez egy halálos betegség. Csak néhányan tartják mentális betegségnek. Diagnosztizáltak vagy kezeltek már vele a múltban? Vagy esetleg jelenleg is kezelés alatt állsz? Althea elfordította a fejét. Mentális betegség? Nem számított, mit mondott a nő, a hangjában bujkáló kedvességtől elszorult a torka. – Felelj, kedvesem – nógatta Madame Defloret. – Voltál diagnosztizálva, vagy álltál kezelés alatt valaha? Esetleg Amerikában? – Nem… nem, soha. Jól vagyok. Azt hiszem, haza tudok menni. – A kórház úgy véli, túl nagy kockázatot jelentene, ha hazaengednének, még mielőtt rendbe jöttél volna. – Jobban vagyok – makacskodott Althea, és abban a pillanatban csodásan ellazultnak érezte magát. Madame Defloret a szemébe nézett. – Althea, figyelj rám. Ez egy komoly dolog. Lehet, hogy nem vagy képes pontosan felmérni a helyzetet. A tested szinte a végkimerülés állapotába került, és valószínűleg komoly érzelmi megpróbáltatások is értek. Tapasztalatom szerint még a legjobb szándék, illetve a család támogatása sem elegendő ahhoz, hogy egyedül megbirkózz ezzel a problémával. Althea pislantott egyet – alig bírta nyitva tartani a szemét. – Egyedül – visszhangozta. – Én a Szent Anna kórház étkezési rendellenességek osztályán dolgozom. Van egy csodás programunk, ami

pontosan a tiedhez hasonló problémák megoldásában segít. Nincs mindig szabad helyünk, de számodra kerítünk egyet. Althea hitetlenkedve meredt Madame Defloret-re. Nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. – Van kérdésed, kedvesem? Althea hatalmas nehézségek árán tudta csak összefűzni a szavakat. – Honnan… tudja biztosan, hogy… mentális… anorexiám van? – Drágám, százhetven centiméter vagy, és negyven kiló. Már maga ez az arány alultápláltságot mutat. Mikor jött meg utoljára a menzeszed? – Nem emlékszem. – Azért vagyok itt, hogy segítsek. Akarod, hogy segítsenek rajtad? Althea gombócot érzett a torkában, a szemében könnyek gyűltek. – Nem hiszem, hogy tudna rajtam segíteni. – Ó – mosolygott rá Madame Defloret. – Rengeteg hozzád hasonló fiatal lánynak segítettem már, olyanoknak is, akiknek az élete egy hajszálon függött. Hogyne tudnék segíteni. Viszont az is fontos, hogy akard a segítséget. Nehéz munka lesz, kedvesem, de van fény az alagút végén. Althea se gondolkodni, se beszélni nem tudott. Csak arra volt ereje, hogy kinyögje: – Segítsen, kérem. – Ezt a papírt kell aláírnod. – Egy tollat nyomott Althea kezébe, és a lány figyelte a saját kezét, ahogy az odafirkantja a nevét a vonal fölé. A távolból egy hang szűrődött felé. – Beleegyezett. Azonnal szállítsuk át a Szent Annába. Mázlista leányzó. – És egy pillanattal később Althea megadta magát az álom vonzásának.

Az iskola korlátjának támaszkodva Lucas az állát dörgölte, és meglepődött, milyen borostás. Utoljára egy nappal korábban zuhanyozott, borotválkozott, mosott fogat. Az előző napi ruháit viselte. Mint egy átmenőben lévő látogató. Most, hogy Jared túl volt az életveszélyen, Lucas gondolatai visszatértek Annie-hez. Az utolsó, játékos szavai, még mielőtt hazafutott volna a kórházból, hogy megbizonyosodjon róla, Lola jól van, csak rövid időre nyugtatták meg. Az agyában újra lejátszotta az előző este és éjszaka történéseit, és hol elmosolyodott magában, hol elkeseredett. Mit keres itt a gyerekek iskolájánál? Miért vesz részt a Lola és férje közti színjátékban? Talán inkább Annie-nél kellene lennie, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki biztonságban van. Még ha Lola férje nem is viselkedik erőszakosan, Annie-től kitelik, hogy még jobban kiélezi a konfliktust. Felbukkantak a gyerekek. Aranyosak voltak iskolai egyenruhájukban és hátizsákjukkal. Ám a Lucas által várt meleg fogadtatás elmaradt. A gyerekek egyáltalán nem örültek, hogy ott vár rájuk az iskola kapujában. Maxence vádló pillantást vetett rá. – Miért te jöttél értünk? – Az anyukáitok – fogott bele Lucas, aztán megköszörülte a torkát – épp Jaredet és Altheát látogatják a kórházban. Maxence gyanakodva bámulta. – Azt hittem, csak Jared van benn. – Mi bajuk van? – érdeklődött Paul. – Ez egy bonyolult kérdés, és… – Jared lelőtte Altheát? – kérdezte Laurent. Lucas megállapította magában, hogy a gyerekek ritkán várják meg, míg választ kapnak a kérdéseikre. – Attól tartok, semmi ilyen drámai dolog nem történt. – De meghaltak? – akarta tudni Paul.

Laurent meglökte. – Akkor a temetőben lennének, nem a kórházban, te féleszű. – De legalább folyt belőlük a vér? – makacskodott Paul. Lia ott toporgott a fiúk mögött. – Hová megyünk? – Elmegyünk az öcsédért, aztán… – Mikor jön vissza anya? – ….elmegyünk a parkba – folytatta Lucas, miközben a vérnyomása miatt aggódott. Maxence felhúzta a szemöldökét. – Ó, valóban? Miért nem haza? Lucas már régóta tisztában volt vele, hogy a fiú kivételesen éles eszű. – Nos, azért, mert… – Melyik parkba? – szakította félbe Paul. Laurent grimaszolt és a nyakához kapta a kezét. – Szomjan halok! Lucas minden erejét összeszedve folytatta: –…mert elfelejtettek kulcsot adni a házhoz. – Hol van a saját kulcsod? – kérdezte Maxence. – Valahova elkevertem. – Ez ám a pech! – jegyezte meg Maxence, aki láthatólag egy szavát sem hitte. Mielőtt feltehetett volna még egy kínos kérdést, Lucas gyorsan félrevonta. Ez volt a legjobb, az egyetlen, amit tehetett. – Lia apja meglehetősen váratlanul betoppant, és a felnőtteknek szükségük van némi időre, hogy megbeszéljék a dolgokat, mielőtt… Maxence bólintott, mint aki érti. – Szóval most mi rejtegetjük őket? – Nos… mi… nem igazán… de…. Maxence megveregette Lucas karját. – Ne aggódj, öregem. Majd én fedezlek.

A csapat elindult Simon napközije felé, és Lucas úgy döntött, alaptalan volt a félelme. Simon annyira belemerült a legózásba, hogy el sem akart indulni. Végül aztán feltápászkodott a szőnyegről, és követte őket. Azonban amint kiléptek a kapun, Simon megállt. – Most meg mi a baj, mon petit?101 – kérdezte Lucas. Lia megvonta a vállát. – Simon utál gyalogolni. – A legegyszerűbb, ha felveszed – tanácsolta Laurent. Lucas a nyakába ültette Simont. A kisfiú nem volt nehéz, de erős kis karjaival majdnem megfojtotta. Nem fértek volna be egy autóba, vagyis a taxi szóba se jöhetett. Reggeli élményén felbátorodva Lucas úgy döntött, hogy metróval viszi a gyerekeket. Egy kicsit lelohadt, amikor a gyerekek lazán előrántották a zsebükből a bérletüket, és magabiztosan masíroztak be az állomásra. Lucas a térképet tanulmányozva összeállította az útitervet. Háromszor kell átszállniuk, hogy eljussanak Buttes Chaumont-ba, viszont meglesz az előnye, hogy közel lesznek a parkhoz, és csak pár lépésnyire a lakásától. Mindegyik átszállásnál Lucas a vállára emelte Simont, és lihegve terelgette a kölyköket, miközben azok folyamatosan nyafogtak: – Éhes vagyok! Szomjas vagyok! Meleg van! Amikor végre, nagy sokára, kikeveredtek a földalattiból, Laurent megszólalt: – Hogyhogy a Passyn nem szálltunk metróra? Akkor csak egyszer kellett volna átszállnunk. – Lucas a fiúra szegezte a tekintetét, és átfutott az agyán, hogy vajon eljött-e az ideje, hogy megkérdőjelezze a világról alkotott eddigi elképzeléseit. Amint kiértek az utcára, letette

101

Kicsim

Simont a földre. – Gyerünk, kiscsillag. Tudsz te sétálni. Rengetegszer láttalak már. – Mammmi!! – bömbölte Simon. – Hogy bírja ezt anyukád? – fordult Lucas Liához. – Ez a gigantikus baba legalább tizenöt kilót nyom! – Anya? – nézett nagyot Lia. – Ő nem cipeli. – Ő babakocsiban tolja – tette hozzá Paul. – Miféle babakocsiban? – hallotta magát feljajdulni Lucas. – Hol van? – A napközi otthonban – felelte Laurent. – Nem kellett volna esetleg említést tennetek a babakocsiról? – üvöltötte Lucas. Lia megvonta a vállát, mintha azt mondaná: „Beléd meg mi ütött?” A parkba érve Lucas kétségbeesetten vágyott rá, hogy lerogyjon egy padra, de a gyerekek kiszúrták a fagyiárust, és onnantól kezdve már nem volt megállás. Lucas vett öt tölcsér fagylaltot, de mire a legutolsó gyerek megkapta a sajátját, a másik négy már a felismerhetetlenségig maszatos lett. A fagylalt gyorsabban olvadt, mint ahogy enni tudták volna. Lucas magában elrebegett egy imát, hogy Annie hívja fel minél előbb, és ne kelljen a kölyköket felvinnie a lakásába. A játszóteret árnyék borította, és Lucas megkönnyebbülten felnyögött, ahogy letelepedett egy padra. – Rendben. Mehettek játszani – jelentette ki, és a karjával a mászóka irányába intett. Lia legyökerezett előtte. – Pisilnem kell. Lucas a közeli mosdó felé bökött. – Anya mindig bejön velem a nyilvános mosdókba – közölte Lia, és lebiggyesztette a száját.

Igaz is, a közparkok nyilvános mosdói bizonyára mocskosak, és ki tudja, miféle alakok ólálkodnak körülötte. De hogy kísérje el az egyik gyereket a mosdóba, és hagyja a másik négyet magára, felügyelet nélkül? A fiúk csatározásba kezdtek a többi fiúval. Játéknak hívták, de inkább valódi háborúra emlékeztetett. A kölykök feltűnően agresszívek tudnak lenni, vette észre Lucas, de elégedetten – és talán némi büszkeséggel – látta, hogy a srácai szoros kis klánba tömörültek a többiek ellen. Lucas az egyik közeli padon ülő anyukához fordult, aki a jó ég tudja, hány saját gyerekre vigyázott. – Megtenné, hogy egy pillanatra szemmel tartja azokat a fiúkat ott? – Aztán Liára mutatott. – A kisasszonyt el kell kísérnem a mosdóba. Kényelmetlenül feszengve tipródott a női mosdó ajtaja előtt. – Nem működik a zár – magyarázta a mögötte álló anya-lánya párosnak. Lia hangja felcsendült az ajtó mögül. – Nincs papííír! Kérek szépen egy papír zsebkendőt! – Drágám, én nem tartok magamnál ilyesmit – súgta vissza Lucas. A mögötte álló nő elnevette magát, és elővarázsolt egy papírzsepit a retiküljéből. Lucas udvariasan megköszönte, miközben legszívesebben behúzott volna neki egyet. A játszótéren mindeközben a nő, aki elvileg a gyerekekre ügyelt volna, Paulra kiabált, amiért egy műanyag ásóval fejbe verte az egyik elkényeztetett kölykét. Későre járt. Annie még nem csörgött rá, és Lucas tudta, ennél fontosabb dolga van. Nincs mit tennie, vissza kell vinnie a gyerekeket a házba. A pokolba! Ha arra gondolt, még egyszer végig kell csinálnia velük a metrózást, felállt a hátán a szőr. Persze, a saját lakása csupán ötpercnyire volt a

játszótértől, de a homokkal teli cipők és fagyitól ragacsos kezek az ő bútorain meg a perzsaszőnyegén… a gondolatba beleborzongott. A gyerekek, megérezve az elgyengülését, bombázni kezdték a követeléseikkel. – Éhesek vagyunk! – Most ettetek fagyit – vetette ellen Lucas. Laurent megrántotta a vállát. – Fagyival nem lehet jóllakni. – A fagyi csak cukor. Üres kalóriák – tette hozzá Lia. – Üres? – visszhangozta Lucas. – Van egy ötletem – szólt közbe Maxence. – Te elmész kajáért. Mi itt maradunk és játszunk. – Attól tartok, ez nem lehetséges. Laurent a fagyitól maszatos ujját az aranyszínű ív felé bökte, ami Lucas-nak eddig sosem tűnt fel. – A McDonald’s itt van a sarkon. – Én csirkefalatkát kér! – kiáltotta Simon, mire a többiek is sietve benyújtották az igényeiket: – Én egy whoppert! – A Mekiben nem adnak whoppert, te lüke. – Kaphatok egy játékot a happy mealhez? Lucas mindkét tenyerét feltartotta. – Tisztázzunk valamit – közölte. – Nem vagyok hajlandó betenni a lábam arra a szörnyűséges helyre. – Te sosem ettél még a mekiben? – kérdezte Maxence megrökönyödve. – Nem, és nem is fogok. Nemcsak hogy egészségtelen, de az amerikai imperializmus szimbóluma is. – Mi van? – Párizs a világ gasztronómiai fővárosa. Miért ennénk itt a világ legrosszabb kajáját?

– Honnan tudod, hogy nem szereted, ha nem is kóstoltad? – Pedig olyan finom! – És mi annyira, de annyira éhesek vagyunk! Lucas túl későn ébredt rá, hogy borotvaélen táncol. – Nincs McDonald’s. Ez az utolsó szavam! – kiáltotta. A játszótér elnémult. A madarak abbahagyták a csicsergést, a kutyák befejezték az ugatást, az anyák és a gyerekek megdermedtek. Mindenki úgy bámult rá, mint egy pedofilra. Lucas gyorsan kiterelte a gyerekeket a játszótérről. Ő maga is meglehetősen éhes volt. A kórházi cirkusz miatt nem volt se ideje, se kedve a reggelihez vagy ebédhez. Neki is sürgősen fel kellett keresnie a mosdót, de többé már nem kérhetett szívességet az ellenséges anyukáktól. Beletörődött, hogy felviszi a kölyköket a lakásába. Készít valami tésztát, és talán össze tud hozni egy salátára valót. A vállára ültette Simont, de közben Lia és Paul is rátukmálták a hátizsákjukat. Fortyogott a haragtól. Miért nem látják be ezek a kölykök, hogy komolyan beszélt? Miért nem működnek együtt vele? Ehelyett a gyerekek megtorpantak a McDonald’s előtt, és felle ugrálva hangosan siránkoztak, hogy majd kilukad a gyomruk. Igazság szerint az ő gyomra is majd kilyukadt. Huszonnégy órája szinte semmit nem evett. A szalonnás dupla sajtburger meglepően finomnak bizonyult.

27. Azzal az ürüggyel, hogy kiszalad a mosdóba, Annie magára hagyta Markot és Lolát a konyhában, majd a hálószobába osont, hogy felhívja Lucas-t. Valószínűleg nem marad ki sok mindenből. Mark a jelenlétében a lehető legjobb formáját hozta, és csupán gondosan megszerkesztett kérdéseket tett fel a gyerekekkel kapcsolatban, melyekre Lola boldogan válaszolgatott. Bármilyen hátsó szándékai voltak is, jól elrejtette őket, és egyáltalán nem hasonlított arra a seggfejre, akinek a telefonban tűnt. Annie a hálószobájában letelepedett az ágyára, és beütötte Lucas számát. Hat óra már jóval elmúlt. – Van valami újság Altheát és Jaredet illetően? – kérdezte rögtön, ahogy a férfi felvette a telefont. Lucas sértődött hangon válaszolt. – Kábé óránként hívtam a kórházat. Úgy tűnik, mindketten stabil állapotban vannak, és a hétvégére mindkettőjüket bent tartják. Altheát pedig átszállítják abba a létesítménybe, ahol segítséget kap a… problémájára. – Huh, ez óriási megnyugvás. – A lakásomat szétdúlták a kölykök, szörnyű fejfájás kínoz, és még mindig nem volt alkalmam rá, hogy letusoljak. Annie elmosolyodott. – Isten hozott életem elmúlt tíz évében. – Örülök, hogy hívtál – jegyezte meg a férfi. – Van valami, ami nem hagy nyugodni, és szerettem volna megkérdezni, hogy… – Mark olyan közvetlen. Az ember azt hinné, csak beugrott egy röpke látogatásra. Ha nem lennék tisztában a dolgokkal,

de persze tisztában vagyok, mert a saját fülemmel hallottam, mire képes, akkor azt hinném, hogy Lola egy hazug ribanc. De eddig még nem vesztette el az önuralmát, és egyetlen agresszív megjegyzést sem ejtett. A fejemet rá, hogy arra várt, hogy végre egyedül maradjon vele, és akkor darabokra szedi. – Szerinted veszélyes alak? – Nem igazán tudom elképzelni róla, hacsak nem vagyok rossz emberismerő. De látnod kéne, mekkora hatalma van Lola felett. – Kinek nincs? – sóhajtott Lucas. – Én élvezem a kihívást. – Örülök, hogy te ilyen jól érzed magad – mondta a férfi legyőzötten. – Ó, ugyan már, nem hiszem, hogy annyira vészes a helyzet nálad. A kölykök csodálatosak. – Igen, csodálatosak. És szörnyen koszosak. A tizenkilencedik századbeli kurd szőnyegemen fetrengenek. Most épp tévét néznek. Annie vett egy mély lélegzetet. Igyekezett összeszedni a bátorságát a következő kéréséhez. – Azt hiszem, egy ideig távol kéne tartanunk a gyerekeket a háztól. Marknak és Lolának szükségük van az egyedüllétre, hogy felnőttek módjára megbeszéljék a dolgokat. A srácok jelenlétében erre semmi esélyük nem lenne. – A vonal túlsó végén csend, aztán egy szívszaggató sóhaj. Annie megacélozta magát. Lucas természetesen már tudta, mit fog mondani. – Találnunk kell valami megoldást az éjszakára – tette hozzá Annie. – Kizárt dolog, hogy… – Pedig muszáj.

– De hát nincs külön szobám, nincsenek ágyak. Csak nem azt akarod, hogy a padlón aludjanak? És különben is, nincs ennek a szegény fickónak joga ahhoz, hogy lássa a gyerekeit? – Az én meglátásomban nincs. – Mindeközben bűnsegédletre kényszerítesz. – Jaj, ne dobálózz már ezekkel a nagy szavakkal! – Annie. – Lucas egy pillanatig tétovázott. – Muszáj feltennem neked egy kérdést. – Különben is, találkozni fog velük. Csak nem ma este. Ide hallgass, vissza kell mennem a konyhába. – Ott van az honfleur-i víkendházam. Kocsival kábé két óra alatt ott vagyunk. És ott van elég ágy is. De az én autóm túl kicsi, a te kocsidra lenne szükségünk. – Honfleur! A tengerpart! – sikkantotta Annie. – Ó, Lucas, legszívesebben megölelnének! – Nos, ezzel kapcsolatban azt szerettem volna kérdezni… – Bepakolok a kocsiba, aztán felveszlek titeket, és irány Honfleur! – Te? Felveszel minket? – hitetlenkedett Lucas. – Persze. Mi ebben a pláne? – Már nem vezetsz autót. Vagy tán elfelejtetted? – Elvezetem azt az istenverte kocsit hozzád, onnantól meg te átveszed a kormányt. – Lola nem jön? – Ez benne a lényeg! Itt marad, és szórakoztatja a Neandervölgyit. Csak nem félsz kettesben maradni velem? – ugratta. – Kettesben? Öt gyerekkel? – kérdezett vissza Lucas. – Hadd kérdezzek valamit. – Ó, el ne felejtsem eltenni a fürdőruhákat! – Annie, nem megyünk sehova, ha nem fogod be egy percre és nem hallgatsz meg!

Annie legszívesebben letette volna a kagylót, míg nyerésben volt. – Hallgatlak – mondta aztán hosszú szünet után. – Te… neked…– Lucas megköszörülte a torkát. – Nos, jelentett számodra bármit is az elmúlt éjszaka? – Hogy jelentett-e? Hát persze, hogy jelentett – motyogta. – Annie, légy szíves, ne kertelj. – Nem lehetne ezt inkább a hétvége folyamán megbeszélnünk? – Inkább pozitív vagy negatív jelentést tulajdonítanál neki? Annie agya kiürült. Nem volt abban az állapotban, hogy válaszoljon bármilyen kérdésre is. – Annie? Annie orra viszketni kezdett. – Tudod, nagyon cuki vagy. – Akkor vehetem pozitívnak? Annie, zsebkendő után kutatva, körbepillantott a szobában. Átkozott legyen, ha elbőgi magát. – Igen. Határozottan. – Biztos vagy benne, hogy képes leszel elvezetni idáig? – Ne aggódj, képes leszek rá, oké? – Oké, oké. Itt várunk. Ja, és hozz egy doboz aszpirint! Althea maga köré fonta a karjait. Ösztönösen is a kijáratot kereste a szemével, amikor a fiatal lányok és nők egyesével beléptek a szobába. Mindnyájan soványak voltak. Csont és bőr mindegyikük. Szemügyre vette őket, ahogy beléptek a kopár szobába, és vonakodva helyet foglaltak, anélkül, hogy tudomást vettek volna egymásról. Althea a lányok szemét és arcát kutatta, hátha össze­akad a tekintetük. Ám a szemek nem akartak látni, és az arcok nem akarták, hogy olvassanak

belőlük. Vajon mi a közös benne és abban a punk kinézetű lányban, aki szakadt, fekete harisnyanadrágot viselt és hullámcsatot a fülében, és aki a lábfejére meredt, láthatólag eltökélten, hogy nem fog se megszólalni, se meghallgatni másokat. Vajon mi a közös benne és a rózsaszín farmert és rózsaszín pólót viselő kislányban aki izzó tekintettel meredt maga elé, mint aki azt fontolgatja, hogy végez valakivel. Ezek a lányok mind önmaguk foglyai voltak, ezt világosan látta. Nem akarta, hogy bármi közös legyen bennük, de tisztában volt vele, miért került ide – ugyanazért, amiért ezek a lányok. Egyetlen közös célon osztoztak, ugyanazon dolognak voltak a megszállottjai: az ételnek, vagyis inkább annak, hogyan kerüljék azt. Többé már nem tagadhatja le, se magának, se másoknak. Ahogy egyre több beteg érkezett és foglalt helyet, szomorúan ráébredt, hogy azáltal, hogy beköltözött ide, azáltal, hogy maga mögött hagyta Lolát, Annie-t, a gyerekeket és az ő mindennapos gondjaikat, valahogy magától az emberiségtől vett búcsút. Az itteni testvériség érzetéből hiányzott az empátia, a közelség. Itt minden nő csakis önmagára számíthatott. Lola és Annie akkor ajánlották fel neki a barátságukat, amikor még képtelen volt elfogadni. Jared társaságában szintén érezhette, milyen az, amikor törődnek az emberrel, amikor kapcsolatot alakítanak ki vele. Itt egyiket sem találta. Örült annak, hogy létezik kapcsolat emberi lények közt, és hogy megtapasztalhatta, milyen jó érzés. Ez a tudat sokat segített neki, ahogy ott találta magát egy szobában ezekkel a nőkkel, akik szilárdan eltökélték, hogy mindenáron kerülni fognak mindenfajta kapcsolatot. Valahogy nem tartozott Annie és Lola életébe, de ezekhez a lányokhoz sem tartozott. Akkor viszont hová, kihez tartozott?

Remélte, hogy Jaredhez, de mostanra már világossá vált, hogy a férfinak végig drogokra volt szüksége ahhoz, hogy elviselje őt. Ez a gondolat érdekes módon inkább feldühítette, mint elkeserítette. Átfutott az agyán, hogy feláll és kiszalad. Hirtelen megértette, miért vannak rácsok az ablakokon. Ez egy pszichiátriai intézet. De akkor sem tarthatják itt az akarata ellenére! De ha most itt hagyja őket és kimegy, akkor segítség, támasz vagy útmutatás nélkül kell szembenéznie mindazzal, ami kísérti, ahogy azt mindig is tette. Nincs olyan, hogy „kimenni”. Az „odakinn” az élet metaforája volt, s mint ilyen, hozzáférhetetlen a számára. Ez egy pszichiátriai intézet, és ő, Althea, mentális betegségben szenved. Tudta, hogy egyedül képtelen megbirkózni vele, és életében először nem is akart egyedül megbirkózni vele. Ahogy ott ült a székén, fiatal nőkkel körülvéve, akiket hozzá hasonlóan elképzelhetetlen fájdalmak gyötörtek, Althea meghozta élete legfontosabb döntését. Elhatározta, hogy meg fog gyógyulni. Jared miatt. Önmaga miatt. Madame Defloret beszélni kezdett, és Althea figyelmesen hallgatta. Lola tisztában volt vele, hogy az úgynevezett házastársi mediációnak, amit Annie javasolt, nincs más célja, mint időt nyerni. Sem ő, sem Annie nem tudta, mi a fenét művelnek, és ha Mark ezt észre is vette, mindenesetre nem adta jelét. Lola úrrá lett remegő hangján, és hétköznapi kérdéseket tett fel a férjének a repülőútjával kapcsolatban: mikor érkezett, hol szállt meg. Mark tökéletesen kulturált hangnemben válaszolt mindenre. Olyanok voltak, mint két vad­idegen, akik

életükben először találkoznak. Annie úgy tett, mint aki jegyzetel, de nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs, mit jelent a mediáció. Ami Markot illeti, bár beleegyezett Annie jelenlétébe, ám ez nem jelentette azt, hogy szándékában állt volna a legcsekélyebb apróságot is felfedni önmagával vagy a szándékaival kapcsolatban. Mark amúgy sem volt az a fajta, aki kiteregette az érzéseit. Az érzelmei kifejezésének egyedüli módja a harag és ordítozás volt, és per pillanat gondosan ügyelt rá, hogy ne mutasson semmiféle érzelmet. A dühkitörés, a fenyegetőzések és inzultusok bizonyára nem váratnak sokáig magukra, ám Lola így is ajándékként tekintett erre a rövid időszakra. A tudat, hogy a gyerekek jó helyen vannak, és Annie jelenléte segített abban, hogy összeszedje magát. Amikor Annie magukra hagyta őket a konyhában, némán bámultak egymásra. Lola látta, hogy a férfi mondani szeretne valamit, hogy erősen töri valamin a fejét, de nehezére esik szavakba öntenie. Várt. Amikor a férfi végül megszólalt, csak annyit mondott: – Annyira hiányoztál, Lola! – Lola szóhoz sem jutott a döbbenettől. Annie néhány perccel később visszatért, és diszkréten elétett egy cetlit, melyen a következő állt: „Elugrok kocsival a gyerekekért és Lucas-ért, aztán leviszem őket a tengerpartra a hétvégére (he-he!!). Ez így oké neked? Ti ketten elmehetnétek egy étterembe, hogy össze tudjak pakolni.” Így hát Lola felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha ők ketten Markkal elmennének valahova beszélgetni. Annie még rá is tett egy lapáttal, többször is rákérdezett, hogy valóban ezt akarja-e, ne tartson-e mégis velük…Ám a házastársak megegyeztek, hogy elmennek vacsorázni egy étterembe. Kettesben.

Lola még mindig a jógaruhájában volt, amivel néhány órája még nem volt semmi baj. Nőiesnek érezte magát benne. Ebben csábította el Güntert, de most hirtelen úgy érezte, mást kell felvennie. Megkérdezte Markot, felszaladhat-e átöltözni. Engedélyt kért tőle, ébredt rá. Mark a nappaliban várakozott, míg ő felrohant a lépcsőn, és égő arccal sietve átkutatta az aprócska gardróbját. Mark mindent ott hagyott, és több ezer mérföldet repült, csak hogy megtalálja. Az egyedüli tisztességes öltözéke az a nadrág és garbó volt, amit utoljára a Párizsba tartó járaton viselt. Gyorsan felhúzta őket. Mark szerette, amikor garbót viselt, mert az kiemelte a melleit. Alá egy selyemkombinét húzott – szükség esetére. Mark utálta, ha megvárakoztatták, így berohant a fürdőszobába, és ott találta a sminkkészletét szépen elrendezve az öltözőasztalon. Egy kis szempillaspirál, barackszínű rúzs, leheletnyi alapozó. Növekvő önbizalommal tekintett a tükörbe, ahogy az arca egyre inkább hasonlítani kezdett ahhoz a Lolához, akihez Mark hozzá volt szokva. Valaki vadul dörömbölni kezdett a fürdő ajtaján. – Én vagyok az, nyisd ki! – szűrődött be Annie hangja. Lola beengedte, majd tréfásan megperdült, és primadonnás mosolyt villantott rá. – Na, mit gondolsz? Annie ingerültnek látszott. – Kirittyentetted magad? Lola a homlokát ráncolta Annie dühös tónusa hallatán. – Mi a bajod? – Neked mi a bajod! Ezért kellett a többórányi színjáték, ezért hagytuk magára Jaredet és Altheát a halálos ágyukon? Csak hogy el tudj vonulni egy romantikus vacsorára ezzel a pöcsfejjel? – Mit szeretnél, mit tegyek?

Annie alig tudta kordában tartani a haragját. – Azt biztos nem, hogy az első szóra a karjába omolj! – Annie, ne haragudj. Fogalmam sincs, hogyan kéne bánnom vele. Annie megemelte a hangját. – Hagyj már fel azzal, hogy megpróbálsz mindig mindenkinek a kedvében járni! – Cssss…. – Tele a hócipőm azzal, hogy mindenki azt csinálja, ami rossz neki. Lola a gyerekekre gondolt. Aztán Markra, aki valószínűleg az előrehaladott idegesség állapotában várakozott rá. Az itteni életére gondolt, melyet nem akart feladni. Aztán arra az életre, mely Beverly Hillsben várta. A lélektelen palota, a bevásárlások a barátságtalan üzletekben, az ingek, melyek pont a tisztítóban vannak… Ahol minden lépésére ügyelnie kell. Ahol folyamatosan a háta mögé kell néznie. Elszorult a torka, aztán energia áramlott szét a testében. – Mért nem mondod meg te, hogy mi a jó nekem? Úgy tűnik, neked mindenre van válaszod – sziszegte összeszorított fogai közül. – Nem hiszem, hogy hallani akarnád a véleményem – vakkantotta Annie. Lola pulzusa szaporán vert. – Tégy próbára – felelte hidegen. Annie a csípőjére tette a kezét. – Mi lenne, ha véget vetnél ennek a komédiának, és elmondanád neki az igazat? Közöld vele, hogy el akarsz válni. Lola érezte, ahogy beteríti egy hőhullám. Kinek képzeli magát Annie, hogy előírja neki, hogyan élje a saját életét? Mégis mit gondol magáról, hogy úgy beszél vele, mint egy kislánnyal? Rá nem jellemző módon megemelte a hangját: – Hogy lehetsz ebben olyan biztos?

– Mert olyan nyilvánvaló! – Egyáltalán nem ismered a férjem. Nem jársz ugyanabban a cipőben! – Csupán egyetlen életünk van! Ha most visszamész hozzá, te is nagyon jól tudod, miféle élet vár rád. Az enyém nem fog változni. Te voltál az, aki elszökött tőle! Te tűntél el. Te voltál az, aki hónapokig rejtőzködött. Nem emlékszel már rá, mennyire elviselhetetlennek kellett lennie az életednek, hogy egy olyasvalaki, mint te, egy ilyen drasztikus lépésre szánja el magát? Az életed maga volt a pokol! Lola mérgesen fel-alá járkált a fürdőkád és az ajtó között. Ez a fürdőszobai vita egyszerűen nevetséges. – Akármi is történjen, vissza kell mennem az Államokba. Különben tudod mit fog tenni? Magával viszi a gyerekeket. Hiszen elraboltam őket. Akár le is csukhatnak! – Ha! És erre csak most jöttél rá, ennyi hónap után? – És a gyerekek… És Mark még mindig szeret. Mondta. Azt is, hogy hiányoztam neki. – Ha! Híres kibaszott utolsó szavak! Birtokolni szeret, nem vetted még észre? Lola észrevette. Igyekezett elfojtani magában a kitörni készülő vulkánt. – Nem, nem vettem észre! Annie szeméből könnyek csorogtak. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy letörölje őket. – Rendben, én elhúztam. Kurvára nagyot csalódtam benned. Lola kitört. – Fejezd már be a káromkodást! És én nem azért vagyok itt, hogy boldoggá tegyelek téged! Azért akarod, hogy többé ne járjak a kedvében, csak hogy a te kedvedben járhassak? Lecseréljem az egyik zsarnokot a másikra? Annie döbbenten, leesett állal meredt rá. – Nekem zéró érdekeltségem van a döntésedben!

– Akkor akadj már le az életemről, rendben? Ha olyan felvilágosult vagy, miért nem dolgozol a sajátodon, és hagysz engem békén? – Rendben! Hagyd csak, hogy a kapcarongyának használjon! Hiszen imádod, nem igaz? – Annie letörölte a könnyeit. A hangjából hirtelen eltűnt a harag. – Még mindig azt akarod, hogy vigyem el a gyerekeket az óceánpartra? – Igen! Vidd csak el őket a kurva óceánpartra! – ordította Lola. Jó volt ordítozni. Nagyon jó érzés volt. Annie felvonta a szemöldökét, mintha nem értené, min húzta fel magát Lola, aztán megvonta a vállát, és kiment a fürdőből. Lola remegve lekuporodott a fürdőkád szélére. Mark még mindig odalent várt rá. Hát akkor tud várni még egy kicsit. A tükörbe nézett, és színtiszta haragot látott. Alig ismert magára. A kezei ökölbe szorultak. Ha Annie nem megy el, behúzott volna neki egyet, ebben biztos volt. Az ajtó hirtelen kinyílt, és Annie bedugta a fejét. – Ez az, édesem, maradj csak kettesben a dühöddel! Nagyon jól csinálod! – és azzal behúzta az ajtót. Szóval ez így működik? Lola berohant a szobájába, és szinte leszaggatta magáról a ruhákat. Belebújt egy régi farmerbe és egy bő pulóverbe. A kézfejével letörölte ajkáról a rúzst. A kezét továbbra is ökölbe szorította. Készen állt rá, hogy szembenézzen Markkal. A nap lassan eltűnt a látóhatár mögött. Mark és Lola néma csendben lépkedtek egymás mellett. Egyiküknek sem volt ereje a semmitmondó csevejhez. Elhaladtak a már bezárt, ismerős üzletek mellett. Nem fogja tudni megmutatni

Marknak a gyönyörű és ínycsiklandó péksüteményeket a boulangerie102 kirakatában, sem a bájosan ódivatú sajtüzletet. Pedig annyira szerette volna megosztani vele a csodálatos párizsi látványosságokat és élményeket. De most, amint egy lopott pillantást vetett az arcélére, az állkapcsának erős vonalára, ahogy sietősen, maga elé meredve átvágott az utcákon, mint aki a gondolataiba merült, Lola már látta, hogy Mark nem az a fajta ember, aki élvezné Párizst. Ráeszmélt, hogy úgy gondol Markra, amilyennek szerette volna látni, és nem amilyen valójában volt. Végigballagtak a rue de Passyn egy éttermet keresve. Itt volt az az épület, ahol Lola jógát tanított. Itt volt a rue de l’Annonciation, ahol pünkösdi rózsát és fromage de chêvre-et103 szokott vásárolni. És itt volt az a postaláda, ahova a Marknak szánt képeslapokat szokta bedobni. A rue de Passy végén ott volt a metró, és azon túl a város. A több száz éves házak közt a mélykék égboltot rózsaszín felhőcsíkok szabdalták. Mark nem emelte fel a tekintetét, nem osztott meg vele semmit a séta során, és Lola szíve minden egyes lépéssel egyre jobban elnehezedett. A sétájuk közben valami változást érzett a levegőben, melynek semmi köze nem volt Mark jelenlétéhez. Az utcák tagadhatatlanul élénkebbnek tűntek, mint egy átlagos péntek estén. A környék felsőosztálybeli atmoszférája nem vonzotta a késő éjszakáig bulizó párizsiakat. De minél tovább sétáltak, annál több férfival és nővel, párokkal, tinédzserek csoportjaival találkoztak. Csak nem zene szól valahol? A

102 103

Pékség Kecskesajt

levegőt átjárta egyfajta örömteli várakozás és izgatottság, amit eddig még nem tapasztalt. Csak amikor már a rue de Passy közepén jártak, jutott eszébe: június 21-e volt. A nyári napforduló. Ma este rendezték meg a Fête de la Musique-ot. Ami azt is jelentette, hogy aznap este volt Johnny halálának harmadik évfordulója. Nem csoda, hogy Annie úgy kibukott. Mindenfelé zenekarok állították fel a hangszereiket, és a párizsiak kiözönlöttek a lakóházaikból az utcákra. A zenészek körül kisebb csoportok verődtek össze, és néhányan máris táncra perdültek. Vajon Marknak feltűnt ebből bármi is? Párizs ünnepi üzemmódra kapcsolt, ám neki nem jutott más, mint a saját, személyes ünneprontója. Lelassítottak, ahogy odaértek az éttermek járdára kiköltöztetett, hosszú, fehér vászonterítővel borított aprócska asztalai mellé, melyeken gyertyák pislákoltak. A teraszokon párocskák bámulták egymást szerelmesen az étlapjuk felett. Az előző napi vihar és a mai hőség meleggé, balzsamossá varázsolta az estét. A levegő selymessége a hawaii nászútjukra emlékeztette. A teraszon szeretkeztek, egy hétig félmeztelenül éltek, és mangóval meg ananásszal etették egymást. Nem tudtak betelni egymással. Lehunyta a szemét, és orrában mintha ott érezte volna az óceán sós illatát. Mark megállt és egy kínai étterem táblájára mutatott. – Mit szólnál ehhez? – Egy kínai étterem? Párizsban? Mindig is Mark választotta ki az étkezésük helyszíneit, és régebben ez nem zavarta különösebben. Mark közben már be is lépett az étterembe, de Lola önmagát is meglepte azzal, hogy nem követte. Kint maradt a fal és a járda közé beékelt kétszemélyes asztal mellett, melynek közepén egy kis orchideacsokor díszelgett.

Odabent Mark már a maître d’-nek magyarázott valamit erőszakosan angolul, ami láthatólag nem vezetett eredményre. Lola az üvegablakon át figyelte. Mark észre sem vette, hogy ő nem ment be vele? A teste szinte szétrobbant az energiától, mely végigáramlott a karjain, és az ökölbe szorított kezében gyűlt össze. Mark végre megfordult, hogy kérdezzen tőle valamit, és amikor látta, hogy nincs mögötte, kiviharzott az étteremből. Amikor ott találta a kis asztal mellett állva, olyan döbbentnek tűnt, hogy Lola majdnem elnevette magát. – Nem jössz? – kérdezte Mark, és a hangjában némi kétségbeesés bujkált. Lola a fehér abroszos asztal felé intett. – Én itt szeretnék enni. Elcsodálkozott azon, milyen könnyű volt közölni ezt az egyszerű tényt. Mark sarkon fordult, visszament az étterembe, mondott valamit a főpincérnek, aki, étlapokkal a kezében, kisietett vele. Amint leültek, Mark már nem látszott dühösnek – mintha az, ami történt, nem bírt volna semmiféle jelentőséggel. Tényleg ennyire könnyű lenne? Egyszerűen kérnie kell, és megkapja? Mark, némileg eltúlzott gesztikulálás kíséretében, rendelt egy skót whiskyt. A pincér nyilvánvalóan játszotta a hülyét, és értetlenül rázta a fejét. Lola meglehetősen mulatságosnak találta, ahogy Őfelsége, Mark, Minden Jószágának Uralkodója, megküzd egy társadalommal, mely a kiszolgálás amerikai fogalmát megalázó szolgai alárendeltségnek tartja. Marknak nyilvánvalóan sikerült felbosszantania a vezetést, azáltal, hogy kierőszakolt egy asztalt. Ez az étkezés jó mókának ígérkezett. Párizs villámgyorsasággal fogja

lefaragni Mark arroganciáját. Lola nem bírta leplezni a mosolyát. – Tudnál esetleg segíteni? – kérdezte Mark, aki egyáltalán nem szórakozott jól. – Bonsoir, pourrais-je avoir un whisky pour monsieur et pour moi un verre de rosé, s’il vous plait104 – mondta Lola. A pincér sugárzó mosolyt vetett rá. – Bien sûr, madame105 – bólintott, s azzal magukra hagyta őket. – Látom, beszéled a helyiek nyelvét. Gyorsan tanulsz. – Évekig tanultam franciát. – Ezt nem is tudtam. – Nem sok mindent tudsz rólam, igaz? – kérdezte Lola, és maga is meglepődött a hangjában bujkáló ellenségességen. Mark láthatólag meghökkent a támadó hangnem hallatán. – Kérlek, kímélj meg ettől a hangnemtől. Vajon Annie mit reagálna erre? Farkasszemet nézett a férjével. – Én a helyedben visszavenném a diplomatakesztyűt. – Diplomata? Te voltál az, aki lelépett. – Elhallgatott és elfordította a fejét. – Magaddal vitted a gyerekeket. Elhagytál. Azt hiszem, te tartozol nekem bocsánatkéréssel. – Ismét elhallgatott. – És némi megbánással. Nem gondolod, hogy ez lenne a megfelelő viselkedés, most, hogy a pitbull barátnőd már nincs jelen? És… – Mark szünetet tartott, mint aki felkészül egy újabb tirádára, és a figyelmét az étlapra fordította. Lola nem felelt. Ha nincs a pitbull barátnője, akkor nem lett volna ideje összeszednie magát, és a dolgok nagyon más irányt vettek volna. Így azonban erősnek érezte magát, erősebbnek, mint valaha. Harcra készen várta, hogy Mark 104 105

Jó estét, tudna hozni egy whiskyt az úrnak és egy pohár bort nekem? Hogyne, asszonyom.

befejezze a mondatot, de ez nem következett be, és Lola ismét eltűnődött azon a furcsa ellentmondáson, mely Mark régi énje és a mostani fásult, szinte szerény viselkedése közt feszült.

28. Ahogy bezárult az ajtó Lola és Mark mögött, Annie elkezdett fel-alá rohangálni a házban: előcibált néhány sporttáskát, majd szobáról szobára ugrálva begyűjtötte a szükséges ruhákat, pizsamákat, mosdószereket és játékmackókat. A napernyőre a tetőtérben bukkant rá, a naptejre a fürdőben, a vízipisztolyokra a kertben. Fél órán belül menetkészen állt. Küszködve lehurcolta a degeszre tömött sporttáskákat és napernyőt a garázsba vezető lépcsősoron. A gyerekek meglepődnek majd, hogy kirándulni mennek. Az időjárás tökéletes volt egy ilyen úthoz. Csodásan fogják érezni magukat. Tábortüzet raknak a homokban, és húst sütnek nyárson. Lucas-val megosztoznak néhány jéghideg sörön. A sör nagyon jól megy az óceánparthoz. Húszévesnek érezte magát. Vagy inkább tizenötnek. Egész nap ezen az őrült adrenalinhullámon lovagolt, és még mindig fel volt dobódva. Ahogy eszébe jutott az előző éjszaka, amit Lucas-val töltött, hangosan felnevetett. Ez most komoly? Valóban Lucas-val jár? A karjában tartott holmikat gyorsan ledobta a garázs padlójára, és felrohant a házba, hogy összeszedje a borotváját és a narancsbőr elleni krémét. Visszaszaladt a garázsba, aztán vissza a házba az egyterű kulcsaiért, aztán megint le. A gondolataiban ködösen felrémlett Althea, Jared, Lola és Mark. A pokolba mindnyájukkal! Kinyitotta az egyterű csomagtartóját, és begyömöszölte a táskákat, törölközőket és strandlabdákat. Körbesétálta a kocsit, és a kezét az ajtókilincsre tette.

A gyomrában furcsa üresség támadt. Kinyitotta az ajtót, bemászott és elhelyezkedett a vezetőülés hideg bőrhuzatán. A kocsi olyan ismerősnek érződött, mint a tenyere, ugyanakkor idegennek is. A hideg autó szaga, a poros műszerfal, a törött játékok, az, hogy a vezetőülésben ül – mintha semmi sem változott volna a pontosan három évvel korábbi estéhez képest. Ráadta a gyújtást, és beindította a motort. Mindkét kezével a kormányra támaszkodott, ahogy a testét valami kísérteties érzet járta át. Gyorsan leállította a motort, és megpróbált lélegezni. Valami a mellkasát karmolászta. Az ujjai. Hirtelen nem volt biztos benne, hogy felismeri a saját ujjait. A látása elmosódott. Hideg veríték ütött ki a tarkóján, és a keze remegni kezdett. Influenza? Ételmérgezés? Szívinfarktus? Vajon egy szívroham ilyen kibírhatatlan rettegéssel jár együtt? A torkában egy sikoltás formálódott, ám a szája nem volt hajlandó szétnyílni. Eszelős vágy fogta el, hogy kiugorjon a kocsiból és elmeneküljön. Most, azonnal! Ám minden ereje elhagyta, képtelen volt megmozdulni, nem érezte sem a karjait, sem a lábait, sem a testét. Volt annyi lélekjelenléte, hogy rájöjjön, mi történik. Már korábban is megesett vele. Tudta, miről van szó. Az aznapi események, a kocsi… Pánikrohama volt. Hogy tehette ezt? Hogy tehette ezt vele Johnny? Várt. El fog múlni, biztatta magát. Vagy meghal, vagy elmúlik a roham. Korábban mindig elmúlt. Hol van Lucas? Szüksége van rá, most azonnal. Várt. Várt. Várt. Sikítani akart, de még erre is képtelen volt. Aztán hirtelen mintha elvágták volna. A remegés megszűnt. Újra tudott levegőt venni. Kezét a kormányon nyugtatva lihegve lélegzett.

Veríték csorgott végig az arcán, majd könnyek, keserű könnyek. A harag könnyei. Johnny megfosztotta valamitől. Gyáva féregként halt meg. Anélkül, hogy magyarázattal szolgált volna. Kilépett a házasságukból. És ő még csak észre sem vette. Soha nem fogja megtudni, ki volt az a nő – a nő, akiért Johnny el akarta hagyni. A zokogása felszakította a szívén ejtett sebet. Johnny halála megkímélte a gyerekeket az igazságtól. Ám őt nem. A garázs sötétjében elé tárult a jelenet. A hazugság, a valóság, amit a maga és a gyerekek kedvéért összeeszkábált, gyakorlatilag abban a percben, amikor megpillantotta Johnny holttestét abban a jéghideg szobában. Egy léleknek sem fogja elárulni, hogy Johnny el akarta hagyni őket. A gyerekeknek soha nem kell megtudniuk. Három évvel korábban, napra pontosan. A nyári napforduló. Fête de la Musique. Valami nem stimmelt aznap este, valami furcsa feszélyezettség fogta el. A kocsiban ülve be nem állt a szája. Johnny el akart menni valahova, hogy megbeszéljen vele valami fontosat. Nem hagyott rá neki időt. Johnny azt javasolta, menjenek egy étterembe. Tényleg ilyen kevéssé ismerte? Sokkal valószínűbb volt, hogy jelenetet rendez egy étteremben, mint otthon, ahol a gyerekek esetleg meghallják. Közel érezte magához a férfit aznap este, sőt, abban az évben, de a közelséget viszonzatlan szenvedély szülte. A szülei már a házassága elején rámutattak a tényre: Johnny túlságosan jóképű. Nem illettek egymáshoz. Ez a tény, mely mindenki számára – beleértve saját magát is – oly nyilvánvaló volt, láthatólag nem zavarta Johnnyt. Feleségül akarta venni. Szerette. Őt választotta.

Aztán, derült égből villámcsapásként, tíz évvel és három gyerekkel később lapátra tette. Egy egyterűben, Párizs kellős közepén. Az aznap este elhangzott szavak visszaszivárogtak az agyába, behatoltak a szívébe, és mélyen beágyazódtak a lelkébe. A férfi rosszindulatú szavai, melyeket oly gondosan eltemetett magába három évvel korábban. Ő ült a volánnál, Johnny pedig rábízta magát. – Annie, megismerkedtem valakivel. – Kivel? – vetette oda vezetés közben. Nehezen értette meg. – Egy nővel. Elöntötte a rémület. Bizonyára valami félreértésről lehet szó. A következő lámpánál befordult jobbra. Meg nem tudta volna mondani, melyik utcára. Mint ahogy azt sem, melyik városban, melyik országban vannak. – Miféle nővel? – kérdezte. – Egy nővel, Annie. Beleszerettem valakibe – közölte Johnny. – Sajnálom – tette hozzá. – Ki ez a nő? – Nem akarta hallani a választ. Johnny megmondta a nevét, de Annie nem ismerte. – Mennyi idős? Nem tudta, miért volt fontos ez, amikor egyáltalán nem volt fontos. Két éve vannak együtt, árulta el Johnny. Két éve szeretik egymást, találkozgatnak az ő háta mögött. Két éve zajlik ez az örömteli, gondtalan árulás. Csak nyögje már ki végre, mit akar, és hagyja ezt a hülye sódert. – Együtt akarunk élni – mondta Johnny. Együtt? Egy új „együtt”, mely már nem tartalmazza Annie-t. A férfi szavai agresszívan, gyorsan terjedtek, akár egy rosszindulatú daganat. Annie élete végérvényesen megváltozott. A borzalmas gondolat, hogy létezik egy másik

nő, az egész lelkét megmérgezte. Mechanikusan vezetett tovább, miközben Johnny meleg, ésszerű, elbűvölő hangon beszélt hozzá. Az ember nem haragudhatott rá. Senki sem volt képes haragudni rá. Mindenki imádta Johnnyt. Eszébe jutott, hogy esetleg megállítja az autót. Még mindig el akart menni vele az étterembe, még ha össze is tört a szíve. Csak egyetlen gondolat visszhangzott a fejében: vissza fogja szerezni Johnnyt ettől a ribanctól, bárki legyen is az. – Annie, el akarok válni – jelentette be végül Johnny. A szavak alig akartak értelmes mondattá összeállni. Keményebben kell harcolnia. Johnnyt a hatalmába kerítette ez a nő, de nem fogja szétszakítani miatta a családjukat. De aztán a férfi előrukkolt a kegyetlen igazsággal. – Új életet akarunk kezdeni Ausztráliában. Ő onnan származik. Nem maradhat itt, sem a munkája miatt, sem a vízuma miatt. Itt volt Johnny mellette az autóban, és abszolút megbízott benne, ráhagyta a vezetést. Az ő pasija. Az ő vicces, elbűvölő pasija. A szerelme, a legjobb barátja. Johnnynak nyilván már rengeteg ideje volt hozzászokni a gondolathoz, mert türelmesen, együtt érzően beszélt. Mint aki megpróbálja a helyébe képzelni magát. Ő már megemésztette a híreket. Neki már nem okozott gondot az elképzelés, hogy elhagyja őt és a gyerekeket. – Ausztráliában? – sikította Annie. – De hát mi lesz a fiúkkal? – Ez nem lehet igaz. Az még hagyján, hogy összetöri az ő szívét. De a gyerekek szívét? Az ezt követő dühroham emlékét a testének minden egyes sejtje megőrizte. Hogy arra gondolt, a fékre tapos, hadd repüljön ki Johnny a szélvédőn. Hogy mennyire szeretett volna tőrt döfni a szívébe, pontosan úgy, ahogy azt a férfi

tette. Maga elé képzelte, ahogy egy üvegszilánk mélyen a szívébe hatol. Másképp hogy érezhetné át a férfi ezt a rettenetes fájdalmat az elkövetkező években? Ám ehelyett leparkolta a kocsit a Victor Hugo sugárúthoz közel eső egyik utcán, és a homlokát a kormánykerékre ejtette. Johnny nem szerette őt. A férfi ostoba módon a karjára tette a kezét. – Tudom, hogy szemét módon viselkedem veletek. De rendbe fogtok jönni. A gyerekeknek nagyobb szüksége van rád, mint rám. – Ez nem igaz! – ordította, és elrántotta a kezét. Johnny annak az embernek a kínos mosolyával nézett rá, aki tudja, hogy légy van a pitében. – Itt kell maradnod a közelükben! – kiáltotta Annie kétségbeesetten. – Nem költözhetsz el olyan messze! Ám tudta jól, hogy a férfi megteheti. Valójában már korábban is megtette. Elhagyta a saját családját, azért, hogy Európába költözzön. Sosem hívta fel a szüleit. Azok gyakran telefonáltak, és panaszkodtak a fiukra, Annie azonban türelmetlenül lerázta őket – a telefon a füle és a válla közé szorítva, ahogy épp pelenkát cserélt vagy vacsorát főzött. Miért nem tudnak végre túljutni azon, hogy Johnny elköltözött? Ő volt az, aki mindig felhívta Johnny szüleit a hírekkel. Ő volt az, aki sosem felejtett el ajándékokat, leveleket küldeni. Ő tartotta észben a születésnapokat, ő kért bocsánatot, ő pátyolgatta mindenki érzéseit, a legjobb tudása szerint. Johnnyt nem lehet korlátok közé szorítani, hát nem látják? A leparkolt kocsiban, valahol a Victor Hugo sugárút közelében, üvölteni kezdett, úgy, mint egy megsebzett állat. Aztán püfölni kezdte a férfi vállát. – Kifelé! Tűnj el! Takarodj!

– Tehetetlenül végignézte, ahogy Johnny kiszáll és elindul a kihalt boulevard-on. A végzete felé. A végzete két órával később érte utol, amikor Johnny a bátyja autójának kormányánál ülve a halálába vezetett. Ugyanazon az estén, amikor ő azt hitte, hogy belepusztul a fájdalomba, végül Johnny volt az, aki megölte magát. Ó, hányszor lejátszotta már az agyában azt az estét! Az elmúlt három év szinte minden egyes napján és éjszakáján. Az ő hibája volt a baleset? Amiért kirúgta a férfit a kocsiból.? Vagy Johnny hibája? Ő ölte meg, vagy a férfi végzett magával? Ha a fiúk tudnának erről, őt hibáztatnák? Gyűlölnék az apjukat? Gyűlölnék őt? És a visszatérő gondolat, mely három éven át üldözte: Johnny már nem szerette őt. Most, hogy a pánikroham alábbhagyott, furcsa nyugalom szállta meg. Ezt is túlélte. Életben volt, a saját kocsijának vezetőülésében ült, mely még mindig a garázsában parkolt. Megkönnyebbülten fellélegzett, előhalászott egy zsebkendőt a kézitáskájából, és megtörölte a szemét meg az orrát. Valami szokatlan ürességet érzett. Hirtelen mintha hiányzott volna valami, de mi? Ráébredt, hogy gyakorlatilag az óta a végzetes éjszaka óta bent ragadt a kocsiban, és hogy három hosszú és magányos éve sír magában. És fortyog a dühtől. Ám hirtelen egy rég elfelejtett érzés szállta meg, a könnyedség. Mi lehet ez? Valami eltűnt? Beletelt néhány percbe, míg megértette, hogy ami furcsa módon hiányzik, az a fájdalma. Közben elmúlt a lefekvés ideje. Maga elé képzelte a gyerekeket Lucas lakásában, az arcuk sápadt a kimerültségtől, a szemük majd leragad az álmosságtól, és azon tűnődnek, mikor mehetnek haza. Lucas. Johnny haverja.

Lucas tudott Johnnyról meg arról a nőről, de soha nem hozta szóba a dolgot. Megpróbálta ugyan, de Annie nem engedte, és most már rájött, miért nem. Azáltal, hogy nem hagyta, hogy Lucas elmondja az igazat, nem kellett bevallania neki – vagy bárki másnak –, hogy tudott róla. És így megőrizhette Johnnyt olyannak, amilyen volt. Megőrizhette kettőjük történetét a gyerekek és talán saját maga számára. Lucas hagyta, hogy megóvja a titkát. A titkot arról, hogy őt lehet nem szeretni, hogy lazán félre lehet hajítani. A titkot, mely túl nehéznek bizonyult ahhoz, hogy egyedül viselje. A fiúk számára a fájdalom másnap reggel köszöntött be. Elképzelhetetlen fájdalom, ugyanakkor másfajta természetű, talán könnyebben emészthető fájdalom, mint az a trauma lett volna, ha Johnny keresztülviszi a tervét, és elhagyja őket. Amíg rajta áll a dolog, Johnny emléke úgy lesz megőrizve, mint szerető apa és férj. Nem Johnny kedvéért. Egyáltalán nem. Hanem a fiúk miatt. Hogy továbbra is úgy érezzék, apjuk szerette őket. Ráadta a gyújtást. – Baszd meg, Johnny! – kiáltotta hangosan. – Baszd meg, te gennyláda, te alávaló, hazug gazember, te gyáva, önző, csaló szemétláda! Igazad volt, te lúzer. Tényleg nincs szükségünk rád! Annie beindította a motort, és kitolatott a garázsból. Végighajtott a lemenő napfényben, mely vörös ragyogással vonta be az épületek köveit. Zene és meleg levegő áramlott be az egyterű lehúzott ablakán, és a haja vadul lobogott a szélben. Keresztülhajtott Párizson, hogy elvigye a gyerekeit egy hétvégére a tengerpartra. Keresztülhajtott Párizson, hogy találkozzon a szeretőjével.

Jared megvárta, míg a nővér kimegy a szobából, és kitépte az infúziós tűt a karjából. Kikecmergett az ágyból, és meg kellett támaszkodnia a falban, nehogy elessen, de mire elérte a szekrényt és megtalálta a szépen összehajtott ruháit, már képes volt normálisan megállni a lábán. Mire az ápolónő visszatért, ő már messze járt. Pár perccel később egy taxiban ülve szelte át a forgalmas utcákat. A lemenő nap sugarainak bíborszínű ragyogása visszatükröződött a Szajnán, ami folyékony ezüstté változtatta a folyót. A kobaltkék égbolt ellenében a sötétzöld platánlevelek szinte feketének tűntek. Már maga a lélegzetvétel is kimerítő feladatnak bizonyult, és a látását elhomályosították a drogok, amiket beszedett, és a gyógyszerek, amiket a kórházban belétömtek. Ráébredt, hogy ez a Fête de la Musique estéje. Lüktető halántékkal feltekerte az ablakot, hogy kívül rekessze a kakofonikus hangzavart. Zeneszó áradt minden utcából, minden házból, minden lakás minden szobájából. A csendes taxi belseje a nyugalom kis szigete volt, mely buborékként lebegett át a városon. Az épületek vésett kövei csillogtak az utcai lámpák fényében – minden egyes lámpa egy elmosódott csillag. A szobrok elevennek tűntek, a templomok akár sisakot és páncélzatot viselő óriások, a több száz éves épületek fából készült ajtói, mint kitátott szájak. Ha Althea vele lett volna, megmutatta volna neki a zsúfolásig tömött éttermeket, a kávézók teraszán táncoló és iszogató embereket, az ámuldozó turistákat, akik láthatólag azon tűnődtek, melyik bolygón landoltak, a mopedeken száguldozó vad suhancokat, a szerelmespárokat, akik szorosan egymáshoz simulva, kéz a kézben sétáltak az utcákon, néha megcsókolva egymást, az éjszakára, a

szenvedélyre várva. Ha Althea ott lett volna vele a taxiban, a fejét a lány ölébe hajtotta volna, és hagyta volna, hogy addig simogassa a haját, amíg el nem szenderedik. De Althea nem volt vele, és neki meg kellett találnia. A taxi behajtott a Richard-Lenoir boulevard-ra, és hirtelen száz görkorcsolyás ember vette körbe őket, akár egy hatalmas halraj a sötét óceánban. Egy lány megkocogtatta az autó ablakát, és kivillantotta fedetlen melleit. Egy pillanattal később már ott sem voltak. Minden egyes percet, amit Altheától távol töltött, időpocsékolásnak érzett. Utálta, hogy a lány törékeny volt, rászoruló és beteg. De legyen bármilyen törékeny, rászoruló és beteg, meg fogja találni, annak ellenére, hogy senki sem volt hajlandó felvilágosítást adni a hollétéről, mondván, hogy átszállították egy másik kórházba, melynek nevét nem adhatják meg. A francia kínai étteremben vele szemben ülő Lola elégedettnek és vidámnak látszott, de most, hogy Mark jobban belegondolt, talán nem is volt annyira elégedett és vidám. Aznap, amikor Lola elhagyta, semmi jelét nem mutatta, hogy boldogtalan vele. Lola szőkén még lélegzetelállítóbb volt, és Mark szerette volna tudatni vele. Furcsa érzés volt Párizsban lenni, ebben a városban, melyet nehezen értett meg. Este tizenegykor még mindig özönlöttek az emberek vacsorázni, méghozzá a kutyáik társaságában. Ebben a városban a heteró férfiak úgy öltözködtek, mint a buzik, ahol különböző korú, dögös nők táncoltak az utcákon, ahol a pincérek ügyet sem vetettek az emberre és az üres tányérjára, ahol a kínai éttermekben alig

van felismerhető kínai fogás a menün, és ahol a preferált közlekedési eszköz a görkorcsolya és a moped volt. Párizsban mindenhol zene szólt. Lola levette a kabátját. Sugárzóan szép volt. Mark imádta bőrének halvány karamella színét, duzzadt ajkait, a smink nélküli zöld szemét. Lola arckifejezése nyugodt volt. Lola mindig nyugodt volt. Nyugalma lehetővé tette számára, hogy ő büntetlenül kiadja magából a világra irányuló dühét. Ezt is szerette volna elmondani neki. Meglehetősen hosszú idő eltelt azóta, hogy a magándetektív megadta neki Lola párizsi címét. Mark a levéltárcájában őrizgette a cetlit, és naponta többször is elővette, hogy emlékeztesse magát rá, mi az, amit csinál, és miért csinálja. Terápia – így hívták. Dühkezelésórák, ahol végre szembenézett a depressziójával és haragjával. A depresszió különösen olybá tűnt, mint egy feneketlen kút. Ő nem az a fajta volt, aki egy problémával szembesülve menekülőre fogja. Eltökélten szembenézett vele, és módszeresen felülkerekedett rajta. A legjobb szakembereket fogadta fel. Bevette a gyógyszereket, amiket kapott, és nem volt hajlandó hazudni önmagának. A csoportterápiára is eljárt, és elég volt számára egyetlen alkalom, hogy felismerje önmagát a körülötte ülő férfiakban, akik súlyos érzelmi sérüléseket okoztak a feleségeiknek. Ezeket a tényeket a jelen pillanatban nem szívesen tette volna közzé. Az új énjével akarta visszahódítani Lolát. Különben is, nem volt benne biztos, mennyit nyerne vele, ha Lola megtudná, hogy egy gyámoltalan fráter, aki úgy sírja álomba magát. Lolát figyelve nehezére esett nem kimutatnia az érzelmeit, melyek teljesen eluralkodtak rajta. Aztán eszébe jutott, amit az agyturkász mondott: ellenkezőleg, éreznie kell az

érzelmeit, nem pedig elbarikádoznia őket, ami valószínűleg az első helyen állt a probléma kiváltó okai közt. De hogyan élje meg az érzelmeit, és ne bömböljön, mint egy hatéves kiskölyök? Erre még nem bírt rájönni. Lola apró kortyokban iszogatta a borát, bőrét lágyan simogatta a balzsamos esti levegő. – Hogy találtál rám? – kérdezte. – Nos – kuncogott a férfi –, némi kihívást jelentett az ügy, de amikor az ember elegendő lóvét hajlandó áldozni egy problémára, akkor a probléma általában megoldódik. – Nem minden probléma – jegyezte meg Lola, és jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Nem, nem minden probléma – értett vele egyet a férfi. A pincér elvette Mark elől az előételt, melyhez a férfi hozzá sem nyúlt, és Lola üres tányérját, aztán megjelent a következő fogással. Mark képtelen volt egyetlen falatot is legyűrni a torkán, és tessék, Lola boldogan eszeget, lágyan ingatva a fejét a zene ütemére. – Mikor tudtad meg, hogy hol vagyok? Mark tétovázott. – Kábé egy hónappal ezelőtt. – Egy hónappal ezelőtt? – Lola arcára keserűség ült ki. – Ez hosszú idő – tette hozzá szemrehányóan. Mark ismét habozott. – El kellett intéznem pár dolgot. – Miféle dolgot? Mark figyelte, ahogy Lola szakértő módon megragad egy falatot az evőpálcikáival, és kecsesen a szájához emeli. – Tudod… dolgokat. Azt hiszem, meg kellene beszélnünk, hogy állunk jelenleg, és valamiféle egyezségre kellene jutnunk a jövővel kapcsolatban.

– A dolgok nem mehetnek tovább a régi kerékvágásban, Mark – jegyezte meg Lola feldúltan. – Megváltoztam. Egyszerűen képtelen lennék visszatérni a régi énemhez. Mark megvonta a vállát. – Már rég megváltoztál. De valamilyen oknál fogva nem merted elmondani nekem. Lola letette az evőpálcikákat. – Valamilyen oknál fogva? És véleményed szerint mi lenne ez az ok? Mark nem felelt. Mindketten tisztában voltak a válasszal. Ehelyett azt mondta: - Tudod, akár fel is jelenthettelek volna. Rád küldhettem volna a zsernyákokat, de nem tettem. Nyilvánvaló, hogy szívemen viselem a sorsodat. Nem vagyok szörnyeteg. Biztosítottam a számodra az időt és a teret, amire szükséged volt. És azért vagyok itt, hogy megoldjuk a kisebb problémáinkat, bármik is legyenek azok. – Csakhogy ezek nem kis problémák, Mark – jegyezte meg Lola élesen. – Hanem hatalmas problémák. És nem vagyok biztos benne, hogy képesek vagyunk megoldani. – Megmondom, mi a helyzet. Semmi sem fog megoldódni köztünk, amíg te Franciaországban tartózkodsz. – Természetesen visszamegyek Los Angelesbe. Ennyivel tartozom neked és a gyerekeknek. És változtatnom kell az életemen. Mark ellazult. – Igen, szükséged van egy saját életre. Értem. Dolgozni szeretnél. Jógát tanítani, igazam van? Lola a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy vissza tudok menni abba a házba. Mark felvonta a szemöldökét. – El akarsz költözni? – Nem akarok visszamenni abba a házasságba. Mark nem nézett rá. Igyekezett leplezni a csalódottságát. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Visszamegyek Kaliforniába, de – itt lenézett a tányérjára –, sajnálom, Mark, azt hiszem, bérelek egy lakást. – Ugyan már, Lola! Tudom, hogy mindkettőnknek megvannak a kis sérelmei, de ez azért nem a világ vége! – De igen, Mark. Ez a világ vége – közölte Lola olyan hévvel, hogy Mark alig ismert rá. A szemében harag izzott. Mark még sosem látta ilyen nyíltan dühösnek. – Hogyan fejezhetném ki magam, hogy megértsd? Főleg, ha nem is akarsz meghallgatni. – Mit gondolsz, miért jöttem el ilyen messze, ha nem akarnálak meghallgatni? Lola a férfira nézett. – Rendben. Véleményed szerint a dolgok megváltoztak a gyerekek születése után. Nos, talán azért, mert mindig is azt akartad, hogy körülötted forogjon minden! Mark szóra nyitotta a száját, aztán újra becsukta. Lola mérgesen rászegezte az evőpálcikáit, de a hangját nem emelte meg. – Tudod te egyáltalán, hogy mennyit adtam fel a lényemből, csak hogy veled lehessek? És naponta még mennyit adok fel magamból, csak hogy elnyerjem a tetszésed? Mindig minden rólad szól – az élére vasalt ingeidről, a hülye házadról, az üzleti útjaidról, amikre el kell kísérjelek, ahelyett, hogy otthon lennék a gyerekekkel. Te döntesz mindenben – hol szórakozzunk, hogyan rendezzük be a lakást –, és hadd áruljam el, pocsék az ízlésed. – Az utolsó szavakat úgy suttogta, de akár kiabálhatott is volna. – Értem, Lola. Felfogtam. Egy seggfej vagyok. – Azt akarom mondani, hogy ha nem változol meg, elválok.

Mark kortyolt egy nagyot az italából. – És mit szeretnél, min változtassak? – A Markra oly nem jellemző szavak egy percig ott lebegtek kettőjük közt. – Hatalmas változásokról lenne szó, Mark – szólalt meg végül. – Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennél rájuk. – Képes vagyok megváltozni. – Akkor miért nem kezded most rögtön? – csattant fel Lola. – Miért nem kérsz bocsánatot a fékezhetetlen dühödért, a kiabálásokért, azokért, amiken keresztül kellett mennem? – Bocsánatot kérek – mondta Mark. Lola döbbenten meredt rá. – Bocsánatot kérek – ismételte Mark, és fogva tartotta a nő pillantását. – Igazad van mindenben. De meg tudok változni. Meg kell változnom. Már el is kezdtem. – Szükséged lesz valakire, egy hivatásos szakértőre, aki segít kezelni a dühödet. – Már elkezdtem. Ez volt az a dolog, amiről korábban beszéltem. Elkezdtem járni erre a programra. Kerüljön bármibe, én hajlandó vagyok megtenni. Lola szeme tágra nyílt. – Egy programra? – Igen. Dühkezelés, házastársi bántalmazás…– Mentegetőző mosoly jelent meg az arcán. – Meg ehhez hasonlók. – Egy program? – ismételte Lola, láthatólag teljesen megdöbbenve a hallottakon. Egy hosszú pillanatig mindketten némán hallgattak. Lola abbahagyta az evést. Az asztaluktól pár lépésnyire egy zenész ütötte fel a tanyáját, és valamiféle flamencodallamot játszott a gitárján. Mindketten a férfi ujjait figyelték, melyek szinte lebegtek a húrok felett. Persze, Mark mondhatott volna többet is, de mi haszna lenne? Az ember nem kényszerítheti a

másikat arra, hogy szeresse. A kocka el volt vetve. Most már nem rajta múlott. – Rendben, talán – mondta végül Lola. – Talán? – Talán, ha hajlandó és képes vagy… A férfi torka fájdalmasan összeszorult. – Hajlandó vagyok. És határozottan képes vagyok. – Akkor talán – ismételte Lola. A férjére nézett, és lágyan elmosolyodott, ám a mosolya az arcára fagyott, amikor észrevette, hogy Mark szemét elönti a könny. A férfi igyekezett elrejteni a könnyeit, de elkésett. – Minden rendben? – kérdezte Lola. Mark kinyújtotta a kezét, és pár másodperccel később Lola is kinyújtotta az övét. Lassan összeérintették a tenyerüket a levegőben, mintha gratulálnának egymásnak, de Mark nem engedte el Lola kezét. Összefonták az ujjaikat, és Mark zokogni kezdett Párizs közepén, egy kínai étteremben.

29. Lucas

végre kezdte ismét emberi lénynek érezni magát. Miközben a gyerekek egy filmet néztek, volt ideje megborotválkozni, lefürödni és tiszta ruhába bújni. Közben arra gondolt, miképp fogja kiosztani Annie-t, amiért magára hagyta az öt gyerekkel. Annie hamarosan be is toppant. Könnyes arccal és olyan feldúlt állapotban, hogy rögtön Lucas karjába vetette magát. A férfi először azt hitte, hogy megtámadták vagy még valami ennél is rosszabb történt. Lehetséges, hogy Mark Annie-re rontott, aztán egy gyilkos indulat hevében végzett Lolával? Annie egy teljes percig zokogva a mellkasára tapadt, amit Lucas bűnös módon nagyon is élvezett. Olyan csodálatos érzés volt magához szorítani ezt a testet! Egy kis idő múlva a nő összeszedte magát, megtörölte a szemét, és csak annyit felelt a férfi ki nem mondott kérdésére: – Nem akarok beszélni róla. Annie beszaladt a fürdőszobába, megmosta az arcát, és kirúzsozta az ajkát. Ismét erősnek tűnt, vagy legalábbis annak akart látszani a gyerekek előtt. Bekukkantott a szalonba, mely semmi jelét nem mutatta a férfi által korábban kiállt kínoknak. Az összes gyerek a kanapén kuporgott, és minden egyes szempár a képernyőre tapadt, kivéve Simonét, aki két órával korábban mély álomba merült. Amikor Maxence megpillantotta az anyját, gyorsan felugrott és kikapcsolta a tévét, ami azonnal felébresztette Annie gyanakvását. – Mit néztetek? – kérdezte üdvözlés gyanánt. – Semmit! – vágta rá Lia és Laurent egyszerre. – Az Arachnofóbiát! – kiáltotta Paul.

Annie szemrehányó pillantást vetett Lucas-ra. – Te hagyod, hogy horrorfilmeket nézzenek? – Azt… azt mondták, szoktak… – dadogta Lucas. – Azt állították, hogy te is megengeded nekik. – Ennél azért többet vártam tőled – rótta meg Annie Maxence-t. A hír hallatán, hogy váratlan vakációban lesz részük, a gyerekek fel-alá ugráltak örömükben. – Így anyukádnak is jut egy csodálatos hétvége, amikor csak magával kell foglalkoznia – magyarázta Annie Liának. Gyorsan még mindenki elszaladt a mosdóba, aztán leoltották a villanyokat. Lucas a vállára emelte az alvó Simont. Becsukták maguk mögött a bejárati ajtót, és beléptek a liftbe. Az utcán ott várta őket a kocsi. Lucas-nak sikerült úgy becsatolnia Simont az ülésbe, hogy a kisfiú fel sem ébredt. A többi gyerek izgatottan bezsúfolódott az egyterű hátsó üléseire. A várost teljesen hatalmába kerítette a Fête de la Musique. A városszerte kialakult bulihangulat a gyerekeket is azonnal megfertőzte. Könyörögni kezdtek, hogy álljanak meg és szálljanak ki a kocsiból, „hadd lássák a zenét”. Annie egyszerűen csak annyit mondott, hogy „nem”, és a gyerekek felhagytak a kuncsorgással. Vajon hogy csinálta? Lucas keresztülhajtott Párizson, és Annie megengedte a gyerekeknek, hogy lehúzzák az összes ablakot. Az utcákat olyan sok helyen lezárták a forgalom előtt, hogy Lucas már azon tűnődött, kijutnak-e valaha a városból. Maxence és Laurent kitalált madárpókokkal rémisztgették Liát, és a kislány sikításai éles kardként hatoltak Lucas agyába. Mindeközben Annie ölbe tett kézzel, a gondolataiba merülve, tökéletes nyugalomban ült mellette az anyósülésen. Ezt vajon hogy csinálta?

– Nem láttam az utazótáskád – jegyezte meg végül a gyerekek kiabálása közepette. Az elmúlt húsz percben, amióta elhagyták a lakást, ez volt az első mondata. Lucas töprengett pár pillanatig, majd meglepetten felkiáltott. – Nahát! Azt hiszem, elfelejtettem becsomagolni az útra. – Micsoda? – Annie az arca elé kapta a kezét. – Elfelejtetted? Hogy felejthettél el összecsomagolni? – Elég strapás napom volt. – Azt aláírom, de nézz csak meg engem – tökéletesen fel vagyok készülve. – Amikor a gyerekekről van szó, acélból vannak az idegeid, de elég egyetlen ártatlan megjegyzés tőlem, és… Annie gyorsan hátrafordult, és a gyerekekre ordított. – Fogjátok már be! – A gyerekek azon nyomban elhallgattak. Előttük, az égbolton, a hold hatalmas méretet öltött. A város elmaradt mögöttük, és az égbolton számtalan csillag gyúlt. A gyerekek szép sorban álomba merültek. Rajtuk kívül senki nem járt az országúton, leszámítva azt a néhány autót, melyek szélsebesen elszáguldottak mellettük. – Szóval, hogy vagy? – kérdezte óvatosan Lucas, ahogy a gyerekek szeme lecsukódott. – Csss…. – Alszanak. – Maxence még nem. Addig nem, amíg nem horkol – suttogta Annie. Nemsokára beléptek a Département de Normandie-be. A motor hangos duruzsolását leszámítva szinte teljes volt a sötétség és a csend. Lucas érezte, hogy Annie teste lassan ellazul. A légzése nyugodtabbá vált, és ő maga is azt tapasztalta, hogy minden egyes lélegzetvétellel oldódik

benne a feszültség. Levette az egyik kezét a kormányról, és Annie keze után nyúlt, mely még mindig szorosan ökölbe szorítva hevert az ölében. Az ajkához emelte és ott tartotta, míg a nő keze el nem ernyedt. Ettől Lucas-t elfogta a boldogság – örült, hogy ott lehetett a kocsiban aznap éjjel, Annie-vel, az öt alvó gyerekkel a hátsó üléseken. Mint egy család. Az ő családja. Nem számított, hogy a körülötte lévő emberek élete mennyire el van cseszve, az övé igazából most kezdett értelmet nyerni. Áthajtott az alvó Honfleur városkán, aztán lelassított, és ráhajtott az útra, melyet olyan jól ismert. Megállt a birtok kovácsoltvas kerítése előtt, de nem állította le a motort. Kiszállt, kitárta a súlyos kapuszárnyat, visszaült a kocsiba, és végighajtott a kavicsos kocsifeljárón a holdvilágos éjszakában. A levegő balzsamos volt és tiszta. Gyönyörű napra fognak virradni. Annie elámult, amikor meglátta a kis házikót, a sötét épületfával és fehér vakolattal, mely ragyogott a holdfényben. – Lucas, ez tökéletes! Nézd csak a futórózsát, egész a tetőig kúszott! Nantucketre emlékeztet. – Az meg mi? – Martha’s Vineyard és Nantucket, szigetek Cape Cod partjainál. – Ez sokkal jobb annál – mondta a férfi. Lucas leparkolta a kocsit a ház mellett. Még le sem állította a motort, Annie már kiugrott a kocsiból. A gyerekek olyan mélyen aludtak, hogy észre sem vették, hogy megérkeztek. Annie elindult az előttük levő tágas sötétség felé. Lucas kiszállt, és követte. Magába nyelte őket az óceán felől érkező

friss fuvallat, melybe só, homok és hínár illata keveredett. Annie a víztömegre mutatott. – Sosem mondtad, hogy a házad a parton van! Egészen lenn a víznél! – Valóban? Akármilyen tökéletesen is felkészült az útra, Annie most megborzongott ujjatlan felsőjében. Lucas kibújt a pulóveréből, és a nő vállára terítette. – Hagyjuk egy percre a gyerekeket a kocsiban. Nem lesz semmi bajuk – mondta Annie. – Biztos vagy benne? – Aha. – Hirtelen örömteli, játékos hangulat fogta el. Gyönyörű volt. Megragadta a férfi kezét, és sietős léptekkel elindultak a víz felé, majd szaladni kezdtek. Amikor leértek a homokba, Annie lerúgta a szandálját. Egymást lökdösve, taszigálva felmásztak egy kis homokdűnére. A levegő itt már hűvösebb volt, de Lucas forrónak érezte a testét. Annie letérdelt, és leterítette Lucas kabátját a puha homokba, mely szürkén csillogott a holdfényben, és még őrizte a nappal melegét. Megfogta a férfi kezét, és lehúzta maga mellé. Lucas szívverése felgyorsult. Két kezébe fogta a nő arcát, és megcsókolta. Annie kioldotta az övét. A nap vakítóan tűzött, és Annie feltette a napszemüvegét. A távolban hullámok tornyosultak, hogy aztán békésen elsimuljanak a lába előtt. A sós levegő megtöltötte a tüdejét és felduzzasztotta a szívét. Egy alacsony strandszékben ücsörgött, az egyrészes retró, piros fürdőruhájában, melyben úgy festett, mint egy szexbomba az ötvenes évekből. Lábfejét a meleg homokba temette. Mellette – de nem túl közel,

nehogy a gyerekek gyanakodni kezdjenek – Lucas heverészett egy másik napágyban, még az előző napi ruháiban. Begombolt fehér inge alá befújt a szél, a bokája fölé tűrt nadrágja vizes volt. Ahogy hunyorogva a napba bámult, kicsit Clark Gable-hez hasonlított. Néhány méternyire tőlük a fényvédő krémmel alaposan bekent gyerekek játszottak. Maxence és Lia derékig elmerültek egy gödörben, amit a gyerekek együttes erővel ástak ki, miközben megállás nélkül fecsegtek. Hogy miről, azt Annie nem hallotta, mert hangjukat elnyomta a hullámok morajlása. Vicces volt végignézni, ahogy Maxence kiadja az ukázt Paulnak, Laurent-nak és Simonnak, hogy hozzanak még vizet vagy kagylóhéjakat, mire a kisebbek rohanvást igyekeztek a vödreikkel, mintha az életük múlt volna rajta. Annie felfigyelt rá, hogy Lia és Maxence annyira belemerültek valami fontos beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkeztek a körülöttük lévőkről. Szinte tapintható volt a vágyuk, hogy kettesben legyenek. Lucas lábfeje, többé-kevésbé diszkréten, simogatni kezdte az övét a homok alatt. Ez a kontaktus egymagában elég volt ahhoz, hogy azonnali erotikus érzéseket ébresszen az egész testében. Az előző éjjel a dűnén szeretkeztek, és ő kezdeményezte. Önmagát is meglepte, mennyire felkorbácsolódott benne a szenvedély. Gyönyörű pillanat volt, amilyen gyönyörű csak lehet egy pillanat ezen a földön. Lucas csodálatos ember volt és csodálatos férfi, és őt akarta. Lucas volt az a férfi, akivel újrakezdheti az életét, a férfi, aki megnevettette, és aki nevetett az ő dühös viccein. A férfi, aki megértette. A férfi, aki látta őt a sebhelyeivel, a hibáival együtt, és mégis akarta.

De az élet nem csupán a filmekben marad meg tökéletesnek? A való életben a nyarak véget érnek, a gyerekek visszatérnek az iskolába, majd felnőnek és elhagyják az anyjukat. A legjobb barátnők visszaszaladnak a szánalmas férjeikhez. Emberek összeomolnak az önmagukra kimért éhezéstől vagy drogtúladagolástól, épp amikor azt hitted, hogy segítettél rajtuk. Férjek elárulnak, aztán meghalnak. És az új szeretők módot találtak rá, hogy még csírájában elfojtsanak egy kapcsolatot, mielőtt túl meghitté válna a helyzet, mielőtt a boldogság teljesen magához csábíthatta volna, hogy aztán később darabokra zúzza. – Lucas, ez nem fog működni – mondta Annie lágyan, miközben tekintete a csillámló víztükröt fürkészte. Lucas, aki szintén az óceánt bámulta, megmerevedett. Eléggé ismerte a nőt ahhoz, hogy számítson erre. Várt. – Egész pontosan mi volt a terved? – szegezte neki a kérdést agresszíven Annie. – Úgy értem, ez mind nagyon aranyos – a házikó, a part, forró szex a dűnén. De mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. – Ki hazudik? – kérdezte Lucas egy pillanatnyi hallgatás után. – Te, én… Úgy értem, ez mind jó móka, de túlságosan is jól ismerjük egymást. Ez a kapcsolat szinte vérfertőző. Nagyon kedvellek. De az igazság az, hogy jobban szeretem azt, ahogy korábban álltak a dolgok. – Amikor csak barátok voltunk? – Igen. – Azt akarod mondani, hogy azt szeretnéd, hogy inkább maradjunk barátok? Annie egy másodpercig habozott. – Igen. Csak barátok. – Csak a magad nevében beszélj. – Lucas az óceánra függesztette a tekintetét.

Annie erőltetett kis kacajt hallatott. – A szex nem minden. Lucas felállt a székéből. Tett néhány lépést a víz felé, és a hullámokat bámulta. Annie már azt hitte, ott hagyja, ám ehelyett megfordult, visszasétált, és letelepedett elé a homokba. A mellkasszőrzetébe ősz szálak vegyültek. Annie szerette a kis ráncokat a szeme körül, amikor mosolygott. Egy boldog ember ráncai. Ám a férfi most nem mosolygott. Kinyújtotta a kezét, és levette Annie napszemüvegét. – Annie, hagyjuk ezt a le chat et la souris-t106. Nincs kedvem játszadozni. – Nem játszok macska-egér játékot! – vágott vissza felháborodottan Annie, bár tisztában volt vele, hogy hazudik. Tényleg játszotta a megközelíthetetlent. Készen állt rá, hogy mindent kihajítson az ablakon, ha a szükség úgy hozza. Végül is ez egy vizsga volt. – Annie. Ami történt, nem véletlenül történt. Számomra legalábbis nem. Én már évek óta várok rád, reménykedem… Annie nem szólt semmit. Folytasd!, szuggerálta magában a férfit. – Mindig is többet reméltem – tette hozzá Lucas, a nő szemét fürkészve. – Mindig? – Kérlek, folytasd, ne hagyd abba! – Még amikor Johnny életben volt, én már akkor beléd zúgtam. – Belém zúgtál? – Totálisan, Annie. Ne kérdd, hogy kimondjam azt a szót. – Miféle szót? – Gyorsan feltette a napszemüvegét, mert a szemét könnyfátyol futotta el. Az érzései összekuszálódtak. Lucas igazi szakértő volt a csábításban. Az a számtalan 106

Macska-egér

hódítás! Hát persze, hogy őszintének tűnt. Annie korábban látta már akció közben. Bárkit meg tudott győzni. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarta. – Mindennek úgy kell lennie, ahogy te akarod – jegyezte meg. – Bien sûr,107 igazad van. Szeretném, ha úgy lenne, ahogy én akarom. És mit gondolsz, mit akarok? És kérlek, vedd le a szemüveged. Borzasztó irritáló. – Vakít a fény. – A napfény vagy az igazság fénye? Nézz szembe vele. Nézz szembe velem. Nem érdekel, hogy vakít a fény! Vedd le azt az idétlen szemüveget! Annie engedelmeskedett. – Te sírsz! – kiáltott fel a férfi. – Micsoda megkönnyebbülés. – Megkönnyebbülés? – visszhangozta Annie, mivel képtelen volt saját szavakkal előrukkolni. – Te – kezdte Lucas, és a mutatóujjával megérintette Annie orra hegyét – érzel valamit. Irántam. – Miről beszélsz? Hát persze, hogy érzek valamit. Lucas letörölte a kézfejével a könnyeit, és Annie érezte a tesztoszteron és a naptej illatát a bőrén. Azt akarta, hogy a férfi harapjon a nyakába és mondja azt, hogy gyönyörű, ahogy azt a dűnén tette előző éjjel. – Gyönyörű vagy. Annie felnevetett, aztán elsírta magát. – Igazi nőcsábász vagy. Bolond lennék, ha hinnék neked. – Mi? Cölibátusban kellett volna élnem az elmúlt tizenkét évben? 107

Persze

– Azt várod, hogy elhiggyem, hogy bár számtalan nőt megdöntöttél, végig én voltam az álmaid nője? Lucas, nem vagyok már tini. Nem veszem be ezt a maszlagot. – Nem kell bevenned. Ez az igazság. – Az igazság? – Oké, merde108! – Lucas ökölbe szorította a kezét, és belebokszolt a homokba. – Téged akarlak, tu comprends109? Téged akartalak. Nem bírtam önmegtartóztatásban élni, miközben te egy tiszteletre méltó, hűséges feleség voltál, aztán meg tiszteletre méltó, gyászoló özvegy, és végig ott illegetted azt a szexis hátsód a szemem előtt. – Ezt a pimaszságot! Én sosem… illegettem. – De igenis, illegetted. – Neked aztán vastag bőr van a képeden! – Annie hangosan felnevetett. Lucas szexinek találta a hatalmas hátsóját. – De tudod, nem csak a testedről van szó. Mindent szeretek veled kapcsolatban, még… még a hihetetlenül nehéz természeted is. És nem fogom feladni. Nem leszek a barátod. A szeretőd akarok lenni. Ha engeded. – Ó, az Isten verje meg, rendben! – kiáltotta Annie. Lucas a nyakára tette a kezét, mintha arra készülne, hogy megfojtsa. – Rendben, micsoda? – Hagyom, hogy a szeretőm légy. – Na végre! – Lucas a kezébe fogta az arcát és megcsókolta. A távolban Lia felsikkantott. – Nézd, Maxence! Lucas és az anyukád csókolóznak! Annie azonban a legkevésbé sem zavartatta magát. 108 109

A francba! Érted?

Juillet110 30. Althea bekopogott az ajtón, aztán belépett. Leült egy székbe, Madame Defloret mahagóni íróasztalával szemben, felhúzta az egyik térdét, ráfektette az állát, úgy várta, hogy a nő befejezze a telefonbeszélgetését. A rácsok mögött, a kórház kertjében mentális betegségekkel küzdő emberek sétálgattak a fák árnyékában. Madame Defloret letette a telefont, és Altheára mosolygott. – Althea, tíz napja, hogy megérkeztél hozzánk. Ez idő alatt nagyon sokat haladtál, kedvesem. Igazán bátor és erős ifjú hölgy vagy. Althea a szavakat latolgatta. Bátor és erős. Igen, bátor volt, és furcsa módon erős. – Köszönöm – mosolyodott el. – Mentális betegségek tekintetében nem is kívánhattam volna magamnak jobbat. – Látom, van humorérzéked. Ez csodálatos! Nagy lelkierőt igényel, hogy az ember rezzenéstelen tekintettel elfogadjon egy ilyen betegséget, ahogy azt te tetted. Nem mindenki ilyen bátor. – Köszönöm. – Althea megértette, hogy készen állt erre. Az elmúlt hat hónapban, anélkül, hogy észrevette volna, valami

110

Július

megváltozott benne. Annie háza nélkül – ami igazi bolondokháza volt, ahol állandóak voltak a torzsalkodások, ahol az emberek zsíros kajákat tömtek magukba, és amely folyamatosan gyerekek zsivajától volt hangos –, Jared festményei nélkül, Jared csókjai nélkül, Párizs és a szertelen, zavaros élete nélkül sosem állt volna készen. – Korábban már beszéltem veled a lehetőségről, hogy ambuláns betegként folytasd tovább a kezeléseket – mondta Madame Defloret. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy hazamenj. – Még nem állok készen rá, hogy elmenjek! – tiltakozott Althea. Hirtelen elöntötte a rémület. – Hosszan tartó, átfogó terápiára lesz szükséged, de nem kell kórházban maradnod. Hosszú, nehéz út áll előtted, legalább olyan hosszú, mint amire szükséged volt, hogy idáig eljuss. Ne számíts azonnali eredményekre, de higgy benne, hogy képes vagy rá. – De én…– Althea torka elszorult. – Egyedül nem vagyok rá képes. Madame Defloret kedvesen elmosolyodott. – Most már más a helyzet. Beszéltünk róla, hogy ki kell alakítanod egy támogató rendszert… – A szüleim fel sem hívtak. Nem érdeklem őket. – A gyógyulásod érdekében azokra kell koncentrálnod, akik a szívükön viselik a sorsodat. – Csörgött a telefon. – Igen – szólt bele a kagylóba Madame Defloret. – A váróterembe kérem. – Letette a telefont. – Egyébként, épp látogatód érkezett. Althea a kezét tanulmányozta, aztán az ablak rácsait, végül Madame Defloret-re emelte a tekintetét. – Nem hiszem, hogy készen állok bárkit is fogadni.

– A látogatók néha azért jönnek, hogy békejobbot nyújtsanak. Anya! Altheát elfogta az émelygés. – Ez olyan, mintha bedobnának az oroszlánok ketrecébe. – Az illető férfi nem fogad el nemet válaszképp – mondta Madame Defloret. – Beengedjem? Egy férfi? Althea összegömbölyödött a székében, készen arra, hogy nyalogassa a sebeit. A reménykedése szinte kézzel fogható volt. – Igen, kérem. Madame Defloret irodájának ajtaja kitárult. Jared magasabbnak, vagy talán soványabbnak látszott. Az arca frissen borotvált, szeme alatt sötét karikák. – Magukra hagyom önöket – közölte Madame Defloret, aztán felállt és elhagyta a szobát. Althea mozdulatlanul ült. Süllyedő érzés fogta el. – Senki sem akarta elárulni, hol vagy – mondta a férfi egy félszeg mosollyal az arcán. – Tényleg? Miért nem? – Szerintük rosszat tenne neked egy narkós társasága. – Ó, Jared. Annyira sajnálom! – Maga sem tudta, mi az, amit sajnál. – Kerestelek. Aztán néhány napra bevonultam egy elvonóra. Most pedig itt vagyok. – Ó, persze, rendben – suttogta a lány. – Természetesen megértem. Jared letérdelt a széke mellé, megfogta mindkét kezét, és az arcához emelte. – Őrült vagyok. Te is őrült vagy. Együtt talán kevésbé lennénk őrültek. Mit gondolsz? Althea elszántan küzdött a vágyakozás, kétségbeesés és öröm könnyeivel.

– De meg kell ígérned, hogy rendbe jössz – tette hozzá a férfi. Althea Jared gyönyörű, férfias kezére nézett, mely körbefonta az ő vékony csuklóját. Elöntötte az undor hulláma. Hát persze, hogy rendbe kell jönnie. Ennek most azonnal véget kell vetnie. Többé már nincs szüksége a régi trükkökre. Többé már nincs egyedül. Jared egészségesen akarja, nem sérülten. Nem betegen. Meg fog gyógyulni – Jared miatt, önmaga miatt. Althea felállt, és Jared magához ölelte. Mélyen beszívta az ingének illatát, és úgy érezte, hazaérkezett. Kinézett az ablakon, és az érzékeit megrohanták a különböző ingerek: a nap melege, akár a simogatás, a madarak csicsergése, a fák lombjai közt játszadozó szellő, a frissen nyírt fű illata. Most. Itt és most. Ilyen egyszerű az egész. És ő képes volt érezni mindezt.

Lola haja a tarkójára tapadt az izzadságtól. Fel-alá futkosott a lépcsőn, kimosott több adag szennyest, elintézett néhány utolsó percre hagyott bevásárlást. A szíve majd kiugrott a mellkasából, de nemcsak a lótás-futás miatt, hanem a félelemtől is. Minden összeállt; minden darabokra hullott. Jared és Althea bejelentették, hogy összeköltöznek Jared rue de Cambronne-i lakásában. Mindkettőjük előtt hosszú rehabilitációs út állt. Annie és Lucas gondosan ügyeltek rá, hogy nyilvánosan ne mutassák a jeleit az egymás iránti vonzalmuknak, de a kipirult arcuk és a szájuk sarkában játszadozó mosoly elárulta, mennyire fel vannak villanyozva, hogy végre bepótolhatják a tízévnyi lemaradásukat. Csodás volt ilyen boldognak látni Annie-t. De vajon a saját élete épp összeáll vagy szétesik? – tűnődött Lola. Nem tudta eldönteni

biztosra. Csak annyit tudott, hogy Mark, a gyerekek és ő hazamennek. Másnap indulnak Párizsból. Mark felbukkanása természetesen mindent megváltoztatott. Ha nem talál rá, lehet, hogy örökre Párizsban maradt volna. De rátalált. Amíg távol volt a férjétől, képes volt meggyőzni magát, hogy a szökése legitim válasz volt a problémáira. De amikor végignézte Mark és a gyerekek találkozását, elszörnyedt azon, milyen kegyetlenül viselkedett velük. Kegyetlen volt és önző, most már tisztán látta, s mindkettő a félelem mellékterméke volt. A félelemé, mely Lucas szavaival élve, gyávasághoz vezetett. Igen, émelyítően gyáva módon viselkedett. De ha a Franciaországban töltött fél év során bármi is változott, az az volt, hogy többé már nem érezte magát áldozatnak, illetve nem érezte a szükségét, hogy áldozatként viselkedjen. Képes volt cselekedni, kifejezni az igényeit, határvonalakat húzni. Megfogadta magában, hogy soha többé nem lesz gyáva. Amitől legjobban tart, azt megteszi, méghozzá azon nyomban. Amit legjobban fél kimondani, azt kimondja, méghozzá rögtön. Körbehordozta a tekintetét a bájos kis szobában. A nő, aki fél évvel ezelőtt belépett ide, már nem létezett. Az új Lolát sokkal jobban kedvelte. Behúzta az utolsó bőrönd cipzárját, és kilépett a szobából. A folyosót betöltötte a fűszeres, főtt bárány illata, amit Annie a partira készített. Lola szíve elnehezedett a búcsúzás gondolatára. Csak ma reggel háromszor is elsírta magát. Azonban muszáj lesz összeszednie magát, mert Annie-nek szüksége volt a segítségére. Valójában mindenki sóhajtozott a parti miatt – különösen Mark, aki nem bírta megérteni, miért ne indulhatnának el a parti előtt. Lola azonban Annie kedvéért

maradni akart. Régen beadta volna a derekát, és engedett volna Mark óhajának. Régen – alig fél évvel korábban. Mindenkitől elvárták, hogy beszálljon az előkészületekbe, és mindenki meg is tette, bár nem értették, miért ragaszkodott Annie ennyire ehhez a partihoz. Senki sem merte firtatni, miért olyan fontos számára ez a buli. Lola gyanította, hogy a barátnője ezzel ünnepli meg valami mélyen személyes dolog halálát vagy születését. Ezzel a partival jelzi, hogy hivatalosan is visszaköveteli magának az életét. A lépcsőn állt, így nem tudta megakadályozni, hogy Simon egy teniszlabdát vágjon Laurent fejéhez. – Simon, te agyalágyult, az én csapatomban vagy! – kiáltotta Laurent. Simon vidáman felkacagott, és eliszkolt, anélkül, hogy észrevette volna az anyja jelenlétét. A fiúk vad iramban és hangosan kiabálva végigszáguldottak a házon, és Lolának átfutott az agyán, milyen magányos lesz Simon a három fiú nélkül. Természetesen be fogják íratni az óvodába. Felfedezte, hogy Simon egy nagyon aktív, félelmet nem ismerő kisfiú volt, aki imádta a labdát, a játékfegyvereket és imádott verekedni. Nem az a fajta kisgyerek, akit óvni kell a valós élettől. A gyerekek felgöngyölték a szalonban lévő hatalmas szőnyeget, és összegyűjtöttek minden egyes párnát a házban, hogy aztán kivigyék a kertbe, a hatalmas ponyvatető alá. Lámpásokat akasztottak fel, és kartondobozokból apró asztalokat készítettek, melyeket színes textíliákkal takartak le. A sátor belül tágasnak, komfortosnak és egzotikusnak tűnt, mintha egyenesen Aladdin világából került volna elő. Lola itt talált rá Liára, aki épp a virágokat rendezgette. Elbűvölő volt a karmazsinvörös és rózsaszín selyemszárijában. Pontosan

úgy festett, mint egy kis hercegnő, ám az elkényeztetett királylányos énje már a múlté. Lia megtanulta, hogy az undok viselkedése nem szolgálja igazán egy csapat garázda fiúval teli házban, és ez bizonyítékául szolgált az alkalmazkodóképességének. Lehet, hogy otthon, a többi minidíva társaságában ismét vissza akar majd változni dívává, de minden más lesz most, hogy Lola többé nem tartott a saját gyerekeitől. A gyerekeknek útmutatásra és világosan megszabott határokra van szükségük, mondta Annie. A félénk, teszetosza anyukák csak összezavarják őket. És Annie iskolájában azt is megtanulta az anyasággal kapcsolatban, hogy nem kell tartania attól, hogy elveszíti a gyerekei szeretetét, ha határozottabban lép fel velük szemben. – Drágám, egyedül díszítetted fel azokat az asztalokat? – kérdezte Liát. – Gyönyörűek! Lia arca felragyogott. – Amikor felnövök, lakberendező leszek! – Méghozzá egy nagyon tehetséges lakberendező – mosolygott rá Lola. – Szerinted a papának tetszeni fog a parti? – Akár igen, akár nem, mi élvezni fogjuk, nem igaz? – Örülök, hogy itt van a papa. – Én is örülök, édesem. És tényleg boldog volt. A hálószobában Markkal megosztoztak az aprócska ágyán, és órákon át beszélgettek a százszorszépekkel borított baldachin alatt. A fájdalmas dolgokról is. Sírtak, és megölelték egymást, de egyelőre még nem szeretkeztek. Addig nem, amíg megegyezésre nem jutnak a jövőt illetően, hogy miként fog zajlani az életük ezután, és miként nem.

A repülőgépük huszonnégy óra múlva indul. Mark, azzal az ürüg­gyel, hogy keres valahol egy internetkávézót, elhagyta a házat, bár Lola gyanította, hogy egyszerűen csak képtelen volt elviselni az eluralkodó káoszt. Annie Mark iránt érzett ellenszenve – amiért persze csakis önmagát okolhatja – szinte tapintható volt. Mark mindenkivel szemben csakis barátságosan és kedvesen viselkedett. Lucas-val egyből megtalálták a közös hangot. Ám ez nem gátolta meg Annie-t abban, hogy rögtön dúlni-fúlni kezdjen, amint meglátta. Lola megpuszilta Lia befont haját, és lélekben megacélozva magát, belépett a konyhába. Annie már két napja folyamatosan főzött. Egy egész bárány sült a konyha hatalmas sütőjében, túláradó illatával beborítva az egész tizenhatodik kerületet. Óriási halom kuszkuszt is készített, és tunéziai péksüteményeket, meg ánizsmagos marokkói cipókat. Az ételek egyszerre lesznek laktatóak, édesek, nehezek, boldogak és túlzók. Csodás lesz. Bárcsak Annie abbahagyná a dühöngést! Lola egész nap sírt, és még korántsem végzett, ám Annie-re nem volt jellemző az érzelgősség. Lola belépett a konyhába, ahol olyan hőség fogadta, mint egy kazán belsejében, és a menta és sülő bárány erős aromája szinte orrba csapta. Annie erőteljes mozdulatokkal keverte a tabulét egy óriási fazékban. Egy kicsit úgy festett, mint egy boszorkány az üstje mellett. Lucas és Jared ki-be jártak, baguette-eket, borosrekeszeket és gyümölccsel teli ládákat cipelve. Althea az asztalnál ülve sárgarépát, petrezselymet és cukkinit darabolt. Sosem látott, gyönyörű fény izzott a szemében. – A padló, Annie, nézd meg a padlót! – kiáltotta Lucas. A konyhapadlóra rászáradt a behordott sár, és úgy festett, mint

egy vasút­állomás egy esős napon. – Sosem fogjuk tudni feltakarítani – vélekedett Lucas. – A padló volt már ennél rosszabb állapotban is – legyintett Annie. – A frizurám viszont… na, az tényleg katasztrófa. – A haja a párás levegőben begöndörödött és szerteszét állt. – Úgy festek, mint Don King mamája. – A hajad a legszebb dolog, amit valaha láttam – jegyezte meg Lucas, ahogy nagyot nyögve felemelte az utolsó rekesz bort. Lola odalépett a tűzhely mellé. – Végeztem a pakolással – közölte. – Mit segítsek? Annie, anélkül, hogy ránézett volna, folytatta a kevergetést. – Nincs szükségem segítségre – válaszolta hűvösen. Lucas és Jared letették az utolsó dobozt, és sietve felszívódtak. – Kérlek, ne légy dühös – könyörgött Lola. – Biztos vagyok benne, hogy szükséged van rám. – Jobb, ha hozzászokom ahhoz, hogy egyedül boldoguljak – kavarta vadul a fazék tartalmát Annie. – Még magadon sem vagy képes segíteni. Akkor áruld el, mégis hogy a fenébe akarsz nekem segíteni? Az asztalnál ülő Althea megdermedt, és figyelmeztető pillantást vetett Lolára. „Mindjárt robbanni fog”, üzente a tekintete. Letette a kést, megtörölte a kezét, és elhagyta a konyhát. – Ugyan már, Annie – kezdte Lola, és érezte, hogy a hangja máris elvékonyodik. De ő nem egy gyáva nyuszi, és képes szembenézni ezzel is. – Tudtad, hogy ez nem tarthat örökké. Annie hirtelen megfordult. Mindkét kezében egy fakanalat szorongatott, amitől egyszerre tűnt komikusnak és

fenyegetőnek. A hajában itt-ott frissen vágott petrezselyem zöldje csillant. – És miért nem? Itt boldog voltál, ott pedig nyomorúságosan fogod érezni magad. – Lehet, hogy nem helyesled…. – Azzal, hogy hazarohansz, még nem oldasz meg semmit. Esztelenség, amit művelsz. – Nem esztelenebb annál, mint amit te művelsz – vágott vissza Lola, nagyobb támadó éllel a hangjában, mint tervezte. – És mi lenne az? Lola maga is meglepődött, amikor meghallotta a saját szavait. – Nos, például, hogy kiadod a szobáidat embereknek, és elvárod tőlük, hogy a te kényed-kedved szerint éljék az életüket. – Ez egy alacsony labda volt. Rendben, Lola, szaladj csak vissza a hülye Beverly Hillsbe. Pingáld csak a lábkörmeidet órákig, miközben azon tűnődsz, hova is ment el melletted az életed. – Annie – mondta Lola lágyan. – Ettől még barátok maradunk. – Egy nyavalyás telefonhívás havonta egyszer nem barátság, csak simán szánalmas! Nem azt teszed, ami a legjobb a számodra, hanem azt, ami a legjobb Mark számára. – Úgy tűnik, neked mindenre megvan a válaszod, úgyhogy áruld már el, szerinted mit kellene tennem? – Azért jöttél ide, hogy újrakezdd az életed, emlékszel? Ez volt a lényeg az egészben. Nézd csak meg Altheát, ő tényleg újrakezdi! Igaz, Althea? – Hátrafordult, és csak a lány hűlt helyét találta. – Te meg mit csinálsz? Visszamászol a biztonságos anyaméhbe.

Lola érezte, ahogy a fejét elönti a forróság. – Ó, ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy bárki átgázoljon rajtam, vagy bárki sárba taposson. – Egy pillanatra elhallgatott. – Kezdve veled. – Velem? Én a sárba taposlak? – Pontosan. Nem vághatsz le egy hisztit, valahányszor csalódást okoz valaki. Ezzel csak megnehezíted számunkra, hogy szívesen legyünk veled együtt. – Lola azon nyomban megbánta a szavait. Annie nem felelt. Letette a fakanalat, és leült az asztalhoz. Arcát a kezébe temette, és a teste rázkódni kezdett. Lola először azt hitte, talán nevet, de elég gyorsan rájött, hogy sír. Letelepedett mellé. – Minden rendben? – Ezért hagy el mindenki? – hüppögte Annie. – Mert olyan kiállhatatlan vagyok? Lola nem volt egészen biztos benne, ki az a „mindenki”, akire Annie utal, de hirtelen semmi vicceset nem talált Annie rohamában. A fájdalma és szomorúsága valahonnan nagyon mélyről jött. Lola agyán átfutott a gondolat, hogy esetleg megsimogathatná a hátát. – Hát persze, hogy nem. Nekem szörnyen hiányozni fogsz. – A megfelelő szavak után kutatott. – Még soha életemben nem volt ilyen jó barátnőm, mint te. Nem lököd el magadtól az embereket. Vedd úgy, hogy ezt nem is hallottad. Sajnálom. Épp az ellentéte igaz. Te magadhoz vonzod az embereket. Az emberek szeretnek téged. Én… én szeretlek, oké? A fenébe, bárcsak ne kéne ezen keresztülmennünk! – Bocs, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztalak – motyogta Annie. Könnyáztatta arcát Lolára emelte. – Miért vagy olyan, mint aki karót nyelt? Szörnyű! Ölelj meg, és sírj egy kicsit velem együtt.

– Nem fogok sírni. De az ölelést nem bánom. Igazából gyűlölök búcsúzkodni. Annie egyszerre nevetett és sírt. – Gyere ide! – Magához szorította Lolát. Lola letörölte a kicsorduló könnyeit. – Hogy veled milyen nehéz! – szipogta Lola. – Nem hiszem el! Aztán visszatértek a főzéshez, és végigszipákolták az egész délutánt.

– Nem úgy nézek ki ebben a göncben, mint egy bohóc? – kérdezte Annie Lucas-tól, túlkiabálva Lady Gagát. Lucas megfogta a kezét, és megperdítette a rúdtáncos magas sarkújában. A flamenco stílusú ruha – egy mélyen kivágott, fodros, fekete alapon piros pöttyös ruci, melyet mintha rá szabtak volna – vele pörgött. – Eddig még sosem támadt erekcióm bohócok láttán – felelte Lucas komolyan. A buli légköre kezdett pajzánná válni. A nők egyre nagyobb testfelületüket tették pucérrá, és Annie még elég józan volt ahhoz, hogy észrevegye, több zsebből is előkerült a füves cigi. – Azt hiszem, jobb, ha kimenekítem a gyerekeket – közölte Lucas-val. A csípőjét a zene ütemére ingatva elsasszézott. A szemével Lolát kereste a táncolók tömegében. Felment az emeletre, és csendben benyitott a szobájába. Hat mélyen alvó kisgyereket látott – köztük Simont – az ágyon és a padlón elheveredve. Lola nem volt a szobában. Visszament a földszintre, és váltott néhány szót pár emberrel, akiket csak távolról ismert, de azért felvette őket a meghívottak listájára.

Maxence, Paul, Laurent és még vagy egy tucat kölyök vadul kergetőztek a házban. Már elmúlt éjfél. – Gyerekek, itt az ideje, hogy lenyugodjatok. Gyertek be a szalonba, jó? Beteszek nektek egy filmet. Kiment a kertbe. A ponyvatető alatt párocskák rázták magukat a reggae zenére, míg mások az alacsony asztalok körüli párnákon ücsörögtek, iszogattak, eszegettek, beszélgettek. A buli, már ami Annie-t illette, mesésre sikeredett. Egyedül Mark nem látszott boldognak. Egymagában ült egy sarokban, és a táncolókat figyelte. Annie a szeme sarkából szemmel tartotta egy ideig, és észrevette, hogy leginkább csak Lolát bámulja, aki fáradhatatlan táncosnak bizonyult. A sátor egy másik sarkában Althea és Jared sziámi ikrekként egymásba fonódva ölelkeztek. Althea súgott valamit a férfi fülébe, aki pedig egy villányi falatot tett a szájába. Hé, ki ő, hogy ítélkezzen felettük? Ha náluk ez működik… Félrevonta Lolát a táncparkettről. – Szükségünk van valami figyelemelterelésre. Össze kell szednünk a gyerkőcöket, és le kell ültetnünk őket valami film elé. Néhányan itt már mariskát szívnak, és a salsatáncosok közül páran átlépték a „Kizárólag szülői felügyelet mellett” határt. – Mintha csak illusztrálni akarná az érvelését, egy lassúzó párocska férfi tagja alattomban felcsúsztatta a kezét a nő szoknyája alá. – Hát, te nem viccelsz. Beterelték a gyerekeket a szalonba, betettek nekik egy filmet, aztán rájuk zárták az ajtót. – Jól szórakozol? – kérdezte Annie Lolát.

– Igen, de sokkal jobb lenne Mark nélkül. Nem táncol, nem iszik. Közben meg alig bírom visszafogni magam, hogy ne tépjem le az ingemet, és tegyem közszemlére a szexis topom. – És mi tart vissza? – A mi kapcsolatunkban határozottan Mark a szigorú szülő. – Mert engeded neki, hogy felvegye ezt a szerepet. Nem kell félve remegned a helytelenítő pillantásától. Nem kell tálcán átnyújtanod neki az életed, aztán őt hibáztatnod, ha elfogadja. – Most meg az ő pártját fogod? – Nos, per pillanat elég nyomorúságosnak látszik. Mentsd meg önmagától. – De mi van, ha nem… – Vedd rá! Annie figyelte, ahogy Lola a bárhoz lép és megtölt két poharat vodka-naranccsal, belekortyol az egyikbe, és köhögni kezd. Aztán nekiállt kibújni az ingjéből, felfedve a fekete csipketopját, azt, amelyikben a melle előreugrott, akár két dinnye. Kezében egy pohárral, kacér léptekkel elindult Mark felé. A férfi felpillantott rá, és feszélyezetten a dekoltázsára meredt. – Leiszod magad végre a sárga földig, és felkérsz táncolni, vagy mi lesz? – kérdezte kihívóan Lola. Egyik kezével átnyújtotta neki a poharat, a másikat kinyújtotta felé, hogy felhúzza. – Tudod, szívesebben maradnék józan ma este. Holnap hosszú út áll előttünk – felelte Mark, és nem mozdult. Lola szinte erővel belenyomta a poharat a kezébe. – Mindkettőnknek jobb lesz, ha egy kicsit ellazulsz.

Mark a szájához emelte a poharat, és nagyot kortyolt az italból. – Nem rossz. De tudod, gyógyszereket szedek, és nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet vegyíteni a két dolgot. – A táncosok felé intett. – Hogy kell csinálni? – Salsázni? Gyere, megmutatom. – Ismét felajánlotta a kezét. A férfi elfogadta és felállt. Lola megragadta a csípőjét, és megmutatta neki. Annie úgy érezte, kidurran, mielőtt véget érne az este, és nem az őrült ruhájának fűzője miatt. Szétveti az öröm. Szétveti a fájdalom. Igaza volt a partival kapcsolatban. Nem luxus volt, hanem alapvető szükséglet. Minden, amit ismert, a feje tetejére állt. A legjobb barátja mostanra a szeretője. A nő, akire oly féltékeny volt, a legjobb barátnője lett. Tökéletesen legitim dolog volt gyűlölnie Johnnyt. És akármennyire is szerette a házát, többé már nem érezte olyan fontosnak. A ház volt az a hely, ahol az élete zajlott. Már nem volt szüksége rá ahhoz, hogy éljen. Csípőjét a zene ütemére ringatva körbesétált, üdvözölte a régi barátait, akik feldobódva látták, hogy visszatalált a régi énjéhez. Felkapott néhány üres tányért és poharat. Vad latin dallamok töltötték meg a levegőt. Észrevette, hogy Günter az egyik gyönyörű nővel táncol, aki valaha Lucas-val randizott. Hol van Lucas? Idegesen fürkészte a táncoló tömeget. Lucas valóban ott ropta köztük. Egy nővel. Frenetikus salsát jártak, és a nő fantasztikusan jól táncolt. Lucas, mint egy merev, kiküldetésben járó, magas méltóságú személy, igyekezett lépést tartani vele. Annie odamasírozott, és elrántotta a férfit. – C’est mon homme.111

111

Ez az én pasim.

– Kapós portékának érzem magam, és tetszik a dolog – vetette oda még Lucas a nőnek, ahogy Annie magával hurcolta. Annie nem engedte el a karját, és a házon keresztül kivezette az utcára. Odakint a levegő tiszta volt, és a parti hangjai csak tompán szűrődtek ki. Az egyedüli fényt egy régi utcalámpa szolgáltatta. Annie megállt a férfival szemben. A könnyek szabadon csorogtak a szeméből, és végiggördültek az arcán. – Sajnálom – mondta, és ellépett Lucas mellől, a kezébe temetve az arcát. – Miért? Mi történt? – Nem akartam ilyen erősen nyomulni. Korábban is emiatt kerültem bajba. Johnny azt mondta, hogy féltékeny tyúk vagyok. Lucas a karjába vette, és magához húzta. – Hát persze, hogy ezt mondta. Johnny egy nőbolond szemétláda volt. Annie szipogva megtörölte a szemét. – Igen, az volt. – Miattam sosem kell aggódnod – ígérte Lucas, és megpuszilta az orrát. – Valamiféle csoda folytán? – Nem tervezem, hogy három percnél hosszabb időre magadra hagylak. Ez hogy hangzik? – Szörnyen klausztrofóbiásan. – Holnap lesz életem legboldogabb napja. Mindenki elmegy. Végre nekem is jut egy kis figyelem – mondta Lucas. – Vigyük el a gyerekeket Saint-Tropez-ba egy hétre vagy kettőre. Annie a férfi nyaka köré fonta a karjait és megcsókolta. – Ejha! Ez már beszéd! Néhány lélegzetvétel idejéig elhallgatott. – Azon tűnődöm, milyenek lesznek – suttogta aztán Lucas fülébe.

– Milyenek? Kicsodák? – Az új bérlők. A férfi elszörnyedve meredt rá. – Ah, non!