COLLEEN McCULLOUGH - Tövismadarak

COLLEEN McCULLOUGH

Tövismadarak REGÉNY

Colleen McCullough ausztrál írónő világsikert aratott regényét a mondabeli „tövismadár" történetével kezdi. A tövismadár jelkép: a történet hősei -asszonyok és férfiak, a Cleary család tagjai hasonlóképpen csak egyszer szeretnek, életüket egyetlen szenvedélyes szerelem tölti be, amely meghatározza sorsukat. A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz a családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes - hirtelen támadt, kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát... A két női főszereplő: Fee és Maggie - anya és leánya - élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg... Colleen McCullough regénye, a Tövismadarak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere volt világszerte, s a belőle készült televíziósorozat, amely elénk varázsolja a fordulatos eseményeket, csak növelte a könyv iránti érdeklődést.

COLLEEN McCULLOUGH THE THORN BIRDS COPYRIGHT © 1977 BY COLLEEN McCULLOUGH PUBLISHED BY ARRANGEMENT WITH HARPERCOLLINS PUBLISHERS, INC. ALAPKIADÁS: EURÓPA KÖNYVKIADÓ, 1990 HUNGARIAN TRANSLATION © GÖNCZ ÁRPÁD, 1990 BORBÁS MÁRIA, 1990

A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára... Legalábbis a monda szerint.

EGY 1915-1917 MEGGIE 1 Meggie Clearynek 1915. december 8-án volt a negyedik születésnapja. Édesanyja elrakta a reggeli edényt, majd szótlanul kislánya kezébe nyomott egy papírcsomagot, és kiküldte. Meggie leguggolt a rekettyebokor mögé a kapunál, s türelmetlenül nekilátott, hogy kibontsa. Ujjai ügyetlenek voltak, a csomagolás vastag: megérezte rajta a wahine-i vegyeskereskedés ismerős szagát, s ebből arra következtetett, hogy legyen akármi, azt csudamód vásárolták, nem otthon készült, s nem is kapták valakitől. A csomag sarkából finom és halványan aranyló valami kandikált ki; nekiesett hát, és tépte le a papírt hosszú, rongyos szalagokban. - Ágnes! Jaj, Ágnes! - suttogta szeretettel, s meg-megreb-benő szemmel bámulta a megviselt fészekben heverő babát. Valóságos csoda! Meggie életében egyszer járt Wahine-ban; még májusban, jutalmul, mert olyan jó kislány volt. Ott kuporgott a kordé bakján, az édesanyja mellett, nagyon-nagyon illedelmesen, és olyan izgatott volt, hogy alig látott valamit, s alig-alig emlékezett valamire. Csak Ágnesre, a csodaszép babára, aki ott ült az üzlet pultján, vajszín csipkefodros rózsaszínű selyemkrinolinban. Gondolatban ott rögtön elkeresztelte Ágnesnek, mert ez volt az egyetlen név, amit elég elegánsnak vélt egy ilyen páratlan teremtéshez. De a rákövetkező hónapokban, akárhogy sóvárgott is Ágnes után, ebbe a vágyba semmi reménykedés nem keveredett; Meggie-nek még sosem volt babája, és így eszébe sem jutott, hogy kislány és baba ösz-szetartozik. Boldogan játszott a sípokkal, csúzlikkal, viharvert ólomkatonákkal, amiket a bátyjai elhajigáltak, piszkos volt a keze, s a kiscsizmája sáros.

Eszébe se jutott, hogy Ágnes arra való, hogy játszadozzon vele. Csak simogatta a ruhája szép rózsaszín redőit - ehhez fogható szépet még sose látott -, aztán gyöngéden fölemelte. A baba csuklós lábát, karját mozgatni lehetett; még a nyaka és formás dereka is mozgatható volt. Gyöngyökkel díszített haja gyönyörűen fölfésülve, sápadt keble gyöngyház fejű tűvel ösz-szetűzött vajszínű csipke vállkendő bodrai közül kandikált ki. Finoman kipingált porcelánarca gyönyörű volt, fényezetlen, hogy a valódi bőr benyomását keltse. Megdöbbentően eleven kék szeme valódi szempillák közül csillogott elő, a szeme bogara sötétebb kékkel kihúzva, kifestve; Meggie elbűvölten fedezte föl, hogy ha Ágnest hanyatt fekteti, a szeme becsukódik. A baba halványan kipirult arcán fekete szépségtapasz, kissé nyitott sötétpiros ajkai közül kilátszottak apró fogai. Meggie kényelmesen keresztbe tette a lábát, gyöngéden ölébe vette a babát, csak ült és nézte-nézte. Még akkor is a rekettyebokor mögött ült, mikor Jack és Hughie áttörtetett a kerítés melletti magas füvön, amit éppen a kerítés közelsége miatt nem tudtak lekaszálni. Meggie haja jellegzetes Cleary jelzőtűz volt; valamennyi Cleary gyereket - az egy Frank kivételével - ugyanazzal a vöröses bozonttal verte meg a sors. Jack megbökte a testvérét, és vidáman mutatott Meggie-re. Külön váltak, egymásra vigyorogtak, s úgy tettek, mintha szökevény maorit üldöző lovas katonák lennének. Meggie nem hallotta meg őket, magában dúdolgatott. Ágnes minden figyelmét lekötötte. - Mit kaptál, Meggie? - kiáltott rá Jack és rárontott. - Mutasd! - Úgy ám, mutasd! - kuncogott Hughie, miközben a túloldalról kerítette be. Meggie magához szorította a babát, s a fejét rázta. - Nem. Az enyém. Én kaptam a születésnapomra. - Lássuk csak! Gyerünk! Csak megnézzük.

Végül győzött a büszkeség és az öröm. Fölemelte a babát, hogy a bátyjai lássák. - Ugye, milyen szép? Úgy hívják, hogy Ágnes. - Ágnes? Ágnes? - fanyalgott Jack. - Micsoda hülye név. Mért nem hívod Margaretnek vagy Bettynek? - Mert Ágnes!

Hughie észrevette, hogy a babának behajlik a csuklója. Füty-tyentett. - Nézd csak, Jack! Ez mozgatni tudja a kezét! - Hol? Muti. - Nem. - Meggie magához szorította a babát, s a szeméből kicsordult a könny. - Nem. Még összetöritek! Jaj, Jack, ne vedd el... összetöröd! - Hh! - Piszkos barna keze rákulcsolódott Meggie csuklójára. - Kesztyűt akarsz? És ne bőgj, mert megmondalak Bobnak. - Az egyik marka erre, a másik arra csavarta a kislány kezét, megfeszült és elfehéredett a bőre. Hughie meg elkapta s meghúzta a baba szoknyáját. - Hallod-e, add ide, különben még jobban megcsavarom! - Ne! Jack, kérlek, ne! Eltöröd, tudom, hogy eltöröd! Jaj, hagyd, kérlek! Ne vedd el! - Zokogott, rugdalózott, s akár hogy szorította is a bátyja a csuklóját, a babát nem engedte el. - Adod ide! - kiáltott rá Hughie, s a baba kicsúszott Meggie keresztbe tett karja alól.

Jack és Hughie ugyanolyan elbűvölőnek találta a babát, mint Meggie; bár ruhája és alsószoknyája leszakadt, és hosszú, fodros bugyija is. A fiúk húzkodták, nyomkodták a meztelen Ágnest, az egyik lábát fölhajtották a tarkójához, hátratekerték a fejét, hogy a gerincét nézze, tagjait kicsavarták. Meggie-re, aki ott állt, sírva, ügyet se vetettek; neki meg eszébe se jutott, hogy valakitől segítséget kérjen, hisz a Cleary családban kénytelen volt mindenki megvívni a maga harcát, segítségre, sajnálatra aligha számíthatott, s ez a lányokra is állt. A baba haja lebomlott, a gyöngyök lepotyogtak s eltűntek a magas fűben. A ruhácskára durva, poros bakancs taposott érzéketlenül, selymét a kovácsműhely piszka maszatolta be. Meggie térdre esett, kétségbeesetten próbálta összeszedni az apró ruhadarabokat, mielőtt még nagyobb kár éri őket, a fűszálak közt keresgette a gyöngyszemeket. Könnyei elvakították, szívébe eddig ismeretlen új fájdalom hasított, hisz mostanáig semmije nem volt, amit sajnálhatott volna. Frank belehajította a kék-forró patkót a fölszisszenő hideg vízbe, aztán kihúzta a derekát; mostanában már nem sajgott, úgy látszik, hozzászokott a kovácsmunkához. Nem ment éppen gyorsan, mondta az apja, hiszen jó fél év kellett hozzá. De Frank nagyon is jól tudta, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy az üllővel és a kovácstűzzel megismerkedett; ő az időt gyűlölettel és megbántottságával mérte. Behajította a pörölyt a láda- jába, fáradtságtól reszkető kézzel simította ki egyenes szálú fekete haját a homlokából, s kibújt a régi bőrkötényből. Inge egy nyaláb szalmán hevert a műhely sarkában: odaballagott, majd megállt, s egy percig tágra nyílt, merev tekintettel bámult a műhely szálkás deszkafalára, mintha az ott se volna. Termetre nagyon kicsi volt, jó, ha százhatvan centi, de csupasz vállán, karján már csomósak az izmok a nehéz kovácsmunkától, s hibátlan bőrű sápadt arca verítéktől csillogott. Haja és fekete szeme idegen beütésre vallott, telt ajka és széles orrnyerge is elütött a családi vonásoktól, de hát anyai ágról maori vér is került az ereibe, s ez ütközött ki rajta. Már majdnem tizenhat éves volt, Bob csak tizenegy, Jack tíz, Hughie kilenc, Stuart öt, a kis Meggie meg mindössze három. Eszébe jutott, hogy Meggie-nek épp ma van a negyedik születésnapja, december 8-án. Fölvette az ingét és kiment.

A ház egy dombocska tetején épült, vagy tíz méterrel magasabban, mint a műhely és az istállók. Mint Új-Zélandon minden ház, ez is fából. Jó kétszáz négyzetméter területen, de földszintesre, arra gondolván, hogy ha megrendül alatta a föld, egy része talán ép marad. Körülötte rekettyés, pillanatnyilag épp aranysárga, a gyep viszont zöld és dús, mint Új-Zélandon mindenütt. Még tél derekán is, mikor megesik, hogy a dér az árnyékban egész nap nem enged fel. De a fű ilyenkor sem barnul meg; a hosszú, szelíd nyár csak dúsabb zöldre festi. Gyöngéden szemetel rá az eső, a növények zsengéjét nem sérti, hó nem hullik, s a nap ereje is csak arra elég, hogy dédelgessen, szikkasztani nem szikkaszt. Új-Zéland ostora nem az égből csap le, hanem a föld gyomrából csattan elő. Szakadatlan, fojtogató várakozás az, megfoghatatlan reszketés, dohogás, amit valójában csak a talp érzékel. Mert a föld alatt iszonyatos erő rejtőzik, akkora erő, hogy harminc éve egy égbe nyúló hegyet tüntetett el; gőz csap ki sivítva ártatlan hegyek hasadékaiból, tűzhányók köpnek füstöt az égre, és a rohanó hegyi patakok vize tűzforró. Roppant iszaptavak bugyborékolnak olajsűrűn, a tenger tétován csapkodja a szirteket, amelyek a következő dagály idején talán már nem lesznek ott, s a föld kérge itt-ott alig háromszáz méter vastag. De ez akkor is szelíd és kegyes föld. A házon túl hullámos síkság húzódik, smaragdzöld, mint Fiona Cleary jegygyűrűjének köve, s ezer meg ezer fehér bodor pöttyözi, ami, ha jobban megnézzük,

megannyi juhnak bizonyul. Ahol az ég kékjét hegyek csipkézik, a Mount Egmont szökik kétezerötszáz méternyi magasra, s szimmetriája oly hibátlan, hogy még azok is, akik, mint Frank, naponta látják, újra meg újra megcsodálják. A műhelytől jókora út a ház, de Frank siet, épp mert tudja, hogy még maradnia kellene, apja így kívánja. Aztán, mikor a ház sarkát megkerüli, megpillantja a rekettye tövében a kis csoportot. Frank vitte át anyját Wahine-ba, hogy Meggie babáját megvegye, s azóta is csodálkozik, hogy mi ütött bele. Nem szokása, hogy haszontalan holmit ajándékozzon bárki születésnapjára, nincs is miből, s még játékszert soha senkinek nem adott. Ők mindig ruhát kapnak; a születésnapok és a karácsonyok szűkös ruhatárukat gyarapították. Meggie életében egyszer járt bent a városban, s akkor, úgy látszik, megtetszett neki a baba, és Fiona ezt nem felejtette el. Mikor Frank rákérdezett, motyogott valamit, hogy egy kislánynak szüksége van babára, aztán sietve más témára tért át. A baba ott hevert a házhoz vezető ösvényen Jack és Hughie között, akik kezét-lábát tekerték ki könyörtelenül. Meggie-nek Frank csak a hátát látta; ott állt, s nézte, mint gyalázzák meg Ágnest a bátyjai. Szép fehér zoknija harmonikázva csúszott rá kis fekete cipőjére, s barna bársony vasárnapi ruhája alól három-négy ujjnyi kilátszott a lába szára rózsaszínjéből. Gondosan kibodorított dús haja a hátára omlott, s szikrázott a nap fényében; nem vörös, nem aranyszőke, hanem a kettő közt valahol. Tarkóján a fehér tafotacsokor, ami az arca felőli tincseket zabolázta meg, most gyűrötten, lazán lógott. Ruhája csupa por. Egyik kezében a babaruhákat szorongatta, a másikkal Hughie-t lökte volna odébb, de hiába. - Rohadt kis csirkefogók! Jack és Hughie már tápászkodott is fel, és futott, nem is gondolva a babára; ha Frank szitkozódott, okosabb volt elszaladni. - Büdös kölykei, ha még egyszer meglátom, hogy csak egy ujjal is hozzáértek ahhoz a babához, forró vassal bélyegzem meg azt az apró seggeteket! - ordított utánuk Frank. Lehajolt, két keze közé fogta Meggie vállát, és szelíden megrázta. - Ugyan már, most meg minek sírsz? Elmentek, és soha többé nem nyúlnak a babádhoz, hidd el. No, kapok egy születésnapi mosolyt? Meggie arca megduzzadt, szeme nyugtalanul járt ide-oda; aztán rámeredt Frankre, szürke szeme olyan nagy volt, olyan halálosan szomorú, hogy bátyjának elszorult a torka. Nadrágja zsebéből előhúzott egy piszkos rongyot, ügyetlenül megtörülgette vele a kislány arcát, majd gyengéden az orrához nyomta. - Fújjad! A kislány engedelmesen fújta, s ahogy kezdett elapadni a könnye, nagyokat csuklott. - Jaj, F-ffrank, elv-vették tőlem Ágnest! - szipogta. - És a h-h-haja 1-lebomlott, és lejöpültek azok a pici gyöngyök! Mind lejöpültek a fűbe, és most egyet se találok. Megint megeredt a könnye, s Frank kezére pergett; pillantása nedves bőrére tévedt, nézte, aztán lenyalogatta a csöppe-ket. - Hát, akkor most megkeressük a gyöngyöket, jó? De amíg sírsz, addig nem találsz meg semmit, és különben is, mi ez a csecsemőbeszéd? Fél éve nem mondasz már „j"-t az „r" helyett! Gyerünk, fújd ki megint az orrod, aztán fogd azt a szegény... Ágnest? Ha nem öltözteted fel, leégeti a nap a bőrét. Odaültette a kislányt az ösvény szélére, kezébe nyomta a babát, majd keresgélt térden csúszkálva a fű közt, míg diadalmas kiáltással föl nem mutatott egy gyöngyszemet. - Tessék! Az első. Meglátod, mindet megtaláljuk! Meggie imádattal bámulta legidősebb bátyját, miközben az a fűszálak közt kutatott, s egyre-másra mutatta fel a meglelt gyöngyszemeket; aztán eszébe jutott, hogy milyen kényes lehet Ágnes bőre, milyen könnyen leéghet, s nekilátott a baba öltöztetésének. Azt, úgy látszik, semmi komoly baj nem érte. Haja lebomlott és összekuszálódott, karja-lába piszkos lett, ahol a fiúk rángatták, egyébként mindene működött. Meggie füle mögött egy-egy teknőchéj fésű fészkelt; az egyiket addig rángatta, amíg ki nem szabadult, s most ezzel fésülgette Ágnes haját. Igazi haj volt, gézzel felragasztott, aranyszőkére festett, valódi haj.

Meggie megrántott ügyetlenül valami nagyobb csomót, úgy esett a szörnyűség. Lejött az egész haj, s most ott fityegett a kusza bozont a fésű fogán. Ágnes sima, széles homloka fölött nem volt semmi: még tar koponya sem. Csak egy ijesztő, ásító üreg. Meggie iszonyattól reszketve hajolt előre, hogy bekukucskáljon a baba fejébe. Halványan látta az arc és az áll negatív körvonalát, a szétnyílt ajkak közt a fogsor fekete árnyképét, s mindezek fölött Ágnes szemét, azt a két ijesztő, halkan koccanó golyóbist, a koponyába mély esztett dróttengelyen. Meggie magas, éles sikolya már csöppet sem volt gyermeki; elhajította Ágnest, s csak sikoltozott, kezébe temette az arcát, reszketett, rázta a hideg. Aztán megérezte, hogy Frank megfogja a kezét, karjába vonja, s arca már a bátyja vállán, a nyaka hajlatában nyugszik. Belőle merített vigaszt, a karjai közt, míg végül a közelségétől annyira meg nem nyugodott, hogy már a szagát is érezte, azt a jó izzadság-, ló- és vasszagát. Mikor megnyugodott, Frank elmondatta vele, mi volt a baj: fölvette ő is a babát, kíváncsiságból belenézett, megpróbálta felidézni, vajon az ő gyermeki világmindenségét is így megülték-e a furcsa félelmek? Vajon mit láthatott Meggie, hogy ennyire megrendült? Úgy képzelte, ha szegény Ágnesnek csak kiserken a vére, mikor a haját elveszíti, Meggie korántsem borul ki ennyire. A vér az valóság; a Cleary család valamelyik tagja hetenként legalább egyszer jócskán vérzett. - A szeme, a szeme - suttogta Meggie, s a babára még ránézni se mert. - Csuda kicsi lány ez - suttogta Frank, s arcát a húga hajába temette. Milyen finom, milyen dús, s hogy ragyog ez a haj! Félórájába telt, amíg rá tudta édesgetni, hogy ránézzen a babájára, s újabb félórába, amíg arra is sikerült rávennie, hogy a megskalpolt koponyába belepillantson. Megmutatta neki, hogyan működik a baba szeme, milyen gondosan illeszkedik a helyére, hogy pontosan kitöltse a szemüreget, mégis köny-nyen nyíljon-csukódjék. - Gyerünk, ideje már, hogy bemenjünk - mondta a kislánynak, karjába kapta, s a babát odaültette kettőjük közé. - Majd megkérjük anyát, hogy hozza rendbe. Kimossuk, kivasaljuk a ruháját, én meg visszaragasztom a haját. S a gyöngyökből igazi hajtűket csinálok neki, akkor majd nem bomlik le a haja, és te úgy fésülheted, ahogy akarod. Fiona Cleary épp a konyhában volt, krumplit hámozott. Szép, szőke asszony volt, középmagas, arca kemény és szigorú; alakja ragyogó, a dereka karcsú, s bár kihordott hat gyereket, nem nehezedett el. Ruhája szürke karton, szoknyája a makulátlan padlót sepri, hatalmas keményített fehér kötényét a nyakán pánt tartja, a derekán meg hibátlan, ropogós masni. Ébredéstől elalvásig a konyhán élt és a konyhakertben, de súlyos, fekete magas szárú cipője ösvényt taposott közben: a tűzhelytől a mosókonyháig, onnan a zöldségágyásig, onnan a szárítókötélig, s onnét vissza megint a tűzhelyig. Letette a kést az asztalra, szeme megakadt Franken és Meg-gie-n, s ajka lebiggyedt. - Meggie, csak azért engedtem meg, hogy fölvedd a vasárnapi ruhádat, mert megígérted, hogy nem piszkítod be. És nézd meg magad. Olyan vagy, mint egy kis maszatpanni. - Anya, nem az ő hibája - védte Frank. - Jack és Hughie elvették a babáját, hogy megtapasztalják, hogyan működik. Megígértem, hogy megjavítjuk, s szebb lesz, mint az új. Ugye, meg tudjuk csinálni? - Mutasd! - Fee a babáért nyúlt. Hallgatag asszony volt, magától nemigen szólalt meg. Hogy az eszében mi jár, azt senki se tudta, még a férje sem; a gyerekek fegyelmezését a férfira hagyta, s ő tette, amit az mondott, egyetlen szó panasz vagy megjegyzés nélkül, hacsak nem történt valami egészen rendkívüli. Meggie hallotta, hogy a fiúk azt suttogják, anya ugyanúgy fél aputól, mint ők, de ha ez igaz volt is, Fee elrejtette valami áthatolhatatlan, kissé fagyos nyugalom álarca alá. Nevetni sose nevetett, de a sodrából se jött ki soha. Fee jól megnézte a babát, letette a tálalóasztalra, a tűzhely mellé, s ránézett Meggie-re. - Holnap majd kimosom a ruháját és megfésülöm. Frank ma este, tea után, azt hiszem, föl tudja ragasztani a haját, és meg is fürdetheti.

Mindez inkább tárgyilagosan, mintsem vigasztalóan hangzott. Meggie rábólintott, s tétován elmosolyodott; néha annyira szerette volna, ha anyja elneveti magát, de erre sose került sor. Érezte, hogy kettőjüket összeköti valami, ami apunak is, a fiúknak is idegen, de a gondolata soha nem jutott túl az anyja egyenes derekán, soha meg nem pihenő lábán. Anya csak odabiccentett neki, szórakozottan, bő szoknyáját gyakorlott mozdulattal továbblibbentette a tűzhelytől a konyhaasztalig, s dolgozott, dolgozott, dolgozott tovább. A gyerekek közül csak Frank döbbent rá, hogy Fee örökké, gyógyíthatatlanul fáradt. Túlságosan sok volt a tennivaló, pénz alig, ideje is kevés, csak a két dolgos keze. Alig várta a napot, mikor Meggie már elég nagy lesz, hogy segítsen neki; a kicsi már most is ellátott egy-egy egyszerű feladatot, de így, alig négyévesen, nemigen könnyíthetett a terhén. Hat gyerek, s ezek közül csak egy, a legkisebbik, lány. Ismerőseik sajnálták és irigyelték is, de ettől nem lett kevesebb a dolga. A varrókosárban hegynyi lyukas zokni stoppolatlan, a kötőtűin egy új harisnya, Hughie épp most növi ki a szvetterét, de Jack még nem akkora, hogy örökölhetné. Padraic Cleary Meggie születésnapjának hetében merő véletlenségből odahaza hált. A birkanyírás ideje még nem jött el, s most helyben akadt munkája, szántania és ültetnie kellett. Foglalkozására nézve birkanyíró volt, ami időszaki elfoglaltság, nyár közepétől tél végéig tart, s ezt az elletés követi. Általában bőven került munkája, hogy elfoglalja tavasszal és a nyár első hónapjában; elletésnél segédkezett, szántott, vagy átvette egy időre valamelyik helyi gazdától a napi kétszeri fejés terhét. Oda ment, ahol munkát kínáltak, családját a nagyházban hagyta, hadd gondoskodjanak magukról; ez korántsem olyan kíméletlenség, mint amilyennek látszik. Aki nem olyan szerencsés, hogy saját földje legyen, az mást nem tehet. Mikor nem sokkal napnyugta után hazatért, a lámpák már égtek, pislákoló fényük járt a magas mennyezeten. A fiúk, Frank kivételével, a hátsó verandán verődtek össze: egy békávaljátszottak. Padraic nyomban tudta, hogy legnagyobbik fia hol van, mert hallotta a farakás felől az egyenletes fejszecsapásokat. Megállt a verandán, épp csak annyi időre, hogy Jacket fenéken billentse, s meghúzza Bob fülét. - Lusta kis csibészek, gyerünk segíteni Franknek. És készen legyetek, mire anya kiteszi az asztalra a teát, különben egy hajatok szála sem marad. Odabiccentett a tűzhelynél foglalatoskodó Fionának; sem meg nem csókolta, sem meg nem ölelte, mert az érzelem nyilvánítását férj és feleség között olyasvalaminek tekintette, ami csak a hálószobában illő. Miközben a csizmahúzóval bajosko-dott, hogy sártól szikkadt bőrű csizmáját ledobja, Meggie már ugrott is a papucsával, ő meg rámosolygott a kislányra, s mint mindig, most is elfogta az a különös csodálkozás. Olyan csi-noska volt, olyan gyönyörű a haja; ujjai közé fogta az egyik göndör fürtjét, kihúzta, elengedte, csak hogy lássa, mint ugrik össze s rebben a helyére. Fölkapta a kicsit, elindult, hogy leüljön a konyhában az egyetlen kényelmes ülőhelyre, egy füles karosszékbe, amelynek ülőkéjére párnát kötöztek. Odahúzta a tűzhely mellé, halkan felsóhajtott, leült, elővette a pipáját, szórakozottan kiverte az elégett dohánymaradékot a padlóra. Meggie összekucorodott az ölében, átölelte a nyakát, hűs kis arcát odanyomta az övéhez, s eljátszotta minden esti játékát, nézte, hogyan szűrődik át a fény apja gyér és tüskés, aranyszőke szakállán. - Hogy vagy, Fee? - kérdezte feleségét Padraic Cleary. - Jól, Paddy. Az alsó táblával végeztél ma? - Igen, az egésszel. Holnap mindjárt a felsőhöz fogok. Uramisten, de fáradt vagyok! - Azt elhiszem. MacPherson megint azt az öreg bogaras kancáját adta oda? - Azt. Csak nem hiszed, hogy magának tartja meg, és nekem engedi át az aranyderest? Esküszöm, hogy egész Új-Zélandon nincs még egy ilyen kemény szájú kanca. - Ne bánd. Az öreg Robertson lovai mind jók, és hamarosan már ott leszel nála. - Nem lehet elég hamar. - Megtömte a pipáját durvára vágott dohánnyal, kihúzott egy forgácsot a jókora korsóból, a tűzhely mellől, nyílt a tűztér ajtaja, bent lángocska villant, a forgács tüzet fogott; Padraic hátradőlt a széken, s nagyokat pöfékelt. - Hát milyen érzés, Meggie, négyévesnek lenni? - kérdezte a kislányt. - Jó, apu.

- Odaadta anya, amit kaptál? - Jaj, apu, honnan tudtátok anyával, hogy én épp Ágnesre vágyom? - Ágnesre? - Egy gyors pillantást vetett Fee-re, elmosolyodott, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Úgy hívják? Ágnesnek? - Úgy. És olyan szép, apu. Egész nap csak nézném. - Még szerencse, hogy maradt mit néznie - jegyezte meg komoran Fee. - Mert Jack meg Hughie megkaparintotta a babát, mielőtt még szegény Meggie igazán megnézhette volna. - Hát a fiúk, azok csak fiúk maradnak. Nagyon tönkretették? - Annyira nem, hogy ne lehetne kijavítani. Frank még idejében elkapta a frakkjukat. - Frank? Mi dolga volt itt? A műhelyben lett volna a helye egész nap. Hunternek kellenek a kapuk. - Ott is volt a műhelyben egész nap. Csak valami szerszámért ugrott be - felelt sietve Fee. Padraic túlságosan is szigorú Frankhez. - Jaj, apu, még egy olyan testvér nincs, mint Frank. Megmentette Ágnest, s ha teáztunk, visszaragasztja a haját. - Helyes - mondta álmosan az apja, hátradőlt, és behunyta a szemét. A tűzhelynél nagyon meleg volt, de ő mintha észre se vette volna; fényes verítékcseppek gyülekeztek a homlokán, összefonta kezét a tarkóján és elszundított. Dús, vörös, hullámos hajukat Padraic Cleary-től örökölték a gyerekei, még ha nem volt is mindé olyan jaj vörös, mint az övé. Sűrű kis ember volt, teste mint az acélrugó, görbe lába arra vallott, hogy évek óta birkanyírásból él; mellkasát, karját sűrű aranybozont borította, ami, ha fekete, ugyancsak csúf lett volna. Világoskék szeme sarka ráncos, mert örökké a távolba hunyorított, mint a tengerészek, arca kellemes, mosolya huncut, amiért mindenki nyomban megkedvelte. Orra pompás, igazi római orr, ami bizonyára zavarba ejtette ír honfitársait, de Írország végül is mindig a hajótöröttek partja volt. Még mindig a galwayi írek lágy, sietős, kissé elmosódott nyelvét beszélte, a szóvégi „t"-t „th"-nak ejtve, de az a majdnem húsz esztendő, amit a déli féltekén töltött, rajta hagyta halvány nyomát az ő beszédén is, így hát az „a"-i „i"-nek hangzottak, s valamicskét le is lassult a szava, valahogy úgy, mint a lejárófélben lévő óra ketyegése. Vidám ember lévén, köny-nyebben viselte el kemény és agyonhajszolt életét, mint mások viselték volna, s bár szigorú fegyelmet tartott, csizmája gyorsan rúgásra lendült, egy kivételével valamennyi gyermeke rajongott érte. Ha nem volt otthon annyi kenyér, hogy mindenkinek jutott volna, ő ment el hazulról kenyér nélkül; ha választani kellett, hogy neki legyen-e új ruhája vagy valamelyik gyerekének, ő mondott le róla. Megbízhatóbb jele ez a szeretetnek, mint milliónyi könnyen adott csók. Rengeteg indulat szorult belé, egyszer meg is ölt egy embert. De a szerencse vele tartott; az az ember angol volt, s akkor a dagállyal épp Új-Zélandra indult egy hajó Kingstown kikötőjéből. Fiona kikiáltott a hátsó ajtóból: - Kész a tea! A fiúk sorra bejöttek, utolsóként Frank, karján egy rakás tűzifával, amit a tűzhely melletti nagy ládába borított, Padraic letette Meggie-t, s átballagott a konyha túlsó végébe, a nagy asztalhoz, leült az asztalfőre, a fiúk körülülték. Meggie meg fölkapaszkodott a láda tetejére, amit apja a mellette lévő székre rakott. Fee egyenest a tányérokba rakta ki az ételt a konyhaasztalnál, majd, egy pincérnél is gyorsabban és ügyesebben, kettesével hordta ki a család tagjainak; elsőként Paddy kapott, aztán Frank, majd kor szerint sorban mindenki, egészen Meg-gie-ig, s végül utolsóként ő maga. - A mindenit! Megint pörkölt! - mondta Stuart. - Egyél! - mordult rá az apja. A tányérok nagyok voltak, s a szó szoros értelmében megrakva étellel: főtt krumplival, birkapörkölttel, egy óriási merőkanál fejtett babbal, amit tegnap szedtek a kertben. S hiába a nemtetszést jelző halk morgás, ki-ki fényesre törülte a tányérját kenyérrel - Stu is -, s ráadásul bevágott még egypár szelet vastagon kent vajas kenyeret is otthon eltett egres-dzsemmel. Leült Fee is, bekapta a vacsoráját, s már ment is visz-sza a konyhaasztalhoz, hogy kiadagolja nagy levesestányérokba a bőven megcukrozott, lerakott piskótát. Leöntötte gőzölgő forró tejsodóval,

aztán kihordta kettesével a vacsoraasztalhoz. Végül megkönnyebbülten felsóhajtott, s maga is asztalhoz ült: ezt végre nyugodtan elfogyaszthatta. - Juj! Lekváros piskóta! - ujjongott Meggie, s addig kavargatta kanalával a sárga tejsodót, amíg át nem ütött rajta a dzsem rózsaszínje. - Hát, Meggie lányom, ez a te születésed napja, anyád azt főzte, amit legjobban szeretsz - mondta mosolyogva az apja. Most senkinek sem volt egy panaszszava sem; a csemege akármi lehetett, jóízűen ették. A Clearyk édesszájúak. De egyikükön sincs egy deka fölös hús. Fölélnek mindent, munkában, játékban. Zöldséget, gyümölcsöt azért eszik az ember, mert jólesik, de a kenyér, a krumpli, a hús, a forró, sűrű puding veri el a fáradtságot. Végül a hatalmas kannából Fee kitöltött mindegyiküknek egy csésze teát is, s még vagy egy óra hosszat együtt maradtak, beszélgettek, teáztak, olvastak, Paddy egy könyvtárból kölcsönzött könyvet bújt, s nagyokat pöfékelt, Fee újra meg újra töltögetett, a kisebbek a másnapot tervezgették. Az iskolaévnek már vége, nyári vakáció volt; a gyerekek fölszabadultak, s alig várták, hogy a házban, a kertben nekilássanak kijelölt tennivalóiknak. Bobnak a ház külső festését kell rendbe hoznia, Jack és Hughie dolga, hogy felrakják a fát, kitakarítsák a gazdasági épületeket, s hogy fejjenek, Stuartra a konyhakert gondozása vár; ez mind játék az iskola szörnyűségeihez képest. Paddy olykor-olykor föltekintett a könyvből, hogy az elvégzendők listájához egyet-mást még hozzátegyen, de Fee nem szólt semmit, s Frank is fáradtan roskadt magába, csak itta egyik csésze teát a másik után. Fee végül intett Meggie-nek, hogy üljön fel egy magas székre; megfésülte és becsavarta éjszakára a haját, mielőtt még ágyba dugná Stuval és Hughie-val együtt; Jack és Bob elnézést kért, s kiment megetetni a kutyákat; Frank fogta Meggie babáját, odavitte a konyhaasztalhoz, s nekifogott, hogy fölragassza a haját. Padraic nyújtózott egyet, becsukta a könyvét, pipáját beletette abba a nagy áttetsző pauakagylóba, ami a számára hamutartóul szolgált. - Hát, anya, én elteszem magam. - Jó éjt, Paddy. Fee leszedte az edényt a vacsoraasztalról, leakasztott egy nagy, ónozott vasdézsát a falról, letette a konyhaasztalra Frankkel szemben, s a tűzhelyen álló öntöttvas fazékból megtöltötte forró vízzel. A hideg víz, amivel a gőzölgő mosogatóvizet lehűtötte, egy öreg petróleumoskannában állt. Belecsapta a dézsába a dróthálóba foglalt szappant; elmosogatta, leöblítette a vacsoraedényt, s egy bögrének támasztva egymásra rakta. Frank a fejét sem emelte föl, a babával foglalatoskodott, de ahogy a tányérhalom gyarapodott, fogott egy konyharuhát, és szó nélkül törülgetni kezdett. Ide-oda járkált a konyhaasztal és a pohárszék között, oly fesztelenül és megszokottan, hogy az hosszú gyakorlatra vallott. Titkolt és veszélyes játék volt, amit ő meg az édesanyja játszott, mert Paddy birodalmában a legszigorúbb törvény a munkakörök illő megosztása volt. A háztartás női munka, s ez az. A család egyetlen férfi tagjának sem volt szabad egy ujjal is női munkát végeznie. Ha Paddy lefeküdt, Frank minden este segített az édesanyjának, s Fee a kezére játszott, addig halogatta a mosogatást, amíg azt nem hallották, hogy Paddy papucsa puffan a padlón. S ha Paddy egyszer levetette a papucsát, a konyhába már nem tért vissza. Fee gyöngéd pillantást vetett Frankre. - Igazán nem tudom, mit kezdenék nélküled, Frank. De ezt akkor se volna szabad. Reggel olyan fáradt leszel. - Semmi baj, anya. Nem halok bele egy kis törülgetésbe. Legalább ennyit könnyítsék az életeden. - Ez az én dolgom, Frank. Nem bánt. - Bárcsak gazdag lennék, s szolgálót fogadhatnál. - Álom! - Beletörülte szappantól vörös kezét a mosogatóruhába s felsóhajtott. Szemébe, ahogy a fiára pillantott, kiült valami bizonytalan aggodalom, érezte a fiú keserű elégedetlenségét, mely jóval meghaladta a munkásember szokott panaszát a sorsa ellen. - Frank. Ne legyenek nagy elképzeléseid. Az csak bajt okoz. Mi munkásemberek vagyunk, s ez annyit jelent, hogy sose

gazdagszunk meg, és sose lesz szolgálónk. Elégedj meg azzal, ami vagy és amid van. Ha ilyeneket beszélsz, apát sérted vele, ő pedig nem szolgált rá. Ezt jól tudod. Nem iszik, nem kártyázik, keményen dolgozik értünk. Egy pennyt meg nem tart magának. Mindent ránk költ. Á fiú izmos válla türelmetlenül megrándult, sötét képe megkeményedett és elkomorult. - De miért bűn az, ha az ember többet kíván az életétől, mint a mindennapi robotot? Nem értem, mi rossz van abban, ha szeretném, hogy szolgálód legyen. - Az, hogy nem lehet! Tudod, hogy arra sincs pénzünk, hogy tovább tanulj, s ha nem tanulsz tovább, hogyan lehetnél valaha is több, mint kétkezi munkás? A beszéded, a ruhád, a kezed elárulja, hogy munkával keresed a kenyeredet. De a kérges kéz nem szégyen. Apád azt mondja, ha kérges a ke zed, meglátszik rajtad, hogy becsületes ember vagy.

Frank megvonta a vállát, s nem szólt semmit. Az edényt már elrakta; Fee elővette a varrókosarát, s leült Paddy székére a tűzhely mellé, Frank meg tovább ragasztgatta a baba haját. - Szegény kis Meggie! - szólalt meg váratlanul. - Miért? - Amikor ezek a nyomorult kölykök a babáját cincálták, úgy állt ott és zokogott, mintha a világ szakadt volna szét darabokra. - Lenézett a babára, ami megint meghajasodott. - Ágnes! Hogy az ördögbe juthatott épp egy ilyen név az eszébe? - Talán hallotta, mikor én Agnes Fortescue Smythe-t emlegettem. - Mikor visszaadtam a babáját, és belepillantott a fejébe, majd szörnyethalt ijedtében. A szeme rémíthette meg, de hogy pontosan mi, azt nem tudom. - Meggie mindig olyasmit lát, ami nem létezik. - Kár, hogy nincs pénzünk rá, hogy a kicsik tovább tanuljanak. Hisz olyan okosak! - Jaj, Frank! Ha a vágyak lovak volnának, lóháton járna minden koldus - mondta fáradtan az édesanyja. Egy csöppet reszkető kézzel végigsimított a szemén, majd mélyen beledöfte kötőtűjét a szürke fonalgombolyagba. - Nem megy. Olyan fáradt vagyok, hogy már alig látok. - Feküdj le, anya. Majd én eloltom a lámpát. - Még megrakom a tüzet. - Hagyd rám. - Fölállt az asztaltól, s a kecses porcelánbabát óvatosan berakta a pohárszékre a süteményesdoboz mögé, ahol semmi baj nem érheti. Afelől, hogy a fiúk netán megint megpróbálnák megkaparintani, nem aggódott; az ő megtorlásától jobban féltek, mint az apjukétól, mert Frankben volt valami gonoszság. Az anyjával vagy a húgával szemben ez sosem nyilvánult meg, de az öccsei már mind megszenvedték. Fee elnézte a fiát, és megsajdult a szíve. Vad kétségbeesés munkált Frankben; csak úgy sugárzott belőle a fájdalom. Hiszen csak jönnének jobban ki Paddyvel! De még egymás színét se állják, szakadatlanul civakodnak. Lehet, hogy a fiú túlságosan is sokat törődik vele, egy csöppet talán mama kedvence. Ha ez így van, az ő hibája, de akkor is a fiú szeretetéről, jó szí véről árulkodik. Hisz nem akar mást, mint az ő életét egy kicsit megkönnyíteni. S megint rajtakapta magát, alig várja a napot, mikor Meggie már elég nagy lesz, hogy Frank válláról levegye ezt a terhet. Fölvett az asztalról egy kis lámpát, aztán visszatette. Odament Frankhez, aki a tűzhely előtt guggolt, fát rakott a tűzre, s épp a légelzáróval babrált. A fiú fehér karján kidagadtak az erek, szépen formált kezébe mindörökre beleette magát a műhely piszka. Fee keze tétován kinyúlt, gyöngéden, nagyon gyöngéden kisimította fia szeméből egyenes szálú fekete haját; ez nála már-már cirógatásszámba ment. - Jó éjt, Frank. És köszönöm. Ahogy Fee belépett a ház elülső fertályába vezető ajtón, a közeledő fény elől táncolva, ugrándozva menekültek az árnyak. Az első hálószobán Frank és Bob osztozott; Fee nesztelenül benyitott, magasra emelte a lámpát, s fénye a sarokban álló kettős ágyra esett. Bob hanyatt feküdt, a szája nyitva, álmában megmegremegett, össze-összerándult, mint egy kutya. Fee a gyereket a jobb oldalára fordította, mielőtt még rémálma teljesen erőt vett volna rajta, majd elálldogált előtte egy darabig s nézte. Hogy mennyire olyan, mint Paddy!

Jack és Hughie majdhogynem összefonódva aludt a szomszéd szobában. Félelmes két kölyök! Örökké csintalanságon jár az eszük, de egy szemerke rosszindulat sincs bennük. Megpróbálta szétválasztani őket, hogy valamiféle rendet teremtsen az ágyruhájukban, de a két göndör vörös fej csak nem volt hajlandó egymástól eltávolodni. Halkan felsóhajtott, felhagyott a próbálkozással. Nem értette, hogyan pihenhetik ki így magukat, de hát szemmel láthatólag jól megvoltak. A szoba, ahol Meggie és Stuart aludt, szegényes és sivár volt, nem éppen kisgyereknek való. Festett fala barna, a padlón barna linóleum, a falon semmi kép. Akár a többi háló- ' szobában. Stuart teljesen megfordult, szinte látni se lehetett volna, ha hálóinges kis feneke k i nem mered ott, ahol a fejének kell lennie; úgy összekucorodott, hogy Fee keze majdhogynem a térde közt lelt rá a fejére, valóságos csoda, hogy meg nem fulladt. Óvatosan végigsimított a lepedőn s megdermedt. Megint nedves! Ezzel épp várhatott volna reggelig, bár nem kétséges, hogy akkor a vánkosa is vizes volna. Mindig így van vele: ha fordul egyet, bepisil. Bár... egy ágyba vizelő öt fiúgyermek közül nem is olyan rossz arány. Meggie összegömbölyödött; mint egy kis rongycsomó, szájában a hüvelykujja, s becsavart haja szétterült a vánkoson. Az egyetlen lány. Fee épp csak egy futó pillantást vetett rá, mielőtt kiment; Meggie nem volt titok, az lány. Fee magáról tudta, hogy milyen, és sem nem irigyelte, sem nem sajnálta. De a fiúgyerek az más: az mind egy-egy csoda, női testből kibomlott férfiak. Nehéz dolog ez, hogy nincs segítsége a ház körül, de akkor is megéri. A magafajták közt a fiai voltak Paddy legjobb ajánlólevele. Aki csupa fiút nemz, az talpig férfi. Halkan behúzta a hálószobája ajtaját, és letette a lámpát a sublótra. Ujjai fürgén futottak végig az apró gombok tucatjain magas gallérjától le a ruhája derekáig, majd karjáról is lehántotta a ruhát. Kibújt az inge vállpántjából, de nem lépett ki belőle, míg bele nem tornászta magát hosszú, flanel hálóingébe. Csak ezután, immár illedelmesen fedett testtel, vetette le az ingét, bugyogóját és lazán viselt fűzőjét. Leengedte szoros kontyba fésült aranyhaját is, hajtűit a sublóton lévő paua-kagylóba rakta. De akármilyen szép volt is a haja, sűrű, fényes, egyenes szálú, szabadságot most sem kapott: Fee hátranyúlt, s ügyesen befonta. Csak akkor fordult az ágy felé, lélegzetét önkéntelenül visszatartva; de Paddy aludt, s ő megköny-nyebbülten, mélyen felsóhajtott. Nem mintha nem lett volna kellemes, ha Paddynek kedve támadt rá; szemérmes, gyön géd, belátó szerető volt. Csak épp hogy addig, amíg Meggie még két-három évvel nem lesz idősebb, nagyon nehéz lett volna, ha újabb kicsinye születik.

2 Ha a Cleary család vasárnap templomba ment, Meggie-nek otthon kellett maradnia valamelyik bátyjával, nagyon vágyott hát arra a napra, amikor már elég idős lesz ahhoz, hogy ő is elmehessen. Padraic Cleary úgy vélte, hogy kisgyereknek otthon a helye, s e szabály az Isten házára is kiterjedt. Majd ha Meggie már iskolás lesz, és meg lehet bízni benne, hogy megül egy helyben, ő is elmehet templomba. Addig nem. így hát vasárnap reggelenként ott állt a rekettyebokornál a ház előtt, és szomorúan nézte, mint telik meg a családtagokkal a vén fedeles kordé, miközben a bátyja, akire épp rábízták, úgy tett, mintha nagy öröm volna, hogy megússza a misét. Az egyetlen Cleary, aki valóban örült, hogy nem kell a többiekkel tartania, Frank volt. Paddy életéhez elválaszthatatlanul hozzátartozott a vallás. Fee-t a katolikus egyház kelletlen hozzájárulásával vette feleségül, mert Fee az anglikán egyház tagja volt. Paddy kedvéért lemondott a hite gyakorlásáról, de fölvenni az övét nem volt hajlandó. Hogy miért, azt nehéz megmondani, hacsak azért nem, mert az Armstrongok makulátlanul anglikán hagyományú régi pionírcsalád voltak, míg Paddy, a nincstelen bevándorló, az angol uralom alatt álló Írország rosszabb hírű feléből jött. Az Armstrongok már jóval a „hivatalos" telepesek megérkezése előtt ott éltek ÚjZélandon, s ez belépőjegyül szolgált a gyarmati arisztokráciába. Az Armstrongok szemszögéből nézve, Fee enyhén szólva botrányosan rangján alul ment férjhez. Roderick Armstrong igencsak furcsa módon alapozta meg a nemzetségét Új-Zélandon. Az egész egy olyan eseménnyel kezdődött, mely számos előre láthatatlan következménnyel járt a tizennyolcadik századi Angliára nézve: az amerikai függetlenségi háborúval. Egészen 1776-ig évente több mint ezer kis bűnözőt hajóztak át az országból Virginiába és a Karolinákra, s adtak el megváltható kényszermunkára, ami semmivel sem volt jobb a rabszolgaságnál. A brit igazságszolgáltatás akkoriban komor volt és hajthatatlan: a gyilkosságot, gyújtogatást, azt a

titokzatos bűnt, hogy valaki „cigánynak adja ki magát", egy shillingnél nagyobb érték eltulajdonítását kötéllel büntette. Kisebb bűncselekményt elkövetni meg annyit jelentett, hogy az embert élete fogytáig átzsuppolták Amerikába. Ám mikor Amerika bezárult, Anglia ráébredt, hogy az elítélteket már nem tudja hová tenni. A börtönök dugig megteltek, a fölösleget korhadó hajókba zsúfolták a folyók torkolatában. Valamit tenni kellett, tehát tettek is. Hosszú habozás után, mert a dolog több ezer fontba került, Arthur Phillip kapitány parancsot kapott, hogy hajózzon el a Nagy Déli Földre. Ekkor 1787-et írtak. Tizenegy hajóból álló flottáján több mint ezer elítélt kelt útra, nem számítva a tengerészeket, tengerésztiszteket s egy csapat tengerészgyalogost. Nem volt ez dicsőséges odisszea, nem a szabadság földjét keresték. 1788 végén, nyolc hónapra rá, hogy a flotta vitorlát bontott Angliában, megérkeztek Botany Baybe. Őfelsége, az őrült III. György király, a gyarmati Új-Dél-Walesben új lerakodóhelyet talált az elítéltjei számára. 1801-ben, pontosan húszéves korában, Roderick Armstron-got büntetőgyarmaton töltendő életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Az Armstrongok későbbi nemzedékei makacsul állították, hogy Roderick Somerset grófságbeli nemesember volt, aki az amerikai forradalmat követőleg elveszítette a vagyonát, s hogy semmi bűnt el nem követett, de egyikük sem igen törekedett kinyomozni érdemes ősük múltját. Egyszerűen csak sütkéreztek a múlt némiképp hevenyészett dicsőségében. Mert akárhonnét s akármilyen rangból származott is, az ifjú Roderick valóságos vadember volt. Az Új-Dél-Walesbe irányuló leírhatatlan nyolc hónapos út során mindvégig konok és nehezen kezelhető rabnak bizonyult, s hogy a hajó tisztjei még jobban megkedveljék, nem volt hajlandó meghalni sem. Mikor 1803-ban Sydneybe érkezett, magatartása még féktelenebbre fordult, így hát áthajózták a Norfolk-szigetre, a fe-gyelmezhetetlenek börtönébe. Ettől sem javult meg. Éheztették; befalazták egy akkora cellába, amelyben sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott; kocsonyává korbácsolták; sziklához láncolták a tengerben, s hagyták, hogy majdnem megfulladjon. De ő csak nevetett rajtuk, ő, a koszos vászonba bújtatott csontkollekció, akinek már egyetlen foga sincsen s egy tenyérnyi ép bőre a hátán, de akiben a keserűség és dac lángja olthatatlanul lobog. Minden reggel eltökélte, hogy csak azért se hal meg, s minden este diadalmasan nevetett, hogy még mindig életben találja magát. 1810-ben elküldték a Van Diemen-fokra, láncra fűzték, s kényszermunkára fogták: Hobarton túl, a vaskemény homokkőbe kellett utat vájnia. Csákányát az első adódó alkalommal arra használta, hogy beszakassza vele az expedíciót vezénylő lovas katona mellkasát; ő és tíz másik elítélt még öt lovas katonát ölt meg úgy, hogy ujjnyi vastag rétegben beretválta le a húsukat a csontjukról, míg csak kínjukban üvöltve szörnyű halált nem haltak. Mert ők is, az őreik is vadállatok voltak, őslények, akiknek az érzései emberalattivá satnyultak. Roderick Armstrong képtelen lett volna úgy megszökni, hogy kínzóin ne álljon bosszút vagy csak úgy egyszerűen megölje őket, mint ahogy arra is képtelen volt, hogy a rabságával megbékéljen. A tizenegy ember azon a rumon, kenyéren és szárított húson élt, amit a katonáktól elvett, és sok-sok mérföldnyi őserdőn át tört utat magának, míg ki nem bukkant a hobarti bálnavadásztelepen. Ott elkötött egy halászbárkát, és élelem, víz, vitorla nélkül nekivágott a Tasman-tengernek. Mikor a bárka az új-zélandi Déli-sziget nyugati vad partján kikötött, Roderick Armstrong és két társa még élt. Soha nem beszéltek e hihetetlen útról, de széltében suttogták, hogy ők hárman úgy élték túl az utat, hogy megölték és fölfalták gyöngébb útitársaikat. Pontosan kilenc év telt el azóta, hogy Roderickot Angliából elszállították. Még fiatal ember volt, jóllehet hatvanévesnek látszott. Mire - 1840-ben - megérkeztek Új-Zélandra az első hivatalosan engedélyezett telepesek, ő már feltört magának egy darab földet a Déli-sziget termékeny Canterbury kerületében, „feleségül vett" egy maori nőt, s tizenhárom jóképű félpolinéziai gyermeket nemzett. És 1860-ra az Armstrong család a gyarmaton már arisztokratának számított, csemetéit Angliába küldte tanulni, előkelő iskolákba, akik ravaszságukkal, szerezhetnékjükkel bőséges tanújelét adták, hogy e figyelemre méltó, félelmetes ember méltó utódai. Fiona 1880-ban született - ő volt az egyetlen lány Roderick unokájának, Jamesnek tizenöt gyermeke közül.

Ha Fee hiányolta is gyermekkorának szigorúbb protestáns rítusát, ezt sose mondta ki. Türelemmel volt Paddy vallási meggyőződése iránt, eljárt vele misére, gondoskodott róla, hogy gyermekei csak katolikus módra imádják az Istent. Minthogy azonban ő sosem tért át, a finomabb árnyalatok - az asztali áldás, az esti imádság, a mindennapok megszentelése -e nevelésből már hiányoztak. Attól a másfél évvel azelőtti kiruccanástól eltekintve, amikor Meggie bent járt Wahine-ban, még soha nem jutott el mesz-szebbre hazulról a csűrnél vagy a kovácsműhelynél lent a laposon. Az első napon, amikor iskolába kellett mennie, olyan izgatott volt, hogy kihányta a reggelit, s visszazavarták a hálószobába, hogy megmosakodjék és átöltözzön. Lekerült róla gyönyörű új matrózgalléros sötétkék ruhája, s kénytelen volt azt a szörnyű barna félgyapjú ruhát fölvenni, ami magasan a nyakán gombolódott, s mindig úgy érezte, megfullad benne. - Az isten szerelmére, Meggie, ha legközelebb hánynod kell, legalább szóljál! És ne ülj itt, amíg már késő, aztán takaríthatom ezt a rondaságot! De most aztán siess, mert ha csöngetésre nem érsz oda, majd kapsz Agatha nővértől! Viselkedj jól, és hallgass a bátyáidra. Bob, Jack, Hughie és Stu már a kapunál ugrándozott, mire Fee-nek sikerült végre kituszkolnia Meggie-t, hátán egy régi iskolatáskában a tízóraira szánt lekváros kenyerével. - Gyerünk, Meggie, elkésünk! - kiáltotta Bob, és nekieredt az útnak. Meggie egyre távolodó bátyjai után szaladt. Épp csak hogy elmúlt hét óra, de a szelíd fényű nap már órák óta fölkelt; a harmat mindenütt fölszáradt a fűszálakról, csak az árnyékban nem. Wahine-ba közönséges kerék szántotta dűlőút vezetett, két sötétvörös kerékvágás, amit az eleven zöld fű széles szalagja választott el egymástól. Kétoldalt, a magas fűben, rengeteg fehér tündérkonty és sárga sarkantyúvirág virított, azon túl pedig takaros fakerítés védte a telkeket az idegenektől. Bob mindig a jobb oldali kerítés mentén, iskolatáskáját nem a hátára vetve, hanem a fején egyensúlyozva ment az iskolába. A bal oldali kerítés Jacké volt, így maga az út megmaradt a három kisebb Clearynek. A meredek dombtetőn, ahol összefut a Robertsonék útja és a Wahine-ba vezető út, s ahova a kovácsműhely laposáról kellett fölkapaszkodniuk, megálltak egy kicsit, kifújták magukat, s az öt virító kis fej fényesen rajzolódott ki az égbolt bodros felhőire. Ez volt a legkellemesebb útszakasz, a lefelé menet; egymás kezét fogva vágtattak le az út füves szélén, amíg az bele nem veszett a virágok tömkelegébe, s az járt az eszükben, milyen jó is volna, ha ráérnének átbújni Mr. Chapman kerítése alatt, és legurulni a lejtőn, mint a kő. Wahine öt mérföld járás Cleary-ék házától, s mire Meggie megpillantotta a távolban a távírópóznákat, lába már remegett, zoknija harmonikázott. Bob, aki feszülten fülelt, nem csöngetnek-e már, türelmetlenül pillantott rá, amint ő a bugyiját húzkodva vánszorgott, és kétségbeesetten kapkodott levegőért. Arca kipirult a hajzuhatag alatt, s mégis furcsamód sápadtnak tetszett. Bob felsóhajtott, táskáját Jack kezébe nyomta, s végigsimított a nadrágja szárán. - Gyere, Meggie, a hátamra veszlek - mondta zsémbesen, s mogorva pillantást vetett a többiekre, nehogy véletlenül azt találják hinni, hogy megesett Meggie-n a szíve. Meggie fölkapaszkodott a hátára, összekulcsolta a lábát a derekán, s a fejét boldogan hajtotta bátyja csontos vállára. Innét már kényelmesen szemügyre vehette Wahine-t. Nem akadt rajta sok látnivaló. Alig volt több, mint nagyobbacska falu, s egy kátrányos út két oldalán húzódott rendetlenül erre is, arra is. Legnagyobb épülete az emeletes helyi fogadó, előtte faoszlopos kiugró eresz árnyékolja a járdát. A második legnagyobb épület a vegyeskereskedés, ez is eresszel büszkélkedik, s a zsúfolt kirakatok tövében két hosszú lóca, ahol megpihenhetnek a járókelők. A Szabadkőműves-székház előtti zászlórúdon kifakult, viharvert brit lobogó leng a friss szélben. A helységben garázs még nincsen, hiszen a „lovatlan hintók" száma igencsak korlátozott, de a Szabadkőművesszékház szomszédságában van egy kovácsműhely, mögötte istálló, s az itatóvályú mellett merev vigyázzban benzinkút áll. Az egész település egyetlen építményén akad csak meg az ember szeme, egy különös, világoskék üzleten, amely kirí a jellegzetes, józan barnára festett angol házak sorából. A községi iskola és az anglikán templom egymás mellett áll, velük pontosan szemben a Szent Szív-templom és a plébánia iskolája.

A Cleary testvérek épp a vegyeskereskedés előtt loholtak, amikor megkondult a katolikus templom harangja, s ezt követően a mélyebb hangú nagyharang is a fa haranglábon a községi iskola előtt. Bob futásnak eredt, s akkor értek a kavicsos udvarra, mikor épp felsorakozott vagy ötven gyerek egy csöpp termetű apáca előtt, aki a kezében egy magánál nagyobb fűzfavesszőt suhogtatott. Bob anélkül, hogy bárki is mondta volna neki, odakormányozta az övéit a sorral szembe, a túloldalra, s szemét a pálcára szegezve megállt. A Szent Szív-zárda emeletes épület volt, de mert az úttól távolabb, a kerítés mögött állt, nem volt szembetűnő. A három irgalmas rendi apáca egy negyedikkel együtt, aki a háztartást látta el, és soha nem mutatkozott, fent lakott az emeleten; a földszinti három nagy szoba tantermül szolgált. A téglalap alakú épületet körös-körül széles, árnyékos veranda övezte, esős napokon a tízpercekben és a tízórai szünetben megengedték, hogy a gyerekek itt üldögéljenek illedelmesen, de ha sütött a nap, a lábukat se tehették be. A tágas udvar egy részét fügefák árnyékolták, s az iskola mögött a terep kör alakú kis füves térségre lejtett, amit némi nagyzással „krikettpályának" kereszteltek el, mert hogy ott javarészt ezt a játékot űzték. Bob és a testvérei tudomást se vettek a felsorakozott gyerekek fojtott vihogásáról, csak álltak mozdulatlanul, míg azok mind be nem vonultak az Apáink szent hite dallamára, amit Catherine nővér pötyögtetett az iskola bádoghangú pianínó-ján. Agatha nővér csak akkor enyhített merev tartásán, mikor az utolsó is eltűnt; kavicsot söprő nehéz szerzsszoknyáját méltóságteljesen suhogtatva odament, ahol a Cleary testvérek várakoztak. Meggie, aki még sose látott apácát, tátott szájjal bámult rá. Valóban szokatlan látványt nyújtott; három folt, Agatha nővér arca és két keze, a többi feketénél is feketébb alapon ragyogó kikeményített hófehérség, s Agatha nővér vaskos derekán meg bőrövről fakarikán csüngő nagy szemű faolvasó. Agatha nővér bőre örökké vörös volt, részint a túlzott tisztaságtól, részint a homlokát élesen kettészelő s az arcát testetlenül keretező főkötő szorításától; az állán szőrszálak meredeztek, amelyeket a főkötő könyörtelenül lelapított. Ajkát egyetlen vonallá sajtolta az erőfeszítés, hogy eleget tegyen nehéz feladatának, s itt, ezen az isten háta mögötti gyarmaton, ahol még az évszakok is tótágast állnak, Krisztus jegyese legyen, holott ő a fogadalmát több mint ötven éve a killarneyi apátság lágy ölén tette. Orra nyergébe a kerek, acélkeretes szemüveg könyörtelen szorításától két bíborvörös jegy vésődött, s a pápaszem mögül gyanakodva, fakókéken és keserűen lesett ki. - Nos, Robert Cleary, miért késtetek? - vakkantott Agatha nővér száraz, valaha ír hangja. - Bocsánatot kérek, nővér - felelt fahangon Bob, szemét változatlanul az előre-hátra hajló pálcára szegezve. - Miért késtetek? - Bocsánatot kérek, nővér. - Ez az új iskolaév első reggele, Robert Cleary, s azt hittem volna, ha máskor nem, legalább ma reggel igyekszel idejében ideérni. Meggie reszketett, de összeszedte a bátorságát. - Kérem szépen, nővér, én vagyok az oka! - nyögte ki nagy nehezen. A fakókék tekintet eltérült Bobról, s mintha át- meg átjárta volna Meggie lelkét, aki csak állt ott ártatlanul, s nézett föl a nővérre, nem tudván, hogy abban a halálos párviadalban, ami a tanítók és tanítványok közt ad infinitum folyik, megszegte a legfontosabb szabályt: ne szólj, ha nem kérdeznek. Bob gyorsan bokán rúgta, s Meggie zavartan sandított rá. - Mi az, hogy te vagy az oka? - kérdezte az apáca olyan hideg hangon, amilyet Meggie még sose hallott. - Mert lehánytam az asztalt és a bugyimat is, és anyának meg kellett mosdatnia és át kellett öltöztetnie, és miattam késtünk el mind - magyarázta őszintén Meggie. Agatha nővér arca kifejezéstelen maradt, de a szája megfeszült, mint a túlfeszített rugó, s a pálca hegye lejjebb hajlott. - Ez kicsoda? - vakkantott oda Bobnak, mintha a kérdése valami ismeretlen és különösen visszataszító rovarfajtára vonatkoznék.

- Nővér, kérem szépen, ez a húgom, Meghann. - Értesd majd meg vele, hogy vannak bizonyos tárgyak, amelyek nevét, ha igazi úrihölgy vagy úriember valaki, soha ki nem ejti. Hogy soha, de soha nem utalunk név szerint a fehérneműnk egyik darabjára sem, amint egy tisztes házból származó gyereknek magától értetődően tudnia illik. Nyújtsátok ki a kezeteket, mind. - De nővér, hisz én voltam az oka! - jajdult fel Meggie, ahogy a kezét, tenyérrel fölfelé, előrenyújtotta, amint a báty-jaitól odahaza ezerszer is látta. - Csönd! - szisszent rá Agatha nővér. - Csöppet sem érdekel, hogy melyiktek volt az oka. Mind elkéstetek, tehát mind büntetést kaptok. Hatot a tenyeretekre. - Az ítéletet szenvtelen élvezettel mondta ki. Meggie rémülten figyelte Bob mozdulatlan kezét, látta, hogy a hosszú pálca gyorsabban csap le, mint hogy a szeme követni tudná, csattan a tenyér közepén, ahol a hús lágy és érzékeny. Nyomában rögtön veres hurka támadt; a következő csapás ott csattant, ahol a tenyér és az ujjak találkoznak, ahol a kéz még érzékenyebb, az utolsó pedig az ujjak hegyén, ahol több érzőideg van, mint az ajak kivételével bárhol. Agatha nővér pontosan célzott. Mielőtt figyelmét Jackre összpontosította volna, Bob kapott még hármat a másik tenyerére. Sápadt volt, de meg se nyikkant, meg se moccant, öccsei sem, mikor őrájuk került a sor, még a halk és gyöngéd Stu sem. Meggie szeme követte a tenyere fölé emelkedő pálcát, de önkéntelenül behunyta, hogy ne lássa lecsapni. A fájdalom perzselve belerobbant, csontig hatolt a testébe; mire bizseregve átterjedt az alsókarjára, már jött a következő, s mire a válláig ért, már az ujja hegyét érő csapás végighasított ugyanazon az ösvényen, a szíve gyökeréig. Beharapta az alsó ajkát, sírni szé-gyellt volna, s büszke is volt hozzá, ahhoz meg, hogy kinyissa a szemét és fölnézzen Agatha nővérre, túlságosan haragos és felháborodott az igazságtalanság miatt; a leckét megjegyezte, ha a tanulsága nem az volt is, amit Agatha nővér szánt neki. Eltartott ebédig, mire tenyeréből elszállt a fájdalom. Meggie egész délelőttjét a rémület és zavar ködében töltötte, semmit meg nem értett, amit mondtak vagy tettek körülötte. A kicsik osztálytermében betuszkolták egy hátsó kettős padba, de még csak nem is látta, hogy ki ül mellette, egészen addig, amíg véget nem ért a szörnyű ebédszünet, amit a játszótér egy magányos sarkában töltött el, Bob és Jack mellett kucorogva. Fee egreslekváros kenyerét is csak Bob szigorú parancsára ette meg. Mikor megszólalt a délutáni órákra szólító csengő, Meggie keresett magának egy helyet a sorban, s ekkor kezdte felfogni, mi folyik körülötte. A verés szégyene éppúgy kínozta, mint eddig, de fölszegte a fejét, és úgy tett, mintha nem is látná a közelében sugdosódó, lökdösődő kislányokat. Agatha nővér, kezében a pálcával, ott állt a sor előtt; Declan nővér fel-alá osont a hátuk mögött; Catherine nővér meg leült a pianínóhoz a legkisebbek osztálytermének ajtajába, és rázendített a Fel, keresztyén katonák-ra, keményen kiverve a két-negyedes ütemet. Ez, ami azt illeti, protestáns zsoltár volt, de a háborúban elveszítette felekezeti jellegét. A drága kisgyermekek, mint nyalka kis katonák vonulnak be, gondolta büszkén Catherine nővér. A három apáca közül Declan nővér Agatha nővér hasonmása volt tizenöt évvel fiatalabb kiadásban, de Catherine nővérben még maradt némi emberség. Persze ő is ír volt, harmincegynéhány éves, de buzgalmának virága még nem aszott el teljesen; még örömét lelte a tanításban, a rajongva feléje forduló arcokon még képes volt fölfedezni Krisztus elpusztíthatatlan arcmását. A legnagyobbakat tanította, akikről Agatha nővér úgy vélte, már eleget kaptak, hogy jól viselkedjenek egy fiatal és engedékeny tanár keze alatt is. A legkisebbeket Agatha nővér megtartotta magának, hogy ő formálja meg a gyermeki agyagból szívüket, agyukat; Declan nővérnek tehát a középső osztály jutott. Az utolsó pad biztonságában megbújva Meggie végre oldalt mert pislantani a mellette ülő kislányra. Ijedt pillantása széles, foghíjas mosollyal találkozott, nagy, nyílt, fekete szem nézett vissza rá a sötét és kissé csillogó arcból. A kislány elbűvölte Meggie-t, aki szőkeséghez és szeplőkhöz szokott, hiszen még a fekete hajú, fekete szemű Frank bőre is fehér volt; így hát Meggie végül arra a következtetésre jutott, hogy ilyen szép teremtést, mint a padtársa, még sose látott.

- Hogy hívnak? - súgta oda a szája sarkából a fekete szépség, miközben a ceruzája végét rágcsálta, és a megrágott fada-rabkákat az üres tintatartó üregébe köpködte. - Meggie Clearynek - súgta vissza. ,

- Te ott! - csattant fel a száraz, kegyetlen hang az osztályterem elejéről. Meggie megrezzent, s zavartan nézett körül. Tompa koppanással tette le mind a húsz gyerek a ceruzáját, halkan zizzentek a drága papírlapok, ahogy félretolták, hogy lopva a padra könyökölhessenek. Meggie rádöbbent, hogy mindenki őt nézi, s összeszorult a szíve. Agatha nővér gyors léptekkel közeledett a padok között. Meggie-n annyira erőt vett a rémület, hogy ha lett volna hova, lélekszakadva elfutott volna. De mögötte ott volt a válaszfal, jobbra-balra a zsúfolt padok, előtte meg Agatha nővér. Feszült kis arca csupa szem volt, ahogy elfojtott rémülettel bámult föl az apácára, s keze hol ökölbe szorult, hol kinyílt a pad tetején. - Te beszéltél, Meghann Cleary? - Igen, nővér. - És mit mondtál? - A nevemet, nővér. - A nevedet! - gúnyolódott Agatha nővér, s körülnézett, mintha biztosra venné, hogy a gyerekek is osztják a megvetését. - Nos, gyerekek, hát nem megtiszteltetés? Újabb Cleary gyerek az iskolánkban, s mindjárt a nevét is közölnie kell! - Meggie-hez fordult. - Állj fel, ha beszélek hozzád, te oktondi kis vadember! És nyújtsd ki a kezed, kérlek. Meggie nagy nehezen kilépett a padból, göndör fürtjei röpködtek az arca körül. Kétségbeesetten tördelte a kezét, de Agatha nővér nem moccant, csak várt, várt, várt... Aztán Meggie-nek sikerült valahogy előrenyújtania a kezét, de ahogy a pálca lecsapott, elkapta, s rémülten felnyögött. Agatha nővér belemarkolt Meggie üstökébe, közelebb húzta a fejét, alig arasznyira félelmetes pápaszeméhez. - Nyújtsd ki a kezed, Meghann Cleary. - Hangja udvarias, hideg, kérlelhetetlen volt. Meggie-nek kinyílt a szája, és lehányta Agatha nővér apácaruháját. A gyerekek rémülten tartották vissza a lélegzetüket. Agatha nővér meg állt, haragtól és meglepetéstől bíborvörös arccal, és a fekete redőkről a padlóra csöpögött az undok há-nyadék. Aztán lecsapott a pálca, ütötte Meggie-t, ahol érte, ő meg védekezésül az arca elé emelte a kezét, s még mindig öklendezve a sarokba kuporodott. Mikor Agatha nővér karja belefáradt, s már nem akarózott a pálcát emelgetnie, az ajtóra szegezte az ujját. - Takarodj haza, undok kis filiszteus - mondta, majd sarkon fordult, és átment Declan nővér osztályába. Meggie riadt szeme Stut kereste; bátyja odabiccentett neki, mintha csak azt mondaná, hogy meg kell tennie, amit parancsolnak, s gyöngéd kékeszöld szeme tele volt sajnálattal és megértéssel. Meggie megtörülte zsebkendőjével a száját, és ki-tántorgott a játszótérre. Még két óra hiányzott a tanítás végéig; körül se nézett, úgy ballagott végig az utcán, tudta, hogy a fiúk úgysem érhetik utol, ahhoz meg félt, hogy keressen egy helyet, ahol megvárja őket. Egyedül kell hazamennie, és bevallania anyának mindent. Fee majdnem elesett, ahogy egy teli kosár mosott ruhával ki-tántorgott a hátsó ajtón. Mert Meggie ott ült a veranda felső lépcsőjén, leszegett fejjel, fényes tincsei ragadósak voltak, ruhája csupa mocsok. Letette a kutya nehéz kosarat, felsóhajtott, s kisimította a kislány szeméből az egyik kósza fürtöt. - Halljam, mi történt - mondta fáradtan. - Lehánytam Agatha nővért. - Uramisten! - tette csípőre a kezét Fee. - És meg is vertek - suttogta Meggie, s szemében ott remegett egy könnycsepp. - Már csak ez hiányzott, mondhatom. - Fee fölemelte a kosarat, tántorogva, amíg az egyensúlyát vissza nem nyerte. - Hát, Meggie, nem tudom, mit csináljak veled. Majd meglátjuk, apu mit szól. - És elindult a félig tele szárítókötelek felé.

Meggie utánabámult, fáradtan megdörgölte az arcát, fölállt, s elindult a kovácsműhelyhez vezető ösvényen. Frank épp végzett Mr. Robertson kancájának patkolásával, vezette volna vissza a lovat az istállóba, amikor felbukkant Meggie. Megfordult, megpillantotta a kislányt, és nyomban feltámadt valamennyi szörnyű emléke az iskoláról. Meggie olyan kicsi volt, olyan csecsemődundi, ártatlan és kedves, de a szeme fényét gorombán kioltották, s olyan kifejezés bujkált benne, hogy Frank képes lett volna megölni érte Agatha nővért. Megölni, elkapni azt a dupla tokáját, megcsavarni, megfojtani... Ledobta a szerszámot, le a bőrkötényét; odament hozzá. - Mi baj, édes? - kérdezte, s lehajolt hozzá, amíg az arca az övével egy szintbe nem került. Mint a miazmát, árasztotta a hányásszagot, de Frank úrrá lett az elfordulhatnékján. - Jaj, F-f-frank! - sírt fel a kislány, arca eltorzult, s végre átszakadt a könnyei gátja. Átkarolta bátyja nyakát, belécsim-paszkodott, és zokogott, furcsán, némán, fájdalmasan, ahogy a Cleary gyerekek csak egyszer szoktak, amikor elvesztik a gyermekségüket. Még nézni is szörnyű volt, ezen se gyöngéd szó, sem a puszi nem segíthetett. Mikor a kislány végre lecsillapodott, Frank fölvette, és leültette egy halom illatos szénára Mr. Robertson kancája mellé; most ott ültek együtt, a ló ott szuszogott a szénaágyuk szélén, s az ő számukra megszűnt a világ. Meggie odafészkelte fejét Frank sima, csupasz mellére, s ahogy a ló nagyot fújt, élvezettel prüszkölt a szénába, megrebbent a haja. - De miért vert meg mindannyiunkat, Frank? - kérdezte Meggie. - Mikor én megmondtam, hogy én tehetek róla. Frank már hozzászokott a szaghoz, már nem zavarta; kinyújtotta a kezét, szórakozottan simogatta a ló orrát, s odébb tolta, ha túlságosan közel kutakodott.

- Mert szegények vagyunk, Meggie, ez a fő oka. Az apácák utálják a szegény tanítványokat. Ha már eltöltöttél pár napot Ag nővér penészes vén iskolájában, majd meglátod, hogy nemcsak a Cleary gyerekekre száll rá, hanem a Marshall és MacDonald gyerekekre is. Mert ezek mind szegények. Persze ha gazdagok volnánk, és hintón vinnének iskolába, mint az O'Brianék gyerekeit, egyszeriben elhalmoznának a figyelmükkel. De mi nem tudunk orgonát vagy arannyal hímzett miseruhát adományozni a templomnak, vagy új lovat, brics-kát az apácáknak, így aztán mi nem számítunk. Velünk azt csinálnak, amit akarnak. Emlékszem, egyszer Ag nővér rettentően dühös volt rám, s egész nap csak ordibált velem, hogy: „Sírj már, az isten szerelmére! Csak halljak tőled egy hangot, Francis Cleary! Ha megadod nekem az elégtételt, hogy bömbölsz, akkor nem ütlek annyit és úgy!" Ez a másik oka, hogy miért utál minket annyira; mert mi keményebb fajta vagyunk, mint a Marshallék meg a MacDonal-dék. Cleary gyereket még nem sikerült megríkatnia. Pedig azt szeretné, ha a cipőjét nyalnánk. Hát én megmondtam a fiúknak, hogy mit csinálok velük, ha csak megnyikkannak is, mikor veri őket, és ez terád is áll, Meggie. Üssön akárhogy, egy hangot se. Sírtál ma? - Nem, Frank - ásított a kislány, aztán leragadt a szeme, s a hüvelykujja ösztönösen a száját kereste. Frank lefektette a szénára, s dúdolva, mosolyogva újra nekilátott a munkának. Meggie még aludt, mikor Paddy belépett. Karja mocskos volt, mert kiganézta Mr. Jarman tehénistállóját, széles karimájú kalapját a szemére húzta. Frank épp egy kocsitengelyt formált az üllőn, szikrák pattogtak a feje körül. Paddy szeme odatévedt, ahol a kislánya szundított összegömbölyödve a szénán. Mr. Robertson pej kancája meg odahajtotta fejét az alvó arca fölé. - Gondoltam, hogy itt találom - mondta Paddy. Ledobta lovaglóostorát, aztán bevezette öreg aranyderesét az épület túlsó végén az istállóba.

Frank kurtán odabiccentett neki, s azzal az elsötétülő, kételyt és bizonytalanságot tükröző tekintettel pillantott föl rá, ami Paddyt mindig úgy ingerelte, s már folytatta is a munkát a fehéren izzó tengelyen. Csupasz mellkasa verítéktől fénylett. Paddy lenyergelte a lovát, bekötötte, telihúzta vízzel az ita-tóvályút, s enni is adott neki, egy kevés vízzel elkevert korpát és zabot. Az állat szeretettel rányerített, mikor elébe ürítette a takarmányt, s követte szemével, ahogy kiballagott a műhely elébe a nagy vályúhoz, és levetette az ingét. Paddy

lemosta a karját, s derékig megmosakodott, lovaglónadrágja és haja is vizes lett. Megtörülközött egy öreg zsákkal, és kérdő pillantást vetett a fiára. - Anya azt mondja, Meggie-t hazaküldték, büntetésből. Te tudod, hogy pontosan mi történt? A tengely kihűlt, Frank otthagyta. - Szegény kis kuka leró-kázta Agatha nővért. Paddy sietve letörülte a képéről a vigyort, s hogy összeszedje magát, egy pillanatig a túlsó falat nézte, csak azután fordult Meggie felé. - Izgult az iskolától, mi? - Nem tudom. Hányt az előtt is, hogy reggel elment volna, így aztán csak csengetés után értek oda. Mindegyik kapott egy hatost a tenyerére, de Meggie nagyon kiborult, mert szerinte csak őt lett volna szabad megbüntetni. Ebéd után Ag nővér megint rászállt, és a mi Meggie-nk lerókázta lekváros kenyérrel Ag nővér szép tiszta fekete apácaruháját. - Aztán? - Ag nővér alaposan ellátta a baját, és szégyenszemre hazazavarta. - Hát akkor, azt hiszem, eleget kapott. Én igazán tisztelem ezeket az apácákat, és tudom, hogy nem helyénvaló fönnakadnunk azon, amit tesznek, de azért nem bánnám, ha egy kicsit kevesebbet buzgólkodnának azzal a pálcával. Azt is tudom, hogy bele kell verniük a vastag ír koponyánkba az egyszeregyet és az ábécét, de végül is a kis Meggie-nek ez volt az első napja az iskolában. Frank döbbenten bámult az apjára. Paddy ez ideig még soha nem beszélt úgy a legnagyobb fiával, mint ember az emberrel. Frank most kizökkent örökös sértődöttségéből, hogy akármennyit henceg is Paddy a fiaival, Meggie-t jobban szereti, mint őket. S rajtakapta magát, hogy már-már kedveli az apját. Rámosolygott, ez alkalommal még csak nem is bizalmatlanul. - Rendes kislány, mi? - kérdezte. Paddy szórakozottan bólintott. Elmerülten nézte a gyereket. A ló fújtatott s a farkával csapkodott; Meggie megmoccant, a másik oldalára fordult, és kinyitotta a szemét. Mikor Frank oldalán megpillantotta az apját, elsápadt a félelemtől és felült. - No, lyányom, hát neked is jó napod volt, mi? - Paddy odalépett hozzá, kiemelte a szénából, s nagyot nyelt, ahogy megütötte az orrát a kislány szaga. Aztán vállat vont, s magához szorította. - Megvertek, apu - vallotta be Meggie. - Hát, ahogy én Agatha nővért ismerem, nem utoljára - nevetett az apja, és felültette a kislányt a vállára. - Most pedig megnézzük, van-e anyának egy kis meleg vize a fazékban, hogy téged megfürdessen. Büdösebb vagy, mint a Jarman istállója. Frank kiállt az ajtóba, s nézte, mint bukdácsol a két lángoló fej tova az ösvényen, aztán megfordult, s szeme találkozott a pejkó rászegezett szelíd tekintetével.

- No gyere, öreglány, hazaviszlek - mondta, s nyakába dobta a kötőféket. Meggie hányása áldásnak bizonyult. Agatha nővér ugyan ezután is rendszeresen el-elverte, de mindig elég messziről, hogy a következményeit elkerülje, s ez karja erejét is, célzása pontosságát is csökkentette. A fekete kislány, aki ott ült mellette, Wahine világoskék kávéháza olasz tulajdonosának volt a legkisebb lánya. Teresa Annunziónak hívták, s épp elég butus volt ahhoz, hogy ne hívja fel magára Agatha nővér figyelmét, de nem annyira, hogy Agatha nővér céltáblájává legyen. Mikor a hiányzó foga kinőtt, szembetűnően megszépült, s Meggie rajongott érte. Szünetben egymás derekát átölelve sétálgattak a játszótéren, annak jeléül, hogy „legjobb barátnők", s hiába is környékezné meg őket bárki. És csak beszélgettek, beszélgettek, beszélgettek. Egyszer ebédszünetben Teresa elvitte Meggie-t a kávéházba, hogy megmutassa édesapjának, édesanyjának és felnőtt bátyjainak, nővéreinek. Ezeket éppúgy elbűvölte a tűzarany Meggie, mint őt a feketeségük, s mikor rájuk nézett tágra nyílt pöttyös-szürke szemével, angyalhoz hasonlították. Meggie az édesanyjától valami meghatározhatatlan tartást örökölt, s ezt mindenki rögtön megérezte rajta. Az Annunzio család is. Éppoly lelkesen igyekeztek kedvében járni, mint Teresa, megkínálták sercegő pecsenyezsírban pirított krumplival, s egy szelet filézett hallal, amit előbb meghempergettek lisztben, s a krumplival egy serpenyőben sütöttek ki, csak éppen másik dróthálóban. Fölséges volt. Meggie még sosem evett ilyen finomat, s azt kívánta, bár ebédelne minél gyakrabban a kávéházban. De hát ez vendégség lett volna, s ehhez az édesanyjától és az apácáktól is engedélyt kellett volna kérnie.

Otthon is egyre csak az járta, hogy „Teresa azt mondta", meg: „Tudjátok, mit csinált Teresa?", míg Paddy egyszer el nem ordította magát, hogy most aztán elege van Teresából.

- Szerintem nem helyénvaló így összeszűrni a levet a taljá-nokkal - morogta, mert ő is, mint a brit közösség minden tagja, ösztönös bizalmatlansággal viseltetett minden fekete vagy mediterrán népséggel szemben. - A taljánok piszkosak, Meggie lányom, ritkán mosakodnak - magyarázta akadozva, mert elbátortalanodott Meggie szemrehányó és sértett tekintetétől. Frank, ádáz féltékenységében, helyeselt neki. így hát Meggie ezután ritkábban emlegette odahaza a barátnőjét. De az otthoni helytelenítés nem gátolta a barátságukat, amit a távolság úgyis az iskolára és rövid órákra korlátozott; Bob és a többi fiú meg éppenséggel örült is neki, hogy ő sülve-főve együtt van Teresával. így szabadon tombolhattak a játszótéren, mintha húguk nem is volna. Azok az érthetetlen dolgok, amiket Agatha nővér fölírt a táblára, lassan-lassan megvilágosodtak előtte, s Meggie megtanulta, hogy a „ + " annyit jelent, hogy a számokat össze kell adnia, s a „-", hogy az alsó számot ki kell vonnia a felsőből, s az ember akkor kevesebbet kap, mint amennyi az volt. Okos gyerek lévén, lehetett volna jó tanuló, ha kitűnő éppen nem is, de ehhez le kellett volna győznie félelmét Agatha nővértől. De amint magán érezte az apáca szúrós szemét, s a száraz öreg hang odavakkantott neki egy kurta kérdést, megbicsaklott a nyelve, dadogni kezdett, és képtelen volt gondolkodni. A számtant könnyűnek találta, de ha felelnie kellett, hogy megmutassa, mit tud, még az se jutott eszébe, hogy kétszer kettő mennyi. Az olvasás új világba nyitott utat neki, s úgy elbűvölte, hogy képtelen volt betelni vele, de ha Agatha nővér felállította, hogy hangosan olvasson fel egy bekezdést, még annyit is alig tudott kiolvasni, hogy „cica", hát még azt, hogy „miau". Úgy érezte, örökké reszketni fog Agatha nővér gúnyos megjegyzéseitől, vagy pirulni, mert a többiek az osztályban kinevetik. Mert Agatha nővér mindig az ő palatábláját mutatta fel, hogy gúnyolódjék, vagy a nagy fáradsággal megírt leckéjét, hogy a rendetlen munka csúfságát bizonyítsa. A szerencsés gazdagabb gyerekek egyikének-másikának radírgumija is volt, de Meggie mással nem radírozhatott, csak az ujja hegyével, megnyalta, és addig dörgölte vele az idegességből elkövetett hibát, míg vagy az írás kenődött el, vagy a papír hámlott le vékony kolbászkákban. Ilyet csinálni szigorúan tilos volt, mert kilyukadt tőle a papiros, de ő annyira nekikeseredett, hogy bármit elkövetett volna, csak hogy Agatha nővér gáncsoskodását kikerülje. Amíg ő föl nem tűnt a színen, Stuart volt Agatha nővér pálcájának és mérgezett nyelvének fő célpontja. De Meggie sokkal jobb célpontnak bizonyult, mert Stuart szomorkás nyugalma s majdhogynem szent közönye még Agatha nővér számára is kemény dió volt. Meggie viszont reszketett, és vörös lett, mint a cékla, hiába próbált férfi módra ragaszkodni a Cleary gyerekek magatartási szabályaihoz, amelyeket Frank fogalmazott meg. Stuart mélységesen sajnálta Meggie-t, s úgy próbált könnyíteni a helyzetén, hogy szándékosan magára vonja Agatha nővér haragját. De az rögtön átlátott a szitán, s újólag feldühödött attól, hogy a fiúk közt mindig is megnyilvánuló Clearyösszetartás most a lányra is kiterjed. Ha valaki megkérdezte volna, hogy voltaképpen miért is száll rá annyira a Cleary gyerekekre, nemigen tudott volna válaszolni rá. Egy öreg apáca, akit annyira megkeserített az élete pályája, mint Agatha nővért, nehezen visel el egy olyan érzékeny és büszke famíliát, mint a Clearyék. De Meggie legnagyobb bűne mégiscsak az volt, hogy balkezes. Mikor az első írásórán óvatosan kezébe vette a palavesz-szőt, Agatha nővér úgy támadt rá, mint Caesar a gallokra. - Meghann Cleary, tedd le azt a vesszőt! - dörrentett rá. Ezzel kezdetét vette az élethalálharc. Meggie gyógyíthatatlanul és reménytelenül balkezes volt. Ha Agatha nővér erőnek erejével hibátlanul ráigazgatta Meggie jobbjának ujjait a palavesszőre, és a vesszőt is beállította a táblához illő szögbe, Meggie csak ült ott, és forgott a feje, és fogalma sem volt, hogyan végezhetné el elkínzott kezével azt, amiről Agatha nővér makacsul állította, hogy el tudja végezni. Szellemileg süketnémává és vakká vált; jobb keze, ez a használhatatlan függelék, éppúgy nem kapcsolódott gondolatai áramához, mint a lábujja. Húzott egy vonalat, s az lesiklott a tábláról, mert elkerekíteni nem tudta; a vessző kiesett a kezéből, mintha az megbénult volna; tehetett Agatha nővér akármit, Meggie képtelen volt jobb kezével akár egy „A"-t is rajzolni. Aztán

lopva áttette a vesszőt a bal kezébe, s karjával a palatábla három oldalát átkarolva egy sor rézmetszetszépségű „A"-t írt. Végül mégis Agatha nővér nyerte meg a csatát. Egy szép napon a reggeli sorakozónál lekötözte Meggie bal karját, s úgy hagyta, amíg háromkor a csengő az iskolanap végét nem jelezte. Még ebédidőben is úgy kellett ennie, játszania, sétálnia, hogy használhatatlan volt a bal oldala. Ez eltartott három hónapig, míg meg nem tanult Agatha nővér felfogása szerint tisztességesen írni, bár a betűi sose voltak igazán szépek. De biztonság kedvéért még két hónapra lekötötték a karját, nehogy visszaessék; aztán Agatha nővér összegyűjtötte az egész iskolát, és hálaadásképpen elmondatott velük egy rózsafüzért, hogy Isten az ő végtelen bölcsességével beláttatta Meggie-vel a hibáját. Mert Isten gyermekei mind jobbkezesek; a balkezes gyermekek a gonosz ivadékai, kivált ha a hajuk is veres. Ebben az első iskolaévben Meggie teljesen elveszítette cse-csemődundiságát, s bár igen keveset nőtt, nagyon lefogyott. És tövig rágta a körmét, s el kellett viselnie, hogy Agatha nővér minden egyes padnál fölmutattassa vele a kezét, hadd lássa minden gyerek, milyen csúf is a lerágott köröm. Mikor a gyerekek fele, ötévestől tizenöt évesig, legalább úgy rágja a körmét, mint ő. Fee elővette a hashajtót, a keserű áloés palackot, és a szörnyű kotyvalékkal bekente az ujjai hegyét. A családban mindenkinek vigyáznia kellett, hogy Meggie-nek ne legyen alkalma lemosni, s mikor az iskolában a többi kislány megpillantotta az árulkodó barna foltokat, halálosan szégyellte magát. Ha szájába vette az ujját, leírhatatlan íze volt, ocsmány, mint a fekete juhfertőtlenítőé; kétségbeesésében a zsebkendőjébe köpött, aztán véresre dörzsölte az ujját, hogy a vastagjától megszabaduljon. Paddy elővette a pálcáját, ami sokkal szelídebb szerszám volt, mint Agatha nővéré, s megugrándoztatta a konyhán. Ő ugyanis nem volt híve, hogy a gyereknek a kezét, arcát vagy a fenekét verjék, csak a lába szárát. Az éppúgy fáj, de semmi kárt nem okoz. De hiába a keserű áloé, a nevetség, Agatha nővér és Paddy pálcája, Meggie továbbra is rágta a körmét. Élete öröme Teresa Annunzio barátsága volt, az egyetlen, ami az iskolát elviselhetővé tette. Végigülte az órákat, s majd meghasadt a szíve, úgy várta, mikor lesz már szünet, amikor egymás derekát átölelve leülhetnek a fügefa alá, és beszélgethetnek, beszélgethetnek, Teresa szokatlan és idegen családjáról, rengeteg babájáról és igazi, fűzfamintás baba-teáskészletéről. Mikor Meggie meglátta a teáskészletet, az teljesen lenyűgözte. Száznyolc darabból állt, pici csészékből, csészealjakból, tányérokból, teáskannából, cukortartóból, tejes és tejszínes kancsóból, pici késekből, kanalakból, villákból - s ez mind akkorka, hogy egy baba használni tudja. Teresának számtalan játéka volt; nemcsak mert sokkal fiatalabb legkisebb nénjénél, de azért is, mert a családja olasz, s így nyíltan, szenvedélyesen szeretik, s megadnak neki mindent, ami az apa pénzéből telik. Mindkét gyerek félős tisztelettel és irigyen nézett a másikra, bár Teresa sose vágyott Meggie rideg puritán nevelésére. Inkább sajnálta érte. Hogy ne legyen szabad odafutnia az édesanyjához, s megölelnie, megcsókolnia? Szegény Meggie! Ami Meggie-t illeti, ő képtelen volt Teresa testes, szélesen mosolygó édesanyját a maga kis karcsú, mosolytalan anyja helyébe képzelni, így hát eszébe se jutott: bár anyja megölelné és megcsókolná. Csak az: bár Teresa édesanyja engem is megölelne, megcsókolna. De a csók és ölelés gondolata sokkal kevésbé foglalkoztatta, mint a fűzfamintás teáskészlet. Olyan finom, olyan vékony és áttetsző, olyan gyönyörű! Ó, bár volna neki is ilyen, s Ágnesnek sötétkék-fehér csészéből sötétkékfehér csészealjon adhatná a délutáni teát! A pénteki szentségimádás során a groteszk maori faragvá-nyokkal, maori festésű mennyezettel díszített régi templomban Meggie térden állva imádkozott, hogy neki is legyen fűzfamintás teáskészlete. Mikor Hayes atya magasra emelte a szentségtartót, és áldást osztott vele, a drágaköves sugarak középpontjában az üvegablak mögött halványan feltűnt a lehajtott fejek fölött az oltáriszentség. Csak Meggie nem hajtott fejet, mert ő nem is látta: azon töprengett, vajon hány tányér lehet Teresa fűzfamintás teáskészletében. S mikor a karzaton a maorik rázendítettek a dicséretre, Meggie feje a katolicizmustól és Polinéziától messze-messze, valami sötétkék káprázatban forgott.

Az iskolaév a vége felé járt, a közeledő december és a születésnapja már a forró nyár fenyegetését hordozta, mikor Meggie megtanulta, milyen drágán kell az embernek szíve vágyáért megfizetnie. Egy magas konyhaszéken ült a tűzhely mellett, és Fee épp fésülte, indulófélben az iskolába; ez ugyancsak körülményes feladat volt. Meggie haja magától göndörödött, s ezt az édesanyja nagy szerencsének tartotta. Az egyenes hajú lányok, felnővén, nagyon is megszenvedik, ha megpróbálnak vékony szálú, petyhüdt hajukból gyönyörű, hullámos hajkoronát formálni. Meggie úgy feküdt le este, hogy majdnem térdig érő hosszú fürtjeit Fee nagy gonddal fölcsavarta régi lepedőből tépett hosszú vászoncsíkokra, reggel meg föl kellett ülnie a konyhaszékre, hogy az édesanyja e fürtöket megfésülje. Fee ehhez a művelethez régi, teknőchátú hajkefét használt, bal kezébe fogott egy hosszú és összekuszált fürtöt, majd nagy hozzáértéssel ráfésülte a mutatóujjára, mígnem az egyetlen vastag és fényes kolbásszá nem tekeredett; akkor óvatosan kihúzta belőle az ujját, a fürtöt megrázta, s az átalakult hosszú, irigylésre méltóan vastag hajcsigává. Ezt megismételte vagy tizenkétszer, az elülső csigákat Meggie tarkóján egy frissen vasalt tafotamasnival összefogta, s ezzel kész volt a kislány nappali frizurája. A többi kislány copfot viselt az iskolában, ezt a hajviseletet különleges alkalmakra tartogatták, de Fee ebből nem engedett; Meggie-nek el kellett készítenie a haját, bármilyen nehéz is volt reggelenként megtakarítani rá perceket. Pedig rádöbbenhetett volna, hogy ez célt tévesztett jó cselekedet, hisz a lánya haja amúgy is a legszebb az egész iskolában. Ha ezt még az orruk alá is dörgöli a mindennapi loknikkal, csak még több irigységnek s utálatnak teszi ki Meggie-t. A fésülés fájt, de Meggie már annyira megszokta, hogy észre se vette, hiszen nem emlékezett rá, hogy valaha is ne fésülték volna meg. Fee izmos karja könyörtelen rándításokkal fésülte ki a csomókat, gubancokat, míg csak Meggie szeme könnybe nem lábadt, s kénytelen volt két kézzel kapaszkodni a konyhaszékbe, hogy le ne essék róla. Az iskola utolsó hetének hétfője volt, s csak két nap hiányzott a születésnapjához; belekapaszkodott a konyhaszékbe, és a fűzfamintás teáskészletről álmodott, bár tudta, hogy az csak álom. Látott egyet a wahine-i vegyeskereskedésben, de ismerte annyira a pénz értékét, hogy tudja, sokkal többe kerül annál, semhogy az apjának telnék rá. Fee egyszerre olyan különös hangot hallatott, hogy Meggie kizökkent az álmodozásból, s a férfinép a reggelizőasztalnál kíváncsian kapta föl a fejét. - Jézusisten! - mondta Fee. Paddy elképedten pattant föl; még sose hallotta, hogy Fee hiába vette volna ajkára az Úr nevét. Most meg ott állt, Meggie egy loknijával a kezében, másik keze a kefével megdermedt a levegőben, s arca eltorzult az undortól és iszonyattól. Paddy meg a gyerekek köré sereglettek; Meggie is szerette volna látni, mi az, de visszakézből kapott egyet a kefe sörtés felével, s kicsordult a könnye. - Nézd! - suttogta Fee, s a loknit a napfénybe tartotta, hogy Paddy is lássa. Fényesen, szikrát vetve aranylott a haj, s Paddy először nem is látott rajta semmit. Aztán rádöbbent, hogy valami mászik Fee keze fején. Maga is kézbe fogott egy loknit, s a csillámló fényben immár többet felfedezett, amint nyüzsögtek és buzgón munkálkodtak. Minden egyes szálhoz csöppnyi fehér csomók tapadtak, s az állatkák lelkesen termelték a fehér kis valamik újabb csomóit. Meggie haja nyüzsgött, mint a kaptár. - Tetves - mondta Paddy. Bob, Jack, Hughie és Stu is megnézte, majd, mint az apjuk, ők is odább húzódtak, biztonságos távolságba; csak Fee és Frank maradt ott, és bámulta elbűvölten Meggie haját, miközben a kislány nyomorultan, magába roskadva gubbasztott, nem tudván, hogy mit követett el. Paddy lehuppant a füles karosszékbe, és pislogva meredt a tűzbe. - Az a rohadék digó lány! - mondta ki végül, majd megfordult, és rámeresztette Fee-re a szemét. - Rohadék csibészek, mind nyavalyás, mocskos disznók!

- Paddy! - kapott levegő után döbbenten Fee. - Már megbocsáss, anya, de ha arra gondolok, hogy ettől az átok digótól kapta Meggie a tetűt, szívem szerint ebben a mi-nutában bemennék Wahine-ba, és földig rombolnám azt az egész koszos kávéházat! - robbant ki, s dühödten verte öklével a térdét. - Anya, mi van? - sikerült végre Meggie-nek megkérdeznie.

- Nézd, te kis piszokfészek! - felelt az anyja, és elébe dugta a keze fejét. - Ilyenekkel van tele az egész hajad, attól a talján lánytól kaptad, akivel sül ve-fő ve együtt vagytok. Most mit csináljak veled? Meggie tátott szájjal bámult a pici jószágra, amely vakon rohangászott anyja csupasz bőrén, valami szőrösebb helyet keresett. Majd elsírta magát. Franknek mondani se kellett, föltette a vizes fazekat a tűzre, miközben Paddy föl-alá rohangászott a konyhában, s valahányszor Meggie-re ránézett, mindig újabb erőre kapott a dühe. Végül odament a hátsó ajtóhoz, fejébe nyomta a kalapját, s leakasztotta a szögről hosszú lovaglóostorát. - Bemegyek Wahine-ba, Fee, és megmondom annak az átok digónak, hogy mit csináljon a rohadt sült halával. Aztán elmegyek Agatha nővérhez, és közlöm vele a véleményem arról, hogy tetves kölyköket enged az iskolájába! - Paddy, légy óvatos! - kérlelte Fee. - Mi van, ha mégsem az a talján lány volt? Még ha történetesen az is tetves, lehet, hogy ő is, Meggie is mástól kapta. - Frászt! - mondta megvetően Paddy. Ledobogott a hátsó lépcsőn, s pár perc múlva hallották aranyderes lovának patkóját az úton. Fee felsóhajtott, s reménye vesztetten nézett Frankre. - Hát, azt hiszem, szerencsénk lesz, ha nem börtönben végzi. Frank, talán hozd be a gyerekeket. Ma nem mennek iskolába. Fee sorra, aprólékosan végigvizsgálta valamennyi fiának a haját, aztán Frank fejét is ellenőrizte, az meg az övét. Semmi jele nem volt, hogy bármelyikük is megkapta volna Meggie betegségét, de Fee nem volt hajlandó semmit kockáztatni. Mikor a víz felforrt a roppant mosófazékban, Frank leakasztotta a mosogatódézsát, feléig megtöltötte forró vízzel, majd hideget öntött hozzá. Aztán kiment a színbe, behozott egy bontatlan húszliteres petróleumoskannát, a mosókonyhából egy hamulúgos mosószappant, s elsőként nekilátott Bobnak. Mindegyikük fejét belenyomta a dézsába, ott tartotta egy kicsit, aztán ráöntött pár csésze tiszta petróleumot, aztán az egész loncsos, mocskos loboncot vastagon beszappanozta. A petróleum és a lúg csípett; a fiúk bömböltek, szemüket dörgölték, kicsípett, vörös fejüket vakarták, és szörnyű bosszút esküdtek minden digó ellen. Fee odament a varrókosarához, és elővette a nagyollóját. Odaállt Meggie mögé, aki moccanni se mert a konyhaszéken, jóllehet már több mint egy óra eltelt. Állt, kezében az ollóval, s a gyönyörűen leomló hajat bámulta. Majd vagdosni kezdte - nyissz! nyissz! -, míg a hosszú loknik ott nem hevertek egyetlen csillogó halomban a padlón, s szabálytalan foltokban elő nem bukkant Meggie fehér fejbőre. Akkor habozva odafordult Frankhez. - Le is kell borotválnom? - kérdezte, s összeszorította az ajkát. Frank tiltakozva emelte föl a kezét. - Jaj, anya, dehogyis! Már hogy kéne? Egy jó adag petró bőven elég lesz neki. Le ne borotváld! Meggie-t tehát odavezették a konyhaasztalhoz, fejét a dézsa fölé tartották, csészeszám öntötték a fejére a petróleumot, majd a maradék haját megsikálták csípős szappannal. Mire megelégelték, majd megvakult, annyit dörgölte kicsípett szemét, s a homloka, feje teljesen felhólyagzott. Frank rásöpörte a levágott hajat egy papírdarabra, és bedobta a tűzbe, majd fogta a seprűt, és beleállította egy lábos petróleumba. Aztán ő is, Fee is hajat mosott, föl-fölszisszenve, mert a lúg nekik is marta a bőrüket, végezetül Frank fogta a vödröt, és felmosta a padlót a birkafertőtlenítővel. Mikor a konyha már steril volt, mint egy kórház, folytatták a hálószobákkal, lehúztak minden lepedőt, párnahuzatot, s a nap hátralévő részét azzal töltötték, hogy kifőzték, kicsavarták és kiakasztották száradni a család ágyruháját. A matracokat és vánkosokat kirakták a hátsó kerítésre, és lefröcskölték petróleummal, a nappali szőnyegeit meg kegyetlenül kiporolták. Valamennyi fiút befogták segíteni, csak Meggie-t hagyták ki, mert ő teljesen kegyvesztett volt. Bevánszorgott a csűr mögé és sírt. Feje lüktetett a sikálás fájdalmától, a gyulladástól és hólyagoktól; s olyan iszonyúan szégyellte magát, hogy még Frankre se volt hajlandó ránézni, mikor az rátalált, és a fiú arra is képtelen volt rávenni, hogy bemenjen vele.

Végül erőszakkal kellett bevonszolni a házba, rugdalózott, huzakodott, s mikor Paddy késő délután végre hazaérkezett Wahine-ból, bekucorodott előle egy sarokba. Paddy ránézett a kislány levágott hajára, és elsírta magát, lerogyott a füles karosszékbe, himbálta a felsőtestét, tenyerébe temette az arcát, miközben a család ott toporgott előtte, s ki-ki azt kívánta, bár volna akárhol, csak ott nem, ahol van. Fee készített egy kanna teát, s ahogy Paddy kezdett végre megnyugodni, kitöltött neki egy csészével. - Mi történt Wahine-ban? - kérdezte. - Szörnyű soká maradtál. - Hát először is eltángáltam azt az átok digót a lovaglóostorral, aztán berámoltam az itatóvályúba. Majd észrevettem, hogy MacLeod ott áll a boltja előtt, és néz, és neki is elmondtam, hogy mi történt. MacLeod összeszedett néhány palit a kocsmából, és együtt berámoltuk valamennyi digót az itatóvályúba, a nőkkel egyetemben, és nyakon öntöttük őket néhány kanna birkafertőtlenítővel. Aztán bementem az iskolába, és meglátogattam Agatha nővért, és én mondom neked, az is megéri a pénzét, hogy nem vett észre semmit. Kiráncigálta a padjából azt a digó lányt, megnézte a fejét, és persze hogy csupa tetű volt. Hazazavarta és megmondta neki, hogy vissza ne jöjjön, amíg nem tiszta a feje. Én otthagytam, aztán Declan nővér és Catherine nővér mindenki fejét végignézte az iskolában, és jó néhányról kiderült, hogy tetves. Az a három apáca meg, mikor azt hitte, hogy senki se látja, vakarózott, mint a bolond. - Elvigyorodott az emléktől, de elég volt Meggie fejére egy pillantást vetnie, megint kijózanodott. Komoran rámeredt. - Ami meg téged illet, ifjú hölgy, nincs több digó, és más se, csak a bátyáid. Ha számodra nem elég jók, úgy kell neked. Bob, jól jegyezd meg, Meggie-nek senkivel ne legyen dolga az iskolában, csak veled meg a fiúkkal. Hallod? Bob rábólintott. - Hallom, apu. Másnap reggel Meggie rémülten észlelte, hogy azt kívánják, menjen az iskolába, mint máskor. - Nem, nem, az nem lehet - nyöszörögte, és összekulcsolta a kezét a fején. - Anya, az nem lehet, hogy én így menjek iskolába, amíg Agatha nővér ott van. - De mennyire hogy lehet - mondta az anyja, ügyet se vetve Frank könyörgő tekintetére. - Legalább tanulsz belőle. így hát mégiscsak elment Meggie az iskolába, igaz, húzta a lábát, s a feje be volt kötve egy barna kendővel. Agatha nővér úgy tett, mintha ott se volna, de szünetben a lányok letépték a kendőjét, hogy lássák, milyen. Az arca is eltorzult egy kicsit, de a feje így csupaszon szörnyű látványt nyújtott, gyulladt volt és nedvezett. Mikor Bob észrevette, hogy mi folyik, odament hozzá, és elvezette a krikettpálya egy távoli zugába. - Ügyet se vess rájuk, Meggie - mondta nyersen, ügyetlenül visszatekerte a kendőt a fejére, és megveregette a hátát. - Undok kis macskák. Csak jutott volna eszembe, hogy azokból az izékből a fejeden néhányat elkapjak; megmaradtak volna. És mikor már senki se gondol rá, rászórhattam volna néhányuk fejire. A többi Cleary gyerek odagyűlt körébük, leültek, s őrizték Meggie-t, amíg a csengő meg nem szólalt. Teresa Annunzio röviddel az ebédidő után jött be az iskolába, leborotvált fejjel. Rá akart támadni Meggie-re, de a fiúk könnyűszerrel föltartóztatták. Miközben meghátrált előlük, fölemelte a jobb karját, behajlította, ökölbe szorította a kezét, majd a bal tenyerével rácsapott a bicepszére. Senki sem értette, mit jelent ez az elbűvölő, titokzatos kézmozdulat, de a fiúk gondosan elraktározták az emlékezetükben jövendőbeli használat céljára. - Gyűlöllek! - visította Teresa. - Az apukámnak el kell költöznie innét, azért, amit a te papád csinált vele. - Megfordult és zokogva kirohant a játszótérről. Meggie fölszegte a fejét, és visszatartotta a könnyeit. Okult. Mindegy, akárki akármit gondol. Mindegy, mindegy! A többi lány kerülte, részben, mert féltek Bobtól és Jacktől, részben, mert a dolognak híre járt a szülők között, s nekik is megmondták, hogy kerüljék őt; aki a Cleary gyerekekkel barátkozott, az többnyire pórul járt. így hát Meggie a hátralévő néhány napot, ahogy mondták, „bojkott alatt" töltötte, ami annyit jelentett, hogy teljesen kirekesztették maguk közül. Ezt az új eljárást még Agatha nővér is tiszteletben tartotta, most minden dühét Stuarton töltötte ki.

Meggie születésnapját, mint a kicsikét mindig, ha iskolanapra esett, szombatra halasztották, mikor is megkapta ajándékba az annyira vágyott fűzfamintás teáskészletet. Ki volt rakva egy gyönyörűen faragott kis tengerkék babaasztalra, amit Frank készített nem létező szabad idejében. Ágnes meg ott ült az asztalnál a két kicsi babaszék egyikén, új, tengerkék ruhában, amit Fee varrt neki az ő nem létező szabad idejében. Meggie szomorúan bámulta a kék-fehér mintát, ami minden kis edényke szegélyét keretezte: a mesebeli fákat a muris kis pufók virágaikkal, a díszes kis pagodát, a különösmód néma madárpárt és a hóbortos kis hídon az örökkévalóságig iszkoló apró alakokat. De valahogy homályosan megértette, miért tette magát koldussá a család, hogy ő megkapja, amiről azt hitték, a szíve vágya. így hát kötelességtudóan elkészítette a teát a hasas kis teáskannában Ágnesnek - szinte önkívületben csinálta végig a szertartást. És még évekig makacsul használta, soha egy darabot el nem tört, de még ki sem csorbított belőle. Nem is álmodta soha senki, hogy utálja a fűzfamintás teáskészletet, a kék asztalt és székeket és Ágnes kék ruháját. 1917-ben, karácsony előtt két nappal Paddy hazahozta a heti újságot és egy halom új könyvet a könyvtárból. De az újság ez esetben előbbre valónak bizonyult a könyveknél. Szerkesztői ugyanis az Új-Zélandra csak nagy ritkán utat találó amerikai képeslapok mintájára új ötlettel álltak elő: a lap középső része teljes egészében a háborúval foglalkozott. Elmosódott fényképeken az ausztráliai és új-zélandi hadtest katonái ostromolták Gallipoli könyörtelen szirtjeit, hosszú cikkek dicsőítették a déli félteke hőseinek vitézségét, akiket a Viktória-kereszttel tüntettek ki, s mindehhez egy egész oldalas, gyönyörű kőnyomatot mellékeltek, amely egy ausztráliai lovas katonát ábrázolt lóháton, kivont karddal, s a kalapja széles felhajtott karimája mellett hosszú, selymes tollal. Frank az első adódó alkalommal lecsapott az újságra, lelkesen bújta a cikkeket, itta a hazafias frázisokat, szeme baljósan izzott. - Apu, én is beállok! - mondta, ahogy tisztelettudóan letette a lapot az asztalra. Fee hátrakapta a fejét, és a pörkölt kilottyant a tűzhely tetejére, Paddy meg sóbálvánnyá meredt a székén, könyvét is elfeledve. - Ahhoz fiatal vagy, Frank - mondta. - Nem, nem vagyok. Tizenhét éves, apu, már férfi. A németek és a törökök mészárolják a mieinket, mint a disznót, én meg üljek itt a fenekemen épen és biztonságban? Ideje már, hogy ebből egy Cleary is kivegye a részét. - Még nem vagy katonakorú Frank, be se vesznek. - De be, ha te nem mondasz nemet - vágott vissza gyorsan Frank, s fekete szeme Paddy arcán csüggött. - Én azonban nemet mondok. Te vagy az egyetlen, aki már dolgozik közületek, és a keresetedre rászorulunk, tudod jól. - A katonáéknál is fizetnek! Paddy nevetett. - A „katonagarast"? Wahine-ban kovácsnak lenni sokkal jobban kifizetődik, mint katonának lenni Európában. - De ha egyszer odaát vagyok, talán arra is alkalmam nyílik, hogy több legyek, mint kovács. Ez az egyetlen utam fölfelé, apu. - Szamárság. Istenem, gyerek, te nem tudod, mit beszélsz. A háború szörnyű dolog. Én olyan országból jöttem, amelyik ezer éve háborúskodik, én tudom, mit mondok. Nem hallottad még, hogy a búr háborúról mit mesélnek? Menj csak be Wahine-ba, és hallgasd meg. És különben is az a benyomásom, hogy azok az átok angolok a mieinket csak ágyútölteléknek használják, ott vetik be, ahol nem akarják elvesztegetni a maguk drágalátos csapatait. Látod, hogy a kardcsörtető Churchill épp Gallipoliba, ebbe a haszontalan csatába küldte a mi embereinket! ötvenezerből tízezer esett el! A duplája, mintha megtizedelték volna őket. És miért vívjuk mi meg a vén Anglia anyó háborúját? Mit tett értünk valaha is? Kivéreztette a gyarmatait. Ha elmennél Angliába, lenéznének, mint gyarmatit. Új-Zélandot semmi veszély nem fenyegeti, és Ausztráliát sem. Talán még jót is tenne Anglia anyónak, ha jól elpáholnák; nagyon ideje már, hogy valaki megfizessen neki azért, amit Írországgal művelt. Én ugyan egy könnyet nem ejtenék, ha az egész azzal végződnék, hogy a Kaiser végigvonul a Stranden.

- Apu, értsd meg, hogy be akarok állni! - Akarni akarhatsz, de akkor se mégy, jobb hát, ha az egészet kivered a fejedből. Különben sem vagy elég nagy katonának. Frank elvörösödött; kis termete volt a keserűsége. Az iskolában mindig is ő volt az osztályban a legkisebb, s épp ezért kétszer annyit verekedett, mint bárki más. Az utóbbi időben erőt vett rajta a szörnyű kétség, hogy hátha nem is nő meg, hiszen most tizenhét évesen éppúgy százhatvan centi magas volt, mint tizennégy éves korában. Csak egyet tudott, teste-lelke szenved a feszültségtől, a testi erőfeszítéstől, a hiábavaló reménységtől. A kovácsmesterség azonban a magasságához viszonyítva aránytalanul megerősítette: ha Paddy szándékosan választott számára olyan szakmát, ami vérmérsékletének megfelel, jobban nem is választhatott volna. Csupa erő kis termetével tizenhét éves korára még soha alul nem maradt verekedésben, és máris hírnévre tett szert az egész Taranaki-félszigeten. Ha verekedett, abban benne volt minden dühe, csalódottsága, alacsonyabbrendűségi érzése, s ez együtt több volt, mint ameny-nyivel arrafelé a legerősebb, legnagyobb legény dicsekedhetett, hát még hogy ehhez hozzájárult ragyogó testi erőnléte, éles esze, gonoszsága és fékezhetetlen akaratereje is. Minél nagyobb és szívósabb volt valaki, Frank annál jobban vágyott rá, hogy porig alázza. A vele egykorúak messze elkerülték, mert jól ismerték a harciasságát. Újabban már szándékosan kereste a kihívást, e tekintetben is eltért a többi fiataltól, s a környékbeliek még mindig emlegetik a napot, mikor laposra verte Jim Collinst, bár Jim Collins huszonkét éves volt, százkilencvenhárom centi magas, és olyan erős, hogy fölemelt egy lovat. De Frank törött bal karral és repedt bordával addig verekedett, míg Jim Collins vinnyogó véres hústömeggé nem vált lába előtt, s még akkor is csak erőszakkal lehetett visszatartani, hogy bele ne rúgjon az eszméletlen arcba. És amint a karja összeforrt, s a mellkasáról lekerült a kötés, Frank be ment a városba, és fölemelt egy lovat, csak hogy megmutassa, erre nemcsak Jim képes, és az erő nem az ember magasságától

függ. Mint e jelenség nemzője, Paddy jól ismerte Frank hírnevét, és megértette a fiú harcát, hogy kivívja a mások elismerését, bár ez mit sem enyhített haragján, ha a verekedés miatt a munka háttérbe szorult. Lévén maga is kis ember, Paddy is ugyancsak sokat verekedett, hogy a bátorságát bizonyítsa, de Írországnak azon a vidékén, ahonnét ő jött, nem számított kicsinek, s mire ÚjZélandra költözött, ahol az emberek magasabb termetűek, már felnőtt férfi volt. így hát a termete soha nem nyomasztotta olyan rögeszmésen, mint Franket. Nézte a fiút, és megpróbálta megérteni, de nem sikerült: mindig ő állt a szívétől legtávolabb, bárhogy küzdött is az ellen, hogy különbséget tegyen a gyerekei között. Tudta, hogy ez Franknek bánatot okoz, hogy aggasztja őt e kimondatlan ellentét kettőjük között, de Fee iránti szeretete sem volt képes legyőzni azt a bosszús ellenérzést, amit Frank iránt táplált. Frank kicsi, szép formájú keze védekezően tenyerelt rá a nyitott újságra. Paddyre szegezett tekintetében meg furcsa módon keveredett az esedezés és a kérni képtelen gőg. Milyen idegen ez az arc! Se Cleary, se Armstrong, talán csak a tekintetében van valami Fee-éből, az ő szeme villanna fel, rebbenne meg így, ha fekete volna, mint Franké, a legkisebb kihívásra. Ha egyvalami nem hiányzik a gyerekből, hát a bátorság az. Paddy megjegyzése, mely Frank termetére utalt, egyszeriben lezárta a témát; a család szokatlan csöndben fogyasztotta a nyúlpörköltet, még Hughie és Jack is csak óvatosan folytatta kényszeredett, akadozó, éles vihogással tarkított beszélgetését. Meggie egyáltalán nem evett, úgy csüngött a tekintete Franken, mintha a bátyja bármelyik pillanatban eltűnhetne szem elől. Frank az illendőség kedvéért bele-belekóstolt az ételbe, de az első adódó alkalommal elnézést kért, és fölállt az asztaltól. Egy perc, s már hallották, hogy csattog a fejsze lent a farakásoknál; Frank darabolta a keményfa dorongokat, amelyeket Paddy hozott tartalékul, hogy legyen, ami lassan ég a télen. Mikor már mindenki azt hitte, hogy alszik, Meggie kipréselte magát a hálószobája ablakán, és leosont a farakásokhoz. Félelmesen fontos hely volt ez a ház életében; a mintegy száz négyzetméternyi területet vastagon borította a forgács és a kéreg, az egyik oldalán magasra rakott dorongok várták, hogy méretre darabolják, aprítsák őket, a túloldalon meg, mint egy mozaikfal, a fölaprított tűzifa állt. A középső szabad téren három kivágott fa gyökeres csonkja korhadt s szolgált tőkéül, ezeken aprították kellő vastagságúra a tűzifát.

Frank most nem a tőkén dolgozott; egy kemény eukaliptuszrönköt darabolt akkorára, hogy tuskóit rá tudja állítani a legalacsonyabb, legszélesebb tőkére, és föl tudja aprítani. A hatvan centi átmérőjű rönk a földön hevert, két vége vaskaróval a földhöz rögzítve, s ő rajta állt, két szétterpesztett lába között vágta. Fejszéje oly gyorsan mozgott, hogy a nyele is sivított, ahogy izzadt tenyerében föl-alá lendült. Foka megvillant a feje fölött, már szállt is alá elmosódott ezüstfoltként, s oly könnyedén hasított ki a vaskemény fából egy-egy ékfor-ma szilánkot, mintha az fenyő vagy lombhullató fa volna. Repkedett a szilánk, Frank csupasz mellén-hátán csorgott a veríték, homlokát átkötötte zsebkendővel, nehogy az izzadság elvakítsa. Nehéz munka volt ez, hogy így, maga alatt vágja a fát; egyetlen rosszul időzített vagy célt tévesztett csapás, s már nincs is lábfeje. Csuklószorítóját nem vetette le, hadd itassa fel a karjáról lecsurgó verítéket, de formás, kesztyűtlen keze köny-nyedén markolta, és kifinomult hozzáértéssel irányította a fejsze nyelét. Meggie odakuporodott levetett inge és mellénye mellé, s félős tisztelettel leste. Három tartalék fejsze hevert a közelben, hisz az eukaliptusz hamar eltompítja a fejsze élét, bármilyen élesre köszörülték. A kislány megfogta az egyiket a nyelénél fogva, odahúzta a térdére, s arra vágyott, bár értene ő is úgy a favágáshoz, mint Frank. De a fejsze olyan nehéz volt, hogy megemelni is alig bírta. A gyarmati fejszéknek egy élük van, de olyan élesek, hogy a hajszálat kettévágják; a kétélű fejsze könnyű ahhoz, hogy eukaliptuszt vágjanak vele. Ennek a foka hátul kétujjnyi széles, lyukába különleges faékkel ékelik be a nyelét, biztonságosan. Mert a meglazult fejsze, ha leválik csapás közben, úgy hasít át a levegőn, úgy csap le keményen, gyorsan, mint az ágyúgolyó, s akárkit megöl. Frank szinte ösztönösen célzott a félhomályban; Meggie a hosszú gyakorlatból eredő biztonsággal tért ki a szilánkok elől, s türelmesen várta, hogy a bátyja észrevegye. A vágás már a rönk feléig terjedt. Frank zihálva megfordult; most a túloldalról kezdte vágni. Mély, keskeny vágást ejtett, hogy takarékoskodjon a fával és gyorsítsa a munkát; mikor már a rönk közepe táján tartott, a fejsze foka teljesen eltűnt, s az ékforma szilánkok mind közelebb és közelebb szálldostak a fiú testéhez. Ügyet sem vetett rájuk, sőt szaporázta a csapásokat. A rönk döbbenetes váratlansággal esett ketté, ő már szökkent is könnyedén a levegőbe, már akkor megérezte, mi lesz, mikor a fejsze még bele se mart a fába. Mire a rönk szétesett, ő már földet ért, mosolyogva; de a mosolya nem volt boldog mosoly. Megfordult, hogy fölvegyen egy új fejszét, s megpillantotta a húgát, amint ott ül, türelemmel, szemérmesen nyakig gombolt hálóingében. Fura látvány volt így, haja csupa kis karikába bodorodott, s nem volt fölcsavarva a szokott rongyokra, de Frank úgy vélte, jól áll neki ez a fiús hajviselet, s azt kívánta, bár maradna így. Odament hozzá, odaguggolt melléje, s a fejszét keresztbe fektette a térdén. - Hát te hogy kerülsz ide, kis kukac? - Kimásztam az ablakon azután, hogy Stu elaludt.

- Ha nem vigyázol, a végén még valósággal fiú válik belőled. - Nem baj. Még mindig jobb fiúkkal játszani, mint egyedül. - Gondolom. - Leült, hátát nekivetette a fának, s fejét fáradtan a kislány felé fordította. - Mi baj, Meggie? - Frank, ugye nem mégy el? - Lerágott körmű kezét Frank combjára fektette, és aggódva nézett föl rá, nyitott szájjal, mert az orra eldugult attól, hogy a könnyeit nyelte, s így nehezen tudott levegőt venni. - De lehet, hogy el, Meggie - mondta Frank szelíden. - Jaj, az nem lehet, Frank. Anyának meg nekem annyira szükségünk van rád. Komolyan, nem is tudom, mit kezdenénk mi nélküled! Frank, akárhogy sajgott a szíve, elmosolyodott, mert a kislány önkéntelenül Fee szavait ismételte. - Meggie, megesik, hogy néha nem úgy történnek a dolgok, ahogy az ember szeretné. Ezt tudnod kell. Minket arra tanítottak, hogy együtt dolgozzunk mindegyikünk közös javára, de magunkra sose gondoljunk. Én nem értek egyet ezzel; szerintem az embernek mindenekelőtt önmagára kell tekintettel lennie. El akarok menni, mert tizenhét éves vagyok, és ideje, hogy a magam életét éljem. De apu nemet mond rá, mert a családnak idehaza szüksége van rám. S mert nem vagyok még huszonegy éves, azt kell tennem, amit ő mond. Meggie komolyan bólintott, s megpróbálta szálaira szedni Frank gubancos magyarázatát.

- Nos, Meggie, sokat és hosszan gondolkodtam ezen. Egy szó, mint száz, elmegyek. Tudom, hogy neked meg anyának hiányozni fogok, de apunak meg a fiúknak csöppet sem. Aput csak az érdekli, amit megkeresek. - Már nem is szeretsz minket, Frank? Frank megfordult, hogy karjába kapja a kislányt, megölelje, dédelgesse elkínzott gyönyörűséggel, ami javarészt fájdalom volt, szomorúság és éhség. - Jaj, Meggie! Téged meg anyát jobban szeretlek, mint a többieket együttvéve! Istenem, miért nem vagy te idősebb, hogy beszélgetni tudnánk? Bár... talán jobb is, hogy ilyen kicsi vagy, talán jobb is... Aztán hirtelen elengedte, megpróbált úrrá lenni magán, csak forgatta a fejét a fának támaszkodva, s nagyokat nyelde-kelt. Végül ránézett Meggie-re: - Ha nagyobb leszel, majd jobban megértesz. - Frank, ne menj el, kérlek - hajtogatta a kislány.

Fölnevetett, majdnem hogy sírva. - Meggie, hát nem hallottad, mit mondtam? Bár... tulajdonképpen mindegy. A fő, hogy senkinek el ne áruld, hogy az este meglátogattál. Hallod ? Nem akarom, hogy azt higgyék, te is benne voltál. - De hallottam, Frank, mindent hallottam - mondta Meggie. - És egy szót nem szólok senkinek, azt megígérem. De akkor is úgy szeretném, ha nem kéne elmenned! Ahhoz kicsi volt, hogy meg tudta volna mondani neki, ami a szívében ellene szólt: hogy kije marad, ha Frank elmegy. Ő volt az egyetlen, aki a szeretetét kimutatta, az egyetlen, aki fölvette, megölelte őt. Mikor még kisebb volt, még apu is fölfölkapta, de mióta az iskola elkezdődött, a térdére se ültette soha, és azt sem engedte, hogy ő megölelje, mondván: - Most már nagylány vagy, Meggie. Anyának meg mindig annyi a dolga, olyan fáradt, és mindig csak a fiúkon meg a házon jár az esze. Frank volt az, aki a szívéhez legközelebb állt, körülhatárolt kis egén Frank volt a csillag. Ő volt az egyetlen, aki szemmel láthatólag élvezte, ha leült melléje és szólt hozzá, és ő magyarázott meg neki mindent, úgy, hogy meg is értse. Azóta, hogy Ágnes elveszítette a haját, csak Frank létezett számára, s hiába minden keserű fájdalma, azóta semmi se hatolt a szíve mélyéig. Sem a pálca, sem Agatha nővér, sem a tetű, mert ott volt Frank, hogy megnyugtassa, megvigasztalja. De fölállt, és sikerült mosolyognia is. - Hát, ha menned kell, Frank, akkor menj. - Meggie, neked ágyban a helyed, és addig menj vissza, amíg anya be nem néz hozzád. Tűnés, gyorsan! Meggie meglepetésszerűen lehajolt, fölcsípte a hálóinge földet söprő szegélyét, áthúzta a két lába közt, megfogta, mintha csak elöl farka nőtt volna, s futásnak eredt, mezítláb a forgácson, hegyes szilánkokon. Reggelre Frank elment. Mikor Fee bejött, hogy Meggie-t fölvegye az ágyból, komor volt és hallgatag; Meggie úgy ugrott ki az ágyból, mint a leforrázott macska, felöltözött maga, s még a kis gombokhoz se kérte az anyja segítségét. A konyhában a gyerekek morcosan ülték körül az asztalt, és Paddy széke üres volt. Franké is. Meggie becsúszott a helyére, leült, s vacogott a félelemtől. Reggeli után Fee barátságtalanul kikergette őket a szabadba, s Bob a csűr mögött közölte a hírt Meggie-vel. - Frank megszökött - súgta oda neki. - Talán csak bement Wahine-ba - kockáztatta meg Meggie. - Hülyeség. Elment, hogy beálljon katonának. Ó, bár lennék elég nagy, hogy én is vele mehettem volna. Szerencsés fráter! - Jaj, bárcsak maradt volna idehaza. Bob megvonta a vállát. - Te csak lány vagy, és egy lány ugyan mi mást mondana? Ezt az egyébként felháborító megjegyzést Meggie most hallatlanná tette; inkább bement az anyjához, hogy megkérdezze, mit segíthetne.

- Apa hol van? - kérdezte Fee-t, mikor az anyja beállította zsebkendőt vasalni. - Bement Wahine-ba. - És visszahozza magával Franket? Fee felhörkent. - Képtelenség ebben a családban egy titkot megőrizni. Nem, Franket hiába is keresné Wahine-ban, és ezt tudja is. Azért ment, hogy táviratozzon Wanganuiba a rendőrségnek és a katonaságnak. Majd ők hozzák vissza.

- Jaj, anya, remélem, megtalálják! Nem akarom, hogy Frank elmenjen hazulról! Fee kicsapta a köpű tartalmát az asztalra, és két lapickával nekiesett püfölni a vizes sárga halmot. Egyikünk sem akarja, hogy Frank elmenjen. Azért ment el apád, hogy hazahozassa. - Megreszketett az ajka; nagyokat csapott a vajra. - Szegény Frank! Szegény, szegény Frank! - suttogta, csak úgy magában, nem Meggie-nek. - Nem tudom, miért kell a gyerekeknek fizetniük a mi bűneinkért. Szegény Frankem, hogy ennyire torkig legyen... - Észrevette, hogy Meggie kezében megáll a vasaló, összezárta az ajkát, és többet nem szólt. Három napra rá rendőrök hozták vissza Franket. Szörnyű nehéz volt legyűrniük, mondta Paddynek az őrmester, aki hazakísérte Wanganuiból. - Hogy ebben micsoda harcos veszett el! Mikor észrevette, hogy a katonák érte jönnek, ment, mint a puskagolyó, le a lépcsőn, ki az utcára, a nyomában két katonával. Ha balszerencséjére bele nem rohan a járőrbe, bottal üthettük volna a nyomát. Bunyózott, mint a bolond: öt ember kellett, hogy a bilincset rárakják. Ezzel leszedte a nehéz láncot Frank csuklójáról, és durván belökte az elülső kapun; Frank nekitántorodott Paddynek, s úgy riadt vissza tőle, mintha fájna hozzáérnie. A gyerekek a felnőttek mögött vagy tízlépésnyire leskelődtek, a ház fala mellől. Bob, Jack, Hughie sóbálvánnyá meredt; azt remélték, hogy Frank megint fölveszi a harcot; Stuart csak bámult, némán; békés, együttérző lélekkel szemlélődött. Meggie arcához emelte a kezét, idegesen gyürkészte a képét, kínzó félelmében, hogy valaki bántani találja Franket. Frank először az anyjára nézett, a fekete és a szürke szem ösz-szekapcsolódott, s valami keserűsötétet közölt egymással, amit még sose mondtak ki, és nem is fognak kimondani soha. Paddy ádáz kék tekintete megvetően, metsző gúnnyal csapott le rá, pontosan ezt vártam tőled, mondta, és Frank lesütött szeme elismerte, hogy joggal haragszik. Ettől a naptól kezdve Paddy a leghétköznapibb közlendőktől eltekintve egy szót nem váltott fiával. De a legnehezebb a gyerekekkel volt szembenéznie, szégyenkezett és zavarban volt, ő, a tarka madár, akit a határtalan égről hoztak vissza, szárnyát megnyesték, énekét elnémították. Meggie megvárta, amíg az anyja megteszi esti körsétáját, aztán kitornázta magát a nyitott ablakon, s nekiindult az udvaron át. Tudta, hogy Frank hol lesz, fenn a pajtában, a széna közt, biztonságosan elrejtőzve a vizsla szemek és az apja elől. - Frank, Frank, hol vagy? - kérdezte suttogva, ahogy becsoszogott a pajta néma sötétjébe, s érzékenyen, mint egy állat, a lábujja hegyével tapogatta ki az ismeretlen talajt. - Itt fent, Meggie - jött a fáradt hang, szinte nem is Franké, annyira nem volt sem élet, sem indulat benne. Követte a hangot odáig, ahol Frank nyúlt el a szénán, odabújt mellé, s amennyire a karja hosszától telt, átölelte a mellkasát. - Ó, Frank, olyan boldog vagyok, hogy itt vagy megint - mondta. A fiú felnyögött, s lejjebb csúszott, amíg a fejét az ölébe nem tudta hajtani. Meggie beletúrt sűrű, egyenes szálú hajába, és dúdolt neki. Ahhoz sötét volt, hogy a fiú lássa őt, de ez a láthatatlan együttérzés feloldotta. Sírva fakadt, testén végig-végig-rándult a fájdalom, könnyei a kislány hálóingét áztatták. Meggie nem sírt. Pici lelke mélyén elég öreg és eléggé nő volt ahhoz, hogy megérezze annak az ellenállhatatlan fájó örömét, hogy szükség van rá; csak ült és ringatta, ringatta Frank fejét, amíg fájdalma helyt nem adott az ürességnek.

Kettő 1921-1928 RALPH 3 A Droghedára vezető út nem hozza vissza fiatalkori emlékeit, gondolta Ralph de Bricassart atya, a tűző nap ellen félig behunyt szemmel, miközben új Daimlerje a hosszú szálú ezüstfű közt húzódó kerék szántotta úton zötyögött. Ez nem Írország bűbájos hamvaszöldje. És Drogheda? Se csatatér, se hatalmi székhely. Bár manapság már fegyelmezettebb, de az esze éppúgy vág, mint valaha, humorérzéke fölidézte előtte a cromwel-li Mary Carson képét, amint sajátos uralkodói rosszindulatát osztogatja. És ez még csak nem is túlzott összehasonlítás; a hölgy kezében összpontosult annyi hatalom, s uralkodott annyi emberen, mint a régi időkben egy-egy nagy hatalmú hadvezér.

Fölbukkant az utolsó kapu, néhány nyálkás kérgű és kék eukaliptusz közt; a kocsi üresjáratban megállt. Ralph atya a napfény ellen a fejébe nyomott egy bűnranda széles karimájú kalapot, kiszállt, odaballagott a keresztgerenda vasreteszéhez, visszahúzta, s fáradt türelmetlenséggel szélesre tárta a kaput. Huszonhét kapu volt a gillanbone-i paplak és a droghedai udvarház közt, s mind azt jelentette, hogy neki meg kellett állnia, ki kellett a kocsiból szállnia, a kaput ki kellett nyitnia, be kellett szállnia, át kellett hajtania, s továbbmennie a következő kapuig. Számtalanszor elfogta már a vágy, hogy e rítusnak legalább a felét elmulassza, s továbbhajtson a csapáson, mint megannyi csodálkozástól eltátott szájat hagyván maga mögött a kapukat; de még a hivatása tiszteletkeltő aurája se tartotta volna vissza a nyitva hagyott kapuk tulajdonosait, hogy őt ezért kátrányba-tollba ne hempergessék. Bár volna a ló is ugyanolyan gyors, mint a kocsi, gondolta, mert lóhátról csak könnyebb nyitni-csukni a kapukat. - Minden ajándéknak megvan a hátránya - mondta, megsimogatta az új Daimler műszerfalát, s nekivágott a füves, fátlan háztáji legelő utolsó mérföldjének, miután a kaput gondosan bereteszelte maga mögött. Ez az udvarház még egy kastélyokhoz, palotákhoz szokott ír emberben is tiszteletet ébresztett. Drogheda volt a kerület legrégibb és legnagyobb birtoka, s néhai szerető tulajdonosa egy hozzáillő lakóépületet hagyott rá. Vaj sárga homokkő tömbökből épült (amelyeket kézzel fejtettek az innét ötszáz mérföldnyire, keletre lévő kőbányákban), szigorú György-stílusban, emeletesre, nagy, soktáblás ablakokkal, s a földszintjén köröskörül vasoszlopos széles veranda övezte. Valamennyi ablakát kétoldalt fekete fazsalu ékesítette, de ez nem csupán díszül szolgált, hanem haszna is volt: a nyári hőségben behúzták, becsukták, hogy a ház odabent hűvös maradjon. Mikor a ház ötven éve elkészült, glicíniát ültettek a falak tövébe. Bár most ősz volt, a glicínia még mindig zöldellt, de tavaszonként hatalmas lila fürtök csüngtek a vastag indákon, elborítva az épületet, a veranda tetejét. A házat több hold gondosan kaszált gyep vette körül, szabályos virágágyakkal teliszórva, amelyekben még most is színesen pompázott a rózsa, a sárga viola, dália és körömvirág. A házat a nap könyörtelen hevétől néhány sápadt-fehér törzsű eukaliptusz óvta, húsz méter magasan csüngő szélfútta vékony leveleik borítottak árnyékot rá, s ágaik bíborvörös koszorút viseltek, ahol a bou-ganvillaea indái át- meg átszőtték őket. Még az olyan isten háta mögötti helyeken nélkülözhetetlen iszonyúságokat is, mint a víztartályok, teljesen benőtték a szívós helybéli kúszónövények, a futórózsa és glicínia, s így azok inkább mutattak dekoratív, mint funkcionális képet. Hála a néhai Michael Carson birtoka iránt érzett szenvedélyes szeretetének, víztartály aztán bőven volt itt; a szóbeszéd szerint Drogheda gyepe még akkor is zöld, s virágai akkor is frissek, ha tíz évig nem esik az eső; telik rá a vízből. Ahogy az ember a ház körüli legelőn a házhoz közeledett, először a fehér törzsű eukaliptuszokon akadt meg a szeme, de aztán rádöbbent, hogy a nagyház mellett mindkét oldalt földszintes sárga homokkő házak állnak, s ezeket kúszónövényekkel benőtt fedett folyosók kötik össze a főépülettel. A csapás kerékvágásait kavicsos bekötőút váltotta fel, mely a nagyház egyik oldalán kör alakú autóparkolóba torkollt, de azon túl is folytatódott, s ott veszett el szeme elől, ahol az igazi munka folyt Droghedán: az aklok, a pajták, a nyírószínek közt. Ralph atya személy szerint jobban kedvelte azokat a roppant borsfákat, amelyek e gazdasági épületeket és a köztük lévő teret borították árnyékba, mint a ház fehér törzsű eukaliptuszait. A borsfák körül sűrűn nőtt a halványzöld páfrány, és zsongott a rengeteg méh az isten háta mögötti birtok lusta levélrengetegében. Mikor Ralph atya leállította a kocsiját, és átsétált a gyepen, az elülső verandán már várta a szobalány, szeplős képét széles mosolyra húzva. - Jó reggelt, Minnie. - Jaj, atya, de jó itt látni magát ilyen gyönyörű reggel - üdvözölte a lány vastag ír tájszólással, s egyik kezével kitárta előtte az ajtót, a másikkal meg viharvert, csöppet sem papos kalapjáért nyúlt. Benn a homályos, márványpadlatú hallban, a rézkorlátos nagy lépcső tövében megállt, míg Minnie oda nem biccentett neki, hogy beléphet a szalonba.

Mary Carson a karosszékében ült, a mennyezetig érő nyitott ablaknál, s láthatólag nem zavarta a beáramló hideg. Vörös hajzuhataga majdnem olyan fényes volt, mint fiatalkorában; bár durva, szeplős arcbőrén az életkortól más, újabb foltok is kiütöttek, ahhoz képest, hogy hatvanöt éves, alig volt ráncos; arca, a finom hálók közt a káróforma párnácskákkal inkább steppelt takaróhoz hasonlított. Fékezhetetlen természetéről csak az a két mély ránc árulkodott, mely római orra két cimpá-ja mellől lebiggyedő szája sarkáig vezetett, s fakókék szemének kőkemény tekintete. Ralph atya némán vágott át az Aubusson-szőnyegen, s kezet csókolt Marynek; e mozdulat jól illett a nyúlánk, kecses mozgású férfihoz, annál is inkább, mert egyszerű fekete reverendája valami sajátos udvari eleganciát árasztott. Mary Carson kifejezéstelen szeme hirtelen fölfénylett, s szinte negédesen kérdezte: - Atya, megiszik egy teát? - Attól függ, hogy maga akar-e misét hallgatni - mondta, s leült az asszonnyal szembe, a karosszékbe, lábát keresztbe vetette. Reverendája eléggé felcsúszott ahhoz, hogy látni engedje: alatta lovaglónadrágot, térdig érő csizmát hord, a plébánia földrajzi helyzetéhez illőn. - Szentelt ostyát, azt hoztam magammal, de ha szeretne misét is hallgatni, pár perc és felkészülök rá. Szívesen böjtölök még egy kicsikét. - Maga nagyon jó hozzám, atya - mondta az asszony magabiztosan, mert pontosan tudta, hogy a pap, mint akárki más, nem neki, hanem a pénzének adja meg ezzel a tiszteletet. - Akkor teázzon csak - folytatta. - Bőven elég, ha megáldozom. A pap vigyázott, hogy sértődöttsége ki ne üljön az arcára; e plébánián elég alkalma nyílt az önuralmat gyakorolnia. Ha egyszer alkalma nyílik rá, hogy kiemelkedjék ebből az alantas helyzetből, ahova türelmetlensége juttatta, nem fogja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. S ha jó lapra tesz, ez az öregasszony lesz az, akinek a révén teljesül az imádsága. - Be kell vallanom, atya, hogy ez az utóbbi év nagyon kellemes volt - mondta az asszony. - Maga sokkal alkalmasabb pásztor, mint az öreg Kelly atya volt, hogy isten rohassza meg a lelkét. - A mondat végén váratlanul durván, bosszúszomja-san csapott föl a hangja. A pap ráemelte a szemét s hunyorított. - Drága Mrs. Carson. Ez nem éppen keresztényi érzület. - De igaz. Iszákos vén bolond volt, és biztos vagyok benne, hogy az Isten úgy fogja megrohasztani a lelkét, ahogy a testét az ital. - Előrehajolt. - Mostanára már elég jól megismertem magát; talán megengedi, hogy föltegyek néhány kérdést? Végül is maga szabad játszóterének tekinti Droghedát... idejár, hogy megtanulja a juhtenyésztés mesterségét, tökéletesítse a lovaglótudományát, ide menekül Gillyből az élet viszontagságai elől. Mindezt az én meghívásomra persze, de azt hiszem, akkor is jogom van megkérdezni magától egyet-mást, nem? Ralph atyának nem volt kedvére, ha eszébe juttatták, hogy hálásnak kéne éreznie magát, de számított rá, hogy az asszony egy nap majd eléggé a magáénak érzi, hogy követelésekkel álljon elő vele szemben. - Természetesen, Mrs. Carson. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy engedelmével szabad bejárásom van Droghedára, s az ajándékait sem: a lovaimat, a kocsimat. - Maga hány éves? - szegezte neki a kérdést az asszony. - Huszonnyolc. - Fiatalabb, mint hittem. De akkor is, ilyen helyre, mint Gilly, magafajta papokat nem szoktak küldeni. Mit követett el, hogy épp magát küldték ide az isten háta mögé?

- Megsértettem a püspökömet - mondta derűsen mosolyogva. - Jól megsérthette! De nem hiszem, hogy egy magához foghatóan tehetséges pap jól érezné magát ilyen helyen, mint Gil-lanbone. - Isten akarata! - Marhaság! Magát az emberi gyöngeség juttatta ide: a magáé meg a püspökéé. Csak a pápa tévedhetetlen. Maga Gilly-ben egyáltalán nincsen a természetes elemében, s ezt mindany-nyian tudjuk, nem mintha nem örülnénk, hogy változatosság kedvéért egyszer egy ilyen ember jutott nekünk, a szokásos selejt után, akiket általában küldenek. De a maga természetes eleme az egyházi hatalom valamelyik folyosója, magának nem lovak és juhok közt a helye. Ragyogóan festene bíbornokvö-rösben.

- Sajnos, erre nem sok az eshetőség. Azt hiszem, az érsek úr, a pápai legátus, térképének kellős közepén nem éppen Gillan-bone áll. Lehetne rosszabb is. Hisz itt van nekem maga, és itt van Drogheda. E szándékoltan szembetűnő hízelgést az asszony úgy vette tudomásul, ahogy elhangzott; örömét lelte a férfi szépségében, udvariasságában, kifinomult és éles eszében; valójában nagyszerű bíboros válnék belőle. Nem emlékezett rá, hogy életében valaha is látott volna ilyen jóképű férfit, sem olyat, aki a szépségének így vette volna hasznát. Biztos, hogy tisztában van vele, hogy nyúlánk, hogy hibátlanul arányos termetű, hogy a vonásai finomak és előkelőek, hogy Isten olyan gonddal állította össze megjelenésének valamennyi elemét, amekkora gondot kevés teremtményére fordít. Hibátlan rajta minden, laza fekete fürtjeitől a szeme meglepő kékjéig, karcsú kis kezéig, lábáig. Igen, ennek bizonyára tudatában van. És mégis, van benne valami közöny; abban, ahogy érezteti vele, hogy ő maga soha nem volt, nem is lesz tulajdon szépségének rabja. Használja, igénybe veszi a segítségét, lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy megszerezze magának, amit akar, de rabjává akkor se válik; s mintha még meg is vetné az embereket, akik hagyják magukat ettől befolyásoltatni. Sokért nem adná, ha megtudhatná, mi volt a múltjában, ami ilyenné tette. Különös, hogy milyen sok pap van, aki szép, mint Adonisz, és szexuálisan vonzó, mint Don Juan. Vajon azért kötelezték el magukat a nőtlenség mellett, mert az menedéket nyújt a következmények elől? - Miért békél meg Gillanbone-nal? - kérdezte. - Miért nem hagyja ott a papságot inkább, mint hogy megbékélne vele? Gazdag lehetne, hatalmas, a maga tehetségével, nem is egy területen, és nekem ne mondja, hogy a hatalom gondolata legalábbis nem vonzza. A pap felvonta a szemöldökét. - Drága Mrs. Carson, maga katolikus. Tudja, hogy a mi fogadalmunk szentség. Én a halálomig pap maradok. Nem is tudnám megtagadni. Az asszony kurtán fölkacagott. - Ugyan már! Csak nem hiszi, hogy ha a fogadalmát megtagadná, a nyomába erednének mindennel, az istennyilától a vérebekig és sörétes puskáig? - Azt nem. De azt se hiszem, hogy maga olyan ostoba volna, hogy föltételezné: a megtorlás félelme tart a papság kötelékében. - Ohó! Csípősek vagyunk, Bricassart atya! Akkor mi köti oda? Mi kényszeríti, hogy elszenvedje Gilly porát, melegét és legyeit? Mikor tudja, hogy az ítélete esetleg életfogytig szól. A kék szemek egy pillanatra elborultak, aztán a pap elmosolyodott, megesett az asszonyon a szíve. Szépen vigasztal, mi? - Ajka szétnyílt, fölnézett a mennyezetre és felsóhajtott. - Már pólyáskorom óta papnak neveltek, de ez sokkal több annál. Hogyan tudnám ezt egy nőnek megmagyarázni? Én edény vagyok, Mrs. Carson, mely olykor Istennel telik meg. Ha jobb pap volnék, ki se ürülnék soha. S hogy megtelek-e, hogy egy vagyok-e Istennel, az nem a helytől függ. Akár Gil-lanboneban, akár egy püspöki palotában lakom, egyaránt előfordul. De hogy mi ez, azt nehéz meghatározni, az még egy pap előtt is nagy titok. Isteni megszállottság, amit más ember soha meg nem ismer? Az. Talán. Erről mondjak le? Képtelen lennék rá. - Szóval ez is hatalom, mi? Akkor miért épp papoknak jut? Miből gondolja, hogy ezt bárki megkaphatja, ha egy kimerítően hosszú ceremónia során megkenik krizmával? Ralph atya a fejét rázta. - Ide hallgasson, ez évekig eltart, még mielőtt pappá szentelnék. Gondosan kifejlesztett lelkiállapot, ez nyitja meg az edényt Isten számára, kiérdemelt lelkiállapot. Minden napja kiérdemelt. A fogadalmaknak ez a céljuk, hát nem érti? Hogy semmi földi ne álljon a pap és e lelkiállapot közé, se asszony szerelme, sem a pénz szeretete, sem a vonakodás, hogy a más parancsának engedelmeskedjék. A szegénységben nincs számomra semmi új: nem gazdag családból származom. A szüzességet is úgy fogadom el, hogy nem nehéz megőriznem. És az engedelmesség? A három közül számomra ez a legnehezebb. Mégis engedelmeskedem, mert ha fontosabbnak tartanám magam, mint azt a feladatomat, hogy Isten edényéül szolgáljak, elvesznék. így hát engedelmeskedem. És ha kell, hát hajlandó vagyok elviselni Gillanbone-t, akár életfogytig.

- Akkor maga bolond - mondta az asszony. - Magam is úgy vélem, hogy sok minden van, ami fontosabb, mint a szeretők, de Isten edényének lenni nem tartozik ezek közé. Érdekes. Sose vettem észre, hogy maga ilyen hévvel hiszi az Istent. Inkább azt hittem, számos kételye van. - Van is. Hol az a gondolkodó ember, akinek ne volna? Ez az, amiért időnként üres vagyok. - Az asszonyon túl, a semmibe nézett, olyasvalamire, amit az nem láthatott. - Tudja, én azt hiszem, föladnám minden ambíciómat, minden vágyamat, azért az egyért, hogy tökéletes pap legyek. - A tökéletesség - mondta az asszony - elviselhetetlenül unalmas. Akármiben. Én már csak többre becsülök egy csöpp tökéletlenséget. A pap nevetett, s irigységgel vegyes csodálattal nézett rá. Figyelemre méltó asszony. Mikor megözvegyült, harminchárom éves volt, s egyetlen gyermeke, egy kisfiú, még kiskorában meghalt. A Gillanbone társadalmában elfoglalt különleges helyzete következtében nem tehette meg, hogy az ismerősei közül bármelyik nagyra-vágyóbb férfi közeledésének engedjen; mint Michael Carson özvegye vitathatatlanul ő volt a királynő, de ha bárkihez is hozzámegy, átengedi neki az uralmat mindenén, amije van. És Mary Carsonnak nem az az elképzelése az életéről, hogy másodhegedűs legyen. így hát lemondott a testről, s inkább hatalomra tett szert; elképzelhetetlen, hogy szeretőt tartson, mert ha pletykáról volt szó, azt Gillanbone úgy vezette, mint drót az áramot. S ő nem törekedett rá, hogy akár az emberségéről, akár a gyöngeségéről bizonyságot tegyen. De most már elég öreg volt, hogy hivatalosan is túljutott légyen a testi vágyakon. Ha az új fiatal pap lelkiismeretesen eleget tett az iránta való kötelezettségeinek, s ő megajándékozta ezzel-azzal, például egy kocsival, abban nem volt semmi kivetendő. Világéletében az anyaszentegyház szilárd támasza lévén, illő módon támogatta az egyházközséget s annak vezetőjét még akkor is, amikor Kelly atya végigöklendezte a misét. És nem ő volt az egyetlen, aki úgy érezte, Kelly atya utódját is támogatnia kell az adományaival; Ralph de Bricassart atya megérdemelten volt népszerű nyája szegény és gazdag tagjainak körében. Ha távol lakó hívei nem tudtak bemenni Gilly-be, hogy meglátogassák, ő ment ki hozzájuk, s amíg Mary Car-sontól egy kocsit nem kapott, lóháton járt ki. Türelme és nyá-jassága mindenkivel megkedveltette, néhányan szívből megszerették; a bugelai Martin King drága pénzen újrabútoroztatta a paplakot, a dibban-dibbani Dominic O'Rourke meg a maga pénzén fogadott neki egy jó házvezetőnőt. így hát életkora és társadalmi helyzete talapzatán Mary Carson úgy vélte, biztonságban élvezheti Ralph atyát; szerette ösz-szemérni a szellemét egy hozzáfoghatóan értelmes aggyal; élvezte, ha kitalálta a gondolatát, mert sose tudta, hogy nem Ralph atya találja-e ki az övét. - Visszatérve arra, amit az imént mondott, azazhogy Gilly a pápai legátus térképének nincs a közepén - mondta, és mélyen belefészkelte magát a karosszékbe -, mit gondol, mi volna az, ami e tisztelendő úriembert kellően megrendítené, hogy Gillyt a világ sarokpontjának tekintse? A pap szomorúan elmosolyodott. - Fogalmam sincs. Valami szenzációs esemény ? Ezer lélek váratlan megtérése, bénák és vakok váratlan gyógyulása?... De a csodák ideje elmúlt. - Ugyan már. Ezt kétlem. Az Úr egyszerűen csak megváltoztatta a technikáját. Manapság ő is a pénzhez folyamodik. - Hogy maga milyen cinikus! Talán azért kedvelem annyira, Mrs. Carson. - Marynek hívnak. Szólítson csak Marynek. Minnie épp akkor jött be a kerekes zsúrasztalkával, mikor Ralph atya azt mondta: - Köszönöm, Mary. A friss kovásztalan zabkenyér és a szardellás pirítós fölött Mary Carson felsóhajtott. - Atya, kedves, szeretném, ha ma délelőtt kiváltképp buzgón imádkoznék értem. - Szólítson Ralphnak - mondta a pap, s csintalanul hozzátette: - Kétlem ugyan, hogy imádkozhatnék buzgóbban is, mint szoktam, de mindenesetre megpróbálom. - Ó, maga sarmőr! Vagy tekintsem célzásnak ezt a megjegyzését? Általában nem nagyon érdekel, hogy egy megjegyzés egyértelmű-e vagy sem, de magánál sose tudom biztosan, hogy az egyérteműség mögött nem rejlik-e valami hátsó gondolat. Hogy az nem mézes madzag-e?

... Tulajdonképpen mit tart maga rólam, Bricassart atya? Sose fogom megtudni, mert tapintatosabb, mint hogy megmondaná, ugye? Elbűvölő, elbűvölő... De akkor is imádkozzék értem, öreg vagyok, és sok bűnt követtem el. - A kor mindannyiunkat utolér, és én magam is sok bűnt követtem el. Az asszony szárazon elnevette magát. - Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám, hogy mit! Komolyan mondom. - Egy pillanatig hallgatott, aztán másra terelte a szót. - Nincs juhászgazdám. - Megint? - Ötödször ebben az évben. Nehéz tisztességes embert találni. - Hát, ha hinni lehet a szóbeszédnek, maga nem éppen bőkezű és belátó munkaadó. - Ó, a pimasz! - Elnevette magát. - Ki vett magának egy vadonatúj Daimlert, hogy ne kényszerüljön lóháton járni? - Úgy ám, de azt nézze, milyen buzgón imádkozom magáért. - Ha Michael csak feleannyira lett volna szellemes és feleannyira egyéniség, mint maga, még talán bele is szerettem volna - mondta hirtelen az asszony. Az arca megváltozott, undok kifejezést öltött. - Mit gondol, rokontalanul halok meg, és a pénzemet meg a földemet majd az anyaszentegyházra hagyom? Igen? - Semmit se gondolok - mondta nyugodtan a pap, és kitöltött magának még egy csésze teát. - Ami azt illeti, van egy öcsém, és annak rengeteg fiúgyereke. - Ez jó érzés lehet - mondta higgadtan a pap. - Mikor férjhez mentem, nem volt semmim. Tudtam, hogy Írországban sose fogok jól férjhez menni, mert ott ahhoz, hogy gazdag férjet fogjon az ember, jó nevelés és jó család kell. így hát csontig koptattam a munkában a kezem, hogy megkeressem a hajójegyre valót, arra a földre, ahol a gazdagok nem olyan finnyásak. Mikor ideértem, nem volt másom, csak az arcom, az alakom, és az eszem, ami élesebb volt, mint amilyet egy nőtől általában elvárnak, és ez a három elég volt, hogy megfogjam Michael Carsont, ezt a gazdag szamarat. Bolondult értem, a haláláig. - És az öccse? - szólt közbe a pap, abban a hitben, hogy elkalandozott. - Az öcsém tizenegy évvel fiatalabb, mint én, ami annyit jelent, hogy most ötvennégy. Már csak mi ketten vagyunk életben. Alig ismerem: még kisgyerek volt, amikor Galwayből eljöttem. Jelenleg Új-Zélandon él, bár ha azért vándorolt ki, hogy megcsinálja a szerencséjét, nem járt sikerrel. De az éjjel, mikor az udvaros jelentette, hogy Arthur Teviot fogta a cuccát és elment, egyszerre eszembe jutott Padraic. Itt vagyok, fiatalabb már nem leszek, s nincs körülöttem család. Miért ne írnék neki, gondoltam, s kérném meg, jöjjön, s hozza magával a fiait? Ha meghalok, ő örökli meg Droghedát és a Mi-char Kft.-t, s ő az én egyetlen életben lévő vérrokonom, aki unokatestvérnél közelibb. Elmosolyodott. - Csacsiság volna várni, nem? Ugyanúgy jöhet most is, mint később, hadd tanuljon bele a juhászkodásba itt, a sík fekete földön, ahol biztos, hogy mások a juhok, mint ott ÚjZélandon. Aztán, ha én elmentem, gyerekjáték lesz a nyomomba lépnie. - Fejét lehajtotta, és élesen figyelte Ralph atyát. - Csodálom, hogy ez eddig nem jutott eszébe - mondta a pap. - Én is. De egészen mostanáig úgy voltam vele, hogy semmit sem kívántam kevésbé, mint egy csapat dögkeselyűt, amely alig várja, hogy a párámat kiadjam. Az utóbbi időben azonban közelebb érzem a halálomat, mint valaha, és... ó, nem is tudom. Talán jó érzés lesz, ha a magam vére vesz körül. - Mi a baj, betegnek érzi magát? - kérdezte Ralph atya hirtelen, s szemébe kiült az aggodalom. Mary Carson megvonta a vállát. - Semmi bajom. De akkor is valahogy rosszat ígér, hogy hatvanöt lettem. Az öregkor már nem olyasmi, ami valaha majd utolér, hanem már itt van. Váratlanul. - Értem, hogy mire gondol, s igaza is van. Jól fog esni, hogy fiatal hangokat hall a házban.

- Ó, nem hozom ide őket - mondta az asszony. - Majd meglakhatnak a juhászgazda házában a patakparton, jó messze innét. Sem a gyerekeket, sem a gyerekhangokat nem kedvelem. - Nem csúnya dolog így bánni az egyetlen öccsével, Mary? Még ha ennyivel fiatalabb is? - Ő lesz az örökösöm... fizessen meg érte - jelentette ki nyersen az asszony. Fiona Cleary hat nappal Meggie kilencedik születésnapja előtt újabb fiúgyermeknek adott életet, s még szerencsének tartotta, hogy közben kétszer elvetélt, mindössze ennyi történt. Mert Meggie

kilencéves korára már elég nagy volt, hogy valóban a segítségére legyen. Fee maga betöltötte a negyvenet, s így épp elég erőt apasztó fájdalmába került, hogy a gyereket kihordja. Az, név szerint Harold, kényes csecsemő volt; mióta az eszüket tudták, először esett meg, hogy rendszeresen járt hozzájuk az orvos. És a gondok, mint általában, Clearyéknél is csak sokasodtak. A háború vége nem föllendülést hozott, hanem a mezőgazdaság válságát. Egyre nehezebb volt munkához jutni. Egy szép napon, épp mikor megvacsoráztak, az öreg Angus MacWhirter táviratot hozott, s Paddy reszkető kézzel szakította fel; a távirat sosem jelent jó hírt. A fiúk, Frank kivételével, aki fogta a csészéjét, s elment az asztaltól, mind körülállták. Fee szeme Franket követte, de mikor Paddy felnyögött, visszafordult hozzá. - Mi baj? - kérdezte. Paddy úgy meredt a papirosra, mintha halálhírt tartalmazna. - Archibald nem tart igényt ránk. Bob vadul vágott öklével az asztalra; alig várta már, hogy nyíróinasként az apjával tartson, s Archibald akla lett volna az első munkahelye. - Miért művel velünk ilyen piszkosságot, apu? Holnap kellett volna indulnunk hozzá. - Azt nem írja, hogy miért, Bob. Gondolom, megfúrt valaki, a mocsok elvállalta szakmányba. - Ó, Paddy - sóhajtott fel Fee. A tűzhely mellett, a mózeskosárban fölsírt a kis Hal, de mielőtt még Fee mozdulhatott volna, Meggie már talpon volt. Frank visszajött az ajtóból, megállt, kezében a teával, s élesen figyelte az apját. - Hát, azt hiszem, akkor is el kell mennem, és meg kell kérdeznem Archibaldot - mondta nagy sokára Paddy. - Ahhoz már késő, hogy ennek a helyébe másik aklot kerítsek, de valami magyarázattal mégiscsak tartozik nekem. Most már csak abban bízhatunk, hogy találok valami fejőmunkát, amíg Wil-loughbyéknál júliusban meg nem kezdődik a nyírás. Meggie kihúzott a tűzhelyen melegedő hatalmas halomból egy nagy négyszögletű törülközőt, és gondosan szétterítette a konyhaasztalon, majd kiemelte a kosárból a síró gyereket. Miközben gyors kézzel tisztába tette, ügyesen, hogy az anyja se végezhette volna különbül, a kicsi fején megmegcsillant a gyér Cleary-vörös pihe. - Kismama Meggie - ugratta Frank. - Nem vagyok az - felelte a kislány megbotránkozva. -Csak segítek anyának. - Tudom - mondta Frank gyöngéden. - Derék lány vagy, kicsi Meggie. - S úgy meghúzta a tarkóján a fehér tafotamas-nit, hogy az csáléra állt tőle. A nagy szürke szem rajongva tekintett föl rá; ez az arc a kicsi bólogató feje fölött mintha az övével lett volna egyidős, sőt, annál idősebb is. Frankbe belehasított a fájdalom, hogy mi van a kislány vállán, abban a korban, mikor más babát még nem is volna szabad gondoznia, mint Ágnest a hálószobában, akiről időközben teljesen megfeledkezett. Ha ő meg az édesanyja nincs, már rég elment volna. Savanyú pillantást vetett az apjára, ő a felelős ezért az új életért, mely akkora összevisszaságot hozott a házba. Megérdemelte, hogy elveszítse az aklot. Valahogy a többi fiú, de még Meggie sem ette bele magát a gondolataiba annyira, mint most Hal; mikor Fee dereka legutóbb vastagodni kezdett, már maga is házasulandó, apányi korban volt. Fee terhességét - az egy Meggie kivételével -mindenki megszenvedte, de leginkább ő maga. A fiúk lopott pillantásaitól valósággal összekushadt, mint a nyúl, vagy teljesen magába fojtotta szégyenét. Nincs asszony, akit szabad volna ilyesminek kitenni, gondolta magában Frank ezerszer is, ahogy Hal születésének éjszakáján a hálószobából kihallatszó rémes nyöszörgést, jajgatást hallotta; minthogy már nagykorú volt, őt nem küldték el a háztól, mint a többieket. Apu megérdemelte, hogy elveszítse az aklot. Egy tisztességes férfi békén hagyta volna. Anyja feje színarany volt az új villany fényében, s tiszta arcéle, ahogy a hosszú asztal fölött Paddyre nézett, kimondhatatlanul szép. Ilyen gyönyörű és kifinomult valaki, hogy is mehetett hozzá egy olyan kóbor, Galway ingoványaiból jött birkanyíróhoz, mint az apja? Hogyan dobhatta oda neki önmagát, a Spode-porcelánját és damaszt asztalneműjét, perzsaszőnyegeit, amelyeket a nappaliban soha senki nem látott, mert Paddyvel egyenrangúak asszonyai nem illettek hozzá. Mert

túlságosan is ráébresztette őket közönséges hangosságukra, s a zavarukra, amit akkor éreztek, ha az asztalon mással is szembekerültek, mint egyetlen villával. Fee vasárnap olykor kiment a magányos nappaliba, leült a spinéthez az ablaknál és játszott, bár a billentése gyakorlat híján rég elnehezült, s mást már hiába is próbált eljátszani, mint a legegyszerűbb darabokat. Ilyenkor ő odakint leült az ablak alá, az ibolya és liliom közé, s hallgatta, behunyt szemmel. Egy vissza-visszatérő ábrándkép jelent meg előtte, az édesanyját látta hosszú, halványrózsaszín, turnűrös csipkeruhában a spinétnél ülni egy hatalmas elefántcsontszín szobában, s körülötte mindenütt nagy gyertyák égtek. Ettől hosszú időn át mindig elsírta magát, de most már soha; akkornap éjjel sírt utoljára ott a pajtában, mikor a rendőrök visszahozták. Meggie visszatette Halt a mózeskosárba, s odaállt az anyja mellé. Ezért a kislányért is kár. Ugyanaz a büszke, érzékeny arcél; még a keze, kislányteste is Fionáéra emlékeztet. Asz-szonykorában őrá fog hasonlítani. És ő ugyan kihez megy? Ő is fafejű ír birkanyíróhoz, vagy egy bugris tehenészhez valamelyik wahine-i farmról? Annál többet ér, de nem született többre. Ebből nincs kivezető út, mondja mindenki, s minden újabb itt töltött esztendeje ezt igazolja. Fee és Meggie megérezte a tekintetét, és feléje fordult; azzal a sajátos gyöngédséggel mosolyogtak rá, amit a nők egyvalakinek tartogatnak, csak annak a férfinak, akit legjobban szeretnek életükben. Frank letette a csészéjét az asztalra, s kiment a kutyákat megetetni. Sírni vagy gyilkolni vágyott. Mindegy, csak a fájdalmát kioltsa. Három napra rá, hogy Paddy elveszítette az Archibald-ak-lot, megérkezett Mary Carson levele. Paddy azon nyomban felbontotta, még ott a wahine-i postán, ahol a levelet átvette, s bokázva ment haza, mint a gyerek.

- Megyünk Ausztráliába! - kiáltotta, s meglengette a nehéz velin papírlapokat a döbbent családtagok orra előtt. Csönd volt, rászegeződött minden szem. Fee megrendült, Meggie is, a fiúk is ragyogtak örömükben, Frank lángolt. - De Paddy, miért jutottál eszébe épp most, ennyi év után? - kérdezte Fee, miután a levelet végigolvasta. - Az, hogy pénze van, nem újdonság neki, az se, hogy magányos. Nem emlékszem, hogy valaha is fölajánlotta volna a segítségét. - Úgy látszik, megrémült, hogy magányosan hal meg - mondta Paddy, legalább annyira a maga, mint Fee megnyugtatására. - Látod, mit írt: „Nem vagyok fiatal, s te meg a fiaid az örököseim. Úgy érzem, látnunk kell egymást, még mielőtt meghalnék, és ideje megtanulnod, hogyan kezeld az örökségedet. Szeretnélek a juhászgazdámnak megtenni - számodra ez nagyszerű gyakorlatot jelentene, s alkalmaznám a fiaid közül is, aki már elég nagy, hogy dolgozni tudjon. Juhásznak. így Drogheda majd családi vállalattá alakul, amit a család vezet, külső segítség nélkül..." - És arról nem ír semmit, hogy pénzt is küld az útiköltségre? - kérdezte Fee. Paddy nyársat nyelt. - Eszem ágában sincs erre pénzt kérni tőle! - vágott vissza. - Eljutunk mi Ausztráliába anélkül is, hogy tőle kéricskélnénk; van annyi eltett pénzem. - Szerintem neki illenék az utunkat fizetnie - kötötte az ebet a karóhoz Fee, mindenki döbbent meglepetésére; ő nemigen szokta a véleményét kinyilvánítani. - Add fel az itteni életedet, s menj el neki dolgozni egy levélbeli ígéret alapján? Soha a kisujját sem mozdította, hogy neked segítsen, én nem bízom meg benne. Mert emlékszem rá, mit mondtál: még soha senkivel nem találkoztál, aki úgy a fogához verte volna a garast, mint ő. Végül is, Paddy, nemigen ismerheted; akkora volt köztetek a korkülönbség, s mikor ő kiment Ausztráliába, te még iskolába se jártál. - Nem tudom, ez mit változtat a dolgokon, s ha zsugori, hát annál többet öröklünk. Nem, Fee, elmegyünk Ausztráliába, s magunk fizetjük az utat. Fee nem szólt többet. Arcáról lehetetlen volt megmondani, bántja-e, hogy ilyen nyersen belefojtották a szót. - Hurrá, irány Ausztrália! - kiáltotta Bob, s elkapta az apja vállát. Jack, Hughie és Stu ugrándozott, Frank meg mosolygott, semmit nem vett észre maga körül, szeme a messze távolba révedt. Csak Fee és Meggie töprengett és félt, kínlódva reménykedett, hogy az egészből nem lesz semmi, hiszen

az ő életük Ausztráliában sem lesz könnyebb, csinálhatják ugyanazt, csak épp idegen körülmények közt. - Hol az a Gillanbone? - kérdezte Stuart. Előkerült az öreg atlasz; mert bármilyen szegények voltak is, a konyhán, a vacsoraasztal mögött több polcnyi könyv állt. A fiúk addig lapozgatták a sárguló lapokat, amíg meg nem találták Új-DélWalest. De mert az új-zélandi távolságokhoz szoktak, eszükbe se jutott, hogy balra lent megnézzék a léptéket. Magától értetődőnek találták, hogy Új-Dél-Wales ugyanakkora, mint Új-Zéland Északi-szigete. És ott volt Gillanbone, valahol fent a bal sarokban; körülbelül ugyanolyan messze Sydneytől, mint amennyire Wanganui esik Aucklandtől, bár úgy látszott, ott a pontok sokkal kevesebb várost jeleznek, mint az Északi-sziget térképe. - Ez az atlasz nagyon öreg - mondta Paddy. - Ausztrália olyan, mint Amerika, rohamléptekkel fejlődik. Az biztos, hogy már sokkal több ott a város. Fedélközön kell majd utazniuk, de végül is három napot töltenek csak hajón, nem olyan nagy baj az. Nem heteket és heteket, mint Angliától Ausztráliáig. És nem vihetnek magukkal mást, mint ruhákat, a porcelánt, evőeszközt, ágyneműt, konyhafelszerelést s azt a néhány polc kincset érő könyvet; a bútort majd el kell adniuk, hogy legyen miből fedezniük Fee hozománya, a nappaliban álló spinét, a szőnyegek és a karosszékek szállítását. - Hallani sem akarok róla, hogy ezt itt hagyd - jelentette ki határozottan Paddy. - Biztos, hogy telik rá? - Biztos. Ami meg az egyéb bútort illeti, Mary azt írja, hogy előkészíti számunkra a juhászgazda házát, s amire szükségünk lesz, azt ott minden valószínűség szerint megtaláljuk, örülök, hogy nem kell majd ugyanott élnünk, ahol Mary. - Én is - mondta Fee. Paddy bement Wanganuiba, hogy lefoglaljon a Wahine-on egy nyolcágyas fedélközi kabint; különös, a hajót ugyanúgy hívták, mint a szomszéd várost. Úgy volt, hogy augusztus végén indulnak, így hát a hónap elejére már mindenki ráébredt, hogy mekkora vállalkozás is az, amibe belevágnak. A kutyákat el kellett ajándékozni, a kordét és a lovakat eladni, a bútorokat fölrakni az öreg Angus MacWhirter platós kocsijára, és beszállítani Wanganuiba, árverésre. Fee néhány holmiját pedig a porcelánnal, a könyvekkel, a fehérneművel és a konyhaedénnyel együtt ládába kellett csomagolni. Frank ott találta édesanyját a szép öreg spinét mellett; állt és halványpiros furnérját simogatta, majd tétován nézett le az ujja hegyén aranyló porra. - Ez mindig a tied volt, anya? - kérdezte. - Igen. Ami valóban az enyém volt, azt senki nem vehette el tőlem, amikor férjhez mentem. A spinétet, a perzsaszőnyegeket, a rokokó szófát és karosszékeket és a kis kora barokk szekretert. Nem sok, de a jogos tulajdonom. - Szürke, elvágyó szeme a fia válla fölött a mögötte függő olajfestményre tévedt, amit kissé már kikezdett az idő, de még jól látszott rajta az aranyhajú asszony, a százhét fodros halványrózsaszín krino-linban. - Ez ki volt? - kérdezte Frank kíváncsian, ahogy az anyja tekintetét követve hátranézett. - Mindig is szerettem volna tudni. - Egy előkelő úrihölgy. - Biztos, hogy rokonod; még hasonlít is hozzád egy kicsit.

- Ö? A rokonom? - Töprengő tekintete ironikusra váltott, és a fia arcán állapodott meg. - Nos, úgy nézek én ki, mint akinek valaha is ilyen rokona lehetett? -Úgy. - Begyöpösödött az agyad; takarítsd ki. - Szeretném, ha megmondanád, anya. Felsóhajtott, becsukta a spinétet, s az ujjáról letörölte az aranyport. - Nincs mit megmondanom, az égvilágon semmit. Gyere, segíts inkább átcipelni ezt itt mind a középső szobába, hogy apád becsomagolhassa.

Az út lidércnyomás volt. A Wahine még el sem hagyta Wellington kikötőjét, máris mind megkapták a tengeri betegséget, s az ki is tartott mindvégig, az ezerkétszáz mérföldnyi szélverte, fagyos tengeri úton. Paddy kivitte a fiúkat a fedélzetre, és ott tartotta őket, hiába a sivító szél és szakadatlan permet, s csak akkor ment le, hogy a feleségének és a kicsinek utánanézzen, ha valami jótét lélek önként vállalkozott rá, hogy vigyáz a négy nyomorult, rókázó kölyökre. De Frank, bármenynyire sóvárgott is friss levegőre, inkább lent maradt, hogy a nőket őrizze. A kabin kicsi volt, fojtóan fülledt és olajtól bűzlött, s lévén az orr fele a vízvonal alatt, itt lehetett legjobban érezni a hajó bukdácsolását. Alig jártak még pár órányira Wellington-tól, Frank és Meggie már-már azt hitte, anyjuk nem éli túl az utat; az orvos, akit egy aggódó hajópincér az első osztályról hívott át, borúlátóan csóválta a fejét. - Hiszen ez csak egy rövid utazás... - mondta, és utasította az ápolónőt, hogy kerítsen tejet a kicsinek. Két rókázás közt Franknek és Meggie-nek sikerült üvegből megszoptatnia Halt, amit az nem vett épp jó néven. Fee-nek abbamaradt a hányingere, és valami álomfélébe merült, amiből képtelenek voltak felébreszteni. A hajópincér segített Franknek föltenni Fee-t a felső ágyra, ahol a levegő valamivel kevésbé volt áporodott, s a fiú, szája előtt törülközővel, hogy a minduntalan előtörő híg epét visszatartsa, fölkuporodott melléje, s ki-kisimogatta a homlokából csapzott szőke haját. Múltak az órák, de ő hiába volt maga is beteg, el nem hagyta volna az őrhelyét; Paddy, valahányszor lejött, mindig ott lelte az anyja mellett, a haját simogatta. Meggie meg az alsó ágyon kuporgott, törülközővel a szája előtt, s Halre vigyázott. Sydney előtt háromórányira üvegsimává vált a tenger, s az öreg hajót magába zárta a Déli-sarkról alattomban előlopakodó köd. Meggie, mikor egy csöppet föléledt, azt hitte, a hajó fájdalmában bömböl időről időre, most, hogy a szörnyű hánykolódás megszűnt. Oly lopva araszoltak át a ragacsos szürkeségen, mint az űzött vad, s hamarosan megint felharsant az egyhangú, mély üvöltés, ez a magányos, leírhatatlanul szomorú hang, valahonnét a hajóhíd felől. Majd, ahogy besiklottak az öböl kísértetiesen párázó vizén, körös-körül mindenütt megtelt a levegő gyászos üvöltözéssel. Meggie soha-soha el nem felejtette a ködkürtök hangját, amivel Ausztrália bemutatkozott neki. Paddy a karján vitte ki Fee-t a Wahine-ról, őt Frank követte a kicsivel, Meggie a kofferral, majd sorban a fáradtan botorkáló fiúk, mind valami teherrel megrakodva. 1921 augusztusának végén, egy ködös téli reggel értek Pyrmontba, amelynek neve semmit nem mondott nekik. A rakparton a hatalmas vasszín előtt, egész sor taxi várt; Meggie-nek elkerekedett a szeme, mert soha még ennyi autót nem látott együtt. Paddynek sikerült valahogy bepréselnie valamennyiüket egyetlen kocsiba, s a sofőr fölajánlotta, hogy elviszi őket a Nép-palotába. - Az a maguknak való hely, pajtás - mondta. - A munkásemberek szállodája, az Üdvhadsereg tartja fenn. Az utcákon nyüzsögtek a mindenfelől száguldó autók; lovat alig láttak. Révülten bámulták a kocsi ablakából a magas téglaházakat, a keskeny, kanyargós utcákat, a rengeteg népet, mely valami ismeretlen nagyvárosi szertartás szabályainak engedelmeskedve keveredett el és bomlott egyedeire. Wellington is félős tiszteletet ébresztett bennük, pedig Sydneyhez képest Wellington valósággal vidéki városkának tetszett. Míg Fee megpihent a tömegszállás egyik szobájában, amelyet az Üdvhadsereg Nép-palotának keresztelt el, Paddy kiment a Központi pályaudvarra, hogy megnézze, mikor indul Gillanbone-ba vonat. A fiúk már teljesen fölépültek, s zajosan követelték, hogy ők is vele tarthassanak, hisz azt hallották, nincs messze, s az út odáig csupa bolt, s az egyikben gyógy-cukrot is kapni. Paddy engedett, részint mert megirigyelte a fiatalságukat, részint mert nem tudta, háromnapi tengeribetegség után mennyi erő maradt a lábában. Frank és Meggie otthon vártak Fee-vel meg a kicsivel; ők is szívesen mentek volna, de fontosabb volt számukra, hogy az anyjuk rendbe jöjjön. Igaz, amint a hajót elhagyták, ő is gyorsan erőre kapott, s megivott egy csésze levest, elmajszolt egy szelet pirítós kenyeret, amit a munkásemberek egyik főkötős őrzőangyala hozott neki. - Ha ma este nem megyünk el, Fee, egy hétig kell várnunk a következő vonatra - mondta Paddy, mikor hazaért. - Mit gondolsz, bírni fogod az éjszakai utazást?

Fee dideregve felült. - Bírom. - Szerintem várnunk kéne - szögezte le Frank. - Anya még nincs elég jól, hogy utazhatna. - Úgy látszik, nem érted, Frank, hogy ha ma este nem megyünk el, egy teljes hétig kell várnunk, s egyszerűen nincs a zsebemben annyi, hogy abból egy hetet Sydneyben tölthet-nénk. Holnap ugyan három vonat indul, s Dubbóig bármelyikkel eljutunk, de ott meg kell várnunk a helyi csatlakozást, s azt mondják, ha így megyünk, az sokkal fáradságosabb, mint ha igyekszünk elérni az éjjeli expresszt. - Menni fog, Paddy - ismételte meg Fee. - Itt van nekem Frank és Meggie; nem lesz semmi bajom. Szeme megpihent Franken; könyörgött, hogy hallgasson. - Akkor megtáviratozom Marynek, hogy holnap este várjon. A Központi pályaudvar akkora épület volt, hogy ekkorában Cleary ék még sose jártak, s roppant üvegfedele mintha visszaverte, ugyanakkor el is nyelte volna az ezernyi ember zaját, aki mind ott várt átszíjazott, viharvert kofferja mellett, és leste a jelzőtáblát, amelyen hosszó póznás emberek kézzel változtatgatták a kiírásokat. A lassan leszálló esti homályban egyszerre azon kapták magukat, hogy ők is részévé váltak a sokadalomnak, ott állnak az ötös vágány vas harmonikaajtaja előtt, amely zárva van ugyan, de nagybetűs, kézzel festett tábla hirdeti rajta, hogy: GILLANBONEI POSTAJÁRAT. Az első és a második vágánynál a félelmetes tülekedés jelezte, hogy mindjárt indul a brisbane-i és melbourne-i expressz. Hamarosan őrájuk is sor került, szétnyílt az ötödik vágányhoz vezető kapu, s a tömeg nekilódult. Paddy keresett egy üres másodosztályú fülkét, a nagyobb fiúkat az ablakhoz ültette, Fee-t, Meggie-t és a kicsit a fülkéket összekötő hosszú folyosóra nyíló tolóajtó mellé. Be-bekuk-kantott egy-egy reménykedő arc, abban a hitben, hogy itt még akad üres hely, de a sok gyerek láttán rémületében nyomban el is tűnt. Néha a nagy család is lehet előny. Az éjszaka elég hideg volt, így leszedték a kofferok oldalára szíjazott nagy kockás plédeket; bár nem fűtötték a kocsikat, de a folyosóra állított, forró hamuval tele acéldobozok ontották a meleget. Fűtésre nem is számított senki, mert sem Ausztráliában, sem Új-Zélandon soha nem fűtöttek semmit. - Az a Gillanbone milyen messze van, apu? - kérdezte Meggie, mikor a vonat a váltók tömegén át kattogva, enyhén himbálódzva kihúzott az állomásról. - Jóval messzebb, mint ahogy a térképről hittük, Meggie. Hatszáztíz mérföldnyire. Holnap késő délután érünk oda. A fiúk ezen ugyancsak elcsodálkoztak, de a kinti lámpák virágzó tündérországa láttán mindjárt meg is feledkeztek róla; ott tolongtak az ablaknál, s csodálkoztak, hogy már mérföldek elrepültek, de a házak száma mégsem csökken. A vonat gyorsult, a lámpák mégiscsak gyérültek, végül teljesen eltűntek, s helyüket átvette az a szakadatlan szikrafelhő, mely ott áramlott mellettük a hátrafelé süvítő szélben. Mikor Paddy kivitte a fiúkat, hogy Fee megszoptassa a kicsit, Meggie sóvárogva nézett utánuk. Mostanában úgy érezte, mintha kirekesztették volna a fiúk közül, azóta, hogy a kicsi szétzúzta korábbi életét, s éppoly elszakíthatatlanul bilincselte a házhoz, mint az édesanyját. Bár igazában nem is bánja, mondta magában megértően. Hisz Hal olyan drága kis kölök, s az is kellemes, hogy anya úgy beszél vele, mint egy másik felnőtt hölggyel. Fogalma sem volt, hogy anya minek nevel ilyen sok gyereket, de az eredmény mindenesetre gyönyörű. Halt Fee kezébe adta; nemsokára megállt a vonat, csörömpölve, nyikorogva, s úgy érezte, órák hosszat áll majd, s kapkod levegő után. Rettentően szerette volna kinyitni az ablakot, hogy kinézzen, de a fülke már nagyon kihűlt, hiába volt a forró hamu. Paddy egy bögre gőzölgő forró teával jött be a folyosóról, Fee-nek hozta, aki a jóllakott, álmos Halt letette az ülésre. - Hol vagyunk? - kérdezte Fee. - Valami Valley Heightsen. A lány a büfében azt mondta, itt még egy mozdonyt kapunk, a lithgow-i emelkedőre. - Mennyi időm van, hogy ezt megigyam?

- Negyedórád. Frank hoz még néhány szendvicset, én meg addig megetetem a gyerekeket. Legközelebb Blayneyben kapunk enni, valamikor késő éjjel. Meggie megosztotta édesanyjával a forró, cukros teát, s szinte kibírhatatlan izgalom fogta el, valósággal befalta a szendvicset, amit Frank hozott. A fiú szorosan bebugyolálta egy plédbe, lefektette az alsó ülésre Hal mellé, majd ugyanúgy az édesanyját is, aki teljes hosszában végignyúlt a szomszéd ülésen. Stuartnak és Hughie-nak a padlón ágyaztak meg, a két ülés közt, majd Paddy azt mondta Fee-nek, hogy Bobot, Frankét és Jacket átviszi valamivel arrébb, egy másik fülkébe, van ott néhány birkanyíró, akivel szeretne beszélgetni, s ők majd ott töltik az éjszakát. Itt sokkal kellemesebb volt, mint a hajón, tovakattogni a két mozdony ritmikusan ziháló hangjára, hallgatni a távíródrótok közt sivító szelet, s időnként az ideges pöfögést, ahogy az acélkerekek megmegcsúsztak a meredeken emelkedő síneken, s a mozdony ádázul igyekezett megkapaszkodni. Meggie-t elnyomta az álom. Reggel döbbent ijedelemmel bámultak ki a tájra, ami annyira idegen volt, hogy nem is álmodták, létezhet ilyen ugyanazon a planétán, amelyen Új-Zéland is fekszik. Hullámzó dombok itt is vannak, az biztos, de más aztán nem emlékeztet az otthonukra. Barna és szürke minden, még a fák is! Az őszi búzát már ezüstös-sárgára érlelte az izzó nap, mérföldekre mindenütt az ring, az hajladozik a szélben, csak itt-ott ékelődik közé néhány ritkás kék levelű görcsös fa, vagy fáradt-poros bokorcsonk. Fee sztoikus nyugalommal mérte fel a változást, arca se rezdült, de szegény Meggie csupa könny volt. Ez rémes, elkerítetlen és óriási, és sehol egy pötty zöld. Ahogy a nap a zenitre hágott, úgy váltott át a fagyos éjszaka perzselő melegre, a vonat meg vágtatott, vágtatott, vágtatott, nagy néha állt csak meg valami városkában, mely tele volt biciklikkel, lóvonta kocsikkal; az autó itt, úgy látszik, ritkaságszámba megy. Paddy mindkét ablakot kinyitotta, hiába hogy bevágott és mindent megült a korom; olyan forróság volt, hogy nem kaptak lélegzetet, s vastag új-zélandi téli ruhájuk a testükhöz tapadt, viszkettek az izzadságtól. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy másutt, mint a pokolban, ilyen hőség lehet télen. Napnyugtára értek Gillanbone-ba, a rozzant fa- és hullámbádog épületeknek e fura kis gyűjteményébe, amely hosszan húzódott a fátlan-fáradt, széles és poros út két oldalán. A lenyugvó nap sugarai a városnak valami mulandó aranyozott méltóságot kölcsönöztek, de ez már akkor elfakult, mikor ők még a peronon álltak s nézelődtek. Ismét jelentéktelen, a hegyeken túli távol jellegzetes kis településévé lett, a csökkenő esők övezetének előretolt állása; innét nem messze nyugatra már az örök szárazság kétezer mérföldje következett, a sivatag, ahol sohasem esik. Az állomás előtt fényűző fekete kocsi állt, s a több ujjnyi mély porban egy pap közeledett feléjük fesztelen léptekkel. Hosszú reverendájában úgy festett, mintha a múltból lépett volna elő, mintha nem is lábán járna, mint más földi halandó, hanem szellemként libegne elébük; a lenyugvó nap vörös fényében fölszálló por körülvette alakját. - Jó estét, én Ralph de Bricassart atya vagyok - mondta, s kezet nyújtott Paddynek. - Maga biztos Mary öccse; szakasztott olyan. - Aztán Fee-hez fordult, ajkához emelte bágyadt kezét, s elmosolyodott leplezetlen meglepetésében; egy úrinőt senki hamarabb föl nem ismert, mint Ralph atya. - Hát maga gyönyörű! - mondta, mintha egy pap szájából ez a világon a legtermészetesebb megjegyzés volna, majd tekintete a csoportba verődött fiúkra tévedt. Zavart értetlenséggel állapodott meg egy pillanatra Frankén, aki a kicsire vigyázott, majd sorra lejjebb-lejjebb vándorolt. Mögöttük, egymagában, Meggie állt, s tátva felejtett szájjal bámult fel rá, mintha magát az Istent látná. A pap ügyet se vetve arra, hogy finom szerzsre-verendája a port veri, elment a fiúk mellett, leguggolt, s két erős, gyöngéd, nyájas keze közé fogta a kislány arcát. - Hát te ki vagy? - kérdezte mosolyogva. - Meggie. - Meghann-nek hívják - közölte mogorván Frank, mert utálta ezt a gyönyörű férfit, a döbbenetes magasságát. - Meghann? A kedvenc nevem. - Fölegyenesedett, de változatlanul a kezében tartotta Meggie kezét. - Jobb lesz, ha ma este a paplakban szállnak meg - mondta, s Meggie-t kézen fogva elindult a kocsi felé. - Holnap reggel majd kiviszem magukat Droghedára; ahhoz ma már késő, ekkora utazás után.

A Hotel Imperialtól eltekintve, más téglás ház nem volt Gil-lanbone-ban, mint a katolikus templom, iskola, zárda és a paplak, még a nagy községi iskolának is faépülettel kellett megelégednie. Most, hogy lement a nap, hihetetlenül lehűlt a levegő; de a paplak társalgójának kandallójában hatalmas fahasábok égtek, s valahonnét hátulról szívfájdító ételillat áradt be. A házvezetőnő, egy csupa ránc skót asszony, duzzadt a tettvágytól, sürgött-forgott, megmutogatta a szobáikat, s csevegett, széles hegyvidéki tájszólásban. A wahine-i papok megközelíthetetlen tartózkodásához szokott Clearyéknek nehéz volt megbékélniük Ralph atya köny-nyed és vidám természetességével. Csak Paddy oldódott fel, mert őt a szülőföldje, Galway barátságos s a kisemberekhez húzó papjaira emlékeztette. A többiek hallgatagon ették végig a vacsorát, s amint lehetett, menekültek föl az emeletre. Paddy csak vonakodva követte őket. Számára a vallás maga volt a melegség, a vigasz; de a család többi tagja számára félelemben gyökerezett, s valami „tedd, különben elkárhozol" kényszert jelentett. Mikor elmentek, Ralph atya elnyújtózott kedvenc karosszékében, belebámult a tűzbe, rágyújtott egy cigarettára, s elmosolyodott. Lelki szeme előtt sorra elvonultak a Cleary család tagjai, ahogy az állomáson megismerte őket. A férfi, aki annyira hasonlít Maryre, de meghajlott a háta a kemény munkától, és nyilvánvalóan hiányzik belőle Mary rosszmájúsága; fáradt, gyönyörű felesége, aki olyan, hogy összeillő fehér lovak vonta hintóból kéne kiszállnia; a fekete és mogorva Frank, a fekete, igen: fekete szemével; a fiúk, akik jobbára az apjukhoz hasonlítanak, de a legfiatalabb, Stuart, az anyjára is nagyon; ő, ha felnő, nagyon jóképű férfi lesz; a kicsi, akiről még lehetetlen megmondani, milyen, és Meggie. A legkedvesebb, legimádni-valóbb kislány, akit életében látott; a haja színét képtelenség leírni, nem vörös, de nem is aranyszőke, e kettő tökéletes vegyüléke. S ahogy föltekint ezüstszürke, ragyogó tiszta, olvadt drágakő szemével. Vállat vont, a cigaretta végét bedobta a tűzbe és fölállt. Még ábrándossá válik öregkorára; olvadt drágakő, szép! Valószínűbb, hogy az ő szeme vakult el e vörhenyes ragyogástól. Reggel áthajtott szállóvendégeivel Droghedára; addigra már hozzáedződtek annyira a tájhoz, hogy kitűnően elszórakozott megjegyzéseiken. A legközelebbi hegy kétszáz mérföldnyire emelkedik innét keletre; ez a sík fekete talaj hazája, magyarázta. Messzire nyúló, gyéren befásult füves síkság, lapos, mint az asztal. Ugyanolyan hőség volt, mint előző nap, de sokkal kényelmesebben utaztak a Daimleren, mint a vonaton. És korán keltek útra, éhgyomorral. Ralph atya miseruhája meg az oltáriszentség egy fekete táskába gondosan becsomagolva, hátul. - A birkák mind piszkosak! - jegyezte meg szomorúan Meggie, ahogy kibámult a száz meg száz, orrával a fűben kutakodó rozsdavörös bugyorra.

- Ó, azt már látom, hogy Új-Zélandot kellett volna választanom - mondta a pap. - Olyan lehet, mint Írország, s a juhok nyilván szép fehérek. - Igen, sok szempontból olyan; a fű is ugyanolyan szépséges zöld, csak vadabb, nincs még úgy megszelídítve - felelte Paddy. Ő nagyon megszerette Ralph atyát. E pillanatban néhány emu tápászkodott fel és eredt futásnak, szélsebesen, hosszú nyakukat előrenyújtva, csúf lábuk meg alig látszott, úgy kapkodták. A gyerekeknek elakadt a lélegzetük, s elnevették magukat, elbűvölte őket a roppant madarak látványa, amelyek futnak, ahelyett, hogy repülnének. - Micsoda élvezet, hogy nem kellett kiszállnom és nyitogatnom ezeket a nyomorult kapukat mondta Ralph atya, mikor az utolsó kapu is becsukódott mögöttük, és Bob, aki a kapunyitogató tisztét átvállalta tőle, visszakapaszkodott a kocsiba. A sok megrázkódtatás után, amit Ausztrália oly megdöbbentően gyors egymásutánban mért rájuk, Drogheda udvarháza egy kicsit mintha az otthont idézte volna kecses Györgystílusú homlokzatával, befuttatva bimbózó glicíniával s ezernyi rózsabokrával. - És mi itt fogunk élni? - nyikkant ki Meggie-ből. - Hát nem éppen itt - felelt sietve a pap. - A ház, ahol ti fogtok élni, úgy egymérföldnyire feljebb van, a patakparton. Mary Carson a hatalmas szalonban fogadta őket; nem állt fel, hogy az öccsét üdvözölje, hanem rákényszerítette, hogy az járuljon oda hozzá, a karosszékhez.

- Nos, Paddy - mondta úgy-amennyire nyájasan, s szemét Ralph atyára szegezte, aki Meggie-t tartotta a karjában, a kislány meg szorosan átölelte a nyakát. Mary Carson nehézkesen fölállt, anélkül hogy Fee-t vagy a gyerekeket üdvözölte volna. - Akkor most rögtön hallgassunk misét - mondta. - Bricassart atya bizonyára alig várja, hogy indulhasson. - Szó sincs róla, drága Marym. - A pap nevetett, kék szeme csillogott. - Misét mondok, aztán mindannyian tisztességesen megreggelizünk az asztalnál, majd, ígéretemhez híven, megmutatom Meggienek, hol fog lakni. - Meggie-nek? - kérdezte Mary Carson. - Igen. Őt hívják Meggie-nek. De miért a végén kezdjük a bemutatkozást? Kezdjük az elején, Mary kedves. Ő Fiona. Mary Carson kurtán biccentett, s alig figyelt oda, ahogy Ralph végigsorolta a fiúkat; azzal volt elfoglalva, hogy a papot és Meggie-t figyeli.

4 A juhászgazda háza lábakon állt vagy tízméternyire egy keskeny vízmosás szélétől, amelyet zilált gumifák és szomorúfüzek szegélyeztek. A droghedai udvarház pompája után ugyancsak csupasznak és silánynak hatott, de fölszereltség dolgában nemigen tért el attól a háztól, amit Új-Zélandon maguk mögött hagytak. A szobák zsúfolásig voltak masszív viktoriánus bútorokkal, bár mindent finom vörös por borított. - Szerencsés emberek, fürdőszobájuk is van - mondta Ralph atya, mikor fölvezette őket a falépcsőn az elülső verandára; volt mit mászniuk, mert a lábak, amelyekre a ház épült, öt méter magasak voltak. - Arra az esetre, ha a patak netán kilépne a medréből - magyarázta Ralph atya. - Itt egész közel vannak hozzá, s hallom, megesik, hogy a vize egyik napról a másikra húszméternyit dagad. Fürdőszobájuk valóban volt; a veranda végén egy elkerített benyílóban egy régi bádogkád és egy forgáccsal fűthető vízmelegítő. De, amint a nők undorral fedezték föl, a „mosdó" közönséges latrina volt, földbe ásott gödör a háztól vagy százlépésnyire, s ráadásul bűzlött is. Kezdetleges valami ÚjZéland után. - Akárki lakott itt, a tisztaság nem volt erős oldala - jegyezte meg Fee, ahogy az ujját végighúzta a poros pohárszéken. Ralph atya nevetett. - Ha ettől szabadulni akar, elveszti a csatát - mondta. - Itt kint, isten háta mögött, három dolog van, amit legyőzni lehetetlen: a hőséget, a port és a legyeket. Tehet akármit, azok maradnak. Fee ránézett a papra. - Maga nagyon jó hozzánk, atya. - Már miért ne lennék? Mary Carson jó barátom, s maguk az ő hozzátartozói. Az egyetlenek. Fee vállat vont, ez nem hatotta meg. - Nem szoktam hozzá, hogy pappal jóban legyek. Új-Zélandon beérik egymás társaságával. - Maga nem katolikus, ugye? - Nem. Paddy katolikus. A gyermekek természetesen katolikus hitben nevelkednek, mind egy szálig, ha ez aggasztja. - Eszembe se jutott. És magát bántja ez? - Az egyik úgy nem érdekel, mint a másik. - Nem tért át? - Nem vagyok álszent, Bricassart atya. A magam egyházában elvesztettem a hitemet, miért tegyek hát magamévá egy másik, éppolyan értelmetlen hitet? - Értem. - Meggie-t nézte, amint ott áll az elülső verandán, s a droghedai nagyházhoz vezető csapást figyeli. - Nagyon csinos a kicsi lánya. Tudja, nagyon szeretem a tiziánvörös hajat. S ha egy festő látná, már futna is az ecsetjéért. Ezzel a különös színnel még nem is találkoztam. Ő az egyetlen lánya? - Az. Paddy családjában meg az enyémben is a fiú járja; lány csak elvétve akad. - Szegény kis jószág - jegyezte meg a pap érthetetlenül.

Miután a ládák megérkeztek Sydneyből, s a ház a könyvekkel, a porcelánnal, a szobadíszekkel, a nappaliban Fee bútorával otthonosabb lett, a dolgok kezdtek egyenesbe jönni. Paddy meg a Stuartnál idősebb fiúk alig voltak odahaza, a birtokot járták be a két béressel, akit Mary Carson megtartott, hogy őket az új-zélandi meg az Új-Dél-Wales északnyugati felén tartott birkák közti különbségre megtanítsa. Fee, Meggie meg Stu pedig azt fedezte fel, hogy mi a különbség egy új-zélandi háztartás, és a droghedai juhászgazda élete közt: kialakult közöttük valami hallgatólagos egyetértés, hogy semmivel nem zavarják Mary Carsont; a házvezetőnője meg a szolgálói azonban éppoly készséggel segítettek a nőknek, mint a két béres a férfiaknak. Drogheda, ezt mind megtanulták, önmagában is zárt világ, mely annyira el van vágva a civilizációtól, hogy egy idő múltán még Gillanbone is csak egy emlékezetükben élő névvé vált. A birtok roppant legelőinek határain belül istállók álltak, kovácsműhely, garázsok, gépszíntől takarmányszínig mindenféle raktárépület, kutyaólak, a karámok áttekinthetetlen labirintusa, egy irdatlan nagy nyírószín, huszonhat állással, s azon túl megint karámok és karámok. Baromfiudvar, disznóólak, növendékistállók, fejőház, a huszonhat nyíró szállása, az udvarosok házikói, két másik, az övékhez hasonló, de kisebb ház a juhászok számára, a juhászbojtárok barakkja, vágóhíd, fatelep. S mindez egy fátlan, három mérföld átmérőjű kör a legelő kellős közepén. Ez az épületegyüttes csak egy ponton közelítette meg a környező erdőséget: ott, ahol a juhászgazda háza épült. Persze a színek, karámok, udvarok körül is bőven volt fa, hogy némi nélkülözhetetlen árnyékot adjon, többnyire borsfa, hatalmas, kemény, sűrű lombú és andalítóan gyönyörű. S túl a ház körüli legelő mély füvén lovak és fejőstehenek legelésztek lustán. A juhászgazda háza mellett, a mély vízmosás fenekén sekély, iszapos vizű patak csordogált. Senki nem adott hitelt Ralph atya meséjének, hogy ez húszméternyit emelkednék egyik napról a másikra; ez lehetetlennek látszott. A patak vizét kézzel szivattyúzták a fürdőszobába és a konyhába; jó darabig eltartott, amíg a nők hozzászoktak, hogy ebben a zöldesbarna színű vízben mosakodjanak, mosogassanak és mossanak. Fúrótorony forma faállványon hat masszív, vaskeretes hullámbádog víztartály gubbasztott, ezekben fogták fel a tetőről ösz-szefolyó esővizet, ami ivóvízül szolgált, de megtanulták, hogy ezzel nagyon kell takarékoskodni, s mosásra nem szabad használni. Mert semmi biztosíték arra, hogy hamarosan esni fog, s a tartályok megint megtelnek. A juh meg a marha artézi vizet ivott, s ezt nem valami köny-nyen hozzáférhető talajvízből szivattyúzták, hanem kilencszáz méter mélyre fúrtak le érte; igazi artézi víz volt. Majdhogynem gőzforrón tört fel a csőből az úgynevezett fúrásfőnél, s mérgeszöld fűvel szegett kis csővezetéken juttatták el a birtok valamennyi legelőjére. Ezeket artézi csőnek hívták, s a bennük folyó nagy kéntartalmú ásványvíz alkalmatlan volt emberi fogyasztásra. Kezdetben megrendítették őket a távolságok; Drogheda kétszázötvenezer holdat számlált. Leghosszabb határvonala nyolcvan mérföldet tett ki. Az udvarház Gillanbone-tól, az egyetlen településtől, amely száz mérföldnél közelebb volt, negyvenmérföldnyire, huszonhét kapunyira esett. Keskeny keleti határvonalát a Barwon folyó alkotta, így hívták a helybeliek a Darling folyónak, ennek az ezermérföldnyi iszapos nagy vízfolyásnak az északi ágát, mely végül a Murraybe torkollt, s onnét ezerötszáz mérföldnyire, Dél-Ausztráliában érte el a Csendes-óceánt. A Gillan patak, amely a juhászgazda házának lábánál a vízmosásban csordogált, onnét kétmérföldnyi-re, a háztáji legelőn túl torkollt a Barwonba. Paddy és a fiúk szerették e tájat. Néha napokat töltöttek nyeregben, mérföldekre az udvarháztól, a roppant csillagos ég alatt háltak, s úgy érezték, maguk is az Isten részei. A szürkésbarna táj zsongott az élettől. Falkába verődött kenguruk ezrei húztak át a fák között, szökkentek át a kerítések fölött; kecsességük, szabadságuk, irdatlan tömegük elragadó volt; az emuk a sík mező közepében rakták a fészküket, s peckes léptekkel kerülgették a maguk birodalmát, sötétzöld, futball-labda nagyságú tojásaik közeléből elijesztve, szélsebes menekülésre késztetve minden idegent. Termeszek építettek kisebbfajta felhőkarcolóra emlékeztető rozsdabarna tornyokat; földből rakott bolyaikból folyamként ömlöttek a vad, halálos csípésű óriáshangyák.

A madárvilág oly gazdag és oly változatos volt, hogy úgy tetszett, soha ki nem fogynak az ismeretlen, új fajtákból; a madarak nem egyesével, párosával jártak, hanem sokezres rajokban; a csöpp, zöld-sárga törpepapagájok, amelyeket Fee szerelemmadár néven ismert, de a helybéliek csak báránybőrli-kasztónak hívtak; a vörös-kék, itt rozella néven emlegetett kis papagájok; a nagy, piros mellű, piros fejű világoszöldek, amelyeknek a szárnyuk alja is piros, a galahok; s azok a hófehér, szemtelen sárga bóbitás madarak, amelyeknek itt kéntarajú kakadu a nevük. Elegáns kis pintyek kavarogtak, de veréb, seregély is, mint a felhő; kukabaraként emlegetett nagy testű, barna jégmadarak kacagtak, kuncogtak kárörvendőn, s csaptak le egy-egy kígyóra, kedvenc csemegéjükre. S ez a sokfajta, félelmet nem ismerő madár mind ott üldögélt százával a fákon, mármár emberi módon tekingetett szét csillogó, értelmes szemmel, visítozott, csivitelt, kacagott, s utánzott mindent, ami csak hangot ád. Másfél méter hosszú ijesztő gyíkok szaladgáltak döngő lábakkal a földön, vagy szökkentek könnyedén a fák magas ágaira, éppúgy odahaza lévén lent, mint az ágak között - a go-anák. De volt itt számtalan más gyíkfajta is, kisebbek, de nem kevésbé félelmetesek, az egyiknek harmadkori ősgyíkokéra emlékeztető szarutaraj ékesítette a nyakát, a másiknak duzzadt kék nyelve volt. És se szeri, se száma a kígyók fajtáinak sem; a Cleary gyerekek hamar megtanulták, hogy olykor a legnagyobb és legveszedelmesebb küllemű kígyó a legjámborabb, egy arasznyi zömök kis jószág viszont halálos mérgű vipera lehet; voltak itt szőnyegkígyók, életveszélyes tigriskígyók. És a rovarok! Sáskák, szöcskék, tücskök, méhek, legyek, kicsik és nagyok, kabócák, szúnyogok, szitakötők, óriáslepkék és pillangók! A pókok félelmetesek; nagy, szőrös jószágok, a lábuk tíz centi hosszú, vagy félrevezetően pici, gyilkos mérgű kis feketék, amelyek a latrina körül ólálkodtak; némelyik a fák közt kifeszített kocsikeréknyi hálón élt, némelyik apró ökörnyál bölcsőben ringatózott két fűszál közt, mások meg földbe vájt üregekben rejtőzködtek, melynek még a tetejét is magukra húzták. És a ragadozók, a félelmet nem ismerő vaddisznók, e vad, húsevő, fekete sörtés jószágok, akkorák, mint egy-egy jól fejlett szarvasmarha; a dingók, ezek a földre kushadtan osonó, a fűből ki se látszó idevalósi vadkutyák; a varjak százai, amint szomorúan gubbasztanak a holt fák fehér csontvázain; s a szelek szárnyán mozdulatlanul lebegő sólymok és sasok. Közülük egyiktől-másiktól a nyájat, a gulyát is óvni kellett, kivált az ellés idején. A kenguruk és nyulak a kincset érő füvet pusztítják; a vaddisznó és dingó bárányon, borjún és esett jószágon él; a varjak kivájják a jószág szemét. A Cleary gyerekeknek a puskával is meg kellett tanulniuk bánni; hátukon puskával lovagoltak ki, hogy hol a szenvedéstől szabadítsanak meg egy-egy állatot, hol egy vaddisznót vagy dingót terítsenek le. Ez, gondolták a fiúk mámorosan, maga az élet. Egyikük sem vágyott vissza Új-Zélandra; ha a legyek ellepték a szemük sarkát, behatoltak még az orrukba, fülükbe, szájukba is, megtanulták azt az ausztrál fogást, hogy kalapjuk széles karimáját madzagon lógó dugókkal aggassák körül. S hogy a csúszómászók föl ne kússzanak a lábuk szárán a nadrágjuk alatt, térdük alá kenguruirhából vágott szalagot kötöztek, amit itt muris módon bowyang-nek hívtak. Új-Zéland ehhez képest szelíd hely volt, ez viszont maga az élet.

A nők, lévén a házhoz és közvetlen környezetéhez kötve, kevésbé találták kedvükre valónak ezt az életet, hiszen sem az idejük nem engedte, sem ürügyük nem volt rá, hogy kilovagoljanak; igaz, hajlandóságot sem éreztek rá, hogy mással is foglalkozzanak. Épp elég volt elvégezniük, amit kellett: főzniük, takarítaniuk, mosniuk, vasalniuk, a kicsikre gondot viselniük. Küzdöttek a hőséggel, a porral, a legyekkel, a rengeteg lépcsővel, az iszapos vízzel s azzal a gonddal, hogy a férfiak, akik felaprították, behordták volna a tűzifát, felszivattyúzták volna a vizet, levágták volna a baromfit, szakadatlanul távol vannak. Kivált a hőséget viselték nehezen, pedig még csak kora tavasz volt; a hőmérő még az árnyékos verandán is majd mindennap legalább harmincnyolc fokot mutatott. Bent, a konyhán, ahol égett a tűz, megvolt vagy negyvennyolc fok is. Sokrétű, testhezálló öltözékük Új-Zéland éghajlatához illett; ott, bent a házban, szinte mindig hűvös volt. Mary Carson, amikor - enyhe testgyakorlásként - egyszer legyalogolt a sógornőjéhez, fölényes pillantással mérte végig Fiona nyakig gombolt, földet söprő kalikóruháját. Ő maga új divat szerint öltözött, övetlen és mélyen kivágott krémszín selyemruhája csak a lábikrája közepéig, bő ujja meg könyékig ért.

- Fiona, te reménytelenül ódivatú vagy - jegyezte meg, s körülnézett a nappali szoba frissen fehérre festett falán, a perzsaszőnyegen és a kincset érő kecses bútoron. - Nem érek rá, hogy más legyek - felelt Fee, ahhoz képest, hogy ő volt odahaza, elég udvariatlanul. - Most, hogy a férfiak annyit vannak távol, és nem kell főznöd rájuk, majd jobban ráérsz. Varrd fel a szoknyád, és ne hordj inget meg alsószoknyát, mert megfősz a nyáron. Hisz megeshet, hogy nyolc-tíz fokkal is melegebb lesz, mint most. - Szeme megakadt a gyönyörű krinolinos szőke nő képén. - Ez kicsoda? - kérdezte, és rámutatott. - A nagyanyám. - Igazán? És a bútor, a szőnyegek? - Az enyém. Tőle kaptam. - Igazán ? Drága Fionám, akkor te nagyot süllyedtél a világban, nem? Fee soha nem jött ki a sodrából, most sem, csak épp hogy még jobban összeszorult keskeny ajka. Nem hiszem, Mary. Derék ember a férjem, ezt neked kell a legjobban tudnod. - De egy vasa sincs. Mi volt a leánykori neved? - Armstrong. - Igazán? Csak nem Roderick Armstrongtól származol? - Roderick a legnagyobbik bátyám. És az a Roderick Armstrong a dédapám. Mary Carson fölállt, széles karimájú strucctollas kalapjával hessegette a legyeket. - Hát akkor te születésre több vagy, mint a Clearyk, magamat is beleértve. És annyira szeretted Paddyt, hogy mindezt föladtad érte? - Hogy mit miért tettem, az az én dolgom - mondta Fee higgadtan. - A házasságomat még a sógornőmmel sem kívánom megvitatni. A két ránc elmélyült Mary Carson orra mellett, s egy csöppet kiguvadt a szeme. - Mi a csuda mondta. Többet nem jött, de Mrs. Smith, a házvezetőnője annál gyakrabban, s ő is megismételte Marynek az öltözködésre vonatkozó tanácsát. Postát hathetenként hozott egy levontatta társzekér Gillan-bone-ból; ez volt az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal. Dro-ghedán volt ugyan egy Ford teherautó, egy Ford tartálykocsi, vízhordásra, egy Ford T modell személyautó, meg egy Rolls-Royce limuzin is, de autóval szemmel láthatólag senki se járt be Gillybe, csak egyszer-egyszer Mary Carson. Az a negyven mérföld az ő szemükben holdtávolságnak tetszett. A kerület postabérlője Bluey Williams volt, s hat hétbe telt, amíg az egész területét bejárta. A háromméteres kerekeken gördülő társzekeret tizenkét pompás igásló húzta; Williams ezzel hordott ki mindent, amit az isten háta mögötti birtokok megrendeltek. A postát is persze, és fűszerárut, benzint, két-hektós hordókban, petróleumot húszliteres kannákban, szénát, zsákolt kukoricát, lisztet, cukrot, krumplit, faládában teát, mezőgazdasági gépeket, a sydneyi Anthony Horden cégnél postán rendelt játékszereket, ruhaneműt, s ezenfelül is akármit, amit Gillyből ki, kintről Gillybe vinni kellett. Napi húsz mérföldet tett meg, valamennyi birtokon, ahol megállt, szívesen látták, hírek felől faggatták, s arról, hogy ott a távolban milyen az idő; összeírták, mit vegyen számukra, ami Gillyben kapható, és a cédulába gondosan belehajtogatták a pénzt rá, nehéz kézzel rótt leveleket nyomtak a markába, amelyeket mind belerakott a KIRÁLYI POSTA feliratú vászon-zsákba, A Gillytől nyugatra vezető úton csak két helyen állt meg: Droghedán és távolabb, Bugelában; Bugelán túl már az a terület következett, ahova hathavonta egyszer jutott el a posta. Bluey társzekere nagy, cikcakkos ívben minden birtokot érintett délnyugaton, majd mielőtt elindult volna keletre, még visz-szatért Gillybe; az ugyanis rövidebb út, hisz ott van hatvan mérföldnyire Booroo városa is. Bluey utast is szállított, az ott ült mellette a bőrbevonatú fedetlen bakon; vagy látogató volt az illető, vagy munkát remélt valahol; olykor visszafelé is vitt valakit, látogatót, munkahelyével elégedetlen juhászt, szolgálót, bérest, olykor-olykor nevelőnőt. A birtokosok autóval utaztak, de az alkalmazottaik szállítása, éppúgy, mint az árué, leveleké, már Blueyra maradt.

Mikor a posta meghozta a megrendelt több vég anyagot, Fee leült az ajándékba kapott varrógéphez, és nekilátott, hogy magának és Meggie-nek szellős vászonruhákat, a férfiaknak köny-nyű nadrágokat és munkaruhákat, az ablakra függönyt varrjon. Nem kétséges, hogy a testhezálló felsőruhákból, fehérneműből kivetkőzve kevésbé lesz melegük. Meggie nagyon magára maradt, hisz a fiúk közül csak Stuart volt otthon. Jack és Hughie az apjával járt ki, tanulták a juhászmesterséget - ahogy itt mondták, juhászbojtár volt mind a kettő. De Meggie számára Stuart nem jelentett társaságot, nem úgy, mint annak idején Jack és Hughie. A kisfiú teljesen a maga világában élt, szívesebben üldögélt el órák hosszat, és figyelte egy hangyaboly nyüzsgő életét, mintsem hogy fára másszon, pedig Meggie rettentően szeretett fára mászni, s a rengetegféle könnyebben-nehezebben megmászható ausztráliai eukaliptuszt csodásnak tartotta. Nem mintha nagyon ráértek volna akár fára mászni, akár a hangyák életét tanulmányozni. Hiszen Meggie is, Stuart is keményen dolgozott. Aprították, hordták a fát, szemétgödröt ástak, kertészkedtek a konyhakertben, ellátták a majorságot és a disznókat. S még azt is megtanulták, hogyan kell kígyót és pókot irtani, bár változatlanul féltek tőlük. A csapadékmennyiség már évek óta közepes volt; a patak vize gyéren csordogált, de a víztartályok még nem ürültek ki, csak félig. A legelők nem égtek ki, de a füvük nem is volt dús. - Lesz ez még rosszabb is - jósolta komoran Mary Carson. Mielőtt azonban az igazi aszállyal megismerkedtek volna, még az árvizet is meg kellett tapasztalniuk. Január közepén a vidéket elkapta az északnyugati monszun déli szegélye. A nagy szelek hihetetlenül szeszélyesek, úgy fújnak, ahogy a kedvük tartja. A kontinensnek olykor csak az északi csücske kap a szakadó nyári esőkből, máskor meg megesik, hogy ilyen messzire, az isten háta mögé is elvándorolnak, s a boldogtalan városlakók Sydneyben esős nyarat kapnak a nyakukba. Akkor, januárban, fekete felhők ostromolták az eget, a szél lucskos foszlányokra tépte őket, s megeredt az eső; nemcsak úgy szelíden, hanem zuhogott, szakadatlan, mintha dézsából öntötték volna, nem akart elállni. Előre megkapták a figyelmeztetést; Bluey Williams idő előtt beállított súlyosan megrakott társzekerével s a szokatlan mód mögéje kötött tizenkét vezeték lóval: gyorsan szerette volna megjárni az útját, mielőtt még az esőzés meggátolná a birtokok ellátását. - Jön ám a monszun - mondta, s megsodort magának egy cigarettát. Ostorával a többlet fűszerárura mutatott. - A Cooper meg a Barcoo meg a Diamantina mán árad, és dagad a Nagy víz is. Áz egész külső Queensland hatvan centi víz alatt áll, a sok szerencsétlen flótás alig talál szárazat, ahova a juhát hajtaná. A birtokon egyszerre beütött a fegyelmezett riadalom: Paddy és a fiúk dolgoztak, mint az őrült kihajtották a nyájakat a mély fekvésű legelőkről, minél messzebb a pataktól meg a Barwon medrétől. Beállított Ralph atya is, aki maga is kitűnő juhász volt; a Mary-től kapott telivér sötét pej kanca hátán ragyogóan szabott bivalybőr lovaglónadrágban, fényes barna lovaglócsizmában, könyékig feltűrt és nyitott nyakú fehér ingben, ami látni engedte izmos alsókarját és barnára sült mellét. Régi szürke zsávolynadrágjában, a térdén átkötött bo-wyang-gel, szürke flanelingében Frank szegény rokonnak érezte magát mellette. Mint ahogy az is vagyok, gondolta fanyarul, miközben a kényes kancát szálegyenesen megülő pap nyomában egy eukaliptuszligeten át a patak túlpartjára lovagolt. Ő maga egy kemény szájú, rossz természetű tarka, egy minden más lovat gyűlölő makrancos dög hátán ült. A kutyák vadul csaholtak, ugrándoztak izgalmukban, acsarogtak, ösz-sze-összekaptak, míg Ralph atya a karikás ostorával gonosz-pontosan oda nem csördített közibük, és szét nem választotta őket. Mintha ez az ember mindenhez értett volna; még azokat a füttyjelzéseket is ismerte, amivel a kutyákat munkába küldték, a karikást meg sokkal ügyesebben kezelte, mint Frank, aki még csak tanulta ezt az egzotikus ausztráliai művészetet. A nagy queenslandi fekete kuvasz, a falka vezetője rabszolga alázattal követte a papot, fenntartás nélkül engedelmeskedett neki, s nyomban tisztában volt vele, hogy Frank itt csak másodhegedűs. Ezt Frank részben nem is bánta; ő volt az egyetlen Paddy fiai közül, aki nem szeretett Droghedán élni. Alig várta, hogy Új-Zélandtól búcsút vegyen, de nem úgy, hogy ide jöjjön. Gyűlölte, hogy örökké a legelőt járja, hogy majd minden éjjel kint háljon a kemény földön, gyűlölte ezeket az ádáz

ebeket, amelyek már szinte nem is háziállatok, és ha nem végzik rendesen a dolgukat, ledurrantják őket. De ebben a lovaglásban, a fejük fölött gyülekező felhőkkel, volt valami kalandos. Még a szélben meghajló, csikorgó fák is mintha valami kísérteties táncot jártak volna. Ralph atya megszállottként dolgozott, ráuszította a kutyákat a gyanútlan nyájakra, a juhok rémülten bégetve, nagyokat szökkenve menekültek, míg a fűből alig kilátszó, rohangáló ebek a sok ostoba gyapjas jószágot mind meg nem ugratták, össze nem terelték. Erretájt egy Drogheda méretű birtokon maroknyi ember dolgozott, s az erre tenyésztett kutyák nélkül soha nem boldogultak volna; vérükben volt a terelés, s döbbenetesen értelmesek lévén, még irányítani is alig kellett őket. Estére Ralph atya meg a kutyák, s velük Frank, aki szintén megtette, ami az erejéből telt, valamennyi juhot kiterelték az egyik legelőről. Ez máskor többnapi munka lett volna. A pap a szomszédos legelő kapujánál, egy facsoport közelében lenyergelte a kancáját, s reménykedve mondta, hogy mielőtt az eső megeredne, a jószágot talán innét is kiterelik. A kutyák fáradtan nyúltak el a fűben, lógó nyelvvel, s a queenslandi fekete kuvasz ott csúszott-mászott Ralph atya lába előtt. Frank előszedett a nyeregtáskájából egy jókora csomag visszataszító kenguruhúst, odavetette a kutyáknak, azok meg féltékenyen acsarogva nekiestek. - Randa dögök - mondta Frank. - Mintha nem is kutyák volnának; sakálok ezek. - Isten, gondolom, eredetileg ilyennek szánhatta a kutyát - mondta Ralph atya. - Ébernek, értelmesnek, harciasnak. Ölebnek aligha. Ami engem illet, az ilyeneket jobban kedvelem, mint a gazdi kedvenceit. - Elmosolyodott. - Mint ahogy a macskát is. Nem tudom, megfigyelted őket az aklok körül? Vadak és gonoszak, mint a párduc. Embert nem tűrnek a közelükben. De pompás vadászok; nem szorulnak rá, hogy gazdájuk legyen, és nem kell a gondjukat viselni. Nyeregtáskájából elővett egy jó darab ürüsültet, hozzá kenyeret, vajat, a sültből lekanyarított egy szeletet, a többit meg odanyújtotta Franknek. Majd letette a vajat, kenyeret kettőjük közé egy fatuskóra, s látható élvezettel nagyot harapott a húsból. Szomjukat vízzel oltották, egy vászon víztartályból, majd mindketten sodortak maguknak egy-egy cigarettát. A közelben magányos wilgafa állt; Ralph atya rámutatott a cigarettával. - Ez lesz ma éjjel a hálóhelyünk - mondta, s kibontotta a pokrócát, fölvette a nyergét.

Frank követte a fához, amelyet Ausztráliában erretájt a legszebb fának tartanak. Lombja sűrű, haloványzöld, levele majdnem tökéletesen kerek. S az ága majd a földig lóg, a juh könnyen eléri, ezért van az, hogy az alját mintha géppel nyírták volna, mint egy dísznövényt. Ha megered az eső, ez több védelmet nyújt bármilyen más fánál, hisz Ausztráliában a fák lombja ritkább, mint csapadékosabb éghajlaton. - Te nem vagy itt boldog, ugye, Frank? - kérdezte a pap, ahogy nagyot sóhajtva leheveredett, és újabb cigarettát sodort magának. Frank alig'karnyújtásnyira guggolt tőle. Most gyanakodva kapta föl a fejét. - Mi az, hogy boldog? - Mint most épp az apád és az öcséid. De te nem vagy az, és anyád sem, kishúgod sem. Nem szereted Ausztráliát? - Itt nem. De Sydneybe szívesen elmennék. Ott talán vinném valamire. - Sydneybe? Az a bűn fertője - mosolygott Ralph atya. - Bánom is én! Itt éppúgy meg vagyok kötve, mint Új-Zélandon; képtelen vagyok szabadulni tőle. - Kitől? De Franknek nem akarózott megneveznie, kitől, tehát elhallgatott. Csak hevert, és bámulta a leveleket. - Te hány éves is vagy, Frank? - Huszonkettő. - Aha. És voltál már valaha távol a tieidtől? - Soha. - Voltál-e táncolni, volt-e kedvesed? - Nem. - Frank nem volt hajlandó megadni a pap titulusát. - Akkor soká már nem tart itt téged. - A holtomig itt tart.

Ralph atya ásított s aludni készült. - Jó éjt - mondta. Reggelre még mélyebben jártak a felhők, de az eső nem eredt el esteiig, így aztán sikerült a második legelőt is kiüríteniük. Északkelet-délnyugati irányban egy alacsony dombhát szelte ketté Droghedát, az itt lévő legelőkön összpontosították a jószágállományt, itt ugyanis volt hova húzódnia, ha a patak vagy a Barwon kilépne a medréből. De amint beesteledett, leszakadt az ég, és Frank meg a pap vágtában indult a patak gázlója felé, amely ott volt a juhászgazda háza tövében. - Már kár a hajtással bajlódni! - ordított a pap. - Bele a sarkadat, fiú, aztán gyerünk, különben a sárba fulladsz. Pillanatok alatt bőrig áztak, és a kiégett, összetömődött föld is sártengerré változott, csánkig tapostak benne a meg-meg-csúszó, botladozó lovak. Amíg még tartott a gyep, volt min megvessék a lábukat a lovak, de a patakpart közelében, ahol az állandó taposástól a gyep kikopott, lóháton már nem tudtak továbbmenni. A lovaknak az után, hogy a terhüktől megszabadultak, megszűnt a gondjuk, de Frank képtelen volt megőrizni az egyensúlyát. Rosszabb volt ez még egy jégpályánál is. Négykézláb vergődtek el a vízmosás széléig, s a fenekükön csúsztak le rajta. A lépőköveket, amelyeket rendes körülmények közt arasznyira ha ellepett a víz, most mellig érő, tajtékos, rohanó vízár borította; Frank hallotta, hogy a pap felnevet. A lovakat addig csapkodták átázott kalapjukkal, addig biztatták ordítozva, amíg kínkeservesen, de baj nélkül föl nem kapaszkodtak a túlparton, nekik azonban nem sikerült. Valahányszor megpróbálták, mindig visszacsúsztak. A pap azt javasolta, másszanak fel egy fűzfára, de Paddy, megpillantván az üres nyergű lovakat, kijött a partra, kötelet hozott, és fölhúzta őket. Ralph atya mosolyogva, fejét rázva utasította vissza Paddy meghívását. - Várnak a nagyházban - mondta. Mary Carson hallotta meg legelőbb a kiáltását, mert Ralph atya úgy döntött, elölről kerüli meg a házat, úgy könnyebben jut el a szobájába. - így ugyan be nem jön ide - mondta az asszony a verandán állva. - Akkor legyen olyan jó, hozza ki a táskámat s néhány törülközőt. Az asszonynak szeme se rezdült, úgy nézte végig, hogy a pap lehúzza az ingét, leveti a csizmáját, nadrágját, majd a szalon félig nyitott ablakának nekitámaszkodva letörli magáról a sár vastagját. - Ralph de Bricassart, maga a legszebb férfi, akit életemben láttam - mondta. - Mondja, miért van annyi szép pap? Az ír voltuk teszi? Ezek az írek jóképű népség. Vagy a szép férfiak ebbe menekülnek a küllemük következményei elől ? Fogadok, hogy a lányok Gillyben döglenek magáért. - Én már megtanultam, hogy a szereleméhes lányokra

ügyet se szabad vetni. - Nevetett. - ötven alatt minden papot célba vesz valaki, harmincöt év alatt meg valamennyiük célpontja vagyunk. De csak a protestáns lányok hajtanak rá nyíltan. - Szóval maga soha nem hajlandó egyenes választ adni, ugye? - Kiegyenesedett, tenyerét a férfi mellkasára fektette, és ott is hagyta. - Maga szibarita, Ralph, maga napozik. Az egész teste ilyen barna?

A pap mosolyogva hajtotta előre a fejét, s belenevetett az asz-szony hajába; közben az alsónadrágját gombolta ki; ahogy lehullott róla, félrerúgta, s úgy állt ott, mint egy Praxitelész-szo-bor. Az asszony körüljárta, és ráérősen szemügyre vette. A papot az utóbbi két nap felvillanyozta, s így hirtelen beié-hasított, hátha mégis sebezhetőbb, mint hinné; de ismerte az asszonyt, így teljes biztonságban érezte magát, amikor megkérdezte: - Azt akarja, hogy szeretkezzem magával, Mary? Az asszony ránézett, s kibukott belőle a nevetés: - A világért nem hoznám ilyen kínos helyzetbe! Magának egyáltalán szüksége van nőkre, Ralph? A pap megvetően szegte fel a fejét. - Nincs! - És férfiakra? - Még annyira sem. - És önmagára? - A legkevésbé.

- Érdekes. - Az ablakot teljesen fellökte, s belépett a szalonba. - Ralph de Bricassart bíboros! csúfolkodott. De amikor már nem érte a férfi átható tekintete, belehanyatlott a karosszékébe, és ökölbe szorult a keze; ezzel az egy kézmozdulattal szegült ellene sorsa következetlenségének. Ralph atya anyaszült meztelenül lelépett a verandáról, kiállt a nyírott gyepre, karját a feje fölé emelte, szemét behunyta; hagyta, hadd csurogjon le az eső a karján melegen, simogató-an, patakokban, csupasz bőrét kényeztetve. Sötétbarna bőrét. A patak kilépett medréből, a víz már Paddy házának lábait mosta, s színe messzire elnyúlt a ház körüli legelőn, az udvarház irányába. - Holnapra leapad - mondta Mary Carson, mikor az aggódó Paddy jelentést tett neki. Mint általában, neki lett igaza; a víz a rákövetkező héten egyre apadt, s végül visszatért eredeti medrébe. Előbújt a nap, s a hőmérő higanya az árnyékban is negyvenhat fokra szökött fel, a fű meg nőtt, mint a bolond, már combig ért, aranyszőkén csillogott, sértette a szemet. A fák mosottan, portalanul sziporkáztak, rajokban tértek vissza a papagájok mindenfelől, ahova az eső idején menekültek, szivárványszínű testük virított az ágak közt, be nem állt a szájuk. Ralph atya is visszatért, hogy támaszául szolgáljon híveinek, annak nyugodt tudatában, hogy felülről nem fognak a körmére koppintani; szűzfehér inge alatt, a szíve fölött, egy ezer fontra kiállított csekk lapult. A püspök kibújik a bőréből örömében. A juhokat visszaterelték szokott legelőikre, s Clearyék kénytelenek voltak megtanulni henyélni is, itt az isten háta megett. Ötkor felkeltek, délig minden munkájukkal végeztek, majd izzadtak, tétlenül, rossz lelkiismerettel délután ötig. Ez a nőkre odahaza ugyanúgy vonatkozott, mint a férfiakra odakint a legelőn. Amit korán nem lehetett megcsinálni, az öt utánra maradt, vacsorázni meg az után vacsoráztak a verandára kitett asztalnál, amikor a nap már lenyugodott. Kihordták a szabadba az ágyakat is, mert a hőség éjszaka sem hagyott alább. A hőmérő hetekig nem szállt harmincnyolc fok alá, sem éjjel, sem nappal. A marhahús léte feledésbe merült, csak a birka volt elég kicsi ahhoz, hogy meg ne büdösödjék, amíg el nem fogy. ínyük már sóvárgott a változásra az örökös sült ürü-szelet, birkapörkölt, darált ürühúsból készült juhászpuding, currys ürüsült, sült birkacomb, párolt vadasürü, birkaragu után.

De Meggie és Stuart élete február elején teljesen megváltozott. Beküldték őket bennlakónak a gillanbone-i zárdába, mert közelebb nem volt iskola. Hal, mondta Paddy, majd levelező úton végezheti az iskolát a sydneyi domonkosoknál, de Meggie meg Stuart már hozzászokott, hogy tanító tanítsa. Mary Carson nagylelkűen fölajánlotta, hogy fizeti nekik a bennlakást és a tandíjat a gillanbone-i Szent Kereszt-zárdában. Fee-nek ugyanis annyi tennivalója volt Hallel, hogy ha a két nagyobb levelezőn tanul, nem jutott volna hozzá, hogy rendszeresen átnézze a házi feladatukat. Abban meg hallgatólag megegyeztek, hogy Jack és Hughie nem tanul tovább; Drogheda földjének szüksége volt rájuk, s ők épp erre vágytak. Meggie és Stuart Drogheda, de kivált a wahine-i Szent Szívzárda után különös, békés életre lelt a Szent Keresztben. Ralph atya tapintatosan jelezte az apácáknak, hogy a két gyerek az ő pártfogoltja, hogy nagynénjük a leggazdagabb asszony Új-Dél-Walesben. így hát Meggie félénksége bűnből erénnyé lényegült át, Stuart furcsa magánya meg az a szokása, hogy órák hosszat bámult maga elé a semmibe, „szent" elmélkedéssé magasztosult. Itt aztán igazán békében éltek, hisz alig volt bennlakó; aki a környéken elég gazdag volt, hogy a csemetéjét intézetbe adja, az inkább Sydney mellett döntött. A zárda levegője politúr-és virágillattól volt terhes, magas folyosóit elárasztotta a csönd és a szinte tapintható életszentség. Minden hang halk volt, az élet áttetsző fekete fátyol mögött folyt. Senki se verte őket, senki sem kiáltott rájuk, s mindig ott volt számukra Ralph atya. Meg-meglátogatta őket, s ők is rendszeresen háltak a paplakban, annyira, hogy az atya szükségesnek vélte halvány almazöldre festetni a szobát, ahol Meggie szokott aludni, sőt az ablakra új függönyt s az ágyára új takarót is vett. Stuart azonban továbbra is abban a fehér-barna szobában aludt, ahol kétszeri festés után sem változott semmi; Ralph atyának eszébe se jutott azon törni a fejét, hogy Stuart vajon boldog-e. Ő az volt, akit utoljára hív meg az ember, nehogy a dologból sértődés legyen. Hogy Meggie-t miért kedveli annyira, arról Ralph atyának fogalma sem volt, s ami azt illeti, nem is igen gondolkodott rajta. Az egész úgy kezdődött, hogy megesett a szíve rajtad mikor ott az

állomáson észrevette, hogy egymagában ácsorog a többiek háta mögött. Merthogy lány, gondolta éles ésszel. Hogy miért magányosodott el Frank is, az nem izgatta, nem érzett rá semmi indítékot, hogy megsajnálja. A fiúban volt valami, ami kiölte belőle az iránta érzett gyöngédséget; vajon sötét szíve tette, belső világosságot nélkülöző szelleme? De Meggie? Ő szinte elviselhetetlenül megindította, maga se tudta, mivel. Talán a haja színe tehetett róla, ami annyira tetszett neki; talán az anyjáéhoz hasonló, de az övénél sokkal kedvesebb, sokkal kifejezőbb szemének színe és vágása; s a jelleme, amiről úgy érezte, az a női jellem tökélye, passzív és mégis hihetetlenül erős. Nem, Meggie nem lázadó alkat, épp ellenkezőleg. Világéletében engedelmeskedni fog, megmarad asszonysorsa határain belül. De mindez együtt sem tette volna ki a végeredményt. Talán, ha mélyebben tekint önmagába, észrevette volna, hogy amit iránta érez, az az időpont, a hely és a személy találkozásának különös következménye. A kislányt senki se vette komolyan, tehát űr maradt az életében, ahova Ralph atya pontosan beleillett, s így Meggie biztosan számíthatott a szeretetére; gyermek lévén, nem veszélyeztette sem az életmódját, sem papi jó hírét; szép volt, s ő élvezte a szépségét; és - ennyit legalább elismert - a kislány is betöltötte azt az ő életében tátongó űrt, amit még az Isten sem tudott betölteni, hisz Meggie-ben emberi melegség és emberi erő lakozott. Minthogy a családját azzal nem hozhatta zavarba, hogy ajándékokkal halmozza el, a társaságából adott annyit, amennyit lehetett, s az idejéből, gondjából, azzal, hogy átfestette, átrendezte a kislány szobáját a paplakban; nem is annyira azért, hogy örömének szemtanúja legyen, mint inkább hogy méltó foglalatául szolgáljon az ő drágakövének. Ami igazán nem talmi. Május elején megérkeztek a birkanyírók Droghedára. Mary Carson pontosan tudta, hogy Droghedán mi hogyan s miért történik, a juhok elhelyezésétől az utolsó karikáscsördítésig; így hát pár nappal az előtt, hogy a birkanyírók megérkeztek volna, fölrendelte Paddyt a nagyházba, s a legkisebb részletekig a szájába rágta, mit hogyan csináljon. Az új-zélandi nyíráshoz szokott Paddy valósággal megrendült a huszonhat állásos roppant nyírószín láttán; most, a nénjével folytatott megbeszélés után, kavarogtak a fejében a számok és adatok. Droghedán ugyanis nemcsak a droghedai juhokat nyírták, hanem a bugelaiakat, a dibban-dibbani és beel-beeli juhokat is. Ez embertelenül sok munkát jelentett mindenkinek, aki ott élt, férfinak, nőnek egyaránt. A nyírást közösen végezték, ez volt a szokás, így hát azok a birtokok, amelyek osztoztak Droghe-dával a nyíróberendezéseken, természetesen a munkába is besegítettek, de a járulékos tennivalók terhe elsősorban mégis a droghedaiak vállán nyugodott. A nyírok magukkal hozzák a szakácsukat, de a főzéshez valót a birtoktól vásárolják, így hát elő kell teremteni azt a roppant mennyiségű élelmet; a konyhával, a kezdetleges fürdőszobával felszerelt rozzant barakkokat fel kell mosni, ki kell takarítani, be kell rendezni matracokkal, és el kell látni takarókkal. Nem minden birtok ilyen bőkezű a nyíróihoz, de Drogheda büszke volt vendégszeretetére és arra a hírére, hogy „átok jó munkahely". Minthogy ez volt az egyetlen tevékenység, amiből Mary Carson személyesen kivette a részét, itt nem kímélte a pénztárcáját. Az övé nemcsak hogy a legnagyobb nyíróhodályok egyike volt egész Új-Dél-Walesben, hanem igényt tartott rá, hogy az emberei is a legjobbak legyenek; több mint háromszázezer birkát kell megnyírniuk, mire a holmijukat felhajítják a nyírógazda öreg Fordjára, és odábbállnak a csapáson a következő hodályig. Frank két hétig nem volt odahaza. Az öreg juhásszal, Söröshordó Pete-tel, egy csapat kutyával, két lóval s egy lusta öreg gebével, amit a szerény motyójukat szállító könnyű szekér elébe fogtak, kimentek a legtávolabbi nyugati legelőre, hogy behajtsák a birkát, s útközben selejtezzék, osztályozzák. Lassú, fárasztó munka volt ez, össze se hasonlítható azzal a vad tereléssel, amikor a víz elől menekítették a juhokat. Minden legelőnek megvolt a maga akla, itt végezték az osztályozást, jelölést, és itt tartották az állományt, amíg be nem kellett hajtani a nyírásra. A nyíróhodály aklai mindössze tízezer birkát fogadtak be, így hát a nyírás idején nem volt könnyű az élet; szakadatlanul váltakoztak a nyájak, a nyírottak és nyíratlanok. Mikor Frank belépett az anyja konyhájába, Fee ott állt a mosogatódézsánál, s mint mindig, krumplit hámozott.

- Anya, megjöttem! - kiáltotta örömmel Frank. Fee sarkon fordult, s ő megpillantotta a hasát; a kétheti távolléttől kiélesedett a szeme. - Uramisten! - mondta. Fee szemében kialudt a fellobbanó öröm, mélyen elvörösödött; két kezét duzzadó hasára tette, mintha csak el akarná rejteni, amit a ruha nem volt képes. Franket rázta a düh. - A mocskos vén kecske! - Frank, megtiltom, hogy ilyeneket mondj. Te férfi vagy már, meg kell ezt értened. Te is így jöttél a világra, ez tiszteletet érdemel. Nem mocskos dolog. Ha aput sérted, engem sértesz vele. - Nem volt joga hozzá! Hagyjon végre békét neked - sziszegte Frank, s reszkető szája sarkából kitörölte a kibuggyanó habot. - Ez nem mocskos dolog - ismételte meg fáradtan Fee, s tiszta, fáradt szeme úgy tekintett rá, mintha hirtelen elhatározta volna, hogy egyszer s mindenkorra leszámol ezzel a szégyennel. - Nem mocskos, Frank, mint ahogy nem mocskos az aktus sem, ami létrehozza. Most Frank vörösödött el. Nem állta az anyja tekintetét, elfordult, s bement a szobába, amit Bobbal, Jackkel és Hughie-val osztott meg. Csupasz fala és különálló kis ágyai mintha gúnyt űztek volna belőle, s gúnyt a szoba meddő jellegtelensé-ge, a személyes jelenlét melegének hiánya, a célé, amivel megtelhetett volna. És Fee arca, gyönyörű fáradt arca, s szemérmes hajkoronájának arany dicsfénye egyszerre ellobbant attól, amit anyja meg az a szőrös kecske mívelt a nyár szörnyű hevében. Képtelen volt ettől elszakadni, képtelen volt tőle elszakadni, a hátsó gondolattól, ami ifjú korából és férfi voltából következett. Általában sikerült a tudata alá szorítania maró kíváncsiságát, gyötrelmes gondolatait, de mikor így a szeme elé tárja gerjedelmének látható bizonyítékát, mikor valósággal az arcába vágja azt a titokzatos valamit, amit azzal a kéjenc vén bestiával kettesben míveitek... Még elgondolni is hogy volna képes, nemhogy elviselni, áldását adni rá. Szerette volna, ha anyját olyannak képzelheti, mint a Szűzanyát - de azt látni, hogy még ő maga keljen védelmére a bűnének, amit elgondolni is szörnyű, hát ez őrület. Hogy megőrizze ép eszét, azt kell elhitetnie magával, hogy Fee érintetlenül fekszik a csúf öreg- ember mellett, mert hiszen aludnia valahol csak kell, de nem is fordulnak egymás felé, nem is érintik egymást. Ó, Uramisten! Valami fémesen megnyikordult, ő lenézett, s azt látta, hogy a kezében valósággal S betűvé hajlott az ágy sárgaréz rúdja. - Miért nem apu vagy te? - kérdezte a fémet. - Frank - szólította anyja az ajtóból. Felnézett, s szeme feketén villant, mint az esőben ázó szén. - A vége az lesz, hogy megölöm mondta. - Ha megölöd, engem ölsz meg - mondta Fee; odament hozzá, s leült az ágya szélére. - Nem, téged szabaddá teszlek - mondott ellent neki vadul, reménykedve. - Frank, én nem lehetek soha szabad, és nem is akarok az lenni. Csak azt tudnám, kitől örökölted a vadságodat, de nem tudom. Tőlem nem, és apádtól sem. Azt tudom, hogy nem vagy boldog, de muszáj ezért engem vagy aput hibáztatnod? Miért nehezítesz csak azért is mindent? Miért? Lenézett a kezére, majd a fiára. - Nem akartam én megmondani neked, de azt hiszem, kénytelen vagyok rá. Ideje, hogy keress magadnak egy lányt, Frank, nősülj meg, és alapíts családot. Hely az van itt Droghedán. A többi fiúért emiatt sosem aggódtam; nekik szemmel láthatólag másmilyen a természetük. De neked asszony kell, Frank. Ha megnősülsz, nem lesz időd, hogy rajtam törd a fejedet. Frank hátat fordított neki, és nem volt hajlandó visszafordulni. Fee vagy öt percig ült még az ágya szélén, azt remélte, mégiscsak megszólal, aztán felsóhajtott, fölállt és kiment.

5 Miután a nyírok elvonultak, s a vidék belesüppedt téli majdhogynem mozdulatlanságába, Gillanbone-ban megnyílt az évi mezőgazdasági kiállítás és kirakodóvásár, és ezzel együtt sor került

a szokott lóversenyekre. Ez volt a társasági naptár legfontosabb eseménye. Eltartott két napig. Fee nem érezte elég jól magát, így nem vett részt rajta, Paddy tehát egyedül vitte be Mary Carsont a városba a Rolls-Royce-án. Hiányzott a felesége, aki támogatta és Mary éles nyelvét féken tartotta volna. Mert azt észrevette, hogy valami titokzatos oknál fogva Fee puszta jelenléte is lehűti Maryt, mintha valami feszélyezné vele szemben. Mindenki más elment. Halálos fenyegetés terhe alatt, hogy jól viselik magukat, a fiúk Söröshordó Pete-tel, Jimmel, Tómmal, Mrs. Smithszel és a szobalányokkal együtt utazhattak a Ford teherautón a városba, Frank azonban már korábban elment egymaga, a T Forddal. Úgy volt, hogy a társaság felnőtt tagjai ott maradnak a másnapi lóversenyre is; Mary Carson, ő tudja, miért, nemet mondott Ralph atya meghívására, hogy a paplakban szálljon meg, Paddyt és Franket azonban sikerült ott marasztalnia. Hogy a két juhász és Tom, a kerti munkás hol száll meg, azt senki se tudta, Mrs. Smithnek, Minnie-nek és Catnek azonban volt hol hálnia, volt a városban barátnője. Délelőtt tízre járt, mikor Paddy lerakta a nénjét a Hotel Im-perial legjobb szobájában; ő maga megkereste a bárt, s ott találta Franket, a kezében egy korsó sörrel. - Igyunk meg még egyet, öreg, én fizetem - mondta a fiának nyájasan. - Mary nénédet el kell fuvaroznom a díszvacsorára, s rászorulok némi lelki támaszra, ha azt akarom, hogy ezt a kínszenvedést anyád nélkül túléljem. A megszokást és félelmet nehezebb legyőzni, mint gondolná az ember mindaddig, amíg valóban meg nem próbálja kicselezni a hosszú évek parancsszavát; Frank úgy találta, képtelen megtenni, amire vágyik, képtelen apja képébe loccsantani a pohár tartalmát, itt, az ivó sokadalmában. így hát egy slukkra kiitta maradék sörét, kissé utálkozva elmosolyodott, s azt mondta: - Elnézést, apu, megígértem néhány palinak, hogy a vásárban találkozunk. - Hát akkor menj csak. Ezt meg költsd magadra. Érezd jól magad, s ha berúgsz, anyádnak el ne áruld! Frank a kezében tartott ropogós kék ötfontos bankóra bámult; szíve szerint apró darabokra szaggatta és apja képébe vágta volna, de megint csak felülkerekedett rajta a megszokás, összehajtogatta, bedugta az órazsebébe és megköszönte. S már ment is az ivóból, ahogy a lába vitte. Kék ünnepi öltönyében, begombolt mellényben, aranyláncon viselt aranyórájával, amelynek a nehezéke Lawrence-ből származó aranyrög volt, Paddy megigazgatta celluloidgallérját, és körülnézett az ivóban, hátha talál egy ismerős arcot. Mióta kilenc hónapja Droghedára érkezett, ritkán járt bent a városban, de az, hogy Mary Carson öccse és örököse, elég volt, hogy mindig, mindenütt szívesen lássák, ha bejött, s hogy az arcát ne felejtsék el. Most is széles mosollyal üdvözölték, többen is meginvitálták egy-egy pohár sörre, s hamarosan kellemes kis együttes közepében lelte magát; Frank teljesen kiment az eszéből. Meggie mostanában copfot viselt, mert hiába a Mary Carson pénze, nem akadt apáca, aki vállalkozott volna rá, hogy a haját becsavarja, így hát két vastag, a végén tengerkék masnival bekötött varkocsa a vállára lógott. A Szent Kereszt növendékeinek józan tengerészkék egyenruhájában járt a kerten át egy apáca kíséretében a paplakba, ott a nővér átadta Ralph atya házvezetőnőjének, aki rajongott érte. - Ó, a kicsi lány gyönyörű felföldi... a veres haja teszi - magyarázta a papnak, mikor az nevetősen rákérdezett; Annié ugyanis általában nem lelkesedett a kislányokért, s nagyon nehezményezte, hogy a paplak épp az iskola szomszédságában áll. - Ugyan már, Annie! A hajnak nincsen lelke, nem szerethet valakit csak a haja színéért - ugratta Ralph atya. - Ó, olyan kis szegényke, olyan... szendi, tudja. Ralph atya nem is kérdezte meg, hogy mit is jelent pontosan az a „szendi", arra se tett megjegyzést, hogy milyen jól rárímel a „Meggie"-re. Néha nem árt, ha az ember nem tudja pontosan, mit ért valamin Annie, vagy nem bátorítja még azzal is, hogy túl nagy figyelmet fordít rá, mint mond; Annie, a maga szavával, „nyelves" volt, s ha sajnálta a kislányt, Ralph atyának nem akarózott azt hallania, hogy nem a múltja, hanem a jövője miatt sajnálja.

Megérkezett Frank; még mindig remegett az apjával történt találkozástól, s most ráért. - Gyere, Meggie, elviszlek a vásárba - mondta, s már nyújtotta is a kezét. - Miért ne vigyelek én mindkettőtöket? - kérdezte Ralph atya, s ő is nyújtotta a kezét. A két férfi közt, akiért rajongott, s a kezüket szorongatva Meggie a hetedik mennyországban érezte magát. A gillanbone-i vásártér a Barwon partján húzódik a lóversenypálya szomszédságában. Bár az árvíz már fél éve elvonult, a sár még nem száradt fel teljesen, és a korán érkezettek lába valóságos dágvánnyá köpülte. A juhhodályok, marhaistállók, sertésólak, a legjava díjazásra váró állatok állása mögött lacikonyhák és a kézművesek sátrai álltak. Megcsodálták az állatokat, az édességeket, a horgolt kendőket, kötött bébiruhákat, hímzett asztalterítőket, macskákat, kutyákat, kanárimadarakat. A vásártér túlsó végén volt a lóversenypálya, ahol az ifjú úr-lovasok és hölgylovasok vágtattak felalá megkurtított farkú lovak nyergében a bírák szeme előtt, akik - állapította meg Meggie - maguk is leginkább lovakra hasonlítottak. Csodálatos szerzsruhás hölgylovasok ülték meg oldalvást a magas lovakat, köcsögkalapjukon szívdöglesztő fátyol lobogott. Meggie el nem tudta képzelni, hogy képes legyen valaki a lovát ilyen faramuci módon megülve, abban a kalapban, zavartalanul nyeregben maradni, ha a lova csak egy kicsit is sebesebben üget, mindaddig, amíg azt nem látta, hogy egy gyönyörű teremtés biztos kézzel kormányozza végig a lovát egy sor nehéz akadály fölött, s ugyanolyan makulátlan elegánsan ér a célba, mint ahogy elindult. A hölgy türelmetlenül megsarkantyúzta a lovát, végigügetett a sáros pályán, majd a hajtó-szárat kurtára fogva megállt épp Meggie, Frank és Ralph atya előtt, eltorlaszolva előttük az utat. A fényes fekete csizmába bújtatott lábszár kiszabadította magát a női nyeregből, s a hölgy már valóban a nyereg szélén ült. Kezét parancsolóan nyújtotta előre. - Atya, lesz szíves lesegíteni a nyeregből! Ralph atya fél karjával átölelte a hölgy derekát, az a vállára támaszkodott, és könnyedén leszökkent; amint a sarka földet ért, a pap keze elengedte, átvette tőle a kantárszárat, elindult, s a hölgy mellette, könnyedén átvéve a léptei ütemét. - Maga nyeri a vadászlovaglást, Miss Carmichael? - kérdezte teljesen közönyösen. A hölgy elbiggyesztette az ajkát; fiatal volt és nagyon szép, bosszantotta hát a pap furcsa személytelensége. - Remélem, én, de korántsem biztos. Versenyben van Miss Hopeton és Mrs. Anthony King is. De a díjlovaglást én nyerem, s ha a vadászlovaglásban alulmaradok, egy szó panaszom nincsen. Gyönyörűen kikerekített magánhangzókkal beszélt, abban a furcsa, mesterkélt modorban, ahogy a nagy gonddal nevelt és iskolázott hölgyek szoktak, beszédében a melegségnek vagy a tájszólásnak nyoma sem maradt, hogy a hangját színezze. Mikor Ralph atya szólt hozzá, az ő modora is valahogy kikerekedett, teljesen megszűnt jóleső ír színezete; a hölgy mintha csak visszavitte volna abba az időbe, mikor maga is ilyen volt még. Meggie könnyed, de tartózkodó szavaik hallatára zavartan és finnyásan vonta össze a szemöldökét, nem tudta, mi változott meg Ralph atyában, csak azt, hogy megváltozott, és ez nem volt ínyére. Elengedte Frank kezét; nehéz lett volna továbbra is egymás mellett maradniuk. Mire odaértek egy jókora tócsához, Frank már alaposan lemaradt mögöttük. Ralph atya szeme megrebbent, felmérte a pocsolyát, amely majdhogynem sekély tó volt; majd a kislányhoz fordult, akinek a kezét egy pillanatra el nem engedte volna, hangsúlyozott gyöngédséggel hajolt le hozzá; ez nem kerülte el a hölgy figyelmét, hisz pontosan ez hiányzott az ő udvarias csevegésükből. - Meggie, édes, köpönyegem nincsen, így hát nem lehetek a Sir Walter Raleigh-d. Megbocsát, kedves Miss Carmichael - s visszaadta a kantárszárat a hölgynek -, de nem hagyhatom, hogy csupa sár legyen az én kis kedvencem cipője, ugye? Felkapta Meggie-t, s otthagyta Miss Carmichaelt, hogy az fél kezével nehéz lovaglószoknyája szélét megemelve, másik kezében a kantárszárral, az ő segítsége nélkül caplasson át a sártengeren. Frank röhögése a hátuk mögött mit sem enyhített a hölgy mérgén; a tócsa túloldalán ott is hagyta őket.

- Azt hiszem, most szíve szerint megölné magát - mondta Frank, mikor Ralph atya letette a kislányt. Teljesen elbűvölte ez a találkozás, és Ralph atya kiszámított gorombasága. A hölgyet olyan szépnek látta, és olyan gőgösnek, hogy azt hitte, senki nem szegülhet ellene, még egy pap sem, Ralph atya mégis hideg fejjel rászánta magát, hogy megrendítse önmagába, fegyverként alkalmazott gőgös nőiességébe vetett hitét. Mintha a pap gyűlölné őt és mindazt, amit képvisel, gondolta Frank, azt a hallatlanul titokzatos női világot, amelynek mélyére hatolni neki sosem nyílt alkalma. Az anyja szavaitól fölbátorodva szerette volna, ha Miss Carmichael tudomást vesz Mary Carson örökösének legnagyobb fiáról, de az levegőnek nézte, mintha nem is léteznék. Minden figyelme a papra összpontosult, erre a nem nélküli, férfiatlan lényre. Mert az; még ha nyúlánk, fekete és jóképű is. - Ne aggódj, visszajön, hogy megint megkapja a magáét - jegyezte meg cinikusan Ralph atya. - Gazdag; a jövő héten majd egy tízfontost tesz a tányérra úgy, hogy mindenki lássa. - Nevetett Frank arckifejezésén. - Nem vagyok én sokkal idősebb, mint te, fiam, de pap létemre nagyon is világi ember. Ne ródd fel nekem; tulajdonítsd a tapasztalatnak. Otthagyták a lóversenypályát, s letértek a vurstlis bódék közé. Ezek Meggie-t is, Franket is elbűvölték. Meggie öt egész shillinget kapott Ralph atyától, Franknek meg ott volt az öt fontja; csodás érzés, hogy maguk fizethették a beléptidíjat mindezekbe a csalogató kalyibákba. Nyüzsgött a nép, gyerekek rohangáltak mindenfelé, s tágra nyílt szemmel bámulták a viharvert sátrak előtt álló rikító, de ügyetlen kézzel írt feliratokat: A világ legkövérebb hölgye; Huri hercegnő, a kígyóbűvölő (lássuk, hogyan szítja fel a kobra dühének lángját); A gumiember; Góliát, a világ legerősebb embere; Thétisz, a sellő. Kiguberálták a pennyket, s elbűvölten bámészkodtak; nem vették észre, hogy Thétisz pikkelyei milyen szomorúan megkoptak, s hogy Huri hercegnő milyen fogatlan mosollyal bűvöli a kobrát. A tér legtávolabbi pontján egy roppant sátor állt, akkora, hogy maga elfoglalta a tér egyik oldalát, s előtte végig magas deszkajárda meg egy rémítő emberalakokkal telifestett függöny, mely eltakarta a sátorba vezető deszkahidat. - Tessék, tessék, hölgyeim és uraim - ordította kezében hangszóróval egy férfi az összeverődő sokaság felé. - Ez itt Jimmy Sharman világhírű bokszolótársulata! A világ legnagyobb díjöklözője, és egy teli pénztárca, amit bárki elnyerhet, ha van mersze beszállni! Asszonyok, lányok szivárogtak ki a nézőtérről, de a kijöttek helyét azon nyomban elfoglalták az innen-onnan összeverődő férfiak, fiúk, akik ott tolongtak a járda alatt. A hídon ünnepélyesen, mint a Circus Maximusban a gladiátorok, felsorakozott nyolc férfi, megálltak, kihívóan szétvetett lábbal, vászonszalaggal betekert kezüket csípőre téve s hallgatták a tömeg csodálkozó óóó-it. Meggie azt hitte, alsónadrágban vannak, mert hosszú fekete harisnya volt rajtuk, testhezálló atlétatrikó, s ugyancsak testhezálló, combközépig érő szürke rövidnadrág. A mellkasukon nagy betűk hirdették: JIMMY SHARMAN TÁRSULATA. - Kettő sem akadt köztük egyforma magas, egyik nagy volt, másik kicsi, a harmadik középtermetű, de mind izmos és jókötésű. Rá-ránevettek egymásra, beszélgettek, látszott a fesztelenségükön, hogy ez számukra mindennapos, meg-megfeszítették izmaikat, s úgy tettek, mintha közömbös lenne számukra ez a kakaskodás. - Gyerünk, legények, ki húz kesztyűt? - bömbölt a kikiáltó. - Ki az, aki beszáll? Itt a kesztyű, egy ötös a díj! - kiáltozott kitartóan egy basszusdob dübögésének szüneteiben. - Én! - kiáltott fel neki Frank. - Én! Én beszállok! Lerázta magáról Ralph atya fékező kezét, a körülöttük állók meg elnevették magukat csöpp termete láttán, s jókedvűen löködték előre. De a kikiáltó nagyon komoly volt, fentről a társulat egyik tagja barátságosan lenyújtotta a kezét, fölsegítette Franket a létrán, s most ott állt a hídon, a nyolc díjöklöző mellett. - Csak semmi nevetés, emberek. Nem éppen szálas legény, de ő az első jelentkező. Egy kutya nem attól harap, hogy nagy, hanem attól nagy, hogy harap. Tessék, tessék, ez a kis ember kezdi a sort... és maguk, nagyok, hol maradnak, mi? Fel a kesztyűt, és gyerünk az ötösért, verekedjünk meg valakivel Jimmy Sharman társulatából!

Lassan-lassan a jelentkezők tábora is sokasodott, a fiatal férfiak zavartan gyűrögették a kalapjuk karimáját, és szemeztek a velük szemben felsorakozott profikkal, ezekkel a felsőbbrendű lényekkel. Ralph atya majd belepusztult, hogy ott maradjon, és végignézze, mi történik, de, vonakodva bár, mégis úgy döntött, hogy nagyon ideje elvinnie innét Meggie-t, fölkapta hát a gyereket, és sarkon fordult, hogy induljon. Meggie azonban elbőgte magát, s minél távolabb jutottak, annál jobban bőgött; már mindenki őket nézte, s minthogy őt mindenki ismerte, ez kezdett kínossá válni, arról nem is szólva, hogy a méltóságával nem fért össze. - Ide hallgass, Meggie, oda nem vihetlek be. Apád elevenen nyúzna meg, s ráadásul joggal. - Frankkel akarok maradni, Frankkel akarok maradni! - bömbölt a kislány torkaszakadtából, s rúgkapált, harapni próbált. - Ó, affene! - mondta Ralph atya. Aztán engedett a kikerülhetetlennek, beletúrt a zsebébe apróért, bement a sátor fölcsapott ponyvaajtaján, s fél szemmel azt leste, nincs-e ott még egy Cleary gyerek. De egyikük sem volt látható, így hát feltételezte, hogy vagy patkóhajigálással teszik próbára veszélytelenül a szerencséjüket, vagy épp pudinggal, netán fagylalttal zabálják tele magukat. - Ezt a kislányt nem viheti be, atya! - mondta zavartan a jegyszedő. Ralph atya az égre emelte a szemét. - Ha elárulja, hogyan tarthatnám távol innét anélkül, hogy Gilly rendőrsége mindannyiunkat letartóztatna kiskorú testi bántalmazásáért, akkor már itt se vagyunk. De a bátyja jelentkezett, s ha megpróbálnám elvinni innét, lenne itt akkora bunyó, hogy attól még a maguk legényei is elszégyellnék magukat. A jegyszedő vállat vont. - Hát, atya, én nem vitatkozom magával. Vigye be, csak arra ügyeljen, hogy ne vegyék észre... Nem, nem, atya, tegye csak vissza a pénzit a zsebjibe; Jimmy el nem fogadná. A sátor láthatólag zsúfolásig megtelt fiúkkal, férfiakkal, a tömeg ott kavargott a szorító körül; Ralph atya hátul keresett helyet a sátorponyvánál, s mint a szeme fényére ügyelt Meg-gie-re. A levegő dohányfüsttől ködlött és fűrészportól illatozott, mert azzal itatták fel a sarat. Ha nem is példátlan, de szokatlan volt, hogy egy tömegből jött jelentkező megállja a helyét a hivatásos öklözőkkel szemben. Ezek, ha nem voltak is a világ legjobbjai - ezt nem is állították -, de közülük egyik-másik a maga súlycsoportjában Ausztrália legjobbja volt. Franket, a testmagasságát figyelembe véve, egy légsúlyú bokszolóval állították szembe, azt a harmadik ütésre kiütötte, s fölajánlotta, hogy hajlandó mással is megmérkőzni. Mire már a harmadik profival verekedett meg, a dolognak híre ment, s a sátor úgy megtelt, hogy egy gombostűt nem lehetett volna leejteni. Őt még alig érte ütés, amit mégis kapott, az csak arra volt jó, hogy felszítsa örök izzó dühét. A szeme ádáz volt, nyála majdhogynem fröcskölt, valamennyi ellenfelének arcában Paddyét látta, s a tömeg biztatása, ujjongása úgy lüktetett a fejében, mintha egyetlen parancsoló hang kergette volna: - Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! - Ó, mennyire sóvárgott rá, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer alkalma nyílnék verekedni, de erre, mióta itt élnek Droghedán, sose volt módja! Pedig más módot nem ismert rá, hogy a dühétől, fájdalmától megszabaduljon, s ha az ökle testet ért, a roppant tompa hang mintha azt dörögte volna a fülébe: - öld meg! öld meg! Öld meg!

Aztán az igazi bajnokok egyikével állították szembe, egy könnyűsúlyú ökölvívóval, aki azt az utasítást kapta, hogy tartsa távol magától Franket, és tapogassa ki, öklözni is tud-e vagy csak ütni. Jimmy Sharmannek csillogott a szeme. Ő örökké bajnokokat keresett, s ezeken a kis vidéki vásárokon már lelt is nem egyet. A könnyűsúlyú ökölvívó eleget tett az utasításnak, s bárhogy szorongatta Frank, távol tartotta magától, mert az ő karja volt a hosszabb. Frank viszont elvakultságában, hogy megölje ezt a táncoló, ki-kitérő alakot, mint a megszállott ment utána. De ez az idegen minden ütéssorozattal, minden belharcban arra tanította, hogy az embernek, még ha dühében vöröset lát is, gondolkodnia kell. Állta, hiába minden ütés, amit ezek a szakértő öklök mértek rá; igaz, a szeme bedagadt, a szemöldöke és az ajka fölrepedt. És nyert húsz fontot, s elnyerte minden jelen lévő férfi tiszteletét. Meggie kisiklott Ralph atya meglazult szorításából, s mint a villám rontott ki a sátorból, mielőtt még elkaphatta volna. Mikor odakint végre megtalálta, hányt, s épp összemocskolt cipőjét tisztogatta apró zsebkendőjével. Némán odaadta a saját zsebkendőjét, és megsimogatta csillogó,

zokogástól reszkető fejét. A benti légkör az ő gyomrának se tett éppenséggel jót, s azt kívánta, bár hivatásának méltósága megengedné, hogy nyilvánosság előtt könnyítsen magán. - Szeretnéd megvárni Franket, vagy inkább most rögtön menjünk? - Megvárom - suttogta a kislány, s odasimult az oldalához, hálásan a türelméért és megértéséért. - Csak tudnám, miért húz hozzád annyira az az én nem létező szívem ? - suttogta a pap, mert úgy vélte, hogy a kislány túlságosan odavan és zaklatott ahhoz, hogy meghallhassa, neki viszont, mint annyi magányosan élő embernek, muszáj volt hangosan kimondania a gondolatát. - Az anyámra nem hasonlítasz, lánytestvérem sose volt... s még csak azt se tudom, te meg az a nyomorult családod mi mindenen ment át... Nehéz életet éltél, kicsi Meggie-m? Frank kijött a sátorból berepedt ajkát tapogatva, szeme fölött ragtapasz. Mióta megismerte, most látta Ralph atya először boldognak; olyan, mint aki egy kellemes éjszakát töltött el egy nő ágyában, gondolta a pap. - Meggie meg mit keres itt? - mordult rá Frank; még nem múlt el teljesen a szorító feszültsége. - Ha csak kezét-lábát meg nem kötözöm, s ráadásul a száját is ki nem pöckölöm, nem tudtam volna kint tartani - jegyezte meg csípősen Ralph atya. Nem volt ínyére, hogy felelősségre vonják, de abban sem volt biztos, hogy Frank nem esik-e neki. Egy csöppet se félt Franktől, de attól annál inkább, hogy nyilvános botrány keveredik. - Féltett, Frank; legalább annyira a közeledben akart maradni, hogy a saját szemével lássa, nem esett semmi bajod. Ne haragudj rá; úgyis épp eléggé kiborult. - Apunak ne merd ám megmondani, hogy akár a közelében is jártál ennek a helynek - mondta Frank Meggie-nek. - Nem veszitek rossz néven, ha egy kicsit rövidebbre fogjuk a sétát? - kérdezte a pap. - Úgy érzem, mindannyiunkra ráfér egy kis pihenés és egy csésze tea a paplakban. - Megcsípte Meggie orra hegyét. - És terád, ifjú hölgy, egy alapos mosakodás is.

Paddy végigcsinálta az egész kínkeserves napot a nővérével, aki úgy ugráltatta, mint Fee sohasem; kísérte, amíg végig-finnyáskodta, végigzsémbelte Gilly sarát importált csipketopánjában, miközben mosolygott, csevegett, s királynői leereszkedéssel üdvözölt öccsének ismeretlen embereket; s ott állt az oldalán, mikor átadta a legfontosabb verseny, a Gillan-bone-i Nagydíj nyertesének a smaragd karkötőt. Hogy miért kellett a nagydíj egész összegét női csecsebecsére költeni, ahelyett, hogy valami aranyozott kupát nyújtottak volna át, vagy éppenséggel egy szép köteg bankót, az meghaladta az eszét; nem fogta fel az egész verseny szigorúan amatőr jellegét, mely arra utalt, hogy aki erre benevezett, az nem szorul rá a közönséges pénzre, az megengedheti magának, hogy a nyereményt egy könnyed kézmozdulattal odalökje az asszonykának. Horry Hopeton, aki sötét pej heréitjével, Edvárd királlyal, a smaragd karkötőt elnyerte, az évek során már egy gyémánt, egy rubin és egy zafír karkötőt nyert; de felesége és öt lánya lévén, kijelentette, hogy addig nem hagyhatja abba, amíg nem nyert összesen hat karkötőt. Keményített inge és celluloidgallérja cefetül szorította Paddy nyakát, a kék öltönyben melege volt, az egzotikus sydneyi halétel, amit az ünnepi ebéden pezsgő kíséretében felszolgáltak, megfeküdte birkához szokott gyomrát. És ostobának érezte magát, s úgy gondolta, ostobán is fest. Az öltönyéről, ha ünneplő is, lerítt, hogy olcsó s ráadásul vidékiesen divatjamúlt. Ezek az emberek nem a magafajták, ezek a tweed-ruhás földesurak, gőgös matrónák, lófogú, lóképű fiatal nők, a krémje annak, amit a Bulletin úgy hív: „nagybirtokrácia". Mert ezek mindent elkövetnek, hogy elfelejtsék azokat az éveket, mikor betelepedtek, és óriási darabokat hasítottak ki az ország földjéből, amit később, mikor létrejött az államszövetség és megkapta az önkormányzatot, hallgatólag elismertek a tulajdonuknak. így váltak a kontinens legirigyeltebb népcsoportjává; már saját politikai pártjuk van, gyerekeiket Sydney zártkörű iskoláiban neveltetik, s az idelátogató walesi herceggel bratyiznak. Ő Paddy Cleary, az egyszerű munkásember. Az égvilágon semmi köze ezekhez a gyarmati arisztokratákhoz, akik túlságosan emlékeztetik felesége családjára ahhoz, hogy jól érezze magát közöttük. így hát, mikor megérkezett a paplakba, és ott lelte Franket, Meggie-t meg a papot a tűz körül henyélve, mint aki gondtalanul és pompásan töltötte a napját, elfogta a méreg. Aztán észrevette a tapaszt Frank szeme fölött, meg hogy a szeme is be van dagadva, s már meg is volt az Isten küldötte ürügy.

- Tessék, így akarsz anyád szeme elé kerülni ? - ordította. - Egy fél napig nem ügyelek rád, és már az vagy, aki voltál, valaki görbén néz rád és nekiesel! Ralph atya döbbenten ugrott talpra, nyugtatta volna, de Frank nála is gyorsabb volt. - Én ezzel pénzt kerestem - mondta nagyon halkan, s a ragtapaszra mutatott. - Húsz fontot pár perces munkával, többet, mint amennyit Mary néni neked meg nekem egy hónapra együttvéve kifizet! Kiütöttem három jó bokszolót, és megálltam a helyem egy könnyűsúlyú bajnokkal szemben. Ma délután, Jimmy Sharman sátrában. És egymagam húsz fontot kerestem. Lehet, hogy ez nem egyezik az elképzeléseiddel, hogy mit kéne csinálnom, de ma délután akkor is kivívtam minden jelenlévő tiszteletét. - Néhány fáradt, vén beszeszelt semmirekellőét egy vidéki vásáron. És neked elég ennyi? Nőj már fel, Frank! Azt tudom, hogy nagyobb már nem leszel, de legalább anyád kedvéért igyekezz, hogy megjöjjön az eszed. Frank arca, az a sápadtság! Mint a hófehér csont. Jobban már meg sem sérthette valaki, s az épp az apja volt; visszaütni se tudott. Mélyeket lélegzett, s erőnek erejével oldalához szorította a kezét. - Nem semmirekellők, apu. Te pontosan tudod, hogy kicsoda Jimmy Sharman, éppúgy, mint én. És Jimmy Sharman maga mondta, hogy rám ökölvívóként hallatlan jövő vár; be akar venni a társulatába, és tanítani akar. És még fizet is érte! Az lehet, hogy nagyobb már nem leszek, de ahhoz akkor is elég nagy vagyok, hogy senki csizmáját ne nyaljam, beleértve a tiédet is, te büdös vén bakkecske! A jelző mögött megbúvó célzás nem tévesztett célt; Paddy éppúgy elfehéredett, mint a fia. - Ne merj ilyet mondani nekem! - Akkor mi vagy? Undorító vagy, rosszabb, mint egy kos-lató kos. Hát képtelen vagy békén hagyni, képtelen vagy levenni róla a kezedet? - Ne, ne, ne! - sírt fel Meggie. Ralph atya keze úgy mélyedt a vállába, mintha karom lenne, fájt, ahogy magához szorította. Arcán csurgott a könny, de hiába küszködött, hogy kiszabadítsa magát. Ne, apu, ne! Jaj, Frank, kérlek, nagyon kérlek! - sírta. De csupán Ralph atya hallotta meg. Frank és Paddy csak állt egymással szemben, végre mindkettőjük félelme, utálata szabad utat kapott. A Fee iránt érzett közös szeretet gátja átszakadt, s nyilvánvalóvá vált, hogy versenytársak. - A férje vagyok. S frigyünk Isten kegyelméből gyermekekkel áldatott meg - mondta Paddy nyugodtabban, önuralmát nagy küzdelem árán megőrizve. - Nem vagy jobb, mint egy szaros vén kankutya, amelyik bármi szukának utánaered, hogy megdughassa. - De te se vagy jobb, mint az a szaros vén kankutya, amelyik téged világra csinált, akárki volt is az! Mert nekem, Istennek hála, nincs benne részem! - ordította Paddy, majd elhallgatott. - Ó, uramisten! - Dühe, mint egy szélroham, kiszállt belőle, odahagyta az ereje, magába roskadt, ujjai az ajkán babirkáltak, mintha a nyelvét keresné, hogy kitépje, mert kimondta a kimondhatatlant. - Ezt nem mondtam komolyan. Nem mondtam komolyan!

Még el sem hangzottak e szavak, Ralph atya elengedte Meggie-t, és elkapta Franket. Jobb kezét hátracsavarta s a bal karjával átfogta a nyakát, mintha meg akarná fojtani. Ő erős volt, a fogás bénító; Frank dühösen szabadulni próbált, majd ellenállása hirtelen elernyedt, s fejét megadóan lehajtotta. Meggie a padlóra zuhant, ott zokogott, szeme tehetetlenül, elgyötört könyörgéssel járt ide-oda a bátyja és az apja között. Nem értette, mi történt, csak azt, hogy az egyiküket elveszíti. - De komolyan mondtad - préselte ki a torkán Frank. - Ezt mindig is tudnom kellett volna. Tudnom kellett volna. - Megpróbálta a fejét a pap felé fordítani. - Engedjen el, atya. Egy ujjal se érek hozzá. Isten engem úgy segéljen.

- Úgy segéljen? Elrohasztja a lelketeket, mindkettőtökét! Ha tönkreteszitek ezt a gyereket, én mindkettőtöket megöllek! - bömbölte a pap. Most már csak ő volt dühös. - Tisztában vagytok vele, hogy csak azért tartottam itt, s csak azért volt kénytelen mindezt végighallgatni, mert ha kiviszem, ti közben megölitek egymást?! Hagynom kellett volna, ti nyomorult állatok, akiknek csak magukon jár az esze! - Rendben van, én megyek - mondta Frank idegen, üres hangon. - Megyek, és beállok Jimmy Sharman társulatába, és vissza se jövök többé. - Muszáj visszajönnöd - suttogta Paddy. - Mert mit mondok anyádnak? Te többet jelentesz neki, mint mi együttvéve. Ezt soha meg nem bocsátja nekem.

- Mondd neki azt, hogy beálltam Jimmy Sharmanhez, mert azt akarom, hogy legyen b előlem valaki. Ez az igazság. - Amit én mondtam, az... az nem igaz, Frank. Frank föltűnő fekete szeme gúnyosan megvillant - szeme, amin a pap annyira elcsodálkozott, mikor a családot megismerte: vajon hogyan tett szert a szürke szemű Fee és a kék szemű Paddy egy ilyen fekete szemű gyerekre ? Ralph atya ismerte az öröklés törvényeit; nem hitte, hogy erre akár Fee szemének szürkesége is magyarázatul szolgálna. Frank fogta a kabátját, kalapját. - De, igaz. Rájöhettem volna, amikor a szobában, amilyen neked sohasem lehetett, anya a spinéten játszott, és az emlékeit idézte. Éreztem, hogy azokban neked semmi részed, hogy te csak utánam jöttél. Hogy ő előbb volt az enyém. - Némán nevetett. - Még elgondolni is... hosszú-hosszú évek óta téged hibáztatlak, hogy lealacsonyítottad őt önmagadhoz, mikor nem te, én voltam az. Én!

- Egyiktek sem, Frank, egyiktek sem! - kiáltotta a pap. - Ez Isten beláthatatlan akarata volt; úgy fogd fel. Frank lerázta magáról a pap kezét, s könnyű, rugalmas macskaléptekkel indult az ajtóhoz. Született ökölvívó, gondolta Ralph atya agyának, e bíborosagynak egy távoli zugában. - Isten beláthatatlan akarata! - csendült gúnyosan a fiatalember hangja az ajtóban. - Ha a papot játssza, Bricassart atya, maga se jobb egy papagájnál. Magát segítse az Isten, én amondó vagyok, mert közülünk maga itt az egyetlen, akinek fogalma sincs, hogy valójában kicsoda. Paddy hamuszürkén hanyatlott a karosszékbe, döbbent szemét Meggie-re szegezte, aki ott kuporgott térden állva a kandallónál, s görcsösen rázta a zokogás. Paddy fölállt, hogy odamenjen hozzá, de Ralph atya nyersen félretolta. - Hagyja békén. Mára már elég volt, amit művelt. A pohárszékben talál magának whiskyt, igyék. Én megyek és lefektetem a gyereket, aztán visszajövök, mert beszélni akarok magával, tehát ne menjen el. Hall engem, ember? - Megvárom, atya. Fektesse csak le. Fenn, a kedves almazöld hálószobában a pap kigombolta a kislány ruháját, ingét, aztán felültette az ágy szélére, hogy a cipőjét, harisnyáját lehúzhassa. Hálóinge ott hevert a vánko-son, ahova Annie tette; belebújtatta a fejét, lehúzta, szemérmesen, csak azután vette le a bugyiját. Közben egyfolytában csak beszélt hozzá, mindenféle semmiséget; csacsi kis meséket az olyan gombokról, amelyek nem hajlandók kigombolódni, meg cipőkről, amelyek nem akarnak kifűződni, masnikról, amelyek csak azért sem bomlanak ki. Nem tudta volna megmondani, hogy a kislány hallja-e, amit mond; szemében az el-mondatlan gyermeki tragédiák történetével, az éveit messze meghaladó gondokéval és fájdalmakéval, csak bámult a semmibe, üresen, a válla fölött. - Most feküdj le, édes, és próbálj aludni. Hamarosan visszajövök és megnézlek, úgyhogy ne aggódj. Hallod? Erről meg majd később beszélünk. - Jól van? - kérdezte Paddy, mikor visszatért a nappaliba. Ralph atya a whiskys üvegért nyúlt, amely ott állt a pohárszéken, és félig töltött egy talpas poharat. - Fogalmam sincs. Biz' isten nem tudom, mi nagyobb átok egy írre, az ital vagy az indulat. Mi ütött magába, hogy azt kimondja? Nem, ne is válaszoljon. Az indulat. Igaz volt, persze hogy igazTudtam, hogy nem a magáé, abban a pillanatban, ahogy megláttam. - Magának nemigen kerüli el a szemét semmi, ugye? - Nemigen. Ahhoz azonban, hogy az ember észrevegye, ha a hívei közül valaki gondban van, vagy bántja valami, aligha kell több, mint hétköznapi megfigyelőkészség. S ha már észreveszem, kötelességem, hogy segítsek is rajta, amennyire lehet. - Magát igencsak kedvelik Gillyben, atya. - Ami, nem kétséges, mindenekelőtt az arcomnak és alakomnak köszönhető - jelentette ki a pap keserűen, korántsem olyan könnyedén, mint amilyennek e megállapítását szánta.

- Igazán azt hiszi? Nincs igaza, atya. Azért kedvelik, mert jó pap. - Hát egy biztos, én is nyakig keveredtem a maga gondjaiba - mondta Ralph atya kelletlenül . Úgyhogy jobban teszi, öregem, ha mindennel kipakol. Paddy a tüzet bámulta, amit mélységes lelkiismeret-furdalásában és vad tennivágyásában máglyányira rakott, miközben a pap Meggie-t fektette le. Az üres pohár remegett a kezében; Ralph atya fogta a whiskys üveget, és töltött neki. Paddy felhajtotta, sóhajtott, és letörülte az arcáról elfelejtett köny-nyeit.

- Nem tudom, hogy Frank apja ki volt. Még azelőtt történt, hogy Fee-t megismertem volna. Az ő családja Új-Zélandon az első család, társadalmi értelemben. Apjának nagy búzatermelő és

juhtenyésztő gazdasága volt a Déli-szigeten, Ashburton mellett. A pénz náluk nem számított, s Fee az egyetlen lány volt a családban. Ahogy én tudom, az apja megtervezte az életét... utazás az óhazába, bemutatás a királyi udvarban, hozzáillő férj. A házban persze soha a kisujját nem mozdította. Szobalányaik voltak, inasaik, lovaik, hintaik; úgy éltek, mint a lordok. Én a tehenészetben voltam napszámos, s csak olykor-olykor, messziről láttam Fee-t, egy olyan másfél éves forma kisfiúval. Aztán fölkeresett az öreg James Armstrong. A lánya, mondta, szégyent hozott a családra; gyereket szült házasságon kívül. A dolgot persze eltitkolták; mikor megpróbáltak a lányon túladni, a nagyanyja akkora hűhót csapott, hogy akármilyen kínos volt is, kénytelenek voltak ott tartani a házban. De a nagymama haldoklik, s most már senki vissza nem tarthatja őket, hogy Fee-től és a gyerekétől szabaduljanak. Én magányos férfi vagyok, mondta James; ha feleségül veszem, és megígérem, hogy elviszem a Déli-szigetről, fizeti az útiköltséget és még azon felül is ad ötszáz fontot. Hát, atya, az én szememben ez valóságos vagyon volt, és különben is untam már a magányos életet. De hát világéletemben félénk ember voltam, s nem tudtam a lányokkal mit kezdeni, így hát megtetszett nekem az ötlet, a gyereket pedig, úgy éljek, nem bántam. A nagymama valahogy tudomást szerzett a dologról, s bármilyen beteg volt is, magához hívatott. A maga idejében félelmetes lehetett, azt lefogadom, de igazi úrihölgy. Elmondott nekem egyet-mást Fee-ről, de azt nem, hogy a gyerek apja kicsoda, s nekem nem is akarózott megkérdeznem. Egy szó, mint száz megígértette velem, hogy jó leszek Fee-hez; tudta, hogy Fee-t abban a pillanatban kiteszik, amint ő meghal, így hát ő maga ajánlotta Jamesnek, hogy adja férjhez a lányt. Megsajnáltam szegény öregasszonyt; iszonyúan szerette Fee-t. Nem tudom, elhiszi-e, atya, de én aznap voltam először kö-szönésnyi távolságban Fee-hez, mikor feleségül vettem. - Már hogyne hinném - mondta halkan a pap. Belenézett a poharába, kiürítette, aztán az üvegért nyúlt, s mindkettőjüknek töltött. - Szóval, akit elvett, Paddy, az jóval maga fölött állt, az úrihölgy volt. - Az. Először holtra is rémültem tőle. Ő akkoriban olyan szép volt, atya, és olyan... olyan távoli, ha érti, mire gondolok, mintha ott se lett volna, mintha ez az egész másvalakivel történt volna. - Még most is szép, Paddy - mondta szelíden Ralph atya. - Meggie-n látom, hogy milyen lehetett, mielőtt megöregedett volna. - Nem volt az könnyű élet az ő számára, atya, de nem tudom, mi mást tehettem volna. Velem legalább biztonságban volt, és senki nem bántotta. Magamnak is két évembe telt, amíg összeszedtem a bátorságom, hogy szóval... szóval, hogy valóban a férje legyek. És nekem kellett megtanítanom főzni, takarítani, mosni és vasalni. Ő nem tudta, hogyan kell. És akárhány éve vagyunk is házasok, soha egy szó panasza nem volt, nem nevetett és nem sírt. És csak az életünk legmeghittebb pillanataiban árult el bármi érzést, de kimondani akkor se mondta ki. Remélem, egyszer megteszi, de kívánni nem kívánom tőle, mert attól félek, annak a neve lesz, amit kimond. Ó, nem azt mondom, hogy engem nem kedvel vagy a gyerekeinket. De én annyira szeretem, hogy egyszerűen úgy érzem, ez a fajta érzelem nem maradt meg benne. Talán csak Frank iránt. Tudom, Franket jobban szereti, mint mindannyiunkat együttvéve. Az apjába nagyon szerelmes lehetett. De arról az emberről nem tudok semmit, még a nevét sem, és azt sem, miért nem vehette őt feleségül. Ralph atya leszegte a fejét, meg-megrebbent a szeme. - Ó, Paddy, micsoda pokol az élet! Istennek hála, én megmaradtam a szélén, beljebb nem merészkedtem. Paddy fölállt, meglehetősen bizonytalanul. - Hát, ezt most megcsináltam, atya, mi? Elküldtem Franket, s ezt Fee soha nem fogja megbocsátani. - Nem mondhatja el neki, Paddy. Nem szabad elmondania. Csak annyit mondjon, hogy Frank megszökött az ökölvívókkal. Ennyi elég. Ő tudja jól, hogy Frank milyen nyugtalan volt; el fogja hinni. - Azt nem tehetem meg, atya! - döbbent meg Paddy.

- Muszáj, Paddy. Tán Fee-nek nem volt elege a fájdalomból és nyomorúságból ? Ne terhelje még többel. - S magában arra gondolt: Ki tudja ? Még az is megtörténhet, hogy abból a szeretetből, amiből eddig csak Franknek jutott, most maga is részesül, meg az a kicsi jószág, ott fönn az emeleten. - Ezt komolyan gondolja, atya? - Komolyan. A ma este történteknek nem szabad hogy folytatása legyen. - És Meggie? Ő hallott mindent. - Meggie miatt ne aggódjék. Vele majd beszélek. S különben sem hiszem, hogy abból, ami maga és Frank közt lejátszódott, többet értett volna, mint hogy összevesztek. Majd megértetem vele, hogy Frank elment, s ha a veszekedést megemlíti az édesanyjának, azzal csak fölösleges fájdalmat okoz neki. Amellett úgy érzem, hogy Meggie nemigen szokott Fee-nek mesélni. - Fölállt. - Feküdjön le, Paddy. Holnap olyannak kell lennie, mint máskor, és lesnie kell Mary kívánságait, ezt ne feledje el. Meggie még nem aludt; tágra nyílt szemmel feküdt az ágya mellett álló kis lámpa fényében. A pap leült melléje, s észrevette, hogy a haja még mindig be van fonva. Óvatosan kioldotta hát a két tengerészkék masnit, s gyöngéden kibontotta a haját, amíg úgy nem hevert a párnán, mint egy fodros, olvadt arany takaró. - Frank elment, Meggie - mondta. - Tudom, atya. - És tudod-e, édes, hogy miért? - Mert összeveszett apuval. - És te most mit fogsz csinálni? - Elmegyek Frankkel. Szüksége van rám. - Nem mehetsz, Meggie-m. - De. Már ma este megkerestem volna, csak a lábam nem bírta, és félek a sötétben. De holnap reggel megkeresem. - Nem, Meggie, nem szabad. Tudod, Franknek a maga életét kell élnie, s már itt volt az ideje, hogy elmenjen. Tudom, hogy te nem akartad, de ő már nagyon régóta vágyott rá. Nem szabad önzőnek lenned; hagynod kell, hogy a maga életét élje. - Ha eleget ismételgeti, gondolta, talán sikerül belesulykolnia. - Ha felnő az ember, természetes és jogos, hogy a maga életét élje, távol az otthontól, ahol felnőtt; és Frank már felnőtt férfi. Megilleti, hogy saját otthona legyen, felesége és családja. Érted, kicsi Meggie? Az a szóváltás apád és Frank közt csak annak a jele, hogy Franknek el kellett mennie. És nem azt jelenti, hogy ők nem szeretik egymást. Azért vesztek össze, mert a dolgok rendje, hogy egy fiatalember elmenjen hazulról, de ehhez valami mentség kell neki. És ez a veszekedés szolgált mentségül Frank számára, hogy megtegye, amit régen meg akart tenni, ez volt a mentség, hogy elmenjen hazulról. Ugye megérted, kicsi Meggie-m? A kislány a pap arcára emelte, s ottfelejtette a tekintetét. És fáradt volt ez a tekintet, teli fájdalommal, szinte öreg. - Tudom - mondta. - Tudom. Frank már akkor szeretett volna elmenni, amikor én még kislány voltam, de nem tudott. Apu hazahozatta, és kényszerítette, hogy ott maradjon velünk. - De apu most nem fogja visszahozatni, mert apu most nem tudja rákényszeríteni, hogy itt maradjon. Frank végleg elment, Meggie. Nem jön vissza többé. - És én nem fogom sose látni? - Azt nem tudom - felelte a pap becsületesen. - Szívem szerint azt mondanám, hogy fogod, de a jövőt az ember nem tudja megjósolni, Meggie, akkor sem, ha pap. - Mély lélegzetet vett. - És édesanyádnak nem szabad megmondanod, hogy összevesztek. Hallod, Meggie? Az nagyon elkeserítené, és amúgy sincs jól.

- Mert megint kisbabája lesz? - Mit tudsz te erről? - Anya szeret gyereket növeszteni; már annyi van neki. És olyan édes kicsiket növeszt, atya, még ha nincs is jól. Én magam is fogok növeszteni egyet, olyat, mint Hal, akkor majd nem hiányzik annyira Frank, ugye?

- Partenogenezis - mondta a pap. - Jó szerencsét, Meggie. És mi lesz, ha nem sikerül növesztened? - Akkor is ott van nekem Hal - mondta a kislány álmosan, és befészkelte magát a takaró alá. Majd megkérdezte: - Atya, maga is elmegy? - Valamikor igen, Meggie. De azt hiszem, nem egyhamar, nem kell aggódnod. Az az érzésem, hogy hosszú-hosszú időre itt ragadok Gillyben - mondta a pap, és keserű volt a tekintete.

6 Akárhogy is, Meggie-nek haza kellett mennie. Fee nem volt meg nélküle, Stuart meg abban a pillanatban, hogy magára maradt a gillanbone-i zárdában, éhségsztrájkba kezdett, s végül ő is hazament Droghedára. Augusztus volt, s kegyetlen hideg. Pontosan egy éve érkeztek Ausztráliába; de ez a tél hidegebb volt, mint az előző. Az eső elmaradt, a hideg marta a tüdejüket. Háromszáz mérföldnyire keletre a Nagy-Vízválasztó csúcsait vastagabb hó borította, mint valaha, de a Burren-elágazástól nyugatra az előző nyári monszun felhőszakadás óta nem esett egy csöpp eső sem. Az emberek Gillyben újabb szárazságot emlegettek: már nagyon esedékes, be kell következnie, talán épp ez lesz az. Mikor Meggie meglátta az anyját, úgy érezte, valami szörnyű súly nehezedik egész lényére: talán a gyerekkortól búcsúzott, talán megérezte, mi az az asszonysors. Pedig külsőre Fee alig változott, a nagy hasától eltekintve; de belül lelassult, mint egy fáradt öreg óra, amely csak mutatja-mutatja az időt, aztán egyszerre megáll. Az az elevenség, ami Meggie tudatában soha el nem hagyta Fee-t, kihalt belőle. Fölemelte a lábát, letette, de úgy, mintha nem tudná biztosan, így kell-e, még a léptébe is valami lelki bizonytalanság költözött; s úgy látszott, egy csöppet sem örül a kicsi jöttének, még az a szigorúan féken tartott megelégedés is hiányzott belőle, ami azért meglátszott rajta, mikor Hallel volt viselős. A vörös hajú apróság most ott totyorászott az egész házban, mindig mindennek nekiment, de Fee nem is próbálta fegyelmezni, sőt, még csak nem is ügyelt rá, mit tesz. Csak járta a maga örök körét a tűzhely, a konyhaasztal és a mosogatódézsa közt, mintha számára semmi más nem léteznék. így hát Meggie-nek nem volt választása; egyszerűen csak betöltötte a légüres teret a gyermek életében, s az anyjává lett. Nem volt ebben semmi áldozat, hisz nagyon szerette a kicsit, s úgy találta, tehetetlen és készséges tárgya annak a szeretetnek, amivel egyre inkább úgy érezte, most már muszáj valakit megajándékoznia. Őt hívta a kisfiú sírva, az ő nevét mondta ki először, feléje nyújtotta a karját, hogy vegye föl; s ez nagyon jólesett, boldoggá tette. Hiába a napi robot, a kötés, stoppolás, varrás, a mosás-vasalás, a majorság ellátása, és minden más, Meggie nagyon kellemesnek találta az életét. Franket senki sem említette, de Fee minden hat hétben egyszer fölkapta a fejét, és egy kis időre felélénkült, mikor meghallotta, hogy megérkezett a posta. Aztán Mrs. Smith behozta, ami nekik érkezett, s kiderült, hogy Franktői megint nem jött egy sor sem, s ez a hirtelen fellángolt pici érdeklődés megint kihunyt belőle. A házban két új kicsi élet is volt. Fee ikreket szült, két újabb kis vörös hajú Cleary fiút, akit Jamesnek és Patricknek kereszteltek. Aranyos kis kölykök voltak, az apjuk derűs természetét, kedvességét örökölték, s amint világra jöttek, azon nyomban köztulajdonná váltak, mert Fee-t, azonfelül, hogy megszoptatta őket, nem érdekelték. Nevük hamarosan Jimsre és Patsyre rövidült; ők voltak a nagyházban élő nők fő kedvencei: a két aggszűz szobalányé és a gyermektelen özvegy házvezetőnőé, akik teljesen ki voltak éhezve a csecsemőkedvességre. Ez varázslatosan megkönnyítette Fee számára, hogy megfeledkezzék róluk - egyszerre három lelkes anyjuk is akadt -, s ahogy telt az idő, mindenki tudomásul vette, hogy ők napjuk nagyobb részét fenn töltik a nagyházban. Meggie-nek egyszerűen nem volt ideje rá, hogy őket is a szárnya alá vegye, mint Halt, aki teljesen kisajátította magának. Mrs. Smith, Min-nie és Cat ügyetlen, gyakorlatlan kedveskedésére nem tartott igényt. Hal világának Meggie volt szerető magva; senki más nem kellett neki, csak Meggie, és nem tűrt el mást, csak Meggie-t. Bluey Williams teherautóra cserélte át gyönyörű lovait és masszív társzekerét, s ezentúl hat helyett négyhetenként ér kezett a posta, de Franktől nem jött egy sor sem. S mint az emlékek mindig, még azoké is, akiket nagyon szeretnek, az övé is elhalványult kissé; olyan ez, mint a lélek önkéntelen gyógyulási folyamata; hiába kétségbeesett elszántságunk, hogy sose felejtsünk, mégiscsak begyógyul a lélek sebe. Meggie-ben is

fájdalmasan megfakult Frank valóságos képe; lassan elmosódtak benne szeretett vonásai, s ennek az életlen, szentforma arcképnek nem volt többé köze az igazi Frankéhez, mint a szentképek Krisztusának az Emberfiához. Fee pedig azokban a néma mélységekben, ahol a lelkét tetszhalottá dermesztette, rátalált a pótlékára.

Ez annyira nem volt feltűnő, hogy fel sem figyelt rá senki. Mert Fee továbbra is hallgatásba burkolózott, majdhogynem láthatatlanná vált; annyira belül zajlott le ez a változás, hogy elfoglaltságukban nem észlelték, legfeljebb szeretetének új tárgya vette észre, ő viszont szintén nem adta külső tanújelét. Rejtett, kimondatlan kapocs volt ez kettőjük között, eszköz, ami enyhít a magányosságukon. S talán elkerülhetetlen is, hiszen valamennyi gyerek közül egyedül Stuart hasonlított őrá. Tizennégy éves korára éppúgy rejtély volt az apja és a testvérei szemében, mint Frank, de Frankkel ellentétben ő nem keltett ellenszenvet, nem bosszantott senkit. Soha nem panaszkodott, elvégezte, amit mondtak neki, dolgozott keményen, mint bárki más, és nem zavarta meg a Clearyék életének állóvizét. Bár az ő haja is vörös volt, mint a többi fiúé, bőre sötétebb, mint a többié, s a szeme áttetsző tiszta, mint árnyékban a forrás vize; az emberben azt a benyomást keltette, hogy tekintete a dolgok gyökeréig hatol, s mindent olyannak lát, amilyen az a valóságban. Ő volt az egyetlen Paddy fiai közül, aki jóképűnek ígérkezett felnőtt korára, bár Meggie meg volt győződve magában, hogy Hal e tekintetben majd túlszárnyalja, ha ő is felnő. Hogy Stuart mit gondol, azt soha senki se tudta; akárcsak Fee, ő is alig szólt, s véleményt sose nyilvánított. Furcsamód értett hozzá, hogy teljesen mozdulatlanná merevedjék, a lelkében éppúgy, mint testileg, s Meggie-ben, aki a korát tekintve legközelebb állt hozzá, azt a benyomást keltette, hogy úgy el tudna menni valahova, hogy mindenki bottal üthetné a nyomát. Ralph atya ezt másként fogalmazta meg. - Ez a kölyök nem ember! - kiáltott fel, mikor hazazsuppolta Stuartot Droghedára azután, hogy a gyerek egyedül maradt, és éhségsztrájkba kezdett. - Megmondta, hogy haza szeretne menni? Megmondta, hogy hiányzik neki Meggie? Nem. Egyszerűen csak nem evett, és várt türelmesen, amíg a mi kemény fejünkben megvilágosodik az oka. Egyetlenegyszer nem nyitotta panaszra a száját, de mikor fölmasíroztam hozzá, és ráordítottam, hogy mit akar, talán haza szeretne menni, egyszerűen elmosolyodott és rábólintott! De ahogy telt az idő, hallgatólag mindnyájan egyetértettek abban, hogy Stuart ne menjen ki a legelőre Paddyvel és a fiúkkal, bár a korától épp kimehetett volna. Stu maradjon csak otthon, őrizze a házat, vágja a fát, gondozza a konyhakertet, fejjen - volt otthon rengeteg olyan tennivaló, amit a nők, a három kicsivel a házban, képtelenek elvégezni. És tanácsos is volt, hogy maradjon otthon férfi, még akkor is, ha az csak félig felnőtt; biztosítékul a más férfiak ellen. Mert egyre jöttek a lá togatók - idegen bakancsok dobbantak a hátsó veranda deszkalépcsőjén, s idegen hangok kérdezték: - Hé, asszonyság, jut egy kis kaja a szegény embernek? Nyüzsgött tőlük a környék, a hátán háza, keblén kenyere vándormunkásoktól, jöttek Queenslandből, és mentek Victo-riába, emberek, akik kifogytak a szerencséjükből, vagy restek voltak a rendszeres munkához, szívesebben vándoroltak gyalogszerrel ezer mérföldeket, keresvén a jó ég tudja, mit. Többnyire derék fickók; jöttek, megtömték a hasukat, berakták a batyujukba az ajándékba kapott teát, cukrot, lisztet, s már mentek is tovább a csapáson Barcollába, Narrengangbe, az oldalukon ütött-kopott bádogcsajka, a nyomukban beesett hasú eb. Az ausztrál csavargók ritkán lovagolnak; az ő lovuk az apostolok lova. Néha-néha beállított egy-egy rosszfajta ember is, olyan házat keresve, ahol csak az asszony van otthon, hogy raboljon s hogy az asszonyt megerőszakolja. Fee tehát egy töltött vadászpuskát tartott a konyha sarkában, ahol a kicsik nem tudtak hozzáférni, s mindaddig, amíg hozzáértő szemmel föl nem mérte a látogató jellemét, tett róla, hogy a puska inkább essék az ő, mint a jövevény keze ügyébe. De azután, hogy a házat hivatalosan is Stuart felségterületének nyilvánították, boldogan adta át neki a puskát. Ámbár, ha a többségük az volt is, nemcsak csavargók látogattak a házba: ott volt például Watkins az öreg T Fordjával. Hozott az magával mindent, a lónak való sebkenőcstől az illatos szappanig, ami korántsem hasonlított Fee hamulúggal főzött kőkemény mosószappanához; volt neki levendulavize, eau de cologne-ja, árusított púdert és krémet, napégette száraz arcra. Volt, amit eszébe se jutott senkinek

mástól vásárolni, mint ettől a Watkinstól, például sebbalzsamot, ami jobb, mint bármi, amit patikában adnak vagy receptre írnak fel, begyógyít mindent, a juhászkutya felszakadt oldalától a tályogig az ember lába szárán. A konyhákban, ahová ellátogatott, összeverődtek a nők, s alig várták, hogy fölpattintsa hatalmas kofferját, amiben az áruját hordja. De jártak arra más házalók is, kevésbé rendszeres felderítői a melléképületeknek, mint ez a Watkins, de éppoly szívesen látott vendégek ők is. Kínáltak mindent, különleges cigarettáktól, az extra pipáktól a végszám árusított anyagokig, olykor az ádázul csábos fehérneműig és agyonszalagozott fűzőkig. Ezek az asszonyok, itt az isten háta mögött, távol a sydneyi fényes boltoktól, a divattól és minden női cicomától - jó, ha évente egyszer-kétszer a szomszédos városba bejutottak -, teljesen ki voltak éhezve az ilyesmire. Az életük szinte más se volt, csak légy és por. Már régóta nem esett még annyi eső sem, hogy a port leverte s a legyeket megfojtotta volna; márpedig minél kevesebb az eső, annál több a légy és a por. Minden mennyezetet teliaggattak hosszú, lustán libegő, ragadós légypapírral. Alig egy napja lógtak kint, s máris feke-télltek a légyhulláktól. Egy pillanatig sem lehetett fedetlenül hagyni semmit, az máris a legyek lakomájává vagy sírhalmává változott, s a bútort, a falat, a gillanbone-i vegyeskereskedés kalendáriumát egyaránt a légypiszok apró fekete pöttyei ékte-lenítették. Jaj, és az a por! Az elől nincs menekvés, finom barna szemcséi behatolnak még a legszorosabban zárt fedél alá is, kifakítják a frissen mosott hajat, reszelőssé teszik a bőrt, betelepszenek a ruha és a függöny ráncaiba, vékony réteggel vonják be az asztal fényezett felületét, s még le se törli az ember, máris megint megülik. Vastagon áll a padlón, behordja a gondatlanul letörölt cipő s a forró száraz szél a nyitott ajtón, ablakon. Fee kénytelen volt föltekerni a nappaliban a perzsaszőnyegeit, s Stuarttal linóleumot szögeztetni a padlóra, amit látatlanban vásároltatott Gillyben. A konyhát, ahova legtöbben jártak be, teakfa deszkával padlózták fel, s az a sok lúgos súrolástól már kifehéredett, akár a régi csont. Fee és Meggie most felszórta fűrészporral, amit Stuart gyűjtött nagy gonddal a faaprításnál; ezt hintették be kincset érő vízzel, s a nyirkos, áthatóan illatozó fűrészport ösz-szeseperték, ki az ajtón, le a verandáról, a veteményeskertbe, ahol humusszá bomlott. De a port semmilyen eszközzel nem lehetett tartósan megfékezni, egy idő múltán a patak is annyira kiszáradt, hogy már csak a meder gödreiben állt itt-ott némi víz, s nem volt mit felszivattyúzni a konyhába és a fürdőszobába. Stuart kivitte a tartálykocsit a fúrásfőhöz, megtöltötte, s odahaza beleöntötte az egyik esővíztartályba, a nők pedig kénytelenek voltak hozzászokni, hogy ezentúl ezzel a másfajta, szörnyű, még a patak sáros vizénél is rosszabb vízzel mossanak, mosakodjanak és mosogassanak. Ezt az utálatos, kénszagú valamit az utolsó csöppig le kellett törülni az edényekről, a haj meg fénytelen és durva lett tőle, mint a szalma. Ami kis esővizük maradt, azt szigorúan csak ivásra és főzésre használták. Ralph atya gyöngéden figyelte Meggie-t. A kislány épp Patsy göndör vörös haját fésülte, Jims meg szófogadóan, bár egy kicsit ingatagon álldogált mellette, s várta, hogy rá is sor kerüljön. Mindkét pár ragyogó kék szem rajongással csüngött rajta. Mint egy kis anyuka, olyan volt. Ez nyilván velük születik, töprengett a pap, a nőknek ez a sajátos, megszállott szeretete a gyerekek iránt, hisz máskülönben az ő korában ezt inkább kötelességnek tekintené, mint színtiszta élvezetnek, és rohanna, amilyen hamar csak tud, hogy valami vonzóbb dolgot műveljen, de nem, még szándékosan húzza is, az ujjaival igazgatja Patsy rakoncátlan haját, hullámot igyekszik formálni belőle. A papot egy darabig elbűvölte a látvány, majd ráunt, türelmetlenül csapkodta a csizmája szárát a lovaglópálcájával, s egy rosszkedvű pillantást vetett a verandáról a nagyház felé, amit elrejtettek az eukaliptuszok és a futónövények, a gazdasági épületek tömege meg a borsfák, amelyek a birtok életétől, a juhászgazda házától elszigetelték. Vajon mit forgat a fejében az az öreg pók a roppant hálója közepében? - Atya, maga nem is figyel ide - vádolta Meggie. - Bocsánat, Meggie. Elgondolkodtam. - Hátat fordított neki, amíg nem végzett Jimsszel is; ott álltak mind a hárman, és várakozással tele nézték, amíg vissza nem fordult, s föl nem kapta a kicsiket, egyiket az egyik, másikat a másik karjára. - Nohát, akkor rajta, látogassuk meg Mary nénit, jó? Meggie követte a csapáson, kezében a lovaglópálcával,

a kancát száron vezetve; a pap meg fesztelenül, családiasan, szemmel láthatólag szívesen cipelte a két kicsit, jóllehet a pataktól a nagyház majd egy mérföldnyire volt; a konyhán átadta az ikreket a lelkendező Mrs. Smithnek, s az összekötő folyosón, oldalán Meggie-vel, elindult föl a nagyházba. Mary a szokott karosszékében ült. Manapság már alig kelt fel onnét; nem is kellett, hisz Paddy olyan hozzáértőn tartott kézben mindent. Mikor Ralph atya Meggie-t kézen fogva belépett hozzá, Mary Carson rosszindulatú pillantása elbátortalanította a gyereket; Ralph atya érezte a tenyerén, hogy meggyorsul az érverése, s együttérzőn szorította meg a csuklóját. A kislány ügyetlen pukedlivel üdvözölte a nagynénjét, s alig hallhatóan kinyögött valami köszönésfélét. - Kislány, te menj ki a konyhába, és teázz Mrs. Smithszel - küldte ki kurtán Mary Carson. - Maga miért nem kedveli ? - kérdezte a pap, miközben beleült a karosszékbe, amelyet már a magáénak tekintett. - Mert maga igen - felelt az asszony. - Ugyan már! - Megint sikerült zavarba hoznia. - Hiszen olyan árva, Mary. - De maga nem azt látja benne, és ezt tudja is.

A pap kék szeme gúnyosan pihent meg rajta; most ő került fölénybe. - Csak nem gondolja, hogy megrontok egy gyereket? Végül is pap vagyok! - De elsősorban férfi, Ralph de Bricassart! Attól, hogy pap, csak biztonságban érzi magát. Ennyi az egész. Döbbenten elnevette magát. Valahogy manapság nem tudott megvívni vele; mintha az asszony valami hézagot lelt volna a páncélzatán, s alattomban, pók módjára, beléoltotta volna a mérgét. És ő is megváltozott, talán mert öregszik, egyre inkább megbékélt a gillanbone-i jelentéktelenséggel. A tűz kialszik; vagy most egyszerűen csak másért lobog? - Nem vagyok férfi - mondta. - Pap vagyok... Talán a hőség teszi, a por és a legyek... De férfi, az nem vagyok, Mary. Pap vagyok. - Jaj, Ralph, hogy maga hogy megváltozott! - gúnyolódott az asszony. - Hát beszélhet így egy Bricassart bíboros? - Nem - mondta a pap, s egy pillanatra elfelhősödött a szeme. - De nem is hiszem, hogy vágynék még rá. Az asszony elnevette magát. - Nem, Ralph? Nem? Nos, hagyom, hadd főjön még egy darabig a saját levében, de eljön a nap, amikor megméretik, az nem kétséges. Még nem, talán két-három évig kell még várnia, de eljön. És én játszom majd a Sátán szerepét, felajánlom magának a... Nem, ebből ennyi elég. A kínok kínját fogja elszenvedni. Maga a legmegnyerőbb férfi, akivel valaha találkoztam. És a képünkbe vágja a szépségét, megveti az ostobaságunkat. De én a tulajdon gyöngeségével szegezem a falra, és rákényszerítem, hogy úgy árusítsa magát, mint akárki repedtsarkú. Nem hiszi el? A pap hátradőlt mosolyogva. - Hogy megpróbálja, azt elhiszem. De azt nem, hogy ismerne annyira, mint hiszi. - Nem? Idővel majd kiderül, Ralph. Idővel, öreg vagyok; nekem már nincs másom, csak az az idő, ami még hátravan. - És nekem mim van, mit gondol? - kérdezte. - Időm, Mary; másom sincs, csak időm. Időm, a poron és a legyeken kívül. Sűrű felhők borították az eget, s Paddy már-már reménykedni kezdett, hogy esni fog. - Jönnek a száraz viharok - mondta Mary Carson. - Ebből nem lesz eső. Még jó darabig. Ha Clearyék azt hitték, hogy Ausztrália kegyetlen éghajlata már a legrosszabbal is szolgált nekik, amivel csak tud, ezt azért hitték, mert még nem élték meg az aszály sújtotta síkság száraz viharait. Enyhítő páratartalom híján a száraz föld és a száraz levegő recsegve-ropogva, egymást horzsolva súrlódott össze, mind gorombábban és gorombábban, s ez mással nem végződhetett, csak a felhalmozódott energia gigászi kicsapódásával. Az ég annyira elsötétült, hogy Fee kénytelen volt a házban lámpát gyújtani; kint a karámokban a lovak reszkettek, s a legkisebb zajra is megugrottak; a tyúkok behúzódtak az ólba, és félve húzták be a nyakukat; a kutyák acsarogtak egymásra és összemarakodtak; a gazdasági udvar szemétdombjain turkáló disznók beleásták az orrukat a porba, s nyugtalan, csillogó szemmel

lestek ki onnét. Mikor a roppant felhők mindenestül elnyelték a napot, készen, hogy nap tüzet köpjenek a földre, az égbolton összetorlódott fenyegető erők csontig ható félelemmel oltottak be minden eleven lényt. A mennydörgés mind nagyobb léptekkel közeledett, s ahogy dobbant a lépte, a látóhatáron az apró villanások élesen rajzolták ki a felhőtornyokat, az éjfélkék távolban fehéren habzó, kavargó döbbenetes felhőtaréjokat. Majd, mikor a bömbölő szél fölszívta a port, és sajgón csapta bele ki-ki szemébe, szájába, fülébe, bekövetkezett a kataklizma. Most már senki se próbálkozott vele, hogy elképzelje, milyen is lehetett a bibliai Isten haragja; most mindenki maga élte át. Senki nem volt képes megfékezni magát, hogy talpra ne ugorjon, ha megdörrent az ég; mintha a világ szakadt volna darabokra, akkorát dörrent - de egy idő után úgy hozzászoktak valamennyien, hogy kiosontak a verandára, és kibámultak a patak fölött a legelőkre. Villámok tüzérei hálózták be körül az eget, tucatnyi villámé minden pillanatban; mintha benzin robbant volna sorozatban, s csíkozta volna a felhőket, villámok játszottak mesebeli bújócskát, bujkáltak ki-be a felhőtornyok közt. A legelőkön villám sújtotta magányos fák bűzlöttek, füstöltek, s ők most értették meg, hogy a legelők e magányos őrszemei mitől pusztultak el. Baljós, földöntúli fény itatta át a levegőt, az nem volt többé láthatatlan, belülről világított, vörös, lila és kénsárga színekbenjátszott, s valami fölismer hetetlen, kísértő édes illattal illatozott. A fák sziporkáztak, a vörös Cleary-hajat tűznyelvek dicsfénye övezte, s a karjukon fölmeredt a szőr. És így ment ez egész délután, csak lassan fakult el keleten, s ők napnyugtára szabadultak fel félelmetes varázsa alól; becsíptek tőle, izgatottak voltak, kielégítetlenek. Egy csöpp eső nem esett. De akkor is olyan volt ez, mintha meghaltak és feltámadtak volna, hisz épen úszták meg a légkör dührohamát; másról se tudtak beszélni jó egy hétig. - Még sok ilyen lesz - jegyezte meg közömbösen Mary Carson.

Lett is. A második száraz tél hidegebbnek bizonyult, mint amilyen hideget hó nélkül képesek voltak elképzelni; a talajra éjszakánként kétujjnyi dér rakódott, a kutyák dideregve bújtak össze az ólban, s hogy meg ne fagyjanak, zabálták a kenguruhúst és a levágott marhák zsírját. Most legalább az emberek is marha- meg disznóhúst ettek, nem az örökös birkát. Benn a házban dugig rakták a tűzhelyet, s a férfiak rákényszerültek, hogy ha csak lehet, hazajöjjenek éjszakára, mert csontig átfagytak kint a legelőn. De a nyírók vidáman érkeztek; így gyorsabban végeznek, s kevesebb veríték árán. A nagy nyíró-színben ugyanis minden állás körül világosabb a deszkapadló, mint másutt; ott, ahol ötven év alatt a nyírok verítéke kifakította. Még volt fű, az egykori árvíz hagyatéka, de baljósan gyérült. Az ég elborult nap nap után, a nap soha nem sütött ki, de az eső csak nem eredt meg. A legelőkön szomorúan bömbölt a szél, kavargó, esőhöz hasonló porfelhőt kergetett maga előtt, a víz kínzó képzetét keltve. Merthogy ezek a szélszaggatta porfoszlányok annyira emlékeztettek a záporesőre. A gyerekek ujja vörösre duzzadt a fagytól, ajkuk berepedezett, megpróbáltak nem mosolyogni, a harisnyát meg úgy kellett lerántani vérző sarkukról és sípcsontjukról. A házat képtelenség volt melegen tartani, kifújta a szél, hiszen minden ház úgy épült, hogy felfogja a legkisebb kóbor szellőt is, nemhogy kirekessze. Lefeküdni jéghideg hálószobában, felkelni jéghideg hálószobában, várni türelmesen, hogy marad-e anyának egy kis meleg vize a nagyfazékban a tűzhelyen, hogy ne legyen a mosakodás fogvacogtató, fájdalmas gyötrelem. Egy nap a kis Hal köhögni kezdett, kapkodva szedte a levegőt. Fee lenmaglisztes, faszenes forró borogatást tett a kicsike mellkasára, de láthatólag attól sem könnyebbült meg. Kezdetben nem aggódott túlzottan, de mikor a kisfiú állapota a nap folyamán egyre gyorsabban romlott, már nem tudta, mit tegyen; Meggie meg csak ült ott mellette, kezét tördelte, és némán mondta a miatyánkokat és üdvözlégyeket. Mikor hat óra tájt Paddy megérkezett, már a verandán megütötte a fülét a kisfiú keserves zihálása, s addigra az ajka is kék volt. Paddy azon nyomban fölment a nagyházba a telefonhoz, de az orvos negyven mérföldnyire lakott, és épp kint járt egy másik betegnél. Ként gyújtottak serpenyőben, s fölébe tartották, abban a reményben, hogy az talán segít fölköhögnie a hártyát, ami fojtogatja, de képtelen volt annyira összeszorítani a mellkasát, hogy azt eltávolítsa. Egyre jobban elkékült, lélegzetvétele görcsössé vált. Meggie ott ült mellette, fogta a kezét, imádkozott, s mint a kés hasított szívébe a fájdalom, hogy szegény kis kölyöknek olyan irtózatosan meg kell küzdenie minden egyes lélegzetért. Valamennyi gyerek közül Hal volt számára a legkedvesebb; ő az anyja. Még soha nem vágyott rá olyan

kétségbeesetten, bár volna felnőtt édesanyja; azt hitte, ha ő is asszony volna, mint Fee, talán megvolna az ereje hozzá, hogy meggyógyítsa. Fee azonban nem tudja, mert Halnek nem Fee az anyja. Zavartan és rémülten szorította magához a küszködő kicsi testet, szinte segített lélegezni neki. Az eszébe se jutott, hogy meghalhatna, még akkor sem, mikor Fee és Paddy, mást nem tehetvén, letérdelt az ágy mellé és imádkozott. Éjfélkor Paddy lefejtette Meggie karját a kisfiú mozdulatlan testéről, gyöngéden hátrafektette a fölrakott párnákra. Meggie-nek tágra nyílt a szeme; már-már aludt, kis híján elnyomta az álom, mert Hal zihálása abbamaradt. - Ó, apu, jobban van - mondta. Paddy megrázta a fejét; mintha egyszerre összezsugorodott és megöregedett volna; a lámpa fényében megcsillantak haja és szakálla ősz szálai. - Nem, Meggie, Hal abban az értelemben, ahogy te hiszed, nincs jobban, de most már megtalálta a békét. Elment Istenhez, s nem fáj neki semmi. - Apu úgy érti, hogy meghalt - mondta színtelen hangon Fee. - Jaj, nem, apu! Az nem lehet! Pedig a kisfiú a vánkosok fészkében valóban meghalt. Meggie azon nyomban tudta, amikor ránézett, jóllehet halottat még sose látott. Mert olyan volt, mint egy játék baba, nem mint egy gyerek. Fölállt, s kiment a fiúkhoz, akik szorongó őrszemekként, magukba roskadva ülték körül a tűzhelyet, s ott ült Mrs. Smith is egy kemény konyhaszéken, hogy a pici ikreket szemmel tartsa, akiknek a kiságyát, hogy ne fázzanak, odahúzták a tűzhöz. - Hal meghalt - mondta Meggie. Stuart távolba révedt szeme föltekintett. - így jobb neki - mondta. - Békessége van, arra gondolj. Fölállt, s mikor Fee belépett, odament hozzá, de hozzá sem ért. - Anya - mondta -, biztosan fáradt vagy. Gyere, feküdj le; majd begyújtok a szobádban. Gyere, most feküdj le. Fee megfordult, s szó nélkül követte. Bob is fölállt, kiment a verandára. A többiek lába tétován csoszogott ültükben, aztán ők is csatlakoztak hozzá. Paddy még nem jelent meg. Mrs. Smith szó nélkül betolta a veranda sarkából a gyerekkocsit, s vigyázva áttette belé az alvó Jimset és Patsyt. Ránézett Meg-gie-re, s csurogtak arcán a könnyek. - Meggie, visszamegyek a nagyházba, s magammal viszem Jimset meg Patsyt. Reggel megint lejövök, de mondd meg édesanyádnak, jobb lesz, ha a két kicsi egy darabig most fönn marad velünk, Minnie-vel, Cattel meg velem. Meggie leült az üres székre, és összekulcsolta az ölében a kezét. Hal az övé volt, és Hal halott! A kis Hal, akinek ő viselte gondját, akit szeretett, s akinek az anyja. Lelkében a tér, amit a kisfiú töltött be, még nem ürült meg; még ott érezte a teste melegét a szíve fölött. Szörnyű volt tudnia, hogy soha többé nem nyugszik ott ez a súly, ott, ahol négy hosszú esztendeje mindig. Nem, ez nem olyasmi, hogy sírna miatta az ember; sírni az ember Ágnesért sír, a törékeny önbecsülésén esett sebek miatt sír, a könnyek a gyermekkorral járnak, azt pedig maga mög ött hagyta, örökre. Ez olyan teher, amit már élete végéig hordozni fog, mégis minden folytatódik. Van, akiben nagyon erős a túlélésre irányuló akarat, van, akiben kevésbé. Meggie-ben ez összetett volt és szívós, mint az acélkábel. így találta őt Ralph atya is, mikor az orvossal megjött. Némán mutatott az ajtóra, de nem tartott velük. És hosszú időbe telt, amíg a pap hozzájutott, hogy azt tegye, amit azóta szeretett volna, hogy Mary fölhívta a paplakban; hogy odamenjen Meggie-hez, vele maradjon, s valami olyasmit adjon ennek a beavatatlan kis női személynek, ami belőle fakad, de nagyon neki szól. Nem hitte, hogy rajta kívül bárki is tudná, a kislánynak mit jelentett Hal. De addig hosszú idő telt el. Ott volt az utolsó kenet, amit föl kellett adnia, mert hátha a lélek még nem hagyta el a testet; és beszélnie kellett Fee-vel, és beszélnie Paddy- vel, hogy gyakorlati tanácsokat adjon. Az orvos elment, kedveszegetten, de hát ő már régen hozzászokott kiterjedt gyakorlatában az ilyesféle elkerülhetetlen tragédiákhoz. Abból ítélve, amit elmondtak, amúgy is alig tehetett volna valamit, a kórházától és képzett ápolónőitől távol. Ezek az emberek itt vállalják a lét kockázatát, szembenéznek a rosszal és kitartanak. A halotti bizonyítványba majd azt írja: Diftéria. Kézenfekvő. Végül Ralph atyának már nem maradt mit elintéznie. Paddy bement Fee-hez, Bob meg a fiúk el az asztalosműhelybe, hogy elkészítsék a kicsi koporsót. Stuart ott ült a padlón Fee szobájában, tiszta arcéle nagyon hasonlított az asszonyéra, ahogy kirajzolódott a kinti sötét égbolt hátterére; Feenek, miközben a feje a vánkoson nyugodott s Paddy kezét fogta, egyre ezen a hideg padlón kuporgó kis fekete alakon járt az esze. Hajnali öt óra volt, az elült madarak már mocorogtak, de pirkadni még sokára pirkad.

Ralph atya, nyaka körül a bíbor stólával, amiről teljesen megfeledkezett, leguggolt a konyhai tűzhely elé, fölszította a már majdnem hamvába holt tüzet, lejjebb csavarta a hátul, a konyhaasztalon álló lámpát, leült a lócára Meggie-vel szembe és nézte. Nő a kislány, hétmérföldes léptekkel fejlődik, lehet, hogy nemsokára túlnő rajta, minden értelemben; most, hogy nézte, kínzóbban átérezte az esendőségét, mint az önnön bátorsága felől táplált emésztő, nyomasztó kételyekkel amúgy is tele életében bármikor. De hát mitől fél? Mi az, amiről azt hiszi, hogy képtelen volna szembenézni vele, ha megtörténnék? Másokért tenni van ereje, másoktól nem fél; de a szíve mélyén ott él a félelem, attól tart, hogy a névtelen valami épp akkor lopakodik be a tudatába, mikor a legkevésbé várja. Meggie meg, aki tizennyolc évvel később született, mint ő, túlnő rajta. Nem mintha a kislány szent volna, vagy bármi szempontból is több, mint mások. Éppen csak hogy nem panaszkodik, Isten azzal áldotta - vagy átkozta? - meg, hogy mindent elfogad. Mindegy, hogy mi az, ami elmúlt, vagy mi az, ami vár rá, ő szembenéz vele, elfogadja, s elraktározván azzal táplálja a léte kemencéjét. Vajon mi tanította meg erre? Lehet-e ezt egyáltalán tanítani? Vagy a Meggie-ről alkotott képe csak képzeletének szüleménye? S nyom valamit is a latban? Végül is mi fontosabb: hogy a valóságban milyen, vagy hogy ő milyennek tartja?

- Ó, Meggie - mondta. A kislány tekintete feléje fordult, s fájdalmában is a korlátlan túláradó szeretet mosolyával ajándékozta meg; nem volt ebben a mosolyban semmi tartózkodás, az ő világából'még hiányoztak az asszonylét tilalmai és gátlásai. A papot megrendítette ez a szeretet, elepedt tőle, s egyszeriben az a vágya támadt, bár adná az Isten, akinek a létét nemegyszer kétségbe vonta, hogy ő a világon bárki más volna, csak Ralph de Bricassart nem. Éz volna az az ismeretlen valami? Istenem, miért is szereti annyira Meggie-t? De mint általában, most se kapott választ senkitől; Meggie meg csak ült ott mozdulatlanul, és mosolygott rá. Hajnalban Fee fölkelt, hogy reggelit készítsen. Stuart segített neki. Aztán megjött Mrs. Smith Minnie-vel és Cattel, s a négy nő a tűzhelynél fojtott, színtelen hangon beszélgetett, a gyász valami olyan köteléke kötötte össze őket, amit sem Meggie, sem a pap nem értett meg. Reggeli után Meggie nekilógott, hogy kibélelje a kis fakoporsót, amit á fiúk készítettek gyalult és lecsiszolt deszkából. Fee némán odaadott neki egy fehér selyem estélyi ruhát, amit az idő már régóta átszínezett elefántcsontszínűre, ő meg szétszabdalta, és a koporsó belsejének kemény körvonalaihoz igazította. Miközben Ralph atya kipárnázta a koporsó fenekét, ő a varrógépen gyorsan összevarrta a kiszabott darabokat, aztán együtt berajzszögezték a bélést. Ezután Fee felöltöztette a kisfiút a legszebb bársonyruhájába, megfésülte, s befektette a puha fészekbe, amin az ő illata érződött, s nem Meggie-é, aki a kisfiú anyja volt. Paddy sírva zárta le a koporsó tetejét; Hal volt az első gyereke, akit elveszített. Droghedán évek óta a fogadószoba szolgált kápolnául; egyik végében oltár állt; arany oltárterítőjének hímzéséért Mary Carson ezer fontot fizetett ki az ursói Szent Szűz-zárda apácáinak. Mrs. Smith megrakta az oltárt és a szobát Drogheda kertjéből származó téli virágokkal, korai violával, későn nyíló rózsával, ami együtt, tömegében piros és rózsaszín festmény hatását keltette, s varázslatos módon még illatozott is. A gyászmisét Ralph atya mondta csipkétlen fehér karingben, dísztelen fekete miseruhában. Mint a legtöbb nagybirtok itt isten háta mögött, Drogheda is a maga földjén temette el a halottait. A temető a kerteken túl, a patak szomorúfüzekkel szegett partján terült el, fehérre festett kovácsoltvas kerítés vette körül, s zöldellt még aszály idején is, mert öntözték a birtok tartalék vizéből. Itt nyugodott Michael Carson és a kisfia egy tiszteletet parancsoló márványkriptában, tetején kivont karddal őrizte az álmukat egy talapzaton álló embernagyságú márványangyal. A kriptát vagy tucatnyi szerényebb sír vette körül, ezeken fehér fakereszt állt, s határukat fehér faragott kőszegély jelezte. Némelyik névtelen volt: például egy nyíró sírja, aki rokontalanul halt meg a barakkban valami verekedés során; meg két-három csavargóé, aki ide állított be életében utoljára; ahol azok a nem nélküli és tökéletesen névtelen csontok nyugodtak, amelyeket valamelyik legelőn leltek. Michael Carson kínai szakácsának sírját csak egy fura skarlátvörös esernyő jelezte, szélén a szomorú szavú csengettyűk mintha örökké a nevét mondogatták volna: - Hi Szing, Hi Szing, Hi Szing. - Egy hajcsár keresztjén csak az állt: TARTÁLYLÁB CHARLIE - RENDES PALI VÓT. S akadt nő is egynéhány. De ez az egyszerűség a birtokos unokaöccsére, Halre nem vonatkozott; az ő koporsóját a kripta polcára rakták be, s rácsukták a díszes bronz kapuszárnyakat.

Egy idő múltán már senki sem beszélt Halről, legfeljebb futólag említették. Meggie megtartotta magában a bánatát; fájdalma megindokolatlan, aránytalanul fölnagyított gyermeki fájdalom volt; de hát egész ifjúságát a fontosságukat illetően aránytalanul kicsinynek tekintett mindennapos események temették maguk alá. A fiúkat a gyász nemigen érintette, legfeljebb Bobot, ő már elég nagy volt hozzá, hogy kedvelje a kistestvérét. Paddy mély gyászban volt, de hogy Fee gyászol-e, azt senki se tudta. Úgy tetszett, Fee mindjobban és jobban eltávolodik a férjétől és a gyerekeitől, egyáltalán minden érzelemtől. Épp ezért Paddy nagyon hálás volt Stunak, hogy törődik az anyjával, hogy olyan komoly gyöngédséggel közeledik hozzá. Csak Paddy tudta, milyen volt Fee tekintete, mikor - aznap - Frank nélkül tért vissza Gillyből. Az érzés szikrája se villant szürke szemében, sem elutasítás, se vád, se gyűlölet, se bánat. Mintha csak várta volna a csapást, ami lesújtott rá, akár a halálra ítélt kutya a gyilkos golyót, tudván, milyen sors vár rá, s erőtlen lévén, hogy elhárítsa. - Tudtam, hogy nem jön haza - mondta. - Talán hazajön, Fee, ha most rögtön írsz neki - mondta Paddy. Fee megrázta a fejét, de magyarázatba nem bocsátkozott. Helyesebb, ha Frank új életet kezd, Droghedától és tőle távol. Ahhoz elég jól ismerte a fiát, hogy tudja, ha csak egy szóval is hívja, visszajön. így hát azt az egy szót nem szabad kimondania soha. Ha napjai hosszúak lesznek, keservesek, s kudarcnak érzi az életét, el kell viselnie némán. Paddy nem az ő választottja, de Paddynél derekabb ember nincsen. Ő maga azok közé tartozott, akiknek az érzelmei olyan hevesek, hogy előbb-utóbb elviselhetetlenné válnak, képtelenség együtt élni velük, s ezt kemény lecke volt megtanulnia. Már huszonöt éve igyekezett kiölni az életet az érzelmeiből, s meg volt győződve, hogy ez végül csak azért is sikerülni fog. Az élet haladt tovább a föld végenincs, egyenletes ritmusában; a rákövetkező nyáron megjött az eső; nem monszuneső volt, hanem annak csak mellékterméke, de megtelt a patakmeder és megteltek a víztartályok, teleitta magát a fű szomjas gyökérzete, s a víz elmosta az alattomos port. A férfiak majdnem hogy sírtak örömükben, végezték a dolgukat az évszakok szokott rendje szerint, abban a biztos tudatban, hogy nem kell a juhokat majd kézzel takarmányozniuk. A fű éppen hogy kitartott, kiegészítve a pozsgásabb fák levágott lombjával; igaz, Gilly környékén nem mindenütt. Hogy egy birtok hány állatot tartott, az teljesen a birtokostól függött. Drogheda a területéhez képest nem tartott túl sokat, s ez annyit jelentett, hogy a füve is tovább bírta. A juhászkalendáriumban az elletés és az azt követő hajszolt hetek a legnehezebbek. Be kell gyűjteni minden bárányt, valamennyinek meg kell gyűrűzni a farkát, meg kell jelölni a fülét, s a kosbárányokat, ha tenyészkosként nincs rájuk szükség, ki kell herélni. Mocskos, undorító munka ez, amitől csontig itatódtak vérrel, mert a kosbárányok ezreit a rendelkezésre álló rövid idő alatt csak egyféleképpen lehet kiherélni, két ujjuk közt kinyomják, aztán kiharapják, s kiköpik a földre a herét. A bádogszalagtól pedig, amit mindkét ivarú bárányok farkára csavartak, levehetetlenül, megszűnt a farok vérellátása, először megdagadt, aztán elsorvadt, majd az állat elhullatta. Ez a juh, amit itt tenyésztenek, a világon a legfinomabb gyapjút adja, de sehol a világon nem tartják ilyen számban, s nem dolgozik velük ilyen kevés ember. És minden a hibátlan gyapjú hibátlan termelését szolgálja. Ott van a csimbókozás; a birka farkán az ürüléktől, a légypiszoktól csúf lesz a gyapjú, megfeketedik és megcsimbókosodik. Ezt a felületet kurtára kell nyírni, vagyis csimbókozni kell. Ez kisebb munka, mint a rendes nyírás, de sokkal kellemetlenebb, büdös, és közben ellepik az embert a legyek, viszont megjavul tőle a gyapjú minősége. Aztán ott van a fertőtlenítés; ezer meg ezer bégető, ugrándozó jószágot kell keresztülverni, keresztülhajszolni a járások útvesztőjén, ki és be a fertőtlenítő folyadékba, amely megszabadítja őket a kullancstól, fertőzésektől, rovaroktól. Aztán a bélmosás: mikor a torkukba dugott nagy fecskendőkön át orvosságot nyomnak beléjük, hogy megszabadítsák őket a bélféregtől. Mert a munka a juhokkal soha, de soha nem szünetel: alig ér véget az egyik, már itt az ideje a következőnek. Különválogatják, a gyapjúk szerint osztályozzák, majd egyik legelőről a másikra hajtják át őket, külön, amelyeket már pároztattak, és külön, amelyeket nem, külön a nyírottakat, külön a csimbóko-zottakat, külön a fertőtlenítetteket, külön a bélmosottakat, a vágásra, az eladásra

szántakat. Drogheda körülbelül ezer első osztályú hízómarhát tartott a juhok mellett, de lévén a juh sokkal jövedelmezőbb, két hold legelőre egy juhot számoltak, vagyis a juhállomány összesen vagy százhuszonötezer darabra rúgott. S ez mind merinó volt, tehát nem húsra tenyésztették. Amikor a juhok gyapja már értéktelenné vált, s csak a bőrgyárak vagy a nyúzótelepek tudták hasznosítani, elszállították a tetemeket, és bőrt, lanolint, faggyút, ragasztót készítettek belőlük. Ezért volt az, hogy a bozótirodalom klasszikusai egyre jobban divatba jöttek. Az olvasás Clearyék számára is többet jelentett, mint valaha. Droghedán a világtól elzárva éltek; egyetlen kapcsolatuk vele a varázsos írott szó volt. De nem úgy, mint Wahine-ban, itt nem volt a közelben kölcsönkönyvtár, nem lehetett hetente beruccanni a városba postáért, újságokért és egy rakás új könyvtári könyvért. Ralph atya a hiányt úgy próbálta betölteni, hogy kifosztotta a gillanbone-i közkönyvtár, a maga és a zárda könyvespolcait, ám döbbenten értesült róla, hogy mielőtt még megtette volna, amit tett, Bluey Williams és a postajárata révén már egy egész mozgó bozótkönyvtár szerveződött; Bluey kocsija mindig tele volt rakva könyvekkel - agyonolvasott, szamárfüles kötetekkel, amelyek a csapásokon ide-oda vándoroltak Drogheda és Bugela, Dibban-Dibban és Braich y Pwll, Cunnamutta és Each-Uisge között, s mindenütt hálásan kaptak rajtuk a táplálékra és menekülésre vágyó lelkek. A legtöbbre értékelt történeteket mindenütt csak vonakodva adták vissza, de Ralph atya és az apácák gondosan számon tartották, hogy hol és melyik kötet időzik a legtovább, s ezekből Ralph atya a gillanbone-i újságterjesztő révén új példányokat rendelt, s költségét szemérmetlenül kivetette Mary Carsonra, mondván, hogy ez a Szent Kereszt Könyvbarát Társulat számára tett adomány. Ez még az az idő volt, mikor egy könyvben jó, ha egy szűzies csók akadt, s az érzékeket nem borzolták erotikus jelenetek, így hát a határvonal felnőtt- és gyermekirodalom közt nem volt olyan határozott, mint ma, s nem volt szégyen, ha egy Paddy korú férfi ugyanazokért a könyvekért lelkesedik, mint a gyerekei: a Bot és a kenguru-ért, a Jim, Norah és Wally viselt dolgait elregélő Billabong sorozatért, Mrs. Aeneas Gunn halhatatlan Mi, a sivatag gyermekei című regényéért. A konyhában esténként felváltva olvasták fel egymásnak „Bendzsó" Paterson és C. J. Dennis verseit, izgalommal kísérték A Snowy Rivertőljött ember lovaglását, kacagtak az Érzelgős fickó-n és az ő Doreenjén, vagy lopva törülgették John O'Hara Nevetős Mary-je miatt hullatott könnyeiket.

Egy levelet írtam neki, reméltem, hogy elérheti ott, ahol legutoljára láttam, Lachlan partjain, hol a nyáját nyírta éppen; megkerestem hát levélben, elküldtem csak találomra, „Árvíz Clancy" volt a cím. Választ nem vártam hiába, ismeretlen kéz skribálta, kátrányba mártott körömmel rótta tele a papírt; nyíró írta, Clancy társa, és így szólt a híradása: „Queenslandbe hajtja a nyájat, hun jár, nem tudhassuk mink." Vad fantazmagóriákban nyargalok Clancy nyomában

a nyugati hajtók útján végig le a Cooperen: előtte sorjáz a nyája, s lova hátán dudorássza Clancy, hogy a város ilyen boldogságot nem terem. Bozót által ha igyekszik, üdvözli megannyi meghitt hang a szélből s hol a széles folyam zátonyon csobog, a sík előtte kitártán fürdőzik a napsugárban, s éjjel neki tündökölnek fenn az örök csillagok. „Árvíz Clancy" mindannyiuk kedvence volt, „Bendzsó" meg legkedvesebb költőjük. Fűzfaköltészet, meglehet, de hát ezeket a verseket nem is a kifinomult értőknek szánták; a nép írta őket a népnek, s akkortájt több ausztráliai fújta őket könyv nélkül, mint Tennyson és Wordsworth verseit, amit az iskolába mintaként tanítottak. A táncoló tűzliliomok meg az aszphodéloszmezők a Cleary fajtáknak mit sem mondtak, hiszen ők olyan éghajlaton nőttek fel, ahol ezek meg sem teremnek. S e bozótköltészetet Cleary ék talán még jobban megértették, mint sokan mások, hisz az árvíz ott kavargott a házuk tövében, a terelés meg a hajtóúton az élet mindennapi valósága volt az ő számukra. Mert a hivatalos hajtóút, a csapás, ott kanyargott a Barwon folyó mentén, a korona tulajdonát képező szabad földön, s azt a célt szolgálta, hogy az eleven árut lábon tereljék a kontinens keleti felének egyik végéből a másikba. A régi időkben a hajtókát és kiéhezett, legelőpusztító jószágaikat nem látták szívesen sehol, mint ahogy a nyolcvanökrös fogatkaravánokat sem. Most, hogy a vonuló csordák számára ott volt a hivatalos hajtóút, az ökrös fogat karavánok meg a mondák ködébe vesztek, sokkal barátságosabb volt a viszony a vándorok és a megtelepedett népek között.

Ha olykor-olykor belovagolt egy-egy hajcsár egy pohár sörre, barátságos szóra, otthon főtt ebédre, szívesen látták. Néha asszonyt is hoztak magukkal, viharvert öreg taligán, ami elébe kocsirúd közt megkopott irhájú kiérdemesült vén hátaslovat fogtak, s a taliga oldalán fazék, teásedény, vizespalack csörgött, csörömpölt. Az isten háta mögötti vidék jobbára mogorva női közül még ezek voltak a legvidámabbak; hányódtak Kynunától Parcooig, Gondiwinditől Gundagáig, a Katherina folyótól a Currie folyóig. Különös asszonyok: tető az sose volt a fejük fölött, vaskemény gerincük nem ismerte a matrac puhaságát. Nem volt férfi, aki túltett volna rajtuk, szívósak voltak és elpusztíthatatlanok, mint nyugságot nem ismerő talpuk alatt a hullámos föld. Gyerekeik vadak, mint napáztatta fákon a madár, riadtan sunyítottak a taliga kereke mögött, vagy húzódtak be félénken a farakások közé, miközben a szüleik hosz-szú beszélgetéseket folytattak, s egyik csésze teát itták a másik után, könyveket, hosszadalmas történeteket cseréltek, ígérgették, hogy átadnak homályos üzeneteket ennek vagy annak, vagy mesélték szörnyülködve, hogyan is járt Gnarlungá-ban az újonnan jött angol juhászbojtár. És az ember biztosra vehette, hogy ezek mindegyike ásott már sírt, temetett el gyereket, férjet vagy jó pajtást a hajtóút valamelyik elágazása mentén, egy-egy örökre megjegyzett fa tövébe, amely más szemében, hiába tudja, hogy a szív az őserdőnyi fa közt is fölfedezné azt az egyet, semmiben sem különbözik a másikától. Meggie annak az elcsépelt frázisnak, hogy „az élet tényei", még a jelentését se tudta, hisz az életkörülményei mintha ösz-szeesküdtek volna, hogy elzárjanak előle minden utat-módot, amelynek révén tudomást szerezhetett volna róluk. Apja szigorú határvonalat húzott a család női és férfi tagjai közé; olyan témákról, mint az elletés vagy párosítás, szó sem esett a nők jelenlétében, és a férfiak csak teljesen felöltözve mutatkoztak előttük. Olyan könyvek, amelyek netán nyomra vezethették volna, föl sem bukkantak Droghedán, korabeli barátnője meg, aki segített volna kiművelni, nem volt. A birtok jószágai majdhogynem mind a szó szoros értelmében magtalanok voltak. Mary Carson lovakat nem tenyésztett, lovait Bugelában, Martin Kingtől vette, aki lótenyésztéssel is foglalkozott. Olyasvalakinek, aki ezzel nem foglalkozik, a tenyészmén csak nyűg. Droghedán tehát mént nem is tartottak soha. Bikájuk az volt egy, vad és féktelen állat, istállója szigorúan a gazdasági udvaron kívül, s Meggie annyira félt tőle, hogy a közelébe se ment. A kutyákat ólban tartották és láncon, pároztatásuk tudományos alapon és felügyelet alatt történt, Paddy és Bob sasszeme előtt, tehát szintén kívül esett Meggie tapasztalatkörén. A disznókat megfigyelni meg nem volt ideje, különben is ki nem állhatta, még etetni is utálta őket. Az az igazság, hogy Meggie a két kisöccsén kívül mást nem ért rá megfigyelni. A tudatlanság meg tudatlanságot szül; föl nem ébredt test és szellem átalszik olyasmit is, amit az éber önkéntelen megjegyez. Közvetlenül a tizenötödik születésnapja előtt, mikor a nyári hőség már-már döbbenetes fokra hágott, barna, ragadós foltokat fedezett fel a bugyogóján. Ezek egy-két nap múltán megszűntek, de hat hét múlva megújultak, s a szégyenkezése rémületté változott. Először azt hitte, hogy a feneke piszkos, az hagyott nyomot, s szégyellte magát, de ahogy jobban megnézte, egyértelműen kiderült, hogy az vér. Fogalma sem volt, hogy ez a vér honnét származik, de feltételezte, hogy a fenekéből. E lassú vérzés három napra rá elállt, s nem is újult ki több mint két hónapig; minthogy különben is majdnem mindent ő mosott, senki se vette észre, hogy lopva kimosta a bugyogóját. A következő vérzés már fájdalommal járt; életében ez volt az első nem csupán gyomorrontásra utaló betegségtünet. És ez a vérzés erősebb is volt, sokkal erősebb. Elcsórta az ikrek egykét kidobott pelenkáját, berakta a bugyogójába, de félt, hogy az is átvérzik. A halál, mely Halt elragadta, kísérteties hirtelenséggel rontott rájuk; de önnön hosszúra nyúló megszűnte félelmetes volt. Már hogyan fordulhatna Fee-hez vagy Paddyhez, hogy közölje velük a hírt: haldoklik, elemészti valami ocsmány, tiltott altáji betegség? Talán csak Frankre zúdította volna rá nyíltan a kínszenvedését, de Frank olyan messze volt, s nem is tudja, hol keresse. Hallotta, hogy teázás közben az asszonyok daganatokról, rákról beszélgetnek, fájdalmas, alattomos halálról, ami barátnőjüket, anyjukat, nénjüket ragadta el, s biztosra vette, hogy valami efféle növekszik az ő belsejében is, és rágja magát némán rettegő szíve felé. Pedig ő annyira nem akar meghalni! Még arról is elmosódott képe volt, hogy a halál micsoda; nem tudta pontosan, miféle állapot lehet az odaát, abban a felfoghatatlan túlvilágban. A vallás Meggie számára inkább a törvények sorát

jelentette, mintsem lelki élményt, így hát az sem lehetett segítségére. Szavak, mondatok kavarogtak rémült tudatában, szüleitől, barátnőitől, apácáktól, prédikáló papoktól hallott, s a könyvekben rossz, Isten haragjával fenyegetőző emberek szájába adott frázisok. A halállal semmiképpen sem tudott dűlőre jutni; ébren hevert éjszakáról éjszakára, zavart rémületben, s hol úgy képzelte, hogy a halál örökös éjszaka, hol úgy, hogy lángoló szakadék, amit át kell ugrania, hogy eljusson a túloldali aranyló mezőre, vagy afféle dóm, valami roppant léggömb belseje, tele angyali kórusokkal s mérhetetlen nagy festett ablakokon beszüremlő fénnyel. Hallgataggá vált, de a csöndessége nagyon más volt, mint Stuart békés, álmatag távolságtartása; inkább olyan, mint a kígyó igéző tekintetétől jéggé dermedt állat révülete. Ha váratlanul szóltak hozzá, összerezzent, ha a kicsik sírtak utána, kínos zavarban tett-vett körülöttük, mintha le akarná vezekelni a mulasztását. S ha nagy ritkán akadt egyegy szabad perce, futott a temetőbe, Halhez, mert ő volt az egyetlen halott, akit ismert. Mindenki észlelte, hogy megváltozott, de ezt mind annak tulajdonították, hogy Meggie nagyobb lett, és senki föl nem tette magának a kérdést, hogy ez Meggie-nek magának mit jelent; jól elrejtette a kétségbeesését. Annak idején megtanulta a leckét; önuralma páratlan volt, s a büszkesége félelmetes. Senkinek nem szabad megtudnia, hogy benne mi játszódik le, a homlokzatnak mindvégig makulátlannak kell maradnia; ott volt előtte példának Fee, Frank és Stuart, s ő is ugyanabból a vérből való - ez az, ami veleszületett, és ez az, amit tanult. De Ralph atya gyakran látogatott el Droghedára, s ahogy Meggie változása odáig mélyült, hogy megszűnt kedves női metamorfózis lenni, és már-már minden életerejét fölemésztette, az ő érdeklődése is aggodalomra, majd félelemre váltott át. A lány a szeme előtt sorvadt testileg, lelkileg meg egyre távolodott tőle, s ő képtelen volt elviselni, hogy tanúja legyen, amint Meggie újabb Feevé válik. A szív alakú kis arc már csupa szem volt, mely valami félelmetes távolba mered, s a tejfehér halvány bőr, mely sose barnult le és sosem vált szeplőssé, valósággal áttetszővé lett. Ha ez így megy tovább, gondolta a pap, a végén még eltűnik a tulajdon szemében, ahogy a kígyó nyeli el a saját farkát; a végén még úgy olvad bele e világmindenségbe, mint egy üvegszürke fénynyaláb, amit az ember az épp hogy még látható határterületén észlel, ott, ahol árnyak ólálkodnak és fekete valamik kúsznak a fehér falon. Igen, ennek utánajár, még ha erőszakkal kell is kifacsarnia belőle. Mary Carson még soha nem volt olyan követelőző, mint mostanában, féltékeny minden percre, amit ő lent, a juhászgazda házában tölt, s csak a kifinomult, körmönfont gondolkodású ember végtelen türelme rejthette el az asszony szeme elől, hogy lázadozik a kisajátíthatnékja ellen. Még Meggie iránt érzett különös érdeklődése sem volt képes mindig felülkerekedni bölcs körültekintésén, azon a jóleső megelégedésen, mely abból származott, hogy látta, személyes varázsa még olyan zsémbes és csökönyös valakire is hat, mint Mary Carson. Miközben régóta lappangó gondja annak az egyetlen másiknak a jólétéért egyre ott rágott-topogott a lelkében hátul, fölismerte, hogy lakik ott mellette más is: macskahideg 1 kegyetlenség, hogy fölébe kerekedjék annak az önhitt, fölényes asszonynak, hogy bolonddá tegye. Ó, hogy ezt mennyire szerette volna mindig is! Nem, az öreg pók soha nem ejti őt a hálójába. Végül sikerült megszabadulnia Mary Carsontól, s futott, hogy ott érje Meggie-t a kicsi temetőben, a sápadt, csöppet sem harcias bosszuló angyal árnyékában. A kislány a szobor szenvelgően egykedvű arcát bámulta, miközben az övéről lerítt a félelem. Az érző és az érzéketlen finom ellentéte, gondolta a pap. De neki mi dolga itt, fut a lány után, mint egy vén kot-lós, mikor az egészhez semmi köze, hisz végül is az apja vagy az anyja dolga, hogy megtudja, mi baj. Csak épp hogy azok észre se veszik, hogy bármi baja volna, nekik Meggie korántsem olyan fontos, mint neki. S végül is azért pap, hogy vigaszt nyújtson a magányosnak, s annak, aki a lelkében megkeseredett. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy Meggie-t boldogtalannak lássa, mégis húzódozott tőle, hogy önmagát, történjék akármi, ilyen szorosan a lányhoz kösse. Máris az őt idéző emlékek egész sorát hordozza magában. Félt. Iránta érzett szeretete és papi ösztöne, hogy lelki támogatását igenis fölajánlja neki, azzal a rögeszmés félelmével ütközött, nehogy teljességgel nélkülözhetetlenné váljék bárki ember számára, s nehogy bárki ember teljességgel nélkülözhetetlenné váljék az ő számára.

Mikor Meggie meghallotta, hogy közeledik a füvön, szembefordult vele, ölén összekulcsolta a kezét, s szemét lesütötte. Ő leült elébe, karját összefonta a térdén, s reverendája redői éppoly elegánsak voltak, mint a könnyed, nyúlánk test, amit maguk alá rejtettek. Kár kerülgetni a forró kását, gondolta; csak próbáljon mellébeszélni. - Mi baj, Meggie? - Semmi, atya. - Nem hiszek neked. - Kérem, atya, nagyon kérem. Nem tudom elmondani. - Jaj, Meggie. Kishitű vagy. Nekem akármit elmondhatsz, az égvilágon mindent. Ezért vagyok itt, ezért vagyok pap. Én itt a földön az Űr választott képviselője vagyok, az Ő nevében hallgatok meg és az Ő nevében bocsátok meg bármit. És, kicsi Meggie, nem létezik a világmindenségben olyasmi, amit Ő meg én a szívünk mélyén meg ne tudnánk bocsátani. El kell mondanod, mi a baj, kicsim, mert ha valaki, hát én tudok segíteni rajtad. Amíg élek, mindig szemmel tartalak, és mindig igyekszem segíteni. Ha úgy tetszik, az őrzőangyalod leszek, sokkal jobb, mint az a márványdarab ott a fejed fölött. - Mély lélegzetet vett és előrehajolt. - Meggie, ha szeretsz, megmondod. A lány két keze görcsösen szorongatta egymást. - Atya, én haldoklóm! Rákos vagyok. Ralph alig tudta visszafogni kitörni készülő nevetését; majd ránézett a halvány bőrre, a vézna kis karra, és sírni, kiabálni támadt kedve, szeretett volna fölordítani az égboltra, hogy ez igazságtalanság! Nem, Meggie ezt nem az ujjából szopja; ha azt mondja, kell, hogy valami oka legyen rá. - Honnan tudod, kis szívem? Soká tartott, amíg a kislány ki tudta mondani, s mikor belekezdett, oda kellett hajtania a fejét az ajkához, a gyóntató testtartás önkéntelen paródiájaként, arcát el kellett takarnia a szeme elől, s szépen formált fülét nyújtania a szegyenkezőnek. - Fél éve, atya, hogy elkezdődött. Szörnyen fájt a hasam, de nem úgy, mint mikor a gyomromat elrontom, és... jaj, atya!... úgy véreztem alul! Visszarándult a feje; ilyesmi még nem történt meg vele gyóntatás közben; lenézett a szégyenkező fejre, s úgy megrohanták az érzelmek, hogy alig tudott úrrá lenni a gondolatain. A képtelen, jóleső megkönnyebbülés; a harag - meg tudta volna ölni Fee-t; a döbbent tisztelet, hogy ez a kicsi lélek hogy volt képes ekkora súlyt így elviselni; és a szörnyű, átható zavar. Mert maga is éppúgy rabja volt korának, mint Meggie. A hitvány lányok minden városban, amit csak ismert, Dublintől Gillanbone-ig, azért jöttek gyónni, hogy ami a képzeletüket foglalkoztatja, azt megtörtént valóságként súgják a fülébe, s vele kapcsolatban semmi más nem érdekelte őket, csak az, hogy férfi, nem lévén hajlandók önmaguknak sem beismerni, hogy nincs erejük ezt fölkelteni benne. Férfiakról sugdostak, akik megerőszakolták őket minden testnyílásukon, gerjede-lemről és házasságtörésről, s a bátrabb képzeletűek egyikemásika odáig elment, hogy elrészletezte, miként szeretkezett egy pappal. Ő egykedvűen szokta végighallgatni őket, legfeljebb egy kis émelygős megvetést érzett, hisz. végigcsinálta a szeminárium kemény iskoláját, s ez a magafajtának igazán nem jelentett nagy megpróbáltatást. De a lányok soha-soha egy szót sem ejtettek erről a titkolt valamiről, ami a férfiaktól elválasztotta s lealacsonyította őket. Akárhogy igyekezett, képtelen volt megakadályozni, hogy a perzselő véráram szét ne áradjon a bőre alatt; Ralph de Bricassart ültében elfordította tenyere mögött az arcát, s végig-kínlódta az első pirulás megaláztatását. De ezzel mit sem segít Meggie-n. Mikor már biztos volt, hogy visszatért természetes arcszíne, fölállt, fölkapta a lányt, s ráültette a márványangyal talapzatára, így egy szintbe került az arcuk. - Meggie, nézz rám. Ide, a szemembe. Az ráemelte űzött szemét, s látta, hogy ő mosolyog; mérhetetlen megnyugvás töltötte el nyomban a lelkét. Nem mosolyogna, ha ő haldokolnék; tudta jól, hisz a pap sose titkolta, hogy mit jelent számára.

- Meggie, nem vagy a halálodon, és rákod sincsen. Nem az én dolgom, hogy megmondjam, mi a bajod, de mégiscsak megteszem. Anyádnak kellett volna már évekkel ezelőtt megmondania, s fogalmam sincs, miért nem tette meg. Fölnézett a kifürkészhetetlen tekintetű márványangyalra, s furcsamód, félig fojtottan fölnevetett. Uram Jézus! Hogy mit meg nem kívánsz tőlem! - Majd a várakozó Meggie-hez fordult. - Pár év múlva, ha már nagyobb leszel, és többet tudsz a világ dolgairól, meglehet, kísértést érzel, hogy erre a mai napra feszélyezetten, esetleg szégyenkezve gondolj visz-sza. De ne így gondolj rá, Meggie. Nincs ebben az égvilágon semmi feszélyező vagy szégyellnivaló. Ebben is, mint mindenben, egyszerűen az Úr eszköze vagyok. Ez az én egyetlen feladatom a földön; mást vállalnom nem szabad. Féltél, segítségre szorultál, s a segítséget az én személyemben nyújtja neked az Isten. Ez jusson eszedbe mindig, Meggie. Én az Úr papja vagyok, és az Ő nevében mondok mindent. Csak az történt veled, ami minden nővel megtörténik. Havonta egyszer napokig vérzik. Ez általában tizenkét-tizenhá-rom éves korukban szokott elkezdődni... te hány éves is vagy? - Tizenöt, atya. - Tizenöt? Te? - Félig-meddig hitetlenül rázta meg a fejét. - Mindegy, ha azt mondod, én hiszek a szavadnak. Ez esetben nálad később kezdődött, mint a legtöbb lánynál. És ez most eltart úgy ötvenéves korodig. Némelyik nőnél olyan rendszeres ez, mint a hold járása, másoknál kevésbé kiszámítható. Van, akinél nem jár fájdalommal, van, aki nagyon megszenvedi. Senki se tudja, miért különbözik ennyire egyik nő a másikától. De ez a havi vérzés annak a jele, hogy megérettél. Tudod, hogy az „érett" mit jelent? - Persze hogy tudom. Olvasok én! Annyit, hogy felnőtt valaki. - Úgy van. És amíg a vérzés tart, addig gyereke is lehet. A vérzés a megtermékenyülés ciklusának része. Azt mondják, a bűnbeesés előtt Éva nem menstruált. Mert ezt úgy hívják: menstruáció. De mikor Ádám és Éva bűnbe esett, Isten szigorúbban büntette az asszonyt, mint a férfit, mert igazából ő tehetett róla, hogy bűnbe estek. Ő ejtette kísértésbe a férfit. Emlékszel a Bibliád szavaira? „Fájdalommal szülsz magzatokat." Isten ezen azt értette, hogy a nő számára minden, ami a gyermekeivel kapcsolatos, fájdalmat okoz. Nagy örömöt, de nagy fájdalmat is. Ez a sorsod, Meggie, s ezt el kell fogadnod. Meggie nem tudta, de a pap ugyanígy kínált volna vigaszt és segítséget egyházközsége bármelyik hívőjének, ha netán kevesebb személyes részvéttel is; nyájasan, de a gondjával eny-nyire azért nem azonosulva. És ettől - talán nem is olyan meglepő - a felajánlott segítség és vigasz annál jobban hatott. Mintha az, hogy ő képes volt túltenni magát efféle apróságokon, azokat valóban aprósággá zsugorította volna, olyasmivé, amin az embernek túl kell tennie magát. Ez nem volt tudatos nála; aki támaszért fordult hozzá, az soha nem érezte, hogy lenézné, vagy hibáztatná a gyöngeségéért. Sok olyan pap van, aki nem oldja fel a mások lelkiismeret-furdalását, meghagyja őket abban a hitben, hogy haszontalanok, gonoszak; ő ezt sosem tette. Éreztette velük, hogy neki is megvannak a bánatai és küzdelmei; idegen bánatok és érthetetlen küzdelmek, meglehet, de attól nem kevésbé valóságosak. Nem tudta, és nem is lehetett volna megértetni vele, hogy nem a személyes varázsa vonzza hozzá az embereket, hanem épp ez a majdhogynem isteni és mégis nagyon emberséges távoliság, ami a lelkéből árad. Ami Meggie-t illeti, vele úgy beszélt, ahogy Frank beszélt volna; mint egyenlő az egyenlővel. Ő azonban idősebb, bölcsebb és sokkal műveltebb, mint Frank; bizalmas barátnak tehát alkalmasabb. És a hangja, hogy az milyen szép, azzal a ha-lavány ír árnyalatával és körteformán kikerekített brit hangsúlyával! Eloszlatott minden félelmet, szorongást. Meggie meg, lévén fiatal, csupa kíváncsiság, meg akart tudni mindent, ami megtudható, s a fejét még nem zavarta meg azok gondolkodásmódja, akik mindig csak azt kérdik: mit miért? és sohasem azt, hogy ki kicsoda? A pap a barátja volt, szíve dédelgetett bálványa, új nap a lelke égboltján. - Ezért miért ne mondhatta volna el nekem maga, atya ? Miért kellett volna anyának elmondania? - Mert olyasmi, amiről a nők másnak sohasem beszélnek. A menstruációt vagy a havi vérzést férfiak vagy fiúk előtt megemlíteni nem illendő, Meggie. Az szigorúan női téma.

- Miért? Ralph atya megrázta a fejét s nevetett. - Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs róla. Bár ne az volna. De hidd el nekem, hogy az. Soha ne említsd senkinek, csak édesanyádnak, s azt még neki se, hogy velem beszéltél róla. - Jó, nem fogom. Átkozottul nehéz volt ez az anyaszerep. Annyi gyakorlati szempontot kell szem előtt tartani. - Meggie, most menj haza, mondd el édesanyádnak, hogy vérzel, s kérdezd meg, hogy kell rendbe hoznod magad.

- Anya is szokott vérezni? - Minden egészséges nő szokott. De ha gyereket várnak, ez abbamarad, amíg a gyerek meg nem születik. Épp ebből tudják, hogy gyerekük lesz. - És miért marad abba, ha gyereket várnak? - Ezt már igazán nem tudom. Ne haragudj, Meggie. - És miért épp ott vérzek, atya? A pap fölnézett az angyalra, az meg derűs közönnyel nézett vissza rá, nem érdekelték a nők bajai. Ez már túlságosan is kényes. Bámulatos, hogy ez a lány ma milyen makacs, mikor egyébként olyan tartózkodó! De hát ha egyszer ő a forrása minden tudásnak, amit a könyvekben nem talál meg Ralph atya ismerte annyira Meggie-t, hogy ne adja semmi tanújelét a zavarának vagy feszengésének. Nyomban visszahúzódna önmagába, és soha többé nem kérdezne tőle semmit. így hát türelmesen válaszolt: - A vér nem onnan származik, Meggie. Az altesteden, elöl van egy rejtett járat, ami a gyerekszüléssel kapcsolatos. - Ó! Ott jönnek ki, úgy érti - mondta. - Hogy én mennyit törtem a fejemet, hogy hogyan kerülnek ki onnét! A pap szélesen elmosolyodott, és lesegítette a kislányt a talapzatról. - Hát most már tudod. És azt tudod-e, hogy mitől lesznek a gyerekek, Meggie? - Persze - mondta magabiztosan a kislány, boldogan, hogy végre legalább tud valamit. - Az ember növeszti őket, atya. - És mi az oka, hogy növekedésnek indulnak? - Hogy az ember kívánja őket. - Ezt meg ki mondta neked? - Senki. Magamtól jöttem rá. Ralph atya behunyta a szemét, s magában leszögezte, hogy ha gyáva, hát gyáva, de itt abbahagyja. Végtelenül sajnálja, de többet már nem segíthet. Ami sok, az sok. Mary Carson a hetvenkettedik születésnapja közeledtén elhatározta, hogy estélyt ad, akkora estélyt, amekkorát Droghedán ötven éve nem adtak. A születése napja november elejére esett, amikor már meleg lesz ugyan, de a hőség még elviselhető - legalábbis a gillanbone-i bennszülötteknek. - Ezt jegyezze meg, Mrs. Smith! - suttogta Minnie. - Jól jegyezze meg! November harmadikán született. - Hát aztán, Min? - kérdezte a házvezetőnő. Minnie kelta titokzatossága kiegyensúlyozott angol idegeire ment. - Ez éppenséggel annyit jelent, hogy a skorpió jegyében született. Hogy skorpió, hallja! - Fogalmam sincs, hogy miről beszél, Min! - A legrosszabb jegy, amiben születhet valaki, Mrs. Smith. Ó, a skorpiók a Sátán magzatai mind jegyezte meg elkerekedett szemmel Cat, és keresztet vetett. - Úgy éljek, maguk meg vannak gárgyulva, Minnie - mondta Mrs. Smith. A dolog teljesen hidegen hagyta. De az izgalom már magasra hágott, s látszott, hogy fog az még magasabbra is. A vén pók, hálója kellős közepén, a karosszékében a parancsok végenincs áradatát bocsátotta ki; csinálják ezt, csinálják azt, emezt vagy amazt hozzák ki a raktárból, emezt vagy amazt tegyék be a raktárba. A két ír szobalány futott kifényesíteni az ezüstöt, elmosogatni a Haviland-porce-lánt, visszaalakítani a kápolnát fogadóteremmé, előkészíteni a szomszédos ebédlőket.

Stuart meg az udvarosok egy csoportja, lábuk alatt a pici Cleary ikrekkel, a gyepet kaszálták, nyírták, a virágágyásokat gyomlálták, a verandát szórták fel nyirkos fűrészporral, hogy a spanyol csempe közeiből a port eltávolítsa, s a fogadóterem padlóját száraz krétaporral, hogy a táncra alkalmassá tegye. Zenekart egyenest Sydneyből hozattak, Clarence O'Toole bandáját, onnét az osztrigát és a garnélát, a homárt és langusztát is; Gillyben meg több asszonyt is felfogadtak, ideiglenes kisegítőként. Az egész kerület lázban égett, Rudna Hunishtól Inish-murrayig, Bugeláig, Narrengangig. Mikor a márványfolyosó már az ide-oda tologatott bútorok és a kiáltozó emberek szokatlan hangjától visszhangzott, Mary Carson átköltözött karosszékéből az íróasztalához, elővett egy ív pergamenpapírt, tollát belemártotta a tintatartóba, és írni kezdett. Habozás nélkül, még annyi időre sem hagyta abba, hogy meggondolja, vesszőt tegyen-e valahova vagy sem. Hiszen az utóbbi öt év során gondolatban megfogalmazott minden egyes bonyolult mondatot, s addig csiszolgatta, míg hibátlan nem volt az utolsó szóig. Nem tartott soká, hogy a végére érjen; két lap volt az egész, a másodiknak már jó negyede üresen maradt. De azután, hogy az utolsó mondat végén kitette a pontot, egy darabig még elüldögélt mozdulatlanul. A rolós tetejű íróasztal ott állt az egyik nagy ablaknál, s neki csak a fejét kellett elfordítania, hogy kilásson a kertre. Kintről nevetést hallott, odanézett közömbösen, majd egyre jobban erőt vett rajta a harag. Hogy az isten verje meg őt meg azt a megszállottságát! A kertben Ralph atya tanította Meggie-t lovagolni; az ugyanis vidéki lány létére még soha nem ült lovon, mindaddig, amíg a pap a fejébe nem vette, hogy ezt a mulasztást pótolnia kell. Mert bármilyen furcsa is, a szegény családok lányai vidéken nemigen lovagolnak. A lovaglás ott is, nagyvároson is a gazdag fiatal nők időtöltése. Igen, a Meggie-vel egyívású lányok elhajtják a kordét, az igáslovakat is, traktort, sőt kocsit is vezetnek, de lovagolni ritkán szoktak. Egy lányt lóra ültetni drága mulatság. Ralph atya egy pár gumibetétes magas cipőt, s egy zsávoly lovaglónadrágot hozott magával Gillyből, s levágta Clearyék konyhaasztalára. Paddy némileg meglepve pillantott fel vacsora utáni olvasmányából. - Hát maga mit hozott, atya? - kérdezte. - Lovaglóruhát Meggie-nek. - Hogy?! - csattant fel Paddy hangja. - Hogy?! - sikkantott fel Meggie. - Lovaglóruhát Meggie-nek. Úgy éljek, Paddy, maga szörnyű nagy hülye. Új-Dél-Wales legnagyobb, leggazdagabb földbirtokának örököse, és nem hagyja, hogy a lánya lovagoljon. Mit gondol, hogy fogja megállni a helyét Miss Carmichael, Miss Hopeton és Mrs. Anthony King mellett, aki mind kitűnő hölgylovas ? Meggie, most megtanulsz lovagolni, női nyeregben is, férfinyeregben is, hallod ? Tudom, hogy magának sok a dolga, majd megtanítom én, akár tetszik magának, akár nem. S ha ez történetesen gátolná Meggie itthoni munkáját, annyi baj legyen. Hetenként pár órát csak elboldogul Fee is Meggie nélkül. Ennyi az egész. Ha Paddy egyvalamire nem volt képes, akkor az az, hogy egy pappal vitába szálljon; Meggie nyomban nekilátott, hogy megtanuljon lovagolni. Évek óta vágyott már rá, egyszer félénken meg is kérdezte az apját, van-e mód rá, de az egy perc múlva már meg is feledkezett róla, így hát Meggie nem kérdezte többé, azt hitte, apja így mondott nemet. Az, hogy Ralph atya védőszárnya alatt megtanulhatott, öröm volt számára, de ennek nem adta tanújelét, mert a pap iránt érzett rajongó szeretete eddigre már lángoló, kislányos szerelembe csapott át. Megengedte magának azt a fényűzést, hogy álmodjék róla, s bár tudván tudta, hogy az lehetetlen, eltöprengett, vajon milyen is volna, ha az magához szorítaná, megcsókolná. Álmai ennél tovább nem terjedtek, hisz azt se tudta, mi következnék azután, sőt, hogy egyáltalán következhet valami. De még ha tudta volna, hogy egy papról ilyesmit álmodni helytelen, attól, hogy álmodjék, akkor is képtelen lett volna visszatartani magát. Mást nem tehetett, mint hogy nagyon ügyelt, nehogy Ralph atya tudomást szerezzen rakoncátlan gondolatairól.

Mikor Mary Carson kinézett a társalgó ablakán, Ralph és Meggie épp az istálló felől közeledett, amely a nagyháznak a juhászgazda házától távolabb eső végében állt. Á birtok munkásai nagy csontú juhászlovakon jártak, amelyek életükben nem láttak istállót belülről; ha a juhásznak a karámban akadt dolga, csak bóklásztak a kerítés mentén, ha meg kis időre kicsapták pihenni őket, a legelő gyepén hancúroztak. De istálló mégis volt Droghedán, bár mostanában csak Ralph atya használta. Mary Carson két telivér hátast tartott, kizárólag Ralph atya szolgálatára; ő aztán ne járjon juhászlovon. Mikor megkérdezte, hogy használhatná-e Meggie is a lovait, nemigen kifogásolhatta. A lány az unokahúga, s a papnak igaza van. Már régen meg kellett volna tanulnia tisztességesen lovagolni. Mary Carson puffadt öreg testének minden fájó porcikája azt kívánta, bár mondhatna a pap kérésére nemet, vagy legalább tarthatna velük ő is. De sem nemet nem mondhatott, sem lóra föltornászni nem tudta magát. S most bosszantotta, hogy ott látja őket ballagni a kertben, egymás mellett, a férfi bri-cseszben, lovaglócsizmában és fehér ingében kecses, mint egy táncos, a lány meg lovaglónadrágban karcsú és fiúsan szép. Sugárzott róluk a fesztelen barátság; Mary Carson milliomod-szor is föltette magának a kérdést, hogy lehet az, hogy szoros, majdhogynem meghitt kapcsolatukat senki más nem rosszallja, egyedül ő. Paddy csodálatosnak véli, Fee - amilyen fatuskó! - egy szót nem szól erre sem, a fiúk meg úgy kezelik őket, mintha testvérek volnának. Lehet, hogy ő azért veszi észre, amit más nem, mert maga is szereti Ralph de Bricassart-t? Vagy csak képzelődnék, s az egész nem más, csak egy harminc-egynéhány éves férfi és egy még nővé nem érett kislány barátsága? Frászt! Nincs az a harminc-egynéhány éves férfi, aki a bomló rózsát föl ne ismerné. Épp Ralph de Bricassart ne ? Hh! Ha valaki fölismeri, hát épp Ralph de Bricassart az! Annak az embernek semmi el nem kerüli a szemét. Reszketett a keze; a toll sötétkék pöttyöket fröccsentett a papiros aljára. A bütykös ujjak másik ívet húztak ki az egyik kis rekeszből, újból bemártották a tollat a tintába, s újra leírták ugyanazokat a szavakat, éppoly határozottan, mint az előbb. Majd nagy kínnal talpraállt, s nehézkesen elindult az ajtó felé. - Minnie! Minnie! - kiáltotta. - Uramisten, ő az - jegyezte meg érthetően a szobalány a szemben lévő fogadóteremben. Kortalan szeplős képe felbukkant az ajtóban. - Tessék, drága Mrs. Carson, parancsoljon - szólt csodálkozva, hogy az öregasszony nem Mrs. Smi-thért csengetett, ahogy szokta. - Menj, és keresd meg a kerítéshúzót meg Tomot. És mondd meg nekik, hogy jöjjenek ide azonnal. - Mrs. Smithnek ne is szóljak előbb? - Ne! Csináld, amit mondtam. Tom, a kerti munkás öreg, csupa ránc fickó volt, aki tizenhét éve, amikor egy időre beállt ide dolgozni, épp a csapást járta batyuval-csajkával; aztán beleszeretett Drogheda kertjébe, s többé nem tudta itt hagyni. A kerítéshúzó vándormunkás volt, mint minden magafajta, őt a legelőről hozták be, ahol a soha véget nem érő munkán dolgozott, feszes drótokat húzott a legelők kerítéskarói közé; itt Drogheda kerítését kellett fehérre festenie az estély alkalmából. Perceken belül megérkeztek mind a ketten, s most ott álltak a hívástól megilletődve, munkásnadrágban, szürke flanel alsóingükön nadrágtartóval, s idegesen gyűrögették a kalapjukat. - Tudnak írni? - kérdezte Mary Carson. Bólintottak s nagyot nyeltek. - Jó. Akkor most nézzék meg, hogy aláírom ezt a papirost, aztán az én aláírásom alá írják oda a maguk nevét és címét is. Megértették ? Bólintottak. - A nevüket ugyanúgy írják alá, mint máskor szokták, és olvashatóan az állandó lakóhelyük címét. írhatják felőlem a postahivatalt is, ha úgy lehet elérni magukat. A két ember nézte, ahogy aláírja a nevét; most az egyszer nem nyomta meg görcsösen a tollát. Majd odalépett Tom, s kínkeservesen, fröcskölő tollal alárótta a nevét. A kerítéshúzó nagy kerek betűkkel kanyarította alá, hogy „Chas. Haw-kins", meg egy sydneyi címet. Mary Carson élesen figyelte őket; mikor elkészültek, mindkettőjüknek kezébe nyomott egy-egy fakóvörös tízfontos bankót, és elbocsátotta őket, szigorúan a lelkükre kötve, hogy aztán tartsák a szájukat.

Meggie meg a pap már rég eltűnt azóta. Mary Carson nehézkesen zökkent le az íróasztalához, újabb papírlapot húzott maga elé, s megint írni kezdett. Most azonban nem olyan könnyedén és folyamatosan, mint az előbb. Meg-megállt, gondolkodott, ajkára kiült egy-egy zord mosoly, aztán folytatta. Úgy látszik, rengeteg mondanivalója lehetett, mert a szavak egymásra zsúfolódtak, a sorok sűrűn sorjáztak egymás alatt, de még így is szüksége volt egy második lapra. A végére érve elolvasta, amit írt, a két lapot egymásra helyezte, összehajtotta, borítékba tette, s a borítékot vörös viasszal lepecsételte. Az estélyre csak Paddy, Fee, Bob, Jack és Meggie készült elmenni. Hughie-nak és Stuartnak, mindkettőjük titkolt megkönnyebbülésére, otthon kellett maradnia, hogy a kicsiket ellássák. Mary Carson egyszer életében tágra nyitotta a bukszája száját, mindenki új ruhát kapott, a legjobbat, ami Gillytől telt. Paddy, Bob és Jack valósággal megbénult keményített mellű, magas galléros ingében, nyakán fehér csokornyakkendővel, fehér mellényes fekete frakkjában. Merthogy ez nagyon ünnepélyes ügynek ígérkezett, a férfiaknak frakkban, fehér nyakkendősen, a hölgyeknek hosszú nagyestélyiben kellett megjelenniük. Fee valami különlegesen meleg kékesszürke színű kreppből varratott ruhát magának, amelynek lágyan leomló redői a padlót érték, csuklóig érő, hosszú ujja szorosan simult a karjához, kivágása mély volt, dereka gyöngyökkel kivarrva, mint Mary királyné ruháié. Haja is, mint az uralkodónőé, magasan fölfésülve, s a gillanbone-i üzlet olyan hamisgyöngy nyaklánccal és fülbevalóval is szolgált, amely bárkit megtévesztett volna, ha nem közvetlen közelről veszi szemügyre. Mindezt pompás strucctoll legyező egészítette ki, amit a ruha színére festettek; s ez korántsem volt hivalkodás, mint az ember első pillantásra hinné; szokatlanul meleg idő járta, még este hétkor is többet mutatott a hőmérő harminchét foknál. Mikor Fee és Paddy a szobájából kilépett, a fiúk eltátották a szájukat. Még életükben nem látták a szüleiket ilyen királyi-an előkelőnek, ilyen idegennek. Paddyn meglátszott a hatvanegy éve, de ebben az öltözékben úgy festett, mint egy államférfi; Fee meg egyszerre tíz évet fiatalodott, negyvennyolc évéhez képest gyönyörű volt, élénk, s a mosolya varázslatos. Jim és Patsy elbőgte magát, és nem volt hajlandó anyára és apura ránézni, míg vissza nem öltözik a rendes ruhájába; ám e nagy megrökönyödés közepette megfeledkeztek a méltóságról, pontosan úgy viselkedtek, mint máskor, s így az ikrek is csudálattal vigyorogtak rájuk. De mégiscsak Meggie-t bámulták meg legjobban; a gillanbone-i varrónő, talán, mert eszébe jutott tulajdon leánykora, talán, mert bosszantotta, hogy az összes meghívott hölgyek Sydneyből hozatták a ruhájukat, a szívét-lelkét beleadta Meggie ruhájába. Mélyen kivágott, ujjatlan, redős nagyestélyi volt; Fee-nek aggályai támadtak ezzel kapcsolatban, de Meggie könyörgött érte, a varrónő meg biztosította róla, hogy manapság minden lány ilyet visel - talán bizony azt szeretné, ha a lányát kinevetnék, mert parlagias és rosszul öltözött? így hát Fee kegyesen engedett. A nehéz kreppzsorzsett ruha derékban alig volt bevéve, de a derekán saját anyagából varrt széles öv fogta össze. Színe halvány rózsaszínbe játszó hamvasszürke, amit akkoriban hamvas rózsaszínnek hívtak; a varrónő és Meggie a ruhára mindenütt pici piros rózsabimbókat hímzett. És Meggie amennyire lehetett, bubisra vágatta a haját, ami már a gillanbone-i lányok közt is kezdett divatba jönni. Ahhoz persze hullámos volt, hogy igazán divatos lett volna, de a rövid haj jobban állt neki, mint a hosszú. Paddy már nyitotta a száját, hogy ráordítson, hogy ez nem az ő kis Meggie lánya, de mindjárt be is csukta, és egy szót sem szólt; tanult abból a jelenetből, ami a paplakban játszódott le annak idején közte meg Frank között. Nem, úgysem tudja megőrizni örökké kislánynak; már fiatal nő, s maga is megriadt attól a döbbenetes átalakulástól, amiről a tükre tanúskodott. Minek nehezítené még ő is szegény gyerek dolgát? így hát szelíden mosolyogva nyújtotta neki oda a kezét: - Meggie, gyönyörű vagy! Gyerünk, téged majd én magam kísérlek, anyádat meg Bob és Jack. Meggie pontosan egy hónappal volt fiatalabb, mint tizenhét éves, és Paddy életében most először érezte magát igazán öregnek. De Meggie volt a szíve csücske, így hát az első felnőttesté-lyét semminek nem szabad elrontania.

Lassan sétáltak fel az udvarházba, jóval az első vendégek érkezte előtt; abban állapodtak meg, hogy ott vacsoráznak Maryvel, és vele együtt fogadják a vendégeket. Nem akarták, hogy a cipőjük bepiszkolódjék, de az az egy mérföld Droghe-dáig épp elég poros volt ahhoz, hogy kénytelenek legyenek megállni a konyhán, megpucolni a cipőjüket, lekefélni a nadrágjuk alját és a szoknyájuk szegélyét. Ralph atya, mint mindig, reverendában volt; nincs az a férfiviselet, ami feleolyan jól állt volna neki, mint ez a szigorú szabású, alig bővülő köntös, szegélyétől a gallérjáig a számtalan kis fekete szövetgombbal, s a bíborral szegett monsignori övszalaggal. Mary Carson úgy döntött, hogy fehér csipkével díszített fehér selyemruhát vesz fel, fehér strucctoll legyezővel. Fee döbbenten meredt rá, teljesen kizökkent szokott közönyéből. Ez olyan képtelenül menyasszonyias volt, olyan durván hozzá nem illő... mi ütött ebbe a kikent vénasszonyba, hogy most egyszerre a menyasszonyt játssza? Az utóbbi időben erősen el is hízott, s ez még csak rontotta a hatást. De Paddy mintha nem észlelt volna semmi hibát; szélesen mosolyogva ragadta meg a nénje kezét. Micsoda kedves fickó, gondolta Ralph atya, miközben félig magába húzódva, félig jókedvűen nézte végig a kis jelenetet. - Hát, Mary! Hogy milyen jól nézel ki! Mint egy fiatal lány! Ami azt illeti, pontosan úgy nézett ki, mint Viktória királynő nem sokkal a halála előtt készült fényképén. Ugyanaz a két mély ránc uralkodói orra két oldalán, ugyanaz az akaratos, öszszeszorított száj, s a kissé dülledt, jegesen hideg szem. Amit épp Meggie-re szegezett, mereven. Ralph atya szép szeme ide-oda járt nagynéni és unokahúg között. Mary Carson rámosolygott Paddyre, s kezét a karjára tette. - Padraic, engem te kísérj a vacsoraasztalhoz. Bricassart atya lesz szíves Fionát kísérni, s Meghannt a fiúk fogják maguk közé. - A válla fölött hátrapillantott Meggie-re. - Te táncolsz ma este, Meghann?

- Ahhoz fiatal még, Mary, a tizenhetet se töltötte be - jegyezte meg sietve Paddy, mert eszébe jutott másik szülői mulasztása; gyerekei egyike sem tanult táncolni. - Kár - mondta Mary Carson. Nagyszerű, pompás, briliáns, csudás estély volt; legalábbis ezek a jelzők hangzottak el leggyakrabban. Ott volt Royal O'Mara Inishmurrayből, kétszáz mérföldnyiről, ami voltaképpen nem is olyan sok. A gillybéliek nem tartják olyan nagy esetnek, hogy elruccanjanak kétszáz mérföldnyire mondjuk egy krikettmérkőzés, hát még egy estély kedvéért. Ott volt Duncan Gordon Each-Uisge-ból; őt senki nem tudta rábírni még, hogy megmagyarázza, miért nevezte el tengertől oly távol eső birtokát „rozmárnak", az each-uisge ugyanis azt jelenti skót-gaél nyelven. Ott volt Martin King, a felesége, Anthony fia és Mrs. Anthony; ő volt a gillanbone-i birtokosok doyenje, minthogy Mary Carson, nő lévén, nem lehetett az. Ott volt Evan Pugh, Braich y Pwllból, amit a helybéliek Brakeypull-nak ejtettek. Ott volt Dominic O'Rourke Dibban-Dibbanből és Horry Hopeton Beel-Beelből. S még tucatnyi más. Szinte valamennyien katolikusok; alig néhány nyilvánvalóan protestáns név; a többi ír, skót és walesi, többé-kevésbé azonos arányban. Nem, az óhazában hiába is számítottak volna önkormányzatra, s Walesben vagy Skóciában élő katolikusként a hazai protestánsok rokonszenvére. De ezen a több ezer négyzetmérföldnyi területen Gillanbone körül fittyet hányhattak akárki brit lordnak, itt ameddig a szemük ellátott, az övék volt minden. Drogheda, a legnagyobb itteni birtok, nagyobb volt, mint egynéhány európai nagyhercegség. Monacói hercegecskék, liechtensteini hercegek, reszkessetek! Mary Carson több nálatok! így hát járták a keringőt a jól fésült sydneyi zenekar muzsikájára, az idősebbek jóindulatúan félreálltak, s figyelték a fiatalokat, amíg azok a charlestont ropják, ették a homáros süteményt, a jégbe hűtött osztrigát, itták a tizenöt éves francia pezsgőt és a tizenkét éves skót whiskyt. Igaz, ami igaz, szívesebben ettek volna roston sült báránycombot vagy vagdalt marhát, s inkább ittak volna olcsó, erős Bundaberg rumot vagy frissen csapolt Grafton sört. De jóleső tudat volt, hogy ha kedvük szottyan rá, az övék lehet minden, ami az életben kellemes. Igaz, itt is akadtak sovány esztendők, nem is kevés-. Jó években gondosan elrakták a gyapjúért kapott pénzt, hogy megvédje őket a rossz évek veszteségeitől, hiszen az esőt senki nem tudta

megjósolni. De most, egy idő óta már, jó évek járták, s volt mit költeni Gillyben. Ó, ha itt születik valaki a Nagy Északnyugat síkságának fekete talaján, akkor az ő számára nincs a világon ehhez fogható föld. Ők nem zarándokoltak viszszavágyó lélekkel az óhazába; nem tett az értük semmit, legfeljebb ellenük, elnyomást szenvedtek a hitük miatt; Ausztrália viszont túlságosan is katolikus volt, hogy itt elnyomták volna őket. És a Nagy Északnyugat a hazájuk.

És különben is, ma Mary Carson fizeti a cechet. Megengedheti magának. A mellényzsebéből kifizeti Anglia királyát, mondja a szóbeszéd. A pénzét acélba fektette, ezüstbe-ólom-ba-ónba, rézbe és aranyba, s még száz másba is, ami a szó képes és szó szerinti értelmében fialja a pénzt. Drogheda már régen nem a jövedelme fő forrása; nem több, mint jól fizető kedvtelés. Ralph atya sem vacsora közben, sem utána közvetlenül nem beszélt Meggie-vel; egész este gondosan kerülte. Ez bántotta a lányt; szeme mindig őt kereste, ha bent volt a fogadóteremben. A pap tudta ezt; szíve szakadt meg, hogy megálljon a karosszékénél, s megmagyarázza neki, hogy sem az ő jó hírének, sem neki nem tenne jót, ha nagyobb figyelmet fordítana rá, mint, mondjuk, Miss Carmichaelre, Miss Gordonra vagy Miss O'Marára. Akárcsak Meggie, maga sem táncolt, s akárcsak Meggie-t, őt is sokan nézték; ők voltak a teremben a legszebbek. A lelke egyik fele gyűlölte a lány megjelenését ma este, rövid haját, gyönyörű estélyi ruháját, könnyű magas sarkú, hamvas rózsaszín báli cipőjét; így magasabbat mutatott, s az alakja nagyon nőies volt. A lelke másik fele meg szörnyen büszke volt, hogy Meggie túlragyog minden más lányt. Miss Carmichael arcvonásai előkelőek, de fejét nem övezi a vörösarany hajnak ez a páratlan glóriája; Miss King szőke hajcsigái gyönyörűek, de korántsem olyan hajlékony, karcsú, mint ő; Miss Mackail alakja nagyszerű, de arca, mint a lóé, amelyik a legelő drótkerítésén át dézsmálja az almát. Mindent összevetve valami csalódottságot érzett, s szorongó szívvel lapozta volna vissza a kalendáriumot. Nem vágyott rá, hogy Meggie felnőjön, azt szerette volna, ha megmarad kislánynak, az ő drága kis kincsének. Ránézett Paddyre, s mintha annak az arca is az ő gondolatait tükrözte volna. Halványan elmosolyodott. De szép is volna, ha egyszer életében nyíltan kimutathatná az érzelmeit! De a megszokás, a gyakorlat és tapintat már túlságosan a vérévé vált, hogy ezt megtehetné. Az este előrehaladtával a tánc féktelenné vált, a pezsgőt és a whiskyt rum és sör váltotta fel, s az egész estély egyre jobban hasonlított egy gyapjúszínben tartott juhászbálhoz. Hajnali kettőkor már csak a béresek és munkáslányok teljes hiánya különböztette meg a Gilly környékén szokásos, szigorúan demokratikus táncmulatságoktól. Paddy és Fee még ott maradt, de Meggie-t éjfélkor Bob és Jack hazakísérte. Sem Fee, sem Paddy nem vette észre; jól érezték magukat. Ha a gyerekeik nem tudtak is táncolni, ők igen, és táncoltak is. Javarészt egymással, a figyelmes Ralph atyának az a benyomása támadt, mintha egyszerre sokkal közelebb kerültek volna egymáshoz, talán mert egyébként ritkán nyílt alkalmuk rá, hogy lazítsanak és élvezzék egymást. Nem emlékezett rá, hogy valaha is valahol látta volna őket legalább egy gyermekük nélkül, s az jutott eszébe, nehéz dolog lehet szülőnek lenni egy sokgyermekes családban, ahol szinte percekre sem maradnak magukra, hacsak a hálószobában nem, ahol megbocsáthatóan - más dolguk is akad, mint hogy megbeszéljék, ami a szívüket nyomja. Paddy máskor is derűs volt és vidám, de Fee most valósággal ragyogott, s mikor Paddy kötelességből felkérte ezt vagy azt a birtokosnét, Fee-nek is nyomban akadt lelkes partnere, nála sokkal fiatalabb nők hervadoztak a fal mellé állított székeken, mert senki se kérte fel őket. Ralph atyának azonban nemigen jutott ideje rá, hogy a Cleary szülőkön tartsa a szemét. Mikor látta, hogy Meggie elhagyja a termet, egyszeriben tíz évet fiatalodott, felélénkült, s azzal képesztette el Miss Hopetont, Miss Mackailt, Miss Gordont és Miss O'Marát, hogy Miss Carmichaellel eljárt - és milyen jól! - egy black bottom-ot. Aztán sorra felkért a teremben minden petrezselymet áruló leányt, még a szegény otthon ülő Miss Pught is, s minthogy eddig már mindenki teljesen feloldódott és tele volt jóindulattal, egy csöppet sem ítélték el. Sőt még csodálták és dicsérték is lelkes kedvességét. Senki nem mondhatta, hogy a lányának nem volt alkalma Bricassart atyával táncolnia. Persze ha ez nem magánháznál tartott estély, egy lépést nem tehetett volna a táncparkett felé, de így mindenkinek jólesett látnia, hogy egy ilyen szép férfi igazán jól érzi magát.

Háromkor Mary Carson fölállt, és nagyot ásított. - Nem, dehogyis szakítom végét. Én, ha fáradt vagyok, márpedig az vagyok, le szoktam feküdni. Most is lefekszem. De étel van, ital van bőven, a zenekart úgy fogadtam fel, hogy addig játszik, amíg egy embernek is táncolni van kedve, ez a kis zaj pedig csak annál hamarabb álomba ringat. Atya, volna szíves fölsegíteni a lépcsőn? De a fogadótermet otthagyva nem indult el fölfelé a méltóságteljes főlépcsőn, hanem a papot, súlyosan karjára támaszkodva a szalon felé irányította. Az ajtó be volt zárva, várt, míg az a kulccsal, amit odaadott neki, kinyitja, majd bement, s utána Ralph atya is. - Ez jól sikerült estély volt, Mary - mondta a pap. - Nekem az utolsó. - Ne mondjon ilyet, kedves. - Miért ne? Ráuntam az életre, Ralph, és abba is hagyom. - Szeme gúnyos volt. - Nem hiszi el? Több mint hetven évig mindig azt tettem, amit én akartam, és mindig akkor, amikor én akartam, s ha a halál azt hinné, hogy ő az, aki megválasztja, mikor menjek el, hát téved. Akkor halok meg, amikor én akarom, s még csak öngyilkos sem leszek. Az életkedvünk tart életben minket, Ralph, ha az ember igazán kívánja, nem nehéz abbahagyni. Márpedig én fáradt vagyok, s elegem van belőle. Nagyon egyszerű. A pap is fáradt volt, igaz, nem az életre unt rá, hanem a folytonos szerepjátszásra, az éghajlatra, a hasonló érdeklődésű barátok hiányára, önmagára. A szobát csak halványan világította meg a nyúlánk, drága vörös üvegű petróleumlámpa, áttetsző bíborszín árnyékot vetett Mary Carson arcára, s konok csontjaiból még ördögibbet varázsolt elő. A papnak sajgott a lába és a háta, régen volt, hogy ennyit táncolt, bár magában azzal dicsekedett, hogy nincs az a divathóbort, amivel ő ne tartana lépést. Harmincöt éves, vidéki pap, de hogy az egyház hatalmából valamit is birtokolna? A meggondolatlan fiatalkori szó, a fiatalkori indulat heve. Nem volt elég erős, hogy a próbát megállta volna. De többé nem követné el ugyanazt a hibát. Soha, soha... Nyugtalanul megmoccant, felsóhajtott, mi értelme ennek. Az az alkalom úgysem tér vissza többé. Ideje, hogy ezzel a ténynyel szembenézzen, ideje, hogy szakítson a reménykedéssel és álmodozással. - Emlékszik még, Ralph, hogy mit mondtam? Hogy legyőzöm magát, hogy a saját csapdájába ejtem? A száraz öreg hang kizökkentette fáradt álmodozásából. Ránézett Mary Carsonra és elmosolyodott.

- Drága Mary, én soha semmit el nem felejtek, amit maga mond. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna maga nélkül immár hét esztendeje. A maga szellemessége, rosszmája, éles esze... - Ha fiatalabb lennék, másként kaparintanám meg magát, Ralph. Soha nem fogja tudni, mennyire vágytam rá, hogy az életemből harminc évet kidobhassak az ablakon. Ha eljött volna a Sátán, és fölajánlotta volna, hogy a lelkem árán visszaadja a fiatalságomat, gondolkodás nélkül odaadtam volna neki, s nem bántam volna olyan ostobán az a lkut, mint az a vén hülye Faust. De nem jött. Az igazság az, tudja, hogy képtelen vagyok hinni akár az Istenben, akár az ördögben. Soha a legcsekélyebb bizonyítékát nem láttam, hogy valóban léteznének. Maga igen? - Nem. De a hit nem a létük bizonyítékain nyugszik, Mary. A hit, az hit, s az egyház próbaköve. Hit nélkül semmi sincs. - Mulandó hittétel.

- Lehet. A hit alighanem vele születik az emberrel. Be kell vallanom, tőlem szakadatlan küzdelmet követel, de nem adom fél érte a harcot. - Szeretném tönkretenni magát. A pap kék, a félhomályban elszürkült szeme nevetett. - Ó, drága Mary! Azt tudom. - És azt is tudja-e, miért? Valami ijesztő gyengédség kúszott feléje, szinte beléje hatolt, s ha nem, csak azért, mert vadul küzdött ellene. - Nem tudom, Mary, s higgye el, őszintén sajnálom. - Az édesanyján kívül hány nő szerette magát? - Hogy anyám szeretett-e? Ki tudja. A végén mindenesetre meggyűlölt. Mint a legtöbb nő. Voltaképpen a Hüppolitosz név illenék rám. - Óóó! Ez sokat elárult! - Ami a többi nőt illeti, talán csak Meggie... De hát ő még kislány. Az valószínűleg nem túlzás, ha azt állítom, hogy a nők százai kívántak meg, de hogy szerettek volna?... Nagyon kétlem. - Én szerettem.

- Nem, nem szeretett. Én az öregkora tüskéje voltam, ennyi az egész. Ha rám nézett, eszébe jutott, amit a kora miatt nem tud megtenni. - Téved. Szerettem. Istenem, hogy mennyire! Gondolja, hogy az éveim ezt eleve kizárják? Nos, Bricassart atya, hadd közöljek magával valamit. Ebben az ostoba testben, belül, én még fiatal vagyok... érzek, vágyom, álmodom, lázadozok a megkötöttségek, a testem ellen. Az öregkor a legkegyetlenebb bosszú, amivel a bosszúvágyó Isten sújt bennünket. Miért nem öregíti meg a lelkünket is ? - Hátradőlt a karosszékében, behunyta a szemét, csak a foga villant ki fenyegetően. Én persze pokolra jutok. De mielőtt még odajutnék, remélem, módom lesz közölni az Istennel, hogy miféle aljas, undok és szánalmas istenpótlék is ő! - Maga túlságosan hosszú ideig élt özvegy sorban, Mary. Isten megadta magának a választás szabadságát. Ha úgy döntött, hogy nem megy férjhez újra, s ennek következtében az elviselhetetlen magányt választotta, az a maga műve, és nem az Istené. Az asszony egy pillanatra elhallgatott, keményen megmarkolta a széke karfáját, majd fölengedett, és kinyitotta a szemét. Az vörösen csillant meg a lámpa fényében, de könnytelenül, könnynél keményebb, villogóbb valami bujkált benne. A papnak elakadt a lélegzete, félt. Mary, mint a pók, olyan volt. - Ralph, az íróasztalomon talál egy borítékot. Volna szíves idehozni? A pap sajgó derékkal és tele félelemmel felállt, odament az íróasztalhoz, fölvette a borítékot, s kíváncsian szemügyre vette. Elöl nem volt ráírva semmi, de hátul annak a rendje és módja szerint le volt pecsételve vörös viasszal, Mary kosfejes, D betűs pecsétnyomójának lenyomatát viselte. Odavitte, s át akarta adni neki, de ő nem fogadta el, csak intett, hogy üljön le. - Magának szól - mondta, s halkan elnevette magát. - Megszabja a sorsát. Hosszú viadalunk során ez az én legutolsó és legjobban célzott csapásom. Kár, hogy nem leszek itt, és nem nézhetem végig, mi történik. Bár tudom, hiszen ismerem magát, jobban, mint hinné. Az az elviselhetetlen önhittsége! Ebben a borítékban benne van a sorsa. Az életéé és a lelkéé. Át kell engednem magát Meggie-nek, de teszek róla, hogy ő se kapja meg. - Miért gyűlöli úgy Meggie-t? - Egyszer már megmondtam. Mert maga szereti. - De nem úgy! Ő a gyerekem, életem virága, amim máskülönben nem lehet. Meggie eszme, Mary, eszme! Az öregasszony gúnyosan elmosolyodott. - Nem kívánok a drágalátos Meggie-jéről beszélgetni. Magát már soha többé nem látom, nem akarom hát arra pazarolni az időt, hogy róla beszélgessünk. Itt ez a levél. Azt akarom, hogy esküdjék meg a papi becsületére, hogy nem bontja fel, amíg a saját szemével nem látja a holttestemet, de mielőtt még eltemetne, fölbontja. Esküdjék! - Esküre semmi szükség, Mary. Megteszem, amire kér. - Esküdjék meg, vagy visszaveszem! A pap vállat vont. - Legyen. A papi becsületemre esküszöm. Nem bontom fel, amíg holtan nem látom magát, de felbontom, mielőtt eltemetném. - Helyes. - Mary, nagyon kérem, ne aggódjék! Ez csak képzelődés, nem több. Reggelre érve maga is nevet rajta. - Én nem érem meg a reggelt. Az éjjel meghalok; nem vagyok olyan gyönge, hogy kivárjam, amíg magát viszontlátom. Most pedig lefekszem. Lesz szíves felkísérni a lépcsőn? A pap nem hitt neki, de semmi értelmét nem látta, hogy vitatkozzék vele, az asszony meg nem volt olyan kedvében, hogy abból tréfával ki lehetett volna zökkenteni. Azt Isten dönti el, ki mikor hal meg, hacsak - Istentől adott szabadságában - önkezével nem vet véget az életének. S ő azt mondta, öngyilkos nem lesz. így hát segített neki zihálva fölmásznia a lépcsőn, s fölérve kezébe fogta a kezét, hogy megcsókolja. Elhúzta. - Nem, ma éjjel nem. Ma a számon, Ralph! A számon, mintha szeretők volnánk!

A csillár ragyogó fényében - az estély alkalmából négyszáz viaszgyertya égett rajta - észrevette a pap arcán az undort, az ösztönös riadalmat; most szeretett volna meghalni, szinte kivárni se bírta. - Mary, pap vagyok! Nem tehetem! Fülsértően, vészjóslón fölnevetett. - Istenem, Ralph, hogy maga milyen hazug! Férfinak is hazug, papnak is hazug! Még elgondolni is, hogy egyszer volt mersze a szerelmét fölajánlani! Olyan biztos volt benne, hogy visszautasítom? Bár ne tettem volna. A lelkemet adnám érte, ha megismételhetném azt az éjszakát, csak hogy lássam, hogyan mászik ki belőle. Hazug, hazug, hazug! Semmi más, Ralph. Impotens, haszontalan hazug. Impotens férfi és impotens pap. Sikerült valaha is fölállítania, Bricassart atya? Hazug!

Éjszaka volt, még csak nem is pirkadt. Sötétség ülte meg Droghedát, puhán, vastagon és nagyonnagyon melegen. A mulatság kezdett igencsak zajossá válni; ha a szomszédban más is lakik, már régen kihívta volna a rendőrséget. Valaki kiadósan és felháborító módon okádott a verandán, egy borzas kis bokor mögött meg két kivehetetlen alak ölelkezett. Ralph atya kikerülte a felfordult gyomrú részeget és a szerelmespárt, s csöndben elindult a frissen nyírt rugalmas gyepszőnyegen, maga sem tudta, merre, de nem is érdekelte, annyira zaklatott volt. Csak el innét, a szörnyű vén pók közeléből, aki szentül hiszi, hogy e csodás éjszaka sikerült megszőnie halált hozó hálóját. A hőség e hajnal előtti órán nem volt olyan kimerítő, a sűrű, meleg levegőben valami enyhe fuvallat érzett, bágyadt rózsa- és boroniaillat s az a mennyei némaság, ami csak a trópusi és szubtrópusi éghajlat sajátja. Istenem, élni, igazán élni! Magamhoz ölelni az éjszakát és élni, szabadnak lenni! Megállt a gyep túlsó szélén, s fölnézett az égre, ösztönösen az Istent kereste. Igen, ott lehet valahol, a tiszta és túlvilági, pislákoló fénypontocskák között, mi másról is beszélne az éjszakai égbolt? A nappali kék födél nyíltan az ember tán nem az örökkévalóságba pillant? Nincs, ami oly egyértelműen bizonyítaná az időtlenség és Isten létét, mint a tág csillagos ég látványa. Marynek persze igaza van. Hazug, ízig-vérig hazug. Se pap, se férfi. Csak olyasvalaki, aki sóvárog rá, bár tudná, hogyan lehetne mind a kettő. Nem! Nem mind a kettő! A pap és a férfi nem fér össze. Ha férfi, pap nem lehet. Miért keveredtem bele a hálójába? Erős a mérge, talán erősebb, mint hinném. És abban a levélben vajon mi állhat? Hogy mennyire szeretne Mary csapdába ejteni! Vajon mit tud rólam, és mi az, amit csak sejt? És mi az, amit tudni, amit sejteni lehet rólam? A haszontalanságomat, a magányosságomat. A kételyeimet, a fájdalmamat. Téved, Mary. Igenis fel tudom állítani. Csak egyszerűen nem vagyok hajlandó rá, évekig tartott, amíg bebizonyítottam önmagamnak, hogy féken tartható, uralkodni tudok rajta, képes vagyok legyűrni. Mert felállítani férfidolog, én meg pap vagyok. A temetőben sírt valaki. Meggie persze. Ez a hely senki másnak eszébe nem jutott volna. Megemelte a reverendája szegélyét, és átlépett a kovácsoltvas kerítésen, úgy érezte, elkerülhetetlen, hogy ma éjjel ezzel is végezzen. Ha szembekerült az életében szereplő két nő egyikével, akkor a másikával is rendezni kell a dolgát. Derűs közönye visszatért, ettől ugyan nem tudja hosszú időre megfosztani a vén pók. A gonosz vén pók. Isten rohassza meg. Isten rohassza meg!

- Kicsi Meggie, ne sírj - mondta, és leült melléje a harmatos fűbe. - Tessék, fogadni mernék, hogy nincs egy tisztességes zsebkendőd. A nőknek sosincs. Itt az enyém, és légy jó kislány, törüld meg a szemed. Meggie elvette a zsebkendőt, és szófogadóan megtörülte a szemét. - Még át sem öltöztél. Itt ülsz éjfél óta? - Itt. - Bob és Jack tudja, hogy hol vagy? - Azt mondtam, lefekszem. - Mi baj, Meggie? - Szóba sem állt velem ma este. - Ó! Gondoltam, hogy ez az. Gyerünk, Meggie, nézz a szemembe! Messze keleten gyöngyházszín derengett az ég alján, a teljes sötétség visszavonulóban, a droghedai kakasok kukorékolva köszöntötték a kora hajnalt. S látta, hogy még ennyi könny sem volt képes elhomályosítani a lány szeme fényét. - Meggie, te voltál a legeslegcsinosabb lány a társaságban, s köztudott, hogy én gyakrabban járok Droghedára, mint ahogy a szükség megkövetelné. Én pap vagyok, tehát minden gyanúnak fölötte kell állnom, egy kicsit úgy, mint Caesar feleségének... de, sajnos, az emberek gondolatai nem ilyen tiszták. Pap létemre fiatal vagyok és nem éppen rosszképű. - Elhallgatott, az jutott eszébe, mit

szólna Mary Carson, ha hallaná, hogy így alátaksálja magát, s magában fölnevetett. - Ha csak egy parányi figyelmet fordítok is rád, a híre mint a futótűz terjedt volna el Gilly-szerte. Ettől zsongott volna minden társas összejövetel. Érted, hogy mire gondolok? Meggie a fejét rázta, kurta fürtjei megcsillantak a hajnalfényben. - Hát, fiatal vagy hozzá, hogy megértenéd a világ dolgait, de akkor is muszáj tanulnod, s úgy látszik, mindenre én kell hogy megtanítsalak. Nem? Arra gondolok, hogy mindenki azt mondaná: az irántad tanúsított érdeklődésem a férfiember és nem a pap érdeklődése.

- Atya! - Rémes, nem? - Elmosolyodott. - De hát az emberek ilyenek, hidd el. Tudod, Meggie, te nem vagy már kislány, már ifjú hölgy vagy. De azt még nem tanultad meg, hogy elrejt sd az irántam érzett szeretetedet, így hát ha mindenki szeme láttára szóba elegyedem veled, úgy néztél volna rám, hogy azt bizony sokan félreértették volna. A lány különös pillantást vetett rá, tekintete egyszerre átha-tolhatatlanná vált, majd hirtelen elfordította a fejét, s csak az arcélét mutatta. - Értem. Csacsi vagyok, hogy ezt nem vettem észre.

- Nem gondolod, hogy ideje volna hazamenned ? Most biztos, hogy mindenki alszik, de ha történetesen valaki fölébred a szokott időben, akkor benne vagy a pácban. S azt nem mondhatod, hogy velem voltál, Meggie, még a tulajdon családodnak sem. Meggie fölállt, s fölülről bámult le rá. - Megyek, atya. Bár ismernék ők is jobban, akkor sose hinnének magáról ilyeneket. Mert magában semmi ilyesmi nincsen, ugye? Ez fájt, ki tudja, miért, ez a szívéig hasított, nem úgy, mint Mary Carson kegyetlen gúnyolódása. Nincs, Meggie, igazad van. Semmi ilyesmi. - Felugrott, fanyarul elmosolyodott. - Különösnek tartanád, ha azt mondanám, bár volna? - Fejéhez kapott. - Nem, csöppet sem vágyom rá. Menj, Meggie, menj haza! A lány arca szomorú volt. - Jó éjt, drága Meggie-m. Figyelte, mint távolodik a sírok közt, lépi át a kerítést, távolodó alakja a rózsabimbós estélyi ruhában kecses volt, nőies és egy csöppet valószerűtlen. Hamvas rózsaszín. - Pontosan ráillik mondta az angyalnak. Miközben visszafelé ballagott a gyepen, kocsik zúgtak elfelé Droghedáról, a mulatság véget ért. Bent a zenészek, rumtól és fáradtságtól szédelegve, a hangszereiket rakták el, a kimerült szobalányok és az ideiglenes kisegítők meg igyekeztek némi rendet teremteni. Ralph atya a fejét csóválta. - Küldjön mindenkit lefeküdni, kedves - mondta Mrs. Smithnek. - Az ilyesmi sokkal könnyebben megy kipihenten. Majd én gondoskodom róla, hogy Mrs. Carson ne haragudjon. - Nem kívánna enni valamit, atya? - Isten ments! Megyek s lefekszem magam is. Késő délután egy kéz érintette meg a vállát. Ahhoz sem volt ereje, hogy a szemét kinyissa, csak megfogta a kezet, s megpróbálta az arcához vonni. - Meggie - mormolta. - Atya, atya! Jaj, tessék már fölébredni! Mrs. Smith hangjának hallatára a szeméből nyomban kiszállt az álom. - Mi baj, Mrs. Smith? - Mrs. Carson, atya. Meghalt. Az órája elárulta, hogy este hat is elmúlt. A nap iszonyú hőségétől kábultan, szédelegve és tántorogva vetette le a pizsamáját és vette fel a papi ruháját, kerített a nyakába egy keskeny bíbor stólát, fogta az utolsó kenetet, a szenteltvizet, a nagy ezüstkeresztet és ébenfa olvasóját. Egy pillanatig eszébe nem jutott kételkednie, hogy Mrs. Smithnek igaza van, tudta, hogy a pók meghalt. Végül vajon mégis bevett valamit? Ha igen, Isten adja, hogy semmi ne maradt légyen a szobában, vagy orvosszemmel semmi ne legyen észrevehető. Hogy mi haszna, ha kiszolgáltatja neki a haldoklók szentségét, nem tudta. De akkor is meg kell tennie. Utasítsa vissza, s kész a bonyodalom, halotti szemle meg miegyéb. De rossz érzésének semmi köze nem volt az öngyilkossággal kapcsolatos hirtelen támadt gyanújához, egyszerűen undorítónak találta, hogy Mary Carson holttestét szent kenettel kenje meg.

Régen halott volt, bizonyára nyomban azután meghalt, hogy visszavonult, jó tizenöt órával ezelőtt. Az ablakok csukva, a levegő nyirkos a szoba valamennyi láthatatlan zugában rejtőző nagy lapos serpenyők vizétől, amelyekkel azért rakatta tele a hálószobáját, hogy bőre fiatalságát a pára megőrizze. S az a különös zsongás, egy pillanatra eltöprengett ostobán, s hirtelen rádöbbent, hogy ez légyzümmögés, a legyek felhői bolondul lakomáznak, párosodnak, petéznek, zajongnak a testén. - Az isten szerelmére, Mrs. Smith, nyisson gyorsan ablakot! - kapott levegő után, miközben halottsápadtan közeledett az ágyhoz. A holttest merevsége már fölengedett, petyhüdt volt megint, undorítóan petyhüdt. Szeme tágra nyílt, keskeny ajka elfeketedett, valósággal elborították a legyek. Meg kellett kérnie Mrs. Smitht, hogy kergesse őket, miközben ő végzi a dolgát, mormolja az ősi latin igéket. Komédia, s a nő fertelmes. A szaga! Uramisten! Rosszabb, mint bármi döglött ló a legelőn. Attól, hogy megérintse, éppúgy visszariadt holtában, mint életében. Kivált a légypiszkos ajkat. Órákon belül nyüzsgő kukacok tömegévé válik. Végre elkészült. Kiegyenesedett. - Menjen le rögtön Mr. Clearyhez, Mrs. Smith, és kérje meg, hogy az isten szerelmére, a fiúk nyomban üssenek össze valami koporsót. Nincs idő rá, hogy Gillyből hozassunk, itt rohad el a szemünk láttára. Istenem! Mindjárt elhányom magamat. Megyek, megfürdöm, és a ruhámat ott hagyom az ajtó előtt. Égesse el. Ez a szag soha ki nem megy belőle. Benn a szobájában - immár lovaglónadrágban, ingben, hiszen nem hozott magával két reverendát eszébe jutott a levél és az ígérete. Az óra hetet ütött, hallotta a visszafojtott zűrzavart, ahogy a szobalányok és a kisegítők sietve visszarendezték a fogadótermet kápolnává, előkészítették a házat a másnapi temetésre. Nincs mit tenni, kénytelen visszamenni Gillybe másik reverendáért és miseruháért, amiben gyászmisét mondhat. A legszükségesebbet mindig magával vitte, valahányszor a paplakból távolabbi birtokra indult, fekete táskája gondosan leszíjazott rekeszeiben mindig ott lapult, ami a kereszteléshez, utolsó kenethez kellett, s az alkalomhoz illő miseruha is. De ír lévén, az, hogy magával hurcolja a gyászmiséhez szükséges miseruhát is, az már a sors kihívásának tetszett. Meghallotta kint Paddy hangját, de most nem akarózott Paddyt látnia, tudta, hogy Mrs. Smith úgyis mindent megtesz, amit meg kell tenni. Csak ült az ablaknál, nézte a droghedai kilátást a lemenő nap fényében, az aranyfényben fürdő eukaliptuszokat, az épp bíborvörös színben égő fehér, rózsaszín és piros rózsák tömegét, kivette táskájából Mary Carson levelét, s két tenyere közé fogta. De az asszony ragaszkodott hozzá, hogy még azelőtt elolvassa, hogy őt eltemetné, s valahol a lelke mélyén egy hangocska azt suttogta, hogy most kell elolvasnia és nem később, mielőtt még Paddyvel és Meggie-vel ma éjjel találkoznék, most, mikor még senki mást nem látott, csak Mary Carsont. A boríték négy papírlapot tartalmazott, széthajtotta, s rögtön látta, hogy az alsó kettő végrendelet. A felső kettő levél volt, neki szóló levél.

Drága Ralphom, látni fogod, hogy a borítékban a másik irat a végrendeletem. Már van egy szabályosan aláírt, lepecsételt és hibátlanul jogérvényes végrendeletem Harry Gough irodájában, Gillyben; ez utóbbi jóval később kelt, s azt, ami Harrynél van, természetesen hatálytalanítja. Ami azt illeti, csak tegnap írtam, s tanúként Tómmal meg a kerítéshúzóval írattam alá, mert legjobb tudomásom szerint végrendeletet tanúként kedvezményezett személy nem írhat alá. így hát teljesen jogérvényes, annak ellenére, hogy nem Harry fogalmazta. Biztosítalak, nincs a világon az a bíróság, amely érvényét kétségbe vonhatná. De hát miért nem Harryval írattam meg, ha módosítani kívántam a végakaratomat? Nagyon egyszerű, drága Ralphom. Azt akartam, hogy e végrendelet létezéséről rajtam és rajtad kívül az égvilágon senki ne tudjon. Amit a kezedben tartasz, az egyetlen példány. Egy lélek sem tud róla. Tervemnek ez igen fontos része. Emlékszel az írásnak arra a részére, amikor a Sátán a hegytetőn megkísérti a mi Urunk Jézus Krisztust? Azzal kísérti meg, hogy a világot ígéri neki. Jó tudnom, hogy a Sátán hatalmából valami kevés nekem is jutott, s így azt, akit szeretek (tán kétséged van afelől, hogy a Sátán szerette Krisztust? Nekem nincsen), én is képes vagyok megkísérteni azzal, hogy nekiadom a világot. Az

utóbbi évek során ugyancsak megélénkítette a gondolataimat, hogy a dilemmádon elmélkedtem, s ahogy a halálom közeledett, látomásaim egyre élvezetesebbek lettek. Ha a végrendeletet végigolvasod, megfogod érteni, mire gondolok. Miközben én a pokolban égek, túl már ennek az életnek a határain, amelyet ismerek, te még benne leszel, de a te poklod lángjai jobban égetnek, mint bármi, amit az Isten gyújthat alád. Ó, Ralphom, tökéletesen fölmértelek! Ha máshoz nem is értettem soha, azt tudtam, hogyan kínozzam meg, akit szeretek. S te sokkal alkalmasabb áldozat vagy, mint szegény megboldogult Michael valaha is volt. Mikor megismertelek, nyomban szemet vetettél Droghedára meg a pénzemre, ugye, Ralphom? Rögtön fölismerted, mi módon vásárolhatod vissza született hivatásodat. De aztán megérkezett Meggie, s te megfeledkeztél róla, hogy eredetileg mi célból is foglalkoztál velem, ugye? Én már csak ürügy voltam rá, hogy idejárj Droghedára, és itt Meggie-vel találkozzál. Kíváncsi volnék, vajon akkor is ilyen könnyedén változtattál volna-e szövetséget, ha tudod, hogy én valójában mennyit érek? Talán tudod, Ralph? Azt hiszem, fogalmad sincs róla. Lehet, hogy nem úrihölgyhöz illő pontos összeget említeni, ha az ember hagyatékáról van szó, de akkor is jobb, ha megmondom, hadd tudjad, amikor döntened kell. A vagyonom tizenhárommillió fontra rúg, pár százezer eltéréssel ide vagy oda. A második oldal vége felé járok, nem bajlódhatok azzal, hogy ebből értekezést kanyarítsak. Olvasd el a végakaratomat, Ralph, és ha elolvastad, döntsd el, mit kezdesz vele. Hogy odaadod-e elismertetni Harry Goughnak, vagy elégeted, és senkinek nem említed, hogy valaha is létezett. E két döntés közt választhatsz. Szeretném még hozzátenni, hogy az a végrendelet, amit Paddyék érkezte után írtam, ott van Harry irodájában, s abban mindent Paddyre hagytam. Csak hogy tudjad, mi az ellentétel. Ralph, szeretlek annyira, hogy szívem szerint megöltelek volna, mert nem kellettem neked. Ez azonban sokkal élvezetesebb formája a megtorlásnak. Nem vagyok nemes lélek, szeretlek, de azt akarom, hogy ordíts kínodban. Mert látod, én tudom, hogyan fogsz dönteni. Olyan pontosan tudom, mintha ott lennék, s látnálak. Ordítani fogsz, Ralph, és én aztán tudom, hogy mi a kínszenvedés! így hát csak olvass tovább, szépséges, nagyravágyó papom. Olvasd el a végakaratomat, és dönts magad a sorsod felett.

Sem a neve nem volt aláírva, sem a nevének a kezdőbetűje. A pap érezte, hogy homlokát kiveri s hogy tarkóján is csurog a veríték. S szeretett volna azon nyomban fölállni, hogy elégesse mindkét írást, anélkül hogy a másodikat akár csak el is olvasta volna. De a gonosz vén pók jól mérte föl az áldozatát. Muszáj elolvasnia azt is; képtelen volt a kíváncsiságának ellenállni. Istenem! Hát mit követett ő el, hogy ez a nő ilyesmit műveljen vele ? Miért kell neki mindig nők miatt szenvednie ? Miért nem született kicsinek, torznak, csúfnak? Akkor talán most boldog lehetne. A másik két lapot ugyanaz a gondos, majdhogynem aprólékosan kicsinyes kézírás borította. S az ugyancsak lelke aljas kapzsiságára vallott.

Én, Mary Elizabeth Carson, testi és lelki egészségem teljes birtokában, az alábbiakban nyilvánítom ki végakaratomat, mely megfoszt érvényétől és semmissé tesz minden általam korábban tett végrendeletet. Az alant felsorolt külön hagyatékok kivételével minden világi javamat, pénzemet, ingó és ingatlan vagyonomat a római katolikus anyaszentegyházra hagyom, az alábbi feltételek mellett : Először: nevezett római katolikus anyaszentegyház - a továbbiakban : egyház - vegye tudomásul, hogy mily nagyrabecsüléssel és szeretettel viseltettem papja, Ralph de Bricassart atya iránt, s hogy kizárólag az ő szívjósága, lelki irányítása és soha nem lankadó támogatása indított arra, hogy javaimról így rendelkezzem. Másodszor: az egyház csak addig maradhat végakaratom kedvezményezettje, amíg nevezett Ralph de Bricassart atya emberi értékét és képességeit megbecsüli. Harmadszor: világi javaim, pénzem, valamint ingó és ingatlan vagyonom kezeléséért, igazgatásáért hagyatéki végrehajtói minőségben nevezett Ralph de Bricassart atya felelős. Negyedszer: nevezett Ralph de Bricassart atya halála esetén hagyatékom további kezelésére vonatkozólag kizárólag az ő végakarata irányadó. Az egyház tehát változatlanul megőrzi kizárólagos tulajdonjogát a hagyaték fölött, de azt a személyt megnevezni, akit hagyatéki végrehajtóként utódjául kíván, egyedül Ralph de Bricassart atya jogosult; e tisztségre bárkit megnevezhet, nem szükséges, hogy egyházi személy vagy akár az egyház világi tagja legyen. ötödször: a droghedai birtokot sem eladni, sem felosztani nem szabad.

Hatodszor: a droghedai birtok igazgatását továbbra is öcsémnek, Padraic Clearynek kell végeznie, aki jogosult rá, hogy házamban lakjék. Jószágigazgatói javadalmazásának mértékét kizárólag Ralph de Bricassart atya jogosult megszabni, senki más. Hetedszer: öcsém, nevezett Padraic Cleary halála esetén özvegye és gyermekei továbbra is jogosultak rá, hogy Droghedán lakjanak, a jószágigazgatói tiszt pedig életkoruk szerinti sorrendben fiaira, Robertre, Johnra, Hughra, Stuartra, Jamesre és Patrickre száll át - kivéve Francis fiát, akit az öröklésből kizárok. Nyolcadszor: Patrick vagy - az öröklésből kizárt Francis kivételével - Padraic öcsém utolsó még életben lévő fiúgyermekének halála esetén a jószágigazgatói tisztség nevezett Padraic Cleary unokáira száll át. Külön hagyatéki rendelkezések: A droghedai birtokon lévő házam teljes berendezése Padraic Clearyt illeti. Eunice Smith házvezetőnőm jogosult jelenlegi munkaviszonyában a tetszése szerinti ideig és illendő munkabér fejében megmaradni, halálom esetén hagyatékom terhére ötezer font, munkaviszonyának megszűnte után pedig élete végéig méltányos nyugdíj illeti. Minerva O'Brian és Catherine Donnelly jogosult jelenlegi munkaviszonyában a tetszése szerinti ideig és illendő munkabér fejében megmaradni, halálom idején hagyatékom terhére ezer-ezer font, munkaviszonyának megszűnte után pedig élete végéig méltányos nyugdíj illeti. Ralph de Bricassart atyát hagyatékom terhére élete végéig évi tízezer font illeti meg, korlátozatlan és tetszése szerinti személyi használatára.

Aztán annak a rendje és módja szerint az aláírás, a tanúk aláírása és a dátum. Szobája nyugatra nézett. A nap lenyugvóban volt. A mozdulatlan nyári levegőt por fátyolozta, a finom eloszlású szemcsék közt átnyúlt a nap ujja, s ettől mintha bíbor-arany színbe borult volna az egész világ. Lángszegélyű felhőcsíkok ezüstlobogóként tarkázták a vérvörös labdát, mely ott lebegett közvetlenül a távoli legelők fái fölött. - Bravó! - mondta a pap. - Be kell vallanom, Mary, hogy megvertél. Ez mestervágás volt. Én vagyok a bolond, nem te. Könnyein át látta a kezében tartott lapokat, s letette, mielőtt még a könnyei összepacáznák. Tizenhárommillió font. Tizenhárommillió! Mielőtt Meggie-t megismerte volna, valóban erre áhítozott. De azután, hogy ő megjött, elvetette a gondolatot, hiszen arra, hogy a jogos örökségéből kitúrja őt, hidegvérrel nem törekedhetett. Vajon akkor se tette volna meg, ha tudja, hogy a vén pók milyen gazdag? Akkor sem? Még a tizedére se becsülte. Hogy tizenhárommillió! Paddy és a családja hét évig élt a juhászgazda házában, s holtra dolgozta magát Mary Carsonért. És mit kaptak érte ? Azt a szégyenletes kis bérüket? Ralph atya tudtával Paddy sohasem panaszkodott, hogy nyomorúságosan fizetik, hisz arra

gondolt, ez nem kétséges, a nénje halála után bőségesen kifizetődik, hogy egy juhász béréért igazgatta a birtokot, a fiai meg bojtárbérért végeztek juhászmunkát. Csak tette a dolgát, s közben úgy megszerette Droghedát, mintha az övé volna, s joggal hitte, hogy az övé is lesz. - Bravó, Mary! - mondta újra Ralph atya, amint gyerekkora óta első könnyei rápottyantak a keze fejére - s persze nem a papirosra. Tizenhárommillió font, és a megújult lehetőség, hogy Bricassart bíboros legyen. Paddy Cleary, a felesége, a fiai - és Meggie! - rovására. Milyen ördögi jól ismerte őt! Ha Mary mindentől megfosztja Paddyt, akkor egyértelmű lett volna, hogy mit tegyen; fogta volna a végrendeletet, bedobta volna a konyhán a tűzbe, a legkisebb aggály nélkül. De Mary gondoskodott róla, hogy Paddy ne szenvedjen hiányt, a halála után kényelmesebben éljen Droghedán, mint életében valaha is, s még Droghedát se vegyék el tőle teljesen. A hasznát és tulajdonjogát igen, de a földet nem. Igaz, nem lesz Paddyé a legendás tizenhárommillió font, de így is köztiszteletben áll és tisztes jólétben él majd. Meggie sem fog éhezni, nem kergetik ki mezítláb a világba. Nem lesz ugyan Miss Cleary, egyenrangú Miss Carmichaellel és a fajtájával. Ő is tiszteletre méltó, társaságképes, de nem felső szinten. Felső szinten soha. Tizenhárommillió font. Ez egyértelmű a lehetőséggel, hogy elkerüljön innét Gillanbone-ból, ki az örökös ismeretlenségből, hogy elnyerje a magafajták és a feljebbvalói jóakaratát. Mary Carson

végül mégis Gillanbone-t tette a pápai legátus térképének középpontjává. Bosszúból, s ennek hulláma a Vatikánig gyűrűzik. Mert bármilyen gazdag is az egyház, tizenhárommillió font az tizenhárommillió font. Azt még az egyház se veheti semmibe. És csak az ő kezével seperheti be, ezt Mary Carson kék tintával írott sorai biztosítják. Paddy soha nem támadja meg a végrendeletet, azt tudja, mint ahogy tudta Mary Carson is, hogy az isten rohassza meg. Ó, igen, Paddy haragudni fog, lehet, hogy látni sem akarja, szóba sem áll vele többé, de a dühe odáig nem terjed, hogy perre menjen. Mi van itt eldönteni való? Vajon nem tudja-e máris, nem tudta már akkor is, amikor a végrendeletet olvasta, hogy mit tesz? Könnyei fölszáradtak. Ralph atya szokott könnyedségével állt föl, gondosan begyűrte körben az ingét, és odament az ajtóhoz. Be kell mennie Gillybe, reverendáért, miseruháért; de előbb még látni akarta Mary Carsont. Az ablak hiába volt nyitva, a szag sűrű bűzzé áporodott, a petyhüdten lógó függönyöket még a legenyhébb szellő sem libbentette meg. Határozott léptekkel ment oda az ágyhoz, megállt és lenézett az öregasszony holttestére. A légypeték arca nyirkos felületein már kezdtek kikelni, kövér karján-kezén a gázok zöldes dudorokat puffasztottak. Ó, istenem. Te undorító vén pók. Győztél, de miféle győzelem ez ? Az ember egyik szétbomló torzképének győzelme a másik felett. Meggie-t nem tudtad legyőzni, ami neked sose volt, azt nem tudtad elvenni tőle. Lehet, hogy én is ott égek majd veled együtt a pokol tü-zén, de hogy neked milyen pokoltüzet terveznek, azt tudom: hogy lásd az irántad tanúsított közönyömet, miközben együtt rohadunk az örökkévalóságig... Paddy lent várt rá a hallban, a lépcső alján, zavart volt és betegnek látszott. - Jaj, atya! - mondta, s elindult feléje. - Hát nem szörnyű? Micsoda megrázkódtatás. Eszembe se jutott volna, hogy majd így megy el, hiszen tegnap este kutya baja sem volt. Uramisten, most mit csináljak? - Látta már? - Isten óvjon, láttam. - Akkor azt is tudja, hogy mi a teendő. Még soha nem láttam hullát, amelyik ilyen hamar oszlásnak indult volna. Ha nem tudjuk egy-két órán belül valami tisztességes koporsófélébe fektetni, utána már önthetjük a petrós hordóba. Az első, hogy reggel eltemessük. Azzal ne lopják az időt, hogy a koporsót megpróbálják földíszíteni, majd szórják be rózsával a kertből, vagy mi. De most mozogjon, ember! Én bemegyek Gillybe miseruháért. - Amint csak tud, jöjjön vissza, atya! - kérlelte Paddy. De Ralph atya jóval tovább maradt el, mint amennyi idő ahhoz kellett, hogy egyszerűen ellátogasson a paplakba. Mielőtt még hazament volna, befordult a kocsijával Gillanbone módosabb mellékutcáinak egyikébe, egy szépen ápolt kert közepében álló, meglehetősen hivalkodó ház elé. Harry Gough épp akkor ült volna le vacsorázni, de mikor a szobalány közölte vele, hogy ki keresi, kiment elébe a szalonba. - Atya, tartson velünk. Vagdalt hús van káposztával, főtt krumplival és petrezselyemmártással, s a marhahús kivételesen nincs túlsózva. - Köszönöm, Harry, nem maradhatok. Csak azt akartam közölni, hogy Mary Carson ma hajnalban meghalt. - Szent egek! Hisz magam is ott voltam az éjszaka! Nem látszott, hogy bármi baja volna! - Tudom. Mikor három óra tájt fölkísértem a lépcsőn, az égvilágon semmi baja nem volt, de úgy látszik, nyomban meghalt, amint lefeküdt. Mrs. Smith fedezte fel, délután hat óra tájt. De olyan régen hevert ott, hogy a holtteste már iszonyú állapotban van, ebben a szörnyű hőségben a szoba ablakai egész nap csukva voltak, olyan, mint egy inkubátor. Isten adná, hogy valaha is el tudjam felejteni azt a látványt! Kimondhatatlan, Harry, szörnyűséges. - Holnap eltemetik? - Muszáj. - Hány óra? Tíz? Ilyen hőségben kénytelenek vagyunk későn vacsorázni, mint a spanyolok, így hát ne aggódjék, ha késő volna valakit is ilyenkor hívni. Ebben segítségére lehetek, atya?

- Köszönöm, ez nagy segítség volna. Én csak a miseruháért jöttem be Gillybe. Arra igazán nem számítottam, hogy majd gyászmisét kell mondanom. Most amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell mennem Droghedára, szükségük van rám. Az engesztelő szent mise reggel kilenckor lesz. - Mondja meg Paddynek, hogy magammal viszem a végrendeletet is, s a temetés után mindjárt azt is elintézhetjük. Maga is kedvezményezett, atya, hálás lennék hát, ha maga is ott maradna, amíg felolvasom. - Azt hiszem, itt van egy kis bibi, Harry. Mary, tudja, újabb végrendeletet írt. Az éjjel, mikor otthagyta a társaságot, odaadott nekem egy lepecsételt borítékot, és megígértette velem, hogy amint a holttestét a magam szemével látom, felbontom. S mikor megtettem, láttam, hogy a boríték egy újabb végrendeletet tartalmaz. - Mary új végrendeletet írt? Nélkülem?

- Úgy látszik. Már régóta forgathatta a fejében, de hogy miért titkolta ennyire, nem tudom. - Itt van magánál, atya? - Itt. - A pap benyúlt az inge alá, és odaadta neki az összehajtogatott papírlapokat. Az ügyvéd nem zavartatta magát, s ott helyben végigolvasta. Mikor végzett vele, fölnézett, s a szemében sok olyasmi tükröződött, amit Ralph atya nem szívesen látott. Csodálkozás, harag s némi megvetés. - Hát, atya, gratulálok! Végül is megszerezte. - Mondhatta, nem lévén katolikus. - Higgye el, Harry, engem jobban meglepett, mint magát. - Ez az egyetlen példány? - Tudtommal igen. - És ezt az éjszaka adta át magának? - Igen. - Akkor miért nem semmisítette meg, hogy szegény öreg Paddy kapja, ami joggal őt illeti? Az egyháznak semmi joga Mary Carson vagyonára. A pap szép szeme kifejezéstelen volt. - Ó, az nem lett volna helyénvaló, Harry, nem? A vagyon Maryé, úgy rendelkezett felőle, ahogy akart. - Én Paddynek azt fogom tanácsolni, hogy támadja meg a végrendeletet. - Ez, azt hiszem, kötelessége. Ezzel elváltak. Mire reggel mindenki megérkezett a temetésre, egész Gillanbone és a környéke is a szélrózsa minden irányában tudta, hogy hova kerül Mary pénze. A kocka el van vetve, most már nincs visszaút. Hajnali négyre járt már, mire Ralph atya túljutott az utolsó kapun, és belépett a birtok legelőjére, mert csöppet sem sietett visszafele. Mindvégig szántszándékkal kényszerítette magát, hogy ne gondoljon semmire. Se Paddyre, se Fee-re, se Meggiere, sem arra a bűzlő szörnyűségre, amit (szívéből remélte) azok már beletöltöttek a koporsóba. Inkább az éjszakára nyitotta rá szemét-leikét, a csillogó fűben álló holt fák kísérteties ezüstjére, a facsoportok tövének vak fekete homályára, az égen buborékként lebegő teliholdra. Egyszer meg is állította a kocsit, és kiszállt, odasétált a drótkerítéshez, nekidűlt a feszes drótszálaknak, és mélyen beszívta az eukaliptusz és a vadvirágok boszorkányos illatát. A táj olyan szép volt, olyan tiszta, s olyan közömbös azok sorsa iránt, akik azt hiszik, hogy ők az urai. A kezüket talán rátehetik, de hosszú távon az uralkodik rajtuk. Mindaddig, amíg az időjárást nem ők irányítják, amíg esőt nem tudnak hívni rá, az övé az utolsó szó. A kocsit a háztól távol állította le, s lassú léptekkel indult befelé. Valamennyi ablak ki volt világítva, a házvezetőnő lakrésze felől megütötte a fülét, hogy a két szobalány és Mrs. Smith a rózsafüzért mondja. A glicínia árnyékában megmoccant egy árnyék, ő megtorpant, s fejébe szaladt a vér. A vén pók, hát még így is megpróbál hatalmába keríteni. De csak Meggie volt az, türelmesen várta, amíg ő megérkezik. Lovaglónadrágban, csizmában volt, s ő élt, nagyon is élt. - Rám ijesztettél - mondta a pap. - Bocsánat, atya, nem akartam. De nem volt kedvem benn maradni apuval meg a fiúkkal, anya meg még mindig lent van a házban a kicsikkel. Most valószínűleg nekem is Mrs. Smith-szel, Minnie-vel és Cattel illenék imádkoznom érte, de valahogy nem akarózik. Ez bűn, nem? Ralph atyának kedve ellenére volt, hogy most Mary Carson emlékét szolgálja. - Nem hiszem, hogy az volna, Meggie, a képmutatás viszont biztos, hogy az. Valahogy magam sem kívánok érte

imádkozni. Nem volt... nem volt valami jó lélek. - Felvillant a mosolya. - Ha te bűnt követtél el azzal, amit mondtál, akkor magam is, csak épp hogy én súlyosabbat. Mert nekem mindenkit szeretnem kéne, téged viszont nem terhel ilyesfajta kötelesség. - Jól van, atya? - Jól, igen. - Fölnézett a házra és felsóhajtott. - Nekem sincs kedvem bemenni oda, ahol ő van, mindaddig, amíg a ház fényei és a sötétség démonai el nem takarodnak. Ennyi az egész. Ha fölnyergelném a lovakat, eljönnél velem lovagolni hajnalig? A lány keze megérintette a reverenda fekete ujját. - Nincs kedvem bemenni. - Akkor várj egy percig, amíg a reverendám berakom a kocsiba. - Addig elmegyek az istállóba.

A lány most először próbált az ő világában felnőttként találkozni vele, s a benne végbement változást olyan csalhatatlanul megérezte, mint a kert gyönyörű rózsáinak illatát. Rózsák. Hamvas rózsaszínűek. Rózsa, rózsa mindenütt. Szirmok a fűben. Nyári rózsák, vörösek, fehérek, sárgák. Rózsaillat, kábító, nehéz. A hold fényében hamuszínűre fakult rózsaszín rózsák. Meggie-m, cserbenhagytalak. De hát nem érted? Számomra veszedelemmé váltál. Ezért tapostalak a nagyravágyásom sarka alá, nem vagy számomra fontosabb, mint egy letört rózsa a fűben. Rózsaillat. Mary Carson bűze. Rózsa és hamu; hamvas rózsa. - Rózsahamu - mondta, ahogy nyeregbe szállt. - Gyerünk innét, ebből a rózsaillatból, olyan messzire, mint a hold. Holnap az egész ház ezzel lesz teli. Megsarkantyúzta a pej kancát, s a patakhoz vezető ösvényen Meggie elé rúgtatott. Sírni lett volna kedve, mert mindaddig, amíg ott nem érezte az orrában Mary Carson jövendő koporsódíszének illatát, ez a kézenfekvő tény valahogy nem vált valósággá gondolkodó agyában. Hogy el kell mennie innét hamarosan. Ennyi gondolaton, érzelmen képtelen volt úrrá lenni. Egy napig sem fogják itt hagyni Gillyben azután, hogy megismerték e hihetetlen végrendelet feltételeit, nyomban visszahívják Sydneybe. Nyomban! A fájdalma elől futott, a fájdalom elől, amelyhez foghatót még sosem érzett, de lerázni nem tudta, az játszva tartotta vele a lépést. Ez immár világos pont a homályos jövőben: bizonyosság, ami hamarosan bekövetkezik. S szinte látta Paddy arcán a felháborodást, látta, hogy elfordul tőle. Ez után már nem látják szívesen Droghe-dán, és Meggie-t se látja viszont soha. A bűnhődés tehát kezdetét vette, ezt dobogták a paták, ezt a repülés érzete. Jobb így, jobb így, jobb így. Vágta, vágta, vágta. Igen, az biztos, hogy a fájdalom majd megenyhül a püspöki palota valamelyik cellájának biztonságos magányában, enyhül és enyhül, míg végül teljesen elenyészik. Jobb így. Jobb, mint itt maradni Gillyben, végignézni, mint változik Meggie kedve ellenére, s végül hozzáadni egy ismeretlen férfihoz. Amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív.

De mitévő legyen most, ahogy átlovagolnak a patak túlpartjára, a puszpángligetbe? Nem tudta, miért, de mást nem érzett, csak fájdalmat. Nem az árulás fájdalmát, arra nem maradt hely. Csak az elválás fájdalmát. - Atya, atya! Nem tudok lépést tartani magával! Lassabban, legyen szíves! Térj vissza a kötelességedhez, a valósághoz. Visszafogta, megfordította a lovát, nem engedte szabadjára, mígnem már ficánkolt izgalmában. És várt, hogy Meggie utolérje. Hisz épp ez a baj. Hogy utolérte. Közvetlen közelükben a fúrásfő bömbölt, a nagy kénszagú gőzölgő tócsa közepében hajó szellőzőkürtjére emlékeztető cső köpködött forró vizet, az elrekesztett tó szegélyén, mint a kerékagyból kiágazó küllők, az artézi víz csövei futottak szét a síkon, s útjukat feltűnő smaragdzöld fű csíkja jelezte. A tócsát szürke sár szegélyezte, s a sárban édesvízi rák élt. Ralph atya elnevette magát. - Ez is úgy bűzlik, Meggie, mint a pokol, nem? Kén és kénkő, itt a tulajdon birtoka közepén, itt a tulajdon udvarán. Ott, rózsákkal elborítva is, érezni fogja a szagát, mi? Ó, Meggie... A lovak megtanulták, hogy ha a hajtószár laza, meg kell maradniuk egy helyben, félmérföldnyire sem volt kerítés vagy facsoport. De a tócsában, a fúrásfőtől legtávolabb eső szélen, ahol a víz már hűvösebb, egy fatörzs feküdt. Ez szolgált telente ülőhelyül a fürdőzőknek, itt szárogatták a lábukat. Ralph atya leült, valamivel távolabb odaült mellé Meggie is, s oldalról figyelte őt. - Mi a baj, atya? Az ő ajkáról különösen hangzott ez a kérdés, amit épp neki szokott feltenni. Elmosolyodott. - Eladtalak, Meggie, eladtalak tizenhárommillió ezüstért.

- Eladott? - Képletesen. Ne törődj vele. Ülj ide mellém. Közelebb. Lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmunk beszélgetni. - Amíg a nénit gyászoljuk, úgy érti? - Odacsúszott a fatörzsön, egészen az oldalához. - Ugyan mit változtat a gyász a dolgokon?

- Nem úgy értem, Meggie. - Vagy arra gondol, hogy fölnőttem, és az emberek majd pletykálni fognak rólunk? - Nem egészen. Én arra, hogy elmegyek. Tessék: így fogadja a rárontó bajt, az újabb terhet. Se sikoly, se sírás, se viharos tiltakozás. Csak meggörnyed egy csöppet, mintha a teher rosszul helyezkednék el a vállán, nem úgy osztanék el, hogy könnyedén bírja. És a lélegzetét fojtja vissza, egy alig sóhajtásnyit. - Mikor? - Napokon belül.

- Ó, atya! Ez nehezebb lesz, mint Franktől megválnom. - S számomra nehezebb, mint az életemben eddig bármi. Nekem semmi vigaszom nincsen. Neked legalább itt a családod. - Magának ott az Isten. - Telitalálat, Meggie. Felnőttél. De Meggie gondolatai, amilyen állhatatos volt, újra meg újra visszatértek arra az egy kérdésre, amit három mérföldje már, hogy magával lovagoltatott, nem lévén alkalma eddig föltenni. Ralph atya elmegy, nehéz lesz nélküle, de a kérdésnek akkor is megvan a maga fontossága. - Atya, az istállóban azt mondta, „rózsahamu". A ruhám színe jutott eszébe? - Talán, bizonyos vonatkozásban. De igazából, azt hiszem, másra gondoltam. - Mire? - Semmi olyasmire, amit megértenél, Meggie-m. Egy gondolat halálára, amelynek megszületnie sem lett volna joga, nemhogy élnie. - Nincs semmi, aminek ne lenne joga megszületni, még ha csak gondolat is. A pap feléje fordult, élesen figyelte. - Tudod, hogy miről beszélek, ugye? - Azt hiszem. - Nem minden jó, ami megszületik, Meggie. - Nem. De ha megszületik, akkor meg kellett születnie. - Úgy érvelsz, mint egy jezsuita. Hány éves vagy ? - Ebben a hónapban töltöm be a tizenhetet, atya. - És végigdolgoztad mind a tizenhét évedet. Nos, a kemény munka öregít, jobban, mint az évek. S mondd, Meggie, ha van időd gondolkodni, mi jár az eszedben? - Ó, Jims meg Patsy, a fiúk, apám és anyám. Hal meg Mary néni. Néha az, hogy majd gyereket növesztek. Annyira szeretem őket. Meg a lovaglás, a juhok. Amiről a férfiak beszélnek, az időjárás, az eső, a konyhakert, a tyúkok és hogy mit csinálok holnap. - Arról, hogy férjhez mégy, nem szoktál álmodni? - Nem, pedig azt hiszem, ahhoz, hogy gyereket növesszek, kell hogy férjem legyen. A kicsinek nem jó, ha nincs apja. A pap, hiába a fájdalma, elmosolyodott, hogy ez a lány milyen fura keveréke a tudatlanságnak és erkölcsösségnek! Majd hirtelen oldalt fordult, kezébe fogta Meggie állát, s lenézett rá. Most mit tegyen, mit kell tennie? - Meggie, én nemrég rájöttem valamire, amit már régen látnom kellett volna. Mikor elmondtad, hogy mi jár az eszedben, nem mondtad el a teljes igazságot, ugye? - Én... - kezdte el a lány, de elhallgatott. - Azt nem, hogy rám is szoktál gondolni, ugye ? Ha tiszta volna a lelkiismereted, akkor az én nevemet mindjárt az apád után említted volna. Talán még jó is, hogy elmegyek, nem? Az iskoláslány-szerelmekhez már egy kicsit nagy vagy, de az alig tizenhét éveddel még igazán fiatalka. Kedvelem benned a világi bölcsesség hiányát, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy iskoláslány-szerelem milyen fájdalmas lehet, magam is megszenvedtem már ilyeneket.

Meggie mintha meg akart volna szólalni, de végül rábocsá-totta szemhéját könnytől fényes szemére, és megrázta a fejét. - Ide hallgass, Meggie, ez egyszerűen az életed egy szakasza, mérföldkő az asszony voltodhoz vezető úton. Ha felnősz, összetalálkozol majd azzal a férfival, akit a sors a férjedül jelölt ki, s annyira tele leszel a saját életeddel, hogy eszedbe se jutok többé, ha csak úgy nem, mint egykori öreg barátod, aki átsegített a felnőtté válás egyik-másik keserves buktatóján. Csak egyre vigyázz, ne szokj rá, hogy rólam romantikus álmokat szőj. Én soha nem tekinthetlek annak, aminek a férjed fog. Nem gondolhatok úgy rád, Meggie, érted? Ha azt mondom, szeretlek, ezen nem a férfi

szerelmét értem. Én pap vagyok, nem férfi. így hát rólam ne álmodozz. Elmegyek, s nagyon kétlem, hogy valaha is lesz idő, amikor visszajövök, akár csak látogatóba is. Meggie háta meghajlott, mintha nagyon súlyos volna a teher a vállán, de a fejét fölemelte, és egyenesen a szemébe nézett. - Ne aggódjék, nem fogok álmodozni magáról, atya. Tudom, hogy pap. - Nem hiszem, hogy rosszul választottam volna meg a hivatásomat. Olyan igényt elégít ki bennem, amit senki ember nem tudna, még te sem. - Tudom. Látom, mikor misét mond. Hatalma van. Azt hiszem, úgy érezhet, mint az Úr. - A templomban minden visszafojtott lélegzetet megérzek, Meggie! És estére érve mindennap meghalok, s reggel, miközben misét mondok, újjászületek. De hogy ez a hatalmam a jelenlévők lelkén attól származik-e, hogy Isten kiválasztott papja vagyok, vagy attól-e, hogy megérzem azokat a visszafojtott lélegzeteket, azt nem tudom. - Számít ez? Megvan. - Neked nem számít, és nem is fog. De nekem annál inkább. Tele vagyok kétellyel, Meggie. A lány olyasmire fordította a szót, ami őt érintette. - Nem tudom, hogyan leszek meg maga nélkül, atya. Először Frank, most maga. Hal valahogy más, róla tudom, hogy meghalt és nem jöhet vissza. De maga is él és Frank is él! Mindig ott lesz bennem a kérdés, hogy hogy van, mit csinál, s ha jól van, vajon segítségére lehetnék-e valamiben? S még az is, hogy él-e még, ugye? - Én ugyanígy leszek ezzel, Meggie, és biztos, hogy így van vele Frank is. - Nem, Frank elfelejtett minket... és maga is el fog. - Nem felejtelek el, Meggie, amíg élek. S nekem az lesz a büntetésem, hogy hosszú-hosszú ideig élek. - Fölállt, kézen fogta és talpra állította a lányt is, s gyöngéden, szeretettel átölelte. - Azt hiszem, ez a mi búcsúnk, Meggie. Aligha leszünk még egyszer kettesben. - Ha nem volna pap, atya, feleségül venne? Csikorgott a megszólítás. - Miért szólítasz mindig így? Ralph a nevem. - De a lány kérdésére nem ez lett volna a válasz. Bár magához ölelte, nem akarta megcsókolni. Az előtte lévő arcot alig látta, hiszen a hold már lenyugodott, de még nem pirkadt. Mellkasán érezte a lány hegyes kis mellét; különös, zavarba ejtő érzés volt. S az még inkább, hogy a lány oly természetesen, mintha mindennap férfiakkal ölelkeznék, átölelte a nyakát. Még soha senkit nem csókolt meg szerelemből, most sem akart, és úgy gondolta, Meggie sem. Egy meleg csók az arcán, egy gyors ölelés, amennyit az apjától is kaphatna, mikor elmegy valahova. A lány érzékeny és büszke, bizonyára mélyen megbántotta, mikor a drága álmait olyan közömbösen említette. Az sem kétséges, hogy éppúgy szeretne már túlesni a búcsúzkodáson, mint ő. Vajon vigasz volna-e számára, ha tudná, hogy ez a búcsú neki sokkal jobban fáj ? Mikor a fejét lehajtotta, hogy ajka az arcát érje, a lány lábujjhegyre állt, s inkább a szerencse, mint a szándék jóvoltából ajka az ajkát érintette. Visszakapta a fejét, mintha a pók mérgét ízlelné, de még mielőtt a lányt elveszítette volna, lehajolt, s valamit súgni próbált a drága csukott ajaknak, mely szétnyílt, hogy válaszoljon. Testéből mintha minden csont eltűnt volna, szétomlott, forró sötétséggé olvadt, egyik kezével már a derekát ölelte, másik keze a tarkójára, a haja közé kúszott, s arcát odavonta a magáéhoz, mintha attól tartana, hogy ha nem öleli szorosan, nyomban eltávolodik, mielőtt ő érzékelhetné, emlékezetébe véshetné ezt a hihetetlen jelenést, ami maga Meggie. Meggie és mégsem Meggie, aki nagyon is idegen ahhoz, hogy ismerős volna, akit nem érez nőnek, aki az ő számára sosem lehet nő. Mint ahogy ő sem lehet férfi Meggie szemében. A gondolat úrrá lett az elfulladt érzékeken, lefejtette a nyakáról a lány szorosan köréje kulcsolódó kezét, eltolta magától, s a sötétben megpróbált a szemébe nézni. De a lány lehajtott fejjel állt, s nem tekintett föl rá. - Ideje, hogy menjünk, Meggie - mondta. Meggie szó nélkül fordult a lovához, nyeregbe szállt, s várt, ahogy máskor ő szokott Meggie-re várni. Ralph atyának igaza volt. Az évnek ebben a szakában Drogheda rózsában fürdik, így hát rózsa borította a házat. Reggel nyolcra már alig maradt egyetlen virág is a kertben. Az első vendég nem

sokkal azután érkezett, hogy az utolsó szál rózsától is megfosztották a bokrokat, a kis ebédlőben könnyű kis reggelit szolgáltak fel, kávét és frissen sült vajas kiflit. Ha Mary Carsont már elhelyezték végső nyugvóhelyén, a kriptában, kiadósabb reggelit is adnak az ebédlőben, hogy a hosszú útra induló vendégeknek legyen miből erőt meríteniük. A hír már körbejárt, Gilly közös telefonvonalának hatásfokát nem szabad lebecsülni. Miközben a szájak a szokásos közhelyeket formálták, a szemek s mögöttük az agyak számítottak, következtettek és alattomosan mosolyogtak. - Úgy hallom, elveszítjük, atya - jegyezte meg komiszul Miss Carmichael. Bricassart atya soha nem látszott kevésbé távolinak, arca soha kevésbé nem árult el emberi indulatokat, mint aznap reggel, sima fehér karingében és ezüstkereszttel díszített fekete miseruhájában. Mintha csupán a teste volna jelen, a lelke mesz-sze járna. Szórakozottan pillantott le Miss Carmichaelre, láthatólag igyekezett összeszedni magát, őszintén és vidáman elmosolyodott. - Isten útjai kifürkészhetetlenek, Miss Carmichael - mondta, s továbblépett, hogy mással is szót váltson. Hogy az eszében mi járt, azt még csak nem is sejthette senki: arra gondolt, hogy szembekerül Paddyvel a végrendelet miatt, félt Paddy haragjától, de kívánta is Paddy haragját és megvetését.

Mielőtt elkezdte volna a gyászmisét, szembefordult a gyülekezettel; a helyiség zsúfolásig tele volt, olyan súlyosan ülte meg a rózsaillat, hogy még a nyitott ablakok sem voltak képesek kiszippantani. - Nem szándékozom az elhunyt Mary Carsont hosszan magasztalni - mondta enyhén ír színezetű, de tiszta oxfordi angolsággal. - Mindnyájan ismerték őt. A társadalom oszlopa volt, az egyház oszlopa, az egyházé, amit jobban szeretett, mint bárki mást. Többen is megesküdtek volna, hogy mikor ezt kimondta, gúnyosan megvillant a szeme, mások viszont makacsul állítják, hogy elhomályosult, mélyről fakadó, igaz bánatában. - Az egyházé, amit jobban szeretett, mint bárki embert - ismételte még tisztábban és érthetőbben, ő aztán nem hátrál meg senki elől. - Élete utolsó órájában egyedül volt, és mégsem volt egyedül. Mert halálunk óráján velünk van a mi Urunk Jézus Krisztus, ott lakozik bennünk, s magára veszi szenvedésünk súlyát. Sem a legnagyobb, sem a legkisebb nem marad magára a halála óráján, a halál szép. Most azért gyűltünk ösz-sze, hogy az ő halhatatlan lelkéért imádkozzunk, azért, hogy akit szerettünk életében, elnyerje igazságos és örök jutalmát halálában. Imádkozzunk, testvéreim. A hevenyében összerótt koporsót úgy elborította a rózsa, hogy ki se látszott alóla; kis kerekes kocsin nyugodott, amit szintén a fiúk barmoltak össze különféle mezőgazdasági eszközök alkatrészeiből. De még így, nyitott ablaknál és a sűrű rózsaillaton át is érezni lehetett a holttest bűzét. Előzetesen az orvos is beszélt a közös telefonon a most megjelentekkel. - Mire kiértem Droghedára, már úgy elrohadt, hogy képtelen voltam a gyomromon uralkodni közölte Martin Kinggel. - És az életben úgy még nem sajnáltam senkit, mint szegény Paddy Clearyt, nemcsak, mert oly rútul kisemmizték Droghe-dából, hanem azért is, mert ő volt kénytelen ezt a férgektől nyüzsgő ocsmány szeméthalmot a koporsóba belelapátolni. - Akkor hát nem jelentkezem koporsó vivőnek - szögezte le Martin olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, mert minden kagyló kézben volt, s így az orvosnak háromszor kellett megismételtetnie vele, hogy mit is mondott, mire megértette. Ezért volt szükség a kerekes kocsira: senki nem vállalkozott rá, hogy a vállán vigye a kerten át a kriptába Mary Carson földi maradványait. És senki se bánta, mikor bezárult mögötte a kripta ajtaja, hisz végre mindenki nyugodtan lélegzetet vehetett.

Miközben a gyászoló gyülekezet a nagy ebédlőben nekilátott a reggelinek, vagy legalábbis mímelte, hogy eszik, Harry Gough átkísérte Paddyt, a családját, Ralph atyát, Mrs. Smitht és a két szobalányt a szalonba. A gyászolók közül senkinek nem akarózott még hazaindulnia, ezért mímelték az evést, szerettek volna valamennyien szemtanúi lenni, milyen képet vág Paddy, mikor a végrendelet felolvasása után a szalonból kilép. Meg kell hagyni, sem ő, sem a családja nem viselkedett úgy a temetés során, mintha megnövekedett státusának tudatában volna. A mindig is jószívű Paddy szívből megsiratta a nénjét. Fee meg pontosan olyan volt, mint máskor; mintha nem érdekelné, hogy mi történik vele. - Paddy, szeretném, ha megtámadná a végrendeletet - mondta Harry Gough, miután kemény és megbotránkozott hangon felolvasta a döbbenetes irományt.

- Gonosz vén bestia! - mondta Mrs. Smith, bár kedvelte a papot is, a Cleary családhoz sokkal inkább húzott a szíve. Ők hoztak kisbabát, gyereket az életébe. De Paddy csak a fejét rázta. - Nem, Harry. Nem tehetem. A vagyon az övé volt, nem? Minden joga megvolt rá, hogy azt tegye vele, amit akar. Ha azt akarta, hogy az egyházé legyen, az egyházé lesz. Nem tagadom, ez némi csalódás számomra, de hát végül is én csak egyszerű fickó vagyok, s talán így lesz a legjobb. Nem hiszem, hogy szívesen vennék a vállamra akkora felelősséget, ami egy Drogheda méretű birtok tulajdonával jár. - Hát nem érti, Paddy! - magyarázta az ügyvéd lassan és tagoltan, mintha gyerekkel beszélne. - Én nemcsak Droghedá-ról beszélek. Higgye el, a nénje hagyatékának Drogheda csak a töredéke. Vagy száz, aranyat érő vállalat főrészvényese volt, acélgyárak, aranybányák tulajdonosa, ő az a Michar Kft., amelynek egymagában is tízemeletes irodaháza van Sydneyben. Gazdagabb, mint Ausztráliában bárki. Érdekes, nem egészen négy hete utasított, hogy lépjek érintkezésbe a Michar Kft. sydneyi igazgatóival, és állapítsam meg, hogy pontosan mennyire rúghat a vagyona. Hát a halála időpontjában valamivel több, mint tizenhárommillió fontra. - Tizenhárommillió fontra! - mondta utána Paddy olyan hangon, mintha a föld és a nap közötti, teljességgel fölfoghatatlan távolságot mondaná ki. - Hát, ez el is dönti a dolgot, Harry. Ilyen pénzért eszem ágában sincs a felelősséget elvállalni. - Ez nem felelősség, Paddy. Hát még mindig nem érti? A pénz az magától fiadzik. Azt nem kell magának elvetnie és learatnia; emberek százai - alkalmazottak - viselik gondját a maga javára. Támadja meg a végrendeletet, Paddy, nagyon kérem! Megfogadom magának az ország legjobb ügyvédjeit, s ha kell, elmegyek a királyi államtanácsig. Paddy egyszerre ráébredt, hogy ebben a családja éppoly érdekelt, mint ő, s most odafordult Bobhoz és Johnhoz, akik zavartan üldögéltek a firenzei márvány padon. - Fiúk, ti mit szóltok a dologhoz? Akarjátok, hogy utánaeredjek Mary néni tizenhárommilliójának? Mert ha ti akarjátok, akkor megtámadom a végrendeletet, máskülönben nem. - De hiszen mindenképpen itt maradhatunk Droghedán, a végrendeletben az áll, nem? - kérdezte Bob. A kérdésre Harry adta meg a választ. - Droghedáról senki ki nem teheti magukat, amíg az apjuk egyetlen unokája is életben van. - Itt élünk majd a nagyházban, Mrs. Smith meg a lányok a gondunkat viselik, és tisztességes fizetést kapunk - mondta Paddy, mintha a rászakadt jó szerencsét éppoly nehezére esnék elhinnie, mint a balszerencsét. - Akkor meg mi kell nekünk még, Jack? - kérdezte Bob az öccsét. - Nincs igazam? - Nekem jó így - mondta Jack. Ralph atya türelmetlenül megmozdult. Még annyi időt se engedett magának, hogy a miseruhát levesse, le se ült, mint egy sötét szép varázsló állt a szoba túlsó végén a félárnyékban, mindenkitől távol. Kezét a fekete miseruha alá rejtette, arca meg se rezzent, s távolba tekintő kék szeme mögött rémült, döbbent megbántottság bujkált. Úgy látszik, elmarad a sóvárgott bűnhődés, a megvetés és a harag. Paddy a jóakarat aranytálcáján nyújt át neki mindent, s még meg is köszöni, hogy megszabadította Clearyéket e tehertől. - És mi van Fee-vel és Meggie-vel? - kérdezte a pap harsányan. - A nőket annyira se becsüli, hogy őket is megkérdezze? - Fee? - kérdezte aggódva Paddy. - Ahogy te határozol, Paddy. Nekem mindegy. - Meggie? - Nekem nincs szükségem a tizenhárommillió ezüstjére - mondta Meggie, és Ralph atyára szegezte a szemét. Paddy az ügyvédhez fordult. - Hát ez a helyzet, Harry. Nem támadjuk meg a végrendeletet. Legyen az egyházé Mary pénze, és Isten éltesse.

Harry összekulcsolta és fölkapta a kezét. - Az isten verje meg, még látni is utálom, hogy így átverték! - Én Marynek köszönhetem a szerencsémet - mondta szelíden Paddy. - Ha ő nincs, még mindig tíz körömmel kaparhatnám össze a megélhetésünket Új-Zélandon. Mikor kijöttek a szalonból, Paddy megállította Ralph atyát, és az ebédlő ajtajában bámészkodó gyászoló gyülekezet szeme láttára kezet nyújtott neki. - Atya, nehogy azt higgye, hogy bármi rossz érzés maradt bennünk. Maryre soha senki nem tudott hatni, se pap, se testvér, se férj. Nekem elhiheti, azt tette, amit ő akart tenni. Maga nagyon jó volt hozzá, mint ahogy nagyon jó volt mihozzánk is. Ezt soha el nem felejtjük. A bűntudat. A teher. Ralph atya nem mozdult, hogy elfogadja ezt a kérges, bütykös kezet, de a bíbornoki agy végül felülkerekedett, lelkesen megragadta, és elmosolyodott, megkínzottan. - Köszönöm, Paddy. Soha semmiben nem szenvednek hiányt, arról kezeskedem, ezt biztosra veheti. Azután, hogy elment, egy hétig nem bukkant fel Droghedán. Néhány napot azzal töltött, hogy összecsomagolta kevéske holmiját, majd végigjárta a kerület valamennyi birtokát, ahol katolikus családok éltek, csak Droghedára nem ment el. Majd megérkezett a walesi Watkin Thomas atya, hogy átvegye tőle a gillanbone-i egyházközség plébánosi tisztét, ő meg elutazott Sydneybe, hogy Cluny Dark érsek magántitkára legyen. De a munkája nem volt terhes, két titkár helyettes dolgozott mellette. Nagyrészt azzal volt elfoglalva, hogy kiderítse, miből állt, s mennyire rúgott Mary Carson vagyona, s hogy az egyház nevében kezébe vegye az igazgatását.

1929-1932 PADDY 8 Megjött az új esztendő a Rudna Hunish-i Angus MacQueen szokásos skót módi újévi köszöntőjével, de ők még nem köl-töztek át a nagyházba. Nem is volt ez olyasmi, hogy egyik napról a másikra sort lehetett volna keríteni rá, hiszen hét évig gyűlt odalent a kacat. Fee meg kijelentette, addig nem is költözik, amíg a nagyházban legalább a szalon el nem készül. Egy csöppet sem sietett senki, bár alig várták már, hogy ott legyenek. Bizonyos vonatkozásban a nagyház alig különbözött korábbi otthonuktól: ott sem volt villany, s a legyek is ugyanúgy Ott tanyáztak. De nyáron vagy tíz fokkal hűvösebb, mint ,i kinti hőmérséklet, hála a vastag kőfalaknak és a házat beárnyékoló eukaliptuszoknak. A fürdőház viszont hamisítatlan lényűzés, minthogy egész télen folyik a meleg víz a szomszédos konyhaépület nagy olajkályhája hátoldalán végigfutó csövekből, s ráadásul ez a meleg víz az utolsó csöppig esővíz! A nagy épületcsoport tíz épületében mindenki fürdik és zuhanyozik, a nagyház is s a kisebbek is bőven el vannak látva vízöblítéses angolklozettel, márpedig ez a fényűzésnek már olyan foka, hogy az irigy gillanbone-iak elpuhultságnak ítélik. Hiszen a Hotel Imperialtól, a két fogadótól, a katolikus paplaktól és a zárdától eltekintve az egész gillanbone-i kerület megelégszik a latrinával. Csak a droghedai udvarház nem, hála a hatalmas tetőtérben elhelyezett víztartályoknak, ahol az esővizet gyűjtik. Persze a szabályok szigorúak, nincs fölös öblít-getés, inkább bőven adagolt juhfertőtlenítő. De a latrina után ez maga a mennyország. Ralph atya december elején ötezer fontos csekket küldött Paddynek, s levélben megírta, hogy majd jön a többi. Paddy felkiáltott elképedésében, és Fee kezébe nyomta. - Kétlem, hogy mióta az eszemet tudom, megkerestem volna a munkámmal ennyit - mondta. - Most mit kezdjek vele? - kérdezte Fee. Először a csekkre bámult, aztán fölnézett Paddyre, s lázban égett a szeme. Pénz, Paddy. Végre pénz, tisztában vagy vele? Bánom is én Mary néni tizenhárommillióját... az nem is valóságos. De ez annál inkább. Mit kezdjek vele? - Költsd el - mondta Paddy egyszerűen. - Mit szólnál néhány ruhához, magadnak meg a gyerekeknek? S talán a nagyházba is szeretnél venni egyet-mást? El nem tudom képzelni, mi másra volna szükségünk azon kívül.

- Én sem, hát nem csacsiság? - Fee fölállt a reggeli mellől, s egy parancsoló mozdulattal magához intette Meggie-t. - Gyere, lányom, fölmegyünk a nagyházba és körülnézünk. Bár már három hét telt el a Mary Carson halálát követő eszeveszett hét óta, Clearyék közül senki még a közelébe sem ment a nagy háznak. De Fee látogatása bőségesen pótolta korábbi vonakodásukat. Szobáról szobára vonult Meggie, Mrs. Smith, Minnie és Cat kíséretében, lelkesebben, mint amilyennek anyját a döbbent Meggie valaha is látta. Egyre suttogott magában: „Ez szörnyű, ez maga az iszony, ez a Mary színvak volt, az égvilágon semmi ízlése nem volt." A szalonban időzött legtovább, szakértő szemmel vett szemügyre mindent. A szalonnál csak a fogadóterem nagyobb, de ez is tizenkét méter hosszú, kilenc méter széles, négy és fél méter magas. Berendezése furcsa keveréke a legjobbnak és legrosszabbnak, egységes krémszínű falfestése rég megsárgult, s a mennyezet gyönyörű stukkó díszítését, a faragott fa falburkolatot semmi nem hangsúlyozza ki. A mennyezetig érő ablak tizenkét méter hosszúságban vonul végig a veranda felől, súlyos barna bársonyfüggöny takarja el, s vet árnyékot az elhanyagolt barna karosszékekre, a két bámulatos malachitpadra, az éppoly gyönyörű firenzei márvány padra, a hatalmas, pirossal erezett sárga márványkandallóra. A fényezett teakfa parkettán három Aubusson-szőnyeg fekszik, merev derékszögben. A két méter magas waterfordi csillár láncát megcsomózták, mert túlságosan belógott volna a terembe. - Maga minden dicséretet megérdemel, Mrs. Smith - nyilatkoztatta ki Fee. - Ez az egész szörnyű, de a tisztaság makulátlan. Tőlem olyasmit kap, amit érdemes lesz gondoznia. Ezek a kincset érő padok, és semmi, ami a figyelmet fölhívná rájuk... szégyen, gyalázat! Mióta megláttam ezt a szobát, mindig arra vágytam, hogy olyan szépen rendezzem be, hogy a belépő megcsodálja, de ott is akarjon maradni. Mary Carson íróasztala zagyva viktoriánus szörnyűség volt. Fee odalépett - itt állt a telefon is -, s lenézően megfricskázta komor fáját. - Az én szekreterem gyönyörűen illik ide - mondta. - Ezzel a szobával kezdem, s ha ezzel végeztem, fölköltözöm a patak mellől, de addig nem. Akkor legalább lesz egy hely a házban, ahol összejöhetünk anélkül, hogy elszomorodnánk. - Leült, s leemelte a kagylót. Miközben a lánya és a szolgálók zavartan figyelték, nekilá-tott, hogy Harry Gought megmozgassa. Mark Foy küldjön szövetmintákat az éjjeli postavonattal; Nock és Kirby festékmintákat; a Grace testvérek tapétamintákat; ezek s még más sydneyi cégek az ő számára különlegesen összeállított katalógusokat lakberendezési tárgyaikról. Harry vidáman ígérte, hogy kerít egy ügyes kezű kárpitost és néhány szobafestőt, akik olyan aprólékos gonddal dolgoznak, amilyet Fee megkövetel. Hajrá, Mrs. Cleary. Gyerünk, söpörje ki Mary Carsont a házból! A telefonbeszélgetés véget ért, s nyomban nekiláttak és Fee irányításával leszedték a barna bársonyfüggönyt. Mámoros pazarolhatnékjában Fee személyesen ellenőrizte, hogy a függöny a szemétdombra kerüljön, ő járt a többiek előtt. - Nincs szükség rá - mondta. - S arra sem vagyok hajlandó, hogy ráerőltessem a gillanbone-i szegényekre. - Jól van, anya - hagyta rá tehetetlenül Meggie.

- Egyáltalán nincs szükségünk függönyre - jelentette ki Fee, s csöppet sem zavarta, hogy ezzel égbekiáltó módon meg-sértette a kor díszítőízlését. - A veranda úgyis széles, a nap nem süt be közvetlenül a szobába, akkor minek a függöny? Azt akarom, hogy látni lehessen a szobát. Az anyagok megérkeztek, a szobafestők és a kárpitos úgy-szintén, Meggie-t és Catet Fee felküldte a létrára, hogy mossák meg a felső ablakokat, Mrs. Smith és Minnie az alsókkal birkózón , Fee meg föl-alá járkált, és sasszemmel figyelte a munkájukat. Január második hetére mindennel elkészültek, s persze a hír nyomban szétszaladt a közös telefonon. Mrs. Cleary valóságos palotává varázsolta a droghedai szalont, s vajon nem volna-e illendő, ha Mrs. Hopeton Mrs. King és Mrs. O'Rourke társaságában meglátogatná, hogy köszöntse a nagyházban? Senki nem vitatta, hogy Fee erőfeszítéseinek eredményeként a szoba gyönyörű lett. A krémszínű Aubusson-szőnye-gek a zöld levelű, kifakult vörös és rózsaszín rózsacsokrokkal most látszólag találomra hevertek a tükörfényes padlón. A falak és a mennyezet frissen krémszínűre festve, minden stukkó frissen aranyozva, a faragott falburkolat is, de a nagy ovális sík felületek, amelyeket

a falburkolat magába zár, fakófekete selyemmel bevonva, s a selymen ugyanazok a rózsacsokrok, mint a szőnyegeken; krémszínű-arany környezetükben úgy hatnak, mint azok a jellegzetes japán festmények. A waterfor-di csillár lejjebb engedve, úgy, hogy a legalsó függődísze két-méternyire legyen a padlótól, ezernyi tiszta prizmája a szivárvány színeiben villog, vastag rézlánca immár nincsen csomóra kötve. A karcsú lábú krémszín-arany asztalkákon waterfordi lámpák a waterfordi hamutálcák és a krémszín-rózsaszín rózsákkal tele waterfordi vázák mellett, valamennyi nagy, kényelmes karosszék áthúzva krémszín moaréselyemmel, meghitt csoportokban álldogálnak, s mindegyik csoport mellett egy-egy hívogató nagy heverő, az egyik napos sarokban meg ott a kecses öreg spinét, s rajta egy hatalmas váza krémszínű rózsa. A kandalló fölött Fee nagyanyjának halvány rózsaszín krinolinos képe, vele szemben pedig, a szoba túlsó végében, a vörös hajú, fiatal Mary Carson még nagyobb arcképe, amelyen a fiatal Viktória királynőre hasonlít az akkoriban dívó merev, fekete, fardagályos ruhájában. - Helyes - mondta Fee -, akkor fölköltözhetünk a patak mellől. Ha ráérek, a többi szobát is berendezem. Hát nem gyönyörű, hogy az embernek pénze van, s szép otthona, amire elköltheti? Talán három nappal a felköltözés előtt történt, kora hajnalban, amikor még a nap sem kelt föl, s a baromfiudvaron a kakasok kukorékoltak. - Ronda dögök - mondta Fee, miközben a porcelán étkészlet darabjait burkolta újságpapírba. Igazán nem tudom, mivel vannak olyan nagyra, mit kiabálnak. Egyetlen tojás nincs reggelire, pedig a férfiak idehaza maradtak, amíg a költözködést be nem fejezzük. Meggie, menj le helyettem a baromfiudvarra, én nem érek rá. - Szeme végigfutott a Sydney Morning Herald egy elsárgult lapján, s felhorkant egy darázsderekú fűzőt ábrázoló hirdetés láttán. - Nem tudom, mire jó Paddynek ez a rengeteg újság, mikor úgysem ér rá olvasni senki. Csak gyűlik, már annyi van belőle, hogy elégetni sem tudjuk. Nézd például ezt! Régebbi, mint amióta itt lakunk. Mindegy, most legalább van mivel csomagolnom. Jó ilyen vidámnak látni, gondolta Meggie, miközben lefelé sietett a hátsó lépcsőn s át a poros udvaron. Bár, érthető módon, mindannyian várták már, hogy a fönti házban lakjanak, anya valósággal sóvárgott rá, mintha csak emlékeznék, milyen is egy nagy házban élni. És milyen ügyes, s az ízlése milyen tévedhetetlen! Csupa olyasmi, amiről azelőtt nem is tudott, hiszen Fee-nek sem ideje, sem pénze nem volt rá, hogy éljen ezzel a képességével. Meggie meg tudta volna csókolni magát örömében; apu beküldte a gillanbone-i ékszerészhez, s az ötezer font egy részét arra költötte, hogy anyának igazgyöngy nyakláncot és fülbevalót vegyen, s ez utóbbin még egy-egy kis gyémánt is volt. A nagyházban készült odaadni neki, az első ottani vacsorájuk alkalmából. Most, hogy látta, milyen az édesanyja arca, ha megszabadul szokott keménységétől, kíváncsian várta, milyen lesz akkor, ha a gyöngyöt megkapja. Bobtól az ikrekig a gyerekek izgatottan várták e pillanatot, mert apu kinyitotta a nagy lapos bőrtokot, s megmutatta nekik a tejfehér, opálcsillogású gyöngyöket fekete bársonyfészkükben. I;ee kivirágzó boldogsága mélyen meghatotta őket; olyan volt ez, mint mikor bőven, üdítően megered az eső. Fel sem fogták eddig, milyen boldogtalan lehetett anyjuk hosszú-hosszú évek óta, amióta ők az eszüket tudják. A jókora baromfiudvaron vagy negyven tyúk és négy kakas tanyázott. Az éjszakát egy roskatag ólban töltötték, amelynek tisztára söpört padlóját szalmával tele narancsos ládák szegélyezték, ezekbe tojtak, hátul meg különféle magasságban ke-resztrudakat erősítettek, ezeken ültek el éjszakára. De napközben a drótkerítéses udvaron lépegettek, kodácsoltak, csipegettek. Mikor Meggie benyitott az udvar ajtaján, a tyúkok mohón körébe gyűltek, azt hitték, enni kapnak, minthogy azonban már az este megetette őket, most nevetett bolondos tolongásukon, s bement közöttük az ólba. - Szép kis tyúkok vagytok, mondhatom! - pirongatta őket szigorúan, miközben bele-beletúrt a ládákba. - Negyvenen vagytok, s csak tizenötöt tojtatok. Még reggelire sem elég, nemhogy egy tortára! Jól jegyezzétek meg... ha ezen nem változtattok, mégpedig hamar, akkor a kés következik, s ez az urakra éppúgy vonatkozik, mint a hölgyekre, úgyhogy csak ne borzoljátok a nyakatok tollát, és ne tegyetek úgy, mintha nem rólatok beszélnék!

Meggie a tojásokat óvatosan a kötényébe gyűjtötte, és vidáman szaladt vissza a konyhára, még dudorászott is közben. Fee-t apja karosszékében találta, kezében a Smith's Weekly egy példányával, arca halottsápadt volt, ajka meg-megreb-bent. Meggie hallotta, hogy a férfiak bent tesznek-vesznek, a hatéves Jims és Patsy meg a kiságyban viháncol, nem kelhettek fel addig, amíg a férfiak el nem mentek. - Mi baj, anya? - kérdezte Meggie. Fee nem felelt, csak bámult maga elé, ajka fölött veríték-cseppek ültek, merev tekintetében valami kétségbeesett józan fájdalom, mintha minden belső erejét össze kéne szednie, hogy föl ne üvöltsön. - Apu! Apu! - kiáltott fel élesen, rémülten Meggie. Hangja nyomban odahozta az apját, aki még flanel alsóingét gombolta, s a nyomában betódult Bob, Jack, Hughie és Stu is. Meggie szótlanul mutatott az édesanyjára. Paddynek mintha torkába ugrott volna a szíve. Odahajolt Fee-hez, s megfogta egyik erőtlen csuklóját. - Mi baj, édes? - kérdezte gyöngédebben, mint ahogy a gyerekei valaha is hallották szólni, valahogy mégis tudták, hogy ez az a hang, amelyen akkor szól hozzá, ha ők nincsenek a közelükben. Fee mintha ráismert volna e különleges hangra, legalább any-nyira, hogy kizökkenjen döbbent révületéből, s nagy, szürke szeme föltekintett férje már régen nem fiatal, elnyűtt, de nyájas arcára. - Nézd - mondta, s egy cikkre mutatott az oldal alján. Stuart édesanyja mögé állt, keze könnyedén a vállát érte, Paddy meg, mielőtt olvasni kezdte volna a hírt, a fia szemébe nézett, mely annyira hasonlított az anyjáéra, s helyeslően bólintott. Ami annak idején féltékenységet ébresztett benne Frank iránt, az Stuarttal szemben sohasem támadt fel, az, hogy mindketten szeretik Fee-t, inkább összekötötte, mintsem elválasztotta őket. Paddy fennhangon olvasott, s a hangja mind szomorúbb és szomorúbb lett. A cikkecske címe így hangzott: Életfogytiglanra ítélték a bokszolót. A Goulburni Kerületi Bíróság a 32 éves Ronald Albert Cum-ming napszámos tavaly júliusban történt meggyilkolásáért a mai napon ítéletet hirdetett a 26 éve s hivatásos ökölvívó, Francis Armstrong Cleary fölött. Az esküdteknek mindössze tíz percükbe telt, hogy meghozzák döntésüket, s hogy a bíróság által kiszabha tó legsúlyosabb ítéletre tegyenek javaslatot. Az ügy, mondta Fitz-Hugh-Cunneally bíró, egyértelmű és világos. Cumming és Cleary július 23-án a Harbor Hotel bárjában hevesen összeszólalkozott. Ugyanaznap este, később, Mr. James Ogilvie, a Harbor Hotel tu lajdonosa, kihívta a rendőrséget, s a két közrendőr kíséretében a helyszínre érkező Tom Beardsmore rendőr őrmester a szálloda mögötti fasorban tetten érte Clearyt, amint a már eszméletét vesztett Cumming fejét rugdosta, öklét vér borította, s kezéhez Cumming hajszálai tapadtak. Cleary őrizetbe vételének időpontjában, jóllehet ivott, ítélőképességének birtokában volt. Súlyos testi sértés szándékával elkövetett testi erőszak címén emeltek vádat ellene, ezt a vádat azonban másnap, mikor Cumming a goulburni kerületi kórházban agysérülés következtében meghalt, szándékos emberölés bűntettére módosították. Cleary ügyvédje, Mr. Arthur Whyte, védence beszámíthatat-lanságára hivatkozva a vád elejtését kérte, a vád négy orvos tanúja azonban egybehangzóan tanúsította, hogy a M'Naghten-sza-bály figyelembevételével Cleary nem minősíthető beszámíthatat-lannak. FitzHugh-Cunneally bíró az esküdteket olyan értelemben tájékoztatta, hogy az eldöntendő kérdés nem az, hogy a vádlott bűnös-e vagy ártatlan, ez egyértelmű, hanem azt tegyék megfontolás tárgyává, hogy véleményük szerint irgalmas vagy szigorú ítéletet szabjon-e ki. Clearyről szólván FitzHugh-Cunneally bíró a cselekményét „embertelenül kegyetlennek" minősítette, és sajnálatának adott kifejezést, hogy a cselekmény alkoholos befolyásoltság állapotában előzetes megfontolás nélkül elkövetett jellege kizárja az akasztást, jóllehet Cleary öklét éppoly életveszélyes fegyvernek tekinti, mint egy puskát vagy kést. Clearyt a bíró életfogytiglani szigorított kényszermunkára ítélte, amit a goulburni börtönben kell letöltenie, amely intézményt erőszakosságra hajló bűnözők számára terveztek. Cleary az utolsó szó jogán mindössze annyit mondott, hogy „Csak édesanyámmal ne közöljék!".

Paddy megnézte a lap fejlécét: 1925. december 6. - Több mint három éve történt - jegyezte meg gyámoltalanul. Senki se felelt neki, senki se moccant, egyikük sem tudta, mitévő legyen, a ház elől behallatszott az ikrek vidám nevetgélése. - Csak... édesanyámmal... ne közöljék - mondta akadozó nyelvvel Fee. - És senki se közölte! Uramisten! Szegény, szegény Frankem! Paddy szabad kezével letörülte a könnyeit, majd odaguggolt Fee elé, s gyöngéden megsimogatta a combját. - Fee, édes. Csomagolj! Elmegyünk hozzá.

Fee már-már fölállt, majd visszahanyatlott, tágra nyílt szeme fénylett csöpp fehér arcán, s szembogara mint a halotté, óriásira tágult. - Nem mehetek - mondta egykedvűen, de mindenki érezte, hogy iszonyatosan szenved. - Megölném vele. Megölném, Paddy. Ismerem... a büszkeségét, a nagyravágyását, az elszántságát, hogy vigye valamire. Ha azt kívánja, hagyjuk, hadd viselje egymaga a szégyenét. Olvastad: Csak édesanyámmal ne közöljék. Mit segítene rajta vagy rajtunk, ha látnánk? Paddy még mindig sírt, de nem Frankért; az életet siratta, ami eltűnt Fee arcáról, a halált siratta Fee szemében. Jónás; a fiú mindig az volt; átokhozó, aki örökre odaállt ő meg a felesége közé; az tehet róla, hogy Fee a szívében eltávolodott tőle meg az ő gyerekeitől. Valahányszor úgy látszott már, hogy Fee megleli a boldogságát, Frank mindig elvette tőle. De Paddy szeretete Fee iránt éppolyan mély volt és éppoly megszüntethetetlen, mint az övé Frank iránt; már képtelen volt bűnbaknak tekinteni a fiút a paplakban történtek óta. így hát csak annyit mondott: - Jól van Fee, ha azt mondod, jobb, ha nem próbálunk kapcsolatot teremteni vele, akkor nem tesszük. De akkor is szeretném tudni, mi van vele, hogy tudunk-e valamit könnyíteni a sorsán. Mit szólnál hozzá, ha írnék Bricassart atyának, és megkérném, hogy nézzen utána Franknek? Fee szemébe nem költözött vissza az élet, de az arca egy csöppet kipirult. - írj, Paddy. Csak azt is írd meg, ne árulja el Franknek, hogy mi tudunk róla. Talán könnyebben viseli, ha biztosra veheti, hogy nem tudtuk meg.

Fee pár napon belül visszanyerte energiája java részét és érdeklődését, s a nagy ház újrarendezése teljesen lefoglalta. Csak épp hogy a hallgatagsága megint megszigorodott, igaz, most nem volt olyan zord, mint annak idején, inkább valami kifejezéstelen nyugalomba burkolózott. Úgy látszott, a családja jóléténél jobban érdekli, hogy a nagyház végül is hogyan fog festeni. Talán azt hitte, a lelki szükségleteikről majd maguk gondoskodnak, ami meg a testieket illeti, ott van Mrs. Smith meg a lányok. De Frank keserves helyzetének fölfedezése mindenkit mélyen érintett. Az idősebb fiúk mélységesen sajnálták az édesanyjukat, éjszakánként felriadtak, maguk előtt látták anyjuk arcát abban a szörnyű pillanatban, s képtelenek voltak újra elaludni. Szerették Fee-t, s pár heti vidámsága olyasvalamivel ajándékozta meg őket, amit már képtelenek voltak elfelejteni, s ami arra indította őket, hogy szenvedélyesen próbálják kedélyét visszaadni. Ha eddig az apjuk volt a tengely, ami körül az életük forgott, most az édesanyjuk is odakerült melléje. Olyan gyöngéd, odaadó figyelemmel bántak vele, hogy az a legmélyebb közönyön is áthatolt. Paddytől Stuig a Cleary család valamennyi férfi tagja összeesküdött, hogy Fee életét olyanná tegye, amilyenre vágyott, s mindenkitől megkövetelték az együttműködést. Soha többé nem szabad megbántani, megsérteni senkinek. Mikor Paddy odaadta neki a gyöngyöket, csak egy kurta, közömbös „köszönöm"-öt kapott érte, szemében sem érdeklődés, sem öröm nem csillant, de mindenki arra gondolt, mennyire másként fogadta volna, ha nincs Frank. Ha költözködés nincs, szegény Meggie sokkal többet szenvedett volna, mert nem lévén tagja a „védjük meg anyát" mozgalomnak (talán mert ő is, a többiek is érezték, hogy kelletle-nebbül csatlakoznék), apja és bátyjai elvárták, hogy ő vegyen át Fee-től minden feladatot, amit az ki nem állhat. De Mrs. Smith és a lányok készséggel osztoztak a terhén Meggie-vel. Fee attól riadt vissza leginkább, hogy a két kicsinek gondját viselje, de Mrs. Smith valósággal kisajátította Jimset és Patsyt olyan lelkesen, hogy Meggie még csak nem is fájlalta, sőt valahogy örült is, hogy a kicsik végre teljesen a házvezetőnő gyerekei lettek. Meggie kevésbé sajnálta az édesanyját, mint a férfiak, mert az ő együttérzésének keserves próbát kellett kiálla-nia: egyre erősebb anyai ösztönét sértette Fee fokozódó közönye Jims és Patsy iránt. Ha nekem lesznek gyerekeim, gondolta, én sohase fogom az egyiket jobban szeretni, mint a többit. Az élet a nagyházban egészen más volt, az biztos. Mindenekelőtt az volt a különös, hogy kinek-kinek megvan a maga hálószobája, a nőknek meg még az is, hogy sem a házban, sem a ház körül nem akad semmi dolguk. Minnie, Cat és Mrs. Smith elvégzett mindent, a mosástól-vasalástól a főzésen át a takarításig, s elszörnyedt, ha ők segíteni próbáltak. A birtok könyveibe kisegítő napszámosként bejegyzett s szakadatlan egymásutánban érkező csavargók a bőséges kosztért meg a kevéske bérért felvágták a fát, etették a majorságot meg a disznókat, fejtek, segítettek az öreg Tomnak rendben tartani a gyönyörű kertet, s elvégezték a takarítás vastagját. Paddy sűrűn levelezett Ralph atyával.

„Mary hagyatéka évente hozzávetőleg négymilliót jövedelmez, hála a ténynek, hogy a Michar Kft. magánvállalat, s így a hasznánakjava részét acéliparba, hajógyártásba és bányavállalkozásokba fekteti - írta Ralph atya. - így hát amit magának kiutalok, az csak egy csöpp a Carson-csöbörből, s még a droghedai birtok évi jövedelmének egytizedét sem teszi ki. Ne féljen a rossz évektől sem. A birtok annyi hasznot hajt, hogy szükség esetén a kamatából is kitelik a fizetése. A pénz, amit kap, nem több, mint amenynyit megszolgált, s a Michar Kft. meg sem érzi. A birtok kereste meg, s nem a vállalat. Mindössze annyit kérek, hogy naprakészen s pontosan vezesse a gazdaság főkönyvét, a számvizsgálók kedvéért."

Mikor ezt a levelet megkapta, Paddy egy este, mindenki otthon lévén, értekezletet tartott a gyönyörű szalonban. Beleült az egyik krémszínű karosszékbe, lábát kényelmesen felrakta a hozzá illő heverőre, római orrán az olvasáshoz használt pápaszeme, s keze ügyében a waterfordi hamutartó a pipájával. - Hogy ez milyen szép itt. - Elmosolyodott, s gyönyörködve nézett körül. - Azt hiszem, illenék érte anyának köszönetet szavaznunk. Igazam van, fiúk? A „fiúk" egyetértésük jeléül mormoltak valamit az orruk alatt. Fee meg rábiccentett Mary Carson krémszínű moarése-lyemmel áthúzott füles karosszékében. Meggie maga alá húzta a lábát a karosszék helyett választott heverőn, s le nem vette volna a szemét a harisnyáról, amit stoppolt. - Nos, Bricassart atya mindent elrendezett, és igencsak bőkezű volt - folytatta Paddy. - Hétezer fontot tett be a bankba a nevemre, s két-kétezer fontot mindannyiótoknak a takarékba. Én jószágigazgatóként évi négyezret kapok, Bobnak mint a helyettesemnek évi háromezret fizet. A fiúk, akik dolgoznak, azaz Jack, Hughie és Stu, évi kétezer font fizetést kapnak, a kicsik meg évente ezret, amíg fel nem nőnek, hogy maguk döntsék el, mihez akarnak kezdeni. S ha felnőnek, a birtok mindkettőjüknek ugyanakkora jövedelmet biztosít, mint a Droghedán dolgozóknak, akkor is, ha nem kívánnak itt maradni. Tizenkét éves korukban pedig a birtok terhére Sydneybe mennek a Riverview-kollégiumba, bennlakónak. Anya személy szerint évi kétezret kap, s ugyanennyit Meggie. A ház fenntartási költségére évi ötezret állapított meg, bár hogy miből gondolja, hogy ilyen sok kell rá, arról fogalmam sincs. Azt mondja, arra az esetre, ha nagyobb átalakításokat eszközölnénk. Azt is mondta, hogy Mrs. Smithnek, Minnie-nek, Catnek és Tomnak mennyit fizessünk, s mondhatom, nem sajnálta a pénzt. A többi bért magam állapítom meg. De jószágigazgatói minőségemben az első dolgom az lesz, hogy fölvegyek még vagy hat juhászt, mert annyi kell, hogy jól menjen a munka. Kevesen vagyunk ehhez a rengeteg munkához. - Ennél többet nem is mondott a nénje vezetési módszeréről. Életükben nem álmodtak ennyi pénzről, most hát csak ültek szótlanul, s próbálták megemészteni jó dolgukat. - Ennek a felét se fogjuk soha elkölteni, Paddy - mondta Fee. - Nem hagyott nekünk semmit, amire elkölthetnénk. Paddy egy gyöngéd pillantást vetett rá. - Tudom, anya. De hát akkor is csak jó arra gondolni, hogy a pénz miatt többé nem kell fájjon a fejünk, nem? - Megköszörülte a torkát. - Valahogy úgy látom, hogy anyának, de kivált Meggie-nek nemigen akad tennivalója. Én sose voltam mestere a számoknak, de anya úgy oszt és szoroz, ad össze és von ki, mint egy számtantanár, így hát anya fogja vezetni a birtok könyveit Harry Gough irodája helyett. Eddig nem tudtam, de Harry csak azért alkalmazott egy ürgét, hogy az végezze Drogheda könyvelését, most viszont épp híján van a munkaerőnek, s nem fogja bánni, ha ezt visszavesszük tőle. Sőt épp ő volt az, aki fölvetette, hogy anyából jó könyvelő válnék. Majd kiküld valakit Gilly-ből, s az megtanít rá, anya. Úgy látszik, elég bonyolult dolog. Neked kell elkészíteni a mérleget, vezetned a pénztárkönyvet, a naplót, a munkaerő-nyilvántartást, meg mindent. Bőven lesz dolgod, csak az nem szedi ki úgy az erődet, mint a mosás meg a főzés, ugye? Meggie-nek már a nyelvén volt, hogy megkérdezze: „És velem mi lesz? Én legalább annyit mostam és főztem, mint anya!" Fee most először mosolyodott el azóta, hogy Frank dolgának hírét vette. - Élvezni fogom, Paddy. Ettől majd én is úgy érzem, hogy ide tartozom Droghedához. - Bob majd megtanít autót vezetni, mert neked kell a Rolls-szal bejárnod Gillybe Harryhez meg a bankba. Különben is, nem árt, ha tudod, hogy oda mégy, ahova akarsz, és nem függsz egyikünktől

sem. Itt nagyon el vagyunk vágva a világtól. Mindig is meg akartalak tanítani titeket, lányokat autót vezetni, de eddig nem volt rá időm. Jó lesz így, Fee? - Jó, Paddy - hagyta rá Fee vidáman. - Nos, Meggie, most te következel. Meggie letette a harisnyát és a tűt, s egyszerre kérdő és sértett tekintettel nézett föl az apjára, azt hitte, tudja, mit fog mondani: ha az anyja a könyveléssel lesz elfoglalva, akkor őrá marad, hogy a háztartásra és a ház tájára ügyeljen. - Nem szenvedhetném, hogy csak lustálkodj itt, mint egy rest és rátarti kisasszony, mint a környékbeli birtokoslányok - mondta Paddy. Kedves mosolya elvette szavai gúnyos élét. - így hát, kicsi Meggie, neked is olyan munkát adok, ami kitölti a teljes munkaidődet. Rád bízom a belső legelőket - fúrás-főt, Patakot, Carsont, Winnemurát és az északi víztartályt. Azonkívül a te gondod lesz a ház körüli legelő is. Te felelsz a juhászlovakért, te mondod meg, hogy melyik munkaképes, és melyiket kell kiselejtezni. Elletéskor és osztályozáskor persze mind összedolgozunk, de egyébként, azt hiszem, megállsz a magad lábán. Jack majd megtanít rá, hogyan dolgoztasd a kutyákat, és megtanít a karikás használatára. Mindig is szörnyű fiús voltál, gondoltam, jobban élvezed majd a legelőt, mint hogy itt lígj-lógj a ház körül - fejezte be mondókáját a leggyengédebb mosolyával. Alig hangzott el az utolsó szó, Meggie-ből már kiszállt minden sértődés és elégedetlenség; Paddy megint az apu volt, aki szereti őt és aki törődik vele. Mi ütött belé, hogy ebben egyáltalán kételkedett? Úgy hasított belé a szégyenkezés, hogy kedve lett volna beledöfni a tűt a lába szárába, de túlságosan boldog volt hozzá, hogy soká törje a fejét ilyen önmagára mért fájdalmas büntetésen, s ez különben is hóbortos módja volna, hogy lelkiismeret-furdalását kimutassa. Fölragyogott a képe. - Jaj, apu, ez nagyszerű! - És velem mi lesz, apu? - kérdezte Stuart. - A lányoknak már nincs rád szükségük a házban, így hát visszamégy a legelőre, Stu. - Jó. - Vágyakozva pillantott Fee-re, de nem szólt semmit. Fee és Meggie megtanulta vezetni a Rolls-Royce-ot, amit Mary Carson egy héttel a halála előtt kapott meg, majd Meggie megtanult kutyákkal juhot terelni, Fee pedig könyvelni. Ha Ralph atya nincs szakadatlanul távol, Meggie felhőtlenül boldog lett volna. Mindig erre vágyott: kinn a legelőn férfimód megülni a lovat, és végezni a juhászmunkát. De magában érezte Ralph atya fájó hiányát, s kísérte a csókjának kincset érő emléke, hogy legyen miről álmodoznia, legyen mit a képzeletében ezerszer is végigélnie. Az emlék azonban meg se közelítette a valóságot, akárhogy próbálta, képtelen volt fölidézni, amit akkor érzett, az emlékezés, mint egy szomorú gyér felhő, csak az árnyéka volt a valóságnak. Mikor a pap levele - amelyben beszámolt Frankről - megérkezett, romba dőltek Meggie reményei, hogy ennek ürügyén talán meglátogatja őket. Szavait gondosan megválogatva írta le a goulburni börtönben tett látogatását, egy szót sem szólt róla, hogy az mekkora fájdalmat jelentett, mint ahogy nem utalt Frank egyre súlyosbodó pszichózisára sem. Megpróbálta elintézni, hogy Franket átszállítsák az elmebeteg bűnözők morise-ti intézetébe, de hiába, senki se hallgatott rá. így hát egyszerűen csak szépítette a képet, azt írta, Frank megbékélt azzal, hogy így fizet a bűnéért a társadalomnak, majd egy vastagon aláhúzott bekezdésben biztosította Paddyt: Franknek fogalma sincs róla, hogy ők tudják, mi történt vele. Azt mondta Franknek, hogy egy sydneyi lap révén szerzett tudomást róla, s megígérte, hogy szüleinek nem adja tudtára. Ettől Frank megnyugodott, írta. Ennyi volt az egész. Paddy megemlítette, hogy el akarja adni Ralph atya pej kancáját. Meggie mostanában a karcsú fekete heréltet, a régi hátaslovát használta tereléshez, mert jobb természetű volt és nem olyan kemény szájú, mint a szeszélyes juhászlovak vagy az alattomos udvari heréltek. A juhászlovak általában értelmesek, de ritkán nyugodtak. S a csődörök hiányától barátságtalanná válnak.

- Jaj, apu, ne! Lovagolhatom én a pejkót is! - kérlelte Meg. - Gondold el, milyen rémes volna, ha Ralph atya azután, hogy olyan jó volt hozzánk, beállítana, és azt látná, hogy eladtuk a lovát! Paddy gondterhelten bámult rá. - Meggie, nem hiszem, hogy az atya valaha is beállítana. - És ha mégis? Az ember sose tudhatja. A szeme akár Fee-é, ez sok volt Paddynek, képtelen lett volna még nagyobb fájdalmat okozni neki, mint amit így is érez, szegény kicsi jószág. - Hát jó, Meggie, megtartjuk a kancát, de akkor azt is éppoly rendszeresen jártasd meg, mint a heréltet, mert kövér lovat nem tűrök Droghedán, hallod? Meggie eddig nem szívesen használta Ralph atya lovát, de ezután felváltva lovagolta a kettőt, hadd dolgozzák le a zabot, amit megesznek. Mrs. Smith, Minnie és Cat változatlan majomszeretettel csüngött az ikreken, s minthogy Meggie kint volt a legelőn, Fee pedig órák hosszat ült a szalonban, a szekreterje előtt, a két kicsinek csuda jó dolga volt. Örökké csintalanságon járt az eszük, de a humorukkal és szakadatlan jókedvükkel mindenkit levettek a lábáról, és senki se volt képes sokáig haragudni rájuk. Mrs. Smith, aki már régen áttért a katolikus hitre, kis házában esténként, szívében túlcsorduló hálával, térden állva mondott köszönetet értük az Istennek. Míg Rob élt, nem született gyermeke, hogy felvidította volna, a nagyházban hosszú-hosszú évekig nem hallott gyermekhangot, az ott lakóknak megtiltották, hogy közösködjenek a juhászok patakparti házainak lakóival. De Clearyék Mary Carson rokonai, s így végre gyerekekhez jutott. Kivált most, hogy Jims és Patsy a nagyház állandó lakójává lett. Száraz volt a tél, és a nyár sem hozott esőt. A dús és térdig érő őzbarna fű a tűző napon annyira kiszáradt, hogy a fűszálak erezete is törékennyé vált. A legelőn csak összevont szemmel, vagy a széles karimájú kalapot homlokba húzva lehetett végigtekinteni; a gyep ezüstszínben verte vissza a fényt, mint a tükör, kis forgószelecskék vándoroltak reszketeg kék ködképek közt, s szállítottak holt levelet, törött fűszálat az egyik nyughatatlan halomtól a másikig. Hát ez szárazság volt! Még a fák is kiszáradtak, rideg, törékeny szalagokban hámlott a kérgük. A juhokat nem fenyeget-le éhínség - a fű még legalább egy évig kitart, az is lehet, hogy tovább -, de rossz volt nézni, hogy minden ilyen száraz. Mindig fönnállt az a lehetőség, hogy a rákövetkező évben, sőt lehet, hogy azután sem érkezik meg az eső. Ha három-négyszáz milliméter csapadékot kaptak, az év már jónak számított, a rossz év az volt, ha százötven milliméternél kevesebb vagy majdnem semmi eső nem esett. De hiába a hőség és a legyek, Meggie kedvelte ezt az életet kint a legelőn, azt, hogy a pej kanca nyergében ballag a bégető nyáj mögött, hogy a kutyák lógó nyelvvel nyúlnak el a földön, látszólag figyelmetlenül, de ugorjon csak meg egyetlen juh is a nyájból, már utána is ered a legközelebbi kutya, mint a bosz-szúálló villám, s éhesen mar bele védtelen sarkába. Meggie elébe lovagolt a nyájnak, jólesett a tiszta levegőt belélegeznie azután, hogy mérföldeken át szívta a nyáj porát, és kinyitotta a legelő kapuját. Türelmesen kivárta, amíg a kutyák, kihasználva az alkalmat, hogy az ügyességüket fitogtathatják, bekergetik a juhokat. Marhát válogatni és terelni nehezebb, mert a marha rúg és támad, s a vigyázatlan kutyát olykor meg is öli, ilyenkor a gulyásra vár, hogy megmutassa, mit tud, hogy odasózzon a karikással, bár a kutyák, veszély ide, veszély oda, szarvasmarhát is szívesen tereltek. Neki azonban nem kellett marhát hajtania, ezt Paddy maga végezte. A kutyák mindig elbűvölték; tüneményesen értelmesek. Java részük korcs ausztrál juhászkutya, bundája sárgásbarna, a lába, feje, melle és a szemöldöke sárgásfehér, de akad köztük queenslandi fekete kuvasz is, ez nagyobb, kékesszürke bundáját koromfekete foltok tarkítják. Meg persze e kettő, az ausztrál juhász és a queenslandi kuvasz legkülönbözőbb keverékei. Ha a szukák tüzeltek, pároztatásukat, éltetésüket, szaporításukat hozzáértő gonddal végezték, ha a szuka megellett, s már nem szoptatott, a kölykeit kivitték a legelőre kipróbálni, amelyik jónak bizonyult, azt megtartották vagy eladták, amelyik nem, azt agyonlőtték. Meggie utánafüttyentette a kutyákat a nyájnak, aztán rájuk csukta a kaput, s a pej kancát hazafelé fordította. A közelben volt egy nagy facsoport, szíjas kérgű és vaskérgű eukaliptuszokból, fekete bukszusokból álló liget, s a szélen itt-ott egy-egy wilga. Belovagolt a jóleső árnyékba, s minthogy

ráért körülnézni, élvezettel hordozta körül a tekintetét. Az eukaliptuszok törpepapagájai fütyültek, rikoltoztak, mintha az énekesmadarakat parodizálnák; pintyek röppentek ágról ágra; két kénbóbitás kakadu ült félrehajtott fejjel, s figyelte őt pislogva, amint közeledik; pipiskék csipegettek a porban, hangyát kerestek, képtelen farkukat billegetve; varjak károgtak szüntelenül és szomorúan. Nekik volt a legkellemetlenebb hangjuk ebben az egész bozóténekkarban; örömtelen, sivár s valahogy szívszaggató - rothadó hullát, dögöt és döglegyet idéző. Még elképzelni is lehetetlenség, hogy egy varjú úgy énekeljen, mint a pacsirta; hangja és dolga teljesen egybeesik. S persze legyek mindenütt; Meggie a kalapján fátylat hordott, de csupasz karját szakadatlanul gyötörték a legyek, a pej kanca farka szüntelen csapkodott, s másodpercenként rándult meg a bőre. Meggie nem győzött csodálkozni, hogy a ló a vastag irháján, szőrén át is érzékel ilyen könnyű és pici lényt, mint a légy. Némelyik azért gyötri annyira a lovat és az embert, mert issza a verítéket, igaz, az ember védekezik ellene, nem tűri el, mint a juh. így hát a juhot meghittebb célra is használja, odapetézik a farán a csimbókgyapja közé, vagy akárhova, ahol a gyapjú nyirkos és mocskos. A levegő méhektől zsongott, az artézi víz vezetékeiről, amelyeken nyüzsögtek a színes pillangók és nappali lepkék, tarka szitakötők röppentek fel. Lova patája megbolygatott egy korhadt tuskót, Meggie alája nézett és megborzongott. Voltak ott pálcikaforma kukacok, fehérek, kövérek és undorítók, tetvek és meztelen csigák, hatalmas százlábúak és pókok. Nyulak ugrottak fel a vackukból, bámultak rá, s tűntek el ismét, fehér porfelhőt verve, majd reszkető orral kikukkantottak. Odébb egy hangyászsün rémült holtra a közeledtétől, s hagyta abba a hangyászkodást. Villámsebesen ásta be magát, karmos mancsa pillanatok alatt eltűnt, s hamarosan a teste is egy jókora tuskó alatt. Nevetni kellett rajta, olyan bolondos mozdulatokkal ásott, kegyetlen tüskéi rásimultak a testére, áramvonalasan, hogy be tudjon bújni, a lyuk szájában meg halomba gyűlt a kihajigált föld. A ligetből a házhoz vezető főcsapásnál bukkant ki. Az utat barnásszürke por borította, kakaduk csipegettek benne bogarak, férgek után, s röppentek fel egyszerre, amint a közeledtét meghallották. Mintha bíborvörös-rózsaszín hullám csapott volna át a feje fölött: szürkéből alulnézetben varázslatosan színesre váltó mellek, szárnyak. Ha holnap itt kéne hagynia Droghedát, és soha többé nem jöhetne vissza, gondolta, álmaiban Drogheda akkor is kakaduvörös színben élne... Valahol messze kegyetlen szárazság lehet, csapatostul jönnek a kenguruk, egyre több és több lesz belőlük... A kakaducsapat hatalmas, békésen legelésző kengurunyájat riasztott fel, lehettek vagy kétezren is, hosszú, kecses szökkenésekkel menekültek, bármilyen állatnál gyorsabban nyelve a mérföldeket, csak az emu volt kivétel. Á ló utol nem érte őket. Miközben bele-belefeledkezett a természet tanulmányozásába, gondolatai mélyén örökké ott bujkált Ralph atya. Amit iránta érzett, azt soha nem minősítette önmagában kamaszszerelemnek, csak egyszerűen szerelemnek, ahogy a könyvekben emlegetik. Érzelmei és érzelmeinek tünetei semmiben nem különböztek attól, amit Ethel M. Dell bármelyik regényének hősnői éreznek. Azt sem érezte tisztességesnek, hogy egy olyan mesterséges akadály, mint Ralph atya pap volta elválassza őket, s hogy emiatt ne kaphassa meg, amire vágyik, Ralph atyát férjéül. Hogy úgy éljenek együtt, mint apu anyával, olyan összhangban, s hogy Ralph úgy rajongjon érte, mint apu rajong anyáért. Az eszébe se jutott, hogy az édesanyja mi mindent megtett, hogy a férje szerelmére rászolgáljon. Ralph hamarosan rájönne, hogy vele élni sokkal jobb, mint magányosan. Fel se merült benne, hogy Ralph pap voltát semmilyen körülmények között nem tudja levetkőzni. Igen, azt tudta, hogy egy pap nem lehet se férj, se szerető, de ezt gondolatban úgy kerülte meg, hogy Ralphot megfosztotta egyházi tisztségétől. Katolikus hitoktatása odáig sose terjedt, hogy a papi fogadalomjellegét bárki is megbeszélte volna vele, ő meg nem szorult rá a vallásra, így magától nem is gyakorolta. Minthogy az imádságban semmi vigaszt nem lelt, Meggie csak azért engedelmeskedett az egyház törvényeinek, mert ha nem engedelmeskednék, az örökkévalóságig a pokol tüzén égne. Most épp arról álmodozott, hogy milyen szép is lenne vele élni és vele hálni, ahogy apu hál anyával. A gondolat, hogy Ralph ott van a közelében, fölizgatta, nyugtalanul váltogatta a helyét a nyeregben, s minthogy mást nem ismert, ezt az érzést a képzelt csókok záporává alakította át. Az,

hogy lóháton járta a legelőt, semmivel sem bővítette szexuális ismereteit, hiszen a juhoknak, ha csak a távolból is megérezték egy kutya szagát, nyomban megszűnt a párosodhatnékjuk, és különben is, mint a többi birtokon, Droghedán sem történt találomra a pároztatás. Ha a kijelölt legelőn kosokat engedtek a jerkék közé, Meggie-t előbb elküldték valahova, ha meg egyik kutya megpróbálta meghágni a másikat, az csak annak a jele volt, hogy jól oda kell sózni közibük, hogy hagyják abba a „játszadozást". Talán senki emberfia nem tudja megítélni, mi rosszabb: a formát még nem öltött álmodozás, a vele járó nyugtalansággal és ingerlékenységgel, vagy a célra irányuló és megvalósulásra törő vágyakozás. Szegény Meggie olyasmire sóvárgott, amiről még azt sem tudta, micsoda, de az alapja megvolt, s ez ellenállhatatlanul vonzotta őt Ralph de Bricassart-hoz. így hát róla álmodozott, őrá vágyakozott, őt hiányolta, s szomorkodott, hogy a megvallott szerelme oly keveset jelent neki, hogy meg se látogatja. A gondolatai közepébe lovagolt bele Paddy, ő is hazafelé tartott, ugyanazon az úton, mint a lánya. Meggie elmosolyodott, visszafogta a lovát, s megvárta, míg Paddy utoléri. - Ez ám a meglepetés - mondta Paddy, s öreg deresén odarúgtatott a lány javakorabeli kancája mellé. - Az - mondta Meggie. - Ott kint is száraz minden? - Talán még szárazabb is valamivel. Uramisten, még soha ennyi kengurut nem láttam! Arra Milparinka felé minden csontszáraz lehet. Martin King arról beszél, hogy nagy vadászatot kéne tartani, de nem hiszem, hogy akár egy géppuskákkal felszerelt hadsereg is el tudna pusztítani annyit, hogy a különbség érzékelhető legyen. Paddy kedves volt, gondos, elnéző és csupa szeretet, de ritkán esett meg, hogy kettesben legyenek, s ne kísérje legalább az egyik fia. Meggie tehát kimondta a kínzó kérdést, mielőtt még meggondolta volna, azt, ami szakadatlanul rágta belül, hiába minden önbizalma. - Apu, Bricassart atya miért nem látogat meg minket soha? - Sok a dolga, Meggie - felelt Paddy, de a hangja óvatossá vált. - De hát csak van egy papnak is szabadsága, nem? Valamikor úgy szerette Droghedát. És biztos, hogy szívesen töltené itt a szabadságát. - Bizonyos értelemben, Meggie, van a papoknak is szabadságuk, más értelemben viszont szüntelen a szolgálatuk. Például egész életükben, mindennap, misézniük kell, még akkor is, ha magukban vannak. Én azt hiszem, Bricassart atya bölcs ember, és tudja, hogy ahhoz az élethez, ami elmúlt, nem lehet visz-szatérni. És az ő életében, kicsi Meggie, Drogheda a múlt egy darabja. Ha visszajárna, nem élvezné annyira, mint annak idején.

- Ezt úgy érted, hogy elfelejtett minket? - kérdezte tompán kongó hangon Meggie. - Nem, azt nem. Ha elfelejtett volna, nem írna olyan gyakran, és nem kérdezősködnék mindenki felől. - Visszafordult a nyeregben, s kék szemében szánalom csillant. - Okosan teszi, hogy nem jön, s nem is biztatom rá azzal, hogy meghívjam. - Apu! Paddy merészen belevágott a vastagjába. - Ide hallgass, Meggie, nem helyes, hogy a papról álmodozol, ezt ideje volna már megértened. Ügyesen titkolod, s nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is tudná, mit érzel iránta, de végül is én vagyok az, akitől tanácsot szoktál kérni, nem? Ritkán ugyan, de megesik. Én megmondom kereken, ezt abba kell hagynod. Hallod? Bricassart atya papi fogadalmat tett, s legjobb tudomásom szerint ezt esze ágában sincs megszegnie, így hát félreérted az irántad táplált érzelmeit. Ő már felnőtt ember volt, mikor téged megismert, te meg még kislány. Hát így gondol rád, Meggie, mind a mai napig. Meggie nem felelt, arckifejezése sem változott. Igen, gondolta az apja, Fee lánya, ízig-vérig. Meggie egy idő múltán megszólalt, feszült hangon. - De hát azt abba is hagyhatja, hogy pap legyen. Csak nem volt még alkalmam, hogy ezt megbeszéljem vele. Paddy arcán a döbbent hitetlenség túlságosan őszinte volt ahhoz, hogy Meggie ne tartsa meggyőzőbbnek, mint a szavait, bármilyen hevesek voltak is. - Meggie! Ó, uramisten, ez a legrosszabb itt a világ végén! Neked még iskolában volna a helyed, lányom, s ha Mary néni meg nem hal, fölpakoltalak volna, hogy elküldjelek Sydneybe néhány évre. De most már öreg vagy hozzá, ugye? Rajtad aztán ne nevessen ezért senki, szegény kicsi Meggiem. - Szelídebben folytatta, de tagoltan, hogy amit mond, az kegyetlenül egyértelmű és pontos

legyen, bár igazában nem állt szándékában kegyetlennek lennie, csak épp, hogy egyszer s mindenkorra el akarta oszlatni a lány illúzióit. - Bricassart atya pap, Meggie. S ezt soha, soha abba nem hagyhatja, ezt értsd meg. A fogadalom, amit tett, szent és megszeghetetlen. Ha az embert egyszer pappá szentelték, nincs visszaút, s a szemináriumi elöljárói alaposan belésulykolták, hogy mit vállal az esküjével. Aki fogadalmat tesz, annak semmi kétsége nincs, hogy a fogadalma egy életre szól. Bricassart atya fogadalmat tett, és a fogadalmát soha nem fogja megszegni. - Felsóhajtott. - Most már tudod, Meggie, ugye ? Mostantól kezdve nincs mentséged rá, ha Bricassart atyáról álmodozol. Megérkeztek a ház elé, az istálló ide közelebb volt, mint a karámok, Meggie egyetlen szó nélkül elindult a pejkó hátán az istálló felé, s hagyta, hogy az apja egymaga folytassa az útját. Paddy egy darabig vissza-visszanézett rá, de mikor Meggie eltűnt az istálló kerítése mögött, megsarkantyúzta a derest, s mert gyűlölte magát, s azt, hogy amit mondott, el kellett mondania, vágtában fejezte be a lovaglását. Az isten verje meg ezt a férfi-nő viszonyt! Ennek a szabályai, úgy látszik, így vagy úgy, de mindenkire érvényesek! Ralph de Bricassart atya hangja nagyon hideg volt, de még mindig melegebb, mint a szeme, amit egy pillanatra le nem vett a fiatal pap sápadt arcáról, akihez kemény és kimért szavait intézte. - Nem úgy viselkedett, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus papjaitól megköveteli. Azt hiszem, ezt jobban tudja, mint ahogy mi, akik felelősségre vonjuk, valaha is tudni fogjuk, de érsek urunk nevében, aki nemcsak paptársa önnek, de elöljárója is, mégis kénytelen vagyok önt felelősségre vonni. Feltétlen engedelmességgel tartozik neki, s nincs joga kétségbe vonni az ön iránt tanúsított igaz érzelmeit vagy döntése helyességét. Tisztában van vele, hogy mekkora szégyent hozott önmagára, egyházközségére és mindenekelőtt az egyházra, mely önt arra kötelezi, hogy ne csak egy személy, hanem mindenki iránt szeretettel legyen? Szüzességi fogadalma éppoly ünnepélyes és kötelező érvényű, mint a többi fogadalma, s ha azt megtöri, súlyos bűnt követ el. Azt a nőt, természetesen, soha nem látja viszont, de miránk hárul a kötelesség, hogy támogassuk a kísértés legyőzésére irányuló küzdelmében. Tehát intézkedtünk, hogy papi szolgálatát nyomban megkezdhesse az Északi területen lévő Darwin egyházközségében. A ma esti expresszvonattal elutazik Brisbane-be, onnét szintén vonattal továbbmegy Longreachbe. Longreachben fölszáll a QUAN-TAS Darwinba induló repülőjáratára. A holmiját összecsomagolják, s mire a vonat elindu l, ott lesz a pályaudvaron, így nincs szükség rá, hogy jelenlegi plébániájára visszatérjen. Most pedig bemegy a kápolnába John atyával és imádkozik. És ott marad mindaddig, amíg ki nem kell mennie a pályaudvarra, hogy a vonatát elérje. John atya, hogy a jelenlétével vigaszul szolgáljon önnek és segítségére legyen, elkíséri Darwinig. Elmehet.

A papok, akik az egyházat igazgatják, bölcsek és éberek; nem adnak alkalmat a bűnösnek, hogy továbbra is fenntartsa a kapcsolatot a nővel, akit a szeretőjévé tett. Ez az ügy is botrányt kavart a fiatalember jelenlegi plébániáján, és rendkívül kínos. Ami a lányt illeti - csak várjon, óvakodjék és töprengjen. A papra, amíg Darwinba meg nem érkezik, a kitűnő John atya felügyel - aki megkapta az utasításait -, később pedig minden levelét felbontják, s távolsági beszélgetést nem folytathat többé. A lány soha nem fogja megtudni, hova ment, s neki soha nem lesz módja közölni vele. Arra se adnak alkalmat neki, hogy más nővel kezdjen. Darwin határváros; szinte nincs is ott nő. A papi fogadalom örök érvényű, az alól nem menthetik fel, s ha gyönge ahhoz, hogy uralkodjék magán, hát megteszi helyette az egyház. Figyelte, hogy a fiatal pap és a mellérendelt házőrző kutya kimegy a szobából, aztán fölállt az íróasztalától, és átment egy belső szobába. Cluny Dark érsek ott ült szokott karosszékében, s vele átellenben egy másik bíbor övszalagos, bíborsapkás hallgatag férfi. Az érsek megtermett ember volt, üstöke hófehér, szeme átható kék, amolyan csupa erő fickó, humorérzéke eleven, s nem veti meg az asztal örömeit. Látogatója épp az ellentéte, kicsi és vékony, a fejére simuló sapka alól alig néhány fekete hajszál lóg ki, arca szögletes aszkétaarc, fakó bőrén áttűnik a fekete szőrzet, szeme is nagy és fekete. A korát tekintve harminc és ötven között akármennyi lehet, de valójában harminckilenc éves, három évvel idősebb Ralph de Bricassart atyánál.

- Foglaljon helyet, atya, és igyék meg egy csésze teát - invitálja szívélyesen az érsek. - Rögtön frisset hozatok. Elküldte a fiatalembert, és kellően a lelkére beszélt, hogy változtasson a magatartásán? - Igen, eminenciás uram - felelt kurtán Ralph atya, s leült a harmadik karosszékbe az asztalka mellé, amelyen ostyavékonyságú uborkás szendvics, rózsaszín és fehér bevonatú aprósütemény, vajas pirítós, kristálytálkában dzsem és tejszínhab állt az ezüst teáskészlet és az aranyszegélyű, levélmintás Aynsley porceláncsészék mellett. - Az ilyen esetek sajnálatosak, eminenciás uram, de még mi, akik Krisztus Urunk papjait fölszenteljük, még mi is esendő és nagyon is emberi lények vagyunk. Szívem mélyéből sajnálom őt, s ma este azért imádkozom, bár erőseb bnek bizonyulna a jövőben - mondta a látogató. Kiejtése idegenszerű volt, hangja lágy, és kissé pöszén ejtette az „sz"-et. Nemzetiségét tekintve olasz, címét tekintve az ausztrál katolikus egyház mellé rendelt pápai legátus, név szerint Vittorio Scarbanza di Contini-Verchese érsek úr őeminen-ciája. Ő látta el az összekötő kényes szerepét az ausztráliai hierarchia és a vatikáni idegközpont között; tehát ő a legfontosabb papi személy a világnak ezen a részén. Mielőtt ide kinevezték volna, természetesen azt remélte, hogy az Egyesült Államokba kerül, de némi gondolkodás után úgy döntött, hogy Ausztrália nagyon is megteszi. Igaz, ha területét nem is, de lakosainak számát tekintve sokkal kisebb ország, de sokkal inkább katolikus is. Az angolul beszélő világ más országaival ellentétben itt nem jelent társadalmi hátrányt, ha katolikus valaki, egy nagyra törő politikust, üzletembert vagy bírót nem akadályoz az érvényesülésben. Az ország gazdag, és komoly összeggel támogatja az egyházat. Nem kell hát attól tartania, hogy amíg itt van Ausztráliában, Rómában elfelejtik. A pápai legátus azonkívül ravasz ember is volt s a teáscsésze aranyszegélye fölött a szemét most nem Cluny Dark érsekre, hanem Ralph de Bricassart atyára szegezte, aki hamarosan az ő titkára lesz. Közismert tény, hogy Dark érsek nagyon szereti a papot, de a pápai legátus most azon töprengett, mennyire fogja ő kedvelni ezt az embert. Ezek mind olyan nagyok, ezek az ír-ausztrál papok, valósággal fölébe tornyosulnak, már unta, hogy a nyaka belefájdul, mert mindig föl kell néznie rájuk. Bricassart atya modora a jelenlegi főnökével szemben kifogástalan; könnyed, fesztelen, tiszteletteljes, de közvetlen, csupa humor. De ha másnak dolgozik, hogyan sikerül ahhoz alkalmazkodnia? Eddig az a szokás járta, hogy a legátus titkárául Olaszországból választottak valakit, de Ralph de Bricassart atya személye módfelett érdekelte a Vatikánt. Nemcsak az különböztette meg másoktól, hogy gazdag (s a közhittel ellentétben elöljáróinak nem állt hatalmukban, hogy a pénzét elvegyék tőle, ő pedig önként nem hajlandó lemondani róla), hanem az is, hogy ő egymaga hatalmas vagyont szerzett az egyháznak, így hát a Vatikán úgy döntött, hogy a pápai legátus vegye maga mellé a titkárául Bricassart atyát, tanulmányozza a fiatalembert, és állapítsa meg, milyen ember. A szentatya egy szép napon biztos, hogy bíborosi birétum-mal ajándékozza meg az ausztrál egyházat, de ez még odébb van. így hát őrá vár a feladat, hogy alaposan megismerje a Bricassart atya korcsoportjába tartozó papokat, akik közül Bricassart atya az első számú jelölt. Hát legyen. Mutassa meg, mit tud, ez esetben egy olasznak. Érdekes lesz. Csak legalább valamivel kisebb lenne ez az ember! Miközben ő jóleső érzéssel iszogatta a teáját, Ralph atya szokatlanul hallgatag volt. A pápai legátus észrevette, hogy mindössze egy háromszögű kis szendvicset evett, meg egy-két teasüteményt majszolt el, de teát azt megivott négy csészével cukor, tej nélkül. Igen, ez állt a jelentésben is róla: életvitele figyelemre méltóan mértékletes, egyetlen gyöngéje a jó (és gyors) kocsi. - Magának francia neve Van, atya - jegyezte meg halkan a pápai legátus -, de ha jól tudom, ír. Ez hogy lehet? A családja francia volt? Ralph atya mosolyogva rázta a fejét. - Normann név ez, eminenciás uram, nagyon régi és megbecsült név. Bizonyos Ra-nulf de Bricassart egyenes ági leszármazottja vagyok, aki Hódító Vilmos bárója volt. 1066-ban került Angliába Vilmossal, mikor az meghódította az országot. Az egyik fia földet kapott Angliában. A család Anglia normann királyainak idején felvirágzott, később

IV. Henrik idején többen is áthajóztak közülük az ír-tengeren, és a Pale-en, Írország angol fennhatóság alatt álló területén telepedtek le. Mikor VIII. Henrik az angol egyházat kivonta Róma fennhatósága alól, mi megtartottuk Vilmos hitét, ami annyit jelent, hogy Róma szövetségét elébe helyeztük Londonénak. így aztán, mikor Cromwell megalapította a köztársaságot, elvesztettük a földünket is, címünket is, és vissza se kaptuk soha. Károlynak megvoltak a maga angol kedvencei, akiket ír földekkel jutalmazott. Az írek gyűlölete Anglia iránt, tudja, nem teljesen megalapozatlan. A család tehát, bár viszonylag háttérbe szorult, hű maradt az egyházhoz és hű maradt Rómához. Bátyámnak jól menő ló-tenyészete van Meath grófságban, s azt reméli, hogy sikerül egyszer egy derbygyőztes vagy országos nagydíjat nyerő lovat kitenyésztenie. Én második fiú vagyok, s a családban mindig is az volt a hagyomány, hogy a második fiú, ha hivatást érez rá, papnak menjen. S én nagyon büszke vagyok a nevemre és származásomra. A Bricassart család ezerötszáz éves. Ó, ez jól hangzik! Régi, arisztokratikus név, és makacs hithűség, száműzetésben, üldöztetések közt is. - És a Ralph? - A Ranulf megrövidült formája, eminenciás uram. - Értem. - Atya, nagyon fog hiányozni nekem - jegyezte meg Cluny Dark érsek, miközben a vajas fél kiflit megrakta dzsemmel, s egy harapásra elnyelte. Ralph atya ránevetett. - Súlyos dilemma elé állít, eminenciás uram! Itt ülök a régi gazdám és az új közt, s ha erre olyan választ adok, ami az egyiknek tetszik, az a másiknak nem fog tetszeni. Mondhatom azt, hogy nekem is hiányozni fog eminen-ciád, s hogy várakozással tekintek az új szolgálatom elé? Ez igen, ez a vérbeli diplomata válasza volt. Di Contini-Ver-chese bíboros kezdett már bizakodni, hogy jól jár az új titkárával. De akkor is túlságosan jóképű - ez a ragyogó alakja, szép arca, napsütötte színe! Ralph atya hallgatásba süppedt, szeme a kisasztalon, de gondolatai valahol messze jártak. Azon a fiatal papon, akit az imént megfegyelmezett; még arra sem adtunk neki módot, gondolta, hogy a lánytól elbúcsúzzon, s ott látta maga előtt elgyötört tekintetét. Uramisten, s ha én vagyok az ő helyében, s a lány Meggie? Ha az ember elővigyázatos, az ilyesmi megy egy darabig, sőt, ha a kapcsolatát csak az évi szabadságának a plébániától távol töltött idejére korlátozza, akár az örökkévalóságig. De viseltessen csak komoly szerelemmel egyetlen nő iránt, mindjárt minden kiderül. Volt idő, mikor csak az tartotta vissza, hogy ki ne rohanjon az állomásra és el ne utazzék az első vonattal Gillybe és Droghedára, hogy addig térdepelt az érseki palota kápolnájának márványpadlóján, amíg meg nem merevedett a fizikai fájdalomtól. Egyre azt magyarázta magának, hogy ő csak a magányosság áldozata, hogy hiányzik neki az emberi együttérzés, amivel Droghedán találkozott. Azt, hogy semmi sem változott, mikor pillanatnyi gyöngédségében viszonozta Meggie csókját, hogy iránta érzett szerelme a képzelet világára korlátozódik, s nem lépett át abba a másik világba, mely nyugtalanító, zavarba ejtő teljességében annyira különbözik álmainak korábbi világától. Minthogy képtelen volt beismerni, hogy igenis minden megváltozott, a kislány Meggie képét őrizgette magában, s elzárkózott minden kép elől, amely ennek ellentmondott volna. Hát tévedett. Mert a fájdalma nem csökkent. Azelőtt a magányosság amolyan személytelen valami volt, nem állíthatta, hogy ha valaki - bárki - felbukkan az életében, attól ez megszűnnék. De e magányosságnak most már neve volt: Meggie, Meggie, Meggie... Arra riadt fel révületéből, hogy Di Contini-Verchese érsek rezzenéstelen szemmel bámul rá, márpedig ez a két nagy fekete szem veszélyesebben mindentudó volt, mint a jelenlegi gazdájának eleven, kissé kidülledt, csodálkozó szeme. Volt annyi esze, hogy ne tegyen úgy, mintha nem szolgáltatott volna okot e vizsga pillantásra, s azt hasonlóképpen átható pillantással viszonozta, majd halványan elmosolyodott és vállat vont, mintha csak azt mondaná: Mindenkiben lakozik valami szomorúság, s nem bűn, ha az ember a fájdalmát felidézi. - Mondja csak, atya, ez a váratlan pangás az üzleti életben nem érinti a megbízatását? - kérdezte simán az olasz főpap.

- Eddig még nincs miért aggódnunk, eminenciás uram. A Mic har Kft.-t nemigen érinti a piac hullámzása. Azt hiszem, most azok veszítik a legtöbbet, akiknek a befektetései nem voltak oly megfontoltak, mint Mary Carsonéi. Persze a droghedai birtok most nem jövedelmez annyit, esik a gyapjú ára. Mrs. Carsonnak azonban több esze volt annál, hogy csak a mezőgazdaságba fektesse a pénzét. Többre becsülte a szilárd nemesfémpiacot. Bár az én véleményem szerint most jött el az ideje az ingatlanvásárlásnak, s ezen nemcsak a vidéki birtokok vásárlását értem, hanem a nagyvárosi házakra és házhelyekre is gondolok. Az árak nevetségesen alacsonyak, de nem maradnak mindig ilyenek. El nem tudom képzelni, hogy az elkövetkező években ne nyernénk rajta, ha most ingatlanokat vásárolunk. Egy nap a válságnak is vége szakad. - Úgy van - hagyta rá a pápai legátus. Tehát Ralph de Bricassart atya nemcsak diplomatának, de üzletembernek is ugyancsak elmegy. Róma jól teszi, ha rajta tartja a szemét.

9 De ekkor 1930-at írtak, és Drogheda nagyon is tudta, hogy mi az a gazdasági válság. Egész Ausztrália tele volt munkanélküliekkel. Aki csak tehette, fölmondta a lakását, és felhagyott a hiábavaló álláskereséssel ott, ahol úgyse találhatott. Magukra hagyott asszonyok és gyerekek éltek a juttatott telkeken eszkábált kalyibákban, s álltak sort munkanélküli-segélyért; az apák és a férjek az országot járták. A férfiak fogták a betyárbútort, belehajigálták egy pokrócba, szíjjal átkötötték, vállukra vetették, s nekivágtak a nagy csapásnak, abban a reményben, hogy ha munkát nem is, legalább élelmet kapnak a birtokokon, amelyeket útközben érintenek. Még mindig jobb az isten háta mögött kóborolni, mint Sydneyben vakarni a hasukat. Az élelem ára alacsony volt, s Paddy dugig feltöltötte a droghedai éléskamrákat, raktárakat. Akárki biztosra vehette, hogy ha Droghedára ér, telirakják a tarisznyáját. A különös csak az, hogy a sodródó emberek processzusa sosem ért véget; aki egyszer jóllakott meleg étellel és fölpakolt útravalóval, az nem is próbált ott maradni, ment az útjára, továbbvándorolt, bár maga sem tudta, mi az, amit keres. Persze nem minden birtok volt olyan vendégszerető és bőkezű, mint Drogheda, s ez még csak érthetetlenebbé tette, hogy a vándorok miért nem akarnak ott maradni. Talán a fáradtság tette s az otthontalanság, a céltalanság, hogy nincs hova menniük, talán az sodorta őket tovább mindenünnét. Java részüknek sikerült életben maradnia, de volt, aki ráment, ezeket ha rátaláltak a holttestükre, s csontjukat még nem tisztították fehérre a varjak és a vaddisznók, eltemették. De a tér itt, az isten háta mögött, óriási és elhagyatott. Stuart megint állandóan odahaza volt, s a puska is ott a konyhaajtó közelében. Nem volt gond jó juhászt találni, és Paddy bérlistáján most kilenc nőtlen férfi szerepelt, ott laktak a régi bojtárszálláson, így hát Stuart munkáját a legelőn nélkülözni tudták. Fee vigyázott, hogy készpénz ne maradjon elöl, s Stuval csináltatott egy álpohárszéket a széf elé. Igaz, a csavargók közt nemigen akadt rosszfajta ember. Azok inkább ott maradtak a nagyvárosokban vagy a nagy vidéki központokban, mert az élet a csapáson nagyon is tiszta, nagyon is magányos volt, s nekik való zsákmány is alig került. De Paddyt mégse szólhatta meg senki, amiért vigyáz a családja nőtagjaira. Drogheda híres név volt, s nagyon is elképzelhető, hogy a csapásról odavonzza a nemkívánatos elemeket. A tél csúf viharokat hozott, szárazat, zivatarosat egyaránt, a rákövetkező tavasz viszont olyan bőséges esővel köszöntött be, hogy Drogheda füve dúsabb és magasabb volt, mint valaha. Jims és Patsy a levelező leckéjét rótta Mrs. Smith konyhaasztalán, s közben arról fecsegett, milyen is lesz az internátus-ban, a Riverview-ban, ha eljön az ideje. De Mrs. Smith olyan rossz néven vette, ha erről beszélnek, s úgy elkámpicsorodott tőle, hogy megtanulták, csak akkor emlegethetik, hogy előbb-utóbb búcsút vesznek Droghedától, ha Mrs. Smith nincs hallótávolságban. Aztán visszatért a szárazság: a combig érő fű teljesen kiszáradt, az esőtlen nyár hevétől ezüstszín porhanyósra sült. De a férfiak tíz év alatt hozzászoktak már a fekete talajú síkság egyszer hopp, másszor kopp időjárásához, hogy csak a vállukat vonták meg, s tették a dolgukat nap nap után, mintha egyedül ez volna a fontos. Igazuk volt: a lényeg, hogy kibírják az egyik jó esztendőtől a másikig, történjék közben akármi. Az esőt senki sem tudja megjósolni. Élt Brisbane-ben egy ember, Inigo Jonesnak hívták, az ő előrejelzései beváltak, de itt a fekete földön nemigen adtak hitelt neki.

Jósoltassanak vele a sydneyi és melbourne-i ifiasszonyok, ők már csak jobban megbíznak abban, amit a csontjuk súg. 1932 telén visszatértek a száraz viharok, s velük a keserves hideg, de a dús fű elnyomta a port, s valahogy kevesebb volt a légy, mint máskor. Ez persze nem vigasztalta a frissen nyírt juhokat, hisz azokat majd megvette az isten hidege. Mrs. Do-minic O'Rourke, aki közönséges faházban lakott, boldogan mutogatta a vidéket Sydneyből jött vendégeinek, s a programjuk egyik csúcspontja a droghedai birtokon tett látogatás volt, hadd lássák, hogy még itt, a fekete földön is akad, aki szép környezetben él. De a látogatók mindig azokon a csontos, beteg patkányforma juhokon akadtak fenn, amelyeknek így, gyapjúk fosztottan kell szembenézniük a téllel, hogy nyárra, mikor megint hőség lesz, újra bundát növesszenek. De Paddy egyszer komolyan közölte az egyik látogatóval, hogy ez a gyapjú minőségét javítja. És a lényeg a gyapjú, nem a juh. Röviddel azután, hogy ezt kinyilatkoztatta, levél jelent meg a Sydney Morning Herald-ban, s követelte, hogy a törvényhozás vessen gátat a „juhtenyésztők kegyetlenségének". Szegény Mrs. O'Rourke kétségbeesett, de Paddy a hasát fogta nevettében. - Még jó, hogy a jámbor nem látta, mikor a nyíráskor felszakad egy juh hasa alja, és bálázótűvel varrják össze - vigasztalta Mrs. O'Rourke-ot. - Ezért aztán nem érdemes kiborulnia, Mrs. Dominic. Ott a nagyvároson fogalmuk sincs, hogyan él az emberiség másik fele, amelyik nem engedheti meg magának a fényűzést, hogy becézze az állatokat, mintha gyerekek volnának. Más itt az élet. Itt nem talál embert, asszonyt vagy gyereket, akit, ha segítségre szorul, magára hagynának, azok meg, ott a városon, akik agyonbecézik az ölebeiket, ügyet se vetnek rá, ha egy ember kiált segítségért. Fee föltekintett. - Paddynek igaza van, Mrs. Dominic - mondta. - Mindannyian lebecsüljük, amiből sok van. Itt kint a juhokat, ott az embereket. Augusztusban, mikor a nagy vihar kitört, csak Paddy volt kint a legelőn. Leszállt a lováról, kikötötte egy fához, leült egy wilga alá, hogy a végét kivárja, öt kutyája reszketett félelmében, összebújt mellette, a juhok meg, amelyeket épp egy másik legelőre készült átterelni, szétszóródtak, és riadt kis csoportokban, fejvesztetten rohangáltak. Félelmetes vihar volt, dühe javát arra az időre tartogatta, mikor a forgószél szeme a fejük fölé ér. Paddy bedugta az ujjával a fülét, behunyta a szemét és imádkozott. Ott ült a wilga mélyen lelógó és a feltámadt szélben vadul csapkodó ágai között, s nem messze tőle néhány halott fa állt száraz, letört ágakkal, körülötte felburjánzott a fű. E csontvázcsoport középpontja egy vastag, halott eukaliptusz volt, amelynek csupasz törzse jó tizenkét méternyire nyúlt föl az éjfekete felhők felé, s elkeskenyedő, megtekeredett csonkja éles fűrészfogakban végződött. A hirtelen felvillanó kék fény még leeresztett szemhéján át is sértette a szemét, s talpra ugratta Paddyt, csak azért, hogy egy roppant robbanás szele játékszerként vágja földhöz. Fölemelte az arcát a földről, s látta, hogy a villámcsapás tetőtől talpig villogó kék és bíbor dicsfénybe vonja az eukaliptusz halott dárdáját, majd oly hirtelen, hogy megérteni is alig volt ideje, mi történik, minden tűzbe borult. A fatörzs szöveteiből már réges-rég elpárolgott az utolsó csepp nedvesség is, a fű meg magas volt és papírszáraz. Az óriási fatörzs, mintha a föld kiáltaná dacos válaszát az égre, a hegyén oszlopnyi fénycsóvát lövellt ki, tüzet fogtak körülötte az ágak és tuskók, a forgószél meg e középpont körül egyre táguló körben kergette-kergette a tüzet. Paddynek annyi ideje sem volt, hogy a lovát elérje. Lángra lobbant a pergamenszáraz wilga is, lágy bele szétvetette. Paddy körülnézett, s mindenütt tömör tűzfal vette körül: vadul lángoltak a fák, s lába alatt bömbölve égett a fű. Hallotta, hogy a lova kétségbeesetten fölnyerít, s a szíve szakadt meg; nem hagyhatja, hogy szegény állat így pusztuljon el, megkötözve, tehetetlenül. Egy kutya is fölvonított, vonítása kétségbeesett, majdhogynem emberi sikolyba torkollt. Egy pillanatra föllángolt, táncolt, majd elnyelte az égő fű. Már valamennyi kutya vonított, menekülni próbált, de a minden lábnál, szárnynál sebesebb, szélvihar kergette tűz körülvette őket. Ahogy egy másodperc töredékére megállt, hogy eldöntse, hogyan érhetné el a lovát, lángoló meteor perzselte végig a haját, lenézett, s látta, jókora kakadu sül a lába előtt.

Paddy ráébredt, hogy ez a vég. Ebből a pokolból se gyalog, se lóháton nem képes kikeveredni. Még végig se gondolta, háta mögött lángot lövellt egy szikkadt szíjas kérgű eukaliptusz, gumit tartalmazó belseje szétrobbantotta. Karján már zsugorodott, feketedett a bőr, haját megfosztotta fényétől valami még fényesebb. Erre a halálra nincs szó, mert a tűz kívülről eszi magát befelé. Az utolsó, ami még működik, amíg meg nem sül és fel nem mondja a szolgálatot, az agy és a szív. Paddy üvöltve rontott neki égő ruhában a tűznek. S az ajkán minden szörnyű üvöltés a felesége neve volt. A többi férfi a vihar közeledtére visszasietett Droghedára, kicsapta a lovát a karámba, aztán elindult, föl a nagyházba vagy a szállására. Fee szalonjában, amelyet fényesen megvilágítottak a krémsárga-rózsaszín márványkandallóban égő hatalmas fahasábok, a Cleary fiúk némán hallgatták a vihar tombolását, manapság már nem éreztek kísértést, hogy kimenjenek és nézzék. A kandallórostélyon égő eukaliptusz kellemesen csípős illata, a tálalón felhalmozott szendvics, sütemény és a délutáni tea sokkal csábítóbb volt. Arra senki se számított, hogy Paddy megérkeznék. Négy óra tájt a felhők elvonultak kelet felé, s mindenki önkéntelenül föllélegzett; száraz vihar közben valahogy képtelen fölengedni az ember, jóllehet Drogheda valamennyi épületén volt villámhárító. Jack és Bob fölállt, kimentek, hogy egy kis friss levegőt szívjanak, mondták, de valójában, hogy visz-szafojtott lélegzetüket kiengedjék. - Oda nézz! - mondta Bob, és nyugat felé mutatott. A ház körüli legelőt körülvevő fák fölött nagy, bronzvörös, rojtos szegélyű füstfelleg terjengett a magasan fúvó szélben. - Uramisten! - kiáltott Jack, és berohant a telefonhoz. - Tűz! Tűz! - kiáltotta a kagylóba, miközben a bentlévők tátott szájjal bámultak rá. - Tűz van Droghedán, nagy tűz! - Majd lecsapta a kagylót, sem a gillyi központnak, sem azoknak, akik a közös vonalon a kagylót az első csöngetésre fölvették, nem kellett többet mondania. Bár azóta, hogy Clearyék itt voltak Droghedán, nagy tűz még nem volt, mindenki tudta, mi a dolga. A fiúk rohantak lovat keríteni, a juhászok kitódultak a szállásukról, Mrs. Smith kinyitotta az egyik raktárt, és tucatjával osztogatta a vászonzsákokat. A füst nyugaton látszott, a szél nyugat felől fújt, s ez azt jelentette, hogy a tűz az udvarház felé tart. Fee levetette hosszú szoknyáját, felhúzta Paddy egyik öreg munkásnadrágját, és Meggie-vel az istállóba szaladt. Most szükség van minden munkáskézre, amelyik képes egy zsákot marokra fogni. A konyhában Mrs. Smith begyújtott a tűzhelyben, a lányok meg nekiláttak, hogy leszedjék a mennyezeten csüngő roppant fazekakat. - Még jó, hogy tegnap marhát vágtunk - mondta a házveze-tőnő. - Minnie, itt a pince kulcsa. Hozzátok fel Cattel az összes sört és rumot, ami csak van, aztán lássatok neki lángost sütni, én meg addig megfőzöm a gulyást. De gyorsan, gyorsan! A vihartól megriadt lovak megérezték a füst szagát, s alig hagyták magukat fölnyergelni. Fee és Meggie a két nyugtalan, toporzékoló telivért kihátráltatta a karámba, hogy könnyebben megbírjon velük. Miközben Meggie épp a pej kancával küszködött, két csavargó érkezett rohanvást a csapáson a gil-lanbone-i út felől. - Ég a legelő, kisasszony! Van két fölös lovuk? Adjanak néhány zsákot! - Kapnak ott a karámban. Uramisten, remélem, senkit nem ért ott maguk közül a tűz! - mondta Meggie, aki az apjáról se tudta, hol van. A két ember már kapta is ki a vászonzsákokat meg a vizestömlőt Mrs. Smith kezéből, Bob már öt perce elment az emberekkel. A két csavargó utánuk eredt, s végül utolsóként Meggie és Fee és nekiindult vágtában, a patakon át, a füst irányába. Mögöttük Tom, a kertész, aki épp végzett a nagy tartálykocsi feltöltésével a fúrásfőnél, s akkor indította be a motort. Nem mintha az ekkora tüzet más is elolthatná, mint egy felhőszakadás, de a vízre akkor is szükség van, hogy a zsákokat nedvesen tartsák, s az emberekre is, akik a zsákokat forgatják. Ahogy a patak meredek túlpartján visszakapcsolt egyesbe, hogy föl tudjon húzni, visszapillantott a juhászgazda üresen álló házára, s azon túl a két üres juhászházra, melyek mélyebb területen fekszenek, a túlparti fákhoz közel sehol másutt nincs semmi, ami tüzet foghatna. Majd az

öreg Tom nyugatra is vetett egy pillantást, megcsóválta a fejét, s gyors elhatározásra jutott: visszatolatott az innenső partra. A legelőn soha meg nem fékezik a tüzet, kénytelenek lesznek ide visszatérni. Fent, a partoldal szegélyén, a juhászgazda háza mellett, amelyben ő tanyázott, fölkapcsolta a tartályra a csövet, a házat átitatta vízzel, majd továbbment, és alaposan megöntözte a két másik kisebb házat is. Ezzel segít most a legtöbbet, ha ez a három ház olyan ázott, hogy nem foghat tüzet. Miközben Meggie és Fee a baljós füstfelhő felé vágtatott, az egyre nőtt, s a szél mind áthatóbb égésszagot sodort feléjük. Az ég mindjobban elsötétült, s egyre jobban sűrűsödött a legelőn feléjük menekülő állatok - kenguruk, vaddisznók, rémült juhok és marhák, emuk és goannák s ezer meg ezer nyúl - áradata. Bob nyitva hagyta a kapukat, ahogy a fúrásfőről átlovagolt Billa-Billára, vette észre Meggie. Droghedán ugyanis minden legelőnek neve volt. De a juh ostoba állat, nekimegy a kerítésnek, de képes háromlépésnyire megállni a nyitott kapu előtt, mert nem veszi észre. Mire odaértek, a tűz már tízmérföldnyit haladt előre, s oldalirányban is terjedt, frontvonala másodpercről másodpercre nőtt. A hosszú szálú száraz fű és a szél segítségével facsoportról facsoportra szökkent. Ők csak ültek rémült, menekülni kész lovaik nyergében, s bámultak nyugatra tehetetlenül. Semmi értelme, hogy itt próbálják megfékezni, egy hadsereg sem volna képes rá. Vissza kell térniük az udvarházba, hogy legalább azt megvédjék, ha tudják. A tűz frontja már ötmérföldnyire nyúlt, ha meg nem sarkantyúzzák fáradt lovaikat, még itt ragadnak, s akkor végük. Kár a juhokért, nagy kár. De itt már nincs segítség. Ahogy átdobogtak a gázló sekély vizén, öreg Tom még mindig a patakparti házakat locsolta. - Derék fickó vagy, öreg! - kiáltott oda neki Bob. - Maradj itt, amíg nincs nagyon meleg, de idejében takarodj innét, hallod? Semmi hősködés; te fontosabb vagy, mint az a néhány deszka.

Az udvarház udvara már kocsikkal volt tele, s a gillanbone-i úton újabb fényszórók táncoltak, vakítottak, már egész tömeg férfi várt rájuk, mikor Bob befordult. - Mekkora, Bob? - kérdezte Martin King. - Azt hiszem, nagy ahhoz, hogy föl tudnánk venni vele a harcot - közölte Bob az elszomorító hírt. Lehet vagy öt mérföld széles, s ebben a szélben körülbelül a vágtató ló sebességével terjed. Nem tudom, meg tudjuk-e menteni akár az udvarházat is, azt hiszem, hát Horry jól tenné, ha fölkészülne birtokának a védelmére. Ezt nem tudom, hogy tudnánk megfékezni, utánunk pedig ő következik. - Hát, már nagyon esedékes volt egy nagy tűz. 1919-ben pusztított az utolsó. Majd megszervezek egy csoportot Beel-Beel védelmére, de hát vagyunk itt rengetegen, s még jönnek. Gilly majdnem ötszáz embert tud kiállítani a tűz ellen. S közülünk is itt maradhatnak néhányan segíteni. Istennek hála, én nyugatra vagyok Droghedától, csak ennyit mondhatok. Bob elvigyorodott. - Ez marha vigasztalóan hangzik, Martin. Martin körülnézett. - Apád hol van, Bob? - A tűztől nyugatra, gondolom, Bugelában. Wilgában járt, elletésre érett anyajuhokat válogatni, s azt hiszem, Wilga vagy öt mérföldre lehet onnét, ahol a tűz kitört. - Senki másért nem kell aggódni? - Ma nem, Istennek hála. Valahogy olyan ez, mint a háború, gondolta Meggie, ahogy a házba belépett: a fegyelmezett sietség, a gondoskodás étel-ről-italról, az, hogy az embernek meg kell őriznie a bátorságát és erejét. És a küszöbönálló katasztrófa fenyegetése. Egyre érkeztek a férfiak, s csatlakoztak azokhoz, akik már ott voltak a ház körüli legelőn. Kivágták azt a néhány fát, amely túlságosan közel nyúlt a patakparthoz, s körben lekaszálták a hosszú szálú füvet. Meggie-nek eszébe jutott, mi volt az első gondolata, mikor annak idején Droghedára érkezett: mennyivel szebb is lehetne a legelő, hiszen a fás-ligetes tájhoz képest, ami körülveszi, csupasz és sivár. Most értette meg, miért. Mert a ház körüli legelő nem más, mint egyetlen hatalmas tűzvédő gyűrű. Mindenki azokat a tüzeket emlegette, amelyeket a gillanbone-i kerület létének hetven-egynéhány esztendeje alatt megért. Bármilyen különös, nagy tüzek hosszúra nyúlt szárazság idején sosem fenyegettek, mert a fű ilyenkor gyér ahhoz, hogy a tűz elharapózzék. De ilyen időszakban, egy-két évvel a nagy esőzések után, mikor a fű száraz, sűrű, Gilly több nagy tüzet látott, s a tűz olykor több száz mérföldnyire terjedt megfékez-hetetlenül. A háromszáz férfi fölött, aki ott maradt Drogheda védelmére, Martin King vette át a parancsnokságot. Ő volt a kerület gazdáinak legidősebbje, s már ötven éve harcolt a tűzvészekkel.

- Nekem százötvenezer hold földem van Bugelában - mondta -, s 1905-ben elvesztettem valamennyi juhomat, elégett a birtokon valamennyi fám. Tizenöt évbe telt, amíg kihevertem, s jó darabig azt hittem, sose fogom, mert akkoriban a gyapjúnak nem volt valami jó ára, és a marha se sokat hozott. A szél most is bömbölt, s mindenütt égésszag volt. Már beesteledett, de az ég alja nyugaton fenyegetően vöröslött, s az alászálló füst már köhögésre ingerelt. Nemsokára megpillantották az első lángnyelveket, negyvenméternyire szöktek-kí-gyóztak föl a füstbe, s fülüket megütötte a bömbölés is; mintha roppant tömeg tombolna izgalmában a futballpályán. A legelőt övező erdő nyugati fái tüzet fogtak, s a helyükön már tömör tűzfal magasodott. Meggie kővé váltan figyelte a nagyház verandájáról, törpe kis emberalakok árnyképe rajzolódott ki rajta, amint szökdécselnek, ugrándoznak, mint az elgyötört lelkek a pokol tüzében. - Meggie, gyere be, s rakjál ki tányérokat a pohár székre. Ez nem piknik! - hallotta az anyja hangját. Vonakodva fordult vissza. Két órára rá betántorgott az első váltás holtfáradt férfi, hogy bekapjon valamit s igyék rá, aztán maradék erejét összegyűjtve visszamenjen, és folytassa a harcot. Ezért gürcöltek a birtok asszonyai, ezért gondoskodtak gulyásról, lángosról, hordták a rengeteg rumos teát és sört, háromszáz emberre elegendőt. Tűzvész idején mindenki tette, amihez értett, s amire az erejéből telt, s ez az asszonyok esetében azt jelentette, hogy főztek a férfiakra, hisz meg kellett őrizniük testi erejüket. Ládaszám fogyott az ital, s mindig újabb és újabb ládákkal pótolták. A férfiak, fáradtságtól tántorogva beállítottak, tömték magukba a lángost, vedelték a sört, bedobtak egy-egy tányér gulyást, amikor kihűlt, lenyomatták egy bögre rummal, aztán mentek ki megint a tűzhöz. Meggie ide-oda járt a ház és a konyha közt, s közben rettegve figyelte a tüzet. A maga módján szebb volt minden földi szépségnél, hiszen ez az ég műve, két oly távoli napé, hogy ,i fényük, mire ideér, hideg: az Istené és az ördögé. A tűz frontja kelet felé vágtatott, már teljesen be voltak kerítve, s így Meggie az egybefolyó tűztenger olyan részleteit is ki tudta venni, ami elölről nem látszott. Most már volt benne fekete, narancsszín, vörös, fehér és sárga, egy feketén kirajzolódó óriási törzs kérge fel-felizzó, sziporkázó narancssárga, fent a levegőben vörös zsarátnok röpül keringve, mint valami bolondos fantom, a kiégett fák fáradt szíve sárgán lüktet, hirtelen narancssárga-fehér lángnyelvek csapnak ki valamiből, ami eddig ellenállt, de most megadta magát a tűznek. Ó, igen, szép volt ez az éjszaka; soha életében nem fogja elfelejteni. A szél újabb erőre kapott, s minthogy a férfiak mind távol jártak, a nők voltak kénytelenek a glicíniaindákba kapaszkodva, vizes zsákokba bugyolálva kimászni a ház vastetejére. De kezük, térdük még a zsákon át is megperzselődött, csapkodták a zsarátnokokat a ház átforrósodott tetejéről, rettegve, hogy a tető beszakad, és a tetőn összegyűlt parázs a fa tetőszékre hullik. De a tűzvész java most úgy tízmérföldnyire, Beel-Beelen tombolt. A droghedai udvarház mindössze hárommérföldnyire volt a birtok keleti határvonalától, ez lévén a Gillanbone-hoz legközelebb eső pontja. Keleti szomszédjuk Beel-Beel, azon túl meg, távolabb keletre, Narrengang. Mikor a szél sebessége óránként negyven mérföldről nyolcvan mérföldre fokozódott, már mindenki tudta az egész kerületben, hogy a tüzet semmi más meg nem állíthatja, csak az eső, különben hetekig eltart, és sok száz négyzetmérföld kitűnő legelőt változtat pusztasággá. A patakparti házak kibírták a legvadabbul tomboló tüzet, mert Tom mint a megszállott öntözte őket, töltötte újra a tartályt, s öntözte megint, csak hogy ismét újratöltse, s folytassa az öntözést. De a szél gyorsulásával mégis a tűz győzött, és Tom sírva vonult vissza a tartálykocsiján. - Adna inkább térden állva hálát a Jóistennek, hogy addig nem fújt a szél, amíg a tűz tőlünk nyugatra égett - mondta Martin King. - Mert ha igen, akkor már nem állna az udvarház sem, és mi is búcsút mondtunk volna az árnyékvilágnak. Uramisten, csak azt remélem, hogy Beel-Beelen nincs baj! Fee a kezébe nyomott egy nagy pohár rumot; King nem volt már fiatal, de amíg kellett, állta a harcot, és mesteri hozzáértéssel irányította a védelmet.

- Csacsiság - mondta Fee -, de mikor úgy látszott, hogy minden odavan, akkor olyan fura dolgok jutottak eszembe, Nem a halálra gondoltam, nem is a gyerekekre vagy arra, hogy ez a gyönyörű ház

leég. Egyre a varródobozomon járt az eszem, a félkész kötésemen, a gombosdobozon, amit évekig őrizgettem, s a szív alakú tortaformákon, amelyeket Frank ké-szített nekem évekkel ezelőtt. Azon, hogy ezek nélkül hogy leszek meg. Csupa ilyen apróságon, tudja, ami pótolhatatlan, amit nem kapni a boltban. - Ami azt illeti, minden nő így gondolkodik. Fura, nem, hogy az ember mire hogyan reagál. Emlékszem, a feleségem 1905-ben visszarohant a házba, miközben én ordítottam, mint a bolond, csak hogy kimentsen egy hímzőrámát és rajta a meg kezdett hímzését. - Elvigyorodott. - A ház ugyan leégett, de mi még idejében kikeveredtünk. S mikor fölépült az új ház, az első dolga az volt, hogy a hímzését befejezze. Olyan ómódi minta volt, tudja, hogy mire gondolok. Az állt rajta, hogy „Otthon, édes otthon". - Letette az üres poharat, s a fejét csóválta, hogy a nők milyen különösek. Muszáj mennem. Ga-reth Daviesnek is szüksége lesz ránk Narrengangban, s ha nem tévedek, még Angusnak is Rudna Hunishban. Fee elsápadt. - Jaj, Martin. Olyan messze is? - Már riasztottak, Fee. Booroo és Bourke gyülekezik. A tűz még három napig tombolt, s egyre szélesedett kelet felé, majd egy hirtelen támadt, majdnem négy napig tartó felhőszakadás az utolsó zsarátnokig kioltotta. De addigra már több mint száz mérföldet tett meg, s húsz mérföld széles szénné égett, fekete ösvényt vágott Drogheda közepétől a gillan-bone-i kerület legkeletibb birtokának, Rudna Hunishnak határáig. Amíg az eső le nem szakadt, eszébe se jutott senkinek, hogy Paddy hírt adhatna magáról, hisz biztonságban tudták a kiégett sáv túlfelén, ahol izzó föld és lángoló erdő választja el tőlük. Ha a tűz a telefonvonalat is el nem pusztítja, gondolta Bob, már telefonált volna Martin Kingtől, hisz nyilvánvaló, hogy nyugatra indult, s Bugelában keresett menedéket. De miután már hat órája esett, s még mindig semmi életjelt nem adott, kezdtek aggódni érte. Már négy napja egyre azt bizonygatták önmaguknak, hogy el vannak vágva egymástól, s hogy apjuk úgy határozott, inkább kivárja, amíg haza tud jönni, s elment Bugelába. - Akkor is meg kellett volna már érkeznie - mondta Bob, I nyugtalanul rótta a szalont, a többiek meg nézték. A dolog iróniája, hogy az esőtől lehűlt a levegő, nyirkos hideg volt, s be kellett fűteniük a márványkandallóba. - Akkor hát, Bob? - kérdezte Jack. - Azt hiszem, ideje, hogy a keresésére induljunk. Lehet, hogy valami baja esett, az is lehet, hogy gyalog indult neki, és még hosszú út áll előtte. Megeshet, hogy a lova megrémült és levetette, s most ott hever valahol, s nem tud lábra állni. Az élelme két napra elég volt, négyre semmiképpen, s az is lehet, hogy az éhségtől legyengült. De jobb, ha a dolognak nem kerí-tünk még nagy feneket, tehát nem hívom még vissza az embereket Narrengangból. Ha estére sem találjuk meg, átlovagolok Dominkhoz, s holnapra az egész kerületet mozgósítjuk. Uramisten, bár a posta is megerőltetné magát egy kicsit, hogy legyen végre telefonunk. Fee reszketett, tekintete lázas volt, majdnem hogy tébolyodott. - Nadrágot veszek - mondta. - Nem bírom ki, hogy itt üljek tétlenül és várjak. - Anya, maradj itthon - kérlelte Bob. - Ha valami baja esett, az akárhol megtörténhetett, Bob, és fogalmunk sincs, milyen állapotban van. A juhászokat átküld-ted Narrengangba, s így a kutatáshoz szörnyű kevesen vagyunk. Ha Meggievel megyek, akkor mi ketten együtt elég erősek vagyunk, hogy bármivel megbirkózzunk, de ha Meg-gie maga megy, akkor közületek kell melléje valaki, az pedig emberpocsékolás. Bob engedett. - Helyes. Akkor te Meggie heréitjén mehetsz, azon voltál kinn a tűznél is. Puskát mindenki vigyen és töltényt is eleget. Átlovagoltak a patakon, be a fölperzselt föld közepébe. Zöld és barna sehol, csak a határtalan lucskos feketeség, amely, bármi hihetetlen, még órákkal az eső leeste után is gőzölög. A fákon minden levél petyhüdten csüngő madzaggá sodródott ösz-sze, ahol meg fű volt, ott fekete kis halmokat, elégett juhokat láttak, s közbül itt-ott egy-egy nagyobb halmot, egy-egy marha vagy disznó maradványát. Arcukon csurgott az eső és csurgott a könnyük.

A kis menetet Bob vezette Meggie-vel, őket középen Jack és Hughie követte, Fee meg Stuart hátramaradt sereghajtónak. Fee és Stuart békésen kocogott, nekik vigaszt jelentett, hogy együtt vannak, egymás közelében, jólesett nekik a másik társasága. Lovaik néha közel húzódtak, néha megriadtak valami újabb szörnyűségtől és szétugrottak, de ez a hátsó két lovast, úgy látszik, nem zavarta. A sár lelassította, megnehezítette az útjukat, de az elszenesedett, összetömörödött fű úgy nyúlt el a talajon, mint valami kókuszszőnyeg, amelyen a lovak meg tudják vetni a lábukat. Lépésről lépésre azt remélték, hogy most pillantják meg Paddyt, amint felbukkan a távoli sík horizonton, de az idő csak telt, és Paddy sehol. Elszorult szívvel döbbentek rá, hogy a tűz távolabb tört ki, mint hitték, a Wilga-legelőn. A viharfelhők nyilván elrejtették a szemük elől a füstöt mindaddig, amíg a tűz már jókora utat meg nem tett. A határvonal döbbenetes volt. Az egyik oldala csillogó kátrányfekete, a másik ugyanolyan, amilyennek mindig is ismerték, őzbarna, kék, s bár csapzott, de eleven. Bob megállt, s visszahúzódott, hogy mindenki hallja, amit mond. - Nos, itt kell elkezdenünk. Én innét nyugat felé indulok, ez a legvalószínűbb irány, és én vagyok a legerősebb. Van elég töltényetek? Jó. Aki rátalál valamire, az három lövést ad le a levegőbe, s a ki meghallja, az egy lövéssel válaszol. Aztán vár. Akárki adja le a három lövést, az pontosan öt perc múlva újabb három lövést ad le, majd ötpercenként újabb hármat. S aki hallja, az válaszképpen egyet-egyet. Jack, te dél felé indulj el a tűz határán. Hughie, te délnyugátnak. Anya és Meggie északnyugatnak. És lassan mind, nagyon kérem. Az esőben nemigen láttok el messzire, és errefelé sok a fa. Közben kiáltozzatok, lehet, hogy még nem látjátok, de ő már hall titeket. És egyről ne feledkezzetek meg, csak az lőjön, aki talált valamit, mert nála nincsen puska, s ha lövést hall, de ahhoz messze van, hogy a hangját meghallanánk, az iszonyú volna neki. Jó szerencsét és Isten megáldjon. Mint zarándokok az utolsó keresztútnál, úgy váltak el egymástól a kitartó szürke esőben, kerültek távolabb-távolabb, látszottak kisebbnek és kisebbnek, míg végül el nem tűntek egymás szeme elől a számukra kijelölt útvonalon. Stuart alig tehetett meg fél mérföldet, mikor egy égett facsoporton akadt meg a szeme a választóvonalhoz igen közel. Volt ott egy wilga is, fekete és ráncos, mint egy néger csecsemő képe, s a határvonal tőszomszédságában egy nagy csonka fatörzs maradványa. Amit megpillantott, az Paddy lova volt, ott hevert egy nagy eukaliptusz törzsével egybeszenesedve. S Paddy kutyái közül kettőt, az elfeketedett kis jószágok négy lába az égre meredt, mint a bot. Stu leszállt a lováról, csizmája bokáig süllyedt a sárba. Leakasztotta a nyeregkápáról a puskáját. Ajka meg-megrebbent, imádkozott, miközben lába a csúszós fekete sárban az utat kereste. Ha a ló nincs és a két fekete kutya, még azt hihette volna, hogy valami csavargó vagy az útról letévedt vándor esett itt csapdába és vált a tűz martalékává. De Paddy lóháton indult el és öt kutyával, a csapáson senki se lovagol, s kutyája sincs több senkinek, legfeljebb egy. S ez a hely nagyon is belül esik Drogheda határán ahhoz, hogy Bugelától nyugatra tartó gulyásra vagy juhászra gondoljon. Távolabb még három elszenesedett kutyára lelt. Tudta, hogy hatodikat már nem talál, s nem is talált.

De a lótól nem messze, egy tönk mögött, amitől jöttében nem is látta, olyasmit talált, ami valaha ember volt. Szó sem lehetett tévedésről. Az esőben csillogó fekete valami a hátán feküdt, de a háta ívben meghajlott, mint az íj, nem is érte a földet, csak a feneke és a válla. Széttárt karja könyökben behajlítva, mintha az eget kérlelné, ujjai, amelyekről a hús leégett, begörbítve a semmibe markolnak. Felhúzott térde szétvetve, a szénné égett koponya kiégett szemürege vakon mered az égre. Stuart mindent értő szeme egy pillanatra megpihent az apján. Nem az elroncsolódott porhüvelyt látta, hanem az embert, aki életében volt. Majd megcélozta az eget, lőtt, töltött, másodszor is lőtt, töltött, majd harmadszor is elsütötte a puskát. A távolból halk válaszlövés érkezett, majd még távolabbról s még halkabban egy második is. Csak ekkor jutott eszébe, hogy a közelebbi lövés valószínűleg édesanyjától és Meggie-től származik. Ő észak felé indult, a többiek északnyugatra... Nem várta hát ki az előírt öt percet, megtöltötte a puskáját, és déli irányba is leadott egy lövést. Majd újra töltött, lőtt, újra töltött, lőtt. Aztán a földre tette a puskát, fölegyenesedett, s félrehajtott fejjel fülelt. Az első válaszlövés nyugatról hallatszott. Bob adta le, a második Jacktől vagy Hughietól származott, s csak a harmadik az édesanyjától. Felsóhajtott megköny-nyebbülésében; nem akarta, hogy a nők érjenek ide elsőként. így hát nem is látta a vaddisznót, ami az észak felőli facsoportból bukkant fel, csak a szagát érezte meg. Az állat akkora volt, mint egy tehén, kurta, erős lábain meg-megrázkódott roppant teste, ahogy fejét leszegve túrta az égett, átázott talajt. A lövés megzavarta, fájdalmai voltak. Nyersen vöröslött a bőre, kurta, fekete sörtéje féloldalt megperzselődött, olyan illata volt, mint a sütőből frissen kikerült

malacpecsenyéé, ez csapta meg Stuart orrát, miközben dél felé bámult. Furcsamód békés bánatából kizökkenve, miközben a vaddisznó felé fordult, arra gondolt, hogy járt ő itt már valaha, ismeri ezt a helyet, mintha ennek az ázott fekete tisztásnak a képe már a születésekor az agyába vésődött volna. Lehajolt, puskája után tapogatott, majd eszébe jutott, hogy nincs megtöltve. A vadkan nem mozdult, apró szemei vörös-löttek a tébolyult fájdalomtól, nagy hegyes agyarai sárgán, félkörben görbültek fölfelé. Stuart lova fölnyerített, megérezte a bestia szagát, a vadkan hatalmas feje oldalt lendült, ránézett, aztán támadóan leszegte a fejét. Míg a lovat figyelte, Stuart kihasználta az alkalmat, fölkapta a puskát, kiürítette a töltényűrt, s a zsebébe nyúlt újabb töltényért. De a vadkan meghallotta a závár hátrasiklását, s az utolsó pillanatban megválloztatta támadása irányát, s a ló helyett Stuartra rontott. Már majdnem elérte, mikor az az egyetlen lövés a szügyén talá lta. De nem torpant meg. Agyarával oldalt fölfelé döfött, s a lágyékán találta Stuartot. Stu elesett, vére megeredt, mintha nyitott csapból folynék, átáztatta a ruháját, s lüktetve ömlött a földre. A vadkan ügyetlenül megfordult, már érezte a golyót, s újra döfni készült, de megbotlott, megingott és lerogyott. Kétmázsás teste teljes súlyával Stura nehezedett, s arcát belepréselte a kátrányfekete sárba. A fiú keze kétségbeesett, hiábavaló igyekezetében, hogy kiszabaduljon, még beletúrt a földbe, s ekkor értette meg, amit valahol a szíve mélyén mindig is tudott, hogy miért nem remélt, álmodott vagy tervezett semmit, miért ült tétlenül s itta az eleven világot azért, hogy a ráváró sors ne szomorítsa. Gondolata csak egy volt: Anya! Anya! Nem maradhatok veled, anya! - Még amikor megszakadt a szíve, akkor is.

- Vajon Stu miért nem lőtt többet? - kérdezte az anyját Meggie, ahogy visszafelé ügettek a két hívójel hallatára, kétségbeesett aggodalomban, de a sárban képtelenül rá, hogy gyorsabban haladjanak. - Gondolom, azt hitte, hogy úgyis halljuk - mondta Fee. De a gondolatai hátterében ott volt Stuart arca, ahogy elváltak, S egyikük erre, másikuk arra indult, s a fiú mosolya, ahogy keze még megszorította az övét. - Már nem lehetünk messze - mondta, s a lovát ügyetlen, csúszkálós vágtába ugratta. De Jack ért oda előbb s Bob is, és elébe lovagoltak a nőknek, akik már az ép föld határán jártak, közel a helyhez, ahol a tűz kitört. - Ne menj oda, anya - mondta Bob, mikor Fee leszállt a lováról. Jack Meggie-hez lépett, s megfogta a karját. A két pár szürke szem feléjük fordult, nem annyira zavartan és rettegve, mint inkább mindentudón, mintha már mondani se kéne nekik semmit. - Paddy ? - kérdezte Fee, s hangja mintha nem is az övé volna. - Ő. És Stu. Egyik fiú sem nézett rá. - Stu? Stu! Mi az, hogy Stu? Istenem, mi az, mi történt? Csak nem mind a ketten... nem! - Aput elkapta a tűz; meghalt. Stu bizonyára megzavart egy vadkant, s az megtámadta. Rálőtt, eltalálta, de az holtában rázuhant és megfojtotta. Ő is meghalt, anya. Meggie fölsikoltott, és megpróbálta kitépni magát Jack kezéből, de Fee úgy állt Bob mocskos, véres karjai közt, mintha kővé vált volna, s szeme üvegessé változott, mint két kristálygolyó. - Ez sok - mondta végül, fölnézett Bobra, s arcán, nyakába lógó elszabadult aranyfürtjein patakzott az eső. - Engedj odamennem, Bob. Az egyiknek a felesége, a másiknak az anyja vagyok. Nem tarthatsz távol tőlük... nincs jogod távol tartani... gyerünk hozzájuk. Meggie lecsillapodott Jack karjai közt, s a vállára hajtotta a fejét. Mikor Fee, Bob ölelő karjával a derekán, átlépett a felperzselt földre, Meggie utánuk bámult, de meg se moccant. Az eső homályában felbukkant Hughie. Jack odabiccentett Bob és az anyja felé. - Menj utánuk, és maradj velük, Hughie. Mi Meggie-vel visszamegyünk Droghedára, és kihozzuk a szekeret. - Elengedte Meggie-t, és fölsegítette a pej kanca nyergébe. - Gyerünk, Meggie, mindjárt sötét lesz. Nem hagyhatjuk itt őket így egész éjszaka, s addig nem jönnek el, amíg vissza nem érünk. De ebben a sárban se szekérrel, sem más kerekes járművel nem boldogultak volna, így hát Jack és az öreg Tom végül egy horganyzott hullámlemezt kötött lánccal két igásló mögé, s úgy indultak neki, hogy Tom egy juhászlóról hajtotta a fogatot. Jack meg előrelovagolt Drogheda legnagyobb lámpásával.

Meggie otthon maradt, beült a szalonba a kandalló elé. Mrs. Smithnek meg, miközben megpróbálta rábeszélni, hogy egyék is valamit, csurgott a könnye néma, mozdulatlan, száraz szemű fájdalma láttán. A bejárati ajtó kopogtatójának hangjára azonban megfordult, s kiment, hogy ajtót nyisson, elképzelni nem tudta, ki lehet az, akinek sikerült ezen a sártengeren átvergődnie, s mint mindig, most is megdöbbent, hogy az egymástól oly távol eső birtokokat elválasztó sok-sok magányos mérföldön hogy röppenhet át ilyen sebesen a hír. A verandán Ralph atya állt, bőrig ázva, sárosan, lovaglóruhában és esőköpenyben. - Bejöhetek, Mrs. Smith? - Ó, atya! - kiáltotta, s a meglepett pap karjába vetette magát. - Honnét tudta? - Mr. Cleary táviratozott nekem, s mint tulajdonos, nagyra értékelem igazgatói udvariasságát. Szabadságot kaptam Di Contini-Verchese érsektől, hogy ideutazzam. Micsoda név, mi? Kibicsaklik tőle az ember nyelve. Hinné-e, hogy nekem százszor kell kimondanom egy nap? Repülőgépen jöttem. A gép beragadt a sárba, mikor leszálltunk, és orrára állt, így még azelőtt tapasztaltam meg, milyen is az anyaföld, mielőtt ráléptem volna. Drága, gyönyörű Gillym! A táskámat benn hagytam Watty atyánál a paplakban, béreltem egy lovat az Imperial fogadósától, aki azt hitte, elment az eszem, s egy üveg fekete címkés Johnnie Walkerben fogadott velem, hogy nem tudok átvergődni a sártengeren. Jaj, Mrs. Smith, ne sírjon már! A világ nem dől össze, drágám, attól, hogy tűz volt, bármilyen nagy és komisz volt is! - mondta mosolyogva, s megveregette a házvezetőnő görnyedt vállát. - Itt vagyok, mindent elkövetek, hogy felvidítsam, de maga csak nem hajlandó megvigasztalódni. Ne sírjon, nagyon kérem. - Tehát nem tudja... - zokogta a házvezetőnő. - Mit? Hogy mit nem tudok? Miért... mi történt? - Meghalt Mr. Cleary és Stuart. A pap arcából kifutott a vér, eltolta magától a házvezetőnőt. - Meggie hol van? - kiáltott rá. - A szalonban. Mrs. Cleary még kint a legelőn a halottaknál. Jack és Tom kiment, hogy behozzák őket. Jaj, atya, hiába a hitem, néha azt kell hinnem, hogy az Isten nagyon is kegyetlen. Miért kellett mindkettőjüket elvennie? De Ralph atya mindebből csak annyit hallott, hogy Meggie hol van, már ment is a szalonba, útközben vetette le az esőköpenyét, és sáros víznyomot húzott maga után. - Meggie! - mondta s odalépett hozzá, letérdelt a karosszéke mellé, s hideg kezét vizes kezébe szorította. Meggie lecsúszott a székről a pap karjába, s fejét ráhajtotta ázott ingére, behunyta a szemét, s minden gyásza, fájdalma ellenére olyan boldog volt, hogy azt kívánta, bár e pillanat soha ne érne véget. Eljött, s ez azt bizonyítja, hogy nem tévedett, azt, hogy a hatalmában van. - Csuromvíz vagyok, drága Meggie-m, te is vizes leszel tőlem - suttogta, arcát a hajára hajtva. - Mindegy. Megjöttél. - Meg. Tudni akartam, hogy biztonságban vagy-e, úgy éreztem, szükség van itt rám, s erről a saját szememmel akar tam meggyőződni. Meggie, az édesapád és Stu! Hogy történt? - Aput elkapta a tűz, és Stu talált rá. Őt egy vadkan ölte meg, miután meglőtte, rázuhant. Jack és Tom kiment, hogy behozza őket. A pap nem mondott többet, csak ringatta-ringatta Meggie-t a karjai között, mintha kislány volna, mindaddig, amíg a tűz mellett úgy-ahogy meg nem száradt az inge meg a haja, s amíg azt nem érezte, hogy a lány dermedtsége valamennyire fölenged. Akkor az állát a tenyerébe fogta, fölemelte a fejét, megvárta, míg ránéz, s gondolkodás nélkül megcsókolta. Maga sem tudta, miért, nem a vágy vitte rá, de valamivel ösztönösen adóznia kellett, mikor látta, hogy e két szürke szemben mi rejlik. Valami távoli, valami másfajta szentség. A lány karja teste köré fonódott, s a hátán összekulcsolódott. Ralph akaratlanul összerezzent, s nem tudta megállni, hogy fájdalmában föl ne szisszenjen.

Meggie egy kicsit elhúzódott tőle. - Mi baj ? - Megüthettem egy kicsit a bordáimat, amikor leszálltunk. Törzsig besüllyedtünk a jó öreg gillyi sárba, mondhatom, csúful értünk földet. Az előttem lévő ülés háttámláján kötöttem ki, akkor ütöttem meg magam. - Mutasd!

Határozott ujjakkal gombolta ki a pap nyirkos ingét, hántotta le a karjáról és húzta ki a nadrágjából. A sima barna bőrön vörösödő folt húzódott keresztbe alul a mellkasán. Meggie beszívta az ajkát. - Jaj, Ralph! És te így lovagoltál Gillytől idáig? Nagyon fájhatott. Jól vagy? Nem érzed gyöngének magad? Még valami belső zúzódásod is lehet. - Kutya bajom, és nem is érzem, becsületszavamra. Már alig vártam, hogy itt legyek, és meggyőződjem róla, hogy semmi bajod, ez aztán egyszerűen kitörölte az egészet az agyamból. S ha belső vérzésem lenne, azt, gondolom, már régen tudnom kéne. Jaj, Meggie, ezt ne! A lány feje lehajlott, s ajkával gyöngéden megérintette a zú-zódást, tenyere meg, valami szándékos érzékiséggel, amitől Ralph megborzongott, felsiklott a mellkasán a válláig. Elbűvölten, rémülten s azzal a szándékkal, hogy bármi áron, de kiszabadítsa magát, eltolta magától a fejét, de az egész valahogy úgy sikeredett, hogy a karja Meggie háta mögé került. Valami kígyó tekeredett szorosan az akarata köré és fojtogatta. Fájdalom, egyház, Isten, mindről megfeledkezett. Megkereste Meggie száját, rákényszerítette, hogy kinyissa, éhesen, mind több és több kellett belőle, nem tudta elég szorosan magához ölelni, hogy lecsillapítsa a benne növekvő kísérteties vágyat. A lány a nyakát nyújtotta neki, hűvös bőrű vállát, mely selyemnél is simább és fényesebb volt, mintha fulladozott volna, mind mélyebbre és mélyebbre és mélyebbre süllyedt, levegő után kapkodva, tehetetlenül. Majd hirtelen rászakadt tulajdon halandóságának tudata, súlya összeroppantotta a lelkét, s váratlan sugárban fakasztotta fel józan eszének keserű, sötét nedveit. Sírni lett volna kedve, vágyának utolsó csöppje szivárgott el halandóságának terhe alatt, lefejtette a lány karjait nyomorult testéről, visszaült a sarkára, lehorgadt a feje, s mintha teljesen betöltötte volna térdén nyugvó, reszkető kezének látványa. Meggie, mit műveltél velem, mit műveltél volna, ha hagyom? - Meggie, szeretlek, és mindig is szeretni foglak. De én pap vagyok, nem tehetem... egyszerűen nem tehetem meg! A lány hirtelen fölállt, megigazította a blúzát, lenézett rá, torz kis mosolyából csak a kudarc fájdalma sütött fokozott hangsúllyal. - Jól van, Ralph. Megyek és utánanézek, hogy Mrs. Smith t ud-e valamit enni adni neked, aztán hozom a lóbalzsamot. Az zúzódásra csodálatos; jobban enyhíti a fájdalmat, mint bármi csók, én mondom neked. - A telefon működik? - nyögte ki nagy nehezen Ralph. - Igen. Két órával ezelőtt ideiglenes vonalat húztak a fák közt, és bekötöttek minket. De eltartott még néhány percig, miután Meggie magára hagyta, amíg sikerült annyira összeszednie magát, hogy oda tudjon ülni Fee szekreterjéhez. - Kapcsolja, legyen szíves, Sydneyt. Itt Bricassart atya Droghedáról... Ó, maga az Doreen? Szóval még maga a központos, értem. Nekem is jólesik hallanom a maga hangját. Sydneyben az ember sose tudja, kitől kap vonalat; az egy unatkozó hang csupán. Legyen olyan jó, kapcsolja nekem sürgősen a pápai legátust, az érsek urat Sydneyben. A száma XX-2324. S amíg Sydneyre várok, adja Bugelát, Doreen. Alig volt ideje rá, hogy Martin Kinggel beszéljen, máris bejött Sydney. De ennyi is elég volt, tőle meg azoktól, akik a vonalban hallgatóztak, majd megtudja Gilly, s akiknek van merszük lóháton nekivágni Gilly sarának, azok ott lesznek a temetésen. - Eminenciás uram? Itt Bricassart atya... Igen, köszönöm, épségben megérkeztem, de a gép a hasáig beragadt a sárba, így vonaton kell hazamennem... A sárba, eminenciás uram, s-á-á-r-ba! Nem, eminenciás uram, errefelé, ha esik, minden járhatatlanná válik. Lóháton kellett kimennem Gillanbone-ból Droghedára, esőben ez az egyetlen mód, amivel az ember próbálkozhat... Ezért telefonálok, eminenciás uram. Nagyon is el kellett jönnöm. Gondolom, valamiféle előérzet lehetett... De baj van, nagy baj. Padraic és a fia, Stuart meghalt; az egyik a tűzbe veszett, a másikat agyonnyomta egy vadkan... V-a-d-k-a-n, eminenciás uram, egy vaddisznó... Igen, igaza van, errefelé elég bizarr angolsággal beszélnek. A gyenge vonalon áthallatszott, hogy aki belehallgat, az mind felszisszen. Ralph akarata ellenére elmosolyodott. Az ember éppenséggel elordíthatná magát, hogy mindenki szálljon ki a vonalból, de hát az emberi kapcsolatokra kiéhezett gilly-béli polgároknak ez az egyetlen tömegméretű

szórakozása... igaz, ha kiszállnának, őeminenciája jobban hallana. - Engedelmével, eminenciás uram, itt maradnék, amíg el nem temetem őket, s meg nem bizonyosodom róla, hogy az özvegy és a megmaradt gyermekek már jól vannak... Igen, eminenciás uram, köszönöm. Amint lehet, jövök. A központ is hallgatózott, csak megpöccintette a kampót, és már bele is szólt a kagylóba: - Doreen, legyen olyan kedves, adja vissza Bugelát. - Pár percig beszélt Martin Kinggel, és úgy döntöttek, hogy augusztus és téli hideg lévén, nyugodtan halaszthatják holnaputánra a temetést. Mert akármekkora is a sár, a temetésen sokan szeretnének részt venni, készek is rá, hogy odalovagoljanak, de ez lassú és keserves út lesz. Meggie visszajött a lóbalzsammal, de nem ajánlotta fel, hogy maga keni be a zúzódását, csak átnyújtotta neki némán a tégelyt. S nyomban közölte, hogy Mrs. Smith megterít neki a kisebédlőben, egy óra múlva kész a meleg vacsora, s addig meg-fürödhet. Az a kínos érzése támadt, hogy Meggie, ki tudja, miért, úgy véli, hogy ő cserbenhagyta, de hogy ezt miért hiszi, s hogy milyen alapon ítéli el, arról fogalma sem volt. Tudja jól, hogy pap; akkor meg miért haragszik rá? A holttesteket kísérő kis lovascsapat hajnali szürkületre megérkezett a patakhoz, s ott megállt. Bár a víz még nem lépett ki a medréből, a Gillan patak sebes sodrású folyóvá duzzadt, s vize kilenc méter mély volt. Ralph atya a pej kancája hátán átúsztatott elébük, nyakában stólával, s a nyeregtáskájában hivatása eszközeivel. Fee, Bob, Jack Hughie és Tom körülállta, ő lehúzta a ponyvát a holttestekről, és felkészült, hogy feladja nekik az utolsó kenetet. Mary Carson holtteste után már nem volt, ami émelyítette volna, de Paddy és Stu tetemén semmi visszataszítót nem talált. A maga módján mindkettő elfeketedett, Paddy a tűztől, Stu a fulladástól, a pap mégis mindkettőt szeretettel és tisztelettel csókolta meg. A hullámlemez tizenöt mérföldet csúszott, billegett a két igásló nyomában, s olyan mély nyomot hagyott a sárban, ami még évek múltán s még a fű növésén is meglátszik. De úgy lát szott, innét nem jutnak tovább, az örvénylő áradat ideát marasztja őket, pedig Drogheda alig egy mérföld innét. Alltak a parton, s még az eső függönyén át is tisztán látták az eukaliptuszok csúcsát. - Van egy ötletem - mondta Bob, és Ralph atyához fordult. - Atya, maga az egyetlen közülünk, akinek pihent a lova, így hát ez magára vár. A mieink jó, ha egyszer átússzák a vizet, ebben a sárban és hidegben többre már nem futja az erejükből. Menjen vissza, és kerítsen néhány kéthektós hordót, s erősíttesse rá a tetejüket, úgy, hogy se ne eresszenek, se le ne essen róluk. Legjobb volna, ha ráforrasztanák. Vagy tizenkettő kéne belőlük, de ha többet nem talál, tíz is elég lesz. Ezeket kössék össze, és hozzák le ide a partra. Majd ezekre szíjaz zuk rá a lemezt, s mint egy tutajt, átúsztatjuk. Ralph atya szó nélkül vállalkozott rá, ennél jobbat maga sem tudott volna ajánlani. A szomszédban lakó dibban-dibbani Dominic O'Rourke két fiával már átlovagolt. Az itteni fogalmak szerint közeli szomszédoknak számítottak. Mikor Ralph atya elmagyarázta a teendőket, gyorsan nekiláttak, átkutatták a színeket üres hordók után. Kiborogatták a szecskát, zabot a raktározásra használt petrós hordókból, tetőt is kerítettek hozzájuk, hogy ráforrasszák, olyat, ami nem volt rozsdás, és úgy látszott, kibírja a vízben rá váró megpróbáltatást. Az eső meg csak esett, esett. Nem is állt el még vagy két napig. - Dominic, nem szívesen kérem meg ilyesmire, de ezek az emberek, ha megjönnek, félholtak lesznek a fáradtságtól. És holnap meg kell tartanunk a temetést, a gillanbone-i temetkezési vállalkozó pedig, még ha elkészül is addig a koporsókkal, ebben a sárban már nem tudja idejuttatni idejében. Elvállalná valamelyikük, hogy elkészíti a két koporsót ? Nekem csak egy ember kell ahhoz, hogy átúsztassak a folyón.

A két O'Rourke fiú rábólintott, nem akarózott megnézniük, hogy mit művelt Paddyvel a tűz s Stuarttal a vadkan. - Majd mi megcsináljuk, apa - mondta Liam. Ralph atya és Dominic O'Rourke a lovaik mögé kötötték a hordókat, lelovagoltak a patakpartra, s Ralph atya átúsztatott. - És még valamit, atya! - kiáltott utána Dominic. - Nem kell ám sírt ásnunk ebben az átkozott sárban. Valamikor azt hittem, az öreg Marynek jódolgában elment az esze, hogy márvány sírboltot építtet a hátsó udvaron Michaelnek, de ha most itt volna, bizisten megcsókolnám érte! - Joggal! - kiáltott vissza Ralph atya. A hordókat a hullámlemez alá szíjazták, hatot-hatot mindkét oldalra, megfeszítették rajta a ponyvát, s a fáradt igáslovakat nekihajtották a víznek, azon a kötélen, amelyen majd áthúzzák a tutajt.

Dominic és Tom félreállította a megtermett jószágokat, aztán kiálltak a partra a droghedai oldalon, s visszanéztek a többiekre, akik odaát maradtak, megmarkolták a hevenyében összetákolt tutajt, letolták a parton, és kitaszították a vízre. Az igáslovak nekirugaszkodtak, Tomék ordítva hajszolták őket, a tutaj meg billegve, hánykolódva megindult a vízen, s kibírta addig, míg a túlparton épségben ki nem húz-ták. Nem akarták azzal vesztegetni az időt, hogy szétszerelik, így hát a két botcsinálta kocsis lóhátról hajszolta a különös fogatot a nagy ház felé, s mint kiderült, a hordók jobban csúsztak a sárban, mint a hullámlemez a hordók nélkül. A nyírószín nagykapujánál rámpa állt a bálák fölrakására, így hát azon szánkáztatták be a tutajt a hatalmas, üres, kátrány-, veríték-, lanolin- és juhtrágyaszagú épületbe. A nagyházból Minnie és Cat jött le, esőköpenybe burkolózva, hogy elsőként virrassza a két halottat, odatérdeltek a vasravatal két oldalára, mondták az olvasót, emelkedett, elhalkult a hangjuk, jól ismerték a szöveget, nem kellett az emlékezetüket megeről-tetniük. A ház lassan megtelt. Megérkezett Duncan Gordon Each-Uisge-ból, Horry Hopeton Beel-Beelből, Eden Carmichael Bar-coolából. Az öreg Angus MacQueen leintett egy lassan ván-sz.orgó helyi tehervonatot, és a mozdonyvezető mellett utazott Gillyig, ott kölcsönkért egy lovat Harry Goughtól, s vele lovagolt ide. Oda-vissza több mint kétszáz mérföldet utazott a sárban. - Én kikészültem, atya - vallotta be utóbb a papnak Horry, ahogy a kisebédlőben hetedmagával ette Mrs. Smith hús- és májpástétomát. - A tűz határtól határig végigvonult a birtokomon, s alig maradt eleven juhom vagy zöld fám. Még szerencse, hogy az utóbbi évek jók voltak, mindössze ennyit mondhatok, így legalább az állományt pótolni tudom, s ha az eső ki-i.irt még, a fű elég hamar kinő. De az elkövetkező tíz évben Isién óvjon minket még egy ilyen katasztrófától, mert addig nem lesz mit összespóroljunk, hogy kivédhessük. - Hát a te földed kisebb, mint az enyém, Horry - vette át a szót Gareth Davies, s látható élvezettel jókora darabot vágott ki Mrs. Smith omlós, könnyű pástétomából. Egy fekete földi gazda étvágyát hosszú időre még a katasztrófa se képes elvenni, ennie kell, hogy megbirkózzon vele. - Nálam, ha jól számolok, a terület fele égett le, s az állománynak úgy a kétharmadát vesztettem el, sajnos. Atya, rászorulok az imádságára. - Úgy ám - mondta az öreg Angus. - Én ugyan nem szenvedtem annyit, mint a kis Horry vagy Garry, atya, de így is eleget. Nálam hatvanezer hold ment tönkre, s a fele juhom elpusztult. Ilyen időkben, atya, azt kérdem magamtól, miért kellett kölyökkoromban eljönnöm Skye-ból. Ralph atya elmosolyodott. - Késő bánat, Angus. Ugyanazért jött el Skye-ból, mint én Clunamarából. Kicsi volt az magának. - Akkor is. A hanga nem ég akkora lánggal, mint az eukaliptusz, ugye, atya? Ez aztán különös temetés lesz, gondolta Ralph atya, ahogy körültekintett, a nők mind helybéliek; csak a férfiakat hozta ide messzebbről a gyász. Fee-nek jókora adag ópiumoldatot adott, miután Mrs. Smithnek sikerült levetkőztetnie, megszárogatnia és bedugnia a nagy ágyba, amit eddig Paddyvel osztott meg, s mikor nem volt hajlandó meginni, csak zokogott hisztérikusan, Ralph befogta az orrát, és könyörtelenül leerőltette az orvosságot a torkán. Különös, sose hitte volna, hogy Fee összeomlik. A nyugató gyorsan hatott, hisz Fee huszonnégy órája nem evett már. Tudván, hogy mélyen alszik, maga is kiengedhet egy kicsit. Meggie-n is rajta tartotta a szemét, a lány most épp kint volt a konyhában, Mrs. Smithnek segített főzni. A fiúk mind lefeküdtek, olyan fáradtak voltak, hogy majd összeestek, alig tudták lehántani magukról átázott ruhájukat. Mikor Minnie és Cat befejezte a ráeső virrasztást - amit megkövetelt a szokás, merthogy a holttestek elhagyatott, megszenteletlen helyen feküdtek -, Gareth Davies és Enoch fia vette át a helyüket, óránként váltották egymást, s a közbeeső időben ettek és beszélgettek. A fiatalok közül egy se csatlakozott az öregekhez az ebédlőben. Mind a konyhában voltak, azzal az ürüggyel, hogy segítenek Mrs. Smithnek, valójában azért, hogy Meggie-n legeltessék a szemüket. Mikor Ralph atya rájött erre, bosszankodott is, de meg is könnyebbült. Hát végül is közülük kell férjet választania, mint ahogy óhatatlanul közülük fog. Enoch Davies, a „fekete walesi", huszonkilenc éves és igen jóképű, becenevét fekete hajának, fekete szemének köszönheti. Liam O'Rourke huszonhat, homokszín hajú, kék szemű legény, akár Rory, az öccse. Connor Carmichael

kiköpött a húga, ő már harminckettő, igazán jóképű, bár a modora kissé kihívó. A társaság legjobbja, Ralph atya megítélése szerint, Angus unokája, Alastair, s huszonnégy évével korban is ő áll a legközelebb Meggie-hez; kellemes fiatalember, nagyapja gyönyörű kék skót szemét örökölte, s már őszül, ez családi vonásuk. Csak szeretne bele valamelyikükbe, menne hozzá feleségül, s szülne neki gyerekeket, amire annyira vágyik. Ó, istenem, drága jó istenem, ha ezt megtennéd nekem, boldogan elviselném a szerelme fájdalmát, boldogan el... A koporsókat nem borította virág, s körül a kápolnában üresek voltak a vázák is. Amelyik virág hét napja túlélte a tűz forróságát, az az esőnek adta meg magát, s mint halott pillangó hevert a sárban. Egy szál korai rózsa vagy lonc sem, sehol. S mindenki fáradt volt, halottfáradt. Aki hosszú mérföldeket tett meg lóháton, hogy Paddy iránt érzett szeretetét kimutassa, fáradt; aki a holttesteket hozta be, fáradt; aki főzött, takarított, mint a rabszolga, fáradt; még Ralph atya is fáradt, annyira, hogy úgy érzi, álmában jár, s szeme lesiklik Fee beesett, reménye vesztett arcáról, Meggie bánatot és haragot egyaránt tükröző arcáról, Bob, Jack és Hughie közös gyászáról... Nem mondott gyászbeszédet; a gyászoló gyülekezet nevében Martin King szólt röviden és meghatóan, s a pap mindjárt elkezdte a gyászmisét. Kehely, stóla és megszentelt ostya volt nála, az magától értetődik, hiszen anélkül egy pap sem mozdul ki hazulról, ha segítséget, vigaszt kínál valakinek, de miseruhát nem hozott magával, a házban meg nem akadt. De az öreg Angus idefelé jövet Gillyben benézett a paplakba, s a nyergén elöl keresztbe vetve, esőkabátba csomagolva kihozott egy fekete miseruhát, hogy legyen miben elmondania a gyászmisét. Igy hát a megfelelő viseletben állt ott, miközben az eső Suhogva verte az ablakot, és két szinttel feljebb a ház vasfedelén tombolt. Aztán ki a gyászos esőbe, át a hőségtől megbarnult, fölperzselt kerten, a fehér kerítéses kis temetőbe. Most volt, aki a vállán vigye az egyszerű szögletes koporsókat, csúszkálva, botladozva a sárban, miközben a szemébe csapódó esőtől alig látta, merre tart. S a kínai szakács sírján a csengettyűk egyhangúan csilingelték, hogy: Hi Szing, Hi Szing, Hi Szing. Aztán ez is véget ért. A gyászolók nyeregbe szálltak és szétszéledtek, vállukat-nyakukat behúzták esőköpenyük alatt, némelyikük leverten bámult maga elé e romlás láttán, mások hálát adtak Istennek, hogy megúszták a halált és a tüzet. Ralph atya meg összecsomagolta kevéske holmiját, mert tudta, hogy addig kell elmennie, amíg képes rá. Bement Fee-hez; az asszony ott ült a szekreterje előtt, s bénultan meredt a kezére. - Fee, össze fogja szedni magát? - kérdezte, és leült kissé távolabb, ahonnét jól látta. Az asszony feléje fordult, de a lelke mintha elnémult s kihunyt volna, annyira, hogy megrémült tőle, és behunyta a szemét. - Igen, atya, össze fogom szedni magam. Itt a könyvelés, amit végeznem kell, és itt a megmaradt öt fiam... nem: hat, ha Frankét is számolom, csak éppen nem tudom, szabad-e őt is közébük számítanunk? Köszönöm, amit érte is tett, mindössze ennyit mondhatok. Jó érzés tudnom, hogy akiket megkért, rajta tartják a szemüket, s valami keveset könnyítenek a sorsán. Ó, csak egyszer láthatnám, egyetlenegyszer! Mint egy világítótorony, úgy felvillan, gondolta a pap, valahányszor gondolatai arra az érzelemre fordulnak, ami túlságosan erős ahhoz, hogy magába tudná fojtani. Egy vakító sugár, majd az áthatolhatatlan sötétség. - Fee, szeretném, ha elgondolkodnék valamin. - Tessék, mi légyen az? - Megint a sötétség. - Hall engem ? - kérdezte élesen, teli aggodalommal, és rémültebben, mint az imént. Egy hosszú-hosszú pillanatig azt hitte, hogy olyan mélyre húzódott vissza önmagába, ahova még ez az éles hang sem ér el, de a fény megint felvillant, az asszony ajka szétnyílt: - Szegény Paddym! Szegény Stuartom! Szegény Frankem! - zokogta, majd megint felülkerekedett vaskemény önuralma, mintha csak elszánta volna magát, hogy ezentúl úgy elnyújtja a sötét szakaszokat, hogy soha életében föl ne villanjon a fény. Tekintete céltalanul vándorolt a szobában, mintha nem is tudná, hol van. - Hallom, atya. Hallom mondta.

- És a lánya, Fee? Eszébe jut-e néha, hogy lánya is van? A szürke szempár az arcára emelkedett, s majdnem hogy szánakozva időzött el rajta. - Eszébe jut az egy asszonynak? Mit számít egy lány? Csak a fájdalmát idézi föl, nem más az, mint önmaga fiatalabb mása, aki végig fogja élni mindazt, amit ő végigélt, s újra elsírja az ő könnyeit. Nem, atya. Én igyekszem elfelejteni, hogy lányom is van; ha gondolok rá, úgy gondolok, mintha ő is a fiam volna. Egy anya mindig a fiaira gondol. - Az ő könnyeit, Fee? Én a maga szemében még csak egyszer láttam könnyet. - Többször nem is fog, mert nincs már több könnyem. - Egész teste reszketett. - Mondjak valamit, atya? Tegnapelőtt fedeztem fel, hogy mennyire szerettem Paddyt, s ezzel is úgy jártam, mint mindennel az életemben... elkéstem. Most már késő, nekem is, neki is. Ó, ha tudná, mennyire vágytam rá, hogy egyszer még átöleljem, és megmondjam neki, hogy szeretem! Istenem, add, hogy soha senki ne érezze ezt a fájdalmat, amit én! A pap elfordult ettől a váratlanul feldúlt arctól, hogy legyen ideje lecsillapodnia, s hogy neki is legyen ideje megfejteni ezt a rejtélyt, Fee-t. Csak annyit mondott: - A maga fájdalmát, Fee, senki nem fogja érezni. Az asszony szája sarka ferde, szigorú mosolyra húzódott. - Úgy van. Nagy vigasz, mi ? Lehet, hogy ez nem irigylendő, de az én fájdalmam csak az enyém. - Megígérne nekem valamit, Fee? - Ha kívánja. - Vigyázzon Meggie-re, és ne feledkezzék meg róla. Tegyen valamit, hogy eljárjon a helyi táncmulatságokra, hogy találkozzék fiatalemberekkel, biztassa egy kicsit, hogy gondoljon házasságra, leendő otthonára. Láttam, ma valamennyi fiatalember őt bámulta. Adjon alkalmat neki, hogy újra összejöjjön velük, kellemesebb körülmények között. - Ahogy kívánja, atya. A pap felsóhajtott, s elment, hagyta, hadd szemlélje Fee továbbra is elmerülten tulajdon fehér kezét. Meggie kiment vele az istállóba, ahol az Imperial fogadós pej heréitje tömte magát szénával, korpával, s élt valamiféle ló-mennyországban két teljes napig. Földobta rá a fogadós viharvert nyergét, meghúzta a felső hevedert és a haslót, miközben Meggie egy bála szalmának támaszkodva figyelte. - Atya, ide nézzen, mit találtam - mondta, mikor a pap fölnyergelte a lovát és fölegyenesedett. Kinyújtott kezében egy szál sápadt, hamvas rózsaszín rózsát tartott. - Az egyetlen. Hátul, az egyik víztartály alatt leltem egy bokron. Gondolom, a tűz idején nem érte ott akkora hőség, s az eső elől is védte a tartály. Letéptem, magának. Erről majd néha eszébe jutok. A pap elvette tőle a félig nyílt virágot, majdhogynem remegő kézzel, s lenézett rá. - Meggie, ahhoz, hogy eszembe juss, sem most, sem a jövőben nem kell semmi. Magamban hordlak, tudod jól. Ezt el se tudnám titkolni előled. - De az emlék néha a valóságot idézi fel - makacskodott a lány. - Elő lehet venni, s ha ránéz az ember, eszébe jut minden, amit egyébként talán elfelejtene. Fogadja el, atya. - Ralphnak hívnak - mondta. Kinyitotta kis szentségtartó táskáját, kivette belőle drága gyöngyház fedelű misszáléját, amit vagy tizenhárom éve kapott a felszentelése napján édesapjától, aki még élt akkor. A misszálé széles fehér szalagnál nyílt ki, továbblapozott, betette a rózsát a lapok közé, s a könyvet becsukta. - Te is szeretnél valami emléket kapni tőlem, ugye? - Igen. - Nem adok. Én azt szeretném, ha elfelejtenél, azt szeretném, ha körülnéznél a te világodban, találnál egy derék férfit, hozzámennél, s gyerekeid lennének, amire annyira vágyol. Te született anya vagy. Nem szabad énbelém kapaszkodnod. Az egyházat nem hagyhatom el, s hogy őszinte legyek, a te érdekedben nem is akarom elhagyni, mert nem úgy szeretlek, mint a férjed fog. Érted? - Megcsókolnál, búcsúzóul? Búcsúzóul fölszökkent a fogadós lovára, s már az istálló kapujában járt, mire a fejébe nyomta a fogadós öreg filckalapját. Kék szeme megvillant, aztán a ló kilépett az esőre, s vonakodva, megmegcsúszva megindult a csapáson Gilly felé. Meggie meg se próbált utánamenni, ott maradt a

nyirkos istálló homályában, s belélegezte a lótrágya és széna illatát; erről eszébe jutott az az istálló ott Új-Zélandon, és eszébe jutott Frank. Harminc óra múlva Ralph atya belépett a pápai legátus dolgozószobájába, átvágott a szobán, megcsókolta felettese gyűrűjét, s fáradtan belevetette magát egy karosszékbe. S csak most döbbent rá, ahogy ott érezte magán az érsek mindentudó tekintetét, hogy milyen furcsán is festhet, s hogy miért bámulták meg annyian, mióta a pályaudvaron a vonatról leszállt. Watty Thoma s atyánál hagyott táskájáról teljesen megfeledkezve egyenesen az éjszakai postavonatra szállt fel - mindösz-sze két perc híja volt, hogy le nem késte -, s hatszáz mérföldet utazott a hideg vonaton ingujjban, csizmában-csizmanadrág-ban, bőrig ázva, s még csak észre se vette, hogy hideg van. Gyászos képpel pillantott végig magán, majd az érsekre nézett ott vele szemben. - Elnézést, eminenciás uram. Annyi minden történt, hogy eszembe se jutott, milyen különös látványt nyújthatok. - Ne mentegetőzz, Ralph. - Elődjétől eltérően ő szívesebben szólította a titkárját a keresztnevén. - Szerintem nagyon romantikus és remek látványt. Talán csak egy csöppet túl világiasat, nem? - Nagyon is világias. Ami viszont a romantikus és remek jelzőt illeti, eminenciás uram, mindössze arról van szó, hogy a szeme nem szokott hozzá a gillanbone-iak szokott viseletének látványához. - Drága Ralphom, ha azt vennéd a fejedbe, hogy ezentúl zsákba bújsz és hamuval szórod meg magad, akkor is romantikus és remek látványt nyújtanál. Különben is, a lovaglóruha kitűnően áll neked, igazán kitűnően. Persze a reverenda is

majdnem ugyanolyan jól, de azért ne próbálj úgy tenni, mintha nem tudnád, hogy ez jobban áll, mint a papi fekete. Egészen sajátos és rendkívül vonzó a mozgásod, megőrizted kitűnő alakodat, talán mindig is megőrzöd. Már gondoltam is rá, hogy ha Rómába visszahívnak, magammal viszlek. Mulatságos lesz megfigyelnem, hogy milyen hatást teszel a mi kurta, kövér olasz főpapjainkra. Szép karcsú macska a dundi és riadt galambok közt. Róma! Ralph atya kihúzta magát a székében. - Nagyon nehéz volt, Ralphom? - folytatta az érsek, s közben tejfehér gyűrűs kezével ritmikusan simogatta az ölében doromboló abesszíniai macska selymes hátát. - Iszonyúan, eminenciás uram. - Te nagyon szereted ezeket az embereket. - Nagyon. - És egyformán-e, vagy van, akit jobban, mint a többit? De Ralph atya volt olyan agyafúrt, mint a gazdája, és elég régóta dolgozott már vele, hogy kiismerje az esze járását, így hát e sima kérdést megejtő őszinteséggel védte ki, s ez olyan fogás volt, ami nyomban elaltatta az érsek úr őeminenciája gyanúját. E kifinomult, csavaros gondolkodású agy még elképzelni se tudta, hogy az őszinteség megnyilvánulása hazugabb lehet, mint bármi mellébeszélés. - Mindannyiukat szeretem, mint mondja, de van közülük, akit mégis jobban. Legjobban a lányt, Meggie-t. Érte különös felelősséget érzek, mert a család annyira férfiközpontú, hogy neki még a létezéséről is megfeledkeznek. - Mennyi idős ez a Meggie? - Nem tudom pontosan. Azt hiszem, úgy húsz lehet. De megígértettem az anyjával, hogy néha fölemeli a fejét a pénztárkönyvből, és elzavarja a lányát táncolni, és megismerteti néhány fiúval. Szégyen, gyalázat, hogy ott ragadjon Droghe-dán, s ott pazarolja el az életét. Nem mondott mást, csak színtiszta igazat, ezt az érsek csalhatatlanul kifinomult orra nyomban kiszimatolta. Bár csak három évvel volt idősebb a titkáránál, egyházi pályafutása nem volt olyan cikcakkos, mint Ralphé, s valahogy mérhetetlenül öregebbnek érezte magát, mint amilyen Ralph valaha is lesz; a Vatikán, ha az ember nagyon is fiatalon kerül a hatása alá, kiszikkasztja belőle az életnedvet, ami Ralphban még bőven buzog. Engedett valamit az éberségéből, de továbbra is éles szemmel figyelte a titkárát, és nem hagyott fel azzal az érdekes játékkal, hogy Ralph de Bricassart atya gyöngéjét pontosan kitapogassa. Kezdetben biztosra vette, hogy a testiség az, ha nem az egyik, hát a másik irányban. Feltűnően vonzó arca, kitűnő alakja biztos, hogy már eddig is rengeteg nő vágyának volt a célpontja, túlságosan is soknak, hogy képes lett volna megőrizni az ártatlanságát vagy tudatlanságát. Idővel rájött, hogy félig igaza volt, a pap ennek nagyon is tudatában van, de ugyanakkor arról is meggyőződött, hogy teljességgel ártatlan. Ha Ralph atya szíve valamiért lángol, az nem a női test, így hát összehozta kitanult és ellenállhatatlanul vonzó homoszexuálisokkal, hogy kitapasztalja, nem homoszexuális-e maga is. Az eredmény: semmi. Megfigyelte, hogyan viselkedik világszép nők

társaságában: az eredmény semmi. Fel se villant benne a vágy vagy az érdeklődés, pedig a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy figyelik. Mert az érsek nem okvetlenül maga végezte a megfigyelést; s ha ilyesmivel bízott meg valakit, azt nem a titkársága útján tette. Majd arra gyanakodott, hogy Ralph atya gyöngéje a gőg, hogy pap lehet, s a nagyravágyás; a személyiség e két vonását teljesen megértette, mert ezek a tulajdonságok benne is megvoltak. Az egyházban, mint minden nagy és fennmaradásra törekvő szervezetben, megvan a helye a nagyra törő embereknek. Az a szóbeszéd, hogy Ralph atya ezeket a Clearyéket, akiket állítólag annyira szeret, kisemmizte a jogos örökségükből. Ha valóban kisemmizte, akkor nagyon is érdemes őt szemmel tartani. S hogy ez a csodálatos kék szempár hogy fölvillant, mikor Rómát említette! Talán itt az ideje, hogy újabb nyitással próbálkozzék. Lépett hát egy konvencionális beszédtéma parasztjával, de közben félig lebocsátott szemhéja alól élesen figyelt. - Amíg nem voltál idehaza, hírt kaptam a Vatikánból, Ralph - mondta, s a térdén valamivel odébb tolta a macskát. - Sába, önző vagy, már teljesen elzsibbad a lábam.

- Úgy? - szólt Ralph atya, s mélyebben süppedt a karosszékébe. Már alig tudta nyitva tartani a szemét. - Jó, menjél csak lefeküdni, de előbb azért hallgasd meg a híreimet. Nemrégiben személyes és bizalmas jelentést tettem a szentatyának, s ma kaptam választ rá a barátomtól, Monte-verdi bíborostól - kíváncsi volnék, vajon a nagy reneszánsz zeneszerző leszármazottja-e? De miért nem jut soha eszembe, hogy megkérdezzem, amikor együtt vagyunk? Sába, muszáj mindig belém vájni a karmaidat, hajókedved van? - Figyelek, eminenciás uram, még nem aludtam el - jegyezte meg Ralph atya mosolyogva. - Nem csoda, hogy annyira kedveli a macskákat. Maga is az, a saját szórakozására eljátszik az áldozatával. - Csettintett az ujjával. - Sába, hagyd ott a gazdád, és ide gyere! Az nem is szeret téged. A macska leszökkent a bíbor ölből, egy kecses mozdulattal fölugrott a pap térdére, s ott megállt, farkát csóválta, s révülten szívta be a sár, a lovak ismeretlen szagát. Ralph atya kék szeme belemosolygott az érsek barna szemébe, mindkettőjük szeme félig be volt hunyva, s mindkettőjüké teljesen éber. - Hát ezt hogy csináltad? - kérdezte az érsek. - Egy macska soha nem megy senkihez. Sába meg úgy ugrott, mintha kaviárral vagy macskafűvel csalogattad volna. Hálátlan jószág. - Várok, eminenciás uram. - S büntetsz érte azzal, hogy elcsalod a macskám. Jó, nyertél, engedek. De vesztettél te valaha is? Érdekes kérdés. Csak gratulálni szeretnék neked, drága Ralphom. Nemsokára püspöksüveget viselsz és pásztorbotot, és Ralph de Bricassart püspök atyának szólítanak. Ettől aztán kinyílt a szeme!, állapította meg kárörvendőn. Mert Ralph atya most nem is próbálta elrejteni, más színben feltüntetni a valódi érzelmeit. Csak tündökölt.

Négy 1933-1938 LUKE 10 Döbbenetes, hogy a föld milyen hamar gyógyul, egy héten belül pici zöld hajtások bújtak elő a ragacsos posványból, s nem telt két hónapba, hogy a megperzselt fák kilombosodjanak. Ha az emberek szívósak voltak és rugalmasak, annak megvolt az oka: a föld egyszerűen nem adott módot rá, hogy másmilyenek legyenek, akinek a szíve nem volt erős, akit nem keményfából faragtak, az nemigen maradt meg a Nagy Északnyugaton. De azért évekig eltartott, amíg a föld sebei teljesen begyógyultak. A különféle eukaliptuszokról sok-sok kéregnek kellett lehámlania és újranőnie, amíg a törzsük ismét fehéret, vöröset, zöldet mutatott, s a fák egy része soha nem született újjá, fekete maradt és halott. S e bomló csontvázak pora még évekig szemetelt a síkságra, rakódott az idők szőnyegére, mállott szét a taposó kis paták alatt. S Droghedától nyugatra ott húzódtak azok a barázdák, amiket a rögtönzött halottszállító kocsi hasított a sárba, s a vándorok, akik ismerték az eredetüket, elmondták azoknak a vándoroknak, akik nem ismerték, míg végül a történet a fekete földi néphagyomány részévé vált. Drogheda földjének körülbelül egynegyedét perzselte föl a tűz, s mintegy huszonötezer juha veszett oda, semmiség egy ekkora birtokon, amelynek állománya az utóbbi jó években majd százhuszonötezret számlált. Értelmetlenség lett volna akár a balsorsra, akár Isten haragjára

panaszkodniuk, nevezze akárki akárhogy a természeti katasztrófát. Más dolguk nem volt, mint hogy nekilássanak a munkának, és pótolják a veszteséget. Ilyesmi errefelé nem először s feltehetőleg nem utoljára történt. De Drogheda virágoskertjét csupasznak, barnának látni nagyon keserves volt. A kert, hála Michael Carson víztartályainak, a szárazságot túlélte, a tüzet azonban semmi. Még a glicinia sem virágzott ki: mikor a tűz kitört, finom, fürtös rügyei, amelyek épp akkor voltak kialakulóban, összeasztak. A rózsa megperzselődött, az árvácska meghalt, szalmává száradt, az árnyékkedvelő fukszia képtelen volt életre kelni, a szagos bükköny zörgött és illatát vesztette. Az elvérzett víztartályokat ugyan a tüzet követő esőzések idején feltöltötték, s így most a droghedaiak mind arra áldozták gyér szabad idejüket, hogy az öreg Tomnak segítsenek a kertet életre kelteni. Bob úgy határozott, hogy kitart Paddy gyakorlata mellett, s még három juhászt vett fel; míg Mary Carson a Cleary fiúkon kívül senki más állandó munkást nem foglalkoztatott, s mind az osztályozást, mind az elletést és nyírást alkalmi munkásokkal végeztette, Paddy úgy vélte, hogy jobban dolgozik, aki állandó alkalmazott, s a kettő anyagilag kiegyenlíti egymást. A legtöbb juhásznak úgyis örökös mehetnékje volt, nemigen ült meg sokáig egy helyt. Az új juhászházak a patakparttól távolabb épültek, s többnyire házas emberek lakták; öreg Tom számára csinos kis háromszobás házat építettek a lóistálló mögött, most a tulajdonos örömével nevetgélt, amint az ajtaján belépett. Meggie továbbra is a közeli legelők némelyikén dolgozott, anyja pedig a könyvelést vezette. Ralph püspökkel a kapcsolatot Paddy után most Fee tartotta; s nem lett volna Fee, ha mást is közöl a többiekkel, mint ami a birtok vezetésére vonatkozik. Meggie nagyon szerette volna megkaparintani Ralph leveleit, sóvárgott rá, hogy olvassa őket, de Fee erre semmi lehetőséget nem adott, amint a tartalmát megemésztette, a püspök valamennyi levelét egy vaskazettába zárta. Most, hogy Paddy és Stu nem volt, Fee egyszerűen megközelíthetetlenné vált. Ami Meggie-t illeti, Fee nyomban megfeledkezett az ígéretéről, amint Ralph elment. Meggie pedig, akárki hívta is táncmulatságra vagy társaságba, udvariasan német mondott. Fee ezt tudta is, de sem szemrehányást nem tett neki érte, se rábeszélni nem próbálta, hogy menjen. Liam O'Rourke minden alkalmat megragadott, hogy átlovagolhasson Droghedára; Enoch Davies makacsul telefonálgatott, akárcsak Connor Carmichael és Alastair MacQueen. De Meggie mindannyiukkal szórakozottan, kurtán bánt, any-nyira, hogy teljesen reményüket vesztették. A nyár igencsak csapadékos volt, ha annyira nem is, hogy a víz kiöntött volna, de ahhoz eléggé, hogy a talaj soha ki ne száradjon, örökké sár legyen, s hogy az ezer mérföld hosszú Barwon-Darling vize mélyen, szélesen hömpölyögjön. Az elszórt esőzések télen is folytatódtak, a sodródó barna felhőfoszlányok most nem port, hanem vizet jeleztek. így hát a válság során talajukat vesztett emberek vándorlása a csapáson meggyérült, hisz itt a fekete földön esős időben pokoli kín volt az út sarát taposni, s a sárhoz, nyirkossághoz télen még hideg is járult, így aztán azok közt, akik éjszaka nem háltak fedél alatt, melegben, dühöngött a tüdőgyulladás. Bob aggódott, hogy ha ez így tart tovább, a juhok közt kitör a patarothadá s; a merinó patája, ha folyton sárban jár, köny-nyen megbetegszik. Nyírni meg szinte lehetetlen volt, hiszen a nyírok ázott gyapjúhoz hozzá se nyúlnak, s ha elletésig a sár föl nem szikkad, az ázott, hideg földön tömegével pusztul a bárány. A telefon két hosszút s egy rövidet csöngött, ami Drogheda hívójele volt; a kagylót Fee vette föl, majd átadta Bobnak.

- Bob, a Mezőgazdasági Munkások Szövetsége keres. - Halló, Jimmy, itt Bob... Igen, lehet róla szó... Jó! Az ajánlásai? Jók?... Helyes. Akkor küldd ki, hadd lássam magam is... Hát, ha jónak tartod, akkor mondd meg neki, hogy valószínűleg megkapja az állást, de előbb azért személyesen is szeretnék beszélni vele, nem szeretem a zsákbamacskát, az ajánlásokban meg nem bízom meg... Rendben. Köszönöm. Bob visszaült. - Egy új juhász érkezett. Jimmy szerint rendes ürge. Valahol Nyugat-Queenslandben dolgozott a síkságon, Longreach és Charleville között. Hajtó is volt. Ajánlása löbb is van, és mind kitűnő. Megül akármi dögöt, csak ki legyen a négy lába, valamikor lovakat tört be. Es nyíróként is dolgozott, nagymenő volt, Jimmy szerint megkeresett napi kettő és felet is. Akkor meg miért akar beállni juhásznak, ha nyíróként ennyit keresett? Ritkaság, hogy egy menő nyíró az ollót nyeregre cserélje. Hacsak nem lóbolond.

Az évek során Bob egyre jobban húzta a szót, s már úgy beszélt, mint egy született ausztrál, igaz, a mondatai meg, kárpótlásul, megrövidültek. Már harminc felé járt, s Meggie őszinte bánatára semmi jelét nem adta, hogy az életét össze kivánná kötni valaki alkalmatos leányzóval, akivel összeismerkedett annak a néhány mulatságnak egyikén, ahova illetlenség lett volna nem elmennie. Először is kínosan félénk, másodszor meg bolondja a földnek, s láthatólag esze ágában sincs ezt a szerelmét megcsalnia. Jack és Hughie egyre jobban hasonlít rá; akár hármas ikreknek is elmennének, ahogy ott ülnek hárman egymás mellett valamelyik kemény márványpadon; talán ez közelíti meg számukra a legjobban a meghitt otthoni ejtőzés fogalmát. Ami azt illeti, szívesebben táboroznak kint a legelőn, s ha otthon hálnak, akkor is a hálószobájuk padlóján hevernek el, nehogy ellustuljanak. A nap, a szél és a szárazság szeplős arcukat amolyan foltos mahagóni színre cserzette, abból sápadt-derűsen világít ki mély ráncokkal keretezett kék szemük, mely arról árulkodik, hogy mindig messze, az ezüstfehér füvű távolba tekintenek. A korukat szinte lehetetlen megállapítani, azt is, hogy melyikük az idősebb, melyikük a fiatalabb. Mindannyian Paddy római orrát és nyájas, jelentéktelen arcát örökölték, de az alakjuk jobb, mint Paddyé, akinek a háta meghajlott, karja megnyúlt a sok-sok évi nyírástól. Mozgásuk meg fegyelmezett és könnyed, mint a lovas embereké általában. De nőre, kényelemre, mulatságra nem fáj a foguk. - És ez az új ember nős ? - kérdezte Fee, miközben piros tintával, vonalzóval takaros vonalakat húzott a pénztárkönyvben. - Hát azt nem kérdeztem. Majd holnap. - Hogy jön ki? - Jimmy hozza ki kocsin, látni akarja azokat az öreg kosokat a Víztartály-legelőn. - Reméljük, itt ragad egy kis ideig. Ha nem nős, gondolom, továbbáll pár héten belül. Nyomorult népség ez, ezek a juhászok - mondta Fee. Jims és Patsy épp a Riverview-kollégium lakója volt, de letették a nagyesküt, hogy egy perccel tovább nem maradnak, mint muszáj, azaz tizennégy éves korukig, ameddig a törvény előírja. Alig várták a napot, hogy kimehessenek ők is a legelőre Bobbal, Jackkel és Hughie-val, s így Drogheda megint visz-szaalakuljon családi birtokká, más meg csak jöjjön-menjen, ahogy a kedve tartja. Ők is szenvedélyesen olvastak, mint a családban mindenki, s ez nem tette számukra kedvesebbé Riverview-t; bele a könyvet a nyeregtáskába vagy a zeke zsebébe, s nincs annál kellemesebb, mint délidőn elnyúlva olvasgatni egy wilga árnyékában. Sokkal kellemesebb, mint a jezsuita iskola osztálytermében. Nehezen törtek bele az internátus életébe. A nagy ablakú osztálytermek, a tágas zöld játszóterek, a kertek és sportpályák számukra édeskeveset jelentettek, mint ahogy Sydney múzeumai, hangversenytermei és képtárai is. összebarátkoztak a többi gazdagyerekkel, s az üres óráik azzal teltek, hogy hazavágytak, vagy Drogheda szépségének, nagyságának dicséretét zengték a tiszteletteli, de hívő füleknek; a Burren vízválasztón túl mindenki ismerte a roppant Drogheda hírét. Hetekbe telt, amíg Meggie az új juhásszal összetalálkozott. Nevét annak a rendje és módja szerint bevezették az alkalmazottak névjegyzékébe - Luke O'Neillnek hívták -, s máris többet emlegették odafönt a nagyházban, mint más juhászokat szoktak emlegetni. Egyrészt, mert nem volt hajlandó a bojtárok szállásán hálni, hanem beköltözött az utolsó juhászházba a patakparton. Másrészt meg azért, mert szabályosan bemutatkozott Mrs. Smithnek, s így belekerült a derék hölgy aranykönyvébe, jóllehet a juhászokat általában nemigen kedvelte. Még Meggie-ben is föltámadt iránta a kíváncsiság, jóval azelőtt, hogy találkoztak volna. Minthogy ő a pej kancát és a fekete heréltet az istállóban tartotta, és nem a karámban, s így reggelenként csak később indulhatott, mint a férfiak, megesett, hogy egyik-másik juhászukkal sokáig nem találkozott. De végül mégiscsak összefutott Luke O'Neill-lel, egy nyári délután, mikor a nap már vörösen izzott a fák fölött és a megnyúlt árnyékok lassan-lassan belevesztek az esti sötétbe. A fúrásfőtől indult el hazafelé, s a gázlónak tartott, a juhász meg délkeletről jött, messzebbről, mint ő, de szintén a gázló irányában.

A nap a férfi szemébe sütött, így hát Meggie látta meg őt előbb, annak a gonosz, markos kancának a hátán ült, amelynek sörénye, farka fekete volt; jól ismerte a lovat, mert az ő dolga volt, hogy a juhászlovakat felváltva pihentesse, s még csodálkozott is, hogy ezt az állatot mostanság olyan ritkán látja. A férfiak egyike se szívelte, s ha csak lehetett, nem azon jártak. De ez az új juhász láthatólag nem bánta, hogy neki jutott, ami arra vallott, hogy lovagolni, azt tud, mert a ló hírhedt volt arról, hogy kora reggel megmakacsolja magát, s megvolt az a rossz szokása, hogy a lovasa fejéhez kapott, amint az leszállt a nyergéből. Nehéz lett volna megmondani, hogy az új ember magas-e, mert lovon ült, s az ausztrál juhászok kicsi angol nyerget használnak a magas amerikai nyeregfar és szarv nélkül, s felhúzott térddel, de nagyon egyenes tartásban lovagolnak. Az új ember magasnak látszott, de lehet, hogy csak a felsőteste hosszú, a lába meg aránytalanul kurta, így hát Meggie egyelőre nem ítélkezett. De akárhogy is, a többi juhásszal ellentétben ez fehér inget viselt és fehér pamutbársony nadrágot, a szokott szürke flaneling és szürke cejgnadrág helyett, tehát olyan piperkőc-féle, szögezte le nevetősen. Legyen boldog vele, ha nem bánja a mosás-vasalás fáradságát. Ahogy Meggie közelebb ért, megemelte viharvert szürke filckalapját, majd hetykén a fejébe nyomta, s odaköszönt neki: - Jó napot, nagysád. Odarúgtatott melléje, s kék szeme leplezetlen csodálattal nevetett rá. - Hát maga biztos, hogy nem a nagysád, akkor viszont a lánya - mondta. - Én Luke O'Neill vagyok. Meggie mormogott valamit, de nem akart újra rénézni, s olyan zavart és mérges volt, hogy nem tudta rászánni magát a helyzethez illő könnyed társalgásra. Nem, ez nem tisztességes dolog! Hogy jön ez hozzá, hogy a szeme és arca olyan legyen, mint Ralph atyáé! De már ahogy ránéz, az egészen más: vidámság bujkál a tekintetében, s nem izzik benne semmi szerelem őiránta; mikor Ralph atyát megpillantotta a gillyi vasútállomás porában térdelni, mindjárt a szemébe szeretett bele. Hogy most az ő szemébe nézzen, és ne őt lássa, miféle dolog ez! Kegyetlen tréfa, büntetés. Luke O'Neillnek fogalma sem lévén arról, hogy Meggie-nek mi jár az eszében, ott tartotta gonosz lovát Meggie higgadt pej-kója mellett, s egymás oldalán tocsogtak át a gázló vizén; a sok csőtől még mindig erős volt a sodra. Ez igen, igazi szépség ez a lány! A haja! Ennek a kis virágszálnak a haja mellett a Cleary fiúké közönséges sárgarépa! Csak nézne föl legalább, hogy ő is az arcába nézhessen. És ekkor fölnézett, s attól, amit a szemében látott, zavartan vonta föl a szemöldökét; nem mintha utálná, inkább mintha keresne a tekintetében valamit, amit nem lel, vagy olyasmit látna benne, amit nem kíván látni. Vagy a fene tudja, mit. De mindenesetre nem örül neki. Luke nem szokott hozzá, hogy egy nő mérlegén megméressék és köny-nyűnek találtassék. Az természetes, hogy beleesett e napnyugtaarany haj és lágy tekintet csapdájába, mint ahogy az is, hogy a lány nemtetszése és csalódása csak tápot adott az érdeklődésének. A lány még mindig figyelte, piros ajka egy csöppet szétnyílt, felső ajka fölött és homlokán apró veríték-cseppek ültek, mert meleg volt, vörös-arany szemöldöke meg fölszaladt érdeklődő ámulatában. Luke szélesen elmosolyodott, s szájából elővillantak Ralph atya nagy fehér fogai, de mosolya nem Ralph atya mosolya volt. - Tudja-e, hogy maga pontosan úgy bámul, mint egy csecsemő, olyan ájult csodálkozással? Meggie félrenézett. - Ne haragudjon, nem akartam megbámulni. Csak emlékeztet valakire, ennyi az egész. - Bámuljon, ha tetszik. Jobb, mintha csak a feje búbját látom, akármilyen szép is. És kire emlékeztetem? - Nem érdekes. Csak különös, tudja, hogy ilyen ismerős, és ugyanakkor olyan szörnyen ismeretlen legyen valaki. - És magát hogy hívják, kis Miss Cleary? - Meggie-nek. - Meggie-nek?.. Abban nincs elég méltóság, csöppet sem illik magához. Én inkább maj d Belindának vagy Madeline-nek szólítom, ha jobbat nem ajánl, mint ezt a Meggie-t. És ez tulaj donképpen minek a becézése... Margaretnek? - Nem, Meghann-nek. - Ó, ez már jobb. Akkor majd Meghann-nek szólítom.

- Csak azt ne! - csattant fel a lány. - Azt utálom.

Luke nagyot kacagott. - Mondja, nem önfejű maga, kis Miss Meghann? Ha én Eustacia Sophronia Augustának akarom szólítani, akkor úgy is fogom, vegye tudomásul. Megérkeztek a karámokhoz, Luke lecsusszant a nyergéből, lovát, ahogy éppen odakapni készült, jól fejbe csapta, hogy nyomban megjuhászodott, s megállt, várta, hogy odanyújthassa Meggie-nek a kezét és lesegítse. De az épp csak, hogy megérintette a sarkával a pejkó véknyát, s folytatta az útját a csapáson. - No, mi az, megjátsszuk a kényes úrihölgyet a közönséges öreg juhásszal szemben? - kiáltotta utána. - Azt biztos, hogy nem! - felelte Meggie, anélkül hogy visz-szafordult volna.

Nem, ez nem rendes dolog! Ha a talpán áll is, olyan, mint Ralph atya, éppoly magas, széles vállú, keskeny csípőjű, még a kecsessége is olyasféle, bár Ralph atya úgy mozgott, mint egy táncos. Luke O'Neill, mint egy atléta. A haja is éppoly sűrű, fekete és göndör, szeme is ugyanolyan kék, orra is olyan finom és egyenes, szája is olyan szép metszésű. S valahogy mégis éppúgy hasonlít Ralph atyára, mint... mint... egy fehér törzsű eukaliptusz - hiába hogy ugyanolyan magas, sápadt és gyönyörű - egy magas, sápadt, gyönyörű kék törzsű eukaliptuszhoz. E véletlen találkozás után Meggie nyitva tartotta a fülét, kíváncsi volt, hogy mit pletykáznak, mint vélekednek mások Luke O'Neillről. Bob meg a fiúk el voltak ragadtatva a munkájától, s úgy látszik, nagyon jól megfértek vele, láthatólag egy szemerke lustaság nem lakott benne, legalábbis Bob szerint. Még Fee is fölvetette a nevét egy esti beszélgetés során, s megjegyezte, hogy igen csinos ember. - Téged nem emlékeztet valakire? - kérdezte Meggie közömbösen; épp a szőnyegen hasalt és olvasott. Fee egy pillanatra eltöprengett. - Hát egy picit talán Bricas-sart atyára. Ugyanaz az alak, ugyanaz a szín. De a hasonlóság nem szembetűnő, nagyon is másféle ember. Meggie, szeretném, ha fölkelnél. Egy hölgynek karosszékben ülve illik olvasnia. Azért, mert lovaglónadrágban jársz, még nem muszáj minden jó modorról elfeledkezned. - Hh - mondta Meggie. - Mintha bizony ez érdekelne valakit! Tehát ez volt a helyzet. A hasonlóság fennállt, de a két hasonló arc mögött annyira más ember rejtőzött, hogy Meggie szenvedett tőle; az egyikbe szerelmes volt, a másiknál nehezményezte, hogy vonzónak találja. Rájött, hogy a konyhán Luke a fő kedvenc, s hogy miként engedheti meg magának a legelőn a fehér ing és a fehér bricsesz fényűzését; Mrs. Smith mos és vasal rá, mert teljesen levette a lábáról behízelgő, elbűvölő modorával. - Óó, igazi finom ír férfi! - sóhajtotta szívbéli elragadtatással Minnie. - Ausztrál - jegyezte meg kihívóan Meggie. - Lehet, hogy itt született, Miss Meggie, de akit O'Neillnek hínak, kedves, az olyan ír, mint Paddy disznai, hogy meg ne sértsem azt a drága szent édesapját, aki, szívemből kívánom, nyugodjék békében és az örök világosság fényeskedjék neki. Még hogy Mr. Luke ne volna ír, azzal a fekete hajával és a kék szemivel? Valamikor az O'Neillek Írország királyai voltak. - Én azt hittem, hogy az O'Connorok voltak azok - jegyezte meg alattomosan Meggie. Minnie kis kerek szeme megvillant. - Ugyan már, Miss Meggie, nagy ország volt az. - Volt vagy akkora, mint Drogheda! És különben is, az O'Neill protestáns név, engem nem csap be. - Az, igen. De előkelő ír név is, és O'Neillek már akkor is voltak, mikor Orániai Vilmos még nem élt, érthető hát, ha közülük is kikerült néhány híve, nem? A régi időkben meg ott voltak a clandeboyi O'Neillek, meg a mori O'Neillek, úgy ám, Miss Meggie, kedves. Meggie föladta a harcot, Minnie-ből már réges-rég kihalt minden ír harciasság, ami valaha talán még lakott benne, s ma már képes volt úgy kiejteni az „orániai" szót, hogy nem volt benne semmi indulat. Körülbelül egy hét múlva megint beleszaladt Luke O'Neill-be lenn a pataknál. Gyanította, hogy Luke őrá várt, de ha úgy volt is, nem tudta, mit tehetne ellene. - Jó estét, Meghann! - Jó estét - mondta, s egyenest a pejkó két füle közé bámult. - Szombat este gyapjúszíni bált tartanak Braich y Pwllban. Eljönne velem? - Köszönöm, hogy meghívott, de nem tudok táncolni. Akkor meg nincs értelme, hogy elmenjek.

- Az nem akadály, egy szempillantás alatt megtanítom. Minthogy a gazda húgával megyek, mit gondol, Bob ideadja-e kölcsön az öreg Rollst, hogy ne épp az újat mondjam? - Mondtam, hogy nem megyek! - jelentette ki Meggie, és összeharapta a fogát. - Téved. Azt mondta, hogy táncolni nem tud, én meg azt, hogy majd megtanítom. Azt egy szóval sem állította, hogy velem nem akar táncolni, így hát joggal feltételeztem, hogy a tánc ellen van kifogása és nem ellenem. Tagadja? Meggie bosszankodott, s ádáz pillantással mérte végig O'Neillt, de az a képébe nevetett. - Magát kutyául elkényeztették, kis Meghann, ideje már, hogy ne mindig magának legyen igaza. - Nem kényeztettek el! - Ugyan már, mondja ezt másnak. Egyetlen lány, s ahány bátyja van, az mind maga körül táncol, föld, pénz, klassz ház, szolgálók. Tudom, hogy ez mind az egyházé, de Clearyéknek is van mit aprítaniuk a tejbe. Hát ez a különbség kettőjük között!, gondolta Meggie diadalmasan, ezt sejdítette, mióta megismerkedtek. Ralph atya soha nem esett volna bele ilyen látható csapdába, de ebből az emberből hiányzik minden érzékenység, nincs beépített antennája, amivel érzékelné, hogy mi rejlik a felszín alatt. Úgy lovagol végig az életen, hogy fogalma sincs róla, milyen bonyolult az, hogy milyen fájdalmas is. Bob egyetlen szó nélkül, döbbenten nyújtotta át az új Rolls kulcsát, egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámult Luke-ra, majd elnevette magát. - Eszembe nem jutott volna, hogy Meggie valaha is táncolni megy, de vidd csak, Luke, és érezzétek jól magatokat! Bár úgy volna, megérdemli szegény kis jószág. Sose jár el hazulról. A mi dolgunk lett volna, hogy gondoljunk rá, de valahogy sose jutott eszünkbe. - Miért nem jöttök el ti is, Jackkel és Hughie-val? - kérdezte Luke. Szemmel láthatólag nem volt ellene a társaságnak. Bob elszörnyedve rázta meg a fejét: - Nem, köszönöm. Nem kenyerünk nekünk a tánc. Meggie a hamvas rózsaszín ruháját vette föl, más nem lévén, hisz soha eszébe nem jutott, hogy a pénzt, amit Ralph atya tett be a bankba a nevére, s ami egyre nagyobb összegre rúgott, arra költse, hogy báli ruhákat varrasson magának. Sikerült mostanáig minden meghívást visszautasítania, hiszen az olyan férfiakat, mint Enoch Davies és Alastair MacQueen, egy határozott nemmel el tudta bátortalanítani. Azokból hiányzott Luke O'Neill pimaszsága.

De ahogy a tükörbe nézett, eszébe jutott, hogy a jövő héten, mikor az édesanyja úgyis bemegy Gillybe, éppenséggel ő is bemehetne, meglátogathatná az öreg Gertie-t, s csináltathatna magának néhány ruhát. Mert ezt a ruhát utálta fölvenni; ha lett volna más, ami nagyjából megfelel, már vetette volna is le. Más idők voltak azok, más fekete hajú férfi, ez a ruha annyira kötődik a szerelemhez és álmokhoz, a könnyekhez és magányossághoz, hogy egy ilyen férfi kedvéért fölvenni, mint Luke O'Neill, valósággal szentséggyalázás. Már megtanulta, hogyan rejtse el az érzéseit, s hogy mutasson kifelé derűs és vidám arcot. Fee-nél is vastagabb önuralomkérget növesztett maga köré, de néha, éjszakánként, ha eszébe jutott az édesanyja, megborzongott. Vajon ő is úgy végzi-e, mint anya, ő is minden érzelmet kiirt magából? Vajon ez akkor kezdődött, mikor még megvolt Frank édesapja? S vajon mit tenne anya, mit mondana, ha megtudná, hogy ő Frankról tudja az igazat? Ó, az a jelenet ott a paplakban! Mintha tegnap történt volna, apu és Frank egymással szemben, s Ralph atya úgy szorítja őt magához, hogy fáj. S azok a szörnyűségek, amiket egymás képébe ordítottak! Minden a helyére ugrott. Mikor meghallotta, Meggie arra gondolt, hogy ezt mindig is tudnia kellett volna. Most már volt any-nyira felnőtt, hogy tudja, több is kell ahhoz, hogy valakinek kicsinye legyen, mint eredetileg hitte, valami testi kapcsolat, ami csak házasok közt megengedett, mások számára szigorúan tilos. Hogy anya Frank miatt micsoda megaláztatásnak, milyen gyalázatnak lehetett kitéve! Nem csoda, hogy olyanná vált, amilyen. Ha vele történnék ilyesmi, gondolta Meggie, inkább a halált kívánná. A könyvekben csak a legalja olcsó lányoknak születik kicsinyük házasságon kívül, de anya nem volt olcsó valaki, ő nem lehet az. Meggie szívből kívánta, bár volna képes az édesanyja erről beszélgetni vele, vagy benne volna annyi bátorság, hogy szóba hozza. Akkor egy keveset talán tudna segíteni rajta. De anya nem olyan, hogy bárkihez is közelednék, s őhozzá is lehetetlen közeledni. Meggie nézte magát a tükörben és felsóhajtott, remélte, vele nem történik ilyesmi.

Most még fiatal, ilyenkor, mint most is, mikor a tükörben nézte hamvas rózsaszín estélyi ruhás önmagát, elfogta a vágy, hogy az érzelmek úgy csapjanak át rajta, mint a forró szélvihar. Nem akart egész életében automataként robotolni, változást kívánt, élni és szeretni vágyott. Szerelmet, férjet és gyermekeket. Mi értelme örökké egy olyan férfi után sóvárogni, aki soha nem lehet az övé? Annak ő nem kell, nem is fog soha kelleni. Azt mondta, szereti, de nem úgy, ahogy a férje szeretné. Mert ő az egyházzal jegyezte el magát. Vajon minden férfi ilyen? Jobban szeretnek mindenféle élettelen dolgot, mint ahogy egy nőt tudnának szeretni? Nem, az biztos, hogy nem minden férfi ilyen. A nehéz emberek talán, a bonyolultak, a tengernyi kételyükkel, fenntartásukkal, a logikájukkal. De kell hogy egyszerűbb férfiak is legyenek, akik képesek rá, hogy egy nőt mindennél jobban szeressenek. Olyanok, mint teszem azt Luke O'Neill. - Én azt hiszem, még sose láttam ilyen szép lányt, mint maga - mondta Luké, ahogy elindította a kocsit. A bók, mint olyan, teljesen kívül esett Meggie ismeretkörén, meglepett oldalpillantást vetett Lukera, és nem szólt semmit. - Hát nem nagyszerű? - kérdezte Luke; szemmel láthatólag nem zavarta, hogy Meggie-ből hiányzik minden lelkesedés. - Az ember csak elfordít egy kulcsot, megnyom egy gombot a műszerfalon, és a kocsi már indul. Semmi kurbli, semmi idegeskedés, hogy az istenverte tragacs elindul-e, mielőtt még az ember kimerülne. Ez az igazi élet, Meghann, nem kétséges. - Nem hagy magamra, ugye? - kérdezte Meggie. - Isten ments! Velem jött, nem? Ez annyit jelent, hogy egész este az enyém, eszem ágában sincs átengedni másnak. - Maga mennyi idős, Luke? - Harminc. És maga? - Majdnem huszonhárom. - Már annyi? Csecsemőnek látszik. - Nem vagyok csecsemő. - Ohó! Volt már szerelmes? - Egyszer. - Csak? Huszonhárom éves korára? Uramisten! Én a maga korában már a tizenkettedik végére jártam. - Talán én is lehettem volna így, de itt Droghedán nemigen találkoztam senkivel, akibe beleszerethettem volna. Maga az első juhász, aki többet is szólt hozzám, mint egy félénk „jó napot"-ot. - Nos, ha azért nem járt el táncolni, mert nem tud, akkor ennek hamarosan vége. Sose bánja, pillanatok alatt behozzuk az elmaradást. Az estély végére már pompásan táncol, s egypár hét, és maga lesz a bajnok. Gyors pillantást vetett rá. - De azt ne is mondja nekem, hogy a szomszéd birtokról a gazdafiúk nem próbálták magát elcsalni egy-egy táncestélyre. Hogy juhász nem, azt elhiszem, hiszen maga nagyobb falat, mint amekkorát egy közönséges juhász le tud nyelni, de ezek közül a birkásgórék közül biztos, hogy szemet vetett magára jó néhány. - Ha egy juhásznak nagy falat vagyok, akkor maga miért hívott meg? - vágott vissza Meggie.

- Ó, nálam pimaszabb fráter nincs a világon. - Elvigyorodott. - Folytassuk csak, ne ejtsük el a témát. Szóval, volt néhány ürge itt Gilly tájt, aki megkörnyékezte? - Volt - ismerte be Meggie. - De nem akarózott elmennem velük. Most is maga kény szeri tett rá. - Akkor a többinek annyi esze nincs, mint egy házinyúlnak - mondta Luke. - Én aztán tudom, hogy mi mit ér. Meggie nem volt biztos benne, hogy tetszik neki, amit Luke itt összehord, de Luke-kal épp az volt a baj, hogy nemigen lehetett lerázni. A gyapjúszíni bálra mindenki eljött, a birtokosok fiai és lányai - mindenki, egészen a juhászokig, s ha volt, a feleségük, s szolgálólányaik, nevelőnőik. Még a városból is jöttek, férfiak, nők, mindenféle korúak. A tanítónők például csak ilyen helyt ismerkedhettek meg a birtokok fiatal tisztviselőivel, a bankfiúkkal s a szépreményű birtokos legényekkel. Nem volt nagy felhajtás, azt az ünnepélyesebb alkalmakra tartogatták. Gillyből kijött az öreg Micky O'Brien hegedülni, olyasvalaki meg mindig akadt, aki harmonikázni tud, s így felválthatja Mickyt,

ha az elüldögél egy hordón vagy gyapjúbálán, mert órák hosszat játszott pihenés nélkül, miközben a szája sarkán csurgott a nyála, ugyanis nyelni nem ért rá, az megzavarta volna a ritmust. Ez nem olyasfajta mulatság volt, amilyet Meggie Mary Car-son születésnapján látott, hanem csupa élet, körtánc, csűrdöngölő, dzsigg, polka, francia négyes, skót karikázó, mazurka; olyan is, ahol a kéz a partner kezével éppen csak hogy érintkezik, de vad kavargás is durva karok közt. Semmi meghittség, semmi álmatagság. A táncot mindenki menekvésnek tekintette a szigorú mindennapok elől, de jobb, ha a romantikus kapcsolatok másutt szövődnek, messze ettől a lármás kavargástól. Meggie hamarosan fölfedezte, hogy irigylik tőle megtermett és jóképű lovagját. Luke éppúgy a csábító és olvatag tekintetek célpontja volt, mint annak idején Ralph atya, sőt még feltűnőbben az. Annak idején Ralph atya. Annak idején. Rémes, hogy múlt időben kell gondolnia rá... befejezett múltban. Luke állta a szavát, mindössze annyi időre hagyta magára, amíg a mosdóba ment. Ott volt Enoch Davies és Liam O'Rour-ke is, s alig várták, hogy átvegyék Luke szerepét. De ő nem adott rá alkalmat. Meggie meg annyira elbódult, hogy nem értette meg: más férfi is joggal felkérheti. Bár ő nem hallotta a megjegyzéseket, Luke igen, s magában jót nevetett. Hogy ez a fickó milyen átkozottul pimasz, közönséges juhász létére egyszerűen ellopja az orruk elől a lányt! De a megbotránkozásuk korántsem zavarta Luke-ot. Lett volna módjuk rá, s ha nem éltek vele, magukra vessenek. Az utolsó tánc keringő volt. Luke kézen fogta Meggie-t, másik karjával átölelte és magához vonta. Nagyszerűen táncolt. Meggie meglepve észlelte, hogy semmi mást nem kell tennie, csak lépteit követni. Az, hogy egy férfi szorosan magához öleli, egészen rendkívüli érzés volt, ott érezte magán a mellkasa, a combja izmait, átvette a teste melegét. Ralph atya néhány kurta testi érintése annak idején annyira megrendítette, hogy nem volt ideje a részleteket érzékelni, s becsületesen beismerte, hogy amit az ő karjában érzett, azt más karjában soha nem fogja érezni. De ez, bár másfajta érzés volt, mégiscsak izgalmas volt, szíve szaporábban vert, s tudta, hogy ugyanezt érzi Luke is, abból, ahogy forgatta őt, abból, hogy még szorosabban ölelte magához, hogy arcát a hajára hajtotta. Miközben a Rolls hazafelé dorombolt, reflektorfényt verve a csapás hepehupáira, sőt olykor a csapásról is letérve, alig szóltak egymáshoz. Braich y Pwll hetvenmérföldnyire volt Droghedától, toronyiránt, legelőkön át, ahol egy fia ház nem akadt, ahol senki ablaka nem vetett világot, amit emberkéz még nem gyalázott meg. A Droghedát kettészelő dombhát harminc méterrel ha magasabb volt, mint a környék, de itt kinn, a fekete földön, mintha a svájci Alpok csúcsa volna. Luke megállította a kocsit, kiszállt, átment a túloldalra, hogy Meg-gie-nek is ajtót nyisson. A lány egy csöppet reszketve kilépett melléje; vajon nem ront-e el mindent azzal, hogy most megpróbálja megcsókolni őt? Itt akkora a csönd, oly távol vannak mindenkitől! A legelőt korhadó léckerítés szelte át, s Luke könnyedén megfogta Meggie könyökét, hogy el ne botoljon könnyű kis cipőjében, és átsegítette a hepehupákon, nyúlüregeken. A lány megmarkolta a kerítést, s átnézett fölötte, le a síkságra. Belérekedt a szó; először a félelemtől, majd, ahogy a rémülete fölengedett, ámulatában. A holdfényben majdnem olyan világosan bontakozott ki e hullámzó végtelenség, mint a napvilágnál, a derengő fű, mint a nyugtalan sóhaj hullámzott fehéren-ezüsten-szürkén. A fák levele meg-megrezzent a szélben, fényes színük fel-felszikrázott, mint megannyi tűzpont, a facsoportok tövén meg az alvilág egy-egy bejárataként ásítottak titokzatosan a fekete árnyékszakadékok. Meggie fölnézett, hogy megszámlálja a csillagokat, de nem sikerült, miriádnyi tűhegyes fénypont, finom, mint pókhálón a harmat, s mind sziporkázik: kialszik, felvillan, kialszik, az örökkévalóság Isten-ritmusában. Fészek a feje fölött; szép, néma, figyelő és lélekbe markoló, mintha pici, reflektorfényben felvillanó drágakő bogárszemek néznének vissza rá vakon, kifejezéstelenül. Mintha a végtelenség hatalmát látná. Néma csönd, csak a fű közt motozó forró szél nesze hallatszott, a fák suhogása, a hűlő motor egy-egy fémes csörrenése, a közelben egy madár méltatlankodása, hogy nyugalmát megzavarták, s csak az a meghatározhatatlan finom bozótillat érzett.

Luke hátat fordított az éjszakának, elővette dózniját, cigarettapapírját, s nekilátott, hogy egy cigarettát sodorjon magának. - Te itt születtél, Meghann? - kérdezte, miközben lustán dörzsölgette a tenyerében a dohány szálait. - Új-Zélandon. Tizenhárom éve költöztünk Droghedára. Luke szakértő ujjal söpörte a megtört dohányt a cigarettapapírra, hüvelykje és mutatóujja közt megsodorta, megnyalta a papír szélét, gyufaszállal visszadugdosta a végén kilógó szálakat, majd ugyanazzal a gyufaszállal rá is gyújtott. - Jól érezted magad ma este, ugye? - Nagyon! - Akkor elviszlek máskor is. - Köszönöm. Luke elhallgatott, némán szívta a cigarettáját, s a Rolls teteje fölött visszanézett a facsoportra, ahol az a mérges madár pörölt ingerülten. Ahogy a cigaretta végére ért, a csikket nikotinfoltos ujjai közül a földre pöccintette, s csizmája sarkával alaposan széttiporta, míg holtbiztosan ki nem aludt. Senki úgy meg nem öl egy csikket, mint egy ausztrál síkságlakó. Meggie felsóhajtott, elfordult a holdfényben úszó tájtól, és Luke segítségével visszatért a kocsihoz. A férfinak volt annyi esze, hogy ne csókolja meg ebben a korai stádiumban, hiszen ha lehet, feleségül akarja venni; hadd kívánja ő azt az első csókot. De amíg a nyár elkopott, s vele szörnyű, poros szépsége is, még sok más táncmulatságra sor került; a ház lassanként hozzászokott, hogy Meggie igencsak jóképű lovagra akadt. A bátyjai már nem is ugratták vele, hiszen szerették, s Luke-ot is megkedvelték. Ilyen keményen dolgozó munkásuk még sose volt, s ennél nem kell jobb ajánlólevél. A szívük mélyén maguk is munkásemberek voltak, s nem földbirtokosok, így hát eszükbe se jutott, hogy Luke-ot nincstelensége alapján ítéljék meg. Fee-t, aki érzékenyebben is mérlegelhette volna, nem érdekelte az ügy annyira, hogy ezt megtegye. Luke derűs magabiztossága - ő más, mint az átlagos juhász - végső soron meghozta a gyümölcsét: úgy kezelték, mintha inkább közülük való volna. Megszokták, hogy az estét, ha nem volt kinn a legelőn, Luke a nagyházban töltse, s egy idő múlva Bob kijelentette: marha-ság egyedül étkeznie, mikor bőven jut neki is a Clearyék asztalánál, s ettől kezdve velük kosztolt. Ezután már értelmetlennek látszott, hogy egy mérföldet gyalogoljon a szállásáig, mikor olyan jóleső nagyokat beszélgetnek Meggie-vel, olykor késő éjszakáig, rávették hát, hogy költözzön be a nagy ház mögötti egyik vendégházba. Ekkoriban már Meggie is sokat gondolt rá, s már nem olyan megvetően, mint kezdetben, nem hasonlítgatta Ralph atyához. A régi seb gyógyulóban volt. Egy idő múlva elfelejtette, hogy Ralph atya úgy nevetett. Luke pedig így mosolyog, bár a szájuk ugyanolyan; hogy Ralph eleven kék szemében valami távoli nyugalom lakott, Luke szeme viszont szenvedélyes nyugtalanságtól csillog. Meggie fiatal volt, és soha nem jutott hozzá, hogy kiélvezze a szerelmet, hisz legfeljebb csak belekóstolt. Most pedig szerette volna az ízét érezni, az illatát beszívni, úgy beleszédülni, hogy forogjon tőle a feje. Ralph atya már Ralph püspök, soha-soha nem tér vissza hozzá. Eladta őt tizenhárommillió ezüstért, s ez fájt. Ha nem maga mondja ezt annak idején, a fúrásfőnél, soha nem törte volna rajta a fejét, de hát mondta, s ő számtalan átvirrasztott éjszaka gondolkodott rajta, hogy mit is akart ezzel mondani. S a tenyere bizsergett, ha alatta érezte Luke hátát, mikor az tánc közben magához ölelte, megbolydult tőle, az érintésétől, nyers életerejétől. Ó, nem, azt a sötét, folyékony tüzet nem érezte az ereiben, soha nem jutott eszébe, hogy ha Luke-ot nem látná viszont, elsorvadna, kiszáradna, és nem rándult ösz-sze, meg nem remegett, ha megpillantotta. De azt már tudta, hogy az Enoch Davies-, Liam O'Rourke- vagy Alastair Mac-Queen-féle férfiak jobban belebonyolítanák őt a helyi ügyekbe, s azt is, hogy egyikük sem bolydította úgy fel, mint Luke O'Neill. Ha történetesen elég magasak, hogy kénytelen fölnézni rájuk, akkor a szemük nincs olyan, mint Luke-é, ha meg a szemük történetesen olyan, akkor a hajuk nem ér fel az övével. Valami mindegyikükből hiányzott, ami Luke-ból nem, bár, hogy mi az, arról fogalma sem volt. De hogy a vonzalmának csak ez lenne az alapja, azt nem lett volna hajlandó elismerni.

Beszélgetni sokat beszélgettek, de mindig csak semleges témákról; a nyírásról, a földről, arról, hogy Luke mit vár az élettől, meg arról, hogy merre mindenfelé járt, hogy mi újság a politikában. Néha Luke is elolvasott egy-egy könyvet, de nem volt olyan megrögzött olvasó, mint Meggie, akinek, akárhogy is próbálta, nem sikerült rávennie, hogy elolvasson ezt vagy azt, egyszerűen azért, mert ő érdekesnek találta. Mint ahogy a beszélgetést se terelte soha intellektuálisan mélyebb irányba, s ami a legérdekesebb és legbosszantóbb, az égvilágon semmi érdeklődést nem tanúsított az ő élete iránt, és sohasem kérdezte, hogy ő mit vár az élettől. Néha rettentően vágyott rá, hogy a szívéhez közelebb álló témákról beszélgessen, mint a juhok vagy a csapadék, de ha belekezdett, Luke a beszélgetést már az első mondat után nagy hozzáértéssel személytelenebb irányba terelte. Luke O'Neill ravasz és önhitt volt, hallatlanul keményen dolgozott, s iszonyatosan szeretett volna meggazdagodni. Egy vályoggal tapasztott kemény fonatú viskóban született, pontosan a Baktérítőn, a nyugat-queenslandi Longreach városa mellett. Apja egy jómódú, de engesztelhetetlen ír család fekete báránya, anyja meg a wintoni német hentes lánya volt; mikor makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az idősebb Luke-hoz menjen feleségül, őt is kitagadták. Abban a viskóban tíz gyerekük született, de a tíz közül egynek sem jutott cipő - nem mintha az Longreach trópusi melegében bármit is számított volna. Az idősebbik Luke, ha éppen kedve tartotta, birkanyírással kereste a kenyerét (kedvet többnyire arra érzett, hogy méregerős rumot nyakaljon), s az életét egy kigyulladt blackalli kocsmában végezte, mikor az ifjabb Luké épp tizenkét éves volt. így hát Luke, amint tehette, beállt a nyírók mellé kátrányos gyereknek, azaz olvadt kátránnyal kente be a juhok sebeit, ha a nyíró keze megcsúszott, és a gyapjúval együtt egy darab húst is ki talált nyírni a jószágból. Luke egyvalamitől nem riadt vissza soha, a munkától, úgy kereste, ahogy mások kerülni szokták, vagy azért, mert az apja híres szeszkazán volt és a városban köznevetség tárgya, vagy azért, mert német édesanyjától örökölte annak dolgosságát - hogy mi volt az igazi ok, azt soha senki nem kérdezte. Ahogy fölcseperedett, kátrányos gyerekből előlépett nyíró-színi napszámossá, futott, felkapta a padlóról az olló alól egy darabban kitekeredő és léggömbként megduzzadó gyapjút, 5 feldobta a válogatóasztalra. Ezután megtanult tisztogatni, lenyírni a gyapjú koszos széleit, hogy a többit az osztályozó ládáiba dobja, a nyírószín arisztokratáinak; a gyapjúosztályozást nem lehet megtanítani, mint ahogy a borkóstolást, illatpróbálást sem, erre születni kell. Márpedig Luke nem született gyapjúosztályozónak; ha többet akart keresni - márpedig akart -, bálázónak vagy nyírónak kellett mennie. A bálázáshoz - hogy az osztályozott gyapjút tömör bálákba préselje - megvolt az ereje, de egy menő nyíró még annál is többet keres. Addigra már egész Nyugat-Queensland jó munkásnak ismerte, így hát nem volt nehéz olyan színt kerítenie, ahol a szakmát megtanulja. Isten kegyelméből, a mások segítségével, s ha erővel, kitartással győzi - márpedig mindkettő kell hozzá, de Luke szerencséjére mindkettő megvolt -, az emberből menő nyíró válhat. Luke hamarosan heti hat napon át megnyírta a maga napi százegynéhány birkáját, s százért egy font sterling jár. Százat, azzal a keskeny, gyíkforma nyíróollóval; itt, Ausztráliában, ugyanis nem szabad a nagy, széles fésűjű és durva vágóélű új-zélandi ollót használni, bár az megkétszerezi a nyíró jövedelmét. Ez kínkeserves munka, magas lévén, erősen le kell hajolnia, térde közé szorítania a birkát, végigfuttatni az ollót a birka tes-len egyhuzamra, hogy egy darabban távolítsa el a gyapjút, s olyan keveset legyen kénytelen utánavágni,

amilyen keveset csak lehet, s olyan közel a laza, bogos bőrhöz, hogy a nyíró-gazda, aki akármelyik pillanatban rászállhat a szigorú kívánalmainak eleget tenni nem tudó nyíróra, meg legyen elégedve. A meleget, a verítéket és a szomjúságot, ami rákényszerítette, hogy olykor napi tizenöt liter vizet is megigyék, nem bánta, még a legyek felhőit sem, hiszen maga is ilyen vidéken született. Nem bánta a juhokat sem, pedig többnyire azok gyötrik meg legjobban a nyírókat, a hiányos bundájú, a nedves, a túl nagy, a kényes, a csimbókos, a légylepte juhokat, ahány, annyiféle, pedig merinó mind, ami annyit jelent, hogy gyapjas a lába és az orra hegyéig, s bogos, kényes a bőre, s ráncolódik, mint a selyempapír.

Nem, a munkát igazán nem bánta Luke, minél keményebben dolgozott, annál jobban érezte magát, csak a zaj bosszantotta, s bezárva lévén, a bűz. Nincs a világnak olyan pokoli helye, mint egy nyírószín. Úgy határozott hát, hogy gazda lesz, ő lesz az az ember, aki föl-alá járkál a görnyedt nyírok mellett, s figyeli, hogy a gyapjút a birkáról sima, hibátlan mozdulattal, egyben távolítják-e el. A szín végében messze, fonott karosszéken Ül a juhászgazda, s szeme rajt a népen. így mondja ezt a régi nyírónóta, s ezt vette célbe Luke O'Neill. Ő lesz a birkásgóré, a fejes, a gazda, a birtokos. Az örökös görnyedés, a megfeszült karok... ez nem az ő esete. Neki az az élvezet, ha kinn dolgozik a szabad levegőn, s figyeli, hogy dől hozzá a pénz. Egyedül az a kilátás tartotta bent a nyí-rószínben, hogy nyírósztár válik belőle, annak a maroknyi kiválasztottnak egyike, aki több mint háromszáz merinó juhot is képes megnyírni egy nap, a kívánalmaknak megfelelően, keskeny ollóval. Ezek egy vagyont megkeresnek. De ehhez sajnos egy kicsit magas volt, s azok a többlet másodpercek, amelyek ahhoz kellettek, hogy lehajoljon, kiegyenesedjék, pontosan annyira rúgtak, amennyi a menő nyírót a sztárnyírótól elválasztja. Észjárása más módszert keresett, hogy szert tegyen arra, amire annyira vágyik; életének körülbelül ebben a szakaszában fedezte fel, hogy mennyire vonzza a nőket. Első kísérletét, önmagát juhásznak álcázva, Gnarlungában tette, ahol a birtok örökösnője meglehetősen fiatal volt és meglehetősen csinos. Az már tisztán a balszerencsén múlt, hogy a nő végül azt az angol bojtárt választotta, akinek a különös hőstetteit megőrizte ,1 helyi néphagyomány. Gnarlungából Bingellybe ment, ott az volt a dolga, hogy lovakat törjön be, ő azonban az udvarházra vetett szemet, ahol a korosodó és csöppet sem vonzó örökösnő élt megözvegyült édesapjával. Szegény Dot, majdnem neki ad-ta kezét, de végül mégis engedett az apja kívánságának, s hozzáment életerős hatvanéves szomszédjukhoz, a szomszédos birtok tulajdonosához. Ez a két kísérlet élete három esztendejébe került, s úgy vélte, kissé hosszadalmas és unalmas, hogy egy-egy örökösnőre húsz-húsz hónapot szánjon. Helyesebb hát, ha egy darabig utazgat, többfelé széjjelnéz, s közben nem állapodik meg sehol, míg e lényegesen kiterjedtebb felderítő út során rá nem akad az alkalmas feleségjelöltre. Hallatlanul élvezte a dolgot, marhát hajtott a nyugatqueenslandi hajtóutakon, a Cooper, a Diamantina, a Barcoo és az Új-Dél-Wales nyugati csücskén át kanyargó Bulloo mentén. Még alig volt harmincéves, bőven ráért hát megkeresni a tyúkot, ami legalább részben - meg-tojja neki az aranytojást. Drogheda hírét mindenki hallotta, de Luke ugyancsak hegyezte a fülét, mikor annak is hírét vette, hogy ott egyetlen lánygyerek van. Arra semmi remény, hogy a birtokot megörökölje, de az lehetséges, hogy hozományul megajándékozzák egy szerény, százezer holdas birtokkal valahol Kynuna vagy Winton környékén. Szép arra Gilly körül, de az ő ízlésének túlságosan erdős és zsúfolt a vidék. Luke Nyugat-Queensland határtalanságára vágyott, ahol a gyep a végtelenbe nyúlik, s a fa olyasmi, amire az odavalósiak csak halványan emlékeznek - mintha keleten láttak volna olyasfélét. Csak fű és fű és fű, se vége, se hossza, szerencse, ha az ember egy birkát eltart a birtoka tíz holdján. Mert néha fű sincs, csak lapos sivatag, repedezett, ziháló fekete föld. Fű, nap, hőség, legyek; kinek-kinek más a mennyországa, Luke O'Neillnek ez volt. Drogheda históriájának hátralévő részét már Jimmy Strong-ból, a Mezőgazdasági Munkások Szövetségének megbízottjából préselte ki - az vitte ki magával a birtokra az első nap -, s keserű csapást jelentett számára a fölfedezés, hogy a birtok az egyházé. Eddigre azonban már megtanulta, milyen nehéz örökösnők révén birtokhoz jutni, s mikor Jimmy Strong azt is elmondta, hogy ennek az egyetlen lánynak tisztes összegű pénze van és számos gyöngéd fiú testvére, mégis úgy döntött, hogy ráhajt. Mert bár Luke réges-rég elhatározta, hogy azt a százezer holdas birtokot tekinti élete céljának ott Kynuna vagy Winton környékén, s páratlan buzgalommal látott neki célja megvalósításának, az igazság az, hogy a szíve mélyén jobban szerette a pénzt, mint azt, amit megvehet rajta; nem a birtok, nem is a vele járó hatalom izgatta, hanem a növekvő számsorok a betétkönyvben, ami az ő nevén van. Nem Gnarlungára, nem is Bingellyre vágyott olyan kétségbeesetten, hanem a pénzre, amit a birtok ér. Ha igazán birkásgóré szeretett volna lenni, akkor sose száll rá a föld telén Meggie Clearyre. S a kemény kétkezi munkát se kedvelte volna annyira.

A táncestély a gillanbone-i Szent Kereszt-teremben már a tizenharmadik volt, amelyre Meggie-t ugyanannyi hét alatt magával vitte. Hogy honnét tudta meg, hol tartanak táncestélyt, s hogy a meghívóra hogyan tett szert, azt az ártatlan Meggie nem is sejtette, de Luke minden szombaton elkérte Bobtól a Rolls kulcsát, s elvitte őt valahova, százötven mérföldes körön belül. Aznap este hideg volt, s ahogy ott állt az egyik kerítésnél, s a holdtalan tájat nézte, érezte a lába alatt, hogy a földet ropogós zúzmara borítja. Közeledik a tél. Köréje kulcsolódott Luke karja, s magához vonta őt. - Fázol - mondta. - Jobb lesz, ha hazaviszlek. - Nem, semmi bajom, nem fázom - mondta ő, s elfulladt a lélegzete. Érezte, hogy Luke valahogy megváltozott, a karján érezte, ami lazán és személytelenül karolta át a hátát. De akkor is jó volt hozzádőlni, érezni a testéből, ebből az annyira más testből kisugárzó meleget. Már a kardigánján át is érzékelte a tenyerét, mely cirógató kis köröket írt le a hátán, tétován és kérdőn dörzsölgette. Ha most azt mondja, fázik, abbahagyja; ha nem szól semmit, folytatja, mert ezt némi beleegyezésnek tekinti. Meggie nagyon fiatal volt, s nagyon szerette volna a szerelmet kellően kiélvezni. S ez az egyetlen férfi, Ralphon kívül, aki valaha is érdekelte, akkor hát miért ne próbálná ki, milyen a csókja? Csak legyen másmilyen! S ne olyan, mint Ralphé! Hallgatását beleegyezésnek véve, Luke a másik kezét a vállára tette, arcát maga felé fordította, s fölébe hajolt. Ezt kell ilyenkor érezni a száján? Hát ez nem több, mint valamiféle nyomás! Miért mondják, hogy ez szeretetet jelez ? Ajkát Luke ajkához közelítette, s mindjárt meg is bánta. A lefelé irányuló nyomás fokozódott, Luke kinyitotta a száját, s a fogával, nyelvével szétfeszítette az ajkát, aztán szájában körbefuttatta a nyelvét. Undorító. Miért volt annyira más, mikor Ralph csókolta meg? Akkor még csak észre sem vette, hogy ez milyen nyálas és undok dolog, mintha akkor még gondolatai sem let-lek volna, csak kinyílt, mint egy ládika, ha ismerős kéz érinti zárát... Mi az ördögöt csinál ez itt? És miért rándul meg tőle a teste, miért kapaszkodik belé, mikor épp eltolni szeretné magától? Luke megtalálta az oldalán az érzékeny pontot, s rajta tartot- ta a kezét, hogy össze-összeránduljon; de eddig igazán nem lelkesítette az egész. Luke most a nyakát csókolta. Ez mintha valahogy kellemesebb lett volna, keze felkúszott Luke hátán, zihált, de mikor Luke ajka lejjebb csúszott a nyakán, s a keze ugyanakkor megpróbálta lefejteni a válláról a ruhát, pofon vágta, és hirtelen odébb lépett. - Ez már sok, Luke!

A történtek kiábrándították, s már kissé viszolygott is. Luke mindezzel teljesen tisztában volt, mikor besegítette a kocsiba, él megsodorta a cigarettát, amire most nagyon is rászorult. Igencsak nagyra tartotta magát mint szeretőt, eddig még egy lánynak se lehetett panasza rá - de hát azok végül is nem vol-tak hölgyek, mint Meggie. Még Dot MacPherson sem, a bin-gellyi örökösnő, hiába hogy sokkal gazdagabb volt, mint Meggie, az is csak durva pokróc hozzá képest, semmi flancos sydneyi internátus meg más ilyen marhaság. Mert akármilyen jóképű volt is Luke, szexuális tapasztalatok dolgában nem különbözött egy átlagos mezei munkástól, azon túl, ami neki jó, nemigen tudta, mi hogyan hat. Az a szépszámú lány, akivel szeretkezett, nem átallotta mind azt mondani, hogy jólesett neki, s ez annyit jelentett, hogy kénytelen volt tetemes meny-nyiségű, de kétes személyes értesülésére támaszkodni. Ha egy lány a házasság reményében hajlandó egy olyan vonzó és keményen dolgozó férfival lefeküdni, mint Luke, akkor az is valószínű, hogy inkább hazudik, csak hogy a kedvében járjon. S ugyan mivel járhatna jobban a kedvében, mint ha azt mondja, hogy soha még ilyen szeretője nem volt? S Luke még csak nem is álmodta, hány férfit tettek már boldoggá ugyanezzel. Még mindig szegény Dot járt az eszében, aki végül is engedett apjának, s megtette, amit az akart, azután, hogy bezárta a nyírok barakkjába egy légylepte dög mellé. Luke lélekben megvonta a vállát. Meggie, úgy látszik, kemény dió lesz, nem engedheti meg magának, hogy megrémítse vagy elriassza. Úgy kell a szépet tennie neki, ahogy ő kívánja, virágokkal, figyelemmel, s nem rárontani ész nélkül. Egy darabig kínos csönd volt, majd Meggie felsóhajtott és hátradőlt. - Ne haragudj, Luke. - Te se haragudj. Nem akartalak megbántani.

- Ó, nem bántottál meg, igazán. Azt hiszem, csak nem szoktam még hozzá... Nem sértődtem meg, csak megrémültem. - Ó, Meghann! - az egyik kezét levette a kormány kerékről, rátette a lány összekulcsolt kezére. Sose bántson. Klassz lány vagy, én hamarkodtam el a dolgot. Felejtsük el. - Jó. Felejtsük el - mondta Meggie. - És ő nem csókolt meg? - kérdezte kíváncsian Luke. - Kicsoda? Mintha félelem lett volna a hangjában. Ugyan mitől félne? - Azt mon dtad, egyszer már voltál szerelmes, azt hittem hát, hogy tudod a módját. Ne haragudj, Meghann. Tudnom kellett volna, hogy itt, az isten háta mögött, a családod körében, nem lehetett az más, csak gyerekszerelem, hogy az ürge még csak észre se vett. Úgy, úgy, úgy! Higgye csak azt! - Teljesen igazad van, Luke, gyerekszerelem volt.

A ház előtt Luke ismét odavonta magához, s gyöngéden, Könnyedén megcsókolta - semmi nyitott száj meg nyelv. Ő voltaképpen nem is viszonozta, de láthatólag jólesett neki, aztán Luke továbbment a vendégházba, elégedetten, hogy nem rontotta el a dolgát. Meggie odavánszorgott az ágyához, hanyatt vetette magát, s azt a lágy fénykört bámulta, amit a lámpa vetett a mennyezetre. Hát egyvalami bebizonyosodott: Luke csókjában semmi sem emlékezteti Ralphéra. A vége felé egyszer-kétszer mintha megmoccant volna benne valamiféle rémült izgalom, például amikor a nyakát csókolta. Semmi értelme, hogy Luke-ot Ralphhoz mérje, s nem is valószínű, hogy még egyszer megpróbálja. Jobb, ha Ralphot kiveri a fejéből, úgyse veheti őt feleségül. Luke igen. Mikor Luke másodszor csókolta meg, Meggie már másképpen viselkedett. Csodálatos estélyen vettek részt Rudna Hu-nishban, annak a területnek határán, ameddig Luke hajlandó volt vele kiruccanni. Az estély mindjárt az elején jól indult. Luke elemében volt, már odafelé menet a kocsiban annyit tréfálkozott, hogy ő az oldalát fogta nevettében, aztán meg mindvégig kedves maradt, figyelmes. És Miss Carmichael keményen rászállt, hogy elvegye tőle. Amit Alastair MacQueen és Enoch Davies félt megtenni, rájuk akaszkodott és arcátlanul kikezdett Luke-kal, rákényszerítette, hogy a jó modor kedvéért felkérje táncolni. Az egész összecsődülés ünnepélyes volt, amolyan báltermi tánc folyt. Luke is egy angolkeringőre kérte fel Miss Carmi-chaelt. De amint vége volt, nyomban visszatért Meggie-hez, S nem szólt semmit, csak a szemét emelte a mennyezetre úgy, hogy neki semmi kétsége nem maradt, Miss Carmichaelt halálosan unta. Ő meg nagyon szerette érte; mióta az a hölgy Gilly-ben a mezőgazdasági vásáron elrontotta az örömét, Meggie ki nem állhatta. És azt sem felejtette el, hogy Ralph atya hogyan hanyagolta el a hölgyet azért, hogy őt, a kislányt, átemelje a pocsolyán. Ma este Luke mutatkozott ugyanabban a színben. Bravó, Luke! Nagyszerű voltál! Hosszú volt az út hazafelé és hideg az éjszaka. Luke kiudvarolt az öreg Angus MacQueenből egy csomagocska szendvicset és egy üveg pezsgőt, s mikor az útjuk kétharmadára értek, megállította a kocsit. Akkoriban Ausztráliában még ritkaság volt a fűtött kocsi, de a Rollsnak fűtése is volt, aznap este nagyon jól jött, mert kétujjnyi vastag dér borította a földet. - Jaj, hát nem finom ez, hogy az ember kabát nélkül ülhet a kocsiban ilyen hideg éjszaka? - kérdezte Meggie mosolyogva, és átvette Luke kezéből azt a kis összetolható ezüstpohár-nyi pezsgőt, amit kitöltött neki, aztán beleharapott egy sonkás szendvicsbe. - De mennyire. Csinos vagy ma este, Meghann. Mi ez a szeme színével? Luke különben nemigen szívelte a szürkét, vérszegény szín az, de most, hogy belenézett Meggie szemébe, megesküdött volna, hogy ott látja benne a szivárvány valamennyi színét: az ibolyakéket, az indigókéket, a napsütéses nyári ég kékjét, a sötét mohazöldet, az épp hogy sárgászöldet. Éppúgy ragyogott a szeme, fátyolosan, mint egy félig áttetsző drágakő, a hosszú, seprűs szempillák keretében, amelyeket mintha olvadt aranyba mártottak volna. Kinyúlt a keze, és gyöngéden végigsimított az egyik szeme pilláin, majd komolyan szemügyre vette az ujja hegyét. - Ugyan, Luke! Mi ütött beléd? - Muszáj volt meggyőződnöm róla, hogy az öltözőasztalodon nem áll-e egy fazék aranypor. Tudode, hogy te vagy az első lány életemben, akinek színarany a szempillája?

- Ó! - Megérintette maga is, majd megnézte az ujja hegyét, s fölnevetett. - Nem jön le! - A pezsgő csiklandozta az orrát, s pezsgett a gyomrában, csudálatosan jól érezte magát. - Színarany, és olyan, mint a templom eresze... és a hajad is gyönyörű és színarany... azt hittem, kemény, mint a fém, aztán kiderült, hogy lágy és finom szálú, akár egy csecsemőé... és bizonyára a bőrödre is aranypúdert használsz, úgy csillog... és ez a gyönyörű száj, ez a csókra termett... Meggie csak ült, puha ajka enyhén szétnyílt, mint mikor először látták egymást, Luke odanyúlt, és elvette tőle az üres poharat. - Azt hiszem, még egy kis pezsgőre volna szükséged - mondta s töltött. - Be kell vallanom, hogy ez remek, az, hogy megálltunk és adtunk magunknak egy kis pihenőt. És köszönöm, hogy eszedbe jutott Mr. MacQueentől szendvicset és pezsgőt kérned. A nagy Rolls-motor halkan ketyegett a csöndben, a szellőzőn szinte hangtalanul áramlott be a meleg levegő, két külön-külön is álmosító nesz. Luke kibogozta a nyakkendőjét, levetette, aztán kigombolta az inge nyakát. Kabátjuk a hátsó ülésen hevert, meleg lett volna a fűtött kocsiban. - Jaj, de jó érzés! Nem tudom, ki találta ki a nyakkendőt, és ki határozta el, hogy aki nem viseli, az nem lehet jól öltözött, de akárki volt is, ha találkoznék vele, a tulajdon találmányával nyuvasztanám meg. Hirtelen megfordult, föléje hajolt, s ívelt ajkát pontosan ráillesztette az övére, a kettő úgy összeillett, mint egy kirakós játék két darabja; bár hozzá sem ért Meggie-hez, nem karolta át, a lány úgy érezte, össze vannak kötve, s ahogy hátrahajolt, feje követte az övét, s teste hozzásimult a mellkasához. Luke fölemelte a kezét, két tenyere közé szorította a fejét, hogy még jobban hozzáférjen ehhez a mámorító, bámulatosan engedelmes szájhoz, hogy szívja-szívja. Felsóhajtott, s elengedte magát, hogy semmi mást ne érezzen, hogy végre odahaza legyen ezen a hozzátapadó selymes csecsemőajkon. Meggie karja meg a nyaka köré siklott, reszkető ujjai a hajába túrtak, másik tenyere a nyaka alján pihent meg a sima, barna bőrön. Luke most nem sietett. Nem engedte el a fejét, csak csókolta, az arcát, lehunyt szemét, a szemöldökét, majd megint az arcát, mert olyan selymes, aztán az ajka megint csak visszatévedt Meggie ajkára, bolondult a csecsemőformájáért. Aztán a nyaka következett, tövében az a kis gödör, s a válla finom, száraz, hűvös bőre... Képtelen volt abbahagyni, szinte magánkívül volt a félelemtől, hogy egyszer mégiscsak muszáj lesz, egyik kezével elengedte a fejét, és sorra kigombolta hátul .1 ruhája apró gombjait, lecsúsztatta a ruhát engedelmes karján, majd utánacsúsztatta kombinéja selyem vállpántjait is. Arca beletemetkezett a vállába, nyakába, ujjai végigsiklottak meztelen hátán, érezték, hogy döbbenten megremeg, majd kitapintották a melle kemény kis bimbóját. Arca vakon, kényszerűen kutatta-kereste melle hűvös, párnás felszínét, szétnyílt ajakkal, aztán ajka rácsukódott a feszes, telt, gazdag húsra. Nyelve egy szédült pillanatra elidőzött rajta, karja gyötrött gyönyörűséggel zárult össze a hátán, s szája szívta, harapta, csókolta, szívta... Az örökkévaló vágy, amit ő is legjobban szeret, az soha nem mondott csődöt. Jó volt, jó, ]ó,jóóóó! Nem kiáltott fel, csak összerándult s nagyot nyelt. S mint egy jóllakott csecsemő, hagyta, hogy kiforduljon a szájából Meggie mellbimbója, határtalan szeretettel és hálával csókolta meg a lány mellének lágy húsát, s hátradőlt mozdulatlanul, mélyeket lélegezve. Érezte a haján a lány száját, kezét az inge alatt, majd egyszerre, mintha összeszedte volna magát, kinyitotta a szemét. Hirtelen felült, fölhúzta a lány vállára a kombinéja vállpántját, majd a ruháját is, s ügyes kézzel, gyorsan végiggombolta hátul. - Éppenséggel hozzám jöhetnél, Meghann - jegyezte meg gyöngéden és nevetve. - Nem hiszem, hogy a bátyáid egy csöppet is helyeselnék, amit az imént műveltünk. - Éppenséggel hozzád - hagyta rá a lány lehunyt szemmel, finoman kipirult arccal. - Akkor közöld velük holnap reggel. - Miért ne? Minél hamarabb, annál jobb. - Szombaton majd beviszlek Gillybe. Meglátogatjuk Tho-mas atyát... gondolom, szeretnél templomban esküdni... elintéznénk a kihirdetést, és megvennénk a jegygyűrűt. - Köszönöm, Luke.

Igen, ennyi az egész. Elkötelezte magát, s nincs többé visz-szaút. Pár hét, amíg a házasságukat kihirdetik, aztán hozzámegy Luke O'Neillhez... és... és Mrs. Luke O'Neill lesz! Milyen különös. Miért is mondott igent neki? Mert ő azt mondta, menjek férjhez, ő azt mondta, meg kell tennem. De miért? Hogy ő ne forogjon veszélyben? önmagát vagy engem akart megvédeni? Ralph de Bricassart, néha azt hiszem, gyűlöllek!... Az ott, a kocsiban, döbbenetes volt és zavarba ejtő. Csöppet sem olyan, mint az első alkalommal. Ez a rengeteg szép és rémítő érzés. Ó, a kezének az érintése! S ahogy az ajka közt megmegvonaglik a melle, s ilyenkor mintha villanyáram futna végig rajta. S pontosan akkor, mikor már-már föltámadt a lelkiismerete, hogy figyelmeztesse azt a kelekótya jószágot, akivé ő vált, hogy Luke most le fogja húzni róla a ruhát, s hogy neki most sikoltania kell, meg kell pofoznia Luke-ot, menekülnie kell. Pedig akkorra már elmúlt a pezsgő mámora, már nem is félt, nem volt alélt a melegtől s a fölfedezéstől, hogy milyen jó az, hajói csókolják, s mégis mintha odaszögezték volna; mikor Luke a mellét a szájába kapta, egyszeriben elnémult a lelkiismerete, józan esze, elpárolgott minden menekülhetnékje. Válla felemelkedett Luke mellkasáról, csípője mintha nekifeszült volna, combját és azt a névtelen területet ott a két combja közt fenn úgy szorította neki Luke két keze annak a kőkemény húsdudornak, hogy ő úgy érezte, ott marad az élete végéig, megrendülten, kiürülve, vágyakozva... Mire? Nem tudta. Abban a pillanatban, mikor Luke eltolta magától, nem kívánkozott eltávolodni tőle, ugyanakkor menekült volna is, eszeveszetten. S ez tette rá a pecsétet egyre szilárdabb elhatározására, hogy hozzámegy Luke O'Neillhez. Arról nem is szólva, hogy szentül meg volt győződve: Luke megtette azt, amitől benne csecsemők nőnek. A hír senkit nem lepett meg, eszébe se jutott senkinek, hogy tiltakozzék. Az egyetlen, amitől megütődtek: Meggie gyémántkeményen nemet mondott rá, hogy az esküvőjéről Ralph püspököt is értesítsék, s szinte hisztérikusan tiltakozott Bob ötlete ellen, hogy meghívják Droghedára, s hogy nagy esküvőt tartsanak odahaza. - Ne, ne, ne, csak azt ne! - sikoltotta a képükbe, épp Meggie, aki a hangját sem emelte fel soha. Szemmel láthatólag meg volt sértve, hogy soha nem jön meglátogatni őket, ragaszkodott hozzá, hogy a házassága csak rá tartozik, s ha Ralph püspökben nem volt annyi tisztesség, hogy külön ok nélkül eljöjjön Droghedára, ő nem szolgáltat olyan okot rá, amire képtelen nemet mondani. így hát Fee megígérte, hogy a leveleiben nem tesz említést róla; láthatólag édes mindegy volt neki, hogy megírja-e vagy sem, mint ahogy, úgy látszik, az sem érdekelte, hogy Meggie kit választ férjéül. Drogheda könyveinek vezetése minden erejét igénybe vette. Fee följegyzései egy történésznek tökéletes képet nyújtottak volna, hogy milyen is az élet egy juhtartó birtokon, hiszen nem szorítkoztak csupán a számokra és a pénztárkönyvre. Szigorúan megörökítették valamennyi nyáj valamennyi helyzetváltoztatását, az évszakok változását, minden egyes nap időjárását, még azt is, hogy Mrs. Smith mit szolgált föl vacsorára. A birtoknaplóban 1934. július 22-én, vasárnap például ez állt: Derült, felhőtlen égbolt, a hőmérséklet hajnalban 1 fok. Mise nincs. Bob bent van, Jack kint Murrimbah-ban két juhásszal, Hughie kint a nyugati gátnál 1 juhásszal, Sö röshordó hároméves kosokat hajt Budginból Winnemurrába. A hőmérséklet 3-kor 29 fok. Légnyomás állandó: 777 mm. Nyugati szél fúj. A vacsora: vagdalt hús főtt krumplival, sárgarépával és káposztával, szilvapuding. Meghann Cleary augusztus 25-én, szombaton tartja az esküvőjét a gillanbone-i Szent Kereszttemplomban Mr. Luke O'Neill juhásszal. A följegyzés időpontja este 9 óra, hőmérséklet 7 fok; a hold utolsó negyedében.

11 Luke szerény, de nagyon csinos gyűrűt vásárolt Meggie-nek; a gyűrűt egy-egy kis szív alakú platinafoglalatba ágyazott gyémánt díszítette. Az esküvőt augusztus 25-ére, szombatra hirdették a Szent Kereszt-templomba. Ezt, úgy volt, családi vacsora követi a Hotel Imperialban, amire természetesen hivatalos Mrs. Smith, Minnie és Cat is, bár Jims és Patsy Sydneyben marad, mert Meggie határozottan kijelentette, semmi értelme, hogy hatszáz mérföldnyiről eljöjjenek egy olyan szertartásra, amiből úgysem értenek semmit. Megkapta a gratuláló levelüket. Jimsé hosszú volt, zavaros, gyerekes, Patsyé három szó: „Sok boldogságot kívánok." Luke-ot persze mindketten ismerték, vakáció idején vele járták lóháton a legelőket. Mrs. Smith bánatos volt, hogy Meggie olyan szerényre tervezi az esküvőt, amennyire csak lehet, ő azt remélte, hogy az egyetlen lány Droghedán majd lobogó zászlók alatt, nagy csinnadrattával

esküszik, s napokig ünnepelnek. De Meggie annyira ellene volt minden fölhajtásnak, hogy még menyasz-szonyi ruhát se volt hajlandó felvenni, úgy határozott, hogy egyszerű utcai ruhában, kalapban esküszik, amit nyomban utána útiruhaként is viselhet. - Édes, eldöntöttem, hogy hova megyünk nászútra - mondta Luke, s elterpeszkedett vele szemben a karosszékben, nyomban azután, hogy eltervezték - még azon a vasárnapon - az esküvőjüket. - Hova? - Észak-Queenslandbe. Míg te a varrónőnél jártál, összeakadtam néhány ürgével az Imperial ivójában, s elmondták, hogy ott ma nagy pénzeket lehet fölmarkolni a cukornádföldeken, ha az ember erős, és nem fél a munkától. - De Luke, hiszen itt jó állásod van. - Nem jó érzés az, ha az ember a sógorain élősködik. És szeretnék megkeresni annyit, hogy birtokot vehessek Nyugat-Queenslandben, mégpedig addig, amíg meg nem öregszem és még dolgozni tudok. Az ember, ha iskolája nincs, nehezen kap jól fizető munkát így válság idején, de Észak-Queenslandben emberhiány van, ott tízszer annyit megkereshetnék, mint itt Droghedán, juhászként. - Mivel? - Cukornádvágással. - Cukornád vágással? De hisz az kulimunka! - Tévedsz. A kulik nem elég nagyok, képtelenek annyit vágni, mint a fehér vágók, s különben is tudod jól, hogy az ausztrál törvény tiltja feketék vagy sárgák behozatalát rabszolgamunkára, mint ahogy azt is tiltja, hogy kevesebbért dolgozzanak, mint a fehérek, s így kivegyék a kenyeret a fehér ausztrálok szájából. így hát nincs elég vágó, és iszonyú pénzeket fizetnek. Mert kevés olyan ürge akad, aki elég nagy és erős volna a nádvágáshoz. Én azonban az vagyok! Én bírom! - Eszerint arra gondolsz, hogy Észak-Queenslandben legyen az otthonunk, Luke? - Arra. Meggie Luke válla fölött a hatalmas ablakon át kibámult Droghedára: az eukaliptuszokra, a birtokra, a távoli erdőkre. Hogy ne Droghedán éljen! Hanem másutt, valami olyan helyt, ahol Ralph püspök soha rá nem akad, s úgy, hogy őt soha viszont ne lássa, hogy úgy tapadjon ehhez az idegenhez, aki itt ül vele szemben, olyan visszavonhatatlanul, hogy ne legyen ide visszaútja... A szürke szemek megpihentek Luke eleven, türelmetlen arcán, s még jobban megszépültek, de el is szomorodtak. A férfi ezt csak érezte, Meggie egy könnyet nem ejtett, szemét nem hunyta be, szája sarka nem biggyedt le. De Luke-ot nem érdekelte, hogy Meggie bánkódik-e, még csak az kéne, hogy olyan fontossá váljék számára, hogy aggodalmat érezzen érte. Amolyan jutalomfélének tekintette, amit azzal érdemelt ki, hogy megpróbálta feleségül venni a bingellyi Dot Mac-Phersont, de az, hogy Meggie olyan kezelhető természetű, s hogy testileg olyan kívánatos, csak óvatosabbá tette a szíve dolgában. Nincs az a nő, ha olyan kedves és szép is, mint Meggie Cleary, aki úgy nyakára nőhetne, hogy ő mondja meg, mit tegyen. így hát, híven önmagához, mindjárt kipakolt vele, hogy mi jár az eszében. Van, mikor szükség van némi fortélyra, de ez esetben az egyenes szó célravezetőbb. - Meghann, én ódivatú férfi vagyok - mondta. Meggie zavartan bámult rá. - Igen? - kérdezte, de a hangjában benne volt: - Hát számít az? - Igen - mondta Luke. - Hiszek abban, hogy ha egy férfi és egy nő házasságot köt, akkor az, ami a nőé volt, ezután a férfit illeti. Régen ez volt a hozomány. Tudom, hogy van egy kis pénzed, s csak annyit akarok mondani, hogy ha hozzám jössz, ezt át kell íratnod az én nevemre. Azt kívánja a tisztesség, hogy ezt most mondjam meg neked, amíg még lány vagy, s így szabadon döntsd el, hogy mit akarsz tenni. Meggie-nek eszébe se jutott, hogy magának tartsa meg a pénzét, magától értetődőnek tartotta, hogy ha hozzámegy Luke-hoz, akkor az a férjéé lesz, s nem az övé. Az ausztráliai nők, a legműveltebbek és legkifinomultabbak kivételével, többnyire abban nőttek fel, hogy ők többé-kevésbé a férjük tulajdona, s ez Meggie-re különösen állt. Apu mindig is uralkodott Fee-n és a gyerekein, s a halála

óta Fee Bobot tekintette az utódának. A férfié a pénz, a ház, az övé a felesége és a gyerekei. Meggie ezt soha kétségbe nem vonta. - Ó! - kiáltott fel. - Minek azt a nevedre íratni, Luke? Ami az enyém, az úgyis a tied, ha hozzád megyek. - Valamikor így volt, de azok az ostoba durungok Canberrában ezt megszüntették, mikor a nőknek is megadták a választójogot. Szeretném, ha mindent becsületesen tisztáznánk, Meghann, azért mondom meg, hogy mi a kívánságom. Meggie nevetett. - Rendben van Luke, bánom is én. Szóval tudomásul vette derék, régimódi feleség módján; Dot nem engedett volna ilyen könnyen. Mennyid van? - kérdezte. - Pillanatnyilag tizennégyezer fontom. És ehhez ezután is hozzájön évi kétezer. Luke füttyentett. - Tizennégyezer! Ez igen. Szép pénz, Meghann. Jobb lesz, ha én viselem gondját. Jövő héten majd bemegyünk a bankba, s juttasd eszembe, hogy elintézzem: ami ezután jön, az mind az én nevemre kerül. Egy pennyt el nem veszek belőle, azt tudod. Arra tartogatom, hogy egyszer majd megvegyük azt a birtokot. Pár évig most keményen dolgozunk mind a ketten, s amit megkeresünk, azt mind félretesz-szük. Jó? Meggie rábólintott. - Jó, Luke. Luke egy egyszerű figyelmetlensége majdnem keresztülhúzta házassági tervüket. Luke nem volt katolikus. Mikor Watty atya erre rájött, szörnyülködve emelte égnek a kezét. - Uramisten, Luke, és miért nem mondta ezt korábban? Most aztán strapáihatjuk magunkat, hogy áttérjen, megkeresztelkedjék még az esküvő előtt. Luke döbbenten meredt Watty atyára. - Mi az, hogy áttérjek, atya? Engem teljesen kielégít, hogy semmilyen vallásom nincsen, de ha ez aggasztja magát, írjon be Bergengócot vagy Szent Hempergőt vagy amit akar. De azt, hogy katolikus volnék, azt ne. Hiába kérlelték, Luke-nak esze ágában sem volt áttérnie. - Semmi kifogásom a katolicizmus vagy Írország ellen, s szerintem a katolikusoknak Ulsterban keserves soruk van. De én orániai vagyok, és nem köpönyegforgató. Ha katolikus volnék, és a metodista hitre akarna áttéríteni, ugyanezt mondanám. Nekem a köpönyegforgatás ellen van kifogásom, nem az ellen, hogy katolikus legyek. Úgyhogy kénytelen lesz engem nélkülözni a nyájában, atya, és kész. - Akkor templomban nem esküdhet. - Hogy az ördögbe ne ? Ha maga nem ad össze, attól még ösz-szeadhat az anglikán tiszteletes, vagy akár Harry Gough, a békebíró. Fee savanyúan elmosolyodott; eszébe jutott Paddy összecsapása a pappal; akkor ő, Fee maradt felül. - De Luke, ha egyszer muszáj templomban esküdnöm! - protestált ijedten Meggie. - Ha nem, akkor bűnben fogok élni. - Hát ami engem illet, inkább éljek bűnben, mint hogy köpönyegforgató legyek - mondta Luke, aki imigyen furamód szembekerült önmagával: bármennyire vágyott is Meggie pénzére, képtelen volt legyőzni vak konokságát. - Jaj, elég ebből a szamárságból! - mondta Fee, nem Lukenak, hanem a papnak. - Tegyétek azt, amit mi tettünk Paddy-vel, és legyen vége a vitának! Ha Thomas atya nem hajlandó bemocskolni a templomot, összeadhat titeket a paplakban is. Mindenki őt bámulta meglepetten, de a fogás bevált, Watty atya engedett, s hajlandó volt őket a paplakban megesketni, azzal a feltétellel, hogy a gyűrűiket nem áldja meg. E részleges egyházi áldás nem oltotta ki Meggie-ben azt az érzést, hogy bűnt követ el, ha nem is olyan súlyosat, hogy azért a pokolra jusson, bár a vénséges vén Annie, a paplak házvezetőnője igazán mindent elkövetett, hogy Watty atya dolgozószobáját tőle telhetőleg templomhoz tegye hasonlatossá, sok-sok virággal és a sárgaréz gyertyatartókkal. De akkor is vigasztalan egy ceremónia volt, az elégedetlen pap mindenkivel éreztette, hogy csak azért adja össze őket, hogy a másutt kötött polgári házasság kellemetlenségétől megóvja magát. S nászmise semmi, áldás semmi. Megtörtént. Meggie Mrs. Luke O'Neill lett, útban Észak-Queensland és az utazás időtartamával késleltetett nászéjszaka felé. Luke nem volt hajlandó az Imperial Hotelben tölteni a szombat

éjszakát, mert azon a mellékvonalon, Goondiwindi felé csak hetenként egyszer ment vonat, szombat éjjel, hogy elérje a Goondiwindi és Brisbane közt vasárnap közlekedő postavonatot. Ez aztán hétfőn viszi őket Brisbe, még idejében, hogy elérjék a cairnsi expresszvonatot. A goondiwindi vonat zsúfolásig megtelt. Minthogy hálókocsija nem volt, egy percre nem maradtak magukra, s egész éjjel ültek. Hosszú órákat zakatoltak kiszámíthatatlan rosszkedvűen északkelet felé, hosszan várakoztak, ha a mozdonyvezetőnek az jutott eszébe, hogy egy kanna teát főzzön magának, ha kedve kerekedett átengedni egy juhnyájat a vonat előtt a sínen, vagy leállt beszélgetni valami marhahajcsárral. - Kíváncsi volnék, miért ejtik Goondiwindit Gundi-windinek, ha egyszer nem úgy írják? - kérdezte szórakozottan Meggie azon az egyetlen helyen, amit Goondiwindiben vasárnap nyitva találtak, a szörnyű, börtönzöldre mázolt vasúti váróteremben, a kemény, fekete fapadon ülve. Szegény Meggie, ideges volt és morcos. - Honnét tudnám? - sóhajtott Luke, semmi kedve nem volt beszélgetni, s ráfázott a boltra. Vasárnap lévén, egy csésze teát nem kaptak sehol, míg hétfőn reggel a brisbane-i postavonat meg nem áll, hogy megreggelizzenek, nem lesz alkalmuk, hogy a hasukat megtöltsék vagy akár a szomjukat csillapítsák. S akkor még hátravan az átszállás, ha beérnek a brisbane-i Déli pályaudvarra, még át kell menniük a város túlfelére, a Roma Street-i állomásra, mert onnét indul a cairnsi expressz. Meggie itt fedezte fel, hogy Luke másodosztályú jegyet vett, s ülhetnek megint egész éjjel. - Luke, hiszen van pénzünk! - mondta fáradtan és ingerülten. - Ha elfelejtettél volna elmenni a bankba, itt van a tárcámban az a száz font, amit Bobtól kaptam. Miért nem vettél első osztályú hálókocsijegyet? Luke megütődve bámult le rá. - Hisz Dungloe-ig csak három éjjel és három nap az út! Minek költenénk hálókocsira, mikor mindketten fiatalok vagyunk, egészségesek és erősek? Nem halsz bele, ha ülsz egy kicsit a vonaton, Meghann! Ideje már, hogy rájöjj, a férjed egyszerű kétkezi munkás és nem egy átkozott nagybirtokos. így hát Meggie behúzódott a sarokba az ablak mellett, ahol Luke helyet foglalt neki, reszkető állát a tenyerébe támasztotta, s kinézett az ablakon, hogy Luke ne vegye észre a könnyeit. A férfi úgy beszélt vele, ahogy az ember egy felelőtlen gyerekkel beszél, s már-már arra gondolt, hogy annak is tartja. Megmoccant benne a lázadhatnék, de éppen csak egy picikét, ádáz büszkesége tiltotta a méltatlan civakodást. Inkább leszögezte magában, hogy ő most ennek a férfinak a felesége, csak ez annyira új dolog, hogy Luke még nem szokott hozzá. Adjunk hát időt neki. Együtt fognak élni, ő főz majd rá, megvarrja a ruháját, gondoskodik róla, gyerekeket szül neki, jó felesége lesz. Lám, apu is hogy megbecsülte anyát, hogy rajongott érte. Adjunk időt Luke-nak. Egy Dungloe nevű városkába kerültek, alig ötven mérfölddel közelebb, mint Cairns, a queenslandi parton végigfutó vasútvonal északi végállomása. Már ezer mérföldnél is többet tettek meg a keskeny nyomtávú vasúton, mely rázott-ránga-tózott, a fülke valamennyi ülőhelye megtelt, se lefeküdni nem tudtak, sem a lábukat kinyújtóztatni. Bár e vidéket sokkal sűrűbben lakták, mint Gilly környékét, és sokkal-sokkal színesebb volt, Meggie-ben mégsem keltett érdeklődést. Fájt a feje, egy falat le nem ment a torkán, a hőség meg sokkal komiszabb volt, mint amilyennel Gilly valaha is szolgált. Gyönyörű piros selyem esküvői ruhája elkoszolódott az ablakon beáramló koromtól, bőre ragadt az el nem párolgott verítéktől, s ami sokkal kínosabb volt, mint bármilyen testi megpróbáltatás, már-már gyűlölte Luke-ot. Őt ugyanis csöppet sem fárasztotta ki az út, ült és fesztelenül csevegett két Card-wellbe készülő férfival. Őrá csak akkor vetett egy-egy pillantást, ha fölállt, vagy nemtörődöm módon, hogy ő kénytelen volt összehúzni magát, elnyúlt előtte, és kihajított az ablakon valami összecsavart újságot, azoknak a toprongyos, hírekre kiéhezett embereknek, akik ott álltak sorba, krampáccsal a kezükben a vágány mellett, s kiabáltak: - Újság! Újság! - Krampácsoló munkások - közölte Luke, mikor ez először történt.

Láthatólag meg volt győződve róla, hogy Meggie is pompásan érzi magát, s hogy elbűvöli a mellettük elsuhanó parti síkság. Ő meg csak ült, nézte, de nem látta, s máris utálta, pedig még ki se tette rá a lábát. Cardwellben a két férfi kiszállt, Luke meg kiment a halas, pirított burgonyás standhoz az állomás elé, az út túloldalára, s hozott neki egy újságpapírból tekert zacskóval. - Azt mondják, a cardwelli halat meg kell kóstolni, hogy az ember elhiggye, milyen, Meghann édes. A világon a legjobb hal. Tessék, kóstold meg. Ez az első banánföldi falat, amit megeszel. Én mondom neked, ilyen hely nincs több, mint Queens-land! Meggie egy pillantást vetett a tésztába mártott zsíros halra, szájához kapta a zsebkendőjét, és rohant a mosdóba. Mikor egy idő múlva fehéren és reszketve kijött, Luke ott várta a folyosón. - Mi a baj? Nem érzed jól magad? - Azóta nem, hogy eljöttünk Goondiwindiből. - Uramisten! Akkor miért nem szóltál? - Nem vetted észre? - Én nem láttam, hogy valami bajod volna. - Még mennyi az út? - kérdezte ő megadóan. - Úgy három-hat óra. Az attól függ. Errefelé nemigen tartják be a menetrendet. Most, hogy ez a két ürge leszállt, bőven van hely, feküdj le, s tedd a lábikódat az ölembe. - Jaj, ne beszélj velem úgy, mint egy csecsemővel! - pirított rá élesen. - Bár szálltak volna le már két napja, Bundabergben. - Ugyan már, Meghann, fel a fejjel. Mindjárt ott vagyunk. Már csak Tullyban és Innisfailben állunk meg, aztán Dungloe következik. Késő délután volt, mikor a vonatról leléptek. Meggie kétségbeesetten kapaszkodott Luke karjába, ahhoz büszke volt, hogy bevallja, lépni is alig tud. Luke megkérdezte az állomásfőnököt, hogy hívják a munkásemberek szállodáját, fölkapta a táskáikat, kisétált az utcára, Meggie a fáradtságtól részegen tántorogva a nyomában. - Itt van a sarkon, az utca túloldalán - vigasztalta Luke. - Az a fehér, emeletes fogadó. Bár a szobájuk pici volt és zsúfolásig tele nagy darab viktoriánus bútorokkal, Meggie úgy érezte, maga a mennyország, s lerogyott a dupla ágy szélére.

- Aludj egyet vacsora előtt, szerelmem. Én kimegyek és körülnézek addig - mondta Luke, és kisétált, frissen, kipihenten, mintha ez az esküvőjük reggele volna, szombat reggel, s nem csütörtök este, mintha nem zötyögtek volna végig öt napot, öt éjszakát, ülve, teli vonaton, álmatlanul, sűrű cigarettafüstben, koromban. Az ágy mintha egyhangúan himbálózott volna Meggie alatt a síneken kattogó vaskerekek ütemére, de ő akkor is boldogan hajtotta le a fejét a vánkosra, s csak aludt, aludt, aludt. Valaki lehúzta a cipőjét, harisnyáját. Meggie megmoccant, kinyitotta a szemét és körülnézett. Luke ott ült az ablakpárkányon, fél térdét fölhúzva, s cigarettázott. Meghallotta, hogy moccan, megfordult és elmosolyodott. - Szép kis ifiasszony! Én alig várom a nászéjszakámat, ő meg már második napja alszik, mint a mormota! Már aggódtam, hogy soha nem tudlak fölébreszteni, de a fogadós azt mondja, így van ezzel minden nő, kikészíti őket a vonatozás meg a levegő páratartalma. Most hogy érzed magad? Meggie mereven felült, nyújtózott, ásított egyet. - Köszönöm, sokkal jobban. Jaj, Luke! Tudom én, hogy fiatal vagyok meg erős, de akkor is nő. Nem bírok én annyit, mint te. Luke odajött, leült az ágy szélére, s bűnbánó-kedves mozdulattal simogatta meg a karját. - Ne haragudj, Meghann, komolyan mondom. Nem jutott eszembe, hogy nő vagy. Tudod, nem szoktam még meg, hogy feleségem legyen. Ennyi az egész. Éhes vagy, édes? - Éhen halok. Tisztában vagy vele, hogy majd egy hete ettem utoljára? - Akkor meg miért nem fürdesz meg és veszel tiszta ruhát? Gyere, nézzünk körül Dungloe-ban. A fogadó szomszédságában volt egy kínai vendéglő, oda vitte be Meggie-t, hogy életében először megízlelje, milyen a keleti koszt. Úgy ki volt éhezve, hogy akármi ízlett volna neki, de itt valóban kitűnően főztek. Nem érdekelte, hogy mi miből készült, patkányfarokból-e vagy cápauszonyból; netán tyúkbélből, ahogy Gillanbone-ban emlegették, ahol más vendéglő nem volt, csak egy görögé,

s ott nem lehetett semmi mást kapni, csak bélszínt pirított burgonyával. Luke papírzacskóban két nagy üveg sört hozott a fogadóból, s hiába, hogy ő nem kedvelte a sört, belédiktált egy jó pohárral. - A vízzel kezdetben légy óvatos - mondta. - A sörtől biztos, hogy nem kell szaladnod. Aztán belékarolt, s nagy büszkén, mintha az övé volna, végigmutogatta a várost. Végül is Luke Queenslandben született. Hogy miféle hely volt ez a Dungloe? Küllemét, jellegét tekintve nagyon más, mint a nyugati városok. Nagyságra körülbelül akkora, mint Gilly, de nem az egyetlen főutca két oldalán épült rendetlen házak sora, hanem szabályos, egymást derékszögben metsző utcákból állt, s valamennyi háza fehérre s nem barnára van festve. Az üvegezetlen ablakokon csak zsalu, feltehetőleg azért, hogy megfogja, s ne kizárja a szellőt. Ahol csak lehet, még a tetőt is elhagyták, például a moziban, amelynek vetítővászna ugyan volt, de a fala már csak léckerítés, az ülései sorba rakott fedélzeti vászonszékek, teteje meg semmi. A várost minden oldalról igazi dzsungel övezte. Kúszónövények, indák mindenütt, telefonpóznán, háztetőn, falon. Az úttest közepén fa nő, fák köré épülnek a házak, vagy az is lehet, a házakból nőnek ki a fák. Lehetetlen megmondani, hogy mi volt ott előbb, a ház-e vagy a fa, hisz az összbenyomás lényege egy és ugyanaz: fékezhetetlen, vadul burjánzó élet. Kó-kuszpálmák, a droghedai eukaliptuszoknál is magasabbak, sudárabbak, integetnek leveleikkel a sötét, tengerkék égre, mindenütt lángoló színek, észlelte Meggie. Itt a föld sem barnásszürke. S mintha minden fa virágoznék - bíborvörösen, narancssárgán, skarlátpirosan, rózsaszín, fehér, kék színben. És rengeteg kínai fekete selyembugyogóban, fehér harisnyában, kis fekete-fehér cipőben, fehér mandaringalléros ingben, hátára lógó varkoccsal. Férfi és nő olyan hasonló, hogy Meggie nehezen mondta volna meg, melyik melyik. Mintha a város egész kereskedelme kínai kézben volna, a nagy áruház, mely sokkal gazdagabb, mint Gillyben bármelyik bolt, kínai nevet visel: AH WONG hirdeti a cégtáblája. A házak meg mind magas cölöpökön állnak, mint a juhászgazda régi háza Droghedán. így járja a házat legjobban a levegő, magyarázta Luke, s így lehet leginkább távol tartani a termeszhangyákat, hogy föl ne falják és össze ne dőljön egy évre rá, hogy fölépítették. Valamennyi cölöp tetején lefelé hajlított szegélyű bádoglap; a termeszhangyák ugyanis nem tudják a derekukat középen behajlítani, s így képtelenek a bádogtányér szegélyén át a ház fájába behatolni. A cölöpök fáját persze fölzabálják, de ha egy cölöp elkorhad, kicserélik. Ez köny-nyebb és olcsóbb, mint új házat építeni. A kertek meg javarészt mint a dzsungel, bambusz, pálma egymás hegyén-hátán, mintha a lakók eleve felhagytak volna minden reménnyel, hogy a virágok közt rendet teremthetnek. A férfiak és nők megbotránkoztatták Meggie-t. Mikor elmentek Luke-kal sétálni és vacsorázni, ő, ahogy a szokás kívánta, tisztességesen felöltözött, bő, öves, hosszú ujjú selyemruhába, harisnyát húzott, magas sarkú cipőt vett. Fején széles karimájú szalmakalap, s még kesztyűt is húzott. De legjobban az bosszantotta, hogy mindvégig az a kellemetlen érzése volt,

ind az emberek úgy néznek rá, mintha ő öltözött volna fel ide nem illő módon. A férfiak ugyanis mezítláb jártak, csupasz volt a lábuk szára, s többnyire félmeztelenül, legfeljebb atlétatrikóban, ing nélkül, nem volt rajtuk más, csak egy kifakult drapp rövidnadrág. A nők pedig... még kimondani is rossz! Akadtak néhányan, akiken ócska kis vászonruha volt, s alatta láthatólag semmi, a csupasz lábukon meg szandál, de a többség kurta sortot viselt, mezítláb járt, a keblét csak egy illetlen kis ujjatlan blúz takarta. Pedig Dungloe civilizált város volt, nem strand. De fehér lakói akkor is ilyen szemérmetlenül meztelenkedtek, a kínaiak illedelmesebben voltak felöltözve. És mindenütt biciklik, a biciklik százai, néhány kocsi, ló egy sem. Igen, nagyon más, mint Gilly. És forróság, forróság, forróság. Hőmérőt azt vittek magukkal, s az hihetetlen módon csak harmincöt fokot mutatott, Gillyben a negyvenöt fok is hűvösebbnek tetszett. Meggie úgy érezte, hogy szilárd levegőbenjár, amit úgy hasít a testével, mint a nedves, gőzölgő vajat, s hogy lélegzetvételkor megtelik a tüdeje nedvességgel. - Luke, ezt nem bírom ki! Mondd, nem mehetnénk vissza? - zihálta a szállodától nem egészen egy mérföldnyire. - Ha akarod. A levegő páratartalmát érzed. Ritkán száll kilencven százalék alá, se télen, se nyáron, s a hőmérséklet se megy alább soha harminc-harmincöt foknál. Ez egyik évszakban sem igen

változik, de a nyári monszunok a legnagyobb forróság idején a páratartalmat o lykor száz százalékra emelik. - Itt nyáron esik, nem télen? - Egész évben. Monszun mindig van, s ha az nem, akkor fúj a délkeleti passzát. De az is rengeteg esőt hoz. Dungloeban az évi csapadék kétezer-ötszáz és hétezer-ötszáz milliméter között váltakozik.

Évi hétezer-ötszáz milliméter eső! Szegény Gilly a fejedelmi háromszázhetvenöttel is boldogan megbékült, itt meg, Gilly-től kétezer mérföldnyire évi hétezer-ötszáz hullik! - És éjszaka se hűl le a levegő? - kérdezte Meggie, mikor a fogadóba visszatértek. Ehhez a gőzfürdőhöz képest még a legforróbb gillanbone-i éjszaka is elviselhetőnek tetszett. - Nemigen. Majd megszokod. - Kinyitotta a szobájuk ajtaját, és félreállt, hogy Meggie-t előreengedje. - Én lemegyek a bárba, és megiszom egy sört, de félóra múlva itt vagyok. Eny-nyi idő elég lesz neked. Meggie szeme riadtan rebbent Luke arcára. - Igen, Luke. Dungloe tizenhét foknyira fekszik az Egyenlítőtől, így hát az éjszaka úgy szakadt le, mint a mennydörgés, az egyik percben a naplementének szinte még semmi jele nem volt, a másikban meg már úgy folyta körül az embert a vaksötét, mint a forró, sűrű, fekete melasz. Mikor Luke visszatért, Meggie leoltotta a lámpát, s a takarót álláig húzva feküdt az ágyban. Luke nevetve nyújtotta ki a kezét, húzta le róla és hajította a padlóra a takarót. - Amúgy is elég meleg van, szerelmem. Takaróra semmi szükség. Hallotta, hogy a férfi járkál, látta halavány körvonalát, amint a ruháját vetette le. - A pizsamádat az öltözőasztalra tettem - suttogta. - A pizsamámat? Ilyen melegben? Tudom, hogy Gillyben agyvérzést kapnának a gondolattól, hogy valaki ne vegyen pizsamát, de itt most Dungloe-ban vagyunk. Te igazán hálóinget húztál? - Igen. - Akkor vesd le. Az itt csak bosszúság. Meggie-nek nagy nehezen sikerült kibújnia a batiszt hálóingből, amit Mrs. Smith olyan szeretettel hímezett ki a nászéj-szakájára, s örült, hogy ebben a sötétben Luke nem látja. Egyébként igaza volt: így meztelenül korántsem érezte úgy a hőséget, a szélesre tárt ablakon beáradt a szél és a bőrét birizgálta. De nyomasztó volt odaképzelni maga mellé az ágyba egy másik forró testet. A rugó megnyikordult. Meggie érezte, hogy nyirkos bőr ér a karjához, s összerezzent. Luke oldalt fordult, karjába vonta és megcsókolta. Kezdetben csak feküdt, mozdulatlanul, s megpróbált nem gondolni a férfi nyitott szájára, szemérmetlen nyelvére, aztán megpróbált a karjából kiszabadulni; ebben a hőségben nem kívánta a közelségét, nem akarta, hogy csókolják, nem vágyott Luke-ra. Ez egy csöppet sem volt olyan, mint aznap éjszaka, Rudna Hunishból hazafelé jövet a kocsiban. Mintha most úgy érezte volna, hogy Luke-nak semmi gondja nincs rá, miközben valami testrésze makacsul megpróbált betolakodni az ő két combja közé, egyik éles körmű keze a fenekébe mart. Félelme rettegéssé bomlott, a férfi ereje és elszántsága, figyelmetlensége maga alá gyűrte, s nem is csupán testi értelemben. Aztán a férfi váratlanul elengedte, felült, valamit matatott magán. - Biztos, ami biztos - lihegte. - Feküdj hanyatt. Ideje már. Nem, nem úgy. Tedd s zét a lábad, az isten szerelmére! Hát nem tudsz te semmit? - Jaj, ne, Luke, ne! - szeretett volna felkiáltani. Ez iszonyú, ez ocsmány, akármi is az, amit művelsz velem, az nem lehet, hogy ezt az egyház, a törvény megengedné. A férfi ráfeküdt, fölemelte a csípőjét, keményen a hajába markolt, úgy, hogy ő moccanni se mert. A lába köze megvonaglott, nekifeszült annak az idegen valaminek, megpróbált úgy tenni, ahogy Luke mondta neki, még jobban szétterpeszteni a lábát, de hát a férfi sokkal szélesebb volt, mint ő, s a hasizma görcsbe rándult a súlyától, a szokatlan testtartástól. Még a rettegés és kimerültség sűrűsödő ködén át is érezte, hogy valami rettentő erő gyülekezik; mikor Luke belehatolt, éles, hosszú sikoly hagyta el az ajkát. - Hallgass! - mordult rá Luke, s a kezét kihúzva a feje alól a szájára szorította. - Mit akarsz, azt, hogy ebben a kurva kocsmában mindenki azt higgye, hogy öllek? Maradj nyugton, és akkor nem fog jobban fájni, mint muszáj. Maradj már nyugton!

Mint a megszállott küzdött, hogy ettől a kísérteties, fájdalmat okozó valamitől megszabaduljon, de a férfi súlya az ágyhoz szögezte, tenyere belefojtotta a sikolyát, s a kínszenvedés csak nem és nem akart véget érni. Odabent száraz maradt, mert Luke nem ébresztett fel benne semmit, így a még szárazabb gumi, ahogy ki-bejárt, mind gyorsabban és gyorsabban, miközben Luke lélegzetvétele

összeszorított foga közt zihálós-sá vált, kegyetlenül dörzsölte kényes szöveteit, aztán valami megváltozhatott a férfiban, mert mozdulatlanná dermedt, megrándult és nagyot nyelt. Az ő fájdalma sajgásból tompa lüktetéssé enyhült, Luke megkegyelmezett neki, legurult róla, s hanyatt fekve zihált. - Legközelebb már jobb lesz - sikerült végre kimondania. - A nőknek először mindig fáj. Akkor miért nem volt benned annyi tisztesség, hogy ezt előre megmondtad volna?, fogalmazta magában izzó haraggal, de annyi ereje, hogy e szavakat ki is mondta volna, nem volt, hiszen mást se szeretett volna, csak hogy meghaljon. Nem is a fájdalom miatt, inkább azért, mert most fedezte fel, Luke szemében ő nem ember, csak eszköz. Másodszorra azonban ugyanolyan fájdalmas volt, sőt harmadszorra is; a bosszús Luke, aki azt várta, hogy Meggie kényelmetlen érzése (ő így hívta) valami varázslatos úton-módon egyszerre megszűnik, s nem értette, hogy miért küzd ellene és sikoltozik továbbra is, földühödött, hátat fordított neki és elaludt. Meggie-nek a hajába csurgott a könnye, még mindig hanyatt fekve sóvárgott a halálra, vagy ha arra nem, hát a régi droghedai életére. Vajon erre gondolt-e Ralph atya évekkel ezelőtt, mikor azt a rejtett járatot említette, aminek a gyerekszüléshez valami köze van? Kellemes módja, hogy kitalálja, mire gondolt. Nem csoda, ha jobbnak vélte, hogy ne ő magyarázza meg világosabban. De Luke-nak ez nagyon is jól eshetett, ha háromszor is megcsinálta, gyors egymásutánban. Neki nyilván nem fájt. S ő azon kapta rajta magát, hogy gyűlöli érte, gyűlöli. Oly keservesen kimerült, hogy még mozdulnia is kínszenvedés volt, de azért lassan-lassan az oldalára fordult, háttal Luke-nak, s belezokogott a párnájába. Az álom elkerülte, bár Luke oly édesdeden aludt az oldalán, hogy félénk kis mozdulataira még lélegzetvételének ritmusa sem változott. Mély és nyugodt álma volt, nem horkolt és nem hajigálta magát, s ő, miközben a hajnalhasadtát várta, arra gondolt, hogy ha ez csak annyiból állna, hogy odafeküdjenek egymás mellé, még kellemesnek is találná, hogy vele legyen. Aztán fölkelt a nap, éppoly hirtelen és örömtelenül, mint ahogy az éjszaka beköszöntött, különös volt, hogy nem hall kakaskukorékolást, és nem hallja az ébredező Drogheda többi neszét, a juhaival, lovaival, disznaival és kutyáival. Luke fölébredt és megfordult, érezte, hogy megcsókolja a vállát, mert fáradtságában annyi szemérem nem maradt benne, hogy legalább betakarózzék. - Gyerünk, Meghann, hadd lássalak - parancsolt rá Luke, s kezét rátette a csípőjére. Ma reggel semmi sem számított. Meggie megfordult, s pislogva, eltompultan nézett föl rá. - Nem szeretem a Meghannt - mondta, mert több tiltakozásra nem futotta az erejéből. - Szeretném, ha Meggie-nek hívnál. - Nekem meg a Meggie nem tetszik. De ha annyira ki nem állhatod, hogy Meghann-nek hívlak, akkor ezentúl Megnek foglak. - Álmosan futott végig a testén a pillantása. - Milyen szép alakod van. - Megérintette az egyik mellét, bimbója lapos volt és puha. - És ez milyen szép. - A vánkosokat begyűrte a feje alá és elmosolyodott. - Gyerünk, Meg, csókolj. Most rajtad a sor, hogy szeress, és így talán jobban ízlik, nem? Amíg élek, nem kívánom többé megcsókolni, gondolta Meggie, ahogy ránézett a nyúlánk, izmos testre, mellkasa sűrű, fekete szőrzetére, amely a hason keskeny vonalban húzódott lefelé, hogy a lábak között azzá a bozóttá sűrűsödjék, amelyből az a megtévesztően kicsike és ártatlannak látszó, de annyi fájdalmat okozó hajtás kisarjad. S hogy a lába szára milyen szőrös! Meggie olyan férfiak közt nevelkedett, akik nők jelenlétében legalább egy rétegnyi ruhát magukon tartottak, de akiknek nyitott nyakú inge alól, nagy melegben kilátszott szőrös mellkasuk. Mind szőkék voltak, s így számára nem visz-szataszítók, ez a fekete férfi azonban idegen volt, s így visszataszító. Ralph feje, igaz, ugyanilyen fekete, de - emlékszik rá - a mellkasa barna, sima, szőrtelen. - Tedd, amit mondtam, Meg! Csókolj!

Fölébe hajolt, megcsókolta, a férfi meg két tenyerébe fogta a két mellét és kényszerítette őt, hogy tovább csókolgassa, majd megfogta az egyik kezét, és lefelé tolta az ágyékán. Ő riadtan vette le vonakodó száját a férfi szájáról, s nézte, ami a keze alatt alakot váltott, duzzadni kezdett. - Jaj, Luke, nagyon kérlek, még ne! - sírta. - Könyörgök, még ne! A kék szempár elgondolkodva siklott végig rajta. - Annyira fáj ? Jó, akkor most valami mást csinálunk, de az isten szerelmére, próbáld egy kicsit lelkesebben. Magára vonta őt, szétfeszítette a lábát, föltolta a vállát, s nekiesett a mellének, mint aznap éjszaka a kocsiban, mikor ő elkötelezte magát, hogy hozzámegy feleségül. Ezt elviselte; most legalább nem próbált beléje hatolni, s így nem is fájt jobban, mint bármi m ozgás. Hogy milyen fura teremtés egy férfi, úgy tesz, mintha ez a világon a legkellemesebb valami volna. Undorító, a szerelem kicsúfolása. Ha nem reménykedik, hogy ennek az egésznek gyerek lesz a vége, Meggie kereken visszautasította volna, hogy részt vegyen benne. - Szereztem munkát neked - mondta Luke reggel, a fogadó éttermében, a reggelinél.

- Hogy ? Mielőtt még alkalmam lett volna rá, hogy megszépítsem az otthonunkat? Mielőtt még egyáltalán otthonunk volna? - Semmi értelme házat bérelnünk, Meg. Én elmegyek nádat vágni, ez már el van intézve, Queensland legjobb vágóbandájával, csupa svéddel, lengyellel meg írrel, a vezetőjük egy Ar-ne Swenson nevű ürge. Amíg te az út fáradalmait aludtad ki, én elmentem és beszéltem vele. Hiányzik egy embere, és szívesen kipróbál. Ez annyit jelent, hogy munkásszálláson fogok lakni, velük. Heti hat nap vágunk, látástól vakulásig. De nemcsak az, hanem hogy mindig másutt, végig a part mentén, ahova a munkánk szólít. Hogy mennyit keresek, az attól függ, hogy mennyit vágok, s ha megfelelek Arne bandájában, akkor több mint húsz fontot fölmarkolok egy héten. Húszat egy héten! El tudod ezt képzelni! - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem fogunk együtt élni, Luke? - Nem tehetjük, Meg. A munkásszállásra nem vihet az ember asszonyt magával, annak meg mi értelme, hogy egy bérelt házban élj egymagad? Akkor éppenséggel dolgozhatsz is, az a pénz is a birtokra megy. - De hol fogok élni? És mi az a munka, amihez értek? Juhászra itt nincsen szükség. - Sajnos nincsen. Azért szereztem neked egy háznál állást. Teljes ellátást, szállást kapsz, nem kerülsz majd nekem semmibe. Házicseléd leszel Ludwig Mülleréknél, Himmelhochon. Ő a kerület legnagyobb cukornádültetvényese, a felesége nyomorék, egymaga nem tudja a háztartást ellátni. Holnap délelőtt elviszlek hozzá. - És téged majd mikor látlak, Luke? - Vasárnaponként. Ludwig tudja, hogy férjnél vagy, nem bánja, ha vasárnap eltűnsz. - Szép. És gondolom, te mindezzel tökéletesen meg vagy elégedve, mi? - Persze, Meg, gazdagok leszünk! Keményen dolgozunk, megtakarítunk minden pennyt, s rövidesen megvesszük magunknak a legszebb birtokot Nyugat-Queenslandben. Ott az a tizennégyezer, amit fölvettem a gillanbone-i bankban, ehhez hozzájön évi kétezer, meg az az ezerháromszáz vagy még több, amit együtt megkeresünk. Nem tart soká, szerelmem, én mondom neked. Mosolyogj már, és bírd ki az én kedvemért, jó? Már minek elégednénk meg egy bérelt házzal, ha hamarosan a magunk konyháján nézhetünk körül, minél keményebben dolgozunk, annál hamarabb?

- Ha így akarod. - Lenézett a pénztárcájára. - Luke, kivetted belőle azt a száz fontot is? - Betettem a bankba. Nem hordhatsz magadnál ennyi pénzt, Meg. - De hát mindet elvetted! És mit csináljak, ha valamire pénz kell? - Mi az ördögre kéne pénz neked? Reggel kiviszlek Him-melhochra, és ott aztán igazán nincs mire pénzt költs. A szállodaszámlát majd én elintézem. Ideje már, hogy megtanuld: kétkezi munkáshoz mentél hozzá, Meg, nem vagy már az a dédelgetett birtokoslány, akit fölvet a pénz. Müller a béredet egyenesen az én bankszámlámra fizeti be, mint ahogy én is oda a magamét. Nem magamra költöm a pénzt, Meg, tudod jól. Ahhoz egyikünk sem nyúl hozzá, az a mi birtokunk, a jövőnk. - Igen, értem. Nagyon értelmes vagy, Luke. De mi van, ha én gyereket akarok? Luke már-már kísértést érzett, hogy megmondja neki az igazat, hogy addig szó se lehet gyerekről, amíg a birtok nincs meg, de valami olyasmit látott az arcán, hogy úgy döntött, mégsem mondja. - Hát mindent a maga idején, nem? Én jobban szeretném, ha addig nem volna, amíg a birtokot meg nem vettük, reméljük hát, hogy nem lesz.

Se otthon, se pénz, se gyerek. Ami azt illeti, férj sem. Meggie elnevette magát. A nevetése Luke-ra is átragadt, koccintásra emelte a teáscsészéjét. - A „szerelmes levelek" egészségére! - mondta. Reggel kimentek Himmelhochra a helyi busszal, egy üvege-zetlen ablakú öreg Forddal, amelyen tizenkét ember fért el. Meggie most jobban érezte magát, mert Luke békén hagyta, mikor a mellét odakínálta neki, s úgy látszott, ezt legalább úgy élvezi, mint azt a szörnyűséget. Neki meg csődöt mondott a bátorsága, hiába akart gyereket. Az első vasárnap, mikor már nem fog fájni, újra megpróbálkozik vele, gondolta magában. Bár az is lehet, hogy máris útban van a baba, s akkor erre többé nincsen gondja, ha csak újabbat nem akar. Valamivel csillogóbb szemmel nézett hát körül, nagyobb érdeklődéssel, ahogy a busz végigdöcögött a vörös földúton. Lélegzetelállító táj volt ez, és annyira más, mint Gilly; kénytelen volt beismerni, hogy van benne valami gyönyörű, valami nagyság, ami Gillyből teljesen hiányzik. Rögtön meglátszik, hogy a víznek soha nincsen híján. A talaj, mint a frissen kiontott vér, csillogó vörös, s a cukornád az épp nem ugarolt mezőkön pontosan az ellenkezője, a karvastagságú bordóvörös száron rikító zöld levelek lengedeztek öt-hat méter magasan a feje fölött. - A cukornád - lelkesedett Luke - a világon sehol nem nő ilyen magasra, és a cukortartalma sem ekkora, mint itt, és a hozama sincs ekkora sehol. A ragyogó vörös talaj több mint harminc méter mély, s pontosan a legszükségesebb tápanyagokban olyan gazdag, hogy a termés egyszerűen nem lehet más, mint pompás, kivált, ha még a csapadékot is számításba vesz-szük. És a világon sehol nem vágják fehér emberek, a fehérek megszállott pénzéhes dühével. - A végén még hordószónok válik belőled, Luke - jegyezte meg Meggie gunyorosan. A férfi gyanakvó oldalpillantást vetett rá, de tartózkodott a választól, mert a busz épp megállt az út szélén, s le kellett szállniuk. Himmelhoch nagy fehér ház volt egy domb tetején, körülötte kókuszpálmák, banánfák s más kisebb pálmafák, amelyek levelei pávafarok forma legyezőként terültek szét fölöttük. A házat a legkomiszabb északnyugati monszunszelektől tizenkét méter magas bambuszliget óvta, de még itt fönn, a dombtetőn is öt méter magas cölöpökön állt. Meggie táskáját Luke cipelte, felesége ott küszködött mellette lihegve a vörös földúton, még mindig magas sarkú cipőben, harisnyában, fején a körös-körül lekonyult karimájú szalmakalappal. A cukornádbáró nem volt odahaza, de felesége kijött elébük a verandára, két bot közt egyensúlyozva, miközben ők a lépcsőn fölfelé kapaszkodtak. Mosolygott; Meggie ránézett kedves és nyájas arcára, s mindjárt jobban érezte magát. - Kerüljenek befelé! - invitálta őket nyújtott ausztrál kiejtéssel. Meggie, aki németes kiejtésre számított, mérhetetlenül megkönnyebbült. Luke letette a táskát, s mikor a hölgy a jobb oldali botját áttette a másik kezébe, kezet fogott vele, aztán már futott is le a lépcsőn, hogy még elérje a visszafelé induló buszt. Arne Swensonnal megbeszélték, hogy tízkor találkoznak a fogadó előtt. - Mi a keresztneve, Mrs. O'Neill? - Meggie. - Ó, de szép név. Az enyém Anne, és szeretném, ha Anne-nek szólítanál. Olyan magányos itt fenn, mióta itt hagyott a segítségem egy hónappal ezelőtt, de nem olyan könnyű jó segítőtársat találni, így aztán egyedül küszködöm azóta is a háztartással. Pedig csak Luddie-ról meg magamról kell gondoskodnom, gyerekünk nincsen. Remélem, jól érzed majd magad nálunk, Meggie. - Az biztos, Mrs. Müller... Anne. - Akkor megmutatom a szobádat. A táskádat elbírod? Én, sajnos, nemigen tudok cipekedni. A szoba szerényen volt berendezve, mint ahogy a ház többi része is, de az ablaka arrafelé nyílt, ahol a kilátást semmiféle szélfogó nem gátolta, s előtte ugyanaz a veranda húzódott, mint a nappali előtt, amely nádbútorzatával és a textilfélék hiányával Meggie szemében csupasznak tetszett. - Itt fenn a bársonyhoz, kretonhoz nagyon is meleg van - magyarázta Anne. - Itt á nádfonat járja, és a könnyű ruha, amilyen keveset az illem megenged. Erre meg kell majd tanítsalak, különben belepusztulsz. Reménytelenül túl vagy öltözve.

Rajta ujjatlan, mélyen kivágott blúz volt és kurta sort, abból meredt ki botorkáló, elgörbült két lába szára. Semeddig se tartott, s Meggie is ugyanolyan öltözékben találta magát, amit Anne-től kapott kölcsön, addig is, amíg Luke-ot sikerül rávennie, hogy új ruhát vegyen neki. Megalázó volt bevallania, hogy a férje semmi pénzt nem hagyott neki, de hogy ilyen lenge ruhát vett fel, legalább könnyebben viselte el a zavarát. - Hát te jobban mutatsz sortban, mint én - mondta Anne. S már folytatta is a fesztelen leckét. Luddie majd behordja a tűzifát, sem fölaprítanod, sem a lépcsőn felhordanod nem kell. Bár volna villanyunk, mint a Dunnyhoz közelebb eső helyeken, de a kormány lassúbb, mint a sánta kutya. A jövő évre talán már elhozzák a vezetéket Himmelhochig, addig sajnos, nem lesz itt más, csak az a szörnyű öreg tűzhely. De várj csak, Meggie, amint lesz áramunk, mindjárt lesz itt villanytűzhely is, villanyvilágítás, hűtőszekrény! - Én hozzászoktam, hogy meglegyek nélkülük. - Igen ám, de ahonnét te jössz, ott száraz a hőség. Ez itt sokkal, de sokkal rosszabb. Félek, hogy megszenvedi az egészséged. Ez gyakran megesik olyanokkal, akik nem itt születtek és nem itt nevelkedtek: a vér sínyli meg valahogy. Itt délen, tudod, mi ugyanazon a szélességi körön vagyunk, mint északon Bombay és Rangoon, ez más embernek és más állatnak nem való, csak annak, aki itt született. Elmosolyodott. - Jaj, de jó, hogy itt vagy már. Jó lesz nekünk itt együtt. Szeretsz olvasni? Mi Luddie-val könyvbolondok vagyunk. Meggie-nek fölragyogott az arca. - Én is!

- Nagyszerű. Meglásd, olyan jól érzed majd magad, hogy nem fog hiányozni az a jóképű nagydarab férjed. Meggie erre nem felelt. Hogy Luke hiányoznék neki? Ha soha nem látná, akkor volna igazán boldog. Csak hát a férje, s a törvény szerint vele kell élnie. Ebbe nyitott szemmel ment bele; mást nem okolhat érte, csak önmagát. És még az is meglehet, hogy ha összegyűlik annyi, és valósággá válik az a nyu-gat-queenslandi birtok, lesz idő, amikor együtt élnek, megnyugszanak, megismerik egymást, és jól meglesznek. Mert nem rossz ember, nem olyan, akit ne lehetne megszeretni; csak éppen oly soká élt egyedül, hogy nem tudja, hogyan kell önmagát mással megosztania. És egyszerű ember, könyörtelenül célratörő, a lelkiismeretlenségig. Amire vágyik, az kézzelfogható, még ha álom is, a lankadatlan munka, az emésztő önfeláldozás biztos jutalma. Már csak ezért is tisztelnie kell. Egy pillanatig eszébe nem jutott, hogy a pénzét majd fölösleges fényűzésre költi: amit Luke mond, azt komolyan gondolja. Az a pénz ott marad a bankban. A baj csak az, hogy sem ideje, sem hajlandósága nincs rá, hogy egy nőt megértsen, mintha csak nem is tudná, hogy egy nő másmilyen, hogy másra is szüksége van, mint neki. Hát lehetne a dolog rosszabb is. Ha például olyasvalakinél kéne dolgoznia, aki hűvösebb, és nem olyan megértő, mint Anne Mül-ler. Ennek a dombnak a tetején nem érheti őt semmi baj. Uramisten, csak ne volna olyan messze Droghedától! Ez utóbbi gondolat újra fölmerült benne, mikor már körbejártak a házban, megálltak együtt a nappali szoba verandáján, s kinéztek Himmelhochra. A nagy cukornádtáblák (mezőt nem mondhatott, mert akkorák azért nem voltak, a szem átlátta őket) hullámzottak a szélben, esőmosta zöldjük nyugtalanul sziporkázott a hosszú lejtőn, le egészen a nagy, a Barwonnál sokkal szélesebb folyó dzsungel szegélyezte partjáig. A folyón túl a cukornádföldek, a vérvörös ugarokkal tarkított méregzöld négyszögek egészen a roppant hegység lábáig emelkedtek, ott kezdetét vette a vadon, a dzsungel uralma. A tölcsérforma hegy mögött, messze távol, újabb csúcsok magasodtak és vesztek bele vörösen a messzeségbe. Az ég is sötétebb, sűrűbb kék volt, mint Gillyben, pöfeteg fehér felhők tarkították, s az egész együtt eleven, színes képet nyújtott. - Az ott a Bartle Frere - mutatott Anne a különálló csúcsra. - Ezerhatszáztizenkét méter magas. Azt mondják, színtiszta ón, de a dzsungel miatt semmi remény rá, hogy ki tudnák bányászni. A súlyos, lusta szél valami erős, émelyítő szagot sodort, ami azóta nem hagyta el Meggie orrát, hogy a vonatról leléptek. Olyan is, meg nem is, mint a bomlás szaga; elviselhetetlenül édes, mindent átható, szinte kitapintható jelenlét, ami soha nem enyhül, akármilyen erősen fúj is a szél.

- Melasz - mondta Anne, mikor észrevette, hogy Meggie beleszagol a levegőbe. Rágyújtott egy rendelésre készült Ar-dath cigarettára. - Émelyítő. - Tudom. Azért dohányzom. De az ember úgy-ahogy hozzászokik, bár minden más szagtól eltérőleg, ez sose válik észrevehetetlenné. A melaszszag éjjel-nappal érezhető. - És mi az a fekete kéményes épületcsoport ott a folyó partján? - A cukorgyár. Ott dolgozzák fel a nádat nyers cukorrá. A nád maradéka, amiből a cukrot kivonták, az a bagasse, a préselt cukornád. A nyers cukrot is, a préselt cukornádat is Sydneybe szállítják, és ott finomítják. A nyers cukorból me-laszt nyernek, cukorszirupot, barna cukrot, fehér cukrot és folyékony glukózt. A préselt cukornádból meg rostlemez készül, építőanyag. Kárba semmi sem vész, az égvilágon semmi. Ezért van az, hogy még ilyenkor, válság idején is kifizetődő üzlet cukornádat termeszteni. Arne Swenson százkilencven centi volt, pontosan annyi, mint Luke. És éppolyan jóképű is. Csupasz felsőteste sötét aranybarna a szakadatlan napsütéstől, ragyogó szőke üstöke göndör, finom svéd arcvonásai a jellegüket tekintve annyira hasonlóak Luke-éhoz, hogy első pillanatra látni lehetett, menynyi északi vér keveredett a skótok és írek ereibe. Luke a sort kedvéért lemondott fehér lovaglónadrágjáról és fehér ingéről. Arnéval együtt fölkapaszkodott az ősöreg szuszogó T Ford teherautóra, s elindult Goondi irányába, ahol a banda épp aratta a nádat. A bicikli, amit kéz alatt vett, ott hevert a teherautó platóján a kofferjával együtt. Alig várta már, hogy dolgozhasson. A többiek már hajnal óta vágták a nádat, s még a fejüket sem emelték fel, mikor a munkásszállás felől felbukkant Arne, s mögötte Luke. A nádvágók egyenruhája sortból, vastag talpú bakancsból, vastag gyapjúharisnyából és vászonkalapból állt. Luke összehúzott szemmel bámult a robotoló férfiakra. Mi tagadás, különös látványt nyújtottak. Tetőtől talpig koromfekete por borította a testüket, s a karjukra, mellkasukra, hátukra piros csíkokat mosott a verítékük. - A nád korma és piszka - magyarázta Arne. - Először le kell égetnünk, hogy vágni tudjuk. Lehajolt és fölvett két szerszámot, az egyiket odaadta Lukenak, a másikat megtartotta. - Ez a nádvágó kés - mondta a kezében latolgatva. - Ezzel fogsz dolgozni. Könnyű, ha tudod a módját. Elvigyorodott, megmutatta, s valóban könnyebbnek látszott, mint amilyen a valóságban lehet. Luke ránézett arra a gyilkos jószágra ott a kezében, amely egy csöppet sem hasonlított a nyugatindiai machetére. A vége felé nagy háromszöggé szélesedett, ahelyett, hogy hegyben végződött volna, s a két élének egyike a kakas sarkantyújához hasonló sarlóvá görbült. - Az észak-queenslandi cukornádhoz kicsi a machete - mondta Arne a bemutató befejeztével. - Ez az igazi játékszer, majd rájössz. Vigyázz az élére, és jó szerencsét! Ezzel otthagyta faképnél, ment a munkája után, ő meg ott maradt, s állingált tétován. Majd megvonta a vállát, és nekilátott ő is a munkának. Perceken belül megértette, miért maradt ez a munka rabszolgákra, és olyan fajtákra, amelyek nem lévén elég műveltek, nem tudják a módját, hogyan is élhetnének meg könnyebb munkából. Akár a birkanyírás, gondolta fanyar humorral. Lehajolni, vágni, kiegyenesedni, összemarkolni a fent nehezebb, nehezen kezelhető nyalábot, végigcsúsztatni a marka közt, lecsapni a leveleket, lerakni takaros halommá, továbblépni a következő szárnyalábhoz, lehajolni, vágni, fölegyenesedni, vágni, lerakni... A cukornádföld nyüzsgött az állatoktól: volt itt patkány, borz, svábbogár, béka, pók, kígyó, darázs, légy és méh... Minden, ami gonoszul mar és csíp, kibírhatatlan mennyiségben. Épp ezért a vágók előbb fölperzselték a táblát; szívesebben dolgoztak a megperzselt növény mocskában, mint hogy elviseljék az eleven, zöld nád kártételét. így is csupa csípés, marás, vágás voltak. Ha a bakancs nincsen, Luke lábát még a kezénél is jobban megviselte volna ez a munka, de kesztyűt soha, egyetlen vágó sem viselt. Az lelassítja a munkát, és ebben a játékban az idő pénz. És különben is, a kesztyű kisasz-szonydolog. Napszálltakor Arne megálljt parancsolt, s odament Lukehoz, hogy megnézze, mire ment. - Nem rossz, pajtás! - kiáltotta, és jól hátba vágta. - öt tonna; első napra nem rossz.

A munkásszállásig nem volt hosszú az út, de a trópusi éjszaka olyan hirtelen szakadt rájuk, hogy vaksötétben érkeztek oda. Mielőtt betértek volna, előbb anyaszült meztelenül beálltak a közös zuhanyozóba, s csak aztán sorjáztak be derekukon törülközővel a barakkba, ahol a vágók közül épp soros szakács hegyekben tálalta elébük a maga főzte különlegességet. Aznap épp marhasültet burgonyával, lángost és lekváros tésztát. Nekiestek és úgy befalták az utolsó morzsáig, mint a farkas. A hosszú, hullámbádog épület két oldalán egy-egy sor vaságy húzódott; az emberek meztelenül, sóhajtozva vetették el magukat a hófehér lepedőn, szidták a nádat teli pofával, oly változatosan, hogy egy ökörhajcsár is megirigyelte volna, ösz-szevonták a szúnyoghálót, s a gézsátor alatt csak homályosan látható emberalakok perceken belül már húzták is mind a lóbőrt. Arne visszatartotta Luke-ot. - Mutasd a kezed! - Szemügyre vette a vérző vágásokat, a hólyagokat, a rovarcsípéseket. - Fertőtlenítsd, aztán kend be ezzel. És ha hallgatsz rám, minden este bedörzsölöd kókuszolajjal. Jó nagy a markod, s ha a hátad bírja, jó nádvágót faragok belőled. Egy hét és hozzáedződsz, akkor már nem fog ennyire fájni. Luke keménykötésű testének valamennyi izomszála külön-külön sajgott; ez a roppant, izzó fájdalom minden mást kiveri a tudatából. Bekente, bekötötte a kezét, s elnyúlt a kijelöli ágyon, összehúzta a szúnyoghálót, s ráhunyta a szemét a fojtogató, fekete világra. Ha csak sejtette volna is, hogy mibe keveredik, nem pazarolta volna az erejét Meggie-re; a lány elvesztette a vonzóerejét, nem kívánt és vonakodva fogadott gondolattá vált valahol az agyában hátul. Tudta, hogy amíg a nádat vágja, rá már nem futja az erejéből. Ahogy Arne megjósolta, egy hét alatt hozzáedződött, s elérte azt a napi nyolctonnás minimumot, amit Arne a bandája tagjaitól megkövetelt. Ő azonban azt akarta, hogy ő keressen a legtöbbet, sőt, hogy netán Arne üzlettársa legyen. De mindenek közt mégiscsak arra vágyott legjobban, hogy olyan szemmel nézzen rá mindenki, mint ahogy Arnéra néznek. Arne amolyan istenféle volt, a legjobb nádvágó egész Queensland-ben, ami annyit jelent, hogy az egész világon. Mikor szombat este bementek a városba, az odavalósi férfiak törték magukat, hogy Arnénak rumot, sört rendeljenek, a nők meg úgy röpködték körül, mint a kolibrik. Közte és Arne közt sok volt a hasonlóság. Mindketten hiúk, mindketten élvezik, ha bálványozzák őket a nők. Bálványozzák, és semmi több. Mert a nőknek nem volt mit adniuk; azt mind a munkájukba ölték. Mert Luke a munkában mindazt a szépséget és fájdalmat megtalálta, amire, úgy látszik, világéletében vágyott. Az, hogy a szertartás megkövetelte ritmusban hajolt le, egyenesedett föl, hajolt le újra, olyan érzés volt, mintha valami varázslat, a hétköznapi ember felfogóképességét meghaladó varázslat részese volna. Hisz Arnétól megtanulta, hogy ha ezt kitűnően csinálja, akkor a világ legjobb munkacsoportjának vezető tagja lesz; s kerüljön akárhová, ezt a büszke tudatot senki el nem veheti tőle; azt, hogy szinte senki emberfiával nem találkozott még, aki akár egy napig is kibírná a cukornádföldön. Nála még Anglia királya se több, s ha Anglia királya ismerné őt, megcsodálná. így aztán szánakozó megvetéssel tekinthetett az orvosokra, ügyvédekre, tintakukacokra, birtokosokra. A nádvágás: ez az élete a pénzre éhes fehér embernek - ez .1 legnagyobb teljesítmény. Esténként az ágya szélére ülve szinte érezte, hogyan duzzadnak szíjas izmai, ránézett kérges, csupa seb tenyerére, barnára sült, karcsú és erős lába szárára és elmosolyodott. Aki erre képes, aki ezt nemcsak túléli, de kedveli is, az talpig férfi. S ezt Anglia királya aligha mondhatja el magáról. Négy hétbe telt, mire Meggie viszontlátta Luke-ot. Minden vasárnap kipúderozta verítéktől ragadós orrát, felvette csinos selyemruháját - bár a harisnya és kombiné purgatóriumát megtagadta már -, és várta a férjét, aki nem jött. Anne és Lud-die Müller nem szólt egy szót sem, csak figyelte, mint lohad le a tüze minden vasárnap, mikor drámai hirtelenséggel rájuk szakad az este, akár a fényesen megvilágított, üres színpadra a függöny. Nem mintha Luke-ra vágyott volna személy szerint; csak épp hogy Luke az övé volt, vagy ő Luke-é, ahogy jobban tetszik. Még elképzelni is rémes, hogy ő az eszébe sem jut, miközben csak telnek várakozásban a napjai, hetei, miközben örökké rajta jár az esze, s a gondolatait mindjobban áthatja a harag, csalódás, keserűség, megaláztatás, szomorúság.

Mert akárhogy gyűlölte is azt a két éjszakát a dunnyi fogadóban, mégis akkor voltak együtt először, s most már azt kívánta, bár harapta volna el inkább a nyelvét, mint hogy sikoltozzon fájdalmában. Persze hogy azért nem jön. Ráunt, mert ő szenvedett, mert tönkretette az örömét. A negyedik vasárnap már föl sem öltözött, mezítláb, kising-ben, sortban tett-vett a konyhán, meleg reggelit készített Lud-die-nek és Anne-nek, aki nagyon örült ennek a hetenként egyszeri rendhagyó élvezetnek. Mikor meghallotta a lépteket a hátsó lépcsőn, visszafordult a serpenyőben sercegő angolszalonnától, egy pillanatig elkerekedett szemmel meredt az ajtóban álló nagydarab, szőrös fickóra. Luke? Ez volna Luke? Mintha kőből faragták volna; mint aki nem is ember. De a jelenés átlépte a konyhaküszöböt, adott neki egy cuppanós puszit, és leült a konyhaasztalhoz. Ő még egy szelet angolszalonnát tett a serpenyőbe, feltörte és ráöntötte a tojást. Bejött a konyhába Anne Müller, udvariasan mosolygott, de belül forrt benne a méreg. A nyomorult, mit gondol ez, hogy így elhanyagolja az újdonsült feleségét? - örömmel látom, hogy eszébe jutott a felesége - mondta. - Jöjjön ki a verandára és reggelizzék velünk. De segíthet is behozni Meggie-nek a rántottát. A pirított kenyérrel majd én megbirkózom. Ludwig Müller már Ausztráliában született, de meglátszott rajta német eredete; vörös malacképe nem volt képes megbirkózni a napsütés és a sör összeesküvésével, ősz feje szögletes volt, szeme északi fakókék. Akár a felesége, ő is nagyon szerette Meggie-t, s szerencsének érezte, hogy sikerült szert tenniük a segítségére. Luddie már csak azért is hálás volt neki, mert látta, hogy Anne mennyivel vidámabb, mióta ez az arany fej itt ragyog a házban. - Hogy megy a vágás, Luke ? - kérdezte, miközben kirakta a sonkás tojást a tányérjára. - Akár hiszi, akár nem, élvezem! - nevetett Luke, s jól megrakta a tányérját. Luddie sokat tudó szeme megpihent a csinos arcon. Bólintott. - Persze. Ez pontosan megfelel a vérmérsékletének, s megvan hozzá a testi ereje is. S így többnek érzi magát a többieknél, úgy érzi, fölöttük áll. - Luddie örökölte az ültetvényt, egyetemet nem végzett, nem maga választotta meg a pályáját, de lelkesen tanulmányozta az emberi természetet; rengeteg szattyánbőrbe kötött vastag kötetet végigolvasott, ami a gerincén Freud, Jung, Huxley és Russell nevét viselte. - Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem jön többé és feléje se néz Meggie-nek - mondta Anne, s bivaly tejből készített vajat kent egy kis ecsettel a pirított kenyerére; itt csak ilyen vajhoz lehetett hozzájutni, de ez is jobb, mint a semmi. - Hát Arnéval elhatároztuk, hogy egy darabig vasárnap is hajtunk. Holnap meg már továbbmegyünk Inghambe. - Ami annyit jelent, hogy szegény Meggie ugyancsak ritkán fogja látni. - Ezt meg kell értenie. Pár év az egész, és ott a nyári szabadság. Arne azt mondja, majd a sydneyi finomítóban kerít nekem munkát, s oda elvihetem magammal Meget is. - Miért muszáj ennyire hajtania, Luke? - kérdezte Anne. - Mert birtokot akarok venni nyugaton, Kynuna táján, és arra kell a pénz. Meg nem beszélt róla? - Meg sajnos, nemigen beszél a személyes ügyeikről. Halljuk hát, Luke. Mindhárman figyelmesen hallgatták, s nézték, mint változik meg a napsütötte, csontos arc kifejezése, mint csillan fel a nagyon kék szempár, de Meggie azóta, hogy reggeli előtt bejött, egy szót nem szólt még. Luke-ból azonban csak úgy dőlt a szó az odatúl csodálatos vidékéről, a földjéről, füvéről, nagy, szürke brolgamadarairól, amelyek kényesen csipegetnek Kynuna egyetlen országútjának porában, az ezer meg ezer szélsebes kengururól, a perzselő száraz napsütésről. - És egy szép napon ennek egy jó darabja az enyém lesz. Meg is beszáll valamennyivel, s ahogy mi dolgozunk, nem telik bele több, mint négy-öt esztendő. Vagy ha szerényebb hely-lyel is megelégszem, még annál is kevesebb, de így, hogy tudom, mennyit lehet nádvágással megkeresni, én azt mondom, tartson valamivel tovább, de vegyek igazán tisztességes földet. - Előrehajolt, csupa sebhely kezében a teáscsészével. - Tudják-e, hogy a minap majdnem lepipáltam Arnét? Tizennégy tonnát levágtam egy nap!

Luddie őszinte bámulattal kapta fel a fejét, s áttértek a munkateljesítmény megvitatására. Meggie erős fekete teáját szürcsölgette, tej nélkül. Ó, Luke! Először csak két év volt, most már négy-öt, s ki tudja, mennyit mondasz legközelebb? Luke élvezi a dolgot, efelől senkinek nem lehet kétsége. Miért adná hát föl, ha eljön az ideje? Egyáltalán: föladja-e? Ezek a Mülle-rék nagyon kedves népek, és igazán nem dolgoztatják agyon, de ha már a férje nélkül kell élnie, akkor mégis inkább Droghedán él. Egy hónapja, mióta itt van Himmelhochon, nem volt még nap, hogy igazán jól érezte volna

magát; étvágya nincsen, időnként rájön a kínos hasmenés, levert, és képtelen a levertségétől szabadulni. Nem szokott hozzá, hogy ne érezze makkegészségesnek magát, s most megrémítette ez a bujkáló betegség. Reggeli után Luke segített elmosogatni, aztán kivitte sétálni a szomszédos cukornádföldre, s mindvégig csak a cukorról beszélt meg a nádvágásról, meg hogy milyen pompás is ott kinn a szabad levegőn, s hogy azok ott Arne bandájában mind milyen pompás fickók, s hogy mennyire más ez, mennyivel jobb, mint a birkanyírás. Aztán megfordultak, és visszasétáltak a dombra, Luke bevezette a ház alá, a cölöpök közének jólesően hűs árnyékába. Anne itt virágházat létesített, különféle hosszúságú és átmérőjű cserépcsöveket állított fel függőlegesen, ezeket megtöltötte földdel, és teliültette mindenféle kúszóés futónövénnyel; rengetegféle orchideával, páfránnyal, egzotikus kúszónövényekkel és bokrokkal, a talaj süppedős volt és faforgácstól illatos, a fejük fölött az eresztékről orchideával, páfránnyal és tubarózsával teli drótkosarak csüngtek, a cölöpökre fakéreg fészkekből korpafű kúszott fel, a csövek alját ragyogó színekben pompázó begóniák tucatjai nőtték körül. Ez volt Meggie kedvenc menedéke. Himmelhochon az egyetlen, amit jobban szeretett, mint Droghedán bármit. Hisz Droghedán hiába is remélte volna, hogy ilyen kis helyen ennyi minden megteremjen; ahhoz nem volt elég párás a levegő. - Hát nem gyönyörű, Luke? Mit gondolsz, nem bérelhetnénk mondjuk két év múlva egy házat idefent, ahol magamban élhetnék? Úgy szeretnék magam is valami ilyesfélével próbálkozni. - Mi a fenének élnél magad egy házban ? Ez nem Gilly, Meg, errefelé egy magányos nő nincsen biztonságban. Itt sokkal jobb neked, hidd el. Vagy nem érzed jól magad? - Annyira, ahogy az ember a más házában jól érezheti magát. - Ide hallgass, Meg, amíg el nem költözünk nyugatra, azzal kell megelégedned, ami van. Az nem megy, hogy házbérre költsük a pénzünket, dologtalanul élj, de ugyanakkor takarékoskodjunk is. Hallod? - Hallom, Luke. A férfi annyira kiborult, hogy még azt se tette meg, ami pedig szándékában állt, nevezetesen, hogy megcsókolja a feleségét. Ehelyett csak rávert a fenekére tréfásan, bár ez egy kicsit fájdalmasra sikerült ahhoz, hogy tréfa legyen, aztán már ment is le az országútra, oda, ahol egy fának támasztotta a biciklijét. Húsz mérföldet kerekezett, hogy meglátogassa, mert így legalább nem kellett pénzt költenie a sínautóra vagy autóbuszra, ez viszont annyit jelentett, hogy húsz mérföldet kell kerekeznie visszafelé is. - Szegény kis jószág! - mondta Anne Luddie-nak. - Meg tudnám ölni ezt az embert! A január, a nádvágók leglazsálósabb hónapja egész évben, ahogy jött, úgy el is múlt, de Luke nem adott életjelt magáról. Valamit mormolt arról, hogy Meggie-t majd elviszi Sydneybe, de helyette Arnéval ment oda. Arne legényember volt, s egy nagynénje lakott Rozelle-ben, a finomítótól gyalogtávolságnyira, tehát nem kellett villamosjegyet sem váltani; ez is megtakarítás. A dombtetőn álló várforma gyár betonfalain belül egy nádvágó, ha volt összeköttetése, munkához juthatott. Luke és Arne cukroszsákokat rakott, szabad idejükben meg úsztak vagy széllovagoltak. Meggie viszont Dungloe-ban, Müllerékkel izzadta végig az esőst, ahogy itt a monszunos évszakot hívták. A száraz márciustól novemberig tartott, s ha ilyenkor a kontinensnek ez a része nem is volt éppen száraz, az esőshöz képest maga volt a mennyország. Az esős idején egyszerűen megnyílt az égbolt, és okádta a vizet, igaz, nem egyfolytában, csak újra meg újra; két égszakadás közt még gőzölgött a föld, a cukornádföldekről, a talajról, a dzsungelből és a hegyekből egyaránt nagy fehér gőzfelhők szálltak az égre. Ahogy telt az idő, Meggie mindjobban vágyott haza. Észak-Queensland, ezt már tudta, soha nem válik az otthonává. Először is, nem bírta az éghajlatát, talán azért, mert élete java részét száraz vidéken élte le. És utálta a magányosságot, a barát-talanságot, azt az örökös könyörtelen levertséget. És utálta a temérdek rovart és hüllőt, mely pokollá tette minden éjszakáját: az óriási békákat, a tarantellákat, a csótányokat, patkányokat, ezeket láthatólag semmi nem tudta távol tartani a háztól, márpedig ő rettegett tőlük. Olyan nagyok voltak, olyan harciasak, és... és olyan éhesek. De

mindenek közt a legjobban a csöbröt utálta - itt „dunny" néven emlegették, dungloe-i becenevén -, a helybéliek mulatságára, mert ez volt tréfáik leggyakoribb tárgya. Ez - a latrina helyi változata, hiszen ezen az éghajlaton ásott latrina szóba se jöhetett, a vele járó tífusz- és sárgalázveszély miatt kátránnyal bekent bádogcsöbör volt, mely annyira bűzlött, hogy a szagától az embernek szakadatlanul kavargott a gyomra, s mire megtelt, nyüzsgött a férgektől és kukacoktól. Hetenként egyszer el kellett távolítani, s a helyébe újat rakni, üreset, de hamarosan már a heti egyszeri csere sem volt elég. Meggie lázadt a közöny ellen, amivel a helybéliek ezt az életük részeként elkönyvelték; ő az egész életét itt élhette volna le Észak-Queenslandben, akkor se békült volna meg vele. Márpedig lassanként, kétségbeesetten bár, de leszámolt vele, hogy valószínűleg itt fogja leélni, legalábbis addig, amíg Luke ki nem öregszik a nádvágásból. Akármennyire vágyott is Droghedára, akármennyit álmodott róla, volt olyan büszke, hogy a családjának ne vallja be: elhanyagolja a férje; inkább ez az élete fogytáig szóló ítélet, mint hogy nekik bevallja, mondta magában vadul. Múltak a hónapok, eltelt egy év, sőt már a második is a vége felé járt. Meggie-t csak Müllerék szüntelen kedvessége tartotta itt Himmelhochon. Ha ír Bobnak haza, hogy küldjön pénzt az útiköltségre, táviratilag megkapja, csak épp hogy szegény Meggie képtelen volt szembenézni azzal, hogy az övéinek bevallja, Luke egyetlen vas nélkül hagyta magára. Ha ezt bevallja nekik, még aznap ott kell hagynia Luke-ot, soha vissza nem térhet hozzá, erre a lépésre pedig képtelen lett volna elszánni magát. Az egész neveltetése ellentmondott ennek: a házassági eskü szentsége, az a reménye, hogy egy szép napon talán mégis lesz gyereke, az a helyzet, amit Luke az életében betöltött, úgy is, mint férje, úgy is, mint a sorsának ura. S ráadásul mindaz, ami a természetéből fakadt; konok nyakas büszkesége, kínzó meggyőződése, hogy jelenlegi helyzetéről legalább anynyira tehet ő maga, mint Luke. Ha ő nem hibás, akkor Luke talán másként viselkedik. Száműzetésének tizennyolc hónapja alatt hatszor látta Luke-ot, s bár fogalma sem volt, hogy olyasmi is létezik, mint homoszexualitás, gyakran gondolt rá, hogy Luke-nak Arnét kellett volna elvennie, hiszen az ő társaságát sokkal jobban élvezi. Most már egyenrangú társak voltak, s együtt sodródtak ide-oda az ezer mérföld hosszú partvonalon, attól függően, hogy mikor hol aratták a nádat, s úgy látszik, csak a munkájuknak élnek. S ha Luke eljött is meglátogatni őt, akkor se törekedett semmi meghitt kapcsolatra, csak elüldögélt egy-két órát, elbeszélgetett Luddie-val és Anne-nel, elvitte sétálni a feleségét, adott neki egy baráti puszit, és már ment is. Ők hárman, Luddie, Anne és Meggie, minden szabad idejüket olvasással töltötték. Himmelhoch könyvtára sokkal nagyobb volt, mint Droghedáé a néhány polc könyvével, s értékesebb, ínycsiklandóbb is, így hát Meggie sokat okult az olvasmányaiból. 1936 júniusának egy vasárnapján Luke Arne társaságában állított be, szemmel láthatólag igen elégedetten önmagával. Azért jöttek, hogy Meggie-t nagy élménnyel ajándékozzák meg: elviszik egy ceilidhre. A különféle nemzetiségek, nem úgy, mint Ausztráliában másutt, ahol szétszóródnak és igyekeznek mielőbb ausztrálokká válni, itt, az észak-queenslandi félszigeten makacsul őrizték a hagyományaikat: kínaiak, olaszok, németek, skótokírek egyaránt. Ez a négy népcsoport alkotta a lakosság java részét. S ha a skótok ceilidhet tartottak, azon messzi földről minden skót megjelent. Meggie meglepetésére Luke is, Arne is skót szoknyát viselt; mikor a lélegzetét sikerült visszanyernie, megállapította, hogy mindkettőjüknek remekül áll. Férfias emberen semmi nem mutat férfiasabban, mint a skót szoknya; akinek határozott, kemény a lépte, azon elöl meg se rezzen, de hátul gyönyörűen ring a berakása, az erszény meg elöl mint az ágyékvédő; a térdközépig érő szoknya alatt az izmos lábon pompásan fest a kockás térdharisnya és a csatos cipő. Ahhoz meleg volt, hogy plédet, zekét is vettek volna, elég volt a fehér ingük is, amit mellig kigomboltak, ujját meg könyökig feltűrték. - Tulajdonképpen mi az a ceilidh? - kérdezte Meggie, mikor elindultak. - Az összejövetel, a shindig gael nyelven. - És hogy a csudába került skót szoknya rátok? - Másként be sem engednek, márpedig minket minden cei-lidhen jól ismernek Bris és Cairns között.

- Igen? Akkor nyilván már sok ceilidhen járhattatok, különben skót szoknyára aligha költött volna Luke. Igazam van, Arne?

- Az embernek szüksége van egy kis kikapcsolódásra - mondta Luke, némileg védekező hangon. A ceilidhet valami rozoga csűrfélében tartották, amely ott omladozott a Dungloe folyó torkolatánál a dögletes mangrove-ingoványok közt. Ó, micsoda vidék és micsoda szagok! - gondolta Meggie kétségbeesetten, most, hogy az orrát újabb leírhatatlan bűz csavarta. Melasz, penész, ürülékes csöbör, és most még a mangrove. A tengerpart minden rohadékának párája egyetlen szaggá olvadt össze. Egyébként valóban minden férfi skót szoknyát viselt; mikor bementek, és Meggie körülnézett, megértette, hogyan is érezheti magát egy fakó tollazatú pávatyúk, mennyire elkápráztathatja a pávakakas eleven pompája. A nők itt szinte nem létezővé szürkültek, s ez a benyomása az est folyamán egyre erősödött. A terem végében, egy rozzant pódiumon két, világoskék alapon Anderson-kockás szoknyát viselő dudás állt, s fújt valami vidám talpalávalót tökéletes összhangban, miközben homokszín hajukból pirospozsgás képükre csurgott a veríték. Alig néhány pár táncolt, a zajos tevékenység mintha teljesen ott összpontosult volna a férfiak csoportja körül, ahol pohárszám osztogatták boldog-boldogtalannak a feltehetőleg skót whiskyt. Meggie azon vette észre magát, hogy több más nővel együtt beszorult az egyik sarokba, s megelégedett any-nyival, hogy elbűvölten figyelje a többieket. A nők nem viselték a nemzetséghez - a klánhoz - tartozást jelző színeket: úgy látszik, a skótoknál csak a férfi visel szoknyát, a nő csupán plédet, ahhoz viszont, hogy ilyen vastag gyapjúszövet kendőt kanyarítsanak a vállukra, túlságosan meleg volt. A nőkön tehát nem volt más, csak az Észak-Queenslandben szokásos slampos vászonruha, az viszont teljesen eltűnt a férfiak pompás szoknyája mellett. Volt ott tulipiros-fehér, amilyet a Men-zies klán visel, vidám fekete-sárga, amilyet a lewisi MacLeod klán, üvegkék-vörös kockás, amilyet a Skene klán, tulitarka, amilyet az Ogilvy klán, gyönyörű vörösszürke-fehér, amilyet a MacPherson klán. Luke a MacNeil klán, Arne a Sassenach klán jakobita viseletében volt. Gyönyörű! Luke is, Arne is szemmel láthatóan közismert személy és közkedveltségnek örvend. Vajon hányszor járhattak már itt őnélküle? És mi ütött beléjük, hogy őt ma este elhozzák ide? Felsóhajtott, nekidőlt a falnak. A többi nő kíváncsian nézegette, különösen a két gyűrűt a gyűrűsujján; Luke és Arne a nők rajongásának tárgya volt, ő meg a női irigység céltáblája. Vajon mit szólnának hozzá, ha elmondanám nekik, hogy a nagydarab fekete, a férjem, pontosan kétszer látogatott meg nyolc hónap alatt, s még csak eszébe se jutott, hogy lefeküdjék velem? Nézzétek ezt a kettőt, a két öntelt felföldi piperkőcöt! Egyikük sem skót, csak megjátsszák, mert tudják, hogy pompásan áll nekik a szoknya, s élvezik, ha mindenki őket nézi. Ó, ti két gyönyörű szélhámos! Túlságosan is beleszerettetek önmagatokba ahhoz, hogy a más szerelmére rászorulnátok, egyáltalán, hogy igényelnétek! Éjfélkor a nőket körben a falhoz terelték; a két dudás rázendített a „Caber Feidh"-re, kezdetét vette a komoly tánc. Hátralévő élete során, valahányszor a fülét duda hangja ütötte meg, Meggie mindig ide képzelte vissza magát, a csűrbe. Hozzájárult ehhez a szoknyák kavargása is, a hang és kép, élet és ragyogó életerő álomszerű egybeolvadása, ez tette az emléket oly láthatóvá, olyan varázsossá, hogy soha ki nem fakult. Keresztbe fektettek két kardot a padlón, két férfi a sleati MacDonaldek szoknyájában feje fölé emelte a karját, kezük meg-megrebbent, mint a balett-táncosoké, s halálos komolyan, mintha a kardok hegye a szívükbe hatolhatna, rákezdett a táncra a pengék között és fölött. Aztán a ziháló dudaszót élesen felsivító dallam váltotta fel, a „Kék sapkások mind át a határon" dallama, a kardokat fölkapták, s a teremben lévő valamennyi férfi beállt a körbe, karjuk egybefonódott, szétvált, röppentek a szoknyák. Körtánc, ugrós, dobogós... járták valamennyien, a padlódeszkán dobbanó lábak visszhangot vertek fenn a szarufák közt, meg-meg-villantak a cipők csatjai, s valahányszor változott a dallam, valaki mindig fölszegte a fejét, hosszan felrikoltott, s a többiek teli torokból ráfeleltek. Közben a nők csak bámultak - róluk mindenki megfeledkezett. Hajnali négyre járt, mire a ceilidh feloszlott; kint már nem volt érezhető Blair Atholl vagy a Skye szívszorongató elevensége, kint csak a süket trópusi éjszaka volt, az égbolt csillagos sivatagán nehézkesen vánszorgott

a hold, s mindent megült a mangrovefák dögletes lehelete. Miközben Arne a lihegő öreg Forddal távolodott, Meggie fülét búcsúzóul még megütötte az „Erdei virágok" hullámzó, halkuló, panaszos dallama, ami a mulatozókat hazaparancsolta. Haza? Hát hol van ő otthon? - Nohát, élvezted? - kérdezte Luke. - Jobban élveztem volna, ha többet táncolhatok - felelte Meggie. - Hogy? Egy ceilidhen? Ezt verd ki a fejedből, Meg. Itt tulajdonképpen csak a férfiaknak volna szabad táncolniuk, s még szép tőlünk, hogy egyáltalán hagytunk titeket, nőket is táncolni. - Úgy látom, sok minden van, amit csak ti, férfiak csinálhattok, kivált, ha az jó és kellemes. - Már megbocsáss - mondta Luke mereven. - Azt hittem, majd örülsz egy kis változatosságnak. Ezért is hoztalak el. Nem lett volna muszáj, azt tudod. És ha nem vagy érte hálás, máskor nem is hozlak. - Eszed ágában sincs, az biztos - mondta Meggie. - Minek is engednél be az életedbe? Sok mindent megtanultam az utóbbi néhány órában, olyasmit is, amit jobban szerettél volna, ha nem tudok. Most már nehezebb lesz félrevezetned, Luke. Ami azt illeti, torkig vagyok veled, az életemmel, mindennel. - Pssszt! - szisszent rá a férfi. - Nem vagyunk magunkban. - Akkor maradj magadra - vágott vissza Meggie. - És mikor lesz alkalmam rá, hogy ne csak percekre maradjak kettesben veled? Arne megállt az út szélén Himmelhoch aljában, és együttér-zőn vigyorgott rá Luke-ra. - Gyerünk, pajtás - mondta. - Kísérd fel, én majd itt megvárlak. Nem kell sietned. - Ezt komolyan mondom, Luke - mondta Meggie, mikor Arne már nem hallhatta őket. - Ezentúl másként lesz, hallod ? Tudom, hogy engedelmességet fogadtam neked, de te is megfogadtad, hogy szeretni fogsz és gondoskodsz rólam, tehát mindketten hazugok vagyunk. Hazamegyek Droghedára! Luke-nak eszébe jutott az évi kétezer font, ami ezentúl nem az ő nevére érkezik. - Jaj, Meg - mondta gyámoltalanul. - Ide hallgass, szívem, nem tart ez örökké, megígérem! A nyáron magammal akarlak vinni Sydneybe, ne hívjanak O'Neillnek, ha nem! Arne nagynénjének házában megürül egy lakás, együtt élhetünk három hónapig, és ragyogóan fogjuk érezni magunkat. Még körülbelül egy évig bírd ki ezt a nádvágást, aztán megvesszük a birtokot és letelepszünk, jó? A hold megvilágította az arcát, őszintének látszott, nyugtalannak, aggódónak, bűnbánónak. És nagyon hasonlónak Ralph de Bricassart-hoz. Meggie megenyhült, mert még mindig gyereket akart. - Jó - mondta. - Még egy évig. De számon kérem az ígéretedet, számon kérem Sydneyt, ezt ne felejtsd el, Luke!

12 Meggie havonta egyszer kötelességszerűen levelet írt Fee-nek, Bobnak és a fiúknak; bőségesen leírta Észak-Queenslan-det, ügyelt, hogy a levél humoros legyen. Hogy közte meg Luke között bármi nézeteltérés volna, arra még csak nem is célzott. Már megint a büszkeség. Drogheda annyit tudott csak, hogy Müllerék Luke jó barátai, és Meggie azért lakik náluk, mert Luké sokat van úton. Meggie minden szavát átjárta a Müllerék iránti szeretet, úgyhogy Droghedán nem aggódtak. Csak az fájt, hogy Meggie sohasem jön haza. De hát hogyan is tudathatná velük, hogy nincs pénze az utazásra? Hiszen akkor azt is el kellene mondania, milyen szerencsétlen a házassága Luke O'Neilllel. Időnként erőt vett magán, és beszúrt egy-egy odavetett kérdést Ralph püspökről, Bob pedig, még annál is ritkábban tudatta vele azt a keveset, amit Fee jóvoltából a püspökről megtudott. De aztán jött egy levél, ami másról sem szólt, csak Ralphról. Egy szép nap, váratlanul, megérkezett, Meggie - írta Bob -, és eléggé elkeseredettnek látszott. Mondhatom, nem örült, hogy téged nem talál itt. Őrülten dühös volt, mert nem tudattuk rólad meg Luke-ról, csak akkor hallgatott el, mikor anya elmondta, hogy te semmiképpen sem akartad, hogy tudassuk. Attól fogva egy szót sem szólt. De alighanem jobban hiányoztál neki, mint bármelyikünk hiányzott volna, és ez elég természetes is, hiszen te sokkal többet időztél vele, mint mi, téged mindig a húgának tekintett. Szegény ember úgy járkált mindenfelé, mintha arra számítana, hogy egyszer csak előbukkansz valahonnét. Még csak képeket sem tudtunk neki mutatni, és amíg nem kérte, eszembe sem jutott, milyen fura, hogy egyáltalán nem is csináltattatok esküvői képeket. Megkérdezte, van-e már gyereked, és én azt mondtam, hogy nem hiszem. Ugye nincs, Meggie? Mikor is házasodtatok össze? Nemsokára két éve lesz, igaz? Persze, hiszen júliust írunk. Hogy repül az idő! Remélem, hamarosan lesz egypár gyereked; a püspök biztosan örülne. Meg akartam adni a címedet, de azt mondta, nem kell. Hamarosan elutazik Athénba, Görögországba, azzal az érsekkel, akinek dolgozik. Annak valami négy méter hosszú digó neve van, nem tudom megjegyezni. Képzeld, Meggie repülnek! Isten bizony! Egyébként amikor megtudta, hogy nem vagy Dro-ghedán, és nem tudod kísérgetni, nem is maradt sokáig, egyszer-kétszer kiruccant, mindennap misézett nekünk, és hatodik nap már el is utazott.

Meggie letette a levelet. Ralph tudja! Tudja! Végre tudja. Vajon mit gondol, vajon elszomorítottae? És miért, miért kényszerítette őt erre? Ettől semmi sem lett jobb. Nem szereti Luke-ot, sohasem

fogja szeretni. Luke nem más, mint pótlék, egy férfi, akitől olyan forma gyerekei születnek majd, mint amilyenek Ralph de Bricassart-tól születtek volna. Jóságos Úristen, micsoda káosz! Di Contini-Verchese érsek szívesebben szállt meg világi hotelban, mintsem hogy elfogadja az athéni ortodox püspöki palota vendégszeretetét. Kényes és fontos küldetése volt; réges-rég meg kellett volna már vitatni az ügyeket a görög ortodox egyház főpapjaival - a Vatikán ugyanis jó szívvel volt a görög és az orosz ortodox egyház iránt, ellentétben a protestantizmus iránti érzelmeivel. Végtére is az ortodoxok szakadárok, nem pedig eretnekek, püspökeik sora, akárcsak Rómáé, töretlen vonalban vezethető vissza Szent Péterig. Az érsek jól tudta: diplomáciai próbatétel, hogy őt jelölték erre a küldetésre, ugródeszka magasabb római megbízatásokhoz. Nyelvtudása megint csak hasznosnak bizonyult, folyékony görögsége billentette az ő javára a mérleget. Repülőgépen hozatták el Ausztráliából. El sem tudta volna képzelni, hogy Bricassart püspök nélkül induljon el, az évek múltával mindjobban megbízott ebben a bámulatos férfiban, mind erősebb támasza lett. Valóságos Mazarin! Őeminenciája sokkal nagyobb tisztelője volt Maza-rin bíborosnak, mint Richelieu-nek, úgyhogy ez a hasonlat nem volt üres dicséret. Ralph megtestesítette mindazt, amit az egyház kedvelt a főpapságban. Teológiája, etikája egyaránt konzervatív, az esze vág, akár a beretva, arca sosem árulja el, mi megy végbe mögötte, és talán még ennél is fontosabb, hogy mindig pontosan tudja, hogyan nyerje meg annak a tetszését, akivel épp van, akár szereti az illetőt, akár utálja, akár egyetért vele, akár nem. Ralph püspök nem talpnyaló, hanem vérbeli diplomata. Ha személyére és kiváló tulajdonságaira időnként felhívják a vatikáni hierarchia figyelmét, kétségtelenül magas polcra emelkedhet. Ami nagyon is kedvére lenne Di Contini-Verchese őeminenciájának, mert nem óhajtja elveszíteni a kapcsolatot Bricassart püspökkel. Nagy hőség volt, de Ralph püspök élvezte a száraz athéni levegőt a fülledt Sydney után. Mint rendesen, most is csizmát és lovaglónadrágot viselt a reverendája alatt. Gyors léptekkel rótta az Akropoliszra vezető sziklás kaptatót, át a komor Pro-pülonon, el az Erekhtheion mellett, s fel a csúszós köveken a Parthenonhoz, majd azon is túl, az alanti falhoz. A szél felborzolta fekete fürtjeit - halántékán már őszült egy kicsit -, s állt, és a fehér városon túl a napsütötte dombokat nézte meg az Égei-tenger tiszta, döbbenetes kékségét. Közvetlenül alatta zsúfolódott a Plaka, a tetőéttermek, a bohémtanyák, jobb kéz felől pedig egy hatalmas amfiteátrum kúszott fel a sziklafalra. Távolabb római oszlopok, kereszteserődök, velencei paloták - de a törököknek semmi jele. Fantasztikus népség ezek a görögök. Annyira gyűlölték azt a fajtát, amelyik hétszáz évig uralkodott rajtuk, hogy mihelyt felszabadultak, egy szálig lerombolták valamennyi mecsetet, minaretet. És micsoda ősi világ ez, micsoda kincseket örökölt! Az ő normann ősei még állatbőrökbe bugyolált barbárok voltak, amikor Periklész márvánnyal koronázta a sziklatetőt. Róma pedig primitív falu volt. Csak most, tizenegyezer mérföld távolságban tudott Meg-gie-re gondolni úgy, hogy ne támadjon sírhatnékja. Még így is elhomályosultak szeme előtt a távoli dombok, csak azután sikerült úrrá lennie érzésein. De hát hogyan is hibáztathatná Meggie-t, mikor csak az ő tanácsát követte? Azonnal megértette, miért határozott úgy Meggie, hogy nem tudatja a házasságáról, nem akarta, hogy ő megismerje a férjét, nem akarta, hogy része legyen új életének. Ő persze hallgatólagosan feltételezte, hogy akárki lesz is Meggie férje, Gillanbone-ba költöznek, ha ugyan nem Droghedára; hogy Meggie továbbra is ott él majd, ahol ő biztonságban tudja, gondtalanul, távol minden veszedelemtől. De most, hogy jobban utánagondolt, már megértette: Meggie éppen ezt nem akarta. Nem: természetes, hogy elment, és az is, hogy amíg együtt van ezzel a Luke O'Neill-lel, vissza sem jön. Bob azt mesélte, hogy Nyugat-Queenslandben akarnak birtokot vásárolni, arra gyűjtenek. Ez a hír volt a lélekharang. Meggie soha többé nem akar visszajönni. Meggie elhatározta, hogy meghal az ő számára. De vajon boldog vagy-e, Meggie? Jó hozzád az az ember? Szereted ezt a Luke O'Neillt? Miféle férfi az, hogy tőlem hozzá fordultál? Mi rejtőzik abban a mindennapi juhtenyésztőben, hogy jobban szeretted, mint Enoch Daviest, Liam O'Rourke-ot vagy Alastair MacQueent? Talán mert én nem

ismerem, én nem tudom senkivel összemérni? Azért tetted, Meggie, hogy megkínozz, hogy mindenért megfizess? De miért nincs gyereked? Mi ütött abba az emberbe, hogy keresztül-kasul csavarogja az államot, téged pedig bekvártélyoz a barátaihoz? Miért, Meggie? Miért? Miért mentél hozzá ehhez a Luke O'Neillhez? Sarkon fordult, lement az Akropoliszról, járta Athén nyüzsgő utcáit. Elidőzött az Evripidou utca piacán, lenyűgözve bámulta az embertömeget, a kosarakban bűzlő tengeri halakat, az egymás hegyén-hátán lógó sokféle portékát, zöldséget, papucsokat; kedvtelve nézte az asszonyokat, szégyentelenül megbámulták, körülhízelegték - merőben másféle örökség hordozói, mint amilyen az ő puritán háttere. Gátlástalan bámulatukban azonban nem volt semmiféle kéjes hátsó gondolat (ennél jobb szó nem jutott eszébe), úgyhogy zavar nélkül fogadta, mint a különleges szépségét nyugtázó bókot. A fényűző luxushotel az Omonia téren állt. Di Contini-Ver-chese érsek az erkélyablaknál ült, gondolataiba merülve. Az ajtónyitás zajára mosolyogva fordult Ralph püspök felé. - Jókor jössz, Ralph. Imádkozni szeretnék. - Azt hittem, minden rendben van. Váratlan bonyodalom támadt, eminenciás uram? - Nem az, amire gondolsz. Levelet kaptam ma Monteverdi bíborostól. A szentatya kívánságát tolmácsolja. Ralph püspöknek elszorult a szíve. Fejbőre bizsergett. - Mondja el, eminenciás uram. - Mihelyt vége a tárgyalásoknak, márpedig vége, azonnal Rómába kell utaznom. Ott bíbornoki birétummal tisztelnek meg, és munkámat Rómában kell folytatnom őszentsége közvetlen irányítása alatt. - Én pedig...? - Te Bricassart érsek leszel, és hazatérsz Ausztráliába, ahol pápai legátus leszel helyettem. Bizsergő bőre lángvörösre gyúlt, szédült, megingott. Őt, nem olasz létére, pápai legátussá emelik! Ilyen még nem volt. Ó, lesz ő még Bricassart bíboros is! - Természetesen előbb Rómában kapsz képzést és útmutatást. Körülbelül hat hónapig, s ezalatt bemutatlak a barátaimnak. Azt akarom, hogy megismerjenek, mert eljön az idő, Ralph, amikor magamhoz hívatlak, hogy segíts vatikáni munkámban. - Eminenciás uram, hogyan köszönjem meg?! Ezt a nagy lehetőséget eminenciádnak köszönhetem. - Isten segítségével meglátom, ha egy ember tehetségesebb annál, semhogy megmaradjon a névtelenség homályában, Ralph. Most pedig térdeljünk le és imádkozzunk. Isten végtelenül jóságos. Rózsafüzére és misszáléja ott volt a keze ügyében, egy asztalkán. Ralph püspök reszkető kézzel nyúlt a rózsafüzérért, és leverte a padlóra a misszálét. Középen nyílt ki. Az érsek felemelte, és kíváncsi pillantással nézte az elsárgult, selyempa-pír-finomságú valamit, ami egykor rózsa volt. - Milyen különös! Miért őrizted meg? Hajdani otthonod vagy talán az édesanyád emlékére ? - A szempár, amely átlátott minden álságon, tettetésen, egyenesen a szemébe nézett; nem volt ideje leplezni felindulását, zavarát. - Nem. - Elfintorította arcát. - Anyámra nem akarok emlékezni. - Pedig nyilván nagy becsben tartod ezt az emléket, ha a neked legkedvesebb könyv lapjai között őrzöd. Miről beszél neked ez a virág? - Olyan tiszta szerelemről, amilyennel az én Istenem iránt viseltetem, Vittorio. A könyvnek nem válik szégyenére. - Gondoltam, hiszen ismerlek. De ez a szerelem nem veszélyezteti az egyház iránti érzelmeidet? - Nem. Az egyházért hagytam el őt, és hagyom el mindörökre. Nagyon messzire távolodtam tőle, és soha vissza nem térhetek. - Értem hát végre a szomorúságodat! Kedves Ralph, nem olyan veszedelmes a dolog, mint gondolod, egyáltalán nem. Sok jót fogsz még cselekedni, sokakért, és sokan fognak szeretni. Ő pedig, akinek az emlékét ez a virág őrzi, sohasem fog hiányt szenvedni, mert a rózsa mellett az iránta érzett szerel med emlékét is megőrizted. - Nem hiszem, hogy ő megért, hogy valaha is megértett.

- Dehogyisnem! Ha így szeretted, az ő asszonyi szíve meg ért téged. Különben elfelejtetted volna, és réges-régen nem őriznéd ezt az ereklyét. - Volt idő, nem is egyszer, amikor hosszú órákat töltöttem térden állva, mély fohászban, hogy el ne hagyjam a posztomat, hogy el ne menjek... hozzá. Az érsek felkelt székéből, és letérdelt barátja, a gyönyörű szép férfi mellé, akit úgy szeretett, mint Istenen és egyházán kívül senki és semmi mást. - Nem hagyod el a posztodat, Ralph, ezt magad is jól tudod. Te az egyházhoz tartozol, és mindig is az egyházhoz fogsz tartozni. Most pedig imádkozzunk, és én életem végéig imáimba foglalom a rózsát. A mi Urunk sok bánatot és fájdalmat mér ránk az örök élet felé vezető utunkon. Meg kell tanulnunk elviselni, neked csakúgy, mint nekem. Augusztus végén Meggie levelet kapott Luke-tól: a towns-ville-i kórházban van, írta, Weil-kórral ápolják, de túl van a veszélyen, és hamarosan kiengedik.

Úgy látszik hát, hogy nem kell az év végéig várnunk, Meggie, előbb is elmehetünk szabadságra. Csak akkor mehetek vissza a nádhoz, ha száz százalékig rendbe jövök, és ehhez a legjobb út, ha alaposan kipihenem magam. Úgyhogy egy hét múlva érted megyek. Elutazunk az Eacham-tóhoz vagy az Atherton-fennsíkra két hétre, míg meg nem erősödöm annyira, hogy visszamehetek dolgozni. Meggie jóformán nem hitt a szemének. Maga sem tudta, szeretne-e Luke-kal lenni vagy sem, most hogy elérkezett az alkalom. Lelkének fájdalma sokkal lassabban gyógyult, mint a testéé; a dunnyi fogadóban töltött mézeshetek megpróbáltatásainak emlékét oly rég száműzte gondolataiból, hogy már nem iszonyodott tőle, és olvasmányaiból tudta már, hogy a fájdalom java részét a tudatlanságuk okozta, az övé és Luke-é egyaránt. És jóságos Istenem, bárcsak ez a nyaralás egy gyereket jelentene! Ha gyereket szülhetne, azt szerethetné - minden sokkal könnyebb lenne. Anne nem bánná, ha kisbaba volna a háznál - imádná a gyereket. Luddie nemkülönben. Százszor is elmondták mind a ketten, abban reménykedtek, hogy Luke egyszer eljön és itt marad egy darabig, hogy végre megváltoztassa feleségének sivár, szeretet nélküli életét. Anne és Luddie örültek, amikor elmesélte, mit írt Luke - de nem tápláltak vérmes reményeket. - Akármi legyek, ha a nyomorult meg nem találja a módját, hogy megint csak Meggie nélkül menjen el - mondta Luddie-nak Anne. Luke kölcsönkért valakitől egy kocsit, és kora reggel eljött Meggie-ért. Vézna volt, ráncos és sárga, mint akit besavanyítottak. Meggie döbbenten adta oda a táskáját, és ült be Luke mellé a kocsiba. - Mi az a Weil-kór, Luke? Azt írtad, túl vagy a veszélyen, de úgy nézem, nagyon beteg lehettél. - Az csak amolyan sárgaság, amit a nádaratók előbb-utóbb mind megkapnak. A nádi patkány terjeszti, elég, ha megvágod a kezedet, már meg is fertőződtél. Én jó erőben vagyok, nem vert le annyira a lábamról, mint a legtöbb embert. Egykettőre rendbe jövök, azt mondta a doktor. Erdő borította hatalmas szakadékban kapaszkodtak felfelé, a belső vidékre vezetett az út. Odalent sebes vizű folyó dübörgött, egy helyütt vízesés zuhogott az útra. Fantasztikus fényárny játék kísérte útjukat, amikor áthajtottak a sziklaszirt és a csillogó-ragyogó vízáradat között. Ahogy mind feljebb és feljebb kapaszkodtak, egyre hidegebb és üdébb lett a levegő. Meggie már el is felejtette, mennyire felfrissült mindig, ha hűvösebb lett. Előttük az őserdő áthatolhatatlan tömege. A fák között a zöld kúszónövények véghetetlen zöld bársonyfüggönye lebegett. Alatta csodálatosnál csodálatosabb virágok, pillangók bukkantak elő, malomkeréknyi hálója közepén méltóságteljesen trónolt a pettyes pók, mesebeli gomba tapadt a mohos fatörzseken, arany-vörös tollú madarak cikáztak a fák között. Paradicsomi környezetben pihent a fennsíkon az Eacham-tó. Alkonyattájban kimentek penziójuk verandájára, hogy búcsúpillantást vessenek a tükörsima vízre. Meggie az óriási denevéreket nézte: százával-ezrével szálltak élelmet keresőben ezek a komor „repülő rókák", irdatlanok és visszataszítók, de meglepően félénkek, és tökéletesen ártalmatlanok. De a látvány félelmetes volt, ahogy tömegestül szálltak át a fekete égen, mint megannyi mozgó kelmevég. Meggie le nem tudta venni róluk a szemét. És micsoda mennyei gyönyörűség volt belesimulni a hűvös, puha ágyba! Itt nem kellett mozdulatlanul egy helyben feküdni, míg a veríték át nem áztatja a lepedőt, azután vigyázva új helyet keresni, tudván tudva, hogy a lepedő nem lesz száraz soha. Luke egy lapos kis csomagot

szedett elő a táskájából, a csomagból egy maréknyi kicsi, kerek tárgyat, azokat pedig szép sorban kirakta az éjjeliszekrényre. Meggie felvett egyet, megforgatta, megnézte. - Hát ez mi? - kérdezte kíváncsian. - Szerelmes levél. - Luke már elfelejtette, hogy két éve elhatározta, nem mondja meg feleségének, hogy védekezik. - Magamra húzom, mielőtt beléd hatolnék. Különben gyerekünk lehetne, azt pedig nem engedhetjük meg magunknak, amíg nincs meg a házunk. - Pucéran ült az ágy szélén, vézna volt, bordái majd kibökték a bőrét. De kék szeme ragyogott, és megragadta Meggie-nek a szerelmes levelet markoló kezét. - Nem tart már sokáig, Meg, hidd el! Úgy számolom, ötezer font híja még, és miénk lehet Charters Towerstól nyugatra a legkülönb birtok! - Akkor máris a tiéd - mondta Meggie. Tökéletesen nyugodt volt a hangja. - írok Bricassart püspöknek, és megkérem, adja kölcsön a pénzt. Nem kérne kamatot. - Meg ne merd tenni! - förmedt rá Luke. - Az áldóját, Meg, hová lett a büszkeséged ? Megdolgozunk azért, ami kell, nem fogunk kölcsönt kérincsélni! Életemben egy pennyvel nem tartoztam senkinek, és nem is fogok, soha! Meggie jóformán nem is hallotta. Agyát elöntötte a vörös köd. Soha még ilyen vad dühöt nem érzett. Csaló, önző, hazug! Hogy merészel ilyet tenni vele: rászedi, megfosztja a gyerekétől, elhiteti vele, hogy valaha is juhtenyésztő akart lenni! Megtalálta a helyét Arne Swensonnál meg a cukornádnál. Olyan jól sikerült lepleznie dühét, hogy maga is meglepődött. Figyelmét visszakényszerítette a kezében tartott kis gumikerékre. - Mondd csak, tulajdonképpen mi ez a szerelmes levél? Hogyan akadályozza ez meg, hogy gyerekem legyen? Luke ott állt mögötte: pucér testének érintésére megborzongott. Luke azt hitte, izgalmában. Ő tudta, hogy az undortól. - Te nem tudsz semmit, Meg? - Nem - hazudta Meggie. A szerelmes levélről valóban nem tudott; sose látott még ilyet, nem is hallott róla. Luke keze a mellével játszott, becézte, csiklandozta. - Tudod, amikor benned vagyok, akkor valami kifolyik belőlem, s ha benned vagyok, és nincs rajtam semmi, akkor az a valami benned marad. És ha sokáig bent marad, vagy ha gyakran beléd kerül, akkor gyerekünk lehet. Hát így vagyunk! Most már tudja, mire jó a szerelmes levél. Magára húzza a csaló gazember! Luke eloltotta a lámpát, és magával vonta Meggie-t az ágyra. Hamarosan a gumi után tapogatózott; Meggie ugyanazokat a hangokat hallotta, mint a dunnyi fogadó hálószobájában, de most már tudta, mit jelentenek: Luke most húzza magára azt a holmit. A csaló! Hogyan lehetne kijátszani?... Vigyázott, nehogy Luke észrevegye, milyen fájdalmat okoz. összeszorított foggal tűrte. Ha természetes dolog, miért fáj eny-nyire? - Nem jó, igaz? - kérdezte utána Luke. - Borzasztóan kicsi lehet ott neked még most is, ha ennyire fáj. Nem baj, ha ezentúl a melleden csinálom? - Nem számít - mondta Meggie fáradtan. - Ha nem fog fájni nem bánom, csak csináld. - Egy kicsit lelkesebb is lehetnél, Meg! - Ugyan miért? De Luke már kezdte is újra, két éve elmúlt, hogy sem ideje, sem energiája nem jutott ilyesmire. Ó, de jó is nővel lenni, milyen izgató, ha tilos is! Mintha nem is lennének házasok Meg-gel, tisztára mint mikor kivitte valamelyik szolgálót a kynunai kocsma mögé a legelőre, vagy birkanyíró szín mögött, a falnál teperte le azt a puccos Carmichael lányt! Meggie-nek szép a melle, jó kemény a sok lovaglástól, épp az ilyet szereti, és őszintén szólva szívesebben élvez el a mellén, csupasz vesszeje épp odaülik a két domb közötti fészekbe. A szerelmes levél cudarul kényelmetlen holmi, de hát az ember ne keresse a bajt. Megmarkolta Meggie tomporát, magára húzta az asszonyt. Azután foga közé vette a mellbimbóját, s érezte, amint megduzzad, megkeményedik a nyelve alatt. Meggie-t elöntötte az undor, micsoda nevetséges, megvetendő teremtmény a férfi, szuszog, röfög, majd megvesz egy kis élvezetért. Luke egyre izgatottabb lett, markolászta Meggie hátát, fenekét, szürcsölt, nyeldekelt, mint valami óriás macskakölyök, amelyik visszaszabadult anyja emlőjére. Csípője ritmikusan

rángott, Meggie meg ott hevert rajta, esetlenül elterülve, mert annyira utálkozott, hogy még csak meg sem próbált segíteni neki. Azután megérezte, hogy a csupasz vessző hegye besiklik a lába közé. Passzív szemlélője lévén az aktusnak, zavartalanul gondolkodott. És ekkor támadt az ötlet. Lassan, feltűnés nélkül úgy helyezkedett el, hogy Luke ott legyen egészen a legfájdalmasabb pontnál, ekkor Meggie nagy lélegzetet vett, majd összeszorított foggal magába kényszerítette a vesszőt. Fájt ugyan, de nem annyira. A gumi nélkül csúszósabb volt, könnyebb volt bevinni és sokkal könnyebb elviselni. Luke szeme kinyílt. Megpróbálta ellökni magától az asz-szonyt, de... Uramisten! Fantasztikus a szerelmes levél nélkül, sohasem hatolt még be nőbe csupaszon, sohasem tudta, micsoda különbség. Izgalmában nem volt képes ellökni Meggie-t, és végül magához szorította. Férfiatlan dolog felkiáltani, de nem bírta megakadályozni a feltörő nyögést. Azután gyengéden megcsókolta a feleségét. - Luke...? - Tessék. - Miért nem csinálhatjuk mindig így? Akkor nem kellene, felhúznod a szerelmes levelet. - Most se lett volna szabad így csinálni, Meg, hát még máskor is! Egészen benned voltam, amikor megtörtént. Meggie fölébe hajolt, megsimogatta a mellét. - Hát nem érted? Hiszen ülök! Nem marad bennem, rögtön kifolyik. Jaj, Luke, igazán! Annyival jobb, így alig fáj. Biztosan nem lesz semmi baj, hiszen érzem, hogy kifolyik. Igazán! Volt-e valaha élő ember, aki elutasította a mennyei élvezetet, ha tálcán hozták elébe? Luke is csak Ádám fia volt; rábólintott hát, mert e tekintetben Meggie volt kettejük közül a tájékozottabb. - Lehet valami igazság abban, amit mondasz, és nekem is sokkal kellemesebb, ha nem kapálózol ellene. Na jó, Meg, ezentúl így csináljuk. És a sötétségben Meggie elégedetten mosolygott. Mert nem folyt ki az egész. Amint érezte, hogy Luke kicsúszik belőle, nagy erővel megfeszítette belső izmait, lefordult Luke-ról, hanyatt feküdt, keresztbe vetett térdeit felemelte, és elkeseredetten igyekezett magában tartani a maradékot. Hohó, uracs-kám, majd meglátjuk, ki nevet a végén! Várj csak, várj, Luke O'Neill! Ha belepusztulok is, meglesz a gyerekem! Távol a parti síkság fülledt melegétől, Luke gyorsan összeszedte magát. Jól evett, hízott valamicskét, beteges sárga bőre ismét megbarnult. Meggie készséges és engedékeny volt az ágyban, nem volt hát nehéz rávennie Luke-ot, hogy a tervezett két hetet háromra nyújtsa, azután négyre. De a hónap végén Luke fellázadt. - Nincs több kifogás, Meg. Erősebb vagyok, mint valaha. Itt trónolunk nagy kényelemben, és szórjuk a pénzt. Arnénak szüksége van rám. - Nem gondolod meg magad, Luke? Ha igazán akarnád, megvehetned a gazdaságot. - Tartsunk ki még egy darabig, Meg. Luke nem vallotta be, de a cukor csábítása nem engedte. Beleette magát a csontjaiba, megmagyarázhatatlan módon vágyott a keserves, kimerítő munkára. Amíg férfiereje bírja, Luke hű marad a cukorhoz. Meggie csak abban reménykedett, hogy ha gyereke lesz, örököse a Kynuna körüli földeknek, akkor talán rábírhatja, hogy meggondolja magát. Meggie visszatért hát Himmelhochra - várt és remélt. Istenem, add, hogy gyerekem legyen! Az mindent megoldana. Add hát, hogy gyerekem legyen! És lett. Anne és Luddie majd megbolondultak örömükben. Kivált Luddie-ban lelt becses támaszra. Nagyszerűen értett a varráshoz, hímzéshez, amit Meg-gie-nek sosem sikerült megtanulnia, úgyhogy amíg Luddie nagy, kérges kezével a finom kelmét öltögette parányi tűvel, Meggie és Anne berendezte a gyerekszobát. Csak az volt a baj, hogy a baba rakoncátlanul viselkedett. A melegtől-e vagy az anyja boldogtalanságától - nem lehetett tudni. Nemcsak reggel kerülgette rosszullét Meggie-t, hanem egész nap, és nemcsak az első hetekben, hanem végesvégig. Súlyban alig gyarapodott, de tele volt vízzel, és a vérnyomása úgy felszökött, hogy még Smith doktort is megrémítette. Kórházban kéne töltenie a terhességét, mondogatta Meggie-nek, és legszívesebben elküldte volna Cairnsbe, de aztán meggondolta; férje sincs mellette, és hozzátartozója sincs a közelben, ezért úgy döntött, jobb lesz Meggie-nek, ha ott marad továbbra is, és Luddie meg Anne viseli a gondját. Hanem az utolsó három hetet mindenképpen Cairnsben kell töltenie. - És próbálják rávenni a férjét, hogy látogassa meg! - förmedt rá a doktor Luddie-ra. Meggie azonnal megírta Luke-nak, hogy terhes. Őt is az a női meggyőződés hatotta át, hogy mihelyt a nem kívánt tény visszavonhatatlan, Luke is épp olyan boldog lesz, mint amilyen ő. Luke válasza eloszlatott minden illúziót. Őrjöngött dühében. Az ő szemében az apaság azt jelentette, hogy egy éhes száj helyett most már kettőt kell jóllakatnia. Keserű pirula volt ez Meggie-nek, de lenyelte - mást nem tehetett. Most már a születendő gyerek is Luke-hoz kötötte, nemcsak a büszkeség. Kegyetlenül rosszul volt. Émelygett, tehetetlen volt, úgy érezte, senki sem szereti, még a gyermek sem; se megfoganni nem akart, se megszületni. Meggie érezte bensejében a parányi, gyenge teremtmény erőtlen ellenállását. Bár nem érezte eléggé erősnek magát, hogy vállalja a kétezer mérföldes vonatozást haza, mégis útra kelt volna. Smith doktor azonban kérlelhetetlen volt. Egyheti vagy még több vonatozás - ha több szakaszban is - a gyerek vesztét jelentené. Meggie kiábrándult volt és boldogtalan, de tudatosan nem lett volna képes ártani a gyerekének. De ahogy telt-múlt az idő, egyre apadt a lelkesedése, a vágya, hogy legyen valaki, aki egészen az övé, akit szerethet - a gyerek mind nyomasztóbb teher volt, testén-lel-kén egyaránt. Smith doktor nem bánta volna, ha hamarabb elmegy Cairnsbe, félő volt, hogy Meggie nem élné túl, ha a dungloe-i barakk-kórházban szül. Vérnyomása egyre emelkedett, a folyadék szaporodott. Az orvos toxémiát, eclampsiát emlegetett,

és más hosszú, orvosi műszavakat használt, úgyhogy Anne és Luddie végül kötélnek állt, bár nagyon szerették volna, ha a gyerek Himmelhochon látja meg a napvilágot. Május végén Meggie-nek már csak négy hete volt hátra; négy hét múlva megszabadul elviselhetetlen terhétől, ettől a hálátlan gyerektől. Lassan meggyűlölte, pedig mennyire, de mennyire akarta valaha! Persze akkor még nem is sejtette, mennyi bajnak lesz az okozója. Hogyan is képzelhette, hogy Luke megörül majd a gyereknek, mihelyt valóság lesz és nem vágyálom? Sem a viselkedése, sem a szavai nem jósoltak semmi jót, amióta csak összeházasodtak. Ideje beismernie, hogy a házassága katasztrófa, gondolta Meggie. Fel kell adnia ostoba büszkeségét, és igyekeznie menteni, ami menthető. Mert miért is házasodtak össze? Csupa hamis oka volt! Luke a pénzéért vette el, ő pedig Ralph de Bricas-sart-tól menekült - de úgy, hogy közben megpróbálta megtartani! Szerelmet még csak nem is tettetett egyikük sem, holott

157 3d3

csak a szerelem segíthette volna át őket az eltérő céljaik, vágyaik okozta nehézségeken. Különösképpen sosem tudta gyűlölni Luke-ot, de az utóbbi időben mind gyakrabban gondolt gyűlölettel Ralph de Bricas-sart-ra. Pedig hát Ralph sokkal, de sokkal kedvesebb és tisztességesebb volt vele, mint Luke. Ralph sosem bátorította, hogy másként gondoljon rá, mint papra és jó barátra, és a két alkalommal, amikor megcsókolta, mindig ő, Meggie, volt a kezdeményező. Miért haragszik hát rá annyira? Miért Ralphot gyűlöli, miért nem Luke-ot? Csak magára haragudhat, a félelmei, a rettegései miatt, és mert olyan szörnyű neheztelést érzett, amiért Ralph következetesen visszautasította kétségbeesett és követelőző szerelmét. Csak magára haragudhat azért az ostoba fel-lobbanásért, amely Luke O'Neillhez űzte. Elárulta önmagát, elárulta Ralphot. Ha sosem lehetett Ralph felesége, szeretője, gyermekének anyja, akkor is. Ha sosem kellett Ralphnak márpedig nem kellett neki! - akkor is. Mindez mit sem változtat a tényen, hogy neki csak Ralph kell, és nem lett volna szabad megalkudnia. De ha tudja is, mi a baj, akkor sem változtathat a helyzeten. Luke O'Neillhez ment feleségül. Luke O'Neill gyerekével terhes. Hogyan is tehetné boldoggá Luke O'Neill gyereke, mikor még maga a gyerek apja se kívánja ? Szegény kis poronty. Ha megszületik, ő is csak ember lesz, emberi lény, akit már csak azért is szerethet. Csak éppen... Mit meg nem adna érte, ha Ralph de Bricassart gyereke volna! Lehetetlen. Soha meg sem történhet. Ralph olyan intézményt szolgál, amely egész embert kíván, amely egyetlen porcikájáról sem hajlandó lemondani, még a férfi voltáról sem, amit pedig parlagon hevertet. Azt kell feláldoznia az anyaszentegyház oltárán, és ez a hatalmas intézmény elpocsékolja az áldozatot, érvényteleníti fiának létét, s ha ő maga megszűnik, mindörökre megszűnik vele együtt folytatásának a lehetősége is. Csakhogy egy szép napon az intézménynek is fizetnie kell. Büntetésül a mohóságáért egyszer majd nem lesz több Ralph de Bricassart, mert az eljövendő Ralphok többre tartják férfi voltukat, nem fogják feláldozni semmiért, nem dobják oda értelmetlenül... Meggie hirtelen felállt, és bevonszolta magát a nappaliba, ahol Anne elmerülten olvasta Norman Lindsay betiltott regényét, a Redheap-et, illegális kiadásban. Szemmel láthatólag nagy élvezettel falta a tiltott gyümölcsöt. - Anne, alighanem meglesz a kívánságod. - Micsoda, kedves? - nézett fel révetegen a könyvből Anne. - Telefonálj Smith doktornak. Itt és most fogom világra hozni azt a nyomorult kölyköt. - Uramisten! Eredj a hálószobába, feküdj le... ne a te szobádba, a miénkbe! Smith doktor szívből átkozta a sors szeszélyét és az újszülöttek makacs eltökéltségét, miközben rozoga kocsiján vágtatott ki Dungloe-ból. A hátsó ülést a helybeli bába foglalta el, valamint annyi felszerelés, amennyit a doktor csak el tudott hozni a kis barakk-kórházból. Nincs értelme Meggie-t beszállítani. Himmelhochon éppannyit tud rajta segíteni. Cairnsben volna Meggie helye. - Értesítették a férjét? - kérdezte a doktor, miközben felcsörtetett a lépcsőn, nyomában a bábával. - Táviratoztam. Meggie a szobámban van, ott több a hely. Anne bebicegett mögöttük a hálószobába. Meggie az ágyon feküdt; szemét tágra nyitotta, de a fájdalomnak nem látszott rajta egyéb jele, csak a kezét szorította olykor ökölbe, és a teste megfeszült. Elfordította fejét, és Anne-re mosolygott, és Anne a szeméből látta, hogy nagyon fél.

- örülök, hogy nem jutottam el Cairnsbe - mondta Meggie. - Anyám otthon szült valamennyiünket, pedig apu azt mondta, hogy Hallel iszonyúan megszenvedett. De túlélte, és túl fogom élni én is. Mi, Clearyk, nem adjuk fel egykönnyen. Órák teltek el, mire a doktor kiment Anne-hez a verandára. - Hosszú és keserves vajúdása lesz az asszonykának. Az első gyerek nemigen szokott könnyen jönni, ez meg ráadásul rosszul is fekszik. Az asszony csak kínlódik, és nem megy semmire. Cairnsben császármetszést végezhetnénk, de itt szó sem lehet róla. Kénytelen lesz egymaga megbirkózni vele. - Magánál van? - Ó, hogyne. Derék, bátor teremtés, nem kiabál, nem is panaszkodik. Szerintem mindig a legkülönbek szenvedik meg a legkeservesebben. Szüntelen Ralph felől kérdezősködik, hogy eljött-e már, én meg mindenféle hazugsággal traktálom, hogy a Johnstone megáradt. Úgy tudtam, a férjét Luke-nak hívják...? - Igen. - Hm. Hát akkor talán azért hívja folyton azt a Ralphot, akárki legyen is. Luke nem valami nagy támasz, igaz? Anne a veranda korlátjára támaszkodott, előrehajolt. Dunny felől taxi közeledett, és bekanyarodott a Himmelhoch felé vezető emelkedőre. Kitűnő szemével meglátta, hogy egy fekete hajú férfi ül a hátsó ülésen, örömében, megkönnyebbülésében felkiáltott: - Nem hiszek a szememnek! Úgy látszik, Luke-nak mégiscsak eszébe jutott, hogy felesége is van! - Legjobb lesz, ha visszamegyek, Anne. Maga majd fogadja a vendéget. Én egyelőre nem szólok semmit, mert hátha mégsem ő az. Ha igen, adjon neki egy csésze teát, és a rossz híreket tartogassa későbbre. Ráfér az a tea. A taxi megállt, s Anne nagy meglepetésére a sofőr kiszállt, és hátrament, hogy kinyissa utasának a hátsó ajtót. Joe Casti-glione, Dunny egyetlen taxijának tulajdonosa és vezetője, nem volt közismert az udvariasságáról. - Himmelhoch, eminenciás uram - mondta, és mélyen meghajolt. Egy férfi szállt ki, lobogó fekete reverendában, derekán bíborszín selyemövvel. Ahogy megfordult, Anne egy kába pillanatig látta, hogy ez a férfi egészen más, jó tíz évvel idősebb, mint Luke. Uramisten, gondolta, ahogy az elegáns férfi kettesével vette a lépcsőket. Ilyen jóképű férfit még életemben nem láttam! Egy élő-eleven érsek! Mit akar egy katolikus érsek ilyen vén, megrögzött lutheránustól, mint Luddie meg én? - Mrs. Müller? - kérdezte a jövevény, és kék szeme kedvesen, mosolyogva pillantott le rá. De a tekintete hűvös maradt, mintha túlságosan is sokat látott volna már életében, amit legszívesebben nem látott volna, és sikerült már réges-régen megfékeznie az érzéseit. - Igen, én vagyok Anne Müller. - Ralph de Bricassart érsek vagyok, őszentsége ausztráliai legátusa. Úgy tudom, Mrs. Luke O'Neill az önök vendége? - Igen, uram. - Ralph? Ralph? Ő volna Ralph?... - Nagyon régi jó barátja vagyok. Láthatnám őt, kérem? - Egészen biztosan boldog lenne, érsek úr... - nem, ez így nem jó, az ember nem érsek urazhatja csak úgy egyszerűen; hogy is szólította Joe Castiglione? - ...eminenciás uram, rendes körülmények között, de Meggie éppen vajúdik, és igen nehéz a szülése. És ekkor meglátta, hogy a férfinak mégsem sikerült megfékeznie az érzéseit, csak megfegyelmezte és kordában tartja őket, valahol a tudata mélyén. A szeme olyan kék volt, hogy Anne úgy érezte, belefúl ebbe a kékségbe, és olyasmit olvasott ki belőle, hogy egyszeriben azon kezdte törni a fejét: vajon mi volt ennek a férfinak Meggie, és mi volt ő Meggie-nek. - Tudtam, hogy baj van! Régóta érzem, hogy baj van, de mostanában már valóságos megszállottsággá lett az aggodalmam. El kellett jönnöm, hogy a magam szemével lássam. Kérem, engedjen be hozzá! Ha másért nem, hát azért, mert pap vagyok.

Anne nem is gondolt rá, hogy visszautasítsa. - Jöjjön, eminenciás uram. Erre tessék. - És míg lassan csoszogott a két botjával, ilyen gondolatok jártak az agyában: Tiszta a ház? Rend van mindenütt? Letörölgettem a port? Kidobtam azt az elromlott birkacombot, vagy még most is bebüdösíti az egész házat? Hogy egy ilyen nagy ember épp ilyenkor jöjjön látogatóba! Luddie, mikor szállsz le már végre arról a traktorról, s jössz elő? Már órákkal ezelőtt szalajtottam érted azt a fiút! A látogató úgy ment el Smith doktor és a bába mellett, mintha a világon sem volnának. Térdre hullott az ágy mellett, keze Meggie kezéért nyúlt. - Meggie! Meggie kényszerítette magát, hogy felneszeljen az iszonyú álomból: már nem törődött semmivel, de most megpillantotta az imádott arcot, közel az ő arcához, az erős szálú fekete hajat, immár két ősz csíkkal, a szép, nemes arcvonásokat, amelyeket néhány ránc redőz, de a kifejezése ha lehet, még türelmesebb, és a kék szemet, amely szerelmes vágyódással keresi az ő szemét. Hogyan téveszthette vele össze Luke-ot valaha is? Hozzá senki sem hasonlítható, nem, az ő számára nem is lesz hozzá fogható soha senki, és ő mégis elárulta az iránta való érzéseit. Luke a tükör vak fele, Ralph pedig fényességes, akár a nap, és éppoly távoli. Ó, micsoda gyönyörűség látni őt! - Ralph, segíts! - szólalt meg. A férfi szenvedélyesen megcsókolta a kezét, azután az arcához vonta. - Mindig, Meggie, hiszen tudod. - Imádkozz értem és a gyerekért. Ha valaki meg tud menteni bennünket, te vagy az. Sokkal közelebb állsz Istenhez, mint mi. Nem kellünk senkinek, sohasem kellettünk, még neked sem. - Hol van Luke? - Nem tudom, és nem is érdekel. - Lehunyta szemét, fejét elfordította a párnán, de a keze szorítása nem lazult a férfi kezén, nem eresztette volna el semmiért. Smith doktor megérintette a férfi vállát. - Eminenciás uram, azt hiszem, most jobb volna, ha kimenne. - Szól, ha veszélyben van az élete? - Azonnal. Luddie végre megjött a nádból, majd megőrült aggodalmában, mert sehol senkit nem látott, de a hálószobába nem mert belépni. - Anne, jól van Meggie? - kérdezte, amikor a felesége kijött az érsekkel. - Egyelőre igen. A doktor nemigen mond semmit, de azt hiszem, reménykedik... Luddie, látogatónk érkezett. Ralph de Bricassart érsek, Meggie régi jó barátja. Luddie járatosabb lévén az ilyesmiben, mint a felesége, féltérdre ereszkedett, és megcsókolta a gyűrűt az elébe tartott kézen. - Üljön le, eminenciás uram, beszélgessen Anne-nel. Megyek, felteszem a teavizet. - ön tehát Ralph - mondta Anne. Botjait egy bambuszasztalnak támasztotta, a pap pedig szemben ült vele, bő reveren-dájának redői alól kilátszott fényes fekete lovaglócsizmája, mert a lábát keresztbe vetette. Nőies módon, de hát nem számít, hiszen pap, és mégis volt benne valami nagyon is férfias, akár keresztbe vetette a lábát, akár nem. Talán nem is annyi idős, mint amilyennek első látásra vélte: alig múlhatott negyven! Be kár egy ilyen pompás férfinak így elpazarolnia magát! - Igen, én vagyok Ralph. - Amióta csak Meggie vajúdik, mindig valami Ralphot emleget, hív. Nem értettem sehogy sem. Eddig még egyszer sem hallottam tőle ezt a nevet. - Gondolom. - Honnan ismeri Meggie-t, eminenciás uram? És mióta? A pap fanyarul elmosolyodott. Keskeny, gyönyörű kezét összeérintette: a két kéz gótikus templomtetőt formált. - Tízéves kora óta ismerem Meggie-t, tűzönvízen, életben-halál-han. Akkor ismertem meg, amikor átjött hajón Új-Zélandról. Megismertem vele az életnek és a halálnak minden arculatát. Mindazt, amit embernek elviselnie adatott. Meggie az a tükör, amelyben tulajdon halandóságomat kell szemlélnem.

- Szereti őt! - Döbbent meglepetés csendült Anne hangjából. - örökké. - Tragédia mind a kettejüknek. - Azt reméltem, hogy csak nekem. Meséljen róla. Mi történt vele azóta, amióta férjhez ment? Soksok esztendeje nem láttam, de nem voltam nyugodt felőle. - Mesélek, de előbb ön meséljen Meggie-ről. Ó, nem személyes dolgokra gondolok, csak arról, hogyan élt, mielőtt Dunnyba került. Semmit sem tudunk róla, Luddie meg én, csak azt, hogy régebben valahol Gillanbone környékén lakott. Többre volnánk kíváncsiak, mert nagyon megszerettük. Ő soha semmit nem mesél... alighanem büszkeségből. Luddie behozta tálcán a teát, a harapnivalót és leült. A pap pedig röviden elmesélte, hogyan élt Meggie, mielőtt feleségül ment Luke O'Neillhez. - Soha életemben ki nem találtam volna! Hogy Luke O'Neill-nek volt bátorsága mindezt elvenni tőle, és cselédként dolgoztatni! És még akkor sem sült le a bőr a képéről, amikor Meggie bérét a maga takarékkönyvébe rakta! Tudja-e, hogy szegény kicsi teremtésnek soha egy pennyje nem volt, amit magára költhetett volna, mióta csak itt van? Karácsonyra Lud-die-val pénzt adattam neki ajándék helyett, de addigra már olyan sok mindenre lett volna szüksége, hogy egy nap alatt elköltötte az egészet, és azóta se fogadott el tőlünk egy árva pennyt. - Ne sajnálják Meggie-t - mondta Ralph érsek egy kissé nyersen. - Nem hinném, hogy ő sajnálja saját magát, legkevésbé azért, mert nincs pénze. Nem sok öröme volt a pénzéből, igaz? Tudja, hova forduljon, ha szükséget látna. Luke közömbössége alighanem jobban fáj neki, mint az, hogy nincs pénze. Szegény Meggie-m! Anne és Luddie aztán szépen kitöltögette Meggie életének körvonalait, Bricassart érsek pedig ott ült, két keze még mindig gótikus templomtetőt formált, tekintete a ház előtt álló pálma integető legyezőjének szép körvonalát követte. Egyetlen arcizma sem rebbent, elgondolkodó szép szemének tekintete nem változott. Bricassart érsek sokat tanult, amióta Vittorio Scarbanza di ContiniVerchese bíboros szolgálatába lépett. A mese végeztével felsóhajtott, és pillantása átsiklott a két aggodalmas arcra. - Nos, segítenünk kell rajta, mivel Luke láthatólag nem segít. Ha Luke-nak valóban nincs szüksége rá, sokkal jobb lenne, ha hazatérne Droghedára. Tudom, maguk nem akarják elveszíteni, de az ő érdekében próbálják meg rábeszélni, hogy menjen haza. Sydneyből küldök majd egy csekket, hogy ne legyen kénytelen a bátyjától kérni. Ha pedig otthon lesz, majd azt mond, amit akar. A hálószoba ajtaja felé pillantott, és nyugtalanul megmozdult. - Uram Istenem, engedd, hogy megszülessen a gyermek! De a gyermek csak huszonnégy óra múlva született meg, és Meggie kis híján belehalt a kimerültségbe, a fájdalomba. Smith doktor bőségesen adagolta a laudánumot - régimódi felfogása szerint még mindig ez volt a legalkalmasabb szer -, Meggie-t örvénylő lidérces álmok ragadták magukkal, és valahol odabent szakadt, hasadt, mart és sziszegett, üvöltött és jajgatott és tombolt valami. Néha egy pillanat törtrészére felrémlett előtte Ralph arca, aztán megint utat engedett a sodró fájdalomnak; de Ralph emléke vele maradt, és Meggie tudta, hogy amíg Ralph őrködik fölötte, nem halhat meg sem ő, sem a gyermek. Smith doktor csak annyi időre hagyta a bába gondjaira betegét, amíg bekapott egy falatot, felhajtott egy jó adag rumot, és utánanézett, hogy többi betege nem követi-e el azt a megbocsáthatatlan tapintatlanságot, hogy éppen ilyenkor jut eszébe meghalni, azután ő is meghallgatta a történetnek azt a részét, amit Anne és Luddie ajánlatosnak véltek elmesélni. - Igaza van, Anne - bólintott végül. - Az a sok lovaglás okozhatta a mostani bajt. Nemigen vált a javára a nőknek, hogy a női nyereg kiment a divatból. Aki sokat lovagol férfi módra, annak az izmai megerősödnek ugyan, csak épp nem «1 megfelelő izmok. - Én azt hittem, ez csak afféle dajkamese - szólt közbe szelíden az érsek. Smith doktor gunyoros pillantást vetett rá. Nem állhatta a katolikus papokat; csupa ájtatos szentfazék - ez volt róluk a véleménye.

-Higgye csak, ha jólesik - mondta. - De halljam, eminenciás uramnak mi a véleménye; ha választania kellene Meggie élete vagy a gyereké között, mit mondana a lelkiismerete? - Az egyház hajlíthatatlan ebben a kérdésben, doktor úr. Ilyen választás nem lehetséges. A gyermeket nem lehet megölni az anya megmentése érdekében, sem az anyát a gyermek megmentéséért. - Szakasztott olyan gunyorosan mosolygott vissza az orvosra. - De ha erre kerül a sor, doktor úr, habozás nélkül azt mondanám magának, mentse meg Meggie-t, a gyereket meg vigye el az ördög. Smith doktor elhűlt, de aztán elnevette magát, és hátba vágta az érseket. - Ez a beszéd! Legyen nyugodt, nem kürtölöm világgá, amit mondott. De egyelőre a gyerek él, és nem szándékozom megölni. Anne azonban ezt gondolta: „Vajon mit felelne, eminenciás uram, ha a magáé volna az a gyermek?..." Vagy három óra múltán, mikor az alkonyi nap már szomorúan hanyatlott alá az égen a Bartle Frere párás tömege felé, Smith doktor kijött a hálószobából. - Túl vagyunk rajta - mondta nem csekély elégedettséggel. - Meggie még nagyon-nagyon gyenge, de Isten segedelmével talpra fog állni. A gyerek pedig egy vézna, göcsörtös, két kiló harmincdekás kislány, irdatlan nagy a feje, és olyan a temperamentuma, ami csak a lehető legeslegharagosabb vörös hajhoz illik. Újszülöttben ilyet még nem pipáltam! Agyonütni se lehetne azt a csepp jószágot... tudom, mert kis híja, hogy meg nem próbáltam. Luddie boldogan nyitotta ki az erre a célra tartogatott pezsgőt, s ott álltak öten, kezükben a túlcsorduló pohárral: a pap, az orvos, a bába, a gazda meg a nyomorék asszony, és ittak az anya meg az ordító, nyűgös csecsemő egészségére. Június elseje volt, az ausztráliai tél első napja. Megérkezett az ápolónő, hogy átvegye a szolgálatot a bábától, s ott is maradjon, amíg Meggie túl nem lesz a veszélyen. Az orvos meg a bába távozott, Anne, Luddie és az érsek pedig bement Meggie-hez. Olyan kicsiny és törékeny volt ott a hatalmas ágyon, hogy Ralph érseknek megint csak egy újabb fájdalmat kellett a lelke mélyén elraktároznia, amit majd idővel elővesz, megszemlél, és elvisel. Meggie, megkínzott, megtört Meggie... Mindig is szeretni foglak, de nem adhatom meg neked azt, amit Luke O'Neill, ha kelletlenül is, de megadott. Az emberiségnek az a ráncos vörös darabkája, aki mindezekért felelős volt, fűzfa kosárban feküdt a túlsó fal mellett, és ügyet sem vetett mindazok figyelmére, akik körülállták és bámulták. Felháborodva bőgött, bőgött, bőgött, semmivel sem lehetett lecsendesíteni. Végül az ápolónő kosarastul felnyalábolta, és kivitte a gyerekszobának kinevezett helyiségbe. - A tüdeje ép, annyi bizonyos - mosolygott Ralph érsek. Az ágy szélén ült, és kezébe vette Meggie halvány kezét. - Egyelőre nem tetszik neki ez az élet! - mosolygott vissza rá Meggie. Mennyire megöregedett! Erős, rugalmas, mint mindig, de mérhetetlenül öregebb. Fejét Anne és Luddie felé fordította, és kinyújtotta a másik kezét. - Drága jó barátaim! Mit csináltam volna nélkületek! Luke adott már hírt magáról? - Táviratozott, hogy nem ér rá idejönni, de minden jót kíván. - Kedves tőle - mondta Meggie. Anne gyorsan lehajolt és megcsókolta. - Kimegyünk, kedves, beszélgess az érsek úrral. Biztosan van mondanivalótok. - Luddie-ra támaszkodott, és intett az ápolónőnek. Az úgy bámult az érsekre, mint aki nem hisz a szemének. Jöjjön, Nettie, igyék meg velünk egy csésze teát. Őeminenciája majd szól, ha Meggie-nek szüksége van valamire. - Mi lesz a neve lármás leánykádnak? - kérdezte Ralph, amikor becsukódott az ajtó, és kettesben maradtak. - Justine. - Szép név. Miért ezt választottad? - Olvastam valahol és megtetszett.

- Nem örülsz a gyerekednek, Meggie? Meggie elkínzott arca csupa szem volt: lágy tekintetét pára futotta el, nem tükröződött benne gyűlölet - de szeretet sem. - De igen, azt hiszem, örülök neki. Igen, örülök. Eleget fondorkodtam, hogy megszerezzem. De amíg kihordtam, nem éreztem mást, legfeljebb azt, hogy ő nem örül nekem. Azt hiszem, Justine sosem lesz az enyém. Luke-é sem... senkié. Ő mindig a maga útját fogja járni. - Mennem kell, Meggie - mondta szelíden Ralph. A fátyolos szempár tekintete megkeményedett, megfényesedett, a száj eltorzult. - Számítottam rá! Különös, hogy ahány férfi volt az életemben, mind elszelel! Ralph arca megrándult. - Ne légy olyan keserű, Meggie. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy így hagyjalak itt. Akármi történt veled életedben, ugyanaz a szelíd, bájos lény vagy, és ezt szerettem mindig benned. Ne változz meg, ne keményedj meg. Tudom, szörnyű gondolat, hogy Luke még csak azzal sem vesződik, hogy eljöjjön hozzád, de ne változz meg. Akkor nem leszel az én Meg-gie-m. De Meggie szinte gyűlölködve pillantott rá. - Ugyan, hagyd már el, Ralph! Nem vagyok én a te Meg-gie-d, sosem is voltam! Nem kellettem neked, elküldtél magadtól... Luke-hoz küldtél. Minek nézel engem? Szentnek? Apácának? Nem vagyok egyik sem, vedd tudomásul! Közönséges emberi lény vagyok, te pedig tönkretetted az életemet! Hoszszú-hosszú éveken át mindig csak téged szerettelek, nem kellett más, csak te, rád vártam mindig... Annyira igyekeztem, hogy elfelejtselek, aztán hozzámentem egy férfihoz, mert azt hittem, hasonlít hozzád egy kicsit... de neki sem kellek, neki sincsen szüksége rám. Miért nem lehet egy férfitól azt kívánni, hogy kelljek neki, hogy szüksége legyen rám...? Kitört belőle a zokogás, de elfojtotta, arcát fájdalom redőzte - Ralph még sosem látta ilyennek. Tudta, hogy ezt az arcot a pihenés, a visszatérő egészség sem fogja többé kisimítani. - Luke nem rossz ember, még szeretetre méltó is - folytatta Meggie. - Csak éppen: férfi. Egyformák vagytok ti mindany-nyian, nagy, szőrös lepkék, repestek a láng után, az meg üveg mögött ég. És az üveg olyan vékony, olyan átlátszó, hogy holtra töritek magatokat rajta. S ha sikerül bevergődnötök az üveg mögé, egyenesen a lángba repültök, s halálra égve zuhantok belé. Pedig kint a hűvös éjszakában vár az eleség, a szeretet s a megszületni vágyó kicsi lepkék. De hát látjátok ezt? Kell ez nektek? Dehogyis! Vissza a lángba, holtra törni magatokat, vagy halálra égni! Erre nem tudott mit válaszolni. Ez a Meggie új volt, ismeretlen. A szörnyű gondok, az elhagyatottság hívták volna életre? Meggie ilyeneket mond! Alig hallotta a szavait, annyira elkeserítette, hogy így beszél, nem is értette hát, hogy mindez a magányából és a bűntudatából fakad. - Emlékszel még a rózsára, amit aznap este adtál, amikor elmentem Droghedáról? - kérdezte gyengéden. - Emlékszem. - Élettelen volt a hangja, fénytelen a szeme. Lélektelenül nézett rá, tekintete kifejezéstelen és üveges volt, akárcsak az anyjáé. - Most is őrzöm. A misszálémban. Valahányszor olyan színű rózsát látok, mindig rád gondolok. Szeretlek, Meggie. Te vagy az én rózsám, a legszebb emberi képmás, a legszebb földi gondolat egész életemben. Meggie szája megint lebiggyedt, szemében ismét felvillant az a gyűlölettel színezett vad fény. Képmás! Gondolat! Emberi képmás és gondolat. Igen, ez vagyok. Ennyi vagyok neked. Tudod, mi vagy te, Ralph de Bricassart? Romantikus, ostoba álmodozó. Annyit sem tudsz a való életről, mint az a lepke, amihez hasonlítottalak! Nem csoda, hogy pap lettél! Ha mindennapi ember volnál, még annyira sem tudnád élni a mindennapi életet, mint Luke, aki bezzeg mindennapi ember! Azt mondod, szeretsz, de nem tudod, mi a szerelem; csak a szád formálja a betanult szavakat, mert azt hiszed, jól hangzanak! Csak azt nem értem, hogy ti, férfiak miért nem szabadultatok meg tőlünk, asszonyoktól egyszer s mindenkorra. Mert azt szeretnétek, igaz-e?! Egymással kéne házasságban élnetek... az volna az isteni boldogság! - Meggie, ne! Kérlek!

- Ej, eredj már! Látni sem akarlak! És egyvalamit elfelejtesz, Ralph, a te gyönyörűséges rózsáidnak tövise is van, ronda, szúrós tövise! A férfi némán ment ki a szobából, vissza sem nézett. Luke még azzal sem vesződött, hogy válaszoljon a táviratra, amely tudatta, hogy egy Justine nevű két kiló harmincdekás leánygyermek atyja lett. Meggie lassan javult, a kisbaba gyarapodott. Talán ha táplálni tudja, több köze lett volna a sovány, nehéz természetű kis jószághoz - csakhogy a telt keblekben, amelyeket Luke annyira szeretett, egy cseppnyi tej sem volt. A sors iróniája, gondolta Meggie. Kötelességszerűen pelenkázta, üvegből etette a vörös arcú, vörös hajú csöppséget, ahogy a szokás diktálta, s várta, egyre várta, hogy valami csodálatos, feltörő érzés kerítse hatalmába. De hiába várta. Sosem vágyott rá, hogy csókokkal borítsa a parányi arcot, hogy a pici ujjacskáját harapdálja, vagy egyéb ostobaságokat műveljen, fiatal mamák szokása szerint. Nem is érezte magáénak a kisbabát, s annak sem kellett jobban az anyja, mint ő az anyjának. Luddie és Anne nem is álmodta, hogy Meggie nem csügg imádattal Justine-on, hogy még annyira sem szereti, mint a kistestvéreit. Ahányszor Justine bőgött, Meggie felkapta, ringatta, gügyögött neki, aggályos tekintettel gondoskodott róla. Csak az volt a fura, hogy Justine szemmel láthatólag nem vágyott rá, hogy felvegyék, hogy gügyögjenek neki - hamarabb lecsillapodott, ha békén hagyták. Idő jártával megcsinosodott. Nem volt már vörös a bőre, áttetszően fehér lett, kék erek hálózták, mint a vörös hajúakét általában. Kis karja-lába megtelt. Haja sűrűsödött, göndörö-dött, s szakasztott olyan lett a színe, mint Paddy nagyapáé. Mindenki aggodalmasan figyelte, milyen lesz a szeme. Luddie arra fogadott, hogy kék, mint az apjáé, Anne az anyja szürke szemét jósolta neki, Meggie nem nyilatkozott. Aztán végül Justine szeme olyan lett, mint - Justine-é, senki máshoz nem hasonlítható, nyugtalanító szem. Hathetes korában kezdődött a változás, a kilencedik hétre be is fejeződött, elnyerte végleges színét, alakját. Senki még csak hasonlót sem látott. íriszének külső peremén nagyon sötét szürke gyűrű, de maga az írisz olyan világos, hogy sem szürkének, sem kéknek nem nevezhető, talán leginkább sötétfehérnek lehetne mondani. Lenyűgöző, kényelmetlen, nem emberi szem volt, tekintete üres, de ahogy telt-múlt az idő, kiderült, hogy Justine lát bizony, méghozzá nagyon élesen. Smith doktor nem mondta ugyan, de a gyerek születésekor ugyancsak aggasztotta a fejének nagysága. Justine életének első hat hónapjában vizsga szemmel figyelte, kiváltképpen a különös szempár láttán gyanakodott arra, hogy valami hibá-dzik a gyerek agyában. Hydrocephalusnak, vízfejűnek mondták az ilyet a korabeli orvosi könyvek. De hamarosan kiderült, hogy Justine agyműködése tökéletesen normális, csak épp nagyon nagy a feje, és ahogy a kislány nőttnövekedett, lassan utolérte a többi testrésze is. Luke nem jött. Meggie többször is írt neki, de sem válasz nem érkezett, sem a gyermekére kíváncsi apa. Meggie voltaképpen örült, nemigen tudta volna, mit mondjon neki, és Luke sem lett volna elragadtatva attól a fura kis jószágtól, aki a lánya. Ha Justine izmos fiúgyerek, talán Luke is megenyhül, de Meggie végtelen örömére nem volt az. Justine volt az élő bizonyítéka, hogy Luke O'Neill nem tökéletes férfi, hiszen akkor biztos hogy fiút nemzett volna. A baba hamarabb átvészelte a szülés megpróbáltatásait, mint Meggie. Négy hónapos korára már nem sírt annyit, elszórakoztatta magát, ahogy ott feküdt a mózeskosárban; megfogta, morzsolgatta a keze ügyébe eső színes gyöngyök sorát. De mosolyogni senkire sem mosolygott, még csak el sem fintorította az arcát. Korán, októberben köszöntött be az esős évszak, méghozzá igen sok esővel. Száz százalékra kúszott fel a levegő páratartalma, és annyi is maradt; mindennap órák hosszat verte az eső Himmelhochot, feláztatta a vörös talajt, csuromvíz volt a nád, felduzzadt a széles, mély Dungloe folyó, s csak azért nem öntött ki a medréből, mert rövid volt az útja, s a víz hamarosan eljutott a tengerbe. Míg Justine a mózeskosárban feküdt, és különös szemével a világot nézegette, Meggie csak ült, és a Bartle Frere-t bámulta üres tekintettel, amint eltűnik az eső fala mögött, majd előtűnik megint. Ki-kibújt a nap, gőzfátylat lebbentett fel a földről, villózott a vizes nád, gyémántos szikrákat vetett, a folyó aranykígyóként kanyargott. Az égbolton kettős szivárvány jelent meg, a tompa kék-fekete

felhők hátterében úgy fénylettek fel a színei, hogy ha nem az észak-queenslandi táj fölé ível, minden egyéb elhalványult, elmosódott volna alatta. De Észak-Queensland dús színei még teljesebb életre keltek az égi fényben, és Meggie már tudta, hogy Gillanbone vidéke amolyan szürkésbarna. Szeme már Észak- Queensland életteli színeihez szokott. December elején egy nap Anne kijött a verandára, leült Meggie mellé, és szótlanul nézte. Milyen sovány, mennyire élettelen! Még az a szép aranyhaja is megfakult. - Meggie, nem tudom, nem okoztam-e bajt, de most már mindegy, megtettem, és szeretném ha végighallgatnál, mielőtt nemet mondasz. Meggie elfordította szemét a szivárványról. Anne-re mosolygott. - Mi ez az ünnepélyes bevezető, Anne? Mit hallgassak végig. - Luddie meg én aggódunk miattad. Nem szedted össze magad, amióta Justine megszületett, és most itt az esős évszak, és még rosszabb bőrben vagy. Nem eszel, szüntelenül fogysz. Sose tett valami jót neked ez az éghajlat, de eddig még úgy-ahogy megbirkóztál vele. Most azonban betegnek látszol, és ha nem leszünk valamit hamarosan, csak még betegebb leszel. Anne mély lélegzetet vett, úgy folytatta: - Egy-két héttel ezelőtt írtam egy barátnőmnek; egy idegenforgalmi irodában dolgozik. Megszervezi a nyaralásodat. Nehogy nekem elkezdj protestálni a kiadás miatt, nem Luke zsebére megy, nem is a miénkre. Az érsek küldött a számodra egy nagy összegű csekket, a bátyád is küldött, neked meg a babának... arra is célozgatott, hogy hazamehetnél egy időre, mindenki szívesen lát Droghedán. Luddie-val megbeszéltük a dolgot, és úgy gondoljuk, az lenne a legjobb, ha a pénz egy részét nyaralásra költenéd. De nem hinném, hogy erre Dro-gheda volna a legalkalmasabb. Mert most arra volna szükséged, hogy átgondold a dolgokat. Egyedül. Se Justine, se mi, se Luke, se Drogheda. Voltál már egyedül, Meggie? Itt az ideje. Lefoglaltattunk neked egy nyaralót a Matlock-szigeten, két hónapra, január elejétől március elejéig. Luddie meg én ellátjuk Justine-t. Nem lesz semmi baja, ne félj, de ha mégis lenne valami, szentül megígérem, hogy azonnal értesítünk, a szigeten telefon is van, úgyhogy egykettőre visszajöhetsz. A kettős szivárvány eltűnt, s vele a nap is, esőre állt megint. - Anne, ha nem vagy te meg Luddie, az elmúlt három évben biztosan megtébolyodom. Ezt tudod jól. Éjszaka néha azon töröm a fejem, mi lett volna velem, ha Luke nem ilyen kedves emberek gondjára bíz. Ti sokkal többet törődtetek velem, mint Luke. - Lárifári! Ha Luke részvétlen embereknél hagy, hazamentél volna Droghedára... aztán ki tudja, mi történik? Talán jobb lett volna. - Nem. A házasságom Luke-kal nem jó, de így volt a legjobb, hogy itt lehettem, és alaposan átgondolhattam mindent. Eleredt az eső. Szürke függönye lassan mindent beborított. - Igazad van, nem vagyok jól - mondta Meggie. - Amióta Justine megfogant, egy percig sem voltam jól. Igyekeztem ösz-szeszedni magam, de az ember elér egy pontra, ahol egyszerűen nincs többé ereje. Ha tudnád, milyen fáradt vagyok, menynyire nincs kedvem semmihez! Még csak jó anyja sem vagyok Justine-nak, pedig tartozom neki ennyivel. Én akartam, hogy legyen, nem ő. De a legnagyobb bajom, hogy Luke még csak alkalmat sem ad rá, hogy megpróbáljam boldoggá tenni. Nem akar velem élni, nem akarja, hogy otthonunk legyen, nem kell neki gyerek. Én nem szeretem Luke-ot, sohasem is szerettem úgy, ahogy asszonynak szeretnie kell a férfit, akihez hozzámegy, és Luke talán kezdettől érezte ezt. Talán ő is más lett volna, ha szeretem. Hogyan is hibáztathatnám? Én magam tehetek mindenről. - Az érseket szereted, igaz? - Kislánykorom óta. Goromba voltam vele, amikor eljött. Szegény Ralph! Nem volt jogom úgy beszélni vele, hiszen ő sosem keltett bennem reményeket. Talán azóta megértette, hogy azért beszéltem úgy vele, ahogyan beszéltem, mert eszemet vette a fájdalom, a kimerültség, a boldogtalanság. Nem volt egyéb gondolatom, mint hogy az ő, és csakis az ő gyerekét lett volna szabad hordanom, világra hoznom... és ez lehetetlen, mindörökre lehetetlen. Nem igazság! Protestáns lelkészek megnősülhetnek, a katolikusok miért nem? Ne mondd nekem, hogy a

protestáns lelkipásztor nem törődik úgy a nyájával, mint a katolikus pap, mert ezt egyszerűen nem hiszem. Láttam én már szívtelen papot, láttam csodálatos lelkészeket. De a papi nőtlenség miatt kellett elhagynom Ralphot, másutt otthont keresnem, mással élnem, és más gyerekét megszülnöm. És ez még nagyobb bűn, Anne, mintha Ralph megszegné az esküjét! Nem vagyok hajlandó elhinni, amit az egyház állít, hogy bűn, ha szeretem Ralphot, vagy ha ő szeret engem! - Menj el egy időre, Meggie. Pihenj, aludj, egyél, és ne töprengj. Aztán ha visszajössz, valahogy csak sikerül rávenni Luke-ot, hogy ne csak beszéljen arról a gazdaságról, vásárolja is meg. Tudom, hogy nem szereted, de ha ő is úgy akarja, hidd el, még boldogok lehettek. A szürke szempár éppolyan színű volt, mint a házat ostorozó eső; kiabálniuk kellett, hogy a bádogtetőn doboló iszonyú zajt túlharsogják. - De hát éppen ez az, Anne! Amikor Luke meg én felmentünk Athertonba, rádöbbentem, hogy soha nem hagyja ott a cukornádat, amíg lesz ereje a nádvágáshoz. Mindene az az élet. Hogy magafajta erős, és független férfiak társaságában lehet, hogy szüntelenül vándorolhat. Luke született vándormadár. Asszony még élvezetre sem igen kell neki, annyira kiveszi az erejét a nád. Aztán meg Luke az a fajta férfi, akit egyáltalán nem zavar, hogy láda az asztala s a padló az ágya. Észre sem veszi, milyen a környezete, nem igényli a kényelmet, a szépet. Néha azt hiszem, egyenesen megveti az ilyesmit. Mert még elpuhulna! Nincs énnekem semmi eszközöm, amivel elcsalogathatnám a mostani életmódjától. Meggie türelmetlenül felpillantott a tetőre, mintha belefáradt volna a kiabálásba. - Nem tudom, lesz-e erőm vállalni a magányt, az otthontalanságot még tíz-tizenöt évig, ameddig Luke bírja erővel. Jó itt veletek, ne hidd, hogy hálátlan vagyok. De otthont szeretnék! Azt akarom, hogy Justine-nak testvérei legyenek, azt akarom, hogy a magam bútorát törölgethessem, a magam ablakára varrhassak függönyt, a magam tűzhelyén főzhessek a magam emberének. Hisz én is csak mindennapi asszony vagyok, Anne. Nem vagyok én becsvágyó, se művelt, tudod jól. Nekem nem kell más, csak férj, gyerekek meg a magam otthona. És valakitől egy kis szeretet! Anne előszedte a zsebkendőjét, megtörölgette a szemét, és nevetni próbált. - Micsoda sírós két asszonyság vagyunk! De én megértelek, Meggie, igazán. Tíz éve vagyok Luddie felesége, s nem volt ilyen boldog tíz évem soha. ötesztendős voltam, amikor gyer-mekparalízisben megbetegedtem, s mindörökre nyomorék lettem. Szentül hittem, hogy soha férfi rám nem fog nézni. Nem is nézett, Isten a tudója. Harmincéves voltam, amikor megismertem Luddie-t. Tanítással kerestem meg a kenyeremet. Tíz évvel volt fiatalabb nálam, hogyan vehettem volna komolyan, amikor azt mondta, szeret, és el akar venni feleségül. Hogyan tehetném tönkre egy fiatal férfi életét! Olyan rondán viselkedtem vele öt hosszú évig, hogy el sem tudod képzelni, de ő csak jött, makacsul. Hát hozzámentem, és boldog vagyok azóta is. Luddie azt mondja, ő is, de én nem vagyok benne egészen bizonyos. Annyi mindenről kellett lemondania... többek közt a gyerekről. És manapság már idősebbnek látszik nálam, szegény jó fiú. - Az életmódja teszi, Anne, meg az éghajlat. Az eső éppoly hirtelen állt el, ahogyan megeredt. Kibújt a nap, ismét teljes pompájában ragyogott fel a szivárvány. A Bartle Frere orma kiemelkedett a felhők közül. - Elmegyek - mondta Meggie. - Végtelenül hálás vagyok nektek, hogy kigondoltátok. Valószínűleg szükségem van nyaralásra. De nem lesz Justine túlságosan nagy gond? - Uramisten, dehogy! Luddie már mindent megtervezett. Anna Mariának, aki nálunk dolgozott, mielőtt idekerültél, van egy húga, Annunziata. Ápolónőnek akar kitanulni Townsville-ban, de még csak márciusban tölti be a tizenhatot. Néhány nap múlva befejezi az iskolát. Amíg te nyaralsz, idejön. Gyakorlott kismama. Rengeteg gyerek van a Tesoriero családban. - Hol van az a Matlock-sziget? - Egészen közel a Pünkösd-szoroshoz, a Great Barrier korallzátonynál. Csöndes, nyugodt hely, javarészt nászutasok látogatják. Nincsenek ott nagy szállodák, csak kis bungalók. Nem kell tömérdek ember társaságában étteremben vacsoráznod, nem kell udvariasan társalognod egy sereg idegennel. Ilyenkor alig van ott valaki, mert félnek a nyári ciklonoktól. Sydneyben meg Melbourne-ben gyönyörű az idő, minek utaznának máshová. Bezzeg júniustól augusztusig három évre előre lefoglaltak már minden egérlyukat.

13 Az 1937-es esztendő utolsó napján Meggie felszállt a towns-ville-i vonatra. A nyaralás jóformán még el sem kezdődött, de már sokkal jobban érezte magát, hogy maga mögött hagyta a melasztól bűzlő Dunnyt. Townsville, Észak-Queensland legnagyobb települése, viruló város volt; több ezer lakosa lábakra épült fehér faházakban élt. A vonat épp hogy elérte a hajócsatlakozást, Meggie-nek nem jutott ideje, hogy körülnézzen, de nem is sajnálta, hogy rohannia kell a dokkhoz, nem akart

gondolkodni. Tizenhat esztendeje olyan szörnyű volt az átkelés a Tasman-tengeren, hogy igencsak rettegett a rá váró harminchat órás úttól a Wahine-nál jóval kisebb hajón. De ez az utazás egészen más volt: susogó siklás, sima vizeken. És most huszonhat éves, nem pedig tíz. Két ciklon között kellemes volt a levegő, elnyugodott a tenger, még csak dél volt, de Meggie lehajtotta fejét, és másnap reggel hatkor álomtalan álomból ébresztette a hajópincér, teával meg egy tányér üres kétszersülttel. Fenn a fedélzeten Ausztráliának megint csak új arcát ismerte meg. A finoman színtelen, magas, tiszta égen gyöngyházszín-rózsás fény indult felfele az óceán keleti peremétől, míg meg nem jelent a látóhatáron a nap; fénye elvesztette újszü-löttvörösségét, és íme, itt volt a nappal. A hajó hangtalanul siklott a színtelen, áttetsző vízen, oldala mentén mélyre leláthatott a szem, bíbor barlangok közt surrantak a halak. Távolabb élénk zöldeskék volt a tenger, sötét foltok tarkázták, ahol vízinövény vagy korall borította a tengerfeneket, s amerre a szem ellátott, szigetek szökkentek ki a vízből, ragyogó fehér homokjukon pálma nőtt - őserdővel benőtt, hegyes-völgyes vagy lapos, bozótos szigetek, a víz színénél alig magasabbak. - A laposak az igazi korallszigetek - magyarázta egy matróz. - Amelyik gyűrűforma, és lagúnát vesz körül, az atoll, amelyik csak amolyan sziklaformán áll ki a vízből, az a korallzátony. A dombos szigetek igazában hegytetők, de azokat is korall veszi körül, s ott is van lagúna. - Hol van a Matlock-sziget? - kérdezte Meggie. A matróz kíváncsi pillantást vetett rá. Magányos nő létére a nászutasoknak való Matlock-szigetre megy nyaralni? - Most a Pünkösd-szorosban hajózunk, aztán a korallsziget csendes-óceáni partja felé vesszük az irányt. Matlocknak az óceáni oldalát nagy törőhullámok ostromolják, úgy dübörögnek be az óceánról, mint a Pacific-expressz, az ember nemhogy a saját szavát, de még a gondolatait se hallja. El tudja képzelni, milyen az, ha száz mérföldön át egyazon nullám tetején lovagolunk? Sóvárogva felsóhajtott. - Estére Matlockon leszünk, asszonyom. Még le sem ment a nap, amikor a kis hajó átfúrta magát a parti hullámokon. A tajték úgy magasodott a keleti égre, mint valami párába burkolózó fal. Kacsalábú móló dülöngélt vagy fél mérföld hosszan az apályban kibukkanó korallszirt fölött, mögötte szaggatott partvonal magaslott. Meggie nem egészen ilyennek képzelte a pompás trópusi partokat. Egy idősebb ember várta, kisegítette a hajóról a mólóra, s elvette a matróztól Meggie poggyászát. - Üdvözlöm, Mrs. O'Neill - köszöntötte. - Rob Walter vagyok. Remélem, a férjének előbb-utóbb mégis sikerül eljönnie. Nem sok az ember ilyenkor Matlockon, valójában inkább téli üdülőhely. Végigmentek a billegő deszkapallón, a csupasz korall fénylett a lebukó nap világánál, a félelmetes tenger bíborvörös tajtékot túrt az izzó ég alatt. - Ha nincs apály, komiszabb lett volna az útja. Látja azt a párát keleten? Az már maga a Great Barrier-zátony. Itt, Matlockon igencsak ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek. Ha odakint tombol az óceán, érzi majd, hogy reszket a föld a talpa alatt. - Besegítette Meggie-t egy várakozó kocsiba. Ez itt Matlock szél felőli oldala... nem ilyen viharos fogadtatásra számított, igaz? De várjon csak, míg meg nem látja a szélcsendes oldalát - az csak a csodaszép! Gondtalan sebességgel vágtatott Matlock egyetlen autója a csikorgó koralitörmelékkel borított keskeny úton, pálmák alatt, dús aljnövényzet között. Egyik oldalon hegy magasodott, hosszan, vagy négy mérföldön át - a sziget gerince. - De gyönyörű! - sóhajtott Meggie. Másik útra tértek; kacskaringósan követte a lagúnás oldal homokpartját. Messze kint csipkés fehér tajtékkal tört meg az óceán a lagúna korallpartja szélén, de a belső oldalon sima és tiszta volt a víz, bronzos fénnyel tündöklő csiszolt ezüsttükör. - A sziget négy mérföld széles, nyolc mérföld hosszú - magyarázta vezetője. Elhajtottak egy széles verandával övezett, kirakatablakos, hosszan elnyúló fehér épület mellett. - Az áruház - mutatott rá büszkén a vezető. - Itt lakom az asszonykámmal, s mondhatom, nem örül, hogy magányos hölgyvendégünk érkezett. Még majd el talál csábítani, azt mondja. Még jó, hogy az irodán azt mondták, maga teljes nyugalmat szeretne, így aztán az asszony megbékélt, hogy a legtávolabbi házunkba szállásoltam magát. Nincs amarra egyetlen élő lélek, egy házaspár nyaral még itt, de azok

épp az ellenkező végén laknak. Akár pucéron is járkálhat, ha kedve tartja, nem látja meg senki. Az asszonykám engem úgysem ereszt el a szoknyája mellől, míg maga itt van. Ha szüksége van valamire, szóljon át telefonon, kiviszem, ami kell. Kár lenne begyalogolnia. S akármit mond az asszony, napjában egyszer, alkonyattájt kinézek magához, hogy rendben van-e minden. Legjobb, ha olyankor bent van a házban, s felöltözik, ha netán az asszonykámnak is kedve szottyan egyet kocsikázni velem. A háromhelyiséges, földszintes háznak saját strandja volt a tengerbe nyúló két dombhát között. Itt ért véget az út. A berendezés egyszerű volt, de kényelmes. A szigetnek saját áramfejlesztője lévén, volt a házban egy kis hűtőszekrény, villanyvilágítás, az ígért telefon, sőt még rádió is. A vécé vízöblítéses, a fürdőszobában friss víz, nagyobb komfort, mint akár Dro-ghedán, akár Himmelhochon, gondolta vidáman Meggie. Nemhiábajárnak ide Sydneyből, Melbourne-ből az üdülni vágyók - meg se tudnának lenni összkomfort nélkül. Rob visszaszáguldott gyanakvó asszonykájához, Meggie egyedül maradt, kicsomagolt, szemügyre vette birodalmát. A nagy kettős ágy sokkal kényelmesebb, mint az ő nászágya volt. De hát ez itt a nászutasok paradicsoma, s ha más nem is kell a vendégeknek, de kényelmes ágy feltétlenül. A dunnyi fogadó vendégei általában túlságosan részegek, hogysem kifogásolnák a törött rugókat. A hűtőszekrény is, a faliszekrény is meg volt rakva élelemmel, a konyhaasztalon nagy kosárban banán, ananász és mangógyümölcs. Itt aztán ehet, alhat, amennyi belefér. Meggie az első héten jóformán mást sem tett, csak evett és aludt. Maga sem tudta, mennyire fáradt, s azt sem, hogy az étvágyát a dungloe-i éghajlat tette tönkre. A pompás ágyban alig hajtotta le a fejét, máris aludt, egyhuzamban tíz-tizenkét órát, az étvágya meg akkora lett, mint valaha Droghedán. Ha ébren volt, jóformán mindig evett, még a kádba is magával hurcolt egy-egy mangógyümölcsöt. Nem is volt alkalmasabb hely a mangófogyasztásra, mint a fürdőkád: annyira csurgott a lédús gyümölcs. A pici strandot körülölelte a lagúna, a tenger tükörsima volt, nagyon sekély, áramlatok nem fodrozták. Pontosan Meggie-nek való, hiszen nem tudott úszni. De a sós víz fenntartotta, úgyhogy kísérletezni kezdett; dalolni tudott volna örömében, mikor tíz másodpercig sikerült lebegnie. Megszabadult a föld vonzásától, és arra vágyott, hogy fürgén surranjon-cikázzon a vízben, mint a hal. Csak azért hiányolta a társaságot, mert nem volt, aki megtanítsa úszni. Egyébként csodálatos volt a magány. Mennyire igaza volt Anne-nek! Egész életében, mindig, tele volt körülötte emberekkel a ház. Micsoda megkönnyebbülés, milyen mennyei békesség, hogy egymaga lehet. Nem nyomasztotta a magány, nem hiányzott sem Anne, se Luddie, Justine vagy Luke, és három év óta először nem vágyott vissza Droghedára. A derék Rob sohasem zavarta meg magányát, mindennap alkonyatkor addig hajtott csak le az úton, míg meg nem látta őt a verandán: ha intett, hogy minden rendben, nincs szüksége semmire, Rob már fordult is vissza és elpöfögött, meglepően csinos asszonykája meg ott ült mellette és őrizte komoran. Egyszer meg telefonált Rob: a nyaraló házaspárt kirándulni viszi üvegfenekű csónakján. Meggie nem tartana-e velük? Mintha egy idegen bolygóra váltott volna belépőjegyet. Az üvegen át bámult le a nyüzsgő, kényes, törékeny világba, a víz meghitt közegében sodródó, suhanó szépséges teremtmények közé. Az eleven korall nem volt olyan rikító színű, mint az ajándékboltok pultján. Halvány rózsaszínű volt, barackszín vagy kékesszürke, s ahány ága-boga, mind körül, látható auraként, pirinyó szivárvány remegett. Harminc centiméter széles nagy anemónák kék, vörös, narancsszín vagy lila csápjaik rajtját lebegtették, fehér óriáskagylók, akkorák, mint valami kődarab, hívogatták a felfedezőket: pillantsanak be eltá-tott szájukba, ahol színes, nyughatatlan állatkák nyüzsögtek; piros csipkelegyezők libbentek a víz áramában; élénkzöld szalagokban táncolt-tekeredett megannyi vízinövény. A csónak utasai azon sem lepődtek volna meg, ha hirtelenében egy sellő kerül a szemük elé; fénylő kebel, villanó halfarok, lustán felhőző haj zuhatag, csábító szirénmosoly. Hanem a halak! Mini megannyi élő drágakő cikáztak ezernyien, volt közöttük kerek, mint a kínai lampion, karcsú testű, akár a puskagolyó, csillogó-villogó tarka ruhájukon megtört a fény, a vízi világ ezüstösen kéklett, egyik-másik úszó rongyosbugyor tarkaságban túltett a papagájon. Volt ott tűorrú kajmán, turcsi tengeri béka, agyaras barrakuda, egy vízmélyi barlang odvában üreges pofájú

fűrészes sügér lappangott, egyszer meg egy sima, szürke dajkacápa húzott el alattuk véghetetlen lassúsággal. - Nem kell félni - mondta Rob. - Idelenn délen már nincs darázs, sem egyéb veszedelmes bestia, hacsak kőhalba nem lépnek. Soha mezítláb ne járkáljanak a korallon. Igen, Meggie örült, hogy velük ment. De újabb kirándulásra nem vágyott, s a nyaraló házaspárral sem kívánta a barátságot. Belemerült a tengerbe, sétált, napozott. Különös módon még csak az olvasnivaló sem hiányzott, hiszen mindig volt valami érdekes, amiben hosszan elgyönyörködhetett. Megfogadta Rob tanácsát: ruhátlanul járkált. Kezdetben, akár a dingókutyát szimatoló nyúl, fedezékbe lapult, ha megzörrent egy gally, vagy nagy csattanással lehullott a pálmafáról egy kókuszdió. De a néhány napi tökéletes magányban megnyugodott, tudta, senki sem jön a közelébe, ez az ő birodalma. Nincs, aki előtt szégyenkezzék. Járta a partot, hevert a homokon, belegázolt a langyos, sós vízbe, úgy érezte magát, mint amikor a rabságban született, ketrecben tartott állat hirtelen kiszabadul a szelíd, napos, tágas és színes világba. Távol Fee-től, a bátyjaitól, Luke-tól, az egész valóját gúzsba kötő, kényszerítő, gondolattalan élettől, Meggie felfedezte, milyen a tiszta szabad idő. Újfajta gondolatok kavarogtak benne, álltak össze vadonatúj alakzatokba. Életében először nem kellett tudatos önmagát ilyen vagy amolyan munkára kényszerítenie. Csodálkozva ismerte fel, hogy a szüntelen fizikai munka a leghatásosabb gátja az emberi lények lelki-szellemi tevékenységének. Sok-sok évvel ezelőtt Ralph atya megkérdezte, mi jár az eszében, s ő így felelt: apu és anya, Bob, Jack, Hughie, Stu, a kisfiúk, Frank, Drogheda, a ház, a munka, az esőzés. Azt nem mondta, hogy ő is, pedig mindig ott volt a lista élén, mindig. Később ezekhez jött még Justine, Luke, Luddie és Anne, a cukornád, a honvágy, az esőzés. És persze mindig a könyvekben lelt életmentő menedék. De ez mind csak jött és ment, összekeveredett, majd különvált, csomókban, láncban, s őneki nem volt se módja, sem kellő szellemi felkészültsége, hogy nyugodtan leüljön és végiggondolja: kicsoda voltaképpen Meggie Cleary, Meggie O'Neill? Ki ő és mit akar? Mit gondol: miért született erre a világra ? Keserűen fájlalta, hogy nem tanulhatott, mert ezt a mulasztást ő maga egyedül sohasem pótolhatja. De most itt az idő, a békesség, a testi jó érzés lustasága, fekhet a homokon és megpróbálhatja. Nos tehát: Ralph. Keserű, lemondó kacaj. Nem a legjobb indulás, de hát bizonyos értelemben Ralph olyan, mint Isten; ő a kezdet és a vég. Attól a naptól kezdve, hogy ott térdelt a gil-lyi állomás udvarán az alkonyat aranyporában, és őt a két keze közé fogta, Ralph mindig volt, s bár soha többé nem látja életében, valószínű, hogy halála pillanatában Ralph lesz az utolsó gondolata. Szörnyűség, hogy egyetlen ember ennyit, ilyen sokfélét jelentsen. Mit is mondott Anne-nek? Hogy egészen mindennapiak a vágyai, az igényei - férj, gyerekek, saját otthon. Valaki, akit szerethet. Nem olyan nagy kérés ez; végtére majdnem minden asszony megkapta. Igen ám, de hány volt közülük igazán elégedett? Ő bizonyára elégedett lesz, gondolta Meggie, hiszen (í olyan nehezen kapja meg mindezeket. Fogadd el, Meggie Cleary. Meggie O'Neill. Neked Ralph de Bricassart kell, de őt nem kaphatod meg. De ő az oka, hogy soha többet más férfival nem érheted be. Hát jó. A férj, a valaki, akit szerethetsz, kimarad. Szeretheted a gyerekeidet, és szeretetet is csak tőlük várhatsz. Ami viszont megint csak Luke-ot jelenti, és Luke gyerekeit. Istenem, drága jó Istenem. Ugyan, dehogy drága, dehogy jól Mit kaptam én Istentől? Nem adott, hanem elvett: Ralphot elvette tőlem. Nem nagyon kedveljük mi egymást, Isten meg én. Aztán tudod-e mit mondok én neked, Isten ? Nem félek már tőled úgy, mint régen. Mennyire rettegtem bosszuló kezedtől! Annyira, hogy egész életemben az igaz úton jártam. S mire mentem vele? Semmivel sem többre, mintha rendre megszegtem volna valamennyi parancsolatodat. Nagy csaló vagy te, Isten, te rettegésnek démona. Úgy bánsz velünk, mint a gyermekeiddel, igen: állandóan a büntetéssel fenyegetsz. De engem meg nem ijesztesz többé. Mert bizony nem Ralphot gyűlölöm, hanem téged. Te tehetsz mindenről, nem szegény Ralph. Ő csak retteg tőled, mint ahogy rettegtem valamikor én is. S hogy ő mégis szeret téged, azt fel nem foghatom. Nem látok benned semmi szeretetre méltót.

De hogy szűnhetnék meg szeretni egy férfit, aki Istent szereti? Próbálom, próbálom, de nem megy sehogy sem. Ő a hold, és én ugatom a holdat. Hát hagyd abba az ugatást, Meggie O'Neill, ne voníts, ne sírj. És ezzel kész. Érd be szépen Luke-kal és Luke gyerekeivel. Okkal-móddal elválasztod majd Luke-ot attól a nyomorult cukortól, s élsz vele odakint, ahol még fa sem nő. Megmondod a gillyi bank igazgatójának, hogy a jövedelmed ezentúl a te neveden marad, s arra használod majd, hogy megteremtsd sivár, fátlan házadban mindazt a kényelmet, amiről Luke nem gondoskodik. Tisztességesen iskoláztatod Luke gyerekeit, és gondoskodsz róla, hogy ne lássanak szükséget. Hát ennyi az egész, Meggie O'Neill. Meggie O'Neill vagyok, nem Meggie de Bricassart. De hülyén is hangzik: Meggie de Bricassart... Akkor Meghann de Bricassart lennék, a Meg-hannt pedig mindig utáltam. Beletörődöm-e valaha, hogy a gyerekeim nem Ralph de Bricassart gyerekei? Ez a kérdés, igaz-e? Hát mondd csak el magadnak, újra meg újra: Az életed a magadé, Meggie O'Neill, és nem fogod arra vesztegetni, hogy egy férfiról meg a gyerekeiről álmodozz, akiket nem kaphatsz meg soha. Tessék! Most megmondtad! Ami elmúlt, azt el kell temetni. Előtted a jövő, és a jövő Luke-é meg Luke gyerekeié. Nem pedig Ralph de Bricassart-é. Mert ő - a múlt. Meggie arcra borult a homokon, és zokogott, zokogott, úgy, ahogy utoljára háromesztendősen: szívet tépő, fel-felcsukló sírással, de csak a rákok meg a madarak hallották kétségbeesését. Anne Müller nem véletlenül választotta a Matlock-szigetet: úgy tervezte, amint lehet, odaküldi Luke-ot. Meggie alighogy útra kelt, Anne táviratozott Luke-nak: Meggie-nek nagy szüksége van rá, jöjjön azonnal. Anne nemigen avatkozott mások életébe, de szánta Meggie-t, azt a nyűgös, szeszélyes csöppséget meg egyenesen imádta, akit Meggie szült és Luke nemzett. Justine-nak otthon kell, anya és apa. A szíve szakad meg, ha elviszik Justine-t, de az is jobb lesz, mint ez a mostani helyzet. Luke két nap múlva megérkezett. Úton volt Sydney felé, nem kellett nagy kitérőt tennie. Épp ideje, hogy megnézze a gyereket; ha fia születik, nyomban eljön, mihelyt megkapja a hírt, de ugyancsak csalódott volt, amikor megtudta, hogy lánya van. Ha Meggie mindenáron gyereket akar, legalább arra legyenek képesek, hogy egyszer majd átvegyék a kynunai birtokot. Lánygyereknek az égvilágon semmi haszna, kieszi az embert mindenéből, s ha felcseperedik, menten odébbáll, s másra dolgozik ahelyett, hogy öreg édesapjának lenne támasza, mint a fiúk. - Hogy van Meg ? - kérdezte, amikor feljött a veranda lépcsőjén. - Remélem, nem beteg? - Reméled? Nem, nem beteg. Mindjárt elmondom. De gyere be előbb, nézd meg azt a szépséges kislányodat. Luke nézte a babát, tetszett neki, érdekelte, de láthatólag nem keltett benne mélyebb érzelmeket. - De fura szeme van - jegyezte meg. - Ilyet még nem is láttam. Kitől örökölhette? - Meggie azt mondja, náluk a családban senkinek sincs ilyen szeme. - Az enyémben sincs. Visszaütött valamelyik ősére a kis jószág. Nem látszik valami boldognak, igaz? - Mitől volna boldog? - förmedt rá Anne. - Sose látta az apját, nincs igazi otthona, s nem is igen lesz, ha így folytatod! - Félreteszem a pénzt, Anne! - protestált Luke. - Lárifári! Tudom én, mennyi pénzed van. Charters To-wersból a barátaim elküldik néha a helyi lapot, látom én a hirdetéseket: nyugati birtokokat kínálnak, Kynunánál sokkal közelebb. És sokkal termékenyebb is a föld! Válságban élünk, Luke! A megtakarított pénzednél sokkal olcsóbban kaphatsz gyönyörű szép birtokot, tudod jól magad is. - Éppen ez az! Válságban élünk, a hegylánctól nyugatra meg szörnyű aszály van. Juneetól az Isáig. Második esztendeje egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. Drogheda is megszenvedi, hát még mi lehet odakint Winton és Blackall környékén! Nem, Anne, várnom kell még. - Megvárod, míg felmegy a föld ára a jó esős évszakban ? Ugyan már, Luke! Most kell földet venni! Meggie-nek megvan a biztos évi kétezre, kibírtok akár tízévi aszályt is! Legfeljebb az állatállománnyal várj. Éljetek a Meggie évi kétezréből, míg meg nem jön az eső, aztán kezdheted az állattenyésztést.

- Most még nem hagyhatom ott a cukrot - mondta konokul Luke. Még most is lányának különös, világos szemét bámulta. - Hát így vagyunk. Miért nem vagy őszinte, Luke? Nem kell neked a házasság, szívesebben élsz a magad módján továbbra is, nehéz életet, férfiak között; gürcölsz, hogy majd beleszakadsz, szakasztott úgy, mint minden második ausztráliai férfi, akit csak ismertem! Mi van ezzel az átkozott országgal, hogy a férfiak szívesebben élnek egymás között, mint a házi tűzhely mellett, asszonnyal, gyerekkel? Ha jobban ízlik a legényélet, mi az ördögnek házasodtok? Tudod, hány elhagyott feleség van Dunnyban, hány kaparja össze nagy keservesen a mindennapit, s neveli üggyel-bajjal a gyerekeit, apa nélkül?! Apuka elment nádat aratni, nemsokára hazajön, csak még egy kicsit legyetek türelemmel! Haha! S lesik mindennap a kerítésnél a postást, azt remélik, küld a nyomorult legalább egy kis pénzt. S a legtöbbje nem küld, vagy ha igen, csak annyit, hogy az épp az éhhaláltól szabadít meg! Anne reszketett haragjában, szelíd barna szeme szikrát vetett. - Tudod-e, mit olvastam a Brisbane Mail-ben? Hogy a civilizált világon Ausztráliában a legmagasabb az elhagyott asszonyok arányszáma! Ebben vagyunk világelsők... büszkék lehetünk rá! - Csillapodj, Anne! Nem hagytam el Meget, biztonságban van, és nem is éhezik. Mi ütött beléd? - Megelégeltem, ahogy a feleségeddel bánsz! Az isten szerelmére, Luke, nőj már fel, vállald a kötelezettségeidet! Feleséged van, gyereked van! Teremts nekik otthont, légy végre férj és apa, nem valami jöttment idegen! - Meglesz, meglesz! De még korai, még egy-két évre vissza kell mennem a cukorhoz. Nem akarok Meg nyakán élősködni, pedig úgy lenne, míg jobbra nem fordulnak a dolgok. Anne megvetően biggyesztette a száját. - Mesebeszéd! A pénzéért vetted el, vagy nem? A barna arcot elfutotta a vér. Luke nem nézett Anne-re. - Nem mondom, jól jött a pénz, de azért vettem el, mert jobban kedveltem, mint bárki mást. - Kedvelted! Hát a szerelem hol marad? - Szerelem! Mi a szerelem? Női fantázia, női szeszély, nem más. - Hátat fordított a kosárnak, a nyugtalanító szempárnak; akinek ilyen a szeme, az talán még meg is érti, mit mondanak körülötte. - És ha befejezted a prédikációt, megmondanád végre, hol van Meg? - Nem volt jó bőrben. Elküldtem egy időre. Na, ne ijedj meg! Nem a te pénzed bánja. Reméltem, hogy rábeszélhetlek: menj utána, de látom, ez lehetetlen. - Szó sem lehet róla. Arne meg én ma-este megyünk tovább Sydneybe. - Mit mondjak Meggie-nek, ha visszajön? Luke vállat vont. Alig várta már, hogy mehessen. - Nekem mindegy. Megmondhatod, hogy maradjon még egy darabig. Ha már így nekilátott a családalapításnak, nem bánnám, ha lenne egy fiam is. Anne a falnak támaszkodott, a mózeskosár fölé hajolt, felemelte a kisbabát, aztán nagy keservesen az ágyhoz csoszogott és leült. Luke a kisujját sem mozdította, hogy segítsen, a gyereket sem vette el, úgy látszott, mintha félne a tulajdon lányától. - Menj el, Luke! Nem érdemled meg, amid van. Látni se bírlak. Eredj vissza a nyavalyás Arnédhoz meg ahhoz az átkozott cukorhoz, a gürcöléshez! Luke az ajtóban megállt egy pillanatra. - Hogy is nevezte el Meg? Elfelejtettem a nevét. - Justine, Justine, Justine!

- Hülye egy név - mondta Luke és elment. Anne letette Justine-t az ágyra, és sírva fakadt. Az isten verné meg ahány rohadt férfi csak van a világon - Luddie-t kivéve. Az isten verje meg őket! Luddie talán azért tud szeretni, mert puha, érzelmes, már-már nőies a természete? Igaza volna Luke-nak? Női fantázia, női szeszély csak a szerelem? Vagy olyasmi, amit csak nő képes érezni, vagy nőies férfi? Nincs asz-szony, aki maga mellett tudná tartani Luke-ot, olyan asszony még nem született erre a világra. Ami neki kell, azt nőtől meg nem kaphatja. Másnapra Anne lecsillapodott, már nem érezte, hogy hasztalan volt minden próbálkozása. A reggeli postával egy lap érkezett Meggie-től, elragadtatottan ecsetelte a Matlock-sziget szépségeit és pompás életét a szigeten. Valami jó mégiscsak kijött a dologból, Meggie összeszedte magát. Ha alábbhagy a monszun, visszajön, és másképp néz majd szembe az élettel. De azt eltökélte Anne, hogy Luke látogatásáról nem beszél.

Annunziata - becenevén Nancy - kivitte Justine-t a verandára. Anne a nyomában sántikált, foga között vitt egy kis kosarat a gyerek holmijával: tiszta pelenka volt benne, hintőpor meg néhány játék. Letelepedett egy fonott székbe, elvette Nancytől a gyereket, és itatni kezdte cumisüvegből a tápszerrel, amit Nancy felmelegített. Nagyon kellemes volt, igazán kellemes az élet; ő megtette, ami tőle telt, hogy Luke-ot jobb belátásra bírja, s ha nem sikerült, hát legalább Meggie és Justine itt marad még egy darabig Himmelhochon. Meggie előbb-utóbb rájön, hogy a kapcsolatát sosem tudja redezni Lukekal, s akkor majd hazaköltözik Droghedára. Anne rettegett ettől a naptól. Piros angol sportkocsi közeledett száguldva Dunny felől, s kanyarodott fel a kaptatón a ház felé. Drága, új kocsi volt, a motorháztetőt bőrszíjak rögzítették, ezüstös kipufogója, vörös lakkozása csillogott-villogott. Anne nem ismerte fel azonnal a férfit, aki átvetette magát a kocsi alacsony ajtaján, mert észak-queenslandi viseletben volt, csak sortot viselt, semmi mást. Uramisten, micsoda gyönyörű ember, gondolta Anne, és elismerő pillantással nézte, amint az idegen, kettesével véve a lépcsőket, közeledett. Valami megrebbent az emlékezetében. Bárcsak Luddie ne enne annyit, nem ártana, ha ilyen kondícióban volna, mint ez a férfi. Nem gyerek már - csudaszép az ezüstös halántéka -, de még nádvágót ilyen jó bőrben sosem láttam. Csak amikor a nyugodt, hűvös szem a szemébe nézett, akkor döbbent rá, hogy ki ez. - Uramisten! - sóhajtott fel Anne, és leejtette a baba cumis-üvegét. A férfi felemelte, visszaadta, aztán a veranda korlátjának támaszkodott, szemközt az asszonnyal. - Jól van - szólalt meg. - A cumi nem került a földre, etetheti tovább. A kisbaba épp most ébredt rá, micsoda méltánytalanság érte. Anne gyorsan visszadugta a szájába a cumit. Most már magához tért, meg tudott szólalni. - Nahát, eminenciás uram, ezt a meglepetést! Mosolyogva mérte végig. - Meg kell mondanom, senki se nézné érseknek. Nem mintha a reverendájában annak látszana. Mindig úgy képzeltem, hogy érsek csak kövér lehet és önelégült. - Pillanatnyilag nem is vagyok érsek, csak egyszerű pap, aki jól megérdemelt vakációját tölti, úgyhogy szólítson nyugodtan Ralphnak. Ez a pici jószág okozott annyi bajt Meggie-nek, amikor legutóbb itt jártam? Megfoghatom? Talán sikerül jól tartanom az üveget is. Letelepedett egy székbe Anne mellé, elvette a babát, az üveget, és folytatta az etetést. Lábát könnyedén keresztbe vetette. - Meggie Justine-nak nevezte el? -Igen- Szép név. Jóságos isten, micsoda haja van! Kiköpött nagyapja. - Meggie is azt mondja. Remélem, nem lesz rajta millió szeplő, de hát sajnos, ez nagyon valószínű. - Meggie is vörös, mégsem szeplős. Habár Meggie-nek más a bőre, nem ilyen áttetsző. - Letette az üres üveget, térdére ültette a kisbabát, egyenes tartásban, szemközt magával, aztán előrehajlította derékszögben, és erősen, ritmikusan dörzsölgette a hátát. - Egyéb kötelességeim mellett katolikus árvaházakat is látogatok, úgyhogy egész jól megtanultam bánni a kisbabákkal. Kedvenc csecsemőotthonomban Gonzaga anya azt mondja, csakis így szabad böfögtetni a babát. Ha az ember átveti a vállán, a test nem hajlik kellőképpen előre, a szél nem távozik olyan könnyen, s amikor feljön, vele jön egy jó adag tej is. így, ha derékból hajlítjuk meg a babát, a tej benn marad, a gáz távozik. - Mintegy állítását igazolandó, Justine jóízűen felböfögött, és egy csepp folyadékot sem adott vissza. Ralph nevetett, dörzsölgette még egy kicsit Justine hátát, aztán, hogy semmi sem történt, kényelmesen elhelyezte a karján. - Milyen fantasztikus, különleges szemek! Csodálatos, nem ? Meggie-nek nem is lehetne mindennapi gyereke. - Jó apa lett volna magából, atyám. - Szeretem a kisbabákat, a gyerekeket. Mindig is szerettem. Azonkívül nekem csak az élvezet jut, a kellemetlen apai kötelesség nem. - Nem azért van ez, mert maga is olyan, mint Luddie? Mindkettőjükben van nőies vonás. A különben válogatós Justine most nyilvánvalóan viszonozta a szimpátiát: elaludt. Ralph még kényelmesebben helyezte el, aztán zsebéből elővett egy csomag Capstan cigarettát. - Adja ide, atyám. Majd én rágyújtok magának.

- Hol van Meggie? - kérdezte, és elvette Anne-től az égő cigarettát. - Köszönöm. Elnézést, parancsoljon. - Meggie nincs itt. Nem tudta rendesen összeszedni magát Justine születése óta, és az esős évszak csak még jobban legyengítette. Úgyhogy Luddie meg én elküldtük két hónapra. Március eleje táján jön vissza, hét hét múlva. Amint megszólalt, érezte a látogatóban a változást. Mintha szertefoszlott volna a cél, ami idehozta, meghiúsult volna valami nagy-nagy remény. Ralph mélyet sóhajtott. - Másodszor járok így. Búcsúzni jöttem, és nem találom. Először, amikor Athénba mentem, és most megint. Akkor egy év volt, de lehetett volna hosszabb idő is; nem tudtam, amikor útra keltem. Amióta Paddy és Stu meghalt, nem jártam Dro-ghedán, de akkor úgy éreztem, nem hagyhatom úgy el Ausztráliát, hogy ne lássam Meggie-t. És akkor megtudtam, hogy férjhez ment, elköltözött. Utána akartam menni, de tudtam, nem volna tisztességes sem vele, sem Luke-kal szemben. Most azért jöttem el, mert tudtam: ami nincs, annak nem árthatok. - Hova megy, atyám? - Rómába, a Vatikánba. Di Contini-Verchese bíboros vette át a nemrégiben elhunyt Monteverdi bíboros tisztét. Hívatott engem, én pedig számítottam erre. Nagy megtiszteltetés, több is annál. Nem utasíthatom vissza. - Meddig lesz távol? - Azt hiszem, nagyon sokáig. Háború készül Európában, csak itt látjuk oly távolinak. A római egyháznak valamennyi diplomatájára szüksége van, s hála Di Contini-Verchese bíborosnak, én diplomatának számítok. Mussolini szoros szövetségben van Hitlerrel - összeillenek - , és a Vatikánnak valami módon meg kell békítenie egymással a két ellentétes ideológiát, a katolicizmust és a fasizmust. Nem lesz könnyű. Jól beszélek németül, Athénban megtanultam görögül, Rómában pedig olaszul. Franciául, spanyolul is folyékonyan beszélek. - Felsóhajtott. - Jó nyelvérzékem van, és igyekeztem fejleszteni a nyelvtudásomat. Magától értetődik, hogy áthelyeznek. - Nos, eminenciás uram, hacsak nem holnap hajózik el, még láthatja Meggie-t. Anne-ből kiszaladtak a szavak, még mielőtt ideje lett volna meggondolni. De hát miért is ne láthatná Meggie még egyszer, mielőtt elutazik - kivált, ha csakugyan olyan nagyon hosszú időre?... A férfi feléje fordult. Az a gyönyörű, távoli kék szem mindent megért és átlát mindenen. Igen: valóban született diplomata! Pontosan tudja, mit mond ő, ismeri még a hátsó gondolatait is. Anne lélegzet-visszafojtva várta a választ, de a látogató sokáig hallgatott. Merőn nézte a smaragdzöld nádon túl a megáradt folyót; megfeledkezett a karján tartott kisbabáról. Anne lenyűgözve bámulta az arcélét - szemhéja dombját, egyenes orrát, titkokat őrző száját, határozott állát. Miféle erőket vonultat fel, miközben az elébe táruló látványt szemléli? Szerelem, vágy, kötelesség, célszerűség, akaraterő, sóvárgás miféle egyensúlyát latolgatja - s melyiket melyik ellen? Keze ajkához emelte a cigarettát. Anne látta, hogy az ujjak remegnek. Fellélegzett. Tehát nem közömbös... Vagy tíz percig hallgatott a vendég. Anne rágyújtott neki még egy Capstanra, és odaadta a csonkig égett másik helyett. Elszívta ezt is, pillantását le nem vette a távoli hegyekről, az alacsonyan csüngő monszunfelhőkről. - Hol van Meggie? - szólalt meg tökéletesen mindennapi hangon, és a második cigarettacsonkot is az első után hajította, át a veranda korlátján. A válaszától függ a döntés - most Anne-en volt a gondolkodás sora. Szabad-e más embert olyan útra terelni, amely ismeretlen célhoz vezet? Ő Meggie-nek tartozik lojalitással, egy szemernyit sem érdekli, ezzel az emberrel mi lesz. A maga módján ez sem különb, mint Luke. Ez is csak férfi, megy a célja felé, se ideje, se hajlandósága, hogy a nőt helyezze mindenek elébe, fut, hogy utolérje az álmát, ami talán csak a zavaros fejében él. Annyi csak, mint a gyárkémény füstje: szétfoszlik a melaszszagú, súlyos levegőben. De neki mégis ez kell, erre teszi fel az életét. Akármit jelent neki Meggie, a józan eszét nem vesztette el. Még miatta sem - és Anne lassan elhitte, hogy Meggie-t mindennél jobban szereti, azt az egy távoli célt kivéve -, még miatta sem veszélyezteti a lehetőségét, hogy egy szép napon megkaparintsa, amire vágyik. Nem, még miatta

sem. Ha ő most azt mondja: Meggie egy népszerű üdülőszállóban lakik, ahol esetleg felismerhetik az érseket, akkor nem megy utána. Nagyon jól tudja, hogy nem őrizheti meg sokáig az inkognitóját. Anne megnyalta a száját. Végre meg tudott szólalni. - Meggie egy bungalóban van, a Matlock-szigeten. - Milyen szigeten? - Matlock. Nyaralóhely a Pünkösd-szorosnál. Eldugott kis hely, kevesen járnak oda. Ilyenkor nincs ott egy lélek sem. - Meg nem állta, hogy hozzá ne tegye: - Sose aggódjék, nem látja meg senki! - Megnyugtat. - Végtelenül gyengéden átadta Anne-nek az alvó kisbabát. - Köszönöm - mondta, és a lépcső felé indult. Azután visszafordult, szemében szánandó könyörgés. - Téved - szólt -, én csak látni akarom, semmi mást. Sosem keverem Meggie-t olyasmibe, ami veszélyeztethetné halhatatlan lelkét. - Vagy a sajátját, mi? Akkor az lesz a legokosabb, ha Luke O'Neill néven megy oda, őt várják. így aztán nem lesz semmi botrány, se Meggie-nek, se magának nem árt. - És mi lesz, ha Luke betoppan? - Lehetetlen, Sydneybe ment, és csak márciusban jön visz-sza. Azt pedig, hogy Meggie a Matlockszigeten van, csak tőlem tudhatná meg, és én nem mondom el, eminenciás uram. - Meggie várja Luke-ot? Anne fanyarul mosolygott. - Uramisten, dehogy! - Meggie-nek nem lesz semmi baja - mondta a látogató. Csak látni akarom, ennyi az egész. - Tudom, eminenciás uram. Sokkal nagyobb baja lenne abból, ha többet akarna - mondta Anne. Amikor a derék Rob kocsija végigpöfögött az úton, Meggie már várta őrhelyén, a verandán: felemelt kézzel jelezte, hogy minden rendben van, nincs szüksége semmire. Rob megállt a szokásos helyen, de mielőtt visszafordult volna, egy férfi ugrott ki a kocsiból, sortban, ingben, szandálban, kezében bőrönd. - Nézze, ki van itt! - kurjantott oda távozóban Rob. - Mr. O'Neill! Meggie soha többé nem fogja összetéveszteni Luke O'Neillt Ralph de Bricassart-ral. Ez nem Luke, még ilyen távolról sem. Csak állt megkövülten, és várt, amíg az úton egyre közeledett feléje Ralph de Bricassart. Tehát úgy döntött, hogy mégis kell neki Meggie. Mi más oka volna, hogy megkeresi itt a világ végén, és Luke O'Neillnek adja ki magát...? Meggie-ben szinte megbénult minden, keze-lába, szíve-lel-ke, Ralph eljött érte - miért nem érez hát semmit? Miért nem fut elébe az úton, mért nem veti magát a karjába, mért nem önti el a boldogság, hogy látja? Ez Ralph, és ennél többet ő soha az élettől nem kívánt. Épp most egy hétnél is többet töltött azzal, hogy kitörölje az emlékezetéből. Az isten verné meg, az isten verné meg! Mi a fenének kellett eljönnie, amikor végre kezd tőle megszabadulni gondolatban, ha a szívében még nem is? Kiverte a veríték, fojtogatta a düh. De csak állt, mint a sóbálvány, és nézte, ahogy a kecses alak egyre növekszik. - Hello, Ralph - szólalt meg összeszorított foggal. Nem nézett a férfira. - Hello, Meggie. - Hozd be a bőröndödet. Innál egy csésze forró teát? - Beszéd közben meg is indult a nappali szoba felé. Még most sem nézett a férfira. - Az bizony jólesne - mondta Ralph éppoly mereven, mint ő. Követte Meggie-t a konyhába, s nézte, míg bekapcsolja a villanyfőzőt, a mosogató fölötti kis vízmelegítőből megtölti a teáskannát, előszedi a pohárszékből a csészéket, aljakat. Odanyújtotta a kekszes dobozt, a férfi kivett kétmaréknyi teasüteményt, és tányérra rakta. A kannában forrt a víz, Meggie kiöntötte a meleg vizet a teáskannából, beletett jó pár kanál teát és leforrázta. Fogta a süteményes tányért meg a teáskannát, Ralph a csészéket, aljakat, és visszamentek a nappaliba. A három helyiség egymásból nyílt: a nappali egyik oldalán a hálószoba, a másikon a konyha. A mögött volt a fürdőszoba. A háznak két verandája volt, az egyik az útra nézett, a másik a tengerpartra. így aztán mind a kettejüknek volt merre néznie, és nem volt feltűnő, hogy kerülik egymás pillantását. A trópusokon megszokott módon hirtelen szakadt rájuk a sötétség, de a nyitott

tolóajtókon át betöltötte a levegőt a megmegcsobbanó víz, a korallszirtnek verődő hullámok, a meleg, könnyű szél susogása. Némán itták meg a teát, de a süteményhez egyikük sem nyúlt. És folytatódott a némaság, Ralph most Meggie-re nézett, de az makacsul bámulta a veranda ajtaja előtti növendék pálma hajladozását a szélben. - Mi baj, Meggie? - kérdezte a férfi oly szelíden, oly gyengéden, hogy az asszony szíve vad kalapálásba kezdett, úgy érezte, belehal a kínba, hiszen a felnőtt férfi kérdezte ezt valaha a kicsi lánytól. És most nem a nőhöz jött Matlockra. Hanem a gyermekhez. A gyermeket szereti, nem a nőt. Azt pedig ő gyűlöli, amióta csak megszületett. Meggie szeme végre megtalálta a férfi tekintetét. Döbbenten nézett rá, felháborodottan, dühödten. Még most is, most is! Megállt az idő, Meggie úgy meredt rá, ő pedig hökkenten, visz-szafojtott lélegzettel kénytelen meglátni a felnőtt nőt abban az üvegtiszta szemben. Meggie szemében. Uramisten, Meggie szeme! Komolyan gondolta, amit Anne Müllernek mondott, látni akarta csak Meggie-t, semmi mást. Szereti, de nem azért jött, hogy a szeretője legyen. Látni akarja, beszélgetni vele, mint barát a baráttal. Megalszik majd a nappali szoba heverőjén, s igyekszik megint csak eljutni a gyökeréig annak a bűvöletnek, amivel Meggie mindig is a hatalmában tartotta. Ha végre eljut odáig, ha feltárja, talán megtalálja a spirituális módját, hogyan távolíthatná el mindörökre. Nehéz volt megszoknia, hogy Meggie-nek keble van, dereka, csípője; de sikerült, mert amikor a szemébe nézett, ott a régi Meggie ragyogott, égi fénnyel. Az a szellem, az a lélek, ami első találkozásukkor rabul ejtette, most is ott van változatlanul ebben a zavaróan megváltozott testben, s most, hogy a régieknek töretlen folytatását látja ebben a szempárban, elfogadja a megváltozott testet, de féket vet a testi vonzódására. S miközben a maga vágyait-álmait méregette, nem is volt kétséges a számára, hogy Meggie is csak azt akarhatja, amit ő - egészen addig, amíg rá nem támadt, akár a vadmacska, Jus-tine születésekor. De még akkor is - mihelyt elült benne a ha-rag, a fájdalom - Meggie viselkedését az átélt kínoknak tulajdonította. S most, hogy végre meglátta igaz valójában, másodpercnyi pontossággal meg tudta állapítani, mikor vetkőzte le Meggie gyermek voltát, mikor lett belőle nő: amikor az a közjáték folyt le a droghedai temetőben, Mary Carson születésnapi estélye után. Amikor ő megmagyarázta Meggie-nek, miért nem szentelhet neki különleges figyelmet. Mert még azt hinnék, úgy érdeklődik iránta, mint férfi a nő iránt. Meggie-nek akkor valami érthetetlen volt a pillantásában, de aztán félrenézett, s mire visszafordult, az az érthetetlen valami eltűnt. De most már látja, hogy azóta Meggie másképpen gondol rá: hogy valamikor megcsókolta, az nem futó gyengeség volt, az után a csók után Meggie nem tért vissza a régi útra, mint ő. Mert az ő illúziói változatlanok - gondosan óvja is őket, ahogy csak tudja, beleillesztgeti változatlan életmódjába, viseli, akár a ve-zeklőinget. De Meggie - nő, és a szerelem egy nő szerelme egy férfi iránt, akkor is, azóta is. Mi tagadás, a teste kívánta Meggie-t az első csók óta, de ez a testi vágy soha nem befolyásolta az iránta érzett szeretetét; külön dolog volt a kettő, nem egyazon érzelem két arculata. Bezzeg szegény, meg nem értett Meggie sosem áltatta magát ilyesmivel. Ha lehet, e pillanatban menekül a Matlock-szigetről, mint Oresztész az Eumenidáktól. De a szigetet nem hagyhatja el, az éjszakában céltalanul nem akar bolyongani - inkább vállalja hát, hogy itt marad mellette. Mit tehetnék, hogyan tehetném jóvá, amit ellene vétettem? Hiszen szeretem! S ha szeretem, azért, mert olyan, amilyen - nem azért, mert gyerekkorában véletlenül keresztezték egymást útjaink. A nőt szerettem benne mindig. Úgyhogy, Ralph de Bricassart, dobd el a szemellenzőt, lásd végre olyannak, amilyen, nem amilyen volt valamikor régen. Tizenhat esztendeje, tizenhat hihetetlenül hosszú esztendeje... Negyvennégy éves vagyok, ő pedig huszonhat, egyikünk sem gyermek, de kettőnk közül én vagyok az éretlenebb. Attól fogva, hogy kiszálltam Rob kocsijából, te már tudtad, igaz, Meggie? Hitted, hogy végre megadtam magamat. De még szóhoz sem juthattál, én már megmutattam, mennyire tévedsz. Szétszaggattam illúzióid gyenge szövetét, mint valami ócska rongyot. Ó, Meggie! Mit tettem veled?! Hogy lehettem ilyen vak, ennyire önző?! Semmit sem értem el azzal, hogy eljöttem hozzád, csak téged sebeztelek halálra. Ennyi esztendőn át egymás ellenére szerettük egymást.

Meggie még akkor is a szemébe nézett, tekintete megtelt szégyenkezéssel, megaláztatással, amikor pedig az ő arcán a változó kifejezések végezetül elkeseredett szánalomnak adtak helyet. Meggie felfogta iszonyú tévedését, és elborzadt tőle. Mi több: felfogta azt is, hogy ő is tudja - tévedett.

Eredj, szaladj! Fuss, Meggie, eredj innét, vidd azt a megmaradt szemernyi büszkeségedet! Amint eszébe ötlött a gondolat, már cselekedett is: felpattant a székből és menekült. De mielőtt a verandára ért volna, a férfi elkapta. Futásának lendülete megperdítette Meggie-t, s ő megtántorodott. Mit számított most már a keserves harc, hogy megtartsa lelke érintetlenségét! Mit számított, hogy akarata elnyomta vágyait! Másodpercek alatt egy életnyit változott. Az erőszakkal elaltatott, elkábított erőknek nem kellett más, csak egyetlen mozdulat: feltámadt a káosz, a szenvedély lebírta a szellemet, a lélek akaratát kioltotta a test akarata. Meggie karja a nyaka köré siklott, az övé Meggie háta mögé, görcsösen, lehajtotta fejét, szája Meggie száját kereste - megtalálta. Meggie szája most már nem volt nem kívánt, elhessegetett emlék, hanem valóság; Meggie ölelő karja mintha sosem bírná többé elereszteni, mintha a csontjai elolvadtak volna, sötét volt, mint az éjszaka, emlék és vágy szövevénye, nem kívánt emléké, elhessegetett vágyé. A hosszú évek során mindig erre vágyódott hát, vágyódott Meggie után, de tagadta a hatalmát, még azt a gondolatot sem engedte közel férkőzni magá-hoz, hogy Meggie - nő. Két karján vitte az ágyhoz, vagy a lábuk vitte őket? Bizonyára ő vitte, de nem tudta maga sem, csak azt tudta, hogy Meggie ott van az ágyon, ott van ő is, Meggie bőrét érzi a keze, Meggie keze az övét. Ó, istenem! Meggie-m, én Meggie-m! Hogyan nevelhettek arra gyerekkoromtól, hogy te szentségtörés vagy? Az idő már nem ketyegett, hanem áradt, elöntötte a férfit, már nem jelentett semmit, mélysége volt csak, megszűnt valóságos idő lenni. Érezte Meggie-t és mégsem érezte, nem volt külön személy; végre, és végérvényesen önmaga részévé akarta tenni, magába oltani - nem szimbiózisban élni, mert azzal elismerte volna különállását. Mindörökre ismeri a keblek, a has, a tompor emelkedését, süllyedését, s közöttük a redő-ket, hasadékokat. Meggie az ő számára termett, és ő teremtette; tizenhat esztendeje formálja, alakítja öntudatlanul, s nem tudja azt sem, hogy mi végre. S feledte azt is, amit ő elkezdett, amit ő mindig magának szánt, mert Meggie az ő bukása, az ő emelkedése, az ő teremtménye. Álom, amelyből nem ébred fel soha, amíg férfi, amíg a teste férfitest. Ó, édes Istenem! Tudom, tudom! Tudom, miért őriztem meg magamban ilyen sokáig, mint eszmét és mint gyermeket, holott ő már túlnőtt mind a kettőn - de miért így kell megtanulnom? Mert végre megértette: az ő célja nem az volt, hogy férfi legyen. Nem férfi, sohasem férfi, valami sokkal nagyobb, valami, ami magasabban van a mindennapi férfisorsnál. Holott a sorsa itt van a keze alatt, vele reszket, és vele száll, vele, a neki rendelt férfival. Férfi, örökké férfi. Uram, nem tudtál megőrizni ettől? Férfi vagyok, sohasem lehetek Isten, ábránd volt az istenség kergetése egy életen át. Mind egyformák vagyunk mi papok, akik Isten akarunk lenni? Eskü alatt tagadjuk meg az egyetlen aktust, amely cáfolhatatlanul bizonyítja férfi voltunkat. Karjával átfonta Meggie-t, és könnyes szemmel nézett le a halványan megvilágított néma arcra, nézte, amint a rózsabimbó száj elnyílik, levegő után kap, s meglepett örömében tehetetlen ó-t formál. Meggie karja, lába köréje fonódott, megannyi eleven kötéllel kötötte magához, selymesen, simán gyötörte. Meggie vállába fúrta állát, arcát lágy arcához simította, átadta magát a sorsával birkózó férfi őrjítő, kétségbeejtő ösztönének. Agya szédült, kavargott, elsötétült és vakítóan felszikrázott; egy pillanatig ott volt a nap kellős közepén, azután fakult a ragyogás, elszürkült, kihunyt. Ilyen, ha férfi az ember. Ennél több nem lehet. De a fájdalomnak nem ez a forrása. A fájdalmat a végső pillanat hordozza, a befejezett pillanat, az üres, sivár felismerés: az eksztázis elröppen. Most, hogy Meggie az övé, nem tudja elviselni, hogy elengedje; magának teremtette meg. Kapaszkodott hát belé, mint fuldokló a deszkaszálba az elhagyatott tengeren, s hamarosan, a hullámhegyen megint, az immár ismerős dagály ragadta magával, s megadta magát ismét a kifürkészhetetlen férfisorsnak. Mi is az álom?, tűnődött Meggie. Áldás, haladék az élettől, a halál visszhangja, kellemetlen kötelesség? Akármi is, Ralph megadta magát az álomnak, feküdt, a karját átvetette őrajta, feje ott volt a vállánál, mintha álmában is birtokolni akarná. Elfáradt ő is, de nem enged az álomnak. Úgy érezte, ha kiengedi kezéből az öntudatot, Ralph már nem lesz ott, mire felébred. Később majd alszik, ha Ralph felébredt, s az a titkokat őrző gyönyörű száj kiejtette első szavait. Mit mond majd Ralph neki? Megbánja-e? Kapott-e tőle annyi élvezetet, hogy kárpótolja azért, amit feladott? Annyi, annyi éven át harcolt ellene, s kényszerítette őt is a harcra; szinte hihetetlen, hogy végre-valahára letette a fegyvert, de amit az éjszaka mondott, fájdalmának közepette, eltörölte még az emlékét is annak, hogy oly sokáig megtagadta őt.

Meggie mennyei boldogságot érzett; ilyen boldog nem volt még soha. Attól a pillanattól fogva, hogy Ralph visszahúzta az ajtóból, egyetlen vers volt minden: a testeké, a karoké, a kezeké, a bőré, a kimondhatatlan gyönyörűségé. Neki születtem, és csakis neki... Ezért éreztem oly keveset Luke-kal! Most mindennél fontosabb, az életnél is fontosabb, hogy Ralphnak adjon minden tőle telhetőt. Hogy ne bánja meg soha, soha. Ó, az a fájdalom. Voltak pillanatok, amikor Meggie szinte érezte Ralph fájdalmát, mintha a maga fájdalma volna. De ez is csak a boldogságát növelte; Ralph fájdalmával igazság tétetett. A férfi felébredt. Meggie lenézett a szemébe, s a kétségben Ott látta azt a melengető szeretetet, amely kislány kora óta értelmet adott az életének, s mellette valami nagy, fátyolos fáradtságot. Nem a test elcsigázottságát, hanem a lélekét.

Ralph arra gondolt, életében még soha nem ébredt egy ágyban senkivel. Bizonyos tekintetben ez meghittebb kapcsolat, mint előtte a nemi aktus maga, érzelmi kapcsolat, tapadás. Akár a tenger illatával, napban fürdő növények aromájával tele levegő, oly könnyűnek és üresnek érezte magát. Lebegett a másfajta szabadság szárnyán, megszabadult a kötelezettség től, hogy harcoljon Meggie ellen, békesség töltötte el, mert elveszített egy hosszú, hihetetlenül véres háborút, és a megadás sokkal, de sokkal édesebb volt, mint a csaták. De nem voltam ám könnyű ellenfél, ugye, Meggie! S a végén mégsem te heversz összetörve, hanem én. Azért kerültél az életembe, hogy bebizonyítsd: milyen hamis, milyen öntelt a magamfajta pap büszkesége. Akárcsak Lucifer, arra törtem, ami egyedül Istené, és elbuktam, akár Lucifer. Megvolt bennem a szüzesség, az engedelmesség, még a szegénység is Mary Carson előtt. De mind a mai reggelig nem ismertem az alázatot. Uram, ha ő semmit sem jelentene nekem, könnyebb volna elviselni, de olykor azt hiszem, sokkal jobban szeretem őt, mint téged, és ez is része a tőled kapott büntetésnek. Őbenne nem kételkedem; benned? Trükk, fantom, tréfa. Hogyan szerethetek egy tréfát? És mégis szeretem. - Ha lenne annyi energiám, úsznék egyet, aztán elkészíteném a reggelit - mondta Ralph, mert mindenáron mondani akart valamit, és ott érezte a mellén Meggie mosolyát. - Menj úszni, a reggelit majd elkészítem én. És itt nem kell magadra venned semmit. Nem jön senki erre. - Valóságos paradicsom! - Lábát letette az ágyról, felült, nyújtózkodott. - Gyönyörű a reggel. Vajon jó előjel-e? Már a búcsú kínja, csak mert felkelt az ágyról. Meggie ott feküdt, és nézte, amint Ralph a tengerre nyíló ajtóhoz lép, kimegy és megáll. Megfordult, kinyújtotta a kezét. - Velem jössz? A reggelit majd elkészítjük együtt. Dagály volt, víz fedte a szirteket, melegített a kora reggeli nap, de hűvös volt a nyughatatlan nyári szél; durva fű nőtt a szemcsés homokon, rákok, rovarok siettek a dolguk után. - Mintha sosem láttam volna még a világot - nyitotta tágra a szemét Ralph. Meggie a kezébe kapaszkodott, mintha felhőkön járna; ez a napsütötte másnap felfoghatatlanabb volt, mint az éjjel álom-valósága. Szeme megpihent Ralphon, fájdalmasan. Időtlen időben éltek, megváltozott világban. - Hogyan is láthattad volna? - kérdezte. - Ez a mi világunk, addig, ameddig tart. Reggelinél Ralph megkérdezte: - Milyen ember Luke? Meggie elgondolkodott. - Nem hasonlít hozzád annyira, mint valaha gondoltam. Akkor jobban hiányoztál, még nem szoktam meg, hogy nélküled éljek. Alighanem azért mentem hozzá, mert rád emlékeztetett. Már régebben elhatároztam, hogy férjhez megyek, és ő egy fejjel kimagaslott a többiek közül. Nem azért, mintha értékesebb lett volna, vagy gyengédebb, vagy akármi, amit a nők megkívánnak a férjüktől. Tulajdonképpen nem is tudom, mi volt az. Talán az, hogy valóban hasonlít hozzád: neki sincs szüksége nőkre. Ralph arca megrándult. - Ilyennek látsz, Meggie? - Őszintén szólva ilyennek. Nem tudom az okát. Van valami Luke-ban is, benned is, ami azt mondja: akinek szüksége van a nőkre, az gyenge ember. Nem úgy értem, hogy nőkkel hálni, hanem igazi, valódi szüksége.

- És ennek ellenére mégis kellünk neked. Meggie vállat vont. Egy csepp szánakozás vegyült a mosolyába. - Ó, Ralph! Én nem mondom, hogy ez nem fontos, nekem mindenesetre sok boldogtalanságot okozott, de ez már így van. Hiába is igyekeznék gyökerestül kiirtani, ha egyszer nem lehet. A legjobb, amit tehetek, ha kihasználom a gyengeséget, nem pedig az, ha nem veszem tudomásul, hogy létezik. Mert valami nekem is kell. Mégpedig nyilvánvalóan olyan emberek kellenek, mint te meg Luke, különben nem fecséreltem volna magamat rátok. Hozzámentem volna egy derék, kedves, egyszerű emberhez, amilyen az apám volt, és akinek szüksége lett volna rám. De hát alighanem minden férfiban van valami Sámsonból. S az olyanokban, mint te meg Luke, ez az uralkodó vonás. Ralph szemmel láthatólag nem sértődött meg. - Az én bölcs Meggie-m! - mondta mosolyogva. - Nem bölcsesség ez, Ralph, csak egyszerű józan ész. Magad is tudod, hogy én igazán nem vagyok bölcs. De nézd csak a testvéreimet. Az idősebbek nemigen fognak megházasodni, még barátnőjük sem lesz talán. Szörnyen félszegek, reszketnek attól, hogy asszony uralkodjék rajtuk, és különben sem tudnának elszabadulni anya szoknyája mellől. Napra nap jött, éjre éj. Még a súlyos nyári felhőszakadás is gyönyörű volt, pucéran járni-kelni, hallgatni az eső dobolását a bádogtetőn, még az eső is meleg volt és simogató, akár a napsütés. Es amikor előbújt a nap, akkor is jártak, vagy a tengerparton hevertek, úsztak, mert Ralph úszni tanította Meggie-t. Óvatlan pillanatokban Meggie titkon figyelte Ralphot, és kétségbeesett igyekezettel próbálta a képét az agyába vésni. Emlékezett rá, hogy akármennyire szerette Franket, az évek múltával elhalványult a képe, az arca. Most itt a szem, az orr, a száj, a fekete hajban a lenyűgöző ezüstcsíkok, a hosszú, kemény test, amely megőrizte az ifjúság karcsúságát, csak egy kicsit megereszkedett, a rugalmassága nem a régi. Amikor pedig észrevette, hogy Meggie figyeli, a szemébe űzött fájdalom költözött, sorsterhes tekintet. Meggie értette a ki nem mondott üzenetet, vagy érteni vélte: mennie kell, várja az egyház és a kötelesség. A szellem talán nem lesz már a régi, de a szolgálat odaadóbb. Mert csak aki botlott, aki elbukott, az tudja, milyen a viszontagságos út. Egy este, mikor lement már a nap, vérvörösre festette a tengert és füstös sárgára a korallhomokot, Ralph Meggie-hez fordult, míg a parton hevertek: - Meggie, még sosem voltam ilyen boldog és ilyen boldogtalan. - Tudom, Ralph. - Tudom, hogy tudod. Ezért szeretlek! Nem nagyon különbözöl a mindennapi emberektől, Meggie, és mégsem vagy mindennapi. Tán ezt éreztem meg annyi esztendeje? Alighanem. A tiziánvörös haj iránti szenvedélyem! Mit tudtam én, hogy hová vezet. Szeretlek, Meggie. - Elmégy? - Holnap. Muszáj. A hajóm alig egy hét múlva indul Genovába. - Genovába mégy? - Voltaképpen Rómába. Hosszú időre, talán életem végéig. Nem tudom. - Ne aggódj, Ralph, nem próbállak visszatartani. Az én időm is már majdnem lejárt. Elhagyom Luke-ot, hazamegyek Droghedára. - Ó, kedvesem! Csak nem azért, csak nem miattam? - Nem, dehogy - hazudott Meggie. - Elhatároztam már mielőtt megérkeztél. Luke-nak nincs szüksége rám, egyáltalán nem fog hiányolni. De nekem otthon kell,- valami, ami az enyém, és most már alighanem Drogheda lesz az otthonom, amíg élek. Nincs rendjén, hogy szegény Justine olyan házban nőjön fel, ahol én cseléd vagyok, bár tudom, Anne és Luddie nem tekint cselédnek. De én annak tekintem magamat, és mit gondol majd rólam Justine, ha már elég nagy lesz, és megérti, hogy nincs rendes otthona ? Úgyhogy hazamegyek Droghedára. - írok majd neked, Meggie. - Ne írj. Gondolod, hogy ezek után szükségem van levelekre ? Nem akarom, hogy bármi kettőnk között veszélyt hozzon rád, ha rosszindulatú emberek kezébe kerül. Ne levelezzünk. Ha bármikor Ausztráliába jössz, természetes, hogy meglátogatod Droghedát, de figyelmeztetlek, Ralph, gondold meg azt is. A világon két hely van csak, ahol előbb az enyém vagy és azután Istené: Matlock és Drogheda. Átölelte Meggie-t, karjában tartotta, simogatta fényes haját. - Meggie, teljes szívemből kívánom, bárcsak feleségül ve-hetnélek, hogy soha többé ne kelljen elválnunk... Nem akar lak elhagyni. És bizonyos tekintetben mindig velem maradsz. Bárcsak ne jöttem volna el Matlockra. De nem változtathatjuk meg magunkat, és talán nem is baj. Olyasmit tudtam meg magamról, ami örökre rejtve maradt volna előttem, ha el nem jövök. Jobb az ismerttel megmérkőzni, mint az ismeretlennel. Szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Ezt vésd az eszedbe. Másnap megjelent Rob, első ízben, amióta Ralphot kihozta. Türelmesen várt, amíg elbúcsúztak. Nem fiatal házasok, azt látja az ember, a férfi később jött, mint az asszony, és hamarabb megy el. Nem is titkos szerelmesek. Házasok, rájuk van

írva. De szeretik egymást, nagyon szeretik. Mint ő meg az asz-szonykája: nagy a korkülönbség, ez a jó házasság záloga. - Isten veled, Meggie. - Isten veled, Ralph. Vigyázz magadra. - Igen. Te is. Lehajolt, hogy megcsókolja. Meggie, elhatározása ellenére, hozzátapadt, de amikor Ralph lefejtette magáról karját, mereven a háta mögé dugta, és nem ölelte meg többé. Ralph beszállt a kocsiba, s amikor Rob megfordult, mereven bámult maga elé, nem nézett vissza Meggie-re. Ritka az a férfi, aki képes erre, gondolta Rob, pedig nem is hallott soha Orpheuszról. Némán haladtak át az erdőn, elértek Matlock óceán felőli partjához, a hosszú mólóhoz. Kezet fogtak: Rob eltűnődve nézett a látogató arcára. Soha még ilyen emberi, ilyen szomorú szemeket... Ralph érsek tekintetéből mindörökre eltűnt a hűvös tartózkodás. Amikor Meggie visszatért Himmelhochra, Anne nyomban tudta, hogy el fogja veszíteni. Ugyanaz a Meggie volt - de több valahogyan. Akármit mondott magában Ralph érsek, mielőtt elment Matlockra, a szigeten Meggie kedve szerint fordultak a dolgok. Épp ideje, gondolta Anne. Meggie karjára vette Justine-t, mintha csak most érezné át, mit is jelent. Ringatta a kicsi jószágot, és mosolyogva nézett körül a szobában. Tekintete találkozott Anne pillantásával. Oly eleven volt a szeme, úgy sütött belőle az érzés, hogy Anne szemét könnyekkel töltötte el az öröm. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked, Anne. - Ugyan mit? - Hogy elküldted hozzám Ralphot. Tudnod kellett, hogy ez azt jelenti: elhagyom Luke-ot, úgyhogy még sokkal forróbban köszönöm, kedves. Nem is tudod, mit jelent ez nekem! Mert már épp elhatároztam, hogy Luke mellett maradok. Most pedig visszamegyek Droghedára, és soha többé el nem jövök onnét. - Nagyon elszomorít, hogy elmégy, s még jobban, hogy Justine-tól meg kell válnom, de örülök is mindkettőtök érdekében, Meggie. Luke-tól soha egyebet nem kaphatsz, csak boldogtalanságot. - Tudod, hol van? - Már visszajött Sydneyből. Ingham környékén vágja a nádat. - El kell mennem hozzá, hogy megmondjam, mit határoztam. És akármennyire utálom is, le kell feküdnöm vele. - Micsoda?!

Meggie szeme ragyogott. - Két hetet késem, pedig mindig pontos vagyok, mint az óra. Csak akkor voltam így, amikor Justine megfogant. Terhes vagyok Anne, tudom biztosan! - Úristen! - Anne úgy bámult Meggie-re, mintha még sosem látta volna; és talán nem is látta még soha. - Talán tévedsz... - hebegte. De Meggie határozottan rázta meg a fejét. - Nem tévedek. Terhes vagyok. Az ember tudja az ilyesmit. - Szép kis slamasztikába keveredtél... - motyogta Anne. - Jaj, Anne, ne légy már vak! Nem érted, mit jelent ez? Ralphot sosem kaphatom meg, mindig is tudtam, hogy nem kaphatom meg soha. És most megkaptam, megkaptam! - Kacagott, és olyan szorosan ölelte magához Justine-t, hogy Anne megijedt: mindjárt felsír a gyerek. Különös módon azonban Justine hallgatott. - Megkaptam Ralphtól azt, ami sosem lehet az egyházé, azt a részét, ami nemzedékről nemzedékre öröklődik. Általam tovább él, mert tudom, hogy fiam lesz! És a fiamnak fiai lesznek, s azoknak is fiai... úgyhogy legyőzöm még az Istent! Tízesztendős korom óta szeretem Ralphot, és ha száz évig élek, akkor is szeretni fogom. De Ralph nem az enyém, a gyereke pedig az enyém lesz. Az enyém, Anne, az enyém! - Jaj, Meggie! - sóhajtott Anne tehetetlenül. Kihunyt a szenvedély, a lelkesültség. Megint a régi Meggie volt, csöndes, kedves, de a mélyben ott a vasmag, a mindent elviselés képessége. Vajon mit indított el azzal, hogy Ralph de Bricassart-t elküldte a Matlock-szigetre?, tűnődött Anne. Lehetséges, hogy valaki ennyire megváltozzék? Nem valószínű. Mindig megvolt ez a tulajdonsága, de olyan mélyen elrejtve, hogy nem is gyanította senki. A kicsiny vasmagnál több van Meggie-ben: tömör acél. - Meggie, ha egy kicsit is szeretsz, megtennéd a kedvemért, hogy emlékezel valamire? - Megpróbálom - mosolygott a szürke szempár. - Amikor kifogyott az olvasnivalóm, Luddie könyveit olvasgattam. Kivált azokat, amelyekben régi görög mondák vannak, mert azokat nagyon szeretem. Azt mondják, a görögöknek mindenre van nevük, és nincs olyan emberi helyzet, amit a görögök le ne írnának. - Tudom. Én is olvastam Luddie egy-két könyvét.

- Akkor talán emlékszel: a görögök szerint vétkezik az istenek ellen, aki túlságosan szeret valamit. S arra is emlékszel talán, azt mondják, ha valakit így szeretnek, az istenek féltékenyek lesznek, és a szeretet tárgyát élete virágában lesújtják. Nagy tanulság rejlik ebben, Meggie. Túlságosan szeretni: szentségtörés. - Szentségtörés, Anne! Ez a kulcsszó! Ralph gyerekét nem szentségtörő módon fogom szeretni, hanem olyan tisztán, mint Isten anyja maga! Anne barna szemében végtelen szomorúság volt. - S ő vajon tisztán szeretett? És az ő szeretetének tárgyát nem sújtották-e le élte virágjában? Meggie letette Justine-t az ágyacskájába. - Aminek meg kell lennie, meglesz. Ralph nem lehet az enyém, de a gyereke igen. Érzem... most már végre van célja az életemnek! Ez volt a legrosszabb az elmúlt három és fél évben, Anne. Mármár azt hittem, hogy az életem céltalan. - Elmosolyodott, vidáman, határozottan. - Ezt a gyereket megvédem, kerüljön, amibe kerül. És az a legelső, hogy senki, mindenekelőtt Luke ne mondhassa, hogy nincs joga ahhoz az egyetlen névhez, amit megadhatok neki. Rosszul leszek a gondolatra, hogy Luke-kal háljak, de megteszem. Hálnék én az ördöggel is, ha ettől függne a gyerekem jövője. Azután hazamegyek Droghedára, és remélem, nem látom Luke-ot soha többé. - Elfordult a kiságytól. - Eljöttök hozzánk Luddie-val? Dro-ghedán mindig akad szoba a jó barátaimnak. - Egyszer egy évben, annyi évig, ameddig csak akarod. Luddie is, én is szeretnénk látni, hogyan növekszik Justine. Meggie-ben csak Ralph gyerekének gondolata tartotta a lelket, ahogy a kis motoros vonat végigzötyögött az Inghambe vezető hosszú mérföldeken. Ha nem növekszik szíve alatt az új élet, önmaga ellen való halálos véteknek tekintette volna a puszta gondolatot is, hogy még egyszer megossza az ágyát Luke-kal, de Ralph gyerekéért szövetkezett volna magával az ördöggel is. Könnyűnek persze ez sem lesz könnyű, ezt jól tudta. Nagy körültekintéssel fogott a tervezéshez, aztán sajátos módon Luddie személyében lelt segítőtársra. Előtte hiába is titkolózott: Luddie eszes ember volt, és Anne bizalmát élvezte. Luddie szomorúan nézett Meggie-re, megcsóválta a fejét, aztán kitűnő tanácsokkal látta el. Meggie küldetésének valódi célját természetesen nem említették, de Luddie nem véletlenül bújta vaskos könyveit; megtanult a sorok között is olvasni. - Nem kellene akkor előállnod azzal, hogy elhagyod, amikor épp holtfáradtan jön meg a nádból kezdte Luddie. - Próbáld meg inkább jókedvében találni. Legjobb lenne egy olyan hét végén meglátogatni, amikor ő volt a soros szakács. Azt mondják, Luke-nál különb szakács nem akad a nádvágók között.. . még akkor tanulta ki a főzés csínját-bínját, mikor a birkanyíróknál volt kisinas. Márpedig a birkanyírók igényesebb kosztosok, mint a nádvágók. Azt akarom ebből kihozni, hogy a főzés nem veszi ki az erejét. Könnyű munka. Hát így valahogy, Meggie. Akkor állj elébe az újsággal, mikor egy hétig urizált a barakk konyháján. Meggie réges-rég nem tudott már elpirulni. Keményen állta Luddie tekintetét. - Megtudnád, melyik héten soros a konyhán, Luddie? - Gyerekjáték - mosolygott Luddie. - Megvannak még a beépített embereim. Megtudom pontosan. Szombat délután szállt meg Meggie a legtisztesebbnek tűnő inghami fogadóban. Észak-Queensland valamennyi városának közös jellegzetessége: minden háztömbnek mind a négy sarkán van egy-egy kocsma. Meggie betette neszesszerjét a szobába, azután visszament a pocsék hallba, telefonálni. Egy első osztályú futballcsapat időzött a városban, szezon előtti edzőmérkőzésre jöttek, és a folyosó tele volt félmeztelen és tökrészeg futballistákkal. Nagy üdvrivalgással fogadták Meg-gie-t, hátba veregették, megcsipkedték. Mire a telefonhoz jutott, reszketett félelmében; nem várt megpróbáltatásokat is tartogatott a vállalkozása. De az éktelen lármában, a részeg arcok közepette is sikerült felhívnia a Braun-tanyát, ahol Luke csapata nádat vágott. Megüzente Luke-nak: a felesége a városban van, várja. A kocsmáros észrevette Meggie szorult helyzetét, visszakísérte szobájához, és megvárta, amíg magára zárja az ajtót. Meggie az ajtónak támaszkodott: majd összecsuklott kimerültségében. Ha egy falatot nem eszik, míg vissza nem ér Dunnyba, akkor sem megy le az étterembe. Szerencsére a női fürdőszoba épp a

szobája mellett nyílt, oda legalább kimerészkedhetett. Amint rá merte bízni magát a lábára, az ágyhoz támolygott. Lehajtott fejjel nézte reszkető kezét. Idejövet egész úton azon töprengett, hogyan is csinálja. „Gyorsan, gyorsan", kiáltotta benne egy hang. Míg Himmel-hochra nem került, sosem olvasott csábításról, s-most, hogy már felfegyverezte magát számos efféle információval, nem volt benne biztos, hogy maga is képes ilyesmire. Pedig hát ezt kell tennie, mert tudta, ha beszédbe elegyedik Luke-kal, mindennek vége. Nem szabad beszélnie, nem találhatja ki, ami szinte fojtogatja. Mindennél fontosabb, hogy biztonságban hazajusson Droghedára Ralph gyermekével. A fülledt, nyúlós-édes levegőben is megborzongott, de levetkőzött pucérra, leheveredett az ágyra, lehunyta szemét, és minden gondolatát arra összpontosította: biztonságba kell helyeznie Ralph gyermekét. Luke ügyet sem vetett a futballistákra, amikor kilenc tájban beállított a fogadóba. Azok már javarészt eszméletlenre itták magukat, amelyik még talpon állt, azt is csak a söröspohara érdekelte. Luddie jó jósnak bizonyult: a heti szakácskodás után Luke nem volt fáradt, változatosságra vágyott, és tele volt jóindulattal. Amikor Braunék kisfia leszaladt a barakkba Meggie üzenetével, Luke épp a vacsoraedényt mosogatta. Úgy tervezte, bekarikázik Inghambe, és csatlakozik Arnéhoz meg a fiúkhoz szokásos szombat esti murijukban. De Meggie kellemesebb programnak ígérkezett; athertoni nyaralásuk óta Lukéeban néha fel-felébredt a vágy, csak az tartotta vissza Himmel-hochtól, hogy Meggie újból rá talál kezdeni a szokásos legyen-már-végre-saját-otthonunk-siránkozásra. De most Meggie jött el hozzá, és neki jólesnék egy éjszakát ágyban töltenie. Gyorsan végzett a mosogatással, s alig nyomta a pedált vagy fél mérföldön át, szerencséjére felvette egy teherautó. Amikor letette, s ő három utcasaroknyit tolta a kerékpárt Meggie szállásáig, kissé alábbhagyott a kedve. A gyógyszertárak mind zárva, nála meg nincs egy szál szerelmes levél. Megállt, bebámult egy poros kirakatüvegen a molyette, olvadozó csokoládéra, döglött legyekre, aztán vállat vont. Lesz, ami lesz. Végtére egyetlen éjszakáról van szó, s ha még egy gyerek lesz, kis szerencsével tán fia születik. Meggie idegesen összerezzent, amikor meghallotta a kopogtatást, felkelt az ágyról, és az ajtóhoz lépett. - Ki az? - Luke. Meggie elfordította a kulcsot, résnyire nyitotta az ajtót, aztán mögéje lépett, míg Luke benyitott. Mihelyt Luke bent volt a szobában, Meggie becsapta az ajtót, és Luke elé állt. Az lenézett rá; a melle nagyobb, gömbölyűbb, csábítóbb, mint valaha, a mellbimbó már nem halvány rózsaszín, dús sötétvörös, mióta megvan a gyerek. Több ösztönzésre nem is volt szükség. Luke felkapta Meggie-t és az ágyhoz vitte. Megvirradt, de Meggie még egy szót sem szólt, holott az érintése olyan eksztázisba hozta Luke-ot, amilyet még nem tapasztalt soha. Most az ágy szélére húzódott, hogy minél mesz-szebb kerüljenek egymástól. Luke kéjesen nyújtózott, ásított, harákolt. - Mi szél hozott Inghambe, Meg? - kérdezte. Meggie feléje fordította fejét, nagyra nyílt szemmel, megvetően nézett rá. - Hallod: mi szél hozott ide? - ismételte Luke türelmetlenül. Semmi válasz, csak ugyanaz az állhatatos, égető tekintet, mintha nem méltatná szóra. Ami az elmúlt éjszaka után igazán nevetséges. Meggie ajka elnyílt, mosolygott. - Azért jöttem, hogy megmondjam neked: hazamegyek Droghedára. Első pillanatban azt hitte, nem jól hall. Aztán jobban ránézett, és már látta, hogy Meggie komolyan beszél. - Miért? - Megmondtam neked, mi lesz, ha nem viszel el Sydneybe. Luke őszintén megdöbbent.

- Miket beszélsz, Meg! Hisz annak már másfél éve! S nem mondhatod, hogy nem vittelek el nyaralni! Négy rohadt költséges hét Athertonon! Még Sydneybe is vittelek volna el?! - Kétszer voltál azóta Sydneyben, mind a kétszer nélkülem - mondta konokul Meggie. - Az elsőt még megértem, akkor voltam várandós, de isten bizony rám fért volna egy kis nyaralás távol az esős évszaktól, januárban. - Uramisten! - Micsoda zsugori alak vagy te, Luke - folytatta halkan. - Húszezer fontot szedtél ki belőlem, pedig az a pénz jog szerint az enyém, és sajnálod azt a nyavalyás pár fontot, amibe a sydneyi utam került volna. Te meg a pénzed! Hányni tudnék tőled. - Hozzá se nyúltam a pénzhez - védekezett erőtlenül Luke. - Ott van az utolsó pennyig, még szaporodott is. - Azt elhiszem. Ott lapul a bankban, most és mindörökké. Mert elkölteni nem akarod, igaz? Csak imádni, mint az aranyborjút. Fösvény vagy te, Luke. S micsoda elviselhetetlen idióta még a tetejébe! Úgy bánsz a feleségeddel meg a gyerekeddel, ahogy más a kutyájával se bánik; azzal se törődsz, élnek-e, halnak-e, hát még hogy szükségük van-e valamire! Öntelt, elbizakodott, önző dög! Luke elfehéredett, reszketett, kereste a szavakat. Hogy Meg így nekitámadjon, kivált az elmúlt éjszaka után - mintha egy pillangó marná halálra. Igazságtalan vádaskodása elképesztette, de nem tudta, hogyan értethetné meg vele szándéka tisztaságát. Ilyenek az asszonyok, mindig csak azt látják, ami a szemük előtt van; a nagyobb, magasabb eszmékhez semmi érzékük. - Meg - szólalt meg zavartan, kétségbeesetten, lemondóan -, én sose bántam rosszul veled! Senki sem mondhatja, hogy kegyetlen voltam hozzád. Volt mindig ennivalód, tető a fejed fölött, nem fáztál... - Az igaz - vágott közbe Meggie. - Ezt nem tagadom. Életemben még ilyen melegem nem volt. Megrázta a fejét, felkacagott. - Mi haszna? Akár a kőfalnak beszélnék. - Ugyanezt én is elmondhatnám! - Mondd csak - bólintott fagyosan Meggie. Leszállt az ágyról, belebújt a bugyijába. - Nem fogok elválni tőled - mondta. - Nem akarok újra férjhez menni. Ha válni akarsz, tudod, hol találsz meg. Ha válóok kell, én hagytalak el, legalábbis a bíróságnak ez lesz a véleménye. Te meg a bíró majd jól kipanasz-kodhatjátok magatokat egymásnak, hogy milyen hálátlanok a nők. - Én nem hagytalak el - protestált Luke. - A húszezer fontomat megtarthatod. De tőlem többet egy árva pennyt nem látsz. A jövedelmemből ezentúl Justine-t tartom el, s ha egy kis szerencsém van, a második gyerekemet. - Hát így vagyunk! Nem kellett neked más, csak még egy rohadt kölyök, igaz? Ezért jöttél a nyakamra... hattyúdal, egy kis búcsúajándék, amit hazavihetsz magaddal Droghedára! Még egy rohadt kölyök, nem is én! Mert én sose kellettem másra, igaz? Csak tenyészállatnak, igaz? A rohadt életbe! - A legtöbb férfi csak erre kell a nőknek - mondta gonoszul Meggie. - Te a legrosszabbat hozod ki belőlem. Magam sem hittem volna, hogy idejutok. De ne félj, az elmúlt három és fél évben többet kerestél rajtam, mint a nádon. Ha még egy gyerekem lesz, az nem a te gondod. Ettől a perctől fogva látni sem akarlak többet életem végéig. Felöltözött. Fogta a neszesszerjét, táskáját. Az ajtóból visz-szafordult, keze a kilincsen. - Fogadj el tőlem egy jó tanácsot, Luke. Ha valaha szerzel magadnak még egy nőt, amikor már öreg leszel, és belefáradsz a nádba, ne próbáld azt is egészben lenyelni. Még belefullad a nyálba. - Undorral végigtörölte a száját. - Hányhatnékom van tőled, Luke O'Neill. Nagy nulla vagy! Meggie elment, de Luke ott ült az ágyon, és sokáig bámulta a csukott ajtót. Aztán vállat vont és felöltözött. Ami ÉszakQueenslandben nem valami fáradságos művelet. Egy szál sort, semmi más. Ha siet, ha valaki felveszi egy teherautóra, még ott éri Arnét meg a fiúkat a barakkban. Jó öreg Arne. Drága cimbora. Milyen ostoba is az ember. Jó, jó a szex, de férfiembernek a cimborái között van a helye.

öt 1938-1953 FEE 14 Meggie senkit sem értesített hazatéréséről. A postaszállító kocsin ment ki Droghedára, a vén Bluey Williamsszel, Justine egy kosárban feküdt mellette az ülésen. Bluey nagyon megörült Meggie-nek, kíváncsian tudakolta, hol-merre járt az elmúlt négy esztendőben, de ahogy a házhoz közeledtek, elhallgatott - megérezte, hogy Meggie békességben szeretne hazaérni.

Megint a barna és az ezüst, megint a por, megint az Észak-Queenslandben annyira hiányolt csodálatos tisztaság, szikárság. Itt nem tenyészik dús bozót, itt nem ad helyet új életnek az erjedés; itt minden lassú léptekkel, eltéríthetetlenül halad, mint a csillagok. Több a kenguru, mint valaha. Aranyos kis gömbölyded wilgák, szinte kezesek; rózsaszín hullámban szállnak el a galahmadarak a teherautó fölött; csapatostul futó emuk. Púderpamacsok szökkennek fel az útról: száz meg száz nyúl. Halott fák fakó csontváza a fűben. A Dibban-Dibban-síkság távoli látóhatárán erdőt rajzol az égre a délibáb; csak .1 fák lábánál húzódó tétova kék vonal jelzi, hogy nem valóságosak. S a keserves varjúkárogás - maga sem tudta, mennyire hiányzott ez a hang. Sűrű barna fátylakat űzött a szél: por volt, nem eső, száraz őszi por. És a fű, a Nagy Északnyugat ezüstösrózsaszín füve az égig nyúlt, akár az áldás. Drogheda, Drogheda! Eukaliptuszfák, álmos óriás borsfák lombjában ezernyi méh zümmög. Karámok, vajsárga homokkő épületek, zöld gyep a nagy ház körül, s a kertben őszi virágok: sárga viola és vasvirág, őszirózsa és dália, körömvirág és kenyérbélvirág, krizantém és rózsa, rózsa, rózsa. A kavicsos hátsó udvaron Mrs. Smith eltátja a száját, azután sír és nevet. Minnie és Cat rohan, szikkadt, szívós karok kulcsolják magukhoz. Drogheda az otthon, ide tartozik, mindörökké. Fee előjött megnézni, mi az a nagy lárma.

- Hello, anya. Hazajöttem. A szürke szempár nem változott, de Meggie, újjászületett lelkével megértette: anya örül, csak nem tudja az örömét ki mutatni. - Elhagytad Luke-ot? - kérdezte Fee. - Igen. Soha többé nem megyek vissza hozzá. Neki nem kell saját otthon, se a gyerekei, sem én. - Gyerekei? - Igen. Megint gyerekem lesz. A szolgálók lelkendeznek, Fee kimért hangon mondja ki ihletét, de szavai mélyén öröm bujkál: - Ha nem kellesz neki, jól tetted, hogy hazajöttél. Mi gondodat viseljük. Régi szobája a legelőre, a kertre néz. És mellette egy szobi Justine-nak meg a születendő gyereknek. Ó, de jó is itthon! Bob is örült neki. Egyre jobban hasonlított Paddyhez: meg hajlott egy kissé a válla, inas volt, a nap barnára égette, csontig szárította. Ugyanaz a szelíd jellemerő, de talán, mert ő sosem volt családapa, Paddy apás arckifejezése hiányzott a vonásairól. Hasonlított Fee-hez is. Nyugodt, higgadt, mérsékelt, zárkó zott. Harmincas éveinek közepén jár, gondolta meglepetten Meggie, és nem nősült meg. Azután bejött Jack és Hughie, Bob két ifjabb másolata, a tekintélye nélkül. Félszeg mosollyal üd vözölték Meggie-t. Azért ilyen félszegek, gondolta, mert a föld nem kíván csiszolt társasági modort. Csak azt, ami megvan bennük: néma szeretetet, hűséges odaadást. A Cleary család férfi tagjai mind otthon voltak aznap este, egy kocsirakomány gabonát rakodtak ki, amit Jims meg Patsy hozott Gillyből. - Soha ilyen szárazságot, Meggie - mesélte Bob. - Két éve nem esett egy csöpp se. A nyuszik meg nagyobb átkot jelentenek, mint a kangák, több füvet felzabálnak, mint a birkák meg a kangák együttvéve. Megpróbálkozunk kézi etetéssel, de hát tudod, milyen állat a juh. Tudta Meggie, nagyon is jól tudta. Ostoba, élhetetlen. Ami kis esze az ősüknek még volt, nyomtalanul kihalt ezekből a túltenyésztett gyapjas arisztokratákból. A birka csak fűvel él vagy a környezetében vágott cserjével. De nem volt annyi kéz, hogy százezernyi birkát jóllakathatott volna vágott cserjével. - Gondolom, hasznomat vehetitek - vélte Meggie. - De mennyire! Felszabadul egypár férfikéz cserje vágásra, Meggie, ha megint lovon járod a legelőket, mint régen. Az ikrek állták a szavukat: hazajöttek végérvényesen. Tizennégy éves korukban hátat fordítottak Riverview-nak, s inuk szakadtából rohantak haza a fekete talajú síkságra. Máris olyanok voltak, mint Bob, Jack és Hughie ifjabb kiadása, csak a Nagy Északnyugat juhtenyésztői egykori egyenruhája, a szürke zsávoly és flanel helyett fehér pamutbársony lovaglónadrágot, fehér inget, széles karimájú, lapos szürke nemezkalapot és bokáig erő, lapos sarkú, gumibetétes lovaglócsizmát hordtak. Csak a Gilly bódénegyedében élő maroknyi bennszülött félvér majmolta a vadnyugati cowboyokat, magas sarkú cifra csizmában, malomkeréknyi Stetson-kalapban. A fekete talajú síkságon hiú parádé volt ez a divat, másfajta állattenyésztés kelléke. Az ember nem járhatta a

bozótot magas sarkú csizmában, márpedig az ember naphosszat a bozótot járta. A malomkeréknyi Stetson pedig nehéz és meleg. A pej kanca meg a fekete herélt elpusztult, üres volt az istálló. Meggie azt mondta, nagyon jó lesz neki egy terelő ló is, de Bob átment Martin Kingékhez, és vett a húgának két féltelivér hátaslovat egy fekete sörényű, fekete farkú fakó kancát meg egy hosszú lábú pej heréltet. Ki tudja, miért, az öreg pej kanca elvesztése jobban szíven ütötte Meggie-t, mint a búcsú Ralph-tól - késleltetett reakció: mintha ez a tény tett volna pontot Ralph távozására. De kint a legelőn jó volt lovagolni a kutyákkal, nyelni a bégető birkatömeg porát, nézni a madarakat, az eget, a földet. Iszonyú volt a szárazság. Meggie emlékezete szerint a dro-ghedai fű valahogy mindig átvészelte az aszályt, de ez most más volt. Foltokban nőtt a fű, kilátszott a csomók közül a fekete föld; repedések szabdalták, tátongva, mint megannyi kicsere-pesedett száj. Mindez a nyulak műve volt. Meggie távollétének négy esztendejében a nyulak észveszejtőén elszaporodtak, egyik napról a másikra jóformán elérték a telítettség állapotát. Nyúl, nyúl mindenütt, és ők is a drága füvet zabálják. Meggie megtanulta, hogyan kell nyúlcsapdát állítani, bár szívet tépő látvány volt, amint az aranyos kis jószágokat szétmarcangolták az acélfogak - de aminek meg kell lennie, meglesz. A fennmaradás törvénye értelmében ölni nem bűn. - Ne tudjon nyugodni a sírban a rohadt angol, aki az első szállítmányt áthajózta - mondta Bob keserűen. A nyulak nem Ausztrália szülöttei, érzelmi okokból honosították meg őket, s ez tökéletesen felborította a földrész ökológiai egyensúlyát, nem úgy, mint a juh meg a marha - azokat megjelenésük pillanatától tudományosan legeltették. A nyulaknak azonban nem volt ausztráliai honos ragadozó ellenlábasa, az importált rókák elpusztultak. Az ember csapott hát fel ragadozónak, de ember kevés volt, nyúl pedig rengeteg. Amikor Meggie túlságosan elnehezült már, hogy lóra üljön, napjait a házban töltötte Mrs. Smith, Minnie és Cat társaságában, varrt vagy kötött a bensejében izgő-mozgó pici jószágnak. A fiú - mert mindig úgy gondolt rá - kezdettől szerves része volt, Justine soha. Nem volt hányingere, nem volt depressziós, alig várta már, hogy világra hozhassa a gyereket. Ebben közvetve talán Justine-nak is része volt, most, hogy buta babából nagyon is értelmes leánygyermekké vált, Meggie azon kapta magát, hogy lenyűgözi a folyamat is, a gyerek is. Rég nem volt már közömbös Justine iránt, szívesen pazarolta volna rá szeretetét, szerette volna ölelgetni, csókolgatni, nevetgélni vele. Megdöbbent, amikor Justine mindezt udvariasan elhárította - de hát a kislány nem tűrt semmiféle érzelmi megnyilvánulást. Amikor Jims és Patsy hazatért Riverview-ból, Mrs. Smith legszívesebben megint a szárnyai alá vette volna őket, de nagy csalódására szinte állandóan kint voltak a legelőkön. Mrs. Smith tehát a kicsi Justine-hoz fordult - de az ő közeledését ugyanolyan közöny fogadta, mint Meggie-ét, Justine nem kért az ölelgetésből, csókokból, a nevettetési kísérletekből. Korán kezdett járni is, beszélni is - kilenc hónaposan. Amint lábra állt, és megtanult beszélni - soha, egy pillanatig sem selypített -, már megindult a maga útján, és mindig azt csinálta, amit ő akart. Nem volt lármás, nem volt engedetlen, csak egyszerűen igen kemény fából faragták. Meggie semmit sem tudott a génekről, pedig elgondolkodhatott volna azon, mi lesz a Cleary-, az Armstrong- és az O'Neill-gének elegyéből. Alighanem igen erőteljes emberi keverék. De a legnyugtalanítóbb, hogy Justine egyszerűen nem volt hajlandó se nevetni, se mosolyogni. Aki csak élt és mozgott Droghedán, mind a feje tetejére állt, bohóckodott, komédiázott, hogy egyetlen mosolyt kicsaljon belőle - mindhiába. Ünnepélyes komolyságban Justine túltett a nagyanyján. Október elsején, amikor Justine pontosan tizenhat hónapos volt, megszületett Meggie fia Droghedán. Majdnem négy héttel jött korábban a vártnál; két-három fájás után a víz eltávozott, s alig telefonáltak a doktornak, Mrs. Smith és Fee segédletével megszületett a kisfiú. Meggie-nek tágulni is alig volt ideje. Fájdalma jóformán semmi sem volt, az egész olyan hamar lebonyolódott, hogy szinte észre sem vette. Összevarrták ugyan, mert a fiú túlságosan is hirtelen szaladt ki a világra, de mégis pompásan érezte magát. Justine-nál nem volt egy csepp teje sem, most duzzadt a melle. Ezúttal nem kellett se cumis-üveg, se tápszer.

És milyen szép volt a kisfiú! Hosszú, karcsú, tökéletes formájú pici koponyáján lenszín pihe; élénk kék szeme valószínűleg végérvényesen megtartja színét. Hogyan is változhatna? Hiszen Ralph szeme, ahogy a keze is Ralphé, az orra, a szája, még a lába is. Meggie nem restellt magában hálát adni, hogy Luke nagyjából olyan testalkatú, mint Ralph, s a színei is hasonlók, az arcvonásai is emlékeztetnek rá. De a keze, a homloka, a haja vonala, ujjainak formája olyan nagyon Ralph, olyan kevéssé Luke! Remélhetőleg senki sem fog ilyen részletesen emlékezni egyik férfira sem. - Tudod már, mi lesz a neve ? - kérdezte Fee. Szemmel láthatólag lenyűgözte a kisfiú. Meggie elnézte anyját, amint ott állt, és tartotta a gyereket. Anyának megint lesz kit szeretnie, gondolta hálatelt szívvel. Talán nem úgy, mint ahogy Franket szerette, de legalább érez majd valamit. - Dane-nek fogom nevezni. - Milyen furcsa név. Miért? O'Neilléknél van a családban? Azt hittem, végeztél O'Neillékkel. - Semmi köze Luke-hoz. Ez a neve, az ő saját külön neve. Utálom a családi neveket; az ember ne aggasson rá a gyerekére egy másik személyt. Justine-t azért neveztem el Justinenak, mert tetszett ez a név. Dane-t is ezért nevezem Dane-nek. - Hát szépen hangzik, az igaz - ismerte el Fee. Meggie arca megrándult, kínzón feszült a melle. - Add ide a gyereket, anya. Remélem, éhes. És azt is remélem, az öreg Bluey nem felejti el kihozni azt a mellszívót. Különben neked kell befurikáznod érte Gillybe. A gyerek éhes volt; oly kegyetlenül szívott rugalmas kis szájával, hogy fájt. Meggie lenézett rá, az aranyhegyű sötét pillákkal szegett csukott szemre, a pihés szemöldökre, a keményen dolgozó parányi orcákra, és annyira szerette, hogy a szeretet jobban fájt, mint az erőszakos szopás. Ő elég lesz; elégnek kell lennie, többet nem szülhetek. De az Istenre, Ralph de Bricassart, arra az Istenre, akit jobban szeretsz, mint engem: sohasem fogod megtudni, mit loptam el tőled - és őtőle. Sohasem mondom el neked Dane-t. Ó, én fiam! Meggie elfordult a párnán, hogy kényelmesebben helyezhesse el a gyereket a karjában, hogy jobban láthassa a tökéletes kis arcot. Én kicsi fiam! Az enyém vagy, és nem adlak oda senkinek. Legkevésbé az apádnak, aki pap, és aki nem fogadhat el téged. Hát nem csodálatos?

A hajó április elején futott be a genovai kikötőbe. Ralph érsek virágzó mediterrán tavaszban szállt partra Olaszországban, és felült a római vonatra. Ha kéri, a vatikáni kocsi viszi Rómába, de rettegett attól, hogy ismét bekebelezi az egyház; igyekezett minél jobban késleltetni a pillanatot. Az Örök Város. Valóban az, gondolta, ahogy a taxi ablakából nézte a harangtornyokat és kupolákat, a századok mélyén gyökerező római oszlopokat. Nem, az ő számára mindez csak a felszín. A lényeg Rómának az a része, amelyet Vatikánnak neveznek, pompás nyilvános termei, és egyáltalán nem pompás magánszobái. Fekete-fehér csuhás Domonkos-rendi barát vezette végig a magas márványfolyosókon, múzeumba illő bronz- és kőszobrok között, Giotto, Raffaello, Botticelli, Fra Angelico iskolájából való hatalmas képek mellett. Egy nagy bíboros nyilvános termeiben járt, s a vagyonos Di Contini-Verchese család bizonyára sokat áldozott magasztos sarja környezetének szépítésére. Arany- és elefántcsontszín teremben, dús falikárpitok és festmények, francia szőnyegek és bútorok között, bíbor árnyalatok visszfényében ült Vittorio Scarbanza di Contini-Verchese bíboros. Kicsi, sima kezét, a ragyogó rubinköves gyűrűvel, üdvözlésre nyújtotta. Ralph érsek örült, hogy nem kell felemelnie a szemét. Végigment a termen, letérdelt, megfogta a kinyújtott kezet, és megcsókolta a gyűrűt. Azután orcáját a kézre fektette; tudta, hogy nem képes hazudni, bár az volt a szándéka, egészen addig a pillanatig, amíg ajka meg nem érintette a lelki hatalom, a világi tekintély jelképét. Vittorio bíboros a meggörnyedt vállra tette másik kezét, egy főbólintással elbocsátotta a barátot, majd amikor az ajtó halkan becsukódott, keze Ralph hajára vándorolt, megpihent sötét sűrűjében, szelíden hátrasimította a félig elfordított homlokból. Megváltozott: nemsokára nem lesz már fekete, hanem vasszürke. A meghajlott gerinc megmerevedett, a váll felegyenesedett, és Ralph érsek felpillantott mestere arcába. Ó, micsoda változás! A száj elkeskenyedett, megismerte a fájdalmat, és sebezhetőbb lett; a gyönyörű színű és formájú szem egészen más, mint az a szempár, amelyre olyan jól emlékezett, mintha sosem került volna el a közeléből. Vittorio bíboros mindig úgy képzelte, hogy Jézus szeme kék volt, és akárcsak Ralphé, nyugodt, távol attól, amit Krisztus Urunk látott, s ezért képes arra, hogy mindeneket magába fogadjon, megértsen. De talán téved. Hogy is érezhetné át és szenvedhetné meg maga is az emberiség gyötrelmeit, úgy, hogy a szemében ne tükröződjék?

- Gyere, Ralph, ülj le. - Gyónni szeretnék, eminenciás uram. - Majd később! Előbb beszélgetünk, méghozzá angolul. Manapság a falnak is füle van, de drága Jézusunknak hála, angolul nem ért az a fül. Ülj le, Ralph, kérlek. De jó, hogy végre láthatlak! Hiányoltam bölcs tanácsaidat, józan gondolkodásodat, a benned talált tökéletes társat. Akárkit adtak, feleannyira sem kedveltem, mint téged. Érezte, hogy agya máris átáll a másfajta működésre, hogy már a gondolatai is szabatosan fogalmazódnak; Ralph de Bri-cassart mindenkinél jobban tudta, hogy az embert a környezete formálja, még a szavait is. Itt nincs helye a könnyed, társalgási angol beszédnek. Leült hát, szemközt a bíbor selyembe öltözött vékony alakkal, akinek a színei beleolvadtak a környezetébe. A hetek óta érzett ólmos fáradtság mintha egy kissé megkönnyebbedett volna. Vajon miért rettegett úgy ettől a találkozástól? Hiszen szíve mélyén tudhatta, hogy itt megértést, megbocsátást talál. De nem, nem ezért volt. Hanem a maga bűntudata miatt, mert elbukott, mert kevesebbnek bizonyult, mint amennyinek vélte magát, mert csalódást kell okoznia annak az embernek, aki őszintén érdeklődött iránta, aki hihetetlenül kedves volt mindig, igaz barát. Bűntudatot érzett, mert tiszta jelenlétében ő maga immár nem tiszta. - Ralph, mi papok vagyunk, de mielőtt pappá lettünk, már mások is voltunk, amitől az elzárkózásunk ellenére nem menekülhetünk. Férfiak vagyunk, férfigyengeségekkel, férfigyarlóságokkal. Nem mondhatsz nekem semmit, ami megváltoztathatná együtt töltött éveink alatt kialakult benyomásaimat rólad, semmit, ami miatt rosszabb véleménnyel lehetnék rólad, vagy kevésbé szerethetnélek. Évek óta tudom, hogy sohasem voltál tudatában ennek a mélyen rejtező gyengeségnek, ember voltunknak... de tudtam azt is, hogy előbb-utóbb te is, mint mi mindannyian, a tudatára ébredsz. Mint még a szentatya is, mindannyiunk közül a legalázatosabb és legemberibb. - Megszegtem az eskümet, eminenciás uram. Ezt nem köny-nyű megbocsátani. Ez szentségtörés. - A szegénységi fogadalmat megszegted már évekkel ezelőtt, amikor elfogadtad Mrs. Mary Carson hagyatékát. Marad tehát a szüzesség és az engedelmesség, igaz? - Megszegtem mind a hármat, eminenciás uram. - Szeretném, ha Vittoriónak hívnál, mint valamikor régen! Nem döbbentettél meg, Ralph, nem is okoztál kiábrándulást. Minden úgy van, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus akarja, s talán a nagy leckét, amelyet meg kellett tanulnod, nem tanulhattad meg kevésbé romboló módon. Az Űr útjai kifürkészhetetlenek, mi szegény halandók nem láthatunk bele az ő szándékaiba. De azt hiszem, nem cselekedtél könnyelműen, nem hajítottad félre fogadalmaidat, mint megannyi hitvány holmit. Nagyon jól ismerlek. Tudom, milyen büszke vagy, mennyire drága neked a gondolat, hogy pap vagy, mennyire tudatában vagy kívülállásodnak. Lehetséges, hogy éppen ez a lecke kellett, hogy csökkentse büszkeségedet, hogy megértesse veled: elsősorban férfi vagy, s ezért nem lehet tökéletes a kívülállásod, így van? - Igen. Hiányzott belőlem az alázat, s alighanem arra törekedtem, hogy én legyek Isten. Sajnálatosan és megbocsáthatatlanul vétkeztem. Nem tudok magamnak megbocsátani, hogyan remélhetném hát az isteni megbocsátást? - A büszkeség, Ralph, a büszkeség! Nem a te dolgod megbocsátani, hát még most sem érted ? Csak Istennél van a megbocsátás. Csak Istennél! És Ő megbocsát, ha igaz megbánást lát. Nagyobb bűnöket is megbocsátott sokkal nagyobb szenteknek, csakúgy, mint sokkal nagyobb bűnösöknek. Azt hiszed, hogy Lucifer fejedelemnek nem bocsátott meg ? Megbocsátást nyert már lázadása pillanatában. Sorsát, hogy a pokol fejedelme, önmagának köszönheti, nem Istennek. Nem ő maga mondta vajon: „Jobb a pokolban uralkodni, mint a mennyben szolgálni!"? Mert nem tudta legyőzni büszkeségét, nem tudta elviselni, hogy akaratát alávesse valaki más akaratának, még ha az a valaki maga Isten volt is. Nem akarom, hogy ugyanezt a hibát kövesd el, legdrágább barátom. Az alázat volt az egyetlen tulajdonság, amely belőled hiányzott, márpedig épp ez a tulajdonság alkot vagy nagy szentet, vagy nagy embert. Amíg át nem engeded a megbocsátást Istennek, nem szerezheted meg az igaz alázatot. Az erős arc megrándult.

- Tudom, hogy igazad van. Vita nélkül el kell fogadnom azt, ami vagyok, büszkeség nélkül törekedni arra, hogy különb legyek. Bánom bűneimet, ezért meggyónok, és várom a feloldozást. Mert bánom, keservesen. - Felsóhajtott, tekintete tükrözte a bensejében zajló meghasonlást, amit kimért szavai nem árulhattak el - ebben a teremben nem. - És mégis, Vittorio, valamiképpen nem tehettem semmi egyebet. Vagy őt teszem tönkre, vagy magamat. Akkor és ott nem láttam választási lehetőséget, mert szeretem őt. Nem ő tehet róla, hogy én ezt a szerelmet sosem akartam testiekre is kiterjeszteni. Az ő sorsa fontosabb lett, mint az enyém. Egészen addig magamat tekintettem elsőnek, fontosabbnak, hiszen én pap vagyok, ő pedig alacsonyabb rendű lény. De megértettem, hogy felelős vagyok azért, amivé ő vált... Akkor kellett volna útjára engednem, amikor még gyermek volt, de nem tettem. Megtartottam a szívemben, és ő tudta ezt. Tudta volna azt is, ha kitépem a szívemből, és akkor megszűnt volna a rá gyakorolt hatásom. - Elmosolyodott. - Láthatod, hogy sok megbánnivalóm van. Megpróbálkoztam a magam erejéből... a teremtéssel. - A rózsa volt? A fej hátrahanyatlott; Ralph érsek a mennyezetre pillantott, az aranyozott domborművekre, a muranói barokk csillárra. - Hát lehetett más? Ő az én egyetlen kísérletem a teremtésre. - És nem fogja megsínyleni a rózsa? Nem tettél benne nagyobb kárt így, mint hogyha megtagadtad volna? - Nem tudom, Vittorio. Bárcsak tudnám! Akkor úgy éreztem, nem tehetek egyebet. Nem vagyok prométheuszi jóstehetséggel megáldva; az érzelmi elfogultság aláássa az ítélőképességet. Egyébként, egyszerűen... megtörtént! De azt hiszem, talán a legnagyobb szüksége arra volt, amit adtam neki: hogy elismertem női mivoltát. Nem úgy értem, hogy ő nem tudta magáról, hogy nő... én nem tudtam. Ha már mint nőt ismerem meg, minden másként lett volna. De én hosszú éveken át gyermekként ismertem. - öntelten beszélsz, Ralph, nem vagy még alkalmas a bűnbocsánatra. Fáj, igaz? Fáj, hogy engedtél az emberi gyengeségnek. Csakugyan a nemes önfeláldozás szellemében történt? Döbbenten nézett a tiszta, barna szempárba, s meglátta benne önnön tükörképét: két parányi, jelentéktelen emberkét. - Nem - felelte Ralph. - Férfi vagyok, és mint férfi olyan örömömet leltem benne, aminek a létezéséről fogalmam sem volt. Nem tudtam, hogy egy nő ilyen érzés, hogy ilyen mélységes örömnek lehet a forrása. Sohasem akartam elhagyni őt, nemcsak a teste miatt, hanem mert szerettem vele lenni... beszélgetni vele, hallgatni vele, enni a főztjét, mosolyogni rá, megosztani a gondolatait. Életem végéig hiányozni fog. A sápadt aszkétaarcban valami megmagyarázhatatlanul emlékeztette Meggie arcára elválásuk pillanatában: szemtanúja volt, amint valaki nagy lelki terhet vesz magára, amint egy határozott jellem töretlenül folytatja útját, terhei, gondjai, fájdalma ellenére. Mit tudott vajon valamikor ez a vörös selyembe öltözött bíboros, akinek egyetlen emberi gyengéje láthatólag csak ez a lankadt abesszin macska? - Nem azért kell bűnbánatot éreznem, amit átéltem vele - folytatta Ralph, mert őeminenciája hallgatott. - Bánom, hogy megszegtem életre szóló ünnepélyes eskümet. Soha többé nem tudom ugyanolyan szellemben, ugyanolyan buzgalommal végezni papi kötelességeimet. Ezt bánom keservesen. De Meggie-t?... - Amikor kiejtette a nevet, olyan kifejezést öltött az arca, hogy Vittorio bíboros kénytelen volt elfordulni, hogy eltitkolhassa gondolatait. - Ha megbánnám Meggie-t, annyi volna, mintha meggyilkolnám. - Fáradtan végighúzta kezét a szeme előtt. - Nem tudom, világosan beszélek-e, vagy hogy megközelítőleg azt mondom-e, amit gondolok. Ha belepusztulok, akkor sem tu dom méltóképpen kifejezni, mit érzek Meggie iránt. - Amint a bíboros visszafordult, Ralph előrehajolt, és figyelte, amint iker tükörképe megnő egy kicsit. Vittorio szeme, akár a tükör, azt veri vissza, amit lát, s egyetlen pillanatra sem engedi látni, mi megy végbe mögötte. Meggie szeme épp az ellenkezője: belelátni mélyen, mélyen, mélyen, egészen a lelkéig. - Meggie áldás - mondta Ralph. - Szent a számomra; másfajta szentség. ' - Igen, értem - sóhajtott a bíboros. - Rendjén van, hogy ezt érzed. A mi Urunk szemében ez talán enyhíti a nagy bűnt. A magad érdekében jobb lesz, ha Giorgio atyánál gyónsz, nem Guillermo atyánál. Giorgio atya nem fogja félremagyarázni érzéseidet és érvelésedet. Ő meglátja majd az igazságot. Guillermo atya nem annyira éles szemű, ő talán vitathatónak ítélné őszinte bűnbánatodat. Azok is emberek, Ralph fiam, akik a nagyok gyónását hallgatják. Ezt soha életedben el ne feledd. Csupán pap voltuknál fogva cselekszenek Istent tartalmazó edény módjára. Minden másban emberek. Az általuk adott

bűnbocsánat Istentől jön, de a fülük, amellyel hallgatnak és ítélnek, emberi. Halkan kopogtak az ajtón; Vittorio bíboros némán ült, és nézte, amint behozzák és egy Buhlasztalra teszik tálcán a teát.

- Látod, Ralph? Amióta csak Ausztráliában voltam, rabja lettem a délutáni tea szokásának. Kezdetben nem tudták jól elkészíteni a konyhámon, de most már igen. - Felemelte a kezét, amikor Ralph érsek a teáskanna felé nyúlt. - Nem, nem! Én töltöm ki. Élvezem, ha én lehetek a „mama". - Jócskán láttam fekete ingeket Genova és Róma utcáin - mondta Ralph érsek, miközben Vittorio bíboros kitöltötte a teát. - A Duce különítményesei. Igen nehéz időknek nézünk elébe, Ralph fiam. A szentatya hajlíthatatlanul ragaszkodik hozzá, hogy ne legyen törés az egyház és Olaszország világi kormánya között, s ebben éppoly tévedhetetlen, mint minden másban. Akármi történik is, a szentségeket egyformán kell kiszolgáltatnunk valamennyi gyermekünknek, még ha egy háború elválasztja is őket, s ha egy katolikus Isten nevében harcolnak is egymás ellen. Akárhová húz a szívünk, az érzelmeink, minden igyekezetünkkel azon legyünk, hogy az egyházat tartsuk távol a politikai ideológiáktól és nemzetközi perlekedésektől. Azért hívattalak magamhoz, mert tudom, az arcod nem árulja el, amit az agyad gondol, bármit lát is a szemed, és mert sohasem találkoztam még diplomatikusabb észjárással, mint a tiéd. Ralph érsek szomorúan mosolygott. - Akaratom ellenére is egyengeted a pályafutásomat, igaz? Vajon mi lett volna belőlem, ha nem találkozunk? - Idővel te lettél volna Sydney érseke. Szép és fontos poszt - mosolygott jóságosan őeminenciája. - De életünknek útját nem mi magunk szabjuk meg. Azért találkoztunk, mert így rendeltetett, s elrendeltetett az is, hogy most együtt munkálkodjunk a szentatyáért. - Nem látom a sikert az út végén - mondta Ralph érsek. - Az eredmény alighanem az lesz, ami a pártatlanság eredménye mindig. Senki sem fog szeretni bennünket, és mindenki elítél. - Tudom, és tudja őszentsége is. De egyebet nem tehetünk. Azt pedig semmi sem akadályozhatja meg, hogy magányunkban imádkozzunk a Duce és a Führer mielőbbi bukásáért, igaz? - Komolyan azt gondolod, hogy háború lesz? - Nem látok semmiféle lehetőséget az elkerülésére. őeminenciája macskája elősétált napos kuckójából, ahol eddig aludt, s kissé nehézkesen ugrott fel a bíborszín selyemölbe, mert már öreg volt. - Ó, Sába! Üdvözöld Ralph barátodat, akit jobban szerettél, mint engem! A sátáni sárga szempár gőgösen végigmérte Ralph érseket és lecsukódott. A két férfi nevetett. 15 Droghedának volt rádiója. A haladás végre elérte Gillan-bone-t az ABC rádióállomás képében, és így nagy sokára akadt valami szórakozási lehetőség a közös telefonvonalon kívül is. Maga a rádiókészülék bizony rút jószág volt, jókora diófa láda, amely a társalgóban díszelgett egy kicsiny, finom fiókos szekrény tetején, energiaforrása pedig, egy autóakkumulátor, alatta lapult a szekrényben. Mrs. Smith, Fee és Meggie minden reggel meghallgatta a gil-lanbone-i körzeti híreket meg az időjárás-jelentést, esetenként pedig Fee és Meggie az ABC országos híreit. Milyen különös volt, azonnali kapcsolatba kerülni az „odakint"-tel; árvizekről, tüzekről, felhőszakadásokról hallani az ország valamennyi zugából, Európa hányattatásairól, Ausztrália politikájáról, anélkül hogy rá lett volna utalva az ember Bluey Williamsre és túlkoros újságaira. Amikor az országos híradásban szeptember l-jén, pénteken közölték, hogy Hitler megtámadta Lengyelországot, a híreket csak Fee és Meggie hallgatta - más nem is volt otthon -, és egyikük sem szentelt a dolognak különösebb figyelmet. Hónapok óta háborús hírek járták; meg aztán Európától egy fél világ választja el őket. Mindennek semmi köze Droghedához, ami a világmindenség közepe. Szeptember 3-án, vasárnap azonban a férfiak bejöttek a legelőkről Watty Thomas atya miséjére, és őket már érdekelte Európa. Sem Fee, sem Meggie nem gondolt rá, hogy beszámoljon a pénteki hírekről, Watty atya pedig, aki megtehette volna, sebbel-lobbal távozott Nar-rengangba.

Este szokás szerint az országos híreket hallgatták. A bemondó kimért, szabályosan angol hangja helyett azonban a miniszterelnök, Robert Gordon Menzies finomkodó, összetéveszthetetlenül ausztráliai hangja szólalt meg. „Ausztráliai honfitársaim! Szomorú kötelességem hivatalosan közölni veletek, hogy mivel Németország folytatja Lengyelország elleni támadását, Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, következésképpen Ausztrália is hadba lépett... Mint látható, Hitlernek nem az a célja, hogy a németeket közös uralom alatt egyesítse, hanem hogy annyi országot kény-szerítsen uralma alá, amennyit erőszakkal leigázhat. Ha ez így folytatódik, Európában nem lesz biztonság, és a világon nem lesz béke... Nem lehet kétség afelől, hogy ahol Nagy-Britannia áll, ott áll az egész brit világ népe... Ellenálló erőnket és az anyaországét az támogatja leghatha-tósabban, ha folytatjuk termelésünket, fenntartjuk hivatásos és üzleti tevékenységünket, foglalkoztatottságunkat, és ezzel együtt erőnket. Tudom, hogy bármekkora is felindultságunk, Ausztrália kész arra, hogy mindvégig kitartson. Adja meg az irgalmas és könyörületes Úristen, hogy a világ hamarosan megszabaduljon ettől a megpróbáltatástól." A társalgóban sokáig hallgattak. A csendet a rövidhullámú adás kattogó hangja szakította meg: Neville Chamberlain szólt a brit néphez. Fee és Meggie a férfiakat nézte. - Franket is számítva hatan vagyunk - törte meg a csendet Bob. - Frank kivételével valamennyien a gazdaságban dolgozunk, vagyis nem fogják megengedni, hogy bevonuljunk. Jelenlegi juhászaink közül, úgy számolom, hatan fognak jelentkezni, és ketten maradnak. - Én megyek! - mondta csillogó szemmel Jack. - Én is! - csatlakozott buzgón Hughie. - Mi is - jelentette Jims a maga és a hallgatag Patsy nevében. De mindannyian Bobra néztek, mert ő volt a gazda. - Észnél legyünk - mondta Bob. - A gyapjú hadianyag, nemcsak szövetre kell. Lőszer és robbanóanyag csomagolására, meg még egy csomó egyéb dologra, amiről még nem is hallottunk. Azonkívül itt van a vágómarha húsnak, az öreg ürük meg jerkék bőrnek, enyvnek, faggyúnak, lanolinnak... mind hadianyag. Nem vonulhatunk hát be valamennyien, nem hagyhatjuk sorsára Droghedát, bármennyire szeretnénk is elmenni. Háborúban nehezen pótolhatjuk juhászainkat, akiket idővel bizonyára elveszítünk. Harmadik éve tart az aszály, vágjuk a cserjét, a nyulak kiesznek mindenünkből. A mi helyünk most itt van Droghedán; nem valami izgalmas munka a frontszolgálathoz képest, de éppannyira szükséges. Mi itt teszünk meg minden tőlünk telhetőt. A férfiak arca elkomorult, a nőké felderült. - Mi lesz, ha tovább tart, mint ahogy a jó öreg Nyersvas Bob gondolja? - kérdezte Hughie, országos becenevén emlegetve a miniszterelnököt. Bob keményen törte a fejét, viharvert képe ráncokba szaladt. - Ha rosszabbra fordul a helyzet, és sokáig elhúzódik a háború, akkor úgy gondolom, ha van két juhászunk, két Clearyt nélkülözhetünk, de csak ha Meggie hajlandó újra munkába állni, és ellátni az otthoni legelőt. Kutya nehéz lesz, és jobb időkben nem is boldogulnánk, de ebben az aszályban szerintem öt férfi és Meggie heti hét nap munkával elbír Droghedá-val. Tudom, nagy kérés ez Meggie-től, hisz két kisgyereke van. - Ha meg kell lennie, Bob, meglesz - mondta Meggie. - Mrs. Smith biztosan szívesen elvállalja Justine-t és Dane-t. Mihelyt azt mondod, rám is szükség van, hogy Droghedából mindent kihozzunk, lóra ülök és megyek a legelőkre. - Akkor az a kettő, akit nélkülözhetünk, mi leszünk - mondta mosolyogva Jims. - Dehogyis: Hughie meg én - vetette közbe gyorsan Jack. - Igazság szerint Jims meg Patsy lenne az - mondta lassan Bob. - Ti vagytok a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb juhászok, katonának meg mindannyian tapasztalatlanok vagyunk. De hát csak tizenhat évesek vagytok, fiúk.

- Mire rosszabbra fordulnak a dolgok, tizenhét leszünk - mondta Jims. - öregebbnek látszunk a korunknál, úgyhogy simán bevesznek, ha írsz egy ajánlólevelet, és Harry Gough hitelesíti. - Hát pillanatnyilag nem megy el senki. Igyekezzünk minél többet kihozni Droghedából, az aszály meg a nyulak ellenére. Meggie szótlanul kiment, fel a gyerekszobába. Dane és Jus-tine aludt, mindegyik a fehér kiságyában. Elment a lánya mellett, és megállt a fia ágyánál. Hosszan nézett le rá. - Hála istennek, hogy még kisbaba vagy - mondta. Kis híján egy év is beletelt, mire a háború betört Drogheda kis világmindenségébe. Az év során valamennyi juhász elszállingózott, a nyulak elszaporodtak, Bob pedig derekasan küzdött, hogy a telep méltón kivegye a részét a háborús erőfeszítésből. 1940. június elején azonban híre jött, hogy a brit expedíciós hadsereget Dunkerque-nél visszavonták az európai kontinensről; a második ausztráliai birodalmi hadsereg önkéntesei ezrével tódultak a sorozóközpontokba, közöttük Jims és Patsy is. Négy esztendeig járták télen-nyáron, esőben-aszályban lóháton a legelőket az ikrek, testük, arcuk elvesztette gyerekes-ségét, kortalan nyugalom ült szemük sarkában, arcuk kemény vonalaiban. Bemutatták ajánlólevelüket, és jelentkezésüket simán elfogadták. A bozótból jött fiúkat mindig szívesen látták. Rendszerint jól bántak a puskával, tudták, mi az a parancs, és igen edzettek voltak. Jims és Patsy Dubbóban jelentkezett, de Ingleburnbe kellett bevonulniuk, Sydney közelében, úgyhogy mindenki kikísérte őket az éjszakai postavonathoz. Cormac Carmichael, Eden legfiatalabb fia, szintén velük tartott, mint kiderült, ugyanazzal a rendeltetéssel. A két család beszállította a fiúkat egy kényelmes első osztályú fülkébe, aztán félszegen körülállták őket. Majd a szívük szakadt bele, hogy megsirassák, megcsókolhassák, útravalóul valami egészen különlegesen meleg üzenettel lássák el fiaikat, de az érzelemnyilvánítástól irtózó brit magatartás ezt természetesen nem engedte. A hatalmas C-36-os gőzmozdony gyászosan felvonított, az állomásfőnök a sípjába fújt. Meggie restelkedve megpuszilta öccseit, aztán Cormacot is, aki szakasztott mása volt Connor bátyjának; Bob, Jack és Hu-ghi alaposan megszorongatta a három fiatal kezet. A zokogó Mrs. Smith volt az egyetlen, aki kedvére összecsókolgatta, ölelgette a fiúkat - és titkon mindenki irigyelte. Eden Carmichael, a felesége, és idősödő, de még mindig szemrevaló lányuk hasonlóképpen búcsúzkodott. Aztán ott álltak kint a gillyi peronon, a vonat pedig nagyot rándult, és lassan elindult. - Isten veletek! Isten veletek! - kiáltoztak, és addig lengették nagy fehér zsebkendőjüket, amíg a vonatból már csak egy vékony füstcsík látszott az alkonyi égen. Jims és Patsy kérésükre együtt maradtak. A frissen toborzott, alig kiképzett kilencedik ausztráliai hadosztályhoz kerültek, és 1941 elején áthajózták őket Egyiptomba, épp idejében, hogy részt vegyenek a bengázi visszavonulásban. A nemrégiben érkezett Erwin Rommel tábornok iszonyatos súllyal nehezedett a mérleghinta tengely felőli végére, és megkezdte az első előnyomulást a váltakozó szerencsével folyó észak-afrikai hadjáratban. A brit haderő többi része dicstelenül visszavonult az új Afrika-hadtest elől Egyiptomba, a kilencedik ausztráliai hadosztály azonban azt a feladatot kapta, hogy foglalja el és tartsa Tobrukot, a tengely kezén levő terület előretolt állását. A terv megvalósításának egyetlen záloga az volt, hogy Tobrukot még meg lehetett közelíteni a tenger felől, és amíg brit hajók közlekedhetnek a Földközi-tengeren, biztosítható az utánpótlás. Tobruk „patkányai" nyolc hónapja tartották magukat, és Rommel sehogy sem tudta őket kiűzni a patkánylyukból. - Aztán tudjátok-e, komák, mit kerestek ti itt? - kérdezte Col Stuart közlegény, s lusta mozdulatokkal cigarettát sodort. Bob Mally őrmester hátratolta sapkáját, hogy az ellenzője alól felnézhessen a kérdezőre. - Kutyaszart - mondta vigyorogva. Nem először hallotta ezt a kérdést. - Hát jobb, mint lábszárvédőt pucoválni a sitten - vélekedett Jims Cleary közlegény, és kényelmesebben helyezte el fejét ikertestvére hasán.

- Igen ám, de a sitten nem lövöldöznek rád célba - bölcselkedett Col, és az elhasznált gyufaszálat egy sütkérező gyíkra pöccintette. - Annyit tudok, komám - mondta Bob, és helyreigazította sapkáját, hogy a nap a szemébe ne tűzzön - , jobb, ha célba lőnek rád, mint ha beledöglesz az unalomba. Kényelmesen elhelyezkedtek a száraz, kavicsos fedezékben, épp szemközt az aknákkal meg a szögesdróttal, amely a külső hadövezet délnyugati sarkát kerítette el; a túloldalon Rommel kapaszkodott tíz körömmel a tobruki terület egyetlen, kezén lévő darabkájához. Egy nagy, 0,5-ös Browning géppuska osztozott velük a lyukon, mellette szép rendesen felstó-szolva a lőszeres rakaszok, de senkit sem izgatott különösebben a támadás gondolata. Karabélyukat a falnak támasztották, a szuronyokon megcsillant a ragyogó tobruki nap. Százával döngtek a legyek, de a négy fiú az ausztráliai bozótból jött, úgyhogy Tobruk és Észak-Afrika nem tartogatott a számukra meglepetést hőség, por és legyek dolgában. - Még jó, hogy ikrek vagytok, Jims - mondta Col. Ezúttal kavicsokkal bombázta a gyíkot, de az meg se moccant. - Ahogy így egymásba bújtok, tisztára buzinak nézne az ember. - A féltékenység beszél belőled - vigyorgott Jims, és megsimogatta Patsy hasát. - Patsy a legjobb párna Tobrukban. - Neked jó, de mit szóljon szegény Patsy ? Harpo, mondj már valamit! - ugratta Bob. Patsy szélesen elmosolyodott, fehér foga kivillant. De mint rendesen, szótlan maradt. Mindenki igyekezett szóra bírni, de egy-egy igenen, nemen kívül nem sikerült kihúzni belőle semmit, ezért aztán jóformán valamennyien Harpónak becézték, a néma Marx fivér után. - Hallottátok, mi történt? - kérdezte hirtelen Col. - Micsoda? - A hetedik Matildáit kinyírták a halfayai nyolcvannyolcasok. Az az egyetlen ágyúfajta a sivatagban, amelyik elbír egy Matildával. Mint egy csipet sóval, úgy elbántak a baromi nagy tankokkal. - Koptatod a szádat! - mondta hitetlenül Bob. - Őrmester vagyok, mégsem hallok egy árva szót se, te meg közlegény létedre játszod itt a nagyokost. Nekem elhiheted, komám, nincs a fritzeknek semmijük, ami elbírna egy dandárra való Matildával. - Morshead sátrában voltam, mikor leadta a rádió. így igaz - szívóskodott Col. Egy darabig hallgattak mind. Az ostromlott előretolt állásokban, amilyen Tobruk is volt, minden embernek töretlenül kellett hinnie, hogy az övéinek kellő katonai ereje van, hogy kihozza őket a patkánylyukból. Nem örültek Col híreinek, annál is kevésbé, mert Rommel félelmetes ellenfél volt. Csak azért bírták még az ellenállást, mert őszintén hitték, hogy az ausztráliai harcosnak nincs méltó ellenfele. Márpedig a hit - fél győzelem. - Rohadt angolok - mondta Jims. - Több ausztrál gyerek kéne ide, Észak-Afrikába. Egyhangúan helyeseltek, de a kórust robbanás szakította félbe; a fedezék peremét találat érte, levegőbe röpítette a gyíkot, a négy katona pedig lélekszakadva csapott le a géppuskára, a kézifegyverekre. - Szaros kis digó gránát, üres tűzijáték - sóhajtott fel megkönnyebbülve Bob. - Ha Hitler küldi a csomagot, már a meny-nyei zenekarban hárfáznánk, mi, Patsy fiam? A Crusader-hadművelet kezdetén a kilencedik ausztráliai hadosztályt tengeri úton Kairóba menekítették, hosszú, véres ostrom után, amivel nem mentek semmire. De amíg a kilencedik ott lapult a tobruki patkánylyukban, az észak-afrikai brit csapatok egyre gyarapodó soraiból megszületett a brit nyolcadik hadsereg, Bemard Law Montgomery tábornok vezérlete alatt. Fee egy kis ezüst melltűt viselt: az AIF, az ausztráliai birodalmi hadsereg felkelő nap emblémájáról két láncon ezüstrúd függött, azon meg két aranycsillag, jelezve, hogy két fia harcol. Láthatta, akivel csak találkozott, hogy Fee így veszi ki a részét a háborús erőfeszítésből. Meggie-nek nem volt joga ilyen melltűt hordania, hiszen se férje, se fia nem volt katona. Luke-tól levelet kapott: közölte, hogy továbbra is a nádat vágja. Kötelességének érezte, hogy megnyugtassa Meggie-t, ha netán aggódik,

hogy ő jelentkezett katonának. Mintha mi sem történt volna, mintha semmire sem emlékeznék abból, amit ő az inghami fogadóban a fejéhez vágott. Meggie fáradtan nevetett, a fejét csóválta, és bedobta a levelet Fee papírkosarába. Vajon Fee aggódik-e katonafiaiért? Hogyan vélekedik a háborúról? Fee soha egy szót sem szólt, de a melltűt állandóan viselte. Néhanapján levél jött Egyiptomból, s amikor felbontották, darabokra hullott, mert a cenzor ollója takaros kis négyszögletes lyukakat vagdosott mindenhol, ahol helyneveket vagy ezredszámokat látott. Jóformán a semmit kellett összerakosgatni, hogy az ember kiolvashasson valamit ezekből a levelekből, de egyetlen célnak mégis megfeleltek, s az fontosabb volt minden egyébnél: amíg levél jön, a fiúk még élnek. Eső nem esett. Mintha az elemek is az ember ellen esküdtek volna: 1941 már az ötödik esztendeje volt a katasztrofális aszálynak. Meggie, Bob, Jack, Hughie és Fee a kétségbeesés határán volt. Drogheda bankszámlája elbírta, hogy elegendő takarmányt vásároljanak, csakhogy a juhok nem ettek. Mindegyik nyájnak volt egy természetes vezére, egy Júdás; ha a Júdást rábírták, hogy egyék, reménykedhettek, hogy a többi is megy utána, de bizony megesett nem is egyszer, hogy a szorgalmasan rágó Júdás látványa sem vette rá a nyájat, hogy a példáját kövesse. így hát Drogheda is megérezte a nehéz időket. A fű eltűnt nyomtalanul, a repedezett, fekete talajon nem volt más színfolt, csak a szürke és barna karámok. Nemcsak puskával, késsel is felfegyverkeztek; valahányszor megpillantottak egy földön heverő állatot, elvágták a torkát, hogy megkíméljék a lassú, kínos haláltól meg attól, hogy a varjak kivájják a szemét. Bob több marhát vásárolt, s azokat is kézzel etették, hogy ezzel fokozhassák Drogheda háborús erőfeszítéseit. A magas takarmányárak mellett semmi hasznuk nem maradt, a belső vidék földművelő területeit éppúgy sújtotta az aszály, mint a külső állattenyésztő körzeteket. Katasztrofálisan alacsony volt a gabonahozam. Rómából azonban üzenet érkezett, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt, a kiadásokkal ne törődjenek. Meggie-nek az volt a legnagyobb fájdalma, hogy minden idejét elrabolta a legelő. Droghedának egyetlen juhászt sikerült csak megtartania, s eddig sehogy sem tudtak utánpótlást szerezni; Ausztráliában mindig a munkaerő volt a legnagyobb kincs. Ha Bob észrevette, mennyire ingerlékeny és fáradt a húga, vasárnapra szabadnapot adott neki, de Meggie többnyire végigdolgozta az egész hetet. Ha Bob szabadnapot adott, neki magának kellett még többet dolgoznia, úgyhogy Meggie igyekezett leplezni kimerültségét. Soha eszébe sem jutott, hogy a két kisbabára hivatkozva kitérjen a munka elől. A gyerekek nem látnak hiányt semmiben; meg volt róla győződve, hogy tiszta önzés, ha velük szeretne lenni, hisz olyan szorgos és hozzáértő kezek viselik a gondjukat. Igenis önzés, mondogatta magának. Álmában sem jutott eszébe, hogy ő szakasztott olyan kedves a gyerekeinek, mint azok őneki. Járta hát lóháton a legelőket, és hétszám nem látta a gyerekeit, csak este, az ágyban. Valahányszor Dane-re nézett, túlcsordult a szíve. Gyönyörű gyerek volt; ha Fee magával vitte Gillybe, még az idegenek is utánafordultak az utcán. Rendszerint mosolygott, csendes, nyugodt, boldog természete volt. Könnyen, fájdalommentesen alakult ki az egyénisége, gyerekeknél szokatlanul korán tett szert önismeretre, és bámulatosan jó volt az ítélőképessége, emberek és tárgyak tekintetében egyaránt. Soha semmi ki nem hozta a sodrából. Anyját néha megrémítette, hogy a gyerek mennyire hasonlít Ralph-hoz, de ezt látszólag senki más nem vette észre. Ralph rég elment már Gillyből, és Dane ugyan arcra, testalkatra nézve szakasztott mása volt, az egyetlen nagy különbség sikeresen leplezte a hasonlatosságot; Dane-nek nem volt fekete a haja, mint Ralphé, hanem aranyszőke; nem a búza színe, nem is a naplementéé, hanem olyan, mint a droghedai fű, ezüsttel és rózsaszínnel árnyalt arany. Justine imádta a kisöccsét. Semmi sem volt elég jó Dane-nek; nem sajnálta a fáradságot, ha az öccséért tehetett valamit. Mihelyt a kisfiú járni kezdett, Justine nem tágított mellőle, amiért Meggie igazán hálás volt: félt, hogy Mrs. Smith meg a szolgálók öregek már, nem tudják szemmel tartani a gyereket. Egyik ritka szabad vasárnapján Meggie ölébe vette a lányát, és a lelkére kötötte, hogy ügyeljen Dane-re. - Én nem tudok itthon maradni, hogy magam vigyázzak rá - mondta -, úgyhogy teljesen rád bízom, Justine. Ő a te kisöcséd, és mindig vigyáznod kell rá, hogy ne érje baj, ne kerüljön veszedelembe.

A világos szempár értelmesen, kitartóan szegeződött rá. Justine négyéves volt, de a komolysága egy felnőtté. - Ne félj, mama - mondta magabiztosan. - Én mindig vigyázok rá, helyetted is.

- Bár én magam vigyázhatnék rá! - sóhajtott Meggie. - Nem baj, mama, én örülök, hogy Dane egészen az enyém - mondta a kislány. - Ne félj, én vigyázok, hogy ne legyen semmi baja. Meggie megnyugodott, de nem örült. Ez a koraérett kis prücsök elveszi tőle a fiát, és nem tudja megakadályozni. Ő a legelőtjárja, Justine meg őrzi Dane-t, mint a szeme világát. A tulajdon lánya túrja ki, az a kis szörnyeteg. Kire ütött ez a lány? Luke-ra nem, rá sem, Fee-re sem. De most legalább megtanult mosolyogni, nevetni. Négyéves koráig semmit nem talált mulatságosnak, s most is csak Dane-nek köszönheti, hogy végre mosolyog - mert Dane már csecsemőkorában is kacagott. Meggie gyerekei állandóan tanultak egymástól. Igazán bosszantó, hogy ilyen nagyszerűen boldogulnak az anyjuk nélkül... Mire ennek az átkozott háborúnak vége, gondolta Meggie, Dane már nagy lesz, és nem fog megszeretni. Justine-hoz mindig közelebb lesz, mint hozzám. Ahányszor úgy érzem, egyenesbe jutottam, mindig közbejön valami. A háború és a tetejébe az aszály. Talán nem is volt baj, hogy Drogheda annyit küszködött. Ha könnyebben boldogulnak, Jack és Hughie már régen felcsapott volna katonának. így nem volt más választásuk, húzták az igát, s igyekeztek menteni, ami menthető az aszályban, amely nagy aszály néven vonult be a történelembe. Több mint egymillió négyzetmérföld termőföldet és legelőt érintett, Dél-Victoriától az Északi területig. De a háború legalább annyi figyelmet követelt, mint az aszály. Az ikrek Észak-Afrikában voltak, és a ház népe feszült figyelemmel kísérte a Líbiában váltakozó szerencsével folyó harcokat. A munkásosztály gyermekei lévén, lelkesen támogatták a Munkáspártot, és gyűlölték az uralmon levő kormányt, amelynek csak a neve volt liberális, valójában konzervatív volt a velejéig. 1941 augusztusában Robert Menzies beismerte, hogy nem alkalmas a kormányzásra, és lemondott, Clearyék boldogan ünnepeltek, amikor meg október 3-án a Munkáspárt vezérét, John Curtint bízták meg kormányalakítással, Drogheda majd a bőréből bújt ki örömében. 1940-ben és 1941-ben egyre növekvő aggodalommal figyelték Japánt, kivált miután Roosevelt és Churchill elvágta a nyersolaj utánpótlását. Európa messze volt, Hitler seregeinek tizenkétezer mérföldet kellene menetelniük, hogy megtámadhassák Ausztráliát, de Japán jelentette Ázsiát, és a sárga veszedelem ott fenyegetett a gazdag, üres, ritka népességű Ausztrália fölött, és egyre közeledett. Ausztráliában senki sem lepődött meg, amikor a japánok megtámadták Pearl Harbort: szinte számítottak rá, hogy egyszer bekövetkezik. Egyszeriben ott volt a küszöbön a háború, mármár a házban. Ausztráliát nem óceán választja el Japántól, csak nagy szigetek és kicsiny tengerek. 1941 karácsony napján elesett Hongkong: de Szingapúr sosem lesz a japánoké, mondta mindenki megkönnyebbülten. Aztán híre jött, hogy a japánok partra szálltak Malayában, a Fülöp-szigeteken; a Maláj-félsziget nagy lábujján a hatalmas tengerészeti bázis óriási, lapos röppályájú ágyúi a tengerre irányultak, a flotta készenlétben állt. De 1942. február 8-án a japánok átkeltek a keskeny Johorei-szoroson, partra szálltak Szingapúr sziget északi oldalán, és hátulról közelítették meg a várost. Az ágyúk tehetetlenek voltak. Szingapúr egyetlen puskalövés nélkül elesett. És akkor jött a nagy újság! Hazahozzák az Észak-Afrikában harcoló ausztráliai csapatokat! Curtin miniszterelnök szembeszállt Churchill haragjával: az ausztráliaiak haderejére elsősorban Ausztráliának van szüksége. A hatodik és a hetedik ausztráliai hadosztályt behajózták Alexandriában, a kilencedik még Kairóban nyaldosta Tobruknál szerzett sebeit, de jönnek ők is, mihelyt lesz elég hajó. Fee mosolygott, Meggie tombolt örömében. Jims és Patsy hazajön! De nem jöttek. Míg a kilencedik a csapatszállító hajókra várt, megint billent a mérleghinta: a teljes nyolcadik hadsereg visszavonult Bengázinál. Churchill miniszterelnök alkut kötött Curtin miniszterelnökkel. A kilencedik ausztráliai hadosztály Észak-Afrikában maradt, cserébe egy amerikai hadosztály védelmezi Ausztráliát. Szegény katonák, idegen hivatalok döntéseinek megannyi játékszere! Keserű pirula volt Ausztráliának, hogy az anyaország valamennyi, távolkeleti csibéjét kiebrudalja a fészkéből, még az olyan hízott és ígéretes lábasjószágot is, mint Ausztrália.

1942. október 23-án nagy csend volt a sivatagban. Patsy megmoccant a sötétben, megtalálta ikertestvérét, és mint egy kisgyerek, elfészkelődött a válla hajlatában. Jims átkarolta, és beszédes csöndben ültek együtt. Bob Malloy őrmester megbökte Col Stuart közlegényt. - Nézd a buzikákat - vigyorgott. - Vigyázz, mert megkapod - mondta Jims. - Na, mondj már valamit, Harpo - biztatta Col. Patsy angyali mosolyt vetett rá - már amennyire a sötétségben látszott -, eltátotta a száját, és tökéletesen utánozta Harpo Marx kürtszavát. Közel s távol mindenki pisszegett; teljes csendet és készültséget rendeltek el az egész vonalon. - Krisztusom, beledöglök ebbe a várakozásba! - sóhajtott Bob. - Én meg a csöndbe! - kurjantotta el magát Patsy. - Mi az, szád is van? Mindjárt kinyírlak, ha be nem fogod! - krákogott Col, és a szuronya után nyúlt. - Maradjatok már veszteg! - hallatszott a kapitány suttogása. - Ki az az őrült, aki üvöltözik? - Patsy! - szólt hat hang kórusa. Megnyugtató nevetés szállt végig az aknamező fölött, csak a kapitány elsuttogott szitkozódására hallgattak el. Malloy őrmester az órájára pillantott: pontosan kilenc óra negyven perc volt. Nyolcszáznyolcvankét brit ágyú és tarack szólalt meg egyszerre. Megbillent az ég, emelkedett, kiterjedt, kerengett a föld, mert a pergőtűz egyetlen másodpercig sem hagyott alább, és észveszejtő volt a zaj. Mit sem ért, ha bedugták a fülüket; a földet is átjárta a rettenetes dübörgés, a csontokon áthatolt az agyba. A kilencedik csapatai a lövészárokban nem is sejtették, hogyan hathat ez a pergőtűz Rommel frontjára. Általában meg tudták állapítani, milyen fajtájú és méretű tüzérségi fegyverek dörögnek, de most a vastorkok kórusa tökéletes összhangban mennydörgött és mennydörgött szüntelenül. A sivatagot nem nappali fény világította meg, hanem egyenesen magának a napnak a fénye; irdatlan gomolygó porfelhő emelkedett, ezer meg ezer füstgomoly, robbanó gránátok és aknák villanásaitól izzó, szétvetődő bunkerek, lángra lobbanó rakományok tömegének égre szökő tűznyelvei. Montgomery valamennyi lövege az aknamezőket célozta - ágyúk, tarackok, aknavetők. És Montgomery valamennyi lövege tüzelt, olyan iramban, ahogy a verejtékező tüzérektől telt: rabszolgák etették a fegyverek óriás száját, mint megannyi eszeveszett apró madár az irdatlan kakukkot, átforrósodtak az ágyúcsövek, egyre rövidült az idő a lövés és újratöltés között, ahogy a tüzéreket magával ragadta tulajdon hajtóerejük. Őrültek járták őrült táncukat a tábori ágyúk körül. Gyönyörűség volt, csoda volt - a tüzér életének csúcspontja, amit ébren és álmaiban újraélt hátralevő szürke napjainak végezetéig. És amit mindig visszavágyott: azt a tizenöt percet, Montgomery ágyúival. Csend. Néma, tökéletes csend, mint a hullám törik meg a kitágult dobhártyákon; elviselhetetlen csend. Pontosan öt perc múlva tíz. A kilencedik felkerekedett, és lövészárkaiból előrenyomult a senki földjére, megigazította a szuronyt, megtapogatta a töltényövet, kibiztosította a fegyverét, ellenőrizte a kulacsot, a tartalékadagot, órát, rohamsisakot, hogy meg van-e csomózva a cipőfűző, hogy hol viszik a géppuskát. Jól láttak a tüzek földöntúli fényénél, az üveggé olvadt, vörösen izzó homokon; de a porfátyol ott függött köztük meg az ellenség között, és biztonságban voltak. Pillanatnyilag. Az aknamező szélén megálltak, vártak. Pontosan tíz óra. Malloy őrmester szájába vette a sípját, és riadót fújt, a kapitány elordította magát: - Előre! - Két mérföld széles frontszakaszon nyomult előre a kilencedik az aknamezőn, mögöttük megint felugattak az ágyúk. Mintha nappal volna, olyan jól látták, hova mennek, a legrövidebb távra beállított tarackok lövedékei alig néhány méterrel előttük robbantak. Hárompercenként száz méterrel nőtt a távolság, s amíg megtették a száz métert, magukban fohászkodtak: csak tankelhárító aknák legyenek, vagy hogy a taposóaknákat már felrobbantották légyen Montgomery ágyúi. Voltak még németek, olaszok a mezőn, előretolt gépfegyverállások, ötven milliméteres könnyűtüzérség, aknavetők. Egy-egy ember olykor fel nem robbant taposóaknára lépett, s még látta felszökni a homokból, mielőtt őt kettétépte volna.

Gondolkodni nincs idő, semmi másra nincs idő, csak az ágyúk szabta ütemben előrekúszni, hárompercenként száz métert, fohászkodva. Zaj, fény, por, füst, rettegés. És nincs visszaút. A zárótűz parányi szüneteiben távoli, kísérteties dudaszó hallatszott: a kilencedik ausztráltól balra az ötvenegyes skótok nyomultak előre, minden századparancsnok előtt egy dudás járt. Skót szívnek édesebb csatadal nincs a dudaszónál, s elandalodva hallgattak az ausztrál fiúk is. Csak a németeknek meg az olaszoknak állt tőle égnek a hajuk szála. Tizenkét napig tombolt a csata, és a tizenkét napos csata bizony igen hosszú. A kilencediket kezdetben szerencse kísérte: aránylag csekély veszteséggel haladtak át az aknamezőkön, majd beljebb, Rommel területére. - Inkább vagyok a magam bőriben, s lövöldözzenek rám, mint hogy utász legyek - támaszkodott az ásójára Col Stuart. - Hát nem tom, komám, alighanem ők a szerencsésebbek - dörmögött az őrmester. - Lapulnak a rohadt vonalak mögött, míg mi elvégezzük a piszkos munkát, aztán kiballagnak a francos aknaszedőkkel, és szép kis ösvényeket gereblyéznek a rohadt tankoknak. - Nem a tank a hibás, Bob, hanem a nagyfejűek, akik dirigálják - vélte Jims, és ásójával lapogatta a földet frissen ásott lövészárkuk szélén. - Úristen, de nem bánnám, ha úgy határoznának, hogy egy kicsit veszteg hagynak minket! öt nap alatt több földet hánytam, mint valami rohadt hangyász. - Áss csak, komám - mondta részvétlenül Bob. - Hé, oda nézzetek! - kiáltott Col, és az égre mutatott. Az angol királyi légierő tizennyolc bombázógépe szállt szabályos alakzatban a völgy fölött, és halálos pontossággal szórta le terhét a németek meg az olaszok közé. - Rohadtul szép - mondta Bob Malloy őrmester. Hátrahajtotta hosszú nyakát, úgy fürkészte az eget. Három nap múlva halott volt; egy óriási srapneldarab tépte le az előnyomulás során a karját meg a fél oldalát. De csak any-nyi időre álltak meg, hogy kiszedjék a sípját a szája maradékából. Hullottak az emberek, akár a legyek, kiveszett belőlük a kezdeti éberség, gyorsaság, de azt a nyomorult meddő talajt, amit meghódítottak, azt tartották keményen, holott egy gigászi hadsereg krémje volt az ellenfelük. Nem hagyták legyőzni magukat, s ehhez az elhatározáshoz konokul, makacsul ragaszkodtak. A kilencedik sakkban tartotta Von Sponeck grófot és Lun-gerhausent, amíg délen kitörtek a tankok, és végezetül megverték Rommelt. November 8-án már az egyiptomi határon kívül próbálta összevonni csapatai maradékát, és Montgomery volt az egész front ura. Nagyon fontos taktikai győzelem volt, második El-Alamein; Rommel kénytelen volt hátrahagyni sok tankját, ágyúját, felszerelését. A Fáklya hadművelet biztonságosabban indulhatott keletnek Marokkóból és Algériából. A Sivatagi Rókából nem veszett még ki a harci kedv, de bo-zontjának jó részét otthagyta El-Alameinnél. Megvívták az észak-afrikai hadszíntér legnagyobb, legdöntőbb csatáját, és Montgomery tábornagy, El-Alamein vikomtja volt a győztes. A második El-Alamein volt a kilencedik ausztráliai hadosztály észak-afrikai hattyúdala. Végre-valahára hazaindultak, hogy megbirkózzanak a japánokkal Új-Guinea szárazföldjén. 1941 márciusa óta jóformán állandóan az első vonalban voltak, silány kiképzéssel és felszereléssel érkeztek, de most olyan hírnévvel tértek haza, hogy csak a negyedik indiai hadosztály vehette fel velük a versenyt. És a kilencedik soraiban hazaindult Jims és Patsy is, épen, egészségesen. Természetesen szabadságot kaptak, hazamehettek Droghe-dára. Bob ment eléjük kocsin Gillybe, a goondiwindi vonathoz, mert a kilencedik Brisbane-ben állomásozott, onnan indulnak majd dzsungelkiképzésre Új-Guineára. Amikor a Rolls bekanyarodott a kocsifeljáróra, valamennyi nő kint várt a pázsiton. Jack meg Hughie egy kissé hátrább maradt, de éppoly izgatottan várták ők is az öccseiket. Ahány birka életben maradt Droghedán, akár el is pusztulhatott volna tőlük - ma ünnep van! A kocsi megállt, a fiúk kiszálltak, de nem mozdult senki. Annyira megváltoztak. Két év a sivatagban tönkretette eredeti egyenruhájukat; idegennek látszottak az új dzsungelzöldben. Először is: tenyérnyit megnőtt mind a kettő; fejlődésük utolsó két esztendejét Droghedától távol töltötték, s most már a bátyjaik fejére nőttek. Nem kamaszok már, hanem férfiak, ha mások is, mint Bob, Jack

meg Hughie, a frontélet, a csaták eufóriája, a sok halál látványa más embert formált belőlük, mintha Droghedán maradtak volna. Az észak-afrikai nap mahagónivörösre cserzette őket, lehántotta róluk a gyerekkor utolsó rétegét. Igen, csak rájuk kellett nézni, elhitte az ember, hogy ez a két férfi, az egyszerű egyenruhájában, sapkáján az AIF felkelő nap jelvényével - embereket ölt. Látszott a szemükben, a Paddyéhoz hasonlatos, de sokkal, sokkal szomorúbb, keményebb kék szemükben. - Kicsi fiaim! - sírta Mrs. Smith. Odafutott hozzájuk, arcán patakzott a könny. Mindegy, mit csináltak, mennyire változtak: csak az a két kisbaba ez most is, akiket fürösztött, pelen-kázott, etetett, akiknek a könnyeit felszárogatta, akiknek a sebeit kötözgette. De a most szerzett sebeiket már nem tudja meggyógyítani. Egyszeriben körülvette őket mindenki, megtört a brit tartózkodás, sírtak, nevettek, még szegény Fee is a hátukat lapogatta, és mosolyogni próbált. Mrs. Smith után Meggie-t kellett megcsókolni, Minnie-t, Catet. Anyát restelkedve megölelni, Jacknek, Hughie-nak némán rázogatni a kezét. Drogheda népe sohasem fogja megtudni, milyen az: végre itthon! Sohasem fogja megtudni, mennyire vágytak erre a pillanatra, mennyire feltek ettől a pillanattól. És hogy faltak az ikrek! A kincstári kaja a nyomába nem ér a hazainak, mondták nevetve. Emeletes torták, kókuszreszelékbe hempergetett csokoládékenyér, hússal töltött puding, a droghedai tehenek tejszínétől csöpögő gyümölcsös felfújt. Mrs. Smith még emlékezett rá, milyen kényes a gyomruk, és szentül hitte, hogy a nagy evészeteknek meglesz a böjtje - de amíg literszám ihatták rá a teát, nem volt semmi baj az emész-tésükkel. - Kicsit más, mint a wogok kenyere, mi, Patsy? - Aha. - Mi az a wog? - tudakolta Mrs. Smith. - A wog az arab, de a wop az olasz, mi, Patsy? - Aha. Különös volt. Beszéltek vagy legalábbis Jims beszélt. Észak-Afrikáról, akár órák hosszat, a városokról, az emberekről, az ételről, a kairói múzeumról, a csapatszállító hajó életéről, a pihenőtáborról. De akárhogy kérdezgették, csak ködös, elterelő feleleteket várhattak arról, milyen volt a tényleges harc, milyen volt Gazala, Bengázi, Tobruk, El-Alamein. Később, a háború után, minduntalan ebbe a falba ütköztek az asszonyok: a férfiak, akik ott voltak a csaták sűrűjében, a szájukat ki nem nyitották, ha a háborúra fordult a szó; messze elkerülték a leszerelt katonák klubjait, a veteránok egyleteit, mindenféle intézményt, amely a háború emlékét akarta megörökíteni. Drogheda estélyt rendezett a tiszteletükre. Alastair Mac-Queen is a kilencedikben harcolt, s most ő is hazajött, mi sem volt hát természetesebb, mint hogy Rudna Hunish is estélyt rendezett. Dominic O'Rourke két fiatalabbik fia Új-Guineán szolgált, a hatodikban; ők ugyan nem jöttek haza, de azért Dibban-Dibban is estélyt rendezett. Messze környéken ahány birtoknak katonafia volt, mind meg akarta ünnepelni a kilencedikben szolgáló három fiú szerencsés hazatérését. Rajzottak körülöttük az asszonyok, lányok, de a két hős Cleary menekült előlük - itt jobban féltek, mint a csatatéren. Jims és Patsy nem kért a női társaságból, minden idejüket Bobbal, Jackkel, Hughie-val töltötték. Az asszonynép már rég lefeküdt, de ők még akkor is meséltek a bátyjaiknak, akik kénytelenek voltak otthon maradni; előttük feltárták sérült, sebzett szívüket. És lovagolták Drogheda hét éve aszály sújtotta legelőit, és élvezték a civil életet. Jims és Patsy szemében még az elgyötört, kiégett föld is kedvesebb volt mindennél, vigasztaló a juhok látványa, mennyei illat a kései rózsáké. Mélyen magukba szívták, hogy mindig velük maradjon, most már nem fognak olyan hetykén, gondtalanul megválni az otthontól, mint először - amikor még nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Ezúttal kincsként őrzik az otthoni percek emlékét, akárcsak tárcájukban a lepréselt droghe-dai rózsát, meg a néhány szál hitvány droghedai füvet. Kedvesen, szánakozva bántak Fee-vel, de Meggie-nek, Mrs. Smithnek, Minnie-nek és Catnek adták gyengéd szeretetüket. Ők voltak az igazi édesanyák. Meggie annak örült legjobban, hogy Dane-t a szívükbe fogadták, órák hosszat eljátszottak vele, magukkal vitték, amikor kilovagoltak, vele kacagtak, hempergőztek a gyepen. Jus-tine szemmel láthatólag megrémítette őket, de hát félszegen viselkedtek ők minden fehérszeméllyel, aki fiatalabb volt náluk. Meg aztán szegény Justine vöröset látott féltékenységében, hogy kisajátítják Dane-t, s neki nem marad játszópajtása. - Belevaló kis srác a fiad, Meggie - mondta Jims egyik nap, amikor kijött a verandára. Letelepedett egy fonott székbe, és nézte, hogyan játszik Patsy Dane-nel a gyepen. - És, ugye, milyen szép? - mosolygott legfiatalabb öccsére Meggie. Tekintetét ellágyította a szánalom; hiszen ők is a kisbabái voltak. - Mi baj, Jims? Nem tudod elmondani? Jims szemében kimondhatatlan fájdalom ült, de némán rázta meg a fejét. - Nem, Meggie. Asszonynak ez nem való. - S mi lesz, ha vége a háborúnak és megnősültök? A feleségeteknek sem fogtok mesélni? - Hogy mi megnősülünk? Nem hinném. A háború elveszi az ember kedvét az ilyesmitől. Majd megvesztünk, hogy elmehessünk, de most már megjött az eszünk. Ha megnősülünk, fiaink lesznek... és mire jó az? Felnőnek, aztán rájuk is az a sors vár, mint ránk, azt látják, amit mi láttunk. - Ne, ne, Jims!

Jims tekintete követte a Meggie-ét; Dane boldogan kacagott, mert Patsy fejjel lefelé lógatta. - Sose engedd el Droghedáról, Meggie. Droghedán nem érheti baj.

Bricassart érsek végigfutott a gyönyörű, magas folyosón, nem törődött a meglepetten feléje forduló arcokkal. Berontott a bíboros szobájába, és megtorpant. Őeminenciája éppen Monsieur Papée-t fogadta, az emigráns lengyel kormány pápai követét. - Nicsak, Ralph! Mi történt? - Megtörtént, Vittorio. Mussolini megbukott. - Uram Jézus! A szentatya tudja? - Magam telefonáltam Castel Gandolfóba, bár a rádió bármelyik pillanatban bemondhatja. A német főhadiszállásról telefonálta meg egy barátom. - Remélem, a szentatya becsomagolt - mondta Monsieur Papée egy árnyalatnyi, épp csak egy árnyalatnyi kárörömmel. - Ha ferences koldulóbarátnak öltöztetnénk, talán kijutna, másként nem - vetette oda Ralph érsek. Kesselring úgy bekerítette a várost, hogy egy gondolat sem juthat ki innen. - Különben sem menne el - mondta Vittorio bíboros. Monsieur Papée felállt. - Távoznom kell, eminenciás uram. Egy Németországgal ellenséges kormány képviselője vagyok. Ha őszentsége nincs biztonságban, én sem vagyok. Gondoskodnom kell a szobámban levő iratokról. A pedáns, kimért, ízig-vérig diplomata Monsieur Papée magára hagyta a két papot. - Üldözött népe érdekében járt közben? - Igen. Szegény ember, nagyon a szívén viseli a sorsukat. - És mi? - Mi is, Ralph. De a helyzet sokkal nehezebb, mint ő gondolja. - Az az igazság, hogy nem hisznek neki. - Ralph! - Talán nem így van? A szentatya ifjú éveit Münchenben töltötte, beleszeretett a németekbe, és még most is szereti őket, mindennek ellenére. Ha bizonyítékul elébe terítenék azokat a szegény, megkínzott testeket, azt mondaná: nyilván az oroszok műve. Nem is az ő szeretett németjeié, hisz a német any-nyira kulturált, civilizált nép! - Ralph, te nem vagy tagja a Jézus-társaságnak, de csak azért vagy itt, mert esküvel fogadtál engedelmességet a szentatyának. Ír és normann őseid forró vére folyik az ereidben, de kérve kérlek, légy észnél! Szeptember óta rettegünk, hogy mikor csap le a bárd, s azért imádkozunk, hogy maradjon helyén a Duce, és védjen meg bennünket a német megtorlástól. Adolf Hitler személyiségében különös ellentmondás rejlik; két dologról tudja, "hogy az ellensége, és ha lehetséges, mégis meg akarja kímélni - a Brit Birodalom, és a római katolikus anyaszentegyház. De amikor rákényszerült, megtett minden tőle telhetőt, hogy igyekezzen szétmorzsolni a Brit Birodalmat. Gondolod, hogy bennünket nem morzsolna szét, ha rákény-szerítjük? Ha csak egyetlen szóval elítéljük, ami Lengyelországban történik, minden bizonnyal szétmorzsol bennünket. És ha elítélnénk is, vajon mit érnénk el vele, barátom? Nincs hadseregünk, nincs katonaságunk. A megtorlás nem késne, a szentatyát Berlinbe vinnék, amitől retteg. Nem emlékszel az avignoni bábpápára évszázadokkal ezelőtt? Azt akarod, hogy a mi pápánk Berlin bábja legyen? - Nagyon sajnálom, Vittorio, de én nem így látom. Én azt mondom, kötelességünk elítélni Hitlert, a háztetőről szétkürtölni embertelenségét! Ha agyonlövet bennünket, mártírhalált halunk, és az még hatásosabb lesz. - Ralph, te nem szoktál értelmetlen lenni! Nem lövetne agyon bennünket. Pontosan olyan jól ismeri a mártíromság értékét, mint mi. A szentatyát Berlinbe deportálnák, bennünket pedig szép csendesen Lengyelországba. Lengyelországba, Ralph, Lengyelországba! Meg akarsz halni Lengyelországban, ahol annyi hasznodat sem veszik, mint itt?

Ralph érsek leült, kezét ökölbe szorította a térde között, lázadozva nézett ki az ablakon: arany galambok szálltak az alkonyi fényben a galambdúc felé. Negyvenkilenc esztendősen Ralph karcsúbb volt, mint valaha: öregedni is szépen tudott. - Ralph, vagyunk, amik vagyunk. Férfiak... de csak másodsorban. Elsősorban: papok. - Nem így rangsoroltál, Vittorio, amikor hazajöttem Ausztráliából. - Akkor másra gondoltam, magad is tudod. Ne légy értetlen. Most nem gondolkodhatunk férfi módra. Pap módjára kell gondolkodnunk, mert életünknek ez a legfontosabb nézőpontja. Akármit gondolunk, akármit szeretnénk tenni mint férfiak, mi az egyháznak tartozunk engedelmességgel, és semmiféle világi hatalomnak! Mi csak a szentatyának tartozunk hűséggel! Engedelmességet fogadtál, Ralph. Újból meg akarod szegni az esküdet? A szentatya mindenben tévedhetetlen, ami Isten egyházának jólétét illeti. - Téved! Elfogult! Minden energiáját a kommunizmus elleni harcnak szenteli. Németországban látja a kommunizmus legnagyobb ellenségét, a kommunizmus nyugati terjeszkedésének egyetlen valódi akadályát. Azt akarja, hogy Hitler nyeregben maradjon Németországban, mint ahogy nagyon szívesen látta Mussolinit Olaszország élén. - Hidd el nekem, Ralph, sok dolog van, amiről nem tudsz. Ő a pápa, és tévedhetetlen! Ha ezt tagadod, a hitedet tagadod meg! Diszkréten, de sietősen nyitott be valaki. - Eminenciás uram, Kesselring tábornok úr. A két főpap felemelkedett; iménti nézeteltérésük nyoma eltűnt az arcukról. Mosolyogtak. - Nagy megtiszteltetés, kegyelmes uram. Foglaljon helyet. Inna egy csésze teát? A beszélgetés németül folyt; a Vatikánban az idősebb papok szinte mind beszéltek németül. A szentatya is nagyon kedvelte a német nyelvet. - Köszönöm, eminenciás uram, nagyon szívesen. Rómában sehol nem kap az ember ilyen felséges angol teát. Vittorio bíboros ártatlanul mosolygott. - Ezt a szokást még ausztráliai pápai legátus koromban vettem fel, és született olasz létemre sem tudok leszokni róla. - És ön, kegyelmes uram? - Én ír vagyok, Herr General. Az írek is teán nevelkednek. Albert Kesselring tábornok mindig úgy beszélt Bricassart érsekkel, mint férfi a férfival. Ezek után a nyápic, kenetteljes olasz főpapok után felüdülés egy egyenes, nyílt, őszinte férfi. - Mint mindig, most is meglep kegyelmes uram tökéletes német kiejtése - bókolt a tábornok. - Jó nyelvérzékem van, Herr General, ezért nem illet dicséret. - Miben lehetünk kegyelmes uram szolgálatára? - kérdezte szelíden a bíboros. - Gondolom, hallották már, mi történt a Ducéval. - Igen, kegyelmes uram, hallottuk. - Akkor már tudják is részben, hogy miért jöttem. Hogy megnyugtassam önöket, minden rendben van, s hogy megkérdezzem, lennének-e szívesek továbbítani ezt az üzenetet a Castel Gandolfóban nyaralóknak? Pillanatnyilag nagyon el vagyok foglalva, nem tudok magam kilátogatni Castel Gandol-fóba. - Az üzenetet továbbítani fogjuk. Annyira el van foglalva, tábornok úr? - Természetesen. Bizonyára tudják, hogy ez az ország jelenleg Németország ellensége?

- Ez az ország, tábornok úr? Ez itt nem olasz föld, és nincs más ellenség, csak az, aki gonosz. - Bocsánatot kérek, eminenciás uram. Természetesen Olaszországról beszélek, nem a Vatikánról. Olaszország tekintetében úgy kell eljárnom, ahogy a Führer parancsolja. Olaszországot elfoglaljuk, és a katonáim, akik eddig szövetségesként voltak jelen, ezentúl rendőrök lesznek. Ralph érsek kényelmesen ült, egyáltalán nem látszott rajta, hogy valaha is ideológiai vitát folytatott volna. Nagy figyelemmel nézte a látogatót. Tudja-e vajon, mit művel a Führer Lengyelországban? Lehetséges volna, hogy nem tudja?... Vittorio bíboros aggódó pillantást vetett a tábornokra. - Kedves tábornok úr, csak nem Róma... ? Nem, nem! Róma a történelmével, a felbecsülhetetlen értékű műemlékekkel...! Ha az önök csapatai megszállják a hét dombot, itt harc lesz, rombolás. Kérve kérem, csak azt ne! Kesselring tábornokon látszott, kényelmetlenül érzi magát.

- Remélem, erre nem kerül sor, eminenciás uram. De én is esküt tettem, én is parancsoknak engedelmeskedem. Azt kell tennem, amit a Führer kíván tőlem. - Ugye megpróbálja a kedvünként, Herr General? Kérem, tegye meg! Meg kell tennie! Néhány éve Athénban voltam - szólalt meg sürgető hangon Ralph érsek; előrehajolt, gyönyörű szeme tágra nyílt, ezüsttel átszőtt fekete hajának egy fürtje homlokába hullott; nagyon is tisztában volt vele, milyen hatással van a tábornokra, és nem is habozott élni ezzel. - Járt Athénban, tábornok úr? - Igen - mondta szárazon a tábornok. - Akkor bizonyára ismeri a történetet. Hogyan sikerült a viszonylag modern időkben egy maréknyi embernek lerombolnia az Akropoliszon emelkedő épületeket?! Tábornok úr, Róma ma is olyan, amilyen mindig volt, kétezer esztendőnyi törődés, figyelem, szeretet élő emlékműve! Kérve kérem, kímélje meg Rómát! A tábornok döbbent csodálattal bámult a főpapra. Nagyszerűen illett rá az egyenruha, de nem jobban, mint a császári bíborral szegett reverenda Ralph érsekre. A főpap is szinte katonának látszott, arányos, egyenes katonateste volt és angyalarca. Ilyen lehet Mihály arkangyal, nem holmi csupasz képű reneszánsz kamasz fiú, hanem középkorú, tökéletes férfi, aki valaha szerette Lucifert, legyőzte, száműzte Ádámot és Évát, lesújtotta a kígyót, s ott áll Istennek jobbján. Tudja vajon az érsek, hogy milyen a külseje? Figyelemre méltó férfiú, nem lehet elfelejteni. - Megteszek minden tőlem telhetőt, kegyelmes uram, ezt megígérem. Bizonyos mértékig az én kezemben van a döntés, elismerem. Mint tudja, civilizált ember vagyok. De ön túlságosan sokat kér tőlem. Ha Rómát nyílt városnak nyilvánítom, nem robbanthatom fel a hídjait, nem alakíthatom át az épületeit erődítménnyé, s mindez Németországnak hátrányt jelenthet. Mi a biztosíték, hogy Róma nem viszonozza árulással a kíméletemet? Vittorio bíboros összecsücsörítette ajkát, és cuppantott a macskájának - most épp egy elegáns sziámi macskája volt -, majd nyájasan elmosolyodott, és az érsekre pillantott. - Róma sosem fogja a szeretetet árulással viszonozni, Herr General. Bizonyos vagyok benne, hogyha lesz ideje meglátogatni a Castel Gandolfóban nyaralókat, ott is hasonló megnyugtatásban lesz része. Ide gyere, Keng-szi, gyönyörűségem! Ó, de szépséges kislány vagy! - Bíbor ölébe emelte a macskát, simogatta, becézte. - Szokatlan állat, kegyelmes uram. - Vérbeli arisztokrata, Herr General. Az érsek úr is, magam is ősi, tiszteletre méltó nevet viselünk, de Keng-szi családfája mellett a mienk semmiség. Hogy tetszik a neve? Kínaiul selyemvirágot jelent. Illik rá, ugye? Behozták és felszolgálták a teát, mindannyian hallgattak, amíg a laikus nővér ki nem ment a szobából. - Nem fogja megbánni, kegyelmes uram, ha úgy határoz, hogy nyílt várossá nyilváníttatja Rómát szólt Olaszország új urához elbűvölő mosollyal az érsek. Majd a bíboroshoz fordult, a bájt úgy levetette, mint egy köpenyt - a szeretett férfihoz beszélt, most nem volt szüksége ilyesmire. Eminenciás uram, ön lesz a „mama", vagy legyek én? - A „mama"?... - bámult Kesselring tábornok. Di Contini-Verchese bíboros nevetett. - Ez a mi kis tréfánk, nőtlen férfiaké. Aki a teát kitölti, az a „mama". Angol mondás, Herr General. Aznap este Ralph érsek fáradt volt, nyugtalan, feszült. Úgy érezte, semmit sem tesz annak érdekében, hogy befejeződjék a háború, csak alkudozik a régiségekért, és közben szenvedélyesen megutálja a Vatikán tehetetlenségét. Habár természetére nézve konzervatív, az egyház legmagasabb pozícióiban ülők csigaóvatossága tűrhetetlenül ingerli. A cselédmunkát végző egyszerű apácákon és papokon kívül hetek óta nem váltott szót mindennapi emberrel, aki nem sütöget semmiféle politikai, spirituális vagy katonai pecsenyét. Mostanában már imádkozni is nehezen tud, Isten mintha fényévekkel eltávolodott volna emberi teremtményeitől: pusztítsák csak kedvükre a világot, amit Ő alkotott nekik. Most egy jó erős adag Meggie meg Fee kéne neki, gondolta az érsek, vagy egy jó erős adag akárki, akit nem érdekel a Vatikán és Róma sorsa.

Az érseket lába levitte a belső lépcsőn a Szent Péter-székesegyházba. A kaput mostanában sötétedéskor bezárták; a Rómában uralkodó kényszeredett béke beszédesebb jele volt ez, mint a római utcákat járó szürke egyenruhás német katonák. Halvány, kísérteties fény világította meg az üresen ásító szentélyt, az érsek léptei kongó visszhangot vertek a kőpadlón. Megállt, térdet hajtott a főoltár előtt, majd továbbment. És ekkor, két lépés koppanása között, sóhajtást hallott. Kezében felvillant a zseblámpa, sugarát a hang felé irányította. Nem félt, inkább kíváncsi volt. Ez itt az ő világa, félelem nélkül védelmezheti. A fénysugár megállapodott azon a szobron, amit mindenek közt a legesleggyönyörűbbnek tartott: Michelangelo Pietáján. A szoborcsoport néma alakjai között még egy arcot pillantott meg, nem márványból, hanem húsból valót, de csupa árnyék volt, olyan, mint egy halálfej. - Csao! - szólalt meg mosolyogva az érsek. Feleletet nem kapott, de észrevette, hogy az ismeretlen a német közkatonák egyenruháját viseli íme, a mindennapi ember! Hogy német, az nem számít. - Wie geht's?* * Hogy vagy? (német)- kérdezte az érsek, még mindig mosolyogva. Egy mozdulat, és a homályból kivillant egy széles, intellektuális homlok, amelyet kivert a veríték. - Bist du krank ?** Beteg vagy? (német) - kérdezte Ralph, mert úgy látta, hogy a gyerek - mert az volt - talán beteg. Végre választ kapott: - Nein.*** Nem. (német) Ralph érsek letette zseblámpáját a padlóra és előrelépett. A katona álla alá nyúlt és megemelte, a sötét szempárba pillantott. - Mi baj ? - aztán elnevette magát. - Ne félj! - folytatta, még mindig németül. - Te persze nem tudod, hogy életem során ez volt a fő tevékenységem, hogy azt kérdezzem az emberektől: „Mi baj ?" S ez a kérdés annak idején meglehetősen sok bajba sodort engem magamat is. - Imádkozni jöttem - szólt a gyerek, korához képest mély hangon, széles bajor kiejtéssel. - Mi történt... bezártak? - Igen, de nem baj. Az érsek felemelte a zseblámpát. - Nos, egész éjjel nem maradhatsz itt, nekem pedig nincs kulcsom a kapuhoz. Gyere velem. Elindult, vissza a belső lépcső felé, amely a pápai palotába vezetett. Közben halkan beszélt: Történetesen én magam is imádkozni jöttem. Hála a főparancsnokságotoknak, ronda egy napunk volt. Erre gyere... Reméljük, a szentatya személyzete nem fogja azt hinni, hogy letartóztattak; észreveszik majd, hogy én kísérlek téged, nem megfordítva. Tíz percig mentek néma csendben, folyosókon, ki a nyitott udvarra, kerteken át, csarnokokon, lépcsőkön fel, a német fiú láthatólag nem akart elszakadni védelmezőjétől, sőt egyre közelebb húzódott hozzá. Az érsek végül benyitott egy ajtón, és védencét egy szerényen bútorozott kis nappali szobába vezette, villanyt gyújtott, és becsukta az ajtót. Álltak és nézték egymást. Most már jól láthatta a német katona, hogy igen magas férfi áll előtte, szép az arca, nagyon kék és nagyon mély pillantású a szeme; Ralph érsek pedig egy gyereket látott abba a ruhába bújtatva, amitől egész Európa rettegett. Gyerek volt, tizenhat éves vagy annyi sem. Középmagas, gyerekesen vézna, de az alkata erőt jövendölt. Hosszú volt a karja, arca olaszos, sötét és nemes vonású, igen vonzó, nagy sötétbarna szemét hosszú fekete pillák árnyalták, dús, fekete haja hullámos. Nem volt benne semmi szokásos vagy mindennapi, még ha a szerepe mindennapi is; az érsek ugyan átlagos, mindennapi emberrel szeretett volna beszélgetni, de most mégis feltámadt az érdeklődése. - Ülj le - szólt a fiúhoz. A szekrényhez lépett, elővett egy üveg marsalai bort. Töltött belőle két pohárba, az egyiket a fiúnak adta, a másikat pedig egy székhez vitte, ahonnan kényelmesen szemügyre vehette a lenyűgöző arcot. - Most már kénytelenek gyerekeket besorozni és harcba küldeni? - kérdezte, és keresztbe vetette a lábát.

- Nem tudom - mondta a fiú. - Én egy gyermekotthonban éltem, úgyhogy mindenképpen elvittek volna. - Mi a neved, fiam? - Rainer Mörling Hartheim - közölte büszkén a fiú. - Gyönyörű név - mondta komolyan a pap. - Ugye? Én választottam. Az otthonban Rainer Schmidtnek hívtak, de amikor bevonultam, megváltoztattam. Mindig is erre a névre vágytam. - Árva vagy? - A nővérek szerelemgyereknek mondtak. Ralph érsek igyekezett elrejteni mosolyát; a fiú már nem félt, sajátos méltóság és öntudat áradt belőle. De vajon mitől ijedt meg? Nem attól, hogy ő rátalált, nem is attól, hogy bezárták a székesegyházba. - Mitől ijedtél meg, Rainer? A fiú óvatosan megkóstolta a bort, azután örömteli meglepetéssel felpillantott: - Hiszen ez édes! Kényelmesebben helyezkedett el a székén. - Azért akartam látni a Szent Pétertemplomot, mert a nővérek sokat meséltek róla, a képét is megmutatták, örültem, amikor Rómába vezényeltek. Ma reggel értünk ide. Amint tudtam, eljöttem. - Összevonta szemöldökét. - De nem olyan, amilyennek gondoltam. Azt hittem, közelebb érzem majd magamat Urunkhoz, ha az ő saját külön templomában leszek. De csak azt érzem, hogy irdatlanul nagy és hideg. És ő egyáltalán nem volt jelen. Ralph érsek mosolygott. - Értelek. De a Szent Péter-bazilika valójában nem templom. Nem úgy, mint a többi templom. A Szent Péter-bazilika az Úr temploma: maga az egyház. Én is nehezen szoktam hozzá. - Két dologért akartam imádkozni - mondta a fiú, és bólintott, mint aki hallotta a hozzá intézett szavakat, de nem ezt akarta hallani. - Azért, amitől félsz? - Igen. Azt hittem, ha eljövök a Szent Péter-templomba, az talán segít. - Mitől félsz, Rainer? - Hogy rám sütik, zsidó vagyok, és hogy az ezredemet végül mégis elküldik Oroszországba. - Értem. Nem csoda, ha félsz. Lehetségesnek tartod, hogy zsidónak mondanak? - Nézzen rám! - mondta egyszerűen a fiú. - Amikor felírták az adataimat, azt mondták, majd ellenőrzik. Nem tudom, módjukban áll-e vagy sem, de a nővérek alighanem többet tudnak, mint amennyit nekem elmondtak. - Akkor sem fogják továbbadni - vigasztalta az érsek. - Tudják, miért kérdezősködnek tőlük. - Gondolja? Bárcsak úgy lenne! - Bánt a gondolat, hogy esetleg zsidó vér folyik benned? - Nem érdekel, hogy milyen a vérem - mondta Rainer. - Németnek születtem, a többi nem fontos. - Csakhogy ők nem így nézik a dolgot, igaz? - Igen. - És Oroszország? Amiatt most nem kell aggódnod, Rómában vagy, épp ellenkező irányban. - Ma reggel hallottam, hogy a parancsnokunk azt mondta, talán mégis Oroszországba küldenek minket. Nem mennek jól ott a dolgok. - Gyerek vagy - mondta szinte bosszúsan Ralph érsek. - Iskolában volna a helyed. - Most már úgysem járnék iskolába - mosolygott a fiú. - Tizenhat éves vagyok, már dolgoznék. - Felsóhajtott. - Pedig szívesen tanultam volna tovább. A tanulás igen fontos. Ralph érsek elnevette magát, azután felállt, és újra töltött a poharakba. - Ne törődj velem, Rainer. összevissza beszélek. Fennhangon gondolkodom. Ez az óra a gondolatoké. Nem vagyok valami figyelmes házigazda, igaz? - Maga nagyon rendes - mondta a fiú. - Nos, akkor - mondotta az érsek, és leült - mondd el, ki vagy, Rainer Mörling Hartheim. Sajátos büszkeség ült ki a fiatal arcon. - Német vagyok és katolikus. Azt akarom, hogy Németországban többé senkit se üldözzenek a fajtája és a vallása miatt, és egész életemet ennek a célnak akarom szentelni... ha életben maradok. - Imádkozom érted, hogy életben maradj, és elérd a célodat. - Megtenné? - kérdezte zavartan a fiú. - Igazán imádkozna értem? Név szerint?

- Hát persze. Ha hiszed, ha nem: tanultam tőled valamit. Azt, hogy az én mesterségemnek csak egyetlen fegyvere van: az imádság. Más szerepem nincs. - Ki maga? - kérdezte Rainer. A bor elálmosította. - Ralph de Bricassart érsek vagyok. - Igazán? Azt hittem, közönséges pap! - Az vagyok... közönséges pap, nem több. - Kössünk alkut! - csillant fel a fiú szeme. - Maga imádkozik értem, atyám, és én, ha életben maradok, és elérem, amit akarok, visszajövök Rómába, hogy megláthassa, mit ért el az imádsággal! A kék szempár szelíden mosolygott. - Áll az alku. Gyere vissza, és majd én is elmondom neked, hogy szerintem mit ért el az imádságom. - Felállt. - Maradj csak, kis politikus. Keresek neked valami ennivalót. Beszélgettek, míg a hajnal felizzott a kupolák és harangtornyok mögött, az ablak előtt pedig galambszárnyak rebbentek. Az érsek a palota nyilvános termein át vezette ki vendégét, és élvezettel szemlélte bámulatát. Azután kiengedte a hűvös, reggeli levegőbe. Azt már nem tudta Ralph érsek, hogy a gyönyörű nevű fiút valóban elvitték Oroszországba, és szívhez szóló megnyugtató emléket vitt magával: hogy Rómában, a mi Urunk saját külön templomában, egy ember mindennap imádkozik érte - név szerint. Mire a kilencediket áthajózták Új-Guineára, ott már nem volt egyéb tennivaló, csak a nagytakarítás. Az ausztráliai hadtörténet legjelesebb hadosztálya bánatában csak azt remélhette, szakaszthat még dicsőséget egyebütt, végigkergetheti a japánokat Indonézián. Guadalcanal letörte Japánnak Ausztráliához fűzött reményeit. De akár a németek, ők is csak nagy keservesen, nehezen engedtek. Erőforrásaikat a végsőkig kihasználták, hadseregük tönkresilányodott, mert nem kapott utánpótlást, sem emberben, sem anyagban - és mégis busásan megfizettettek az amerikaiakkal és az ausztráliaiakkal minden egyes visszahódított négyzetcentimétert. A visszavonuló japánok elhagyták Bunát, Gonát, Salamauát, és felfele szorultak az északi parton, Lae és Finschafen felé. 1943. szeptember ötödikén a kilencedik hadosztály partra szállt Laétől keletre. Hőség volt, a levegő páratartalma százszázalékos, esett egész délután, habár még két teljes hónap volt hátra az esős évszakig. A fenyegető maláriaveszély ellen mindenki atabrint szedett, de a kis sárga tablettáktól betegebbek lettek, mintha megkapták volna magát a maláriát. A szüntelen nedvességben állandóan nedves volt a csizmájuk, a zoknijuk; lábuk akár a spongya, lábujjaik között véres a nyers hús. A moszkitócsípések eltályogosodtak. Port Moresbyben láthatták az új-guineai bennszülöttek nyomorúságos állapotát, s ha azok is beriberit, maláriát, tüdőgyulladást, krónikus bőrbetegséget, májnagyobbodást, lépbe-tegséget köszönhetnek ennek az éghajlatnak - vajon mire számíthat a fehér ember? Kokoda túlélőit is látták Port Moresbyben: nem annyira a japánok áldozatai voltak, mint magáé Új-Guineáé, kiaszott csontvázak, tetőtől talpig sebekkel borítva, lázas delíriumban. Tízszer annyian haltak meg a vékony trópusi egyenruhában, háromezer méter magasban szerzett tüdőgyulladás következtében, mint ahányan a japánok kezétől estek el. Nyúlós-iszapos sár, foszforeszkáló gombák, hideg, sápadt, kísérteties fényben villózó hátborzongató erdők, karvastagságú gyökerek kusza szövevénye - az ember egy másodpercre sem pillanthat fel, és könnyű célpontja az orvlövészeknek. Észak-Afrikával összehasonlítva: ég és föld. A kilencedik egy cseppet sem sajnálta volna, ha két El-Alameint harcol végig egy Kokoda helyett. Lae parti város volt, erdős, füves síkságon épült, távol a belső vidék háromezer méter magas hegyeitől; sokkal egészségesebb csatatér, mint Kokoda. Alig néhány európai ház, egy benzinkút, meg egy bokorra való bennszülött kunyhó. A japánok itt is keményen védekeztek, de a számuk ugyancsak megfogyatkozott, a sereg tönkresilányult, éppannyira elnyűt-te őket Új-Guinea, tizedelte a kór, mint ausztráliai ellenfeleiket. Az észak-afrikai nehéztüzérség, a teljes gépesítés után különös volt, hogy egyetlen tarackot, tábori ágyút nem látnak, itt csak Owen puska és karabély járta, mindig feltűzött szuronnyal. Jims és Patsy kedvelte a közelharcot, váll váll mellett vetették be magukat, védelmezték egymást. De hát az Afrikahadtest után ez bizony nyavalyás kis ellenfél. Kicsi, sárga emberkék, majdnem mind szemüveges, a foguk kiáll, akár a nyúlé. Hol itt a harci dicsőség? Két hete szállt partra a kilencedik Laénél, és nem volt több japán. Az új-guineai tavaszhoz képest gyönyörű nap köszöntött rájuk. A levegő páratartalma húsz százalékra csökkent, a nap egyszeriben kék égről sütött, nem valami párás fehér ségből; a városon túl zöld-bíbor-lila színben pompázott a vízválasztó. Lazult a fegyelem, mintha kimenősök volnának: kri-ketteztek, járkáltak, ugratták a bennszülötteket, hogy azoknak nevettükben kivillant a bételrágástól vérvörös, fogatlan ínyük. Jims és Patsy a városon túl kószált a magas fűben, ami Droghedára emlékeztetett; szakasztott olyan fakó, barnás színű, olyan magas, mint esős évszak után a droghedai fű. - Hamarosan hazamegyünk, Patsy - mondta Jims. - Futnak a japcsik, futnak a fritzek. Hazamegyünk, Patsy, haza, Droghedára! Alig várom. - Aha - mondta Patsy. Váll váll mellett lépdeltek, sokkal közelebb egymáshoz, mint általában a férfiak; meg-megérintették egymást, nem tu datosan, csak úgy, ahogy az ember a saját testét érinti meg, ha bogarat söpör le magáról vagy vakarózik. De jó, hogy valódi nap süti a képüket, nem az az izzó gömb a gőzfürdőben! Arcukat fel-felemelték az ég felé, táguló orrlyukkal szívták be a droghedaihoz oly hasonlatos fű illatát, kicsit hazaálmodták magukat, járták a rétet, aztán a déli hőségben leheveredtek a bozót tövébe, hogy olvassanak, szundítsanak egyet. Ha átfordul az ember, érzi a bőrén a nyájas, szépséges földet, érzi, hogy odalent a mélyben egy hatalmas szív lüktet; olyan ez, mint alvó csecsemőnek az anyaszív. - Jims! Oda nézz! Igazi droghedai papagáj! - nyitotta szóra a száját meglepetésében Patsy.

Lehetséges, hogy Lae környékén is él törpepapagáj, de az egész nap hangulata és ez a váratlan hazai jelenség egyszeri ben vad lelkesedésre lobbantotta Patsyt. Nevetve iramodott a madár után, meztelen lába szárát csiklandozta a hosszú szárú fű. Lekapta sapkáját, s úgy cserkészte a madarat, mintha hinné is, hogy el tudja fogni vele. Jims megállt, és mosolyogva figyelte. Patsy vagy húszméternyire távolodott el, amikor a géppuskasorozat foszlányokra szaggatta körülötte a füves talajt. Jims látta, amint két karja a levegőbe emelkedik, s a teste megfordul a tengelye körül, mintha a karját könyörgésre tárná. Deréktól térdig elborította a vér, az élet vörös vére. - Patsy, Patsy! - sikoltotta Jim. A tulajdon testében érezte a golyók szaggatását, mintha belőle futna ki a vér. Lába már vitte volna, már-már elrugaszkodott, de úrrá lett rajta a katonai óvatosság: hasra vetette magát a fűben - épp, amikor a géppuska újabb sorozatot okádott. - Patsy, Patsy, jól vagy? - kiáltotta ostobán, pedig a saját szemével látta azt a rengeteg vért. És hihetetlen módon, halk válasz érkezett: - Aha. Jims előrevonszolta magát az illatos fűben, hallgatta a szél neszezését, a maga haladásának zörgő-susogó hangját. Elérte testvérét, meztelen vállára fektette fejét és sírt. - Hagyd abba - szólt Patsy. - Még nem haltam meg. - Nagyon megsebesültél? - kérdezte Jims. Lejjebb húzta a véráztatta sortot, és elborzadt a hús láttán. - Nem halok bele, azt hiszem. Emberek bukkantak fel körülöttük, a krikettjátékosok, még akkor is lábszárvédőben, kesztyűben; valaki hordágyért futott, a többiek nekivágtak, hogy elhallgattassák a géppuskát a tisztás túlsó oldalán. Meg is tették, a szokásosnál kegyetlenebbül. Harpót mindenki szerette. Ha valami történik vele, Jims már sosem lesz a régi. Gyönyörű nap volt, a törpepapagáj rég elszállt, de a többi madár rendíthetetlenül trillázott, csicsergett - csak a csatazaj némította el őket. - Patsynek marha szerencséje van - mondta később Jims-nek a doktor. - Van benne vagy egy tucat golyó, de a legtöbb a combját érte. Kettő-három ágyazódhatott be a medencecsontba vagy izomba. Amennyire meg tudom ítélni, a belei épségben maradtak, a hólyagja is. Csak az az egy... - Micsoda? - sürgette Jims. Még akkor is reszketett; arcába még nem tért vissza a vér. - Ebben a stádiumban persze nem lehet bizonyosat megállapítani, meg aztán én nem vagyok olyan zseniális nagy sebész, mint bent Moresbyben némelyik ürge. Ők majd többet mondanak. De a húgycső megsérült meg a perineumban azok közül az apró idegek közül is sok. Majdnem biztos, hogy szépen össze tudják foltozni a fiút, csak tán az idegeket nem. Azokat sajnos nem könnyű megreparálni. - Megköszörülte a torkát. - Azt akarom mondani, hogy valószínűleg elveszíti az érzékelőképességét az ivarszervi régióiban. Jims feje a mellére bukott; könnyek kristályfalán át nézte a földet. - De legalább él - szólalt meg nagy sokára. Eltávozást kapott, hogy elkísérhesse testvérét repülőn Port Moresbybe, és Patsy mellett maradhatott, amíg túl nem volt a veszélyen. Csodával határos módon menekült meg. A golyók az alhasi tájék köré szóródtak, de nem értek nemesebb részt. Hanem a kilencedik orvosának igaza volt, alsó medencetáji érzékelőképessége jóformán megszűnt. Egyelőre senki sem tudta megjósolni, milyen javulás várható. - Nem számít - mondta Patsy a hordágyról, amelyen majd Sydneybe viszi a repülőgép. - Úgyse nagyon akartam megházasodni. De te aztán vigyázz magadra, Jims, hallod-e? Nem szívesen hagylak itt. - Vigyázok magamra, Patsy. Atyaúristen! - vigyorgott Jims, és keményen megszorította ikertestvére kezét. - Most aztán csinálhatom végig az utolsó felvonást a legjobb komám nélkül! Majd megírom, milyen volt. Üdvözlöm Mrs. Smitht, Meggie-t, anyát meg a fiúkat! Szerencsés flótás, mehetsz haza Droghedára! Fee és Mrs. Smith Sydneybe repült, ott várták az amerikai gépet, amelyik Townsville-ből hozza Patsyt. Fee csak néhány napig maradt, de Mrs. Smith megszállt egy randwicki hotelben, a Prince of Wales katonai kórház közelében. Patsyt három hónapig ápolták. Számára véget ért a háború. Sok köny-nyet hullatott Mrs. Smith, de végződhetett volna rosszabbul is. Bizonyos tekintetben Patsy nem élhet teljes életet, de minden egyebet megtehet: lovagolhat, járhat, futhat. A Clearyk különben sem házasodó fajta. Amikor Patsyt elbocsátották a kórházból, Meggie ment el érte Gillyből a Rollsszal. A két asszony kényelmesen elhelyezte a fiút a hátsó ülésre, betakargatták, magazinokat tettek a keze ügyébe, és most már csak azért imádkoztak, hogy Jims épségben hazatérjen.

16 Gillanbone csak akkor hitte el, hogy vége a háborúnak, amikor Hirohito császár megbízottja aláírta Japán hivatalos megadását. A hír 1945. szeptember 2-án, vasárnap érkezett, pontosan hat évvel a háború kezdete után. Hat gyötrelmes év. Mennyi hely maradt üresen, amelyet nem töltenek be soha többé! Dominic O'Rourke Rory fiáé, Horry Hopeton John fiáé, Eden Carmichael Cormac fiáé. Ross MacQueen legfiatalabb fia, Angus, nem fog járni többé, Anthony King David fia jár ugyan, de nem látja, hová lép, Paddy Cleary Patsy fiának sosem lesz gyereke. És hányan vannak, akiknek a sebe nem látszik, holott éppoly mélyre hatolt; akik vígan, buzgón, nevetve mentek el, és csöndesen,

szótlanul tértek haza, s a nevetésüket alig hallani. Ki gondolta volna, amikor elkezdődött, hogy ilyen soká tart, és ennyi áldozatot szed ?... Gillanbone nem volt különösebben babonás közösség, de még legcinikusabb lakosának is végigfutott a hátán a hideg azon a vasárnapon, szeptember 2-án. Mert ugyanazon a napon, amikor a háború véget ért, vége szakadt Ausztrália történelmében a leghosszabb aszálynak is. Közel tíz évig nem hullott valamirevaló eső, de aznap mély, sűrű, fekete felhők töltötték be az eget, megnyíltak és háromszáz milliméternyi esőt zúdítottak a szomjas földre. Huszonöt milliméternyi eső még nem jelenti az aszály végét, ha a nyomában nem jön semmi, de háromszáz milliméternyi eső - füvet jelent. Meggie, Fee, Bob, Jack, Hughie és Patsy a verandán állt. Nézték a felhőszakadást, beszívták a kiégett, rögös földet áztató eső elviselhetetlenül édes illatát. Lovak, birkák, marhák, disznók igyekeztek megvetni lábukat a csúszós, sáros földön; a víz csapkodta, verte meg-megránduló testüket - legtöbbjük még életében nem érzett ilyen esőt. A temetőben elmosta az eső a port, minden kifehéredett, lemosta a port a márványangyal kiterjesztett szárnyáról. A folyómeder megtelt, kiáradt, a dübörgő ár zaja elvegyült a felhőszakadás robajával. Eső, eső! Eső. Mintha egy láthatatlan, kifürkészhetetlen kéz tartotta volna vissza az áldást, és most osztja, csőstül. Áldott, csodálatos eső. Mert az eső füvet jelent, és a fű életet. Sápadt-zöld pihe sarjadt, az ég felé bökte parányi pengéit, elágazott, zsendült, zöldje sötétedett, aztán nőttében kifakult, megtelt, s hamarosan térdmagasságban hullámzott az ezüstrózsaszín droghedai fű. A birtok legelője akár a ringó búzamező, minden pajkos fuvallat megborzolta, a kert száz színbe szökkent, virágok bontogatták szirmukat, a csonttá aszott eukaliptuszok fehéren, citromzölden ragyogtak megint kilencesztendei fekete por után. Michael Carson eszelősen elszaporított víztartályaiban ugyan mindig volt annyi víz, hogy a kertet életben tartsa, de rég megült már a por minden szirmon, levélen, elfakította, elszürkítette a színeket. Az ősi legenda igaznak bizonyult: Droghedának csakugyan tízévi aszályra elegendő a vize - de csak a háznak meg a környékének. Bob, Jack, Hughie és Patsy visszament a legelőkre, nekiláttak az állomány felfrissítésének; Fee kinyitott egy vadonatúj üveg fekete tintát, a vörös tintás üvegre meg keményen rácsavarta a tetejét; Meggie úgy érezte, végre leszállhat a lóról, hisz hamarosan itthon lesz Jims, és jönnek vissza a férfiak is, munkát keresőben. Kilenc esztendő után alig maradt juh és marha, csak a becses tenyészállatok, amelyeket mindig is karámban tartottak és kézzel etettek, az elsőrendű állomány magva, kosok és birkák. Bob keletre utazott, a Nyugati Dombsor végére, hogy jó vérvonalú juhokat vásároljon azokon a birtokokon, amelyeket nem sújtott oly keservesen az aszály. Jims hazajött. Nyolc juhásszal bővült Drogheda emberanyaga. Meggie szegre akasztotta a nyerget. Nem sokkal ezután levelet kapott Luke-tól, a másodikat, amióta elhagyta. Most már nemigen tart soká - írta. - Még néhány év a cukorral, és célnál vagyok, öreg csontjaim nyűgösködnek egy keveset, de azért nem maradok le a legjobb vágók mögött, nyolc-kilenc tonnát megcsinálok egy nap. Arnénak meg nekem még tizenkét csapatunk dolgozik, csupa derék legény. Könnyen jön a pénz, Európa annyi cukrot vesz, amennyit csak meg bírunk termelni, ötezer fontnál többet megkeresek évente, s jóformán az egészet félreteszem. Most már hamarosan eljutok Kynunára, Meg. Ha tető alá hozom, talán kedvet kapsz, hogy visszagyere hozzám. Sikerült-e összeütnünk a gyereket, akit annyira akartál? Furák az asszonyok: a gyerek a mindenük! Kettőnket meg alighanem épp ez ugrasztott szét, igaz? Tudasd, hogy s mint megy sorod, s hogyan vészelte át Drogheda az aszályt. Szeretettel Luke

Fee kiment a verendára, Meggie ott ült, kezében a levéllel, szórakozottan bámult a ház körüli gyep ragyogó zöldjére. - Hogy van Luke? - Ugyanúgy, anya. Egy fikarcnyit sem változott. Még egy darabig a nyomorult nádvágás, aztán egyszer majd meglesz a birtok kint, Kynuna vidékén. - Gondolod, hogy csakugyan meglesz? - Egyszer, talán. - Visszamégy hozzá, Meggie? - Ha ezer évig élek, akkor sem. Fee letelepedett a lánya mellé egy fonott székbe, úgy fordította, hogy jól lássa Meggie-t. Távolabb férfiak kiabáltak, kalapácsok kopogtak; a verandákra meg az emeleti ablakokra végre-valahára apró szemű drótháló kerül, hogy kirekessze a legyeket. Fee évekig ellenállt, konokul. Akármennyire rajzanak a legyek, a ház gyönyörű vonalát nem fogja semmiféle ronda háló elcsúfítani. De ahogy az aszály elhúzódott, a legyek egyre sokasodtak, s két héttel azelőtt, hogy eleredt az eső, Fee végre beadta a derekát, s megbízott egy vállalkozót, szereljen hálót a birtok valamennyi ablakára, nemcsak magára az udvarházra, hanem az alkalmazottak házára meg a barakkokra is. Villamosításról azonban hallani sem akart, habár a nyíró-színnek 1915 óta volt már áramfejlesztője. Hogy Droghedán ne a lámpások szelíd, szórt fénye világítson? Elképzelhetetlen. Azért egy új

gázkályha csak került a házba - palackból táplálkozott - meg egy tucat új, petróleummal működő hűtőszekrény. Az ausztráliai ipar nem tért még vissza a békeévek teljes termelésére, de már felfelbukkantak az új készülékek. - Meggie, miért nem válsz el Luke-tól ? Férjhez mehetnél újra - szólalt meg hirtelen Fee. - Enoch Davies boldogan elvesz, más nőre rá se nézett soha. Meggie szép szeme csodálkozva fordult anyja felé. - Úristen, anya, még megérjük, hogy úgy beszélsz velem, mint egyik asszony a másikkal! Fee nem mosolygott; Fee még most is csak ritkán mosolyodott el. - Hát, ha még most sem vagy asszony, nem is leszel soha. Szerintem már kiálltad a próbát. Én meg alighanem öregszem, szószátyár lettem. Meggie nevetett, örült, hogy anyja bizalmasan közeledik hozzá, félt, hogy tönkreteszi ezt az újfajta hangulatot. - Az eső teszi, anya, ennyi az egész. De nagyszerű megint füvet látni Droghedán és zöld gyepet a ház körül! - Igen. De a kérdésem elől ne térj ki. Miért nem válsz el Luke-tól s mégy férjhez megint? - Tiltja az egyház. - Lárifári! - legyintett Fee. - Felerészt az én gyerekem vagy, s én nem vagyok katolikus. Ne etess ezzel, Meggie. Ha férjhez akarnál menni, elválnál Luke-tól. - Alighanem. De nem akarok újra férjhez menni. Beérem a gyerekeimmel és Droghedával. Valaki felkacagott - szakasztott, mintha ő maga lett volna, Meggie - a közeli bozótosban; a dús, lecsüngő vörös virágok elrejtették a hang forrását. - Hallgasd csak! Az ott Dane! Tudod, hogy máris csakúgy megüli a lovat, mint én? - Meggie előrehajolt. - Dane? Miben sántikálsz? Jössz elő onnét! A gyerek előmászott a legközelebbi bokor alól, két marka tele fekete földdel, szája körül gyanús, fekete foltok. - Mama! Tudod, milyen jó ízű a föld ? Igazán, mama, becsszavamra! Megállt az anyja előtt; hétesztendős korára magas volt, karcsú, erős, arca finom, akár a porcelán. Justine is előbukkant, öccse mellé plántálta magát. Magas volt ő is, de inkább sovány, mint karcsú, és förtelmesen szeplős. A temérdek barna pötty alatt nemigen látszott, milyenek a vonásai, de az az idegesítő szeme most is éppoly színtelen volt, mint csecsemőkorában, szempillája, szemöldöke homokszínű, úgyhogy jóformán el is tűnt a szeplők barna tengerében. Paddy égővörös fürtjei övezték rakoncátlan tömegben a kis teremtés manóarcát. Szép gyereknek senki sem mondhatta volna, de el se felejtette senki, aki egyszer látta - nemcsak a különös szeme miatt, hanem, mert Justine egyéniség volt. Egyenes volt, szókimondó, barátságtalan és intelligens - nyolcéves korában sem törődött vele sokkal többet, mint amikor csecsemő volt, hogy mit mond róla a világ. Egyetlen lény állt közel a szívéhez: Dane. Imádta az öccsét, és a maga tulajdonának tekintette. Minek következtében gyakori volt az összecsapás anya és lánya közt. Justine-nak nagy pofon volt, amikor Meggie szegre akasztotta a nyergét, és ismét anya lett. Elsősorban is Justine-nak nem volt szüksége anyára, ugyanis szentül hitte, hogy neki mindenben igaza van. Nem is volt az a fajta kislány, akinek bizalmasra van szüksége, aki szerető helyeslésre vár bárkitől. Meggie az ő szemében egyszerűen az a személy volt, aki ő és Dane közé áll. Justine sokkal könnyebben boldogult a nagyanyjával Nanna nem ártja magát az ember dolgába, és elhiszi, hogy megvan a magához való esze. - Én mondtam neki, hogy ne egyen földet - szólalt meg Justine. - Hát bele nem hal, de jót se tesz neki. - Meggie a fiához fordult. - Dane, miért csináltad? A kisfiú komolyan fontolóra vette a kérdést. - Ott volt, hát megkóstoltam. Ha ártana, akkor nem is ízle-nék, igaz? Pedig ízlik. - Nincs igazad - szakította félbe fensőbbségesen Justine. - Hányszor megmondtam már neked, Dane, hogy általában ami a legjoban ízlik, az méreg! - Például?! - kérdezte kihívóan az öccse. - A melasz! - vágta ki diadalmasan Justine. Dane egyszer talált egy bontott üveg melaszt Mrs. Smith kamrájában, megette az egészet, és förtelmesen elcsapta vele a hasát. Kénytelen volt elismerni, hogy a találat ült, de vissza is vágott: - Ha olyan nagyon mérges lett volna, most nem lennék itt! - Mert kihánytad. Ha nem hányod ki, meghalsz.

Ez ellen nem volt apelláta. A két testvér nagyjából egyforma magas volt, Dane pajtásiasan belekarolt Justine-ba, és elnyargaltak a gyepen át a kuckójukhoz, amelyet - a gyerekek utasítása szerint - a nagybácsik eszkábáltak egy borsfa lehajló ágai közé. A felnőttek ellenezték ugyan a dolgot, a veszedelmes méhekre hivatkozva, de végül a gyerekeknek lett igazuk: a méhek békésen megfértek velük. A borsfa a legjobb, mondták a gyerekek, ott bújhat el az ember legjobban az illetéktelen pillantások elől. Meg aztán olyan finom illata van, és a fürtökben lógó pici, piros bogyókat olyan jó ropogós, szagos törmelékké morzsolni! - Annyira különböznek egymástól, mégis milyen remekül megvannak együtt - mondta Meggie. - Csodálatos, hogy soha veszekedni nem hallom őket, pedig Dane-nek ugyancsak nehéz lehet békességben megférni egy ilyen megátalkodott, csökönyös teremtéssel, mint Justine. Fee-nek azonban másutt jártak a gondolatai. - Uramisten, szakasztott apja ez a fiú - mondta, amíg nézte, hogyan bújik be Dane a borsfa lecsüngő ágai közé, és tűnik el szem elől. Meggie-ben meghűlt a vér. Évek óta mondogatták ezt, de máig sem tudta megszokni. Persze, a bűntudat... Hiszen mindenki Luke-ra gondol. Miért is ne? Sok alkati hasonlatosság van Luke O'Neill és Ralph de Bricassart között. De sehogyan sem tudott közömbösséget erőltetni magára, ha bárki emlegette, mennyire hasonlít Dane az apjához. - Gondolod, anya? - kérdezte tettetett közönnyel. - Én nem veszem észre. Dane-nek sem a természete, sem az élet szemlélete nem hasonlít a Luke-éhoz. Fee elnevette magát, bár ez inkább horkanásnak hangzott, semmint szívbéli nevetésnek. Kortól, növekvő hályogtól elhomályosult szeme komoran, gúnyosan pihent meg Meggie-n. - Hülyének nézel, lányom? Nem Luke O'Neillről beszélek. Azt mondom, hogy Dane szakasztott Ralph de Bricassart. Ólom. A lába, mint az ólom. Leejtette a veranda kövére, ólomteste megroggyant, mellkasában az ólomszív keservesen igyekezett szabadulni a súlytól, és verni. Verj, te átkozott, verj! Verj, a fiamért! - Nahát, anya!... - A hangja is akár az ólom. - Nahát, anya, hogy te miket mondasz! Ralph de Bricassart atya?!

- Ismersz más férfit is ezen a néven ? Ezt a fiút nem Luke O'Neill nemzette; ez a gyerek Ralph de Bricassart fia. Abban a pillanatban tudtam, amikor a világra jött. - De hát... miért nem mondtad? Miért vártál hét évig ezzel az őrült, alaptalan váddal?... Fee kinyújtotta a lábát, bokáját keresztbe tette. - öregszem, Meggie. Már nem fáj annyira minden. Micsoda áldás az öregség! Jó látni, hogy Drogheda él, örül neki a szívem. Évek óta először érzem, hogy jó volna beszélni. - Hát a mondanivalódat mindenesetre jól megválogatod, anya! De nincs jogod ilyet állítani! Mert nem igaz! - mondta Meggie kétségbeesetten. Nem tudta, anyja kínozni akarja-e, vagy épp együtt érez vele. Fee keze megmozdult, megpihent Meggie térdén, ő maga pedig elmosolyodott - nem keserűen, nem megvetően, hanem valami furcsa részvéttel. - Nekem ne hazudj, Meggie. Hazudhatsz bárkinek a kerek világon, de nekem te ne hazudj. Engem ugyan senki és semmi meg nem győzhet, hogy ezt a gyereket Luke O'Neill nemzette. Nem vagyok hülye, van szemem. Nincs ebben a fiúban egy szemernyi sem Luke-ból, hogyan is lehetne. Kiköpött mása a papnak. Nézd csak a kezét, a haja növését, az arca formáját, a szemöldökét, a száját. Meg a mozgását. Ralph de Bricassart, Meggie, Ralph de Bricassart. Meggie kapitulált. Óriási megkönnyebbülése a tartásán is látszott, kényelmesebben helyezkedett el a székén, felengedett. - A tekintete. Én abban látom a legnagyobb hasonlatosságot. Olyan nagyon szembeszökő? Mindenki tudja, anya? - Dehogy - mondta határozottan Fee. - Mit látnak az emberek? A szeme színét, az orra formáját, a testalkatát. Lehetne a Luke fia. De engem nem lehet becsapni, mert én évekig figyeltelek téged meg Ralph de Bricassart-t. Csak füttyenteni kellett, és te szaladtál. Hogy az egyház tiltja a válást! Haha! Sokkal szigorúbb törvényét szegted te meg az egyháznak! Szégyentelen vagy, Meggie, az. Szégyentelen! - Fee hangja megkeményedett. - Csakhogy a pap makacs ember. Az életét tette rá, hogy tökéletes pap legyen, te csak gyenge második voltál az életében. Micsoda őrültség! Sok haszna nem volt a nagy jámborságból, igaz? Idő kérdése volt csak, mikor történik valami. A veranda túlsó oldalán valaki leejtett egy kalapácsot, és egy füzérre való szitkot eresztett utána. Fee arca megrándult, megborzongott. - Jóságos ég, de boldog leszek, ha elkészülnek azzal a dróthálóval! - Aztán visszatért a tárgyra. - Azt hiszed, engem becsaphattál, amikor kézzel-lábbal kapálóztál ellene, hogy Ralph de Bricassart eskessen meg Luke-kal? Tudtam, amit tudok. Vőlegénynek kellett volna, nem eskető papnak. Aztán, mikor eljött Droghedára, mielőtt Athénba ment, s te nem voltál itt, tudtam én, hogy előbb-utóbb utánad megy, megkeres. Olyan

elanyátlanodva mászkált mindenfelé, mint az elveszett kisfiú a sydneyi vásáron. Életed legokosabb húzása volt, Meggie, hogy hozzámentél Luke-hoz. Amíg epekedtél utána, nem kellettél Ralphnak, de mihelyt másé lettél, egyszeriben eleredt a nyála. Győzködött ugyan, hogy az irántad való érzése tiszta, akár a frissen hullott hó, de azért csak kellettél neki veszettül. Úgy, ahogy még nő sose kellett neki, és nem is fog soha. Különös - ingatta a fejét Fee. - Sosem értettem, mit lát benned, de hát az anyák nemigen tudják, mi rejlik a lányukban, míg meg nem öregszenek, s már nem féltékenyek a fiatalságra. Te éppúgy vagy Justine-nal, mint én voltam veled. Hátradőlt a székében, ringatózott, szemét félig lehunyta, de akkor is úgy figyelte Meggie-t, mint tudós a kísérleti állatot. - Akármit látott benned - folytatta -, meglátta mindjárt az első alkalommal, ahogy megismert: akkor rögtön levetted a lábáról. Nehezen bírt szembenézni azzal, hogy felnőttél, s csak akkor döbbent rá igazán, amikor eljött, s téged nem talált, mert férjhez mentél. Szegény Ralph! Mi mást tehetett: elment utánad. S meg is talált, igaz? Tudtam én, mikor visszajöttél, Dane születése előtt. Mihelyt megkaptad Ralph de Bricas-sart-t, már nem kellett Luke-kal maradnod. - Igen - sóhajtott Meggie -, Ralph megtalált. De ez semmit sem oldott meg kettőnk között. Tudtam, hogy az Istenét nem hagyja ott értem. Azért határoztam el, hogy megszerzem tőle az egyetlent, amit megszerezhetek. A gyerekét. Dane-t. - Mintha a visszhangot hallanám... - Fee rekedten felnevetett. - Ugyanezt elmondhatnám magam is. - Frank?... A szék megcsikordult a kövön. Fee felállt, végigmérte a verandát, visszajött, s keményen ránézett a lányára. - Nocsak, nocsak. Szemet szemért, igaz, Meggie? Hát te mióta tudod? - Kislány korom óta. Amióta Frank elszökött. - Az apja már házas volt. Jóval öregebb nálam. Neves politikus. Ha a nevét mondanám, ráismernél. Új-Zéland-szerte utcákat neveztek el róla, talán még egy-két várost is. De mi nevezzük csak Pakehának. Pakeha maori nyelven „fehér embert" jelent. Rég meghalt. Bennem is van egy kevés maori vér, de Frank apja félig maori volt. Frankben nagyon erős volt a beütés, hisz mind a kettőnktől örökölte. Ó, hogy szerettem azt az embert! Talán a vér szava... nem tudom. Jóképű férfi volt. Nagydarab ember, dús fekete haja volt, ragyogó, kacagó fekete szeme. Épp az ellentéte Paddynek: kulturált, kifinomult, elbűvölő. Megőrültem érte. Azt hittem, utána már senkit sem fogok szeretni. Addig áltattam magam ezzel, amíg elkéstem; igen, elkéstem! - Elcsuklott a hangja. Elfordította a fejét; tekintete a kertet pásztázta. - Sok mindenről tehetek, Meggie, hidd el. - Ezért szeretted mindig jobban Franket, mint bennünket - mondta Meggie. - Azt hiszem, azért, mert Pakeha fia, a többi meg Paddyé. - Fee leült, furcsán, gyászosan felsóhajtott. - Hát így ismétli meg magát a történelem. Jót nevettem magamban, amikor megláttam Dane-t, mondhatom. - Micsoda különleges asszony vagy te, anya! - Igen? - A szék megnyikordult, Fee előrehajolt. - Hadd súgjak meg neked egy titkot, Meggie. Különleges-e vagy mindennapi, egy biztos: boldogtalan vagyok. Boldogtalan voltam attól a naptól fogva, hogy Pakehát megismertem. Magam tehettem róla. Szerettem Pakehát, de egy asszonynak sem kívánom, hogy átélje, amit én. Aztán jött Frank... Csüggtem rajta, veletek meg alig törődtem. Paddyvel se törődtem, pedig ő volt a legnagyobb szerencse életemben. Csak én nem tudtam. Minduntalan Pakehához hasonlítgattam. Ó, hálás voltam én Paddynek, láttam akaratlanul is, hogy micsoda remek ember... - Fee vállat vont. - Ami elmúlt, elmúlt. Neked csak azt akarom mondani, Meggie, hogy nincs ez így rendjén. Magad is tudod, igaz? - Dehogyis tudom. Szerintem az nincs rendjén, hogy az egyház, az anyaszentegyház ezt is elveszi a papjaitól. - Az anyaszentegyház... Fura, hogy az egyházat mindig nőneműnek tekintjük. Nőtől vetted el az emberét, Meggie, akárcsak én. - Ralph semmiféle nőnek nem fogadott hűséget, csak nekem. Az egyház nem nő, anya. Dolog, intézmény.

- Sose mentegetőzz. Tudom én is az összes választ. Annak idején magam is így gondolkodtam. Válásról az ő esetében szó sem lehetett. A fajtájából ő volt az első, aki magas politikai pozícióba került; választania kellett köztem és a népe között. Van-e férfi, aki ilyenkor nem a nagyobbat, a nemesebbet választja? Mint a te Ralphod az egyházat. Én meg azt gondoltam, nem törődöm semmivel. Megszerzem tőle, amit tudok. Legalább a gyerekét szerethetem. Meggie-t hirtelen olyan gyűlölet fogta el az anyja iránt, hogy szánni sem tudta. Még hogy ő is éppen úgy tönkretette az életét, mint Fee! - Csakhogy én ravaszabb voltam nálad, anya - szólalt meg. - Az én fiamnak van neve, azt senki el nem veheti tőle, még Luke sem. - Szégyentelen! - sziszegte Fee. - Világcsaló! Aki rád néz, azt hinné, kettőig se tudsz számolni! Hát tudd meg, az én apám férjet vett nekem, hogy nevet adjon Franknek, tőlem pedig megszabaduljon: ezt bezzeg te se tudtad, igaz? - Tudtam, nem tudtam: az én dolgom. - Fizetni fogsz, Meggie. Vésd jól az eszedbe: megfizetsz te is. Én sem vittem el szárazon, te sem fogod. Úgy veszítettem el Franket, hogy annál nagyobb bánat anyát sosem érhet. Még csak nem is láthatom, pedig hogy vágyom utána... Várj csak! Elveszíted te is Dane-t. - Ha rajtam áll, nem. Te azért veszítetted el Franket, mert nem fért meg apuval. Hát én gondoskodtam róla, hogy Danenek ne legyen apukája, akivel ne férne meg. Idekötözöm én Droghedára, légy nyugodt. Mit gondolsz, miért csinálok belőle máris juhászt? Itt biztonságban van. - Apu biztonságban volt? Hát Stuart? Biztonság sehol sincsen, Meggie. S ha Dane menni akar, te sem tarthatod itt. Nem igaz, hogy apu ne fért volna meg Frankkel. Franket nem lehetett megfékezni. S ha azt hiszed, hogy te nő létedre ide tudod kötözni Ralph de Bricassart fiát, hát keserves meglepetés vár rád. Ez csak logikus. Ha egyikünk sem tudta megtartani az apát, hogyan tarthatnánk meg a fiút? - Dane-t csak akkor veszíthetem el, anya, ha te kinyitod a szádat. Azt pedig meg ne tedd, ha kedves az életed. Figyelmeztetlek. - Nem érek én annyit, hogy miattam felkössenek, Meggie. A titkod nálam biztonságban van, én csak szemlélő vagyok. Az. Kívülálló szemlélő. - Ó, anya! Mitől lettél ilyen? Miért nem akartál te soha... adni? Fee sóhajtott. - Régi dolgok ezek, Meggie. Olyan események formáltak engem, amelyek még a te születésed előtt történtek... - mondta patetikusan. De Meggie dühösen rázta az öklét. - Azt hiszed, elhiszem? Azok után, amit épp most meséltél? Szállj le erről, anya! Üres beszéd! Hallod? Úgy lubickoltál ebben az egész életedben, mint légy a szirupban! Fee szélesen elmosolyodott, szemmel láthatólag kedvére volt a dolog. - Mindig azt hittem, a lánygyerek feleolyan fontos sincsen, mint a fiú. De tévedtem. Élvezlek, Meggie, ahogy a fiaimat sosem élvezem. A leánygyerek egyenrangú. A fiúk nem, majd megtudod. Csupa védtelen bábu, kedvükre állítgatjuk fel, aztán ütjük le őket. - Benned nincs egy csepp lelkiismeret - meredt rá Meggie. - Mondd csak, mikor vétjük el a dolgot? - Amikor megszületünk - mondta Fee. Ezer- meg ezerszámra tértek haza a férfiak, vetették le a katonaruhát. És a még uralmon levő munkáspárti kormány jól megnézte a nyugati síkságok nagybirtokait meg a közelebb fekvő birtokokat. Nincs rendjén, hogy ilyen sok földje legyen egyetlen családnak, amikor itt ez a rengeteg ember, aki vérét adta Ausztráliáért, és most nincs hova mennie. Az országnak pedig intenzívebb földművelésre van szüksége. Hatmillió ember él akkora területen, mint az Amerikai Egyesült Államok, de a hatmillióból alig egy maroknyié a föld java része. A legnagyobb birtokokat fel kell osztani; területük egy részét megkapják a háborús veteránok. Bugela százötvenezer holdról hetvenezerre apadt; két leszerelt katona negyven-negyvenezer holdat kapott Martin King földjéből. Rudna Hunish százhúszezer holdjából Ross Mac-Queené maradt hatvanezer, a többin két hazatért katona osztozott, így ment ez országszerte. A kormány természetesen kárpótolta a birtokosokat, bár kevesebbet fizetett, mint ameny-nyit a szabadpiacon kaptak volna. Nagy érvágás volt, fájdalmas érvágás. De Canberra hajlíthatatlan maradt; a Bugela és Rudna Hunish méretű nagybirtokokat fel kell osztani. Egy embernek nem is lehet szüksége ennyi földre, hisz a gillyi kerületben is hány birtok virul ötvenezer holdnál kisebb területen! Az volt a legfájdalmasabb, hogy ezúttal úgy látszott, a vete ránok kitartanak. Az első világháború után is felosztottak több nagybirtokot, de szakszerűtlenül, az újdonsült juhte-nyésztők nem boldogultak, a vége az lett, hogy az eredeti tu lajdonosok bagóért visszavásárolták a tönkretett földet az elkedvetlenedett veteránoktól. Ezúttal azonban a kormány elhatározta, hogy a maga költségén képezteti ki az új telepeseket. A telepesek jóformán mind a Néppárt lelkes tagjai voltak, elvből gyűlölték a munkáspárti kormányt, mert az ipari városok munkásságával, a szakszervezetekkel és a semmirekellő marxista értelmiséggel azonosították. A legnagyobb pofon az volt hát, hogy Clearyék, a Munkáspárt közismert támaszai, egy talpalatnyit sem veszítettek el Drogheda mérhetetlen

területéből. A birtok a katolikus egyházé, következésképp oszthatatlan. A felháborodott zúgás Canberráig elhallatszott, de ott nem vettek róla tudomást. A telepesek nagy elkeseredésére - magukat hitték ugyanis az ország legnagyobb politikai erejének, s úgy vélték, Canberra úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Csakhogy Ausztráliában a szövetségi kormány mellett jóformán semmiféle hatalom nincs az államok kormányainak a kezében. Drogheda tehát, magányos óriás a liliputi világban, folytatta úgy, mint régen, a negyedmillió hold birtokában. Hol esett, hol nem, hol kevés, hol sok, hol épp elegendő, de istennek hála, a nagy aszály nem ismétlődött meg. Gyarapodott a juhállomány, javult a gyapjú minősége, utolérte már az aszály előttit - ami nem csekély eredmény. Divatba jött a minőségi tenyésztés. A Warren melletti Haddon Rig járt az élen, gazdája, Max Falkiner nyerte el évente a legjobb kos- és juhte-nyésztőnek járó díjakat a húsvéti sydneyi vásáron. A gyapjú ára felkúszott, aztán az égre tört. Európa, az Egyesült Államok, Japán mohón felvásárolt minden mennyiségű finom gyapjút, amennyit Ausztrália csak termelni tudott. A vastagabb szövethez, szőnyeghez, posztóhoz máshonnan kapták a durvább gyapjút, de csak az ausztráliai merinó juh hosszú, selymes gyapjából készült az a simogatni való vékony kelme, amelynek a tapintása csak a legfinomabb pázsitéhoz volt hasonlítható. És ebből is a legkülönbet Új-Dél-Wales északnyugati és Queensland délnyugati részén termetté a fekete földű síkság. Sok-sok évi megpróbáltatásnak elérkezett a jutalma. Drogheda felmérhetetlen hasznot hozott. Több millió fontot jövedelmezett évente. Fee ült az íróasztalánál, és sugárzott belőle az elégedettség. Bob felvett még két juhászt. Ha nincsenek a nyulak, valóságos paradicsomban éltek volna. De a nyulak komiszabbak voltak, mint valaha. A házban egy csapásra kellemes lett az élet. A drótháló mindenhonnan kirekesztette a legyeket; most, hogy a háló felkerült az ablakra, már senki sem kifogásolta, hozzászoktak, egyenesen álmélkodtak: hogyhogy eddig megvoltak nélküle ? Rút volt, de azért bőségesen kárpótolta őket, hogy hőségben is nyugodtan ehettek kint a verandán, a futónövény leveleinek árnyékában. A békák imádták a dróthálót. Az aranyos-zöld kis jószágok felkúsztak tapadó lábukon a dróthálóra, mozdulatlanul, ünnepélyesen, méltóságteljesen bámulták a vacsorázókat. Aztán az egyik béka hirtelen megugrott, elkapott egy nálánál majdhogynem nagyobb lepkét, megint mozdulatlanságba dermedt, a lepke kétharmad része vadul verdesve lógott ki telitömött szájából. Dane és Justine fogadtak, meddig tart, mire a béka lenyeli az egész lepkét, miközben továbbra is ünnepélyesen bámul be a hálón, s tízpercenként el-elnyel egy újabb és újabb darabkát áldozatából. A szerencsétlen rovar sokáig húzta, gyakran még akkor is rúgkapált, amikor már a szárnya is a béka martaléka lett. - Herkulesre! Minő balsors! - kuncogott Dane. - Képzeld csak el, az egyik feled még él, a másik feledet meg már szorgosan emésztik! A mohó olvasás - az általános droghedai szenvedély - már kicsi korukban pompás szókinccsel ajándékozta meg a két O'Neill gyereket. Intelligensek voltak, nyitottak, minden érdekelte őket. Élvezték az életet. Telivér pónikat kaptak, ahogy növekedtek, mindig nagyobbat; a levelező oktatás leckéit Mrs. Smith zöld konyhaasztalán körmölték; játszottak a borsfa ágai közt megbúvó kuckóban; volt kutyájuk, macskájuk, még egy szelíd goannájuk is; pórázon járt, és hallgatott a nevére. Kedvenc állatkájuk egy miniatűr rózsaszínű malac volt, éppolyan értelmes, mint akármelyik kutya, a neve: Iggle-Piggle. Távol a zsúfolt városoktól alig voltak betegek; náthásak, influenzásak soha. Meggie rettegett a gyermekparalízistől, diftériától, mindenféle hirtelen lecsapó halálos veszedelemtől, úgyhogy ahány oltás csak kapható volt, a gyerekek mindet megkapták. Eszményi életet éltek, edzették testüket-lelküket-szellemüket. Amikor Dane tízéves lett, Justine meg tizenegy, intézetbe kerültek Sydneybe, Dane - ahogy a hagyomány megszabta Riverview-ba, Justine Kincoppalba. Amikor Meggie első ízben tette fel őket a repülőgépre, elnézte sápadt, hősiesen nyugodt kis arcukat, ahogy az ablakon kibámultak, zsebkendőjüket lobogtatták - soha nem kerültek még el hazulról. Majd beleszakadt a szíve, úgy szeretett volna velük menni, a tulajdon szemével látni, hogyan helyezkednek el, de a közvélemény leszavazta, s végül beadta a derekát. Fee-től kezdve egészen Jimsig és Patsyig mindenki azt mondta, sokkal jobban boldogulnak a gyerekek magukban. - Ne csucsujgasd őket - mondta szigorúan Fee. Meggie két különböző embernek érezte magát, amikor a DC-3-as hatalmas porfelhőben felemelkedett a fényességes levegőbe. A szíve meghasadt, hogy elveszíti Dane-t, s megkönnyebbült a gondolatra, hogy elveszíti Justine-t. Dane iránti érzelmeiben nem volt semmi ambivalencia; a derűs, kiegyensúlyozott gyerek éppoly természetesen adta és fogadta el a szeretetet, mint ahogyan lélegzett. Bezzeg Justine... Szeretni való, rettegni való szörnyeteg. Muszáj szeretni, hisz sok a szeretetre méltó tulajdonsága: ereje, tisztessége, önállósága - sok min den. Csak az a baj, hogy Justine nem engedi meg, hogy szeressék, s még csak azt a csodálatos érzést sem adja meg Meggie-nek, hogy szüksége van rá. Justine nem volt pajtáskodó természet, sose mókázott, és előszeretettel torkolt le mindenkit - elsősorban az anyját. Meggie Luke-nak nem egy kétségbeejtő tulajdonságát látta viszont Justine-ban - de legalább nem fösvény. Még szerencse. Hála a jó légi összeköttetésnek, a gyerekek még a rövidebb vakációra is hazajöttek Droghedára. De hamar megszokták, sőt élvezték az intézeti életet. Dane ugyan mindig honvággyal küszködött, amikor visszament Sydneybe, Justine azonban úgy érezte, mintha egész életében ott lakott volna, és Droghe-dáról mindig visszavágyott a nagyvárosba. A riverview-i jezsuiták boldogok voltak: Dane-ben csodálatos diákra leltek, mind a tanteremben, mind a sportpályán. Annál elégedetlenebbek voltak a kincoppali apácák; az éles szemű, nagyszájú kislány aligha lehetett népszerű a zárdában. Egy osztállyal feljebbjárt, mint Dane, és ő volt a jobb kettejük közül - de csakis a tanulásban.

A Sydney Morning Herald 1952. augusztus 4-i száma ugyancsak érdekes volt. Első oldalán rendszerint csak egy fényképet közölt középen, a lap élén, a napi szenzáció mellékleteként. És az aznapi kép Ralph de Bricassart-t ábrázolta.

őkegyelmessége Ralph de Bricassart érseket, a Szentszék államminiszterének munkatársát, a mai napon bíborossá szentelte őszentsége XII. Pius pápa. Ralph Raoul de Bricassart bíboros régi és jeles kapcsolatra tekinthet vissza Ausztrália római katolikus egyházával attól fogva, hogy mint frissen felszentelt pap 1919 júliusában megérkezett, egészen 1938 márciusáig, amikor a Vatikánba távozott. Bricassart bíboros 1893. szeptember 23-án született az ír Köztársaságban, második fiaként családjának, amely eredetét Ra-nulf de Bricassart báróig vezeti vissza, ki Hódító Vilmos kíséretében jött Angliába. A családi hagyomány jegyében Bricassart bíboros az egyházzal jegyezte el magát. Tizenhét esztendős korában került papi szemináriumba, felszentelése után pedig Ausztráliába küldték. Az első hónapokat a néhai Michael Clabby püspök szolgálatában töltötte, Winnemurra egyházkerületében. 1920 júniusában áthelyezték lelkésznek Gillanbone egyházközségébe, Új-Dél-Wales északnyugati részén. Főpappá avatása után is Gillanbone-ban maradt, 1928 decemberéig. Ezután őkegyelmessége Cluny Dark érsek magántitkára lett, végül pedig az akkori érsek és pápai legátus, őeminenciája Di Contini-Verchese bíboros magántitkára. Ezen idő alatt szentelték püspökké. Amikor Di Contini-Verchese bíborost áthelyezték Rómába, és megkezdte figyelemre méltó vatikáni pályafutását, Bricassart püspököt érsekké szentelték, Athénból pedig mint pápai legátus tért vissza Ausztráliába. Ezt a fontos vatikáni megbízatást töltötte be 1938-ig, amikor visszahelyezték Rómába, attól fogva pedig igen magas polcra emelkedett a római katolikus egyház központi hierarchiájában. Jelenleg ötvennyolc éves, és jól értesült források szerint egyike ama keveseknek, akik tevékeny részt vesznek a pápai politika alakításában. Lapunk munkatársa tegnap felkereste Bricassart bíboros néhány egykori hívét Gillanbone körzetében. Ma is nagy szeretettel emlékeznek rá. Ez a gazdag juhtenyésztő körzet zömében katolikus. „Bricassart atya alapította a Szent Kereszt Könyvbarát Társulatot - mondotta Mr. Harry Gough, Gillanbone polgármestere. - E z - különösen akkoriban -jelentős szolgálat volt, először a néhai Mrs. Mary Carson nagylelkű adománya révén, később maga a bíboros járult hozzá, aki sohasem feledkezett meg sem rólunk, sem szükségleteinkről." „Bricassart atya volt a legszebb férfi, akit valaha is láttam - mondotta Mrs. Fiona Cleary, Új-Dél-Wales egyik legnagyobb és legvirágzóbb birtokának, Droghedának jelenlegi úrnője. - Gillyi lelkész korában nagy lelki támasza volt híveinek, kivált azoknak, akik Droghedán éltek, mely, mint tudja, most a katolikus egyház tulajdona. Árvíz idején segített elköltöztetnünk az állatállományt, tűzvészben a segítségünkre sietett, ha csak a halottainkat temette is el. Rendkívüli ember volt minden tekintetben, hozzá foghatóan elbűvölő férfit nem is ismertem. Már akkor is láthat tuk, hogy nagy dolgokra van kiszemelve. Több mint húsz esztendeje távozott el közülünk, de most is emlékszünk rá. Azt hiszem, nem térek el az igazságtól, ha azt mondom, Gilly környékén még ma is sokaknak hiányzik." A háború alatt az akkori Bricassart érsek hűségesen és rendületlenül szolgálta őszentségét, és megbízható helyről származó értesülés szerint az ő befolyásának köszönhető, hogy Albert Kessel-ring tábornagy úgy határozott: Rómát nyílt városnak nyilvánítja, amikor Olaszország ellenséges viszonyba került Németországgal. Firenze hiába folyamodott ugyanezért a kiváltságért, és számos műkincsét el is veszítette, amelyek később csak azért kerültek vissza a város birtokába, mert Németország elveszítette a háborút. A háborút követő időszakban Bricassart bíboros ezernyi hontalannak segített menedéket találni új hazájukban, és hathatósan támogatta az ausztráliai bevándorlási programot. ír születésű ugyan, és valószínűleg nem fogja bíborosként befolyását Ausztráliára kiterjeszteni, mégis úgy érezzük: Ausztrália joggal tekintheti fiának ezt a nagy embert.

Meggie visszaadta az újságot Fee-nek, és szomorkásán mosolygott anyjára. - Csak gratulálhatunk, ahogy a Herald tudósítójának mondtam. Ezt persze nem nyomtatták ki. A te kis dicshimnuszodat bezzeg majdhogynem szó szerint. Micsoda gonosz nyelved van! Legalább tudom, Justine kitől örökölte. Vajon hány embernek elég éles a szeme, hogy a mondókád sorai között olvasson? - ő maga mindenesetre olvashat a sorok között, ha ugyan valaha is kezébe kerül az újság. - Vajon emlékszik-e ránk? - sóhajtott Meggie. - Emlékszik hát. Hisz még most is maga intézi Drogheda ügyeit. Hogyne emlékeznék ránk, Meggie. Hogyan feledhetne el?

- Igaz, Droghedára nem gondoltam. Szép keresetet biztosítunk, igaz? Biztosan örül. Az idei árveréseken kilónként két fontjával kelt el a gyapjúnk, akármelyik aranybánya elzöldülhet irigységében. Aranygyapjú... Több mint négymillió font, csak a barikáinkat kell megnyírni. - Ne légy cinikus, Meggie, nem illik hozzád - mondta Fee. Mostanában már nemcsak zord helytelenítés jutott a lányának; olykor egyenesen tisztelettel, sőt szeretettel beszélt vele. - Mi sem panaszkodhatunk. Ne feledd: a pénzünket minden évben megkaptuk, hajó esztendő volt, ha rossz. Gondolj csak arra, hogy Bobnak százezer font prémiumot adott, nekünk meg ötven-ötvenet. Ha holnap elkerget Droghedáról, még a mai magas áron is megvehetjük akár Bugelát. S a gyerekeidnek mennyit adott? Sok-sok ezret. Ne légy vele igazságtalan. - De a gyerekeim nem tudják, és nem is fogják megtudni. Azt akarom, hogy Dane is, Justine is abban a tudatban nőjön fel, hogy magának kell megcsinálnia a helyét a világban, a drága Ralph Raoul de Bricassart bíboros segítsége nélkül. Mit szólsz, hogy a második neve Raoul! Vérbeli normann név, igaz? Fee felkelt, a kandallóhoz lépett, és a Herald címoldalát a tűzre vetette. Ralph Raoul de Bricassart bíboros megremegett, kacsintott, azután semmivé zsugorodott. - Mit csinálsz, ha visszajön, Meggie? - Na, az nem valószínű - fintorította el az orrát Meggie. - Majd meglátjuk - mondta rejtélyesen Fee.

És visszajött; decemberben. Csöndben, észrevétlenül; Aston Martin sportkocsiját maga vezette Sydneyből. A sajtóhoz egyetlen szó sem jutott el arról, hogy Ausztráliában van. Drogheda nem is sejtette hát, hogy jön. Amikor a kocsi felhajtott a ház melletti kavicsos térségre, nem volt ott senki, és láthatólag nem is hallották az érkezését, mert senki sem jött ki a verandára. Testének minden sejtje érezte a Gillyből vezető utat, belélegezte a bozót, a juhok, a napon nyughatatlanul csillogó száraz fű szagát. Kenguruk és emuk, galahmadarak és goannák, milliónyi zizzenő-libbenő rovar, fekete oszlopban menetelő hangyák s pufók birkák mindenütt. Hogy szereti! S amit itt lát, magába foglalja mindazt, amit életében szeretett - a múló évek nyomtalanul szálltak el Drogheda fölött. Csak a drótháló új, de szerencsére Fee nem engedte elcsúfítani a gillyi útra néző nagy verandát: az oda nyíló ablakokra nem került háló. Fee-nek igaza van, a sűrű háló tönkretette volna azt a Györgystílusú szép homlokzatot. Meddig él a kék eukaliptusz ? Ezeket itt alighanem nyolcvan esztendeje telepítették át az ország belsejéből. A bougainvillaea rézvörös-lila zu-hatagként omlott alá az ágak közül. Nyár volt már, két hét múlva karácsony, teljes pompájukban virultak a droghedai rózsák. Rózsa, rózsa, rózsa mindenütt, piros, fehér, sárga, karmazsinvörös, akár a vér, bíborszín, mint a bíboros reverendája. A glicínia zöldellő levelei között is piros rózsák, fehér rózsák, a veranda tetejéről is rózsa bukik alá, végig a dróthálón, szerelmesen tapad az emeleti fekete zsalukhoz, rózsa nyújtja kacsait az égre, elborítja a víztartályokat is. És a rózsák között leggyakrabban egy különös szín ismétlődik: halvány szürkés-rózsaszín. Hamvas rózsaszín? Igen, így hívják ezt a színt. Biztosan Meggie ültette, csak Meggie lehetett. És meghallotta Meggie nevetését. Megtorpant, szinte rémülten. Azután kényszerítette magát, hogy a hang irányába induljon. A nevetés bűbájos trillákká oldódott - épp ahogy Meggie kacagott kicsi lány korában. Ott van! Amott a borsfa mellett, egy nagy bokor hamvas rózsaszínű rózsa mögött. Félretolta a virágfürtöket, kábán az illatuktól meg a nevetéstől. De Meggie nem volt ott, csak egy kisfiú guggolt a bársonyos pázsiton, s egy rózsaszínű kis malaccal játszott: az neki-neki-rohant, elszáguldott, visszaoldalgott megint. A fiú nem is sejtette, hogy nézője akadt, hátravetette aranyhajú fejét és nevetett. Meggie nevetése szállt fel az ismeretlen torokból..Ralph bíboros önkéntelenül visszaengedte a rózsaágat, s ügyet sem vetve a tövisekre, keresztülgázolt a bokrokon. A fiú - tizenkét-tizenhárom éves lehetett, még a pubertás előtt - riadtan felpillantott; a malac fel visított és elszökött:

A gyereken nem volt más, csak egy ócska khaki sort, a lába csupasz, a bőre aranybarna, selymes, karcsú fiúteste már sejteti a jövendő férfierőt; szegletes a válla, jól fejlett a lábikrája, izmos a combja, a hasa lapos, csípője keskeny. Haja hosszabb a szokásosnál, vékony szálú, göndör, színe akár a napszítta droghedai fűé, szokatlanul sűrű, fekete pillák mögül nagyon kék szempár mosolyog. Olyan, akár egy megszökött ifjú angyal. - Helló - szólalt meg mosolyogva a fiú. - Helló - mondta Ralph bíboros. Nem tudott ellenállni annak a bűbájos mosolynak. - Hát te ki vagy? - Dane O'Neill - válaszolt a fiú. - Hát maga? - Ralph de Bricassart a nevem. Dane O'Neill. Tehát Meggie fia. Mégsem hagyta hát el Luke O'Neillt, visszament hozzá, megszülte ezt a gyönyörű gyereket, aki az övé is lehetne, ha ő nem az egyházzal jegyzi el magát. Mennyi idős is volt, amikor eljegyezte magát az egyházzal? Nem sokkal idősebb, mint ez, nem is sokkal érettebb. Ha vár egy kicsit, most talán az övé volna ez a fiú. Ostobaság, Bricassart bíboros! Ha nem jegyzed el magad az egyházzal, Írországban maradsz, lovakat nevelsz, és sosem tudod meg, mit tartogat számodra a végzet, sosem ismered meg Droghedát és Meggie Clearyt. - Kit tetszik keresni? - kérdezte udvariasan a fiú. Szakasztott olyan kecsesen áll talpra, mintha az anyját látnám, gondolta Ralph bíboros. - Itt van az édesapád, Dane? - Az apám? - A finoman rajzolt sötét szemöldök a magasba szökött. - Nincs itt. Nem is volt itt soha. - Úgy. Értem. Hát az édesanyád? - Gillyben van, de nemsokára hazajön. Nanna odabent van. Akar bemenni hozzá? Szívesen beviszem. - A búzavirágkék szempár rámeredt, elnyílt, aztán összeszűkült. - Ralph de Bricassart. Hallottam már magáról. Ó! Bricassart bíboros! Eminenciás uram, bocsásson meg! Igazán nem akartam udvariatlan lenni. Levetette ugyan reverendáját, csizmát, lovaglónadrágot, fehér inget viselt, de a rubingyűrű ott volt az ujján, ott is lesz, amíg csak él. Dane O'Neill letérdelt, két karcsú kezébe fogta Ralph bíboros karcsú kezét, és tiszteletteljesen megcsókolta a gyűrűt. - Semmi baj, Dane. Nem úgy jöttem, mint Bricassart bíboros. Jó barátja vagyok édesanyádnak és nagyanyádnak. - Ne haragudjon, eminenciás uram, emlékeznem kellett volna a nevére, amint meghallottam. Eleget emlegetjük. Csak egy kicsit másképp ejtette, és a keresztneve megtévesztett. Anyám nagyon fog örülni, ha látja. - Dane, Dane, hol vagy ? - kiáltott egy nagyon mély, vará-zsosan fátyolos hang. A borsfa lecsüngő ágai szétváltak; egy tizenötéves-forma lány bukkant elő közülük. Rögtön tudta, ki az - felismerte a döbbenetes szemeket. Meggie lánya. Csupa-csupa szeplő, a vonásai élesek - egy szemernyit sem hasonlít Meggie-hez. - Ó... Helló. Elnézést, nem tudtam, hogy látogató érkezett. Justine O'Neill vagyok. - Jussy, ez itt Bricassart bíboros! - suttogott izgatottan Dane. - Csókold meg gyorsan a gyűrűjét. A színtelen szempárban nevetés villant. - Tisztára ütődött vagy, Dane... te meg a vallási mániád! - Még csak azzal sem vesződött, hogy halkabbra fogja a hangját. - Eszemben sincs gyűrűket csókolgatni: nem higiénikus. Különben is, honnan tudod, hogy tényleg Bricassart bíboros ? Szerintem pont úgy néz ki, mint egy régimódi juhtenyésztő. Mint, mondjuk, Mr. Gordon. - De igenis az! - toppantott Dane. - Kérlek szépen, Jussy, legyél jó! Az én kedvemért! - Jó leszek, de csak a te kedvedért. De a gyűrűjét még a te kedvedért se csókolom meg. Undorító. Honnan tudjam, ki csókolta meg utoljára? Talán náthás volt. - Nem kell megcsókolnod a gyűrűmet, Justine. Vakáción vagyok. Pillanatnyilag nem vagyok bíboros. - Akkor jó, mert őszintén megmondom, én ateista vagyok - közölte nagy nyugalommal Meggie Cleary lánya. - Négy évet húztam le Kincoppalban, és szerintem tiszta hanta az egész. - Jogod van a véleményedhez - mondta Ralph bíboros, és kegyetlenül igyekezett pont olyan méltóságteljes és komoly maradni, amilyen a kislány. - Megkereshetem nagyanyátokat? - Természetesen. Segítsünk? - kérdezte Justine. - Köszönöm, nem kell. Ismerem a járást.

- Jó. - öccséhez fordult, aki még akkor is a látogatót bámulta, tátott szájjal. - Gyere, Dane, segíts. Na, mi lesz? De akárhogyan húzkodta Justine, Dane addig nézte Ralph bíboros magas, sudár alakját, amíg el nem tűnt a rózsák mögött. - Tisztára ütődött vagy, Dane. Mi olyan különleges benne? - Bíboros! - sóhajtott Dane. - Képzeld el! Egy igazi, eleven bíboros Droghedán! - A bíboros körülbelül olyan, mint a herceg - mondta Justine. - Tényleg különös, igazad van. De nekem akkor se tetszik. Hol lehetne Fee, ha nem a szekreternél? A franciaablakon belépett a szalonba, de ehhez most már a dróthálót kellett előbb kinyitni. Fee bizonyára hallotta, de tovább dolgozott, hajlott háttal, szép aranyhaja ezüstösre fakult. Nagy nehezen kiszámította, hogy Fee hetvenkét éves lehet. - Helló, Fee - szólalt meg. Az asszony felnézett, s ő meglátta rajta a változást, csak azt nem tudta pontosan, miben is áll ez a változás. Most is közönyös a pillantása, de van benne más is. Mintha Fee megenyhült, de ugyanakkor meg is keményedett volna; emberibb lett - de Mary Carson módjára. Istenem, ezek a droghedai matriar-kák! Meggie is ilyen lesz vajon, ha megöregszik? - Helló, Ralph - mondta az asszony, mintha mindennapos dolog volna, hogy ő csak úgy belép az ablakon. - Örülök, hogy látom. - Én is, hogy magát. - Nem tudtam, hogy Ausztráliában van. - Senki sem tudja. Néhány heti szabadságom van. - Remélem, nálunk száll meg? - Ugyan hol szállnék meg? - Szeme végigpásztázta a szépséges falakat, megpihent Mary Carson arcképén. - Tudja Fee, a maga ízlése tökéletes, tévedhetetlen. Ez a szoba megállná a helyét a Vatikánban is. Ezek a fekete oválisok a rózsacsokrokkal... zseniális! - Köszönöm. Igyekszünk. Nekem éppenséggel jobban tetszik az ebédlő; amióta legutóbb itt járt, újratapétáztam. Rózsaszín, fehér és zöld. Szörnyen hangzik, de várjon csak, míg meglátja. Bár magam sem tudom, miért töröm magam. A maga háza, nem igaz? - Amíg egy Cleary is él, addig nem, Fee - mondta csöndesen. - Megnyugtat. No, magának felvitte az Isten a dolgát a gil-lyi szép napok óta, mi? Olvasta, mit írt magáról a Herald?

- Olvastam. Igen csípős lett a nyelve, Fee. - Bizony, élvezem is. Elég sokáig hallgattam! Most tudom csak, mit mulasztottam. - Elmosolyodott. - Meggie Gillyben van, de nemsokára hazajön. Dane és Justine lépett be a franciaablakon. - Nanna, lelovagolhatunk a fúrásfőig? - Tudjátok a regulát. Lovagolni csak akkor lehet, ha anyátok megengedi. Sajnálom, ez anyátok utasítása. Különben micsoda neveletlenség ez? Gyertek, mutatkozzatok be a vendégünknek. - Már találkoztunk. - Úgy. - Azt hittem, intézetben vagy - fordult Ralph mosolyogva Dane-hez. - Decemberben nem, eminenciás uram. Két hónap nyári szünidőnk van. Nagyon rég távol van, elfelejtette már, hogy a déli féltekén a gyerekek decemberben-januárban kapják ki a nyári vakációt. - Sokáig marad nálunk, eminenciás uram? - kérdezte csillogó szemmel Dane. - Őeminenciája addig marad nálunk, ameddig tud, Dane - mondta a nagyanyja -, de alighanem kissé fárasztó lesz, ha egész idő alatt eminenciázod. Mi legyen a neve? Ralph bácsi? - Bácsi! - kiáltott fel Justine. - Tudod jól, hogy a családi szabály tiltja, Nanna! Bácsi nincs más, csak Bob, Jack, Hughie, Jims és Patsy. Úgyhogy ő Ralph lesz, és kész. - Ne légy olyan neveletlen, Justine! Mi bújt ma beléd? - kérdezte Fee. - Semmi baj, Fee. Jobban szeretem, ha mindenki egyszerűen Ralphnak hív - szólt közbe sietősen a bíboros. Vajon miért utálja ennyire ez a fura bogár?... - Azt nem lehet! - hökkent meg Dane. - Én nem tudom csak úgy Ralph-nak hívni! Ralph bíboros odalépett a gyerekhez, két keze közé fogta csupasz vállát, és lemosolygott rá. Kék szeme világított az árnyas szobában. - Dehogyisnem, Dane. Nem bűn. - Gyere már, Dane, menjünk vissza a kuckóba! - rendelkezett Justine. Ralph bíboros és a fia Fee felé fordult. Mind a ketten ránéztek.

- Uram, irgalmazz! - mondta Fee. - Eredj, Dane, játszani, hallod? - Összecsattintotta tenyerét. - Futás! A gyerek futott esze nélkül, Fee pedig visszaoldalazott a könyvekhez. Ralph bíboros megszánta, és bejelentette, hogy kimegy a konyhába. Milyen keveset változott ez a ház! Itt még most is lámpással világítanak. Még most is méhviasz illata lengi be, és hatalmas vázákban áll a rózsa. Sokáig beszélgetett Mrs. Smithszel meg a szolgálókkal. Nagyon megöregedtek, amióta elment, de az évek valahogyan kevesebb kárt tettek bennük, mint Fee-ben. Boldogok. Őszintén, szívből, szinte tökéletesen boldogok. Szegény Fee, bezzeg ő nem boldog. Mohón várta már Meggie-t - vajon ő boldog-e?... Meggie azonban még akkor sem érkezett meg, amikor ő kiment a konyhából, s hogy elüsse az időt, leballagott a patak felé. Milyen békességes a temető! A kripta falán most is csak a hat bronzlap, mint az ő idejében. Gondoskodnia kell róla, hogy őt is ide temessék, csak ne felejtsen el intézkedni, mihelyt visszatér Rómába. A kripta mellett két új sírt látott: öreg Tom nyugodott az egyikben, a kertész, a másikban egy juhász felesége. A kínai szakács ősi ernyőjét kifakította a sok-sok évi kegyetlen napsütés, eredeti skarlátvörös színe fehéres-rózsaszínre halványodott, szinte hamvas rózsaszínre. Meggie, Meggie. Vissza tudtál menni hozzá énutánam, fiút szültél neki! Nagyon meleg volt, enyhe szél támadt, megzizegtette a szomorúfüzeket a patakparton, a kínai szakács ernyőjén szomorú dallamot csilingeltek a csengettyűk: Hi Szing, Hi Szing, Hi Szing. A hajcsár keresztjének hajdani felirata olvashatatlanná fakult. Úgy is illik. A temető süppedjen csak vissza az anyaföldbe, emberi terhét mossa el az idő, s ne emlékezzék más, csak a susogó, sóhajtó levegő. Nem, ne temessék vatikáni kriptába, magafajta férfiak közé. Hanem ide, olyanok közé, akik valóban éltek. Megfordult, szeme elkapta a márványangyal hályogos pillantását. Tisztelgésre emelte a kezét, és a füvön át a nagy ház felé nézett. És ott jött ő, Meggie. Karcsún, arany vörösen, lovaglónadrágban és fehér férfiingben, éppúgy, mint ő; szürke férfikalapját a tarkójára tolta, lábán barna csizma. Mint egy fiú, mint a fia, aki az ő fia kellene hogy legyen. Mert férfi ő, de mikor majd itt fekszik, semmi sem marad utána, ami arra valla-na, hogy férfi volt. Meggie jött, jött, átlépett a fehér kerítésen, olyan közeljött, hogy már csak a szemét látta, azt a szürke, csupa fény szempárt, ami éppolyan szép most is, és éppúgy fogva tartja a szívét. Meggie karja a nyaka köré kulcsolódik, sorsa megint itt a két kezében, mintha sosem lett volna távol tőle. Meggie élőeleven szája a szája alatt, nem álom; milyen rég vágyik erre, milyen rég. Másfajta szentség, sötét, akár a föld, semmi köze az éghez. - Meggie, Meggie! - Arcát Meggie hajába temette, Meggie kalapja a füvön, a karja Meggie-t öleli.

- Mintha mi sem történt volna. Semmi sem változik - mondta Meggie csukott szemmel. - Nem, semmi sem változik - felelte ő, és hitte is. - Ez Drogheda, Ralph. Figyelmeztettelek, Droghedán az enyém vagy, nem Istené. - Tudom. Elismerem. De eljöttem. - Lehúzta magával a fűbe. - Miért, Meggie? - Mit miért? - Keze Ralph haját simogatta; fehérebb, mint Fee-é, de sűrű még és gyönyörű. - Miért mentél vissza Luke-hoz? Miért szültél neki fiút? - kérdezte féltényeken. Meggie lelke kikukkantott az áttetsző szürke ablakon, aztán maga elé húzta megint a függönyt. - Kényszerített - mondta kifejezéstelenül. - Csak egyetlenegyszer. De megkaptam Dane-t, úgyhogy nem bánom. Dane mindent megér, amit csak meg kellett tennem érte. - Ne haragudj. Nem volt jogom megkérdezni. Hisz Luke-ot én adtam neked, igaz? - Igaz. Te adtad. - Csodálatos fiad van. Hasonlít Luke-hoz? Meggie titkon mosolygott, a füvet tépdeste, azután benyúlt Ralph ingébe, megsimogatta a mellét. Tulajdonképpen nem. Egyik gyerekem sem hasonlít se Luke-hoz, se hozzám. - Szeretem őket, mert a tieid. - Szentimentális vagy, mint mindig. Szépen öregszel, Ralph. Tudtam, hogy így lesz, és reméltem, hogy megláthatom. Harminc éve ismerlek! Mintha harminc nap lett volna. - Harminc éve? Igazán? - Negyvenegy éves vagyok, kedves, hát annyi kell legyen. - Felállt. - Hivatalos küldetésem, hogy beszólítsalak. Mrs. Smith felséges uzsonnát készít a tiszteletedre. Később, mire lehűl egy kicsit a levegő, ropogós malacsültet kapsz. Lassan megindultak, együtt. - A fiad szakasztott úgy nevet, mint te, Meggie. A nevetése volt az első emberi hang, amit Droghedán hallottam. Azt hittem, te vagy az; téged kerestelek, és helyetted őt találtam. - Szóval ő volt az első, akit megláttál Droghedán. - Igen, csakugyan. - Hogy tetszik, Ralph? - kérdezte kíváncsian Meggie.

- Megszerettem. Hiszen a te fiad. Sokkal vonzóbb, mint a lányod. Ő sehogyan sem szívelhet. - Justine az én lányom, de egy szörnyű kis dög. öregkoromra eltanultam az ocsmány beszédet. Hála Justine-nak. Meg egy kicsit neked. Meg egy kicsit Luke-nak. Meg egy kicsit a háborúnak. Szépen összejöttek. - Sokat változtál, Meggie. - Igen? - A puha, telt száj mosolyra görbült. - Nem hiszem. Csak a Nagy Északnyugat nyűtt el, lehántja rólam a rétegeket, mint Salome hét fálylát. Vagy mint a hagyma burkát. Justine inkább így mondaná. Roppant prózai gyermek. Ugyanaz a jó öreg Meggie vagyok én, Ralph, csak pucérabb. - Talán. - De te aztán megváltoztál, Ralph. - Milyen tekintetben, Meggie-m? - Mintha a könnyű szellő is meghintáztatná a piedesztált. És mintha odafentről már nem tetszenék annyira a kilátás. - Nem is. - Hangtalanul nevetett. - S ha meggondolom, hogy voltam olyan vakmerő, és azt mondtam, mindennapi teremtés vagy! Ezennel visszavonom. Te vagy az egyetlen nő, Meggie. Az egyetlen! - Mi történt? - Nem tudom. Felfedeztem talán, hogy az egyház bálványai is agyaglábon állnak? Eladtam magam egy tál lencséért? Illúziókat kergetek? - összevonta szemöldökét, mintha fájdalom hasított volna bele. - Talán ennyi az egész, dióhéjban. Egy csomó közhely... ennyi vagyok. Vén, savanyú, megkövült világ a Vatikán világa. - Én valóságosabb voltam, de ezt nem láttad be soha. - Nem tehettem mást, hidd el! Tudtam, merre kellene fordulnom, de nem tehettem. Melletted különb ember lehettem volna, ha mindennapibb is. De nem tehettem, Meggie. Bárcsak megértethettem volna veled! Meggie keze gyengéden végigsimította Ralph csupasz kar-ját. - Ralph, kedves, értem én. Tudom, tudom... Mind a kettőnkben van valami, amit nem tagadhatunk meg, még ha úgy érezzük is, hogy belepusztulunk. Azok vagyunk, amik... eny-nyi az egész. Mint az az ősi kelta monda a madárról, amelyik fölnyársalja magát a tövisre, kidalolja a szívét és meghal. Kénytelen rá, valami űzi-hajtja. Ha tudjuk is, hogy rosszat cselekszünk, ha ismerjük is önmagunkat, az eredmény csak ugyanaz. Ki-ki a maga kis dalát énekli, s hiszi, hogy az a legcsudálatosabb dal, amilyet még nem hallott a világ. Nem érted? A töviseinket magunk teremtjük, s nem mérjük fel az árát. Mást nem tehetünk, elszenvedjük a kínt, s aztán azt mondjuk magunknak: megérte. - Ezt nem értem én. A kínt. - Lenézett Meggie kezére, ott nyugodott gyengéden a karján, s úgy fájt, úgy fájt. - Miért a kín, Meggie? Miért a fájdalom? - Istent kérdezd, Ralph - mondta Meggie. - Fájdalomban ő a szaktekintély, nem igaz? Ő alkotott minket olyanná, amilyenek vagyunk. Ő alkotta az egész világot. Ő alkotta hát a fájdalmat is. Szombat lévén, Bob, Jack, Hughie, Jims és Patsy is hazajött vacsorázni. Másnapra Watty atyát várták misézni, de Bob felhívta, és közölte, hogy senki sem lesz otthon. Kegyes hazugság, megőrzendő Ralph bíboros inkognitóját. A öt Cleary fiú jobban hasonlított Paddyhez, mint valaha, korosabbak lettek, lassú beszédűek, állhatatosak és türelmesek, akár a föld. És hogy szerették Danet! Szüntelenül követte a pillantásuk, még amikor kiment a szobából lefeküdni, akkor is. Látszott, azért a napért élnek mindannyian, amikor majd elég nagy lesz, hogy melléjük szegődjön, s együtt dolgozzanak Droghedáért. Ralph bíboros már rájött, miért utálja Justine. Mert Dane valósággal beleszeretett, csüngött minden szaván, nem tágított mellőle - a kislány majdhogy bele nem betegedett a féltékenységbe. Amikor a gyerekek felmentek, Ralph a többiekre nézett, a fiúkra, Meggie-re, Fee-re. - Fee, hagyja ott egy percre azt a szekretert - szólalt meg. - Jöjjön, üljön ide közénk. Beszédem van mindannyiukkal.

Fee még most is jól tartotta magát, az alakja sem ment tönkre, csak a melle ereszkedett meg, s egy keveset megvastagodott a dereka; nem hízott, csak a kor látszott meg rajta. Némán telepedett az egyik vaj szín karosszékbe, szemközt a bíborossal, mellette Meggie, a fiúk meg a márványpadon. - Frankról van szó - mondta Ralph. A név ott lógott köztük a levegőben, távoli visszhangot vert. - Mi van Frankkel? - kérdezte Fee fegyelmezetten. Meggie letette a kötését, anyjára nézett, azután Ralph bíborosra. - Mondd el, Ralph - szólalt meg gyorsan. Nem bírta tovább elviselni anyja higgadt nyugalmát. - Tudjátok, hogy Frank közel harminc évet töltött le a börtönben? - kérdezte a bíboros. - Ahogy annak idején elrendeztük, a megbízottaim téjékoztattak benneteket róla, de megkértem, hogy fölöslegesen elszomorító részleteket ne közöljenek. Nem tudom, mi haszna lett volna belőle akár Frank-nek, akár nektek, ha apróra megtudjátok, mennyire magányos és kétségbeesett, hiszen egyikünk sem segíthetett rajta. Frankét alighanem már néhány éve kiengedték volna, de a goulburni börtönben töltött első időkben erőszakosnak, megbízhatatlannak bizonyult. A háborúban néhány rabnak engedélyezték, hogy bevonuljon fegyveres szolgálatra, de szegény Frank kérését még akkor is visszautasították. Fee felpillantott a kezéről. - A vérmérséklete - mondta kifejezéstelen hangon. A bíboros keresgélte a szavakat. A család félelemmel elegy reménnyel nézte - de nem Frank jólétéért aggódtak. - Valószínűleg mindannyian törtétek a fejeteket, miért jöttem vissza Ausztráliába ennyi év után szólalt meg végül Ralph bíboros, de nem nézett Meggie-re. - Tudom, nem kísértem mindig figyelemmel az életeteket. Amióta csak megismerkedtünk, mindig magamra gondoltam először, magamat tettem az első helyre. S amikor a szentatya bíborosi palásttal jutalmazta az egyház érdekében végzett munkálkodásomat, azt kérdeztem magamtól, tehetek-e valami szolgálatot a Cleary családnak, amiből megtudnák, mennyire a szívemen viselem a sorsukat. - Mélyet lélegzett; pillantását Fee-re szegezte, nem Meggie-re. - Azért jöttem vissza Ausztráliába, hogy utánanézzek, mit tehetek Frankért. Emlékszik, Fee, amikor Paddy és Stu halála után beszéltem magával? Húsz esztendeje, de a tekintetét azóta sem felejtettem el. Annyi energia, annyi életerő... összezúzva. - Igen - szólalt meg Bob hirtelen, szemét anyjára szegezve. - Igen, ez az. - Frank kegyelmet kap - mondta a bíboros. - Ez volt az egyetlen, amivel bebizonyíthattam, hogy törődöm veletek. Nagy csalódást érzett volna, ha Fee hosszan tartó sötétségéből hirtelen vakító fény csap ki; először épp csak egy villanás látszott: talán a kor sosem engedi, hogy teljes fényében felragyogjon. De Fee fiainak szeme teljes nagyságában tükrözte, ami történt, s úgy érezte, nem munkálkodott hiába. Utoljára akkor fogta el ez az érzés, amikor a háború alatt azzal a gyönyörű nevű fiatal német katonával beszélgetett. - Köszönöm - mondta Fee. - Visszafogadjátok Droghedára? - kérdezte Ralph bíboros a Cleary család férfiait. - Ez az otthona, ide tartozik - felelte tömören Bob. Mindenki rábólintott, csak Fee nem. A gondolatait firtatta. - Frank már nem ugyanaz, aki volt - folytatta szelíden Ralph bíboros. - Mielőtt idejöttem, meglátogattam a goulbur-ni börtönben. Elmondtam a hírt, és azt is, hogy Droghedán mindenki tudta, mi történt vele. Ha azt mondom nektek, hogy nem vette a szívére, abból talán felmérhetitek a benne történt változást. Egyszerűen csak... hálás volt. És annyira várja, hogy viszontlássa a családját, különösen magát, Fee. - Mikor engedik ki? - kérdezte Bob. A torkát köszörülte, látszott, ellentétes érzések viaskodnak benne - örül az anyja miatt, és retteg, mi lesz, ha Frank hazatér. - Egy-két hét múlva. Az éjszakai postavonattal fog jönni. Én szerettem volna, ha repül, de azt mondta, szívesebben jön vonattal.

- Patsy meg én elébe megyünk - ajánlkozott buzgón Jims. De aztán megnyúlt az arca. - Ó, hiszen nem is tudjuk, milyen! - Nem - szólalt meg Fee. - Én megyek eléje. Egyedül. Nem vagyok még tehetetlen, Gillyig el tudom vezetni a kocsit. - Anyának igaza van - forrasztotta fivérei torkára a tiltakozást Meggie. - Hagyjátok, hogy anya menjen elébe. Ő legyen az első, aki viszontlátja. - No, énnekem dolgom van - szólt mogorván Fee. Felállt és a szekreter felé indult. Az öt fivér egy emberként állt fel. - Itt az ideje lefeküdni - szólalt meg Bob, és tüntetően ásított. Félszegen Ralph bíborosra mosolygott. - Olyan lesz, mint a régi szép időkben. Misézel nekünk reggel. Meggie összetekerte a kötését, eltette, felállt. - Én is elköszönök, Ralph. Jó éjt. - Jó éjszakát, Meggie. - Tekintete követte, ahogy kimegy a szobából, majd Fee görnyedt háta felé fordult. - Jó éjt, Fee. - Tessék? Mondott valamit? - Azt mondtam, jó éjszakát. - Igen, igen. Jó éjt, Ralph. Nem akart rögtön Meggie után felfelé indulni. - Járok még egyet, mielőtt lefekszem. Hanem mondok én magának valamit, Fee. - Mit, Ralph ? - a hangján érződött, hogy a gondolatai másutt járnak. - Engem nem csap be, Fee. Fee felhorkant - bár nevetésnek szánta. - Nem-e? Majd meglátjuk. Késő este és a csillagok. Az égen pörgő déli csillagok. Már nem az ő csillagai, távol vannak, hogy melegítsék, messze, hogy vigasztalják. Közelebb került Istenhez - de csak egy foszlány ő, parányi pont Isten és a csillagok között. Sokáig állt, és nézte az eget, hallgatta a fák közt a szél susogását, mosolygott. El akart kerülni Fee közeléből. A hátsó lépcsőn ment fel. Fee szekreterjén még égett a lámpa, s Fee ott görnyedt a könyvei felett. Szegény Fee. Mennyire retteghet az éjszakától. Talán majd könnyebb lesz, ha Frank hazajön. Talán. A lépcsőfordulóban sűrű csend fogadta. Egy kis asztalon kristálylámpa szórta gyenge fényét, éjszakai vándorok útját segíteni; a közeli ablak függönyét meglebbentette a szél, a lámpa pislákolt. Elment mellette, lába nesztelenül taposta a vastag szőnyeget. Meggie ajtaja sarkig tárva; áradt ki rajta a fény. Megállt, útját szegte a fénysugaraknak. Azután becsukta maga mögött az ajtót, a kulcsot ráfordította. Meggie könnyű köntösben ült az ablaknál, kinézett a sötétbe borult legelőkre, azután elfordította fejét, nézte, ahogy ő az ágyhoz megy, és leül a szélére. Majd lassan felállt, és odament hozzá. - Segítek levetni a csizmádat. Ezért nem hordok én soha hosszú szárú csizmát. - Szándékosan viseled ezt a színt, Meggie? - Hamvas rózsaszín? - Mosolygott. - Mindig is ez volt a kedvenc színem. Nem üti a hajamat. Meggie fenekének támasztotta lábát, amíg az asszony lehúzta az egyik csizmát, aztán a csupasz lábát támasztotta meg. - Annyira bizonyos voltál benne, hogy bejövök hozzád, Meggie? - Megmondtam: Droghedán az enyém vagy. Ha nem jössz, mentem volna én, ne félj. - Lehúzta a férfiról az inget, keze egy pillanatig kéjesen nyugodott csupasz hátán, azután a lámpához lépett és lecsavarta. A férfi összehajtogatta ruháját, és egy szék támlájára tette. Hallotta, ahogy Meggie járkál a szobában, leveti köntösét. És holnap reggel misézem. De az holnap reggel, addigra rég elszáll a varázs. Most itt az éjszaka, és Meggie. Akartam. Szentség ő is.

- Azt hittem, vörös reverendát viselsz majd! - mondta csalódottan Dane. - Néha azt viselek, Dane, de csak bent a palotában. Kint mindig feketét viselek, vörös övvel, mint most. - Igazi palotád van? - Igen. - Tele csillárral?

- Igen, de az van Droghedán is. - Drogheda! - legyintett Dane. - A mieink egészen kicsikék. De szeretném látni a palotádat, téged meg a vörös reverendában! Ralph bíboros mosolygott. - Ki tudja, Dane? Egyszer talán majd azt is meglátod. A fiú szemében mindig különös kifejezés bujkált; távoli volt a pillantása. Amikor Ralph bíboros mise közben megfordult, megint meglátta - most nem volt oly távoli. De nem ismerte fel, csak érezte, hogy ismerős. Nincs férfi, aki olyannak látja magát a tükörben, amilyen a valóságban. És asszony sincsen. Mint minden évben, karácsonyra várták Luddie és Anne Müllert. Jókedvű emberekkel telt meg a ház; hosszú évek óta ez lesz a legjobb karácsony. Minnie és Cat ajkáról ki nem fogyott a nóta munka közben, Mrs. Smith kerek arca szüntelenül mosolygott, Meggie szó nélkül átengedte Dane-t Ralph bíborosnak, még Fee is sokkal boldogabbnak látszott; már nem görnyedt folyton a könyvelése fölött. A férfiak minden ürügyet megragadtak, hogy esténként hazajöhessenek, mert a kései vacsora után a szalonban élénk beszélgetés folyt, Mrs. Smith pedig rákapott, hogy mielőtt aludni térnek, még egy kis harapnivalót készítsen: sajtos pirítóst, friss vajas pogácsát, mazsolás fánkot. Ennyi jó ételtől hamarosan meghízik, panaszolta Ralph bíboros, de háromnapi droghedai levegő, társaság és koszt után már nyoma sem maradt az arcán a megérkezésekor tapasztalt elnyűtt, fáradt kifejezésnek. Hőségre virradtak negyednap. Ralph bíboros kiment Dane-nel, hogy betereljenek egy nyájat. Justine magában gubbasztott a borsfán, Meggie párnázott fekvőszéken hevert a verandán. Szinte elolvadtak a csontjai; nagyon boldog volt. Hisz évekig is megvan egy asszony anélkül, de azért csak jólesik, kivált az egyetlen férfival. Amikor Ralphfal van, minden porcikája életre kel, csak az a része nem, amelyik Dane-é; amikor Dane-nel van, minden porcikája életre kel, csak az nem, ami Ralphé. Csak akkor érez teljességet, ha mind a ketten egyszerre ott vannak az ő világában, mint most. De hisz ez természetes. Dane a fia, de Ralph az embere. Boldogságát egyetlen folt homályosította el: Ralph nem vette észre. Hallgatott hát ő is, magába zárta titkát. Ha nem látja meg a tulajdon szemével, miért árulná el neki? Kiérdemelte valamivel is, hogy megtudja? Hogy egy pillanatig is azt hitte, ő a maga akaratából tért vissza Luke-hoz - nahát, ez volt az utolsó csepp! Ha ezt elhiszi, nem érdemli meg, hogy megtudja a titkot. Meggie néha magán érezte Fee fakó, gunyoros szemének pillantását, ilyenkor visszabámult, rendíthetetlenül. Fee érti; igen, ő megérti. A majdnem gyűlöletet, a neheztelést, a vágyat, hogy megfizessen a magányos évekért. Ralph de Bri-cassart a szivárványt kergeti; s miért is ajándékozná meg ő a legértékesebb szivárvánnyal: a fiával? Legyen csak megfosztva tőle. Szenvedjen, ha nem tudja is, hogy szenved. Megszólalt a telefon. Meggie lustán hallgatta, de aztán ráébredt, hogy anyja nyilván másutt jár. Kedvetlenül felkelt, és felvette a kagylót. - Mrs. Fiona Clearyt kérem - szólalt meg egy férfihang. Meggie anyja után kiáltott; Fee bejött, és átvette a hallgatót. - Itt Fiona Cleary - mondta, aztán csak állt, hallgatott, és a szín lassan elszállt az arcáról. Olyan volt egyszeriben, mint Paddy és Stu halála után - kicsi és sebezhető. - Köszönöm - mondta végül, és letette a kagylót. - Mi van, anya? - Frankét kiengedték. Az éjszakai postavonatra szállt fel, azzal érkezik délután. - Az órájára nézett. Hamarosan indulnom kell, két óra múlt. - Hadd menjek veled - kérte Meggie. Annyira eltelt a boldogságával, hogy nem bírta látni anyja szorongását; érezte, hogy Fee számára ez a találkozás nemcsak örömet tartogat. - Nem, Meggie, nem lesz semmi bajom. Törődj csak a házzal, és ne vacsorázzatok, amíg meg nem jövök. - Hát nem csodálatos, anya? Frank itthon lesz karácsonykor! - De igen - mondta Fee. - Csodálatos.

Mostanában aki csak tehette, repült; mire a vonat végigpöfögte a hatszáz mérföldet Sydneytől, a közbülső kisvárosokban elpotyogtatta a többnyire másodosztályú utasait, s Gilly-ben már alig szállt ki egy-két ember. Az állomásfőnök köszönőviszonyban volt Mrs. Clearyvel, de álmában sem jutott volna eszébe, hogy elbeszélgessen vele, csak nézte hát, ahogy lejön a gyalogoshíd falépcsőjén, s megáll mereven, egymagában a peronon. Jóképű az öreglány, gondolta az állomásfőnök: divatos ruha, kalap, magas sarkú cipő! Az alakja se rossz, s a korához képest nem is nagyon ráncos az arca, hiába, a juhtenyésztők asszonyainak könnyű az élete. Frank előbb ismerte fel az anyját, mint az őt, habár a szíve nyomban megmondta Fee-nek, melyik a fia. Frank ötvenkét éves volt, s a távolléte alatt legénykéből középkorú férfi lett. A férfi, aki ott állt a gillyi alkonyatban, nagyon sovány volt, szinte szikár, és igen sápadt, haját kurtára nyírták, ruhája lógott alacsony, de még most is erőt sugalló alakján, jó formájú keze szürke nemezkalap karimáját markolta. Nem volt görnyedt, nem látszott betegnek, csak állt tehetetlenül, forgatta a kalapját, s úgy tetszett, nem számít rá, hogy bárki is várja: nem tudta, mitévő legyen. Fee összeszedte magát. Gyors léptekkel odament Frankhez. - Helló, Frank. Felemelte hajdan oly csillogó szemét, amely most egy idősödő férfi arcából nézett Fee-re. Nem, ez nem Frank szeme. Kimerült, türelmes, nagyon-nagyon fáradt. De ahogy beitta Fee látványát, különös kifejezés költözött ebbe a szempárba: sebzett, tökéletesen védtelen, egy haldokló könyörgő tekintete. - Ó, Frank! - sóhajtott Fee, és a karjába vette, vállán ringatta Frank fejét. - Jól van, jól van dünnyögte -, aztán még lágyabban: - Jól van... Frank először magába roskadtan ült a kocsiban, de ahogy a Rolls sebességbe lendült, és kifelé száguldott a városból, már érdeklődve vette szemügyre a környéket. - Szakasztott ugyanolyan - suttogta, ahogy kinézett az ablakon. - Gondolom. Itt lassan jár az idő. Átgördültek a roskatag, deszkakorlátos hídon a keskeny, iszapos vizű folyón. A partot szomorúfüzek szegélyezték, a kavicsos meder sok helyütt kilátszott, a kusza gyökérszövevényből, barna pocsolyák közül, a köves pusztaságban eukaliptuszok nőttek. - A Barwon... - szólalt meg Frank. - Nem hittem volna, hogy még egyszer meglátom. Mögöttük irdatlan porfelhő emelkedett, előttük nyílegyenesen szaladt neki az út a tágas, fátlan zöld síkságnak. - Új az út, anya? - Kétségbeesetten igyekezett beszélgetni, mindennapinak feltüntetni a helyzetet. - Igen, a háború után építették meg Gillytől Miiparinkáig. - Megköthették volna egy kis kátránnyal, ahelyett, hogy meghagyják földútnak. - Ugyan minek? Megszoktuk már, hogy port nyelünk, s gondold csak el, mibe került volna olyan erős pályát építeni, hogy ne kezdje ki a sár. Az új út egyenes, fokozatosan emelkedik, és tizenhármat megszüntettek a huszonhét kapu közül. Tizennégy maradt csak Gilly meg a ház között, s várj csak, míg meglátod, azok is hogy működnek. Nincs több megállás, nyitás, csukogatás. A Rolls felfutott a rámpán egy acélkapu felé, amely lustán megemelkedett; mihelyt a kocsi áthaladt alatta, s néhány mé ternyire eltávolodott, a kapu önműködően leereszkedett. - Csodák csodája! - szólt Frank. - Nálunk építettek legelőször önműködő kaput... persze csak Milparinka meg a ház között. A legelőkapukat ma is kézzel kell nyitni-csukni. - Aki ezt feltalálta, biztosan jó sok kaput nyitogathatott-csukogathatott a maga idejében, igaz? - Frank elmosolyodott; most csillant fel először némi élet a szemében. De mindjárt el is némult, anyja pedig a vezetésre összpontosította figyelmét, nem akarta Franket siettetni. Amikor áthaladtak az utolsó kapun, s a ház körüli legelőre értek, Franknek elakadt a lélegzete. - Már elfelejtettem, milyen szép! - Az otthonunk - mondta Fee. - Gondját viseljük. Behajtott a Rollsszal a garázsba, aztán együtt mentek vissza a nagyházba, csak ezúttal Frank maga vitte a bőröndjét. - Akarsz a nagyházban egy szobát, Frank, vagy szívesebben laknál egymagad az egyik vendégházban? - kérdezte az anyja. - Inkább a vendégházban, köszönöm. - A kimerült tekintet megpihent Fee arcán. - Kellemesebb lesz, ha visszahúzódhatok a többiektől - magyarázta. Más utalást nem is tett a börtönéveire.

- Jobb is lesz - modta Fee, és bevezette Franket a szalonba. - Most meglehetősen tele a nagyház, itt van a bíboros, Danenek, Justine-nak szünideje van, holnapután érkezik Luddie és Anna Müller, karácsonyra. - Meghúzta a csengőzsinórt, jelezve, hogy hozhatják a teát, azután csöndesen körüljárta a szobát, meggyújtotta a petróleumlámpákat. - Kicsoda Luddie és Anne Müller? Fee megállt, felnézett rá. - Sok idő eltelt, Frank. Müllerék Meggie barátai. - A lámpa jól égett; Fee elégedetten leült a karosszékbe. - Egy óra múlva vacsorázunk, de előbb iszunk egy csésze teát. Hadd szabaduljak meg a por ízétől. Frank félszegen leereszkedett az egyik vajszínű selyemheverő szélére, és lenyűgözve bámulta a szobát. - Egészen más, mint Mary néni idejében. - Azt elhiszem - mosolygott Fee. Azután bejött Meggie, és azt a tényt már sokkal nehezebb volt megemészteni, hogy Meggie érett asszony, mint hogy az anyja megöregedett. A húga megölelte, megcsókolta. Frank pedig elfordította az arcát; valósággal elsüllyedt lötyögő kabátjában, és Meggie válla fölött anyját kereste a tekintete. Fee szeme ezt mondta: Nem baj, hamarosan megszokod, várd csak ki türelemmel. A következő percekben - Frank még akkor sem talált szavakat - bejött Meggie lánya: hosszú, sovány kamasz lány, mereven leült, nagy keze a szoknyáját gyürködte, világos szeme előbb az egyik arcra szegeződött, aztán a másikra. Idősebb, mint Meggie volt, amikor ő elkerült hazulról, gondolta Frank. Azután bejött Meggie fia is a bíborossal, és a padlóra telepedett a nővére mellé; gyönyörű, higgadt, nyugodt fiú. - Frank, ez nagyszerű - mondta Ralph bíboros, megszorította a kezét, azután Fee-hez fordult, bal szemöldökét megemelintette. - Tea? Micsoda remek ötlet. A Cleary fivérek együtt léptek a szobába, és ez kutya kemény dolog volt, mert ők aztán nem bocsátottak meg neki. Frank tudta is, miért nem: mert anyjukat megsebezte. Nem tudta, mit mondhatna, amivel bármit is megértetne velük; nem mesélhetett a fájdalomról, a magányról, nem kérhetett bocsánatot. Csak egy ember számít: az anyja, s ő sohasem érezte úgy, hogy bármit is meg kellene bocsátania. A bíboros igyekezett menteni a helyzetet, ő irányította a beszélgetést a vacsoraasztalnál, utána meg a szalonban; diplomatakönnyedséggel csevegett, és igyekezett Franket is bevonni a társalgásba. - Bob, amióta megérkeztem, meg akartalak kérdezni: hova lettek a nyulak? - kérdezte a bíboros. - Odú van milliónyi, de nyúl egy szál se. - A nyulak mind elpusztultak - felelte Bob. - Mind? - Igen, egy myxomatosis nevű betegségben. 1947-re Ausztráliát az aszály meg a nyulak kis híján tönkretették. Nem tudtuk, mihez kezdjünk. - Bob belemelegedett a témába, örült, hogy olyasmiről beszélgetnek, amiben Frank nem vehet részt. Pedig Frank épp most határozta el, hogy részt kér a társalgásból - mit sem sejtve arról, hogy legidősebb öccsét ezzel kihozza a sodrából. - Tudtam, hogy nagy a baj, de hogy ekkora, azt nem. - Hátradőlt, remélte, hogy a bíboros örül, amiért ő is megszólalt, ha csak ennyire futotta is a mondókájából. - Márpedig egy cseppet sem túlzok, elhiheted! - vágta oda Bob. Honnan is tudhatná Frank?... - És mi történt? - szúrt közbe gyorsan egy kérdést a bíboros. - Tavalyelőtt a CSIRO, a Nemzetközi Tudományos és Ipari Kutató Szervezet kísérleti programot kezdeményezett Victori-ában; nyulakat fertőztek meg egy kitenyésztett vírussal. Nem tudom, milyen vírus, valamiféle kórokozó. Elnevezték myxomatosis vírusnak. Kezdetben nemigen terjedt, bár ahány nyuszi megkapta, felfordult. Hanem úgy egy évvel a kísérleti fertőzés után terjedni kezdett, akár a futótűz; talán a moszkitók terjesztették, de a sáfránybogáncsnak is volt benne része. Milliószámra pusztultak a nyuszik; egyszerűen eltűntek a föld színéről. Néha látni egyet-kettőt, ronda nagy daganatok vannak a képükön, alig húzzák-vonják magukat. Szánalmas látvány. Hanem ez óriási dolog, Ralph, valóságos csoda. Semmi egyéb élőlény nem fogékony a myxomatosisra, még a nyúllal rokon állatok sem. Úgyhogy hála a CSIRO-nak, nincs többé nyúlveszedelem. Ralph bíboros Frankre meredt. - Érted, hogy ez mit jelent, Frank ? Érted ? Szegény Frank a fejét rázta. Miért nem hagyják békén?! - Tömegméretű biológiai hadviselés. Vajon tudja-e a világ, hogy itt Ausztráliában 1949 és 1952 között baktériumháborút indítottak egy többmilliárdos nagyságrendű fajta ellen, és az írmagját is kiirtották? Tehát lehetséges! Nemcsak a bulvársajtó találmánya - tudományos tény. Akár el is temethetik az atom- meg a hidrogénbombáikat. Tudom, hogy meg kellett tenni, hogy múlhatatlanul szükséges volt, s valószínűleg a világ nagy tudományos teljesítményei között a helye. De mégis iszonyú. Dane egyetlen szót el nem mulasztott a beszélgetésből.

- Biológiai hadviselés? Erről még nem hallottam. Micsoda az, Ralph? - A kifejezés új, Dane, én azonban pápai diplomata lévén, már, sajnos, régen tisztában vagyok a fogalommal. Dióhéjban: myxomatosis. Olyan kórokozó kitenyésztése, amely csupán egyetlen fajta élőlény elnyomorítására vagy kiirtására alkalmas. Dane öntudatlanul keresztet vetett, aztán Ralph de Bricas-sart térdének támaszkodott.

- Inkább imádkozzunk, jó? A bíboros mosolyogva nézett le a szőke fejre.

Frank idővel beleilleszkedett a droghedai életbe, s ez csak Fee-nek volt köszönhető; a Cleary fiúk merev ellenállásával mit sem törődve, továbbra is úgy viselkedett, mintha legidősebb fia csak egy darabig lett volna távol, sosem hozott volna szégyent a családra, sose bántotta volna meg keservesen az édesanyját. Fee csendesen, feltűnés nélkül besegítette Frankét a családi életnek abba a zugába, ahova kívánkozott, távol az öccseitől; nem is sürgette, hogy visszanyerje hajdani életerejét. Mert az eltűnt nyomtalanul, látta ezt Fee első pillantásra már a gillyi állomás peronján. Elemésztette az a lét, amelyről Frank nem volt hajlandó beszélni, sem anyjának, se másnak. Annyit tehetett csak érte, hogy igyekezett az életét boldogabbá tenni, s ennek érdekében legelőször is el kellett fogadnia a mostani Franket - mintha mindig is ilyen lett volna. Szóba sem jött, hogy Frank a legelőkön dolgozzon, az öccsei nem tűrték volna, s ő sem kért abból az életmódból, amit mindig utált. De a növekedő dolgok látványában örömét lelte, ezért Fee rábízta a ház körüli kert gondozását, hagyta, szösz-mötöljön csak kedvére. S a Cleary fiúk is megszokták fokozatosan, hogy Frank visszatért a család kebelébe, megértették, hogy nem veszélyezteti a jólétüket. Anyjuknak Frank iránti érzéseit nem változtathatja meg semmi; akár a börtönben van, akár Droghedán, Fee-nek egyre megy. A legfontosabb, hogy Fee boldog legyen, mert Frank visszatért. Az ő életüket nem változtathatja meg, nem több, és nem is kevesebb, mint bármikor. És Fee-nek mégsem volt öröm, hogy Frank hazatért, hogyan is lehetett volna ? Mindennap látni másfajta bánat volt, mint nem látni egyáltalán. Szörnyű fájdalom egy romba dőlt életet, egy tönkretett embert szemlélni mindennap. Aki szívének legkedvesebb gyermeke, s akinek elképzelhetetlen gyötrelmeket kellett kiállnia. Frank fél esztendeje lehetett otthon, amikor Meggie egy nap bejött a szalonba, és meglátta, hogy anyja ültében kinéz a nagy ablakon a kertre: Frank éppen a kocsifelhajtó mentén nyeste a nagy ágyás rózsáit. Fee elfordult, és Meggie olyasmit látott anyja fegyelmezett vonásain, amitől egyszeriben a szívéhez kapott. - Jaj, anya! - mondta tehetetlenül. Fee ránézett, megrázta a fejét, azután elmosolyodott. - Nem baj, Meggie. - Bárcsak tehetnék valamit! - Tehetsz. Folytasd úgy, mint eddig. Hálás vagyok, mert szövetségesre találtam benned. Hat 1954-1965 DANE 17 - Elhatároztam, mit fogok csinálni - mondta anyjának Jus-tine. - Már rég elhatároztad, nem? Festeni tanulsz a sydneyi egyetemen. - Ó, az csak álcázás volt. Hogy ne nyugtalankodj. Én meg közben szép nyugodtan szövögettem a terveimet. Most már minden el van intézve, úgyhogy elmondhatom. Meggie felnézett munkájából - éppen fenyőformákat szaggatott omlós tésztából. Mrs. Smith megbetegedett, s ők ketten a lányával segédkeztek a karácsonyi előkészületekben. Mit lehet kezdeni egy ilyen teremtéssel? Ha egy szép napon azzal áll elő, hogy örömlánynak akar tanulni a sydneyi bordélyban, attól sem lehetne eltéríteni. Drága, rémes Justine, te szent szörnyeteg. - Rajta, hallgatlak - mondta Meggie, és tovább szaggatta a tésztát. - Színésznő leszek. - Mi leszel? - Színésznő. - Uram Jézus! - a fenyők ismét feledésbe merültek. - Ide hallgass, Justine, igazán nem akarom elrontani a kedvedet, nem akarlak megbántani, de komolyan azt hiszed... szóval, azt hiszed, megvannak a kellő fizikai adottságaid ahhoz, hogy színésznő légy? - Jaj, mama! - húzta el a száját Justine. - Nem filmsztár akarok én lenni, hanem színésznő! Mit gondolsz, majd a fenekemet riszálom, a mellemet düllesztem, meg a nedves ajkamat csücsörítem?! Én művész leszek! - Nagy darab lezsírozott marhahúsokat dobált a sózóhordóba. - Van annyi pénzem, hogy megéljek, akármit is akarok kitanulni, igaz?

- Igaz, hála Bricassart bíborosnak. - Hát akkor ez rendben is van. Albert Jonestól fogok színművészetet tanulni a Culloden Színházban, és írtam a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára, hogy jegyezzenek elő. - Egészen biztos vagy a dolgodban, Jussy? - Biztosabb nem is lehetnék. Már jó ideje. - Az utolsó darab véres marhahúst is benyomkodta a sós oldatba, és nagy robajjal rácsapta a hordóra a tetőt. - Kész! Remélem, soha életemben nem lesz több dolgom sózott marhahússal! Meggie odanyújtott egy tepsi tésztát. - Tedd be a sütőbe, légy szíves. Kétszáz fokra állítsd. Mondhatom, megleptél. Azt hittem, ha egy kislány színésznő szeretne lenni, mást sem tesz, csak szerepet játszik. De te mindig saját magadat alakítod. - Jaj, mama! Már megint összekevered a filmsztárokat a színésznőkkel! Isten bizony, reménytelen vagy. - Miért, a filmsztárok nem színészek? - Legfeljebb hatodrendűek. Hacsak nem színpadon játszottak előbb. Persze még Laurence Olivier is eljátszik néha egy filmszerepet. Justine öltözködőasztalán ott állt Laurence Olivier autogra-mos fényképe, de Meggie azt hitte, ez csak amolyan iskolás lányos rajongás. Még az is átvillant az agyán annak idején, hogy Justine-nak legalább jó az ízlése. A barátnői, akiket néha hazahozott magával, rendszerint táncdalénekesekért rajongtak. - Még most sem értem - ingatta a fejét Meggie. - Színésznő! Justine vállat vont. - Hol üvöltözhetnék, ordítozhatnék kedvemre, ha nem a színpadon ? Itthon nem szabad, az iskolában nem szabad, sehol sem szabad! Pedig én imádok ordítozni meg üvöltözni, a fene egye meg! Elfordult az irdatlan gáztűzhelytől, megkocogtatta a palackot. - Szólnom kell az udvarosnak, hogy cseréljen palackot, mert kifogyunk. Mára talán elég lesz. Színtelen szeme szánakozva pihent meg anyján. - Rém gyakorlatiatlan vagy, mama. Azt hittem, a gyerekek azok, akik nem szokták felmérni egy pálya gyakorlati nehézségeit. Közlöm veled, nem óhajtok egy padlásszobában éhezni-fázni, hogy aztán majd a halálom után szárnyára kapjon a világhír. Életemben akarom élvezni a sikert és az anyagi jólétet. Úgyhogy majd hobbiból festek, és színészettel keresem a kenyeremet! Ehhez mit szólsz? - Droghedából rendszeres jövedelmed van, Jussy - mondta elkeseredetten Meggie. Úgy érezte, kénytelen megszegni a fo-gadalmát. - Sohasem kell padlásszobában éhezned. Ha festeni szeretnél, megteheted. Justine szemében érdeklődés csillant. - Mennyi pénzem van, mama? - Annyi, hogy akár egész életedben nem kell dolgoznod. - Szörnyű! Mást se tegyek, csak telefonáljak órák hosszat, és bridzsezzek? Mint a barátnőim mamái? Ugyanis Sydneyben fogok élni, nem Droghedán. Sydneyt sokkal jobban szeretem. - Reménység bujkált a tekintetében. - Van annyi pénzem, hogy eltávolíttathatom a szeplőimet azzal az újfajta elektromos kezeléssel? - Azt hiszem, igen. De miért? - Mert akkor esetleg látható lesz az arcom, nem úgy, mint most. - Mintha azt hallottam volna, színésznőnek nem kell szépnek lennie... - Szépség ide vagy oda, a szeplőim rémesek. - Egészen biztos, hogy nem szeretnél inkább festő lenni? - Egészen biztos, köszönöm szépen. - Justine táncra perdült. - A világot jelentő deszkákat fogom taposni, nagyérdemű közönség! - Hogy kerültél be a Cullodenbe? - Jelentkeztem meghallgatásra. - És felvettek? - Megható, mennyire hiszel a leánykádban, mama. Hát persze hogy felvettek! Isteni vagyok, ha nem tudnád. Egy szép napon világhírű leszek. Meggie zöld ételfestéket kevert egy tál cukormázba, aztán a megsült fenyőfácskákra szitálta. - Nagyon fontos neked, Justine? A világhír...?

- De mennyire. - Cukrot öntött a vajra; az már folyósra olvadt. A régi fatüzeléses tűzhely ugyan átadta helyét a modern gáztűzhelynek, de a konyhában most is kibírhatatlan volt a hőség. - Szent és megrendíthetetlen elhatározásom, hogy híres leszek. - Nem akarsz férjhez menni? Justine megvető pillantással nézett anyjára. - Majd ha megvesztem! Taknyos orrokat, kakis popsikat törölgessek egész életemben? Hétrét görnyedjek egy férfi előtt, aki feleannyit nem ér, mint én, de tízszer annyinak képzeli magát? Hahaha, azt leshetitek! - Megáll az ész! Hol szedted fel ezt a stílust? Justine fél kézzel, ügyesen ütötte fel a tojásokat a keverőtál oldalán. - Hol máshol, mint az előkelő leánynevelő intézetben. - Vad erővel kavarta a masszát. - Egész rendes banda voltunk. Rém műveltek. Mit gondolsz, akármelyik gügye süldő lány méltányolta volna egy latin bökvers szépségeit?

Volt egy római, hona Vinidium, Inge-gatyája tiszta irídium; Kérdik: mért hordja ezt? Ő így felel: „Id est Bonum sanguinem praesidium." Meggie elhúzta a száját. - Végtelenül röstellem, de kénytelen vagyok megkérdezni: mit felelt a római? - Azt, hogy „Rohadtul jó védekezés". - Igen? Sokkal rosszabbra számítottam. De visszatérve az előző témára, drága leánykám, bármennyire szeretnéd is más ra terelni a szót... mi bajod a házassággal? Justine, akár a nagyanyja, felhorkant. - Jópofa vagy, mama! Még te kérdezed? Meggie érezte, hogy arcába szökik a vér. Lenézett a tepsiben nyugvó haragoszöld fenyőkre. - Ne pimaszkodj, édes lányom, azzal az érett tizenhét éveddel. - Ez jó - intézte szavait Justine a keverőtálhoz. - Abban a pillanatban, ha az ember a szent szülői terepre merészkedik, egyszeriben rákenik, hogy pimasz. Én csak annyit mondtam, hogy „Még te kérdezed?"! Amivel nem azt akarom mondani, hogy te csődöt mondtál, vagy hogy bűnös vagy, esetleg még rosszabb. Sőt szerintem dicséretes józan észre vall, hogy megszabadultál a férjedtől. Mire is kellene? Itt van körülöttünk egy sereg nagybácsi, nem kell félni, hogy anyámasszony katonái leszünk. Pénzed is van elég. Tökéletesen egyetértünk! Fenének kell a házasság! - Éppolyan vagy, mint az apád! - Na tessék. Ha olyat mondok, ami nem tetszik neked, egyszeriben olyan vagyok, mint az apám. Ha mondod, biztosan úgy van; én ugyan meg nem állapíthatom, mivel sohasem volt szerencsém az említett úriemberhez. - Mikor mégy el? - kérdezte elkeseredetten Meggie. - Alig várod már, hogy megszabadulj tőlem, mi ? - nevetett Justine. - Jó, jó, mama, nem hibáztatlak. Mit csináljak, ha örömömet lelem benne, hogy mindenkit megbotránkoztassak... de különösen téged? Elvinnél holnap a reptérre? - Inkább holnapután. Holnap beviszlek a bankba. Nem baj, ha tudod, mennyi pénzed van. És, Justine... Justine épp a lisztet szitálta nagy szakértelemmel, de anyja megváltozott hangjának hallatára felpillantott. - Igen?... - Ha bármikor bajba kerülsz, gyere haza, kérlek. Droghe-dán mindig van hely a számodra, ezt ne feledd. Soha olyan rosz-szat nem tehetsz, hogy haza ne jöhetnél. Justine pillantása ellágyult. - Kösz, mama. A szíved mélyén azért rendes öreg anyó va gy- öreg?! - hökkent meg Meggie. - Dehogy vagyok öreg! Még csak negyvenhárom múltam! - Uramisten! Olyan sok? Meggie hozzávágott egy süteményt. Épp az orrán találta Justine-t. - Te szörnyeteg! - nevetett. - Jól elbánsz velem! Egyszeriben százesztendősnek érzem magam! Justine is elnevette magát. Ekkor lépett be a konyhába Fee; meg akarta nézni, hogyan haladnak az előkészületek. Meggie megkönnyebbülten üdvözölte anyját. - Anya, tudod, mit mondott éppen Justine? Fee szeme már nem volt alkalmas másra, csak a könyvelésre - azt is csak nagy üggyel-bajjal tudta elvégezni -, de a fátyolos szempár mögött éppoly fürgén járt az agya, mint régen. - Honnan is tudhatnám, mit mondott neked Justine? - kérdezte szelíden, és enyhe borzadállyal tekintett végig a zöld fenyők során. - Mert néha úgy veszem észre, mintha neked meg Jussynak kis titkaitok volnának előttem, és most, épp amikor leánykám elmondja legújabb híreit, szépen besétálsz, pedig máskor soha eszedbe sem jut. - Mmmmmmmm, legalább az íze jobb, mint amit várna az ember - állapította meg Fee, amint elrágcsált egy süteményt. - Ne hidd, Meggie, hogy a lányoddal konspirálok a hátad mögött. Már megint mit követtél el, Justine, amivel felháborítottad anyádat? - kérdezte. Justine a kizsírozott, kilisztezett formákba töltötte a tésztamasszát. - Megmondtam mamának, hogy színésznő leszek, Nanna. Semmi mást.

- Semmi mást? Hm. Igaz ez, vagy viccelsz, szokásod szerint? - Igaz hát. A Cullodenben kezdem. - Ejha! - Fee az asztalnak támaszkodott, és gunyorosan szemlélte a lányát. - Nem felháborító, hogy a gyerekeknek önálló akaratuk van, Meggie? Meggie nem válaszolt. - Talán helyteleníted, Nanna? - kérdezte harcra készen Justine. - Én? Helytelenítem? Semmi beleszólásom, hogy mit kezdesz az életeddel, Justine. Különben szerintem jó színésznő leszel. - Azt gondolod? - bámult Meggie. - Hát persze - bólintott Fee. - Justine nem az a fajta, aki rosszul választ, igaz, gyermek? - De nem ám! - nevetett Justine. Szeméből elsimított egy fürtöt. Olyan szeretettel néz a nagyanyjára, gondolta Meggie, amilyet az anyja sosem kapott tőle. - Jó kislány vagy, Justine - jelentette ki Fee, és lenyelte a megkezdett sütemény utolsó darabkáját. - Na, nem is olyan rossz. De szebb lett volna fehér cukormázzal. - Fehérrel? Fákat? - méltatlankodott Meggie. - Miért ne, ha fenyők? Behavazott fenyők... - mondta Fee. - Késő bánat - nevetett Justine. - Zöldek, mint a madárszar. - Justine! - Elnézést, mama, nem akartalak megbántani. Mindig elfelejtem, hogy érzékeny a gyomrod. - Az én gyomrom nem érzékeny! - tiltakozott Meggie. - Tulajdonképpen azért jöttem, hogy nincs-e egy csésze tea a láthatáron - vetette közbe Fee, előhúzott egy széket és leült. - Tedd már fel a vizet, Justine, légy olyan jó. Meggie is leült. - Komolyan azt gondolod, anya, hogy Justine viszi valamire a színpadon? - kérdezte aggodalmasan. - Miért ne vinné? - Fee az unokáját nézte, amint a teával foglalatoskodik. - Talán csak múló szeszély. - Nem - mondta kurtán Justine, és teáscsészéket, aljakat rakott az öreg zöld konyhaasztalra. - Tálra rakd a kekszet, Justine, ne csak úgy a dobozukban - mondta Meggie gépiesen -, és az isten szerelmére, ne zöty-tyentsd az asztalra az egész kanna tejet! Tölts ki egy keveset egy rendes kis kancsóba. - Igen, mama, elnézést - mondta éppoly gépiesen Justine. - Nem látom be, miért kell ekkora felhajtást csinálni a konyhában. Aztán rakosgathatom vissza a kekszet a dobozba, ha megmaradt, s moshatok el fölöslegesen egy csomó edényt. - Csináld, ha mondom. Sokkal rendesebb úgy. - Visszatérve a tárgyra - szólt Fee -, nem hiszem, hogy volna min vitatkoznunk. Véleményem szerint hagyni kell, hogy próbálkozzék vele. Valószínűleg jól sikerül. - Bárcsak én is ilyen biztos volnék benne - sóhajtott Meggie. - Nagyon vonz a hír és a dicsőség, Justine? - tudakolta nagyanyja. - Mi tagadás, az is - mondta Justine. Kihívó mozdulattal lecsapta az asztalra a régi barna teáskannát, és gyorsan letelepedett. - Ne is panaszkodj, mama, a konyhában nem vagyok hajlandó ezüstkannában felszolgálni a teát, és punktum. - Tökéletesen megteszi a barna is - mosolygott Meggie. - Ó, de jó! Nincs különb egy csésze forró teánál - sóhajtott fel Fee. - Justine, miért kell mindent ilyen szerencsétlen formában közölnöd anyáddal? Magad is tudod, hogy nem hírnévről és vagyonról van szó. Hanem arról, hogy megvalósítsd önmagadat, igaz? Úgy érzed, arra születtél, hogy színésznő lé gy- Igen. - Akkor meg miért nem tudod anyádnak is így elmagyarázni? Miért kell elkeseríteni egy csomó léha szamársággal? Justine vállat vont, kiitta teáját, és az üres csészét anyja elé tolta, jelezve, hogy még kér. - Nemtom.

- Nem-tu-dom - helyesbített Fee. - A színpadon remélhetőleg szebben fogsz artikulálni. De csakugyan azért akarsz színésznő lenni, hogy megvalósítsd magadat, igaz? - Biztosan - felelte vonakodva Justine. - Jaj, az a konok, makacs Cleary-büszkeség! Te is ráfizetsz, Justine, ha idejében meg nem tanulod fegyelmezni magad. Félsz, hogy kinevetnek? Hogy gúnyolódnak rajtad? Ostobaság. Miért volna anyád olyan kegyetlen? - Megveregette Justine keze fejét. - Engedned kell a büszkeségedből, Justine. Légy egy kicsit simulékonyabb. Fee sóhajtott. - Hát sok hasznod ugyan nincs belőle, de mindenesetre áldásom rád, gyermek.

- Kösz, Nanna. Hálás vagyok. - Akkor hálád jeléül keresd meg Frank bácsikádat, és mondd meg neki, hogy a teája a konyhában várja. Justine kiment. Meggie az anyjára bámult. - Anya, döbbenetes vagy. Fee mosolygott. - Nem tagadhatod: soha egyik gyermekemnek sem írtam elő, hogy mit csináljon. - Nem, azt igazán nem - mondta gyengéden Meggie. - És mi hálásak is voltunk érte. Justine első útja Sydneyben egy kozmetikai intézetbe vezetett, ahol eltávolíttatta a szeplőit. Nem ment egyszerre, sajnos, annyira tele volt szeplővel, hogy egy évbe is beletelik, mire valamennyitől megszabadul, s azután egész életében vigyáznia kell: napra ne menjen, mert visszatérnek. Aztán nekifogott a lakáskeresésnek. Nem volt könnyű ez akkoriban. Sydneyben legtöbben családi házat építettek, nagy bérházakban senki sem lakott szívesen. Nagy sokára mégis sikerült egy kétszobás lakást találnia Nertual Bayben, egy ósdi, Viktória korabei i hatalmas, vízparti házban, amely jobb napokat látott, de azóta sötét kis fél lakásokra osztották. Heti öt font tíz shilling volt a lakbér, felháborítóan sok, tekintve, hogy a fürdőszobát és a konyhát valamennyi lakó közösen használta. Justine mégis elégedett volt. Értett ugyan a háztartáshoz, de hiányzott belőle mindenféle otthonteremtő ösztön. De még a Bothwell Gardens-beli lakás is sokkal érdekesebb volt, mint a színészinasság a Cullodenben. Ez szinte másból sem állt, mint abból, hogy a színfalak mögött lappangott, nézte, mások hogyan próbálnak, nagy ritkán végigment a színpadon, azonkívül mázsaszámra tanulta Shakespeare-t, Shaw-t, Sheridant. A Justine-éval együtt hat lakás volt a Bothwell Gardensban, azonkívül ott lakott a háztulajdonos, Mrs. Devine, egy hatvanöt esztendős londoni hölgy. Dülledt szeme volt, fenn hordta az orrát, és megvetett mindent és mindenkit, aki és ami ausztráliai. Azt persze nem tartotta méltóságán alulinak, hogy alaposan megkopassza őket. Érdeklődésének legfőbb tárgya a gáz- és villanyszámla volt, legfőbb gyengéje pedig Justine szomszédja, egy angol fiatalember, aki vidáman visszaélt angolságával. - Amíg emlékezgetünk az óhazára, akár meg is kettyintem az öreglányt - mondta Justine-nak. Megtalálom a számításomat. Nektek, lányoknak, még télen se engedi a villanyfűtőtest használatát, bezzeg én kaptam egyet, s ha kedvem tartja, akár egész nyáron használhatom. - Disznó - mondta közönyösen Justine. A fiatalembert Peter Wilkinsnek hívták, utazó ügynök volt. - Gyere be, főzök neked finom angol teát - szólt Justine után. Felkeltette az érdeklődését az a különös, színtelen szempár. Justine élt a meghívással, csak arra vigyázott, hogy ne olyankor nyisson be Peterhez, amikor Mrs. Devine épp a közelben ólálkodik. Nem került nagy erőfeszítésébe, hogy elhárítsa Peter bizalmaskodását. Eleget lovagolt, dolgozott Dro-ghedán; a munka megacélozta izmait, és nem voltak különösebb erkölcsi fenntartásai, hogy hova sportszerű ütni. - Az ördög vinne el, Justine! - lihegte Peter, és könnyes szemét törölgette fájdalmában. - Mit kéreted magad, te lány? Előbb-utóbb úgyis elveszíted. Ez itt nem Anglia, és nem a Viktóriakorszak, ha nem tudnád! Talán az esküvődre tartogatod? - Eszem ágában sincs az esküvőmre tartogatni - felelte Justine, és helyre rángatta a ruháját. - Csak még nem határoztam el, kit tüntessek ki a kegyeimmel. - Nem vagy ám olyan nagy különlegesség! - vetette oda gorombán Peter. Van ereje ennek a lánynak, és nem nézi, hova üt. - Tudom. De nem fogok megsértődni, Peter, bárhogy is szeretnéd. Egyébként akad elég férfi, aki megvesz a szűz lányokért. - Nő is akad elég, ne félj! Figyeld csak az elülső lakást. - Figyelem hát - mondta Justine. Az elülső lakásban két leszbikus lány lakott. Nagy örömmel fogadták Justine színre lépését, amíg rá nem jöttek, nem elég, hogy nem érdeklik, de még csak meg sem botránkoztatják. Kezdetben Justine

nemigen értette, mire célozgatnak, amikor aztán nevén nevezték a dolgot, közönyösen vállat vont. Idővel azonban megszokta őket, a lányok pedig a bizalmukba fogadták, kiteregették neki bánatukat; ha összekaptak, nála kerestek menedéket; Justine váltotta ki óvadék ellenében Billie-t a börtönből. Justine vitte be Bobbie-t a kórházba gyomormosásra, amikor a szokásosnál is hevesebben kapott össze Billie-vel, de nem volt hajlandó egyiküknek sem a pártjára állni, amikor Pat, Al, Georgie és Ronnie bukkant fel szép sorban a látóhatáron. Micsoda ingatag érzelmi élet, gondolta. A férfiak is elég komiszak, de náluk legalább tudja az ember, hányadán áll. Justine-nak akadt barátja, barátnője bőven, a színházban, a Bothwell Gardensban, fel-felbukkant néhány hajdani iskolatársa is, és Justine igen jó barát volt. Sosem terhelte őket a bajaival, de mindenkit meghallgatott, s ha megesett, hogy ő is szerette volna kiönteni a szívét, ott volt Dane, de igazság szerint nemigen fordult elő, hogy magamagával ne tudta volna elintézni, ami gondja akadt. Barátait lenyűgözte Justine rendkívüli önfegyelme; mintha csak arra nevelte volna magát kisgyerek korától, ne engedje, hogy a körülmények elrontsák a közérzetét. És aki csak barátnak vagy barátnőnek mondta magát, egyaránt izgatta valamennyit: vajon kivel és mikor lépi át Justine azt a határt, amely az igazi női élettől elválasztja. De Justine-t nem lehetett siettetni. Arthur Lestrange volt Albert Jones társulatának leghosz-szabb életű hősszerelmese, habár még a Justine érkezése előtti évben szomorúan búcsút intett negyvenedik születésnapjának. Kisportolt testű, kiegyensúlyozott, megbízható színész volt, aranyszőke fürtökkel övezett szép vonású, férfias arca igen népszerű a közönség körében. Az első évben észre sem vette Justine-t, aki keveset szólt, és mindent megcsinált, amit mondtak neki. Az év végére azonban eltűntek a szeplők, és Justine már nem olvadt bele a kulisszákba, hanem élesen kivált a háttérből. Szeplők nélkül, sötétre festett szemöldökkel, szempillákkal igazán csinos lány lett belőle, a maga légies, tartózkodó módján. Nem örökölte Luke O'Neill feltűnő szépségét, sem anyja eleganciáját. Alakja jó volt, de nem látványosan: inkább sovány, mint karcsú. Csak a lángvörös haja volt feltűnő. De mihelyt színpadra lépett, egyszeriben mintha kicserélték volna. Elhitette magáról, hogy szép, mint Heléna, de azt is, hogy rút, mint a három boszorkány együttvéve. Arthur egy leckeórán vette észre, amikor Justine-nak egy részletet kellett felolvasnia Conrad Lord Jim-jéből, különféle kiejtéssel. Nagyszerű volt. Arthur érezte, milyen izgatott Albert Jones, és végre megértette, miért szentel Al annyi időt ennek a lánynak. Született színész, de több is annál: karaktert kölcsönöz minden egyes kiejtett szónak. És a hangja - isteni adomány minden színésznőnek az ilyen hang: mély, fátyolos, szívbe markoló. Amikor tehát meglátta, hogy Justine ott kuporog egy széken, kezében egy csésze tea, az ölében egy nyitott könyv - odatelepedett melléje. - Mit olvasol? A lány mosolyogva pillantott fel. - Proustot. - Nem unalmas egy kicsit? - Proust? Unalmas? Aki szereti a pletykát, annak nem. Mivelhogy Proust egy vén pletykafészek, ha nem tudnád. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ez a csitri kioktatja. De megbocsátott. Még nagyon fiatal. - Hallottam tőled a Conradot. Remek volt. - Köszönöm. - Megihatnánk egyszer egy kávét, és megbeszélhetnénk a terveidet. - Ha akarod - mondta a lány, és visszatért Prousthoz. Arthur örült, hogy kávét mondott, nem vacsorát; a felesége rövid pórázra fogta, különben is a vacsora olyan mértékű hálát kíván, amire Justine talán nem hajlandó. De azért nem felejtette el a meghívást, és elvitte Justine-t egy ócska kis helyre, az Elizabeth Street végén, ahol a felesége remélhetőleg nem fogja megtalálni. Justine önvédelemből rákapott a dohányzásra, beleunt, hogy mindig jó kislány legyen, aki nem fogadja el, ha cigarettával kínálják. Amikor leültek a kávézóba, Justine előkotorta táskájából a

cigarettáját, bontatlan csomag volt. Óvatosan hámozta le a celofánt a csomag végéről, ügyelt, hogy az alsó, nagyobbik részén épen maradjon a burok. Arthurt láthatólag mulattatta a dolog. - Mit vesződsz annyit? Tépd le, és kész. - Nem szeretem a rendetlenséget. Arthur felemelte a cigarettacsomagot, és eltűnődve simogatta az ép celofánt. - Ha történetesen a kiváló Sigmund Freud tanítványa volnék... - Akkor mi lenne ? - Justine felpillantott, meglátta a várakozó felszolgálónőt. - Egy kapucinert kérek. Arthurt bosszantotta, hogy a lány maga rendel, de nem szólt. Inkább a megkezdett gondolatsort folytatta. - Egy bécsi kávét kérek. Nos, visszatérve az előbbiekre. Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Freud? Olyasmit... Justine elvette tőle a csomagot, kibontotta, kivett egy cigarettát, és rágyújtott, mielőtt a férfi tüzet adhatott volna. - Nos? - Azt mondaná, úgy látszik, te épségben akarod megőrizni a hártyaféleségedet, nem? Justine nevetése végiggyöngyözött a helyiség füstös levegőjén, több férfifej kíváncsian arra fordult. - Tényleg azt mondaná? Azt akarod ilyen nyakatekerten megkérdezni, hogy szűz vagyok-e még? Arthur felháborodottan ingatta a fejét. - Justine! Látom, hogy számos egyéb dolog között a fogalmazás finomabb árnyalataira is meg kell tanítsalak! - És még mire, Arthur? Mi az a számos egyéb dolog? - Az asztalra könyökölt, szeme csillogott a félhomályban. - Hát mit kell megtanulnod? - Tulajdonképpen elég művelt vagyok. - Mindenben? - Úristen, hangsúlyozni, azt tudsz! Nagyon jó. Ezt meg kell jegyeznem, később még felhasználhatom. - Van, amit csak tapasztalatból lehet megtanulni - mondta halkan a férfi. Előrenyúlt, egy makrancos fürtöt Justine füle mögé simított. - Igazán? Én mindig elegendőnek találtam a megfigyelést. - Igen ám, de mi lesz, ha szerelemről van szó? - Mély érzéssel ejtette ki a szót. - Hogyan játszod Júliát, ha nem tudod, mi az a szerelem? - Jó érv. Egyetértek. - Voltál már szerelmes? - Nem. - Tudsz egyáltalán valamit a szerelemről ? - ezúttal a „valamit" kapta a főhangsúlyt, nem a „szerelem". - Semmit a világon. - Aha! Szóval akkor Freudnak lett volna igaza, mi? Justine felemelte a cigarettacsomagot, és mosolyogva nézte a celofánburkolatot. - Egyben-másban. Talán. A férfi elkapta a celofán végét, lerántotta a csomagról, a markában tartotta, aztán színpadias mozdulattal összegyűrte, és a hamutartóba dobta. A celofán nyikorgott, szétnyílt. - Szeretnélek megtanítani arra, amit egy nőnek tudnia kell. Justine egy percig hallgatott. Nézte a hamutartóban mocorgó celofánt, aztán meggyújtott egy szál gyufát, és a celofánhoz tartotta, míg az lángra nem lobbant. - Miért ne? - kérdezte, és a lángocskába bámult. - Legyen holdfény és rózsaillat, szenvedélyes vallomással körítve, avagy kurta és erőteljes, mint a nyílvessző ? - szavalta a férfi, szívére tett kézzel. Justine felnevetett.

- Nahát, Arthur! Szívből remélem, hogy hosszú és erőteljes! Holdfényt és rózsát, köszönöm, nem kérek. A gyomrom nem bírja a szenvedélyes vallomásokat. A férfi kissé szomorúan nézett rá, a fejét ingatta. - Ejnye, Justine. Mindenkinek elbírja a gyomra a szenvedélyes vallomásokat... még a tiéd is, te hidegvérű Vesta-szűz. Várj csak, majd eljön még a te napod. Fogsz te még sóhajtozni. - Ugyan! - Justine felállt. - Gyerünk, Arthur, essünk túl rajta, amíg meg nem gondolom magam.

- Most? Ma este? - Miért is ne? Van pénzem hotelszobára, ha ez a baj. Nem volt messze a Hotel Metropol, jókedvűen ballagtak végig az álmos utcán, Justine kényelmesen belekarolt a férfiba. A vacsoravendégek már hazamentek, a színházakban még folyt az előadás, alig járt valaki az utcán. Csak egy vendégeskedő amerikai iskolahajó matrózai álldogáltak csoportokban, és néhány fiatal lány nézte a kirakatokat, vagyis inkább a matrózokat. Rájuk ügyet sem vetett senki, aminek Arthur őszintén örült. Egy pillanatra beugrott egy gyógyszertárba, Justine közben kint várt. - Minden rendben, szerelmem - mondta Arthur, amikor kijött. - Mit vettél? Szerelmes levelet? Arthur grimaszt vágott. - Ugyan. A szerelmes levél olyan, mintha az ember újságpapírba volna csomagolva. Nem, zselét vettem. Különben honnan tudsz te a szerelmes levélről? - Elfelejted, hogy hét évet töltöttem egy katolikus leánynevelő intézetben. Mit gondolsz, mit csináltunk? Imádkoztunk? - Felnevetett. - Igaz, csinálni nem sokat csináltunk, de olyat nem tudsz mondani, amiről ne beszéltünk volna. Mr. és Mrs. Smith szemügyre vették birodalmukat, ami nem is volt rossz a korabeli sydneyi hotelszobákhoz képest. Akkor még nem épültek Hilton szállók. A szoba nagyon nagy volt, és az ablakából pompás kilátás nyílt a sydneyi kikötőre meg a hídra. Fürdőszoba persze nem volt, csak egy mosdótál meg egy csomó kancsó a márványlapos mosdóállványon - méltó a szoba irdatlan nagy Viktória-korabeli bútoraihoz. - És most mit csináljak ? - kérdezte Justine, amint félrehúzta a függönyt. - Szép a kilátás, igaz? - Szép. És hogy mit csinálj? Húzd le a bugyidat. - Mást ne? - kérdezte dévajul Justine. - Dobj le mindent, Justine. Ha bőr nem ér bőrt, nem az igazi. Justine gyorsan, rendesen levetkőzött, nyoma sem volt benne a szégyenkezésnek. Aztán felmászott az ágyra, és szétvetette a lábát. - így jó lesz, Arthur? - Jóságos ég! - szólalt meg a férfi, miközben szép rendesen összehajtogatta a nadrágját. A felesége nagyon kényes volt az ilyesmire. - Mi van? Mi baj? - Neked nemcsak a hajad vörös! - Mire számítottál? Lila tollakra? - Ne légy frivol, drágám, nem illik a hangulathoz. - Arthur behúzta a hasát, megfordult, az ágyhoz léptetett, bemászott, és nagy szakértelemmel csókokkal borította Justine arcát, nyakát, mellét. Mmmmmmmm, de finom vagy. - Átkarolta. - így ni! Jó ez? - Igen, azt hiszem. Igen, egész jó. Csend lett, csak a csókok hallatszottak, meg egy kis suttogás. Az ágy lábánál óriási, régimódi öltözködőasztal állt; a szoba előző lakója ferdére billentette a tükröt, hogy látható legyen a szerelem porondja. - Oltsd el a villanyt, Arthur. - Szó sincs róla, drágám! Első számú lecke: a szerelemben nincs olyan, ami ne tűrné a világosságot. Ujjai elvégezték az előkészítő hadműveleteket, és elhelyezték a zselét, ahova kellett. Ezek után Arthurnak sikerült behatolnia Justine lába közé. Kicsit érezni, de nem kellemetlen, gondolta Justine. Persze, hogy mit rajonganak ezért annyian, azt nem érti. No nézzük, mit látunk. És Justine Arthur válla fölött belebámult az ágy végénél a tükörbe. Rövidülésben bizony komikus látvány volt a lábuk. Arthur fekete szőrös lábai beékelődve az ő szeplőtelenített világos lábai közé; a tükörkép legnagyobb részét azonban Arthur feneke foglalta el.

Manőverezés közben szétterült, összehúzódott, fel-le ugrált, s a két gombócról egy-egy szőke szőrpamacs állt égnek, és bókolt minden mozdulatra. Justine csak nézte, nézte. Azután szájába tömte az öklét, fulladozott, nyögött. - Na, édesem, semmi baj! Már bent vagyok, most már nem fájhat annyira - suttogott gyöngéden Arthur. Justine keble hullámzott; a férfi szorosabban ölelte, és becéző szavakat suttogott. Justine egyszer csak hátravetette fejét, szája elnyílt, hosszú, elhaló nyögés tört ki belőle, aztán kirobbant a röhögés. És ahogy a férfin mindjobban úrrá lett a tehetetlen düh, ő annál harsányabban kacagott, a tükörre mutogatott, arcán könnyek patakzottak. Teste görcsbe rándult, de nem egészen úgy, ahogyan szegény Arthur várta volna. Justine sok tekintetben közelebb állt Dane-hez, mint az édesanyjuk, de egymás iránti érzéseik nem érintették azt, amit anyjuk iránt éreztek. Ami a mamáé, az a mamáé. De a kettejük kapcsolata igen korán megszilárdult, és később is csak erősödött, nem lazult. Mire mama megszabadult Drogheda rabságától, ők már elég nagyok voltak ahhoz, hogy Mrs. Smith konyhaasztalánál írják a levelező tanfolyamon kapott leckéjüket, s minden időkre kialakult az a szokás, hogy bajaikban vigasztalásért egymáshoz forduljanak. Jellemük sarkalatos pontokban különbözött, de az ízlésük sok tekintetben közös volt, amiben pedig nem, azt ösztönös tisztelettel tűrték el egymásban, sőt kapcsolatukat szinte fűszerezte a különbözőség. Nagyon jól ismerték egymást. Justine hajlamos volt más szemében a szálkát is észrevenni, a magáéban a gerendát sem; Dane megértette és megbocsátotta mások emberi gyengéit, és könyörtelen volt a magáéi iránt. Justine legyőzhetetlenül erősnek érezte magát; Dane tudta magáról, hogy veszedelmesen gyenge. És mindebből szinte tökéletes barátság született, ami nem ismert lehetetlent. Mivel azonban Justine sokkal beszédesebb volt, Dane mindig sokkal többet hallott róla meg az érzéseiről, mint megfordítva. Justine a naivitásig könnyelmű volt, és semmit sem tekintett szentnek; öccse megértette, hogy neki kell aggályosnak lennie kettejük helyett is. Gyengéd együttérzéssel vállalta a passzív hallgató szerepét, ami módfelett bosz-szantotta volna Justine-t, ha észreveszi. De nem vette észre; amióta Dane eléggé felnőtt, hogy odafigyeljen, válogatás nélkül mindent elmesélt neki. - Találd ki, mit csináltam tegnap este - mondta Justine, és gondosan megigazgatta nagy szélű szalmakalapját, hogy ar-cát-nyakát ne érje a nap. - Felléptél első főszerepedben - mondta Dane. - Szamár! Mintha akkor nem szóltam volna neked. Na, mit csináltam? - Hagytad, hogy Bobbie téged pofozzon meg Billie helyett. - Hideg, mint az Északi-sark. Dane unottan vállat vont. - Feladom. A templomkertben ültek a füvön, a Mária-székesegyház gótikus tömegének a tövében. Dane megtelefonálta Justine-nak, hogy egy rendkívüli szertartásra kell bemennie a székesegyházba, nem találkozhatnak-e előtte a kertben ? Justine persze ráért; majd szétvetette a vágy, hogy beszámolhasson élete legújabb fejleményéről. Riverview-ban töltött utolsó esztendejében Dane volt az iskolai krikettcsapat kapitánya, a rögbicsapaté, a kézilabdacsapaté és a teniszválogatotté nemkülönben. A tetejében pedig az osztályának első tanulója. Tizenhét esztendős korára száznyolcvannyolc centi magas volt, hangja megállapodott végleges baritonjában, csodálatos módon megmenekedett a pattanások, a félszegség és a kiugró ádámcsutka átkától. Szőke volt, és világos bőrű, úgyhogy jóformán nem is borotválkozott még, de minden egyéb tekintetben inkább fiatalember volt, mint iskolás fiú. Csak az intézeti egyenruha vallott diák voltára. Meleg volt, sütött a nap. Dane levette iskolai szalmakalapját, és leheveredett a fűbe, Justine mellette ült, átfogta a térdét: vigyázott, hogy szabadon maradt bőrfelületét ne süsse a nap. Dane fél szemmel a nővérére pislantott. - No, mit csináltál az este, Jus? - Elvesztettem a szüzességemet. Legalábbis azt hiszem. Dane egyszeriben nagyra nyitotta a szemét.

- Megőrültél! - Ugyan! Legfőbb ideje. Hogy lehetnék jó színésznő, ha fogalmam sincs, mi megy a férfiak és nők között? - Annak a férfinak kellene tartogatnod magadat, akihez hozzámégy. Justine kétségbeesetten nézett az égre. - Becsszavamra, Dane, néha olyan ódivatú vagy, hogy elszégyellem magam! És ha negyvenéves koromig nem találkozom azzal a férfival, akihez hozzámegyek? Szerinted mit csináljak addig? Üljek rajta? Te talán addig óhajtod tartogatni magadat, amíg meg nem házasodol? - Nem hiszem, hogy megházasodnék. - Hát én se. De akkor kössek rá masnit, és tegyem be a sifo-nérba? Hogy közben belepusztuljak a kíváncsiságba? Dane elmosolyodott. - Ezek szerint nem fenyeget ilyen veszély. - Hasra fordult, állát tenyerébe támasztotta, és komoly, érdeklődő pillantást vetett nővérére. - Milyen volt? Nagyon szörnyű? Nagyon undorodtál? Justine vállat vont. - Undorodni éppenséggel nem undorodtam. Nem is volt szörnyű. Viszont azt sem értem, mért vannak úgy oda az egészért. Maximum kellemesnek mondható. Pedig igazán megválogattam, kivel csináljam. Nagyon vonzó, és elég öreg már, hogy tudja, mit csinál. Dane felsóhajtott. - Szamár vagy, Justine. Sokkal jobban örülnék, ha azt mondanád: „Nem nagyon szép ember, de meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt." Elfogadom, hogy nem akarsz várni, amíg férjhez mégy, de ez akkor is olyan dolog, hogy nem önmagáért kell akarnod, hanem egy bizonyos személyért. Nemcsak az aktusért, Jus. Nem csodálom, ha nem lelkesedtél. Justine arcáról lehervadt a diadalmas öröm. - A fene egye meg, egyszerre rémesen érzem magam! Ha nem ismernélek, azt mondanám, le akarsz törni. - De ismersz, igaz? Sohasem akarlak letörni, de néha nagy ostobaságokat beszélsz be magadnak. Leckéztető, komor hangon folytatta. - Én vagyok a te lelkiismereted, Justine O'Neill! - Bizony az vagy, szamár. - Justine feledve napot és árnyékot, leheveredett öccse mellé, arcát elfordította. - Ide figyelj, tudod, miért. Igaz? - Ó, Jussy - mondta szomorúan Dane. Lehet, hogy többet is mondott volna, de nővére türelmetlenül folytatta. - Soha, soha, soha nem fogok szeretni senkit! Ha szeretsz valakit, az megöl. Ha szükséged van valakire, megöl. Igen, igen, elhiheted! Dane-nek mindig is fájt, hogy Justine úgy érzi, őt senki sem szereti, s annál is jobban fájt, mert tudta, mi okozza ezt az érzést. Justine elsősorban azért volt olyan fontos Dane számára, mert nővére nem neheztelt rá, mert sohasem éreztette vele, hogy neheztelne rá, hogy féltékeny volna. Pedig Dane maga is nagyon jól tudta, érezte, hogy Justine csak a kör kerületén mozog, amelynek ő a tengelye. Kisgyerek kora óta imádkozott, hogy ez ne legyen így, de hiába. Ez nem csökkentette hitét, csak azt a meggyőződést mélyítette el benne, hogy valamikor, valahol meg kell fizetnie a Justine rovására rápazarolt érzelmekért. Justine jó arcot vágott a dologhoz, meggyőzte még magamagát is, hogy kitűnően boldogul a kör kerületén - de Dane érezte a fájdalmát. Tudta. Justineban oly sok a szeretetre méltó, benne meg oly kevés. Szentül hitte, hogy azért jut neki a szeretet oroszlánrésze, mert szép, mert kezesebb a természete, mert jobban ért anyjának és Drogheda többi lakójának a nyelvén. És mert fiú. Azonkívül, amiről egyszerűen nem tudhatott, Dane szinte mindent észrevett, felfogott, továbbá élvezte Justine feltétlen bizalmát - amit rajta kívül senki sem mondhatott el magáról. Justine sokkal jobban csüggött mamán, mint maga is bevallotta volna. De én majd jóváteszem, gondolta Dane. Én majd kiegyenlítem a tartozást, kárpótolom Justine-t. Hirtelen meglátta az órája számlapját, és talpra szökkent. Sokkal adósa a nővérének, de van valaki, akinek még többel tartozik. - Mennem kell, Jus. - Te meg a nyavalyás egyházad! Mikor nősz már ki belőle? - Remélem, soha.

- Mikor látlak? - Mivel ma péntek van, természetesen holnap, tizenegykor, ugyanitt. - Helyes. Legyél jó. Dane már jó pár méternyire járt, szalmakalapját a fejére tette. Most visszafordult, és Justine-ra mosolygott. - Tán nem vagyok mindig az? Justine is mosolygott. - Áldjon meg az ég, dehogyisnem. Olyan jó vagy, hogy az már nem is lehet igaz. Én vagyok a rosszlány. Na, viszlát, holnap. Vörös bőrrel párnázott nagy ajtók nyíltak a Mária-székesegyház előcsarnokából. Dane benyitott az egyiken, és halkan belépett a templomba. Valamivel korábban búcsúzott el Jus-tine-tól, mint feltétlenül kellett volna, de szívesebben érkezett a templomba, mielőtt még megtelt volna sóhajjal, köhögéssel, suhogással, suttogással. Sokkal jobb egyedül lenni. A sekrestyés a főoltár gyertyáit gyújtogatta. Diakónus, állapította meg tévedhetetlenül Dane. Meghajtotta fejét, térdet hajtott és keresztet vetett a tabernákulum előtt, azután csendesen beült egy padsorba. Térdre ereszkedett, fejét összefont kezére hajtotta, és hagyta, hogy gondolatai szabadon lebegjenek. Szavakkal nem imádkozott, inkább részévé vált az atmoszférának: végtelen átszellemültséget, szentséget, elmélyülést érzett. Mintha maga is a szentély vörös üveges kis mécsesének lángja volna, rebbenő fénnyel ég, már-már kialszik, de az életadó esszencia piciny tavacskája táplálja, s a mécs apró, de kitartó fénypontként izzik a mély sötétségben. Ember volta elnémult, elvesztette alakját, feledésbe merült: ezt kapta Dane a templomtól. Sehol sem érezte magát ennyire elemében, sehol sem töltötte el ilyen békesség, sehol sem került ily távol minden fájdalomtól. Szemhéja leereszkedett, szemét lehunyta. Az orgonakarzaton léptek csosszantak, fújtató szusszant, levegő szökött ki a sípokból. A székesegyház fiúkórusa korán megérkezett: próbálni készültek a szertartás előtt. Péntek déli áldás volt csupán, de Dane egyik tanára mondta, s ő meg akarta hallgatni. Néhány akkord zengett fel az orgonán, a homályos kő csipkeívek magasába egyetlen tiszta, földöntúlian magas és édes fiúhang szállt, telve ártatlan tisztasággal. A nagy, üres templom néhány látogatója önkéntelenül lehunyta szemét, és szíve mélyén gyászolta azt, amit immár örökre elveszített.

Panis angelicus Fit panis hominum, Dat panis coelicus Figuris terminum. O res mirabilis, Manducat Dominus, Pauper, pauper, Servus et humilis...* Angyalok kenyere, égi kenyér, ó, csodálatos dolog. A mélységekből kiáltok hozzád, Uram; Uram, hallgasd meg hangomat! Ne zárd el füledet könyörgésem elől. Ne fordulj el, Uram, ne fordulj el. Mert te vagy az én királyom, Uram, Istenem, és én a te gyarló szolgád vagyok. A te szemedben csak egy számít: a jóság. Egyenlő előtted a szép és a rút. Előtted csupán a szív számít; benned minden meggyógyul, benned elnyerem a békességet. Uram, magányos vagyok. Kérlek, Uram, add, hogy mielőbb véget érjen az életnek fájdalma. Nem értik meg, hogy én, aki oly sokat kaptam adományaidból, miért érzem fájdalmasnak az életet. De te tudod, és a te vigasztalásod ad nekem erőt. Akármit kérsz tőlem, Uram, megadom, mert szeretlek. S ha kérni merészelhetek tőled valamit, azt kérem, hogy benned mindörökre mindent elfeledhessek... - Hallgatsz, mama - szólalt meg Dane. - Mire gondolsz? Droghedára? - Nem - válaszolt Meggie álmosan. - Arra gondolok, hogy öregszem. Ma reggel is vagy fél tucat ősz hajszálat találtam, és sajognak a csontjaim. - Te sosem leszel öreg, mama - vigasztalta Dane. - Bárcsak úgy volna, édes, de sajnos nincs úgy. Kívánkozom a fúrásfő után, ami pedig az öregedés biztos jele. * A mennyei kenyér táplálékunk leve, s példázatának így meg kellé szűnnie. Ki hall ily csodát, hogy szolganép vegye legfőbb hatalmú jó Urát... (latin; Úrnapi ének, Sík Sándor fordítása) A meleg téli napsütésben törülközőkön hevertek Drogheda füvén, a fúrásfő mellett. A nagy tó túlsó végén zubogott-bugyborékolt a forró víz, a kénszag elszállt a semmibe. A tél nagy örömei közé tartozott: úszni a fúrásfőben. Kiszívja az emberből a kor fájdalmait, csikarását, gondolta Meggie; hátára fordult, feje annak a fatörzsnek az árnyékába került, amelyen valamikor réges-régen Ralph atyával ültek. De rég volt... Most már halvány visszhangját sem tudta felidézni annak, milyen is lehetett, amikor Ralph megcsókolta. Meghallotta, hogy Dane feláll, kinyitotta szemét. Dane az ő kisbabája, gyönyörű kisfia; tulajdonosi büszkeséggel figyelte, hogyan nő, hogyan változik, de képzeletében mindig ott volt a kacagó kisbaba képe, elhomályosította az érettebb arcot. Eddig még sosem gondolt arra, hogy Dane már semmilyen szempontból nem gyerek.

És most, ebben a pillanatban rádöbbent, ahogy ott állt előtte, a ragyogó ég hátterében, rövid fürdőnadrágjában. Uramisten! Vége - véget ért a gyerekkor, a kamaszkor. Dane - férfi. Büszkeség, neheztelés, női elérzékenyülés, fenyegető tragédia szörnyű előérzete, düh, imádat, szomorúság - ezernyi érzés rohanta meg Meggie-t, ahogy felnézett a fiára. Szörnyűség férfit teremteni, s még nagyobb szörnyűség, ha az a férfi - ilyen. Ilyen nagyon férfi, ilyen nagyon gyönyörű. Ralph de Bricassart és egy kicsi őbelőle. Hogy is ne érzékenyülne el, ahogy elnézi ifjúsága virágában annak a férfinak a testét, aki vele szerelemben egyesült? Meggie zavartan lehunyta szemét; iszonyodott magától, hogy úgy gondol a fiára, mint férfira. Vajon ha Dane ránéz, a nőt látja-e benne, vagy még most is azt a nem nélküli személyt - a mamát? Az isten verné meg - hogy merészelt felnőni?! - Tudsz valamit a nőkről, Dane? - kérdezte Meggie hirtelen, és kinyitotta megint a szemét. A fia mosolygott. - A madarakra meg a méhekre gondolsz? - Azt tudod, hogyisne tudnád, ha Justine a testvéred. Mihelyt az első biológiakönyvét elolvasta, világgá kukorékolta az egész tudományát. Nem, én arra gondolok, hogy Justine elméleti oktatását megpróbáltad-e már átültetni a gyakorlatba? A fiú gyorsan megrázta a fejét, anyja mellé heveredett a fűbe, és felnézett az arcába. - Fura, hogy ezt kérdezed, mama. Már rég szerettem volna beszélgetni veled erről, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. - Még csak tizennyolc esztendős vagy, édes. Nem korai még egy kicsit az elméletet gyakorlatban megvalósítani? - Még csak tizennyolc. Még csak... De hiszen férfi! - Épp erről akartam veled beszélni. Hogy soha meg nem valósítom az elméletet. Milyen hideg szél fúj a Nagy-Vízválasztó felől. Különös, hogy eddig nem is vette észre. Hol a köpenye? - Nem valósítod meg az elméletet - ismételte Dane szavait tompán, nem kérdezve: kijelentő módban. - Nem. Soha. Nem akarom. Nem mintha nem gondoltam volna rá; én is arra vágytam, hogy megházasodjam, hogy gyerekeim legyenek. De nem lehet. Nincs hely a számukra Isten mellett. Ha úgy szerethetem Istent, ahogy akarom. Már jó ideje tisztában vagyok ezzel. Szinte amióta az eszemet tudom. Minél idősebb vagyok, annál jobban szeretem Istent. Nagy-nagy misztérium Istent szeretni. Meggie a nyugodt, távoli kék szemekbe nézett. Ralph szeme volt ilyen valamikor. De ebben a szempárban belső tűz ég, ami Ralph szemétől idegen. Vagy valamikor megvolt benne, tizennyolc esztendős korában? Az ilyesmit csak tizennyolc esztendősen élheti át az ember? Mire ő belépett Ralph életébe, már tíz évvel túl volt ezen a koron. És a fia misztikus, ezt mindig is tudta. Márpedig nem valószínű, hogy Ralph életének bármelyik szakaszában is misztikus hajlandóságú lett volna. Meggie nyelt egyet, a köpenyt összehúzta fázós, magányos csontjain. - Azt kérdeztem magamtól - folytatta Dane -, mit tehetnék, amivel megmutathatnám, mennyire szeretem. Sokáig viaskodtam a válasszal; nem akartam meghallani. Mert vágyódtam nagyon a férfiélet után is. És mégis: kezdettől fogva tudtam, mit kell felajánlanom. Tudtam... Egyetlen dolog van, amit felajánlhatok, amivel bebizonyíthatom, hogy a szívemben soha semmi sem lesz nála fontosabb. Egyetlen vetélytársát kell felajánlanom: ezt az áldozatot várja el tőlem. Én az ő szolgája vagyok, s ő nem tűr vetélytársat. Választanom kellett. Mindent megkaphatok, mindent élvezhetek, csak ezt az egyet nem. - Felsóhajtott, letépett egy droghedai fűszálat. - Be kell bizonyítanom, hogy megértettem, miért kaptam tőle olyan sokat, amikor megszülettem. Be kell bizonyítanom, tudom, mennyire nem fontos számomra, hogy férfiéletet éljek. - Nem teheted, nem engedlek! - kiáltotta Meggie. Keze kinyúlt, megmarkolta Dane karját. Milyen sima, és mennyi erő rejlik a sima bőr alatt! Szakasztott, mint Ralph. Szakasztott, mint Ralph! Hogy soha puha lánykéz ne illesse jogosan ezt a kart?!

- Pap leszek - mondta Dane. - Az ő szolgálatába lépek mindenestül; neki ajánlom mindazt, amim van, mindazt, ami vagyok. Az ő papja leszek. Vállalom a szegénységet, a szüzességet és az engedelmességet. Mert kiválasztott szolgáitól mindent követel. Kevesebbel nem éri be. Nem lesz könnyű, de megteszem. Anyja tekintete! Mintha megölte volna, mintha beletaposta volna a földbe. Nem tudta, hogy ezt kell elszenvednie, csak arról álmodozott, milyen büszke lesz rá az anyja, mennyire boldog lesz, hogy Istennek adhatja a fiát. Boldog, átszellemült, szent egyetértésben ővele. S ehelyett... úgy mered rá, mintha a halálos ítéletét mondanák ki, mikor pappá szentelik. - Mindig is az akartam lenni - mondta Dane elkeseredve, és tekintete a halódó szempár tekintetét kereste. - Ó, mama, hát nem érted? Soha, soha nem akartam más lenni, csak pap! Nem lehetek más, csak pap! Anyja keze lehullott a karjáról. Dane lepillantott, és meglátta bőrén az ujjak fehér nyomát, a kis félholdakat, ahol a körmök belemartak. Anyja felvetette fejét, és nevetett, nevetett, nevetett, torkából sikoltva tört elő a keserű, megvető, hisztérikus kacagás. - Olyan szép, hogy nem is lehet igaz! - zihálta, amikor végre megint beszélni tudott. Reszkető kézzel törölte ki szeme sarkából a könnyeket. - Ezt a pokoli iróniát! Rózsahamu, mondta akkor éjjel, mikor a fúrásfőhöz lovagoltunk. És én nem értettem, miről beszél. Hamvak... Por és hamu voltál, por és hamu leszel. Az egyházé voltál, az egyházé leszel. Ó, de gyönyörű, de gyönyörű! Isten, te átkozott! Isten, te istentelen! Minden asszonyok ősellensége, az vagy! Amire vágyunk, meghiúsítod! Amit megteremtünk, megsemmisíted! - Jaj, ne, mama! Ne! - Sírt érte, sírt miatta, sírt a fájdalmáért, amit nem értett, és nem értette a szavait sem. Hullott a könnye, sajgott a szíve; íme, az áldozat már megkezdődött, s úgy, ahogyan nem is álmodta volna. Sírt érte, sírt miatta de még őérte sem mondhat le az áldozatról. Meg kell tennie, s minél nehezebb, annál becsesebb lesz. Meggie megríkatta a fiát - életében először. De most félreteszi a haragját, a keserűségét. Nem tisztességes a fián megbosz-szulni a maga fájdalmát. Dane az, amivé a génjei tették. Vagy az Istene. Vagy Ralph Istene. Dane az életének világossága. Dane a fia. De nem szenvedhet őmiatta, sem most, sem máskor. Soha. - Dane, ne sírj - suttogta Meggie, és simogatta ujjainak haragos nyomát a fia karján. - Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Nagyon meglepődtem, azért volt csak. Persze hogy örülök, igazán! Hogyne örülnék? Csak nagyon hirtelen ért, nem voltam rá felkészülve. - Elnevette magát, kissé reszketegen. - Úgy zúdítottad a nyakamba, mint egy dézsa hideg vizet. Dane szeme kitisztult. Kétkedve nézte anyját. Miért gondolta az imént, hogy megölte, eltaposta? Hiszen mama szeme most is olyan, mint mindig: csupa szeretet, csupa élet. Erős fiatal karjával magához húzta, megölelte. - Biztos, hogy nem bánod? - Mit képzelsz?! Egy jó katolikus anya hogyan bánhatná, ha a fia pap akar lenni? - Felugrott. - Brr! Hideg van. Menjünk haza. Nem lóháton jöttek, hanem terepjárón. Dane mászott be a vezetőülésre, anyja melléje ült. - Tudod már, hová mégy? - kérdezte Meggie. Elfojtotta feltörni készülő zokogását, összekuszált haját kisimította szeméből. - Gondolom, a Szent Patrik-kollégiumba. Kezdetnek legalábbis. Később talán belépek valamelyik rendbe. Szeretnék jezsuita lenni, de még nem vagyok magamban egészen biztos, nem merek rögtön a Jézus-társaságba menni. - Nekem sokkal jobb ötletem van, Dane. - Igen? - A vezetésre összpontosította figyelmét, kanyargós volt az ösvény, s imitt-amott fatönkök rejtőztek a fűben. - Rómába küldelek, Bricassart bíboroshoz. Emlékszel rá, ugye? - Hogy emlékszem-e? Micsoda kérdés, mama! Ha millió évig élek, akkor se tudnám elfelejteni. Szememben ő a tökéle tes pap példaképe. Boldog lennék, ha olyan pap lehetnék, mint ő. - A tökéletesség bennünk van! - mondta élesen Meggie. - Az ő gondjaira bízlak, mert tudom, hogy a kedvemért gon dodat viseli, Rómában beléphetsz egy szemináriumba. - Komolyan gondolod, mama? Igazán? - Az aggodalom elhomályosította arcán az örömöt. - Lesz rá elég pénz? Olcsóbb lenne, ha Ausztráliában maradnék. - Hála ugyancsak Bricassart bíborosnak, édesem, sohasem leszel pénzszűkében. Hazaérve, a konyhaajtóban meglökte Dane-t. - Eredj be, mondd el a lányoknak és Mrs. Smithnek. Ki fognak bújni a bőrükből. Azután nagy keservesen bevonszolta magát a nagyházba, a szalonba. Fee ott ült, csodával határos módon nem dolgozott, hanem Anne Müllerrel beszélgetett a délutáni tea fölött. Amikor Meggie belépett, felpillantottak mind a ketten, és az arcáról menten látták, hogy valami komoly dolog történt. Müllerék tizennyolc éve látogatták Droghedát, és arra számítottak, hogy ez így lesz az idők végezetéig. De előző ősszel Luddie Müller hirtelen meghalt, és Meggie azonnal írt Anne-nek: nem költözne-e hozzájuk, Droghedára. Hely van bőségesen, ha a magányt kedveli, megkaphatja az egyik vendégházat; s ha a büszkesége megkívánja, akár fizethet is a kosztjáért, bár Isten a tudója, van annyi pénz a háznál, hogy ezer szállóvendéget is elláthatnának. Meggie úgy érezte, itt az alkalom, hogy viszonozhatja Anne kedvességét a magányos queenslan-di esztendőkben. Anne pedig megváltásnak tekintette. Him-melhoch Luddie nélkül elviselhetetlenül magányos. Nem adta el a birtokot, intézőt fogadott, s ha ő meghal, mindent Justine örököl. - Mi baj, Meggie? - kérdezte Anne. Meggie leült.

- Bűneimért lesújtott a villám. - Micsoda? - Mind a kettőtöknek igazatok volt. Azt mondtátok, el fogom veszíteni. Nem hittem nektek, azt gondoltam, legyőzhetem Istent. De még olyan asszony nem született a világra, aki Istent legyőzhetné. Mert ő is férfi.

Fee teát töltött Meggie-nek. - Tessék, idd meg - nyújtotta a csészét, mintha a tea is olyan lélekemelő hatású volna, mint a brandy. - Hogyhogy elveszítetted? - Pap lesz.

Meggie elnevette magát, de a nevetés inkább síráshoz hasonlított. Anne felkapta a botját, Meggie székéhez sántikált, és leült a szék karfájára. Simogatta a szép aranyvörös hajat. - Ó, drágám! De hiszen ez nem olyan nagy baj! - Tudsz te valamit Dane-ről? - kérdezte Fee Anne-t. - Mindig is tudtam - felelte Anne. Meggie visszanyerte a józanságát. - Nem olyan nagy baj? Ez a vég kezdete, hát nem értitek? Isten büntetése. Elloptam Ralphot Istentől, s most a fiammal fizetek érte. Te mondtad, anya, hogy lopás, nem emlékszel? Akkor nem akartam hinni neked, pedig igazad volt, mint mindig. - A Szent Patrikba megy? - kérdezte gyakorlatiasan Fee. Meggie most már valóban nevetett. - Abban nem lenne semmi jóvátétel, anya. Természetesen Ralph-hoz küldöm el. A fele úgyis Ralphé, hadd élvezze végre Ralph. - Vállat vont. - Dane fontosabb, mint Ralph, és tudom, hogy Rómába szeretne menni. - Beszéltél Ralphnak Dane-ről? - kérdezte Anne. Erről a témáról sohasem beszélgettek. - Nem, és nem is fogok soha. - Annyira hasonlítanak, hogy rájöhet.

- Kicsoda? Ralph? Soha rá nem jönne. Ennyit megtartok magamnak. Az én fiamat küldöm el hozzá, de nem többet. Nem az ő fiát. - Őrizkedj az istenek féltékenységétől, Meggie - mondta halkan Anne. - Talán még tartogatnak neked valamit. - Mit árthatnak még ezenfelül? - kérdezte Meggie gyászosan. Justine dühöngött, amikor az újságot meghallotta, bár az elmúlt három-négy évben gyanította, hogy valami ilyesmi várható. Meggie-t villámcsapásként érte, Justine-t úgy, mint egy hideg zuhany, amire számított. Először is azért, mert együtt töltötték Sydneyben iskolás éveiket, s Dane olyasmiről is beszámolt neki, amiről anyjuk nak soha. Justine tudta, milyen létfontosságú Dane-nek a vallás; nem egyedül Isten, hanem a katolikus szertartások misztikus jelentősége. Ha Dane protestánsnak születik, gondolta Justine, alighanem áttért volna a katolikus hitre, hogy beteljesítse lelke sürgető követelését. A zord, kálvinista Isten nem Dane Istene. Az ő Istenét színes üvegablakokon ábrázolják, tömjénfüstbe, csipkébe, aranyhímzésbe burkolják, többszólamú zenével zsolozsmázzák, és szép latin szólamokkal imádják. A sors iróniája, hogy valaki, akinek ilyen szépséget adott a sors, bénító hátránynak tekintse a külsejét, és el legyen kese redve miatta. Dane ugyanis elkeseredett. Hallani sem akarta, ha a megjelenését emlegetik; Justine úgy vélte, öccse sokkal szívesebben vette volna, ha rútnak születik. Részben megértette Dane-t, s talán mert az ő pályája egy hírhedetten önimádó hivatás felé vezetett, voltaképpen helyeselte, hogy öccse így viszonyul a szépséghez. Csak azt nem értette, miért gyűlöli ezt a szépséget Dane, ahelyett, hogy egyszerűen semmibe venné. Dane-t a szex nem érdekelte különösebben, de Justine nem tudta biztosan, miért: vajon szívós önfegyelemmel megzabolázta-e vágyait, vagy pedig testi adottságai ellenére is hiányzik belőle valami. Valószínűleg inkább az előbbi, hiszen Dane kitartóan, rendszeresen sportol, és nem múlik el nap, hogy holtra ne fárasztaná magát. Justine tudta azt is, hogy öccse hajlandósága „normális", vagyis heteroszexuális, sőt még azt is tudta, milyen típusú lányok tetszenek neki magasak, feketék, telt idomúak. De nem ébredt fel benne az érzékiség: tapintásra, színre, szagra egyaránt közömbös volt. Igen-igen ritkán ébredt csak tudatára, mi az az ellenállhatatlan vonzás, amelyet jóformán minden férfi érez, milyen az a földteke, amit minden férfi tapos, méghozzá lehetőleg minél tovább. Dane a Culloden Színházban közölte Justine-nal a hírt, a színfalak mögött, előadás után. Rómából aznap érkezett meg a kedvező válasz; Dane majd meghalt, úgy szerette volna elújságolni Justine-nak, pedig tudta, hogy nővére nem fog örülni. Vallási ambícióit sohasem tudta Justine-nal szíve szerint megbeszélni, mert Justine-t nyomban elfogta a pulykaméreg. De amikor aznap este Dane bement a színfalak mögé, már nem fojthatta magába az örömét. - Szamár - húzta el a száját Justine. - Ez a szívem vágya. - Ütődött. - Ha gorombáskodol, Justine, az sem változtat a dolgon. - Gondolod, hogy nem tudom? De jólesik, ha kiordítozhatom magamat. - Azt hittem, erre elegendő a színpad. Hiszen Elektrát játszod. Igazán jó vagy, Jus. - Ez után a hír után még jobb leszek - mondta komoran Justine. - A Szent Patrikba mégy? - Nem. Rómába megyek, Bricassart bíboroshoz. Mama megszervezte.

- Dane, nem! Az olyan messze van! - Hát miért nem jössz te is? Legalább Angliába. Tehetséges vagy, jók a körülményeid... nem kerülne nagy fáradságodba, hogy valahol elhelyezkedj. Justine a tükör előtt ült, Elektra jelmezében; Elektra maszkját mosta le magáról. A súlyos fekete arabeszkek keretében még különösebbnek látszott a szeme. Lassan bólintott. - Igen, meg lehetne csinálni. Ideje is lenne... Ausztrália szűk már egy kicsit... Oké, pajtás! Itt a kezem! Fel, Angliába! - Szuper! Gondold csak el... vakációm lesz, éppen úgy, mintha egyetemre járnék. Együtt utazhatunk, bejárjuk Európát, hazajövünk Droghedára. Ó, Jus, én már mindent elterveztem. Ha ott leszel a közelemben, minden rendben lesz. Justine diadalmasan mosolygott. - Pazar! Nem élet az élet, ha nem vagy a közelemben, hogy telebeszélhessem a fejedet! - Gondoltam, hogy ezt fogod mondani - mosolygott Dane. - De komolyan, Jus, aggódom miattad. Szeretem, ha nem vagy nagyon messze, hogy néha találkozhassunk. Különben ki lesz az élő lelkiismereted? Dane lekucorodott a padlóra egy görög sisak meg a jósnő félelmetes maszkja közé, és jól összehúzódzkodott, hogy ne legyen láb alatt. A Culloden Színházban csak két sztáröltöző volt, és Justine még nem volt jogosult rá, hogy ott öltözzék. A közös öltözőben volt a helye, ahol állandó a forgalom. - Az a nyomorult vén Bricassart bíboros! - Justine kiköpött. - Utáltam abban a pillanatban, ahogy megláttam! - Dehogyis utáltad! - kuncogott Dane. - De igenis utáltam! - Nem bizony. Anne néni mesélte egyik karácsonyi szünetben, fogadok, hogy te nem is tudsz róla. - Miről?! - csattant fel Justine. - Hogy amikor pólyás baba voltál, Bricassart bíboros cu-misüvegből etetett, és böfögtetett, és álomba ringatott. Anne néni azt mesélte, hogy szörnyen nyűgös kisbaba voltál, utáltad, ha ölbe vesznek, de amikor ő vett fel, az nagyon tetszett neked. - Szemenszedett hazugság! - Nem, nem. - Dane szélesen mosolygott. - Egyébként mért gyűlölöd annyira? - Csak. Ronda vén keselyű, felfordul tőle a gyomrom. - Én szeretem. Mindig is szerettem. Ő a tökéletes pap, azt mondja Watty atya. Szerintem is az. - Akkor is nyomják meg! - Justine! - Megdöbbentél mi? Ilyet még sose hallottál, igaz? Azt se tudod, mit jelent! - Talán magyarázd meg! - mondta kajánul Dane. - Te talán tudod, mit jelent? Na, rajta, Jussy, magyarázd meg! Dane ellenállhatatlan volt, ha csipkelődött. Justine szeme megvillant. - Lehet, hogy szentfazék leszel, te szamár, de ha eddig nem tanultad meg, hogy mit jelent, jobb ha most már el sem kezded. Dane elkomolyodott. - Ne félj, nem is fogom. Igen formás női lábak torpantak meg Dane mellett. Dane felpillantott, elvörösödött, elfordította a fejét, csak azután szólalt meg: - Hello, Martha - mondta igen-igen közönyös hangon. - Hello, öcsi. Gyönyörű lány volt, nem nagy tehetség, de olyan dekoratív, hogy minden előadásnak díszére vált. Történetesen épp az a típus, ami Dane-nek tetszett; Justine már nemegyszer hallott öccsétől elismerő szavakat Martha adottságairól. Magas volt, sudár, telt keblű, haja-szeme koromfekete, bőre hófehér. Martha feltelepedett Justine öltözőasztalára, lábát kihívóan hintáztatta Dane orra előtt, és leplezetlen tetszéssel szemlélte a fiút. Volt is mit nézni rajta! Hogy ez a semmilyen Jus honnan szedett ilyen testvért? Tizennyolc éves, az igaz, de hát üsse kő, felcsap liliomtiprónak, gondolta Martha. - Megiszunk nálam egy csésze kávét meg ezt-azt? - kérdezte, és lenézett Dane-re. - Gyertek mind a ketten - tette hozzá kelletlenül. Justine határozottan rázta a fejét. De aztán eszébe jutott valami, és felcsillant a szeme. - Kösz, én nem érek rá. Be kell érned Dane-nel. Dane éppoly határozottan rázta a fejét, de az arcán sajnálkozás látszott. - Köszönöm szépen, Martha, de nem mehetek. - Órájára pillantott, mint a megmentőjére. - Uramisten, egy perc múlva lejár a parkolóóra! Meddig maradsz még, Jus? - Vagy tíz percig. - Kint megvárlak, helyes? - Gyáva nyúl! - csúfolódott a nővére. Martha fátyolos tekintete követte Dane-t. - Isteni... Miért nem hajlandó rám nézni? Justine fanyarul mosolygott. Végre tisztára sikálta az arcát. A szeplők egyébként megint kezdtek kiütközni. Talán Lon don segít: ott ritkán süt a nap. - Rád nézni rád néz, sose félj. Menne is szívesen. De nem megy. Azt már nem. - De miért? Valami baj van vele? Csak azt ne mondd, hogy buzi! A kurva életbe, ahány klassz pasassal találkozom, mind buzi! Dane-ről sose gondoltam volna, egyáltalán nem úgy néz ki.

- Vigyázz a szádra, te liba! De mennyire hogy nem buzi! Csak merjen ránézni a mi kis homokos Willie-nkre, kitekerem a nyakát. De a Willie-ét is. - Hát ha nem homokos, és szeretne is, akkor mért nem csinálja? Fél tőle? öregnek tart? - Picinyem, száz év múlva se leszel te öreg a normális férfi szemében, sose félj. Dane egy életre lemondott a szexről. A marha. Papnak készül. Martha érzéki ajka elnyílt. Éjfekete sörényét hátravetette. - Engem nem versz át! - Színigaz. - Azt akarod mondani, hogy ez mind pocsékba megy?! - Sajna. Istennek ajánlja. - Akkor Isten rosszabb, mint a mi homokos Willie-nk. - Lehet - vont vállat Justine. - A nőket mindenesetre nemigen állhatja. Másodosztályú teremtmények vagyunk. Karzat. A földszinti zsöllye meg a középerkély uraknak fenntartva.

-Ajjaj. Justine ledobta magáról Elektra köntösét, magára kapott egy vékony kartonruhát, eszébe jutott, hogy odakint hűvös van, felvette a kardigánját, aztán gyengéden megpaskolta Martha fejét. - Ne gyötörd magad, picinyem. Isten kegyes volt hozzád: nem csurgatott észt abba a szűk kis agyadba. Higgyél nekem, így sokkal kényelmesebb. Sose leszel konkurencia a teremtés urának. - Hát szívesen kihívnám versenyre az Istent, ha az öcséd a tét. - Felejtsd el. Szél ellen nem megy. Hamarabb elcsábítod homokos Willie-nket, hidd el. Dane-t egy vatikáni kocsi várta a repülőtéren, végigrepítette a napos utcákon, temérdek szemrevaló, mosolygó ember között. Orrát az üveghez nyomta, valósággal szívta magába a látványt, elviselhetetlen izgalommal nézte mindazt, amit eddig csak képen látott - a római oszlopokat, a barokk palotákat, a Szent Péter-székesegyház reneszánsz dicsőségét. Ralph Raoul de Bricassart bíboros ezúttal tetőtől talpig bíborba öltözötten várta. Kinyújtott kezén csillogott a rubinköves gyűrű. Dane térdre hullott és megcsókolta. - Állj fel, Dane, hadd nézzelek. Felállt, mosolyogva nézett a sudár férfira. Majdnem egyforma magasak voltak, épp egymás szemébe nézhettek. Dane szemében a bíborost a spirituális hatalom aurája övezte; inkább pápát látott benne, mint szentet, de ez a végtelenül szomorú szempár nem pápáé. Mennyit szenvedhetett, hogy ilyen tökéletes pap vált belőle... És Ralph bíboros nézte a fiát, akiről nem tudta, hogy a fia; akit azért szeretett, meggyőződése szerint, mert a drága Meg-gie gyermeke. Ha valaha fia lett volna, azt is ilyennek szeretné látni: magas, döbbenetesen szép, kecses mozgású. De minden testi szépségét fölülmúlja lelkének egyszerű szépsége. Az angyalok ereje költözött ebbe a fiúba, s éppoly földöntúli, mint az angyalok. Vajon ilyen volt ő is tizennyolc évesen? Erőltette emlékezetét, hogy áthidalja egy élet háromötödének temérdek eseményét. Nem, ő nem volt ilyen soha. Talán azért, mert ez a fiú teljesen a maga akaratából jött ide? Ő bezzeg nem, habár a hivatást ő is érezte annak idején - ebben legalábbis bizonyos még most is. - Ülj le, Dane. Megtetted, amire kértelek? Elkezdtél olaszul tanulni? - Folyékonyan beszélek, de úgy, ahogy a könyvekből tanultam. Olvasni jól tudok. Talán azért volt könnyebb, mert ez már a negyedik nyelv. Úgy látszik, jó a nyelvérzékem. Néhány hét alatt remélhetőleg elsajátítom a beszélt nyelvet. - Minden bizonnyal. Nekem is jó a nyelvérzékem. - Hát az jól jön az életben - mondta félszegen Dane. Kissé megrémítette a bíborba öltözött alak; egyszeriben nehéz volt arra a férfira emlékezni, aki a gesztenyeszín herélten lovagolt Droghedán. Ralph bíboros előrehajolt, szemét nem vette le a fiúról. „Rád ruházom a felelősséget Dane-ért, Ralph - írta Meggie. - Rád bízom a sorsát, a boldogságát. Amit elloptam, visszaadom. Ez a kötelességem. Két dolgot ígérj meg nekem, és akkor megnyugszom, hogy Dane érdekében cselekszel. Először is ígérd meg, hogy mielőtt elfogadnád őt, meggyőződsz róla, hogy igazán ezt akarja, őszintén, a szíve mélyéből. Másodszor pedig, ha csakugyan ezt akarja, ne téveszd a szemed elől, vigyázz, hogy továbbra is ezt akarja. Ha elveszítené

a meggyőződését, azt akarom, hogy térjen vissza hozzám. Mert először az enyém volt. Én adom őt neked." - Dane, biztos vagy magadban? - kérdezte a bíboros. - Tökéletesen. - Miért? A fiú szeme különösen tartózkodó volt, és kényelmetlenül ismerős - de olyan módon, ami a múlthoz tartozott. - A mi urunk Istenünk iránti szeretetem miatt. Papjaként akarom szolgálni életem végéig. - Tudod, mit jelent az ő szolgálata, Dane? - Tudom. - Hogy más szeretet nem férkőzhetik közéd és közé? Hogy az övé vagy, és csakis az övé, és el kell hagynod mindenki mást? - Tudom. - Hogy az ő akarata legyen meg mindenekben, hogy az ő szolgálatában el kell temetned személyiségedet, egyéniségedet, önnön fontosságod érzetét? - Tudom. - Erős vagy, Dane? - Férfi vagyok, eminenciás uram. Elsősorban férfi vagyok. Nehéz lesz, tudom. De imádkozom érte, hogy az ő segítségével legyen elég erőm. - Ennek meg kell lennie, Dane? Ennél kevesebbel nem éred be? - Nem. - És ha később meggondolod magad, mit csinálsz? - Engedelmet kérek, hogy elmehessek - mondta meglepetten Dane. - Ha meggondolom magam, az csak azért lesz, mert félreismertem a hivatásomat, nem másért. És akkor engedelmet kérek, hogy elmehessek. Akkor sem fogom őt kevésbé szeretni, de felismerem, hogy ő azt kívánja, más módon szolgáljam. - De ha végleges fogadalmat teszel, ha felszentelnek, tudod-e, hogy akkor már nincs visszaút, nincs felmentés, nincs szabadulás ? - Jól tudom - mondta türelmesen Dane. - De addigra már réges-rég végleges elhatározásra jutottam. Ralph bíboros hátradőlt székében. Felsóhajtott. Volt-e ő maga valaha is ennyire bizonyos önmagában? Volt-e ilyen erős? - Miért jöttél hozzám, Dane? Miért akartál Rómába jönni? Mért nem maradtál Ausztráliában? - Mama ajánlotta Rómát, de a szívem mélyén magam is erről álmodoztam már nagyon régóta. Sose gondoltam, hogy van annyi pénzünk. - Édesanyád nagyon okos. Nem mondta el neked? - Mit, eminenciás uram? - Hogy évi ötezer font jövedelmed van, és a bankban már sok ezer font gyűlt fel a számodra. Dane megmerevedett. - Nem. Sohasem említette. - Nagyon okos. De a pénz ott van, és Róma a tiéd, ha akarod. Akarod Rómát, Dane? - Igen. - És miért jöttél hozzám, Dane ? - Mert a szememben eminenciás uram testesíti meg a tökéletes papot. Ralph bíborosnak megrándult az arca. - Nem, Dane, nem szabad így nézned rám. Nagyon messze vagyok én a papi tökéletességtől. Megszegtem valamennyi eskümet, érted? Amit te szemmel láthatólag már tudsz, azt énnekem pap számára a legfájdalmasabb módon kellett megtanulnom... azáltal, hogy az esküimet megszegtem. Mert én nem voltam hajlandó elismerni, hogy elsősorban halandó férfi vagyok, és csak azután pap. - Eminenciás uram, ez nem számít - mondta halkan Dane. - Amit eminenciád mond, az sem változtat a meggyőződésemen, hogy ön a tökéletes pap. Azt hiszem, egyszerűen nem érti, hogyan gondolom. Mert nem tekintem gépembernek, aki fölötte áll a

test gyengeségeinek. Én tudom, hogy eminenciád szenvedett, és fölébe nőtt szenvedéseinek. Nagyképűen hangzik, amit mondok? Nem ez a szándékom. Ha megsértettem eminenciádat, bocsánatot kérek. Csak olyan nehéz kifejezni a gondolataimat! Én úgy gondolom, ahhoz, hogy az ember tökéletes pappá váljon, hosszú évekig kell fáradoznia, iszonyú és fájdalmas erőfeszítéssel, és sosem szabad szem elől téveszteni az eszményképet, és a mi Urunkat. Megszólalt a telefon. Ralph bíboros kissé bizonytalan kézzel vette fel a kagylót, és olaszul szólt a készülékbe. - Igen, köszönöm, azonnal átmegyünk. - Felállt. - Uzsonnaidő van. Délutáni teánkat egy régi barátommal fogjuk elkölteni. A szentatya után valószínűleg ő az egyház legfontosabb papja. Megmondtam neki, hogy jössz, és azt az óhaját fejezte ki, hogy meg akar ismerkedni veled. - Köszönöm, eminenciás uram. Folyosókon mentek végig, azután szép kerteken át - Dro-ghedára a legkevésbé sem emlékeztetett a látvány -, sudár ciprusok, jegenyék szegélyezték útjukat, a szabályos, négyszögletes pázsittáblák körül oszlopos kerengők, mohos kövekkel kirakott utak; gótikus ívek alatt lépkedtek, reneszánsz hidakon át. Dane valósággal itta a látnivalókat, első pillantásra szívébe zárta ezt a környezetet. Mennyire más, mint Ausztrália - milyen patinás, milyen örök! Gyors léptekkel is negyedórába telt, mire a palotába értek. Kincset érő falikárpitok között mentek fel a fenséges márványlépcsőn. Vittorio Scarbanza di Contini-Verchese bíboros hatvanhat esztendős volt. Reumatikus bántalmai elnyomorították testét, de szelleme éppoly fürge és éber volt, mint mindig. Jelenlegi kedvence, egy Natasa névre hallgató orosz angóramacska, ösz-szegömbölyödve dorombolt az ölében. A bíboros nem tudott felkelni látogatói üdvözlésére, de láttukra széles mosoly terült az arcára, és intett, lépjenek közelebb. Tekintete Ralph kedveit arcáról Dane O'Neill arcára siklott - szeme tágra nyílt, elszűkült, majd némán a fiatalemberre szegeződött. Szíve elszorult, s üdvözlésre nyújtott kezét ösztönös védekező mozdulattal mellére szorította, aztán csak ült, és báván meredt Ralph de Bricassart fiatalabb kiadására. - Rosszul vagy, Vittorio? - kérdezte aggodalmasan Ralph bíboros, kezébe vette a törékeny csuklót, és kitapintotta az érverését. - Ó, dehogy. Kis múló fájdalom, semmi más. Üljetek le! - Először szeretném bemutatni Dane O'Neillt, aki - mint már említettem - egy igen kedves barátom fia. Dane, ez őemi-nenciája Di Contini-Verchese bíboros. Dane letérdelt, ajkát a gyűrűre szorította. Meghajlott szőke feje fölött Vittorio bíboros pillantása Ralph arcát kereste, és tüzetesebben vizsgálta meg, mint az elmúlt években bármikor. Azután egy kissé megnyugodott; tehát az az asszony nem mondta el neki. Ralph pedig természetesen nem is sejti, ami mindenkinek szemet szúr, aki csak együtt látja kettejüket. Nem azt, hogy apa és fia, természetesen, de a közeli rokonságot igen. Szegény Ralph! ő sosem látta magát, sose figyelte önnön arckifejezését, sosem vette észre, hogy a bal szemöldöke felfele kanyarodik. Jó az Isten, hogy ilyen vakságot bocsát fiaira. - Üljetek le. Mindjárt hozzák a teát. Nos, fiatalember. Tehát pap akarsz lenni, és Bricassart bíboroshoz fordultál segítségért? - Igen, eminenciás uram. - Bölcsen választottál. Az ő védőszárnyai alatt nem érhet baj. De egy kissé idegesnek látszol, fiam. Talán az idegen környezet az oka? Dane Ralph mosolyával mosolyodott el, talán a tudatos báj hiányzott csak belőle, de különben olyan tökéletesen Ralph mosolya volt, hogy megsuhintotta az öreg, fáradt szívet, mint a tüskésdrót. - Le vagyok nyűgözve, eminenciás uram. Nem is tudtam eddig, milyen fontos személyek a bíborosok. Álmomban sem gondoltam, hogy valaki elém jön a repülőtérre, sem pedig, hogy önnel teázhatom.

- Ez valóban szokatlan... Talán később problémát is okozhat. No de itt is van a teánk! - Tetszéssel figyelte, amint megterítik az asztalt, majd felemelte tiltó kezét. - Nem, nem! A „mama" én leszek! Hogyan iszod a teádat, Dane? - Ugyanúgy, mint Ralph - felelte a fiú, majd mélyen elpirult. - Bocsánat, eminenciás uram, nem ezt akartam mondani! - Semmi baj, Dane. Di Contini-Verchese bíboros nem ért félre. Mi ugyanis mint Dane és Ralph ismerkedtünk meg, és kötöttünk barátságot, igaz? A formaságok eddig nem szerepeltek kapcsolatunkban. Szeretném, ha a magánéletben ezután is mellőznénk minden ilyesmit. Őeminenciája nem veszi zokon, ugye, Vittorio? - Nem, én sem vagyok híve a formaságoknak. De visszatérve arra, amit az imént mondtam: kissé kényelmetlen lehet a számodra, fiam, ha majd belépsz a szemináriumba, hogy ilyen régi és meghitt barátságban vagy Ralphfal. Fárasztó volna minduntalan hosszas magyarázkodásba bocsátkozni a kettőtök kapcsolatáról. A mi Urunk olykor a jó ügy érdekében megenged egy kis ártatlan hazugságot - a bíboros elmosolyodott, aranyfoga kivillant -, és az érdekeltek kényelmére azt javaslom, folyamodjunk mi is egy efféle kis kegyes csaláshoz. A barátság tartós szálait nehezebb megérteni, mint a vérségi kötelékét. Úgyhogy általános használatra azt fogjuk mondani, hogy Bricassart bíboros a nagybátyád, Dane fiam, és ezzel mindent megmagyaráztunk - fejezte be Vittorio bíboros. Dane döbbenten bámult, Ralph lemondóan pillantott rá. - Nem kell úgy érezned, fiam, hogy csalódtál a nagyokban - folytatta szelíden Vittorio bíboros. - A hatalmasok is agyaglábakon állnak, s ők is kénytelenek olykor-olykor kegyes hazugságokhoz folyamodni. Hasznos lesz számodra ez a lecke, de ahogy így elnézlek, kétlem, hogy élnél vele. Nos, meg kell értened, hogy mi, bíbornokok, tetőtől talpig diplomaták vagyunk. Hidd el, fiam, hogy én csak a te érdekedet nézem. A féltékenység, a neheztelés éppoly gyakori jelenség a szemináriumokban is, mint a világi intézményekben. Egy kis szenvedéssel jár majd a számodra, ha azt hiszik, hogy Ralph a nagybátyád, édesanyád testvére, de sokkal többet kellene szenvedned, ha tudnák, hogy nincs kettőtök között vérségi kapocs. Elsősorban valamennyien emberek vagyunk, és ezen a világon emberekkel lesz dolgod. Dane fejet hajtott, azután előrehajolt, hogy megsimogassa a macskát. Keze azonban megállt a levegőben. - Szabad? Nagyon szeretem a macskákat, eminenciás uram. Nem találhatott volna egyenesebb utat ehhez az öreg, de állhatatos szívhez. - Persze hogy szabad. Bevallom, kicsit már nehéz nekem. Falánk jószág vagy, igaz, Natasa? Menj szépen Dane-hez; ő az új nemzedék. Justine-t meg a holmiját nem sikerült olyan gyorsan áttelepíteni a déli féltekéről az északira, mint ahogyan Dane átkerült; öccse két hónapja volt már Rómában, mire Justine végigdolgozta a szezont a Culloden Színházban, és cseppet sem fájdalmas búcsút mondott a Bothwell Gardensnak. - Hogy a csudába tudtam ennyi kacatot összegyűjteni? - pillantott körül a rengeteg ruhán, papíron, skatulyán. Meggie felnézett. Egy doboz acélgyapotot tartott a kezében. - Mit keres ez az ágyad alatt? Leányának arcán hatalmas megkönnyebbülés tükröződött. - Jaj, hála istennek! Ott volt? Már azt hittem, Mrs. D. drágalátos pudlija falta fel! Egy hete nyűglődik, és én bizony nem mertem megemlíteni, hogy nem találom az acélgyapotot. Azt hittem, a nyomorult ezt is megzabálta, mint ahogy mindent. Nem mintha bánnám, ha egyszer holtra zabálná magát. Meggie letelepedett a földre. Nevetett. - Jaj, Jus! Tudod, milyen mulatságos vagy? - A dobozt az ágyra dobta, az ott tornyosuló holmi tetejébe. - Nem válsz díszére Droghedának, igaz? Pedig mit gyötörtük magunkat is, téged is, hogy egy kis rendre szoktassunk!

- Előre közölhettem volna veled, hogy kár a fáradságért. Haza akarod vinni az acélgyapotot a droghedai konyhára ? Tudom, hogy a hajón korlátlanul vihetek magammal poggyászt, de mosogatószert azért még találok Londonban is. Meggie belesüllyesztette a dobozt egy MRS. D. feliratú ládába. - Adományozzuk inkább Mrs. Devine-nek; lakhatóvá kell tennie ezt a lakást a következő bérlő számára. Az asztal végén mosatlan edény állt ingatag toronyban, kivirult rajta a penész. - Mosogatni sohasem szoktál? - tudakolta Meggie. Justine a megbánás legcsekélyebb jele nélkül nevette el magát. - Dane szerint nem mosom el az edényt, legfeljebb leborotválom róla a penészszakállt. - Miért nem mosod el rögtön használat után? - Mert akkor mászhatnék le megint a konyhába, és mivel rendszerint éjfél után eszem, alig hinném, hogy bárki is élvezné apró lábacskáim trappolását. - Add ide az egyik üres ládát. Leviszem, és elmosom az egészet - mondta rezignáltán az anyja. Amikor önként vállalkozott rá, hogy segít Justine-nak, sejtette, mi vár rá, és nem is bánta. Justine igen ritkán engedte, hogy bárki is segítsen neki; Meggie akárhányszor próbálkozott vele, mindig szégyenszemre meg kellett hátrálnia. Szerencsére háztartási dolgokban ő volt a szakember, nem kellett úgy éreznie, hogy Justine van fölényben. Valahogy sikerült végezniük a csomagolással. Meggie a mikrobusszal jött be Gillyből, azzal indultak most a Hotel Australia felé, ahol Meggie lakosztályt bérelt. - Bárcsak vehetnék házat Palm Beachen vagy Avalonon - mondta Justine, amikor lerakta a bőröndjét a lakosztály második hálószobájába. - Szörnyű ez itt a Martin Place kellős közepén! Képzeld el, egy ugrás, és lent volnál a tengerparton! Akkor bezzeg csipkednétek magatokat, hogy minél hamarabb felkapjatok egy repülőgépre Gillyben! - Mért mászkálnék be Sydneybe? Az elmúlt hét évben kétszer voltam itt: egyszer Dane-t kísértem ki, most téged. Ha házunk volna itt, sosem használná senki. - Dehogyisnem! A világ nemcsak a nyavalyás Droghedából áll! Tisztára bedilizek ott. Meggie felsóhajtott. - Hidd el, Justine, eljön még az idő, amikor hazavágyódol majd Droghedára. - Szerinted Dane is? Csend. Meggie nem nézett a lányára. Felvette az asztalról a táskáját. - Elkésünk. Madame Rocher két órára rendelt oda. Ha azt akarod, hogy idejében elkészüljenek a ruháid, jobb lesz sietni. - A rendreutasítást tudomásul vettem - nevetett Justine. - Mondd, Justine, miért nem mutatod be nekem soha a barátaidat? Mrs. Devine-en kívül egy lelket sem láttam a Both-well Gardensban - mondta Meggie, amint Germaine Rocher szalonjában ültek, és nézték az unottan, affektáltan felvonuló manökeneket. - Ó, nagyon félszeg barátaim vannak... Tetszik nekem az a narancssárga, neked nem? - Nem megy a hajadhoz. Vegyél inkább szürkét. - Ugyan! Szerintem a narancssárga remekül megy a hajamhoz. Szürkében olyan vagyok, mintha most húztak volna ki a csatornából. Haladni kell a korral, mama. A vörös hajhoz más is illik, nemcsak fehér, szürke, fekete, smaragdzöld, vagy az a rémes szín, amibe valósággal szerelmes vagy... hogy is hívják? Hamvas rózsaszín! Tisztára a múlt század! - Legalább a nevét jól tudod - mondta Meggie. Lánya felé fordult, jól megnézte. - Szörnyeteg vagy mondta szárazon, de szeretettel. Justine ügyet sem vetett rá, hallotta már elégszer. - Megrendelem a narancssárgát, a lilát, a piros virágosat, a mohazöldet, azt a bordó kosztümöt... Meggie nem tudta, nevessen-e vagy mérgelődjön. Mit tehet az ember, ha ilyen lánya van?... Három nap múlva futott ki a Darling-kikötőből a Himalaya. Szép régi hajó volt, jól megépített, megbízható jószág. Akkor bocsátották először vízre, amikor még senki sem sietett úgy, mintha ezer ördög űzné, amikor általánosan elfogadott tény volt, hogy Anglia négyheti távolságra van Szuezon

át, vagy öthétnyire a Jóreménység fokának érintésével. Mostanában már az óceánjárók is áramvonalasak, akár a torpedórombolók - hogy gyorsabban haladjanak. De akinek érzékeny a gyomra, az válasszon inkább egy ilyen kipróbált vén ládát. - Képzeld, milyen nagyszerű! - kacagott Justine. - Egy egész futballcsapat utazik az első osztályon, úgyhogy mégsem fogom halálra unni magam. Van köztük egypár isteni klassz srác. - Hát nem örülsz, hogy ragaszkodtam az első osztályhoz? - De, talán igen. - Justine, te mindig a legrosszabbat hozod ki belőlem - förmedt rá Meggie. Lánya vélt hálátlansága kihozta a sodrából. Legalább most az egyszer nem tudna úgy tenni a kis nyomorult, mintha szomorú volna, mert elmegy? - Konok vagy, önfejű, akaratos! Kétségbe ejted az embert. Justine egy pillanatig nem felelt. Elfordította a fejét, mintha jobban érdekelné az a tény, hogy már megszólalt a kísérőket partra küldő gong, mint az, amit az anyja mond. Ajkába harapott, ne lássa az anyja, hogy legszívesebben elbőgné magát. Széles mosolyt erőltetett az arcára. - Tudom jól, hogy kétségbe ejtelek - mondta könnyedén, és farkasszemet nézett anyjával. - De hát hiába, nem tudok magamon változtatni. Mindig is azt mondtad, apámra ütöttem. Félszegen megölelték egymást, aztán Meggie örült, hogy eltűnhet a partra igyekvő tömegben. Justine felment a napozófedélzetre, és a korlátnál állt, kezében egy csomó tekercs színes szerpentinnel. Messze, lent a rakparton megpillantott egy aprócska alakot, hamvas rózsaszínű ruhában, kalapban - odament a megbeszélt helyre, megállt, kezével beernyőzte szemét, és felpillantott a hajóra. Fura, ilyen messziről látni, hogy mama lassan ötvenéves lesz. Valahogy a tartása olyan... öreges. Ugyanabban a pillanatban lendítették üdvözlésre a kezüket mind a ketten. Justine elhajított egy tekercs szerpentint, Meggie ügyesen elkapta a végét. Aztán repült a piros, a kék, a sárga, a rózsaszín, a zöld, a narancsszín; tekergőztek a levegőben a tarka szalagok, beléjük kapott a szél. A futballcsapatot dudazenekar búcsúztatta. Szálltak a zászlók, dagadtak a skót kockás kendők, szólt az „Ütött az óra". A hajó korlátja feketéllett a könyöklő, integető utasoktól; ki-ki kétségbeesetten kapaszkodott a szerpentintekercs végébe; a rakparton százan meg százan meresztgették a szemüket, nyújtogatták a nyakukat, mohón nézték a szeretett arcot, amely oly hosszú időre eltűnik, oly messzire távozik; többnyire fiatal arcok voltak, hívta őket a világ túlsó végén a civilizáció. Ott élnek majd, ott dolgoznak, talán visszajönnek két év múlva, de az is lehet, hogy soha. Ezüstfehér felhők torlódtak a kék égen, metsző sydneyi szél fújt. A felfelé fordított arcokat, az utasok lehajló vállát nap melengette, rezgő papírszalagok ingó-lengő függönye kötötte össze a hajót meg a partot. Aztán hirtelen rés támadt az öreg hajó oldala meg a rakpart dúcai között; kiáltozás, zokogás töltötte be a levegőt; megpattantak a színes szalagok, felrebbentek, aláhullottak, csíkokra szabdalták a víz felszínét, aztán a narancshéjakhoz, a medúzákhoz csapódtak, és tovalebegtek. Justine konokul kitartott őrhelyén a korlátnál, amíg a távolban már néhány vonallá meg apró rózsaszínű gombostűfejekké zsugorodott a part, aztán a vontatógőzösök elfordították a Himalayát, átvonszolták tehetetlen tömegét a sydneyi kikötő hídja alatt, ki a napos vizek végtelen mezejére. Máskor, ha a kompon Manlybe tartottak, ugyanezen az útvonalon haladtak: Neutral Bay és Rose Bay és Cremorne és Vau-cluse volt az útvonaluk. De ez mégis más volt. Mert most végül kiértek a nyílt óceánra, túl a zord szigeteken. Tizenkétezer mérföld vár reájuk, a túlsó oldalon pedig a világ másik fele. S akár hazatérnek onnan, akár nem, ezentúl nem tartoznak sem ide, sem oda, mert két kontinens lesz az otthonuk és kétféle világ. London csodálatos hely, ha van pénze az embernek, állapította meg Justine. Bizony, nem neki való garasoskodva élni az Earl's Court környékén - „Kenguruvölgyben", ahol oly sok ausztráliai ütötte fel tanyáját. Nem neki találták ki az általános ausztráliai sorsot. Angliában ifjúsági szállásokon megszállni, fillérekért gürcölni valami irodában, iskolában, kórházban, dideregni a hideg, nyirkos szobában, a parányi fűtőtest fölött. Nem: Justine elegáns lakást bérelt Kensingtonban, közel a Knightsbridge-hez, központi fűtéssel, s elhelyezkedett Clyde Daltinham-Roberts társulatánál, az Elizabethan Group-nál.

Nyáron vonattal Rómába utazott. Később elnéző mosollyal emlékezett rá: milyen keveset látott azon a hosszú úton, át Franciaországon és fél Itálián, csak arra gondolt, mi mindent kell Dane-nek elmesélnie. Annyi mindent, hogy a felét biztosan elfelejti. Dane volna az a magas, szőke férfi a peronon? Nem változott meg, mégis idegen. Már nem tartozik az ő világához. Justine el akarta kurjantani magát, hogy felhívja öccse figyelmét, de a kiáltás elhalt az ajkán. Hátrább húzódott ültében, úgy figyelte Dane-t, mert a vonat alig néhány méternyire állt meg onnan, ahol kék szemével aggodalmasan fürkészte a vonat ablakait. Meglehetősen egyoldalú beszélgetés lesz, gondolta Justine, ha majd elmeséli öccsének, mi minden történt vele, amióta eljött hazulról. Tudta jól, hogy ő ugyan mindent elmesél, de Dane nem akarja majd megosztani vele az élményeit. Az ördög vigye el! Ez már nem az ő kisöccse; az élete már nem közös a Justine-éval, ahogyan nincs már Droghedához sem köze. Ó, Dane! Milyen életet élsz huszonnégy óra hosszat, minden áldott nap?... - Haha! Azt hitted, már meg sem jövök, mi?! - szólalt meg öccse háta mögött Justine. Dane sarkon fordult, megragadta nővére két kezét, és mosolyogva nézett le rá. - Szamár - szólalt meg szeretetteljesen. Elvette Justine nagyobbik bőröndjét, szabad kezével belekarolt. - De jó, hogy végre látlak - s azzal besegítette a vörös Lagondába. Dane imádta a sportkocsikat, mindig is ilyen autója volt, amióta csak megszerezte a jogosítványt. - Én is alig vártam már, hogy lássalak. Remélem, rendes szállást szereztél nekem, mert komolyan gondoltam, amit írtam. Engem ugyan nem dugsz be egy vatikáni cellába, egy rakás szent közé nevetett Justine. - Be se fogadnának, sose félj. Egy kis penzióban vettem ki neked szobát, nem messze tőlem. Beszélnek angolul, úgyhogy nem érzed magad elveszettnek akkor sem, ha nem vagyok ott. Rómában könnyen boldogulsz az angollal, szinte mindenhol megértik. - Ilyenkor irigylem a nyelvtehetségedet. De majd megleszek valahogy, legfeljebb eljátszom, mit akarok. - Két hónapom van, Jussy, hát nem szuper? Megnézhetjük Franciaországot, Spanyolországot, és még marad egy hónapunk Droghedára is. Hiányzik már a jó öreg otthon. - Tényleg? - Justine feléje fordult, nézte, amint a gyönyörű kéz biztosan kormányozza a kocsit a tébolyult római forgalomban. - Nekem ugyan nem hiányzik. London milliószor érdekesebb. - Engem nem ejtesz át - mondta Dane. - Tudom én, mit jelent neked Drogheda meg mama. Justine szorosan összekulcsolta két kezét az ölében, de nem válaszolt. - Nem baj, ha ma néhány barátommal uzsonnázunk? - kérdezte Dane, amikor megérkeztek. Előlegeztem a beleegyezésedet, mert a nevedben is elfogadtam a meghívást. Nagyon szeretnének már találkozni veled, és mivel csak holnaptól vagyok szabad, nemigen tudtam elhárítani. - Szamár! Mért volna baj ? Ha Londonban volnánk, tömegestül zúdítanám rád a barátaimat. Örülök, hogy rászabadítasz a szeminarista társaidra, bár nyilván ki lesz írva, hogy a kiállított tárgyak fogdosása tilos, igaz? Az ablakhoz lépett, lenézett a piszkos kis térre: két petyhüdt platánfa az aszfalt négyszögén, három ócska asztal alattuk, arrább egy templom, se stílusa, se szépsége, hámlik róla a vakolat. - Dane... - Tessék! - Én megértelek. Igazán. - Tudom. - A fiú már nem mosolygott. - Bárcsak mama is megértene, Jus. - Mamát más anyagból gyúrták. Úgy érzi, hogy elhagytad. Nem fogja fel, hogy szó sincs erről. Ne törődj vele. Majd jobb belátásra tér. - Remélem. - Dane nevetett. - Mellesleg nem a szeminári-umbeli srácokkal fogsz találkozni. Őket nem tenném ki ilyen kísértésnek. Hanem Bricassart bíborossal. Tudom, hogy nem kedveled, de azért ígérd meg, hogy jó leszel. Justine szeme boszorkányosan megvillant.

- Megígérem! Még azt is, hogy ahány gyűrűt az orrom alá dugnak, mindet megcsókolom! - Szóval emlékszel! Őrült dühös voltam rád akkor, hogy szégyenbe hoztál előtte. - Hát azóta már sok mindent csókolgattam, ami még sokkal kevésbé higiénikus, mint az a gyűrű. Van a színházban egy stúdiónövendék, förtelmes a lehelete, rothad a mandulája, a gyomra, tele van pattanással, hát ha azt harmincszor meg nem kellett csókolnom, egyszer se, s közölhetem veled, pajtikám, hogy ezek után nem ismerek lehetetlent. Megigazgatta haját, azután elfordult a tükörtől. - Van időm átöltözni? - Ó, felesleges. Remekül nézel ki. - Ki lesz még ott? Alászállt már a nap, nem melegítette az ódon teret. A platánfa törzsén betegesen ütköztek ki a leprafoltok. Justine megborzongott. - Di Contini-Verchese bíboros is ott lesz. Justine már hallotta ezt a nevet, és most tágra nyitotta szemét. - Hűha! Te aztán előkelő körökben mozogsz, mi? - Igen. Igyekszem kiérdemelni. - Nem piszkoskodnak veled emiatt a társaid, Dane? - kérdezte éleselméjűen a nővére. - Tulajdonképpen nem. Nem sokat számít, kiket ismer az ember. Én sose gondolok erre, más se nagyon. A terem, a vörösbe öltözött férfiak! Soha még Justine nem érezte, mennyire feleslegesek a nők némelyik férfi életében - de most igen, ahogy belépett egy világba, ahol a szolgálattevő apácákon kívül nőnek nincs helye. Justine még azt az olajzöld vászonkosztümöt viselte, amelyet Torino után vett magára a vonaton. Meglehetősen összegyűrődött utazás közben, s ahogy a süppedő karmazsinvörös szőnyegen lépkedett, magában átkozta Dane türelmetlenségét, s azt kívánta, bárcsak lett volna ideje tisztességesen átöltözni. Bricassart bíboros mosolyogva közeledett feléje. Milyen jóképű öregember! - Kedves Justine! - szólalt meg és hamiskás mosollyal nyújtotta feléje gyűrűjét. Látszott, ő sem felejtette el legutóbbi találkozásukat. De a szemében valami más is bujkált: az arcát firtattá. Justine sehogy sem értette, mit keres rajta. - Egyáltalán nem hasonlít az édesanyjára. Fél térdre ereszkedni, megcsókolni a gyűrűt, alázatosan mosolyogni, felállni, megint mosolyogni, ezúttal kevésbé alázatosan... - Ugye nem ? Pedig a pályámon nem ártott volna, ha öröklöm a szépségét. De azért elboldogulok így is. A színpadon nem számít, milyen az ember igazi arca. Hogy ő maga milyen, és mit tud magából kihozni, az a fontos. A nézőkkel könnyű elhitetni, hogy szépek vagyunk.

Egy karosszék felől kis kuncogás hallatszott. Megint egy gyűrű, ezúttal szíjas öreg kézen. De most sötét szempárba nézett fel Justine, és különös módon - szeretetet látott benne. Szeretetet egy ismeretlen lány iránt, akit sosem látott, akiről tán nem is hallott soha. És a szeretet mégis ott volt. Bricassart bíboros iránt most sem érzett gyengédebben, mint tizenöt éves korában, de ezt az öregembert menten a szívébe fogadta. - Üljön le, kedvesem - szólt Vittorio bíboros, s a mellette álló székre mutatott. - Hello, cica - mondta Justine, és megsimogatta a bíborvörös ölben nyugvó kékesszürke macskát. - De gyönyörű vagy! Hogy hívnak? - Natasa a neve.

Nyílt az ajtó, de nem a teát hozták. Egy férfi lépett be, szerencsére tetőtől talpig civilben. Még egy vörös reverenda, gondolta Justine, és felöklelem. De ha civil volt is, nem mindennapi ember. A Vatikánban alighanem házi szabály, rakoncátlankodott Justine elméje, hogy mindennapi embereknek tilos a bemenet. Az új jövevény nem volt éppenséggel alacsony, de olyan erőteljes testalkatú, hogy szinte zömöknek látszott. Hatalmas válla volt, izmos mellkasa, nagy oroszlánfeje, hosszú karja, mint a birkanyíróknak. Tisztára majomember... csak éppen sugárzik belőle az intelligencia, és a mozgásán látszik, hogy amit akar, könyörtelenül meg is szerzi. Talán össze is töri, de nem céltalanul, nem értelmetlenül hanem megfontoltan, és eltökélten. Arcbőre sötét volt, sűrű sörénye azonban nem fekete, hanem

pontosan olyan színű, és valószínűleg éppolyan tapintású, mint az acélgyapot, ha ugyan az acélgyapot kicsi, szabályos csigákba bodorítható. - Jókor jössz, Rainer - üdvözölte Vittorio bíboros, és helyivel kínálta a másik oldalán. Még most is angolul beszélt. - Kedvesem - fordult Justine-hoz, miután a férfi megcsókolta a bíbornoki gyűrűt és felállt -, hadd mutassam be igen jó barátomat, Herr Rainer Mörling Hartheimet. Rainer, a hölgy Dane nővére, Justine. A férfi meghajolt, összecsattintotta bokáját, kurtán, hűvösen rámosolygott és letelepedett. Ültében félig eltakarta a bíboros; Justine nem látta az arcát. Fel is sóhajtott megkönnyebbülésében, kivált azért, mert Dane - látszott, rég megszokta ezt a pózt - letelepedett a padlóra, Ralph bíboros széke elé, épp Justine-nal szemközt. Míg olyat lát, akit ismer és szeret, nincs semmi baj. De ez a terem, a vörös férfiak, aztán ez a fekete férfi hamarosan annyira ingerelték, hogy még Dane jelenléte sem nyugtatta meg, úgy érezte, kirekesztik a beszélgetésből. A macska felé hajolt, és megint megsimogatta. Közben úgy érezte, Vittorio bíboros pontosan tudja, mi megy végbe az agyában, és magában mulat rajta. - Ivartalanították őcicaságát? - kérdezte Justine. - Természetesen. - Természetesen! Bár nem is értem, miért vesződtek vele. Aki itt lakik ebben a palotában, annak magától semlegessé válik a petefészke. - Épp ellenkezőleg, kedvesem - mondta Vittorio bíboros. Roppantul élvezte a dolgot. - Mi, férfiak, semlegesítettük magunkat, lélektanilag. - Elnézést, eminenciás uram, de ezzel nem értek egyet. - Ellenére van tehát ez a mi kis világunk? - Mondjuk talán úgy, hogy egy kicsit feleslegesnek érzem itt magamat. Szívesen jövök látogatóba, de nem szeretnék itt élni. - Nem hibáztatom. Sőt valószínűleg idelátogatni sem szeret. De majd hozzánk szokik, mert a jövőben gyakran kell bennünket felkeresnie. Justine szélesen mosolygott. - Utálok kifogástalanul viselkedni - vallotta be. - Olyankor mindig a legrosszabb oldalamat mutatom... érzem, hogy Dane teljesen elszörnyedt, pedig nem is látom. - Kíváncsi voltam, meddig bírod ki! - mondta Dane. Egyáltalán nem volt elszörnyedve. - Csak meg kell egy kicsit kapar-gatni Justine-on a mázt, menten kibukkan a lázadó. Ezért vagyunk mi olyan jó testvérek. Én nem vagyok lázadó, de szívemből csodálom őket. Herr Hartheim egy kicsit odébb tolta a székét, hogy akkor se kerüljön Justine látómezejébe, ha már nem játszik a macskával. A gyönyörű állat épp ebben a pillanatban elégelte meg az idegen illatú női kéz becézgetését, óvatosan átmászott a vörös ölből a szürkébe, jólesően összegömbölyödve átadta magát Herr Hartheim erős, szegletes keze simogatásának, és olyan hangosan dorombolt, hogy mindenki elnevette magát. - Bocsánatot kérek, hogy élek - mondta Justine, aki nem restellt a maga rovására is nevetni. - A motorja még a régi - jegyezte meg Herr Hartheim. Mosolya meglepő változást idézett elő az arcán. Angolsága hibátlan volt, de amerikaiasan görgette az r hangokat. Mire mindannyian letelepedtek, behozták a teát, s különös módon Herr Hartheim töltött. Justine csészéjét sokkal barátságosabb arccal nyújtotta át, mint amilyennel a bemutatkozáskor végigmérte. - Brit közösségben - mondta Hartheim - a délutáni tea a nap legfontosabb étkezése. Sok mindent eldöntenek a teáscsészék felett, igaz ? Bizonyára azért, mert az ideje nincs szigorúan meghatározva, délután két óra és fél hat között jóformán bármikor fogyasztható, márpedig a beszélgetésben, a tárgyalásban hamar kiszárad a torok. A következő félóra igazolni látszott ezt a kijelentést, habár Justine nem vett részt a kongresszuson. A beszélgetés érintette a szentatya gyenge lábon álló egészségét, a hidegháborút, a gazdasági recessziót. A négy férfi élénken részt vett a társalgásban, de ugyanolyan érdeklődéssel hallgatták is egymást. Justine is érdeklődéssel hallgatta őket; már értette, miért lelik örömüket egymás társaságában, s lassan azt is meglátta, honnan van Dane-ben ez a különös idegenség. Élénken részt

vett a beszélgetésben, és Justine azt is észrevette, hogy a három idősebb férfi furcsa alázattal hallgatja, szinte mintha félnének is tőle egy kicsit. Dane megnyilvánulása nem volt tájékozatlan, sem naiv, csak valahogyan más, eredeti - szent. Talán az utóbbi sajátosság miatt fordultak feléje olyan komoly figyelemmel? Mert őbenne megvan az, ami belőlük hiányzik? Olyan erény ez, amit csodálnak, amire vágyódnak? Olyan ritka? Három férfi, egymástól olyan nagyon különböző, és mégis sokkal szorosabb kötelék fűzi őket egymáshoz, mint bármelyiküket is Dane-hez... Nehéz lehet olyan komolyan venni Dane-t, amilyen komolyan ők veszik! Igaz, Dane vele is mindig inkább úgy viselkedik, mintha a bátyja volna, nem az öcs-cse; hiszen tudatában van ő is Dane bölcsességének, értelmének, még a szentségének is. De mindmostanáig Dane az ő világához tartozott. Most pedig hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy Dane kilépett ebből a világból. - Ha egyenesen az esti ájtatosságra mennél, Dane, visszakísérem nővéredet a szállodába - adta ki a parancsot Herr Hartheim, anélkül hogy bárkinek az óhaját tudakolta volna. Justine tehát azon kapta magát, hogy némán megy le a márványlépcsőn ennek a zömök, erős férfinak a társaságában. Kint a római utcán, az alkonyi fényben, a férfi megfogta Justine könyökét, és egy várakozó Mercedes limuzinhoz vezette. A sofőr kinyitotta előtte az ajtót. - Nem fogja egyedül tölteni az első estéjét Rómában, Dane-nek pedig más dolga van - mondta a férfi, amikor beült Jus tine mellé a kocsiba. - Fáradt, kicsit meg is ijedt, úgyhogy jól fog esni, ha van társasága. - Nemigen hagy az embernek választást, Herr Hartheim. - Jobban szeretném, ha Rainernek szólítana. - Maga biztosan nagyon fontos ember, ha ilyen elegáns kocsija van és sofőrje is. - Leszek még fontosabb is, ha megválasztanak Nyugat-Németország kancellárjává. Justine felhorkant. - Csak azt csodálom, hogy még nem választották meg. - Kis orcátlan. Ahhoz még fiatal vagyok. - Igazán? - Justine alaposabban szemügyre vette a férfit. Sötét bőre sima, feszes, mélyen ülő szeme körül is fiatalos a bőr. - Zömök vagyok és ősz, de a hajam tizenhat éves korom óta őszül, és azóta vagyok zömök, amióta nem éhezem. Egyébként még csak harmincegy éves vagyok. - Ha mondja, elhiszem - felelt Justine, és lerúgta a cipőjét. - Nekem így is öreg... mert én, kérem, még csak huszonegy vagyok! - Szörnyeteg - mosolygott a férfi. - Az vagyok, bizony. Anyám is mindig mondja. Csak azt nem tudom pontosan, hogy maga mit ért ezen, úgyhogy jobb lesz, ha megmagyarázza. - Azt már tudja, hogy az édesanyja mit ért rajta? - Pokolian zavarba hoznám, ha megkérdezném. - És engem nem hoz zavarba? - Erős a gyanúm, Herr Hartheim, hogy maga is szörnyeteg, úgyhogy aligha hozná zavarba bármi is. - Szörnyeteg... - ismételte halkan a férfi. - Nos, rendben van, Miss O'Neill, megpróbálom meghatározni a fogalmát. Olyasvalaki, aki másokat megrémít, aki elnyom másokat, aki minden halandónál erősebbnek érzi magát, csak Isten előtt hátrál meg, akinek nincsenek erkölcsi aggályai, sőt erkölcsei is alig. - Szerintem ez inkább magára illik, mint rám - nevetett Justine. - Azonkívül nekem bizonyíthatóan vannak erkölcsi aggályaim, sőt erkölcseim is... elvégre Dane nővére vagyok. - Egyáltalán nem hasonlít rá. - Sajnos. - Az ő arca nem illenék a maga egyéniségéhez. - Ez igaz... de ha olyan volna az arcom, mint az övé, talán másképp alakul az egyéniségem. - Attól függ, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, igaz ? Vegye fel a cipőjét, kiszállunk. Meleg volt, sötétedett, de az utcán ezernyi lámpa csillogott, hömpölygött a tömeg, ezrével zsúfolódtak, dudáltak az úttesten a robogó, parányi, erőszakos Fiatok, izgatott békanyájra emlékeztető Goggomobilok. A férfi nagy sokára megállt egy kis téren. A macskaköveket simára koptatták a hosszú századok. Herr Hartheim beterelte Justine-t egy vendéglőbe. - Vagy akar inkább kint enni? - kérdezte. - Nekem mindegy, hogy kint, bent vagy a küszöbön, csak enni kapjak. - Rendelhetek magának? A fakó szem talán kissé fáradtan pillogott, de azért a tűz nem hunyt ki Justine-ban. - Nem tudom, meddig fogom tűrni ezt a férfierőszakot. Honnan tudja, mit szeretek? - Mondja meg, milyen fajta ételt eszik szívesen, és garantáltan eltalálom az ízlését. Halat? Borjúhúst? - Kompromisszum? Na jó, egyezzünk ki ötven százalékban. Pástétomot kérek, scampit, egy óriási tál saltimboccát, utána cassatát és capuccinót. Ezt aztán variálhatja, ha tudja. - Legszívesebben elfenekelném - mosolygott zavartalanul a férfi. A pincérnek szó szerint tolmácsolta Justine rendelését, pergő olaszsággal.

- Azt mondta, nem hasonlítok Dane-hez. Nem is emlékeztetek rá semmiben? - kérdezte kissé szánalmasan a kávé fölött Justine. Amíg étel is volt az asztalon, nem pazarolta az időt beszélgetésre. A férfi tüzet adott Justine-nak, azután maga is rágyújtott. Hátradőlt, hogy kényelmesebben vehesse szemügyre a lányt. Eszébe jutott az a nap, amikor megismerte Dane-t. Bricassart bíboros negyven évvel fiatalabb kiadásban. Azonnal észrevette. Utóbb tudta meg, hogy a fiú a bíboros unokaöccse, hogy a fiú és a leány édesanyja Ralph de Bricassart húga. - Igen, van bizonyos hasonlóság - mondta. - Néha még az arcvonásokban is. Illetve inkább az arckifejezésben. A szem és a száj körül: ahogy a szemüket nagyra nyitják, a szájukat szorosra zárják mind a ketten. Különös módon viszont maga egyáltalán nem hasonlít nagybátyjára, a bíborosra. - Nagybátyámra, a bíborosra...? - ismételte értetlenül Justine. - Bricassart bíborosra. Nem a nagybátyja? Pedig nekem azt mondták. - A vén keselyű? Hála istennek, nem rokonunk. Ő volt a plébánosunk valamikor réges-régen, amikor én még a vilá gon sem voltam. Nagyon intelligens ez a lány, de nagyon fáradt. Szegény kislány. Mert az, kislány. A tíz év korkülönbség úgy tátongott köztük, mint valami szakadék. Ha ez a lány gyanút fog, romba dől az egész világa. Talán el se hinné, ha megmondanák neki. Hogyan bagatellizálja el a dolgot? Túlságosan sokat sem akar róla beszélni, de ha elhallgatja, az is gyanús. - Nos, ez megmagyarázza - mondta könnyedén. - Mit?! - Hogy Dane csak felületesen emlékeztet a bíborosra... a magassága, az arcszíne, a testalkata. - Ó, a nagyanyám gyakran mondta, hogy az apánk erősen emlékeztetett a bíborosra - mondta Justine közönyösen. - Sohasem látta az édesapját? - Még fényképen sem. Még Dane születése előtt különváltak anyámmal. - Intett a pincérnek. - Még egy capuccinót, legyen szíves. - Justine, maga szörnyen neveletlen! Miért nem hagyja, hogy én rendeljek? - Mert nem hagyom, a fene egye meg! Nagykorú vagyok, tudok a magam fejével gondolkodni, semmi szükségem rá, hogy mindig valami nagyképű férfi közölje velem, mit akarok és mikor! - Csak meg kell egy kicsit kapargatni a mázt, menten kibújik a lázadó; ezt mondta Dane, igaz? - Úgy is van. Jaj, ha tudná, mennyire utálom, ha kényeztetnek és dédelgetnek és fakszniznak körülöttem! önálló ember vagyok, és nem tűröm, hogy parancsolgassanak! Én is békén hagyok mindenkit, és megkövetelem, hogy hagyjanak békén engem is. - Látom - mondta fanyarul a férfi. - Mitől lett ilyen, Herz-chen? Családi vonás? - Bizonyisten nem tudom. Kevés nálunk a nő. Nemzedékenként egy. Nagyanyám, mama, meg én. Férfi az van dögivel. - A maga nemzedékében nem. Csak Dane. - Mert mama otthagyta apámat. Más meg sohasem érdekelte. Kár. Mama a házi tűzhely védangyala. Elkelne neki egy férj, akit pátyolgathat. - Hasonlít magához? - Nemigen. - És ami még fontosabb: szeretik egymást? - Mama meg én? - Elnézően mosolygott, körülbelül úgy ahogyan anyja mosolygott volna, ha megkérdezik, szereti-e a lányát. - Hogy szeretjük-e egymást, azt igazából nem is tudom. De valami kapocs van kettőnk között. Lehet, hogy csak a vérségi kötelék. Nem tudom. - Justine szeme megvillant. - Világéletemben azt szerettem volna, ha velem is úgy beszél, mint Dane-nel, s ha én is úgy tudok vele bánni, mint Dane. De vagy belőle hiányzik valami, vagy énbelőlem. Valószínűleg belőlem. Anyám sokkal különb ember, mint én. - Mivel őt nem ismerem, ehhez nem tudok hozzászólni. De ha egy kicsit is megvigasztalja, Herzchen, közölhetem, hogy nekem pontosan így tetszik, ahogy van. Még azt a nevetséges harciasságát is szeretem. - Milyen kedves. Pedig megsértettem, igaz? Vagyis mégsem hasonlítok Dane-hez? - Dane a világon senkihez sem hasonlít. - Úgy érti, hogy nem erről a világról való? - Úgy valahogy. - Előrehajolt: a Chiantis üvegbe tűzött gyertya pisla fénye megvilágította az arcát. - Katolikus vagyok, a vallásom volt életem során az egyetlen, amiben sosem csalódtam, bár én sokszor voltam hozzá hűtlen. Nem szívesen beszélek Dane-ről, mert a szívem olyasmiket súg, amit jobb nem emlegetni. A maga életszemlélete nyilván nem hasonlít az övéhez. Sem az Istenhez való viszonya. Úgyhogy hagyjuk ezt a témát, jó? Justine kíváncsi pillantást vetett rá. - Jól van, Rainer, ha úgy akarja. Kössünk alkut: mindenről beszélhetünk, de Dane természete és a vallás: tabu! Sokat átélt Rainer Mörling Hartheim, amióta 1943 júliusában megismerkedett Ralph de Bricassart-ral. Egy hét múlva kivezényelték az ezredét a keleti frontra, s ott is maradt a háború végéig. A háború előtt az ide-oda hányódó árva fiút nem sikerült beoltani a Hitlerjugend tanaival - de a Hitler-uralom következményeit a maga bőrén kellett tapasztalnia, méteres hóban, lőszer nélkül, a megritkult frontvonalban, ahol minden száz méterre jutott egy katona. S a háborúból két emléket őrzött meg: a szörnyű hadjáratét a szörnyű hidegben, és Ralph de Bricassart arcát. Az iszonyatot és a szépséget, Sátánt és Istent. Eszét vette a rettegés: félholtra fagyott, védtelenül várta, mikor ereszkednek le Hruscsov partizánjai ejtőernyőn az alacsonyan szálló gépekről a hómezőre, verte a mellét, és magában imádkozott. De maga sem tudta, miért

imádkozik: hogy jusson töltény a puskájába, hogy megmeneküljön az oroszoktól, a halhatatlan lelkéért, azért a férfiért a Szent Péter-székesegyházban, Németországért, vagy azért, hogy szűnjön már meg ez az iszonyú keserűség?... 1945 tavasza Lengyelországban érte, s mint a bajtársainak, neki is az volt a célja, hogy eljusson Németországnak az angolok és amerikaiak által megszállt övezetébe. Mert szentül hitte: ha az oroszok elfogják - agyonlövik. Darabokra tépte és elégette az iratait, két Vaskeresztjét elásta, civil ruhát lopott, és a dán határon jelentkezett a brit hatóságoknál. Belgiumba szállították, a hontalanok táborába. Egy évig élt kenyéren és kásán - a háború sújtotta angolok nem tudták mással etetni a nyakukba szakadt ezer meg ezer menekültet -, s kiböjtölte, amíg az angolok rájöttek, hogy nem tehetnek vele mást, mint hogy szabadon eresztik. Kétszer is berendelték a táborparancsnokságra, és ultimátumot intéztek hozzá. Az ostendei kikötőben Ausztráliába igyekvő kivándorlók szálltak hajóra. Új iratokat kap, és díjtalanul elszállítják az új országba: viszonzásul két esztendeig tartozik dolgozni az ausztráliai kormánynak, kijelölt munkahelyen. Két év elteltével pedig a maga ura lesz. Addig sem kell rabszolgamunkát végeznie, magkapja a szokásos bért. De mindkét alkalommal sikerült megmenekülnie a kényszerkivándorlás elől. Ő Hitlert gyűlölte, nem Németországot, és nem szégyellte, hogy német. Az ő hazája Németország, és álmait három esztendeje a hazája töltötte be. Gondolni sem akart rá, hogy megint száműzetésbe menjen egy olyan országba, amelynek a nyelvét nem ismeri, s ahol nem értenék meg egy szavát sem. 1947 elején egy krajcár nélkül Aachen utcáin találta magát, s hozzálátott, hogy a semmiből teremtsen magának végre megélhetést. Teste-lelke túlélte a poklot, de nem akart visszatérni a szegénységbe, a névtelenségbe. Mert Rainerben nemcsak becsvágy élt, hanem zsenialitás is. A Grundig-cégnél talált munkát, és azt a területet kezdte tanulmányozni, amely mindig is lenyűgözte, amióta csak tudomást szerzett a radar létéről: az elektronikát. Agya ezerszámra termelte az ötleteket, de nem volt hajlandó az értékük egymilliomod részéért átengedni őket Grundigéknak. Inkább behatóan tanulmányozta a piacot, majd feleségül vett egy özvegyasszonyt, akinek sikerült megtartania boldogult férje két kis rádióüzemét. Rainer önálló üzletember lett. Mit sem számított, hogy alig húszesztendős. Sokkal idősebb férfinak is becsületére vált volna az esze, és a háború utáni zűrzavaros Németországban bőséges lehetőség nyílt fiatal emberek előtt. Polgári házasságot kötött, úgyhogy az egyház engedélyezte a válást. 1951-ben pontosan a kétszeresét fizette ki Annelise Hartheimnek, mint amennyit első férjének két üzeme ért, azután elvált tőle. De nem nősült meg újra. Az orosz tél rettenete sem ölhette ki Rainerből a lelket, legfeljebb elcsökevényesedett benne a gyöngédség, az érzelmesség, és egyéb tulajdonságai jutottak érvényre: intelligenciája, kíméletlensége, határozottsága. Nem volt vesztenivalója, de mindent megnyerhetett, és egy érzelem nélküli embert nem érhet sérelem. Legalábbis ezt bizonygatta magának. Valójában különös hasonlatosság volt közte meg a között a férfi között, akivel 1943-ban találkozott Rómában; akárcsak Ralph de Bricassart, ő is tudta, hogy rossz az, amit cselekszik. Nem mintha ez a tudat egy pillanatra is megtorpanásra késztette volna: csak éppen fájdalommal és önkínzással fizetett meg az anyagi boldogulásért. Sokak szemében nem érte volna meg ezt az árat - neki megérte kétszeresen is. Egy szép napon ő kormányozza majd Németországot, és megvalósítja hajdani álmait: eltapossa az árja-lutheránus etikát, és szélesebb, tágabb erkölcsöt valósít meg helyette. Nem fogadta meg, hogy többé nem vétkezik, ezért nem is nyerhetett feloldozást a gyóntatószékben, de lelkében mégsem lett hűtlen a valláshoz, átmentette, míg annyi pénzre és hatalomra nem tett szert, hogy elérkezik a bűnbánat ideje is, és alázatosan meghajthatja a fejét. 1955-ben már egyike volt Nyugat-Németország leggazdagabb és leghatalmasabb embereinek. Új arc a bonni parlamentben - s ekkor tért vissza Rómába. Hogy megkeresse Bri-cassart bíborost, és megmutassa, mennyit értek az imái. Utóbb már nem emlékezett, milyennek képzelte el a találkozást, mert elejétől végig csupán egyet látott; hogy Ralph de Bricassart csalódott benne. Tudta is, miért, nem kellett megkérdeznie. De a bíboros búcsúmondata meglepetésként érte. - Azért imádkoztam, hogy különb ember legyél, mint én, hiszen annyira fiatal voltál. Nincs olyan cél, amely minden eszközt szentesítene. De romlásunk magvait alighanem elhintették már a születésünk előtt. Visszatérve a hotelszobába, sírt, de hamarosan lecsillapodott, és ezt gondolta: ami elmúlt, elmúlt, a jövőben pedig olyan leszek, amilyennek remélt. És néha sikerült, néha nem. De nem adta fel. Élete legfontosabb földi vagyona lett a vatikáni férfiakkal való barátsága, és Róma lett az a hely, ahova menekült, amikor csak az ő vigasztalásuk menthette meg a kétségbeeséstől. Vigasztalás. Különös az ő vigasztalásuk. Nem gyengéd kéz és lágy szavak. A lélekből ered a balzsam, mintha értenék a fájdalmát. Amikor elkísérte Justine-t a szállodába, s utána gyalog ment haza a meleg római éjszakában, arra gondolt, hogy örökre hálás lesz a lánynak. Mert ahogy figyelte, hogyan birkózik meg a délutáni beszélgetés megpróbáltatásaival, gyengédség támadt benne Justine iránt. Megtörik, de nem hajlik meg soha. A kis szörnyeteg. Emberükre találtak benne; vajon észrevették ? Olyan büszkeség fogta el, mintha a lánya lett volna. Elragadta hát Dane elől, magával vitte, hogy kényelmesen megfigyelhesse, milyen hatással van rá a mindenen eluralkodó egyházi szemlélet, ez a Dane, akit ő, Justine eddig nem ismert; ez a Dane, aki már nem teljes értékű része az életének, és nem is lesz többé soha. Az a legjobb tulajdonsága ennek az ő istenének, gondolta Rainer, hogy mindent megbocsát. Megbocsátja Justine őseredeti istentelenségét, megbocsátja neki is, hogy önként lezárta érzelmi zsilipjeit, míg alkalmasnak nem látja az időt, hogy megnyissa újra. Hiszen csak átmenetileg rémült meg, hogy a kulcsot örökre elvesztette... Rainer elmosolyodott, eldobta cigarettáját. A kulcsot... Nos, a kulcsnak olykor különös formája van. Talán egy vörös hajzuhatag minden egyes fürtjének minden egyes szála kell ahhoz; hogy lenyomja a mérleg serpenyőjét; talán a vörös szobában Isten vörös kulcsot adott a kezébe. Elrepült a nap, mint egy pillanat. Rainer az órájára nézett, és látta, hogy még korán van. Az a férfi, akinek most, hogy őszentsége halálán van, oly sok hatalom összpontosul a kezében, az a férfi még nem alszik; éberen osztozik macskája

éjszakai virrasztásában. Castel Gandolfo kicsiny szobáját szörnyű hörgés tölti be, a keskeny, halvány aszkétaarc, amely oly sok esztendőn át viselte a pápai tiarát, most görcsösen meg-meg-rándul: haldoklik a nagy pápa. Ha imádta a németjeit, ha még most is szívesen hallja maga körül a német szót, mit számít ez? Rainer nem méltó, hogy ítélkezzék fölötte. De amit Rainer most meg akart tudni, azt hiába kereste volna Castel Gandolfóban. Fel a márványlépcsőn a bíborvörös szobába, hogy Vittorio Scarbanza di Contini-Verchese bíborossal beszéljen. Aki talán a következő pápa lesz, talán nem. Rainer közel három éve nézi immár, hogy hol pihen meg legszívesebben az a bölcs, szeretetteljes fekete szempár, igen, jobb lesz tőle várni, tőle kérni a választ, mint Bricassart bíborostól. - Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmi jön ki a számon: pedig hála a jó istennek, hogy Droghedára megyünk szólt Justine, és nem volt hajlandó egypár pénzdarabot dobni a Trevi kútba. - Úgy volt, hogy végigszaladunk Franciaországon, Spanyolországon, erre tessék: még most is itt kuksolunk Rómában, és olyan fölösleges vagyok, mint... mint egy köldök! - Úgy, tehát szerinted a köldök felesleges? Ha jól emlékszem, Szókratész is ezen a véleményen volt - mondta Rainer. - Igen? Nem is emlékszem rá! Pedig azt hittem, Platóntól mindent olvastam. - Rainerre sandított, és magában megállapította, hogy a kényelmes nyári római turistaöltözék sokkal jobban illik hozzá, mint a vatikáni kihallgatáson viselt komor ünneplőruha. - Történetesen mély meggyőződése volt, hogy a köldök tökéletesen fölösleges. Olyannyira, hogy igazát bizonyítandó, lecsavarta és elhajította a tulajdon köldökét. Justine ajka megrándult. - És mi történt? - Lepottyant a tógája. - Hihi! - vihogott Justine. - Egyébként Athénban akkoriban nem viseltek tógát. De az a kényelmetlen érzésem, hogy a sztoridnak van valami tanulsága. - Elkomolyodott. - Miért vesződsz velem, Rain? - Te makacs jószág, te! Nem megmondtam, hogy a nevem Rainer? - Nem érted... - nézett elgondolkodva Justine a villózó vízre, a piszkos pénzekkel zsúfolt piszkos tócsába. - Voltál már Ausztráliában? - Két ízben is majdnem, Herzchen, de mindig sikerült elkerülnöm. - Ha lettél volna ott, megértenél. A neved varázslatosan cseng minden ausztráliai fülnek, Rain. Eső. Élet a sivatagban. A férfi meglepetésében elejtette a cigarettáját. - Justine, csak nem akarsz belém szeretni? - Milyen önzők vagytok, ti férfiak! Nem szeretnék csalódást okozni... de nem. - Aztán, hogy elvegye szavai élét, karját a férfi karjába csúsztatta. - Ez sokkal szebb annál. - Mi lehet szebb a szerelemnél? - Jóformán minden. Nekem sohasem lesz senkire úgy szükségem. Soha. - Talán igazad van. Nagy hátrány, ha korán botlik bele az ember. Nos, hadd halljam: mi az ami szebb? - Ha az ember barátra talál. Te a barátom vagy, ugye? - Igen. - Mosolyogva bedobott egy pénzdarabot a kútba. - Ez körülbelül az ezredik márka, amit az évek során bedob tam, annyira fontos, hogy mindig visszatérhessek a meleg délre. Lidérces álmaimban néha most is fagyoskodom. - Éreznéd csak az igazi dél melegét! - mondta Justine. - Negyvenöt fok árnyékban, ha ugyan találsz árnyékot. - Nem csoda, hogy neked meg sem kottyan a hőség. -A megszokott hangtalan nevetéssel nevetett, mint valamikor régen, amikor egy hangos nevetéssel is kihívhatta az ember a sorsot. - És a hőség az oka, hogy olyan vastag a bőr a képeden. - Jól tudod a nyelvet, csak egy kicsit amerikaias a stílusod. Pedig azt hittem, valamelyik fene elegáns angol egyetemen tanultál angolul. - Nem én. Londoni meg skót vagányok őriztek a belgiumi fogolytáborban, az egyik így ejtette a szavakat, a másik úgy, fogalmam sem volt, hogy mi mit jelent. Amikor hazakerültem Németországba, megnéztem minden filmet, és összevásároltam minden lemezt. Sajnos, csak amerikai komikusok lemezeit árulták, de azokat százszor lejátszottam, amíg csak rám nem ragadt annyi, hogy már egyedül tanulhattam tovább. Justine most is lerúgta a cipőjét, mint rendesen; Rainer szent borzalommal figyelte, amint mezítláb tapossa a tűzforró aszfaltot, a durva kövezetet. - Utcakölyök! Húzod föl mindjárt a cipődet! - Ausztrál gyerek vagyok. A mi széles lábunk nem tűri a cipőt. Nálunk sosincs hideg, hacsak lehet, mezítláb járunk. Végigsétálok akár egy tábla bogáncson, s úgy huzigálom ki a talpamból, hogy meg sem érzem - büszkélkedett Justine. Végigmennék én az izzó szénen is. - Aztán hirtelen témát változtatott. - Szeretted a feleségedet, Rain? - Nem. - És ő szeretett téged? - Igen. Különben semmi oka nem lett volna rá, hogy hozzám jöjjön. - Szegényke! Kihasználtad, aztán eldobtad. - Csalódtál bennem? - Dehogyis. Inkább csodállak érte. De azért őt nagyon sajnálom, és ettől csak még szilárdabban elhatároztam, hogy soha nem leszek hajlandó ugyanabba a kelepcébe sétálni, mint ő.

- Csodálsz? - ámult Rainer. - Hát persze. Én nem azt keresem benned, amit ő. Kedvellek, a barátom vagy. Ő szeretett, a férje voltál. - Alighanem úgy áll a dolog, Herzchen - mondta szomorkásán a férfi -, hogy a becsvágyó férfiak nem bánnak valami gyengéden a feleségükkel. - Mert rendszerint bégető báránykákba botlanak. Almás. Ha én lettem volna a feleséged, elküldtelek volna a búsba. De ő bezzeg nem, igaz? - Nem bizony. Szegény Annelise. Született mártír lévén, más fegyverei voltak, nem volt ilyen mellbevágóan őszinte. És nem is mondott ilyen jókat. Kár, hogy nem csinálnak ausztráliai filmeket, akkor jobban érteném a fordulataidat. A bégető báránykákkal még megbirkózom, de arról már fogalmam sincs, mi az, hogy almás. - Balszerencsés. Peches. Ilyesmi. Csak nincs benne egy szikra részvét. - Justine széles lábbujjai erős kézként kapaszkodtak a kút peremébe. Veszedelmesen billegett, aztán köny-nyedén felegyenesedett. - Azért mégiscsak jót tettél vele, hogy kirúgtad. Jobb neki nélküled, ha netalán neki nem is ez a véleménye. Én pedig örökre megtarthatlak, mert nem engedem, hogy a bőröm alá menj, mint a tüske. - Mert vastag a bőröd. Ahogy mondtam, Justine. És ha szabad kérdeznem, honnan tudtál meg ennyi mindent rólam? - Dane-től. Persze, Dane lévén, csak a puszta tényeket közölte, a többit már kikövetkeztettem. - Tapasztalataid gazdag tárházából, bizonyára. Te kis svindler! Állítólag jó színésznő vagy, de én nem hiszem. Ho gyan tudsz olyan érzelmeket eljátszani, amelyeket soha át nem éltél? Érzelmileg éretlenebb vagy egy tizenöt évesnél. Justine leugrott a kútról, leült a peremére, lehajolt, felhúzta a cipőjét, és bánatosan mozgatta lábujjait. - Az ördög vinné, megdagadt a lábam. - Se harag, se méltatlankodás nem látszott rajta az imént hallottak miatt. Ha sértés, vád, helytelenítő bírálat éri, egyszerűen kikapcsolja a belső hallását. Pedig bizonyára érte épp elég. Az a csoda, hogy nem gyűlölte meg Dane-t. - Nehezet kérdeztél - szólalt meg Justine. - Pedig valahogy csak eljátszom, hiszen másképp nem lehetnék jó színésznő, igaz? Valahogy... várok. Mármint a színpadon kívüli életben. Tartalékolom magam. Nem pazarolhatom magam a színpadon kívül. Hisz nincs olyan nagyon sok pazarolnivalónk, igaz? És odafent, a színpadon, nem én vagyok az illetve, pontosabban, egy egész sor „én" vagyok. Valószínűleg mindannyiunkban él egy csomó mindenféle én. Szerinted nem? Nálam a színészet elsősorban értelmi és csak jóval később érzelmi kategória. Az egyik felszabadítja a másikat, és valahogy... csiszolja. Ne hidd, hogy elég sírni meg sikoltozni vagy meggyőzően ne vetni. A színészet csodálatos dolog. Belegondolni magamat egy másik énbe, valakibe, aki lehettem volna, ha a körülmények másként alakulnak. Ez a nagy titok. Nem valaki mássá változni, hanem úgy magamba olvasztani a szerepet, mintha ő volna én. És így aztán őbelőle én lesz... - Mintha izgalmában nem tudna nyugton maradni, talpra ugrott. - Képzeld csak, Rain! Húsz év múlva elmondhatom, hogy gyilkoltam, hogy megöltem magam, hogy megtébolyodtam, hogy megmentettem száz ember életét, és ezerét tönkretettem! A lehetőségek száma végtelen! - És mindegyik te leszel. - A férfi felállt, megfogta Justine kezét. - Igazad van, Justine. Nem pazarolhatod el magad a színpadon kívül. Bárki más megtenné a helyedben, de te alighanem következetes leszel. Egyszerűen azért, mert te te vagy.

18 Ha a droghedaiak kicsit igyekeztek, el tudták hitetni magukkal, hogy Róma és London sincs messzebb, mint Sydney, s hogy a felnőtt Dane és Justine még gyerek, és intézetben van. Igaz, a rövidebb vakációkra már nem jönnek haza, de évente egyszer legalább egy hónapot otthon töltenek. Rendszerint az augusztust vagy a szeptembert. És külsőleg nem is változtak sokat. Nagyon fiatalok. Számít az, hogy nem tizenöt-tizenhat, hanem huszonkét-huszonhárom évesek? Lehet, hogy a droghedaiak egész évben ezért a kora tavaszi hónapért éltek, de inkább a nyelvüket harapták volna le, semhogy ilyesmit mondogassanak: „No, most már csak néhány hét", vagy „Uramisten, még egy hónapja sincs, hogy elmentek!" Hanem azért július táján mindenki frissebben szedte a lábát, s mindenkinek mosoly telepedett az arcára. A konyhától a legelőkön át a szalonig folyt a tervezgetés. Közben pedig jöttek-mentek a levelek. Olyikuk a szerzőjük egyéniségét tükrözte, másikuk meg épp ellene vallott. Az ember például esküdni mert volna, hogy Dane kínosan rendszeres levélíró lesz. Justine meg jó, ha néha firkant egypár sort. Hogy Fee soha nem ír. Hogy a Cleary fivérek évente két levelet menesztenek. Hogy Meggie felvirágoztatja a postaszolgálatot naponkénti leveleivel legalábbis Dane-hez. Hogy Mrs. Smith, Minnie és Cat hűségesen elküldi a születésnapi meg a karácsonyi üdvözlőlapot. Hogy Anne Müller gyakran ír Jus-tine-nak, Dane-nek pedig soha. Dane-ben megvolt a jó szándék, és írt is rendszeresen. Csak az volt a baj, hogy fáradozásának eredményét elfelejtette feladni, minek következtében két-három hónap is eltelt, s egy szó sem érkezett tőle, aztán pedig tucatnyi levele ért Droghe-dára, ugyanazzal a postával. A bőbeszédű Justine hosszú és szerfelett naturalista regényeket irkált, amelyeket mindenki szörnyülködve és nagy élvezettel habzsolt. Meggie kéthetente egyszer írt mind a két gyerekének. Justine sosem kapott levelet a nagyanyjától, Dane meglehetősen gyakran. És nagyjából rendesen írtak neki a bácsikái is,

a földről, a juhokról, a dro-ghedai asszonynép egészségéről, mivel kötelességüknek érezték megnyugtatni az öccsüket, hogy odahaza minden a legnagyobb rendben van. Gyakorlatukat azonban nem terjesztették ki Justine-ra, aki amúgy is félvállról vette volna lelkiismeretes beszámolóikat. Mrs. Smith, Minnie, Cat és Anne Müller levélírói tevékenysége pontosan megfelelt a várakozásnak. Levelet olvasni nagyszerű, levelet írni kellemetlen kötelesség. Justine kivételével, akit szerfelett el búsított, hogy sose kap kedvére való - vagyis kiadós, bőbeszédű, gátlástalan - leveleket. Drogheda népe viszont Justine-tól szerezte be a legtöbb információt Dane-ről, akinek a levelei sosem kápráztatták el az olvasót. Justine-éi annál jobban. Rain ma Londonba repült - írta egyik levelében Justine -, és elmesélte, hogy múlt héten találkozott Dane-nel Rómában. Egyébként sokkal többet van együtt vele, mint velem, mert Rómába utazik a leggyakrabban, Londonba meg jóformán soha el nem vetődik. Be kell tehát vallanom, hogy Rain az egyik legfőbb oka, miért utazom minden évben Dane-hez Rómába, mielőtt hazamennénk. Dane szívesen jön Londonba, csakhogy én nem hagyom, ha Rain éppen Rómában van. Tiszta önzés. De fogalmatok sincs róla, mennyire élvezem Raint. Azonkívül ő is rettenetesen szeret velem lenni, úgyhogy csak azt sajnálom, hogy nem találkozhatunk gyakrabban. Egy szempontból Rain szerencsésebb, mint én. ő ugyanis, velem ellentétben, találkozik Dane szemináriumi társaival. Dane meg van róla győződve, hogy engem nem lehet velük összeereszteni, mert ott helyben megerőszakolnám valamennyit. Vagy netán ők engem. Hahaha. Arra várhatok. Bár ha meglátnátok Charmi-an-jelmezben... Azt látnotok kéne, gyerekeim. Amolyan modern Theda Bara. Két parányi kerek bronzpajzs a cicin, és a rengeteg lánc - az erényövet van hivatva érzékeltetni, azt hiszem. Lemezvágó ollóval lehetne csak hozzám férni. Hosszú fekete parókámban, bronzbarnára pingált testemen pár tenyérnyi fémmel - hát mondhatom, el kell tőlem ájulni. Hol is tartottam? Ja, igen, Rain múlt héten Rómában találkozott Dane-nel meg a haverjaival. Kirúgtak a hámból, Rain állta a cechet. Szerencse, mert Dane zavarba jönne. Fergeteges éjszaka volt, mint hallom. Nő egy szál se, de különben mi szem-szájnak ingere. El tudjátok képzelni, amint Dane - DANE! - térden állva szavalja egy római bárban, hogy „Mért siettek úgy nárciszok, sárga liliomok?" - egy váza nárcisznak? Tíz percig próbálta nyelvbotlás nélkül elmondani a sort, de nem sikerült, erre feladta, a foga közé kapott egy szál nárciszt, és vad táncot lejtett. Mondom: Dane!!! Hát el tudjátok ezt képzelni? Rain szerint ártalmatlan és szükségszerű bohóckodás, végtére agyontanulja magát, soha nincs egy kis kikapcsolódása ésatöbbi ésatöbbi. Nőkről szó sem lehet, helyette mit tehet szegény fiú: alaposan beszív. Legalábbis Rain szerint. Nehogy azt higgyétek, hogy az ilyesmi napirenden van - szó sincs róla. Ha megesik, akkor is Rain a felbujtó, de ugyanakkor vigyáz is rájuk, erre a falka naiv szamárra. De azért jót röhögtem a gondolatra, hogy félrecsusszant Dane feje körül a dicsfény, miközben flamencót lejtett egy szál nárcisszal!

Dane nyolc évig tanult Rómában, mire pappá szentelték. A nyolc év kezdetén mindenki azt hitte, sosem ér a végére. Aztán hipp-hopp - úgy elszállt, hogy észre sem vették. Droghe-dán nemigen gondolkoztak azon, mit csinál majd Dane, ha pappá szentelik, de hallgatólagosan mind feltételezték, hogy hazatér Ausztráliába. Meggie és Justine gyanította ugyan, hogy Dane szeretne majd Olaszországban maradni, de Meggie azzal nyugtatta magát, hogy felidézte: milyen boldog a fia minden vakációban, amikor hazajöhet. Végtére ausztráliai, hogyne kívánkoznék hát haza! Justine már más. Arról még csak nem is álmodtak, hogy végérvényesen hazajöjjön. Justine színésznő. Ausztráliában vége lenne a karrierjének. Dane viszont a világon bárhol gyakorolhatja a hivatását. A nyolcadik esztendőben tehát senki sem tervezgette, mit csinálnak majd a gyerekek, ha hazajönnek rendes évi vakációjukra, ehelyett egész Drogheda tervezgette római utazását - Dane felszentelésére. - Elfogytunk - mondta Meggie. - Hogy mondod, kedves? - kérdezte Anne. A veranda napsütötte kuckójában ültek és olvastak. De Meggie idővel ölébe ejtette a könyvet, és szórakozottan bámulta két barázdabillegető bolondozását a pázsiton. Esős évük volt, kukac kukac hátán, s emberemlékezet óta a legkövérebb, legboldogabb madarak. Kora hajnaltól napszálltáig madárdal töltötte be a levegőt. - Azt mondtam, hogy elfogytunk - ismételte Meggie komoran. - Elszáradt a fa, nem termett gyümölcsöt. Ki gondolta volna ezt 1921-ben, amikor megérkeztünk Droghedára! - Hogyhogy? - összesen hat fiú, meg én. S egy év múlva még két fiú. Mit gondolt volna az ember? Tucatszám a gyerekek, százával az unokák! Erre tessék: Hal és Stu meghalt. A megmaradtak közül egyetlenegy sem akar megházasodni, s én, az egyetlen, akiben nem él tovább a család neve, csak én adtam Droghedának örököst. De még ezzel sem érték be az istenek. Egy fiam, egy lányom. Jó csomó

unoka, gondolná az ember. Erre mi történik? A fiam felcsap papnak, a lányom meg vénlány, s építi a karrierjét. Újabb zsákutca Droghedának. - Nem látok ebben semmi különöset - mondta Anne. - Végtére is, mit várhattál a férfiaktól? Itt ragadtak, félszegek, mint megannyi kenguru, soha olyan lánynak a közelébe se kerültek, akit elvehettek volna. Jimsnek meg Patsynek még ott volt a tetejébe a háború. Gondolod, hogy Jims valaha is megnősül, mikor tudja, hogy Patsy nem teheti? Annál sokkal jobban szeretik egymást. Meg aztán a föld is megköveteli a magáét. Körülbelül mindent, amijük csak van. Mármint fizikai értelemben. Gondoltál már erre, Meggie? Hogy a családotokba nem valami sok szexualitás szorult, már meg ne sértődj. Ez áll Dane-re meg Justine-ra is. Van, aki egész életében vadászik, mint a kandúr, de a ti fajtátok, az nem. Habár Justine talán férjhez megy. Ott az a német, Rainer, Justine borzasztóan kedveli. - Fején találtad a szöget - mondta Meggie, változatlanul komoran. - Borzasztóan kedveli. Semmi több. Végtére is hét éve ismerik egymást. Ha hozzá akarna menni, megtette volna már réges-régen. - Biztosan? Én elég jól ismerem Justine-t - mondta Anne. És valóban: jobban ismerte, mint bárki más Droghedán - Meg-gie-t és Fee-t is beleértve. - Szerintem nem meri elkötelezni magát mindannak, amit egy szerelmi házasság jelent, és meg kell mondanom, csodálom Rainert. Úgy látom, nagyon jól megérti Justine-t. Nem biztos, hogy szerelmes bele, de ha igen, akkor is van benne annyi józanság, hogy kivárja, míg Justine hajlandó lesz fejest ugrani. - Anne előrehajolt: könyve a veranda kövére esett. - Hallod azt a madarat? Még egy fülemüle se tesz túl rajta. - Aztán kimondta, ami már évek óta nyomta a lelkét: - Meggie, miért nem mégy el Rómába, Dane felszentelésére? - Nem megyek Rómába! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Meggie. - Soha többet nem megyek el Droghedáról. - Meggie, ne csináld ezt! Gondold el, micsoda csalódást okozol neki. Nagyon kérlek, menj el. Ha nem mégy, Droghedáról egyetlen nő sem lesz ott, mert te vagy az egyetlen közülünk, aki még bírná a repülést. Mondhatom neked, ha egy percig is hihetném, hogy a nyomorult testem túléli az utat, én ott lennék azon a repülőgépen. - Menjek el Rómába, és nézzem, hogyan nevet a markába Ralph de Bricassart? Inkább a halál! - Jaj, Meggie, Meggie! Miért rajta vagy a fiadon akarod megbosszulni a kudarcaidat? Hisz magad mondtad egyszer: a te hibád. Tedd félre a büszkeségedet, és menj el Rómába. Nagyon kérlek! - Nem büszkeség ez, Anne. - Meggie megborzongott. - Félek elmenni! Mert nem hiszem el, egyszerűen nem! A hátam lúdbőrzik, ha rágondolok! - S ha esetleg nem jön haza, miután felszentelik ? Erre nem gondoltál? Nem kap akkora vakációkat, mint szeminarista korában, így aztán ha Rómában marad, mégiscsak neked kell odamenned, ha egyáltalán látni akarod! Menj el Rómába, Meggie! - Nem bírok. Ha tudnád, mennyire rettegek! Nem a büszkeségem, nem is az, hogy ezt a fordulót Ralph nyerte meg, nem is az, amit másoknak mondok, ha nem akarom, hogy kérdezgessenek. Isten látja lelkemet, úgy hiányzik nekem az a két ember, hogy térden csúsznék, csak hogy lássam őket, ha egy percig is azt hinném, szükségük van rám. Ó, Dane örülne nekem, de Ralph? Azt is elfelejtette, hogy a világon vagyok. Rettegek, mondom neked. A csontjaimban érzem, hogy ha elmegyek Rómába, valami történni fog. Úgyhogy inkább nem megyek. - De hát mi történhetne, az isten szerelmére? - Nem tudom... Ha elmennék, valamivel meg kellene küzdenem. Egy érzéssel. És hogyan küzd meg egy érzéssel az ember? Mert ennyi az egész. Előérzet. Mintha az istenek már gyülekeznének. - Valódi vénasszony leszel hamarosan, Meggie! - nevetett Anne. - Ugyan, hagyd abba, amíg nem késő! - Nem megy! Nem megy! Én már vénasszony is vagyok. - Szamárság, fiatalos középkorú nő vagy. Ahhoz elég fiatal, hogy felpattanj arra a repülőgépre. - Ej, hagyj békén! - förmedt rá Meggie, és felvette a könyvét. Olykor egy nagy tömeg azonos céllal látogat Rómába. Nem turisták, nem a dicső múlt ereklyéire kíváncsiak, nem is a maradék idejüket akarják agyonütni A-ból B-be tartva, mert Róma épp útba

esik. Ezt a tömeget egyetlen érzés egyesíti: majd szétveti őket a büszkeség, mert kinek-kinek a fiát, öccsét, rokonát, barátját szentelik pappá a hatalmas székesegyházban, a világ legszentebb templomában. Szerény penziókban szállnak meg vagy fényűző szállodákban, barátoknál vagy rokonoknál. És mégis teljesen egységesek, békességben egymással és a világgal. Kötelességszerűen bejárják valamennyi stációt; ott a Vatikáni Múzeum, a végén fáradságuk jutalma, a Sixtusi kápolna; ott a Forum, a Colosseum, a Via Appia, a Spanyol lépcső, a telhetetlen Trevi kút, a fény- és hangjáték. Várják a nagy napot, elütik az időt. Abban a különleges kegyben részesülnek, hogy a szentatya magánkihallgatáson fogadja őket, és Róma minden széppel-jóval szolgál nekik. Ezúttal nem Dane várta a pályaudvaron Justine-t, mint máskor; Dane lelkigyakorlaton volt. Helyette Rainer Mörling Hartheim járt fel-alá a mocskos aszfalton, mint valami óriás ragadozó. Máskor sem, most sem üdvözölte csókkal Justine-t: átölelte és megszorította a vállát. - Mint egy medve - mondta Justine. - Medve? - Amikor megismertelek, azt gondoltam, te vagy a hiányzó láncszem az emberiség történetében, de végül úgy döntöttem, inkább medve vagy, mint gorilla. Igazán nem volt szép tőlem, hogy gorillának néztelek. - És a medve kedves állat? - Hát talán ő is pont olyan eredményesen agyoncsap, de mindenesetre kellemes hozzábújni. Belekarolt a férfiba, hozzáigazította lépteit, majdnem olyan magas volt, mint Rainer. - Hogy van Dane? Láttad, mielőtt bevonult a lelkigyakorlatra? Meg tudnám fojtani Clyde-ot, hogy nem engedett el hamarabb. - Dane olyan, mint mindig. - Nem vitted rossz útra? - Én? Ugyan dehogy. Nagyon csinos vagy, Herzchen. - Felöltöttem a legjobb magaviseletemet, és kifosztottam valamennyi londoni divatszalont. Hogy tetszik a kurta szoknyám? Mini a neve. - Menj csak előre, mindjárt megmondom. A bő selyemszoknya úgy combközépig ért; megperdült, ahogy Justine sarkon fordult és visszament a férfihoz. - Nos, mi a véleményed, Rain? Nem botrányos? Párizsban még senki sem hordja. - Egy mindenesetre bizonyos, Herzchen... akinek ilyen jó a lába, mint neked, botrányos, ha egy milliméterrel is hosz-szabb szoknyát visel. Alighanem a rómaiak is egyetértenek velem. - Vagyis nem az első nap, hanem az első órában csipkedik kékre-zöldre a seggemet. A fene enné meg őket! Bár tudod, mi a vicces, Rain? - Micsoda? - Hogy pap még sose csípett meg. Évek óta mászkálok a Vatikánban, egy árva csippentés nem sok, annyival se henceghetek. Miniszoknyában talán még van reményem, hogy romlásba vihetek valami szegény szerencsétlen prelátust. - Vagy engem - mosolygott a férfi. - Na, ne mondd! Narancssárgában? Úgy tudtam, utálsz narancssárgában, mert nem megy a hajamhoz. - Lángra lobbantja az érzékeket ez a vad szín. - Ne ugrass. - Justine fintort vágott, miközben beült a nagy Mercedesbe. A kocsi hűtőjén német zászló lobogott. - Mikor kaptad a zászlót? - Amikor az új kormánymegbízatásomat. - Nem csoda, ha engem is megtiszteltek egy mondattal a News of the World-ban! Láttad ? - Nem olvasok szennylapokat. - Én se, úgy mutatta valaki. - Justine magasabbra srófolta hangját, és negédesen szavalta: „Vajon ki az a sikeres, sárgarépaszín hajú ausztráliai színésznő, aki egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait a nyugatnémet kabinet egyik kitűnő tagjával?" - Bizonyára nem tudják, milyen régóta ismerjük egymást

- mondta csöndesen a férfi. Kinyújtóztatta lábait, kényelembe helyezkedett. Justine helyeslő pillantást vetett Rain öltözékére: nagyon lezser, nagyon olasz. Olyan elegáns, hogy még ezt is megengedheti magának: divatos neccinget visel, mint az olasz hímek, akik így páváskodnak a szőrös mellükkel. - Sose kéne öltönyt, nyakkendőt viselned - szólalt meg Justine hirtelen. - Ugyan miért? - Mert a te stílusod a machismo... tudod, ami most van rajtad, aranylánc medalionnal a szőrös melleden. Öltönyben olyan vagy, mintha pocakos lennél, pedig egyáltalán nem vagy az. A férfi egy pillanatig némán bámult rá, aztán megélénkült a tekintete, „koncentrált gondolkodás" tükröződött benne, ahogy Justine szokta mondani. - Az első! - Miféle első?... - Hét éve ismerlek, de még sose szóltál egy szót sem a külsőmről. Legfeljebb becsmérlően. - Úristen, tényleg? - pillantott rá szégyenkezve Justine. - Pedig épp eleget gondoltam rá, és sose becsmérlően! - Ki tudja, miért, sietősen hozzátette: - Már arra, hogy milyen vagy öltönyben. Rainer nem felelt, csak mosolygott, mintha kellemes gondolatok járnának az eszében. Zsúfolt napok következtek. Alig tértek vissza a Bricassart bíborosnál és Di Contini-Verchese bíborosnál tett látogatásról, a Rainer által bérelt limuzin már fel is bukkant a szállodánál: hozta a droghedaiak különítményét. Justine a szeme sarkából Rainerre sandított: vajon hogyan reagál a családjára? Csupa-csupa bácsi... Egészen addig, amíg végképp meg nem győződött róla, hogy anyja arcát hiába is keresi közöttük, Justine szentül hitte, hogy Meggie meggondolja magát, és mégis eljön Rómába. Kegyetlen csapás volt, hogy mégsem jött el; Justine maga sem tudta, Dane miatt vérzik-e jobban a szíve vagy a maga bánata miatt. No de a bácsik itt vannak teljes számban, és ha tetszik, ha nem, ő a háziasszony. Jaj, milyen félszegek! Vajon melyik melyik? Minél jobban öregszenek, annál jobban hasonlítanak. És Rómában pont olyanok, mint... - hát igen, mint a római vakációra érkező ausztráliai telepesek. Valamennyien a vagyonos birtokosok városba látogató egyenruháját viselték: őzbarna lovaglócsizmát, semleges nadrágot, oldalt felsliccelt őzbarna sportzakót, számtalan bőrfolttal, fehér inget, kötött gyapjú nyakkendőt, széles karimájú, lapos szürke kalapot. A sydneyi húsvéti vásár idején nem szokatlan látvány, de nyár végén, Rómában - bizony feltűnő. És megint csak azt mondhatom, Istennek legyen hála Rainért! Milyen aranyos velük. Nem hittem volna, hogy van ember, aki szóra bírja Patsyt - és lám, Rainnek sikerült! Kárálnak, mint a tyúkanyók - hát az ausztráliai sört meg honnan szerezte? Tetszenek neki, érdeklik, látom. Mi ne érdekélne egy belevaló német iparbáró-politikust ? Bár az még sokkal érthetetlenebb, hogyan lett azzá Rainer Mörling Hartheim. Két lábon járó rejtély vagy, az bizony. Pápák és bíbornokok barátja, Justine O'Neill barátja. Jaj, csak ne volnál olyan csúf, megcsókolnálak hálám jeléül! Uramisten, mihez kezdenék Rómában a bácsikkal, ha Rain nem volna! Rainer hátradőlt székében, úgy hallgatta Bob meséjét a birkanyírásról, Justine pedig - mert nem volt más dolga, hiszen Rainer tökéletesen magára vállalta a vendéglátó szerepét - kíváncsian figyelte. Az emberek fizikai tulajdonságait rendszerint első pillantásra felmérte, de időnként alábbhagyott az ébersége, volt, aki titkon közelebb férkőzött hozzá, befészkelte magát az életébe, és Justine elmulasztotta a kezdeti alapos megfigyelést. Ilyenkor aztán évek is elteltek, mire a gondolatai megint úgy foglalkoztak az illetővel, mintha idegen volna és először látná. Mint most Raint. Persze a legelső találkozásuk volt a ludas: papokkal körülvéve, sarokba szorítva, riadtan, menekülést keresve... Akkor csak a szembeszökő vonásokat vette észre, erőteljes alkatát, haját, sötét bőrét. Amikor pedig elvitte vacsorázni, már késő volt helyesbíteni az első benyomást, mert addigra Rain lénye lépett előtérbe, fizikai adottságai elhomályosultak; Justine-t túlságosan érdekelte, amit mond, s nem nézte a szájat, ami mondja. Voltaképpen nem is csúnya, gondolta most Justine. A külseje szakasztott olyan, mint az egész ember: keveréke a legjobbnak meg a legrosszabbnak. Mint egy római császár. Nem csoda, hogy

úgy imádja az Örök Várost. Ez az ő lelki hazája. Arca széles, pofacsontja kiálló, erős, orra nem nagy, de mégiscsak sasorr. Fekete szemöldöke nem a szemgolyó vonalát követi: egyenes. Fekete szempillája nőiesen sátras, és fekete szeme igazán szép, de rendszerint félig elrejti a szemhéj - a szemét is, de a gondolatait is mögötte. Hanem a legszebb rajta a szája; nem vastag és nem is keskeny, nem kicsi és nem nagy, igen szép a rajza, ajkai íveltek, de keménység tükröződik a tartásáról; talán ha nem fegyelmezné annyira, még elárulná a titkot, hogy milyen is valójában az egész ember. Igazán érdekes így darabokra szedni egy arcot, amit az ember olyan jól ismer - és mégsem ismer. Justine arra tért magához ábrándozásából, hogy Rain figyeli, amint őt figyeli. Mintha csak pucérra vetkőztetnék a tömeg előtt, amely már felemelt kövekkel vár. Egy pillanatra összefonódott a tekintetük: Justine szeme tágra nyílt, éber volt, nem éppen riadt, inkább érdeklődő. Rainer ezután nyugodtan Bobra nézett, és szakszerű kérdést tett fel a fűfajtákról. Justine gyakorlatban megrázta magát; hagyj fel a fantaziálással, lányom! Hanem azért érdekes volt egy férfit, aki évek óta jó barátja, hirtelen mint lehetséges szeretőt szemügyre venni. Mi tagadás, egyáltalán nem volt visszataszító a gondolat. Arthur Lestrange-nek szép számmal akadtak utódai, és Justine-nak már nem volt nevethetnékje. Nagy utat tettem meg amaz emlékezetes éjszaka óta... De vajon haladtam-e igazán? Kellemes, ha az embernek van férfi az életében, és nagy hülyeség, amit Dane mondott az egyetlen férfiról. Azt nem nekem találták ki, úgyhogy nem is fekszem le Rainnel, nem én. Annyi mindent megváltoztatna - a jó barátomat meg elveszíteném. Márpedig szükségem van jó barátra, nem lehetek meg nélküle. Éppúgy megtartom, ahogyan Dane-t: hímnemű emberi lény, akinek nincs a számomra semmiféle fizikai jelentősége. A székesegyházba húszezren is befértek, úgyhogy nem volt zsúfolt. Sehol a világon ennyi időt, ennyi gondolatot, ennyi zsenialitást nem szántak egyetlen templom megalkotására; mellette jelentéktelenné halványultak az ókor pogány remekművei. Mennyi szeretet, mennyi veríték. Bramante bazilikája, Michelangelo kupolája, Bernini oszlopsorai. Nemcsak Isten emlékműve - az Emberé is. Mélyen a confessio alatt egy kis kő-kamrában temették el magát Szent Pétert; itt koronázták császárrá Nagy Károlyt. Ősi hangok suttogása hallik a beömlő fénypászmák között, halott kezek fényesítették a főoltár mögött a bronzsugarakat, a baldacchino csavart bronzoszlopait. Ott fekszik a lépcsőn, hasmánt, mint egy halott. Mire gondol? Van-e benne fájdalom - aminek most nincs itt semmi keresnivalója -, amiért az édesanyja nem jött el? Ralph bíboros a könnyein át nézte, és tudta, hogy nincs benne fájdalom. Előzőleg, igen; utána is, minden bizonnyal. De most - nincs benne fájdalom. Ami csak van benne, minden e pillanatban, a csodában összpontosul. Nincs benne hely semmire, ami nem Isten. Mert ez a napok napja, és nem számít semmi, csak az előtte álló feladat: hogy életét és lelkét Istennek szentelje. Ő meg tudja tenni, de vajon hányan teszik meg igazán, valóságosan? Ralph bíboros nem, holott még emlékszik, amint a felszentelésén szent ámulat töltötte el. Igyekezett minden porcikájával, de mindenét mégsem tudta odaadni. Nem volt ilyen fenséges az én felszentelésem, de általa átélem megint. S vajon micsoda ő valójában? Mennyire féltettük, s mégis, ennyi évet eltöltött közöttünk, és még barátságtalanul sem gondolt rá senki, nemhogy ellenségesen. Mindenki szereti, s ő mindenkit szeret. És egy pillanatig sem gondol arra, hogy ez különleges. Pedig amikor eljött közénk, még nem volt ennyire bizonyos önmagában; ezt tőlünk kapta, s talán ez indokolja a mi létünket. Mennyi pap került ki innen, ezernyi ezer, de ő - ő egyetlen az ezrek között. Ó, Meggie! Miért nem jöttél el, hogy lásd, milyen ajándékot adtál a mi Urunknak, azt az ajándékot, amelyet én nem adhattam, hiszen én magamat adtam neki? És alighanem ezért lehet ma ő mentes a fájdalomtól. Mert a mai napon magamra vehetem az ő fájdalmát, s őt megszabadítom tőle. Én sírom el az ő könnyeit, én gyászolok helyette. És ennek így kell lennie. Elfordította fejét, és végignézte a droghedaiak sorát, merev, idegen fekete ünneplőjükben. Bob, Jack, Hughie, Jims, Patsy. Egy üres szék Meggie helyén, azután Frank. Justine tűz vörös hajára fekete csipkefátyol borul - ő a Cleary nemzetség egyetlen nőtagja. Mellette Rainer. Azután egy sereg ismeretlen, akik éppúgy osztoznak a mai napon, mint a droghedaiak. Csakhogy ez a nap

mégsem olyan, mint a többi. Mert ma szinte úgy érzi ő is, mintha fia volna, akit odaad. Elmosolyodott, azután felsóhajtott. Mit érezhet Vittorio, amikor pappá szenteli Dane-t? Talán mert annyira hiányolta az édesanyját, Dane elsőnek Justine-t vonta félre a fogadáson, amelyet Vittorio bíboros és Ralph bíboros adott a tiszteletére. Gyönyörű a fekete reverendájában, a magas fehér gallérral, gondolta Justine, csak épp egyáltalán nem olyan, mint egy pap. Mintha egy színész papot alakítana - egészen amíg az ember a szemébe nem néz. Mert Dane szemében ott ég a belső fény, az a titokzatos valami, ami nagyon szép férfiból egyetlenné és utánozhatatlanná változtatja. - O'Neill atya... - mondta Justine. - Még nem szoktam meg, Jus. - Megértem. Fantasztikus érzés volt odabent a Szent Pétertemplomban, de azt el sem tudom képzelni, mit erezhettél te. - Dehogyisnem, valahol mélyen biztosan tudod. Különben nem volnál olyan jó színésznő. Ez nálad a tudattalanodból jön, Jus, csak akkor érlelődik gondolattá, ha fel akarod használni. Egy kis pamlagon ültek a szoba legtávolabbi zugában, és senki sem zavarta meg őket. - Úgy örülök, hogy Frank eljött - szólalt meg kis hallgatás után Dane. Arrafelé nézett, ahol Frank beszélgetett Rainerrel: nagybátyjuk arca élénkebb volt, mint amilyennek valaha is látták. - Ismerek egy öreg román papot - folytatta Dane -, aki mindig azt mondja: „Ó, a szegény!", és olyan, de olyan együttérzés van a hangjában... Nem tudom, miért, de valahogy mindig azon kapom magam, hogy én is ezt mondom Frankról. De vajon miért, Jus, mit gondolsz? Justine azonban nem hagyta elterelni gondolatait. - Meg tudnám fojtani mamát! - sziszegte a foga között. - Egyszerűen nincs joga ilyet tenni veled! - Ó, Jus! Én megértem. Próbáld meg te is. Ha rosszindulatból tette volna, vagy mert bosszút akar rajtam állni, az talán bántana, de te is éppolyan jól ismered őt, mint én, tudhatod, hogy nem ilyesmi volt az oka. Hamarosan elmegyek Droghe-dára. Akkor majd beszélek vele, megtudom, mi a baj. - A lányok alighanem mindig türelmetlenebbek az anyjukkal, mint a fiúk. - Justine elhúzta a száját, vállat vont. - Még jó, hogy én ilyen magányos farkas vagyok, legalább senkire se fogom ráerőszakolni magamat anyaszerepben. A kék szempár nagyon szelíd volt, nagyon gyengéd. Justine érezte, hogy mindjárt felfortyan, mert Dane szánakozik rajta. - Miért nem mégy hozzá Rainerhez? - kérdezte Dane hirtelen. Justine-nak leesett az álla. - Mert sose kért meg - felelte nagy sokára. Kissé remegett a hangja. - De csak azért nem, mert azt hiszi, hogy nemet mondanál. De könnyen meg lehetne oldani. Justine ösztönösen megragadta öccse fülét, mint gyerekkorukban. - Ne merészeld, te tisztelendő szamár! Egy szót se, hallod?! Én nem vagyok szerelmes Rainbe! Jó barát, semmi több. És az is marad, mert úgy akarom. Hacsak egy gyertyát mersz gyújtani érte, esküszöm, leülök, kancsalítok, és megátkozlak, pedig emlékezz csak, hogy megrémültél tőlem olyankor! Dane hátravetette fejét, felkacagott. - Hiába, Justine! Az én mágiám erősebb már, mint a tiéd. De ne izgasd fel magad, te csacsi. Tévedtem, és kész. Azt hittem, van valami kettőtök között. - Tévedtél bizony, mert nincs. Hét év után? A csodák kora elmúlt. - Elhallgatott, láthatólag kereste a szavakat. Aztán szinte szégyellősen pillantott Dane-re. - Annyira boldog vagyok miattad. Ha mama eljött volna, ő is ezt érezné. Az kell csak, hogy meglásson így. Várj csak nyugodtan, megbékél majd. Dane gyengéden két kezébe fogta nénje szív alakú arcát, és olyan nagy szeretettel mosolygott le rá, hogy Justine keze hirtelen felszökkent, megragadta két csuklóját, hogy minden pórusával magába szívja ezt az érzést. Mintha gyerekkoruk elevenedett volna meg. És Dane pillantása mélyén mégis mintha egy árnyalatnyi kétely lappangott volna; vagy talán a kétely túlságosan erős szó, inkább aggodalom, őmiatta. Mama bizonyosan megérti majd idővel, de végtére Dane is csak ember, ha önmagán kívül mindenki hajlamos is megfeledkezni erről. - Jus, megtennél nekem valamit ? - kérdezte Dane, amikor elengedte a kezét. - Mindent - felelte Justine. És komolyan is gondolta.

- Kaptam egy kis haladékot, hogy átgondoljam, mit szeretnék csinálni. Két hónapot. Előbb beszélek mamával, aztán majd Droghedán, lóháton, alaposan végiggondolok mindent... valahogy úgy érzem, csak akkor tudok eligazodni magamban, ha beszéltem már vele. De előtte... No, szóval, össze kell szednem a bátorságomat, hogy haza tudjak menni. Úgyhogy ha meg tudod oldani, gyere el velem a Peloponnészoszra úgy két hétre, s mondj el mindenféle gyáva himpellérnek, míg rá nem szánom magam, hogy felüljek arra a repülőre, csak hogy a szidalmaidtól megszabaduljak. Nővérére mosolygott. - Meg aztán ne gondold, Jussy, hogy egészen ki foglak rekeszteni az életemből, csakúgy, ahogy mamát sem. Nem árt, ha a jó öreg lelkiismereted néha ott van a közeledben. - Ó, Dane, hát hogyne mennék veled? - Akkor jó - mondta, aztán szélesen elmosolyodott, és hamiskás pillantást vetett Justine-ra. - Tényleg szükségem van rád, Jus. Ha rágod a fülemet, pont olyan lesz, mint a régi szép időkben! - Mi ez a lezser stílus, O'Neill atya?!

Dane tarkója mögé kulcsolta kezét, és elégedetten hátradőlt. - Bizony, az vagyok! Hát nem csodálatos? És ha már beszéltem mamával, talán végre a mi Urunkra koncentrálhatok. Azt hiszem, ehhez van a legtöbb hajlandóságom. Egyszerűen a mi Urunkra gondolni. - Be kellett volna lépned valamelyik szerzetesrendbe, Dane. - Még megtehetem. Valószínűleg meg is fogom tenni. Előttem az élet: minek siessek?... Justine Rainerrel együtt ment el a fogadásról. Elmesélte, hogy Görögországba készül Dane-nel, a férfi pedig arról beszélt, hogy hazautazik Bonnba, a hivatalba. - Épp ideje - mondta Justine. - Miniszter létedre nem valami sokat dolgozol. A lapok mind playboynak titulálnak, aki vörös hajú ausztráliai színésznőkkel cicázik, mi? Te vén ku-jon! Rainer megrázta Justine felé hatalmas öklét. - Megfizetek én azért a kevés kis szórakozásért, ne félj. - Mehetnénk gyalog, Rain? - Csak ha lehúzod a cipődet. - Annak az időnek vége. A miniszoknyának is megvan a hátránya, bealkonyult a könnyen lehúzható harisnyáknak. Kitalálták a színpadi trikó civil megfelelőjét, s azt nem lehet a nyilvánosság előtt levetni, mert különben az ember lánya nagyobb szenzációt kelt, mint Lady Godiva pucéron, lóháton. Úgyhogy ha tönkre nem akarom tenni az öt font ára harisnyanadrágomat, a cipőm rabja vagyok. - De legalább kiegészíted szerény ismereteimet a női ruházat terén, mind alsó-, mind felsőruhákat illetőleg - mondta jámborul Rainer. - Ugyan! Lefogadom, hogy egy tucat szeretőd van, és valamennyit magad vetkőzteted. - Csak egy van, és mint rendes szeretőhöz illik, pongyolában vár rám a hálószobában. - Tudod-e, hogy még sosem beszélgettünk a szexuális életedről? Fantasztikus! Milyen a hölgy? - Hamvasszőke, hájas, harminckilenc éves. Justine megtorpant. - Ugratsz? - kérdezte lassan. - Nem tudlak elképzelni egy ilyen nő mellett. - Ugyan miért nem? - Mert sokkal jobb az ízlésed.

- Chacun á son goút, kedvesem. Kinek-kinek ízlése szerint. Nem vagyok valami szemrevaló... miből gondolod, hogy el tudnék csábítani egy szép, fiatal nőt? - Mert igenis tudnál! - méltatlankodott Justine. - Hát hogyne tudnál! - A pénzemmel? - Nem a pénzeddel. Most ugratsz, mint mindig! Rainer Mörling Hartheim, magad is nagyon jól tudod, mennyire vonzó vagy, különben nem viselnél aranymedálokat és neccinget. A külső különben sem minden... ha az volna, én sem tartanék ott, ahol tartok. - Igazán megható az együttérzésed, Herzchen. - Mért érzem mindig úgy, hogy hiába próbállak utolérni, mindig megszöksz előlem? - Justine mérge elpárolgott, megállt, tétova pillantást vetett a férfira. - Ugye, nem beszélsz komolyan? - No, mit gondolsz? - Azt, hogy nem! Elbizakodott ugyan nem vagy, de nagyon is jól tudod, mennyire vonzó. - Tudom-e vagy sem, mindegy. Az a fontos, hogy számodra vonzó vagyok. Legszívesebben azt mondta volna: „De mennyire! Már rég elképzeltem, milyen volnál szeretőnek, de aztán úgy döntöttem: nem lenne jó, megtártalak inkább jó barátnak." Ha Rainer hagyja is, hogy

kimondja, talán arra a következtetésre jut, hogy nem jött még el az ő ideje, s másképp cselekszik. így azonban, mielőtt még Justine megfogalmazhatta volna a szavakat, a férfi a karjába kapta, és megcsókolta. Legalább hatvan másodpercig állt Justine, úgy érezte, menten meghal, darabokra szakad, összetörik, vad gyönyörében sikoltott benne egy hang, hogy végre emberére talált. Rainer szája gyönyörű! És a haja, hihetetlenül sűrű, csupa élet, arra való, hogy vadul belemarkoljon. Aztán Rainer két keze közé fogta Justine arcát, és mosolyogva nézett rá: - Szeretlek! Justine keze a férfi csuklójára kattant, nem szelíd szorítással, mint Dane-nél; a körme vadul, a húsig belevájt. Két lépést hátrált, karjával a száját dörzsölte, szeme óriásira tágult megdöbbenésében, keble zihált. - Nem volna jó - pihegte Justine. - Hidd el, Rain, nem volna jó! És már le is került a lábáról a cipő; lehajolt, felkapta, aztán sarkon fordult és futott, s három pillanat múlva már halk sur-ranása sem hallatszott. A férfinak esze ágában sem volt, hogy kövesse, bár Justine szemmel láthatólag arra számított. Rainer csuklója vérzett, fájt. Zsebkendőjével nyomogatta, vállat vont, és a fájdalomra koncentrált. Aztán előhalászta cigarettatárcáját, kivett egy cigarettát, rágyújtott, és lassan elindult. Senki sem olvasta volna le az arcáról, mit érez. Amit akart, ott volt a keze ügyében, utánanyúlt, elvesztette. Ütődött ez a lány. Mikor nő már fel? Érez, reagál, és tagadja. De Rainer született játékos volt; veszteség nélkül pedig nyerni sem lehet. Hét hosszú esztendeig várt, mire szerencsét próbált, mert most érezte meg Justine-ban a változást. De úgy látszik, korán lépett. Sebaj. Holnap is nap lesz - illetve, Justine ismeretében, jövőre vagy két év múlva. Mert ő nem adja fel. Ha figyelmesen szemmel tartja Justine-t, egy szép napon melléje szegődik a szerencse. Jót mulatott magában; hamvasszőke, hájas, harminckilenc éves. Mi mondatta ezt vele ? Elvált felesége mondta valamikor. A három H - a jellegzetes epeköves alkat. Szegény Annelise mit kínlódott, pedig sötétbarna volt, sovány, ötvenes, és olyan visszafogott, mint a palackba zárt szellem. S vajon An-nelisét mi juttatta az eszembe ? Sokesztendős türelmes hadjáratom kudarcba fulladt, s nem telik tőlem több, mint szegény Annelisétől. No, majd meglátjuk, Fräulein Justine O'Neill! A palota ablakai világosak voltak; felmegy néhány percre, beszélgetni Ralph bíborossal, aki ma nagyon öregnek látszott. Nincs jól. Talán rá kellene venni, hogy vizsgáltassa ki magát. Rainernek fájt a szíve, de nem Justine-ért; Justine fiatal, s idő van bőségesen. Ralph bíborosért, aki végignézte a fia felszentelését, és nem tudta, hogy a fia. Korán volt még, a szálloda előcsarnoka zsúfolt. Justine felvette a cipőjét, és felszaladt a lépcsőn. Remegő keze alig találta meg a táskájában a szobakulcsot, s már majdnem lement, hogy megint átvágjon a lent zajongó tömegen. De végre ráakadt; tucatszor is elsiklott felette a keze. Az ágyhoz tapogatózott, leült és várt, míg végre megint tudott összefüggően gondolkodni. Fel van háborodva, elszörnyedt, kiábrándult, mondta magának, miközben üresen bámulta a halovány fény négyszögét a padlón, ahogy az éjszakai ég belátszott az ablakon. Legszívesebben káromkodott volna, vagy jól kibőgte volna magát. Sohasem lesz már úgy, mint eddig, s ez igazi tragédia. Elveszítette a legdrágább jó barátját. Árulás. Üres szavak, igaztalan szavak. Egyszer csak rádöbbent, mitől rémült meg annyira, miért menekül Rain elől, mintha meg akarta volna gyilkolni, nem megcsókolni. Mert olyan jó volt! Mert úgy érezte, hazaérkezett, márpedig ő nem akar hazaérkezni, és nem akarja magára venni a szerelem kötelékét. Az otthon - kudarc. A szerelem is az. Meg aztán, ha megalázó is a beismerés: nem biztos, hogy tud egyáltalán szeretni. Mert ha igen, egyszer-kétszer bizonyára feladta volna hadállásait; egyszer-kétszer bizonyára érzett volna többet is, mint elnéző gyengédséget időszakos szeretői iránt. Arra nem gondolt, hogy szándékosan választott olyan szeretőket, akik nem fenyegetik magára erőszakolt közönyét, ami most már szinte második énjévé vált. Életében először készületlenül érte a támadás. Hasonlíthatatlan érzés volt, hiába keresett párhuzamot a múltjában, árnyékszeretői közül egyikkel sem bonyolódott mélyebb érzelmi kapcsolatba, ha mégoly rövid időre is. És nem segíthetnek a droghedaiak sem, hiszen tőlük is mindig távol tartotta magát.

El kellett futnia Rain elől. Ha igent mond, ha elkötelezi magát, még utóbb elriasztja a férfit, mihelyt rájön, hogy ő nem képes igaz szerelemre. Elviselhetetlen gondolat! Rain megtudná, milyen ő igazában, és ebbe belepusztulna a szerelme. Elviselhetetlen volna, ha igent mond, és a végén Rain nem kérne belőle. Akkor már jobb, ha ő maga mond nemet. így legalább sértetlen a büszkesége, márpedig büszkeség dolgában Justine sem maradt el az anyja mögött. Rainnek soha, sohasem szabad megtudnia, mi rejlik a cinikus könnyedség leple alatt. Rain abba a Justine-ba szeretett bele, akit lát; mert ő nem engedte, hogy egy pillanatra is belelásson a felszín mögött háborgó kétségek tengerébe. Arról csak Dane sejt valamit - nem is: tudja... Justine előrehajolt, homlokát az éjjeliszekrény hűvös lapjához támasztotta, arcán könnyek peregtek. Ezért szereti annyira Dane-t, mert ő tudja, milyen az igazi Justine, és mégis szereti. A vér teszi, az egész életükön át megosztott emlékek, gondok, fájdalmak és örömök. Rain pedig idegen, nem nőtt hozzá úgy, mint Dane vagy akár a család többi tagja. Semmi sem kötelezi arra, hogy szeresse őt. Justine szipogott, tenyerével megdörzsölte arcát, vállat vont, aztán nekilátott a nehéz munkának, hogy gondjait eldugja elméjének valami rejtett zugába, ahol békében nyugodhatnak, háborítatlanul. Meg tudja tenni, egész életében ezt a technikát tökéletesítette. Csak épp az kell hozzá, hogy szüntelenül elfoglalja magát, állandóan külső dolgokba temetkezzék. Átnyúlt az éjjeliszekrény-lámpához és felkattintotta. Valamelyik bácsi rakhatta a levelet a szobájába: ott feküdt az éjjeliszekrényen a halványkék légiposta-boríték, felső sarkában Erzsébet királynő arcmása. Justine, drágám - írta Clyde Daltinham-Roberts -, térj vissza a nyájba, szükségünk van rád! De rögtön! Egy szerep rimánkodik érted az új évad műsorában, és egy pletykás kismadár megsúgta, hogy talán szívesen elvállalnád. Desdemona, drágám? És Marc Simpson mint Othello? A főszereplők próbáit jövő héten kezdjük, ha netán érdekelne.

Ha netán érdekelne! Desdemona! Desdemona - Londonban! És Marc Simpson mint Othello! Itt a Nagy Lehetőség! Hangulata menten az egekbe lendült; a Rainnel lezajlott jelenet elvesztette jelentőségét, vagy talán inkább másféle jelentőséget öltött. Talán ha nagyon, nagyon vigyáz, még megtarthatja Rain szerelmét; egy körülrajongott, sikeres színésznő elfoglalt életében nemigen jut idő szeretőkre. Érdemes megpróbálni. Ha netán Rain túlságosan közel talál férkőzni az igazsághoz, ő még mindig meghátrálhat. De hogy Raint megtartsa az életében, kiváltképpen ezt az új Raint, ennek érdekében mindenre hajlandó - csak az álarcot nem veti le. Hanem a jó hírt meg kell ünnepelni. Rainnel most még nem tudna szembenézni, de akad más is, akivel megoszthatja diadalát. Felvette cipőjét, és végigment a folyosón a bácsik közös nappalijáig. Patsy engedte be. Justine megállt, kitárta karjait, arca sugárzott. - Üssétek csapra a hordót: Desdemona leszek! - jelentette csengő hangon. Egy pillanatig senki sem válaszolt. Azután Bob melegen megszólalt: - Nagyszerű, Justine. Az öröme nem párolgott el, sőt, fékezhetetlen ujjongássá fokozódott. Kacagva dobta le magát egy székbe, és a bácsikákra bámult. Milyen drágák! Tudhatta volna, hogy a nagy újság nem mond nekik semmit. Halvány fogalmuk sincs arról, kicsoda Desdemona. Ha azzal tör rájuk, hogy férjhez megy, Bob pontosan ugyanígy reagált volna. Amióta az eszét tudta, a bácsik mind részei voltak az életének, és éppoly szomorú megvetéssel hessegette el őket, mint mindent Droghedán. A bácsikák - egy többes szám, amelynek semmi köze Justine O'Neillhez. Egyszerűen egy gyülekezet tagjai, ki-bejárnak a házból, félszegen rámosolyognak, s ha attól tartanak, hogy beszélgetni kell, széles ívben elkerülik. Nem mintha nem szeretnék, azt tudja jól; csak érzik a lelkük mélyén az idegenséget, s ettől kényelmetlenül feszengenék mindannyian. De most, itt ebben a római világban, ahol ők az idegenek, s ő maga otthonos, már jobban megértette a bácsiká-kat. Már-már szeretethez hasonlatos melegség öntötte el irántuk. Justine végignézett a ráncos, mosolygós arcok során. Bob, Drogheda főnöke, az egység éltető ereje, a maga zárkózott módján; Jack, aki hűségesen jár Bob nyomdokában, s aki olyan remekül boldogul a bátyjával; Hughie, akiben bujkál egy kis komiszság, és mégis annyira hasonlít hozzájuk; Jims és Patsy, egy öntörvényű egésznek pozitív és negatív oldala; és szegény, elnyomorodott Frank, az egyetlen, aki félelem és bizonytalanság rabja. Jims és Patsy kivételével mindnek deres a feje, sőt Bob és Frank már megőszült, de mégsem különböznek attól a képtől, amelyet kislány kora óta őriz róluk. - Nem tudom, illik-e, hogy sörrel kínáljalak - mondta kétkedő hangon Bob, kezében egy üveg jégbe hűtött Swan sörrel.

Még fél napja is megpukkadt volna ettől a megjegyzéstől, de boldogságában most képtelen volt megsértődni. - Ide figyelj, angyalom, tudom, hogy eszed ágában sem volt megkínálni, ahányszor csak Rainnel voltunk, de ha mondom, elhiheted: nagylány vagyok, nem árt meg a sör. És becsületszavamra: nem is bűn. - Mosolygott. - Hol van Rainer? - kérdezte Jims, átvett egy teli poharat Bobtól, és Justine-nak nyújtotta. - Összebalhéztunk. - Rainerrel? - Hát igen. De én tehetek róla. Később majd megkeresem, és megmondom, hogy sajnálom. A bácsik nem dohányoztak. Justine még sosem kért tőlük sört, de az már sokszor megesett, hogy kihívóan rágyújtott, míg ők Rainnel beszélgettek; hanem most mégsem volt hozzá bátorsága, hogy előszedje a cigarettáját, beérte hát a kisebb diadallal, a sörrel. Legszívesebben egy slukkra felhajtotta volna, de tekintettel volt a bácsikák érzékenységére. Csak finoman, Justine, ahogy úrihölgyhöz illik, még ha olyan száraz is a torkod, mint a pergamen. - Rain belevaló gyerek - jelentette ki Hughie. A szeme csillogott. Justine felkapta a fejét. Egyszer csak rájött, miért néznek rá más szemmel, nagyobb tisztelettel; olyan férfit fogott, akit szívesen elfogadnának a családban. - Igen, az - vágta oda kurtán, aztán gyorsan más témára terelte a szót. - Szép nap volt, ugye? Valamennyi fej egy ütemre bólogatott, még Franké is, de szemmel láthatólag nem akartak beszélni a nap eseményeiről. Fáradtak voltak valamennyien, s Justine mégsem bánta, hogy hirtelen ösztön hatására beállított hozzájuk. Tetszhalálba sorvadt érzékeit és érzéseit ideje életteljesebb működésre bírni, s a bácsikák megteszik gyakorló terepnek. Ez a baj, ha az ember sziget; elfelejti, hogy a partjain túl is van valami. - Ki az a Desdemona? - kérdezte Frank az árnyékból, ahová visszahúzódott. Justine élénk mesébe bocsátkozott, s azt sem tudta, hová legyen elragadtatásában, amikor bácsikái elszörnyedve fogadták a hírt, hogy őt bizony esténként megfojtják majd. Csak akkor döbbent rá, mennyire fáradtak lehetnek, amikor félóra múltán Patsy hatalmasat ásított. - Mennem kell - szólt Justine, és letette üres poharát. Második pohárral nem kínálták meg: hölgyeknek láthatólag egy pohár a felső határ. - Kösz, hogy meghallgattátok a szövegelésemet. Bob nagy meglepetésére és zavarára, Justine jóéjszakát-pu-szit nyomott a képére; Jack odébb oldalgott, de könnyen hagyta magát elkapni, Hughie maga jelentkezett a fejadagjáért. Jims lángvörösre gyúlt arccal tűrte. Patsynek ölelés is járt a puszihoz, hiszen egy kicsit ő is sziget. Franknek pedig egyáltalán nem jutott, mert elfordította a fejét, de amikor Justine átölelte, halovány visszhangként valami olyan intenzitást érzékelt benne, ami a többiekből tökéletesen hiányzott. Szegény Frank. Vajon miért ilyen? Kint a folyosón egy percre a falnak támaszkodott. Rain szereti. De amikor a szobáját hívta, a telefonközpontos közölte, hogy Hartheim úr hazautazott Bonnba. Nem baj. Talán jobb is lesz kivárni Londont. Majd azután találkozunk. Szűkszavú mentegetőzés levélben, vacsorameghívás legközelebbre, ha Angliába látogat. Sok mindent nem tud Rainről, de egy dolog biztos: eljön, mert a neheztelést egyszerűen nem ismeri. Mint külügyérnek Anglia a leggyakrabban látogatott színtere. - Várj csak, fiacskám - mondta Justine, ahogy tükrébe bámult, de valahogyan Rainer arcát látta, nem a magáét. - Anglia lesz a te legfontosabb külügyed, vagy ne legyen Justine O'Neill a nevem. Eszébe sem jutott, hogy Rain szempontjából talán épp az ő neve a dolog lényege. Magatartásformái rég kialakultak. Házasság nem szerepelt a tervei között. Meg sem fordult a fejében, hogy Rain esetleg Justine Hartheimet akart belőle csinálni. Csak a csókja ízére gondolt, és folytatásról álmodott. Most már csak Dane-nek kell megmondania, hogy nem megy vele Görögországba, de ez nem okoz fejtörést. Dane megérti, Dane mindig is megértette. Csak éppen nem fogja valamennyi okot az orrára kötni, hogy miért nem mehet. Imádja az öccsét, de most semmi kedve meghallgatni minden idők bizonyára legzordonabb erkölcsprédikációját. Dane azt akarja, hogy menjen hozzá Rainhez, s ha ő elmondja, mik a tervei Rainnel, Dane már fel is pakolja és viszi Görögországba, ha kell, akár erőszakkal is. Amiről nem tudunk, nem is fájhat.

Drága Rain - kezdődött a levél -, a múltkor elrohantam, mint egy őrült bakkecske. Nem is tudom, mi bújt belém. Zaklatott nap volt, meg minden. Nagyon kérlek, bocsáss meg, hogy olyan hülyén viselkedtem. Magam előtt is röstellem, hogy akkora hűhót csaptam egy csekélység miatt. De azért biztosan neked is egy kicsit a fejedbe szállt ez a nap, különben nemigen beszéltél volna szerelemről, igaz? Nagyon szeretném, ha jó barátok maradnánk. Nem bírom elviselni, hogy bármi zavar legyen kettőnk között. Ha legközelebb Londonban jársz, gyere el hozzám vacsorázni, és majd megszövegezzük a békeszerződést.

Az aláírás, mint rendesen, csak ennyi: „Justine". Sosem használt gyengéd szavakat. Rainer összevonta szemöldökét, úgy tanulmányozta a naiv, könnyed mondatokat, mintha azt keresné mögöttük, mire gondolt valójában Justine levélírás közben. Baráti közeledés, és semmi más? Rainer felsóhajtott. Kénytelen volt bevallani magának, hogy azon kívül valószínűleg édeskevés. Nagyon megijesztette Justine-t, hogy azt írja, meg szeretné tartani a barátságát: arra vall, sokat jelent neki Rainer. De vajon tisztában van-e a tulajdon érzéseivel? Végtére is, most már tudja, hogy ő szereti, s ha kellőleg kibogozta a maga érzelmeit, rá kell jönnie, hogy hasonlóképp szereti ő is Rainert. De most még nem jött rá, különben nem ilyen levelet írt volna. Igen ám, de miért tért vissza Londonba, miért nem megy Görögországba Dane-nel? Azt aligha remélheti, hogy őmiatta, de józan megfontolásai ellenére is olyan vidám kis reménysugár csillant fel a gondolataiban, hogy menten csengetett a titkárnőjének. Greenwichi idő szerint délelőtt tíz óra van, ilyenkor szinte biztos, hogy Justine-t otthon találja. - Hívja, kérem, Miss O'Neill londoni lakását - utasította titkárnőjét, aztán homlokát komoran ráncolva várta a kapcsolást. - Rain! - Justine hangjában félreérthetetlenül öröm csengett. - Megkaptad a levelemet? - Ebben a pillanatban. Tapintatos kis szünet után Justine megkérdezte: - És hamarosan eljössz vacsorára? - Pénteken és szombaton Angliában leszek. Nem késő, hogy csak most szólok? - Nem, ha szombat este jó neked. Desdemonát próbálom, úgyhogy péntek nem megy. - Desdemonát? - Bizony! Ugye hihetetlen? Clyde Rómába írt, és felajánlotta a szerepet. Marc Simpson játssza Othellót, és maga Clyde rendez. Hát nem isteni? Az első géppel visszajöttem Londonba. Rainer elernyőzte szemét, és magában hálát adott, hogy a titkárnője a külső szobában ül, és nem láthatja az arcát. - Justine, Herzchen, hisz ez óriási! - sikerült végre lelkesen kinyögnie. - Törtem a fejem, hogy vajon miért mentél vissza Londonba. - Ó, Dane megértette - mondta könnyedén -, és tulajdonképpen azt hiszem, szívesebben van egyedül. Persze kifőzött egy hosszú mesét, hogy szüksége van rám, hogy rágjam a fülét: menjünk haza, de valójában inkább azért hívott, hogy érezzem, nem vagyok kirekesztve az életéből most sem, amióta pappá szentelték. - Bizonyára - helyeselt udvariasan a férfi. - Akkor szombat este - mondta Justine. - Úgy hat körül, jó? Kényelmesen megtárgyalhatjuk a békefeltételeket egy-két üveg bor fölött, s ha sikerül egyezségre jutnunk, kapsz vacsorát is. Rendben? - Persze, hogyne. Isten veled, Herzchen. Az összeköttetés megszakadt, amikor Justine letette a kagylót. Rainer még tartotta az övét egy darabig, aztán vállat vont, és letette ő is. A fenébe is! Justine akadályozza a munkájában. És akadályozta az elkövetkező napokban is, habár nemigen vette észre senki. Szombat este pedig, néhány perccel hat után, Rainer becsengetett Justine lakásába, üres kézzel, mint rendesen, mert Justine-nak igen nehéz ajándékot adni. A virágok iránt közönyös, édességet nem eszik, ha valami értékesebbet kap, a sarokba hajítja, és megfeledkezik róla. Justine csak Dane ajándékait tartja becsben. - Vacsora előtt pezsgő? - kérdezte meglepetten a férfi. - Az alkalom megkívánja, nem? Első összeveszésünk, első kibékülésünk... - felelt magától értetődő hangon Justine. Kényelmes karosszékbe ültette vendégét, maga pedig a kengurubőr szőnyegre

telepedett, s a tekintetéből látszott, hogy magában többször elpróbált minden választ, akármit kérdez is majd Rainer. Rainer azonban nem volt beszélgetős kedvében, legalábbis, amíg fel nem becsüli Justine hangulatát - némán tanulmányozta hát a lányt. Amíg meg nem csókolta, könnyű volt megőriznie látszólagos hűvösséget, de most, hogy először látja az emlékezetes eset óta, úgy érzi, ezentúl nehezebb lesz a dolga. Talán még vénséges vén anyóka korában sem lesz érett nő; mintha az igazi nőiesség nem jutott volna osztályrészéül. Mintha hűvös, céltudatos, logikus agya uralná egész lényét, s őt mégis annyira lenyűgözi, hogy aligha lesz képes az életben valaha is más nővel pótolni. Rainer sosem kérdezte magától, hogy megéri-e Justine ezt a hosszú, keserves küzdelmet. Filozófiai értelemben bizonyára nem. De hát mit számít? Justine a cél. - Csinos vagy, Herzchen - szólalt meg végre, és félig üdvözlésre, félig bajvívásra emelte a pezsgőspoharát. A Viktória korabeli parányi kandallóban izzó szén parázslott, ellenző nem állt előtte, de Justine-t szemmel láthatólag nem zavarta a hőség. Odakuporodott a kandalló elé, szemét le nem vette a férfiról. Aztán egyszerre lecsapta poharát a kandalló párkányára, s előredőlt. Karját összefonta térdén, csupasz lábát elrejtették bő, fekete köntösének redői. - Nem bírom a köntörfalazást - szólalt meg. - Komolyan gondoltad, Rain? A férfi hirtelen felengedett, hátradőlt a karosszékben. - Mit gondoltam komolyan? - Amit Rómában mondtál... Hogy szeretsz. - Csak erről van szó, Herzchen? Justine elfordította a fejét, vállat vont, aztán visszanézett a férfira és bólintott. - Hát persze. - Akkor minek megint szóba hozni? Elmondtad, mi a véleményed, s én azt hittem, a mai meghívás nem a múlt felhánytorgatására szolgál, hanem a jövő megtervezésére. - Jaj, Rain! Úgy viselkedsz, mintha én hisztériáznék! De még ha úgy volna, akkor is lenne rá okom. - Nem látom be, miért. - A férfi letette poharát, előrehajolt, hogy közelebbről vehesse szemügyre Justine-t. - Felettébb hangsúlyosan a tudtomra adtad, hogy nem kérsz a szerelmemből, s én azt reméltem, lesz benned annyi tapintat, hogy ezt nem hozod többet szóba. Justine-nak meg sem fordult a fejében, hogy ez a találkozás, bármi legyen is az eredménye, ennyire kellemetlen lesz; végtére is Rainer maga választotta a kérő szerepét, s most úgy illenék, hogy alázatosan várjon, míg ő megváltoztatja elhatározását. Erre tessék: most mégis Rainer van fölényben. Ő meg úgy érzi magát, mint egy komisz iskolás lány, akit felelősségre vonnak valami ostoba csínyért. - Ide hallgass, komám, te változtattad meg a szituációt, nem én! Nem azért hívtalak meg ma este, hogy alázatosan bocsánatért esedezzem, mert meg mertem sérteni a Nagy Hartheim Egót! - Védekezel, Justine? Türelmetlenül megrándította a vállát. - Igen, a fene a dolgodat! Hogy tudsz így kifordítani magamból, Rain? Csak egyszer hagynád, hogy élvezzem a fölényemet! - Akkor kihajítanál, mint egy ócska mosogatórongyot - mosolygott a férfi. - Azt még megtehetem, pajtikám! - Buta beszéd. Ha eddig meg nem tetted, nem is teszed soha. Továbbra is találkozgatsz velem, mert élvezed, hogy megtáncoltatlak... mert sosem tudod, mire számíts. - Ezért mondtad, hogy szeretsz? - kérdezte gyötrődve Jus-tine. - Ez is csak a táncoltatáshoz tartozik? - No, mit gondolsz? - Azt, hogy egy rohadt gazember vagy! - sziszegte a foga közül, és térden végigcsúszott a szőnyegen, hogy egészen közelről vágja az arcába egész mérgét. - Mondd csak még egyszer, hogy szeretsz, te rút vén fritz, aztán figyeld, hogy köplek szemen! Most már a férfi is dühbe jött. - Nem mondom még egyszer! Nem azért hívtál ide, igaz? Mit törődsz te az érzelmeimmel, Justine! Azért hívtál, hogy a magad érzéseivel kísérletezz, s arra még csak nem is gondoltál, vajon ez tisztességes eljárás-e velem vagy sem. Justine meg sem mozdulhatott, a férfi előrehajolt, megragadta a két vállát, aztán az egész testét a maga lába közé szorította, és tartotta erős kézzel. Justine haragja egyszeriben elpárolgott, Rainer combjára tenyerelt, és felemelte arcát. De Rai-ner nem csókolta meg. Eleresztette a karját, eloltotta a lámpát, aztán eleresztette magát Justine-t is, és hátradőlt a karosszékben, úgy, hogy Justine nem tudta biztosan: vajon azért sötétítette el a szobát, hogy most már csak az izzó szén világítson, mert ez a szerelmi játék nyitó jelenete, vagy egyszerűen az arckifejezését akarja elrejteni. Justine elbizonytalanodott, félt a nyílt visszautasítástól - útmutatásra várt. Tudnia kellett volna, hogy a Rain-fajta férfiakkal nem lehet kukoricázni. Az ilyen férfi erős, mint a halál. Legyőzhetetlen. Miért nem hajt hatja egyszerűen Rainer ölébe a fejét, miért nem mondhatja: „Rain, szeress, mert olyan nagyon nagy szükségem van rád, és úgy megbántam..."? Ha rávehetne, hogy lefeküdjön vele, talán felpattanna benne valami érzelmi zár, s minden előtörne, kiszabadulna. A férfi még akkor is rezzenéstelenül tűrte, hogy Justine levegye a zakóját, nyakkendőjét, de mire a lány az ingét kezdte kigombolni, már látszott, hogy ezzel a dologgal nem megy semmire. Az ő repertoárjából hiányzik az izgató, ösztönös

nemi ügyesség, a szerelmi játék képessége. Ez most nagyon-nagyon fontos, és szörnyen el fogja rontani. Ujjai megremegtek, szája lebiggyedt. Justine sírva fakadt. - Herzchen, Liebchen! Ne sírj! - Rainer az ölébe vonta Justine-t, hagyta, hogy fejét a vállába fúrja, két karjával ringatta. - Úgy sajnálom, Herzchen, igazán nem akartalak megríkatni. - Most legalább tudod! - hüppögte a lány. - Nem vagyok én jó semmire, vacak korcs vagyok! Mondtam, hogy nem lesz ebből semmi! Rain, annyira szerettelek volna megtartani, de tudtam, hogy semmi sem lesz belőle, ha megtudod, milyen rémes vagyok! - Nem a te hibád, Herzchen. Én nem segítettem neked. - Hajánál fogva maga felé rántotta Justine fejét, hogy az arcát lássa, megcsókolta a szemhéját, könnyes arcát, szája sarkát. - Én tehetek róla, Herzchen, nem te. Csak bosszút akartam állni a múltkoriért; kíváncsi voltam, mire mégy a magad erejéből. De alighanem félremagyaráztam az indítékaidat, nicht wahr?

- Hangja vaskosabb, németesebb lett. - Ha pedig neked ez kell, megkapod... de vedd tudomásul, hogy ezt csak ketten játszhatják! - Ne, Rain, felejtsd el! Belőlem ez kimaradt. Csalódást okoznék neked! - Dehogyis maradt ki belőled, Herzchen. Láttalak a színpadon. Hogyan kételkedhetsz magadban, mikor velem vagy? S ez annyira igaz volt, hogy Justine-nak egyszeriben felszáradtak a könnyei. - Csókolj meg úgy, mint Rómában! - suttogta. Csakhogy ez a csók egyáltalán nem olyan volt, mint Rómában. Az nyers volt, meglepett, robbanó; ez hosszú és mély és kéjes, bőséges alkalom az ízlelésre, szaglásra, tapintásra, s utána egyre mélyebb merülés a kéjes feledésbe. Justine ujjai visz-szatértek a gombokhoz, Rainer keze Justine cipzárját kereste, azután Justine kezére tette kezét, és bevonta az ingébe, sely-mes fekete szőrrel borított bőrére. Szája hirtelen megkeményedett Justine nyakán, és ez olyan tehetetlen reakciót váltott ki, hogy Justine úgy érezte, elájul, úgy érezte, zuhan, és valóban zuhant is, le a selymes szőnyegre, s fölötte ott sötétlett Rain. Az inge lejött, talán más is. Justine nem látta, csak a tűz fénye táncolt a férfi vállán, s csak a gyönyörű, szigorú szájat látta. Justine eltökélte, hogy ezt a fegyelmet egyszer és mindenkorra lerombolja, belemarkolt a férfi hajába, és kényszerítette, hogy újból megcsókolja, még, még, még! És a teste! Justine úgy érezte: hazaérkezett. A férfinak minden egyes porcikáját felismerte ajkával, kezével, testével - ismerős volt, és mégis idegen, és csodálatos. A világ egyetlen szem pirosan pislákoló parázzsá zsugorodott, de Justine kinyílt, engedelmesen a férfi minden kívánságára, s megtudott valamit, amit Rainer az ismeretségük első percétől fogva titkolt előtte: hogy képzeletben már ezerszer meg ezerszer szeretkezett vele. A maga érzése, a maga újonnan fellelt ösztöne súgta ezt. Justine tökéletesen megadta magát. Más férfi társaságában felháborította volna az intimitásnak, a döbbenetes ér-zékiségnek ez a foka, de Rain rákényszerítette, hogy végre belássa: ő is teljes értékű partner. És Justine menten bizonyította is. Míg a végén kegyelmet nem kért, de eközben is olyan erővel ölelte a férfit, hogy a csontjait is érezte a szorításában. Teltek a jóllakottság percei. Egy ütemre lélegeztek, lassan, könnyen, Rainer feje Justine vállán. Justine lába átvetve a férfin. Justine kemény szorítása engedett Rainer hátán, álmatag, szelíd simogatássá enyhült. A férfi felsóhajtott, megfordult, s változtatott a helyzetükön, öntudatlanul is arra ösztökélve Justine-t, hogy még mélyebben élvezze együttlétük örömét. Justine a tenyerét a férfi derekára tette, hogy tapinthassa a bőre szövetét, keze végigsiklott a meleg izmokon, s kelyhet formált az ágyék puha, súlyos tömege körül. A maga életét élő, különös, önálló mozgást észlelni egészen új volt, eddigi szeretői nem érdekelték annyira, hogy szexuális kíváncsiságát kiterjesztette volna erre az ernyedt és szelíd utójátékra. De az ernyedtségnek, a szelídségnek egy csapásra vége szakadt: olyan izgató lett, hogy Justine elölről akarta kezdeni az egészet. De még ekkor is érte meglepetés: amikor Rainer a háta mögé csúsztatta karját, fejét a két kezébe fogta, s közelebb húzta magához, Justine egyszer csak azt látta, hogy a száj már nem fegyelmezett, már csak őérte van és őmiatta. Gyengédség és alázat ébredt a szívében. Az arca is tükrözhette, mert Rainer olyan ragyogó szemmel nézett rá, hogy egyszerűen nem tudta elviselni; ajkai közé kapta a férfi felső ajkát. Gondolatok és érzékek egybeolvadása, de a Justine-ból feltörő kiáltás hangtalan volt, néma örömsikoltás, amely egész valójában megrázta, tudata megszűnt, már csak az impulzusai

éltek, s minden egyes perc sürgető kívánságának engedelmeskedett. A világ végső méretére zsugorodott, visszafordult önmagába, és eltűnt nyomtalanul. Rainer bizonyára rakott közben a tűzre, mert amikor a szelíd londoni napvilág beszüremkedett a függöny résén, a szobában még meleg volt. Justine ezúttal felébredt a férfi mozdulatára, és riadtan megragadta a karját. - Ne menj el! - Nem megyek el, Herzchen. - Lehúzott még egy párnát a pamlagról, feje mögé gyűrte, és Justine-t közelebb vonta magához. - Minden rendben? - igen. - Fázol? - Nem, de ha te fázol, bebújhatunk az ágyba. - Miután órákig szeretkeztem veled egy prémszőnyegen ? Kész ünneprontás. Még ha a lepedőd fekete selyemből van, akkor is. - Kutyaközönséges fehér vászonból van. De ez a darabka Drogheda ízlett, mi? - Egy darabka Drogheda...? - A szőnyeg! Droghedai kengurubőr - magyarázta Justine. - Akkor sem elég egzotikus és erotikus. Hozatok neked tigrisbőrt Indiából. - Erről jut eszembe egy régi versike: Leintenéd, ha int, S alkalmasint Tigrisbőrről kacsint, Elinor Glynt? Vagy veled van - pardon! -Egy leopárdon? - Legfőbb ideje, Herzchen, hogy visszatérj a régi énedhez! Erósz és Morpheusz követése közben fél napja egy cinikus szó nem hagyta el a szádat! - Rainer mosolygott. - Pillanatnyilag nincs is rá szükségem - mosolygott vissza Justine, és a férfi kezét lába közé vonta. A tigrisbőrös versike csak úgy eszembe jutott, és sajnáltam kihagyni, de hidd el, nincs előtted semmi titkolnivalóm, úgyhogy mire volna jó a cinizmus ? - A levegőbe szimatolt; állotthal-szag sejlett. - Úristen, nem kaptál vacsorát, és most már reggelizni kell! Igazán nem kényszeríthetlek rá, hogy szerelemből élj! - Legalábbis, ha annak ilyen erőteljes megnyilvánulására számítasz. - Ugyan, ugyan, élvezted minden pillanatát. - Igen. - Felsóhajtott, nyújtózott, ásított. - Mondd: tudod-e, mennyire boldog vagyok? - Azt hiszem, igen - felelt csöndesen Justine. Rainer felkönyökölt és ránézett. - Mondd csak, egyedül Desdemona kedvéért jöttél vissza Londonba? Justine megcsavarintotta a fülét. - Most rajtam a sor, hogy bosszút álljak a tanító bácsis kérdéseidért! No, mit gondolsz? Rainer könnyedén lefejtette magáról Justine ujjait. Elmosolyodott. - Ha nem felelsz, Herzchen, alaposabban megfojtlak, mint Marc! - Desdemona kedvéért jöttem vissza, de temiattad is. Amióta Rómában megcsókoltál, nem voltam ura önmagamnak, és ezt nagyon is jól tudod. Mert intelligensnek intelligens vagy, Rainer Mörling Hartheim. - Annyira legalábbis, hogy attól a perctől fogva, amint megláttalak, tudtam: te leszel a feleségem. Justine hirtelen felült. - A feleséged?! - A feleségem. Ha szeretőnek kellettél volna, nem várok évekig, megkaphattalak volna könnyen, ismerem az eszed járását. Egyszerűen azért nem tettem, mert feleségnek kellesz, és mert tudtam, hogy eltart egy darabig, mire megbarátkozol a házasság gondolatával. - Nem hinném, hogy máris megbarátkoztam volna vele - tűnődött Justine. Rainer felállt, és magához húzta Justine-t. - Mindjárt kezdhetsz gyakorolni: csinálj nekem reggelit. Ha az én házamban volnánk, kiszolgálnálak, de a te konyhádban te vagy a szakács. - Nem bánom, ma szívesen csinálok neked reggelit, de hogy elvben elkötelezzem magamat holtomiglan? - Justine megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy nekem találták ki, Rain.

Már megint a rómaicsászár-arc, a felségesen zavartalan tekintet, amely észre sem veszi a lázadást. - Justine, ezzel nem lehet játszani, és énvelem sem lehet. Van időnk bőségesen. Én türelmes vagyok, jól tudod. De vésd az agyadba, hogy a kettőnk dolgát csak házassággal lehet elintézni. Kisebb szereppel nem érem be: a férjed leszek. - De én nem hagyom ott a színpadot! - jelentette ki harciasan Justine. - Verfluchte Kiste, kértelek, hogy hagyd ott?! Nőj már fel, Justine! Az ember azt hinné, életfogytiglani mosogatásra-fő-zésre ítéltelek! Nem kell félnünk éppenséggel az éhhaláltól, ha nem tudnád. Annyi cseléded lehet, ahányat csak akarsz, dadát fogadhatsz a gyerekekhez, meg ami kell. - Phű! - fújt egyet Justine. Gyerekekre még nem is gondolt. Rainer hátravetette fejét és felnevetett. - Ó, Herzchen, ez ám az igazi macskajaj! Ostobaság, hogy máris előhozakodom a realitásokkal, tudom, de egyelőre csak arra kérlek, gondolkozz a dolgon. Bár előre figyelmeztetlek: ha feleségnek nem kaphatlak meg, nem kellesz egyáltalán. Justine hevesen átölelte, hozzátapadt. - Ó, Rain, ne nehezítsd meg ilyen iszonyatosan! Dane egyedül ült Lagondájában; végighajtott az olasz csizmán, felfelé; Perugia, Firenze, Bologna, Padova elmaradt mögötte. Velencében sem állt meg. Triesztben éjszakázott, kedvencei közé tartozott ez a város. Még két napig időzött az Adria partján, aztán nekivágott a hegyi útnak, Ljubljana felé, az éjszakát Zágrábban töltötte. A Száva völgyében kéken virított a cikória, elérte Belgrádot, onnan Nisbe vitt az út, itt megint megszállt. Másnap Macedónia és Skopje, a két évvel azelőtti földrengés után még romokban, majd a festői Titov Veles, mecsetjeivel, minaretjeivel. Jugoszláviában mindvégig szerényen étkezett, restellte volna, hogy nagy tányér hús van előtte, míg az ország lakossága kénytelen kenyérrel jóllakni. Evzoninál a görög határ, utána Theszaloniki! Az olasz újságokban másról sem olvasott, mint a Görögországban már-már kitört forradalomról; szállodai szobája ablakából nézte a theszaloniki éjszakában ezrével vonuló fáklyákat, s örült, hogy Justine nem jött vele. - Pa-pan-dre-u! Pa-pan-dre-u! Pa-pan-dre-u! - harsogta a tömeg, és jóval éjfél után is még ott kavarogtak a fáklyák, a kántáló emberek az ablaka alatt. De a forradalom városi jelenség, nagy népsűrűség és nagy szegénység a melegágya. Thesszália rögös vidéke biztosan ma is olyan, mint amilyennek Caesar légiói látták, amikor a kiégett tarlón át Pompeius pharszaloszi tábora felé meneteltek. Bőrsátrak árnyékában pásztorok aludtak, gólya állt fél lábon az ódon kis fehér házikók tetejére rakott fészekben, s minden iszonyatosan száraz volt. A messzi, tiszta ég, a fátlan barna pusztaság Ausztráliára emlékeztette. Mélyen belélegezte a száraz levegőt, s elmosolyodott a gondolatra: hazamegy. Mama meg fogja érteni, mihelyt beszélhet vele. Lárisza fölött kiért a tengerpartra. Megállt, kiszállt a kocsiból. Homérosz borszín tengere, a part közelében finom, tiszta akvamarinkék, lila foltos, akár a szőlő, ahogy a távoli látóhatárig nyújtózik. Messze lent, zöld pázsiton, parányi, kerek oszlopos templom, vakítóan fehér a napsütésben, mögötte az emelkedőn egy megtűrt keresztes erődítmény. Szép vagy, gyönyörű vagy, Görögország, szebb, mint Olaszország, ha Olaszországot jobban szeretem is. De az emberiség bölcsője itt ringott, ezen az örök földön. Alig várta, hogy Athénba érjen, hajszolta a vörös sportkocsit a Domokósz-hágó hajtűkanyarjaiban, a túloldalon leereszkedett Boiótiában, ahol olajligetek, rozsdaszín dombok, hegyoldalak lenyűgöző látványa tárult elébe. Akármennyire sietett, elidőzött néhány percig Leonidásznak és spártai harcosainak meglepő módon Hollywoodra emlékeztető emlékművénél, Thermopülaiban. Itt fekszünk; vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza* hirdette a felirat. Dane elolvasta - s lelkében megpendült egy húr. Mintha ugyanezeket a szavakat hallotta volna már valamikor, más összefüggésben. Megborzongott, sietősen folytatta útját. A forró napsütésben pihent egy darabig Kamena Vurla fölött, úszott a kristálytiszta vízben, s a keskeny szoroson átpillantott Euboiába; amott hajózhatott ki Auliszból az ezer hajó, úton Trója felé. Erős áramlat sodorta őket a nyílt tengerre, nem sok dolguk lehetett az evezőkkel. A fürdőház fekete ruhás, vénséges nénikéjének elragadtatott csettintgetése, karattyolá-sa zavarba hozta; igyekezett minél előbb szabadulni tőle. Már elszokott attól, hogy a szemébe dicsérjék a szépségét, úgyhogy

jobbára el is feledkezett róla. Addig állt csak, amíg egy út menti boltban megvett két óriási, édes krémmel töltött süteményt, azután haladt tovább az attikai tengerparton, s napszállatkor végre megérkezett Athénba. Aranyfény vonta be a hatalmas sziklát és mesebeli oszlopkoronáját. De Athén ideges volt és rosszindulatú, s az asszonyok szemérmetlen rácsodálkozása elémelyítette; a római nők tartózkodóbbak, körmönfontabbak. Izgatott volt a tömeg, imitt-amott zavargások törtek ki, a nép keményen eltökélte, hogy visszahozza Papandreut. Nem, Athén már nem a régi, inkább másfele veszi az útját. A Lagondát garázsba vitte, és komphajóra szállt, Kréta felé. S ott, az olajligetek, a kakukkfű és a hegyek között végre meglelte békességét. Sokáig zötykölődött a buszon, összekötözött lábú csirkék káráltak, és mindent áthatott a fokhagymaszag, de aztán talált egy parányi, fehérre meszelt fogadót, ívelt oszlopsorral, előtte a macskaköves járdán három asztal, napernyővel, tarka görög tarisznyák lógtak füzérben, akár a lampion. Borsfákat és ausztráliai eukaliptuszt telepítettek az európai fák számára elviselhetetlenül száraz talajba. Mély torokhangon cirpeltek a tücskök. Vörös fellegekben kavargott a por. Cellaforma, pici szobában aludt, éjjel kitárta a zsalugátert, a hajnali csendben misét mondott, napközben sétált. Nem zavarta senki, ő sem zavart senkit. De jártában-keltében némán követte a parasztok fekete szemének csodálkozó tekintete, s minden arcra még mélyebb barázdákat szántott a mosoly. Meleg volt és csönd; álmos volt a világ. Béke, tökéletes béke. Napra nap következett, mint a szikkadt krétai ujjak között pergő gyöngyszemek. Hangtalanul imádkozott, átszűrte magán érzéseit, gondola tait, mint megannyi pergő gyöngyszemet. Uram, igaz szívemből a tiéd vagyok. Hálát adok neked temérdek jótéteményedért. A bíborosért, segítségéért, barátságáért, rendíthetetlen szeretetéért. Rómáért, s a lehetőségért, hogy a te szíved közelében lehetek, hogy a te székesegyházadban fekhettem arcra borulva színed előtt, hogy a te templomod kőszikláját éreztem a szívemben. Érdememen felül jutalmaztál; mit tehetek éretted, hogyan bizonyíthatom hálámat? Nem szenvedtem eleget. Életem maga a tökéletes öröm, amióta szolgálatodba szegődtem. Szenvednem kell; jól tudod, te, aki annyit szenvedtél. Csak a szenvedés szabadíthat ki önmagamból, csak úgy emel-kedhetem fel megértésedig. Mert az élet: út a te misztériumod megértéséig. Verd át dárdával szívemet, merítsd belé olyan mélyen, hogy soha ki ne húzhassam! Add, hogy szenvedjek... Éretted elhagyok mindenkit, még anyámat, nővéremet és a bíborost is. Te és csak te vagy az én fájdalmam, az én örömöm. Alázz meg, és én szent neved dicsőségét zengem. Pusztíts el, és én örvendezem. Szeretlek. Csak téged szeretlek... Elérkezett a sziklák között húzódó keskeny, félhold alakú partszakaszig, ahol úgy szeretett úszni. Végignézett a Földközi-tengeren: szemközt valószínűleg Líbia terül el, messze a sötét látóhatár alatt. Könnyed léptekkel lement a lépcsőn a homokra, lerúgta tornacipőjét, felemelte, azután a puhán talpa alá simuló homokon átgázolt odáig, ahol általában cipőjét, ingét, sortját hagyta. Nem messze két angol fiatalember főtt a napon, lazacvörösen; elnyújtott oxfordi kiejtéssel beszélgettek. Távolabb két nő, álmosan váltottak olykor néhány szót. Dane a nőkre pillantott, és zavartan feljebb húzta fürdőnadrágját. Észrevette, hogy a nők már nem beszélgetnek, felülnek; a hajukat igazgatják, mosolyt küldenek feléje. - Milyen a víz? - kérdezte az angolokat. Törzsvendégek voltak azok is a parton, akárcsak ő. - Príma, öregem. Csak az áramlatra vigyázz - könnyen megtréfálja az embert. Mi inkább be se megyünk. Vihar lehet valahol odakint. - Kösz - mosolygott rájuk Dane. Leszaladt a fodrozódó vízhez, azután gyakorlott szörföző módjára lapos fejest ugrott a sekélyesbe. Fejét nem emelte föl, simán siklott a vízben, élvezte hűvös érintését, a szabadságot. Azután felállt, visszanézett a partra, s meglátta, hogy a két német nő úszósapkát vesz, és nevetve fut le a vízhez. Dane tölcsért formált a kezéből, és németül odakiáltott: maradjanak a sekélyesben, mert az áramlat erős. Nevetve integettek: értik. Dane visszadugta fejét a vízbe, úszott, de mintha távoli kiáltást hallott volna. Úszott még néhány tempót, aztán egy helyen, ahol nem volt annyira erős a mély vízi áramlás, megállt, a vizet taposva. Igen, valóban kiáltást hallott; s ahogy megfordult, meglátta a két

nőt: küszködtek a vízzel, eltorzult arccal sikoltoztak, az egyik magasra emelte kezét, és már elsülylyedt. A parton a két angol felállt, és kelletlenül közeledett a vízhez. Dane hasra fordult, és mint a nyíl, suhant át a vízen, közelebb, egyre közelebb. Páni félelemben nyúlkáltak feléje a karok, belecsimpaszkodtak, magukkal rántották; sikerült annyi időre derékon ragadnia az egyik nőt, hogy állon vágja, elkábítsa, azután megragadta a másikat a fürdőruhája övénél, térdét erősen belenyomta a gerincébe, hogy elálljon a lélegzete. Ő is vizet nyelt, de kiköhögte, megint a hátára fordult, és a part felé vontatta tehetetlen terhét. A két angol vállmélységig gázolt a tengerbe, de tovább nem merészkedtek, amiért Dane cseppet sem hibáztatta őket. Lábujja hegye homokot ért; megkönnyebbülten felsóhajtott. Kimerülten, ereje végső megfeszítésével kijjebb taszította a két nőt. Hamarosan magukhoz tértek, és megint rákezdtek a sikoltozást, karjukkal vadul csépeltek. Dane alig kapott levegőt, de elmosolyodott. Ő megtette a magáét, most az angol fiúkon a sor. Míg a sekélyesben pihent, zihálva, az áramlat megint elkapta, beszippantotta, lába már nem súrolta a talajt. Csúnya kutyaszorító volt. Ha nincs ott, a két nő biztosan belefullad a vízbe; az angoloknak se erejük, se ügyességük, hogy kimentették volna őket. Igen ám, szólalt meg Dane-ben egy belső hang: csakhogy a két nő azért úszott ki, hogy hozzád kerüljön közelebb, míg téged meg nem láttak, eszük ágában sem volt bemenni a vízbe. Te tehetsz róla, hogy veszedelembe sodródtak, a te hibád. S ahogy a víz színén lebegett, irtózatos fájdalom járta át a mellkasát; ilyen érzés lehet, ha dárdával verik át a szívét, üvöltő kín hosszú, vörösen izzó fegyverével. Dane felkiáltott, karját feje fölé kapta, megmerevedett, izmai görcsbe rándultak, és a fájdalom fokozódott, megint lekényszeritette a karját, öklét a hóna alá nyomta, térdét felhúzta. A szívem! Ez szívroham. Meghalok! A szívem! Nem akarok meghalni! Még nem; hiszen el sem kezdtem a munkámat, hiszen még nem volt módom, hogy bizonyítsak! Édes Istenem, segíts! Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni! A görcs engedett, a test elernyedt. Dane hátára fordult, karja a fájdalom ellenére is kitárva, ernyedten lebegett a víz színén. Nedves pillái közül felbámult az ég magas boltozatára. Ez az; ez a te dárdád, amiért csak az imént fohászkodtam. Adj alkalmat, hogy szenvedhessek, ezt mondtam: add, hogy szenvedjek. S most, hogy itt van, ellenállok, nem vagyok képes a tökéletes szeretetre. Én édes Istenem, a te fájdalmad! El kell fogadnom, nem harcolhatok ellene, nem harcolhatok a te akaratod ellen. Erős a te kezed, és ezt a fájdalmat te méred rám, ezt érezhetted magad is a keresztfán. Én Uram, Istenem, a tiéd vagyok! Legyen meg a te akaratod. Gyermekként bízom magam végtelen kezedre. Túlságosan jó vagy hozzám. Mit tettem, hogy ilyen sokat kaptam tőled, mivel érdemeltem, hogy any-nyian szeretnek engem ? Miért adtál nekem ilyen sokat, holott nem vagyok rá méltó? A fájdalom, a kín! Olyan nagyon jóságos vagy hozzám. Ne tartson sokáig, azért fohászkodtam, és nem tartott sokáig. Rövid lesz a szenvedésem, hamar véget ér. Nemsokára megpillantom arcodat, de most, még ebben az élet ben, hálát mondok neked! A kín! Én édes Istenem, túlságosan jó vagy hozzám. Szeretlek!

Remegés futott végig a mozdulatlan várakozó testen. Az ajkak megmozdultak, egy szent nevet suttogtak, mosolyogni próbáltak. Azután kitágultak a pupillák, és a szempár kéksége mindörökre tovatűnt. A két angol közben biztonságban partra ért, zokogó terhüket lehuppantották a homokra, és a tengerre néztek; Dane-t keresték. De a békés, mély, kék tenger üres volt és végtelen; kicsi hullámok csapódtak a partnak, s húzódtak vissza megint. Dane eltűnt. Valakinek eszébe jutott az Egyesült Államok közeli légi támaszpontja, és segítségért futott. Alig félórája tűnt el Dane, amikor felszállt egy helikopter, vadul hadarta a levegőt, és mind nagyobb körökben távolodott a parttól, kutatta a tengert. De senki sem számított arra, hogy megláthatják. Aki megfullad, a mélybe süllyed, s csak napok múlva veti fel a víz. Eltelt egy óra; azután tizenöt mérföldnyire a parttól megpillantották Dane-t, békésen lebegett a tenger kebelén, karja kitárva, arca az égre néz. Egy pillanatig azt hitték, él, és örömujjongásban törtek ki, de amikor olyan alacsonyra ereszkedtek, hogy a rotor már fehér habot túrt a tengeren, nyilvánvaló volt, hogy halott. A helikopter rádióján megadták a koordinátákat, kifutott egy rohamcsónak, és három óra múlva visszatért. Elterjedt a hír. A krétaiak szerették nézni, amint elmegy mellettük, szerettek néhány szót váltani vele. Szerették, holott nem ismerték. Sereglett a nép a tengerhez, az asszonyok feketében, mint megannyi kopott varjú, a férfiak ómódi bugy-gyos nadrágban, nyitott nyakú fehér ingben, felgyűrt inguj-jal. És csak álltak némán és vártak. Amikor megérkezett a rohamcsónak, egy keménykötésű alhadnagy ugrott ki a homokra, s visszafordult, hogy karjába vegyen egy takaróba burkolt alakot. Néhány lépést tett fölfelé a parton, túl a vízvonalon, s egy másik férfi segítségével a földre fektette terhét. A takaró szétnyílt: susogó, zizegő sóhaj hallatszott a krétaiak csoportja felől. Azután odasereglettek mindannyian, feszületet

szorítottak repedezett ajkukhoz, az asszonyok halkan jajveszékeltek, szavak nélkül, egyetlen óóóóóóóóó! hangzott csupán, szinte dallamosan, gyászosan, türelmesen, földhöz kötötten, asszony módra. Délután öt órára járt, a nap már nyugat felé hanyatlott a zord szikla mögött, de még elég magasan volt, hogy megvilágítsa a tengerparton tömörülő maroknyi ember sötét tömegét, s a homokon a hosszú, mozdulatlan alakot, aranyszín bőrét, lehunyt szemét, amelynek pilláira sókristályok telepedtek, s a halovány mosolyt az elkékült ajkakon. Hordágyat hoztak: krétaiak, amerikai katonák együtt vitték el Dane-t. Athén forrongott, lázongó csoportok bontották meg mindenütt a rendet, de az amerikai légierő ezredesének sikerült speciális hullámhosszon kapcsolatot teremtenie feljebbvalóival. Kezében tartotta Dane kék ausztráliai útlevelét; mint az efféle okmányok általában, nem mondott semmit a tulajdonosáról. A foglalkozás rovatban csak ennyi állt: „Diák", legközelebbi hozzátartozójaként pedig Justine-t tüntették fel, londoni címén. Dane nem sokat törődött a fogalom jogi tartalmával, úgy gondolta, London sokkal közelebb van Rómához, mint Dro-gheda. A fogadóbeli kis szobájában a papi holmiját tartalmazó kis fekete táskát nem nyitották ki, bőröndjével együtt arra várt, hogy megérkezzék az utasítás: hová küldjék. A telefon reggel kilenckor szólalt meg. Justine a másik oldalára fordult, kinyitotta álmos szemét, és átkozódott; megfogadta, hogy leszerelteti ezt az undorító szerkezetet. Mert ha a többi halandó úgy véli is helyesnek, hogy napi tevékenységét hajnali kilenckor elkezdje, az még nem ok arra, hogy őt is egy kalap alá vegyék önmagukkal. De a telefon csengett, csengett, rendületlenül. Talán Rain! Ez a gondolat az ébrenlét javára billentette a mérleget. Justine felkelt, és kitámolygott a nappali szobába. A német parlamentet rendkívüli ülésre hívták össze, egy hete nem látta Raint, és aligha remélheti, hogy hamarosan találkoznak. De talán megoldódott a válság, és most azért telefonál, hogy közölje, indul Londonba. - Halló? - Miss Justine O'Neill? - Igen, én vagyok. - Az Ausztráliai Házból beszélek, az Aldwychről. Hall engem? - A hang angol volt, a megadott nevet Justine álmos agya nem fogta fel. Még most sem tudott napirendre térni afölött, hogy a hang nem Rainé. - Oké. Ausztráliai Ház. - Ásított, fél lábra állt, felemelt lába ujjaival vakargatta a másik lába szárát. - Van önnek fivére... bizonyos Mr. Dane O'Neill ? Justine-nak erre kinyílt a szeme. - Van. - És jelenleg Görögországban tartózkodik, Miss O'Neill? Justine-nak most már a szőnyeghez tapadt a talpa. Mereven állt. - Igen, ott. - Eszébe se jutott, hogy a „Mr."-t „Atyá"-ra helyesbítse. - Miss O'Neill, végtelenül sajnálom, fájdalmas kötelességem, hogy rossz hírt közöljek önnel. - Rossz hírt? Miféle rossz hírt? Mi baj? Mi történt? - Sajnálattal közlöm, hogy fivére, Mr. Dane O'Neill, tegnap Krétán a tengerbe fulladt, értesüléseim szerint hősies módon, miközben fuldoklókat mentett ki. Mint bizonyára tudja, Görögországban forradalom van, értesüléseink ezért hézagosak, és valószínűleg nem teljesen pontosak. A telefon a fal mellett állt egy asztalkán. Justine a falnak támaszkodott, hogy el ne essen. Térde megroggyant; Justine igen lassan lecsúszott a fal mentén a földre és összeroskadt. Nem sírt, nem nevetett - a torkából előtörő hang valahol a kettő között volt. Zihált. Dane a tengerbe fulladt. Levegőt... Dane meghalt. Levegőt... Kréta, Dane, megfulladt. Levegőt... Meghalt, meghalt. - Miss O'Neill! Hall engem, Miss O'Neill? - sürgette a hang. Meghalt. Vízbe fulladt. Az öcsém! - Igen, igen, igen! Úristen, persze hogy hallom! - Úgy tudom, ön a legközelebbi hozzátartozója, ezért az ön utasítását várjuk, mit csináljunk a holttesttel. Ott van, Miss O'Neill? - Igen, igen.

- Mik a szándékai, Miss O'Neill, mit csináljunk a holttesttel? A holttesttel! Még csak azt sem tudja mondani, hogy a fivére holttestével! Csak így: a holttesttel. Dane, egyetlenem. Holttest. - Legközelebbi hozzátartozója? - hallotta a tulajdon hangját valahonnan messziről, fakón, zihálva. - Nem én vagyok Dane legközelebbi hozzátartozója, hanem az édesanyám. A vonal túlsó végén hallgatás. Azután: - Rendkívül nehéz helyzetben vagyok, Miss O'Neill. Ha nem ön a legközelebbi hozzátartozó, csak az időt vesztegettük. - Az udvarias részvét türelmetlenségbe csapott át. - Úgy látszik, nem érti: Görögországban forradalom van, és a baleset Kréta szigetén történt, ami még távolabb van, és még nehezebb az összeköttetés. Még Athénnal is jóformán lehetetlen, és mi azt az utasítást kaptuk, hogy haladéktalanul intézkedjünk a holttest elszállításáról. Ott van az édesanyja? Beszélhetnék vele? - Anyám nincs itt. Ausztráliában van. - Ausztráliában?! Uramisten, ez egyre rosszabb! Most táviratozhatunk Ausztráliába... újabb késedelem! Ha nem ön a legközelebbi hozzátartozója, Miss O'Neill, miért ez állt a fivére útlevelében? - Nem tudom - felelte Justine, és azon kapta magát, hogy nevet. - Kérem, adja meg az édesanyja ausztráliai címét, azonnal táviratozunk. Meg kell tudnunk, mitévők legyünk a holttesttel! Mire a választ megkapjuk, tizenkét óra is eltelik, remélem, ezzel tisztában van. Elég nehéz a helyzetünk e nélkül a huzavona nélkül is. - Hát hívják fel. Ne vesztegessék az időt táviratozással. - A költségvetésünk nem terjed ki tengerentúli telefonhívásokra, Miss O'Neill - válaszolt a merev hang. - Lenne szíves tehát megadni az édesanyja nevét és címét? - Mrs. Meggie O'Neill - mondta Justine -, Drogheda, Gil-lanbone, Új-Dél-Wales, Ausztrália. - Az ismeretlen neveket betűznie kellett. - Ismételten fogadja legmélyebb részvétemet, Miss O'Neill. A túloldalon kattant a készülék, visszatért a végtelen tárcsahang. Justine a padlón ült, a telefonkagyló az ölében hevert. Tévedés történt, majd minden rendbejön. Dane fulladt vízbe, aki úgy úszik, mint egy világbajnok? Nem igaz. Nem lehet igaz. Dehogyisnem. Justine, tudod te nagyon jól, hogy igaz - nem mentél vele, nem vigyáztál rá, és vízbe fulladt. Te vigyáztál rá, amióta a világra jött, ott lett volna a helyed mellette. Ha nem tudtad volna megmenteni, vesztél volna oda magad is. És miért nem mentél vele? Egyszerűen azért, mert Londonban akartál maradni, hogy Rainnel szeretkezz. Fáj a gondolkodás. Minden fáj. Nem működnek a tagjai, nem tud felállni, soha többé nem fog tudni lábra állni. Az agyában semmi másnak nem volt helye, csak Dane-nek, a gondolatai egyre szűkülő körben örvénylettek Dane körül. Amíg eszébe nem jutott anyja és a droghedaiak. Úristen. Megkapják a hírt, mama, a többiek. Mama még csak azt az utolsó szépséges látványt sem élvezhette. Dane arcát Rómában. Ezek majd a gillyi rendőrségre kábeleznek, aztán az öreg Ern őrmester bemászik a kocsijába, kifurikázik Droghedára, és közli anyámmal, hogy az egyetlen fia meghalt. Nem épp a megfelelő ember, jóformán idegen. Mrs. O'Neill, fogadja legőszintébb, szívbéli részvétemet: a fia meghalt. Felületes, udvarias, üres szavak... Nem! Ezt nem tehetem meg vele, hisz végtére az én anyám is! Ne így hallja meg, ne így, ahogyan én. A telefonkészüléket is odahúzta az asztalról, füléhez emelte a hallgatót, és tárcsázott. - Nemzetközi hívást szeretnék bejelenteni. Sürgősen kérem Ausztráliát, Gillanbone tizenkettőtizenkettőt. Kérem, nagyon kérem, sürgősen! Meggie maga vette fel a telefont. Késő volt. Fee már lefeküdt. 0 mostanában nemigen kívánta még az ágyat, szívesebben ült, hallgatta a kabócákat, a békákat, könyve felett bóbiskolt, emlékeit faggatta. - Halló? - London hívja, Mrs. O'Neill - mondta Gillyben Hazel. - Halló, Justine? - szólt Meggie. Nem ijedt meg. Jussy néha haza-hazaszólt, megtudakolni, hogy vannak.

- Mama? Te vagy az, mama? - Igen, én vagyok - mondta gyengéden Meggie. Érezte Justine hangjában a zaklatottságot. - Mama, jaj, mama! - Zihálás? Zokogás? - Mama, Dane meghalt. Dane meghalt! Szakadék nyílt a lába előtt. Zuhant, zuhant, zuhant, de a szakadék végtelenül mély. Meggie belesiklott, érezte, amint a szakadék két széle összezárul a feje fölött, és megértette: innen már soha többé ki nem kerül, élete végéig. Mire képesek még az istenek? Maga sem tudta, amikor megkérdezte. Hogyan is kérdezhette, hogyan is lehettek kétségei felőle? Ne kísértsd az isteneket, mert csak arra várnak. Nem ment el, hogy lássa fiát életének legszebb pillanatában, nem osztotta meg vele ezt a pillanatot - s azt hitte, ezzel megfizette az adósságát. Dane megszabadul az adósságtól, és megszabadul őtőle. Azzal, hogy nem látja azt az arcot, amely a legkedvesebb számára a világon, megfizeti az adósságát. A szakadék bezárult. Meggie fuldoklott. Ott állt, és rádöbbent, hogy késő. - Justine, drágaságom, nyugodj meg - mondta Meggie. Erős volt, a hangja meg sem remegett. Nyugodj meg, és mondd el, mi történt. Biztos vagy benne? - Az Ausztráliai Házból hívtak... azt hitték, én vagyok a legközelebbi hozzátartozója. Valami rémes pasas, aki mindenáron azt akarta tudni, mitévő legyen a holttesttel. Nem Dane... érted ?... a holttest! Mintha nem is ő volna az, mintha senki sem volna! - Meggie hallotta, hogy Justine zokog. - Úristen! Persze, a szerencsétlen biztos nem szívesen intéz ilyen dolgokat. Jaj, mama, Dane meghalt! - Hogyan, Justine? Hol? Rómában? Miért nem hívott fel Ralph? - Nem, nem Rómában. A bíboros valószínűleg nem is tud róla. Krétán. Az az ember azt mondta, megfulladt, amikor kimentett valakit a tengerből. Nyaralni ment, mama, engem is hívott, de én nem mentem vele, mert Desdemonát akartam játszani, mert Rainnel akartam lenni. Ha ott lettem volna! Ha ott vagyok, nem történik meg. Uramisten, mit csináljak?! - Ezt hagyd abba, Justine - szólt rá szigorúan Meggie. - Azonnal vesd ki a fejedből ezeket a gondolatokat, hallod? Dane nem örülne, tudod jól. Hogy mi miért történik, nem tudhatjuk. Az a fontos, hogy neked nincs semmi bajod, hogy nem veszítettelek el mindkettőtöket. Most már csak te maradtál nekem. Jaj, Jussy, Jussy, milyen messze élsz! Milyen nagy a világ, túlságosan nagy. Gyere haza, Droghedára! Nem bírom elviselni, hogy magadra maradj. _ - Nem, dolgoznom kell. Az az egyetlen, ha dolgozhatok. Ha nem dolgozom, megőrülök. Nem akarok senkit se látni, nem kérek a vigasztalásukból. Jaj, mama! - Justine keservesen zokogott. Hogyan fogunk nélküle élni? Igen: hogyan? Élet lesz az? Az Úr adta, az Úr elvette... Porból vétettél, porrá leszel... És mi élünk, mi, akik kudarcot vallottunk. Mohó Isten, magához veszi a jókat, s bennünket sorsunkra hagy, hadd rothadjunk. - Nem mi szabjuk meg, meddig élünk - mondta Meggie. - Jussy, nagyon köszönöm, hogy te mondtad el, hogy telefonáltál. - Nem bírtam elviselni, hogy valami idegentől tudd meg, mama. Most mit fogsz csinálni? Mit tudsz csinálni? Meggie minden erejével igyekezett melegséget, vigasztalást sugározni a mérföld ezreken át annak a tönkrezúzott leánynak, Londonban. A fia meghalt, de a lánya él. Talpra kell állítani. Ha lehet. Justine egész életében csak Dane-t szerette. Senki mást, még saját magát sem. - Justine, drágám, ne sírj. Ne add át magad a fájdalomnak. Dane nem ezt akarná, ugye, tudod? Gyere haza, felejteni. Hazahozzuk Dane-t is Droghedára. A törvény szerint megint az enyém, már nem az egyházé, nem akadályozhatják meg. Azonnal felhívom az Ausztráliai Házat, és megpróbálok kapcsolatba lépni az athéni nagykövetséggel. Haza kell jönnie! Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy máshol nyugodjon, távol Droghedától. Ő ide tartozik, ide kell hazajönnie. Gyere vele, Justine. De Justine csak kuporgott, és rázta a fejét, mintha anyja láthatná. Menjen haza? Soha többé nem tud hazamenni. Ha elmegy Dane-nel, még ma is élne. Menjen haza, és nézze anyja arcát élete végéig? Nem, ezt a gondolatot nem tudja elviselni.

- Nem, mama - szólalt meg végre. Forró arcán csorogtak a könnyek. Ki mondta, hogy az igazi fájdalom nem ismer köny-nyeket? Akárki mondta, fogalma sem volt róla, mit beszél. - Itt maradok, dolgozom. Hazamegyek Dane-nel, de aztán visz-szajövök. Én nem tudok Droghedán élni. Három napig vártak a céltalan űrben. Justine Londonban, Meggie és a család Droghedán. A szűnni nem akaró hivatali hallgatás végül halvány reménységgé oldódott. Ha ilyen sokáig nem hallani semmit, talán mégis tévedés történt? Hiszen most már csak megtudnák, ha igaz volna! Dane egy szép napon benyit Justine ajtaján, mosolyog, és azt mondja, buta tévedés volt az egész. Görögországban forradalom van, mindenféle ostoba tévedéseket követnek el. Dane belép az ajtón, és ő maga nevet a legjobban azon, hogy holt hírét költötték. Ott áll majd, magasan, erősen - élőn. És nevet. És a remény izmosodott, erősödött a várakozás minden egyes percével. És csak vártak, vártak, és azt hitték, hogy a reménységük végül ténnyé szilárdul. Még ráérnek szétküldeni a hírt. Róma is várhat. Negyednap reggel érte el Justine-t az üzenet. Mint egy vénséges vén asszony, úgy nyúlt a telefonkagylóért. Ausztráliát kérte. - Mama? - Justine? - Jaj, mama, már el is temették; nem vihetjük haza! Mit csináljunk? Annyit mondanak csak, hogy Kréta nagyon nagy, a falu nevét nem is tudják, mire a távirat odaért, már el is vitték, senki sem tudja, hová. Jeltelen sírban fekszik, senki sem tudja, hol. Nem tudok görög vízumot kapni, senki sem segít, szörnyű káosz mindenütt. Mit csináljunk, mama? - Gyere elém Rómába, Justine - mondta Meggie. Anne Müller kivételével valamennyien ott álltak a telefon körül. Még senki sem tért magához megdöbbenéséből. A férfiak mintha húsz esztendőt öregedtek volna három nap alatt. Fee, mint valami töpörödött kis madár, őszen, göcsörtösen, nyughatatlanul kószált a házban, és szüntelenül ezt mondogatta: - Miért nem lehettem én? Miért kellett őt elvenni? Én már öreg vagyok, olyan öreg! Nem bántam volna, ha el kell mennem, miért kellett őt elvenni? Miért nem engem? Olyan öreg vagyok! - Anne összeroppant; Mrs. Smith és Cat éjjelnappal sírt. Meggie némán meredt rájuk, mikor letette a telefont. Ez maradt Droghedából. Egy maréknyi öregember, öregasszony. Meddő és elgyötört. - Dane elveszett - szólalt meg. - Nem találják, eltemették valahol Krétán. Olyan messze van! Hogyan nyugodhat oly távol Droghedától? Elmegyek Rómába, Ralph de Bricassart-hoz. Ő az egyetlen, aki segíthet rajtunk. Bricassart bíboros titkára belépett a bíboros szobájába. - Eminenciás uram, bocsásson meg, hogy zavarom, de egy hölgy keresi. Megmondtam, hogy kongresszus van, hogy emi-nenciád el van foglalva, és senkit sem fogadhat, de a hölgy azt mondta, leül az előcsarnokban, és megvárja, amíg eminenciás uram fogadhatja. - Bajban van a hölgy, atya? - Nagy bajban, eminenciás uram, ezt első pillantásra látni. Azt mondta, mondjam meg, hogy a neve: Meggie O'Neill. - Furcsán, idegesen ejtette a nevet. Ralph bíboros talpra szökkent. Arcából kifutott a vér, olyan fehér lett, mint a haja. - Eminenciás uram! Rosszul van? - Nem, atya, tökéletesen jól vagyok, köszönöm. Mondja le valamennyi elfoglaltságomat, amíg nem értesítem, és azonnal kísérje be hozzám Mrs. O'Neillt. A szentatyán kívül senki másnak nem vagyok itt. A pap meghajolt, kiment. O'Neill. Hát persze! Hiszen Dane-t hívják így, miért is nem gondolt rá? A palotában mindig csak Dane néven emlegetik. Ó, micsoda nagy hibát követett el, hogy megvárakoztatta a hölgyet! Ha Dane őeminenciájának forrón szeretett unokaöccse, akkor Mrs. O'Neill természetesen őeminenciájának forrón szeretett testvérhúga. Ralph bíboros alig ismerte meg a belépő Meggie-t. Tizenhárom esztendeje nem látta; Meggie most ötvenhárom éves, ő hetvenegy. Most már mindketten megöregedtek, nemcsak ő maga. Meggie-nek nem az arcvonásai változtak meg, inkább az arckifejezése. Más, mint amilyenre emlékszik. A lágy,

gyengéd vonások megkeményedtek, vaskeménység váltotta fel a puhaságot. Meggie immár nem álmainak lemondó, elmélkedésre hajlamos szentje, inkább életteljes, korosodó, erős akaratú mártír. Most is meghökkentően szép a szeme, most is tiszta, ezüstös szürke, de a szépsége is, a szeme is keményebb, csupa élet haja fakó rózsaszínűvé halványult - olyan, mint Dane-é, csak nem annyira életteljes. És ami a legzavaróbb: nem néz a szemébe elég hosszan, hogy ő kielégíthesse szomjas és szeretetteljes kíváncsiságát. Képtelen volt természetességet erőltetni a hangjára. Mereven mutatott egy székre: - Foglalj helyet. - Köszönöm - felelt Meggie, ugyanolyan feszesen. Csak amikor leült, és Ralph tetőtől talpig végignézett rajta, akkor vette észre, mennyire megduzzadt Meggie bokája, lába feje. - Meggie! Megállás nélkül repültél Ausztráliától idáig? Mi történt? - Igen, egyvégtében repültem - felelte Meggie. - Huszonkilenc óra hosszat ültem gépen, Gilly és Róma között, és nem volt más dolgom, csak a felhőket bámultam és gondolkodtam. - Nyers, rideg volt a hangja. - Mi történt? - ismételte türelmetlenül Ralph. Szorongás csendült a hangjában. Meggie felemelte fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. Valami iszonyatos volt a tekintetében, olyan sötét és olyan dermesztő, hogy a bíboros tarkója belebizsergett. - Dane meghalt - mondta Meggie. A férfi keze úgy hullott az ölébe, mint egy rongybabáé. Egy székbe hanyatlott. - Meghalt? - ismételte lassan. - Dane meghalt? - Igen. Hat nappal ezelőtt Krétán a tengerbe fulladt, miközben két nőt kimentett. A bíboros előrehajolt, arcát kezébe temette. - Meghalt? - Tompán kongott a hangja. - Dane meghalt? A drága fiú! Nem halhatott meg! Dane tökéletes pap volt... mindaz, ami én nem lehettem. Ami belőlem hiányzott, őbenne minden megvolt. - Elcsuklott a hangja. - Kezdettől fogva megvolt benne, mindannyian láttuk, mindannyian, akik nem vagyunk tökéletes papok. Meghalt? Én Uram, Istenem! - Hagyd csak a te Urad, Istenedet, Ralph - szólt a szemközt ülő idegen asszony. - Fontosabb dolgod van most. A segítségedért jöttem... nem a fájdalmadra vagyok kíváncsi. A repülőgépen töltött hosszú órák alatt kigondoltam, hogyan fogom neked ezt elmondani, a hosszú órák alatt, miközben bámultam a felhőket, és tudtam, hogy Dane halott. Ezek után a te fájdalmad már nem indíthat meg. De amikor felemelte tenyeréből az arcát, az asszony kihűlt halott szíve megdobbant, elfacsarodott, megremegett. Dane arca nézett rá, s az arcon olyan szenvedés, amilyet Dane-nek nem kellett megélnie. Hála legyen Istennek! Hála érte, hogy meghalt, hogy sohasem kell átélnie, amit ez az ember átélt, amit én átéltem. Inkább legyen halott, semmint hogy ilyen szenvedést kelljen kiállnia. - Hogyan segíthetek, Meggie? - kérdezte csöndesen, elnyomva érzéseit, s felöltve a támaszát kínáló lelkiatya jelmezét. - Görögország forrong, nagy a zűrzavar. Dane-t eltemették valahol Kréta szigetén, és nem sikerül megtudnom, hol, mikor, miért. A polgárháború következtében késedelmesen kaphatták meg az utasításomat, hogy Dane-t repülőgépen szállítsák haza... és Krétán forró az éghajlat, akárcsak Ausztráliában. Amikor senki sem jelentkezett, hogy eltemettesse, bizonyára azt hitték, senkije sincs, és eltemették. - Meggie feszülten előrehajolt. - Vissza akarom kapni a fiamat, Ralph. Azt akarom, hogy megkeressék és hazahozzák, oda, ahová tartozik... Dro-ghedára. Megígértem Jimséknek, hogy Droghedán tartom, és teljesítem az ígéretemet, ha négykézláb kell is végigkúsznom-másznom Kréta valamennyi temetőjét. Dane-nek nem lesz pompás papi sírja Rómában, Ralph, amíg élek, és ki tudom nyitni a számat. Dane hazajön. - Ezt senki sem tagadja meg tőled, Meggie - mondta szelíden a bíboros. - Megszentelt katolikus föld a droghedai, és az egyház csak ennyit kér. Nekem is az a kívánságom, hogy Dro-ghedán temessenek el. - Nem tudom átverekedni magamat a bürokratikus útvesztőkön - folytatta Meggie, mintha a férfi meg sem szólalt volna. - Nem tudok görögül, nincs hatalmam, befolyásom. Azért jöttem hozzád, hogy a tiéddel éljek. Szerezd vissza a fiamat, Ralph! - Ne aggódj, Meggie, visszaszerezzük, csak beletelik egy kis időbe. Forrong az ország, de vannak ott barátaim, úgyhogy sikerülni fog. Haladéktalanul mozgásba hozom a gépezetet, csak ne aggódj. Dane a római katolikus anyaszentegyház papja... visszaszerezzük. Keze már a csengőzsinór felé nyúlt, de Meggie kegyetlenül hideg tekintete útját szegte mozdulatának. - Nem értesz meg, Ralph. Én nem azt akarom, hogy mozgásba hozd a gépezetet. Én vissza akarom kapni a fiamat, de nem a jövő héten vagy a jövő hónapban, hanem most! Te beszélsz görögül, tudsz vízumot szerezni magadnak is, nekem is, el tudod érni, amit akarsz. Azt akarom, hogy gyere el velem Görögországba most. És segíts visszaszerezni a fiamat.

Sok minden tükröződött Ralph szemében: gyengédség, részvét, döbbenet, fájdalom. De ugyanakkor a pap szeme is volt, józan, logikus, ésszerű. - Meggie, én úgy szeretem a fiadat, mintha az enyém volna, de pillanatnyilag nem hagyhatom el Rómát. Nem vagyok a magam ura, ezt neked kell a legjobban tudnod. Akármit érzek irántad, akármit érzek a szívem legmélyén, nem hagyhatom el Rómát egy létfontosságú kongresszus kellős közepén. Én vagyok a szentatya tanácsadója. Meggie hátrahőkölt, döbbenten, felháborodva, azután megrázta a fejét, kis félmosollyal, mintha valamely, az akaratától független, élettelen tárgynak a mulattató mozgását nézné. Azután megremegett, megnyalta ajkát; szemmel láthatólag elhatározásra jutott. Mereven felegyenesedett. - Igazán úgy szereted a fiamat, mintha a tiéd volna, Ralph? - kérdezte. Mit tennél a saját fiadért? Kényelmesen hátradőlnél, és azt mondanád az anyjának: „Nagyon sajnálom, de most nem tudok magamnak időt szakítani" ? Szemébe tudnád ezt mondani a fiad anyjának? Dane szeme és mégsem a Dane szeme. Ránéz, döbbenten, fájdalmasan, tehetetlenül. - Nekem nincs fiam - szólalt meg a bíboros -, de a megszámlálhatatlanul sok dolog között, amit a te fiadtól tanultam, ez is ott van; akármennyire nehéz is, először és mindenekfölött a mindenható Istennek tartozom hűséggel. - Dane a te fiad is volt - mondta Meggie. Üresen bámult az asszonyra: - Micsoda? - Azt mondtam: Dane a te fiad is volt. Amikor elhagytam Matlock-szigetet, várandós voltam. Dane a tied, nem Luke O'Neillé. - Nem igaz!

- Sohasem akartam megmondani... most sem. De hazudnék-e neked? - Hogy visszakapd Dane-t? Igen - felelt a férfi elhaló hangon. Meggie felállt, megállt a vörös brokát szék mellett, kezébe vette a keskeny, pergamenszerű kezet, lehajolt, megcsókolta a gyűrűt, lehelete tejes homállyal felhőzte a rubinkövet. - Mindenre, ami szent előtted, Ralph, megesküszöm, hogy Dane a te fiad volt. Nem volt és nem is lehetett Luke-é. Dane halálára esküszöm. Nyögés tört fel, a pokol tornácán áthaladó léleké. Ralph de Bricassart arcra bukott székéből, és sírt, a bíbor szőnyegre roskadtan, mintha friss vér tavában heverne; arcát összekulcsolt karjába rejtette, keze a hajába markolt. - Sírj csak! - mondta Meggie. - Sírj, most, hogy már tudod! Úgy is való, hogy legalább az egyik szülője ontson érte köny-nyet. Sírj, Ralph! Huszonhat évig volt az enyém a fiad, és te nem tudtad, nem láttad. Nem láttad, hogy a te másod, tetőtől talpig az. Amikor megszületett, és anyám elvette tőlem, ő rögtön tudta, de te, te nem tudtad soha. A te kezed, a te lábad, a te arcod, a te szemed, a te tested. Csak a haja színe volt a sajátja, a többi mind a tiéd. Megérted hát végre? Amikor elküldtem ide hozzád, azt írtam a levelemben: „Amit elloptam, visszaadom." Csakhogy mind a ketten loptunk, Ralph. Azt loptuk meg, amit eskü alatt Istennek ígértél, és mind a kettőnknek meg kellett fizetnünk érte. Ült a székében, kérlelhetetlenül, szánakozás nélkül, és nézte a padlón kínban fetrengő bíbor alakot. - Szerettelek, Ralph, de te sosem voltál az enyém. Amit megkaptam belőled, azt is lopni voltam kénytelen. Dane az én részem is volt, mindaz, amit tőled kaphattam. Megfogadtam, hogy sosem fogod megtudni, megfogadtam, sosem lesz rá lehetőséged, hogy elvedd tőlem. És akkor ő maga adta neked magát, szabad akaratából. A tökéletes pap mintaképe, azt mondta rólad. Hogy nevettem akkor! A világon semmi rá nem vehetett, hogy ilyen fegyvert adjak a kezedbe: a tudatot, hogy a tiéd. Semmi más rá nem vehetett: csak ez. Csak ez! Semmi másért soha el nem mondtam volna. Habár most már úgysem számít. Hiszen ő már egyikünké sem. Hanem Istené. Bricassart bíboros magánrepülőgépet bérelt Athénban; ő, Meggie és Justine vitte haza Dane-t Droghedára; az élők némán ültek, a halott némán feküdt ravatalán, nem kért már semmit ebből a földből. Misét kell mondanom, gyászmisét, a fiamért. Vér a véremből, a fiam. Igen, Meggie, hiszek neked. Mihelyt visszanyertem a lélegzetemet, szörnyű esküvésed nélkül is hittem volna neked. Vittorio tudta, amint megpillantotta a fiút, s a szívem mélyén nyilván tudtam én is. A te nevetésed a rózsák mögül: a fiú - de a szeméből az én szemem nézett fel rám, ártatlan korom szeme. Fee tudta. Anne Müller tudta. De mi, férfiak, nem. Nem voltunk méltók a tudomásra. így gondolkodtok ti, asszonyok, szívetekbe zárjátok a titkaitokat, rajtunk álltok bosszút a sérelemért, hogy Isten nem benneteket teremtett a maga képére és hasonlatosságára. Vittorio tudta, de a benne élő asszonyi lélek hallgatásra bírta. Mesteri bosszú.

Mondd csak, Ralph de Bricassart, nyisd szóra a szád, emeld áldásra a kezed, kántálj csak latinul az eltávozott lélekért. Aki a te fiad volt. Akit jobban szerettél, mint az anyját. Igen, jobban! Mert ő a te másod volt, tökéletesebb minta szerint. „In nomine patris, et filii, et spiritu sancti..." Ember ember hátán a kápolnában, ott volt, aki csak ott lehetett. Kingék, Rourke-ék, Daviesék, Pughék, MacQueenék, Gordonék, Carmichaelék, Hopetonék. És a Clearyk, Drogheda népe. Elégett a reménység, kihunyt a fény. Elöl, az ólombélésű nagy koporsóban, Dane O'Neill atya, rózsákkal borítva. Mindig nyílik a rózsa, ahányszor hazatér Droghedára. Október van, viruló tavasz. Hogyne nyílnék. Itt az ideje. „Sanctus... sanctus... sanctus..." A Szentek Szentje vár rád, én Dane-em, én szépséges fiam. Jobb ez így. Nem akartam volna, hogy te is oda érj, ahová én. Miért mondom ezt, nem tudom. Nem fenyegetett téged ez a veszedelem soha. Ahol én csak tapogatóztam, te ösztönösen eligazodtál. Nem te vagy boldogtalan, hanem mi, akik itt maradtunk. Szánj meg minket, s ha eljön az időnk, segíts meg.

„Ite, missa est... Requiescat in pace..." Kint, a pázsiton túl, az éukaliptuszfák során, a rózsák, a borsfák mentén, a temetőig. Nyugodj békességben, Dane, mert csak a jók halnak meg ifjan. Miért gyászolunk? Szerencsés vagy, hogy ilyen hamar megmenekültél ettől a keserves élettől. Talán éppen ez a pokol - a hosszú, földi szolgaság. Talán már életünkben megszenvedjük a poklot... Eltelt a nap, szétszéledtek a gyászolók, csak a droghedaiak osontak lábujjhegyen a ház körül, s kerülték egymást. Ralph bíboros Meggie-re pillantott, azután gyorsan elkapta a szemét; Justine Jean és Boy Kinggel indult Gillybe, a délutáni sydneyi géphez, s onnan tovább Londonba. Ralph bíboros nem emlékezett rá, hogy egyszer is hallotta volna Justine fátyolos, varázsos hangját, vagy látta volna különös fakó szemét. Amióta csak Athénban találkoztak Justine-nal, egészen amíg a lány el nem utazott Jean és Boy Kinggel, olyan volt, akár a kísértet. Páncélját szorosra vonta. Miért nem hívta Rainer Hartheimet, miért nem kérte, hogy jöjjön vele? Hiszen bizonyára tudja, mennyire szereti a férfi, mennyire szeretne most itt lenni mellette. De az a gondolat már nem jutott el Ralph bíboros fáradt agyáig, hogy maga is hívhatta volna Rainert, bár nemegyszer gondolt a férfira, mielőtt elutazott Rómából. Különös fajta a droghedai. Bánatuk nem tűr társat; fájdalmukat magukba zárják. Az érintetlen vacsora után csak Fee és Meggie ült Ralph bíborossal a szalonban. Egyikük sem szólt; a márvány kandallópárkányon harsányan ketyegett a bronzóra, és Mary Carson festett szeme néma kihívással meredt a túlsó falon Fee nagyanyjára. Fee és Meggie egymás mellett ült egy vajszín heverőn, válluk összeért. Valamikor régen sosem látta őket ilyen szoros közelségben, gondolta Ralph bíboros. De egyikük sem szólalt meg, nem is néztek sem egymásra, sem őrá. Kutatta magában, hol vétette el. Sokban, sokszor, ez volt a baj. Gőg, becsvágy, egyfajta gátlástalanság. És mindezek között virágzott ki a Meggie iránti szerelem. De a szerelem dicsőséges koronáját nem ismerte soha. Mi történt volna másként, ha tudja, hogy a fia az övé? Szerethette volna jobban vajon? Más pályára fordul az élete, ha tud a fiáról? Igen!, kiáltotta a szíve. Nem, vigyorgott gúnyosan az agya. Keservesen támadt önmagára. Ostoba! Tudhattad volna első pillantásra, hogy ki gyereke Dane. Meggie annyira büszke volt rá! Dane volt mindaz, amit tőled kaphattam, ezt mondta neked Meggie Rómában. Jól van, Meggie. Benne megkaptad azt, ami bennem a legjobb. Édes istenem, Ralph, hogyan is nem tudtad, hogy a tiéd ? Rá kellett volna döbbenned, amikor eljött hozzád mint felnőtt férfi - ha már előbb rá nem döbbentél. Meggie arra várt, hogy meglásd, majd belehalt, úgy vágyott rá, hogy meglásd, s ha meglátod, térden csúszott volna előtted. De te vak voltál. Nem akartad látni. Ralph Raoul de Bricassart bíboros, ez kellett neked, ezt akartad, jobban, mint Meggie-t, jobban, mint a fiadat. Jobban, mint a fiadat! A szoba megtelt kis sikolyokkal, susogással, zizegéssel; az óra egy ütemre vert a szívével. És azután megszűnt az idő. Kizökkent. Meggie és Fee talpra úszott, riadt arccal lebegtek a híg, testetlen párában, szóltak hozzá, de ő nem hallotta. - Aaaaaaaaah! - kiáltott, mert végre mindent megértett. A fájdalmat alig érzékelte, csak Meggie karját érezte maga körül; csak azt, hogy a feje Meggie keblére süllyed. De sikerült úgy fordulnia, hogy láthassa Meggie szemét, és ránézett. Bocsáss meg, akarta mondani, és meglátta, hogy Meggie már réges-régen megbocsátott. Mert tudta, hogy megkapta azt, ami őbenne a legjobb. Azután valami olyan tökéleteset akart mondani, ami Meggie-t mindörökre megvigasztalja, de rájött, hogy most már ez sem szükséges.

Akármi legyen is, Meggie mindent elvisel. Mindent! Lehunyta hát a szemét, és még egyszer, utoljára, feledésre lelt Meggie-ben.

Hét 1965-1969 JUSTINE 19 Rainer bonni íróasztalánál ülve itta kora reggeli kávéját, és az újságból értesült Bricassart bíboros haláláról. Nagy sokára elült a múlt hetek politikai vihara, úgyhogy élvezettel látott neki az olvasásnak, s örült, hogy hamarosan láthatja Justine-t. A lány ugyan egy ideje nem jelentkezett, de Rainert ez nem zavarta. Tipikus jelenségnek ítélte: Justine még nem hajlandó elismerni, hogy elkötelezte magát. A bíboros halálhíre azonban száműzte gondolataiból Justine-t. Tíz perc múlva már a Mercedes 280 SL kormányánál ült, és az autópálya felé tartott. Szegény öreg Vittorio annyira egyedül lesz, márpedig a terhét még a legnyugodtabb időkben sem viseli könnyen. Ha kocsival megy, gyorsabban odaér; megfelelő repülőjáratot találni, repülőtérre ki, repülőtérről be - ennyi idő alatt már ott lehet a Vatikánban. És így legalább tehet valamit, ami tőle függ, amit ő irányít - márpedig a magafajta férfi szemében ez sem utolsó megfontolás. Vittorio bíborostól meghallotta az egész történetet. Először annyira megdöbbent, hogy eszébe sem jutott, vajon Justine miért nem kereste vele a kapcsolatot. - Bejött hozzám, és megkérdezte: tudtam-e, hogy Dane a fia - mondta a szelíd hang, és a szelíd kéz Natasa szürkéskék hátát simogatta. - És mit válaszoltál? - Hogy kitaláltam. Többet nem mondhattam. De milyen volt az arca! Az arca! Sírtam. - És persze belepusztult. Amikor utoljára találkoztunk, gondoltam, hogy nincs jól, de csak nevetett, amikor azt ajánlottam, menjen orvoshoz. - Legyen meg Isten akarata. Azt hiszem, nem ismertem embert, aki többet gyötrődött volna, mint Ralph de Bricassart. A halálban megtalálja a békességet, amit ebben az életben hiába keresett. - A fiú, Vittorio! Micsoda tragédia. - Úgy gondolod ? Én inkább szépnek találom. Alig hiszem, hogy Dane ne fogadta volna szívesen a halált, és nem lep meg, hogy a mi jóságos Urunk egy percig sem várt tovább, és magához vette. Gyászolok, igen, de nem a fiúért. Az édesanyjáért, aki oly sokat szenved! És a nővéréért, a nagybátyjaiért. Nem, őérte nem gyászolok. O'Neill atya szinte tökéletes lelki és szellemi tisztaságban élt. Mi más lehetett számára a halál, mint kapu az örök életbe? Nekünk, többieknek, nem lesz olyan köny-nyű az út. Rainer a szállodájából táviratozott Londonba. A sürgöny nem közvetíthette haragját, sérelmét, csalódottságát. Ennyi állt csak benne: VISSZA KELL TÉRNEM BONNBA DE HÉT VÉGÉN LONDONBAN LESZEK STOP MIÉRT NEM ÉRTESÍTETTÉL KÉRDŐJEL SZERETLEK RAIN

Bonnban, hivatali íróasztalán, expresszlevél várta Justine-tól, meg egy ajánlott csomag, amely titkárnője közlése szerint Bricassart bíboros római ügyvédeitől érkezett. Ezt nyitotta ki először, és megtudta belőle, hogy Ralph de Bricassart végrendeletének értelmében máris tetemes igazgatói megbízásaihoz újabb társaság járul: a Michar Kft. és Drogheda. Elkeseredett, de valahogy mégis meghatódott, mert megértette, hogy a bíboros így akarta tudtára adni: a végső megméretésnél nem találtatott könnyűnek, s hogy a háborús esztendők imái gyümölcsözőnek bizonyultak. Bricassart bíboros Rainer kezébe tette le Meggie O'Neillnek és a családjának boldogulását. Legalábbis Rainer így értelmezte a bíboros személytelenül megfogalmazott végakaratát. Ami nem szólhatott másképp. A csomagot az azonnali választ igénylő, nem titkos levelezés kosarába dobta, és felbontotta Justine levelét. Mindennemű megszólítás nélkül kezdődött.

Köszönöm a táviratot. Nem is sejted, mennyire örülök, hogy az elmúlt két hétben nem voltunk kapcsolatban, mert nem bírtam volna ki, hogy mellettem légy. Ha rád gondoltam, az volt az egyetlen gondolatom : hála istennek, hogy nem tudod. Talán nehezen érted meg ezt, de nem akarom, hogy a közelemben légy. A fájdalomban semmi szép sincs, Rain, s ha az enyémet látnád is, köny-nyíteni nem tudnál rajta. Sőt, talán azt mondanád: ez bebizonyította a számomra, milyen kevéssé szeretlek. Ha igazán szeretnélek, ösztönszerűen hozzád fordulnék, nem? Ehelyett inkább elfordulok tőled.

Ezért hát jobban szeretném, ha egyszer és mindenkorra befejeznénk, Rain. Én nem adhatok neked semmit, és nem is akarok semmit tőled. Most megtudtam, mennyit jelent valaki, aki huszonhat évig élt mellettem. Nem bírnám elviselni, hogy még egyszer át kelljen ezt élnem, márpedig te magad mondtad - emlékszel? -: vagy házasság, vagy semmi. Nos én a semmit választom. Anyámtól tudom, hogy az öreg bíboros meghalt néhány órával azután, hogy elutaztam Droghedáról. Fura. Mamát teljesen kiborította a halála. Nem mondott ugyan semmit, de én ismerem. Csak azt tudnám, mit szerettetek annyira a bíboroson, mama és Dane és te. Én ki nem állhattam, szörnyű ájtatos vén szentfazék volt. Nem vagyok hajlandó megváltoztatni a véleményemet csak azért, mert meghalt. Hát így. Ennyi. Komolyan gondolom, Rain. A semmit választom. Vigyázz magadra!

És az aláírás: a szokásos nagybetűs, szimpla „Justine", az új vastag fekete filctollal, aminek annyira örült, mikor Rainer megajándékozta vele, mert ez a vaskos, fekete és határozott szerszám annyira illett a lényéhez. Rainer nem hajtotta össze a levelet, nem tette a tárcájába, el sem égette; azt csinálta vele, amit minden választ nem igénylő küldeménnyel, elolvasta, aztán beletette a papírkosarához erősített elektromos tépőautomatába. Dane halála szépen elbánt Justine érzelmi ébredésével, gondolta keserűen. Nem igazság. Mikor olyan sokáig várt. A hét végén Londonba repült, de nem azért, hogy Justine-t lássa. Bár végül látta: a színpadon, mint a mór imádott feleségét, Desdemonát. Fantasztikus volt. Ha valami meggyógyíthatja, hát a színpad. Ő nem. Legalábbis egyelőre. Jól van, Justine, bátor lány vagy! Játszd ki magadból! Csakhogy nem tudott mindent kijátszani magából, mert He-kuba szerepéhez még fiatal volt. A színpad arra volt csak jó, hogy átmenetileg békességet és feledést kínált. Csak annyit mondhatott magának: az idő minden sebet begyógyít - de hinni nem hitte. Miért kell ennyire fájnia, kérdezte magától. Amíg Dane élt, valójában nem is igen gondolt rá, csak ha együtt voltak, s amióta felnőttek, igen kevés időt töltöttek együtt, annyira ellentétes irányba szólította őket hivatásuk. De Dane távozása olyan irdatlan űrt teremtett, hogy Justine úgy érezte, soha semmi sem fogja betölteni. Akárhányszor azon kapta magát, hogy ilyeneket gondol: ezt el kell mesélnem Dane-nek, annyira fogja élvezni - és ez fájt a legjobban. S mert oly gyakran megesett, a fájdalma nem enyhült. Ha nem olyan szörnyű körülmények között leli Dane a halálát, Justine talán hamarabb magához tér - de annak a néhány napnak a lidércnyomása nem halványult. Elviselhetetlenül hiányzott az öccse, gondolatai minduntalan vissza-visszatértek a hihetetlen tényhez: Dane meghalt, Dane soha többé nem jön vissza. És aztán a meggyőződés, hogy nem segített eleget Dane-nek. Rajta kívül mindenki úgy gondolta, hogy Dane tökéletes, hogy nincsenek olyan problémái, mint a többi férfinak - egyedül Justine tudta, hogy őt is kételyek kínozzák, hogy önnön méltatlanságával gyötri magát, hogy nem érti, mit látnak benne az emberek az arcán meg a testén kívül. Szegény Dane, sosem értette, hogy az emberek a jóságát szeretik. Szörnyű gondolat, hogy most már késő - nem tud rajta segíteni. És Justine gyászolt anyjáért is. Ha Dane halála így hatott rá, hogyan hathatott mamára? Legszívesebben üvöltve, bőgve menekült volna el az emlékek, a tudat elől. A bácsik Rómában Dane felszentelésén, büszkén, mint megannyi kanpáva! Ez volt a legrosszabb, elképzelni anyjának, a droghedaiaknak üres kétségbeesését. Légy őszinte, Justine. Csakugyan ez a legrosszabb? Nincs valami, ami sokkal jobban zavar? Sehogy sem tudta elhessegetni Rain gondolatát, illetve azt, amit Dane elárulásának vélt. A maga vágyainak betöltéséért hagyta, hogy Dane egyedül menjen Görögországba, pedig ha vele megy, talán megmentheti, talán ma is élne. Ezt nem lehet másként magyarázni. Dane azért halt meg, mert ő átengedte magát Rain iránti önző vágyának. Most már késő, nem hozhatja vissza az öccsét, de ha soha többé nem látja Raint, talán levezekelheti valamelyest a bűnét; a magány, a sóvárgás elviselhető. Teltek a hetek, azután a hónapok. Egy év, kettő. Desdemo-na, Ophelia, Portia, Kleopátra. A kezdet kezdetétől azzal büszkélkedett magában, hogy úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, mintha nem heverne romokban az egész világa; roppantul vigyázott, hogy úgy beszéljen, nevessen, úgy járjon-keljen az emberek között, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ha változás látszott rajta, csak annyi, hogy kedvesebb, szelídebb lett, a mások fájdalma közelebbről érintette. De

látszatra azért ugyanaz a Justine maradt - könnyed, cinikus, vidám, szókimondó, csípős és közömbös. Kétszer is megpróbált hazalátogatni Droghedára, másodszor már a repülőjegyét is megvette. De mind a két alkalommal roppant fontos, halaszthatatlan dolga támadt az utolsó pillanatban, úgyhogy nem mehetett. Persze magában nagyon jól tudta, hogy a valódi ok: a bűntudat és a gyávaság. Egyszerűen nem képes anyja szemébe nézni, mert akkor napvilágra bukkanna az egész história, valószínűleg épp annak az érzelemkitörésnek a kíséretében, amelyet ez idáig sikerült elfojtania. A droghedaiak, kiváltképp anyja, gondolják csak továbbra is, hogy legalább Justine-nal minden rendben van, hogy Justine nem szenvedett túlságosan mély sebet. Úgyhogy jobb távol maradni Droghedától. Sokkal jobb. Meggie azon kapta magát, hogy sóhajt - elnyomta. Ha nem sajognak annyira a csontjai, lóra kap, és vágtat egy nagyot. De most a puszta gondolat is fáj. Majd máskor, ha az ízületei kissé békésebben viselkednek. Kocsi fékezett odakint, az előszoba ajtaját megdöngették a kosfejes rézkopogtatóval. Hangok hallatszottak, anyja beszéde, léptek. Nem Justine, úgyhogy mit számít? - Meggie - szólalt meg a verandaajtóból Fee -, vendégünk érkezett. Kérem, fáradjon beljebb. A vendég elegáns, középkorú férfi volt, habár talán fiatalabb, mint amilyennek első pillantásra látszik. Ilyenfajta férfit még sosem látott, csak talán a fellépése, a magabiztossága olyan, mint Ralphé volt annak idején. Annak idején. Befejezett múltban. - Meggie, ez az úr Rainer Hartheim - mondta Fee. - Igazán? - kiáltott fel önkéntelenül Meggie. Nagyon meglepte annak a Rainnek a külseje, aki valamikor oly sűrűn szerepelt Justine leveleiben. Aztán eszébe jutott, mit kíván az illem. - Foglaljon helyet, Mr. Hartheim. A látogató is meglepetten bámult rá. - Egyáltalán nem hasonlít Justine-ra! - szólalt meg végül, szintén nem túl udvariasan. - Nem - mondta Meggie. Leült, szemközt a vendéggel. - Magatokra hagylak Mr. Hartheimmel, Meggie, mert azt mondja, négyszemközt szeretne veled beszélni. Ha teáznátok, csengess - mondta Fee, és kiment. - Maga ugye Justine német barátja ? - szólalt meg feszengve Meggie. Rainer elővette cigarettatárcáját. - Megengedi? - Csak tessék. - Megkínálhatom, Mrs. O'Neill? - Köszönöm, nem dohányzom. - Meggie lesimította ruháját. - Messze jár a hazájától, Mr. Hartheim. Üzleti ügyek hozták Ausztráliába? Rainer elmosolyodott. Vajon mit mondana az asszony, ha tudná, hogy valójában ő Drogheda gazdája? De esze ágában sincs közölni, higgyék csak a droghedaiak, hogy jólétük tökéletesen attól az úrtól függ, akit Rainer mint megbízottját alkalmazott. - Kérem, Mrs. O'Neill, engem Rainernek hívnak - mondta. Ugyanúgy ejtette a nevet, mint Justine, de magában fanyarul azt gondolta: ez az asszony még jó ideig nem fogja őt keresztnéven szólítani, nem az a fajta, aki felenged idegenek társaságában. - Nem, semmiféle hivatalos ügyem nincs Ausztráliában, de nem ok nélkül jöttem, önt akartam meglátogatni. - Engem?! - kérdezte meglepetten Meggie. Azután, zavarát leplezendő, biztonságosabb mederbe terelte a szót: - Fivéreim gyakran emlegetik önt. Nagyon kedves volt hozzájuk, amikor Rómában voltak, Dane felszentelésén. - Nem volt fájdalom a hangjában, amikor Dane nevét kimondta, mintha gyakran emlegetné. - Remélem, itt tud maradni egypár napig, hogy együtt legyen velük. - Itt tudok maradni, Mrs. O'Neill - felelte Rainer fesztelenül. Meggie váratlanul kényelmetlennek találta a beszélgetést; ez az idegen férfi közli, hogy tizenkétezer mérföldet azért tett meg, hogy őt lássa, és láthatólag egyáltalán nem siet megmagyarázni, miért akarta látni, idővel valószínűleg meg fogja kedvelni, gondolta Meggie, de egyelőre kissé félelmetesnek találja. Valószínűleg sosem találkozott még ilyen vágású férfival, és ezért érzi magát

annyira bizonytalanul. A lánya bezzeg bizonyára könnyen megtalálja a hangot az ilyen Rainer Mörling Hartheim-féle férfiakkal! Meggie egyszeriben úgy gondolt Justine-ra, mint nő a nőre. A haja ősz, látszik, hogy benne jár a korban, de még mindig nagyon szép, gondolta a férfi, míg udvariasan figyelt rá. Nem tudott napirendre térni afölött, hogy egyáltalán nem hasonlít Justine-ra, mikor pedig Dane olyan nagyon hasonlított a bíborosra. Milyen szörnyen magányos lehet ez az asszony! És mégsem sajnálja annyira, mint Justine-t; Mrs. O'Neill szemmel láthatólag megbékélt a sorsával. - Hogy van Justine? - kérdezte Meggie. A férfi vállat vont. - Sajnos, nem tudom. Amióta Dane meghalt, nem láttam. Meggie-n nem látszott meglepetés. - Én sem láttam Dane temetése óta - mondta és sóhajtott. - Azt reméltem, hazajön, de lassan azt hiszem, nem jön soha többé. Rainer vigasztalni akarta, de Meggie ezt nem vette észre, mert tovább beszélt; igaz, más hangon inkább magához, mint a férfihoz. - Drogheda valóságos aggok menhelye lett. Elkelne egy kis friss vér, és már nincs más fiatal, mint Justine. Rainerből egyszeriben elszállt a szánalom. Előrehajolt, szeme villogott. - Úgy beszél róla, mintha szerves tartozéka volna Droghe-dának! - szólt nyers hangon. Közölhetem önnel, Mrs. O'Neill Justine nem az! - Milyen jogon dönti el, hogy Justine mi, vagy mi nem? - kérdezte haragosan az asszony. - Végtére is maga mondja, hogy Dane halála óta nem látta, annak pedig már két esztendeje! - Valóban. Két esztendeje. - Szelídebbre fogta a hangját; nem feledheti, milyen lehet ennek az asszonynak az élete. - ön igen jól viseli, Mrs. O'Neill. - Igen? - kérdezte. Mosolyogni próbált, szemét nem vette le a férfi arcáról. Rainer egyszer csak megértette, mit láthatott Meggie-ben a bíboros, miért szerette annyira. Justine-ból ez hiányzik, de hát ő maga sem Ralph bíboros, ő mást keres egy nőben. - Igen, nagyon jól viseli - ismételte.

Meggie felfogta a szavai mögött bujkáló jelentést. Szeme megrebbent. - Honnan tud Dane-ről és Ralphról? - kérdezte reszkető hangon. - Kitaláltam. Ne aggódjék, Mrs. O'Neill, más nem. Én is csak azért, mert régen ismertem a bíborost, jóval korábbról, mint hogy Dane-t megismerhettem volna. Rómában mindenki úgy tudja, hogy a bíboros az ön bátyja volt, Dane nagybátyja. Justine azonban megismerkedésünk napján eloszlatta ilyen irányú illúzióimat. - Justine?! Az istenért, Justine is...? - kiáltott fel Meggie. Rainer előrenyúlt, megfogta Meggie kezét, amely vadul csapkodta a térdét. - Nem, nem, nem, Mrs. O'Neill! Justine-nak fogalma sincs róla, és szívből remélem, hogy nem is lesz soha! - Biztos ebben? - így van, esküszöm. - Akkor az isten szerelmére, miért nem jön haza? Miért nem akar látni? Miért nem bírja rávenni magát, hogy a szemembe nézzen?

Nemcsak a szavai mondták el: elgyötört hangja sokkal meggyőzőbben árulkodott arról, mit állt ki Justine anyja lánya távollétének két esztendejében. Rainer úgy érezte, küldetésének fontossága eltörpül: most az a dolga, hogy elcsitítsa Meggie félelmeit. - Ennek én vagyok az oka - jelentette ki határozottan. - Maga?! - bámult rá értetlenül Meggie. - Justine eredetileg el akart menni Görögországba Dane-nel, és meg van róla győződve, hogy ha elmegy, Dane ma is élne. - Ostobaság! - mondta Meggie. - Az. De Justine nem tartja annak. Önnek kell jobb belátásra bírnia. - Nekem? Maga nem érti a helyzetet, Mr. Hartheim. Justine életében még soha nem hallgatott rám, s ha volt is valaha beleszólásom az életébe, annak már réges-régen vége. Justine még csak látni sem akar. Lemondó volt a hangja, de nem kétségbeesett. - Ugyanabba a csapdába estem, mint az anyám - folytatta tárgyilagos hangon. - Drogheda az életem... a ház, a köny vek.. . Itt szükség van rám, itt még van valami célja az életemnek. Itt vannak még, akik támaszkodnak rám. A gyerekeimnek soha nem volt rám szükségük. Soha.

- Ez nem igaz, Mrs. O'Neill. Ha így volna, Justine nyugodt szívvel haza tudott volna jönni, ön lebecsüli az ön iránt érzett szeretetét. Amikor azt mondom, én vagyok az oka annak, amin Justine átment, úgy értem, hogy miattam maradt Londonban, mert velem akart lenni. De szenvedni nem miattam szenved, hanem ön miatt. Meggie megmerevedett. - Nincs joga hozzá, hogy miattam szenvedjen! Ha szenvednie kell, szenvedjen önmagáért, de ne miattam! Énmiattam aztán ne! - Elhiszi hát, ha azt mondom, hogy nem sejti Dane-t és a bíborost...? Az asszony viselkedése megváltozott, mintha a férfi arra figyelmeztette volna, hogy más is kockán forog, s ezt ő eddig szem elől tévesztette. - Igen - mondta -, hiszek magának. - Azért jöttem el önhöz, mert Justine-nak a segítségére van szüksége, de nem tudja kérni - közölte Rainer. - Meg kell győznie őt, hogy vissza kell térnie az életbe... nem a droghe-dai életbe, hanem a saját életébe, aminek semmi köze Droghe-dához. Rainer hátradőlt székében, keresztbe vetette lábát, és újabb cigarettára gyújtott. - Justine vezeklőinget öltött, de abszolút téves indítékból. És ezt egyedül ön képes beláttatni vele. De figyelmeztetnem kell: ha megteszi, Justine sohasem fog hazajönni, ha viszont tovább halad ezen az úton, a végén még örökre hazatér. Justine-nak nem elég a színpad - folytatta -, és erre előbb-utóbb ő maga is rájön. Akkor aztán igénye lesz majd emberekre - vagy a családjára és Droghedára, vagy rám. - Mélységes megértéssel mosolygott Meggie-re. - De Justine az emberekkel sem éri be, Mrs. O'Neill. Ha engem választ, megkaphatja a színpadot is. Drogheda azonban ezzel nem kecsegteti. - Most szigorúan nézett az asszonyra, mint az ellenfelére. - Azért jöttem, hogy megkérjem, érje el, hogy Justine engem válasszon. Lehet, kegyetlenségnek hangzik, hogy ezt mondom, de nekem nagyobb szükségem van rá, mint önnek. Meggie hangjába visszatért a keménység. - Drogheda nem olyan nagyon rossz választás - vágott visz-sza. - Maga úgy beszél, mintha ezzel véget érne Justine élete, pedig ez egyáltalán nincs így. Színpadot itt is kaphat. Ez igazi közönség. Még ha hozzámegy is Boy Kinghez, ahogy a fiú nagyapja is, én is évek óta reméljük, a gyerekeiről éppolyan jól fogunk gondoskodni Justine távollétében, mintha a maga felesége volna. Mert ez az otthona! Ismeri és érti ezt a fajta életet. Ha ezt választja, nagyon jól tudja, mit jelent ez az élet. Elmondhatja ezt maga is arról az életről, amelyet ajánl neki? - Nem - mondta rendíthetetlenül Rainer. - De Justine él-hal a meglepetésekért. Droghedán csak vegetálna. - Úgy érti, boldogtalan lenne. - Nem egészen. Kétségtelen, hogy ha úgy választ, hazatér, hozzámegy ahhoz a Boy Kinghez... mellesleg ki az a Boy King ? - Egy szomszéd birtok, Bugela örököse, Justine gyerekkori jó barátja, aki több szeretne lenni jó barátnál. A nagyapja dinasztikus okokból szeretné ezt a házasságot, én pedig azért, mert szerintem Justine-nak erre volna szüksége. - Értem. Nos, ha hazatér, és hozzámegy Boy Kinghez, megtanulja, hogyan legyen boldog. De a boldogság viszonylagos állapot. Nem hiszem, hogy teljes volna az élete, mint amilyen mellettem lehetne. Justine ugyanis engem szeret, Mrs. O'Neill, nem Boy Kinget. - Nos, akkor igen különös módon bizonyítja - mondta Meggie, és csengetett teáért. - Egyébként, Mr. Hartheim, mint már mondtam, alighanem túlbecsüli a befolyásomat Justine-nál. Soha ügyet sem vetett semmire, amit mondtam, hát még, amit kívántam. - ön nem buta asszony - felelte erre Rainer. - Ha akarja, el tudja érni. Nem kérek többet: gondolkozzék azon, amit mondtam. Kényelmesen gondolja át, nem sietős. Én türelmes ember vagyok. - Akkor maga nagy ritkaság - mosolygott Meggie. Rainer nem hozta szóba többet a tárgyat. Meggie sem. Ottlétének egy hetében úgy viselkedett, mint minden vendég, habár Meggie-nek az volt az érzése, Rainer meg akarja mutatni, milyenfajta ember. Fivérei szemmel láthatólag szeretik, mihelyt híre járt az érkezésének, valamennyien betódultak a legelőről, és ott is maradtak, míg Rainer vissza nem ment Németországba. Fee is megkedvelte. Szeme már annyira elromlott, hogy nem vezethette tovább a könyveket, de egyáltalában nem volt szenilis. Az előző télen Mrs. Smitht álmában utolérte a halál - szép kort ért meg -, és, semhogy az idős, de még jó erőben levő Minnie és Cat nyakába új házvezetőnőt ültessen, Fee inkább Meggie-re bízta a könyveket, ő maga pedig Mrs. Smith helyébe lépett. Ő jött rá elsőnek, hogy Rainer közvetlen kapocs Dane életének azzal a részével, amelyet Droghedáról soha senki nem oszthatott meg, úgyhogy megkérte, meséljen róla. Rainer szívesen engedett a kérésnek, mert hamar felismerte, hogy Droghedán szívesen beszélnek Dane-ről, és nagy örömüket lelik benne, ha új történeteket hallhatnak róla. Udvarias álarca mögött Meggie sehogy sem tarthatta magát távol attól, amit Rain elmondott; kénytelen-kelletlen elgondolkodott a felajánlott választáson. Régen feladta már a reményt, hogy Justine hazatér, s most íme: ez az ember szinte szavatol érte, sőt azt állítja, Justine boldog lehet itthon. Azért is nagyon hálás volt, hogy Rain véget vetett a félelmének, hogy Justine netán felfedezte volna a kapcsolatot Dane és Ralph között. Ami a Rainnel való házasságot illeti, Meggie nem tudta, mit tehetne, hogy Justine-t olyan irányba kényszerítse, amerre szemmel láthatólag nemigen kívánkozik. Vagy csak nem akarja bevallani magának? Végül őszintén megkedvelte Raint. De hát a férfi boldogsága igazán nem lehet olyan fontos a számára, mint a lánya boldogulása, a droghedaiaké és magáé Droghe-dáé. Mindez azon áll vagy bukik: mennyire létfontosságú Justine jövendő boldogsága szempontjából Rain. Azt

állítja, hogy Justine szereti, de Meggie nem emlékezett rá, hogy a lánya valaha is mondott volna olyasmit, ami arra vall, hogy Rain éppolyan fontos a számára, mint amilyen Ralph volt Meggie-nek. - Előbb-utóbb, gondolom, találkozik Justine-nal - mondta Meggie, amikor kivitte a repülőtérre. - Szeretném, ha nem említené, hogy eljött Droghedára. - Ha ez a kívánsága - mondta Rain. - Én viszont csak arra kérem, gondolkozzék azon, amit mondtam, és ne siesse el a dolgot. - De már amikor megfogalmazta a kérést, akkor is úgy érezte, Meggie-nek sokkal több haszna volt a látogatásából, mint neki magának. Április derekán, két és fél esztendővel Dane halála után, Justine-ban ellenállhatatlan vágy ébredt, hogy mást is lásson, ne mindig házsorokat, szürke embertömegeket. Tavasziasan lágy volt a levegő, s ha még nem melegített is, sütött a nap, és a nagyvárosi London egyszeriben elviselhetetlenné vált. Fogta magát, s kivonatozott Kew Gardensba, örült, hogy kedd lévén, jóformán egymaga lehet a parkban. Aznap este nem dolgozott, úgyhogy kedvére kószálhatott a mellékutakon, nem kellett félnie, hogy kifárad. Jól ismerte a parkot. Droghedai szíve örült a temérdek szép londoni virágágynak, de ez a park különlegességnek számított. A régi szép időkben Justine rendszeresen kijárt ide, áprilistól október végéig, mert minden hónap más-más virágcsodával kedveskedett. Április közepe volt a legkedvesebb Justine szívének, ilyenkor nyílt a nárcisz, az azálea, ilyenkor borultak virágba a fák. Volt a parknak egy zuga, amelyet, úgy érezte, bátran sorolhat a világ legszebb látványai közé - leült hát a nedves földre, egyszemélyes nézőközönségként, hogy kedvére élvezhesse. Ameddig a szem ellátott, nárciszszőnyeg terült el, középtájt a bókolón sárga harangok körülözönlöttek egy nagy, virágzó mandulafát, fehér virággal terhes ágai vízesésként hullottak alá: tökéletesen szép volt, akár egy japán festmény. Békesség. De nehéz hozzájutni... S aztán, ahogy hátravetett fejjel itta magába az arany örvénylés közepette pompázó mandulafa makulátlan szépségét, valami sokkal kevésbé szép tolakodott be a látóterébe. Rainer Mörling Hartheim tulajdon személyében! Óvatosan lépegetett a nárcisztömeg között, hatalmas testét az elmaradhatatlan német bőrkabát védte a csípős széltől, a nap megvillant ezüstös haján. - Felfázol - szólalt meg. Levetette kabátját, és bélésével felfelé a földre terítette, hogy mindketten ráülhessenek. - Hogy találtál rám? - kérdezte Justine, miközben rátelepedett egy barna selyemcsücsökre. - Mrs. Kelly mondta, hogy Kew-ba jöttél. A többi már gyerekjáték volt. Jöttem, jöttem, míg rád nem bukkantam. - És most azt várod, hogy örömömben a nyakadba essek, igaz? - Az a szándékod? - A régi Rain. Kérdésre kérdéssel válaszolsz. Nem, eszem ágában sincs a nyakadba esni. Azt hittem, sikerült mindörök re megszabadulnom tőled. - Túlzott optimizmus. Hogy vagy? - Kösz. Istenien. - Nem unod még, hogy a sebeidet nyalogasd? - Nem. - Gondoltam. Mindazonáltal, tekintve, hogy miután egyszer már kiadtad az utamat, csodálatos büszkeséged aligha engedi, hogy te kezdeményezd a kibékülést, én, Herzchen, vagyok annyira bölcs, hogy tudjam, a büszkeség nem a legalkalmasabb partner, hogy megoszd vele az ágyadat. - Azt tanácsolod tehát, hogy rúgjam ki, és a helyét kínáljam fel neked? Ki kell hogy ábrándítsalak, Rain, nem kellesz nekem abban a minőségben. - Abban a minőségben te sem kellesz már nekem.

A kapásból odavetett válasz bosszantotta Justine-t, de az arckifejezése csupán megkönnyebbülésről árulkodott, semmi másról, amikor megkérdezte: - Igazán? - Gondolod, hogy különben ilyen sokáig távol tartottam volna magamat tőled ? Múló szeszély voltál abban a vonatkozásban, de változatlanul úgy gondolok rád, mint jó barátra, és mint jó barát hiányzol. - Ó, Rain, te is nekem! - Akkor jó. Tehát jó barátok vagyunk? - Persze. Rain végigheveredett a kabáton, karját feje mögé tette, és lustán mosolygott Justine-ra. - Hány éves is vagy? Harminc? Ebben a szörnyű szerelésben olyan vagy, mint valami maszatos iskolás lány. Ha másért nincs is rám szükséged, Justine, de divattanácsadónak bátran elfogadhatsz. Justine nevetett. - Igaz, ami igaz, amikor arra számítottam, hogy bármikor felbukkanhatsz, többet törődtem a megjelenésemmel. De ha én harmincéves vagyok, te sem vagy éppenséggel mai csirke. Meglehetsz vagy negyvenesztendős, igaz? Ebben a korban már nem is olyan nagy különbség az a tíz év. Fogytál, Rain. Nincs semmi bajod? - Sosem voltam kövér, csak erős, úgyhogy a hivatali munkában inkább összementem, nem szét. Justine hasra fordult, arcát odadugta a férfi arcához. Mosolygott. - Ó, Rain, hogy örülök neked! Senki sincs, aki így megtáncoltathatna, mint te!

- Szegény Justine! Bár, ami azt illeti, manapság inkább gazdag Justine vagy, igaz? - Igen - bólintott Justine. - Fura, hogy a bíboros rám hagyta mindenét. Illetve a felét rám, a felét Dane-re, de persze Dane-nek én vagyok az egyetlen örököse. - Arca megrándult. Elfordította a fejét, és egy távoli nárciszra szegezte tekintetét, míg kellőképpen úrrá nem lett a hangján. - Tudod, Rain, sokat megadnék érte, ha megtudhatnám, mi is volt a bíboros a családunkban. Csak jó barát? Valami rejtelmes módon alighanem sokkal több. De hogy mi, arról fogalmam sincs. Csak szeretném tudni. - Dehogyis szeretnéd. - A férfi felállt, kinyújtotta kezét. - Gyere, Herzchen, megebédeltetlek valahol. Csak az a lényeg, hogy elegen lássanak, és megtudja a világ, hogy a kapcsolat helyreállt a sárgarépa fejű ausztráliai színésznő meg a német kormány egy bizonyos tagja között. Amióta kirúgtál, vége a playboyreputációmnak. - Vigyázzunk, barátocskám! Ma már senki se merészel sárgarépa fejű ausztráliai színésznőnek nevezni, ma már szépséges, elegáns, Tizián-vörös angol színésznő vagyok... hála feledhetetlen Kleopátra-alakításomnak. Talán nem is tudod, hogy a kritikusok szerint évtizedek óta nem volt nálam egzotikusabb Kleopátra? - És egyiptomi hieroglifapózba vágta magát. - Egzotikus? - kérdezte kétkedő hangon a férfi. A szeme csillogott. - Igen. Egzotikus - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Justine. Amióta Vittorio bíboros meghalt, Rain nemigen járt Rómába. Annál többet Londonba. Justine kezdetben annyira örült, hogy nem is kívánt mást, mint a felajánlott barátságot, de ahogy teltekmúltak a hónapok, enyhe méltatlankodása egyre fokozódott, amiért a férfi mintha elfelejtette volna, milyen kapcsolat volt valaha kettejük között. Nem mintha ő fel akarná eleveníteni azt a kapcsolatot, mondogatta magának Justine; azzal a dologgal egyszer s mindenkorra végzett, nincs rá szüksége, nem is gondol rá. Oly sikeresen igyekezett elűzni Rain emlékét - abban a minőségben -, hogy csak áruló álmai idézték fel. Iszonyú volt az első néhány hónap Dane halála után, ellenállni a vágynak, ami Rainhez űzte, lemondani arról, hogy érezze, testben-lélekben, holott tudta, ha engedné, Rain mellette lenne. De nem engedhette, nem hagyhatta, hogy Rain arca elhomályosítsa Dane-ét. Jól tette, hogy elküldte, jól tette, hogy kiirtotta magából a Rain utáni vágy utolsó szikráját is. És ahogy telt-múlt az idő, és úgy tűnt, Rain mindörökre távol marad az életétől, Justine teste visszasüllyedt a tetszhalálba, agya pedig arra kényszerítette, hogy mindent feledjen. De most, hogy Rain visszatért, megint sokkal nehezebb lett. Justine majd belehalt a kíváncsiságba, vajon emlékszik-e még Rain arra a másfajta kapcsolatra - de hát hogyan is feledhette? Ő ugyan a maga részéről végzett minden effélével, de nagyon örült volna, ha kiderül, hogy Rain bizony egyáltalán nem, már persze csak akkor, ha az „ilyesmi" Rainnek Justine-t és csakis Justine-t jelenti. Ostoba ábrándok. Rain egyáltalán nem olyannak látszik, mint akit elepeszt a viszonzatlan szerelem, akár testi, akár lelki, és soha a legcsekélyebb hajlandóságot sem tanúsította, hogy ott szeretné folytatni, ahol abbahagyták. Rainnek ő csak jó barátként kell. Nagyszerű! Az óhajuk kölcsönös. Csak hát... igazán elfelejtette volna? Lehetetlen - de az isten verje meg, ha tényleg elfelejtette! Aznap este, amikor Justine idáig jutott gondolatban, különlegesen vadul és kegyetlenül játszotta Lady Macbethet, az évi szerepét. Utána nyugtalanul aludt, másnap reggel pedig levelet kapott anyjától, s ez meghatározhatatlan rossz érzést keltett benne. Mama mostanában ritkán ír, nagyon rég nem találkoztak, s a levelezésük elsatnyult, vérszegénnyé vált. De ez a levél más volt; öregségről árulkodott, mély fáradtságról, amely imitt-amott jéghegyként bukkant elő a jelentéktelen szavak tengeréből. Justine-nak nem tetszett a levél. Mama megöregedett...? Mi történik Droghedán? Mama talán valami nagy bajt titkol? Nanna beteg? Vagy valamelyik bácsi? Úristen - talán maga mama? Három éve nem látta őket, s három év hosszú idő, sok minden történhet, még ha vele, Justine O'Neill-lel nem történik is semmi. Azért, mert az ő élete eseménytelen, unalmas állóvíz, nem kell azt hinnie, hogy mindenki másé is az. Aznap este nem játszott, és már csak egyszer megy a Macbeth. Elviselhetetlenül teltek a nappal órái, és még az a gondolat sem villanyozta fel, hogy Rainnel vacsorázik. Barátságuk üres, meddő, semmire se jó, mondta magában Justine, ahogy magára rángatta a ruháját; narancsszínű volt, amit

Rain a legjobban utál. A konzervatív vén bácsika! Ha Rainnek nem tetszik így, ahogy van, ne nézzen rá! Lapos mellén felborzolta a kivágott ruha fodrait, elkapta a tulajdon pillantását a tükörben, és bűnbánóan felkacagott. Vihar egy pohár vízben! Pontosan úgy viselkedik, mint az a fajta némber, akit a legjobban megvet. Pedig milyen egyszerű a helyzet: fáradt, pihenésre van szüksége. Hála istennek, végre lemegy a Macbeth. De mi lehet mamával...?! Rain mostanában mind több és több időt töltött Londonban, és Justine csodálta, hogy játszi könnyedséggel ingázik Bonn és Anglia között. Kétségtelenül nagy segítség a magánrepülőgép, de azért csak kimerítő lehet. - Tulajdonképpen miért jössz el hozzám ilyen gyakran? - kérdezte Justine minden bevezető nélkül. - Európa valamennyi pletykarovatának ízletes csemege, de én néha már arra gondolok, nem használsz-e engem csak ürügynek, hogy Londonba jöhess. - Igaz, hogy olykor-olykor álcázásnak használlak - ismerte be nyugodtan a férfi. - Alkalmilag elkel egy kis porhintés. De azonkívül igazán szívesen vagyok veled. - Sötét szeme elgondolkodva pihent meg Justine arcán. - Nagyon csöndes vagy ma este, Herzchen. Bánt valami? - Nem, igazából nem. - Turkált az édességben, aztán eltolta maga elől. - Vagyis csak egy ostobaság. Mama meg én nem írunk már egymásnak minden héten, oly régóta nem láttuk egymást, hogy nemigen akad mondanivalónk, de ma olyan fura levelet kaptam tőle. Egyáltalán nem jellemző rá. Rainer szíve elszorult. Meggie csakugyan nem hamarkodta el a dolgot. Ösztöne azt súgta, hogy Meggie-nek ez az első húzása, és hogy nem az ő javát szolgálja. Meggie vissza akarja kapni a lányát, hogy fennmaradjon a droghedai dinasztia. Átnyúlt az asztalon, megfogta Justine kezét. Justine egyre szebb lesz a korral, gondolta, még ebben a ronda ruhában is. Kölyökarcának méltóságot kölcsönöznek a parányi ráncok, kiemelik a nagyon is határozott jellemet. De vajon a lelke is érettebb-e? Ez a baj Justine-nal, még önmagával sincs tisztában. - Herzchen, az édesanyád magányos - mondta Rainer, felégetve maga mögött a hidakat. Ha Meggie ezt akarja, hogyan ítélheti ő el? Justine a lánya, bizonyára jobban ismeri, mint ő. - Lehet - mondta Justine, és összevonta szemöldökét. - De azt hiszem, más is van mögötte. Hiszen évek óta magányos, akkor most egyszerre mitől változott meg a hangja? Nem tudom, mi lappang a sorai mögött, Rain, és ez aggaszt a legjobban. - Ne felejtsd el, hogy öregszik. Valószínűleg nehezebben bírja azt, amit régebben könnyebb volt elviselni. - Rain szeme elfelhősödött, mintha a lelke mélyén nagyon erősen koncentrálna valamire, ami a kimondott szavaival egészen ellentétes. - Justine, édesanyád három esztendeje elveszítette az egyetlen fiát. Gondolod, hogy az idő múlásával csökken a fájdalom? Én azt hiszem, növekszik. Dane eltűnt, és anyád bizonyára úgy érzi, hogy te is. Hiszen még csak haza sem mentél hozzá azóta. Justine lehunyta szemét. - Hazamegyek, Rain! Megígérem. Hazamegyek, méghozzá nemsokára! Tökéletesen igazad van most is, mint mindig. Sose gondoltam volna, hogy Drogheda hiányozni fog, de úgy látszik, vén koromra megszerettem. Végtére mégiscsak oda tartozom. Rainer hirtelen az órájára nézett, és szomorkásán elmosolyodott. - Borzasztóan sajnálom, de a mai este is egyike azoknak az alkalmaknak, amikor álcázásnak használlak, Herzchen. Nem szívesen kérlek arra, hogy egyedül menj haza, de alig egy óra múlva találkozóm van néhány igen fontos úrral egy szigorúan bizalmas helyen, ahova a saját kocsimon kell elmennem, amelyet az állambiztonsági szempontból szigorúan feddhetetlen Fritz vezet. - Jaj, de romantikus! - nevetett Justine, leplezve sértődött-ségét. - Engem rá lehet bízni akármilyen taxisofőrre, de a Közös Piac jövőjét nem, mi? Nahát, nem kérek se a taxidból, se a szigorúan bizalmas Fritzedből, hanem beszállok a földalattiba, és szépen hazamegyek. Nincs még késő. - Rain keze lazán fogta csak Justine-ét. Justine felemelte a férfi kezét, arcához szorította, azután megcsókolta. - Ó, Rain, nem is tudom, mit csinálnék nélküled! Rainer zsebre dugta kezét, felállt, megkerülte az asztalt, és másik kezével hátrahúzta Justine székét. - A barátod vagyok - mondta. - Erre valók a barátok: nélkülözhetetlenek. Justine elgondolkodó hangulatban ment haza, és hamaro san depresszió lett rajta úrrá. Hosszú idő óta először beszéltek személyes kérdésekről, és mi az eredménye? Rainer szerint mama szörnyen magányos, öregszik, neki pedig haza kell mennie. Ami szintén arra vall, hogy akármit érzett is iránta valaha, az már a múlté, és nem óhajtja feltámasztani. Arra eddig nem is gondolt, hogy Rain kellemetlenségnek tekinti őt, múltjának egy részét, amit legszívesebben eltemetne valami távoli, ismeretlen helyen, például Droghedán - így állna vajon a dolog? De akkor miért lépett be Rain megint az életébe kilenc hónappal ezelőtt ? Mert az adósának érezte magát ? Mert sajnálta? Mert úgy érezte, csak ő adhatja meg Justine-nak a kezdő lökést anyja felé, mert úgy érezte, ennyivel tartozik Dane emlékének? Rain nagyon szerette Dane-t, s ki tudja, mi mindenről beszélgettek Rain hajdani hosszú római látogatásain, amikor ő nem volt jelen? Talán épp Dane kérte meg, hogy vigyázzon rá, s Rain csak ennek a kérésnek engedelmeskedik. Kivárta, amíg megint közeledhet hozzá, s nem kell attól tartania, hogy ő ajtót mutat neki, aztán visszasétált Justine életébe, hogy teljesítse Dane-nek tett ígéretét. Igen, valószínűleg ez a dolog nyitja. Mert, hogy Rain már nem szereti, az biztos. Ha annak idején vonzotta is, az már végérvényesen elmúlt - nem csoda, hisz ő förtelmesen bánt vele. Csak önmagának tehet szemrehányást.

Amikor idáig ért a gondolatsorban, keservesen sírva fakadt. Nagy sokára úrrá lett magán, összeszidta magát ostobaságáért, aztán ébren hánykolódott ágyában, nem jött álom a szemére. Megpróbált elolvasni egy színdarabot, de az első néhány oldal után már összefolytak előtte a betűk. Hiába próbálta a kétség beesést agyának egy félreeső zugába száműzni - nem sikerült. Amikor pedig a londoni hajnal első gyér világa beszüremlett az ablakon, Justine leült íróasztalához - fázott, hallgatta a távoli közlekedés moraját, szagolta a nyirkos levegőt, és szinte érezte a hajnal savanyú ízét. Drogheda egyszeriben csodálatos szépen fénylett föl előtte. Édes, tiszta levegő; a csendet csak a természet hangjai törik meg. Békesség. Felkapott egy fekete filctollat, és levelet írt anyjának. Köny-nyei az első mondatoknál felszáradtak.

Remélem megérted, miért nem mentem haza, amióta Dane meghalt, de akármit gondolsz erről, tudom, örülsz, hogy hamarosan pótolom mulasztásomat. Igen, így van. Hazamegyek, mama - végleg. Igazad volt: elérkezett az idő, amikor vágyódom Drogheda után. Mindent megszereztem - hírnevet, pénzt -, de mindez semmit sem jelent. Miért vonszoljam magam fel-alá a színpadon életem végéig? Biztonságra, állandóságra van szükségem, úgyhogy hazamegyek Droghe-dára, ahol mindezt megtalálom. Elég a légvárakból. Ki tudja? Talán hozzámegyek Boy Ringhez, ha még kellek neki, végtére mi értékesebbet remélhetek az élettől, mint hogy anyja leszek egy falka kis északnyugati juhtenyésztőnek? Fáradt vagyok, mama, olyan fáradt, hogy már azt sem tudom, mit beszélek, és csak azt szeretném, ha lenne erőm leírni mindazt, amit érzek. Na, majd legközelebb. Lady Macbethnek vége, azt még nem határoztam el, mit csinálok a jövő szezonban, úgyhogy senkinek sem okozok kényelmetlenséget, ha most szépen leköszönök. Londonban egymás sarkát tapodja a rengeteg színésznő. Clyde két szempillantás alatt megtalálja az utódomat, de te nem, igaz? Sajnálom, hogy harmincegy évbe telt, mire rájöttem erre. Ha Rain nem segít, talán még tovább tartott volna, de ő fölöttébb éles szemű ürge. Sosem találkozott veled, mégis jobban megért, mint én. De hát a kibic jobban átlátja a partit. Ez százszázalékosan vonatkozik Rainre. Elegem van már abból, hogy Olümposzi magaslatról dirigálja az életemet. Úgy látszik, megígérhetett valamit Dane-nek, és állandóan a nyakamra jár. Csakhogy én átláttam rajta, és megszabadítom magamtól. Ha biztonságban hazaérek Droghedára, teljesítette az ígéretét, vagy megfizette az adósságát, vagy mi a fene, igaz? Hálás lehet nekem, hogy megspórolom neki azt a rengeteg repülőutat. Mihelyt elintézem a dolgaimat, megint írok, tudatom, hogy mikorra várhattok. Addig se feledd, kérlek, hogy a magam sajátos módján nagyon szeretlek. Ezúttal nem a szokásos lendületes betűkkel kanyarította alá a nevét - ez a „Justine" inkább a hajdani intézeti levelek aláírására emlékeztetett, amelyek fölött egy szigorú apáca sasszeme őrködött, összehajtotta a levélpapírt, beletette egy légiposta-borítékba és megcímezte. Útban a Macbeth utolsó előadására fel is adta. Késedelem nélkül nekifogott, hogy megvalósítsa terveit, és hátat fordítson Angliának. Clyde kétségbeesett, hisztériás jelenetet rendezett, Justine reszketett, sírt, de Clyde másnapra kialudta a mérgét, és zsörtölődve bár, de engedett. A lakás bérletét nem volt nehéz felmondani; sorba álltak érte a jelentkezők. Mihelyt kiszivárgott Justine távozásának híre, ötpercenként telefonáltak az érdeklődők, míg a készülék mellé nem tette a hallgatót. Mrs. Kelly, aki egykori Londonba érkezése óta gondoskodott a háztartásáról, gyászosan matatott a faforgács meg a ládák között, keservesen siratta magát, és titokban visszatette helyére a hallgatót, hátha olyasvalaki telefonál, aki le tudja beszélni Justine-t végzetes tervéről. A kavarodás kellős közepén telefonált is valaki, aki birtokában volt ennek a képességnek, de nem igyekezett rábírni Justine-t, hogy változtassa meg elhatározását; Rain még csak nem is tudta, hogy elmegy. Csupán arra kérte, vállalja el a háziasz-szony tisztét azon az estélyen, amit a Park Lane-en álló házában készül adni. - Micsoda?! - visított fel Justine. - Házad van a Park Lane-en? - Nos, mivel Nagy-Britannia egyre fokozottabb mértékben vesz részt az Európai Gazdasági Közösségben, annyi időt töltök Angliában, hogy praktikusabb, ha van egy helyi támaszpontom, ezért házat béreltem a Park Lane-en - magyarázta Rainer. - Szent egek, Rain, te titkolózó dög! Mióta van meg? - Úgy egy hónapja. - És hagyod, hogy végigcsináljam azt a kutyakomédiát múltkor este, és nem szólsz egy árva szót sem? Az isten verjen meg! - Justine szinte fuldoklott dühében. - El akartam mondani, de annyira élveztem, hogy azt hiszed, minden alkalommal átrepülök, hogy nem tudtam ellenállni, és még egy kicsit játszottam. - Rainer hangjában nevetés bujkált. - Meg tudnálak fojtani! - sziszegte Justine. Alig bírta elnyomni feltörő könnyeit.

- Herzchen, az istenért, hagyd abba! Ne haragudj! Gyere el, légy a háziasszonyom, akkor kedvedre megszemlélheted az egész házat. - Ötmillió vendég illő gardírozásával, ugyebár! Mi van, Rain, nem mersz velem kettesben maradni?! Vagy engem féltesz netán? - Te nem leszel vendég - felelt a tiráda első részére. - Háziasszony leszel, ami egészen más. Megteszed? Justine a keze fejével törölte le könnyeit, úgy morogta: - Meg. Az estély sokkal kellemesebbnek bizonyult a vártnál, mert Rain háza valóban nagyon szép volt, őmaga pedig olyan jó hangulatban, hogy Justine-ra is ráragadt. Justine illendő - habár Rain ízlésének kissé túlzottan merész - öltözékben jelent meg: Rainer első pillantásra akaratlanul is kis fintort vágott az élénk rózsaszín fényes selyem láttán, de menten belekarolt, és körülvezette a házban, még mielőtt a vendégek megérkeztek volna. Az est folyamán Rain tökéletesen viselkedett, a többiek előtt könnyed pajtásiassággal kezelte Justine-t, aki ettől hasznosnak és szükségesnek érezte jelenlétét. A vendégek olyan fontos politikusok voltak, hogy végig se merte gondolni, mifé le döntéseket hozhatnak. Ráadásul tökéletesen mindennapi emberek. Amitől az egész csak még rosszabb. - Nem is bántam volna, ha csak egyikükön is meglátszik, hogy a kiválasztottak közé tartozik - mondta Justine Rámér nek a vendégek távozása után. Kettesben maradtak; Justine azon tűnődött, vajon Rain mikor küldi haza. - Tudod, mint Napóleon vagy Churchill. Aki meg van róla győződve, hogy ő a sors embere. Te például annak tekinted magadat? - Ha némettel beszélgetsz, tapintatosabban válogasd meg a kérdéseidet, Justine. Nem, én nem tekintem magamat annak, és nem is jó, ha egy politikus annak tekinti magát. Némelyeknél esetleg beválik, bár szerintem az ilyenfajta emberek általában végtelenül sok bajt hoznak magukra és a hazájukra. Justine nem óhajtott vitába bocsátkozni erről a kérdésről. Arra jó volt, hogy beszélgetést lehetett kezdeményezni; most már témát változtathat, különösebb feltűnés nélkül. - A feleségek eléggé vegyes társaság voltak, nem? - kérdezte ártatlanul. - Legtöbbjük még annyira sem társasági dáma, mint én, még ha nem vagy is híve az erős rózsaszínnek. Mrs. Hogyis-hívják egész tűrhető volt, Mrs. Micsoda egyszerűen beleolvadt a tapétába, de Mrs. Undor egészen borzalmas. Hogyan bírja ki a férje? Milyen ostobán válogatják meg egyesek a feleségüket! - Justine! Mikor fogod végre megjegyezni a neveket? Még jó, hogy kikosaraztál, sose lett volna belőled politikusfeleség. Hallottam, amint nagyokat hümmögtél, mikor nem jutott eszedbe a nevük. Rengeteg férfi vitte sokra, pedig borzalmas felesége van, és legalább annyi nem vitte semmire, holott tökéletes feleséggel áldotta meg a sors. Hosszú távon persze mindegy, mert a férfi képességei nyomnak a latban. Igen kevés férfi házasodik pusztán politikai megfontolásból. Még most sem szokta meg, hogy Rainer rendreutasítja; gúnyosan bókolt, hogy elrejtse arcát, aztán letelepedett a szőnyegre. - Ejnye, Justine, kelj fel! Justine azonban maga alá húzta a lábát, és a kandalló mellett a falnak támaszkodott. Natasát simogatta. Vittorio bíboros halála után Rain magához vette a macskát, nagyon szerette az öreg, mogorva jószágot. - Mondtam már, hogy végérvényesen hazamegyek Dro-ghedára? - kérdezte hirtelen Justine. Rainer épp cigarettát vett ki a tárcájából, a nagy kéz nem remegett meg, nem bizonytalanodott el, hanem simán fejezte be a mozdulatot. - Nagyon jól tudod, hogy nem mondtad - felelte a férfi. - Hát akkor most mondom. - Mikor jutottál erre az elhatározásra? - öt napja. A hét végén utazom, remélhetőleg. Már alig várom.

- Értem. - Ennyi az egész mondanivalód? - Mi mást mondhatnék, hacsak azt nem, hogy szívből kívánom: légy boldog, akármit csinálsz? - A tökéletesen higgadt hang hallatára Justine arca megrándult. - Kösz! - felelte könnyedén. - Nem örülsz, hogy ezentúl nem zavarlak? - Nem zavarsz, Justine - felelte a férfi. Justine otthagyta Natasát, felkapta a piszkavasat, és vadul taszigálni kezdte a már-már elszenesedett tuskókat. Szikrazápor villant, aztán összeomlott a halódó farakás, a tűz melege megcsappant. - A rombolás ördöge késztet arra, hogy megöljük a tüzet. Siettetni a véget... De micsoda pompás vég, nem igaz, Rain? A férfit szemmel láthatólag nemigen érdekelte a tűz halála, mert csak ennyit kérdezett: - Tehát a hét végén? Nem vesztegeted az időt. - Mi értelme a halogatásnak? - És a pályád? - Torkig vagyok a pályámmal. Különben is: Lady Macbeth után mi jöhet még?

- Ej, Justine, ne légy már kiskorú! Meg tudnálak pofozni, amikor ilyen sületlenségekkel állsz elő! Miért nem mondod meg becsületesen, hogy a színház már nem jelent a számodra kihívást, és hogy honvágyad van? - Jól van, jól van, jól van! Legyen neked igazad! Bocsánatot kérek átkozott cinizmusomért! Elnézést, hogy élek! - Talpra szökkent. - A fene egye meg, hol a cipőm? Hol a kabátom? Fritz már hozta is a szóban forgó darabokat, és hazafuvarozta Justine-t. Rain elnézést kért, amiért nem kísérheti haza, dolga van, mondta, ám amikor Justine elment, úgy ült a felélesztett tűz előtt, Natasával az ölében, mint akinek semmi dolga az égvilágon. - Remélem - mondta anyjának Meggie -, helyesen cselekedtünk. Fee rápillantott, bólintott. - Egész biztosan. Az a baj, hogy Justine nem képes határozni, úgyhogy mi nem tehetünk mást: határozunk helyette. - Nem nagyon szeretem Isten szerepét játszani. Azt hiszem, tudom, mit szeretne valójában, de ha a szemébe mondanám, letagadná. - A Clearyk büszkesége - mosolygott Fee. - A legváratlanabb személyekben üti fel a fejét. - Nono! Úgy emlékszem, az Armstrongokban is akadt egy kevés! De Fee a fejét rázta. - Nem. Akármiért tettem, amit tettem, sohasem büszkeségből. Erre jó az öregség, Meggie. Megajándékoz egy lélegzetnyi idővel, mielőtt meghalunk, hogy megértsük: miért tettük, amit tettünk. - Kivéve, ha addigra már egészen szenilisek vagyunk - mondta szárazon Meggie. - Nem mintha téged ilyen veszély fenyegetne. Remélhetőleg engem se. - Lehet, hogy a szenilitás adomány azoknak, akik nem bírnának szembenézni a múltjukkal. Egyébként te még nem vagy annyi idős, hogy megállapíthasd magadról, megúsztad a szenilitást. Van még rá húsz éved. - Még húsz év! - visszhangozta elkeseredve Meggie. - Rettenetesen soknak tűnik. - Rajtad állt volna, hogy ne ilyen magányosan töltsd el, nem igaz? - kérdezte Fee, de nem nézett fel a kötéséről. - De igen, csakhogy érdemes lett volna, anya? - kötőtűjével megkoppintotta Justine levelét, hangjában egy árnyalatnyi kétely csendült. - Eleget haboztam. Itt ülök, amióta csak Rainer itt volt, és azt remélem, nem kell semmit sem tennem, azt remélem, hogy nem rajtam áll a döntés. De mégis neki lett igaza. A végén mégis nekem kellett megtennem. - Én is megtettem a magamét! - protestált sértődötten Fee. - Mihelyt feladtad annyira a büszkeségedet, hogy egyáltalán elmondd nekem a dolgot. - Igen, te is segítettél - mondta szelíden Meggie. Ketyegett a vén óra; száguldott a két pár kézben a kötőtűk teknőchéj vége. - Anya, valamit mondj meg nekem - szólalt meg hirtelen Meggie. - Miért törtél össze Dane miatt, amikor apu vagy Frank vagy Stu miatt nem? - Összetörtem? - Fee keze megállt; letette a tűket. Még most is éppolyan jól kötött, mint amikor tökéletes volt a szeme. - Hogy érted ezt? - Hogy majdnem belehaltál. - Belehaltam én valamennyibe, Meggie. De az első három alkalommal fiatalabb voltam, több energiám volt, hogy alakoskodjam. Több okom is. Mint most neked. De Ralph pontosan tudta, mit éreztem, amikor apu és Stu meghalt. Te még nagyon fiatal voltál, nem vetted észre. - Elmosolyodott. - Imádtam Ralphot, tudod. Ő... különleges volt. Pontosan, mint Dane. - Igen. Sose tudtam, hogy észrevetted, anya... mármint hogy a természetük mennyire hasonlított. Fura. Mai napig is a legsötétebb Afrika vagy a számomra. Annyi mindent nem tudok rólad. - Remélem is! - nevette el magát Fee. A keze nem mozdult. - Visszatérve az eredeti tárgyra... ha ezt most megteszed Jus-tine-ért, Meggie, azt hiszem, több hasznod lesz a bajaidból, mint nekem volt az enyéimből. Én nem voltam hajlandó megtenni, amire Ralph kért: hogy vigyázzak rád. Nekem az emlékeim kellettek... semmi más, csak az emlékeim. Neked pedig nincs más választásod. Másod sincs, csak az emlékeid. - Az is több a semminél, ha a fájdalom már alábbhagy. Szerinted nem? Huszonhat teljes évem volt Dane-nel, és megtanultam, hogy megmagyarázzam magamnak: ami történt, szükségképpen a legjobb cél érdekében történt, hogy szörnyű megpróbáltatástól menekült meg, amit talán nem lett volna ereje elviselni. A halálnál van rosszabb is, ezt mindannyian tudjuk. - Nincs benned semmi keserűség? - kérdezte Fee. - Eleinte volt, de az ő kedvükért kineveltem magamból. Fee megint felemelte a kötést. - Ha mi elmegyünk, nem lesz már senki - mondta halkan. - Drogheda nem lesz többé. Kap majd egy sort a történelemkönyvekben, aztán valami komoly fiatalember eljön Gillybe, és megkeresi a régi idők néhány megmaradt tanúját, mert könyvet ír Droghedáról. Új-Dél-Wales utolsó nagy juhtenyésztő gazdaságáról. De az olvasók nem is sejtik, milyen volt valójában. Nem is sejthetik. Az tudja csak, aki részese volt. - Igen - bólintott Meggie a kötése fölött. - Csak az tudja, aki részese volt.

Búcsúlevelet írni Rainnek a fájdalom, a megdöbbenés első kétségbeesésében nem volt nehéz; még élvezet is volt a maga kegyetlen módján, hisz akkor visszaütött vele - én szenvedek, szenvedj te is! Ezúttal azonban Rain nem vállalta azt a helyzetet, amikor mindent meg lehetett volna oldani egy egyszerű „Kedves Rain" kezdetű levéllel. Nem: búcsúvacsora kedvenc vendéglőjükben. Rain nem javasolta a Park Lane-en álló házát, s ez csalódást okozott Justinenak, de nem lepte meg. Rain kétségtelenül még a végső búcsút is Fritz jóindulatú szeme láttára óhajtja lebonyolítani. Nyilván nem vállal semmiféle kockázatot. Justine életében először igen nagy gondot fordított a megjelenésére. Tetszeni akart Rainnek, és a gonosz kisördög, amely rendszerint narancsszín fodrokat kényszerített rá, most duzzogva odébbállt. Mivel Rain a puritán elegancia híve, Justine földig érő tompa bordó selyemdzsörzé ruhát öltött, magas nyakút, hosszú ujjút. Széles, fonott, gyöngyökkel és drágakövekkel díszített arany nyakéket tett fel, hozzá mindkét csuklójára hasonló karkötőt. Csak az a szörnyű, szörnyű haj...! Sosem tudta annyira kordában tartani, hogy Rain ízlésének megfeleljen. A szokásosnál több arc- és szemfesték, hogy elrejtse depresszióját. Tessék. Ha nem nézi nagyon közelről, egész tűrhető. Nem nézte nagyon közelről. Legalábbis nem tett megjegyzést Justine fáradt külsejére, nem érdeklődött, nincs-e valami baja, kimerítette-e a csomagolás. Ami egyáltalán nem volt jellemző Rainre. És Justine hamarosan arra gondolt: vége a világnak, mert Rain annyira különbözött szokásos önmagától. Egyáltalán nem járult hozzá a vacsora sikeréhez, nem segített, hogy majdani leveleikben örömteljesen emlékezzenek az alkalomra. Justine igyekezett ugyan meggyőzni magát, hogy Raint elszomorítja a távozása - de sehogy sem sikerült. Nem erre vallott a hangulata. Oly távoli volt, mintha egy papírmasé bábuval ülne egy asztalnál, amit menten felkap az első szellő, és tovaragadja, ő meg hiába bámul utána. Mintha már rég elbúcsúztak volna, és ez a vacsora fölösleges ráadás volna csupán. - Kaptál már levelet édesanyádtól? - érdeklődött udvariasan a férfi. - Nem, de nem is igen számítok rá. Valószínűleg nem talál szavakat. - Akarod, hogy Fritz kivigyen holnap a repülőtérre? - Köszönöm, taxin megyek - vágta oda barátságtalanul. - Nem szeretnélek megfosztani a szolgálataitól. - Egész nap értekezletem van, nem hiányozna a kocsi. - Mondtam már, hogy taxin megyek! Rainer felhúzta a szemöldökét. - Kiabálni nem kell, Justine. Úgy teszel, ahogy kedved tartja. Már nem szólította Herzchennek. Az utóbbi időben egyre ritkábban használta a régi becenevet, ma este pedig egyetlen egyszer sem. Ó, micsoda keserves, elszomorító vacsora! Végezzünk vele minél hamarabb! Justine azon kapta magát, hogy Rainer kezét nézi, és megpróbálja felidézni magában, milyen volt az érintése. Nem sikerült. Miért nem rendezettebb, szervezettebb az élet, miért kell ilyesminek történnie, mint Dane? Talán mert Dane-re gondolt, a hangulata egyszeriben a mélypontra zuhant. Egy percig sem bírta tovább. Megfogta széke karfáját. - Nem baj, ha megyünk? - kérdezte. - Szörnyen megfájdult a fejem. A főút és Justine kis utcája sarkán Rain kisegítette a kocsiból, Fritzet utasította, hogy kerülje meg a háztömböt, ő pedig udvariasan megfogta Justine könyökét, úgy vezette. Az érintése személytelen volt. A londoni szemerkélő eső csontig hatoló nyirkosságában taposták lassan a macskaköveket, nedves lépteik visszhangot vertek az éjszakában. Gyászos, magányos léptek. - Hát elbúcsúzunk, Justine - szólalt meg a férfi. - Legalábbis egyelőre - válaszolt Justine erőltetett könynyedséggel -, de nem ám örökre! Néha át-átruccanok majd, és remélem, te is szakítasz magadnak időt, hogy ellátogass Dro-ghedára. Rainer megrázta a fejét. - Nem. Mi most elbúcsúzunk, Justine. Nincs már szükségünk egymásra. - Úgy érted, hogy neked nincs már szükséged rám - mondta Justine, és sikerült majdnem meggyőzően felkacagnia. Semmi baj, Rain! Ne kímélj, el tudom viselni! Rainer megfogta a kezét, lehajolt, megcsókolta, felegyenesedett, rámosolygott, hátat fordított és elment. Odahaza levél várta anyjától. Justine felemelte a lábtörlőről, táskáját, köpenyét ledobta, tetejébe a cipőjét is, és bement a nappali szobába. Letelepedett egy becsomagolt ládára, s ajkát rágva egy pillanatig tűnődő, zavart szánalommal nézte Dane-nek azt a gyönyörű portréját, amely a felszentelésekor készült. Azután rajtakapta magát, hogy meztelen lába ujja a feltekert kengurubőr szőnyeget simogatja; elfintorította arcát, és gyorsan felkelt. Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, elővette a tejszínes kancsót, a mélyhűtőből egy doboz konzervkávét. Fél kézzel kinyitotta a vízcsapot, és közben tágra nyílt szemmel nézett körül, mintha most látná először a konyhát, a hámló tapétát, a mennyezetről kosárban függő filodendront, a fekete macskaórát, amely farkcsóválással jelzi a múló időt és csudál-kozva forgatja a szemét. HAJKEFÉT BECSOMAGOLNI! hirdette egy nagybetűs felírás a falitáblán. A konyhaasztalon ceruzavázlat hevert: ő készítette Rainről néhány hete. Meg egy csomag cigaretta. Kivett egyet, rágyújtott, feltette a vizet, és csak akkor jutott eszébe anyja levele, amit most is fél kezében szorongatott. Akár el is olvashatja, míg felforr a víz. Leült a konyhaasztalhoz, Rain képét a padlóra pöccintette, és rálépett. Le vagy szarva, Rainer Mörling Hartheim! Azt hiszed, érdekelsz, te ronda nagy bőrkabátos német tuskó? Nincs már szükséged rám, mi? Hát nekem se rád, vedd tudomásul!

Drága Justine - írta Meggie -, kétségtelenül szokásos impulzív tempóddal lendültél neki a dolgoknak, úgyhogy remélem, levelem még idejében odaér. Ha utóbbi leveleimben volt valami, ami erre a hirtelen elhatározásra késztetett, kérlek, bocsáss meg. Nem akartam ilyen drasztikus reakciót

előidézni. Alighanem csak egy kis együttérzésre vágytam, de mindig elfelejtem, hogy a vastag bőröd alatt tulajdonképpen roppant érzékeny lélek rejtőzik. Nem tagadom, magányos vagyok, szörnyen magányos. De ezen az sem segít, ha hazajössz. Próbálj meg gondolkodni egy kicsit: magad is belátod, hogy ez így van. Mit szeretnél elemi azzal, hogy hazajössz? Nincs hatalmad visszaadni nekem azt, amit elveszítettem, nem tehetsz semmit sem jóvá. És a veszteség nemcsak az én veszteségem. A tiéd is, Nannáé is, mindenkié. Úgy veszem észre, az a gondolat él benned -az a merőben téves gondolat -, hogy valamiképpen te vagy felelős azért, ami történt. Ez a mostani hir telen elhatározásod igencsak úgy fest, mintha bűnbánatodban adtad volna rá a fejedet. Márpedig ez önteltség, Justine. Dane felnőtt ember volt, nem tehetetlen kisbaba. Én engedtem el, nem igaz? Ha én megengedném magamnak, hogy úgy érezzek, mint te, már rég elmegyógyintézetben volnék, amiért hagytam, hogy a maga életét élje. De én nem foglalkozom azzal, hogy magamat hibáztassam. Egyikünk sem Isten, habár nekem valószínűleg több alkalmam volt ezt megtanulni, mint neked. Ha hazajössz, áldozatként ajánlod fel nekem az életedet. Én pedig nem kérek belőle! Sosem is kértem. És most visszautasítom. Te nem tartozol Droghedára, nem is tartoztál soha. Ha még most sem jöttél rá, hogy hova tartozol, azt ajánlom, ülj neki ebben a minutumban a komoly gondolkodásnak. Néha meglepően nehéz a felfogásod. Rainer nagyon rendes ember, de én még sosem találkoztam férfival, aki annyira önzetlen lett volna, mint amilyennek őt gondolom. Még hogy Dane kedvéért! Nőj már fel végre, Justine! Drágaságom: egy fény kihunyt. Mindannyiunk számára. És te semmit sem tehetsz ez ellen, érted már végre? Megsértenélek azzal, ha úgy tennék, mintha tökéletesen boldog volnék. Nem, az emberi állapot nem ilyen. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy mi itt Droghedán végigsírjuk-jajgatjuk napjainkat. Élvezzük napjainkat, s ennek legfőbb oka, hogy érted gyújtott világunk most is ég. Dane világa mindörökre kihunyt. Drága Justine, kérlek, próbáld ezt elfogadni. Gyere haza Droghedára mindenképpen, nagyon szeretnénk már látni mindannyian. De nem egyszer s mindenkorra. Nem lennel boldog, ha itt telepednél le. Nemcsak szűkség nincs arra, hogy ilyen áldozatot hozz - haszna sem lenne. A te pályádon, ha csak egyetlen évet hagysz ki, azt is igen drágán kell megfizetni. Maradj hát ott, ahova tartozol; légy a magad világának hasznos polgára.

A fájdalom. Mint a Dane halála utáni első napokban. Ugyanaz a hiábavaló, eltékozolt, elkerülhetetlen fájdalom. Ugyanaz a kétségbeesett tehetetlenség. Nem, hát persze hogy semmit sem tehet. Nincs mód jóvátenni semmit, nincs mód. Sivítás! Felforrt a víz. Csitt, üst, hallgass! Hallgass, ne sírj - mama kedvéért. Mondd csak, milyen érzés mama egyetlen gyermekének lenni? Kérdezd csak meg Justine-t - ő tudja. Igen, Justine nagyon jól tudja, milyen az, ha az ember egyetlen gyerek. Csakhogy nem az a gyerek, akire annak a szegény, sápadt, öregedő asszonynak ott a világ végén szüksége van. Mama, jaj, mama! Gondolod, ha ember erre képes volna, meg nem tenném? Világot világért, az én mécsemet az övéért! Nem igazság, hogy Dane-nek kellett meghalnia... Igaza van. Ha hazamegyek is Droghedára, az sem feledteti a tényt, hogy ő már nem mehet haza soha többé. Ha ott nyugszik is mindörökre, sohasem mehet többé haza. Kihunyt a fény, s én nem tudom újraéleszteni. De értem, hogy mit akarsz mondani, mama. Az én világom még ég. Benned is ég - de nem Droghedán. Fritz nyitott ajtót, nem a szokásos jól szabott tengerész-sofőr egyenruhájában, hanem elegáns komornyiköltözékben. De ahogy elmosolyodott, mereven meghajolt, és jó öreg német módra összevágta a bokáját, Justine-nak eszébe jutott valami: vajon Fritz Bonnban is kettős szerepet játszik? - Maga csak Herr Hartheim alázatos szolgája, Fritz, vagy igaziból a házőrző kutyája? - kérdezte Justine, miközben odaadta a kabátját. Fritznek a szeme se rebbent. - Herr Hartheim a dolgozószobájában van, Miss O'Neill - közölte szenvtelenül. Rainer a kandalló előtt ült, előrehajolt egy kissé, Natasa a szőnyegen aludt összegömbölyödve. Amikor nyílt az ajtó, Rainer felpillantott, de nem szólt, s nem is látszott rajta öröm. Justine átment a szobán, letérdelt, és homlokát Rainer ölébe hajtotta. - Rain, annyira sajnálom azt a sok hosszú évet, és nem tudom jóvátenni... - suttogta. Rainer nem állt fel, nem húzta magához Justine-t: letérdelt mellé a padlóra. - Csoda - szólalt meg. Justine rámosolygott. - Ugye, mindig szerettél? - Igen, Herzchen, mindig.

- Nagyon nagy fájdalmat okoztam neked. - Nem úgy, ahogyan gondolod. Tudtam, hogy szeretsz, és kivártalak. Mindig is meggyőződésem volt, hogy a türelem rózsát terem. - Tehát hagytad, járjak a végére én magam. Nem aggasztott egy kicsit, amikor bejelentettem, hogy hazamegyek Droghe-dára? - De igen. Ha egy másik férfi lett volna, az nem zavar, de Drogheda? Félelmetes ellenfél. Igen, aggasztott. - De már előbb tudtad, hogy el akarok menni, még mielőtt megmondtam volna, igaz? - Clyde árulta el. Felhívott Bonnban, megkérdezte, nem tudnálak-e valahogyan visszatartani, mire azt mondtam neki: menjen bele a játékba úgy egy-két hétig, én pedig majd megnézem, mit tehetnék. Nem Clyde miatt. Nem vagyok önzetlen. - Mama is ezt írta. De hát ez a ház! Egy hónapja is megvolt már? - Nem. És nem is az enyém. De mivel szükségünk lesz egy londoni házra, ha folytatni akarod a pályát, utána kell néznem, megvehetném-e. Már persze ha neked is tetszik. Még arra is hajlandó vagyok, hogy rád bízom a berendezést, ha becsületszavadra megígéred, hogy eltekintesz a narancsés a rózsaszín árnyalatoktól. - Nem is tudtam, hogy ennyire ravasz vagy. Miért nem mondtad meg egyszerűen, hogy szeretsz? Mindig arra vártam! - Azt már nem. A bizonyítékok tömege ott volt az orrod előtt, magadnak kellett észrevenned. - Sajnos, krónikus vaksággal vagyok megverve. Magamtól sosem vettem volna észre, segítségre volt szükségem. Anyám végül rákényszerített, hogy nyissam ki a szememet. Levelet kaptam tőle, azt írja: ne menjek haza. - Csodálatos ember az édesanyád. - Tudom, hogy találkoztál vele, Rain... de mikor? - Egy évvel ezelőtt meglátogattam. Drogheda pompás hely, de nem te vagy az, Herzchen. Ottlétem alatt igyekeztem ezt anyádban is tudatosítani. Nem is tudod, mennyire örülök, hogy sikerült, bár nem hiszem, hogy valami nagyon bölcs dolgokat mondtam neki. Justine Rainer ajkára tette ujjait. - Magam is kételkedem, Rain. Mindig. Lehet, hogy örökké kételkedni fogok. - 0, Herzchen, remélem, hogy nem! Az én számomra más nem létezhet rajtad kívül. Az egész világ tudja ezt, már évek óta. De a szerelmes szavak üresek, nem jelentenek semmit. Ha ezerszer napjában a fejedhez vágom, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, az sem enyhítette volna a kételyeidet egy szemernyit sem. Inkább hallgattam, Justine. Nem beszéltem a szerelmemről, csak aszerint éltem. Hogyan is kételkedhettél leghűségesebb lovagod érzelmeiben? - Felsóhajtott. - De legalább nem tőlem kellett megtudnod. Talán anyád szava még téged is meggyőz. - Légy szíves, ne beszélj így! Szegény Rain, a türelmedet alaposan próbára tettem. Ne haragudj, hogy mama nyitotta fel a szememet. Igazán nem számít! Nem látod, hogy itt térdelek alázatosan a lábad előtt? - Hála istennek, az alázat holnapra elszáll nyomtalanul - mondta lényegesen vidámabban Rainer. Holnap megint a régi leszel. Justine-ból lassan eltűnt a feszültség: túl volt a nehezén. - Azt szeretem... nem is: azt imádom benned, hogy olyan istenien megtáncoltatsz. Rainer hangtalanul nevetett. - Gondold csak el, Herzchen, milyen lesz a jövőnk. Ezentúl bele fogsz látni a kártyáimba, megismered a módszereimet! - Megcsókolta a homlokát, az arcát, a szemhéját. - Ilyennek szeretlek, Justine, nem szeretném, ha megváltoznál. Ilyennek szeretlek, a szeplőiddel, a cinizmusoddal egyetemben. Justine átkarolta a nyakát, ujjait abba a csodálatos sörénybe fúrta. - Jaj, hogy vágyódtam erre! sóhajtott. - Ezt sose tudtam elfelejteni! Ez állt a táviratban:

ÉPP MOST LETTEM MRS. RAINER MÖRLING HARTHEIM STOP CSENDES ESKÜVŐ VATIKÁNBAN STOP PÁPAI ÁLDÁS MINDEN MENNYISÉGBEN STOP VÉGÉRVÉNYESEN FÉRJNÉL VAGYOK FELKIÁLTÓJEL PÓTLÓLAG ÁTMEGYÜNK MAJD NÁSZÚTRA AMINT LEHET DE EURÓPA LESZ AZ OTTHONUNK STOP SZERETETTEL MINDENKI NEK RAINERTÖL IS STOP JUSTINE. Meggie letette az asztalra a táviratot, és tágra nyílt szemmel bámult ki az ablakon az őszi rózsarengetegre. Rózsaillat, rózsaméhek. És a hibiszkusz, az eukaliptuszok, a bougainvillea amott a magasban, a borsfák. Milyen gyönyörű a kert, milyen eleven. Látni, amint a kicsiny dolgok nagyra nőnek, változnak, elhervadnak; azután új kicsiny dolgok kelnek életre ugyanabban a végtelen, szüntelen körforgásban. Elérkezett Drogheda végórája. Ideje már. Újuljon meg a körforgás ismeretlen emberekből. Mindent magamnak köszönhetek, senki mást nem hibáztathatok. És nem bánom egyetlen árva pillanatát sem. A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzihajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis belehatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik; csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon. De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.