Clive Cussler - A Kán Kincse

CLIVE CUSSLER A Kán Kincse

Made By Lassiter

A mű eredeti címe: Treasure of Khan © 2006 Sandecker, RLLLP A fordítás a G. E Putnam's Sons 2006. évi kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Stanislaw Hungárián translation: © Nitkovszki Stanislaw, 2007 Borító: © Aquila 1. Kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2007 Az Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.aquila.hu

ISBN 978 963 679 668 6

F Felelős szerkesztő: Jámbor Mariann Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető Felelős vezető: Kiss Ernő ügyvezető A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2007. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Kerrynek, szeretettel D.&C.

A VIHAR

Hakata-öböl, Japán i. sz. 1281. augusztus 10. ARIK TIMUR KILESETT a sötét tengerre. Még mindig nem látott semmit, de azt most már hallani lehetett, hogy a halk, óvatos evezőcsapások a hajó felé közelednek. Amikor a láthatatlan bárka már csak néhány lábnyira volt tőlük, Timur visszahúzódott az árnyékba, és lehajtotta a fejét. A támadóknak ezúttal meleg fogadtatásban lesz részük, gondolta zord elszántsággal. A bárka egy halk koccanással a nagyobbik hajó farának ütődött. Az éjféli hold csak egy vékonyka sarlónak mutatta magát, de felhőtlen égbolt volt, és a halvány csillagfény pótolta sugarait. Timur mozdulatlanul térdelt, és várta, hogy a sötét körvonalnak látszó japánok átmásszanak a korláton. Majdnem egytucatnyian voltak, és mindannyian élénk színű, suhogó selyemruhát viseltek rétegelt bőrpáncéljuk alatt. Borotvaéles katanáik gyilkosan csillogtak a gyenge éjszakai fényben. Látva, hogy mindenki besétált a csapdába, a mongol parancsnok a mellette kuporgó fiúra nézett, és bólintott. A fiú rögtön kolompolni kezdett a bronzharanggal, amit eddig az ölében szorongatott. A támadók kővé dermedtek a sokktól. Ez volt az a pillanat, amire a harminc katona várt. Előugrottak rejtekhelyeikről, és vashegyű lándzsáikkal nekirontottak az ellenségnek. A japánok fele rögtön szörnyclhalt - volt, amelyiknek a bó'rpáncélját több lándzsa is átjárta -, a többiek pétiig védekezni próbáltak, de a túlerővel szemben hamar alulmaradtak. Alig telt bele néhány pillanat, és egy kivételével mindannyian holtak vagy haldokolva hevertek a fedélzeten. Ennek az egynek, aki medvebőr csizmába bújtatott buggyos nadrágjával és vörös selyemköntösével mindennek látszott, csak paraszt-kalonának nem, eszébe sem jutott megadni magát. Fürgén, mint a villáin, nekitámadt a magabiztos mongol katonáknak, és kardjával félrelökve a lándzsákat, megközelített egy háromfős csoportot. Mire az emberek

észbe kaphattak volna, mindhármukat levágta, egyiket csaknem kettészelve egy erőteljes kardcsapással. Látva, hogy ez a forgószél túl veszélyes ellenfél az embereinek, Timur felpattant, előhúzta a kardját, és támadásba lendült. A kardforgató észrevette Timurt; ügyesen elhárított egy lándzsadöfést, és hátraperdült, hogy a feléje robogó harcosba döfje a pengét. A mongol parancsnok, aki eddigi pályafutása során több mint húsz ellenféllel végzett, halálosnyugalommal kitért előle, és egy határozott mozdulattal a támadó bordái közé mélyesztette kardját. A japán megmerevedett, ahogy a penge átjárta szívét, majd erőtlenül meghajolt a győztes előtt, és összerogyott. A katonák diadalittasan éljenezni kezdtek, így adva tudtul a flotta többi hajóján tartózkodó bajtársaknak, hogy az orvtámadás ezúttal kudarcot vallott. Bátran harcoltatok - dicsérte meg Timur túlnyomórészt kínai katonáit. Dobjátok a japán tetemeket a vízbe, és mossuk le a vért a fedélzetről. Ma éjjel büszkén és nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket. Egy újabb éljenzés kíséretében lehajolt a halott szamuráj mellé, és kifejtette kezéből a véres kardot. A hajó lámpásainak halvány fényében gondosan megvizsgálta a japán fegyvert, megcsodálva a penge finom kidolgozását, majd a saját kardhüvelyébe tolta, és elégedetten bólintott. Miközben a katonák minden ceremónia nélkül átlökték az ellenség halottait a korláton, a hajó kapitánya, egy Yon nevű koreai lépett Timur mellé. - Nagyon ügyes - mormogta szenvtelenül -, de hány támadást kell még eltűrnöm a hajómon? A szárazföldi támadás akkor fogja visszanyerni lendületét, ha a DélYangce flotta is megérkezik. Hamarosan eltapossuk az ellenséget, és akkor megszűnnek ezek a rajtaütések. Addig is remélem, hogy ez a ma éjjeli győzelem jobb belátásra fogja téríteni a japánokat. Yon kétkedően morgott valamit, majd hozzátette: - A hajómnak és a legénységemnek mostanra már otthon kellene lennünk Puszanban. Az invázió kudarcot vallott. - Bár jobban is összeegyeztethették volna a két flotta érkezését, a végkifejletet illetően nincsenek kétségeim. A háborút mi fogjuk megnyerni -jelentette ki ingerülten Timur. Miután a kapitány faképnél hagyta, Timur bosszúsan elkáromkodta magát. Kínai gyalogosok és koreai hajók. Olyan volt ez, mint hátrakötött kézzel harcolni. Egy mongol lovas hadosztályt kellett volna partra tenni, és egy héten belül behódolt volna az egész ország. De ez egyelőre csak álom maradt, és a kapitány szavaiban kétségkívül sok igazság volt. Az invázió már eleve erőtlenül indult, és ha babonás

lett volna, akár azt is feltételezhette volna, hogy átok ül rajtuk. Amikor Kubláj, Kína császára, a Mongol Birodalom kánjainak kánja felszólította a japánokat, hogy hódoljanak be, és azok visszautasították, egy hadiflottát küldött az engedetlenek megleckéztetésére. Az 1274-es flotta azonban túl kicsinek bizonyult, ráadásul egy vihar is alaposan megtizedelte. Most, hét évvel később, Kubláj kán nem akarja elkövetni ugyanazt a hibát. Hatalmas inváziós erőt készült bevetni Japán ellen: az egyesített kelet-koreai flottát és a fő kínai haderőt, a Dél-Jangce flottát. Több mint százötvenezer kínai és mongol katona rohanta volna le Kjúsú szigetét, elseperve a japán hadurak szedett-vedett csapatait. A két flotta azonban még nem egyesült. Elsőként a kelet-koreai érkezett meg, hogy dicsőséget szomjazva csapatokat próbáljon partra tenni a Hakataöböltől északra. Az elszánt japán védők azonban hamar visszaverték őket, és most kénytelenek voltak tétlenül várni, hogy megérkezzen a másik flotta. A magabiztossá vált japánok ellentámadásba lendültek: éjszakánként vakmerő harcosaik fellopóztak az öbölben horgonyzó mongol hajókra, és szörnyű mészárlásokat hajtottak végre. Áldozataikat lefejezték, és fejüket magukkal vitték győzelmi jelként. Néhány ilyen támadás után az inváziós flotta hajói közelebb húzódtak egymáshoz, hogy megnehezítsék a japánok dolgát. Egyedül Timur hajója horgonyzott az öböl szélén, arra csábítva a japánokat, hogy fedélzetére látogassanak. A csapda működött, a támadók életükkel fizettek merészségükért. Bár az éjszakai támadások stratégiai szempontból nem okoztak nagy kárt, tovább rombolták a katonák már így is megtépázott harci kedvét. Az emberek már majdnem három hónapja laktak a zsúfolt koreai hajókon, azóta, hogy elhagyták Puszant. Az élelem fogytán volt, a hajók rothadtak, és kolerajárványok tizedelték a flottát. Timur azonban biztos volt benne, hogy ha a Dél-Jangce flotta megérkezik, változni fog a helyzet. A tapasztalt és fegyelmezett kínai sereg könnyedén le fogja győzni a gyengén szervezett szamuráj harcosokat. Csak jönnének már... A reggeli égbolt ragyogóan tiszta volt, délről azonban állhatatos szél fújt. Yon kapitány a mugun tatján állt, és az öbölbe összetorlódott hajókat nézte. A koreai hajók - közel kilencszáz, a legkülönbözőbb méretekben és formákban - alkotta flotta lenyűgöző látványt nyújtott. A legtöbb hajó zömök, széles dzsunka volt, némelyik alig húsz láb hosszú, de akadtak majdnem nyolcvan láb hosszúak is. Yon hajója ez utóbbiak közé tartozott. Kevés kivétellel az invázió céljára épílelíék őket. De bármilyen impozáns volt is a keleti flotta, Yon tudta, hogy csak kistestvére a várva várt erősítésnek.

Délután fél háromkor kiabálni kezdett egy őrszem, és hamarosan az egesz öböl izgatott kiáltásoktól és dobpergéstől visszhangzott. Kint, a tengeren a déli inváziós flotta első pöttyei kúsztak fel a japán partok irányába a láthatár mögül. Ahogy az órák teltek, a pöttyök szüntelenül sokasodtak és híztak, mígnem a fekete fából készült hajótestek és a vérvörös vitorlák az egész tengert eltakarták a szemlélő elől. A Koreaiszoros felől érkező háromezer hajó százezer katonájával olyan elképesztő inváziós erőt képviselt, amihez foghatót csak hét évszázaddal később, a normandiai partraszállásnál vetettek be újra. A kínai dzsunkák egész nap, egész éjjel, sőt még másnap délelőtt is folyamatosan érkeztek a Hakata-öbölbe és a környező partok közelébe. A zászlóshajóról, melynek fedélzetén mongol és kínai tábornokok készítették elő az új offenzívát, zászlójelekkel koordinálták a felvonulást. A japánok elborzadva figyelték a hatalmas flottát kőből épült védőgátjaik mögül. A túlerő látványa egyeseket csak még elszántabbá lett, másokat pedig kétségbeesett imádkozásra sarkallt. Még a legmerészebb szamuráj is tudta, hogy ezt a támadást nem fogja túlélni. Kétezer kilométerrel délebbre azonban egy másik erő is mozgolódott, még félelmetesebb, mint Kubláj kán inváziós flottája. A szél, a tenger és az eső szövetségéből születő tájfun, ahogy általában, a Fülöpszigetek közelében, a Csendes-óceán nyugati részének meleg vizei felett alakult ki. Keletkezését egy elszigetelt zivatar indította el azzal, hogy az őt körülölelő hidegfront levegőjébe meleg levegőt kevert. Az óceán felszínéről meleg levegőt felszippantó légmozgás lassan szélviharrá erősödött. A csaknem pontosan észak felé mozgó vihar újabb és újabb energiákat szabadított fel, melyek tovább növelték erejét. A felszín közelében a sebesség már az óránkénti kétszázötven kilométert is meghaladta. A „szupertájfun", ahogy ma az ilyen erős viharokat nevezik, valami oknál fogva irányt változtatott, és immár északkelet felé haladt tovább, egyenesen a déli japán szigetek és a mongol flotta irányába. A Kjúsú mellett összegyűlt hajók legénységének a figyelmét teljesen lekötötte a küszöbön álló támadás. Ügyet sem vetettek a közeledő viharra. - Azt a parancsot kaptuk, hogy csatlakozzunk a déli kötelékhez jelentette Yon kapitány, miután zászlójeleket váltott a hajóraj parancsnokával. - Az előőrs már partra szállt, hogy hídfőállást biztosítson a csapatok számára. Követnünk kell a Jangce flotta egyik különítményét, és fel kell készülnünk, hogy partra tegyük a katonáinkat erősítésnek. - Megkönnyebbülés lesz újra szárazföldön tudni a katonáimat -felelte Timur. Mint minden mongol, ő is lóhátról szeretett harcolni. Tengeren

utazni és hajóról partra szállni, ez új volt a mongolok számára, de másképp nem hódíthatták volna meg Koreát és Dél-Kínát. - Már nem kell sokáig várnia, és bőven lesz alkalma harcolni -jegyezte meg Yon, miután kiadta a parancsot a kőhorgony bevonására. Mire Yon hajója elhagyta az öblöt, hogy csatlakozzon a különítményhez, a láthatár felett fekete volt az ég. Egyetlen felhőt lehetett csak látni, de az egyre nagyobb és nagyobb lett, míg akkorára nem nőtt, hogy az egész égboltot eltakarta. Ahogy a sötétség ráborult a tájra, a szél és a tenger hullámzása felerősödött, s kövér esőcseppek kezdtek kopogni a hajó palánkjain. A koreai kapitányok közül többen is úgy döntöttek, hogy növelik a távolságot a part és a hajójuk között, a nyílt vízi hajózásban kevésbé tapasztalt kínaiak azonban botor módon partközeiben maradtak. Mivel képtelen volt elaludni az ugráló kabinban, Timur feljött a fedélzetre. Nyolc emberét is fent találta, a korlát mellett: őket a tengeribetegség hajtotta fel ide. Az éj sötétjében fénypontok tucatjai láncoltak: gyertyalámpák, melyek mindegyike a flotta egy-egy hajóját jelölte. A hajók egy része még mindig nyájakba volt tömörülve, így a fénypontok egyszerre emelkedtek és süllyedtek a rohanó hullámok tetején. -Ilyen körülmények közt nem tudom partra tenni a katonákat -üvöltötte túl a szelet Yon. - A vihar tovább fog erősödni. Távolabb kell mennünk a parttól, különben a hullámok a szikláknak csapnak minket. Timur egy bólintással jelezte, hogy megértette. Bár semmire sem vágyott jobban, mint végre szilárd talajt érezni a talpa alatt, belátta, hogy őrültség lenne ebben a hullámverésben a part közelébe merészkedni. Yon felhuzatta a lugvitorlát az előárbocra, és nyugat felé irányította a hajó orrát. A dzsunka nekiveselkedett a hullámoknak, és biztonságos távolságba küzdötte magát a partvonaltól. A kínai hajók egy része megpróbálta partra tenni a csapatait, többségük azonban, inkább horgonyt vetett, míg egy részük - nagyobbrészt a keleti flottából valók - Yon példáját követte. Arra azonban senki sem gondolt, hogy megismétlődhet az 1274-es katasztrófa. A közeledő szupertájfun tovább gyarapodott, és nem sokkal napkelte után elérte csúcspontját. A szakadó eső csaknem vízszintesen csapkodott, olyan erővel, hogy a hánykódó hajók vitorlái cafatokra szakadtak. A partnak csapódó hullámok robaját kilométerekről hallani lehetett. A 4-es osztályú hurrikánnál is erősebb tájfun visító szelei lecsaptak Kjúsúra. A japán védőknek egy háromméteres vízfallal kellett megküzdeniük, amely átcsapott a védőgáton, elöntötte a házakat, a földeket, a

védőműveket, és százak életét követelte magának. A dühöngő szél óriási fákat csavart ki tövestül, és olyan erővel dobálta az útjába kerülő tárgyakat, mint egy unatkozó gyermek a játékait. Egyetlen óra leforgása alatt harminc centiméternyi eső esett, áradásokat és földcsuszamlásokat okozva mindenhol. Egész falvak és városok tűntek el a sár alatt, az áldozatok számát megbecsülni is nehéz lett volna. A tengeren, ha lehet, még ennél is rosszabb volt a helyzet. A csattogó szélhez és az ostorozó esőhöz óriáshullámok társultak, valóságos vízhegyek, melyek a hajók egy részét felborították, másik részét pedig darabokra törték. Gerendák rogytak meg és palánkok reccsentek szét a hullámok súlya alatt, hajók tucatjait hagyva alámerülni a háborgó tengerbe. Azokkal a hajókkal, melyek nem távolodtak el egymástól, a tájfunnak még ennél is könnyebb dolga volt. Elég volt egyet felborítania, és a közelében lévők dominóként követték. A gyorsan süllyedő hajókban rekedt matrózoknak és katonáknak esélyük sem volt menekülni. Azok se jártak jobban, akik még időben a vízbe vetették magukat: legfeljebb néhány perccel hosszabbíthatták meg életüket, mert a toronymagas hullámokat még a legjobb úszó sem győzhette le. A koreai mugun fedélzetén Timur és emberei kétségbeesetten kapaszkodtak, ki-ki abba, ami éppen kéznél volt. Yon nagy szakértelemmel kormányozta a hajót, mindig szembe a sápadtan csillogó hullámokkal. Néha félresikerült a manőver, és ilyenkor a víz úgy oldalba kapta a hajót, hogy Timur azt hitte, eljött a vég, de Yon csak állt a kormányrúdnál, és elszántan vigyorogva folytatta a küzdelmet a természet ellen. Csak akkor hervadt le arcáról a mosoly, amikor egy minden addiginál hatalmasabb, legalább tizenkét méter magas hullámmal találta magát szembe. A vízfal iszonyatos robajjal zuhant rájuk, vízzel és tajtékkal borítva el a hajót. A koreai hajó néhány másodperc erejéig teljesen eltűnt a víz alatt. A fedélközben tartózkodó emberek ebből annyit érzékeltek, hogy a gyomruk a torkukba szalad, és a szél vonítása hirtelen elhallgat. Más hajó kettétört volna egy ekkora ütéstől, de ez kitartott. Miután a hullám elhaladt, a hajó előugrott a vízből, akár egy elengedett parafa dugó, és visszanyerte egyensúlyát. Timur, akit a hullám átdobott a fedélzet másik oldalára, egy létrába kapaszkodva vészelte át a merülést. Amikor levegőért kapkodva a felszínre került, döbbenten állapította meg, hogy a hajó árbocai letörtek, de még ennél is nagyobb volt a rémülete, amikor hátrafordulva azt kellett látnia, hogy Yont és öt koreai matrózt, néhány katonával együtt leseperte a víz a fedélzetről. Egy pillanatig hallani vélte kiáltozásukat, aztán a szél üvöltése minden egyéb zajt elnyomott. Nem képzelődött: Yon és néhány ember a közelben kapálózott - és Timurnak ezt

tehetetlenül végig kellett néznie -, mígnem egy újabb hullám elsodorta őket. Az árboc és legénység nélkül maradt hajó most már végleg ki volt szolgáltatva a vihar kényének-kedvének. Ezer alkalom is adódott volna, hogy a vészesen bukdácsoló és dülöngélő dzsunka elsüllyedjen, de egyszerű és mégis robusztus felépítése a felszínen tartotta, míg köröskörül kínai hajók tucatjai tűntek el végleg a hullámok alatt. Igy ment ez néhány óráig, aztán a szél lassan elült, és az eső is elcsendesedett. Egy pillanatra még világosabb is lett - az égbolt közepe kitisztult -, és Timur már-már kezdte azt hinni, hogy megúszta. Valójában azonban csak az történt, hogy éppen a tájfun szeme haladt át felettük, egy lélegzetvételnyi szünetet adva, mielőtt az elemek tombolása folytatódott volna. Timur a fedélközben talált két koreai matrózt, akiket a fedélzetre parancsolt. Amint a vihar visszatért, egymást váltva a kormányrúdhoz kötözték magukat, és folytatták a küzdelmet a gyilkos hullámok ellen. Mivel fogalmuk sem volt, hol vannak, és merre kellene menniük, arra összpontosítottak, hogy a felszínen tartsák a hajót. Anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna, az óramutató járásával ellentétesen forgó szél észak felől fújó részében voltak, és nagy sebességgel dél felé tartottak. A Kjúsú partjaival való találkozás kimerítette a tájfunt, és a szél ereje valamennyit csillapodott, de a széllökések sebessége még így is meghaladta az óránként száznegyven kilométert. A zuhogó esőben Timur nem látott sokkal messzebbre a hajó orránál, de valami csoda folytán így is sikerült kikerülnie az útjukba kerülő apró szigeteket és zátonyokat - miközben emberei nem is sejtették, hogy minden egyes manőverrel a halál torkából hozta vissza őket. A tájfun egész nap és egész éjjel tombolt, aztán fokozatosan tovább gyengült, és közepes erősségű szélviharrá szelídült. A koreai mtifiim, megtépázva bár, makacsul a felszínen tartotta magát. Utasai örültek, hogy élve megúszták, és várták, hogy a flotta hajói feltűnjenek a láthatáron. A mongol inváziós erő jelentős része azonban nem volt ilyen szerencsés. Csaknem a teljes Jangce flotta megsemmisült: a hajók egy részét a szikláknak csapták a hullámok, másokat pedig felborítottak és a tenger mélyére küldtek. A partot tetemek és törött gerendák, palánkok borították, ameddig a szem ellátott. A katonák közül sokan vaskos bőrpáncélt viseltek, ami azonnal a mélybe rántotta őket, amint a vízbe kerültek. Mások egy darabig elszántan küzdöttek a hullámokkal, de a hatalmas erővel szemben esélytelenek voltak. Néhányan, a „szerencsésebbek", elérték a partot, ahol a portyázó szamuráj csapatok azonnal levágták őket. A tájfun után annyi megfeneklett hajó maradt

hátra, hogy állítólag az ember anélkül átkelhetett az Imari-öblön, hogy vizes lett volna a lába. A flotta maradványa megsemmisülten visszakullogott Kínába és Koreába. A kudarc nagy csapás volt Kubláj kán számára: a mongolok nem szenvedtek ekkora veszteségeket Dzsingisz kán óta, és az eset bebizonyította a világ számára, hogy a hatalmas birodalom hadereje sem legyőzhetetlen. A japánok számára a gyilkos tájfun valóságos égi csoda volt. A viharkárok, bár jelentősek voltak, eltörpültek azon tény mellett, hogy az inváziós erő megsemmisült, és a sziget megmenekült a hódítóktól. Sokan hitték úgy, hogy mindez a Napistennőnek köszönhető, akihez a vég óráiban olyan buzgón imádkoztak az iszei szentélyben. Az égiek közbeléptek, bebizonyítva, hogy Japán a védelmük alatt áll, és hogy nem tűrnek meg betolakodókat a szigeteken. A Kami-Kaze, az „isteni szél" iránti tisztelet a japán hitvilág meghatározó elemévé vált, olyannyira, hogy hosszú évszázadokkal később, a második világháborúban az öngyilkos japán pilótákat is ezzel a névvel illették. Timur és túlélőtársai nem sejthették, mekkora veszteségeket szenvedett a flotta. A nyílt tengerre kifújt hajó utasai azt feltételezték, hogy a vihar után az inváziós erő újra fog szerveződni, és folytatja a támadást. - Csatlakoznunk kell a flottához - mondta Timur az embereinek. A császár eredményeket vár, és nekünk tennünk kell a kötelességünket. ügyetlen gond volt csupán: három napja hánykódtak a tengeren, és elképzelni sem tudták, hol lehetnek, merre kellene elindulniuk -ha lenne még árbocuk és vitorlájuk. Az idő kitisztult, de egyetlen hajó sem tűnt fel a láthatáron. Ami még rosszabb, egyikük sem érlelt a navigációhoz, még a két életben maradt koreai matróz sem: egyikük szakács volt, a másik pedig egy korosodó ács. - A japánok földje tőlünk keletre lehet - mondta Timur az ácsnak. Készítsetek új árbocot és vitorlát, és a nap meg a csillagok segítségével kelet felé fogunk hajózni, addig, míg el nem érjük a szigetet. A vén hajóács ezt nem tartotta jó ötletnek. - A hajó megsérült és léket kapott. Északnyugatnak kell mennünk, haza Koreába, különben a tengerbe veszünk! Timur azonban hallani sem akart róla. Az ideiglenes árboc elkészült, és vitorla is került rá. A mongol katonából lett matróz elszántan keletnek fordította a hajót, hogy csatlakozzon a hódítók seregéhez, és végre belevethesse magát a csatába. ***

Eltelt két nap, de még mindig csak vizet és kék eget láttak. A japán szárazföld sehogy sem akart felbukkanni a láthatár mögül. Timur már azt fontolgatta, hogy irányt változtat, de végül egy újabb, ismét délnyugat felől érkező vihar megakadályozta ebben. Ez jóval enyhébb volt, mint az előző, viszont tovább tartott annál. A szél és a hullámok öt napon keresztül dobálták őket, és úgy tűnt, a megviselt hajó már nem fogja sokáig bírni. Az árbocot és a vitorlát megint elvesztették, és a vízvonal alatti lékek folyamatos munkát adtak az ácsnak, de ami még ennél is rosszabb volt, a kormányrúd letört, és magával vitte Timur két katonáját is, akik az életük árán is kapaszkodtak bele. Amikor már mindenki azt hitte, hogy ütött a vég, a vihar elcsendesült. Megkönnyebbülésnek azonban nyoma sem volt az emberek arcán. Már több mint egy hete nem láttak szárazföldet, és az élelmük fogytán volt. Timur most már akkor se fordíthatta volna Kína irányába a hajót, ha akarta volna: a vitorlák és a kormányrúd hiánya, valamint a széljárás lehetetlenné tették. A magányos hajó és utasai lehetetlenül sodródtak az óceánon, és várták, hogy sorsuk beteljesüljön. A napok hetekké álltak össze, és ahogy az idő telt, úgy fogyott az eleiem és az ivóvíz. Az emberek horgászni próbáltak és esővizet gyűjlöllck. A szürke viharfelhők végül szétfoszlottak, átadva a helyet a kék égboltnak és a ragyogó napsütésnek. Ezzel együtt a szél és a hullámok is elcsendesültek, a hajó tétován ringott az óceán hátán. Hamarosan egy újabb felhő ereszkedett a mugun fölé: a halál felhője. Nem mult el reggel úgy, hogy ne fedeztek volna fel egy újabb halottat. Timur ennél becstelenebb halált el sem tudott volna képzelni az emberei számára. Ahelyett, hogy egy csatában hulltak volna el hősként, éhen haltak a semmi közepén. Egy állat is méltóbb halált érdemelt volna. Az egyik délután Timur a fedélzeten heverészett aléltan, amikor a hajó bal oldalán zajos mozgolódás támadt. Egy sirály! - kiáltotta valaki. Kapjuk el! Timur feltápászkodott, hogy megnézze, mi folyik odaát. Egy kövér, sötét csőrű sirály ereszkedett a fedélzetre, ezt szerette volna most levadászni három embere. Megpróbálták bekeríteni, és egyikük egy lakalapáccsal feléje suhintott, de a madár ügyesen elugrott az ütés elöl, és sértődött rikoltozással a levegőbe emelkedett. Miközben korgó gyomrú emberei dühösen szitkozódtak, Timur a korlát mellé állt, és tekintetével követte a repülő madarat. Ott, ahol az aprócska pontnak a vízzel és a kék éggel kellett volna találkoznia, egy alig látható, zöld csík húzódott. Timur izgatottan beleszippantott a levegőbe, és érezni vélte a különbséget. A sós, nedves óceánszagba most valami egészen új vegyült: egy édeskés, kellemes virágillat.

- Szárazföld a láthatáron! - közölte embereivel jól leplezett izgalommal. A sirály útvonalának irányába mutatott. - Szóljatok a többieknek is. Mindenki, aki él és mozog, jöjjön a fedélzetre. A kimerült, legyengült katonák új erőre kaptak a reményteli hír hallatán. Előbb mindenki megnézte magának a távoli zöld csíkot, aztán munkához láttak. Egy kifűrészelt fedélzettartó gerendából új kormányrudat készítettek, és kötelekkel a tathoz rögzítették. Míg három ember a gerendával birkózva kormányozni próbálta a hajót, a többiek lapátolni kezdték a vizet. Seprűkkel, palánkokkal, szablyákkal estek neki a víznek, kétségbeesetten küzdve azért, hogy közelebb vigyék a hajót a szárazföldhöz. A távoli pötty lassan növekedni kezdett, és egy smaragdzöld sziget lett belőle. A part közelében kiderült, hogy a hullámok egy vízszintes sziklafalat ostromolnak. Amikor már mindenki azt hitte, hogy a hajó is a falnak csapódik, egy láthatatlan áramlat elkapta, és egy éles sziklákkal szegélyezett öböl felé sodorta. - Sziklák előttünk! - kiáltotta a hajó orrából az ács. - Mindenki a hajó bal oldalára! - ordította Timur. A féltucatnyi ember átrohant a jobb oldali korlát mellől, és lázasan evezni kezdett a többiekkel együtt. Az utolsó pillanatban sikerült elkerülni az ütközést, de a fekete sziklák így is súrolták a hajó oldalát. A mugun, recsegve és csikorogva ugyan, de ezúttal is kitartott. - Itt nincs hol partra szállni - jelentette ki az ács. - Vissza kell érnünk a tengerre. Az öregnek igaza van, állapította meg Timur. A lyukacsos fekete és szürke sziklák magas, csipkézett falat alkottak körös-körül, amit csak egy kis, ovális barlangbejárat szakított meg a hajóorrtól balra, a vízszint közelében. - Fordítsátok meg a hajót! Evezzetek! Az emberek kanalazni kezdték a vizet, és lassan visszaterelték a hajót a part menti áramlatba. Ahogy végigcsorogtak a sziget mellett, a part lassan megszelídült, és az ács végre kimondhatta azt, amit a legénység már annyira szeretett volna hallani: -Itt partra szállhatunk - mutatott egy nagy, félhold alakú öbölre. Timur jóváhagyta, és az emberek maradék erejükkel a part felé irányították a hajót. Mire a kagylókkal benőtt hajótest végre megfeneklett a homokban, annyira kimerültek, hogy egyiküknek sem volt kedve kirohanni a partra. Csak ültek a korlát mellett, nézték egymást, és várták, hogy valaki tegyen valamit. Végül Timur fogta a kardját, maga mellé rendelt öt embert, és leugrott a hajóról, hogy élelmet és ivóvizet keressen a parton.

A vizet nem kellett sokáig keresniük: alighogy kiértek a partra, vízcsobogás hangja ütötte meg a fülüket. Követték, utat vágtak a magasra nőtt páfrányok között, és egy vízesés táplálta lagúna mellett találták magukat. Önfeledten belevetették magukat a friss édesvízbe, de örömük nem tarthatott sokáig, mert a hajó fedélzetén valaki elkeseredetten verni kezdte a jelződobot. Timur kipattant a vízből, és kiparancsolta az embereit is. -Vissza a hajóhoz! Gyerünk! - kiáltotta, és anélkül, hogy megvárta volna őket, már rohant is vissza a hajóhoz. A páfrányok közül előbukkanva rögtön észrevette a veszély forrását: egy kenu közeledett a megfeneklett hajó felé. Már félúton volt az öböl bejárata és a inugitn között. A keskeny csónakban féltucatnyi meztelen felsőtestű férfi ült, akik ütemesen ásó alakú evezőiket rángatták. Bronzszínű bőrük volt, figyelte meg Timur, és legtöbbjüknek göndör, fekete haja, jóval rövidebbre vágva, mint az övé. Néhányan nyakéket viseltek, melyről egy horog alakú csont lógott mellkasukra. -Mit tegyünk, uram? - kérdezte a katona, aki eddig a dobot verte. Jó kérdés volt. Jelen állapotukban egy harciasabb vénasszonnyal se bírtak volna el. -Hozzatok lándzsákat és helyezkedjetek védekező állásba mögöttem parancsolta higgadt hangon. Az emberei leugráltak a hajóról, és a páfrányerdőből előügető társaikkal együtt felsorakoztak mögötte. Ha harcra került volna sor, nem sokat árthattak volna az ellenségnek, de legalább fegyverrel a kézben estek volna el. Timur a szamurájtól zsákmányolt kard markolatára tette a kezét. Lehet, tűnődött, hogy neki se fog szerencsét hozni, ahogyan előző gazdájának sem? A kenu egyenesen feléjük tartott. A part közelébe érve utasai könnyeden kiszökelltek belőle, kivonszolták a partra, majd ünnepélyesen megálllak mellette. A két csoport tagjai egy darabig csak tétován bámulták egymást, aztán az egyik férfi ellépett a kenutól, és megállt Timur előtt. Alacsony volt, alig másfél méter magas, és idősebb, mint a többiek. Hófehér haját lófarokban viselte, egy faháncs csíkkal átkötve. Nyakából cápafog füzér lógott, kezében görcsös fából faragott botot szorongatott. Vidáman csillogó barna szemével a mongolra nézett, és elmosolyodott, elővillantva szabálytalan, de hófehér fogait. Valamit mondott is egy ismeretlen, dallamos nyelven, vélhetően köszöntötte a jövevényeket, ezért Timur biccentett neki, a szemét azonban továbbra is a kenu mellett álló fiatalabb férfiakon tartotta. Az öreg hosszasan magyarázott valamit, aztán váratlanul visszament a kenuhoz, és lehajolt valamiért. Timur a kard markolatára fonta az ujjait, és figyelmeztetően az embereire pillantott, de mint kiderült, feleslegesen aggódott. Az öreg

egy hatalmas, legalább tizenöt kilós sárgaúszójú tonhalat emelt ki a kenuból. A többi bennszülött, követve a vezető példáját, újabb halakat és kagylókat, rákokat hordott vesszőkosarakban a jövevények lába elé. A kiéhezett katonák kérdőn parancsnokukra néztek, s miután az bólintott, mohón az ennivalóra vetették magukat, hálásan vendéglátóikra mosolyogva. Az öreg egy disznóbőr tömlőből ivóvízzel kínálta meg Timurt. Most, hogy a bizalom immár kölcsönös volt, a bennszülöttek a dzsungel felé mutattak, és intettek a hajótörötteknek, hogy kövessék őket. Timur és az emberei nem szívesen hagyták ott a hajót, de azért követték őket. Jó félórányi gyaloglás után egy tisztás bukkant eléjük néhány tucatnyi nádfedeles kunyhóval és közepén egy karámmal, melyben kisgyermekek játszottak egy csordányi disznó között. A falu főnöke, aki Timur meglepetésére nem más volt, mint az ősz öregember, a tisztás túloldalán lakott egy nagyobb kunyhóban. A falu lakói szájtátva figyelték az idegeneket, miközben a tiszteletükre rendezett ünnepség előkészületei folytak. A távolról jött, nagy tudásról árulkodó hajót, ruhákat és fegyvereket használó és viselő harcosokat mindenki örömmel fogadta, mert szövetségesként nagy előnyt jelenthettek egy törzsi háború esetén. Ami a kínai harcosokat és a koreai matrózokat illeti, ők egyszerűen örültek neki, hogy vége az éhezésnek, és egyelőre felhőtlen örömmel élvezték a falu nőnemű lakóinak kényeztetését. Egyedül Timur fogadta tartózkodással a bennszülöttek vendégszeretetét. Miközben egy darab sült fülcsigát rágcsált a főnök társaságában, és körülötte az emberei hetek óta először végre jól érezték magukat, a mongol azon tűnődött, vajon viszontláthatja-e még valaha a hazáját. Az elkövetkező hetekben a mongol inváziós erők katonái berendezkedtek a faluban, és szép lassan beolvadtak a közösségbe. Timur eleinte nem akart beköltözni, hanem inkább a hajón aludt, de egy napon a viharvert teknő megadta magát, és az öböl mélyére süllyedt. Nem volt mit tenni, Timurnak is át kellett hurcolkodnia a faluba. A feleségét és négy gyermekét nem tudta feledni, de most, hogy a hajó végleg odalett, egyre ritkábban álmodozott a hazatérésről. Az emberei tökéletesen elégedettek voltak új életükkel - a mongol seregben szolgáló kínai katonák sivár életéhez képest ez maga volt a paradicsom. Timur képtelen volt ennyire elengedni magát. Még mindig a kán hű szolgájának tekintette magát, és eltökélte, hogy amint lehetősége adódik rá, akként is fog viselkedni. Addig azonban nem sokat tehetett: élte a hajótöröttek életét, és várta a lehetőséget. Az évek teltek-múltak, és lassan feloldották az öreg harcos ellenül hisát. Az idők során Timur és emberei megtanulták a helyiek dallamos

nyelvét, így a mongol parancsnok meg az ősz falufőnök megoszthatták egymással kalandos történeteiket. Mahu, mert így hívták az öreget, azzal dicsekedett, hogy ősei - alig néhány nemzedékkel korábban - óriás vitorlás hajókkal érkeztek a szigetre egy mesébe illő tengeri utazás után. A sziget, mesélte, mennydörgéssel és füstöt eregetve fogadta őket, ami annak a jele volt, hogy az istenek szívesen látják az új lakókat. És valóban, azóta is mosolyognak rájuk, s ellátják őket mindennel, amire szükségük van: kellemes időjárással, bőséges élelemmel és vízzel. Timur magában csak nevetett a történeten; elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen primitív népség, amely törékeny kenuival legfeljebb a szomszédos szigetekig képes eljutni, tengereken keljen át. -Szeretném, ha megmutatnád nekem az egyik óriás hajót - ugratta az öreget. -Meg is fogom - felelte sértett méltósággal Mahu. - A saját szemeddel is látni fogod, ha az enyémnek nem hiszel. Timur látta, hogy az öreg komolyan beszél, ezért elhatározta, hogy szaván fogja. Két napig taposták a dzsungel ösvényeit, egészen addig, míg az utolsó is el nem fogyott, homokos tengerparti sávvá szélesedve. Timur megállt a föveny szélén, az öreg pedig némán előre mutatott. A mongol először nem ismerte fel. Csak két, egymással párhuzamos farönköt látott a homokból kiállni, a partszakasz egyébként kopár volt. Másodszor is szemügyre vette a rönköket, ezúttal sokkal alaposabban, és hirtelen belehasított a felismerés: ez két kivájt fatörzs, két kenu, amikre egy hatalmas, eltemetett tutaj van ráépítve. Odaszaladt, hogy megtapogassa, mert képtelen volt hinni a szemének. Bár a tutaj hosszú évek, talán évtizedek óta itt hevert, még mindig egy darabban volt. A félig a homokba temetett szerkezet majdnem olyan hosszú volt, mint a mugun, de csak egyetlen árboccal látlak el, és az is elrothadt. A palánkok is szétestek, a tartógerendák azonban ugyanolyan masszívak voltak, mint új korukban. Immár nem volt kétséges, hogy ez valóban egy óceánjáró alkalmatosság. Mahu fantasztikus meséje tehát mégis igaz lehetett. És ha az ősei ide tudlak jönni vele, tűnődött Timur, akkor el is lehet vele menni innen. Haza kell vinned engem a császárhoz - motyogta a farönköknek. A koreai hajóács irányítása alatt dolgozó bennszülöttek segítségével felújították az öreg tutajt. Pótolták a fedélzet palánkjait, kó-kuszrostból köteleket fontak, új árbocot állítottak, és nádból vitorlát szőttek. Alig telt bele néhány röpke hét, és a tutaj újra készen állt, hogy meghódítsa az óceánt. Timur hazaparancsolhatta volna az embereit, de tudta, hogy a legtöbbjük félne nekivágni egy újabb tengeri utazásnak, és szinte mindegyiküknek felesége, gyermekei voltak a szigeten. Amikor

megkérdezte, ki vállalná önként az utat, mindössze hárman léptek előre, és ebből az egyik Mahu volt. Timur szó nélkül elfogadta azok döntését, akik maradni akartak. Felhalmozták az utazáshoz szükséges készleteket, aztán várták, hogy Mahu alkalmasnak nyilvánítsa az időpontot az indulásra. -Hina istennő most szabad utat fog biztosítani nekünk nyugat felé jelentette ki az öreg egy héttel később, amikor a szél irányt váltott. Keljünk hát útra. -Jelenteni fogom a császárnak, hogy egy új gyarmatot hoztunk letre számára ezen a távoli földön! - kiáltotta a parton egybegyűlt embereinek, miközben a tutaj dagadó vitorlával kiúszott a tengerre, fedélzetén több hétre elegendő ivóvízzel, szárított hallal és gyümölcsökkel. Miután a buja zöld sziget eltűnt a láthatár mögött, a két kínait el fogta a bizonytalanság. Biztosan jól teszik, hogy nekivágtak az útnak? Mi van, ha megismétlődik mindaz, amit jó egy évtizeddel ezelőtt épphogy sikerült túlélniük? Timur azonban magabiztos volt, és bízott Mahu tudásában. Az öreg ugyan nem sokat hajózott, viszont jól tudott tájékozódni a nap és a csillagok segítségével, ismerte az uralkodó széljárásokat, és tudta, hogyan lehet tonhalat fogni egy zsineg, egy csontból készült horog és egy csalinak használt repülőhal segítségével. A félelmek ellenére meglepően kellemes útjuk volt. Az égbolt tiszta volt, a tenger nyugodt, és a szél éppen arra vitte őket, amerre menni akartak. Egyetlen kósza zivatarfelhő keresztezte útjukat, de a tutaj jól vizsgázott, és legalább alkalmuk nyílt friss ivóvizet gyűjteni. Mahu egész idő alatt bölcs nyugalommal navigálta őket a nap és a csillagok segítségével. Néhány nappal később aztán egy különös felhőcsoportot vett észre a láthatár délnyugati részén. -Szárazföld délen, kétnapi útra innen - jelentette ki. A legénység egyszerre volt megkönnyebbült és izgatott. Végre szárazföld! De vajon hol fognak kikötni és hogyan fogják fogadni őket? Másnap reggel egy apró pont tűnt fel a láthatáron, és óráról órára nőtt, de nem föld volt, hanem egy hajó. Ahogy közelebb ért, Timur látta, hogy alacsony tatja van és háromszögű, fehér színű vitorlákkal fogja be magának a szelet. Ez nem kínai hajó volt, inkább arab kereskedőhajónak látszott. A két vízi jármű egymás mellé húzódott, és bevonta vitorláit. A túloldali korlát mögül egy sötét bőrű, rikító köntöst viselő férfi üdvözölte őket. Timur úgy ítélte meg, hogy nincsenek közvetlen veszélyben, ezért átszállt. A kereskedőhajó Zanzibár szigetéről jött, és Sanghajba tartott, hogy elefántcsontból, fűszerből és aranyból álló rakományát kínai porcelánra

és selyemre cserélje. Kapitánya, egy kedélyes muzulmán szívesen fogadta hajóján a tutaj utasait, és felajánlotta nekik, hogy vele tarthatnak. Timurék átrakodtak a hajóra, és szomorúan búcsút vettek a katamarántól, sorsára hagyva azt. A kapitány titokban abban reménykedett, hogy a császári udvar hálás lesz a mongol parancsnok megmentéséért, és nem kellett csalódnia. A hír, hogy tizenhárom évvel a balsorsú japán invázió után katonák tértek haza, futótűzként terjedt szét a városban. A kormányzat képviselői felkeresték Timurékat és felterelték őket a tatui császári városba, hogy személyesen tájékoztassák az uralkodót. Útközben Timur a háborúról és a politikai helyzetről faggatta kísérőit. A válasz csalódással és szomorúsággal töltötte el. A japán invázió katasztrófába torkollt, a tájfun több mint kétezer hajót és közel százezer embert pusztított el, köztük a parancsnokát és csaknem minden bajtársát. Azt is kiábrándító volt hallani, hogy a japán szigeteket azóta sem hódították meg. Kubláj kán ugyan egy harmadik inváziótól sem riadt volna vissza, tanácsadói azonban lebeszélték róla. A bő egy évtized alatt a birodalom sokat veszített erejéből. Az elmaradt japán hódítás után a vietnami lázadók leverésére küldött expedíció is kudarcot vallott, a Nagy Csatorna Csang-tuig való meghosszabbításának költségei pedig kis híján padlóra küldték a gazdaságot. A császár megrendült egészségi állapota az utódlás kérdését is felvetette; az emberek abban reménykedtek, hogy ha más nem is, ez véget vethet a mongol Jüan-dinasztia uralmának. Kubláj kán birodalmának lassú hanyatlása valójában már 1279-ben elkezdődött, miután legyőzte a Szung-dinasztiát, és uralma alatt egyesítette Kínát. Tatuban rögtön a császár elé kísérték Timurt és három útitársát. A mongol nem most látta először, és nem erre a látványra számított. A díványon heverő, kövér, életunt ember mintha nem is az egykor dicsőséges Kubláj kán lett volna. A kedvenc felesége és második fia halála miatt búslakodó uralkodó az evésben és az ivásban keresett vigaszt, ami egy nyolcvanéves ember számára nem volt egy életbiztosítás. Timur figyelmét nem kerülte el a felpolcolt köszvényes, dagadt láb, ahogyan a kántól karnyújtásnyira elhelyezett, erjesztett kancatej tarolására szolgáló korsó sem. -Timur parancsnok, azt hallom, hogy jelentős távollét után tért vissza szólalt meg reszelős hangon a kán. -Szolgálatára, felség - felelte mély meghajlással Timur. -Meséljen az utazásairól, Timur, és arról a rejtélyes szigetről is, ahol hajótörést szenvedett. Faragott székeket hoztak nekik, és miután mindenki helyet foglalt, a mongol parancsnok elmesélte a császárnak, hogyan élték túl a vad

tájfunt, és hogyan sodródtak heteken át tehetetlenül az óceánon. Miközben kumisszal teli bögréket adogattak körbe, Timur leírta a partot érésük történetét, a szívélyes fogadtatást, amiben részük voll, és bemutatta Mahut, aki hozzáértésével majdnem egészen Kínáig vezette őket a tutajon. A muzulmán kapitányról sem feledkezett meg, aki felvette és idehozta őket hajóján. -Figyelemre méltó történet - nevetett fel Kubláj. - És milyen volt a távoli sziget földje? Gazdag és termékeny? -Rendkívül. A talaj bőségesen terem, és a mérsékelt éghajlatnak, valamint a bő csapadéknak köszönhetően a növényeknek igen gazdag választéka telepedett meg a szigeten. -Gratulálok, felség - mondta a dívány mellől egy ráncos, ősz szakállú férfi, a császár konfuciánus tanácsadója. Szemmel láthatóan nem nyűgözte le sem a történet, sem a mesélő személye. - Birodalma újabb terulettel gyarapodott. -Igaz, hogy hátrahagyott egy helyőrséget? - kérdezte Kubláj. - A terület mongol fennhatóság alatt áll? Timur nyelt egyet. Az emberei már rég elásták kardjaikat, hogy helyettük békésebb eszközöket vegyenek a kezükbe. Ráadásul egyetlen mongol sem volt közöttük, így semmi nem ösztönözte őket arra, hogy feltétlen hívei maradjanak a kánnak. -Igen - füllentette, mert tudta, hogy Kubláj ezt szeretné hallani, és a tanácsadó egyenesen ezt várja el tőle. - Egy kis alakulat uralja a szigetet felséged nevében. - Szégyenkezve sandított Mahura, az azonban jóváhagyóan bólintott. Értelmes öregember volt, hamar átlátta a helyzetet. Kubláj italtól tompa tekintettel a hátuk mögötti falat nézte. Túl sokat iszik, állapította meg lehangoltan Timur. -Szeretném látni ezt a csodálatos helyet, birodalmam legkeletibb pontját, ahol már javában tűz a nap, amikor itt még sötét éjszaka van motyogta álmodozó hangon Kubláj. -Valóban gyönyörű hely. Egy igazi földi paradicsom - erősítette meg Timur. - Mint megannyi vidék felséged birodalmában. Visszatalálna oda, Timur? -En nem tudok eligazodni a tengeren, felség, de Mahu olvasni ludja a napot és a csillagokat. Egy megfelelően felszerelt hajóval biz-losan hazatalálna. -Derekasan szolgálta a birodalmat, Timur. Hűségét méltón jutalmazni fogom. - Kubláj utolsó szavai görcsös köhögésbe fulladtak. Valami a selyemköntösére fröccsent. - Köszönöm, felség - hajolt meg ismét Timur. Két őr közrefogta, és embereivel együtt kivezette a kán lakosztályából.

A mongol parancsnok rossz szájízzel hagyta el a palotát. A nagy Kubláj kán már csak árnyéka volt a vén harcosnak, aki korábban olyan biztos kézzel tartotta egyben a történelem egyik leghatalmasabb birodalmát. Kubláj nem csak egy vérszomjas hódító volt, mint nagyapja. Korábban soha nem tapasztalt felvilágosultsággal igazgatta az uralma alá tartozó területeket. Tárt kapukkal fogadta a távoli földek kereskedőit és felfedezőit, szabad vallásgyakorlást biztosított, és támogatta a földrajzi, csillagászati, orvosi kutatásokat. Timur attól tartott, hogy ha Kubláj meghal - márpedig fel lábbal már a sírban állt -, a Mongol Birodalom már soha nem lesz az, ami fénykorában volt. Csak akkor vette észre, hogy Mahu nincs mellette, amikor már elhagyta a palotakert területét. A főnök, döbbent rá, a császár mellett maradt. Timur várta, hogy előbukkanjon, de néhány órával később feladta, és elhagyta a fővárost: hazament a falujába, a családjához. Az öregembert, aki visszavezette őt az övéi közé, soha nem látta viszont, de gyakran gondolt rá, és emlékét hűen őrizte szívében. Két hónappal később a hatalmas császár eltávozott az élők sorából. Miután illő módon elbúcsúztatták Tatuban - később még oltárt ís emeltek, ami még most is áll a ma Pekingnek nevezett városban -, egy temetési menet kelt útra a koporsóval. A díszes halottaskocsit ezer ló és katona követte, a méltóságteljes menet úti célja az északon fekvő Mongólia volt, Kubláj szülőföldje. A Hentij-hegységben, egy titkos sírhelyen temették el állatok és ágyasok alkotta kíséretével és a birodalom különböző részeiről származó kincseivel együtt. Hogy a túlvilági élet békéjét senki se háboríthassa meg, a sírhelyet lovakkal tapostatták le, a sírásókat a helyszínen kivégezték, a katonai parancsnokokat pedig, halálbüntetés terhe mellett, titoktartásra kötelezték. Nem telt bele sok idő, és Kubláj kán életének és halálának emléke kitörlődött az emberek fejéből. A zöldellő hegyoldalt látogató szél pedig, bár mindent látott és hallott, hűségesen őrizte titkát. Majdnem kétezer kilométerrel délebbre egy kínai dzsunka siklott ki Sanghaj kikötőjéből a hajnali sötétség leple alatt. Csendesen lecsordogált a Sárga-folyón, és kifutott a Csendes-óceán vizére. A császári Holla maroknyi óceánjáró hajójának egyike közel hatvan méter hosszú volt, és négy magas árbocán tucatnyi vitorlát hordozott. Mivel a Jüan Birodalom még mindig gyászban állt, a hajón nem vonták fel a szokásos állami zászlókat, de bármilyen egyéb, az azonosítását segítő lobogót sem lehetett látni rajta. Az a néhány ember, aki a partról látta, nem értette, hogy a hajónak miért kellett alattomban távoznia, amikor más alkalmakkor mindig

olyan nagy csinnadrattával bocsátották útjára. Még ennél is kevesebben figyeltek fel arra, hogy a hajó legénységének a lélekszáma a megszokottnak mindössze fele, az pedig csak a legszemfülesebbeknck tűnt fel, hogy a kapitány helyett egy sötét bőrű, ősz szakállú férfi irányítja a hajót. Hogy hová, azt csak ő maga tudta: egy rejtélyes, távoli föld felé, valahol a zöld óceán és a kék ég között.

A MÚLT NYOMAI

Sangtu, Kína 1937. augusztus 4. A TÁVOLI ÁGYÚLÖVÉSEK OLYAN gyors egymásutánban követték egymást, mint egy dobpergés ütemei. Először mindig halk durranások hallatszollak, amit néhány másodperccel később fülsértő robbanások sorozata követett, majd egy rövid szünet - épp csak annyi, hogy az emberben megint feléledjen a remény: talán ez volt az utolsó. Aztán ujabb zárótűz dördült el, és újabb robbanások rázták meg a tájat, és ujabb szünet következett... és kezdődött az egész elölről. Leigh Hunt felegyenesedett a frissen kiásott árokban, nyújtózott egyel, és a közeli vályogfal tetejére tette kőműveskanalát. A British Miiseum oxfordi végzettségű régésze olajzöld hosszúnadrágot és duplazsebes inget viselt, amihez a klasszikus parafa sisak helyett egy ütött-kopott puhakalapot választott. Ennek poros karimája alól nézett most aggódva a kelet felől nyíló széles völgy irányába. A reggeli nap melegéi öl remegő láthatáron apró füstpamacsok tűntek fel; ezeket eddig nem lehetett látni. -Ugy néz ki, hogy a tüzérség közelebb húzódott, Cöndön - mondta az ároknak. A gödörből egy alacsony férfi bújt elő. Vékony gyapjúinget viselt, derekánál vörös kendővel átkötve. A háta mögött, az árokban kapirgálo kínai munkásokkal ellentétben a kis termetű, de széles vállú férfinak kerekded szeme volt, kiálló arccsontja és napbarnított arca. Ezekről a jellegzetességekről bármelyik helybeli rögtön megállapította volna, hogy egy mongol arcvonásai. - Már menekülnek az emberek - mutatott Cöndön a távoli földútra, ahol púposra pakolt ökrös szekerek zörögtek egy hosszú porfelhőben. - Be kell fejeznünk az ásatást, uram, mielőtt még ideérnek a japánok. Hunt ösztönösen megtapogatta a csípőjére szíjazott 455-ös kaliberű Webley Foster automata revolvert. Két nappal korábban kénytelen volt rálőni egy tolvajbanda tagjaira, akik egy leletekkel teli ládát akartak

elemelni. A háború okozta zűrzavart kihasználva mindenfelé zsiványok garázdálkodtak, de a bandák többsége fegyvertelen és szervezetlen volt. Ők nem jelentettek komoly veszélyt, a japán császári hadsereg azonban annál inkább. Kína összeroppanóban volt a japán hadigépezet harapófogójában. Azóta, hogy 1931-ben a renegát Kvantung japán hadsereg elfoglalta Mandzsúriát, a japán katonai vezetők arra készültek, hogy Kínát is ugyanúgy gyarmatosítsák, mint Koreát. Az elkövetkező hat év az ütésváltások és megrendezett incidensek jegyében telt, aztán jött 1937 nyara, és a japán birodalmi hadsereg, abbeli félelmében, hogy Csang Kaj-sek nacionalista kormánya túlságosan megerősödhet, lerohanta Kína északi részét. A kínaiak létszámbeli fölényben voltak, mégsem vehették fel a versenyt a jól felszerelt és kiképzett, fegyelmezett japán katonákkal szemben. Csang Kaj-sek nappali ellentámadásokkal és éjszakai visszavonulásokkal próbálta szétmorzsolni a japán erőket, de vesztésre állt. A japán tüzérség közeledése azt jelentette, hogy Peking is elveszett. A következő célpont Nancsing volt, a főváros, ami nemcsak Csang Kajseket érintette kellemetlenül, hanem a két tűz közé szorult britet. Hunt a karórájára pillantott, majd Cöndön felé fordult: Délben a kulik letehetik az ásókat. Délután befejezzük a lelőhely dokumentálását, összecsomagoljuk a leleteket, aztán csatlakoztok a nyugat felé vonulókhoz. A földúton már kínai katonákat is lehetett látni a menekülők között. Ön holnap reggel fog Nancsingba repülni? - kérdezte Cöndön. Feltéve, hogy értem jön a repülő. És nem Nancsingba megyek, mert nem szeretnék ott ragadni. Ulánbátorba fogok repülni, és magammal viszem a legfontosabb leleteket isr A többi, a felszereléssel es a készletekkel együtt, magára és az öszvérekre marad. Bízom benne, hogy néhány hét múlva Ulánbátorban lesz velük. Ott fogom megvárni, mielőtt felülnék a transzszibériaira. - Kár, hogy épp most kell elmennünk, amikor már majdnem végeztünk a palota feltárásával - nézett végig Cöndön az első világháborús lövészárokrendszert idéző gödörlabirintuson. - Nagy kár - értett egyet vele Hunt. Míg a Kínában dolgozó régésztársak többsége történelem előtti sírhelyek és bronzleletek után kutatott, Hunt a jóval fiatalabb Jüan-dinasztiára összpontosított. Ez volt a harmadik nyara Sangtuban, ahol az 1260-ban épült nyári palota feltárásán dolgozott. A kopár domboldalt és a friss földhányásokat elnézve nehéz volt ideképzelni a nyolcszáz évvel ezelőtt épült pompás pavilonokat és kerteket.

A kínai történelmi feljegyzések kevés információval szolgálnak, de Marco Polo, a XIII. századi velencei kalandor Utazások című könyvében nagyszerű leírást ad a fénykorát élő Sangturól. A császári palotát egy fallal körülvett város közepére, egy hatalmas dombra építették. Egy áttelepített erdő vette körül, amit lazuritkővel kirakott ösvények szeltek keresztül-kasul, varázslatos kék színbe vonva a birtokot. A Ta-an Kót, a „Nagy Harmónia Palotáját" pazar kertek és szökőkutak vették körül, kormányépületekkel és hivatalnoki rezidenciákkal megtűzdelve. A zöld márványból és kőből emelt épületet kívül arannyal, belül mázas csempékkel burkolták be, és Kína legtehetségesebb művészeinek festményeivel és szobraival díszítették. Az elsősorban nyári szállásként használt Sangtu, ahová a császár a pekingi hőség elől menekült ki, hamar a tudományos és kulturális élet fellegvárává vált. Az újonnan épült orvostudományi központ és a csillagvizsgáló a legtávolabbi országok tudósait is ide csábította, a Földközi-tengertől egészen Koreáig terjedő birodalom középpontjába. A leghíresebb mégis a császár szomszédos vadaskertje volt. Ez egy nagyjából negyven négyzetkilométer területű park volt, tele fákkal, patakokkal és dús fűvel, és vadászni való rőtvaddal, vaddisznóval és egyéb állatokkal, melyek űzésében a császár és vendégei kedvüket lelték. A területet behálózó ösvényeket megemelték, hogy a vadászok lába száraz maradhasson. A fennmaradt faliszőnyegek kedvenc lován ülve ábrázolják a császárt, oldalán egy idomított vadászgepárddal. Ma már nyoma is alig volt mindennek. A palotát évszázadokon keresztül senki sem lakta, és ha valaki idelátogatott, az is csak azért jön, hogy kincsekre vadásszon. Mindent elhordták, amit érdemes volt elhordani, csak a romok maradtak, azok is szétszórva, eltemetve. A buja kertek, a csodálatos szökőkutak helyén most egy nagy, üres mező ásítozott. Életnek nyoma sem volt, a város egykori dicsőségéről csak a fűszálakkal játszó szél susogott. Sangtu, vagy Xanadu, ahogy Sámuel Taylor Coleridge romantikus verse által ismertté vált, immár csak a képzeletben létezett. Hunt három évvel korábban kezdte el az ásatást a nacionalista kormány jóváhagyásával. Fáradhatatlan, aprólékos munkával feltárta a Nagy Harmónia Palotájának körvonalait, és megtalálta a nagy-lercm, a konyha és az egyik ebédlő helyét. A földből kiemelt bronz és porcelán tárgyi leletek érdekes dolgokat meséltek a palotában zajló mindennapi életről, Hunt mégis csalódott volt. Sokkal jobban örült volna néhány Ming-vázának vagy egy terrakotta seregnek, melyekkel nevet szerezhetett volna magának. A feltárással már majdnem elkészültek, már csak a császári hálószoba volt hátra. Kína keleti régióiból már elmenekültek a kollégái, Hunt azonban szinte perverz nyugalommal

folytatta munkáját a megszállt Mandzsúriától nem is oly távoli lelőhelyen. Tudta, hogy a formálódó történelem eseményeinek sűrűjében van, és élvezte, hogy részese lehet. Persze az sem volt mellékes, hogy a Kína északnyugati részéhez tartozó Belső-Mongólia igazából nem érdekelte a japánokat. Most is csak azért jöttek erre, ebben Hunt biztos volt, hogy kiszorítsák a Pekingnél elpáholt kínaiakai, majd visszahúzódva kifújják magukat - és nem mellékesen kifosszák a várost. Hunt azt is tudta, hogy a British Museum bárminek örülni fog, ami Xanaduból származik. A japán invázió okozta káosz még jól is jött nekik: azon túl, hogy a háború növelte a leletek értékét, még a kivitelüket is leegyszerűsítette. A helyi hatóságok már elmenekültek, a régészeti felügyelet ellenőreit pedig hetek óta nem látta. -Már így is sokáig volt távol a családjától, Cöndön. Kétlem, hogy az oroszok hagyni fogják, hogy a japánok Mongóliába is betolják a képüket. Otthon biztonságban lesz. -A feleségem nagyon fog örülni - villantotta elő sárga, hegyes fogait a mongol. Repülőgépzúgás vetett véget a beszélgetésnek. Az égbolt déli részén egy apró, szürke pötty jelent meg, de mielőtt még föléjük érhetett volna, elkanyarodott keletre. -Japán kémrepülő - dünnyögte Hunt. - Rossz jel, nagyon rossz jel, hogy ilyen magabiztosan mozognak a légtérben. - Előhúzott egy pakk Vörös Oroszlán füstszűrő nélküli cigarettát, és rágyújtott. Cöndön aggódva nézett a repülőgép után. - Minél hamarabb eltűnünk innen, annál jobb. A hátuk mögötti árokban izgatott mozgolódás támadt. Egy maszatos kínai arc bukkant elő egy földhányás mögül; a férfi zajosan hadarni kezdett. - Mi az? - tette le a teáját Hunt. - Azt mondja, hogy egy lakkozott ládikát talált - tolmácsolta Cöndön. Mindketten az árok széléhez léptek, és lenéztek. A csacsogó munkás a lába elé mutatott kőműveskanalával, egy sárga, szögletes tárgyra. Még csak a tetejéről volt letakarítva a föld. - Vedd át tőle, Cöndön - utasította Hunt a mongolt, majd visszaküldte a bámészkodókat dolgozni. Míg asszisztense leugrott az árokba, és munkához látott, Hunt elővette a jegyzetfüzetét, és felvázolta a lelőhelyet és környezetét. Később, miután Cöndön körbeásta és lesepregette róla a földet, Hunt a leletről is rajzot készített. Ahogy a kínai munkás sejtette, valóban egy lakkozott ládikó volt, akkora, hogy éppen ráfért volna egy átlagos méretű tálcára. Felületet állatok és fák festett másai, valamint gyöngyház berakások díszítették.

A tetejére, érthetetlen okból egy elefántot festettek. Cöndön óvatosan lekaparta a láda aljára tapadt földet, és az árok mellé, egy lapos kő tetejére állította legújabb szerzeményüket. A kínai munkások félbehagyták a munkát, és a díszes ládikó köré gyűltek. Az eddigi leleteik nem voltak túl izgalmasak: többnyire porcelándarabokat és nagy ritkán faragott jade-tárgyakat találtak. A ládikó hároméves ténykedésük legértékesebb fogásának ígérkezett. I kint alaposan megvizsgálta, majd felemelte, hogy megbecsülje a súlyát. Valami volt benne, és ez a valami ide-oda csúszkált, ahogy a ládái mozgatta. Az oldalára kérgesedett földtől nem lehetett látni, hogy melyik részén nyitható, de néhány próbálkozás után megoldódót! a rejtély. A nyolcszáz éve lezárt ládikó teteje még tiltakozott egy kicsit, de végül megadta magát, és lassan felnyílt. Hunt visszatette a köre, Cöndön és a munkások pedig kíváncsian föléje hajoltak és összeduglak a fejüket, mintha egy nagy, boldog rögbicsapat lettek volna. Kél tárgy volt a dobozba helyezve, és Hunt mindkettőt a magasba emellé, hogy mindenki láthassa. Az egyik egy foltos állatbőr volt, valiis/inüleg gepárdbőr, feltekerve, akár egy pergamen, két végén bőrszijakkal. A másik egy patinás bronzcső volt, egyik végén leforrasztva, a másikon eltávolítható kupakkal. A kínai munkások várakozóan elvigyorodtak a tárgyak láttán; azt nem tudták, hogy mit találtak, de abban biztosak voltak, hogy valami fontosat. Hunt letette a gepárdbőrt, és szemügyre vette a súlyos bronzcsövet. Zöldes színűre öregedett, de ez csak még jobban kiemelte az oldalát díszítő sárkány aprólékosan kidolgozott részleteit. A mesebeli állat farka kötélként fonta körbe a kupakot. - Gyerünk, uram, nyissa fel - mondta türelmetlenül Cöndön. A kupak könnyen lejött. Hunt belenézett a csőbe, aztán a föld felé fordította nyitott végét, kirázta a tartalmát. Egy feltekert, halványkék selyemdarab hullt a tenyerébe. Cöndön kirázta az egyik pokrócukat, s leterítette a földre. A régész megvárta, hogy a por leülepedjen, aztán letérdelt a pokrócra, és óvatosan kisimította a selyemtekercset. Majdnem másfél méter hosszú volt. Cöndönnek feltűnt, hogy az egyébként magabiztos brit keze alig láthatóan remeg, ahogy végigsimít a gyűrődéseken. A selyemre egy csodálatos tájképet festettek - egy hegyet mély völgyekkel, szakadékokkal és patakokkal -, olyan lélegzetelállító részletességgel, hogy kétség nem férhetett hozzá: több egyszerű díszítésnél. Bal szélére egy szöveget írtak fel ujgur írással - ez volt az első mongol írás, amit még a füves pusztákon letelepedett törököktől vetlek át. Az ellenkező oldalon kisebb képek sorakoztak; ezek ágyasokat, ló-, teveés állatcsordákat, valamint faládákat őrző katonákat ábrázoltak. A

tájképről hiányoztak a figurák, kivéve a kellős közepén álló baktriai tevét. Az állat egy domb tetején állt, és túlméretezett könnyeivel öntözte azt. Nyeregtakarójára két szót írtak. Hunt szíve hevesen kalapálni kezdett a teve láttán. Olyan izgatottság fogta el, hogy még levegőt is elfelejtett venni. - Cöndön... - motyogta erőtlen hangon. - Ez ujgur írás, nem igaz? El tudja olvasni? A mongol asszisztens ugyanolyan delejezetten bámulta a selymet, mint Hunt. - A tájképtől balra - felelte a lelkesedéstől dadogva - a hegy leírása szerepel. „Otthon, a Hentij-hegységben, a Burhan Haldun hegy tetején alszik a mi császárunk. Az Ónon folyó oltja szomját a kárhozottak völgyei között." - És a tevén? - mutatott Hunt megilletődve a festmény közepére. - Temüdzsin kagán - rebegte megilletődötten Cöndön. - Temüdzsin - visszhangozta síri hangon Hunt. A kínai munkások egy kukkot sem értettek az egészből, Hunt és Cöndön azonban annál inkább tudatában voltak a felfedezés jelentdségének - csak éppen képtelenek voltak elhinni, hogy ekkora szerencse érte őket. Pedig a lelet eredete és tartalma nem hagyott kétséget afelől, hogy ez valóban az, aminek mindketten vélték. A síró leve, a felajánlott ajándékok, a leírás - minden stimmelt. Még a név is a teve oldalán. Temüdzsin, így hívták minden idők legnagyobb hódítóját, mielőtt felvette volna a Dzsingisz nevet. A kiterített selyem nem lehetett más, mint a nagykán titkos sírhelyéhez vezető térkép. Hunt olyan áhítattal meredt a selyemdarabra, mintha maga Dzsingisz kán feküdt volna előtte kiterítve, az az ember, aki egyesítette az Ázsiai puszták mongol törzseit, és azóta is példátlan lendülettel a fél világot meghódította. I. sz. 1206 és 1223 között nomád hordáival egészen Egyiptomig nyomult nyugat, és Litvániáig észak felé. 1227-ben hall meg, hatalma csúcsán, és annyit lehetett tudni róla, hogy valahol a mongóliai Hentij-hegységben volt a sírja, nem messze a szülőhelyétől. A mongol hagyományok szerint titokban temették el negyven ágyassal és mérhetetlen kinccsel, és a sírt gondosan elrejtették. A kísérethez tartozó közkatonákat megölték, parancsnokaikat pétiig titoktartásra eskették. Az idő múlását még a nagykán halála sem állíthatta meg, és ezek tt nemzedékek kihaltak, a titkuk pedig, amit az utolsó pillanatig hűen oriztek, velük együtt sírba szállt. A legenda szerint egy teve egy évtizeddel később felfedte a sír helyét. A monda szerint a baktriai maliul megérezte, hogy kölyke a lába alá van eltemetve - Dzsingisz kán melle , és könnyezni kezdett. A hajcsár megértette, hogy miért potyog

könnyeket a tevéje, de megtartotta a titkot, így Dzsingisz kán továbbra is békében pihenhetett szülőföldje hegyei között. Ez a legenda kelt most életre a selyemvásznon. -Álmomban se mertem volna gondolni - suttogta Cöndön. - Ez a térkép segíthet eljutni a nagykán sírjához. - Olyan tiszteletteljes félelem ült ki az arcára, mintha máris szentségtörést követett volna el. -Igen - mormogta Hunt. Már attól szédült, ha belegondolt, mekkora hírnevet szerezhet magának, ha ő lesz az, aki megtalálja Dzsingisz, kán sírját. Oszetekerte a selymet, és a gepárdbőrrel együtt a ládikóba tette, amit egy nagy bőrtáskába helyezett. Ezt egész nap maga mellett tartotta, mert nem akart esélyt adni egyetlen alkalmi tolvajnak sem. Miután a ládikó lelőhelye körül semmi mást nem találtak, Hunt kelletlenül leállította az ásatást. A munkások feltették a szerszámaikat egy szekérre, aztán sorba álltak, hogy átvegyék soványka bérüket. Noha alig néhány pennyt adott nekik egy napra, az emberek még ezért is hálásak voltak: a munka nagy kiváltságnak számított ezekben az ínséges időkben. Miután a leleteket is felrakták két másik szekérre, Hunt elbocsátotta a munkásokat, és visszavonult a sátorba megírni szokásos beszámolóját. Eddig egyszer sem érezte úgy, hogy bármitől is komolyan tartania kellene, most azonban, hogy kezében volt ez a nagyszerű lelet, egészen más színben látta a dolgokat. Sanhszi tartományban több régészkollégáját is kifosztották, az egyiket pedig félholtra verték a háromezer éves bronzleleteket kereső rablók. Aztán ott volt még a japán hadsereg is. Lehet, hogy egy brit állampolgárt nem bántanának, de a leleteket biztosan elvennék tőle. Megborzongott. Lehet, hogy a Dzsingisz kán sírjához vezető térkép inkább fog átkot, mint áldást jelenteni számára? Lehet, hogy úgy fog járni, mint Lord Carnarvon és csapata Tutanhamon sírjával? Este a táskát a tábori ágy alá helyezte, és aludni próbált. A fejében kavargó gondolatok és a sátrat rázó szél nem sok esélyt adtak rá. Hajnalban morcosan ébredt, de mindjárt jobb kedvre derült, amikor a táskát a helyén, az ágya alatt találta, majd kilépve a sátor elé nyomát sem látta japánoknak. Cöndön is talpon volt már, és két kínai fiúval két árvával, akiket maga mellé vett segítőnek - kecskehúst főzött a tábortűz felett. - Jó reggelt, uram. A tea már elkészült - jelentette ki mosolyogva a mongol, és Hunt kezébe nyomott egy gőzölgő bögrét. - A felszerelést elpakoltuk, az öszvéreket befogtuk. Csak a parancsát várjuk, és máris indulhatunk.

- Remek. Bontsák le a sátramat, és nagyon vigyázzanak arra a táskára az ágy alatt. - Hunt leült egy faládára, és a napkeltében gyönyörködve a teáját szürcsölte. Egy órával később a tüzérség is munkához látott, de addigra a régészcsapat hátramaradt tagjai már az öszvérek vontatta szekerek tetején ültek, és a lelőhelytől két kilométerre fekvő, Lancsi nevű városka közelében jártak. Maguk mögött hagyták a poros kisvárost, és csatlakoztak a nyugat felé menekülők áradatához. Dél tájban értek be Duolun ódon városába, ahol egy útszéli kocsmánál álltak meg ebédelni. Miután legyűrték az ízetlen tésztát és a döglött bogarakkal fűszerezett zöldséges húslevest, kivonultak a város szélén található legelőre. Hunt felállt a szekéren, és körbekémlelt. Mintegy végszóra, egy zümmögő repülőgép bújt elő a felhők mögül. Míg közeledett, Hunt beleszúrt a földbe egy botot, és rákötötte a zsebkendőjét szélzsáknak. A 'pilóta tett egy széles, alacsony kört, aztán ráfordult a rétre, és letette Zajos gépét. Hunt megkönnyebbülten látta, hogy a repülő egy hárommotoros Fokker E Vllb, egy megbízható, nagy távolságok áthidalására tervezett szerkezet. A pilótafülke ablaka alá a Blessed Betty nevet festették. A légcsavarok jóformán még le sem álltak, amikor kivágódott az ajtó, és két bőrdzsekis férfi szökkent le a fűre. - Hunt? Én Randy Schodt vagyok - üdvözölte őket a pilóta, egy jól megtermett, barátságos amerikai. - Azért jöttünk az öcsémmel, Davevel, hogy Nancsingba vigyük magát. Legalábbis a szerződésben az áll - ütögette meg a zsebébe csúsztatott papírt. - Mit keres a világnak ezen a részén két jenki? - tűnődött hangosan Hunt. - Azt, amit az otthoni hajógyár nem tud megadni - vigyorodott el Dave Schodt, akinek jókedvért nem kellett a szomszédba mennie. Az otthon alatt Erie-t értem Pennsylvaniában. - A kínai vasutak minisztériumának repültünk, a Peking-Sanghaj-nal meghosszabbításánál dolgoztunk. Aztán jöttek ezek a kellemetlen japán népek, és leállt az egész - magyarázta minden indulat nélkül Randy. - Változott a terv - tért rá az üzletre Hunt. - Ulánbátorba kell vinniük. - Mongóliába? - Randy megvakargatta a fejét, aztán rábólintott. Nos, amíg távolodunk a Nippon Hadseregtől, addig részemről nincs adály. - Lemérem a távolságot, hogy belefér-e a hatósugarunkba - ment vissza a géphez Dave. - Remélem, találunk egy benzinkutat, ha odaértünk tette hozzá nevetve. Hunt a pilóta segítségével a fontosabb leleteket és eszközöket átpakolta a repülőbe. Miután az utastér majdnem színültig megtelt , Hunt fogta a lakkozott ladikot tartalmazó táskát, és az egyik ulésre helyezte.

- Ez kétszáznegyven kilométerrel kevesebb lesz, mint Nancsing -vélte Randy -, de még vissza is kell jönnünk, és ezzel együtt már tobb, mint amire a British Museummal szerződést kötöttünk. - A pilóta a ládák tetejére terítette a térképet, és a csillaggal jelölt Ulánbátorra bökött. Mongólia fővárosa az ország észak-közép régiójában terült el, bő hatszázötven kilométerre a kínai határtól. - Akkor módosítom a szerződést - adott át Hunt egy kézzel írt nyilatkozatot, melyben az útvonal módosítását kérte. - Biztosíthatom, hogy a múzeum meg fogja téríteni a költségeket. - Ebben biztos vagyok, hacsak nem akarják, hogy a leletei egy tokiói múzeumban kössenek ki - nevetett fel Schodt. Zsebre vágta a papírt, majd közölte: - Dave már ki is dolgozta az útvonalat, és azt mondja, hogy meg tudjuk csinálni egyetlen ugrással. Kész szerencse, hogy a Messed Betty tartalék üzemanyagtartályokkal van felszerelve, mert a Góbi sivatag felett kell átrepülnünk. Mi készen állunk, ha maga is készen áll. Hunt visszament a szekerekhez, hogy elköszönjön az embereitől. A mongol a vezérállat mellett állt, és a fülét simogatta. - Nehéz, de eredményes nyarunk volt, Cöndön. Ugye tudja, hogy maga nélkül nem jutottunk volna el idáig? -Megtiszteltetés volt számomra, uram. Ön nagy szolgálatot tett a hazámnak és a népemnek. Az utódaim hálásak lesznek önnek. - Vigye a többi holmit Sicsiacsuangba, és szálljon fel vonatra. A British Museum képviselője várni fogja Nancsingban, hogy átvegye a leleteket. Én Ulánbátorban fogom várni, ahol majd együtt kielemezzük a legutóbbi felfedezésünket. - Türelmetlenül várom a következő feltárást - rázta meg Cöndön a régész kezét. - Isten önnel, barátom. Hunt beszállt a Fokkerbe, és a repülőgép 220 lóerős Wright Whirlwind csillagmotorjai feldübörögtek. A pilóta széllel szembe fordította a gépet, és ütközésig nyomta a gázkart. A repülő fülsiketítő bőgcsscl végiggurult a mezőn, pattogott néhányat, majd lassan a levegőbe emelkedett. Randy Schodt leírt egy kecses félkört a mező felett, és északnyugat felé, a mongol határ irányába fordította az emelkedő gép orrát. Cöndön mozdulatlanul állt; és nézte, hogy a repülőgép apró ponttá zsugorodik a láthatáron. Csak amikor már teljesen eltűnt, és már a zúgását sem lehetett hallani, nyúlt a kabátja belső zsebébe, hogy megtapogassa szerzeményét. A selyem hűvös érintése elégedett mosolyt csalt ajkára.

* * * Már két órája a levegőben voltak, amikor Hunt a táskáért nyúlt, hogy kivegye belőle a ladikot. Az unalom és a felfedezés izgalma együtt túl sok volt ahhoz, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek. Látni akarta a térképet, és nemcsak látni akarta, hanem érezni is. A bronzcső most is ide-oda gurult a láda belsejében, mint első alkalommal, de valahogy mégsem volt ugyanaz. Felnyitotta a tetejét, és a gepárdbőrt ugyanott találta, ahová tette, feltekerve az egyik oldalon; a tok le volt zárva, de ahogy kiemelte, nehezebbnek érezte, mint amire emlékezett. Remegő kézzel levette a kupakot. A tok belsejéből homok ömlött az ölébe; Hunt megvárta, hogy az utolsó szem is kiperegjen, és belenézett a csőbe. Üres volt. Egy fél percig csak tátogni tudott, de aztán a düh és a kétségbeesés legyőzte a sokkot, és Hunt teli torokból ráüvöltött a pilótákra: - Forduljanak vissza! Azonnal vissza kell fordulnunk! Kanyarodjanak vissza! Követelése azonban süket fülekre talált. A pilótafülkében ülő testvérpár most valami egészen mással volt elfoglalva. A Mitsubishi G3M bombázó, vagy Nell, ahogy a nyugatiak ismerték, ezúttal nem bombákat szórni jött. A kétezerhétszáz méter magasságban utazó kétmotoros gép felderítőúton volt: az orosz légierőt tesztelte, amely hírszerzési források szerint már megjelent Mongóliában. Mandzsúria sikeres meghódítása és az észak-kínai előrenyomulás sikere után a japánok a gazdag szibériai szénbányákra és a forgalmas tengeri kikötőkre is szemet vetettek. A japánok szándékaitól tartó oroszok felduzzasztottak szibériai erőik létszámát, és védelmi szerződést írtak alá Mongóliával, amely lehetővé tette számukra, hogy csapatokat és repülőgépeket állomásoztassanak a szomszédos ország területén. A japánok már javában gyűjtötték az adatokat, és nem riadtak vissza a védelmi vonalak tesztelésétől sem, de maga az offenzíva csak 1939 közepén indult meg Mandzsúria területéről. A Nell Kelet-Mongóliából tartott haza, miután sem állomásozó orosz csapatoknak, sem épülő kifutópályáknak nem látta nyomát. Egész idő alatt nem láttak mást, csak a Góbi sivatag homokját és nagy ritkán tevéket terelgető nomádokat. Ha az oroszok jelen is voltak Mongóliában, jóval északabbra kellett lenniük, vonta le a következtetést a japán pilóta. - Nincs itt semmi - ásított a Nell másodpilótája, a fiatal Mijabc hadnagy. - Nem is értem, mire kell nekünk ez a vidék. - Gondolom, ugródeszkának az északi területek felé - felelte Nobudzsi Negisi kapitány. - Őszintén remélem, hogy ha elindul az északi invázió,

minket is bevetnek. A sanghaji és a pekingi mókáról már így is lemaradtunk. Miközben az alattuk elterülő tájat pásztázta tekintetével, Mijabe hadnagy egy vakító villanást vett észre a szeme sarkából. Rögtön felkapta a fejét. - Egy repülőgép, uram - mutatott előre. - Arra, valamivel alattunk. Negisi hamar megtalálta a repülőt. Északnyugat felé mozgott, Ulánbátor irányába. -Ez keresztezni fogja az utunkat! - állapította meg izgatott hangon. Végzetes hiba! - De uram, ez nem harci repülő - tiltakozott Mijabe. - Még csak nem is kínai - figyelte meg a Fokker jelzéseit, ahogy közelebb értek. A parancs értelmében csak kínai repülőket támadhatunk meg. - Repülni veszélyes - jelentette ki kárörvendően a kapitány. - Különben is, legfőbb ideje egy kis lőgyakorlatot tartani. Nem gondolja, hadnagy? Negisi tudta, hogy senki sem fogja megdorgálni, ha a kelleténél agresszívebben viselkedik a kínai légtérben. Akkor meg miért ne tenné? Egy bombázó pilótájának ritkán adódik alkalma befogni és leszedni más repülőgépeket. Bolond lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget! - Lőállásokat elfoglalni! - ugatott bele a hangosbeszélőbe. - Légi harcra felkészülni! Az ötfős személyzet zajos lelkesedéssel foglalta el pozícióit. Mindig is erre vágytak: legalább egyszer az életben kipróbálni, hogy milyen érzés célpont helyett vadásznak lenni. Negisi kapitány visszavett a gázból, és megdöntötte a gépszárnyakat, hogy egy nagy bal kanyart leírva az ezüstszínű hárommotoros mögé vigye a repülőt. Miután ez megtörtént, ismét előretolta a gázkart. A Mitsubishi, óránként háromszázötven kilométeres sebességével majdnem kétszer olyan gyors volt, mint a Fokker. A két repülőgépet elválasztó távolság rohamosan csökkent. -Elülső ágyút felkészíteni! - parancsolta Negisi, amint lőtávolba érlek. De a hárommotoros pilótája sem várt tétlenül. Randy Schodt észrevette, hogy a japán bombázó mögéjük kanyarodik ahelyett, hogy egyszerűen elrepülne mellettük, és ez csak egy dolgot jelenthetett. Mivel lehagyni nem tudta a Fokkernéi jóval gyorsabb repülőt, azt tette, amit ebben a helyzetben tennie kellett: abban a pillanatban, hogy a lövegtoronyból elindult az első 7,7 mm-es géppuskasorozat, Schodt balra döntötte a gépet, és látszólag megállította a levegőben. A golyók ártalmatlanul elsüvítettek a törzs alatt, és a bombázó is elhúzott mellettük. Negisi szitkozódva irányt változtatott, hogy újra befogja a másik repülőt. Egy másik lövész is tüzet nyitott, de a váratlan manőver miatt ez is mellément.

A Fokker utasterében ülő Hunt mindebből egyelőre csak annyit látott, hogy a gép hirtelen oldalra dőlt, és a ládák egymásnak verődtek. Az egyik, belsejében értékes porcelánokkal, egy hangos reccsenéssel keltényílt. A brit már nyitotta a száját, hogy elmondja a véleményét a pilóták vezetési stílusáról, amikor Schodt visszakapta a gépet, és a japán bombázó felbukkant az egyik oldalablakban. Huntnak torkán akadt a szó. Schodt kipróbált minden trükköt, ami a könyvben meg van írva, és remélte, hogy a bombázó pilótája előbb vagy utóbb feladja, de a japánt annyira feldühítette a kudarc, hogy most már csak azért is folytatta. Schodt újra és újra lerázta, a Negisi pedig ugyanannyiszor megfordult és célba vette a Fokkert. így ment volna ez a végtelenségig - vagy legalábbis addig, míg az üzemanyag engedte volna -, ha az egyik lövész végül célba nem talál. Először a Fokker hátsó vezérsíkja szállt el. Negisi elégedetten megnyalta a szája szélét: a hárommotoros most már se jobbra, se balra nem tudott elfordulni. Vérszomjas vigyorral közelebb vitte a bombázót a másik repülőhöz, és felkészült, hogy megadja a kegyelemdöfést. De hiába nyitottak tüzet az emberei, a Fokker oldalra perdült, és a Nell megint elhúzott mellette. Dave Schodt a szárnymotorokkal trükközve pótolta a kiesett vezérsíkot, így Randy továbbra is ki tudott térni a nála gyorsabb repülőgép elől. Egy újabb sorozat ugyan eltalálta a törzset, de azon túl, hogy egy második láda is szétesett, nem okozott komolyabb kárt. Látva, hogy ezzel a taktikával nem sokra megy a Fokker ellen, Negisi a következő fordulásnál nem kanyarodott a célpont mögé, hanem oldalról repült rá. Ezúttal nem volt menekvés a golyók elől. A Fokker jobb oldali motorjából füst csapott fel, de mielőtt még kigyulladhatott volna, Randynek sikerült elzárnia az üzemanyag-vezetéket. A két megmaradt motorral továbbra is a levegőben tartotta a repülőt, de a benne ülők túlélési esélyei tovább csökkentek. Végül a Mitsubishi felső géppuskatornya egy jól irányzott sorozattal elvágta a Fokker magassági kormányát, és ezzel gyakorlatilag véget vetett a Blcssed Betty útjának. A magassági vezérlés nélkül maradt hárommotoros süllyedni kezdett, és a két Schodt semmit sem tehetett. A szétnyílt szárny ellenére a repülőgép egyensúlyban maradt, és enyhén előredőlve, szinte vitorlázva közeledett a sivatag homokja felé. Randy elzárta a másik két motor üzemanyag-vezetékét is, és felkészült a becsapódásra. A kerekek megakadtak a homokban, a bal szárny hegye pedig nekivágódott egy sziklának, és a Fokker esetlenül cigánykerekezni kezdett, de - hatalmas csalódást okozva a japán repülő legénységének -

nem robbant fel és nem gyulladt ki. Csak perdült kettőt, aztán fejjel lefelé fordulva belecsúszott egy mélyedésbe. Annak ellenére, hogy a fegyvertelen polgári gép lelövése ilyen nagy kihívást jelentett számukra, a Mitsubishi fedélzetén ülők diadalittasan felkiáltottak. - Szép volt, emberek, de legközelebb ügyesebben kell csinálnunk mondta Negisi, majd megfordította a gépet, és visszaindult a mandzsúriai támaszpontra. A Fokker belsejében nem volt ilyen vidám a hangulat. A Schodt fivérek azonnal meghaltak, amikor a pilótafülke teteje beroskadt; Hunt még életben volt, de eltört a gerince, és a bal lába félig leszakadt. Két napig tűrt hősiesen, mielőtt feladta volna. Utolsó erejével még magához húzta a lakkozott ladikot, és a mellkasához szorította. Úgy halt meg, hogy nem is sejtette: a kán mesés kincséhez vezető kulcs még mindig a kezében van.

I. RÉSZ

A SEICHE

1. Bajkál-tó, Szibéria 2007. június 2.

A VILAG LEGMELYEBB TAVA olyan áttetszően kék, mint egy csiszolt zafirkó. Ezt elsősorban a vizét tápláló hűs, hordalékban szegény folyóknak köszönheti, de egy apró héjas állatka, a Baikal epishura is kiveszi részét a folyamatból azzal, hogy féken tartja a tó vizében élő algák és planktonok szaporodását. Ez a szerencsés kombináció olyan tisztán tartja a Bajkál-tó vizét, hogy egy szélmentes napon harminc meter mélységig is lelátni a felszínről. Az északon hófedte hegycsúcsokkal, délen sűrű - nyírfa, vörösfenyő és örökzöld - tajgákkal körülvett tó, a „szibériai igazgyöngy" a szépség és a méltóság megtestesítőjeként nyúlik végig az egyébként barátságtalan tájon. Az Alsó-Szibéria kellős közepén található, fél-Hold alakú víztükör déli szarva a mongol határ közelében, míg az északi jóval feljebb, ettől mintegy hatszáznegyven kilométerre van. Melysége néhol az ezerkétszáz métert is meghaladja, víztömege a Föld édesvízkészletének egyötödét teszi ki, ami több, mint az észak-amerikai Nagy-tavak vize együtt. Partján csak néhány kisebb halász-falu található, a hatalmas vízfelület maga a nyugalom tengere. Csak déli csücske nyúlik sűrűbben lakott területek felé: nyugaton, hetven kilométerre a parttól Irkutszk található a maga félmillió lakójával, keleten pedig, jóval közelebb, Ulan-Ude. Theresa Hollema lehajtotta a laptop tetejét, és a tavat szegélyező hegyekre emelte tekintetét. A bíborszínben játszó hegycsúcsok feleli

pufók bárányfelhők legelésztek. A holland geofizikus szinte gyermeki örömmel itta magába a látványt; Amszterdam környéki otthona felett ritkán volt ilyen csodálatosan kék az ég. Theresa teleszippantotta magát a friss levegővel, és hagyta, hogy minden érzéke ráhangolódjon a tájra. - Szép napunk van ma, nem igaz? - jegyezte meg Tatjána Bordzsin. Az angolt jellegzetesen orosz akcentussal beszélte, de valójában nem burját volt, mint a helybeliek többsége, hanem egy bronzbarna, fekete hajú, mandulaszemű mongol szépség, aki sötétbarna szemével talán túlságosan is komolyan tekintett a világra. - Nem gondoltam, hogy Szibéria ilyen gyönyörű - válaszolta Theresa. A tó egyenesen lélegzetelállító. Olyan nyugodt és békés. - Most valóban az, de ez pillanatok alatt megváltozhat. A Szárma, a vad északnyugati szél néha hurrikánként csap le a tóra. A tóparti temetők tele vannak halászokkal, akik nem tanulták meg tisztelni a Bajkált. Theresa hátán végigfutott a hideg. A helybeliek úgy beszéltek a tó szelleméről, mintha az valóban egy létező személy lett volna. A szibériaiak nemzeti kincsnek tekintették a Bajkál ősi vizét, de nemcsak ők igyekeztek óvni a tavat az ipari szennyezés veszélyeitől, hanem a nemzetközi környezetvédő szervezetek is árgus szemekkel figyeltek, különösen azóta, hogy az ötvenes években a szovjet kormány úgy döntött, cellulózgyárat telepít a tó déli partjára. Theresát az sem lepte volna meg, ha egy Greenpeace csapat vette volna őket körbe gumicsónakokkal, tiltakozásul a jelenlétük ellen. Igaz, egyelőre szó sem volt fúrásokról vagy próbakutakról a tavon, és Theresa nagyon remélte, hogy nem is lesz. Munkaadója, a Holland Királyi Shell mindössze a tó egy meghatározott részén észlelt szivárgások felkutatására kapott megbízást, amit többek között azért vállalt, hogy elmélyítse a kapcsolatot egy új szibériai olajmező tulajdonosaival. Mielőtt idejött volna, Theresa még csak nem is hallott az Avarga Olajkonzorciumról, de tudta, hogy az orosz piac hemzseg a kőolajipari társaságoktól. A híradásokban többnyire csak a nagy állami cégekről, a Jukoszról és a Gazpromról lehetett hallani, de ez távolról sem jelentette azt, csak ezek ketten osztoztak az energiaipar „tortáján" amiből, az eddig látottak alapján, az Avargának legfeljebb egy fél morzsa juthatott. Az biztos, hogy nem a kutatásfejlesztésbe fektetik a nyereségűket élcelődött Theresa, amikor két shelles kollégájával beszálltak a híreit kutatóhajóba. Milyen elmés, hogy lepukkant halászhajónak álcázták - jegyezte meg vigyorogva Jim Wofford, a magas, bajuszos és mindig vidám arkansasi geofizikus.

Az emelt orrú, feketére festett halászhajó úgy nézett ki, mint egy kiemelt és újra munkába állított roncs. A hajótestről hatalmas foltokban hámlott a festék, és az egész fedélzet rothadástól és halszagtól buzlött. Evtizedek múlhattak el azóta, hogy a krómozott felületek fényezést láttak, a fedélzetet pedig legfeljebb az eső mosta fel. Az sem volt valami biztató, hogy a fenékpumpa folyamatosan működik. -Nincsenek saját hajóink - közölte faarccal Tatjána, egyetlen kapcsolatuk az Avarga Olajkonzorciummal. -Megnyugtat, hogy ez nem az Avarga tulajdona - felelte mosolyogva Wofford. -Azért remélem, tartanak rajta kaviárt - jegyezte meg bostoni akcentussal Dave Roy, a szeizmológus. Roy úgy tudta, hogy a Bajkálban hatalmas tokhalak élnek, melyek egyenként akár tíz kiló kaviárt is elbírnak a hasukban. Theresa segített a két férfinak a fedélzetre szállítani a mérőműmuszereiket, a kábeleket és az akusztikus szondát. Az eszközöket egyelőre a kilenc méter hosszú halászhajó tatján helyezték el. -Kaviár? A söröd mellé? - ugratta Theresa a mérnököt. -Ami azt illeti, a kettő nagyszerűen kiegészíti egymást - felelte szinlelt komolysággal Roy. - A kaviár nátriumtartalma szomjúságot okoz, amit a malátaalapú főzet kiválóan csillapít. -Más szóval jó ok, hogy még több sört igyál. -Ki mondta, hogy a söriváshoz ok kell? - nézett körül Wofford. -Feladom - nevetett Theresa. - Nem fogok egy alkoholistával vitatkozni. Vagy kettővel. Tatjána, akitől eddig egyetlen mosolyra sem futotta, bólintott a kapitánynak. A mintás micisapkát viselő, savanyú ábrázatú férfi legszembetűnőbb ismertetőjegye széles, hagyma alakú orra volt, amit a kitartó vodkafogyasztás pulykavörösre színezett. A kapitány bebújt az apró kormányosfülkébe, beindította a fekete füstöt okádó dízel-motort, és eloldotta a köteleket. A délnyugati part, és vele együtt Lisztvjanka, a kis halász- és turistafalu, távolodni kezdett. Tatjána kiterített egy térképet, és egy pontra mutatott a falutól északra, jó hatvan kilométerre. - Itt fogjuk kezdeni, a Peszcsanaja-öbölben - mondta a geológusoknak. Több halász is jelentette, hogy olajfoltokat látott arrafelé, ami szénhidrogén-szivárgásra utal. - Ugye nem visz minket túl mély vízbe, Tatjána? - kérdezte Wofford. - Tisztában vagyok a rendelkezésünkre álló eszközök korlátaival. Éppen ezért nem a tó közepét vizsgáljuk, bár ott is észleltek foltokat. Összesen négy helyen fogunk vizsgálatokat végezni. Mind a négy hely a tó déli partjához közel található, remélhetően sekély vízben.

- Hamarosan kiderül - dünnyögte Roy, miközben a közel egy méter hosszú akusztikus szondára csatlakoztatott egy vízálló adatkábelt. Azon túl, hogy képet generált a tófenékről, az oldalpásztázó hangradar a relatív mélységet is kijelezte. - Mindegyik a déli part nyugati oldalán található? - kérdezte Theresa. - Csak a Peszcsanaja-öböl. A többi a keletin. Az öreg halászhajó egy szárnyashajó mellett pöfögött el. A környék ócska halászbárkáival éles kontrasztot alkotó modern, karcsú komphajó Bajkál kikötőből, az Angara folyó torkolatától hozott utasokat. A kikötőből kiérve a kapitány északnyugat felé fordította a hajó orrát. A nyugati part tajgáktól és rétektől zöldellt, de a tél, amikor egy méternél is vastagabb jég borította a tavat, állítólag nagyon zord tudott lenni. Theresa örült, hogy most látogattak ide, amikor a napok a leghosszabbak, de végül is nem ez volt a lényeg. A kőolajipari mérnöknő imádott utazni, és szívesen megnézte volna a januári Szibériát is. Okos volt és jó elemzőkészséggel áldotta meg az ég, de nem ezért választotta ezt a hivatást, hanem az utazások miatt. A világ legkülönbözőbb helyein megfordult már, és a hosszabb indonéziai, brazíliai, venezuelai kiküldetéseit olyan rövidebb megbízatások fűszerezték, mint például ez a kéthetes szibériai felderítőút. Az, hogy ezt a szakmát többnyire férfiak művelték, nem jelentett gondot számára. Életrevaló lány volt, és ha valakit nem a nőiességével ejtett rabul már az első pillanatokban, azt remek humorérzékével hódította meg. Hatvan kilométerrel később a kapitány egy homokos parttal körülvett öbölbe irányította a hajót. -A Peszcsanaja-öböl - közölte Tatjána. A kapitány üresjáratba állította a motort, Roy és Wofford pedig leengedte a szondát. Theresa ezalatt felszerelt egy GPS-antennát a korlátra, és rákötötte egy számítógépre. -Mélység harminc méter - olvasta le Tatjána a kormányosfülke mélységmérőjéről. -Tökéletes - felelte Theresa. A hajó megint mozgásba lendült és a szonda, harminc méterre lemaradva tőle, követte. A számítógép kijelzőjén hömpölyögni kezdett a tófenék akusztikai adatokból kiszámolt képe. -Otven méterig kaphatunk értékelhető adatokat - jegyezte meg Wofford. - Ha ennél mélyebb lesz a tó, nagyobb hajóra és hosszabb kábelre lesz szükségünk. - Es még több kaviárra - tette hozzá korgó gyomorral Roy. A kapitány magabiztos kézzel tekerte a kormányt, csaknem parttól partig lefedve az öblöt. A négy látogató ezalatt a hangradar képernyőjét figyelte. Minden szokatlan geológiai képződményt feljegyeztek, hogy

kiszűrjék azokat a pontokat, ahonnan szénhidrogén szivároghat és hogy támpontot nyújtsanak egy későbbi fúrómag- és vizmintavizsgálathoz. Az öböl északi szélénél jártak, az utolsó forduló következett. Theresa felegyenesedett, és megelőlegezve magának a pihenést, jóízűen nyújtózott egyet. Ahogy a nyílt víz irányába nézett, egy nagy, piszkosszürke hajón akadt meg a tekintete. A hajó észak felé úszott, fedélzetén egy felszállni készülő régimódi helikopterrel. A híd felett, az árbocon, figyelte meg Theresa, az orosz zászló mellett egy amerikai lobogót lengetett a szél. Egy nemzetközi kutatóhajó, mélázott el a lány. Alaposan felkészült erre az útra, és tudta, hogy a világ legkülönbözőbb részéről érkeznek kutatók a Bajkál-tó flóráját és faunáját tanulmányozni. - Igy jó lesz! - kiáltott előre a kapitánynak Roy. Húsz perccel később érték az öböl déli szélét, és ezzel végeztek a többsávos pásztával. Theresa három olyan képződményt talált a tófenéken, amelyek vizsgálatokat igényeltek. -A mai nap első felvonása ezzel véget ért - állapította meg elégedetten Wofford. - És most hova? -Atkelünk a tavon ide - kopogtatta meg Tatjána a térképet formás mutatóujjával. - Jelenlegi helyzetünktől harmincöt kilométer délkeletre. - Akár benne is hagyhatjuk a szondát a vízben - mondta Thercsa. Idejövet se haladtunk sokkal gyorsabban. Legalább lesz némi elképzelésünk a tófenék szerkezetéről. - Nem gond. - Wofford leült a fedélzetre, és a korlát tetejére tette a lábát. Egy darabig unottan figyelte a kijelzőt, aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése. - Ez különös - motyogta. Roy közelebb hajolt a kijelzőhöz. A tófenék radarképe ide-oda szaladgáló vonalak kusza halmazára esett szét. - A tófenéknek ütődött volna a szonda? - Nem - jelentette ki Wofford, miután megnézte a mélységet. Negyven méterrel fölötte van. - Néhány másodperccel később az interferenciavonalak kisimultak, és a tófenék vég nélkül gördülő képe visszatért a kijelzőre. - Egy tokhal ennivalónak nézhette, de a jelek szerint nem ízlett neki - vigyorgott megkönnyebbülten Wofford. Szavaira egy mély morajlás tett pontot. A hang olyan tompa volt, mintha a föld mélyéből jött volna, és majdnem egy fél percen át hömpölygött a víz felett. Forrása valahol északon lehetett, de a hajó utasai hiába meresztették a szemüket, semmi olyant nem láttak, ami magyarázatot adhatott volna rá. - Valahol robbantottak volna? - tűnődött Theresa. - Van bánya a közelben?

- Ilyen közel nemigen - felelte Roy. A kijelzőn egy rövid zavar futott végig, aztán a kép újra kitisztult. - Nem tudom, hogy mi ez - fintorodott el Wofford -, de hogy a műszereink nem szeretik, az biztos.

2. TIZENHAT KILOMÉTERREL északabbra Rudi Gunn kilépett az orosz Verescsagin kutatóhajó hídszárnyára, és felnézett az azúrkék égboltra. - Mennydörgésnek hangzott, de egyetlen felhőt sem látok - motyogta értetlenül. - Levette vastag, szarukeretes szemüvegét, megtörölte a lencséjét, és megint felnézett. - A fene se érti. Dr. Alekszandr Szargov jóízűen nevetni kezdett. Kerek pocakjával, ébenfekete szemével és bozontos szakállával éppen úgy nézett ki, mint egy nagy és veszélyes medve, de tekintetéből szelíd jóindulat sugárzott. - Maguk nyugatiak olyan viccesek! - mondta erős akcentussal. - Nézze el Rudinak, Alekszandr - válaszolta egy mély, barátságos hang a hídról. - Még nem lakott földrengési zónában. Dirk Pitt zöld szemében jókedv csillogott. A Nemzeti Víz Alatti Tengeri Ügynökség igazgatója felállt a kijelzősor elől, és kinyújtoztatta százkilencven centis testét - gyakorlatilag megtámasztotta magát a padló és a híd mennyezete között. A bő két évtizednyi tenger alatti kalandozás nem múlt el nyomtalanul, és a szarkalábak meg ősz hajszálak is megszaporodtak a halántéka környékén, de az idő még mindig nem bírt erőt venni rajta: ugyanolyan szálkás és fitt volt, mint fiatal korában. - Földrengés? - nézett rá tanácstalanul Gunn. A NUMA igazgatóhelyettese, aki Annapolisban szerzett diplomát és korábban a haditengerészetnél volt hajóparancsnok, tűnődve kinézett a vízre. - Már volt részem egy-kettőben, de azt nem hallottam, hanem éreztem. - A gyengébbek csak megrázzák a vitrint, de a nagyobb rengések olyan zajosak tudnak lenni, mint egy robogó expresszvonat - világosittta fel Pitt. - A Bajkál-tó környéke nagyon aktív tektonikai szempontból -tette hozzá Szargov. - A régióban gyakoriak a földrengések. - Azért remélem, hogy annyira mégsem - ült vissza a kijelzők elé Gunn. - Nagyon nem örülnék neki, ha valami bekavarna a méréssorozatba. A csapat egy közös orosz-amerikai projekt keretében a Bajkál-tó eddig még feltérképezetlen áramlatairól gyűjtött adatokat. Ahelyett,

hogy a washingtoni NUMA-központ kényelmét élvezte volna, az örökmozgó Pitt személyesen vezette a kormányzati ügynökség maroknyi csapatát, amit az irkutszki Limnológiai Intézet munkatársai egészítettek ki. Az oroszok adták a hajót és a legénységet, az amerikaiak pedig a tó és az áramlatok háromdimenziós modelljének megalkotására alkalmas ultramodern hangbójákat és mérőeszközöket. A Bajkál-tó rendkívüli mélysége egészen egyedi és szeszélyes keringési mintázatot alakított ki. Az óriás örvényekről és a hálóik által a mélybe rántott halászbárkákról szóló történetek talán nem is nélkülöztek minden alapot. A tudóscsapat a tó északi csücskénél kezdte a munkát. A különböző mélységekben elhelyezett, az áramlatokkal együtt sodródó többtucatnyi apró érzékelő folyamatosan szolgáltatta a hőmérsékleti, nyomás- és pozícióadatokat a helyhez kötött víz alatti adatgyűjtőknek. A Verescsagin fedélzetén a számítógépek feldolgozták az adatgyűjtőkről beolvasott értékeket, és 3D képek alakjában megjelenítették az eredményt. Gunn végignézett a kijelzőkön, aztán hagyta, hogy a tekintete visszatérjen ahhoz, amelyik a tó közepét mutatta. A képernyőn narancssárga labdák lebegtek egy tál hupikék fagylaltra emlékeztető közegben. Az egymás felett elhelyezkedő gömbök hirtelen felugrottak a képernyő tetejére. - Azt a... Vagy eldőlt az egyik adatgyűjtőnk, vagy tényleg történik valami a tófenéken - dünnyögte Gunn. Most már Pitt és Szargov is a kijelzőt figyelte. A narancssárga labdák a felszín felé száguldottak. - Az áramlat drámai sebességgel emelkedik - vonta össze a szemöldökét Szargov. - Nem hiszem, hogy egy földrengés képes lenne erre. - Maga a földrengés nem is, de a következménye talán igen -mondta Pitt. - Például egy víz alatti földcsuszamlás. Pitt ráhibázott. Kétszáz kilométerrel északabbra, hatszáz méterrel a felszín alatt pontosan ez történt. A morajlást egy Richter-skála szerinti 6,7-es erősségű földrengés keltette, melynek epicentruma a tó északi partjának közelében volt. A szeizmológiai vizsgálatok megállapították, hogy a tófenéken több tucat törésvonal fut végig, melyek egyike a Bajkál közepén elterülő Olhon-szigetet is érinti. Ha egy geológus megvizsgálta volna ezt a földrengés előtt és után, kevesebb mint három milliméternyi eltérést mérhetett volna. És mégis, ez a szűk három milliméternyi különbség, szaknyelven „vetődési magasság" elég volt ahhoz, hogy egy víz alatti szakadék tetején meginduljon az üledék és lavinává gyorsulva legyaluljon a szigetről egy húsz méter vastag tömböt. Néhány másodperc leforgása alatt egymillió köbméternyi iszap, homok és kőzet zúdult a másfél kilométer mélyen lévő tófenékre. A víz alatti

robaj hangja hamar elült, a földcsuszamlás által felszabadított energia azonban még csak most szabadult fel. A mozgó üledék egy masszív vízfalat tolt maga előtt, ami a szakadék mélyén lévő, több tízmillió liternyi víztömeget óhatatlanul a felszín felé lökte. A víz alatti földcsuszamlás az Olhon-sziget déli oldalán történt, így a hullám is - immár seiche, a tengeri cunami édesvízi testvére -déli irányba indult. Eleinte csak egy három méter magas púp volt, ahogy a tó mélysége csökkent, úgy gyorsult és nőtt, hatalmas vízfallá erősödve. A Verescsagin fedélzetén aggódva figyelték a hullám terjedését. A szigettől délre eső terület háromdimenziós modelljén nyolc kilométer hosszan elszórt narancssárga gumilabdákként pattogtak. A terjedés iránya egyértelműen észak-dél volt. - Az érzékelők majdnem ötméternyit ugrottak, ahogy áthaladt rajtuk jelentette Gunn. Még egyszer ellenőrizte a méréseit, aztán komoran bólintott. - Egy földcsuszamlás valóban képes ekkora hullámot kelteni - ismerte el az elektronikus képek láttán Szargov. Az orosz a falitérképre mutatott. - A hullám át fog haladni a Szelenga folyó deltáján. Ott remélhetően szétesik. Pitt megrázta a fejét. - Éppen ellenkezőleg. Ha sekélyebb vízbe ér, a felszíni ereje nőni fog. Milyen gyorsan terjed, Rudi? Gunn az egérrel vonalat húzott két szomszédos érzékelő közé, és lemérte a távolságukat. -Ha jól számolom, óránként kétszáz kilométeres sebességgel. - Ami azt jelenti, hogy ötven perc múlva itt lesz - végzett gyors számolást Pitt, miközben gondolatai máris ezerfelé cikáztak. A Verescsagin erős és stabil hajó volt, ezért Pitt elsősorban nem is a saját biztonságuk miatt aggódott, hanem azokért a kisebb hajókért és bárkákért, amiket nem arra terveztek, hogy házmagasságú hullámokkal küzdjenek meg. Aztán ott voltak a parton élők is, akik még nem is sejthették, hogy az alacsonyabban fekvő területeket el fogja önteni a víz. -Dr. Szargov, azt javaslom, utasítsa a kapitányt, hogy adjon le azonnali vészjelzést a tavon közlekedő vízi járműveknek. Mire látni fogják a hullámot, már túl késő lesz ahhoz, hogy félrehúzódjanak az útjából. A hatóságokat is értesíteni kell, hogy menekítsék ki a lakosságot az árhullám elől. Nincs vesztegetni való időnk. Szargov átügetett a rádióhoz, és maga adta le a vészjelzést. A rádio egyiszeriben megtelt zsivajjal: mindenki egyszerre akart Szargovval beszélni. Bár nem beszélt oroszul, Pitt annyit ki tudott venni a hang-

lejtésükből, hogy nem hisznek a tudósnak. Vigyorogva figyelte, hogy az egyébként békés és vidám Szargov elvörösödik, és minden bizonnyal obszcén szitkokat szór a mikrofonba. - Idióta halászok! Bolondnak tituláltak! A figyelmeztetésnek akkor lett foganatja, amikor egy halászhajó az Ajaöbölből hisztérikus hangon jelentette, hogy a hullám széle elkapta, és kis híján felborította a bárkáját. Pitt végigpásztázta a láthatárt egy látcsővel; féltucatnyi halászhajót, egy kisebb teherhajót és egy szárnyashajót látott a lisztvjankai kikötő felé iszkolni. - Úgy tűnik, mégiscsak sikerült meggyőznie őket, Alex - jegyezte meg Pitt. - Igen - felelte megkönnyebbülten Szargov. - A lisztvjankai rendőrség riasztotta a többi part menti őrsöt is, és nekilátott kiüríteni a veszélyeztetett területeket. Mindent megtettünk, amit megtehettünk. - Még nem. Elfelejtette utasítani a kapitányt, hogy vigyen minket teljes sebességgel Lisztvjankába - emlékeztette mosolyogva Pitt. Miközben a Verescsagin a nyugati part felé fordult és gyorsulni kezdett, Gunn a térképet tanulmányozta. -Ha a hullám tartja déli irányát, a part - mutatott a nyugati irányú hajlatra - megvéd minket a javától. - En is erre számítok - bólintott Pitt. - Csak érjünk oda időben - nézett ki a híd ablakán Szargov. -Még majdnem harminc kilométer. Ez húzós lesz. Lisztvjankában vonítani kezdett egy ősrégi légvédelmi sziréna. A bárkákat partra vontatták, a hajókat a dokkokhoz rögzítették. Az iskolát kiürítették, a part közeli üzleteket bezárták. A lakosság tömegével megindult a falu magasabb fekvésű pontjai felé, és várta, hogy a vízfal lecsapjon. - Az ír derbire emlékeztet - jegyezte meg komoran Szargov. A láthatárt hajók pettyezték: mindegyik Lisztvjankába igyekezett, és mindegyik teljes sebességgel, mintha egy láthatatlan mágnes húzta volna őket. Jan Haritonov, a Verescsagin kapitánya magabiztos kézzel tartotta a kormányt, de időnként azért ő is észak felé pillantott, ahonnan a hullámot várták. Pitt egy mozdulatlan objektumot vett észre a radar képernyőjén. Tizenöt kilométerre lehetett tőlük, délkeleti irányban. - Úgy látom, valaki még nem kapta meg a vészjelzést - intett Pitt a képernyő felé. - Az ostoba! Biztosan kikapcsolta a rádióját! - dugta ki Szargov a látcsövét a bal oldali ablakon. Egy fekete foltot látott a távolban lassan kelet felé úszni. - Egyenesen a hullám közepe felé tart! - Szargov a

mikrofonért nyúlt. Többször is megpróbálta elérni a hajót, de nem kapott választ. - Az életével fog fizetni a nemtörődömségéért! Zajos csörömpölés fojtotta bele a szót: egy helikopter közeledett, egyenesen a Verescsagin hídja felé. Az utolsó pillanatban a szivart rágcsáló pilóta felkapta a gépet, és átlendült a jobb oldali hídszárny felett. A zajos kávédaráló egy Kamov KA-26-os volt, egy öreg szovjet helikopter, amely még valamikor az 1960-as években élte fénykorát. A fakó ezüstszínűre festett civil szállító jármű oldalán a Limnológiai Intézet emblémája díszelgett. - Leengedtem az összes gubót - recsegte Al Giordino mély hangja a rádióból. - Kérek engedélyt letenni a madárkát. - Az intézetünk igen nagy becsben tartja ezt a helikoptert - mondta fejcsóválva Szargov. - Felesleges aggódnia, Alekszandr - felelte derűsen Pitt. - Al remek pilóta. Ha egy 747-est kellene letennie, ahhoz se kellene neki sokkal több hely. - Jobb lenne, ha a parton szállna le vele - szólalt meg Gunn. -Még a végén kárt tesz benne a hullám. - Igen, hogyne - motyogta Szargov. Sokkal nyugodtabb lett volna, ha ez a gépmadár nem a hajón akar fészket rakni. - Ha gondoljátok, elrepülhetek figyelmeztetni azt a kóbor halászhajót ajánlotta fel Pitt. Szargov tűnődve az amerikaira nézett, aztán bólintott. Pitt felkapta a mikrofont. - Hogy állsz az üzemanyaggal, Al? - Most tankoltam a bajkáli reptéren. Ha óvatosan adom a gázt, még három és fél órát repülhetek. Feltéve, hogy addig nem nő tyúkszem a hátsómra. Reggel óta lapítom. - Szállj le, de hagyd járni a motort. Lesz egy kis mentőakciónk. - Vettem - csikorogta a rádió. A helikopter a hajófar fölé repült, és leereszkedett a tatfedélzetre épített rozoga leszállóhelyre. - Figyelmeztetjük őket, aztán irány a part - tájékoztatta a többieket Pitt, és már rohant is le a hídról. Útközben beugrott egy piros sporttáskáért a kabinjába, aztán felkaptatott egy lépcsőn, végigment egy folyosón, és a tatfedélzeten bukkant fel, ahol egy nagy, gömbölyded dekompressziós kamra mellett kellett eloldalaznia. A forgószárnyak keltette szélnek nekifeszülve megmászta a leszállóhelyre vezető lépcsőt, és még mindig előregörnyedve a Kamov utasoldali ajtaja felé indult. Az apró, mindössze négy méter hosszú helikopter egy megcsonkított szitakötőre emlékeztette Pittet. A szűk pilótafülkét mintha ket-tévágták volna a két ülés mögött: eredetileg egy eltávolítható utaskabin illeszkedett hozzá, amit permetezőtartállyal, mentőkabinnal vagy - mint

ebben az esetben is - egy raklappal lehetett lecserélni. Erre került rá a csövekkel teli rekesz, amiből Giordino a narancssárga gubókat a tó vizébe szórta. A raklap fölött, kétoldalt helyezkedtek el a helikopter két egymással szemben forgó rotorsíkját hajtó dugattyús csillagmotorok. A cingár farok végén két függőleges vezérsík helyezkedett el, farokrotor azonban egyiken sem volt. A Ka-26, vagy „Hoodlum", ahogy Nyugaton ismerték, praktikus többcélú emelőrendszernek épült, és nagyszerűen el is látta ezt a feladatát -még akkor is, ha egy hajó fedélzetére telepített szűk leszállóhellyel kellett beérnie bázis gyanánt. A pilótafülke jobb oldali ajtaja kinyílt, és egy ZZ Top feliratú baseballsapkát viselő fiatal orosz technikus huppant le a fedélzetre. Intett Pittnek, hogy foglalja el a helyét, a kezébe nyomta mikrofonos fejhallgatóját, és már nyargalt is a lépcső felé. Pitt beült a barátja mellé, a lába elé gyömöszölte a táskáját, és bevágta az ajtót. A helikopterrel ellentétben Albert Giordino egyáltalán nem volt légies. A zömök olasz jó harminc centivel alacsonyabb volt Pittnél, de olyan vaskos karjai voltak, mint két légkalapács. Fején fekete, megzabolázhatatlanul göndör haj tenyészett, zord arca - melynek már-már szerves részét képezte az elmaradhatatlan szivar - hosszú napok óta nem látott borotvát. Mahagónibarna szemében értelem és cinikus jókedv csillogott, ami még a legnehezebb helyzetekben sem hagyta cserben. A NUMA technológiai igazgatója, Pitt ősrégi barátja, sokkal otthonosabban érezte magát egy tengeralattjáró vezetőülésében, de azért a legtöbb repülőeszközzel is nagyszerűen elboldogult. - Hallottam a vészjelzést. A hullám felett akarsz lenni, amikor lecsap Lisztvjankára? - kérdezte Giordino a fejhallgatóból. - Előtte még lesz egy kis társadalmi munkánk. Szállj fel, és irány délkelet. Majd útközben elmondom, miről van szó. Giordino felemelte a Kamovot a mozgó hajóról, és kelet felé kanyarodott a tó felett. Míg Giordino beállt hatvan méter magasságra és óránként százharmincra növelte a sebességet, Pitt tájékoztatta a seiche paramétereiről és a gyanútlan halászhajóról. A fekete hajótest nem sokkal később fel is bukkant a láthatáron. Giordino célba vette a helikopterrel, Pitt pedig visszarádiózott a Verescsaginra. - Hogy gurul a hullámunk, Rudi? - Percről percre erősödik, Dirk - felelte aggódó hangon Gunn. -A közepénél a magassága már elérte a kilenc métert, és a sebessége is növekedett. Most épp a Szelenga deltájánál jár. - Mennyi idő múlva ér el minket? Gunn bepötyögött egy parancsot a számítógépbe.

- Kábé harminchét perc múlva éri el a Verescsagint. Nem fogjuk elérni Lisztvjankát. Mintegy nyolc kilométerre leszünk a parttól, amikor lecsap ránk. - Kösz, Rudi. Figyelmeztetjük a hajót, és máris megyünk. Addig is zárjatok le minden nyílást a fedélzeten. - Vettem - nyugtázta Gunn arra gondolva, hogy szívesen cserélne Pitttel. A hullám még hatvanöt kilométerre volt tőlük, és Lisztvjanka dombjait már tisztán látni lehetett a fedélzetről. A hajónak még volt ideje elkotródni a hullám közepének az útjából, de a fedezéket nyújtó partvonal mögé már nem juthatott be. Gunn sok jóra nem számított, de elképzelni sem tudta, hogyan fog kinézni a festői tó környéke egy óra múlva.

3. - ÚGY TŰNIK, társaságot kaptunk - mutatott a láthatár felé a halászhajó tatján álló Wofford. Theresa már korábban kiszúrta a helikoptert, de most a többiek is felkapták a fejüket. A köpcös repülőszerkezet az égbolt nyugati részén tűnt fel, és egyenesen feléjük tartott. A halászhajó, orral a keleti partnak, még mindig a szondát vonszolta. Utasai mit sem sejtettek a közelgő veszélyről. Az egyiküknek sem tűnt fel, hogy egyetlen hajót vagy bárkát sem látni a tavon - igaz, a hatalmas vízfelületen ez egyáltalán nem számított ritkaságnak. A helikopter a hajó bal oldala mellé ereszkedett, és a fedélzeten állók felé fordult. Az utasülésen ülő személy - egy ébenfekete hajú férfi meglengetett egy mikrofont, és a fejhallgatójára mutatott. - Rádión próbálnak hívni minket - állapította meg Wofford. - Be van kapcsolva, kapitány? Tatjána tolmácsolta a szavait a kapitánynak, aki megrázta a fejét, ingerülten mondott neki valamit, majd felemelte a mikrofont, a helikopterben ülők felé emelte, és végighúzta a mutatóujját a torka előtt. - A kapitány azt mondja, hogy már két éve nem működik a rádiója közölte Tatjána. - Azt állítja, hogy nincs is rá szüksége, mert így is nagyszerűen tájékozódik. - Vajon miért nem lepődök most meg? - forgatta meg a szemét Roy. - Aligha volt kiscserkész - morogta Wofford.

- Szerintem azt akarják, hogy forduljunk vissza - értelmezte a helikopterben ülő férfi mozdulatait Theresa. - Azt akarják, hogy menjünk Lisztvjankába. - A helikopter a Limnológiai Intézethez tartozik - jegyezte meg Tatjána. - Nincs hatáskörük. Nem kell rájuk hallgatnunk. - Valamire figyelmeztetni akarnak minket - tiltakozott Theresa. A pilóta kétszer is megbillentette a helikoptert, az utas pedig továbbra is sürgetően hadonászott. - Ezek tényleg azt hiszik, hogy csak ők végezhetnek méréseket ezen a területen - háborgott Tatjána. - Otoityi, otoityi - hessegette a helikoptert. - El innen! Giordino fülig érő szájjal figyelte őket. A mogorva kapitány szitkokat szórt a helikopterre, a nő pedig el akarta hessegetni őket, mintha nem is egy helikopterrel, hanem egy nagy és bosszantó madárral lett volna dolga. - Úgy látom, nem esett le nekik. - A kapitányuk vagy teljesen elitta az eszét, vagy sohasem volt neki felelte fejcsóválva Pitt. - Nézd a vízvonalat. A halászhajó jóval alacsonyabban ült a vízen, mint az normális lett volna. - Ez már most süllyed! - állapította meg a szivarja mögül Giordino. - Esélye sincs a hullámmal szemben - mondta Pitt. - Le kell tenned a fedélzetre. Giordino túlságosan is jól ismerte a barátját ahhoz, hogy tiltakozni próbáljon. Pitt önveszélyesen segítőkész volt, és ez ellen semmit sem lehetett tenni. Giordino, magabiztos kézzel irányítva a helikoptert, körberepülte a hajót, de egyetlen olyan pontot se talált rajta, amit veszélytelenül megközelíthetett volna, hogy kitegye Pittet. A legfőbb akadályt a magas árboc jelentette, amely úgy védte a hajót a Kamov tizenhárom méter átmérőjű forgószárnyaitól, mint egy hatalmas tüske. - Nem tudok elég közel kerülni a fedélzethez az árboc miatt. Két választásod van: vagy odaúszol, vagy kipróbálod, le tudsz-e ugrani hat méterről anélkül, hogy kitörnéd a bokádat. Pittnek jobb ötlete volt: - Nem hiszem, hogy a vízhőmérséklet kedvezne az úszásnak, de ha rá tudsz tenni az árboc tetejére, én mindent elkövetek, hogy ne vallják szégyent mint tűzoltó-imitátor. Őrült ötlet, gondolta Giordino, de végül is működhet. Ha elég közel tud kerülni az árbochoz, Pitt átkarolhatja és lecsúszhat rajta a fedélzetre. A manőver a szárazföldön sem tartozott a „kispiskóta" kategóriába, egy mozgó és bukdácsoló hajó esetében pedig különösképpen veszélyesnek

ígérkezett: az imbolygó árboc egy jól irányzott ütéssel könnyen lefricskázhatta volna az égről a Kamovot. Giordino feljebb emelte a helikoptert annyira, hogy kerekei három méterrel az árboccsúcs szintje felett legyenek, aztán óvatosan föléje vitte a Pitt felőli ajtót, és addig ügyeskedett a gázkarral, míg tökéletesen hozzá nem igazította a sebességüket a hajó sebességéhez. Az eredménnyel elégedetten csökkentette a magasságot, egy méterre szűkítve a távolságot az árboc csúcsától. - Jelezd, és lejjebb ereszkedek, hogy elkapd az árbocot - mondta Giordino a fejhallgatón keresztül. - De biztosan vissza tudsz mászni, hogy felvegyelek? - Ez nincs tervbe véve - közölte vele Pitt. - Máris kész vagyok. Letette a fejhallgatóját, majd ajtót nyitott a rotorok által csapott szélnek, és egy hanyag mozdulattal kilökte a sporttáskát a helikopterből. Miután meggyőződött róla, hogy a táska ott landolt, ahol kellett a kormányosfülke tetején -, kilógatta a lábát az ajtón, és intett Giordinónak, hogy tartsa a sebességet. Pitt ráhangolta magát a ritmikusan előre-hátra lengő árboc mozgására, és amikor az két hullám között egy pillanatra megszűnt, intett a barátjának. Giordino egy határozott mozdulattal lejjebb engedte a helikoptert, Pitt pedig egy szemvillanás alatt eltűnt az ajtóból. Giordino azonnal felemelte a gépet, és eltávolodott a halászhajótól. Mire megpillantotta az árbocot, Pitt már félig lecsúszott rajta. - Verescsagin a légi egységnek - reccsent Giordino fülébe egy ismerős hang. - Mi a helyzet, Rudi? - Csak tájékoztatni akartalak a hullám állapotáról. Jelenleg kétszáztizenhat kilométer per órás sebességgel halad, csúcsmagassága tíz méter. A Szelenga deltáját már elhagyta, így nem számítunk újabb sebességnövekedésre. - Gondolom, ez a része volt a jó hír. A becsült érkezési időpont? - A ti pozíciótokon tizennyolc perc. A Verescsagin meg fog fordulni, hogy szembehelyezkedjen a hullámmal. Javaslom, maradj a közelükben, és készülj a mentésre. - Kérlek, erősítsd meg, Rudi. Tizennyolc perc múlva itt lesz? - Pozitív. Tizennyolc perc. Az ócska halászhajónak esélye sem volt révbe jutni ennyi idő alatt. Az olasznak elég volt ránéznie az alacsonyan úszó fekete hajótestre, hogy tudja, ennek befellegzett. Csak most nyilallt bele a felismerés: azzal, hogy letette a barátját a fedélzetére, gyakorlatilag jóváhagyta a halálos ítéletét.

Pitt elsiklott egy ócska rádió és GPS-antennapár mellett, lefékezte magát a lábával, és elegánsan lehuppant a táskája mellé. A kormányosfülke tetejéről már jóval egyszerűbb volt lejutni: egy lépcsős létra vezetett le róla a fedélzetre. Pitt fogta a táskáját, és lesétált a döbbent társaság kellős közepébe. - Privet. - Bocsánatkérően elvigyorodott. - Beszél valaki angolul? - Mindannyian, kivéve a kapitányt - felelte meglepetten Theresa. Akárcsak a többiek, ő is azt hitte, hogy a férfi orosz. - Megtudhatnám, hogy mi ennek a váratlan és kéretlen látogatásnak az oka? - kérdezte szigorú arccal Tatjána. Sötét szeme gyanakvóan kutatta Pitt tekintetét. A háta mögött, a kormányosfülke ajtajában álló kapitány újabb szitokáradatot zúdított a jövevényre. - Elvtársnő, mondja meg a kapitánynak, hogy ha szeretne még vodkát ízlelni életében, fordítsa máris ezt a teknőt Lisztvjanka felé, és gyorsítson teljes sebességre - felelte parancsoló hangon Pitt. - Valami baj van? - kérdezte ijedten Theresa. - Egy víz alatti földcsuszamlás egy óriáshullámot indított el az Olhonsziget környékéről. Miközben beszélgetünk, egy tízméteres vízfal tart felénk szédítő sebességgel. Figyelmeztető üzeneteket adtunk le mi is és a hatóságok is rádión, de a maguk derék kapitánya vagy süket, vagy elfelejtette bekapcsolni a készüléket. Tatjána hamuszürke arccal a kapitány felé fordult, és valamit hadart neki. A kapitány bólintott, majd anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, visszavonult a kormányosfülkébe. Egy másodperccel később az öreg motor felvinnyogott, és a hajó orra beállt Lisztvjanka irányába. Miközben a hajó teljes sebességre gyorsult, a tatfedélzeten Roy és Wofford nekilátott elpakolni a műszereket. Pitt felnézett, és bosszúsan látta, hogy a helikopter ezüstje már a láthatár nyugati peremén csillog. Szólnia kellett volna Alnek, hogy maradjon a hajó közelében... és lehetett volna annyi esze, hogy rádiót hozzon magával. Most már egészen biztos volt benne, hogy nem tudnak elmenekülni a hullám elől. Az egyetlen reményt Al és a helikopter jelentette volna. - Köszönöm, hogy figyelmeztetett minket - szorongatta meg a kezét a minden ízében reszkető Theresa. - A frászt hozta rám ezzel a mutatvánnyal. Pitt máris eldöntötte, hogy kedveli ezt a nőt. Kedves őszintesége Lorenre, a feleségére emlékeztette.

- Igen, nagyon hálásak vagyunk - enyhült meg Tatjána. Röviden bemutatta a társaságot, aztán megkérdezte: - Jól sejtem, hogy a limnológiai kutatóhajóról jött? - Igen. Ők már Lisztvjanka felé tartanak a többi környékbeli hajóval együtt. Csak magukat nem tudtuk figyelmeztetni. - Én megmondtam, hogy gáz ez a hajó - súgta oda Roy a kollégájának. - Meg a kapitány is - tette hozzá Wofford. - Nos, Mr. Pitt, úgy tűnik, hogy együtt fogjuk meglovagolni ezt a hullámot. Mennyi időnk van még, míg ideér? - kérdezte Tatjána. Pitt maga elé lendítette a karját, és a Doxa búvárkaróra narancssárga számlapjára pillantott. Ha nem változtak a paraméterei, tizenöt perc múlva itt lesz. - Az túl kevés - állapította meg csendes beletörődéssel Tatjána. - A tó déli vége kiszélesedik, így az energia itt nagyobb felületen fog szétszóródni. Minél közelebb jutunk Lisztvjankához, annál kisebb hullámmal kell majd megbirkóznunk. Pitt egy percig sem hitte, hogy ez számítani fog a rozoga halászhajó esetében, de legalább addig is reményt adott az embereknek. A vén teknő percről percre egyre mélyebbre merült a vízbe, motorja köhögött és fuldoklott, mintha minden pillanatban le akarna állni. A hajótestnek nem volt olyan fából készült része, ami ne rothadt volna, és ez még csak a fedélzet volt - mi lehetett a helyzet odalent? - Számítsanak rá, hogy nem mindennapi élményben lesz részük. Mindenki vegyen magára mentőmellényt. Mindent, amit nem akarnak elveszíteni, rögzítsenek kötelekkel. Roy és Wofford, Theresa segítségével, gyorsan lekötözte a műszereket. Tatjána eltűnt a kormányosfülkében, és pár perccel később egy kazal mentőmellénnyel tért vissza. - Csak négy van belőlük - közölte. - A kapitány lemondott róla, de egy még így is hiányzik - nézett Pittre, a kakukktojásra. - Miattam nem kell aggódnia. Hoztam magammal - felelte Pitt. Míg a tudóscsapat tagjai magukra öltötték a mellényeket, Pitt lerúgta a cipőjét, alsóra vetkőzött, és belebújt a neoprén ruhába, amit a sporttáskában hozott magával. - Mi ez a hang? - nézett fel Theresa. Egy alig hallható morajlás futott végig a víztükrön. A zaj egy távoli alagútból előbukkanó tehervonat robogására emlékeztette Pittet. Egy közeledő vonatra... Oda sem kellett néznie, hogy tudja: a menekülésük véget ért. A hullám tovább gyorsult - és ezzel együtt erősödött és hamarabb megérkezett, mint arra Rudi számított. - Ott van! - kiáltotta előremutató karral Roy.

- Ez hatalmas! - tátogta a látványtól sokkoltan Theresa. A feléjük száguldó hullám nem az a tajtékos bukóhullámtípus volt, amit a szörfözők annyira imádnak meglovagolni, hanem inkább egy sima, parttól partig nyúló, fekvő félhenger. Mintegy harminc kilométerre lehetett, de így is látták, hogy magassága meghaladja a tíz métert. A mozgó, morajló vízfal szürreális látványa mindenkit letaglózott. Kivéve Pittet. - Tatjána, mondja meg a kapitánynak, hogy fordítsa szembe a hajót a hullámmal! - A kapitány, akkora szemekkel, mint egy-egy dísztárcsa, gépiesen megpörgette a kormánykereket. Pitt nem sok esélyt adott az öreg, fenékvízzel telt teknőnek, de nem akart tétlenül várni. A legfontosabb az volt, hogy mindenkit a fedélzeten tartson. Ahogy gyorsan végigpásztázta a fedélzetet, egy ócska, a jobb oldali habvető mellé feltekert halászhálón akadt meg a tekintete. - Segítene nekem, Jim? - nézett Woffordra. Átvonszolták a hálót a kormányosfülke mögé, és szétterítették a fedélzeten. Az egyik szélét Wofford a jobb oldali korláthoz rögzítette, a másikat Pitt egy gerendához az ellenkező oldalon. - Ez mire kell? - kérdezte Theresa. - Ha közeledik a hullám, mindenki feküdjön le, és kézzel-lábbal kapaszkodjon bele jó erősen a hálóba. A háló csillapítani fogja az ütés erejét, és remélhetően meg fogja akadályozni, hogy a víz elsodorja magukat. Mialatt a kapitány a hajó orrával célba vette a hullámot, a három férfi és a két nő felsorakozott a háló előtt. Roy tapintatosan Pitt fülébe súgta: - Derék próbálkozás, Mr. Pitt, de mindketten tudjuk, hogy ez a vén mosóteknő nem fogja kibírni. - Soha ne adja fel - felelte Pitt. Igyekezett magabiztosnak látszani, de nem volt valami meggyőző. Most, hogy az óriáshullám már kevesebb mint tíz kilométerre volt tőlük, a morgás zajjá erősödött. Már csak néhány szűk perc volt hátra a találkozásig. A hajó utasai felkészültek a legrosszabbra; voltak, akik csendben imákat mormoltak, mások zord elszántsággal néztek szembe a halállal. Az erősödő morajlás közepette egyiküknek sem tűnt fel, hogy a helikopter visszatért. A Kamov alig száz méterre volt a bal széltől, amikor Wofford felnézett. - Mi a fene? - bukott ki belőle. A tekintetek a hullámról a helikopterre siklottak, aztán vissza a hullámra, majd megint a helikopterre, mintha nem tudták volna eldönteni, melyiket is nézzék. A Kamov alatt, egy hat méter hosszú kábel végén, egy fehér, henger alakú tartály lógott, melynek súlya alaposan próbára tette a helikoptert. A halászhajó utasai nem is értették, hogy mit

akar vele a pilóta, és miért éppen most jutott eszébe idecipelni nekik, Pitt azonban rögtön felismerte benne a Verescsagin dekompressziós kamráját. Giordino az utolsó pillanatban rájött, hogy tengeralattjáróként is használható, és iderepítette nekik. Pitt talpra szökkent, és intett a barátjának, hogy engedje le a kamrát a tatra. Giordino lejjebb ereszkedett, megvárta, hogy a kamra lengése csillapodjon, és minden ceremónia nélkül a fedélzetre pottyantotta a jó egytonnás szerkezetet. A négyszemélyes túlnyomásos kamra az egész hátsó fedélzetet elfoglalta, és jó arasznyival lejjebb nyomta a hajófart a vízbe. Pitt leakasztotta a kábelt, és intett, hogy rendben. Giordino rögtön feljebb emelkedett, és odébb húzódott, de nem ment messzire, hogy azonnal a segítségükre siethessen, amint a hullám lecsapott. - Miért tette ezt le ide? - kérdezte Tatjána. - Ez a csúnya, kövér bója fogja megmenteni magukat - felelte Pitt. Mindenki bújjon be, nincs vesztegetni való időnk. A hullám már csak másfél-két kilométerre volt tőlük. Pitt gyorsan kinyitotta a kerek, légmentesen záró ajtót, és beterelte az embereket. Theresa volt az első, aztán Wofford és Roy következett. Tatjána előkotort egy bőrtáskát a háló alól, aztán őt is elnyelte a kamra. A toronymagas hullám láttán végül még a kapitány is otthagyta a kormányosfülkét, és követte az utasokat. - Maga nem jön? - kérdezte Tatjána, amikor Pitt kintről belekapaszkodott az ajtózár kerekébe. - így is elég szűkösen lesznek, meg különben is, csak kintről lehet lezárni - kacsintott rá bátorítóan Pitt. - Hátul találnak takarókat és párnákat. Védjék velük a fejüket és a testüket. És kapaszkodjanak, mert nagyot fog ütni. Az ajtó egy baljós kongassál bezárult. Mély, félelemszagú csend telepedett a kamra belsejére, de nem tartott tovább egy fél percnél. Theresa a kerek ablak előtt ült, és az égből pottyant férfit figyelte. Rejtélyes jótevőjük a sporttáskájába nyúlt, és egy apró légzőké-szüléket meg egy búvármaszkot vett ki belőle. Még éppen annyi ideje volt, hogy felvegye, rálépjen a korlátra, és elrúgja magát a hajótól - aztán jött a víz, és mindent elmosott. A bérelt halászhajó még huszonöt kilométerre volt Lisztvjankától, amikor az óriáshullám eltalálta. A fedélzetén lévők nem tudhatták, hogy a seiche frontjával ütköztek, egy akkora vízfallal, mint egy háromemeletes épület. Giordino hatvan méter magasságból - biztonságos távolságból, de őrülten tehetetlenül - nézte végig a hajó esélytelen küzdelmét a vízzel. A motor még teljes gázzal járt, amikor a hullám eleje odaért, és a vén

teknő hősiesen megpróbált felkapaszkodni a csaknem függőleges vízfelületre, de az gyorsabbnak és erősebbnek bizonyult korhadt deszkáinál. A hajó eltűnt a gigantikus hullám alatt, szinte szétolvadt benne. Giordino kétségbeesetten pásztázta a felszínt Pitt és a dekomp-ressziós kamra után, de csak a hajó orr felőli része bukkant elő a hullám nyomából. Az öreg halászhajó derékba tört, és a tatfedélzet a kamrával együtt eltűnt. Az orr is csak egy pillanat erejéig maradt fent, aztán az árboc suhogva átszelte az eget, a víznek csapódott, és a roncsdarabbal együtt eltűnt a tó rideg mélyében.

4. - KAPASZKODJATOK! - próbálta túlkiabálni a víz dübörgését Theresa. Ahogy a víz ereje hátralökte a hajót, a kamra hirtelen megdőlt, majd egyik pillanatról a másikra megállt, mintha falnak ütközött volna, és katapultként a plafon felé lendítette a falakhoz hegesztett vaságyakat markoló utasokat. Ez volt az a pillanat, amikor a hajó fel akart emelkedni a hullám tetejére. Meddő kísérlet volt. A hajótest egy hangos reccsenéssel derékba tört, s a könnyebb, úszóképesebb orr-részről leszakadt tat visszazuhant, és eltűnt a hullám alatt. Theresa mindebből csak a reccsenést és a zuhanást érzékelte. Kalimpáló karok, lábak és testek repkedtek a kamrában fájdalmas jajszavak és kiáltások közepette. Az a kevés fény, ami eddig beszűrődött a kerek ablakon, hirtelen elhalványult, majd teljesen elenyészett, rémisztő sötétséggel töltve meg a kamra belsejét. Az áldozatok ezt nem láthatták, de a hullám a hátára fordította a hajó tatrészét, és a tófenék felé nyomta a kamrát. A vízzel elöntött motorház, a gép és a tengely együttes súlya bőven elég volt ahhoz, hogy legyőzze a felhajtóerőt. A hullám már elhaladt felettük, de a roncs és az alája szorult kamra tovább süllyedt a szibériai tó feneketlen mélye felé. A mentőeszközből koporsó lett. A vaskos acélszerkezetet úgy építették meg, hogy harminc atmoszféra nyomást is kibírjon, ami tekintélyes háromszáz méter mélységnek felelt meg. Csakhogy a hajótörés helyszínén a tó háromszor ilyen mély volt, ami azt jelentette, hogy a falak be fognak roskadni, még mielőtt a kamra elérné a tó fenekét. A saját - és az öt ember - súlya alatt a felszínen lebegett volna, de a ránehezedő tat már sok volt neki. Az, hogy a kamra süllyed - pedig úsznia kellett volna, különben Pitt nem nevezte volna „bójának" -, már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor a

sötétség rájuk borult. Mivel szivárgást nem észlelt, Theresa arra következtetett, hogy valamilyen más, külső erő kényszeríti őket a tófenék felé. - Mindenki jöjjön át erre az oldalra! - kiabált bele a sötétbe. - Át kell helyeznünk a súlypontot! A többiek kábán, de engedelmesen átvonszolták magukat. A súlyuk önmagában kevés volt ahhoz, hogy elmozdítsa a kamrát, a süllyedés pályáját azonban - ha csak egy parányit is - megváltoztatta, és ezzel kibillentette a roncsot egyensúlyi helyzetéből. A hegesztett varrátok már nyögdécseltek a fokozódó víznyomás alatt, amikor a szerkezet végre megmozdult, és lassan csúszni kezdett a ráboruló tatfedélzeten. A folyamat öngerjesztő volt: a mozgás még jobban megbillentette a roncsot, amitől a kamra csúszása felgyorsult, ez pedig tovább billentette a tatot, ami még nagyobb elmozdulást tett lehetővé a recsegő-ropogó acélszerkezet számára, és így tovább, míg a dekomp-ressziós kamra ki nem szabadult a hajó alól, hogy ágyúgolyóként kilőjön a vízből. Giordinót, aki a levegőből kutatta a tó felszínét, a buborékok alól kirobbanó gömb egy Ohio osztályú tengeralattjáróról indított Trident rakétára emlékeztette. A kamra orral előre bukkant elő a vízből, teljesen kiemelkedett belőle, majd zajosan visszaesett a víztükörre. Giordino örömmel látta, hogy a hosszú merülés ellenére egyben van, és játszva megüli a szelíden fodros hullámokat. Theresa még soha nem örült ennyire a kék égbolt látványának. A dekompressziós kamra - nézett ki az ablakon - a tó vizén ringott. Egy árnyék suhant el a víztükör felett, majd néhány pillanattal később a helikopter bukkant fel előttük. Theresa megkönnyebbülten a kamra belseje felé fordult, hogy felmérje az állapotokat. A rázós utazás kék-zöld nyomokat hagyott a társaság tagjain, de csodával határos módon nem voltak komoly sérülések. A kapitány fején felhasadt a bőr, Wofford pedig megrándította a hátát, de ettől eltekintve mindannyian rendben voltak. Theresa bele se mert gondolni, mi történt volna, ha nem bélelik ki a kamra belsejét a párnákkal és a takarókkal, ahogyan Pitt tanácsolta. De vele mi lehet, jutott eszébe a megmentőjük. O vajon túlélte a hullámot? A NUMA igazgatója Newport Beachben nőtt fel, ahol szabad ideje jelentős részét szörfözéssel töltötte - így tudta, hogy ha besiklik a hullám alá, ott minimális energiával kell számolnia. Miután a kutatócsapatot bezárta a dekompressziós kamrába, magára kapta a Dráger újralélegzőt és a búvármaszkot, és leugrott a hajóról. A vízbe érve

igyekezett olyan messzire rúgni magát a hajótól és olyan mélyre a hullám elől, amennyire csak lehetett, de néhány másodperccel elkésett. Alig merült el, a seiche lecsapott rá, és körülvette. A hajóval ellentétben, ami a félhenger felszínére próbált felkapaszkodni, Pitt a víz fogságába került, és gyakorlatilag a hullám részévé vált. A maszknak és a készüléknek köszönhetően nem kellett a fulladástól tartania, de a turbulencia miatt az orráig sem látott, és a dobhártyái valósággal recsegtek a víz zúgásától. Egy darabig küzdeni próbált, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a víz erejével szemben tehetetlen. Inkább ellazult, és hagyta, hogy a hullám felemelje. Olyan érzés volt, mintha egy száguldó lift belsejében állt volna. Vízszintes irányú mozgást nem észlelt, de sejtette, hogy a hullám pillanatok alatt több száz méterre vitte a hajótörés helyszínétől. Az emelkedés nem tarthatott a végtelenségig. A „lift" elérte a legfelső szintet, és a habzó taréj elejére lökte utasát. Pitt látta, hogy a hullám megtörni készül, és tudta, hogy ha eléje zuhan, a rázúduló víztömeg agyon fogja nyomni. Átfordult, és elrúgta magát a hullám frontjától. Azaz csak szerette volna, mert a víz nem akarta elengedni. Egy olimpiai gyorsúszó elszántságával és erejével vagdalta a vizet, és végül győzedelmeskedett. A hullám még nem engedte el, de hátrébb lökte, és ugyanúgy, ahogy felemelte, lassan lenyomta a habzó mélybe, majd átszáguldott felette. Miközben a robaj eltávolodott tőle, Pitt a hámra rögzített mélységmérőre pillantott: hat méterre volt a felszíntől. Függőleges helyzetbe irányította magát, és felrugaszkodott a csillogó víztükör fölé. Ahogy a távolodó seiche robaja elhalkult, úgy erősödött Pitt fülében a helikopter forgószárnyainak a csattogása. A Kamov egyenesen feléje közeledett. A halászhajónak egyelőre nyoma sem volt. Giordino leereszkedett Pitt mellé, szinte ráült a helikopterrel a vízre, és kinyitotta az utasülés felőli ajtót. Pitt odaúszott, belekapaszkodott az ajtókeretbe, és felhúzta magát a fülkébe. - Egyesek a fél karjukat odaadnák egy ilyen hullámért - emelkedett fel megkönnyebbült vigyorral Giordino. - Voltam már ennél jobb csőben is - zihálta Pitt. - A hajó? Giordino megrázta a fejét. - Nem bírta ki. Kettétört, mint egy száraz gally. Először azt hittem, hogy a kólásdobozt is elvesztettük, de végül kilőtt a felszínre. Valakit integetni láttam az ablakában, úgyhogy remélhetően mindenki jól van, akit bezártál. A Verescsagin hamarosan itt lesz. - Zseniális húzás volt idehozni a kamrát. - Kivéve, hogy már nem maradt időm felvenni téged.

- Hogy elrontsd a mókát? - nevetett Pitt. - Na és a Verescsagin hogy vészelte át? - Mire elérte Lisztvjankát, a hullám magassága négy méterre csökkent. A hajó játszva meglovagolta. A napozószékek ugyan átrendeződtek, de egyébként nincs gond. A parton viszont már kevésbé örömteli a helyzet. Pitt lenézett a kék vízre, de nem találta a dekompressziós kamrát. - Mennyire vagyunk a hajótörés helyszínétől? - fordult a barátja felé. A mozdulattól felszisszent. Csak most tudatosult benne, hogy a hullám alaposan helybenhagyta. Az egész teste sajgott. - Majdnem öt kilométerre - felelte Giordino. - Vagyis rekordot döntöttem - törölte le Pitt a vizet a szemöldökéről. Giordino észak felé kanyarodott, és közelebb ereszkedett a tófelszínhez. Öt kilométerrel később egy fehér tárgy öltött alakot a vízben. Giordino lassított, és körözni kezdett a kamra körül. - Gondolom, már alig várják, hogy friss levegőt szippanthassanak fintorodott el. - Meglehet, de a szén-dioxid-mérgezés még odébb van. Mennyi idő, míg a Verescsagin ideér? - Kábé kilencven perc. Sajnos nem várhatjuk meg, különben mi is melléjük pottyanunk - kopogtatta meg Giordino az üzemanyagtartály kijelzőjét. - Akkor te térj ügyesen vissza a fedélzetre, én pedig elmondom nekik, hogy nem hagytuk őket magukra. - Még nem volt elég a hideg vízből? Giordino megmártotta a helikopter kerekeit a vízben, Pitt pedig csobbant egyet, és a kamrához úszott. Míg az olasz a kutatóhajó irányába lendítette a helikoptert, Pitt belekapaszkodott az ablakkeretbe, és felhúzta magát. Theresa önkéntelenül felsikoltott, amikor felismerte a búvármaszk mögé zárt zöld szempárt. - Hát életben van! - suttogta megkönnyebbülten. A többiek is az ablakhoz tódultak, és integetni kezdtek. Azt egyikük sem tudhatta, hogy a hullám több kilométerre sodorta tőlük, és azt sem láthatták, hogy Giordino hozta vissza a helikopterrel. Pitt rájuk mutatott kesztyűs kezével, majd egy egyezményes O betűt formált a hüvelyk- és mutatóujjából. - Azt kérdezi, hogy jól vagyunk-e - fejtette meg Roy. Tatjána bólintott, és leutánozta a mozdulatot. Pitt a karórájára mutatott, és a hüvelykujját. A nő jelezte, hogy megértette. - Egy óra - mondta a többieknek. - A segítség úton van.

- Akkor helyezzük magunkat kényelembe - javasolta immár derűsen Wofford. Pitt ezalatt körbeúszta a kamrát, és miután meggyőződött róla, hogy sehol sem szivárog, felkapaszkodott a tetejére. A Verescsagint már látni lehetett a távolban, de még csak egy apró pont volt. Mire odaért - bő egy órával később -, Giordino már előkészítette a darut. Pitt ráakasztotta a kábeleket a kampóra, és a kamra átlendült a fedélzetre. Amint megállapodott, Pitt leugrott róla, és kinyitotta az ajtaját. Közben Gunn is megjelent, hogy kisegítse a rázós utazástól elkábult utasokat. - Végre friss levegő! - szippantott mélyeket Wofford. - Isteni! Az orosz kapitány a korláthoz botorkált, és kinézett a tóra. A hajóját kereste. - Mondja meg neki, hogy elsüllyedt - lépett Pitt a mongol nő mellé. - A hullám derékba törte. Tatjána tolmácsolta a szavait. A kapitány szomorúan megrázta a fejét, és zokogni kezdett. - Nem hittem volna, hogy még viszontlátjuk, Mr. Pitt - jegyezte meg elismerően Theresa. - Hogy csinálta? - Néha egyszerűen csak szerencsés vagyok - felelte fülig érő szájjal Pitt, majd sokatmondóan megpaskolta a felszerelését rejtő sporttáskát. - Még egyszer köszönöm - mosolygott Theresa. A többiek kórusban csatlakoztak hozzá. ~ Az érdem nem az enyém, hanem Al Giordino barátunké, aki iderepítette a kamrát. Giordino ellépett a daru kezelőpultjától, és színpadiasan meghajolt. - Remélem, csak módjával törték össze magukat abban a konzervdobozban. - Ön megmentette az életünket, Mr. Giordino - szorongatta meg hálásan a kezét Theresa. - Hívjon Alnek - lágyult el a morcos olasz a csinos holland nő pillantásától. - Most legalább tudom, hogy érezheti magát a flippergolyó egy zajos szombat este után - motyogta Roy. - Nem akadna véletlenül egy kis vodka a fedélzeten? - tűnődött hangosan Wofford. - Azt hiszem, jót tenne a hátfájásomnak. - Volt már olyan Seattle-ben, hogy nem esett? - kérdezett vissza Gunn. Erre parancsoljanak, hölgyeim és uraim. A hajóorvos megvizsgálja önöket, aztán félrevonulhatnak pihenni egy kabinba vagy átjöhetnek a konyhára kortyolni valamit. Lisztvjankában elég nagy most a fejetlenség, így valószínűleg csak holnap tudunk kikötni. - Megtennéd, hogy te kíséred le őket a gyengélkedőbe, Al? - kérdezte Pitt. - Váltanék néhány szót Rudival.

- Készséggel - felelte Giordino. Felajánlotta a karját Theresának, és a bal oldali folyosón keresztül a hajó apró orvosi rendelőjébe vezette a vendégeket. Rudi barátságosan megveregette Pitt vállát. - Hallom, meglovagoltad a hullámot. Ha tudtam volna, hogy eggyé válsz vele, a hátadra szerelek néhány érzékelőt... - Szívesen megosztom veled az élményeimet egy pohár tequila felett, de előbb tudni szeretném, hogy mennyire súlyos a helyzet a parton. - A hájóról úgy láttuk, hogy egy darabban átvészelte. A dokkok megrongálódtak, és néhány bárka a főutcán kötött ki, de jobbára csak a part menti üzletek szenvedtek károkat. Áldozatokról nem hallottunk. Úgy tűnik, sikerült időben figyelmeztetni a népet. - Nagyon remélem, hogy nem lesznek utórengések, de azért nem árt résen lennünk - mondta Pitt. - Közvetlen műholdas kapcsolatban vagyok a coloradói Goldenben működő Nemzeti Földrengési Információs Központtal. Ha utórengést látnak, rögtön értesítenek. Már alkonyodott, mire a hajó elérte a kikötő bejáratát. Az utasok izgatottan felsorakoztak a korlátnál, hogy megnézzék a keletkezett károkat. A hullám pörölyként csapott le a partra - fákat tört derékba, és kilapított néhány kisebb épületet a víz közelében, de a kikötő és a város nagyobbik része minimális veszteségekkel úszta meg az árt. A kutatóhajó a szétvert, reflektorfényben fürdő dokkoktól jó másfél kilométerre horgonyzott le, de a romokat takarító Belarusz traktorok pöfögése még így is késő éjjelig ébren tartotta utasait. A hajó konyháján Roy, Wofford és a halászhajó kapitánya Altáj vodkát kortyolgatott egy orosz matrózzal, Pitt, Giordino és Szargov pedig sült tokhalat vacsorázott a két nő társaságában. Miután az asztalt letakarították, Szargov előkerített egy címke nélküli üveget, és töltött a poharaikba. - Egészségükre - emelte poharát a hölgyek felé Giordino. - Amit nem csekély mértékben önnek köszönhetünk - mosolyodott el Theresa, és gyanútlanul belekortyolt az italába. - Mi ez a szörnyűség? kérdezte elborzadva. - Olyan íze van, mint a fehérítőnek. Szargov jóízűen felnevetett. - Ez szamogon. Egy régi barátom falujából szereztem. Amerikában „Moonshine"-nak2 hívnák. A társaság derültségére Theresa ellökte magától a poharat. - Azt hiszem, maradok inkább a vodkánál - nevetett ő is a többiekkel. - Megkérdezhetem, mit keres két ilyen csinos hölgy a nagy, csúnya Bajkál-tavon? - nézett rájuk Pitt, miután kiürítette a poharát.

- Az Avarga Olajkonzorcium bányászati jogokkal rendelkezik a tótól keletre eső területeken - tájékoztatta Tatjána. - A Bajkál viszont a világörökség része, a környezetvédelem jelképe tette hozzá Szargov, aki már az olajfúró tornyok gondolatától is elborzadt. - Mégis, hogy képzelik ezt az egészet? Tornyokat akarnak telepíteni a tóra? - Szó sincs róla - sietett megnyugtatni a tudóst Tatjána. - Tudatában vagyunk a tó jelentőségének, és soha nem állt szándékunkban fúrótornyokat telepíteni a vizére. Ha olajat találunk és az kitermelhetőnek bizonyul, a keleti partról fogunk lefúrni nagy szögben a tó alá. - Megvalósítható - bólintott Giordino. - A Mexikói-öbölben is ferdén fúrnak, sőt néha még vízszintesen is. Ez azonban még nem magyarázza meg, hogy mit keres itt ez az elbűvölő rotterdami angyal - vigyorgott Theresára. - Amszterdami - helyesbített lángoló arccal Theresa. - Kapatos kollégáimmal - mutatott hátra a disznó vicceken röhincsélő Royra és Woffordra - a Shell Olajtársaságnak dolgozunk. Az Avarga Olajtársaság felkérésére jöttünk ide. Ők, nyilvánvaló okokból, nem rendelkeznek tengeri kutatásokhoz szükséges felszerelésekkel. A cégünk a Baltikumban és a nyugat-szibériai Szamotlor olajmezőin is végzett kutatásokat. Mivel kifejezetten keressük a helyi cégekkel való együttműködés lehetőségét, kézenfekvő volt, készséggel elvállaltuk a munkát. - És találtak valamit, mielőtt a hullám elmosta volna magukat? kérdezte Pitt. - A tavon észlelt olajszivárgások okait kerestük. Egyelőre nem találtunk semmi említésre méltót. - Olajszivárgások? - vonta fel a szemöldökét Szargov. - Igen, ez egy meglehetősen elterjedt, sőt mondhatni, primitív módja a kőolajkészletek felkutatásának. A kőolaj a tengerfenék repedésein keresztül átszivárog, és a felszínre emelkedik. Amikor még nem voltak olyan modern mérőműszerek, mint a hangradar meg a többi szeizmológiai eszköz, amik láthatóvá teszik az aljzatot, a szénhidrogénlelőhelyeket elsősorban az olajszivárgások alapján azonosították. - A helyi halászok olajfoltokról számoltak be olyan helyeken, ahol előzetesen nem volt hajóforgalom - vette át a szót Tatjána. - De még ha találunk is készleteket, könnyen előfordulhat, hogy elenyésző mennyiségű olajat tartalmaznak. Ezeket nem érdemes megfúrni, mert a költségek nem térülnek meg. - Márpedig a tó mélységét ismerve ez egy igen költséges vállalkozás lenne - jegyezte meg Pitt.

- Azt hiszem, én most már épp eleget beszéltem - mondta Tatjána. Most önökön a sor. Megkérdezhetem, Mr. Pitt, hogy mit keres ön és a NUMA egy orosz kutatóhajó fedélzetén? - Alekszandr és a Limnológiai Intézet vendégei vagyunk - billentette Pitt a szamogonos poharát Szargov irányába. - Egy közös projekt keretében a tó áramlatait és a helyi flórára, illetve faunára gyakorolt hatásait vizsgáljuk. - Ezért tudtak a seiche-ről már jóval annak megjelenése előtt? - Igen, a több száz, a víz hőmérsékletét, nyomását és egyéb paramétereit mérő érzékelőt helyeztünk el a tóban. Al kenyérmorzsaként szórta őket a vízbe a helikopterről. Az Olhon-sziget környékén mértünk, amikor Rudi a víz alatti földcsuszamlás jeleit és az ezt követő hullám kialakulását érzékelte. - Mindannyiunk szerencséjére - tette hozzá Tatjána. - Úgy tűnik, vonzzuk a katasztrófákat - vigyorodott el Pitt. - Szibériába jönni egy üveg Jack Daniel's nélkül, ez a katasztrófa! szürcsölt bele Giordino savanyú képpel a szamogonba. - A mérésünknek ugyan lőttek, de legalább érdekes adataink vannak a hullám kialakulásáról és terjedéséről - vigasztalta magát Szargov. - Ezek az érzékelők azt is képesek kimutatni, hogy hol volt a földrengés? - érdeklődött Tatjána. - Ha a tó alatt történt, akkor igen - felelte Pitt. - Rudi azt ígérte, holnap átnézi az adatsort, hátha ki tudja szűrni belőlük a rengés pontos helyét. A szeizmológusok, akikkel beszélt, azt mondják, hogy valahol a tó északnyugati csücske mellett lehetett az epicentrum - közölte Giordino. - Az is lehet - nézett körbe a konyhában -, hogy már most a számítógépeket feji. Tatjána felhajtotta a szamogonját, és a karórájára nézett. - Fárasztó napunk volt. Ha megbocsátanak, én most eltenném magam holnapra. - Egyetértek - nyomott el egy ásítást Pitt. - Megengedi, hogy elkísérjem a kabinjáig? - kérdezte ártatlan képpel. - Megtisztelne - bólintott a nő. Szargov is jó éjt kívánt mindenkinek. - Ti még megvárjátok a desszertet? - mosolygott Pitt a barátjára és Theresára. - Hollandi mesékre várok nyitott füleimmel - vigyorgott Giordino a nőre. - Mélytengeri történetekért cserébe? - nevetett Theresa. - Hogy valami nagyon mély itt, az nem kétséges - hagyta őket magukra Pitt. Elkísérte Tatjánát a hajófarban kialakított kabinba, majd visszatért a hajóközépre, a saját kabinjába. A megpróbáltatások teljesen

lemerítették, és az ágy örvényként szippantotta magába, mégis nehezen jött álom a szemére. Az agya újra és újra visszapörgette a nap eseményeit, mígnem a képek fokozatosan elsötétültek, és a jótékony álom magával ragadta.

5. NÉGY ÓRÁVAL KÉSŐBB Pitt felriadt és ülő helyzetbe pattant az ágyában. Bár minden csendes volt, az érzékei azt súgták, hogy valami nincs ftndjén. Felkattintotta az olvasólámpát, átvetette a lábát az ágy szélén, és felállt, hogy kis híján orra bukjon. Az ok nyilvánvaló volt: a ajófar megsüllyedt, a fedélzet mintegy tízfokos szöget zárt be a vízZintessel. Pitt gyorsanfelöltözött, és felrohant a főfedélzetre. A folyosó csen-es volt, odafent pedig sehol senki. Az egész hajót szokatlan csend 69 ülte meg; Pitt eleinte nem tudta, mit talál benne olyan különösnek, ele nem kellett sokáig találgatnia. A hajó gépei leálltak, egyedül a segédgenerátor zümmögött bele a késő éjszakába. Felkaptatott egy újabb lépcsőn, átment egy ajtón, és körbenézett. Bosszúságára a híd üres volt. Miközben azon tűnődött, vajon ő-e az egyetlen ember a hajón, megkereste a műszerfalon a piros, TRE-VOGA feliratú kapcsolót, és lenyomta. A hajó vészcsengői éktelen csörömpölésbe kezdtek, és néhány másodperccel később a Verescsagin szikár kapitánya csörtetett fel a lenti kabinból. - Mi folyik itt? - dadogta, a megfelelő angol szavakat keresve az éj közepén. - Hol van Anatolij, az őr? - A hajó süllyed - felelte higgadtan Pitt. - Egy perccel ezelőtt jöttem be, de őrt nem láttam. A kapitány döbbent arckifejezéséből látni lehetett, hogy eddig fel sem tűnt neki a fedélzet szokatlan dőlésszöge. - Áramra van szükségünk! - kapott a gépterem telefonja után, de alig markolta meg a kagylót, a hajó elsötétült. A műszerfal, az árbocfények, a világítás - minden lekapcsolt, még a vészcsengők is elcsendesültek. A kapitány szitkozódva kitapogatta a vészvilágítás kapcsolóját. Ahogy a halvány fény szétömlött a hídon, a gépüzemvezető rontott be a hídra levegőért kapkodva. A testes, gondosan nyírt szakállt viselő férfi rémülten nézett rájuk égszínkék szemével.

- Kapitány, a gépterem lejáratát leláncolták! Nem tudok bejutni. Attól félek, hogy félig már elöntötte a víz. - Valaki lezárta a géptermet? Mi a fene! És miért süllyedünk, amikor horgonyon vagyunk? - háborgott a kapitány. - A jelek szerint a hajófenék megtelt vízzel, és az alsó fedélzetre víz tódul a tat felől - jelentette némileg összeszedettebben a géptiszt. - Jobb lesz, ha felkészülünk a hajó elhagyására - javasolta Pitt. Szavai tőrdöfésként hatottak a kapitányra. Kiadni a parancsot a hajó elhagyására - ez olyan egy kapitánynak, mint egy apának lemondania gyermekéről. Nem elég, hogy felelnie kell a tulajdonosok, a biztosítók és a hatóságok kérdéseire, hanem végig kell néznie azt is, hogy a legénység rémülten csónakokba száll, és tétlenül végig kell néznie azt is, hogy a szívének oly kedves acél- és fatömeg eltűnik a víz alatt. Ahogyan a kedvenc autót is szinte családtagként kezeli az ember, úgy a kapitány és a matrózok is személynek tekintik hajójukat, és működésében, reakcióiban személyiségjegyeket vélnek felfedezni. Nem egy kapitányt vádoltak meg már azzal, hogy szerelmes a hajójába, és ez alól Haritonov sem volt kivétel. A kapitány tisztában volt a helyzet súlyosságával, de képtelen volt kimondani a szavakat. Csak egy komor bólintásra futotta a lelki erejéből. A gépüzemvezető elsietett, hogy továbbadja a parancsot. Pitt már kint volt a fedélzeten, és azon törte a fejét, mit tehetne azért, hogy a hajó a felszínen maradjon. Először arra gondolt, hogy lemegy a búvárfelszereléséért, de aztán eszébe jutott, hogy a gépterem le van zárva. Meg különben is... ha be is jutna, mit tehetne? Ha a hajó léket kapott, akkor a jó szándék nem segít. Az ötlet épp abban a pillanatban született meg, amikor összefutott Giordinóval és Gunn-nal a hirtelen túlzsúfolttá vált középfedélzeten. - Úgy tűnik, össze fogjuk vizezni magunkat - jegyezte meg halálos nyugalommal Giordino. - A gépterem le van zárva és emelkedik benne a víz. A hajó hamarosan elsüllyed - nézett végig Pitt a lejtős tatfedélzeten. - Mennyi idő, míg bemelegszik a gépmadár? - Vegyed úgy, hogy máris a levegőben van - felelte Giordino, és már rohant is hátra. - Rudi, te ellenőrizd, hogy a vendégeink feljöttek-e, és gondoskodj róla, hogy szálljanak mentőcsónakokba. Aztán próbáld meg rávenni a kapitányt, hogy engedje le a horgonykötelet - mondta Pitt a vékony dzsekijében didergő Gunn-nak. - Mire készülsz? - Egy ügyes húzásra, legalábbis nagyon remélem - mormogta Pitt, és a tat irányába indult.

A Kamov felemelkedett az éj sötétjébe, és megállt a felbolydult kutatóhajó felett. - Neked nem rémlik valami olyasmi, hogy „előbb a nők és a gyerekek"? - kérdezte Giordino a pilótaülésből. - Megkértem Rudit, hogy terelje fel a kőolajkutatókat - nyugtatta meg Pitt a főként Theresáért aggódó olaszt. - Különben is visszatérünk, még mielőtt bárki is benedvesíthetné a lábát. Pitt őszintén remélte, hogy állni tudja a szavát. A víz már az alsó fedélzetet nyaldosta, és nem kellett hozzá sok, hogy átcsapjon a nyitott tatfedélzeten. Látva, hogy Pitt a süllyedő VerescsagimőX a Lisztvjanka kikötőjében ringó hajókra irányítja a tekintetét, Giordino a falu felé fordította a helikoptert. - Keresel valamit? - kérdezte a barátjától. - Egy nagy teljesítményű vontatóhajót - felelte Pitt, bár tudta, hogy ilyent akkor sem találna, ha az egész tavat átkutatná. A falu hajóállománya szinte kizárólag kisebb halászhajókból állt, olyasfélékből, mint amit az olajkutatók is kibéreltek. Több közülük felborult vagy a partra vetette a seiche ereje. - Ahhoz mit szólsz? - intett Giordino az öböl távolabbi végében izzó fényfüzér felé. - Tegnap este még nem volt itt. Nézzük meg! Giordino megdöntötte a helikoptert, és rárepült a fénypontokra, melyek mögött egy hajó öltött alakot. Ahogy közelebb kerültek, Pitt megállapította, hogy egy durván hatvan méter hosszú teherhajóval van dolguk. A feketére festett hajótesten hatalmas rozsdafoltok barnállottak, és a hajóközépen elhelyezett, aranykard ábrával díszített kémény is látott már jobb napokat. A vén hajó évtizedek óta járhatta a tavat, szenet és farönköket szállítva Lisztvjankából a Bajkál északi partján található távoli falvakba. Ahogy Giordino végigrepült a hajó jobb oldala mellett, Pitt egy nagy, fekete darut vett észre a tatfedélzeten. Megint a kéményre pillantott, aztán lemondóan megrázta a fejét. - Erről lemondhatunk. Nem látok füstöt, úgyhogy a gépei valószínűleg hidegek. Túl sokáig tartana életre kelteni. - Pitt a falu irányába intett a fejével. - Úgy tűnik, erő helyett sebességre lesz szükségünk. - Sebességre? - kérdezte Giordino, miközben Pitt tekintetét követve a falu felé irányította a helikoptert. - Sebességre - bólintott Pitt, és a távolban ringó színes fénypontokra mutatott. Gunn nem látta az olajkutató csapat tagjait, de mivel a Verescsagin két mentőcsónakját már leengedték, feltételezte, hogy azokban ülhetnek. A

biztonság kedvéért azért lerohant a fedélközbe, és belegázolva az itt csak bokáig érő, dermesztően hideg vízbe, bekopogott a két nő kabinjába. Miután nem kapott választ, dörömbölt egy kicsit, aztán benyitott. A kabin üres volt, csak a gyűrődött takarók jelezték, hogy Theresa és Tatjána itt töltötték az éjszaka egy részét. Gunn kinyargalt a folyosóra, és átment a két amerikai olajkutató kabinjához, ahol a víz már a combjáig ért. Bekiabált, aztán a víz nyomásával dacolva benyomta az ajtót. A vészvilágítás halvány fényében megállapította, hogy itt is ugyanaz a helyzet, mint a lányoknál. Tehát mind a négyen elhagyták a kabinjukat, állapította meg megkönnyebbülten. A hideg víz miatt már alig érezte a lábát, ezért úgy döntött, hogy azt a kabint, ahol az elsüllyedt halászhajó kapitányát szállásolták el, és ahol már a mellkasáig ért volna a víz, inkább kihagyja. Bízott benne, hogy a négy kutató nem hagyta sorsára a pórul járt oroszt. Iván Popovics álmában a Léna partján ült, és műléggyel horgászott. Épp kapása lett volna, amikor a pokoli zaj visszarántotta a valóságba. A Vaksod szárnyashajó pirospozsgás kormányosa magára kanyarította vastag szőrmekabátját, kótyagos fejjel kilépett a szűk kabin ajtaján, és felkapaszkodott a komp tatfedélzetére, ahol egy vakító fényszórópárral és egy láthatatlan erő keltette széllel találta magát szembe. A fények lassan felemelkedtek a fedélzetről, egy pillanatra megálltak, aztán elfordultak és eltűntek. Popovics megdörgölte a szemét, hogy eltüntesse a szivárványhártyáján táncoló fényes foltokat. Amikor újra kinyitotta a szemét, meglepetten látta, hogy egy férfi áll előtte. Magas volt, sötét hajú, és barátságos, mosolygott hófehér fogaival. - Jó estét - szólalt meg kellemes hangon az idegen. - Megengedné, hogy kölcsönvegyem a hajóját? A komphajó „talpra állt" szárnyain, és visítva átszelte az öblöt. Popovics egyenesen a süllyedő Verescsagin orra elé kanyarodott, és visszavéve a gázt úgy kanyarodott, hogy alig néhány méter válassza el a Vaksod tatját a kutatóhajó orrától. Pitt a tatkorlát mellől figyelte a manővert és a gyorsan süllyedő szürke hajót. A Verescsagin groteszkül felágaskodott, orra húszfokos szögben meredt az égre. Pozíciója veszélyesen labilisnak látszott: bármelyik pillanatban felborulhatott vagy a felszín alá csúszhatott.

A kutatóhajó horgonylánca csörömpöléssel futott át a lebocsátónyíláson. Egy kötél és egy bója követte, hogy később kiemelhessék. A feszültségtől és a lánc súlyától megszabadult hajóorr tovább emelkedett. - Megy a vontatókötél! - hallotta fentről Pitt. Felnézett, és a barátját pillantotta meg a hajóorrban Gunn társaságában. Egy másodperccel később egy vastag kötél lendült át a korláton. Popovics közelebb tolatott a víz felett himbálózó kötélhez, Pitt pedig elkapta a végét, gyorsan a csörlőre csomózta, és intett a kormányosnak, hogy mehet. - A vontatókötél biztosítva. Indulhatunk, Iván! Popovics sebességbe tette a dízelmotorokat, megfeszítette a kötelet, és fokozatosan ütközésig nyomta a gázkart. Az ikermotor felvinnyogott, és a csavarok fehér habbá köpülték a vizet, de Pitt nem érezte, hogy elmozdultak volna. Olyan volt, mintha egy szúnyog akart volna elvontatni egy elefántot - de nem egy akármilyen szúnyog! A komphajó harminckét csomós sebességre volt képes, és 1000 lóerős motorjai elképesztő nyomatékkal dolgoztak. Az első néhány araszt senki sem érezte, de végül arra lettek figyelmesek, hogy a Verescsagin mozgásban van. Giordino és Gunn a kapitánnyal és néhány matrózzal a hídról figyelt lélegzet-visszafojt-va. Popovics a partnak azt a részét vette célba, amelyik a legközelebb volt hozzájuk, és egyenesen arra - Lisztvjanka központja felé -vitte a hajót. A két hajó szűk egy kilométert tett meg együtt, amikor a Verescsagin belsejéből keserves csikorgások és nyikorgások törtek fel. Az úszó orr és a vízzel telt tat közti huzavona alaposan próbára tette a korosodó hajó szerkezetét. Pitt feszülten figyelt a csörlő mellől, hogy ha a Verescsagin lebukna a hullámok alá, rögtön kioldhassa a vontatókötelet, és ezzel elejét vegye annak, hogy a hajó a kompot is magával rántsa. A Verescsagin óráknak tűnő percek alatt megközelítette a partot, és nagyokat rázkódva beúszott a part felől sugárzó sárga, barátságosan meleg fénybe. Popovics a megtépázott kishajó-kikötő melletti apró, sziklás strand felé irányította a sekély merülésű szárnyashajót. Azok számára, akik a partról figyelték, olybá tűnt, mintha ki akarna szaladni vele a szárazra, mégis mindenki azért imádkozott, hogy közelebb kerüljön. Már csak néhány méter volt a strandig, amikor egy tompa csikorgás jelezte, hogy a Verescsagin végre megfeneklett. A szárnyashajó kormányosfülkéjéből Popovics inkább érezte, mint hallotta ezt, de így is késedélem nélkül leállította hajója túlhevült gépeit. Miután a motorok vijjogása elhalt, egy pillanatra mélységes csend telepedett a két hajóra, aztán a parton állók - helybeliek és a mentőcsónakok utasai - és a Verescsagin fedélzetén maradtak hangos

üdvrivalgásban és tapsban törtek ki, így méltatva Pitt és Popovics hősies erőfeszítéseit. A kormányos válaszképpen megszólaltatta a komphajó légkürtjét, majd hátrament a tatra, és átintegetett a Verescsagin hídján álló férfiaknak. - Elismerésem, kapitány. Elképesztő volt, amit a kormánnyal művelt. Rahmanyinov lehetett ilyen a zongorája mögött - jegyezte meg Pitt. - Mégse hagyhattam, hogy a régi hajóm a szemem láttára süllyedjen el nézett Popovics nosztalgiával a Verescsaginra. - Azon a bábuskán súroltam először fedélzetet. Haritonov kapitány is régi barátom. Nem szeretném, ha meggyűlne a baja az államiakkal. - Magának köszönhetően a Verescsagin megint szelni fogja a Bajkál vizét. - Nagyon remélem. Haritonov azt mondta rádión, hogy szabotázs történt. Lehet, hogy valamelyik környezetvédő csoport tette? Ugy tesznek, mintha övék lenne a Bajkál. Pittnek eddig ez eszébe sem jutott. Valóban szabotázsnak látszott, de ki tehette és mi okból? Talán Szargov tudni fogja a választ. > A kikötőben szinte forrt a levegő a nagy jövés-menéstől: a helybeliek a késői időpont ellenére előbújtak, hogy segítsenek a pórul járt hajó legénységének. Néhány kisebb halászhajó kompként ingázott a part és a kutatóhajó között a matrózokkal, míg mások a megfeneklett hajó rögzítésében segédkeztek. A közeli halüzemet, melynek padlója még nedves volt a délutáni szökőártól, kinyitották, hogy a legénység és a tudósok tető alatt tölthessék az éjszaka hátralevő részét. Az asszonyok buzgón kávét és vodkát osztogattak, és hozzá friss füstölt omult azoknak, akik enni bírtak az éj közepén. Pittet és Popovicsot a halüzemben is tapsvihar fogadta. Haritonov kapitány hálásan köszönetet mondott nekik, majd tőle szokatlan érzékenységgel megropogtatta Popovics barátja vállát. - Megmentetted a Verescsagint. Egy életre leköteleztél, elvtárs. - Örülök, hogy segíthettem. A köszönet azonban Mr. Pittet illeti, mert ő volt az, aki rávett, hogy használjam vontatóhajónak a kompot. - Remélem, ez volt az utolsó alkalom, hogy magára kellett rontanom az éjszaka közepén - nézett le mosolyogva Pitt a kormányos papucsba bújtatott lábára. - Mindenki megvan? - fordult Haritonov kapitány felé. A kapitány elkomorodott. - A hídon őrt álló ember, Anatolij eltűnt, és dr. Szargov is hiányzik. Azt reméltem, hogy önökkel van. - Alekszandr? Nem, nincs velünk. Vacsora óta nem láttam. - Nem volt egyik mentőcsónakban sem - közölte Haritonov. Giordino és Gunn közeledett lógó orral.

- Nem csak nekik veszett nyomuk - kapta el az utolsó mondatokat Giordino. - Az egész olajkutató csapat eltűnt. Egyikük sem ült mentőcsónakba, és a kabinjaik is üresek voltak. - Mindegyiket ellenőriztem, kivéve a halászét - tette hozzá Gunn. - Senki sem látta őket elhagyni a hajót? - kérdezte Pitt. - Nem - rázta meg értetlenül a fejét Giordino. - Egyszerűen köddé váltak. Mintha nem is léteztek volna.

6. A VERESCSAGIN SIRALMAS állapota csak az első hajnali fényben tárult eléjük teljes valójában. A gépterem, a tatfedélzet alatti fenékűr és az alsó kabinok színültig megteltek, de a főfedélzet hátsó harmadán is állt a víz. Hogy hány percig maradt volna még fent a hajó, ha nem vontatják partra, azt legfeljebb találgatni lehetett, de egy dolog biztos volt: nem sokáig. Pitt egy letarolt szuvenírkioszk mellett állt Haritonov kapitánnyal, és a megfeneklett kutatóhajót nézte. A tat mellett két fényes, fekete nerpa bukkant elő a vízből. A szigeten lakó apró, őzikeszemű állatok lustán átúsztak a korlát felett, aztán megint lebuktak, hogy élelmet keressenek. Miközben arra várt, hogy újra felbukkanjanak, Pitt egy vörös festékfoltot vett észre a hajóközép táján, a vízvonal felett. A hajó egy dokkról vagy egy kisebb hajóról dörzsölhette le. - A mentőcsapat leghamarabb holnap ér ide Irkutszkból - mondta csüggedten a kapitány. - Addig bekapcsoltatom a legénységgel a hordozható szivattyúkat, bár nem sok értelme van, amíg nem tudjuk, hogy pontosan mi is okozta a kárt. - Engem sokkal jobban aggaszt most Alekszandr és az olajkutatók holléte - reagált Pitt. - Mivel a parton nincsenek, azt kell feltételeznem, hogy nem jutottak ki élve. Át kell kutatni a hajó elöntött részeit a maradványaikért. A kapitány vonakodóan bólintott. - Igen, meg kell keresnünk Alekszandr barátomat. Pontosabban meg kell várnunk a rendőrségi búvárcsapatot. - Lehet, hogy mégsem? - fordította el a tekintetét Pitt. Giordino közeledett a part felől, vállán egy hatalmas erővágóval. - Egy kiárusításon találtam a városban - engedte le a lába mellé. A szerszám nyele a földtől a csípőjéig ért. - Ez szerintem sok mindent meg fog oldani - állapította meg Pitt.

- Maga akarja felmérni a kárt? - kérdezte aggodalmas képpel Haritonov. - Tudnunk kell, hogy Alekszandr és a többiek a hajón vannak-e még jelentette ki elszántan Giordino. - Bárki is próbálta elsüllyeszteni a hajóját, kapitány, valószínűleg nekünk akart keresztbe tenni - tette hozzá Pitt. - Ha így van, tudni szeretném, miért. A búvárfelszerelésünk az elülső raktérben van, így nem lesz gond hozzájutni. - Veszélyes lehet - figyelmeztette őket Haritonov. - Az egyetlen gondot az jelentheti, hogy Al utál reggeli előtt merülni mondta Pitt, hogy elterelje a figyelmüket az előttük álló morbid feladatról. - Ami azt illeti, el tudnám képzelni magam egy svédasztal előtt bólogatott Giordino. - Képzelni, azt lehet - vigyorodott el Pitt. Gunn is velük tartott a kölcsönkért motorcsónakkal. A fedélzetre lépve segített nekik beöltözni a fekete gumiruhákba, rájuk adta az ólomövet és a légzőkészülék tartályát, aztán a híd felé indult a lejtős fedélzeten. - Megnézem a számítógépeket, és lekérem a legfrissebb adatokat a régió szeizmikus aktivitásáról. Apropó: ha sellőkbe botlanátok, feltétlenül szóljatok! - Na és mihez kezdenél velük ebben a jéghideg vízben? - morogta Giordino. A két férfi letrappolt a lépcsőn a hajó gyomrába, és belegázolt a vízbe. Amikor a víz már a vállukig ért, Pitt felkattintotta a homlokára szíjazott apró lámpát, és lebukott a felszín alá. A közelben, a jobtxpl-dalon egy oldallépcsőt pillantott meg. Lassan, úgy imbolyogva a víz ellenében, mint Frankenstein szörnyteremtménye, elindult feléje. Egy ide-oda mozgó fénykéve jelezte, hogy Giordino a nyomában van. Pitt leereszkedett a lépcsőn, maga mögött hagyta az alsó kabinszintet, és folytatta útját a legalsó fedélzeten található gépterem felé. A napfény ide már nem hatolt le, és az ajtók is zárva voltak, a víz azonban olyan tiszta volt, mint egy úszómedencében, és a lámpa elemei jól bírták a hideget. A negatív lebegőképesség miatt könnyebb volt járni, mint úszni, így Pitt holdjáró űrhajósként ugrálva tette meg a jobb oldali géptermi lejáratig hátralevő távot. Ahogyan azt a gépüzemvezető is jelentette, a súlyos acélajtót lezárták. Egy régi, rozsdás láncot tekertek a kilincs és a falból kiálló csövek köré, légmentesen lezárva a lejáratot. Pittnek feltűnt, hogy a rézszínű lakat, amivel a láncot rögzítették, vadonatúj. Giordino odalépett az erővágóval, a csőrébe illesztette az egyik láncszemet, és izmos karjaival összezárta a nyelet. A láncszem egyik fele elpattant, majd néhány másodperccel később ugyanez történt a

másik felével is. Pitt letekerte a láncot, kinyitotta az ajtót, és belépett a gépterembe. Bár a Verescsagin harmincéves múlt, a makulátlanul tiszta és gondosan karbantartott berendezés arról árulkodott, hogy a gépüzemvezető szívvel-lélekkel végzi munkáját. A fülke nagy részét a közepén elhelyezett hatalmas dízelgenerátor töltötte ki. Pitt körbejárt, és aprólékosan végignézte a falakat, a padlót és a gépezetet, de nem találta erőszak jelét. Egy rácsos padlólemezt azonban valaki elmozdított a helyéről, és otthagyta, egy szerszámládának támasztva. Pitt letérdelt, és benézett. A nyílás alatt, egy-másfél méter mélyen a hajófenék ívelt vonala húzódott. Pitt leereszkedett, és a lámpájával végigpásztázta a hajófenék belátható részét. Itt sem talált sérülésre utaló jeleket. Ahogy megfordult, hogy visszatérjen a gépterembe, Giordino dugta be a fejét a nyíláson. Pitt csak egy pillanatra nézett fel, de ez is elég volt ahhoz, hogy nekihátráljon egy szúrós fémtárgynak. Bosszúsan megfordult, és Giordino is odairányította a fejlámpája fényét. A tárgy egy cső végét zárta le. Pitt kérdőn a barátjára nézett, mire az bólogatni kezdett. A szelepcsap mellé egy apró, vörös táblát csavaroztak, amin vastag fehér betűkkel a PREDUPREZSDENIJE! felirat állt, ami Pitt feltételezése szerint azt jelenthette, hogy „Vigyázat!". Pitt belekapaszkodott kesztyűs kezével, és megpróbált tekerni rajta. Az óramutató járásával ellentétes irányba nem mozdult, az ellenkező irányba viszont minden ellenállás nélkül, egészen koppanásig. Pitt megint az olaszra pillantott. A képlet egyszerű volt: valaki kinyitotta a fenékszelepet, használhatatlanná tette a szivattyúkat, majd lezárta a géptermet. Gyors, könnyű és csendes módszer arra, hogy elsüllyessz egy hajót az éj közepén. Pitt kiúszott a nyíláson, és átszelte a géptermet. A túloldalon egy hasonló nyílást talált, ennek a fedelét azonban - mint hamarosan kiderült - gondosan visszatették a helyére. Pitt felemelte, és leereszkedett, hogy megnézze a bal oldali szelepet is. Ezt is kinyitották. Elzárta, aztán Giordino segítségével visszatért a gépterem szintjére. A feladat egyik felét teljesítették. Bejutottak a gépterembe, és kiderítették a szerencsétlenség okát. De ki tette? És hol voltak Szargov, Anatolij meg az olajkutató csapat? Pitt a karórájára nézett. Még csak húsz perce voltak lent és levegőjük is bőven maradt, de a hőszigetelő szárazruha ellenére a víz hidege már a csontjait is átjárta. Régen ezt észre sem vette volna, de az akkor volt. Azóta már eltelt jó néhány év. Elhagyták a géptermet, és gyorsan végignézték a környező kabinokat. Miután itt semmi érdekeset nem találtak, átmentek az alsó kabinszintre, ahol Pitt a jobb oldali kabinokat vette sorra, Giordino pedig a folyosó másik oldalán lévőket. Bár a víz színültig megtöltötte a szobákat, szinte

minden a helyén maradt, csak néhány újságpapírdarab lebegett tétován a harsány lámpafényben. Szargov asztalán egy nyitott laptop hevert, a viharkabát pedig, amit a tudós a vacsora előtt is viselt, gondosan a szék támlájára volt terítve. Pitt a gardróbba is bekukkantott. Ingek és nadrágok sorakoztak példás rendben a polcokon. Minden jel arra mutatott, hogy a szoba lakójának nem állt szándékában egyik percről a másikra elhagyni a hajót. A következő kabinban még kevesebb látnivaló volt, ezekkel gyorsan végzett. Már csak egy volt hátra: az, amelyikbe Gunn nem tudott bejutni a magas víz miatt. Miközben Giordino az utolsó bal oldali kabinban vizsgálódott, Pitt lenyomta a kilincset, és a vállával benyomta az ajtót. Az előző kabinokhoz hasonlóan itt sem talált felfordulást, valami mégsem stimmelt. Az ágyon egy sötét kupac hevert, és hiába akarta azt hinni Pitt, hogy csak egy nagyobb méretű sporttáskát vagy egy összegyűrt takarót vélt emberi alaknak, a kupac valóban ember volt: egy sápadt és nagyon halott ember. Pitt megközelítette, és rávilágított a fejlámpával. A mogorva halászkapitány rezdületlen tekintettel nézett vissza rá, arcán örökkévalóságba fagyott, csodálkozó kifejezéssel. Az öreg halász pólóra vetkőzve, derékig betakarózva hevert az ágyon. A vastag pokróc akadályozta meg, hogy ellebegjen, míg a levegő apránként ki nem szökött a tüdejéből. Pitt nem látta rajta sérülés nyomait, de egy kisebb mélyedést tapintott ki négyujjnyival a füle felett. A bőr nem hasadt fel, de nyilvánvaló volt, hogy egy erős ütés beszakította a férfi koponyáját. Ez végzett vele, a kérdés már csak az volt, hogy közvetlenül az ütésbe halt bele, vagy elvesztette az eszméletét és megfulladt. Miközben Giordino az ajtóban állva várta, hogy végezzen, Pitt lehajolt, és körbevizslatott a szőnyeggel burkolt padlón. Vizeskancsót, hamutartót, vodkás üveget vagy más nehéz és kemény tárgyat keresett, ami az ágy feletti polcról leesve fejen találhatta volna a férfit, de a padló, ahogyan az egész kabin, üres volt: a kapitány egy használaton kívül lévő kabint kapott, és hajótörött lévén egy szál ruhában érkezett. Pitt egy utolsó pillantást vetett a halott öregemberre. Most már biztos volt abban, amit az első pillanattól fogva sejtett: a kapitány nem baleset áldozata lett. Megölték.

7.

- ODALETT - FRÖCSÖGTE a haragtól eltorzult arccal Gunn. - Valaki kiszerelte az összes tárolóegységünket, és eltűnt az adatainkkal. Minden odalett, amit az elmúlt két hétben gyűjtöttünk. Gunn folytatta a füstölgést, de közben nem mulasztott el segíteni nekik kibújni a búvárruhából. - És a biztonsági másolatok, Rudi? - kérdezte Pitt. - Úgy van. Tudjuk, hogy vérbeli kockafej vagy, és mindig készítesz mentéseket, néha még duplán is - rúgta le Giordino a lábáról a szárazruhát. - Igen, csakhogy a DVD-ink is eltűntek - kiáltott fel Gunn. - Valaki nagyon tudta, hogy mit kell elvinnie. - Esetleg Szargov barátunk? - vetette fel Giordino. - Nem hiszem - rázta meg a fejét Pitt. - A saját hajójáról? - Nem értem. A kutatási adatok csak a tudományos közösség számára érdekesek, és mi mindent megosztottunk orosz kollégáinkkal. Kinek állhatott érdekében ellopni az adatokat? - merengett valamivel higgadtabban Gunn. - Mi van, ha nem felhasználni akarják a mérési eredményeket, hanem az volt a céljuk, hogy mi se tehessük? - tűnődött Pitt. - Nem kizárt - bólogatott Giordino. - Rudi, ez azt jelentheti, hogy a merevlemezeid azóta a Bajkál fenekén csücsülnek. - Te ezt most élvezed? - fakadt ki Gunn. - Ne csüggedj. Még mindig jobban jártál, mint a vén halász. - Ez igaz. Ő a hajóját vesztette el. - Annál jóval többet veszített - jegyezte meg Pitt, és elmesélte neki, mit láttak odalent. - De miért kell megölni egy öregembert? - kérdezte elhűlve Gunn. - És mi lett a többiekkel? Elrabolták őket? Vagy leléptek, miután megölték a halászt és eltüntették az adatainkat? Ugyanezek a kérdések foglalkoztatták Pittet is, de a választ ő sem tudta. A délután közepére sikerült rákötni a hajót a falu elektromos hálózatára, és a fenékszivattyúk, a tatfedélzeten elhelyezett segédpumpákkal együtt, amiket egy vinnyogó generátor hajtott, dolgozni kezdtek. Az elmerült tat lassan, de biztosan emelkedni kezdett. A lisztvjankaiak közben folytatták a faluban keletkezett károk elhárítását. A híres szabadtéri halpiacon hamar rendet teremtettek, néhány árus már ki is rakta frissen füstölt, jellegzetes aromát árasztó portékáját. Az emléktárgyakat árusító bódék felől fűrészelés és kalapálás zaja hallatszott - ezeket annyira megrongálta a hullám, hogy újjá kellett építeni őket. Ahogy az órák teltek, egyre többet lehetett tudni a földrengés és a szökőár okozta károkról. Több környékbeli településről is jelentős

anyagi veszteségekről számoltak be, emberi áldozatokról azonban, örvendetes módon, nem érkezett hír. A legnagyobb kárt a déli part jelképének számító papírgyár szenvedte el: a törmelék eltakarítása hetekig tartott, és ez idő alatt a termelést is szüneteltetni kellett. A tó másik végében a földrengés megrongálta az északi partot övező TajsetNakhodka olajvezetéket. A Limnológiai Intézet ökológusai már úton voltak, hogy felmérjék, mekkora kárt okozhat a környezetben a kiömlő kőolaj. Nem sokkal ebéd után a lisztvjarikai rendőrfőnök - egy lompos, ápolatlan egyenruhás - és két irkutszki nyomozó jelent meg a Verescsagin fedélzetén. Haritonov a hídon fogadta őket, ahol Pitt és két társa a számítógépek helyreállításával volt elfoglalva. A rendőrfőnök élvezte a pozíciójából fakadó hatalmát, a munkájával járó kötelezettségekben azonban már jóval kevésbé lelte kedvét. Amikor Haritonovtól megtudta, hogy egy halott van az egyik kabinban, a feje ellilult a haragtól. Az eltűnéseket és az elöntött géptermet még el lehetett volna adni mint balesetet, a hulla azonban megbonyolította a dolgokat. Egy esetleges gyilkosság pluszpapírmunkát jelentett, meg azt is, hogy a nagykutyák figyelemmel fogják követni az ügy alakulását. Lisztvjankában eddig legfeljebb biciklilopásokkal és kocsmai verekedésekkel kellett foglalkoznia, és ez tökéletesen megfelelt neki. - Badarság - jelentette ki érdes hangon. - Jól ismerem Belikovot. Részeges vén halászember volt. Túl sok vodkát ivott, és kinyúlt a vén kecske. Nem bírta a mája. Sajnálatos baleset! - vonta le a következtetést. - És mi van az eltűnt olajkutatókkal, akiket vele együtt mentettek ki, meg a két emberemmel, és a lezárt gépteremmel? - veszítette el a türelmét Haritonov. - Na igen - bólogatott mindentudóan a rendőrfőnök. - A matrózok, akik hanyagságból kinyitották a fenékszelepeket. Nyilván féltek a következményektől, ezért vették fel a nyúlcipőt. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb felbukkannak valamelyik helyi kocsmában. -Látva, hogy nem sikerült meggyőznie az irkutszkiakat, gyorsan hozzátette: - A legénységet és az utasokat természetesen azért ki fogjuk hallgatni, hogy az előírásoknak mindenben megfelelő jelentés készülhessen az ügyről. Pitt a két irkutszki nyomozóra irányította a tekintetét. A bűnügyi osztály munkatársait szemmel láthatóan más fából faragták, mint a nemtörődöm lisztvjankai rendőrfőnököt. Tapasztalt embereknek látszottak, akik egyenruha helyett öltönyt viseltek, és fegyverüket diszkréten a zakójuk alá rejtették. Csendes magabiztosságuk azt sugallta, hogy a szakma fortélyait nem egy gyorstalpaló rendőrképző iskolában sajátították el. Amikor végre ők is szóhoz juthattak, Pittnek feltűnt,

hogy a két nyomozót sokkal inkább érdekli Szargov, mint az eltűnt csapat vagy a halott halászkapitány. - Akár egy Borisz Badunov3-epizód - motyogta Giordino, azután, hogy őt is kihallgatták. Miután mindenkire sor került, a törvény őrei visszatértek a hídra, ahol a rendőrfőnök szigorúan megdorgálta a kapitányt a figyelmetlenségéért, majd utasította, hogy hívjon vissza mindenkit a hajóra, és szigorúan tartsa is ott, amíg a vizsgálat le nem zárult. - Legalább egy sörre kiengedhetnének minket előtte - sóhajtozott Giordino. - Tudtam, hogy Washingtonban kellene maradnom - morgolódott Gunn. - Most gyakorlatilag foglyok vagyunk. Szibériában... - Washington nyáron egy pöcegödör - vont vállat Pitt. A híd ablakából eléje táruló látkép viszont lenyűgözte. Jó két kilométerre tőlük a fekete teherhajó dokkolt, amit előző éjszaka láttak Allel a helikopterből. A rakpart legtávolabbi, épen maradt részénél volt kikötve, és egy hatalmas parti daru vájkált a tat felőli rakterében. Az ablak mellett egy látcső lógott, és Pitt, miközben a hajót tanulmányozta, önkéntelenül a szeme elé emelte. A lencséken keresztül két hatalmas, platós és egy kisebb, zárt teherautót látott a hajó közelében parkolni. A daru ezekre emelte át az árut. Ez meglehetősen szokatlan volt, mivel Lisztvjanka elsősorban kimenő áruforgalmat bonyolított: innen osztották szét a javakat a többi településnek. Az egyik teherautón egy függőlegesen álló, ponyvával letakart tárgyat lehetett látni - ez is eléggé furcsa volt. - Kapitány! Az a fekete teherhajó... - mutatott az ablak felé. -Tud róla valamit? Haritonov közelebb lépett, és hunyorogva kinézett a kikötőre. - A Primoszki. Régóta szeli már a Bajkál vizét. Hosszú éveken át Lisztvjanka és Bajkalszkoje között ingázott. Acélt és szenet szállított a vasútépítéshez. Tavaly, miután a munkálatok véget értek, hónapokig a kikötőben rostokolt. Legutóbb azt hallottam, hogy egy olajtársaság bérelte ki rövid távra. Saját legénységet hoztak magukkal, ami nagyon felbőszítette a régi gárdát. Nem tudom, mire használják. Valószínűleg kőolajvezetékhez való csöveket szállítanak rajta. - Egy olajtársaság - mormogta Pitt. - Nem lehet, hogy az Avarga Olajkonzorcium? Haritonov elmerengett rajta pár pillanatig. - Igen, most hogy mondja, tényleg ők voltak azok. Kérem, bocsássa meg egy fáradt öregembernek, hogy nem jutott eszébe. Lehet, hogy

tudnak valamit az eltűnt kutatókról? És talán Alekszandrról meg Anatolijról is - tette hozzá ingerült hangon. A kapitány a rádióért nyúlt, és a teherhajót hívta, mely nevét a Bajkál-tó nyugati partja mellett elnyúló hegységről kapta. Egy mogorva hang válaszolt szinte azonnal, hogy rövid, szófukar feleleteket adjon a kapitány kérdéseire. Míg a beszélgetés zajlott, Pitt az öreg teherhajót nézte a látcsövön át. Különösen a tat érdekelte. - Ezt nézd, Al. Giordino odaballagott, átvette tőle a látcsövet, és hosszan megnézte magának a hajót. - Nagyon rejtélyesek - jegyezte meg a letakart rakomány láttán. Gondolom, hiába kérdeznénk meg, hogy mi van a ponyva alatt, úgyis azt válaszolnák, hogy használt traktoralkatrészek. - Nézd meg a tatfedélzetet - javasolta Pitt. - Tegnap éjjel még volt rajta egy daru - állapította meg némi vizsgálódás után az olasz. - Eltűnt, akárcsak a barátaink. - Pedig nem volt egy aprócska darab! - Nem, de ezeknek mégsem okozott gondot széjjelkapni - mormogta Giordino. - Ez mindenesetre érdekes. - Amennyire ezt meg lehet állapítani innen, minimális legénység üzemelteti a hajót. A kapitány erélyes hangja szakította félbe a párbeszédet. - Sajnálom, uraim. A Primoszki kapitánya azt állítja, hogy nem vett fel utasokat, nem látott vagy hallott olajkutatókról, sőt nem is tud róla, hogy a tavon ilyenek tevékenykednének. - És lefogadom, azt se tudja, hogy kit temettek Grant sírjába4 -tette hozzá Giordino. - A rakományról mondott valamit? - kérdezte Pitt. - El is felejtettem - bólintott Haritonov. - Mezőgazdasági gépeket és traktoralkatrészeket szállítanak Irkutszkból Bajkalszkojéba.

8. A VERESCSAGINT SZEMMEL tartó fiatal rendőr hamar elunta megbízatását. Napnyugtakor még szorgosan fel-alá járkált a parton, de ahogy múltak az órák, a figyelme lankadni kezdett. A közeli, dübögő zenétől és zsivajtól hangos bár jóval érdekesebbnek bizonyult a kutatóhajónál. A bejárat előtti nyüzsgés megragadta a rendőr érzékeit, és arra késztette,

hogy hátat fordítson a víznek. Abban reménykedett, hogy elcsíphet - ha csak a tekintetével is - egy csinos turistanőt vagy irkutszki diáklányt. Ez annyira lekötötte, hogy szinte esélye sem volt észrevenni a két feketébe öltözött férfit, akik egy motorcsónakot engedtek le a Verescsagin tatjáról, hogy aztán óvatosan ők is leereszkedjenek. Ügyelve arra, hogy a hajó mindvégig takarja őket, távolodni kezdtek a parttól. - Két nagyszerű ivóhelyet is látok alig néhány evezőcsapásra innen, de te horgászni viszel minket! - méltatlankodott Giordino. - Az ilyen létesítményekben csak kiforgatják a turistákat a pénzükből, langyos sörért és dohos perecért cserébe - kontrázott Pitt. - A langyos sör is jobb, mint a semmilyen sör - felelte költőien Giordino. Az éjszaka hamar körülölelte őket, de Pitt a biztonság kedvéért még evezett egy kilométert, mielőtt megrántotta volna a huszonöt lóerős farmotor indítózsinórját. Pitt a parttal párhuzamos pályára állította a motorcsónakot, de nem növelte a sebességet. Giordino közben felemelte a csónak aljára helyezett akusztikus szondát, a vízbe engedte, és hagyta, hogy a százméteres elektronikus vontatókábel csaknem teljesen letekeredjen. Miután a kábelt rögzítette, felnyitotta a laptopját, és elindította az oldalpásztázó hangradart ellenőrző szoftvert. Néhány perccel később a tófenék sárgás képe gördült be a képernyő széléről. - Kezdődik a film - jelentette be Giordino. - A főszerepben egy hullámos homokos aljzat ötvenegy méter mélységben. Pitt tartotta a parttal párhuzamos pályát, egészen addig, míg egy vonalba nem értek a fekete teherhajóval. Ezután még ráhagyott egy fél kilométert, majd megfordult, és néhány méterrel beljebb elindult visszafelé. - A Primoszki valahol itt horgonyzott az éjjel, amikor átrepültünk felette - mutatott Pitt délkelet felé. - Egyetértek - bólintott Giordino. - Szerintem helyben vagyunk. Pitt kivett a zsebéből egy iránytűt, betájolta magukat, aztán letette maga elé az ülőkére. Időnként rávillantva egy ceruzalámpával tartotta az irányt majdnem egy kilométeren keresztül, aztán megint beljebb kanyarodott, és az ellenkező irányban folytatta. Az elkövetkező egy órában ezt ismételték, folyamatosan távolodva a parttól. Pitt épp kanyarodni készült, amikor Giordino felemelte a kezét. - Valamit találtam! Pitt visszaállt az eredeti irányba, és előrehajolt, hogy a laptopra pillantson. Egy hosszú, egyenes tárgy gurult végig a kijelzőn, majd egy másik, vékonyabb követte, ami szöget zárt be vele. Apránként egy nagy A betű öltött alakot, néhány pluszkeresztelemmel.

- A hossza nagyjából tizenkét méter, és nagyon hasonlít ahhoz a szerkezethez, amit éjjel láttunk a Primoszki tatfedélzetén - közölte Giordino. - Szégyellhetnék magukat, hogy így teleszemetelik a tavat. - Megérdemelnének egy alapos dorgálást - értett vele egyet Pitt. - De azért azt is megkérdezném tőlük, drága Watsonom, hogy „miért?" Giordino már most tudta, hogy Pitt nem fog leállni, míg meg nem kapta a választ. A barátja az első pillanattól fogva gyanúsnak találta a hajót, és most, hogy már azt is tudták, hogy az Avarga Olajtársaság bérelte ki, biztos volt benne: a Primoszki és Szargovék eltűnése között valamilyen kapcsolatnak kell lennie. Giordino behúzta a szondát, becsukta a laptopot, és az evezőért nyúlt. A Primoszki csendben, sötétbe borulva ült a vízen a rakpart végében. A teherautók még mindig ott voltak, platójukon a letakart rakománnyal. A dokknak ezt a részét egy kifeszített lánc zárta el a kíváncsiskodók elől, de két őr is posztolt egy bódéban. Az egyik mellett két férfi állt; egy térképet tanulmányoztak, amit a jármű sárhányójára terítettek ki. Maga a hajó elhagyatottnak tűnt. A motorcsónak a tat felől közelített, a víz felett kiszélesedő hajófar árnyékában. Pitt elkapta a vízre lelógó hátsó kikötőkötelet, és behúzta magukat a dokk mellé. Míg Giordino kötelet csomózott egy tartóoszlopra, Pitt kiszállt a csónakból, és fellopózott a fából ácsolt dokkra. A teherautók a hajó másik végén, az orr közelében parkoltak, de még így is jól lehetett hallani a térkép felett tanácskozó férfiak hangját. Pitt átsurrant két rozsdás olajhordó mellé, és behúzódott mögéjük. Néhány másodperccel később Giordino is megjelent mögötte. - Üres, mint a templom hétfő délelőtt - nézett fel az olasz a kísértetiesen csendes hajóra. - Igen, szerintem is túl békés. Pitt kilesett a hordók mögül, és egy kikötőhidat szúrt ki a teherautók vonalában. A híd az elülső raktérbe vezetett fel. A hajó korlátja, figyelte meg ezt is, vagy két és fél méterrel volt magasabban a dokknál. - A kikötőhíd túl rizikós lenne - súgta Giordinónak. - Szerintem ezekről is fel tudunk mászni - intett az olajoshordók felé. Óvatosan átgurított egyet a dokk széléhez, felmászott a tetejére, és elrugaszkodott róla. A dokk és a hajó között jó egyméternyi víz sötétlett, de Pitt kinyújtott keze és a korlát alsó része már majdnem egy vonalban volt, így nem okozott gondot megkapaszkodnia. Néhány másodpercig mozdulatlanul függött, aztán himbálózott néhányat, és amikor már elég lendületet gyűjtött, gyorsan felhúzta magát. A nála alacsonyabb Giordinónak már nem ment ilyen könnyen. Majdnem

elvétette a korlátot, és egy pillanatig fél kézzel kapaszkodva lógott, de végül Pitt elkapta a másikat, és felrángatta a fedélzetre. - Legközelebb a liftet választom - dünnyögte morcosan. Behúzódtak az árnyékba, hogy kifújják magukat, és közben szemügyre vették a környezetüket. A hajó mintegy hatvan méter hosszú volt, klasszikus teherhajó-felépítésű, középen felépítménnyel, elöl és hátul nyitott rakterekkel. A hajótest acélból készült, a fedélzet viszont tíkfából, ami négy mozgalmas évtized szénhidrogén- és vegyszerfoltjainak átható szagorgiáját árasztotta magából. A tatfedélzeten néhány fémkonténer sorakozott a raktér mellett. Az árnyékban maradva megközelítették a legszélsőt, és lenéztek a nyitott raktérbe. A hajóűr mindkét végében egymásra pakolt, kis átmérőjű vascsövek voltak felhalmozva. A közepe üresen ásítozott, de még a sötétben is jól lehetett látni a mély karcolásokat, amiket a rejtélyes szerkezet talpai vájtak a padlózatba egy nagyjából két méter átmérőjű aknafedél körül. - Úgy néz ki, mint egy északi-tengeri olajfúró hajó csővezető nyílása suttogta Pitt. - És a hozzá való csövek - mondta Giordino. - Csakhogy ez nem olajfúró hajó. Ez nyilvánvaló volt. Egy olajfúró hajónak nemcsak fúrnia kell, hanem össze is kell gyűjtenie a kőolajat, erre pedig a vén Primoszki nem lett volna képes. Egyszerűen nem volt alkalmas rá. Pitt nem állt le mélázni, hanem.a bal oldali folyosó felé vette az irányt. A saroknál megállt, a falhoz lapult, és kilesett. A fedélzet még mindig kihalt volt. Pitt előreindult. Most, hogy a felépítmény már eltakarta őket a dokktól, felszabadultabban mozgott. A felépítmény közepét keresztben kettészelő folyosónál megálltak. Egy újabb kukkantás következett egy újabb sarok mögül. Az üres folyosót egyetlen bánatos, narancssárgás fényt adó villanykörte világította meg. Valahol távolabb egy generátor ciripelt. Pitt besétált az égő alá, lehúzta a szvettere ujját a jobb kezére, és a „védőkesztyűvel" csavart egyet a forró üvegkörtén. A folyosó sötétbe borult. A hátuk mögött, valahol ott, ahol a két folyosó keresztezte egymást, kinyílt egy ajtó. Mindketten gyorsan behúzódtak a sarok mögé, és elindultak az ellenkező irányba. Balról egy gyéren megvilágított helyiség nyílt. Pitt habozás nélkül belépett, és Giordino is ugyanezt tette. Miközben a csukott ajtó mögött a fülüket hegyezték, a tekintetükkel felmérték a helyiséget. A hajó dísztermében álltak, ami szemmel láthatóan tárgyalóként is szolgált. A terem éles kontrasztot alkotott a rozoga teherhajó többi részével. A hatalmas, süppedős perzsaszőnyeg tetején egy fényezett mahagóniasztal lebegett, amit elegáns, bőrtámlás

székek vettek körül. A vastag tapéta, a mennyiségükben is ízléses műtárgyak és műnövények a Waldorf-Astoria halijához tették hasonlatossá a termet, melynek túlsó végéből a konyhát lehetett megközelíteni egy dupla ajtón keresztül. A Pitt mögötti falon óriás kijelző képernyője sötétlett. - Nehéz elképzelni, hogy itt halászlét és borscsot szoktak szürcsölni motyogta Giordino. Pitt nem válaszolt. A figyelmét a falról lógó térképek kötötték le. Számítógéppel generálták őket, és a Bajkál-tó egyes részeit ábrázolták. A tó környékének egyes részeit kézzel rajzolt piros, koncentrikus körökkel jelölték meg. A karikák a tó északi partján sűrűsödtek, egy nyugatról keletre futó olajvezeték mentén. - Fúrási célterületek? - gondolkodott hangosan Giordino. - Valószínűleg. Az Earth First!5 szimpátiáját mindenesetre nem fogják elnyerni. Giordino megvárta, hogy a folyosón elhaljon a léptek zaja, aztán megnyitotta az ajtót, és kilesett. - Tiszta a levegő. Sehol egy lélek. - A parti hajóra szeretnék egy pillantást vetni - jelentette ki Pitt. Elhagyták a dísztermet, és visszatértek a bal oldali folyosóra, ahol a hajóorr felé kanyarodtak. A segédhajót a bal korlát mellett, a két rekeszre osztott elülső raktéren túl tartották, egy keretállványon. A csörlő köteleit még nem szedték le róla, ami azt igazolta, hogy nemrégen még a vízen ült. - A hídról észrevehetnek - nézett fel Giordino a felépítményre. Az egyik ablakban, hat méterrel felettük lámpafény világított. - Ha erre néznek - felelte Pitt. - Gyors leszek. Míg Giordino az árnyékban rejtőzködött, Pitt behúzta a nyakát, és a korlát mellett maradva átsurrant a nyílt fedélzeten. A dokkról és a hídról érkező fény sokat veszített erejéből a távolsággal, de azért egy éber tekintetű őr így is könnyen észrevehette volna. Pitt a szeme sarkából látta a teherautókat és a körülöttük sürgő-forgó embereket. Nekik láthatatlan volt fekete nadrágjában és szvetterében, a híd azonban őt is aggasztotta. Vágtázva ért be a kishajó mögé. Kifulladva lebukott az állvány és a korlát közé, és várta, hogy a hídról riadót fújjanak, de úgy tűnt, nem vették észre. A felépítmény kivilágított ablaka mögött két férfi beszélgetett egymással, de egyikük sem nézett a fedélzet felé. Pitt elővette a ceruzalámpáját, és rávillantotta a parti hajó oldalára. Az apró fénykör egy karmazsinvörösre festett fa hajótestet világított meg. Pitt végighúzta a kezét a felszínén, és megnézte a tenyerére tapadt festékpelyheket. Ugyanez kenődött a Verescsagin jobb oldalára.

Felegyenesedett, és vissza akart fordulni, amikor valami megragadta a figyelmét a segédhajó belsejében. Benyúlt, és megint felkattintotta az elemlámpát. A fedélzeten egy elnyűtt baseballsapka hevert, aminek az elejére egy vágtázó vörös disznót hímeztek. Pitt rögtön felismerte az állatban az Arkansasi Egyetem kabalafiguráját, és eszébe jutott, hogy Jim Wofford sapkáján is ilyent látott. Most már a napnál is világosabb volt, hogy azok, akik el akarták süllyeszteni a Verescsagint és elrabolták a kutatókat, a Primoszkin tanyáznak. Pitt elrakta a ceruzalámpát, és megint a híd felé fordult. A két figura még mindig élénken tárgyalt valamiről, ügyet sem vetettek a fedélzetre. Pitt elindult a felépítmény felé, majd hirtelen megtorpant. Valaki volt a közelében. Nem látta, de érezte a jelenlétét. Hamarabb kellett volna. Éles halogénfény vágott a szemébe, és egy rekedt hang ráordított: - Usztanóvka!

9. A FÉRFI IDEGESEN ELŐRE-HÁTRA hintázott a sarkán, a 9 mm-es Jarigin PYa automata azonban, amit Pitt mellkasára szegezett, meg se rezdült a kezében. Eddig valahol a csörlő mellett üldögélhetett az árnyékban, és valószínűleg a kikötőhidat tartotta szemmel, de az elemlámpa fénye nem kerülhette el a figyelmét. A hangjából ítélve fiatal lehetett, legfeljebb huszonöt éves, és amit látni lehetett belőle - a pisztolyt tartó gépzsíros keze -, azt sugallta, hogy nem az őrzés az elsődleges feladata. Ennek ellenére magabiztosan markolta a pisztolyt, és nem volt kétséges, hogy ha rákényszerítik, használni is fogja. Pitt gyakorlatilag be volt szorítva a segédhajó és a korlát közé. Két választása maradt: vagy ráveti magát az őrre, és ha nincs szerencséje, lelöveti magát, vagy megkockáztat egy hideg fürdőt a tóban. Giordinóra nem számíthatott, mert túl messze volt ahhoz, hogy észrevétlenül megközelíthesse őket. Az őr leengedte az elemlámpáját, és egy rádiót vett elő. Pitt egyelőre nem mozdult. A szeme előtt sárga karikák táncoltak, pillanatnyilag teljesen vak volt. Míg várt, azon tűnődött, vajon milyen büntetés járhat Oroszországban azért, ha valaki alattomban lopakodik fel egy hajóra. Ha szibériai száműzetés, akkor legalább nem kell utaznia, gondolta savanyúan. Aztán eszébe jutott a halott halászkapitány, és a gulág már nem is tűnt annyira visszataszítónak.

Mire az őr befejezte a mondandóját a rádión, Pitt készen állt. Még megvárta, hogy a készülék visszarecsegje a választ - remélte, hogy ez eltereli a fiatalember figyelmét -, és óvatosan a korlát felé nyújtotta a bal kezét, a térdét pedig enyhén behajlította, hogy ugorjon. De csak ennyire jutott. A Jarigin eldördült, és egy baseball nagyságú tíkfadarab kiszakadt a korlátból - a kezétől alig néhány centire -, majd hangos csobbanással a vízbe csapódott. Pitt nem próbálkozott újabb mozdulatokkal, noha a parton támadt izgatott kiáltozás nem sok jót ígért. Két férfi rohant fel a kikötőhí-don, mindkettő ugyanolyan pisztollyal a kezében, mint a társuk. Az egyikben Pitt rögtön felismerte a Verescsaginról eltűnt kormányost, egy humortalan, állítólag Anatolij nevű férfit. Egy harmadik férfi is feltűnt a híd kabinlépcsője felől, és határozott léptekkel elindult feléjük. Hosszú, ébenfekete haja volt, és barna szeme, ami a dokklámpák fényében hidegen, érzéketlenül csillogott. Arca bal oldalán hosszú, kés okozta heg húzódott végig. - A segédhajó mögött találtam ezt az embert - jelentette az őr. A férfi kurtán végigmérte Pittet, aztán a két másik felé fordult. - Kutassátok át a fedélzetet a cinkosai után. És nincs több lövöldözés. Nem akarok feltűnést. Az emberei elrohantak, hogy eleget tegyenek az utasításnak. Pittet a fedélzet közepére vezették, egy lámpa alá. - Hol van Alekszandr? - kérdezte higgadtan Pitt. - Azt mondta, itt találkozunk. Nem számított rá, hogy a blöff beválik, de azért érdeklődve figyelte a főnök reakcióját. Be kellett érnie egy apró szemöldökrándí-tással. - Angol? - kérdezte egykedvűen a férfi. - Biztosan a Verescsaginról jött. Milyen sajnálatos, hogy eltévedt. - Legalább megtaláltam azokat, akik el akarták süllyeszteni - vetette oda Pitt. A férfi elvörösödött, de uralkodott magán, és várta, hogy Anatolij meg a másik, miután csaptak egy kört a fedélzeten, jelentést tegyenek. - Sehol senki? Akkor zárjátok a többiek mellé, és csendben engedjétek le oda, ahol senki nem fogja keresni őket - sziszegte a férfi. Az őr Pitt bordái közé nyomta a pisztoly csövét, és a bal oldali folyosó felé taszította. Pitt morgolódva elindult arra, ahol Giordinót hagyta. A két matróz követte őket, a sebhelyes arcú pedig visszatért a hídra. A keresztfolyosóhoz érve arra számított, hogy Giordino előugrik az árnyékból, de a társát mintha a föld nyelte volna el. A tatfedélzetre kiérve a korlát mellett álló rozsdás konténerek egyikéhez irányították. Békésen megvárta, hogy az egyik matróz kulcsot dugjon a konténer

ajtaját lezáró lakatba, aztán akcióba lendült: oldalra perdült, a bal könyökével félreseperte a hátába nyomott pisztolyt, és mielőtt még az őr felfoghatta volna, hogy mi történt, lendületből állkapcson öklözte a jobb kezével. A fiatalember hátravágódott, és Anatolijnak zuhant. A pisztoly egy hangos koppanással a fedélzetre esett. A másik matróz még a lakatot markolta, ezért Pitt kockáztatott, és a pisztoly után vetette magát. Amint padlót ért, kinyújtotta a kezét, de alig ért hozzá a Jarigin polimermarkolatához, vagy hetven kiló landolt a hátán. Az történt, hogy Anatolij nem sokat teketóriázott, és mint kéretlen koloncot, visszalökte az ütéstől elkábult őrt a feladónak. Pitt megpróbálta legurítani magáról, de mielőtt még megtehette volna, egy hideg csőtorkolat nyomódott a nyakának. Mivel világos volt, hogy a „nincs több lövöldözés" parancs csak idáig volt érvényben, gyorsan eldobta az alighogy megkaparintott pisztolyt. Pittnek térdelnie kellett, míg a lakatot leszedték és a konténer kétszárnyú ajtaját kinyitották, aztán Anatolij felállította, és durván belökte. Pitt előrevágódott, és nekiesett valami puhának. A halvány fényben egy fekvő emberi alak öltött alakot előtte. A test megmozdult, egy könyök megemelte a felsőtestet, és egy arc fordult feléje. \ - Dirk... Kedves magától, hogy benézett - mondta erőtlen, reszelős hangon Alekszandr Szargov. Amikor Pittet elkapták az orrban, az árnyékban lapuló Giordino csendben elátkozta óvatlanságáért. Fegyver nélkül korlátozottak voltak a cselekvési lehetőségei. Fontolóra vette, hogy lerohanja hátulról a fegyverest, de túl nagy nyílt tér választotta el őket. Aztán az őr leadott egy figyelmeztető lövést Pittre, és ezzel végképp elvette a kedvét a hősködéstől. Miután a másik két férfi is felrohant a hajóra, úgy döntött, hogy visszavonul, és a keresztfolyosón át kimegy a jobb oldalra. Azt remélte, hogy így a két férfi mögé kerülhet, és a takarásukban megközelítheti a felfegyverzett őrt. Nesztelenül végigosont a bal oldali folyosón, és befordult a keresztfolyosóra. Ugyanebben a pillanatban egy feketébe öltözött alak is ugyanezt tette a sarok mögül. Akár egy burleszk szereplői, lepattantak egymásról, mint két gumilabda, és mindketten fenékre ültek. Giordino egy szempillantás alatt kirázta fejéből az ütközés okozta bódultságot, és harciasan rávetette magát az értetlenül pislogó férfira. Mielőtt az egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi történt, az olasz belekapaszkodott a fejébe, és nekicsapta a válaszfalnak. Egy tompa koppanás hallatszott, és a test Giordino ölébe hanyatlott. Alighogy a férfi kinyúlt, léptek dobbantak a folyosó bejáratánál: Pitt és kísérete vonult be. Giordino megragadta az ernyedt testet, és bevonszolta a díszterembe, ahol az asztal tetejére fektette. A férfi

nagyjából olyan magas volt, mint ő, és ugyanolyan fekete kezeslábast viselt, mint az őr, aki elkapta Pittet. Fegyvert nem talált nála. Giordino lefejtette róla az overallt, és ráhúzta a nadrágjára, majd a férfi ellenzős gyapjúsapkáját is felvette, és mélyen a szemébe húzta. Abban a reményben, hogy a sötétben a legénység tagjának fogják nézni, kilépett a folyosóra, és Pitt után eredt. Szargov ruhája gyűrött volt, a haja csapzott, és a bal szeme körül éjkék karika sötétlett, a tekintete azonban életerőt és tettrekészséget sugárzott, amikor Pittre nézett. - Milyen súlyos a sérülése, Alekszandr? - segítette ülő helyzetbe Pitt. - Jól vagyok - felelte immár erélyesebb hangon a tudós. - Csak egy kicsit kezelésbe vettek, miután leütöttem az egyik emberüket. Elégedett mosoly suhant át feldagadt arcán. A konténer ajtaja bevágódott, túlvilági sötétségbe zárva a két férfit. Kint zümmögni kezdett egy dízelgenerátor, és néhány pillanattal később valami nagyot koppant a konténer tetején. Pitt felkattintotta a ceruzalámpáját. - El akarták süllyeszteni a Verescsagini - mondta az orosz. - Ezek szerint nem sikerült nekik? - Hajszálon múlt - felelte Pitt. - Sikerült partközeibe vontatnunk a hajót, mielőtt még elsüllyedt volna. Az olajkutató csapatról tud valamit? Ők is eltűntek. - Egy darabig együtt voltunk, de aztán szétválasztottak minket, miután felhoztak a fedélzetre. Zajt hallottam a folyosóról, és amikor kinéztem a kabinomból, egy pisztolycsővel találtam magam szembe. Anatolij volt, a fedélzeti tiszt. Ő és az a Tatjána nevű nő a hajó mellett várakozó segédhajóhoz tereltek minket, aztán itt kötöttünk ki. Hogy miért tették, az rejtély számomra - tette hozzá a fejét csóválva. - Ennél sokkal fontosabb most az, hogy hogyan juthatunk ki innen - állt fel Pitt. Körbevilágított a konténerben, de az, néhány rongydarabot leszámítva, üres volt. A fémfal túloldalán Anatolij fogott két kábelhurkot, és mindkettőt a konténer köré csúsztatta. A társa, egy sovány, zsíros hajú ember, felmászott a konténer tetejére, összehúzta a hurkokat, majd a daru kampójára akasztotta őket. Az őr, akit Pitt kiütött, feltápászkodott, visszaszerezte a fegyverét, és biztonságos távolságba húzódott. A zsíros hajú leugrott, és visszatért a daru vezérlőpultjához, egy sötét zugba a konténerek között. Egy csuklómozdulattal felemelte a konténert a levegőbe, aztán megállította, hogy kivigye a víz fölé. A művelet annyira lekötötte, hogy nem vette észre a fedélzeten átosonó alakot, ahogyan az ökölbe szorított kezet sem, ami egy jól megsózott baseball-labda erejével vágódott a fültöve alá. Ha nem ájult volna el

rögtön a nyaki verőérre mért ütéstől, Al Giordinóval nézhetett volna szembe, míg az elvonszolta a pult mellől, hogy a fedélzetre lökje, akár egy zsák rothadt krumplit. Giordinónak nem volt ideje a kezelőszerveket tanulmányozni, de jól tippelt, és a megfelelő kart rántotta meg. A gém feljebb emelkedett néhány arasszal, majd egy másik karnak engedelmeskedve kilendült balra. Amint kiért a víz fölé, Anatolij és az őr a korlát mellé léptek, hogy szemtanúi lehessenek a gyilkosságnak. Giordino pontosan erre várt. Megállította a gémet, hagyta, hogy a konténer kilendüljön, majd amikor az „inga" elérte legszélső pontját, hirtelen berántotta, és ugyanabban a pillanatban lejjebb engedte. A kéttonnás acéltégla úgy sepert végig a tatfedélzeten, mint egy golfütő a pálya pázsitján. Az őr közelebb volt a széléhez, így sikerült hátraugrania, egy szűk arasznyival elkerülve a konténert. Anatolij már nem volt ennyire szerencsés. Ahelyett, hogy lebukott volna, megpróbált elugrani az ellenkező irányba, de elszámolta magát. Egy gurgulázó hörgést hallatott, és élettelenül kalimpáló végtagokkal átrepült a fedélzeten. A korlát mellett álló dühösen szidni kezdte a vezérlőpultnál álló férfit, majd hirtelen elhallgatott - csak most döbbent rá, hogy a darut kezelő személy egy idegen. Ahogy a pisztolya után kapott, Giordino rácsapott a hosszirányú mozgást ellenőrző karra, és lebújt a pult alá, épp időben ahhoz, hogy a Jarigin lövedékei ne lyukasszák ki a bőrét. A konténer pályát változtatott, de az őr számított rá, és magabiztosan lehajolt, hogy elkerülje az ütközést. Giordino egy utolsó, kétségbeesett próbálkozással megrántotta a függőleges vezérlő karját. A gém leereszkedett, és a konténer, közvetlenül az őr előtt, nekivágódott a fedélzetnek. Ha itt megállt volna, a férfi megússza, de a lendület átbillentette, és a konténer az oldalára fordult. Az őr megpróbált elugrani előle, de kifogyott a szerencséjéből: a konténer maga alá lapította a bal lábát. Giordino odaügetett a torkaszakadtából üvöltő férfihoz, és a csuklójára lépve kifejtette a kezéből a pisztolyt, aztán lekapta a kölcsönsapkát a fejéről, és az őr szájába tömte. - Óvakodj a repülő tárgyaktól! - morogta a fájdalomtól félőrült férfi nak. Célba vette a lakatot, leadott rá két lövést, és letépte a szétroncsolódott szerkezetet az ajtóról. Mivel a konténer az oldalára fordult, elég volt oldalra hajtania a rögzítőkart, és az egyik ajtó - ebben a helyzetben az alsó - hangos döndüléssel a fedélzetre vágódott. Pitt és Szargov úgy támolygott elő, mint két felrázott dobókocka. - Csak azt ne mondd - tapogatta meg magát Pitt -, hogy előző életedben hullámvasutat üzemeltettél a vidámparkban.

- Nem, viszont a lengőteke nagyon bejön nekem. Ha készen álltok, fiúk, javaslom, sürgősen lépjünk olajra. A hajó elejéről, a kikötőhíd felől kiabálás és trappolás hallatszott. Pitt a tatfedélzeten heverő testekre nézett, aztán Szargovra irányította a tekintetét. Az elpáholt orosz nehezen mozgott, és nem úgy t nézett ki, mint aki képes lenne bárki elől is elszaladni. - Hozom a csónakot. Te addig vidd Alekszandrot a tatkötélhez -mondta a barátjának. Giordinónak csak annyi ideje volt, hogy bólintson, és Pitt már rohant is a jobb oldali korlát felé. Átmászott rajta, és leugrott a dokkra. Majdnem a vízben kötött ki, de az egyik lábát sikerült megvetnie a parton, és labdává gömbölyödve hagyta, hogy a lendülete előrevigye. A dokk felől rohanó lépések és villogó elemlámpák közeledtek. Pitt felpattant, és visszavágtatott a motorcsónakhoz. Az égiek meghallgathatták az imáit, mert elég volt egyetlen rándítás, és a motor életre kelt. Pitt a tat felé irányította a csónakot, és meg sem állította, míg vissza nem pattant a hajótestről. Szargov jelent meg a feje felett. A kötélen próbált lecsúszni, de olyan erőtlenül kapaszkodott, hogy egy expresszvonat sebességével érkezett le. Fentről pisztolylövések hallatszottak, majd pár pillanattal később Giordino is előbukkant, és egy gyakorlott kötélmászó ügyességével leereszkedett a csónakba. - Húzzunk innen! Pitt felpörgette a motort, és a tat fedezékében kikanyarodott a bal hajóközép alá, majd a nyílt víz felé fordította a csónakot. A könnyű üvegszál alj felágaskodott, a vízvonal fölé emelve a légkamrákat, ami tovább növelte a motorcsónak sebességét. Néhány másodpercig jól láthatóak voltak a hajóról, ezért mindhárman behúzták a nyakukat, hogy elkerüljék a golyókat. A Primoszkiiol azonban nem nyitottak tüzet. Majdnem féltucatnyi ember tódult a korláthoz, de csak álltak tétlenül, és nézték, hogy a motorcsónakot elnyeli az éjszaka. - Érdekes - mormogta Giordino. - Milyen pacifisták lettek hirtelen! - Azok után, hogy leadtál rájuk fejenként legalább egy lövést, tényleg különös - jegyezte meg vidáman Pitt. Felesleges volt úgy tennie, mintha nem a Verescsaginra tartanának, ezért nem is fárasztotta magát vele. Percekkel később zajosan beálltak a kutatóhajó jobb oldaláról leengedett lépcső mellé, és Pitt leállította a motort. A parton posztoló rendőr észrevette őket, és rájuk kiáltott, mire Szargov felegyenesedett a csónakban, és visszakiabált neki. A fakabát megszeppenve hátat fordított nekik, és elviharzott.

- Azt mondtam neki, hogy ébressze fel a főnökét - magyarázta Szargov. - Mielőbb át kell kutatnunk azt a hajót. Rudi Gunn, aki a távollétükben idegesen fel-alá járkált a fedélzeten, kezét-lábát törve rohan le hozzájuk a hídról. - Dr. Szargov! Jól van? - kérdezte döbbenten a dagadt arc és a véres ruha láttán. - Remekül. Megtenné, hogy előkeríti nekem a kapitányt? Pitt lekísérte Szargovot a Verescsagin gyengélkedőjébe, Gunn pedig felverte a hajóorvost és a kapitányt. Giordino keresett egy üveg vodkát, és töltött egy kört, míg az orvos Szargovot vizsgálta. - Ez rázós volt - jelentette ki a tudós, miután az ereiben szétáradó vodka visszaadta színét és életerejét. - Adósuk vagyok - emelte meg a második pohárkát az amerikaiak felé. - Egészségére - küldött le Pitt is egy újabb adagot. - Vase zdorovie! - felelte Szargov, mielőtt a pohár fenekére nézett volna. - Nem sejti, hova vihették Theresát? - vonta össze sűrű szemöldökét Giordino. - Nem. Már a legelején szétválasztottak minket. Mivel engem meg akartak ölni, azt kell feltételeznem, hogy a többiek élve kellettek nekik. - Alekszandr! Hát előkerült? - dörögte a gyengélkedő ajtajából a kapitány - A csuklója kificamodott, és van néhány zúzódása - jelentette az orvos, miközben kötést tett a Szargov arcán éktelenkedő vágásra. - Semmiség - legyintett Szargov. - Ide figyeljen, Jan. Az Avarga Olajkonzorcium teherhajója... Most már biztos, hogy el akarták süllyeszteni a hajóját. Az egyik embere, Anatolij, nekik dolgozott, és ugyanígy az a Tatjána nevű nő is. - Anatolij? A projekt elején vettem fel, miután az első tiszt súlyos ételmérgezést kapott. Ezek szerint nem véletlenül... Milyen gyalázat! Máris jelentem a hatóságoknak. Nem hagyom, hogy azok a gazemberek büntetlenül megússzák! A hatóság - a rendőrfőnök, a járőr és az irkutszki nyomozók képében majdnem egy órával később érkezett meg. Ennyi idejébe telt a pofátlan rendőrfőnöknek felöltözni, kényelmesen megreggelizni és kávézni, majd átsétálni a kikötőbe. A két nyomozót útközben szedte fel az egyik kocsmában. Szargov nekik is előadta elrablásuk történetét, Pitt és Giordino pedig beszámolt az eltűnt daruról és a teherhajó fedélzetén átélt kalandokról. - Ha ez így van, érdemes lesz teljes létszámmal felvonulni - mondta fontoskodóan a rendőrfőnök. - Szergej, kérem, riadóztassa Liszt-vjanka

tartalékos biztonsági erőit, és mondja meg nekik, hogy haladéktalanul jelentkezzenek a parancsnokságon. Csaknem egy újabb órába telt, mire a helyi biztonsági erők a teherhajó alá masíroztak az önelégült rendőrfőnök vezetésével. Már hajnalodott, a nap első fénysugarai sápadt derengésbe vonták a dokk felett lebegő ködpamacsokat. Pitt, Giordino, Gunn és Szargov a menet végére kényszerülve követték a rendőröket a dokk nyitott, immár őrizetlen bejáratán át. Pittnek rossz előérzete volt, és mint hamarosan kiderült, nem alaptalanul: a teherautók eltűntek, a hajó körül gyanús csend honolt. A basáskodó rendőrfőnök felcsörtetett a kikötőhídon, és hangosan a kapitányt követelte, de csak a generátor zümmögése válaszolt. Pitt követte az üres hajóhídra, ahonnan, mint ezek után várható volt, a hajónapló, a térképek és minden egyéb dokumentum eltűnt. A rendőrök módszeresen átkutatták a hajót, de ugyanígy nem találtak semmit. A legapróbb nyom sem maradt, amiből következtetni lehetett volna a hajót bérlők céljaira. - Ezek aztán felszívódtak rendesen - motyogta bosszúsan Giordino. Még a kabinok is üresek. Mindent elvittek. Mindent. - Túl gyorsan történt. Nem, ezek már befejezték azt, amit be akartak fejezni, és épp távozni akartak, amikor megzavartuk őket. Azt sem tartom kizártnak, hogy eleve nem hoztak magukkal személyes holmikat. Ez a hirtelen eltűnés eleve bele volt kalkulálva. - Az olajkutató csapat elrablásával együtt - tette hozzá komoran Theresa épségéért aggódó Giordino. Hosszas tűnődés után visszatért a dokkra, hogy még egyszer megnézze, nem maradt-e valami nyom a teherautók után. Pitt kiment a hídszárnyra, és a tatfedélzeten árválkodó üres konténerekre szegezte a tekintetét, mintha tőlük várta volna a választ: miért akarták elsüllyeszteni a Verescsaginil Miért rabolták el a kutatókat, és miért akarták megölni Szargovot? És miért kellett eltüntetni a darut? A konténerek azonban hallgattak. Bármi is volt a legénység titka, az emberekkel és a szállítmánnyal együtt köddé vált hajnalban.

II. RÉSZ

XANADU

10.

STEVE HOWARD KAPITÁNY hunyorogva belenézett a karcos látcsőbe, és végigpásztázta a topázként szikrázó Perzsa-öböl előttük elterülő részét. A vízi út általában zsúfolt volt, teherhajók, tankerek és hadihajók versengtek a helyért - különösen a Hormuzi-szoros keskeny csatornája körül, ezen a délutánon azonban alig lehetett hajót látni Katar környékén. Szemből, az orrtól balra, egy nagy tartályhajó közeledett; alacsonyan szelte a vizet, a hasa tele volt nyers kőolajjal. A tat felé nézve egy jóval kisebb, fekete színű fúróhajót látott, egy-két mérfölddel lemaradva. Miután megállapította, hogy a közelükben tartózkodó hajók mindegyike tanker, a kapitány megkönnyebbülten az orrfedélzetre irányította a látcsövét. Szüksége volt rá, mert a vaskos hajóorr majdnem kétszázötven mesterre volt tőle. A Marján fehérre mázolt fedélzete remegni látszott a forró

levegő mögött. A masszív szupertanker, besorolása szerint „nagyon nagy kőolajszállító" kapacitása több mint kétmillió hordó olaj volt. A Chrysler-felhőkarcolónál is nagyobb - és majdnem ennyire nehezen manőverezhető - hajó üres tartályokkal érkezett, hogy teleszívja magát a bőséges hozamú Ghawar olajmezők kőolajával. Ahogy beértek a Hormuzi-szorosba, Howardot elfogta a nyugtalanság. Bár az amerikai haditengerészet nagy erőkkel volt jelen az öbőlben, mégsem felügyelhette a zsúfolt vízi út minden egyes mérföldjét. Irán közelsége és az Arab-félsziget féltucatnyi országában rejtőzködő terroristák komoly okot adtak a félelemre. Howard tudta, hogy csak akkor lesz nyugodt, ha már feltankolták a kőolajat, és kiértek a nyílt tengerre. Ahogy a tekintete elsiklott a hajóorr felett, valami átvillant a látcső optikáján. Howard követte a mozgást, és ráfókuszált a bozontos, szőke fiatalemberre, aki egy robogóval száguldott át a fedélzeten. A fenegyerek csúcssebességgel szlalomozott a kígyózó csövek és szelepek között, hogy végül elsuhanjon egy félmeztelen férfi mellett, aki egyik kezében stopperrel egy nyugágyon döglődött. - Úgy látom, az első tiszt megint rekordot akar dönteni - mosolyodott el Howard. Az öböl színezett navigációs térképe fölé görnyedő másodtiszt anélkül bólintott, hogy felnézett volna. - Biztos vagyok benne, hogy ma sem fogja lekörözni önt, uram. Howard felnevetett. A harmincfős legénység tagjai mindig újabb és újabb őrültségeket találtak ki, hogy elüssék az időt a hosszú transzatlanti utakon és az olaj ki- vagy bepumpálása tétlen időszakában. A viharvert robogó, amit egyébként a hatalmas fedélzet bejárásához használtak, hirtelen versenymotorrá lépett elő. Egy ovális pályát alakítottak ki ugratókkal és egy hajtűkanyarral, és egy nagyszabású időmérő edzés, majd - ugyancsak időmérésen alapuló - versengés vette kezdetét. A legénység bosszúságára a kapitány érte el a legjobb időket. Azt persze nem tudták, hogy Howard, aki Dél-Karolinában nőtt fel, kölyök-korában terepmotor-versenyző volt. - Dhahran közeledik, uram - közölte a másodtiszt, egy barátságos houstoni afroamerikai, aki a Jensen névre hallgatott. - Ras Tanura huszonöt mérföld. Kikapcsoljam a robotpilótát? - Igen, álljunk át kézi vezérlésre, és ha elértük a tíz mérföldet, csökkentsük a sebességet. Értesítse a révkalauzt is, hogy körülbelül két óra múlva fogadni tudjuk a vontatóhajókat. A szupertanker irányítása nagy figyelmet igényelt, különösen akkor, ha meg kellett állítani a behemótot. Most, hogy üresek voltak a tartályok, a hajó magasabban ült a vízen, ezért valamivel hamarabb reagált, de a hídon szolgálatot teljesítőknek így is az volt az érzésük, hogy egy

hegyet mozgatnak. Á nyugati partvonalon a sivatag barnája átadta a helyét Dhahrannak, a Saudi Aramco olajkonglomerátum városának. A tanker maga mögött hagyta a várost és a vele szomszédos kikötőt, Dammamot, s egy keskeny, mélyen az öbölbe benyúló félsziget felé fordult. Ezen a félszigeten terült el a gigantikus Ras Tanura-i olajkomplexum. Ras Tanura a szaúdi olajipar „központi pályaudvara". Az ország exportált kőolajának több mint fele az állami tulajdonú komplexumon folyik keresztül, amit vezetékek rengetege köt össze a mélyen bent a sivatagban működő olajkutakkal. A félsziget csücskén tartályóriások tucatjai sorakoznak, gyomrukban az értékes fekete folyadékkal, illetve földgázzal és egyéb, ázsiai és nyugati exportra váró kőolajtermékekkel. Feljebb, még mindig a parton, a világ legnagyobb kőolaj-finomítója üzemel, Ras Tanura legérdekesebb része azonban rejtve van a szem elől. A Marján hídján álló kapitányt nem a tartályok és nem is a vezetékek érdekelték, hanem a félsziget mellett, párosával sorakozó tartályhajók. A fél tucat tanker egy Sziget nevű mólóhoz volt kikötve. A több mint egy mérföld hosszan elnyúló terminál olyan volt, mint egy nagy itató, csak itt nem tevék sorakoztak és nem vízzel töltötték meg az üres gyomrokat, hanem kőolajjal, amit a parton sorakozó tartályokból pumpáltak át a tengerfenékre épített csőrendszeren keresztül. A vontatóhajók előbb a Sziget mellé húztak egy görög tartályhajót, aztán a trió a Marján felé fordult. Howard navigátora átvette a szupertanker irányítását, és beállította egy üres kikötőhely mellé a terminál végén, a görög hajóval átellenben. Míg arra vártak, hogy a vontatóhajók behúzzák őket, Howard a másik hét szupertanker látványában gyönyörködött. Mindegyik hosszabb volt háromszáz méternél - hosszabb, mint a Titanic -, és mindegyik a hajóépítés egy-egy csodája. Howard épp elég tankert látott már, és a Marján előtt több szupertankeren is szolgált, a VLCC-k6 látványa azonban még mindig áhítattal töltötte el. Egy arab dhow piszkosfehér vitorlája ragadta meg a figyelmét. A kishajó megkerülte a félsziget csúcsát, és észak felé suhant, maga mögött hagyva a korábban már látott fekete fúróhajót, amely most a part mellett horgonyzott. - A vontatók a helyükön, uram - tájékoztatta a navigátor. A vontatótrió beállította őket a terminál mellé, a vezetékek a helyükre kerültek, és a kőolaj zubogni'kezdett a tartályokba, apránként lejjebb nyomva a hajót. Most, hogy végre itt voltak, Howard egy kis lazítást engedélyezhetett magának. Az elkövetkező néhány órában nem érhette őket baj.

*** Howard nem sokkal éjfél előtt ébredt fel a szunyókálásból. Kinyújtóztatta a tagjait, aztán egy rövid sétára indult az előfedélzeten. A tartályok már majdnem megteltek, így nem volt akadálya a tervezett, hajnali háromórás indulásnak. Valahonnan elölről kürtszó jelezte, hogy egy másik tanker már végzett, és készen áll átadni helyét a soron következő hajónak. A kapitány a szaúdi partvonal hunyorgó fényeit nézte, amikor a hajó váratlanul megbillent, és a Sziget szélére szerelt párnázott ütközők tompán megkongatták a hajó oldalát. A hang azonban, döbbent rá Howard, nemcsak a Marján alól jött, hanem végigfutott az egész terminál mentén. A korláthoz lépett, és előrehajolva végignézett a hosszú mólón. A Sziget, ahogyan a tankerek is, éjszaka úgy ki volt világítva, mint egy karácsonyfa. Ebben a ragyogó fényben Howardnak azt kellett látnia, hogy maga a terminál az, ami ide-oda mozog a hajók mellett. Lehetetlen, gondolta. A terminál a tengerfenékbe van ágyazva. Ha valami mozoghatott, azok a hajók voltak. És mégis, ahogy végignézett a terminálon, azt látta, hogy kígyóként vonaglik, hol egyik, hol másik tanker oldalán zongorázva végig az ütközőkkel! A dörömbölés szűnni nem akaró mennydörgéssé erősödött. Howard falfehér arccal a korlátot markolta, és látta, de nem akarta elhinni, hogy a négy töltőkar, egyik a másik után, leválik a hajóról, miközben a vaskos, huszonnégy hüvelyk átmérőjű csövekből még mindig ömlik a kőolaj. A hullámzó terminálon, vette észre elborzadva, egy helybeli alkalmazott küzdött az életéért. Ameddig ellátott, az acélszerkezet úgy rángatózott, mintha ki akarná tépni magát az aljzatból. A hajók fedélzetén megszólaltak a vészcsengők, valahol távolabb, a mólón, valakik kórusban segítségért kiabáltak. A töltőkarok a többi hajóról is leváltak, a zubogó kőolaj fekete foltokat festett a hajótestek oldalára. A terminál végén kialudtak a fények, aztán újabb és újabb lámpák fénye hunyt ki. Most már Howard is látta a riadalom okát: a mólón két sárga védősisakos férfi rohant az ellenkező irányba. Látszólag a sötétség elől menekültek, de valójában, állapította meg rémülten Howard, az életüket mentették: a Sziget süllyedt. A dörömbölés tovább erősödött, az ütközők faltörő kosokként ostromolták a Marján oldalát. Howard csak most figyelt fel a talpa alól

érkező fenyegető morajlásra. Ez is nőtt intenzitásában, de alighogy bömböléssé erősödött, hirtelen elhallgatott, átadva a terepet a terminál felől hallható kétségbeesett kiabálásnak. A mesterséges sziget összerogyott, akár egy kártyavár, és eltűnt a hullámok alatt. A vízbe esett emberek segélykérése hallatán Howard végre magához tért az iszonyat bénultságából. - Köteleket elvágni! - ordította a rádióba. A vészhelyzet olyan elemi erővel töltötte fel, hogy sprintelve tette meg a kétszáz métert, ami a parancsnoki hídtól elválasztotta. - Szóljanak... a gépüzemvezetőnek... hogy azonnal... kapcsoljon... teljes sebességre - zihálta levegőért kapkodva. A legközelebbi lépcsőt választotta, mert a lift néhány folyosóval messzebb volt, és úgy vette a lépcsőfordulókat, mintha szárnyak nőttek volna a bokájára. Mire felért a nyolcadik szintre, ahol a parancsnoki híd volt, már nemcsak a lába lüktetett, hanem a fedélzet is remegett a hajtóművektől. Howard levegőért az elülső ablakhoz támolygott, és kinézett. A legrosszabb félelme vált valóra. A Marján előtt négy-négy szupertanker volt kikötve a süllyedő terminálhoz, amely most súlyával rájuk nehezedve egymás felé húzta az egymással átellenben lévő hajókat. Az éjféli sötétségben Howard csak annyit látott, hogy a két legközelebbi tanker fényei egybeolvadtak, de a fémnek nekifeszülő fém csikorgása nem hagyott kétséget a történtek felől. - Vészhelyzet közvetlenül előttünk - vakkantotta a másodtisztnek. - Mi van a köteleinkkel? - A tatkötelek eloldva - felelte holtsápadtan Jensen. - Az orrkötelekről még nem érkezett jelentés, de úgy tűnik, kettő még rögzítve van - tette hozzá a látcső mögül. - Az Ascona maga felé húz minket - intett a fejével jobbra a kormányos. Howard követte a mozdulatot. A görög zászló alatt hajózó, a Marján 333 méteres hosszával vetekedő vörös-fekete szupertanker velük átellenben volt kikötve, eredetileg tizennyolc méterre tőlük. A távolság most folyamatosan csökkent, mintha egy láthatatlan mágnes vonzotta volna egymás felé a hajókat. A Marján hídján döbbent csend támadt, csak Howard súlyos lélegzetvételét lehetett hallani. Aztán az óriás propellerek végre marni kezdték a vizet, és a tartályhajó lassan, őrjítőén lassan, hátrálni kezdett. A lendület megtört egy pillanatra, amikor az orrkötelek megfeszültek, de hamar elpattantak, és a hajó végre szabadon távolodhatott. Csakhogy az Ascona kifarolt, és a koreai építésű hajó tatja gyorsabban közeledett a Marjanhoz, mint ahogy ez távolodni próbált.

Az ütközés kevésbé volt drámai, mint ahogy Howard számított. Szinte nem is lehetett érzékelni, csak egy mély csikordulás jelezte, hogy a két hajótest találkozott. A Marján orra benyomta a nála mintegy négy méterrel alacsonyabban ülő Ascona korlátját egy jelentős távon, de fél perc sem telt bele, és a két hajó elvált egymástól. Howard leengedett két mentőcsónakot a vízbe esett dokkmunkásoknak, aztán hátrált még vagy háromszáz métert a hajóval, és leállíttatta a gépeket. A „csatatér" szomorú látványt nyújtott. Mind a tíz szupertanker megrongálódott. Kettő annyira összegabalyodott, hogy két napba telt, mire a hegesztők szétvágták őket, három másiknak pedig átszakadt az oldala - noha mindegyik kétrétegű volt - és a hajók lassan oldalra dőltek, miközben a kőolaj sugárban ömlött belőlük a tengerbe. A Marján azonban minimális károkat szenvedett, és Howard gyors reakciójának köszönhetően a tartályok érintetlenek maradtak. A kapitány öröme azonban nem tartott sokáig: a part felől robbanások hallatszottak. - A finomító, uram - nézett a nyugati partvonal felé a kormányos. A láthatár olyan élénk narancssárga fényben izzott, hogy az ember azt hihette, a napfelkeltét látja. A robbanások órákon keresztül tartottak, és nem telt bele sok, az égő benzin szaga a hajót is elérte. - Hogy történhetett? - csodálkozott a másodtiszt. - Hogyan juthattak be a terroristák ennyi robbanóanyaggal a világ egyik legjobban őrzött létesítményébe? Howard némán megcsóválta a fejét. Jensennek igaza volt: a komplexumot egy kisebb magánhadsereg őrizte. Ráadásul a terroristák a Szigetre is feljutottak - legalábbis ezt kellett feltételeznie -, bár innen nem hallott robbanásokat. A Marján és a legénység azonban, hála az égnek, sérülések nélkül megúszta, és Howard eltökélte, hogy ez így is fog maradni. Amint a túlélők utáni kutatás véget ért, néhány mérfölddel kijjebb vitte a hajót, és pirkadatig lassan körbe-körbe járt vele. Reggel szomorú látvány tárult a szemük elé. A Ras Tanura-i finomító, az egyik legnagyobb a világon, egy füstölgő romhalmaz volt - a tomboló tűz majdnem teljesen elpusztította. A mélyvízi terminált, ahol egyszerre akár tizennyolc szupertankert is feltölthettek nyers kőolajjal, az utolsó csavarig elnyelte az öböl vize. A közeli, mintegy harmincmillió hordónyi kőolajipari terméket tároló tartályfarmot fekete füstfelhő borította, a sivatag felé futó vezetékek pedig széttöredeztek, és fekete kőolajjal itatták a homokot. Szaúd-Arábia egyetlen éjszaka leforgása alatt elvesztette olajexportáló kapacitásának egyharmadát, de nem voltak öngyilkos terroristák, akiket hibáztatni lehetett volna érte. A szeizmológusok hamar rámutat-

tak a katasztrófa igazi okára: az ország keleti partját egy a Richter-skála szerinti 7,3-as erősségű földrengés rázta meg. Az, hogy az epicentrum mindössze három kilométerre volt Ras Tanurától, több volt, mint sajnálatos véletlen, és ez hamarosan nyilvánvalóvá vált a világ számára.

11. HANG ZSU MÉG SZÍVOTT egy slukkot az olcsó, szűrő nélküli cigarettából, majd átfricskázta a csikket a korláton. Lusta érdeklődéssel figyelte, hogy a zsarátnok aláhull, szinte várta, hogy lángtengerbe borítsa a koszos vizet. Amennyi kőolaj kiömlött itt, merengett el, miután a csikk sisteregve kialudt egy háton lebegő makréla szomszédságában, az egy egész kisváros áramellátására elég lenne. Amint azt a döglött hal is igazolni tudta volna, a kínai Ningbo kikötőt körülölelő sötét víz minden volt, csak tiszta nem. A szivárgó konténerhajók, tankerek és szabadhajók által okozott szennyezéshez most ráadásul a kereskedelmi negyedben folyó lázas építkezés is nagyban hozzájárult. A Jangce folyó deltájában, Sanghajtól nem messze található Ningbo rohamléptekkel nőtte ki magát Kína egyik legnagyobb tengeri kikötőjévé. Ebben jelentős szerepet játszott mély vizű csatornája, amely a gigantikus, háromszázezer tonnás szupertankerek dokkolását is lehetővé tette. - Zsu! - ugatta egy hang, melynek tulajdonosa egy túlsúlyos buldogra emlékeztetett. Zsu főnöke, a 3-as számú konténerterminál igazgatója szapora léptekkel közeledett a rakparton. Ez a Csinglin nevű hájfej egy ellenszenves zsarnok volt, akit még senki nem látott mosolyogni. - Zsu - állt meg a dokkmunkás előtt -, változott a terv. A Szingapúrból érkező Akagisan Maru késik egy géphiba miatt, ezért a Jázmin Csillagot előbb fogjuk beengedni a 3-A dokkba. Hét harminckor fut be. Addigra legyetek készen a csapatoddal. - Rendben - bólintott Zsu. - Értesítem a többieket. A konténerterminálon éjjel-nappal folyt a rakodás. A Kelet-kínaitenger partközeli vizeiből soha nem akartak elfogyni a teherhajók, és mindegyik arra várt, hogy sorra kerüljön a dokkban. A kínai gyárak bőségszarukként ontották magukból az olcsó elektronikai eszközöket, játékokat és ruhaneműket, a fejlett országok piacai pedig kielégíthetetlen étvággyal szippantották fel azokat. Ezt pedig, és ezzel együtt a kínai gazdaság robbanásszerű növekedését az árukat szállító lomha konténerhajók, a világkereskedelem modern öszvérei tették lehetővé.

- Ugy legyen. És ügyelj a rakodókra. Már megint panasz érkezett, hogy lassan dolgoznak - morogta Csinglin. Leengedte az írótábláját, a jobb füle fölé tűzte sárga ceruzáját, és hátat fordított Zsunak. De alig tett két lépést, megállt, lassan megfordult, és elkerekedett szemmel Zsura nézett. Legalábbis Zsu azt hitte, hogy őt nézi. - Ez lángol! - motyogta. Zsu végre felfogta, hogy a főnöke nem őt figyeli, hanem valamit a háta mögött, ezért ő is megfordult, hogy megnézze, mi olyan érdekes. A terminált körülölelő kikötőben tucatnyi hajó körözött, konténerhajók, szupertankerek és kisebb teherhajók vegyesen. Ez utóbbiak egyike hívta fel magára Csinglin figyelmét a fedélzetéről dőlő vastag fekete füsttel. A hajó nagyon elhanyagolt állapotban volt, egy „hajótemető-szökevény", ahogy Zsu megfogalmazta magában. Legalább negyvenévesnek kellett lennie, réges-régen kékre festett testén hatalmas barna rozsdafoltokkal. A füst az elülső raktérből ömlött, eltakarva csaknem az egész felépítményt. A füst alatt sárga lángnyelvek táncoltak, időnként magasan felcsapva. Zsu a hajó orrára irányította a tekintetét. - Nagy sebességgel közeledik - állapította meg a hajóorr körül fehérlő tajték láttán. - Egyenesen a kereskedelmi terminál felé... - Az ostobák! - dühödött fel Csinglin. - Ott nincs hol partra futni. Lehajította a jegyzettömbjét, és visszairamodott az irodába, hogy átrádiózzon a bajba jutott hajóra. A lángoló hajót közben más hajókról és part menti létesítményekből is észrevették, és az éter megtelt segítséget ajánló hívásokkal, a füstbe burkolózó hajóhídról azonban nem érkezett válasz. Zsu a konténerdokk végében állva figyelt. A hajó átlavírozott egy bárka és egy konténerhajó között; a manőver olyan hajmeresztőén precíz volt, hogy Zsu nem is értette, miként hajthatták végre a sűrű füsttakaró mögül. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a hajó a szomszédos konténerterminálnak fog nekifutni, de hirtelen balra kanyarodott, és egyenesen a Szezi-sziget, Ningbo legnagyobb olajcsapoló állomása felé vette az irányt. Az is furcsa volt, hogy nem lehetett a tűz ellen harcoló embereket látni a fedélzeten, és a parancsnoki híd is teljesen kihaltnak tűnt, amikor néhány másodpercre előbukkant a füstből. Zsu megborzongott. Lehetséges lenne? Egy legénység nélkül maradt szellemhajó? Ningbo kőolajcsapoló terminálját (amit nemrégen bővítettek ki, hogy négy szupertankert is fogadni tudjon) két mélyvízi tanker fogta közre. Az égő hajó a távolabbi tankert vette célba, egy fekete-fehér szaúdi óriást, melynek rádión keresztül riasztott másodtisztje hosszú kürtszóval próbálta figyelmeztetni a lángoló hajót. A teherhajó azonban tartotta az útirányt. A másodtiszt, és most már vele együtt a kapitány és a

legénység is, a döbbenettől bénultan álltak a fedélzeten, és várták, hogy a másik hajó beléjük rohanjon. Az ütközésre azonban nem került sor. Az utolsó másodpercben az égő hajó megint elkanyarodott, és a két tanker között a kétszáz méter mélyen az öbölbe nyúló dokkoló terminálnak rohant. A hajó, melynek immár teljes előfedélzete lángolt, nemhogy lassított volna, hanem gyorsulni látszott; a rozsdás hajóorr úgy hasította ketté a mesterséges szigetet, mint egy jól irányzott fejszecsapás a fahasábot. A csövek, a szivattyúk, a fából ácsolt padlózat és a rajta tartózkodó munkások egy pillanat alatt eltűntek a vízben, és a hajó könyörtelenül átgázolt rajtuk pörgő csavarjaival. A hajó már majdnem elérte a partot szegélyező kőolajtartályokat, mire az orra előtt feltekeredett fémhalmaz megállította. Azok, akik szemtanúi voltak a pusztításnak, megkönnyebbülten felsóhajtottak -azt hitték, hogy a nagyobbik rosszat sikerült megúszni. Csalódniuk kellett. A hajó mélyéről elfojtott robaj hallatszott, narancssárga tűzlabda csapott a magasba, és az orr levált a hajótestről. A tűz belekapott a vezetékekből kifolyt kőolajba, pillanatok alatt körbefogta a két tankhajót, majd mohón a part felé rohant. Zsu értetlenül figyelte az eseményeket az öböl túloldaláról. A lángoló hajó, miután elemésztette saját belsejét, sisteregve az oldalára fordult, és süllyedni kezdett. Lehangoló látványt nyújtott, de még ennél is borzalmasabb volt látni a pusztítást, amit véghezvitt. Borzalmas és felfoghatatlan. Két kilométerre Zsu dokkjától egy fehér motorcsónak szelte a vizet a Szezi-szigettel ellentétes irányban. Orrában, egy látszólag hanyagul lehajított ponyva alatt, egy kávébarna bőrű férfi hasalt, kezében lézeres teleszkóppal, amit egészen mostanáig a lángoló hajóra irányított. A pusztítás láttán leengedte a távcsövet, elégedett vigyorral leszerelte róla a lézerrel kiegészített rádiós távirányítót, amivel a „szellemhajó" navigációs rendszerét irányította, és egy elegáns mozdulattal az öböl iszaptól sárgálló vizébe pottyantotta. - A kikötőbe - fordította sebhelyes arcát a motorcsónakot vezető társa felé. - El kell érnem a repülőt. A kikötői tűzoltóknak másfél napjukba telt megfékezni a tomboló tüzet. A tankert a vontatóhajók gyors segítsége mentette meg: a lángoló vízen át az öbölbe vontatták, ahol aztán a tűzoltók hamar eloltották a fedélzetét emésztő tüzet. A part menti létesítmények nem úszták meg ennyivel. A terminál eltűnt, és tíz munkást is magával vitt a hullámsírba. A szupertankerről is eltűnt húsz ember, ők feltehetően a vízbe vetették magukat a lángoló fedélzetről és életüket vesztették.

Amikor a kikötői hatóságok végre feljutottak a tragédiáért felelős hajóra, döbbenten állapították meg, hogy nincsenek holttestek. A szemtanúk beszámolója alátámasztást nyert: a hajó elhagyatott volt, és látszólag saját magát irányította. A biztosítási nyomozók kiderítették, hogy a helyi vizeken ismeretlen hajót egy malajziai hajóbróker ócskavasnak adta el egy árverésen. A vásárló eltűnt, vállalkozása és telefonszáma pedig fiktívnek bizonyult. A vizsgálat itt megtorpant. A nyomozók jobb híján azt feltételezték, hogy egy elégedetlen legénység állhatott bosszút a kapitányon vagy a tulajdonoson: felgyújtották a hajót és magára hagyták. Az, hogy „A rejtélyes ningbói tűzhajó" éppen a Szezi-szigeti terminálnak rohant neki, puszta véletlen lehetett. Hang Zsu ezt másképp gondolta: biztos volt benne, hogy valaki szándékosan vezette a partnak a halálhajót.

12. - JAN, TÍZ PERC MÚLVA kezdünk az arany teremben. Hozzak addig egy kávét? Jan Montague Clayton felnézett a kollégájára, és elfintorodott. 108 - Kösz, Harvey, de inkább ne. Olyan barnát pisilek, hogy beállhatnék kávéautomatának, és annyi koffein van a véremben, hogy az még egy elefántnak is halálos lenne. Egy perc, és ott leszek. - Akkor ellenőrzöm a vetítőt - felelte leforrázva Harvey, és kivágtatott az irodából. Clayton már megszámolni se tudta, hány kávét ivott az utóbbi két napban, de arra még emlékezett, hogy ennivaló helyett is ezt fogyasztotta. Amióta megérkeztek a Ras Tanura-i földrengést taglaló hírek - ez előző nap történt -, szinte fel sem állt az íróasztal mellől: a gazdasági következményeket igyekezett felmérni és információkat gyűjtött az olajtársaságok reakcióiról. Féltő gonddal berendezett East Village-i lakásába is csak egy rövid szundítás és egy ruhacsere idejére esett be. A Goldman Sachs befektetési vállalat vezető árutőzsdei kutatóelemzőjeként Clayton már régen hozzászokott a tizenkét órás munkanapokhoz, de az, ami azután következett, hogy Ras Tanura kiesett a termelésből, még neki is sok volt. Úgy tűnt, egyetlen olyan alapkezelő sincs a cégnél, aki még nem hívta, hogy kétségbeesett hangon tanácsot kérjen a rábízott betétek kezeléséhez. Végül kénytelen volt kikapcsolni a telefonját és messziről elkerülni az e-mail postafiókját, hogy dolgozni tudjon. Most viszont mennie kellett. Még egy utolsó pillantást vetett az

exportmutatókra, aztán felállt, lesimította bézs Kay Unger-kosztümjét, és laptoppal a kézben az ajtó felé lendült, hogy az utolsó pillanatban megtorpanjon, visszarobogjon az asztalához, és bűnbánó ábrázattal felkapja félig kiivott kávéscsészéjét. A tárgyalóterem tömve volt, a többnyire férfiak alkotta tömeg türelmetlenül várta, hogy előadja a jelentését. Míg Harvey megnyitotta a megbeszélést, röviden áttekintve a gazdaság helyzetét, Clayton a hallgatóságot tanulmányozta. Az üzlettársakat és a felső vezető kollégákat könnyű volt kiszúrni - korán őszülő hajuk és pocakjuk messziről hirdette, hogy életük javát az épület falai között töltötték. A paletta másik végét a gátlástalanul törtető fiatal üzletkötők alkották, akiknek egyetlen cél lebegett a szemük előtt: bekerülni a felső vezetők mennyei köreibe, és minden év végén bekasszírozni a nekik járó hét számjegyű prémiumot. Clayton tudta, hogy a túlfizetett és túlterhelt befektetési tanácsadók felét a legkevésbé sem érdekli, mennyire megbízhatóak az előrejelzései - csak legyen kire hárítani a felelősséget, ha bakot lőnének. Azok viszont, akik figyeltek a szavaira, hamar rájöhettek, hogy Clayton érti a dolgát. Rövid ideje volt a cégnél, de ez is elég volt ahhoz, hogy elnyerje a munkatársak szakmai elismerését. Különösen a piaci trendek előrejelzésében jeleskedett: hátborzongató érzékkel jósolta meg a legváratlanabb változásokat is. - Most pedig Jan áttekinti az olajpiac jelenlegi helyzetét - adta át a terepet Harvey. Clayton rácsatlakoztatta a laptopot a vetítőre, és megvárta, hogy a Power Pointtal összeállított bemutató megjelenjen a képernyőn. Harvey a panorámaablakhoz lépett, és elfordította a redőnyt, kirekesztve a Broad Street-i felhőkarcoló tárgyalóterméből AlsóManhattan lenyűgöző látványát. - Hölgyeim és uraim, ez Ras Tanura - szólalt meg lágy, de magabiztos hangon Clayton. Egy Szaúd-Arábia-térkép ugrott a képernyőre, majd egy olajfinomító és hatalmas tartályok fényképei követték. - Ras Tanura Szaúd-Arábia legnagyobb kőolaj- és folyékonyföldgáz-exportáló terminálja. Vagyis volt a tegnapi földrengésig. A kárfelmérés még tart, de úgy tűnik, hogy a finomító kapacitásának csaknem hatvan százaléka elpusztult a tűzben, a tárolótartályoknak pedig legalább a fele súlyosan megrongálódott. - Es hogyan érinti ez az olajexportot? - kérdezte egy fánkot majszoló, Eli nevű férfi, akinek olyan füle volt, mint egy félresikerült bögrének. - Elhanyagolható mértékben, mondhatni egyáltalán nem - vetette ki Clayton a csalit. - Akkor minek ez a nagy riadalom? - kérdezte morzsákat köpködve Eli. - A finomító termékeinek a nagyobbik részét a szaúdiak maguk használják fel. Ami az olajexportra hatással van, az a vezetékekben és a

töltőterminálban keletkezett kár. - Egy újabb kép jelent meg: a Sziget nevű töltőterminál tucatnyi dokkoló szupertankerrel. - Hogyan eshetett baja egy ilyen úszó terminálnak ilyen távol a szárazföldtől? - kérdezte valaki a terem végéből. - Ugy, hogy a földrengés epicentruma mindössze három kilométerre volt tőle - felelte Clayton. - Továbbá ez nem úszó terminál volt: a tengerfenékbe ágyazott oszlopok tartották. Az üledékrétegek mozgása szétrázta ezeket, és a „Sziget" nevű terminált teljes egészében elnyelte a tenger. A közeli rakpart is romba dőlt, és ezzel Ras Tanura olajexportáló infrastruktúrájának mintegy kilencven százaléka megsérült vagy elpusztult. Ezért a nagy riadalom - nézett Eli szemébe. Gyászos csend ereszkedett a teremre. Eli begyűrte a maradék fánkot, a többiekkel együtt hallgatott egy sort, aztán megkérdezte: - Jan, mit jelent ez mennyiségben? - Napi hatmillió hordóval kevesebbet. - A világ napi kőolajigényének tíz százaléka? - kérdezte egy felső vezető. - Inkább hét, de jól érzékeli az arányokat. - Clayton előhívta a következő diát, ami a West Texas Intermediate Crude Oil hordónkénti árát mutatta, ahogyan az a New York-i árutőzsdén alakult az elmúlt két nap során. - A piac a szokásos hisztériával reagált, százhuszonöt dollár magasságába repítve a kőolaj hordónkénti árát alig huszonnégy óra leforgása alatt. Azok, akik a részvénytőzsdén ténykednek, láthatták az ennek eredményeként bekövetkezett árfolyamesést a Dow-n. Hallgatósága fájdalmas sóhajokkal és szomorú bólogatással reagált szavaira. - Na és mire számítsunk ezek után? - akarta tudni Eli. - Nos, ez jó kérdés. Pillanatnyilag a jövőtől való félelem a mérvadó, és mint mindannyian tudjuk, aki fél, az kiszámíthatatlan. -Clayton szünetet tartott egy korty hideg kávé erejéig. A hallgatóság az ajkain csüggve várta, hogy folytassa. Vonzó megjelenésével mindig is rabul ejtette az emberek figyelmét, ez azonban nem a test, hanem a szellem órája volt, és Clayton élt-halt ezekért a pillanatokért. - Jól jegyezzék meg, amit mondok: a Ras Tanurában történtek gyilkos hatással lesznek az egész világgazdaságra. Itthon rögtön érezni fogjuk a következményeket, melyek még a 9/11-et követő visszaesésen is túl fognak tenni. Amikor ebből a százhuszonöt dollár per hordóból jövő hétre hét dollár per gallon benzinár lesz, Fogyasztó Joe a garázsba fogja állítani a tankját, és buszbérletet vált. Mindennek emelkedni fog az ára, a pelenkától a repülőjegyig, mégpedig olyan mértékben, hogy az óhatatlanul a vásárlási kedv drasztikus csökkenését fogja magával vonni. - Mit tehet ebben a helyzetben az elnök? - kérdezte Eli.

- Nem sokat, bár van két dolog, amivel tompíthatja a sokkot. Először is, ott van az ország stratégiai olajkészlete, amit az elnök bármikor felszabadíthat, hogy enyhítse a kiesést, másodszor pedig az új kutak, amiket az előző kormány engedélyével fúrtak az Arktiszi Vadvédelmi Rezervátum területén, végre rácsatlakoztak a hálózatra, így az Alaszka vezeték megint teljes kapacitáson üzemel. Ez jelentősen javítani fogja a hazai termelési mutatókat, de így is számítani kell rá, hogy az ország egyes területein üzemanyaghiány fog fellépni. - Hosszú távon mire számíthatunk? - Ez még mindig Eli volt. - A félelemnek a piacra gyakorolt hatását nem tudjuk megjósolni, a kereslet-kínálat dinamikáját azonban meg lehet becsülni. A hirtelen áremelkedés mérsékelni fogja a keresletet az elkövetkező néhány hónapban, ez pedig elkerülhetetlenül árcsökkenéssel fog járni. Továbbá, a másik tíz OPEC-tagország mindent meg fog tenni, hogy pótolja SzaúdArábia kiesett exportját, bár egyelőre nem világos, hogy az infrastruktúrájuk meglesz-e hozzá. És ha az OPEC száz dollár fölött akarja tartani az olaj árát? kíváncsiskodott Eli. - Ezt akkor tehetné meg, ha a kereslet nem változna - felelte Clayton. Ez azonban nem fog bekövetkezni, különben olyan gazdasági hanyatlás következik, amilyent a Nagy Válság óta nem látott a világ. - Gondolja, hogy ez elkerülhető? - Igen. Az OPEC-nek sem érdeke, hogy összeomoljon a világgazdaság, az ugyanis a kereslet drasztikus csökkenését vonná maga után. Ma tehát a legnagyobb gondot az ellátás átszervezése jelenti. - Mire számítson tehát a befektető? - kérdezte türelmetlenül Eli. - Az előzetes becslések szerint a Ras Tanura-i terminál javítása, illetve újjáépítése hat-kilenc hónapot fog igénybe venni. A javaslatom az, hogy vállaljanak rövid pozíciókat a jelenlegi áron, azzal az elvárással, hogy az kilenc-tizenkét hónapon belül mérséklődni fog. - Biztos benne? - Nem - vágta rá Clayton. - Lehet, hogy holnap meteor csapódik Venezuelába, és az is lehet, hogy a jövő héten egy fasiszta diktátor kerül hatalomra Nigériában. Ezer és egy politikai és környezeti tényező van, ami egy szempillantás alatt megzavarhatja a piacot. Éppen ez a gond. Még egy-két ilyen hír, és olyan recesszió szakadhat a nyakunkba, hogy évekbe fog telni kilábalni belőle. Én azért bízom benne, hogy a Ras Tanurával egy időre letudtuk a kőolajpiacot érintő katasztrófákat. Van még kérdés? - lőtte le Clayton az utolsó diát. Harvey beengedte a fényt, kollektív hunyorgásra késztetve a jelenlévőket.

- Jan, én globális részvénykötésekkel foglalkozom - közölte egy bordó blúzt viselő alacsony, szőke nő. - Meg tudná mondani nekem, hogy mely országokat érinti a legérzékenyebben a szaúdi olajexportban bekövetkezett visszaesés? - Csak azt tudom megmondani neked, Sandra, hogy jelenleg hova exportálnak. Mint te is tudod, 1930 óta az Egyesült Államok a legfőbb partnerük. Washington régóta próbálja csökkenteni a Közel-Kelettől való függésünket, de a kőolajimportunk tizenöt százaléka még így is szaúdi kőolaj. - Mi a helyzet az Európai Unióval? - Nyugat-Európa túlnyomórészt az Északi-tengerről szerzi be a kőolaját, de a szaúdi import is fontos tényező. Ugyanakkor egyéb szállítókra is támaszkodhatnak, ezért ők igazán komoly válságra nem számíthatnak, azt hiszem. Akiket a hiány a legkomolyabban fog érinteni, azok a távolkeletiek. - Clayton felhörpintette az utolsó korty kávét, és közben átfutott egy fájlt a számítógép kijelzőjén. Amikor felnézett belőle, elégedetten állapíthatta meg, hogy a jelenlévők mozdulatlanul ülve várják a szavait. - Japán például igen nehéz helyzetben fogja találni magát. A szigetország a kőolajigénye száz százalékát importból fedezi, és már így is problémái voltak a szibériai, szintén földrengésben megrongálódott Tajset-Nakhodka olajvezeték leállása miatt. Bár ez nem kapott nagy publicitást, a baleset három-négy dollárnyi emelkedést okozott a hordónkénti árban - tette hozzá. - A japánok a kőolaj huszonkét százalékát importálják Szaúd-Arábiából, így szigorú megszorításokra kényszerülhetnek. Ugyanakkor, ha az oroszok kijavítják a vezetéket és ideiglenesen növelik a kitermelést, az segíthet elviselni a kiesést. - Es Kína? - kérdezte egy ismeretlen hang. - A Sanghaj melletti tűzeset? Clayton felhozta az oldal alját, és összevonta a szemöldökét. - A kínaiak hasonló sokkra számíthatnak. A kínai import kőolaj csaknem húsz százaléka Szaúd-Arábiából származik, és ez a mennyiség teljes egészében tartályhajón megy be az országba. A ningbói terminálnál történtek hatását még nem becsültem fel, de úgy vélem, hogy a Ras Tanura-i katasztrófával együtt igen fájdalmas következményeket fog okozni a kínaiaknak a közeljövőben. - Milyen alternatív források állnak a kínaiak rendelkezésére? -hangzott el a kérdés a terem végéből. - Egyelőre semmilyen. Oroszország egyelőre szívesebben üzletel a Nyugattal és Japánnal. Kazahsztán besegíthetne, de a Kínába irányuló kőolajvezetékük már így is teljes kapacitással üzemel. Attól tartok, a baleset drámaian vissza fogja fogni a már így is erőforráshiánnyal küszködő kínai gazdaságot. - Clayton eltökélte, hogy amint visszatért az irodájába, ráveti magát a témára.

- Korábban belföldi üzemanyag-ellátási problémákat említett -szólalt meg egy tésztaképű, lila nyakkendős férfi. - Mennyire lesznek súlyosak ezek a problémák? - Ha feltételezzük, hogy egyéb tényezők nem fogják befolyásolni a piacot, akkor rövid távú ellátási problémákra számítok. A legnagyobb gondot, mint már említettem, a félelem jelenti. Az újabb ellátási zavaroktól való félelem az, ami valóban a mélybe ránthatja a gazdaságot. A tájékoztató véget ért, az emberek visszatértek munkaállomásoknak nevezett szürke dobozaikba. Clayton felmarkolta a laptopját, és az ajtó felé indult. A folyosón Eli lépett melléje. - Nagyszerű tájékoztató volt, Jan - vigyorgott rá az ápolatlanság mintapéldája, nyakkendőjén egy hatalmas, zsírtól fénylő morzsával. Meghívhatom egy kávéra? Clayton magára kényszerített egy fáradt mosolyt, és igent intett. Többre nem futotta az erejéből.

13. PEKING LAKÓIT HŐSÉG, szmog és pára fojtogatta. A túlnépesedett város eldugult sugárútjain türelmetlen autóvezetők és verejtékező kerékpárosok versengtek egymással a forgalmi sávokért. A kisgyermekes anyukák a parkok hűvösében kerestek menedéket a kánikula elől, átadva a járdát az élelmes - többnyire tizenéves - utcai árusoknak, akik annyi jéghideg Coca-Colát adtak el ezen a napon, mint talán még soha. A Kínai Kommunista Párt székházának tanácstermében jóval hűvösebb volt a levegő - és a hangulat. A történelmi Tiltott Város szomszédságában, egy felújított palota pincéjében kialakított terem berendezését elegáns kárpitok, antik szőnyegek és olcsó, az 1960-as évekből származó irodabútorok érdekes keveréke alkotta. Féltucatnyi humortalan férfi, a Politikai Iroda Állandó Bizottságának, a kínai kormány legbefolyásosabb szervének az elitje ülte körül az ütött-kopott asztalt a pártfőtitkár-államelnök Csian Fei társaságában. A pártvezetők előtt, egy fiatal női asszisztens oldalán a gazdasági miniszter, egy kopaszodó, gombszemű férfi álldogált tétován. - Sinzse, novemberben fogadtuk el a következő ötéves tervet -mondta neki dorgáló hangon Fei elnök. - Azt akarja mondani, hogy néhány

jelentéktelen „baleset" lehetetlenné teszi a nemzet elé kitűzött célok teljesítését? Sinzse megköszörülte a torkát, és alattomban beletörölte a nadrágjába izzadt tenyerét. - Főtitkár elvtárs, tisztelt bizottság - biccentett az egybegyűlt hivatalnokok felé -, Kína energiaszükséglete drámaian megnőtt az utóbbi években. Gyors és dinamikus gazdasági növekedésünk hatalmas nyersanyagigényt támasztott. Alig néhány évvel ezelőtt hazánk még nettó kőolaj-exportáló volt, ma azonban fogyasztásunk több mint felét import kőolajból fedezzük. Ez roppant sajnálatos, ha gazdaságunk termelőkapacitását tekintjük. Akár tetszik, akár nem, a kőolajpiacot uraló idegen politikai és gazdasági erők túszai vagyunk, ahogyan az amerikaiak is azok immár négy évtizede. - Igen, mindannyian jól ismerjük a nyersanyagigényünket - jelentette ki Fei. A nemrégen megválasztott pártvezető egy fiatalos, az ötvenes éveit taposó férfi volt, aki egyszerre tudott megnyerő és ridegen távolságtartó lenni. Hirtelen haragú ember hírében állt, de Sinzse azt is hallotta róla, hogy mindennél többre tartja az igazságot. - Mennyire súlyos a helyzet? - kérdezte egy másik pártvezető. - Nagyon. Szaúd-Arábia a földrengés miatt lényegesen kevesebb kőolajat fog exportálni nekünk az elkövetkező hónapok során, a ningbói tűz pedig egy olyan létesítményt tett használhatatlanná, melyen az importált kőolaj közel egyharmada folyik át. A hajón érkező kőolaj fogadásához komoly infrastruktúrára van szükség, amit nem lehet egykönnyen pótolni. A helyzet az, hogy hamarosan súlyos hiánnyal fogunk szembenézni, amit nem lesz könnyű ellentételezni. - Úgy tudom, hogy akár egy évbe is beletelhet, mire kijavítják a károkat - jegyezte meg egy őszülő politbürótag. - Sajnos jól tudja - hajtotta le a fejét Sinzse. A terem világítását adó neonok váratlanul kialudtak, s a zajos és finoman fogalmazva nem túl hatékony légkondicionáló rendszer is elnémult. Sűrű csend telepedett a társaságra, és nem is szűnt meg, míg a hideg lámpafény új életre nem kelt, s a léghűtő rendszer kattogva be nem indult. Ezekkel együtt az elnök haragja is feltámadt. - Véget kell vetni ezeknek az áramkimaradásoknak! - fakadt ki szitkozódva. - Fél Sanghajban nem volt áram öt napon keresztül. A gyáraink csökkentett teljesítménnyel termelnek, hogy energiát spóroljanak, a munkásoknak pedig este nincs hol megfőzniük a vacsorát. Es erre most azt akarja mondani, hogy ez még hosszú hónapokig így lesz, és hogy az ötéves tervünket kidobhatjuk az ablakon? Hallani szeretném, milyen ellenlépéseket fontolgat! - sziszegte fenyegetően.

Sinzse önkéntelenül behúzta a nyakát a kirohanás hallatán, és segélykérően a többiekre nézett, de egyiknek sem volt bátorsága a pártját fogni. így hát a miniszter vett egy mély lélegzetet, és csendes hangon folytatta: - Mint tudják, hamarosan újabb generátorokat üzemelünk be a Három Szurdok vízerőműben, féltucatnyi új, szén- és gázüzemű erőmű pedig az építkezés különböző fázisaiban van. Mivel az erőművek gázzal és fűtőolajjal való ellátása már eddig is gondot okozott, kő-olajvállalataink fokozták a kitermelést a Dél-kínai-tengeren, ezzel óhatatlanul kiváltva a vietnami kormány nemtetszését, de a kőolajpiaci kapcsolataink bővítése is folyamatban van. A külügyminiszter nemrégen zárt le egy sikeres tárgyalássorozatot Iránnal, és arra is emlékeztetnem kell a tisztelt bizottságot, hogy jelentős kőolajtartalékokkal rendelkező nyugati olajtársaságok megszerzésén fáradozunk. - Sinzse miniszternek igaza van - szólalt meg az eddig mélységesen hallgató külügyminiszter, egy őszülő férfi. - Komolyan foglalkozunk az energiaellátás jövőjével, és ezek a lépések hosszú távra megnyugtatóan rendezhetik a helyzetet, ugyanakkor a pillanatnyi, szorult helyzetünkön nem segítenek. - Akkor megint megkérdezem, hogy mit tettek a rövid távú probléma megoldására? - kérdezte egy oktávval magasabb hangon Fei. - Irán mellett több közel-keleti ország képviselőivel is tanácskoztunk az exportjuk növeléséről. Természetesen kedvezőbb ajánlatot kellett volna tennünk, mint a nyugati országok, de lett volna esélyünk. A ningbói katasztrófa azonban tovább csökkentette a tengeri úton behozható olaj mennyiségét. - Mi a helyzet az oroszokkal? - Kéz a kézben járnak a japánokkal - mondta megvetően a külügyminiszter. - Szerettünk volna egy közös kőolajvezetéket építeni a nyugat-szibériai olajmezők és Kína között, de az oroszok elutasították az ajánlatunkat, és inkább a Csendes-óceán partjára vezették ki, hogy el tudják látni a japánokat. Sürgős jelleggel legfeljebb vasúton tudunk kőolajat hozatni Oroszországból, ami igen drága és nehézkes megoldás lenne. - Vagyis nincs igazi megoldás - morogta még mindig ingerülten Fei. - A gazdasági növekedésünknek vége, ahogyan a Nyugathoz való felzárkózás reményének is. A teremre csend telepedett, az emberek még levegőt se mertek venni. Csak a légkondicionáló bádogjának zörgését lehetett hallani, míg Sinzse asszisztense, egy csinos, Ji nevű nő félénken meg nem köszörülte a torkát.

- Elnézést kérek, hogy eddig nem szóltam - hajtott fejet a két férfi irányába -, de a minisztériumunk egy meglehetősen különös ajánlatot kapott, éppen ma. A jelentősége csak most vált világossá számomra. - Miről szól az ajánlat? - kérdezte Fei. - Egy mongóliai vállalat kiváló minőségű kőolajat ajánlott fel... - Mongólia? - szakította félbe Fei. - Hiszen Mongóliában nincs is kőolaj! - Az ajánlat napi egymillió hordóról szól - folytatta Ji. - Az első szállítmány kilencven nap múlva érkezne. - Ez felháborítóan nevetséges! - nézett Sinzse villámló tekintettel az asszisztensére. - Talán... - merengett el Fei. - De ki tudhatja? Mi áll még az ajánlatban? - Csak az, hogy mit kérnek cserébe - felelte Ji, aki most már nagyon bánta, hogy ki merte nyitni a száját. - A jelenlegi piaci áron adnák, amit három évre rögzítenének. Továbbá kizárólagos használati jogot kérnek a Csinhuangdao kikötőjében végződő északkeleti i olajvezetékhez, és... - Jinek bátorságot kellett gyűjtenie, hogy ki merje i mondani - .. .és azt kérik, hogy Kína adja vissza hazájuknak a Belső-i Mongólia néven ismert területeket. Ez már az eddig higgadtan üldögélő pártvezetőknek is sok volt. Hangos méltatlankodással kérték ki maguknak a felháborító ajánlatot, és még órákig zúgolódtak volna, ha Fei, néhány percnyi merengés után, elszántan verni nem kezdi az asztalt egy hamutartóval. - Csend! - kiáltott rá a többiekre, azok pedig azonnal elnémultak. Az elnök elfintorodott, majd elszántan közölte: - Derítsék ki, valós-e az ajánlat, és létezik-e egyáltalán az a kőolaj. Ha igen, ráérünk az ellenszolgáltatásról tárgyalni. - Ahogy óhajtja, főtitkár - hajtott feje Sinzse. - Addig is áruljanak el nekem valamit. Ki az, aki ezt a pimasz ajánlatot tette? Sinzse tanácstalanul Jire nézett. - Egy számunkra eddig ismeretlen vállalat - közölte a nő. - A neve: Avarga Olajkonzorcium.

14. REMÉNYTELENÜL ELTÉVEDTEK. Két héttel azután, hogy elhagyták UlanUclét - azzal az utasítással, hogy mérjék fel a Szelenga folyó felső folyásának a völgyét -, az orosz Lukoil olajtársaság ötfős szeizmikus

mérőcsoportjának tagjai már azt sem tudták, merre járhatnak. A bajok akkor kezdődtek, amikor valaki véletlenül ráöntötte a forró kávét a GPS-készülékre (ami azonnal megadta magát), de ez még nem akadályozta meg őket abban, hogy továbbhaladjanak délnek, és átlépve a mongol határt, lemenjenek a Szibéria-térképről. Az a redősorozat tartotta mozgásban őket, amit a séker mutatott ki, és ami szerkezeti csapdákra, az üledékben létrejött természetes gyűjtőmedencékre utalhatott, ahol gáz és kőolaj halmozódhatott fel. A mérőcsoport délkelet felé kanyarodott, mert a redők is ezt tették, és közben szem elől tévesztették a folyót. - Nem kell mást tennünk, mint egyenesen északnak tartani, és megkeresni a nyomainkat - mondta az alacsony, kopaszodó Dmitrij. - Tudtam, hogy kenyérmorzsákat kellene leszórni magunk mögé vigyorodott el Vlad, a fiatal mérnökasszisztens. - Nem hiszem, hogy elég lesz az üzemanyag Kjahtáig - figyelmeztette őket a séker sofőrje. A teherautójához hasonlóan nagy és vaskos férfi bemászott a nyitott vezetőfülkébe, és végignyúlt az ülésen, hogy szundítson egyet. A harminctonnás jármű egy acéllemezt cipelt maga alatt, amivel üzem közben a földet döngölte, szeizmikus hullámokat küldve a föld mélyébe. A teherautótól meghatározott távolságra érzékelőket helyeztek el, amik a felszín alatti rétegekről visszaverődő jeleket vették. Ezeket aztán számítógéppel feldolgozták, és képekké, illetve térképekké alakították. Egy négykerék-meghajtású teherautó fékezett le a séker mellett. Két utasa kiszállt, és csatlakozott a kupaktanácshoz. - Nem volt engedélyünk átlépni a határt, most pedig azt sem tudjuk, hol van - panaszkodott a szervizautó vezetője. - Ha meglátják az eredményeinket, nem lesz fejmosás - vont vállat Dmitrij. - A fúrási engedély megszerzése meg csak legyen a vállalat bürokratáinak a dolga. Ami a határt illeti, az is valahol északra van tőlünk. En inkább most azért aggódnék, honnan fogunk üzemanyagot szerezni. A sofőr épp mondani akart valamit, de egy távoli dörej belefojtotta a szót. - Ott, fent a hegyen - mutatta Vlad. A sziklás domb fölé, melynek tetején álltak, egy kisebb hegyvonulat magasodott fenyőktől zöldellő szirtekkel, melyek egyikéről most füstpa-macs emelkedett az égbolt felé. Miután a robbanás visszhangja elenyészett a dombtetők között, nehézgépek dübörgése gördült alá a lejtőn. - Orosz Anyácska nevére, mi volt ez? - morogta az álmából felriadt sofőr.

- Valakik robbantottak a hegyen - tájékoztatta Dmitrij. - Valószínűleg bányászok. - Jó tudni, hogy nem mi vagyunk az egyedüli emberi lények ezen a vidéken - motyogta a sofőr, és átfordult a másik oldalára. - Hátha ők útba tudnak igazítani minket - reménykedett Vlad. Nem kellett sokáig várniuk. A gépzaj felerősödött, és hamarosan egy vadonatúj terepjáró jelent meg a távolban. Az autó megkerült egy dombot, aztán felkapaszkodott arra, amelyiknek a tetején a kutatók vesztegeltek. Lassítás nélkül közelítette meg őket, majd nagy porfelhőt csapva hirtelen lefékezett. Két utasa néhány másodpercig mozdulatlanul ült benne, aztán óvatosan kiszálltak. Szűk szemükből, lapos orrukból és kiálló arccsontjukból nem volt nehéz megállapítani, hogy mindketten mongolok. Az alacsonyabbik előrelépett, és az oroszokra ugatott: - Mit keresnek itt? - Egy kicsit eltévedtünk - felelte a rendíthetetlen Dmitrij. - A völgyben végeztünk méréseket, és valahogyan szem elől tévesztettük az utat. Át kell jutnunk a határon, vissza Kjahtába, de nem tudjuk, hogy elég lesz-e a benzin. Ki tudnának segíteni minket? A mongol szeme még jobban összeszűkült a „mérések" szó hallatán. - Olajkutatók? - kérdezte a séker láttán. A mérnök bólintott. - Itt nincs olaj - jelentette ki a mongol, és a nyomaték kedvéért körbemutatott. - Éjszakázzanak itt, és várjanak meg. Reggel hozok üzemanyagot, és megmutatom, merre van Kjahta. Azzal szó nélkül sarkon fordult, beült a terepjáróba, és visszatért a hegyekbe. - A probléma megoldódott - állapította meg elégedetten Dmitrij. -Nincs más dolgunk, mint tábort verni, és várni, hogy a szánkba repüljön a sült galamb. Na és persze - nézett a vezetőfülkében hortyogó sofőr felé megnézni, hagyott-e nekünk is egy kis vodkát ez a jóember. A sötétség hamar rájuk ereszkedett, amint a nap eltűnt a hegyek mögött, és a levegő is gyorsan lehűlt. A férfiak tüzet gyújtottak a sátor előtt, és letelepedtek melegedni. Bekanalazták az ízetlen rizsespörköltkonzervet, aztán egy kártyapakli és vodkásüvegek kerültek elő, és aprópénz, illetve cigaretta vándorolt a bankba. - Három a lap - seperte be nevetve a bankot Dmitrij, aki már a sokadik preferánszjátszmát nyerte meg. Jókedvű volt, de a nyelve már nehezen forgott, és a szemhéja is kezdett elnehezülni. A munkatársai, akiknek a nyereményével dicsekedett, hasonló állapotban voltak. - Csak így tovább, és ha hazatérsz, vehetsz magadnak egy dácsát a Fekete-tenger partján - jegyezte meg egyikük.

- Vagy egy fekete dakszlit a Kaszpi-tengeren - mondta nevetve egy másik. - Ez a játék túl előkelő az én szerény személyemnek - sopánkodott Vlad, miután megállapította, hogy csak ezen az estén száz rubelt vesztett. - Inkább megyek, és bebújok a hálózsákomba, hogy ne lássam, hogyan csal Dmitrij. A fiatal mérnök, a többiek gúnyos megjegyzéseitől kísérve, feltápászkodott és megkerülte a sékert, hogy könnyítsen magán, mielőtt nyugovóra térne. Alkoholmámoros állapotában megbotlott, és beleesett egy vízmosásba, ahol többméternyit csúszott, mielőtt egy szikla megállította volna. Néhány perce fekhetett mozdulatlanul, kificamított bokáját szorongatva, amikor patkódobogás vonta el a figyelmét nyomorúságáról. A „klip-klop" a tábor felé közeledett. Vlad négykézlábra fordult, és visszamászott a dombtetőre, hogy a teherautó alatt átkukucskálva megnézze, kik a váratlan látogatók. Zajos kollégái egyszeriben elnémultak, amint a lovasok látótávolságon belülre értek. Vlad a szemét dörzsölgetve nézte őket, mert nem akarta elhinni, hogy amit lát, az a valóság. Hat marcona férfi ülte meg a lovakat, olyan rikító gúnyában, mintha most szálltak volna le egy középkori falvédőről. Mindegyik térdig érő narancssárga selyemkabátot viselt, buggyos fehér nadrágot és vastag csizmát, aminek a szárába a nadrág szárát betűrték. Derekukról, kék selyemövre fűzve, szablya lógott, vállukra vetve összetett íj és tpgez, tele nyilakkal. Fejüket kupa formájú fémsapka fedte, csúcsán egy tincs lószőrrel. Megjelenésüket vékony, a szájuk szélénél lefelé konyuló bajusz tette még félelmetesebbé. Dmitrij felállt, és kezében egy vodkásüveggel a lovasok üdvözlésére indult. - A nagyszerű lovaitokra, elvtársak! - emelte magasba az üveget. A meghívást néma csend fogadta, a hat lovas rideg tartózkodással nézett le a mérnökre. Aztán az egyik a tegezéhez nyúlt. Egy villámgyors mozdulattal, amit később Vlad ezerszer és ezerszer felidézett magában, a lovas a mellkasára csapott egy nyilat, és hátrarántotta az íj idegét. A következő pillanatban Dmitrij elhajította az üveget, és a torkához kapott; egy nyílvessző szára állt ki az ujjai közül. Csak egy elfúló segélykiáltásra futotta tőle, aztán elvágódott, és a saját vérében fetrengve kiadta a lelkét. A másik három kutató döbbenten felugrott a tábortűz mellől, de ennél tovább nem juthattak. Suhogó nyílvesszők szelték át a levegőt legalább hatszor fél tucat néhány másodperc leforgása alatt - és mivel közvetlen közelről lőtték ki őket, egyik sem tévesztett célt. Néhány erőtlen kiáltást lehetett hallani, és azzal vége is volt.

Vlad az iszonyattól elkerekedett szemmel nézte végig a mészárlást, és hajszálon múlt, hogy nem kiáltott fel, amikor az első nyílvesszők célba találtak. A szíve vadul kalapálni kezdett, aztán elöntötte ereit az adrenalin, és arra késztette, hogy felpattanjon, és szélsebesen futni kezdjen. Hanyatt-homlok leereszkedett a vízmosáson, aztán rohant, olyan gyorsan, mint eddig még sosem. A fájdalom eltűnt a bokájából, ahogyan az alkohol is eltűnt a véréből, és csak az elemi félelem maradt, ami olyan könyörtelenül hajtotta előre, hogy nem számított se akadály, se sötétség. Többször is elesett, csúnyán felhasította a térdét és a könyökét, de mindannyiszor felugrott, és rohant tovább. Közben fülelt, de csak a szíve zakatolását és a tüdeje sípolását hallotta, patkódobogást nem. Két órán keresztül futott, botorkált és támolygott, míg el nem érte a Szelenga folyó partját. Itt továbbvonszolta még magát egy darabon, aztán, amikor már végleg kifulladt, behúzódott egy szűk hasadékba, és hagyta, hogy az álom védelmező burkot vonjon elméje köré.

15. ILYEN LEHETETT POSTAKOCSIVAL átzötykölődni a vadnyugaton az 1860as években, gondolta keserűen Theresa. A kátyúk olyan elszánt erővel rázták a kéttonnás teherautó platóját, és rajta keresztül Theresa csontjait, mintha az út nem is azért lett volna, hogy a járművek és az emberek eljussanak rajta A-ból B-be, hanem éppen ellenkezőleg, hogy megakadályozza őket benne. A kötelek, a kemény lóca és a felfegyverzett őrök sem javítottak a komfortérzésen. Egyedül Roy és Wofford jelenléte jelentett némi vigaszt. Hogy elterelje figyelmét a gyomrát marcangoló éhségről, Theresa a Bajkál-tavon történtekre próbált logikus magyarázatot találni. Tatjána nem sok mindent mondott, miután felébresztette a közös kabinban az arcának nyomott hideg pisztolycsővel. Arra kényszerítette őt és a többieket, hogy menjen fel a Verescsagin fedélzetére, és üljenek át egy segédhajóba, amivel egy feketére mázolt teherhajóra szállították át őket. Innen percekkel később levitték harmadmagával a partra, és feltuszkolták a teherautóra. Majdnem két órát vártak a mozdulatlan járműben, aztán volt egy kis lövöldözés és rohangálás a hajón, nem sokkal ezután pedig útra keltek. Az orosz tudóst, Szargovot még a teherhajó fedélzetén elválasztották tőlük, és azóta semmit sem lehetett tudni róla. Nagyon keményen

bántak veje, Theresa komolyan aggódott miatta. És vajon mi történhetett a Verescsaginnal? Amikor elrabolták őket, nagyon alacsonyan ült a vízen. Al, Dirk és a legénység többi része is veszélyben lett volna? És egyáltalán, miért rabolták el őket? Theresa féltette az életét, de elég volt Royra és Woffordra néznie, és máris felülemelkedett az önsajnálaton. A két férfi sokkal jobban szenvedett, mint ő. Wofford lába csúnyán megsérült, valószínűleg eltört, amikor durván lelökték a hajóhídon. Mereven maga elé nyújtva tartotta, és valahányszor a teherautó ugrott egyet, felszisszent a fájdalomtól. Theresa az alvó Royra pillantott. Ő sem volt jobb állapotban. Amikor Wofford elesett, Roy segíteni akart neki, mire az egyik emberrabló fejen ütötte a karabélyával. Akkor szerezte ezt a csúnya sebet a fején, és ettől volt véres az inge is. Mivel elájult, a fegyveresek hajították - szó szerint - fel a teherautóra. Egy újabb kátyú zökkentette ki a gondolataiból, a jelen azonban túlságosan nyomasztó volt ahhoz, hogy figyelni akarjon rá. Behunyta a szemét, és aludni próbált. A teherautó még öt órán keresztül zötykölődött; egy nagyvároson is áthaladt, legalábbis Theresa erre következtetett a gyakori fékezésekből és a többi jármű hangjából. Aztán a forgalom zaja elhalt, és a sofőr rátaposott a gázpedálra, órákon át poros utakon kanyarogva a járművel. Végül lassítani kezdett, és a két fegyveres is kihúzta magát a lócák végében. Megérkeztek, állapította meg Theresa. - Amennyi időt a levegőben töltöttünk, azzal az erővel akár repülővel is jöhettünk volna - fintorodott el Wofford, amikor egy újabb gödörrel való találkozás mindhármukat lependerítette a lócáról. Theresa hálásan elmosolyodott, de nem válaszolt. A zörgő dízelmotor elhallgatott, és a teherautó hátsó ajtaja kinyílt, harsány napfényt szabadítva a kocsiszekrény belsejében ülőkre. Az őrök intettek, Theresa és Roy pedig lesegítette Woffordot, aztán mindhárman megálltak, és körülnéztek. Egy fallal körülvett udvar közepén álltak, melynek közepén két különálló épület állt. Lágy szellő fújdogált - talán ezért nem lehetett egyetlen felhőt sem látni az égbolton -, és jóval melegebb volt, mint a Bajkál-tó környékén. Theresa beleszippantott a levegőbe; száraz, poros illata volt. A falak alatt egy smaragdzöld völgy látszott, az épületek mögött pedig egy zöld-szürke hegycsúcs tört az ég felé. Az udvar gyakorlatilag bele volt vájva a hegy oldalába, amit, figyelte meg Theresa, alacsony bozót és sűrűn nőtt, magas fenyők borítottak. A baljukon, bokrok takarásában egy alacsony téglaépület húzódott, az a fajta, ami minden modern gyártelepen előfordul. Ennek a végéhez, meglehetősen stílustalanul, egy istálló volt hozzáépítve. Egy karámban

fél tucat ló téblábolt, és a porból kikandikáló fűcsonkokat rágcsálta. Az épület másik végén egy tágas, fémszerkezetű garázs volt, tele teherautókkal és gépekkel, melyek körül fekete kezeslábast viselő munkások buzgólkodtak. - Azt hittem, a Tádzs Mahal Indiában van - jegyezte meg Roy - Nem kizárt, hogy ott vagyunk - felelte fájdalmas mosollyal Wofford. Theresa a másik épület felé fordult. Egyet kellett értenie Royjal. Valóban hasonlított India jelképére, de jóval kisebb volt annál. Ellentétben a téglaépület funkcionális egyszerűségével, ezt hivalkodó, sőt egyenesen drámai pompa jellemezte. Belsejébe egy fehér márványból emelt, impozáns oszlopcsarnokon át lehetett bejutni, aminek a tetején fehér hagymakupola díszelgett, arany csúcsdísszel megtoldva. Ez valóban nem sokban különbözött a Tádzs Mahaltól, Theresát mégis inkább egy nagy adag vaníliafagylaltra emlékeztette, amit az égből pottyantottak alá. Az udvar épület előtti része is hasonlóan fényűző volt. Két csatorna Szelte át, amik egy nagy, csillogó medencét tápláltak. A vizet a kerítésen túli, Theresa számára láthatatlan - de hallható - folyóból vezethették ide. A csatornákat és a medencét körülölelő díszkert olyan precízen gondozott volt, hogy az angol főnemesnek is becsületére vált volna. A gyepen túl Tatjána egy pisztolytáskát viselő férfival beszélgetett. Pár perccel később a férfi odajött hozzájuk, biccentett, és erős akcentussal odavetette: - Erre jöjjenek. A két őr mögéjük állt, hogy nyomatékot adjon a férfi szavainak. Theresa és Roy közrefogta a fél lábon ugráló Woffordot, és követték a férfit a pazar épület felé. Beléptek az oszlopok közé, ahol egy hatalmas, faragott ajtó előtt két rezzenetlen arcú, hímzett narancssárga selyemköntöst viselő férfi fogadta őket. Az, hogy nem portások voltak, és hogy ez a hely nem a Savoy Hotel, hamar nyilvánvalóvá vált, a két férfi ugyanis nem az ajtót tartotta, még csak nem is bőröndök fülét markolta, hanem mindegyik egy-egy tűhegyes lándzsát szorongatott. Az ajtó mögül a kupolával fedett előcsarnok tárult eléjük, majd egy törpe termetű, alattomosan vigyorgó komornyikféleség bukkant elő látszólag a semmiből. A férfi áttrappolt velük a fényesre polírozott márványpadlón, és egy oldalfolyosóra vezette őket, ahol mindenki külön szobát - vagy inkább cellát - kapott. Amint beléptek, az ajtók bezárultak mögöttük, és csikorgó reteszek csúsztak a helyükre. Theresa egy csésze gőzölgő levest és egy szelet kenyeret talált az ágya melletti asztalkán. Gyorsan lemosta arcáról és kezéről az út porát, majd leült, és mohón szürcsölni kezdte a levest. Mire végzett vele, annyira

hatalmába kerítette az álmosság, hogy képtelen volt ellenállni neki. Leheveredett a puha ágyra, és szinte azonnal elaludt. Három órával később egy határozott kopogás riasztotta fel mély álmából. - Erre, kérem - mérte végig kéjes tekintettel az apró komornyik. Roy és Wofford a folyosón várta. Theresa meglepetten látta, hogy Wofford kötését kicserélték, és egy sétabotot is kapott. Roy feje is be volt pólyálva, és összevérezett inge helyett bő gyapjúpulóvert viselt. - Csak nem az egészség mintapéldányához van szerencsém? - igyekezett felvidítani magát Theresa. - Kivéve, hogy ez a mintapéldány egy töréstesztbábu - felelte keserűen Roy - A vendéglátás színvonala mintha javult volna, nem? - kopogtatta meg Wofford a padlót a botjával. A törpe a halion át - melynek falait kedélyesen legelésző lovak portréi díszítették - egy fényűzően berendezett díszterembe vezette őket. Kétoldalt bőrkötésű könyvektől roskadozó polcok szegélyez-ték a falakat, a szoba távolabbi végét pedig egy kandalló és egy bárpult zárta. A könyvespolcok tetejéről kitömött állatok - medvék, szarvasok, vastagszarvú juhok, farkasok és rókák - vicsorogtak a látogatóra. Tatjána a szoba közepén állt, egy férfi mellett, aki arckifejezésével maga is felkerülhetett volna valamelyik polc tetejére. A vigyor az oka, állapította meg Theresa. Ahogy mosolygott, és elővillantotta vékony, hegyes fogait, mintha egy cápa méregette volna a vacsoráját. Ettől eltekintve egy teljesen átlagos testalkatú férfi volt, aki koromfekete haját lazán hátrafésülve hordta. Ha nem látja mosolyogni, Theresa talán még jóképűnek is találja markáns arccsontjával és mandulavágású, érdekes aranybarna árnyalatban játszó szemével. Fiatalabb korában sok időt tölthetett a szabad ég alatt - erről árulkodtak a nap és szél cserzette szarkalábak a szeme sarkában -, a divatos szürke öltöny és a hozzá illő gesztusok azonban azt tanúsították, hogy azok a napok már régen tovatűntek. - Kedves önöktől, hogy csatlakoznak hozzánk - mondta fakó hangon Tatjána. - Engedjék meg, hogy bemutassam Tolgoj Bordzsint, az Avarga Olajkonzorcium elnökét. Wofford odabicegett, és alaposan megropogtatta a férfi kezét. - Örülök, hogy megismerhetem. Most pedig megtudhatnánk végre, hogy hol vagyunk, és mi a fenéért kerültünk ide? A geofizikus határozott fellépése meglepte a mongolt. Kifejtette a kezét Wofford fenyegető szorításából, és barátságos mosolyt erőltetve magára közölte: - Önök az otthonom, és egyben a székházam vendégei.

- Mongóliában vagyunk? - kérdezte Roy. - Roppant sajnálatos, hogy ilyen hirtelen kellett távozniuk Szibériából folytatta Bordzsin, eleresztve a füle mellett a kérdést. - Tatjána most meséli, hogy veszélyben voltak. - Valóban? - nézett Theresa kihívóan a másik nőre. - A határozott fellépést a közvetlen veszély tette szükségessé -utalt Tatjána a Theresára szegezett pisztolyra. - A bajkáli radikális környezetvédők nagyon agresszívek. Valahogyan beépültek a kutatóintézet személyzetébe, és megpróbálták elsüllyeszteni a hajót. Szerencsére sikerült felvennem a kapcsolatot egy a közelben tartózkodó hajóval, melynek legénysége segített átmenekíteni önöket. Titokban kellett távoznunk, hogy elkerüljük a további támadásokat. - Még soha nem hallottam, hogy a Bajkál védői hajókat süllyesztettek volna el - vetette ellen Theresa. - Ez egy új, radikális csoport. A rendszerváltás átka, mondhatnánk. Az államhatalom meggyengült, a nagyhangúak pedig megerősödtek és elszemtelenedtek. - És mi van a tudóssal, dr. Szargowal? Ő miért nincs itt? - Mindenképpen vissza akart térni a hajóra, hogy figyelmeztesse a többieket. Az ő biztonságát sajnos nem tudtuk tovább szavatolni. - Értsem ezt úgy, hogy meghalt? És a hajó többi utasa? - A biztonságunk érdekében kénytelenek voltunk elhagyni a térséget. Dr. Szargovról és a kutatóhajóról nincs információnk. Theresa elsápadt. Ha minden nem is volt világos számára, épp eleget megtudott ahhoz, hogy sok jóra ne számítson. - Szóval miért is hoztak ide minket? - követelte az igazságot Roy - A Bajkál környékét biztonsági okokból el kellett hagynunk, de az önök szakértelmére továbbra is szükségünk van. Hat hétre szerződtünk, és ezt a hat hetet ki is fogják tölteni egy másik projekt keretein belül. - A cégünket tájékoztatták? - kérdezte Theresa. Csak most jött rá, hogy a mobiltelefonja a Verescsagin fedélzetén maradt. - Beszélnem kell a feletteseimmel, hogy tájékoztassam őket. - A mikrohullámú telefonvonalunk sajnos pillanatnyilag nem működik. Gyakori probléma ilyen eldugott vidékeken. Amint a kapcsolat helyreállt, természetesen annyit telefonálhat, amennyit csak akar. - Miért zárták ránk a szobáink ajtaját? - Több titkos kutatási projektünk is folyamatban van, így nem hagyhatjuk, hogy idegenek felügyelet nélkül kószáljanak az épületben. Alkalomadtán azonban, ígérem, körbevezetjük önöket. - És ha nem akarunk itt maradni? Ha máris távozni szeretnénk? puhatolózott Theresa.

- Egy sofőr Ulánbátorba viszi önöket, ahol repülőre szállhatnak villantotta elő hegyes fogait Bordzsin. Theresa vette a lapot. - Mi lenne az új feladat? Egy alkalmazott dossziékat és laptopokat tolt be a szobába egy guruló asztalon. - Egy új földrajzi területre szeretnénk kiterjeszteni a fúrásokat. Önök nagyszerű elemzők hírében állnak. Mondják meg nekünk, hol érdemes fúrni. - Azzal hátat fordított nekik, és Tatjánával a nyomában elhagyta a szobát. - Ez egy rakás szar - motyogta Roy. - Ami azt illeti, igen szakszerűen összeállított anyag - tenyerelt Wofford egy isopach térkép fölé, amiről az üledékrétegek vastagságát lehetett leolvasni. - Nem az adatokra értettem - füstölgött Roy. - Nyugi, haver - mormogta Wofford. A szoba egyik felső sarka felé intett a fejével. - Kandi kamera. Roy lopva odanézett. Woffordnak igaza volt: egy kamera hideg lencséje figyelte őket egy kitömött rénszarszarvasfej mellől. - Legalább tegyünk úgy, mintha az anyagot tanulmányoznánk -javasolta Wofford. Roy leült az asztalhoz, és maga elé húzta az egyik laptopot. A kijelző eltakarta a kamera elől. - Nem tetszik ez nekem. Ezek ketten abszolút flúgosak. - Egyetértek - felelte suttogó hangon Theresa. - Az a sztori az életünkre törő radikális környezetvédőkről kész röhej. - Ha jól emlékszem, Tatjána azzal fenyegetőzött, hogy ellövi a bal fülemet, ha nem szállok át abba a bárkába - merengett a fülcimpáját masszírozgatva Wofford. - Nem úgy nézett ki, mint akit a biztonságom aggaszt. Theresa széthajtogatott egy hegyvonulatot ábrázoló topográfiai térképet, és néha-néha valamelyik pontjára mutatva közölte: - Én viszont komolyan aggódom Szargov miatt. Kényszerből vagy tévedésből rabolhatták el. Attól félek, hogy megölték. - Ezt nem tudhatjuk, de nincs kizárva - bólogatott Roy. - Ahogyan az sem, hogy ránk is hasonló sors vár, ha elvégeztük a ránk bízott feladatot. - Ez őrület - sóhajtott Theresa. - Mielőbb el kell tűnnünk innen. - Van egy garázs odaát, tele járművekkel - mondta Wofford. - Ha el tudnánk kötni egy teherautót, talán eljuthatnánk Ulánbátorig. - Van egy ötletem - nézett Roy a szoba másik végében álló íróasztalra. Úgy tett, mintha keresne valamit a térképek alatt, majd bosszúsan

felállt, és átment az íróasztalhoz. Itt felkapott egy tollat, majd egy pillanatra hátat fordított a kamerának, és felmarkolta a tolltartóban látott papírvágó kést. Az ingujjába csúsztatta, és visszatért a helyére. Miközben látszólag szorgalmasan jegyzetelt, kijelentette: - Ma este Theresával felmérjük a terepet, és kidolgozzuk a szökés részleteit, reggel pedig szépen elhúzzuk a csíkot. Ha jól viselkedsz -vigyorgott a lesántult Woffordra -, téged is magunkkal viszünk. - Kösz - motyogta a geofizikus. - A hálám örökké üldözni fog.

16. HAJNALI KETTŐKOR ROY kibújt az ágyból, gyorsan felöltözött, aztán fogta a matrac alá rejtett papírvágó kést, és a sötét szobán át óvatosan az ajtóhoz lépdelt. Az ajtókeret oldalát végigtapogatva hamar megtalálta a három zsanért. Egyenként kipiszkálta a peckeket, melyek alsó és felső részeiket összekötötték, majd óvatosan lehúzta az ajtót a reteszről, és beemelte a szobába. Miután megállapította, hogy a folyosó néptelen, kilépett, és gondosan visszaemelte az ajtót a helyére. Theresa szobája közvetlenül az övé mellett volt. Roy elhúzta a reteszt, és belépett. A lány az ágyon ülve várt rá. - Hát megcsináltad! - suttogta. Roy rávillantott egy mosolyt a félhomályban, majd intett, hogy kövesse. A hall felé indultak a gyéren megvilágított folyosón; Roy nesztelen léptekkel haladt, akár egy kísértet, Theresa gumitalpú cipője azonban akkorákat csikordult a fényes márványpadlón, hogy mindegyik egy-egy vi-sításnak hangzott az éj csöndjében. A lány végül lekapta a cipőjét, és harisnyás lábbal folytatta útját. Az előtér vakító fényességben fürdött egy hatalmas kristálycsillár alatt, de hogy mi lehetett a díszkivilágítás oka, az rejtély volt, mert egyetlen lelket sem lehetett látni. A főbejáratig tehát gond nélkül eljutottak, itt azonban megtorpantak, mert a két lándzsás ajtónálló sehogyan sem akarta elunni a tétlen szobrozást. A bejárat egy fejre állított T aljában volt, melynek bal szárnyában a vendégszobák, a jobb oldaliban pedig feltehetően a lakószobák helyezkedtek el. A középsőn, a díszterembe vezető főfolyosón indultak el. A házban még mindig csend volt, csak egy ódon óra ketyegett fennhangon az előtérben. Maguk mögött hagyták a társalgó ajtaját, és elhaladtak az ebédlő, valamint két kisebb tárgyaló előtt, melyek mindegyikét lenyűgöző, a Szung- és a Jin-dinasztiák korából származó an-

tikvitások díszítettek. Theresa végigfuttatta tekintetét a mennyezeten, de nem látott kamerákat. Pár pillanattal később halk suttogásra lett figyelmes, és rémülten belekapaszkodott Roy karjába, olyan erősen belemélyesztve körmeit, hogy a férfi felszisszent a fájdalomtól. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, de hamar kiderült, hogy vaklárma volt: csak a szél susogott az ablak alatt. A folyosó a három oldalról falmagasságú ablakokkal határolt díszterembe torkollt. Bár az éj sötétjében nem sok mindent lehetett látni, a völgy fölé magasodó panorámaablakok nyújtotta kilátás még így is lélegzetelállító volt. Közvetlenül a szoba előtt egy szőnyeggel burkolt lépcső vezetett le egy alsóbb szintre. Roy arra kanyarodott, Theresa pedig szó nélkül követte. A lépcsőfordulóban egy régi harcos portréjával találták magukat szembe. A magas lovon ülő, prémkabátot, narancssárga selyemövet és klasszikus mongol sisakot viselő férfi diadalittasan nézett le rájuk aranybarna szemével. Fölényes mosolya és hegyes fogai Bordzsinra emlékeztették Theresát. A lány baljós előérzettől gyötörve hátat fordított az ősnek, és rálépett a következő lépcsősorra. A lépcső aljából egy folyosó futott ki a házzal ellentétes irányba. Egyik oldala üvegezett volt, innen egy hatalmas udvarra lehetett kilátni. Theresa és Roy kilesett a legközelebbi ablakon; egy különálló épület derengett a sötétben. - Valahol lennie kell egy kijáratnak - suttogta Roy. - Ha kijutunk az udvarra, megkerülhetjük a vendégszárnyat, és átosonhatunk a garázshoz. - Elég nagy távolság lesz ez Jimnek, de legalább nincsenek őrök. Keressük meg azt az ajtót! A folyosó végén meg is találták. Theresa összegyűjtötte minden bátorságát, és lenyomta a kilincset. Arra számított, hogy az ajtó zárva lesz, vagy ha mégsem, akkor azért nem, mert riasztóval védik, de a félelme alaptalannak bizonyult. Az éjszakai levegő dermesztően fagyos volt, a foltokban megvilágított talaj pedig olyan hideg, mint egy hűtőház padlója; Theresa gyorsan visszavette a cipőjét, fázósan összehúzta magán a vékony ruhát, és Roy után eredt az ösvényen, amely egy kerek, kápolnaszerű kő-épülethez vezetett. Roy kikerülte a boltíves bejáratot, és az épület mögé kanyarodott. - Azt hiszem, egy autót láttam - súgta oda a sarkában loholó lánynak. A kőépület mögött egy fedett kocsiszínt találtak, és benne fél tucat ásókkal, csákányokkal, üres italos rekeszekkel megrakott szekeret, egy ponyvával letakart poros motorbiciklit, a szín hátuljában pedig azt az autót, amelyet Roy még az ösvényről vett észre. Hatalmas, antik jármű

volt, karosszériáján több évtized porával, alatta pedig legalább két lapos kerékkel. - Attól tartok, ezek nem fognak Ulánbátorba vinni minket - jegyezte meg csalódottan Theresa. - Akkor kénytelenek leszünk a túloldalon, a garázsban szerencsét... Roy hirtelen elhallgatott, és mozdulatlanná merevedett. Az udvar felől lónyerítés hallatszott. - A szekér mögé! - intett Theresának. Levetették magukat a földre, és bekúsztak a legközelebbi kocsi mögé. A kerék küllői között átkukucskálva látták, hogy két lovas üget feléjük az ösvényen, amit egy fél perccel ezelőtt még ők tapostak. A lovasok a kőépület mögé kerültek, és lefékeztek. Theresának majdnem megállt a szíve a rémülettől, amikor megpillantotta a férfiakat. Szinte hajszálpontosan ugyanazt az öltözetet viselték, mint a festményen látott harcos: narancssárga, a kerti lámpafényben aranyszínűnek ható zubbonyt, buggyos nadrágot, vastag talpú csizmát és csúcsos sisakot, aminek a tetejét lószőrtincs díszítette. A két férfi néhány percig tétován a lovát táncoltatta a szín előtt, aztán egyikük vakkantott valamit, és a lovak elvágtattak velük, bele az éjszakába. - Az éjszakai őrjárat - porolta le magát Roy - Remélem, nem térnek vissza egyhamar - állt fel remegve Theresa. - Kétlem. Lóháton nem tart semeddig lecsapni egy kört. Nézzük meg, meg tudjuk-e kerülni a házat. Mindenképpen szét kell néznünk a garázsban. - Oké, de siessünk. Nem szeretnék megint belefutni azokba a pasasokba. Előmerészkedtek a szekér mögül, és az épület vendégszárnya felé indultak. Félúton lehettek, amikor valaki egy éles kiáltást hallatott, és vágtázó lovak bukkantak elő a sötétből, alig néhány méterre tőlük. A két lovas elrejtőzött a kőépület mögött, és megvárta, hogy a „vendégek" önként előbújjanak. Theresa és Roy megtorpant az udvar közepén. Egyikük sem tudta eldönteni, mit tegyen: rohanjon vissza a házhoz, vagy próbálja meg elérni a garázst. De egyiknek sem lett volna sok értelme, a lovakkal nem kelhettek versenyre. Az egyik lovas hátrarántotta a kantárszárat, arra kényszerítve loval, hogy megálljon és fenyegetően két lábra ágaskodjon, a másik férfi viszonl folytatta a vágtát, egyenesen Theresának és Roynak vezetve hátasát. - Mozdulj! - kiáltott rá Roy a rémülettől sóbálvánnyá dermedi lányra. Az utolsó pillanatban sikerült ellöknie Theresát a fújtató pa ripa elől, ő maga azonban épphogy elkerülte a súlyos patkókat, és a kengyel eltalálta az oldalát, olyan erős ütést mérve a bordáira, hogy azt hitte,

kiugrik a szeme a fájdalomtól. Majdnem elvágódott, de pil lanatok alatt visszanyerte az egyensúlyát, és azt tette, amit soha nem tudott volna elképzelni magáról: ahelyett, hogy elmenekült volna, dühödten a lovas után iramodott. A gyanútlan lovas néhány méterrel távolabb lefékezett, és jobbra fordult, hogy újabb rohamot intézzen. Ahogy visszakanyarodott, döbbenten látta, hogy Roy ott áll előtte, és a kantárszár felé nyújtja a kezét. - Elég volt a cirkuszból! - morogta Roy, és egy hirtelen mozdulattal előrerántotta a kantárt. A négylábú pedig dühösen fújtatva küzdött a szabadulásáért, de Roy nem tágított. - Neee! - hallotta Theresa velőtrázó ^sikolyát a háta mögül. Roy hátranézett. A lány a földön feküdt, de nem volt közvetlen veszélyben. Aztán meghallotta a surrogást, és mire feleszmélt, a fájdalom beletenyerelt a mellkasába, és térdre kényszerítette. A következő pillanatban már Theresa is ott térdelt mellette, és átkarolta a vállát, hogy az ernyedő test súlyával küzdve a földre fektesse. A borotvaéles nyílhegy, amit a másik lovas lőtt ki rá, elkerülte Roy szívét, de olyan szerencsétlenül hatolt be a mellkasába, hogy éppen a fő tüdőeret találta telibe. A hatás majdnem ugyanaz volt, az erős belső vérzés azonnali szívelégtelenséghez vezetett. Theresa magához ölelte Royt, és tehetetlenül nézte, hogy a férfi meghal a kezei közt. Egy pillanatra az élet fénye csillant fel az elfá-tyolosodott szempárban, azzal kecsegtetve Theresát, hogy talán mégis van remény, de Roy csak mondani akart valamit utolsó erejével: - Mentsétek magatokat - suttogta elfúló hangon. Aztán behunyta a szemét, és már nem volt többé.

17. Az AEROFLOT TU-154-ES utasszállítója lassan megdöntötte a szárnyait Ulánbátor felett, majd ráfordult a szélre, és célba vette a Bujant Uha reptér fő kifutóját. A felhőtlen égbolt felől érkező vándor számtalan emelődarut láthat a házak fölé magasodni, mintha a mongol főváros így akarná már rögtön az első pillanatban a tudomására hozni, hogy a fejlődés rögös útjára lépett. Ha az ember először jár Ulánbátorban, és van némi élménye az 1950-es évek kelet-európai nagyvárosairól, joggal érezheti úgy, hogy térben és időben oda csöppent vissza. Az 1,2 millió embernek otthont adó város

szovjet mintára épült, és ennek megfelelően szovje-tes egyhangúságot és szürkeséget sugároz. A dobozokra emlékeztető emeletes lakóházak tucatjával veszik körbe a belvárost, és nagyjából olyan otthonosnak hatnak, mint egy-egy börtönblokk. A tudatos tervezés a hatalmas kormányépületek esetében is legfeljebb utógondolat volt; a szovjet idők azonban letűntek, és végre Mongólia is megízlelhette a demokratikus államberendezkedés előnyeit, és megtapasztalhatta, mit jelent az, ha a gazdaság valóban fellendül. A város, mintha hosszú álomból tért volna magához, megtelt élettel. Vidám üzletek, elegáns éttermek és zajos éjszakai bárok nyíltak, és a folyamat -a „modernizáció" - töretlen lendülettel tart. A város tehát a régi és az új kellemes keveréke. A peremkerületek meg mindig tele vannak gerekkel, muffin alakú nemezsátrakkal, a nomád pásztorok és családjaik hagyományos otthonával. A fehér és szürke sátrak százával szoronganak az üres telkeken a főváros magja körül, mely az egyetlen igazi metropolisa az országnak. Az átlag nyugatinak két dolog jut eszébe, ha Mongóliáról kérdezik: Dzsingisz kán és a tatár bifsztek, pedig a Kína és Oroszország közé szorult ország mérete Alaszkáéval vetekszik. Északi és nyugati szélét vad hegyek határolják, míg a déli területeken a Góbi sivatag uralkodik. Dereka táján a nagy becsben álló sztyeppék húzódnak, zöldellő füves területek, melyek egykor a világ legjobb lovasait adták. A mongol hordák dicsősége azonban már csak távoli emlék. A szovjet uralom évei, melyek alatt Mongólia az egyik legnagyobb kommunista országgá vált, elfojtották a nemzeti identitástudatot, és gátat vetettek a fejlődésnek. Ebben hozott lényeges változást az utóbbi néhány év. Pitt az Ulánbátort övező hegyeket nézte, s közben azon töprengett, jó ötlet volt-e egészen idáig követni a nyomokat. Végtére is a hajó, amit majdnem elsüllyesztettek a Bajkál-tavon, az oroszoké volt, és az emberei közül sem sérült meg senki. Az eltűnt olajkutatókért sem ő felelt - viszont aggódott értük, és biztos volt benne, hogy az elrablásuknak köze van a munkájukhoz. Valaki készült valamire, és Fittnek rossz előérzete volt. Amint a sugárhajtású repülőgép kerekei csikorogva földet értek, Pitt a mellette ülő utas oldalába nyomta a könyökét. Al Giordino másodpercekkel azután elaludt, hogy felszálltak Irkutszkban, és még akkor sem ébredt fel, amikor a légi kísérő ráöntötte a lábára a forró kávét. Most is csak nagy nehezen nyitotta fel ólomnehéz szemhéját, hogy az ablak felé sandítson. Aztán meglátta a reptér aszfaltját, és riadtan ülő helyzetbe pattant. - Lemaradtam valamiről?

- Csak a szokásos dolgokról. Végtelen tájakról, juhokról és lovakról, meg néhány nudista kommunáról. - Már megint hoztam a formámat - nézett Giordino gyanakvóan a cipőjén barnálló foltra. - Isten hozta Mongóliában, a Vörös Hős városában, vagy ha úgy tetszik, Ulánbátorban - reccsent rá Szargov vidám hangja a túloldali üléssorból. Egy apró ülésbe volt beleszorulva, arca ragtapaszokkal kitapétázva, de a jókedve, Giordino számára teljességgel érthetetlen módon, nem hagyta el. Aztán észrevette, hogy a tudós egy lapos vod-kásüveget csúsztat a táskájába, és már meg is volt a válasz. A trió átment a vámon - Pitt és Giordino a szokásosnál is alaposabb vizsgálat után -, és begyűjtötte a táskáit. A reptér nemzetközi mércével mérve kicsi volt, így Pitt hamar kiszúrta a szikár piros inges férfit, aki a váróterem túlsó végéből figyelte őket. Aztán rájött, hogy mások is tátott szájjal bámulják őket - a helybeliek ritkán láttak élőben százkilencven centis nyugatiakat -, és úgy döntött, nem tulajdonít jelentőséget a dolognak. A reptér előtt leintettek egy rozoga taxit, és bevitették magukat a közeli városba. - Ulánbátor, sőt Mongólia egésze sokat változott az elmúlt néhány évben - mondta Szargov. - Az elmúlt néhány évszázadban viszont nemigen volt módja rá, amint látom - jegyezte meg Giordino az út mellett sorakozó gerck láttán. - Mongólia valahogy lemaradt a huszadik századról - bólintott Szargov -, de annál jobban kapaszkodik a huszonegyedikbe. Ahogyan Oroszországban, a rendőrállam már itt sem ellenőrzi a mindennapi életet, és az emberek hamar megtanultak élni a szabadsággal. Lehet, hogy maguk nyomasztónak fogják találni a várost, de higgyék el nekem, sokkal élhetőbb, mint egy évtizeddel ezelőtt. - Gyakran járt ide? - kérdezte Pitt. - A Mongol Tudományos Akadémia felkérésére több projektben is részt vettem a Khovsgol-tavon. A taxi kikerült egy kráterméretű kátyút, és csikorgó kerekekkel megállt a Continental Hotel előtt. Míg Szargov a papírmunkát intézte, Pitt megcsodálta a hallban kiállított középkori műtárgy-reprodukciókat. Az utcára néző ablakon kipillantva észrevette, hogy egy autó áll meg a szálloda előtt, és egy vörös inget viselő férfi száll ki belőle. Ugyanaz a férfi, akit már a reptéren is látott. Pitt alaposan megnézte magának az autó mellett ácsorgó alakot. Europid vonásai voltak, ami arra engedett következtetni, hogy nem dolgozott se a mongol rendőrségnek, se a bevándorlási hivatalnak. Ugyanakkor látszott rajta, hogy otthon érzi magát, amit csak meg-

erősített a fülig érő vigyor, ami időnként szétterült barátságos képén. Ruganyos léptekkel, mégis kimérten lépdelt fel-alá, akár egy kerítés tetején sétáló macska, vagy mint egy sztepptáncos, ötlött fel Pittben. De nem volt az. A dereka mögötti diszkrét dudor arról árulkodott, hogy egy pisztolytáska van a vidám piros ing alá rejtve. - Megvagyunk - adta át Szargov a szobakulcsokat Pittnek és Giordinónak. - A szobáink egymás mellett vannak a harmadik emeleten. A boyok felviszik a táskáinkat, úgyhogy akár máris célba vehetjük a kávézót. Igazán ránk férne egy ebéd, és a stratégiát is meg kellene beszélnünk. - Ha hideg sör is van kilátásban, akkor részemről nincs akadálya felelte készségesen Giordino. - Még mindig merevek az izmaim a sok üléstől - mondta Pitt. -Azt hiszem, előbb sétálok egyet az épület körül. Pár perc, és ott vagyok. Addig rendeljetek nekem egy tonhalas szendvicset. Amint Pitt kilépett a szállodából, a piros inges férfi hátat fordított neki, és az autójára támaszkodva úgy tett, mintha a karóráját nézné. Pitt kikerült egy bejelentkezni igyekvő japán turistacsoportot, és az ellenkező irányba kanyarodott. Fürgén lépdelt, gyors iramot diktálva hosszú lábával, és rövid idő alatt két háztömbnyire távolodott a szállodától. Mielőtt befordult volna a saroknál, a szeme sarkából hátrapillantott. Ahogy várta, a piros inges - félutcányira lemaradva tőle - követte. Pitt befordult egy apró boltokkal szegélyezett utcácskába, és rohanni kezdett az árukkal telezsúfolt járdán. Maga mögött hagyott vagy fél tucat kereskedést, elhúzott egy újságosbódé mellett, és majdnem feldöntött egy télikabátokkal telepakolt polcot. Ez az, gondolta elégedetten. A tökéletes rejtekhely, ha valakit meg akarsz lepni. Behúzódott a falra merőlegesen elhelyezett polc mögé, és várta, hogy a piros inges felbukkanjon. Egy kötényt viselő ráncos öreganyó tipegett elő az üzletből, és a polcot megkerülve kérdőn Pittre nézett. - Pszt! - mosolygott rá Pitt, és kérőn a szája elé emelte mutatóujját. Az öregasszony rosszalló tekintettel végigmérte, aztán megfordult, és fejcsóválva visszaballagott az üzletbe. Néhány másodperccel később feltűnt az árnyéka. Bosszús képpel közeledett, és minden egyes üzletbe benézett két iramodás között. Pitt visszahúzódott a polc mögé, és várta, hogy elrobogjon mellette. A férfi egy pillanatra benézett az öregasszonyhoz, aztán már rohant is tovább, de nem jutott el a következő üzletig. Pitt mögéje lépett, és a vállára tette nehéz tenyerét. Hátraránthatta vagy maga felé perdíthette volna a nála csaknem harminc centivel alacsonyabb férfit, de nagy

tisztelője lévén a fizika törvényeinek, inkább felhasználta a rendelkezésre álló lendületet, és egy elegáns mozdulattal nekilökte a piros ingest egy kerekded kalapállványnak. A férfi felborította az állványt, átbukott rajta, és egy halom baseballsapka közé zuhant. A legtöbb embernek minden harci kedve elszállt volna egy ilyen esés után, Pitt szikár üldözője viszont rögtön guggoló helyzetbe pattant, és míg a baljával ütni készült, jobbját a háta mögé lendítette. Pitt hátrébb lépett, és elvigyorodott: - Csak nem ezt keresi? - szegezett a férfi mellkasára egy Szerd-jukov SzPSz automata pisztolyt. A piros inges megadóan széttárta a kezét, felegyenesedett, és szélesen elmosolyodott. - Nos, Mr. Pitt, ügy tűnik, kifogott rajtam - mondta a leghalványabb orosz akcentussal. - Ki nem állhatom, ha valaki rám akaszkodik. A másik aggódva körbenézett, majd halkan közölte: - Nem kell tartania tőlem, Mr. Pitt. A barátjuk vagyok. - Nagyszerű. Akkor ebédeljen velem és a barátaimmal. Biztosan örülni fognak a társaságának. - Rendben, akkor irány a Continental. - A férfi mosolyogva levette a tevemintás gyermeksapkát, ami valahogy a feje búbjára szorult estében, óvatosan megkerülte Pittet, és elindult a szálloda irányába. Pitt zsebre vágta a pisztolyt, és néhány lépéssel lemaradva követte. Az orosz nem úgy nézett ki, mint aki szökni akar. Merészen bemasírozott a szállodába, átvágott a hallon, és az étterembe lépve habozás nélkül odament a szeparéhoz, melyben Giordino és Szargov már javában kortyolgatott. - Alekszandr, te vén bakkecske! - üdvözölte vidáman Szargovot. - Korzov! Azt hittem, már rég kitoloncoltak! - állt fel a tudós, hogy megropogtassa a piros inges zörgő csontjait. - Tudod, hogy nélkülözhetetlen vagyok - felelte büszkén Korzov, majd hirtelen elkomorodott. - Hát veled mi történt? Úgy nézel ki, mint aki most szökött meg a gulágról. - Csak azok a neveletlen barmok voltak, akikről meséltem neked. De hadd mutassalak be amerikai barátaimnak. Dirk, Al, ez az úriember Iván Korzov, Oroszország különleges attaséja az ulánbátori nagykövetségen. Ivánnal volt egy kis közös munkánk még évekkel ezelőtt. Azt mondja, hajlandó segíteni nekünk az Avarga Olajkonzorcium utáni nyomozásban. - A reptér óta követ minket - mondta kétkedően Pitt. - Alekszandr szólt, hogy jönnek. Csak tudni akartam, hogy mások nem követik-e magukat.

- Lehet, hogy bocsánatkéréssel tartozom? - mosolyodott el Pitt. Az asztal alatt visszacsúsztatta Korzovnak a pisztolyt, és kezet fogott vele. - Semmi gond - felelte nagylelkűen a férfi. - Bár a feleségemnek aligha fog tetszeni az új orrom - tapogatta meg gyengéden a lila púpot, ami a kalapállvánnyal való találkozástól nőtt oda. - Már az is rejtély számomra, hogyan békülhetett meg a régi orroddal nevetett Szargov. Ebédet rendeltek, aztán a beszélgetés komolyra fordult. - Alekszandr, beszéltél a hajó elleni szabotázsról és az olajkutatók elrablásáról, de azt nem mondtad, hogy te is komolyan megsérültél pillantott Korzov a tudós csuklóján fehérlő vastag kötésre. - A sérüléseim még ennél is komolyabbak lettek volna, ha a barátaim nem lépnek közbe - emelte meg Szargov a poharát Pitt és Ciiordino irányába. - Csekélység - legyintett Giordino. - Ennyivel tartozunk nekik az éjszakai fürdetésért. - Miből gondolják, hogy a kutatókat Mongóliába hozták? - Tudjuk, hogy a teherhajót az Avarga Olajkonzorcium bérelte, ahogyan az olajkutatók is az ő megbízásukból dolgoztak a tavon. Mivel a rendőrség nem talált egyetlen olyan ingatlant sem Szibériában, ami a vállalat nevén lenne, azt kellett feltételeznünk, hogy visszatértek Mongóliába. A határőrség megerősítette, hogy a dokk melletti teherautókról adott leírás ráillik egy konvojra, amely Nauskinál kelt át Mongóliába. - A mongol hatóságokkal felvették a kapcsolatot? - Igen, megküldték a hivatalos felkérést a mongol rendőrségnek, és alacsonyabb szinten is folyik az együttműködés, egy irkutszki rend őrtiszt azonban arra figyelmeztetett, hogy az itteniek nehezen és sokára fognak mozdulni. - Ez így is van. Az orosz befolyás már nem a régi - ingatta meg a fejét Korzov. - Ráadásul a közbiztonság is kívánnivalókat hagy maga után. Amióta a demokratikus reformok beindultak és a gazdaság fejlődésnek indult, egyesek hajlamosak azt hinni, hogy bármit megtehetnek. - A szabadság ára, barátom - mondta Giordino. - A reformoknak és az egyéni szabadságjogok kiterjesztésének természetesen mi is örülünk, de ettől még tény, hogy néha nagyon meg tudják nehezíteni a munkánkat. - Ami pontosan mi is a követségen? - érdeklődött Pitt. - Különleges attasé és hírszolgálati igazgatóhelyettes, állok szolgálatára. A dolgom az, hogy a nagykövetség mindenről tudjon, ami az országban történik. Pitt és Giordino jelentőségteljesen összenéztek, de nem szóltak.

- Már megint dicsekszel, Iván - mosolygott Szargov -, csakhogy mi nem rád vagyunk kíváncsiak, hanem az Avargára. Korzov hátradőlt a székben, megvárta, hogy a pincérnő felszolgálja a következő kört, aztán bizalmas hangon közölte: - Az Avarga Olajkonzorcium egy igen furcsa szerzemény. - Milyen értelemben? - kérdezte Szargov. - Nos, a magánvállalat fogalma viszonylag új dolog Mongóliában. A kommunista uralom alatt nyilvánvalóan nem létezett, így csak az utóbbi tizenöt évben jelent meg errefelé. Miközben az egyéni vállalkozások és a nyilvánosan működő részvénytársaságok gombamód szaporodtak, az első magánvállalatokat még állami résztulajdonnal vagy külföldi magántőke bevonásával hozták létre. Ez különösen igaz a bányatársaságokra, mivel a helyieknek nem volt elég indulótőkéjük és a földeket az állam birtokolta. Az Avarga esetében azonban mégsem ez a helyzet. - Vagyis a mongol államnak nincs résztulajdona benne? - vonta le a következtetést Pitt. - Nincs. A nyilvántartás szerint az Avarga Olajkonzorcium száz százalékig magántulajdonban van, noha az elsők közt hozták létre, a/ első demokratikusan megválasztott mongol kormány idején, az |W()-cs évek elején. A nevét egyébként egy ősi városról kapta, amiről azt tartják, hogy Mongólia első fővárosa volt. Egy olajtársaság elindításához mindössze egy földbérletre van N/iikség - mondta Giordino. - Lehet, hogy egy darab papírral és egy furgonnal kezdték. - Lehet. Azt nem tudom, hogy mivel kezdték, de azt igen, hogy jelenleg jóval többet birtokolnak egy furgonnál. - Mit sikerült megtudnod? - sürgette türelmetlenül Szargov. - Északon, a szibériai határ mellett van egy minimális hozamú olajmezőjük, továbbá van néhány kísérleti kútjuk a Góbi sivatagban is. Ezentúl kitermelési jogokkal bírnak egy jelentős méretű sávban a Bajkál-tó körül. Ulánbátorban egyetlen ingatlannal rendelkeznek: egy iparteleppel a város déli részén, a vasúti raktár mellett. Ez évek óta működik. Ja, és nemrégen jelentették be, hogy elkezdték a kitermelést egy kisebb rézbányában a Karakorum mellett. - Ebben még nincs semmi különös - jegyezte meg Pitt. - Igen, de ezek csak a nyilvánosan elismert érdekeltségeik. Ennél érdekesebb dolgokat tudtam meg viszont a mezőgazdasági és ipari minisztériumtól. - Korzov egy kacsintással jelezte, hogy az információkra a miniszter tudta nélkül tett szert. - Az Avarga Olajkonzorcium kőolaj- és ásványkitermelési jogokat vásárolt hatalmas területeken szerte az országban. Ami még furcsább, tulajdonjoghoz is jutottak több ezer

holdnyi, korábban állami tulajdonban lévő területen. Ez rendkívül nagy megtiszteltetésnek számít Mongóliában. Forrásaim szerint a vállalat jelentős összegeket fizetett a kormánynak ezekért a területekért. A kérdés csak az, hogy miből, mert nem úgy néznek ki, mint akiknek megvannak rá a forrásaik. - Mindig akad egy bank, amelyik hajlandó kölcsönt adni - hozta fel ellenérvként Pitt. - Az is lehet, hogy külföldi bányatársaságok fektettek be rajtuk keresztül. - Igen, lehetséges, de bizonyítékot egyikre se találtam. A legviccesebb nem is ez, hanem az, hogy a területek nagy része olyan helyen található, ahol se olajról, se kibányászható ásványokról nem tudunk. A pincérnő jelent meg az asztaluknál, hogy egy tányér báránysültet tegyen Korzov elé. Az orosz befalt egy nagy adag húst, és teli szájjal folytatta: - Azt is érdekesnek találtam, hogy a cégtulajdonosnak nincsenek politikai kapcsolatai, sőt alig ismeri valaki a mongol kormányhivatalnokok közül. A manőverek fő kenőanyaga tehát a pénz volt, aminek az eredete rejtély számomra. Az illető egyébként visszavonultan él Xanaduban. - Xanaduban? - kapta fel a fejét Pitt. - Ezt a nevet adták a vállalatvezető rezidenciájának, ami egyben a cég székhelye is. Délkeletre van, innen kábé kétszázötven kilométerre. Még nem jártam ott, de egy Jukosz-vezető, akit néhány évvel ezelőtt hívtak meg valamilyen üzleti ügy miatt, mesélt róla. Egy nem túl nagy, de annál fényűzőbb kastély, amit a tizenharmadik századi mongol uralkodó nyári rezidenciájának a mintájára építettek. Tele van antikvitással. Állítólag nincs hozzá fogható hely egész Mongóliában. Különös módon még nem találkoztam olyan mongollal, aki belülről is látta volna. - Újabb bizonyítéka a kétes eredetű vagyonnak - szólalt meg Szargov. A foglyokról tudsz valamit? Hova vihették őket? Az ipartelepre vagy ebbe a Xanaduba? - Jó kérdés. A telepen nagy a járműforgalom, így oda feltűnés nélkül bevihettek őket. De egyébként is az van közelebb, úgyhogy nzt javaslom, kezdjük ott. Előtte azonban áruljátok el nekem: miért rabolták el őket? - Ez is egy jó kérdés, amire, remélem, hamarosan meg fogjuk tála I ni a választ - felelte Pitt. - Akkor kezdjük a telepen. Be tud juttatni minket? - Hogyne - felelte sértődötten Korzov. - Már felderítettem a terepet. Biztonsági őrök védik, de a vasútvonal felől könnyen bejuthatunk. - Egy kis éjszakai séta senkinek sem árthat - jegyezte meg Giordino.

- Jó, de semmi hősködés. Megnézzük, ott tartják-e őket fogva, és ha igen, megkérjük szépen a mongol rendőrséget, hogy szabadítsák ki őket. Különben ősz öregemberek leszünk, mire történik valami. - A nőről, Tatjánáról megtudott valamit? .....Sajnos nem. A bevándorlásiak szerint álnéven utazhatott Szibéria ba, de ha az Avargának dolgozik, és itt van Mongóliában, akkor előbbutóbb a nyomára fogok bukkanni. Korzov eltüntette az utolsó falat báránysültet is, és nekilátott a második korsó kínai főzésű sörnek. Ma éjfélkor. A szálloda mögött találkozunk. Kiviszem magukat H telephez, de be nem mehetek, gondolom, ez érthető. - Széles lapát fogait kivillantotta. - Attól tartok, hogy nekem is ki kell maradnom az est kalandosabbik részéből - lengette meg bekötözött csuklóját Szargov. - De lm bármilyen más módon a segítségükre lehetek... - Boldogulni fogunk - felelte Pitt. - Mi sem szeretnénk nemzetközi incidenssé terebélyesíteni az ügyet. Ha elkapnak minket, majd eljátsszuk nekik az eltévedt turistát. Nem hiszem, hogy különösebben veszélyes lenne egy kis ártat-Inn nézelődés - reménykedett Szargov. Korzov elkomorodott. - Sajnos egy rossz hírt is közölnöm kell. Két nappal ezelőtt néhány mongol lovas csapdába csalta és megölte egy orosz Lukoil kőolajkutató csapat tagjait. Innen északra történt, a hegyek között. Négy embert öltek meg minden nyilvánvaló ok nélkül. Az ötödik szemtanúja volt a gyilkosságnak, de sikerült észrevétlenül megszöknie. Egy pásztor talált rá a kimerült és halálra rémült férfira egy Erő nevű falu közelében. Mire visszatértek a helyszínre a rendőrséggel, minden eltűnt: a tetemek, az autók, a felszerelés. A túlélőt az egyik emberünk kísérte haza Szibériába, miután a Lukoil vezetősége megerősítette, hogy a csapat többi tagja eltűnt. - Lehet valami köze ennek az Avargához? - kérdezte Giordino. - Bizonyítékok híján csak találgatni lehet, de hogy érdekes egybeesés, az nem kétséges. Az asztal körül egy pillanatra csend lett, aztán Pittnek eszébe jutott: - Iván, még alig mondott valamit az Avarga tulajdonosairól. Ki áll a cég mögött? - Inkább kik - javította ki Korzov. - A cég egy Tolgoj Bordzsin nevű férfi nevén van. Van egy húga és egy fivére is, de az ő nevüket nem sikerült megtudnom. Nem kizárt, hogy a nő, Tatjána valójában a húga. Még megpróbálok felhajtani róla valamit, de sokat nem ígérhetek. A mongol levéltárak olyanok, amilyenek, a hatósági feljegyzésekből pedig

csak annyit lehet tudni, hogy Bordzsin egy állami kommunában nőtt fel Hentij tartományban. Az anyját korán elvesztette, az apja munkás volt és földmérő. Mint említettem, politikai kapcsolataik nincsenek, vagy legalábbis jól titkolják azokat, és társasági életet sem élnek. Ugyanakkor azt rebesgetik róluk, ismétlem, csak rebesgetik, hogy a Bordzsinok az Arany Horda tagjainak tartják magukat. - Ez valami maffiacsalád? - kérdezte Giordino. Korzov elnevette magát. - Nem, az Arany Hordának semmi köze a maffiához. Ez a származásukra utal. - Ilyen névvel nem lehetett csóró a család. - Azt meghiszem! Vagyon és földek. Rengeteg mindkettőből. Ami azt illeti, csaknem egész Ázsia. - Ugye nem azt akarja mondani... - fogta fel végre Pitt. - De igen - bólintott Korzov. - A történelemkönyvek szerint az Arany Hordát Csingisz közvetlen leszármazottjai alkották. - Csingisz? - dünnyögte Giordino. - Kiváló stratéga, hódító és talán a középkor legnagyobb uralkodója mondta elismerően Pitt. - Ismertebb nevén: Dzsingisz kán.

18. PITT ÉS GIORDINO A KÉSŐI vacsora után sötét ruhát öltöttek, és lementek a recepcióra, hogy nagy hanggal megkérdezzék, melyek a legjobb éjszakai bárok a környéken. A külföldi turisták már nem számítottak ritkaságnak Ulánbátorban, de Pitt nem akart gyanút kelteni. Ráérősen megkerülték a tömböt, és beültek egy apró kávézóba a szálloda hátsó bejáratával átellenben. A zsúfolt kávézó egyik sarkában telepedtek le, és egy-egy pohár sört dédelgetve várták, hogy az óra elüsse az éjfélt. A szomszéd asztalnál részeg üzletemberek gajdoltak; egy vörös hajú bárpincérnő kísérte őket egy jatga nevű húros hangszeren. Pitt derültségére a dallam végeérhetetlenül ismétlődött, mintha egy rossz lemezről szólt volna, melyen folyton megakad a tű. Korzov pontban éjfélkor jelent meg egy szürke Toyota szedánnal. Kerülő úton vitte őket, útba ejtve a monumentális Szühebátor teret, ahol a hasonló nevű forradalmár vezér, a kínaiak legyőzője 1921-ben kikiáltotta Mongólia függetlenségét. A hős bizonyára csalódottan vette volna tudomásul, hogy a tér fő vonzerejét egy helybeli rockbanda jelenti, melynek bömbölő zenéjére nyugati göncöket viselő tinédzserek rázzák a feneküket.

Az autó délnek fordult, és hamarosan elhagyta a belváros forgatagát. Sötét mellékutcákon gurultak tovább. - Van egy kis ajándék a maguk számára a hátsó szélvédő alatt - csillantak meg a visszapillantó tükörben Korzov kiálló fogai. Giordino hátranyúlt, és két kopott barna zakót meg két sárga védősisakot talált az ablakban gondosan összehajtogatva. - Jól fog jönni az éjszaka hűvösében, és nem mellesleg úgy fognak kinézni benne, mint két munkás. - Vagy két hobó - tette hozzá Giordino, miután belebújt az egyik zakóba. Az elnyűtt kabátot több helyen is megrágták a molylepkék, és annyira szűk volt, hogy szinte recsegett a varratok mentén. - Nincs valahol a közelben egy nonstop szabóság? - emelte fel a karját Pitt, hogy Korzov is láthassa: a zubbony ujja húsz centivel rövidebb a kelleténél. - Ha-ha, nagyon vicces - morogta Korzov. Egy borítékot és egy elemlámpát adott hátra Pittnek az anyósülésről. - Légi felvétel a telepről és környékéről az építési és városfejlesztési minisztérium jóvoltából. Nem túl részletes, de legalább némi támpontot ad. - Nagyon szorgalmas fiú volt ma este, Iván - jegyezte meg Pitt. - Inkább a munka, mint hazamenni egy házsártos asszonyhoz és öt zsibongó kölyökhöz - nevetett Korzov. A város déli határában Korzov nyugatnak fordult. A vasúttal párhuzamosan haladtak, míg el nem hagyták a vasútállomást. Nem sokkal ezután Korzov lelassított, Pitt és Giordino pedig szemügyre vette a fényképet az elemlámpa fényénél. Az életlen fekete-fehér légi felvétel egy legalább tíz négyzetkilométeres területet fogott át, de Korzov vörössel bekarikázta rajta az Avargatelepet. A négyszögletű telek mindkét végében egy-egy hatalmas raktár állt, közöttük apróbb épületek szétszórva. Az elöl fallal, hátul és oldalt dróthálóval elkerített udvar nagy részén csöveket és egyéb felszereléseket tároltak a szabad ég alatt. Korzov lekapcsolta a fényszórót, és beállt egy üres telekre, melynek szélén egy tető nélküli, kormos falú épület, egy néhai sütöde árválkodott. - A vágány a sütöde mögött van. Kövessék a kapuig, aztán vágják át magukat a kerítésen - nyomott Pitt kezébe egy drótvágó ollót. -Én az állomás mellett fogok várni háromig, és negyed négykor megállok itt egy rövid időre. Ha késnek, a maguk baja. - Kösz, Iván. Ne aggódjon, időben itt leszünk. - Oké. És még valami - vigyorodott el Korzov. - Ha valami balul ütne ki, az amerikai követséget hívják, ne a miénket. Megvárták, hogy Korzov eltűnjön az autóval, aztán megkerülték az épületet, és a töltés tövében a kivilágított telep felé indultak.

- Ugye tudod, hogy nem muszáj itt lennünk? - zsörtölődött Giordino a jeges szélben. - Ott ülhetnénk abban a helyes kis kávézóban, és a helyi vodkát kóstolgathatnánk. - Igen, de nem tűnt fel, hogy a bárpincérnő férjnél van? Csak az idődet vesztegetted volna. - Eddig még egyszer sem találtam úgy, hogy egy bárban iszogatni időpazarlás lenne. Éppen ellenkezőleg, arra jöttem rá, hogy olyankor vagy lelassul, vagy megáll az idő. - Míg eléd nem rakják a számlát. Tudod, mit? Keressük meg Theresát és a fiúkat, és ha sikerült, az első Sztolit én fizetem. - Áll az alku. A kapu környékén rendesen el volt dolgozva a talaj, így nem lehetett egyszerűen átbújni alatta. De éppen ezért hozta nekik Korzov a drótvágót! Pitt belevágott vele a drótkerítésbe egy L betűt, Giordino pedig félrehajtotta, hogy átbújhasson rajta, aztán ő maga is ugyanezt tette. A kivilágított telepen akkora volt a nyüzsgés, mintha fényes nappal lett volna. Pitt és Giordino az árnyékba lapulva megközelítették a keleti épületet, egy nagy, előre gyártott elemekből épített csarnokot, és egy nagy, nyitott ajtó közelében fedezékbe húzódtak. Rejtekhelyükről kitűnő rálátás nyílt az egész létesítményre. Tőlük balra tucatnyi férfi négy pőre kocsi körül serénykedett. Az első kocsira egy daru segítségével 122 centiméter átmérőjű csöveket pakoltak, a többiekre pedig sárga villás targoncákkal szűkebb fúró- és béléscsöveket. Pitt megkönnyebbülten látta, hogy többen is ócska barna zubbonyt és sárga védősisakot viselnek. - Fúrócsövek kutaknak és vezetékek a kitermelt kőolaj továbbításához állapította meg Pitt. - Nincs ebben semmi szokatlan. - Kivéve, hogy ennyi csővel akár a Föld közepéig is lefúrhatnának és a Holdig vezethetnék az olajat - nézett körbe az udvaron Giordino. Pitt követte a tekintetét, és egyetértően bólintott. Csak a vastagabb egyenként tizenkét méter hosszú - csövek több hektár területet foglaltak el, szédítően magas piramisokba rendezve. Mintha egy egész acélerdőt kivágtak és hatalmas máglyákba raktak volna. A kisebb átmérőjű fúróés béléscsöveket is hasonló mennyiségben tárolták. Fantasztikus látvány volt, de nem ezért jöttek ide, emlékeztette magát Pitt. A nyitott ajtó mellé osont, és belesett. A csarnok belseje fényárban úszott, de egyetlen lelket sem lehetett látni. Csak az apró irodában bömbölő táskarádió jelezte, hogy munkások tartózkodnak az épületben. Pitt fürge léptekkel bevonult, és elbújt egy teherautó mögé. Giordino ugyanezt tette. A csarnok elejét fél tucat óriás platós teherautó foglalta el, két dömper közé ékelve. Az egyik oldalfal mentén Hitachi márkájú ex-kavátorok és

buldózerek sorakoztak, míg az épület hátsó része műhelynek volt elkülönítve. Pitt szemügyre vette a gyártás különböző fázisában lévő, karokból és görgőkből álló gépeket. Középen egy majdnem kész, túlméretezet fém hintalóra hasonlító példány állt. - Olajkútszivattyúk - emlékezett vissza Pitt a bólogató szerkezetekre, amiket még kölyökként látott a dél-kaliforniai olajmezőkön. Ezek azonban, figyelte meg, rövidebbek és tömörebbek voltak, mint a szivattyúk, melyekkel a kiöregedett, csökkent nyomású kutakból pumpálták fel a kőolajat. - Azt hittem, libikóka - vetette oda Giordino. A csarnok egyik sarkában kialakított irodában egy férfi jelent meg az üvegfal mögött. A telefonhoz lépett, felvette a kagylót, és hosszan beszélgetni kezdett valakivel. Ebben sem volt semmi különös. Pitt már épp indult volna vissza az udvarra, amikor két férfi bukkant fel az ajtóban. Egyenesen az iroda felé tartottak, nem néztek se jobbra, se balra. Amint eltűntek szem elől, Pitték elhagyták a csarnokot, és behúzódtak egy halom üres raklap mögé. - Ugyanilyen teherautók voltak a dokknál - suttogta Giordino. -De ez legfeljebb nyom, nem bizonyíték. - Még mindig ott van a másik csarnok - nézett Pitt a telep túlsó vége felé. Az épület sötétbe burkolózott, és úgy tűnt, zárva van. A páros errefelé vette az irányt az északi kerítés mellett sorakozó szerszámoskamrák takarásában. Félúton el kellett hagyniuk a fedezéküket, hogy egy nagy félkört lecsapva kikerüljék a főbejárat melletti őrbódét, de sikerült észrevétlenül végrehajtaniuk a manővert. Az utolsó kamránál - ami voltaképpen egy miniatűr fészer volt, tele a legkülönfélébb szerszámokkal - lefékeztek, és behúzódtak a tető árnyékába. A csarnok ugyanakkora volt, mint az első, és a környéke teljesen kihalt. A főkapu zárva volt, ahogyan az oldalsó bejárat is, a kettő között pedig egy felfegyverzett járőr ingázott. - Mit őrizhetnek ennyire? - tűnődött Giordino. - Miért nem nézzük meg? Pitt végignézte a fészer nyújtotta kínálatot. - Tökéletes - vett kézbe egy kalapácsot. Giordino egy üres szerszámláda mellett döntött, amibe egy franciakulcsot és egy vasvágó fűrészt tett. - Menjünk, és javítsuk meg a vízcsapot - lendült utána Giordino. Kiléptek az árnyékból, és céltudatos léptekkel a csarnok bejárata fele indultak. Az őr eleinte nem foglalkozott velük; csak annyit látott, hogy két munkás vág át a csarnok előtti téren. A barna kabátos, sárga sisakos férfiak azonban egyenesen á lezárt ajtó felé tartottak, és még csak ügyet sem vetettek rá. Ez nemcsak felháborító volt, hanem gyanús is.

- Állj! - vakkantott rájuk. - Mégis, hová mentek? Giordino megállt, de látszólag csak azért, hogy bekötözze a cipő fűzőjét. Pitt rendületlenül ment előre, mintha az őr nem is létezed volna. - Állj! - kiáltotta megint az őr, és a pisztolytáskáját tapogatva Pitt után eredt. Pitt nem állt meg, míg a kettejük közti távolság szűk fél méterre nem csökkent. Ekkor lassan megfordult, és a mongolra mosolygott. - Bocs, no habla mongoléze - vont vállat kedélyesen mosolyogva. Az őrt meghökkentették az europid arcvonások és az érthetetlen szavak. Aztán egy zöld szerszámláda tompábbik fele lendült elő a semmiből. Az őr elájult, mielőtt még földet ért volna. - Tönkretette a ládámat! - dohogott Giordino a fémláda végén keletkezett horpadás láttán. - Reméljük, van betegbiztosítása. Gyere, keressünk egy ennél alkalmasabb helyet az alvó szépségnek - kerülte meg Pitt a testet. Az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Zárva volt, de egyetlen kalapácsütés megoldotta a problémát. Pitt belökte az ajtót, és szélesre tárta a cimborája előtt, hogy az bevonszolhassa az alélt őrt, és lerakhassa a sötéten ásító csarnok egyik félreeső szegletébe. Amint ez megtörtént, Pitt becsukta az ajtót, és felkattintotta a villanykapcsolókat, fehér neonfénybe vonva a hodály közepén álló két teherautót. Ezektől eltekintve a csarnok kongott az ürességtől. Az egyik teherautó platója üres volt, a másikon egy hosszú, hasáb alakú tárgy hevert ponyvával letakarva, az áramvonalas metrószerelvényre hasonlító szerkezet azonban távolról sem hasonlított arra az álló tárgyra, amit a dokkban láttak. - Szerintem nem ezt kerestük - jegyezte meg Pitt. - Én azért kicsomagolnám és megnézném, hogy mit rejt a papiros nyúlt Giordino a fűrészért. Felmászott a platóra, és nagy buzgalommal nekiesett a ponyvát múmiapólyaként rögzítő kötélrengetegnek. Amint a kötelek lehulltak, Pitt megfogta a ponyva szélét, és lerántotta a földre. Egy cső alakú, csaknem tíz méter hosszú gépezet tárult eléjük, melynek henger alakú orrából csövek bonyolult hálózata futott hátra a farokhoz, egy feltehetően támasztékként is szolgáló kerethez. Pitt előrement, hogy közelebbről is megnézze a szerkezet orrát. - Ez egy alagútfúró - állapította meg a két és fél méter átmérőjű fúrópajzs láttán. - Méghozzá egy agyonhasznált alagútfúró - tapogatott meg egy elkopott marófejet. - Korzov említette, hogy a cég bányászattal is foglalkozik. Azt hallottam, Mongóliának gazdag réz- és széntartalékai vannak. - Akkor is túl drága gépezet egy ilyen jelentéktelen olajvállalatnak.

Az udvar felől éles sípszó hallatszott. Pitt és Giordino az ajtó felé perdült; csukva volt, az őr azonban eltűnt. - Nocsak. Valaki felébredt, és a szobaszervizt hívta anélkül, hogy minket is megkérdezett volna - dünnyögte Pitt. - És nálam még apró sincs, hogy borravalót adhassak. - Azt hiszem, mindent láttunk, amit látni lehet. Javaslom, olvadjunk bele a környezetünkbe. Az ajtóhoz vágtattak. Pitt résnyire megnyitotta, és kilesett. Az udvar túlsó feléről három felfegyverzett őr tartott a raktár felé egy dzsippel. A hátsó ülésen, a fejét dörzsölgetve az a fickó ült, akit Giordino kiütött. Pitt nem tétovázott. Feltépte az ajtót, és Giordinóval a nyomában kirohant az épületből, és bevetette magát a csőlabirintusba. - Remélem, nincsenek kutyáik - mondta lógó nyelvvel Giordino, amikor megálltak, hogy kifújják magukat. - Nem hallok ugatást - felelte Pitt, de azért ösztönösen megmarkolta a kalapácsot. - Vissza kell jutnunk a vasúti vágányhoz. Ha sikerül észrevétlenül megkerülnünk a rakodóállást, a vagonok fedezékében kijuthatunk, míg ezek itt szaglásznak. - Akkor menjünk - ajánlotta Giordino. Megint felvették a nyúlcipőt, de a hangosodó kiabálásból ítélve az őrök sem tétlenkedtek. Szerencsére a csőpiramisok közti tágíis utcákat a tucatjával egymásra rakott raklapok szűk sikátorai váltották fel, és itt már az üldözők voltak hátrányban. Pitt igyekezett úgy kanyarogni, hogy a vasút felőli kapunál bukkanjanak elő, de az utolsó raklapsor mögül kilesve kénytelen volt meg állapítani, hogy nem sikerült. A sín alig néhány méterre volt tőlük, de ez már a legvége volt, és mögötte egy legalább három és fél métc res téglafal magaslott. - Ezt nem fogjuk megmászni - mondta csalódottan Pitt. - A sín mellett kell visszamennünk. Átmentek a töltés túloldalára, és sietős léptekkel, de nem futva, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, a rakodórámpa felé indul tak. A csövek rakodása eközben zavartalanul folytatódott. A munk;i sok megálltak egy pillanatra, amikor az őr riadót fújt, de látva, hogy a dzsip a csarnok felé tart, megoldottnak tekintették az ügyet. Pitt és Giordino már majdnem maga mögött hagyta a harmadik ko csit is, amikor annak a végéről egy rakodómunkás huppant le eléjük. A férfi elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett Giordinónak, hogy azon mód vissza is pattanjon róla, mintha betonfalnak ütközött volna. - Elnézést - motyogta mongolul, aztán Giordino arcába nézett, és csodálkozva megkérdezte: - Ki maga?

Giordino látta a tekintetén, hogy itt csak egy állcsúcsra helyezett jobbhorog segíthet, és nem habozott megadni. A férfi összeesett, a negyedik kocsi tetején pedig, mintegy végszóra, két munkás torkaszakadtából ordítozni kezdett. Látták, hogy Giordino leüti a művezetőt, és kedvelhették az illetőt, mert nem örültek neki. Ehelyett az udvar felé fordultak, és ugrálni kezdtek, hogy felhívják magukra az őrök figyelmét. Sikerült is nekik: a dzsip feléjük kanyarodott - Veled aztán érdemes elindulni - jegyezte meg epésen Pitt. - Esküszöm, hogy ő akarta - motyogta Giordino. Pitt a kapura pillantott. Ha belehúznak, talán még odaérhetnek, mielőtt a dzsip elvághatná előlük az utat, de az őrök úgyis a nyomukban lennének. - Egy kis elterelő manőverre lesz szükség - döntötte el Pitt. - Próbáld meg elterelni a figyelmüket. Addig én előkészítem a terepet. - Meglesz - bólintott készségesen Giordino. A kocsi alá bújtak és átmásztak a túlsó széléhez. Pitt az árnyékban maradt, Giordino azonban előugrott, és látványosan visszafutott a csőpiramisokhoz. A rakodómunkások persze a nyomába eredtek, j port és kavicsokat verve Pitt arcába, ahogy elrohantak mellette. A dzsip is megfordult, és célba vette az olaszt a fényszóróival. Most jött el Pitt ideje. Kibújt, és az első kocsihoz rohant, ahol egy villás targonca éppen egy béléscsövekkel teli raklapot emelt a platóra. Pitt felpattant a vezető mellé, és könyörtelenül a lábára csapott a kalapáccsal. A sofőr tágra nyílt szemmel a támadóra nézett, de egy hang se hagyta el az ajkait; Pitt majdnem másodszor is odasózott peki, mire a törött lábujjak sugározta fájdalom végre eljutott a férfi tudatáig. - Bocs, pajtás, de kell a cuccod - engedte le Pitt a kalapácsot szívből jövő ordítás hallatán. A kábult gépkezelő olyan fürgén távozott, mintha szárnyai nőttek volna. Pitt bedobta a kalapácsot a vezetőfülkébe, elhelyezkedett az ülésen, és gyorsan kihátrált a targoncával a raklapok alól. Utoljára évtizedekkel ezelőtt vezetett villás targoncát, még középiskolás korában, egy autóalkatrész-nagykereskedés részmunkaidős alkalmazottjaként, de ahogy a biciklizést, ezt sem lehetett elfelejteni. Megfordult, a villa két ága közé vette a menekülő Giordinót, és tövig nyomta a gázpedált. Az olasz épp be akart fordulni a csövek közé, amikor egy biztonsági őr bukkant elő a legközelebbi piramis mögül. Oldalról a dzsip közeledett két fegyveressel, hátulról pedig a három rakodómunkás üldözte. Az elterelő manőver, állapította meg Giordino, igen jól sikerült. Már csak az volt a kérdés, hogyan fogja kiverekedni magát szorult helyzetéből. A

létszámbeli fölény ellenére úgy ítélte meg, hogy a fegyvertelen munkások ellen indulhat a legjobb eséllyel. Csikorgó talpakkal lefékezett, megfordult, és akár egy csörtető bika, belerohant a legelsőbe, valósággal felöklelve vállával a meglepett férfit. A gyomorszájon talált alak felhördült, és ájultan ráborult az olaszra, aki vitte magával, mint egy batyut, hogy nekicsapja az alig néhány lépéssel lemaradt társának. A három test egy gyomorforgató csattanással egymásnak ütközött, és kezek-lábak kavalkádjában a földre zuhant - Giordinóval a tetején. Giordino egy szempillantás alatt felpattant, hogy megküzdjön a harmadik munkással is. Az azonban, egy inas, hosszú pofaszakállat viselő férfi, már nem ott volt, ahol Giordino számított rá, hanem a háta mögött, ahonnan üvöltve rávetette magát, és könyöke közé szorítva a betolakodó nyakát, szorongatni kezdte azt. Közben megérkezett a dzsip, sőt a gyalogos biztonsági őr is befutott. Ekkora túlerő már Giordinónak is sok volt, ezért az olasz úgy döntött, elég volt a hadakozásból. Nem így képzelte el az elterelő hadművelet végét, de nem rajta múlt. Megadóan széttárta a karját, a dzsip utasa pedig, aki az őrség parancsnoka lehetett, kárörvendő képpel rávigyorgott a szélvédő mögül. Ez az elégedett vigyor fagyott le az arcáról, amikor a sárga folt elővillant a sötétből. Pitt térdmagasságba állította a targonca villáját, és célba vette vele a dzsip oldalát. Az autó utasa rémülten rákiabált a sofőrre, de mire az elindította a motort, már késő volt. A villa két ága úgy hatolt át a karosszérián, egyik a vezetőülés előtt, a másik mögötte, mint olló a kartonon. A targonca eleje nekivágódott a küszöbnek, és mivel nemcsak lökött egy nagyot az autón, hanem rögtön meg is fogta azt, a benne ülök úgy repültek ki belőle, mintha ágyúval lőtték volna ki őket. Pitt hátramenetbe kapcsolta a targoncát, és eltolatott a szétroncsolt autó mellől, A váratlan támadás annyira meglepte Pofaszakállt, hogy egy pil« lanatra lazított a szorításán. Giordino nem habozott élni a lehetőséggel. A jobb kezével felnyomta a férfi csuklóját, és hátraperdülve a bordái közé ütött a bal könyökével. A rakodómunkás megtántorodott, Giordino pedig villámgyorsan kisiklott a szorításából. Pofaszakál hamar magához tért, és látva, hogy zsákmánya szökni akar, egy otromba parasztlengővel próbált tenni ellene; Giordino lebukott, és miután az ököl elzúgott felette, keményen odasózott a mongol fültövébe. A férfi térdre rogyott, kábán az olaszra nézett, aztán elvágódott. A gyalogos őr azonban még talpon volt. Giordino a tőle alig néhány lépésre álló férfi felé nézett, és megkönnyebbülten látta, hogy az már nem őt tartja a legnagyobb veszélynek, hanem az egyenesen feléje robogó targoncát. Az őr előkapta a pisztolyát, vaktában kilőtt két golyót a vezetőfülkére, aztán oldalra vetette magát. Pitt behúzott nyakkal ült a

kormány mögött, így csak akkor látta, hogy a mongol félreugrott, amikor már elhúzott mellette. Lassított, tekert egyet a kormányon, és a sárga villám már megint az őr sarkában volt. A sebesen közeledő villák elől menekülő férfi megbotlott, és arccal előreesett. Pitt leengedte a villát, és az utolsó pillanatban a fékre taposott. Az őr a halált várta, de ehelyett a villa egyik szárát kapta a zubbonya alá. Pitt rátenyerelt az emelőszerkezet kapcsolókarjára, és felemelte a kapálózó őrt; a pisztoly a földre koppant. - Nem mondták neked, hogy a villás targonca nem játékszer? kapaszkodott meg a fülke fölé ívelő fémrúdban Giordino. - Az első a biztonság, én is mindig ezt mondom - felelte Pitt. -Vagy a második? Közben megfordult a targoncával, a sín mellé kanyarodott vele, és sebességbe kapcsolt. Ahogy elhaladtak a rakodóállás mellett, néhány munkás útjukat próbálta állni, de a villáról lógó, kétségbeesetten segítségért ordító őr láttán rögtön meg is hátráltak. Pitt egy kupac olajoshordót vett észre a közelben. Odairányította a targoncát. -Végállomás! - jelentette ki. Egyenesen nekivezette a targoncát a kupacnak, és csak az utolsó métereken taposott a fékre. A jármű csikorgó kerekekkel megállt, a biztonsági őr azonban még utazott egy kicsit - immár a levegőben majd eltűnt a hordók között, ahonnan fazékhangú szitkozódása jelezte, hogy nem esett komolyabb baja. Pitt visszatért a sín mellé, és lepadlózta a gázpedált. A megnyomorított dzsip felől kiabálás hallatszott: a két őr összevakarta magát, és uldözőbe vette őket. Lövések dördültek, és néhány golyó el is találta a targonca fémburkolatát, de a lelkiismeretesen zümmögő villanymort nem tudták megállítani. A távolság üldözők és üldözöttek között tovább nőtt. Már majdnem a kapunál voltak, de Pitt még mindig nem lassított. - Értem - morogta Giordino. Bepréselte magát Pitt mellé a fülkébe, megkapaszkodott, és várta az ütközést. Pitt a kapu bal sarkának vezette a targoncát. A villa bal oldali ága a tartóoszlopot találta telibe, egyetlen nyisszantással leszakítva róla az alsó zsanért, a jobb oldali pedig átszakította a kapu lemezét, aztán a jármű orra is becsapódott, hogy elvégezze a maradék munkát. A kapu elszállt, a targonca pedig felmászott a töltés oldalára, és tétován billegni kezdett, Pitt azonban egy határozott kormánymozdulattal rendreutasította. A háromkerekű jószág megkapaszkodott a sín mellett futó ösvényen. - Remélem, nem kell sokáig várnunk a taxira! - Én is, Korzov érdekében - felelte Giordino. Hátuk mögött, a telep kapujában fényszórók villantak.

Pitt láthatatlan kátyúkkal és kavicsokkal hadakozott a csillagfényes éjszakában: amint elhagyták a telepet, lekapcsolta a fényszórókat, hogy ezzel is nehezítse az üldözőik dolgát. A sajátját mindenesetre sikerült. Végre feltűntek a kiégett pékség körvonalai. Pitt lefékezett. - Kiszállás! Leugrott, és addig botorkált kétrét görnyedve a sötétben, míg egy lapos követ nem talált. Visszafordította a targoncát a kapu felé, aztán rátette a követ a gázpedálra, és nézte, hogy a csendesen zümmögő gépezet eltűnik az éjszakában. - Kár érte. Kezdtem megkedvelni - dünnyögte Giordino. Behúzódtak a pékség mögé, és várták, hogy Korzov megérkezzen, mert természetesen még nem volt ott. - Már a KGB se a régi - komorodott el még jobban az olasz. Jó fél kilométerrel odébb féklámpák vörös fénye villant hangos fékcsikorgás kíséretében. - Reméljük, hogy ez ő lesz. A duó előbújt az épület mögül, és az autó után rohant. Egy szürke Toyota volt. - 'stét, uraim - bazsalygott rájuk Korzov. Lehelete vodkaszaggal töltötte meg az autó belsejét. - Jól sejtettem, hogy bajban vannak? - Igen, úgyhogy taposson a gázra, és húzzunk innen. A töltés mellett egy pattogó autó fényszórói villogtak. Korzov gázt adott, és lekanyarodott a főútról. Sötét mellékutcákon kanyargott jobbra-balra, aztán egyszer csak megállt a szálloda hátsó bejárata előtt. - Gondolom, most nincs kedvük mesélni. Akkor viszlát holnap reggel. - Kösz, Iván - szállt ki az autóból Pitt. - És vezessen óvatosan. - Hogyne. Pitt belökte az ajtót, a Toyota pedig elviharzott, és visító kerekekkel befordult a sarkon. Giordino a szálloda felé indult, aztán hirtelen megtorpant, és az utca túloldala felé mutatott, a kis kávézóra, ahonnan zeneszó és nevetés hangja szállt feléjük. Giordino fülig érő szájjal a barátjára nézett: - Ha jól emlékszem, még lógsz nekem egy eltereléssel.

19. THERESA A DÍSZTEREMBEN ÜLT, és egy szeizmikus jelentést bámult üveges tekintettel. Roy olyan volt, mintha a bátyja lett volna. Nehéz volt elhinni, hogy nincs többé. És hogy még rosszabb legyen,

közvetlenül azután, hogy Roy... meghalt, Tatjána kijött az udvarra, és villámló tekintettel odasziszegte neki: „Ha nem engedelmeskedsz, ugyanez vár rád is!" Ugyanaz az őr, aki Royt meggyilkolta, durván berángatta a szobájába, és reggelig el sem mozdult az ajtaja elől. Wofforddal azóta is folyamatos megfigyelés alatt álltak. Theresa az ajtó felé pillantott; két őr nézett vissza rá rezzenetlen tekintettel. Elég viccesek voltak élénk színű selyemdeljeikben - kabátjaikban -, de Theresa most már tudta, hogy egyáltalán nem azok. Ezek az emberek nem viccelődtek, hanem hidegvérrel gyilkoltak, ha arra utasították őket. Theresa mellett Wofford üldögélt felpolcolt lábbal. Egy geológiai beszámolót tanulmányozott elmélyülten. Roy halála őt is sokkolta, de úgy tűnt, hamar összeszedte magát. Vagy inkább, merengett Theresa, azért vetette bele magát a munkába, hogy addig se kelljen Royra gondolnia. - Jobb lesz, ha munkához látunk - mondta korábban Wofford. -Amíg szükségük van ránk, addig életben hagynak minket. Igaza van, gondolta lemondóan Theresa, és megpróbált a jelentésre koncentrálni. A felmérés egy meg nem nevezett síkságon elhelyezkedő medence geológiai paramétereit taglalta. A medencében található homok- és mészkőhasadékokat agyag és agyagpala fedte. Az elrendezés arra utalt, hogy a felszín alatt kőolajtartalékok lehetnek. - A geológia ígéretes, bárhol legyen is - jegyezte meg Theresa. - Ezt nézd - tett eléje egy papírt Wofford. A számítógéppel feljavított térkép, szaknyelven szeizmikus szelvény egy jól behatárolt terület üledékrétegeit ábrázolta. A mesterségesen keltett, és a rétegek által visszavert rezgések alapján készült térkép hihetetlenül jó minőségű volt, olyannyira, hogy Theresa korábban még nem is találkozott ilyennel. A legtöbb rétegprofil maszatos és életlen, mint egy Rorschach-tintapaca, amit kint felejtettek az esőben, ez azonban tiszta volt és éles, az egyes rétegek határozottan elkülönültek egymástól. - Elképesztő - mondta elismerően Theresa. - A legújabb technológiát használhatták. Még soha nem láttam ilyen részletes szelvényt. - En sem, de most nem ez a lényeg, hanem az ott - mutatott a kép alján látható, púp alakú képződményre. Theresa közelebb hajolt, és alaposan megvizsgálta a szerkezetet. - Ez egy klasszikus, ráadásul igen szép méretű antiklinális csapdának tűnik - jelentette ki Theresa. Ezek az üledékdómok ideális helyet biztosítottak a kőolaj felhalmozódására. - Szép méretű - visszhangozta Wofford. Fogott egy köteg profilrajzot, és kitapétázta vele az asztalt. - A hossza majdnem negyven kilométer, de találtam hat kisebbet is ugyanabban a térségben.

- Csak annyit tudok mondani, hogy minden körülmény adott volt egy kőolajkészlet kialakulásához. - A végső szó a próbafúrásé, de a szelvények alapján valóban ígéretes. - És van ezenkívül még hat? Ez hatalmas készletet jelenthet. - Legalább hat. Még nem rágtam át magam mindegyik jelentésen, de már ez is elképesztő. Csak ez az egy csapda mintegy tízmilliárd hordó olajat rejthet, és ez még csak egy mező. Ki tudja, hány van még belőlük a régióban! - Hihetetlen. Hol helyezkedik el? - Épp ez benne a trükk. Valaki gondosan eltávolított minden olyan adatot, amiből következtetni lehetne erre. Csak annyit tudok mon dani róla, hogy a hely topográfiai értelemben lapos, alapzata pedig túlnyomórészt homokkő. v - Úgy érted, lehet, hogy a következő Északi-tengert látjuk, és neked fogalmad sincs, hol található? - Pontosan. Gőzöm sincs. *** Szargov akkorákat nevetett, hogy tekintélyes pocakja valósággal hullámzott. - Menekülés villás targoncán egy zászlóként lobogó biztonsági őrrel nyihogott bele a teáscsészéjébe. - Maguknak, amerikaiaknak, aztán van érzékük a drámához! - Végeredményben ezt is le lehet szűrni belőle - felelte az asztal túloldaláról Pitt -, az igazság azonban az, hogy nem így terveztük. - Remélem, nem fogják összefüggésbe hozni az esetet a Primoszki fedélzetén történtekkel. Végül is mondhatjuk azt, hogy feleslegesen törtek be és randalíroztak egy mongol vállalkozás telephelyén, nem igaz? - Nem egészen. Az igaz, hogy a barátainknak nem bukkantunk a nyomára, viszont találtunk egy alagútfúrót, ugyanolyan ponyvával letakarva, mint a teherhajóról leszerelt gép. - Lehet, hogy a gép lopott, és titokban hozták be az országba, ezért rejtegetik és őrzik olyan elszántan. - Nincs kizárva - hagyta rá Pitt -, de én azért tudni szeretném, hogy mi volt az, amit a hajóról lehoztak. Korzov lépett be a zsúfolt Szühebátor téri kávéház ajtaján. - Reméljük, jó híreket hoz - mormogta Giordino egy vajas zsemle mögül. Az attasé odahúzott magának egy széket az asztalukhoz, kényelembe vágta magát, és kaján vigyorral megjegyezte: -Látom, hosszú volt az éjszaka.

- Míg el nem fogyott a vodka, egészen gyorsan telt. - Pitt remekül érezte magát, Giordino viszont enyhe másnapossággal küzdött. - Nos, Iván, mi újság hivatalos fronton? - kérdezte Szargov. - Elindult már a nyomozás? - Nyet - felelte bosszúsan Korzov. - A nemzeti rendőrség még nem kapta meg az ügyet, a kérésünket ugyanis még nem továbbította a mongol igazságügyi minisztérium. Restellem, de nagyot tévedtem, amikor azt mondtam, hogy az Avargának nincsenek támogatói a kormányban. Napnál is világosabb, hogy vesztegetésről van szó. - Theresáéknak viszont minden óra számít - morogta Giordino. - A követség mindent megtesz, amit a hivatalos csatornákon keresztül meg lehet tenni, és persze én is megmozgatok minden követ. Ne aggódjanak, barátaim. Meg fogjuk találni őket! Szargov felhajtotta a maradék teát, és letette a csészét az asztalra. - Attól tartok, ennél többet nem kérhetünk Ivántól. A mongol hatóságok saját időszámítás szerint dolgoznak, de ha a követség folyamatosan bombázni fogja őket a kéréssel, előbb-utóbb lépni fognak, függetlenül attól, hogy kit mennyire kentek meg odafent. A javaslatom az, hogy húzódjunk a háttérbe, és várjunk, míg a bürokrácia állította akadályok elhárulnak. Különben is vissza kell térnem Irkutszkba, hogy jelentést tegyek a történtekről. Már meg is vettem a repülőjegyet mindhármunknak ma délutánra. Pitt és Giordino cinkosán Korzovra pillantott. -Ami azt illeti, mi mást terveztünk, Alekszandr - közölte Pitt. -Vissza akarnak térni az Egyesült Államokba? Azt hittem, velem jönnek Szibériába, hogy felvegyék Rudi barátjukat. -Nem, nem megyünk se az Egyesült Államokba, se Szibériába, legalábbis egyelőre nem. -Nem értem. Akkor mit szándékoznak tenni? Pitt zöld szemében vidám fény csillant. -Elmerülünk a legendák világában. Xanaduba látogatunk. 20. KORZOV HÍRSZERZŐ HÁLÓZATA ezúttal is meghálálta a felépítésébe fektetett munkát. Mongólia a Szovjetunió bukását követően a demokrácia útjára lépett, de azért így is akadt egy jelentős kommunista kisebbség a kormányzatban, és ezeknek az embereknek a többsége erősen Moszkva-párti maradt. Ezek egyike - egy alacsony rangú elemző a külügyminisztériumból - volt az, aki felhívta Korzov figyelmét a küszöbönálló állami látogatásra. A nagybetűs lehetőséget azonban Pitt és Giordino látta meg az eseményben. A kínai gazdasági miniszter jelentkezett be villámlátogatásra, hivatalosan azért, hogy megtekintse a főváros szélén nemrégen beüzemelt

naperőművet. A miniszter programjának jelentősebb részét azonban nem ez tette ki, hanem egy magánlátogatás az Avarga Olajkonzorcium vezetőjénél, annak Ulánbátortól délkeletre található rezidenciáján. - Úgy néz ki, be tudom rakni magukat a kísérők közé - mondta Korzov. - így simán bejuthatnak Bordzsin birtokára. A többi már magukon múlik. - Ez jól hangzik, már csak azt nem értem, hogy mitől fog bárki is kínainak nézni minket - értetlenkedett Giordino. - Erre nem lesz szükség, ugyanis a mongol delegációban lesznek. Giordino ettől még nem lett okosabb, de Korzov végül eloszlatta a homályt: a megérkezése napján a kínai minisztert tekintélyes mongol fogadóbizottság fogja várni, de másnap, amikor kilátogat a naperőműhöz, majd onnan továbbutazik az Avarga központjába, már csak egy jóval kisebb mongol védőkíséret lesz mellette. - Akkor a mongol titkosszolgálatnak fogunk dolgozni? - kérdezte derűsen Pitt. - Nem egészen, ugyanis a feladatot a nemzeti rendőrség tisztjei látják el. Nem volt nehéz rávenni őket, hogy bevegyék magukat tartalékos biztonságiaknak. A naperőműnél fognak cserélni két rendőrrel, mielőtt a menet továbbmenne Xanaduba. Mint már ajánlottam, szívesebben küldenem a saját embereimet. - Nem - mondta határozottan Pitt. - Már így is túl sokat kockáztatott értünk. - Én? Hisz én semmit sem tettem magukért, és remélem, hogy maguk is ezt fogják mondani, ha bárki kérdezné - vigyorgott Korzov. - Úgy éljek! - Nagyszerű. És semmi hősködés. Nézzék meg, hogy ott vannak-e az elrabolt barátaik, és ha igen, a többit bízzák a mongol rendőrségre. Ha bizonyítani tudjuk, hogy fogva tartják őket, akkor kénytelenek lesznek azonnal lépni. - Bárcsak már ott tartanánk! Mivel tartozunk a vesztegetésért? - Ez olyan csúnya szó! - fintorodott el Korzov. - Én a hírszerző szakmában dolgozom. Bármi, amit megoszthatnak velem az Avargáról, Bordzsin úrról és a szándékairól, jóval többet fog érni számomra, mint az a nevetséges összeg, amit a rendőrökre költöttem. Ami azt jelenti, hogy holnap estére ide várom magukat egy borscsra. - Ez aztán csábító - nyögött fel Giordino. - És még valami - tette hozzá fülig érő szájjal Korzov. - Ha lehet, egy darabban hozzák vissza a minisztert. Taxival mentek ki a naperőműhöz, jó egy órával a kínai delegáció érkezése előtt. Felvillantották az álmos szemű portásnak a Korzovtól kapott hamis sajtóigazolványokat, és már bent is voltak a létesítmény

területén. A naperőmű voltaképpen egy tízholdas farm volt néhány tucat lapos, fekete napelemtáblával, melyekkel a közeli széntüzelésű erőmű termelte áramot egészítették ki. Az áramszolgáltató ahal kísérleti állomásként létrehozott létesítmény teljesítménye arra sem volt elegendő, hogy egy futballpálya kivilágítását fedezze. Évi több mint kétszázhatvan verőfényes napjával Mongólia bővében volt a napenergia előállításához szükséges erőforrásnak, az ehhez szükséges technológia ára azonban jócskán meghaladta az ügyfelek fizetőképességét. Pitték kikerülték a sebtében összetákolt emelvényt és a köréje sereglett, lámpalázas társaságot, és behúzódtak egy nagy napelemtábla mögé. A fekete barettben, kínai öltönyben és napszemüvegben távolról nézve bárki biztonságiaknak nézhette őket. A konvoj szerencsére előbb érkezett, így kevesebbet kellett várniuk, mint amire felkészültek. Az autók befordultak a kapun, és az emelvény elé gurultak. Pitt mosolyogva nézte a tarka menetet, amely távolról sem hasonlított ;i Washingtonban látható fekete limuzinkaravánokhoz. A kínai minisztert ós kísérőit három makulátlan, de agyonhajtott Toyota Land Cruiser szállította, amiket a mongol biztonsági erők egy sárga, négyajtós UAZzal vezettek fel. A sort egy másik, horpadt lökhárítójú UAZ terepjáró zárta. Az orosz gyártású UAZ, egy katonai terepjáró rokona azokra a doboz alakú, négykerék-meghajtású autókra emlékeztette Pittet, amiket az amerikai International Harvester gyártott az 1960-as évek végén. - Az lesz a miénk - intett Pitt a hátsó UAZ-ra. - Remélem, lesz benne műholdas rádió és navigációs rendszer válaszolta Giordino. - Egyszer talán lesz. Ha előbb szét nem esik... Megvárták, hogy a terepjáró két utasa kiszálljon, és besétáljon a napelem közé. Miközben a delegáció figyelmét maximálisan lekötötte az emelvényen pózoló miniszter, Pitt és Giordino észrevétlenül megközelítette az autót, és elfoglalta a két mongol helyét. - Nesze, a navigációs rendszered - vett ki Pitt egy térképet a kesztyűtartóból. Az autóban, állapította meg mosolyogva, még rádió sem volt. Sinzse gazdasági miniszter nem rabolta sokáig a fogadóbizottság idejét. Miután kezet rázott az erőmű vezetőségével, rögtön bevetette magát a napelemek közé, körbejárt néhányat, feltett pár kérdést, aztán már indult is vissza az autójához. Az egész látogatás nem tartott tovább tíz percnél. - Ez alig várja, hogy elhúzhasson innen! - állapította meg csodálkozva Giordino. - Vagy hogy mielőbb Xanaduba érjen. Úgy tűnik, tényleg nem a naperőmű a látogatása csúcspontja.

A barettjük tetejét mutatva a konvoj felé megvárták, hogy az autók elhaladjanak előttük, aztán Pitt beindította a motort, és felzárkózott a harmadik Toyota mögé. A karaván keletnek haladt a Bajanzur Nuruu hegységgel párhuzamosan, melynek legmagasabb része, a Bajanzur-hegy egyike a fővárost őrző négy, szentként tisztelt hegycsúcsnak. A festői hegyvidék fokozatosan átadta a helyet a végtelenül hömpölygő füves síkságnak, melyen egyetlen fa sem nőtt, míg a szem ellátott. Ez volt a legendás ázsiai sztyepp, a tengerként hullámzó, dús legelők földje, mely úgy ölelte át Mongólia derekát, akár egy széles, smaragdzöld selyemöv. A menet egy kanyargós, rosszul aszfaltozott úton haladt, ami egy idő után földúttá degradálódott, míg végül nem maradt belőle egyéb, mint két párhuzamos keréknyom a zöld fűben, na és persze rengeteg por, amiből a legtöbbet a hátul kullogó UAZ utasai nyelték. Egy idő után a karaván délkeletnek fordult, és három órán át zötykölődött zöldellő dombok közt, majd ereszkedni kezdett. Egy leírhatatlan vaskapu után a delegáció ráfordult egy másik útra, amely már, figyelte meg Pitt, szakszerűen karban volt tartva. Az út megint emelkedett néhány kilométeren át, aztán megkerült egy hegygerincet, és egy gyors sodrású folyó közelébe kanyarodott, hogy az ebből kifutó, cementágyas csatornát kövesse egy magas fallal körülvett birtok bejáratáig. A csatorna a kőfal alatt jutott át, a boltíves kapu közelében, amit élénk színű délbe öltözött férfiak őriztek. Míg felvonultak a kapu elé, és várták, hogy beengedjék őket, Pitt a következő lépésüket fontolgatta. - Szerintem mi nem akarunk részt venni a nagy bevonulásban -szólalt meg. - Sose szeretted a tömeget - jegyezte meg Giordino. - Mit gondolsz, a másik UAZ-ban tudják, hogy leváltottuk a társaikat? - Nem tudom, és gyanítom, hogy jobban járunk, ha nem kérdezzük meg tőlük. Giordino elmélyülten hallgatott egy sort, aztán megkérdezte: - Defekt? - Egy lapos gumi nagyon látványos tud lenni. - Vedd úgy, hogy el van intézve. Giordino kisiklott az autóból, leguggolt a motorház mellé, és lecsavarta a szelepsapkát a jobb első kerékről. Egy gyufával lenyomta a szelepet, és türelmesen megvárta, hogy a levegő sziszegve távozzon. Alig telt bele néhány másodperc, és a kerék olyan lapos volt, mintha sose látott volna pumpát. Alighogy visszaült az autóba, a kapu kinyílt, és az elülső UAZ begurult a birtokra. Pitt követte a sort, de alighogy átértek, megállt, és a

szélvédőn keresztül jelezte az egyik őrnek, hogy gond van a kerékkel. A férfi megnézte a lapos gumit, aztán vakkantott valamit mongolul, és intett, hogy az elágazásnál kanyarodjanak jobbra. Pittnek fogalma sem volt, hogy nézhetett ki az évszázadokkal ezelőtti Xanadu, de azt el kellett ismernie, hogy a precízen nyírt kerten túl látható palota a maga nemében egyedülálló. De nemcsak ez volt rendkívüli, hanem a fogadtatás is. A küldöttséget hófehér lovakon ügető, kosztümös pojácák vezették fel a ház főbejárata elé, ahol kínai lobogó csattogott egy zászlórúd tetején. Mellette egy kilenc faoszlopból álló kompozíció, mindegyik oszlop csúcsán egy-egy rókafarokhoz hasonló fehér prémdarabbal. Ahogy a menet közelebb ért a bejárathoz, Pitt a házigazdát kereste a fogadóbizottság soraiban, de még mindig túl messze voltak ahhoz, hogy az arcokat meg tudja különböztetni egymástól. - Nem látod közöttük Tatjánát? - kérdezte, miközben lekanyarodott a belső úttól jobbra található garázs felé. - Egy nőt látok, de hogy ő-e az vagy sem, azt nem tudom - meresztette a szemét Giordino. Pitt gondolkodás nélkül behajtott a garázs nyitott ajtaján. Az autó csattogó gumival végiggurult a sima betonpadlón, és beállt egy üres állásba. Nem telt bele egy másodperc, és egy zsíros baseballsapkát viselő, felháborodott szerelő rohant elő valahonnan. Pitt barátságosan rámosolygott a hangosan tiltakozó férfira, és a kerékre mutatott. - Pffft - tájékoztatta tömören és velősen. A szerelő előrement, megtekintette Giordino művét, majd a szélvédő felé fordult, és kelletlenül bólintott. Míg a mongol átment a garázs másik végébe emelőért, Pitt kiszállt, és kinyújtózott. - Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Visszasétáltak a garázs bejáratához, és úgy tettek, mintha csak egy kis levegőt akarnának szippantani, míg a kerékcserére várnak. A garázs egyik felében, figyelték meg útközben, vadonatúj négykerék-meghajtású autók álltak, a másik felét pedig hatalmas teherautók és kotrógépek töltötték meg. Giordino rátámaszkodott egy szerelőkocsira, amit valaki a bejárat mellett hagyott, és alaposan megnézte magának a közelben parkoló teherautók egyikét, egy barna, poros járművet. - Az a zárt teherautó - mormogta. - Éppen olyan, mint az, amelyiket Lisztvjankában láttunk. - Tényleg olyan. Na és ahhoz a platóshoz mit szólsz? Giordino az üres platóra pillantott. Egy ponyva hevert rajta és néhány kötéldarab. - Lehet, hogy helyben vagyunk?

- Úgy tűnik. - Pitt kinézett az udvarra, és a szomszéd épület felé intett a fejével. - Ha jól sejtem, pillanatnyilag sérthetetlenek vagyunk. Mi lenne, ha megnéznék, mi van odaát? Határozott léptekkel, mint akik tudják, hogy mit csinálnak, átmentek a közeli téglaépülethez. Egy hosszú és üres rakodórámpa mellett kellett elhaladniuk, melyen túl egy üvegajtó csillogott. Pitt arra számított, hogy egy előteret fog találni mögötte, de az ajtó egy hatalmas csarnokra nyílt. A hely munkaasztalokkal volt berendezve, mindegyik tele műszerekkel és áramköri panelekkel. Az egyik asztalnál két férfi dolgozott fehér antisztatikus laborköpenyben. Egyikük, egy szarukeretes szemüveget viselő férfi felállt, és apró madárszemeivel gyanakvóan rájuk pislogott. - Sztualét? - kérdezte tőle Pitt. A szó, a „toalett" orosz megfelelője, még Szibériában ragadt rá. A férfi végigmérte, aztán bólintott, és egy távoli ajtó felé mutatott. - Jobbra - mondta oroszul, aztán visszaült a helyére, és folytatta a pepecselést. Pitték elmentek mellettük, és benyitottak az ajtón. Egy folyosó tárult eléjük. - Lenyűgöző a nyelvtudásod - jegyezte meg csendesen Giordino. - Közel ötszavas orosz szókincsem egyik ékessége - dicsekedett Pitt. Csak eszembe jutott, hogy Korzov azt mondta, a legtöbb mongol ért oroszul. A folyosó legalább hat méter széles volt, ugyanilyen magas, és csempepadlóját annyira összekarcolták, hogy lehetetlen volt nem észrevenni. Két oldalról üvegfalak határolták, melyek mögött apró, mérőműszerekkel és gépekkel telezsúfolt laborokat lehetett látni, és elvétve egy-egy ürességtől kongó, spártai egyszerűséggel berendezett irodát. Az egész épület hátborzongatóan rideg és csendes volt, részben talán azért is, mert alig lehetett dolgozó technikusokat látni. - Ez engem akkor is sokkal inkább emlékeztet egy Rádiókuckó szerelőműhelyére, mint egy Exxon benzinkútra - mondta Giordino. - Az a benyomásom, hogy ezek nem csak olajban utaznak. Ez sajnos azt is jelentheti, hogy Theresát és a fiúkat nem ide hozták. A folyosó végét egy masszív vasajtó zárta le, amihez egy rövid lépcső vezetett fel. Pitt körülnézett, majd látva, hogy tiszta a levegő, felszaladt, és óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, és egy hatalmas szobát tárt eléjük, melynek falait, mennyezetét, sőt padlóját is kúp alakú tüskék borították. A helyiség azonban a látszat ellenére nem középkori kínzókamra volt, hanem - tapogatta meg Pitt a habgumi kúpokat - egy visszhangmentes szoba.

- Rádióhullámok elnyelésére - tette hozzá Giordino. - Ezeket a szépségeket általában a védelmi minisztérium beszállítói használják a legújabb elektronikus kütyük tesztelésekor. - Kütyüket mondtál? - mutatott Pitt a szoba közepére, ahol egy emelvényen tucatnyi fémszekrény és néhány számítógépállvány volt egymás mellé zsúfolva. Az emelvény közepén egy lyuk tátongott, amibe egy torpedó alakú eszközt lógattak bele a három emelet magasan elhelyezkedő mennyezetről. Pitt és Giordino közelebb merészkedett a futóhídon, ami az emelvényt az ajtóval összekötötte. - Ennek semmi köze az olajkitermeléshez - állapította meg Pitt. Az állványokon mintegy negyven számítógépház-méretű műszer volt, amiket vastag fekete kábelek kötöttek össze. Mindegyik állványon volt egy-egy apró LED kijelző is és több mérőműszer. A szélen egy nagy készülék állt Erweiterung és Frequenz feliratú tárcsákkal, mellette egy számítógép-kijelző és egy billentyűzet. Pitt megnézte a készülék feliratait, és tűnődve felhúzta szemöldökét. - A középiskolában felszedett nyelvi ismereteim ugyan megkoptak, de átkozott legyek, ha ez nem németül van. - Németül? Azt hittem, errefelé a kínai meg az orosz a menő. - Ami azt illeti, a műszerek nagy része német gyártmány. - És rengeteg kakaó szaladgálhat bennük - számolta meg Giordino a sorba kötött műszereket. - Szerinted mire való? - Csak tippelni tudok. A szekrények kereskedelmi rádióadóknak tűnnek, az állványok pedig az adatok feldolgozását végezhetik. Aztán ott van még az a lógó izé. A mennyezetről lógó szerkezethez lépett. Az eszköz három hosszú csőből állt, és nagyjából három méter hosszú volt. A csövek alsó vége kiszélesedett, és valamilyen sűrű anyaggal egymáshoz voltak rögzítve. Felső végükből vastag kábelkötegek bújtak elő, ezek a számítógépállványokhoz vezettek. - Olyan, mint egy jelátalakító, de ekkorát még nem láttam. Talán egy felturbózott szeizmikus képalkotó berendezés, kőolaj felkutatni sára. - Ennyire bonyolult cuccot fúróknál még nem láttam. Pitt átlapozta a billentyűzet mellett heverő kézikönyveket és füzeteket. Mindegyik német nyelven volt írva. Az egyikből, amelyik a leglényegesebbnek tűnt, kitépte az első néhány lapot, és a zsebébe gyűrte. - Egy kis olvasnivaló a hazaútra? - kérdezte Giordino. - Még van mit csiszolni a német igeragozásomon. Pitt visszatette a könyvet a helyére, aztán mindketten átkeltek a futóhídon, és elhagyták a helyiséget. Alig tettek néhány lépést, amikor a műhelyben gyanús mozgolódás támadt. - Az a fehér köpenyes patkány gyanút foghatott - morogta Giordino.

- Attól tartok. - Pitt visszament, résnyire nyitotta a visszhangmentes szoba ajtaját, aztán intett Giordinónak, hogy kövesse a legközelebbi laborba. - Megvárjuk, míg elvonulnak mellettünk, aztán szépen kislisszolunk. Bevonultak, lekapcsolták a lámpákat, és a falnak lapultak egy-egy szekrény fedezékében. Csak most, hogy mindketten mozdulatlanná dermedtek, tűnt fel nekik az erős, átható vegyszerszag, és vették észre a fal mellett sorakozó acélkádakat. Mellettük, egy asztalon kefék és fogpiszkálók sorakoztak. - Azt hiszem, bekapták a csalit - suttogta Giordino. Pitt az üvegfal felé pillantott. Két selyemruhás őr sietett el mellettük; egyenesen a nyitva hagyott ajtó felé tartottak. - Keríts egy seprűt! - vetette oda Giordino, és kivágtatott a folyosóra, de ahelyett, hogy a kijárat felé vette volna az irányt, a két mongolt rohamozta meg egy lesből támadó linebacker7 lendületével. Egyszerre találta el mindkettőt, de a hatás így is frenetikus volt. A nyitott ajtóban, neki háttal álló őrök úgy szálltak be a szobába, mintha vasvillával hányták volna be őket. Alighogy elterültek a párnázott padlón, Giordino berántotta az ajtót, és megvárta, hogy Pitt odaérjen a vécé mellett talált felmosófával. Giordino a kilincs alá rakta, és kiékelte az ajtófélfák között. - Ezzel ellesznek egy darabig - dörzsölte meg sajgó vállát. Pitt elégedett mosollyal állapította meg, hogy a bent rekedtek kiabálását erőtlen suttogássá halkította a hangszigetelő anyag. Giordino a kijárat felé indult, de Pitt megállította a rejtekhelynek használt labornál. - Csak kíváncsiságból - mondta, s felkapcsolta a villanyt. - Emlékezz a macskára. A kádak, nézte végig őket Pitt, egy színtelen, formalinszagú folyadékkal voltak megtöltve. Az egyik alján, egy tálcára helyezve, egy fényes ezüsttárgy hevert. Pitt szerzett egy csipeszt, és kiemelte az ékszert a folyadékból. Egy szépen kidolgozott, gyémánt alakú ezüstmedál volt, közepén vörös kővel, amit a föléje vésett, kétfejű sas vagy sólyom őrzött. A kő alá egy meglehetősen hosszú arab szöveget véstek. Régi lehetett, és igen értékes, talán egy királyi család nőtagja viselhette egykor. - Egy elektronikai műszergyárral kombinált műkincskonzerváló labor mormogta Pitt. - Érdekes párosítás. - Lehet, hogy csak érméket gyűjt. Mit szólnál hozzá, ha lelépnénk, mielőtt még eszükbe jut, hogy fegyver van náluk? Pitt a zsebébe csúsztatta a medált, és követte Giordinót a kijárat fele. A csarnokba érve hálásan integettek a meglepett fehér köpenyesnek, és kislisszoltak a szabadba.

Kint időközben erőre kapott a szél, sűrű porfelhőt kergetve végig az udvaron. Pitt és Giordino visszatért a garázsba, ahol a defektes kerék még mindig a helyén volt, mert a szerelő nem bírt egy makacs csavarral. Pitt az ajtóhoz lépett, és kinézett a főépületre. A két mongol „kolléga" a felhajtón álldogálva beszélgetett, a bejárat két oldalán pedig két őr cövekéit. - Ha a zsarukat nem engedték be, mi sem fogunk simán besétálni jegyezte meg Pitt. - Másik bejáratot kell találnunk. Ha Theresa és a többiek itt vannak, akkor odabent kell lenniük. - Giordino körbekémlelt. - A gond csak az, hogy nincs időnk körbejárni az épületet, mert a fiúk bármikor kiszabadulhatnak a gumiszobából. - Ki mondta, hogy járni kell? - intett Pitt a garázsban, közvetlenül a kapu közelében álló kerti autó felé. Odament, megnézte, hogy benne van-e a kulcs, aztán egy alkalmas pillanatban belekapaszkodott a kormányába, és kitolta az udvarra. Amint takarásba kerültek, felpattantak rá, és Pitt beindította a motort. A valójában golfpályák karbantartására kifejlesztett kisautónak két ülése volt, mögöttük egy apró, lapos platóval. Pitt rátaposott a gázpedálra, és a kisautó mozgásba lendült. Tőlük jobbra, a műhelyépület túlsó végéhez hozzáépített istállóból két lovas ügetett elő. Szerencsére épp ekkor kapott új erőre a szél, és egy porfelleg kitakarta őket. Pitt gyorsan rántott egyet a kormányon, és az ellenkező irányba hajtott az autóval. Az út a birtok főkapuja mellett vezetett el, de az őrök ügyet sem vetettek a zöld karbantartó kocsira. Egy apró hídon kellett áthajtaniuk, ami a kapu mellett beömlő csatorna felett ívelt át. Ez utóbbi táplálta a birtokot keresztül-kasul szelő kisebb csatornákat és patakokat. - Szép kis öntözőrendszer - jegyezte meg Giordino. A kaviccsal leszórt út a híd után is párhuzamos maradt a fallal, azzal együtt kanyarodott a lakóépület bal sarka mögé, ahol nem sokkal ezután a fal egy meredek, sziklás lejtőben végződött. A föld alól egy vastag betoncső nyúlt ki, melyen át a csatorna vizének egy része a mélyben kanyargó folyóba zuhogott alá. Pitt megállította a járgányt egy fa mögött, és a szakadék széléhez lépett. Az épület hátsó fala gyakorlatilag egy vonalban volt a szirt meredeken lejtő falával, egy szeszélyesen kanyargó ösvényen azonban le lehetett jutni a palota alapját képező sziklapadra, onnan pedig vissza a túlsó szárny mögé. A sziklapadtól a hegyoldal meredeken lejtett majdnem egy kilométeren át, szükségtelenné téve egy hátsó védőfal megépítését. - Jól sejtem, hogy gyalogolni fogunk? - kérdezte Giordino a szűk ösvény láttán.

- Vagy ez, és megtaláljuk azt a hátsó bejáratot, bárhol legyen is, vagy visszamegyünk, és behajtunk a főbejáraton. Az ösvény rövid volt, de meredek, tele patkók vájta buktatókkal. A közeli vízesés felől jéghideg vízpermetet szórt rájuk a szél, majd -ahogy eltávolodtak a zuhatagtól - porral hintette meg átnedvesedett kínai öltönyüket. - Csodás - dünnyögte bosszúsan Giordino. - Pont ezt hiányoltam. Az épület másik szárnya alá érve felkaptattak az ösvényen, és egy bokor mögött megbújva felmérték a terepet. A kert felőli bejáratot rögtön kiszúrták - nem volt nehéz, két selyemruhás őr fogta közre. - Rajtuk is kipróbálod a nyelvtudásodat? - kérdezte komolyan Giordino. Pitt nem szerette volna beverekedni magát az épületbe, mert még mindig nem volt bizonyítéka rá, hogy Theresáékat odabent tartják, de azok után, ami a laborban történt, így is, úgy is kalandos távozás várt rájuk. - A sövény mögött eljuthatunk addig a kőépületig - mutatta Pitt -, onnan pedig visszakanyarodhatunk a fal mellett, és hátulról meglephetjük őket. Giordinónak nem volt ellenvetése. Egy porfelhő leple alatt átosontak a sövény mögé, és onnan pedig tovább a fura, kerekded kőépüléthez. Megkerülték, és a bejárat boltíve alá rejtőzve kilestek. Az őrök a helyükön voltak, de a csípős szél elől behúzódtak az ajtó és a fal vonala közötti mélyedésbe. Úgy tűnt, senki sem vette őket észre. Vagy talán mégis?

21. MIUTÁN NÉGY ÓRÁN KERESZTÜL zötykölődtek Közép-Mongólia hegyein és sztyeppjein egy földútnak is csak jóindulattal nevezhető valamin, Sinzse meg volt győződve róla, hogy felültették. Egyetlen kőolajkutat sem látott az egész út alatt, aminthogy nyilván nem is voltak, mert a rejtélyes mongol kőolajkészlet nem létezett. Persze az egész Fei elnök hibája volt, mert ő akart szélmalomharcot vívni ahelyett, hogy elfogadta volna a tényeket. A gond csak az volt, nem Fei öltötte magára a Don Quijote-páncélt, hanem neki, a gazdasági miniszternek kellett megtennie ezt. Sinzse már várta, mikor állnak meg a következő ger előtt, hogy az Avarga vezetője eléje bicegjen egy lerobbant póni hátán. Dühe és csalódottsága azonban hamar szertefoszlott, amikor a poros karaván

átgurult az elegáns kovácsoltvas kapun. Az, hogy egy ilyen elegáns palota nőtt ki a földből egy ennyire távoli és elhagyatott vidéken, egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat, és az is, ahogyan Bordzsin - aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy birkapásztor fogadta őket. A kifogástalan európai öltönyt viselő házigazda mély főhajtással fogadta az autóból kiszálló minisztert. Üdvözlő szavait az oldalán álló tolmács fordította mandarin nyelvre. - Isten hozta, Sinzse miniszter úr. Remélem, kellemesen utazott. - Örömömre szolgált megismerkedni a gyönyörű mongol tájjal felelte diplomatikusan Sinzse. - Engedje meg, hogy bemutassam önnek a húgomat, Tatjánát, a terepműveleti igazgatónkat. Tatjána kecsesen fejet hajtott, de Sinzse figyelmét így sem kerülte el, hogy a nő tekintetéből ugyanaz az önteltség sugárzik, mint a báty jáéból. Sinzse barátságosan elmosolyodott, illedelmesen bemutatta a kísérőit, aztán megszemlélte a felhajtó szélén felsorakozott lovasokai - Sok jót hallottam a mongol lovakról - mondta a miniszter. - Ön is tenyészt, Bordzsin úr? - Csak egy kisebb ménesem van a biztonsági különítményünk számára. Elvárom, hogy az őrség minden tagja jó lovas és kiváló íjász legyen. - Érdekes tisztelgés az ősök előtt - jegyezte meg Sinzse. - Es egyben hasznos is. Ezeken a tájakon egy mongol ló oda is eljut, ahova autóval lehetetlen. Nem vagyok a modern technika ellen, de az is tagadhatatlan, hogy az őseim lóháton, íjjal a kezükben hódították meg a fél világot. Úgy vélem, mindkettő igen hatékony még ma is. De ne álldogáljunk kint ebben a pokoli szélben - tessékelte Bordzsin a bejárat felé a látogatókat. Átkelt velük a halion, és a díszterem felé terelte őket. Sinzse, aki hozzáértő tekintettel csodálta a főfolyosó falai mentén sorakozó antik műkincseket, megállt egy ágaskodó bronzló előtt. A patinás mén hátterét egy színes, keretbe fogott fali mozaik alkotta. - Fantasztikus - ismerte fel Sinzse a szoborban a kínai kéz nyomát. Jüan-dinasztia? - Nem, egy kicsivel korábbi, a Szung-dinasztiából - felelte büszkén Bordzsin. - A házban található műtárgyak többsége a korai tizenharmadik századból való, a nagy mongol hódítások idejéből. A mozaik Szamarkandból van, a faragott talapzat pedig Indiából, 1200 környékéről. Ön is műgyűjtő? - Hivatalosan nem - mosolyodott el a miniszter. - Van néhány szerény porcelánom a Jüan- és a Ming-dinasztiából, de ez minden. Az ön gyűjteménye viszont lenyűgöző. Gondolom, nem volt könnyű megszerezni ezeket a gyönyörűségeket.

- Bizonyára, de ezt a hongkongi műkereskedőmtől kellene megkérdeznünk - válaszolta rezzenéstelen arccal Bordzsin. Beléptek a folyosó végéből nyíló díszterembe. A padlótól a mennye zetig érő ablakok máskor nagyszerű kilátást biztosítottak a völgyre, most azonban a kertet is csak akkor lehetett látni, ha a port kergető szél alábbhagyott egy pillanatra. A terem egyik felét néhány kanapé és egy bárpult foglalta el, a másikat pedig egy hatalmas mahagóni tárgyalóasztal. Bordzsin ide ültette le a küldöttséget. O maga az asztal egyik végén foglalt helyet, háttal a középkori lándzsákkal, kardokkal és visszacsapó íjakkal teleaggatott falnak. A fegyverek alatt, polcokra kiállítva lószőrtinccsel ékesített sisakok és ngyagból készült gömbölyded, primitív kézigránátokra emlékeztető tnrgyak sorakoztak. A gyűjteményt egy kitömött, szárnyát baljósan széttáró sólyom őrizte. A madár feje fel volt emelve, csőrét pedig szétfeszítették, mintha épp utolsó jajkiáltását hallatná. Sinzse a fegyverekről a sólyomra pillantott, a sólyomról pedig a házigazdára, és megborzongott. Az igazgató tekintetéből ugyanaz a könyörtelen vadság áradt, mint a kitömött ragadozó üvegszeméből. A miniszternek nem kellett túlságosan megerőltetnie a fantáziáját, hogy elképzelje a házigazdát, amint lekap egy lándzsát a falról, és habozás nélkül átdöf vele egy embert. Míg letették eléje a gőzölgő teát, a gazdasági miniszter megpróbált felülkerekedni a személyes érzésein, és inkább a látogatása céljára összpontosítani. -A kormányunk megkapta az ajánlatát, amiben jelentős mennyiségű nyers kőolajat ajánl fel hazánknak. A pártvezetés engem hatalmazott fel, hogy ellenőrizzem az ajánlat valós voltát, és tárgyaljak a feltételekről. Bordzsin hátradőlt a székében, és hahotázni kezdett. - Hát hogyne! Végtére is gyanús, nem? Miért akarhat Mongólia, ezer éven át Rhotan legádázabb ellensége, váratlanul segítő kezet nyújtani nyugtalan déli szomszédjának? Hogyan léphet elő egy rongyos parasztok és pásztorok lakta, csupa por és trágya ország egyik pilla natról a másikra a természeti erőforrások gazdag tárházává? Megmondom, hogyan. Úgy, hogy Kína és Oroszország évtizedekre rabságba kényszerített minket a saját hazánkban. Elzártak minket a világ többi részétől, egy elfeledett, időből és térből kiesett, elátkozott szigetet esi náltak országunkból. Nos, Sinzse miniszter, attól tartok, hogy azok nak az időknek vége. Tudja, Mongólia egy gazdag ország, csak önök nem vették maguknak a fáradságot, hogy észrevegyék ezt, amíg alkal muk lett volna rá. A nyugati vállalatok már felfedezték erdőinket cs érckészleteinket, de az olajról ők lemaradtak, mert akkor, amikor meji

senki sem nézte ki ebből a földből, hogy kincset rejthet, mi nem kíméltük az időt és a pénzt, és most learatjuk a jutalmunkat. Intett Tatjánának, hogy hozza oda az előkészített térképet, terítse a kínai miniszter elé. A nő felkapott két faragott jade-követ az asztal ról, és lenyomtatta velük a papírlepedő felfelé kunkorodó széleit. A Mongóliát ábrázoló térkép egy részén, a délkeleti határ mellel! egy vörös folt virított, alakját tekintve olyan, mint egy vörösborba pottyant amőba. A folt közel nyolcvan kilométer hosszúra nyúlt, alsó széle a kínai Belső-Mongólia északi határát súrolta. - A Temüdzsin-olajmező. Egy természetes medence, melyhez viszonyítva az önök öregedő Dacsing mezeje nem több egy pocsolyánál - utalt Bordzsin Kína legnagyobb, kiürülőben lévő kőolajlelőhelyére. - A próbafúrások szerint mintegy negyvenmilliárd hordónyi kőolajat és ötventrillió köbméter gázt rejt a föld mélye. Az önöknek szánt napi egymillió hordó csak egy apró töredéke lesz a termelésünknek. - Miért nem kapott nyilvánosságot a felfedezés? - kérdezte kétkedéssel a hangjában Sinzse. - Hallanom kellett volna róla, hogy ilyen jelentős felfedezést tettek a határaink közelében. Bordzsin hegyes fogai elégedett cápamosolyra villantak. - Nem sok élő ember van ezen a szobán kívül, aki tud a felfedezésről közölte rejtélyesen. - A kormányunknak sincs tudomása a készletekről. Különben, mit gondol, hogyan szerezhettem volna meg a terület kitermelési jogait? Volt néhány kisebb, puhatolózó expedíció Mongóliába, és találtak is némi kőolajat, de az aranybányát, képletesen szólva, nem találták meg. Nekünk is csak igen különleges berendezésekkel sikerült e természeti kincsek nyomára bukkannunk. Ezek igen mélyen rejlő készletek, ami részben megmagyarázza, miért maradtak eddig észrevétlenek. De nem akarom a részletekkel untatni önöket. Elég annyi, hogy a próbafúrások megerősítették a mérések eredményeit. Sinzse érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Egyelőre kénytelen volt elfogadni, hogy a hatalmas olajmező valóban létezik, és abba is bele kellett nyugodnia, hogy - így vagy úgy - üzletet kell kötnie az Avargával, de azt senki nem akadályozhatta meg, hogy mélységes undort érezzen felfuvalkodott, és nem mellesleg kétes erkölcsű vendéglátója iránt. - Az rendben, hogy a kőolaj ott van a földben, de hogyan fog kilencven nap múlva a rendelkezésünkre állni? Ennyi idő alatt lehetetlen kiépíteni a vezetéket. - Nem lesz könnyű, de megoldható - felelte Bordzsin. Tatjána egy másik, Mongóliát és Észak-Kínát ábrázoló térképet rakott eléjük. A térkép kínai részét vörös vonalak szelték keresztül-kasul. - A jelenlegi kí-

nai kőolajvezetékek - magyarázta Bordzsin. - Ez itt a nemrégen befejezett Dacsing-Peking vezeték, a csinhuangdaói kikötővel összekötve. Sinzse egy apró X jelet vett észre a Belső-Mongólián átfutó vezeték mellett. - Ez a pont - világosította fel Bordzsin - harminc kilométerre van a mongol határtól, és negyvenre a most épülő vezetékünktől. Önöknek nem kell egyebet tenniük, mint meghosszabbítani a határig, és már indulhat is az olaj. - Negyven kilométernyi kőolajvezeték? Képtelenség megépíteni kilencven nap alatt! Bordzsin felállt, és megkerülte az asztalt. - Ugyan, az amerikaiak naponta tizenhat kilométernyi sínt raktak le, amikor a transzkontinentális vasútjukat építették az 1860-as években. Vettem magamnak a bátorságot, és felmérettem a terepet, valamint a csőelemeket is megrendeltem a gyártótól. Továbbá, ha szükség lenne rá, földmunkagépeket is tudok kölcsönözni. Én biztos vagyok benne, hogy annak az országnak, amelyik megépítette a Három Szurdok erőművet, ez gyerekjáték lesz. -Látom, alaposan felmérte a szükségleteinket - mondta jól leplezett megvetéssel Sinzse. -Ilyen a jó üzleti partner - mosolygott Bordzsin. - Most pedig térjünk rá az ellenszolgáltatásra. Hordónként száznegyvenhatezer togrogot, azaz százhuszonöt amerikai dollárt fognak fizetni nekem, átadják nekünk Dél-Mongóliát, vagy ahogyan önök tévesen nevezik, Belső-Mongólia Autonóm Régiót, valamint közvetlen és kizárólagos vezetéket biztosítanak Csinhuangdao kikötőjébe, ahol lehetővé teszik, hogy egy saját töltőállomásról szabadon exportálhassam kőolajfeleslegemet. Miközben a tátott szájjal figyelő kínainak beszélt, Bordzsin az ablakon túl kavargó porfelhők színorgiájában gyönyörködött. Ekkor figyelt fel az udvaron átsuhanó alakokra. Két fekete öltönyös férfi szaladt át a szentélyhez; megkerülték, a bejáratánál előbukkantak, majd rögtön el is tűntek a belsejében. Bordzsin érezte, hogy gombóc gyűl a torkába. - Kérem, bocsásson meg egy pillanatra - fordult a miniszter felé. Sürgős elintéznivalóm akadt. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, kiviharzott a szobából.

22.

A SZÉL IDEIGLENESEN ELCSENDESÜLT, arra kényszerítve Pittet és Giordinót, hogy a boltív alatt maradjon. Ha már itt voltak, Pitt hátrafordult, és megcsodálta a kőépület belsejébe vezető alagút falát. Bár maga az építmény ősréginek tűnt, nemrégen újíthatták fel, amint azt a kövek közötti ép, sima habarcs is igazolta. Ráadásul, döbbent rá Pitt, éppen az udvar közepén helyezkedett el, így a főépület gyakorlatilag köréje volt építve. - Mi lehet ez? - figyelt fel Giordino az alagút végén pislákoló gyertyafényre. - Egy buddhista templom? - Valószínűleg - felelte Pitt. - Végül is Mongóliában ez az uralkodó vallás. Mivel a szél még mindig nem akart a segítségükre lenni, és a kíváncsiság is hajtotta őket, csendben végigmentek a folyosón, és beléptek a főkamrába. A fáklyák és gyertyák imbolygó fényében azonban nem egy templom belseje tárult eléjük, mint arra számítottak, hanem egy mauzóleum. Bár volt egy apró faoltár a terem egyik végében, kétoldalt egy-egy jókora kőkoporsó foglalta el a helyet. Mindkettő fehér márványból készült, és nem lehetett régebbi húsz-harminc évesnél. Pitt nem tudta elolvasni a fedőlapokra vésett cirill betűket, de majdnem biztos volt benne, hogy Bordzsin apjának és anyjának a tetemét rejtik. Azt azonban, hogy a kripta közepén ki fekszik, megtippelni sem tudta. A másik kettővel ellentétben a csiszolt márvány emelvényre helyezett gránitkoporsó határozottan réginek látszott. A sírbolt falait és mennyezetét lovak és vadállatok domborművei díszítették. Valaha színpompásak lehettek, az idő vasfoga azonban csak mutatóban hagyott rajtuk festéket. A bejárat mellett kilenc oszlop állt, mindegyik egy-egy fehér prémdarabbal a tetején, ahogyan azt a főépület előtt is láthatták. - Valakit nagyon exkluzív végtisztességben részesítettek - jegyezte mejg Giordino. - Úgy tűnik, a derék Mr. Bordzsinnak kék vér csörgedezik az ereiben válaszolt Pitt. Giordino valamit észrevett az oltár mellett. - Attól tartok, szükség lesz még egy koporsóra - indult az oltár leié. A kőkoporsó mögötti padon, vékony pokróccal letakarva, egy ember volt kiterítve. Pitt felemelte arcáról a takarót, hogy döbbenetére Royt ismerje fel a halottban. A szeizmikus mellkasából egy nyílvessző állt ki. - Theresa és Wofford itt van - mondta erőtlen hangon Giordino. - Reméljük, hogy ők sokkal szerencsésebbek voltak - takarta vissza Roy arcát Pitt. Miközben azon rágódtak, hogy vajon nem jöttek-e túl későn, csizmás lábak dobogása zavarta meg a kripta csendjét. Egy másodperccel később a hátsó ajtónál látott két őr rontott be a kam-

rába. Ugyanúgy voltak öltözve, mint a kaput őrző fickók, de lőfegyver helyett mindketten egy-egy hegyes lándzsát szorongattak. Derekukról rövid kés lógott, hátukon tegez és íj volt átvetve. Egyik sem számított a legmodernebb fegyvernek, de kis távolságból ugyanolyan halálosak voltak, mint egy pisztoly vagy egy puska. A kamrába érve az őrök lelassítottak, majd az oltárnál álló idegenek láttán megint sebességbe kapcsoltak, és lándzsáikat előreszegezve rohamot indítottak. Jobban jártak volna, ha eldobják őket, mert így csak időt adtak a célpontjaiknak. Giordino reagált elsőnek. Felkapott egy kisebb padot az oltár mellől, és a két őr lábának dobta. Sikerült is sípcsonton találnia azt, amelyik közelebb volt; a férfi megbotlott, és arccal előre elterült a padlón. A lándzsa ártalmatlanul elgurult. A másik őr egy gátfutó kecsességével átugrotta a padot, és Pitt felé vette az irányt, aki tétlenül, látszólag dermedten várta, hogy közelebb érjen. A mongol, a biztos győzelem mámorától megrészegülten hátralendítette a könyökét, hogy Pittbe vágja a lándzsáját. Pitt pontosan erre a pillanatra várt. Fürgén oldalra lépett, és bal kezével ellökte magától a fegyver nyelét. A hoppon maradt harcos elcsörtetett mellette, bamba képpel megállapította, hogy csak a levegőt sikerült átdöfnie, majd dühösen oldalra suhintott. Helyzete folytán nem okozhatott komoly sérülést, de azért így is jó alaposan rásózott Pitt vállára. Mindketten elvesztették az egyensúlyukat, és a mongol az oltárra zuhant, Pitt pedig a kőkoporsónak. Csaknem egyszerre pattantak fel, de a mongol most már sokkal óvatosabb volt. Előbb alaposan felmérte az ellenfele helyzetét és mozgási lehetőségeit, csak ezután markolta meg a lándzsáját, hogy szemét mindvégig Pitten tartva újra támadásba lendüljön. Pitt tudta, hogy fegyvertelenül nem sok esélye van, és Giordinóra sem számíthatott, mert annak is megvolt a maga baja a másik őrrel. Ekkor jutottak eszébe a prémdarabokkal fellobogózott oszlopok. Gyorsan nekihátrált a külön márványtalapzatokba ágyazott vaskos rudaknak, és lopva megragadta azt, amelyik a háta mögött volt. Az őr nem fogott gyanút; csak követte Pittet a lándzsa hegyével, és fokozta a/ iramot. Pitt megvárta, hogy a kettejük közötti távolság három méterre csökkenjen, és hirtelen előredöntötte az oszlopot. A két és fél méter hosszú rúd jóval túlnyúlt a mongol lándzsáján. A meglepett őr fékezni próbált, de túl későn kapott észbe és túl nagy lendülettel érkezett, sza bályszerűen felökleltetve magát az oszlop tompa végével. Térdre rogyott és elejtette a lándzsáját, de kemény fából faragták: ahelyett, hogy megadta volna magát, négykézlábra ereszkedett, és a lándzsája után vetődött. Mielőtt még megkaparinthatta volna, Pitt megemelte az

oszlopot, és oldalra lendítette a súlyos márványtalpat. Az őr az utolsó pillanatban felismerte a veszélyt, és megpróbált lebukni, de elszámolta magát. Ahelyett, hogy elkerülte volna az ütközést, belefejelt a márványkockába, és elájult. - Te aztán nem kíméled a lakberendezést - dörögte Giordino, amikor a márványtalp hangos robajjal a fényes kőpadlóra zuhant. Pitt odanézett, és azt látta, hogy a barátja az öklét dörzsölgeti a másik, szintén ájultan heverő őr mellett állva. - Jól vagy? - Sokkal jobban, mint ez a két fickó itt. De mi lenne, ha eltűnnénk innen, mielőtt még újabb vitézek teszik tiszteletüket a dicső ősök sírjánál? - Az nagyon jó lenne. Pitt felkapta az egyik lándzsát, és elhagyták a kriptát. A boltívhez érve megálltak, és kidugták a fejüket a süvítő szélbe. A látvány, ami a szemébe ötlött, minden volt, csak lelkesítő nem. A két gyalogos őr helyét két selyemruhás lovas vette át a ház hátsó bejáratánál, egy harmadik mongol pedig - szintén lóháton - a kertet kutatta a nyomaik után. Pitt és Giordino kénytelen volt az ellenkező irányba távozni, de hamarosan kiderült, hogy itt sem rózsásabb a helyzet. Alighogy megkerülték a sírboltot, hat kosztümös fickó lovagolt elő az épület jobb szárnya mögül. Egyenesen feléjük tartottak. Azokkal az őrökkel ellentétben, akiket eddig láttak, ezeknek puska lógott a vállukról. - Megérkezett a lovasság is - morogta Giordino. - Ami el is döntötte, hogy merre távozunk - kanyarodott Pitt a sírbolt mögötti kocsiszín felé. Bevetette magát a ládák és szekerek közé, hogy egy poros, a korai 1920-as évekből való Rolls-Royce-szal találja magát szembe a szín hátuljában. Szívesen megnézte volna közelebbről is, de most ennél fontosabb volt az, hogy eltűnjenek a balfenéken. Épp ki akartak futni a szín mögé, amikor valami elsuhant Pitt füle mellett, és zizegve beleállt egy láda oldalába. - Becsapódás! - kiáltotta Pitt, és lebukott a második nyílvessző elől. Giordino egy hordó mögött keresett menedéket. - Még egy lovas - lesett ki a hordó teteje felett. Pitt is kinézett az udvarra; a sövény mellett álló lovas már felajzot-ta az íjat, és most, hogy a célpont előbújt, elengedte az ideget. Pittnek épphogy sikerült visszabuknia a láda mögé, de amint a nyílvessző elsuhant felette, felpattant, és a mongol felé fordult. Most rajta volt a sor. Miközben az őr hátranyúlt, hogy kivegyen egy nyilat a tegezből, Pitt meglendítette a karját, és eldobta a kriptában zsákmányolt lándzsát. A lovas majdnem tizenöt méterre volt tőle, de a dobás jól sikerült, és ha a mongol nem fordul ösztönösen oldalra, a lándzsa minden bizonnyal

átüti a testét. így csak a jobb felkarját találta el, de ez is elég volt ahhoz, hogy elejtse az íját, és bal kezével vérző sebéhez kapjon. Pitt és Giordino azonban nem sokáig élvezhette a diadal mámorát. A másik három lovas sem tétlenkedett: átvették sérült társuk helyét, és folytatták az ostromot. Közben az őrjárat is megérkezett, és perceken belül acélhegyű nyílvesszők zápora zúdult a ládákra és szekerekre. Az íjászok nagyon értették a dolgukat, a halálos lövedékek mágnesként követték Pitt és Giordino minden mozdulatát. Ha nem lett volna a cudar szél, hamar végeztek volna a két betolakodóval, de a por zavarta őket a célzásban, és a kiszámíthatatlan légmozgás eltérítette a nyílveszőket. Közben persze Pitt és Giordino sem tétlenkedett; bár fegyvertelenek voltak, nem adták könnyen magukat: azzal védekeztek, amivel tudtak. A szekerek tele voltak szerszámokkal, ezek repültek most vissza alkalmi lövedékekként a támadókra. Giordino különösen a csákányok dobálásában bizonyult tehetségesnek; az egyikkel egy mongol combját sikerült felhasítania, egy másikkal pedig leütött egy őrt a lováról. A röpködő csákányok és ásók egyelőre távol tartották a lovasokat, de az egy percig sem volt kétséges, hogy ki áll nyerésre. A szél eddig Pitt és Giordino szövetségese volt szűnni nem akaró porviharával és szeszélyes lökéseivel, de úgy tűnt, az atmoszféra isteneinek is levegőt kell venniük időnként, mert hirtelen csend lett, és a por ülepedni kezdett. Egy pillanat sem telt bele, és olyan nyílzápor zúdult a színre, hogy az eddig hősiesen védekező páros kénytelen volt bebújni egy szekér alá. Ráadásul, mintha nem lett volna már így is elég nagy a baj, az őrjárat emberei elrakták íjaikat, és tüzet nyitottak. Úgy tűnt, fogytán a türelmük. - Van egy rossz érzésem - motyogta Giordino vérző arccal. Egy visszacsapódó nyílvessző sebesítette meg. - Gondolod, hogy ráharapnának a fehér zsebkendőre? ~ Nem hiszem - felelte Pitt a mérnökre gondolva. Egy nyílvessző vágódott a szekér küllői közé. Pitt ösztönösen odébb gurult. Egy vékony bütykös tárgy nyomódott a hátába. Egy koszos ponyvával letakart jár mű része volt. - Én azt mondom, hogy a legközelebbi porfelhő leple alatt rohanjuk le valamelyik lovast, szedjük le a lováról, és pattanjunk nyeregbe javasolta Giordino. - Más kiutat nem látok. - Kockázatos - mormogta Pitt. Megfogta a ponyva szélét, és lehúzta a járműről. - Van egy jobb ötletem. - Akkor ki vele, de mielőbb! - mondta Giordino anélkül, hogy hátranézett volna. - A nyereg rendben - felelte Pitt -, de nem az lesz alatta, amit gondoltál.

23. A FALRA SZERELT RÁDIÓVEVŐ egy halk kattanással vételre állt. A szél által keltett háttérzaj eltompította a hívó fél hangját, de a jel közelsége miatt így is tökéletesen érteni lehetett minden egyes szót. Körülvettük őket a szentély mögött. A kínai küldöttséggel érkeztek mint állami biztonságiak, de az embereim szerint, akiket bezártak a tesztkamrába, valójában oroszok. - Tehát orosz kémek. A kormányuk küldhette őket, vagy ami még valószínűbb, egy orosz olajtársaság - vonta le a következtetést Bordzsin. Tegyen róla, hogy ne hagyhassák el élve a birtokot, de amíg a küldöttség itt van, ne nyissanak tüzet - parancsolta ingerült hangon. - És részletes jelentést várok arról, hogy miért nem szűrték ki őket már a kapunál! Bordzsin a helyére tette a kézibeszélőt, becsukta a rádió adó-vevőt rejtő cseresznyefa szekrényke ajtaját, és visszasietett a díszterembe. A kínai miniszter az ablaknál állt, és ködös tekintettel a tomboló porvihart nézte. -Elnézését kérem, amiért megvárakoztattam - mondta zord mosollyal Bordzsin. - Egy kis gond volt a kísérete két tagjával. Attól tnrtok, nem mehetnek vissza önökkbl. Természetesen a rendelkezésére bocsátok helyettük néhány biztonsági őrt, ha óhajtja. Sinzse a szoba felé fordult. Ezért volt a lövöldözés? - Nem, annak semmi köze ehhez. Az embereim lőgyakorlatot tar-toltak. A miniszter komor léptekkel az asztalhoz ment, és leült a helyére. - Az ajánlata felér egy zsarolással - közölte vontatott hangon. -A követelései pedig felháborítóak és nevetségesek! - adott végre szabad folyást az indulatának. - A követeléseim nem képezik tárgyalás alapját, és talán nem is olyan nevetségesek, ha arról van szó, hogy egy ország a gazdasági összeomlás szélén van - sziszegte Bordzsin. Sinzse megvetéssel nézett a vendéglátójára. Az első perctől fogva ellenszenves volt neki ez az arrogáns, követelőző mágnás. Ugy tett, mintha baráti jobbot nyújtana, de valójában egy alattomos kígyó volt, akit nemhogy segíteni akart volna, hanem minél jobban ki akarta használni Kína szorult helyzetét. Sinzse már attól rosszul érezte magát, hogy alkudoznia kell vele, de nem tehetett mást: a pártvezetés, és különösképpen az elnök, olajat akart, mégpedig olyan elszánt kétségbeeséssel, hogy az sem volt kizárt, hogy elfogadják az ajánlatot.

- Tekintsen úgy rá, Sinzse miniszter úr, mint egy mindenki számára előnyös tranzakcióra - folytatta higgadtabban Bordzsin. - Kína megkapja a gazdasága működtetéséhez elengedhetetlen kőolajat, én a hosszú lávú elkötelezettséget mint fő beszállító, a Mongol Autonóm Köztársaság pedig visszakapja jogos státusát, és Mongólia részévé válik. - A határok megváltoztatása komoly dolog - figyelmeztette Sinzse. - Kínának nincs sok vesztenivalója. Mindketten tudjuk, hogy a régió alig több egy poros katlannál, ahol többnyire mongol pásztorok élnek. Mint láthatja, az újraegyesítésnek még számunkra is csak eszmei jelentősége lenne. Gazdasági és hatalmi szempontból nem nyerne és nem veszítene senki. - Lehet, hogy az a terület nem képvisel nagy értéket, de akkor is furcsa, hogy egy magánszemély területvitát kezdeményezzen. - Ez igaz, annál is inkább, mert a mongol kormánynak egyelőn-sejtése sincs minderről. Ha sor kerül rá, ajándék lesz nekik és a nem zctnek egyaránt. - Ön pedig busás jutalmat fog kapni érte, nem igaz? - Mint közvetítő, igényt tartok a terület egy részére, de az elenyé sző hányada lesz az egésznek - felelte ördögi mosollyal Bordzsin Egy vastag, bőrbe kötött mappát adott át Sinzsének. - Már előkészi tettem a szerződéstervezetet mindkét kormány számára. Nagyon ív mélem, hogy Kína mielőbb jóváhagyja. - Holnap délután beszámolok róla a főtitkárnak. A döntést nem fogjuk halogatni, de figyelmeztetnem kell, hogy ha nem hajlandó egyezkedni, az könnyen elutasítást eredményezhet részünkről. - Akkor elutasítják, de a feltételeken nem változtatok. - Bordzsin felállt. - Remélem, belátóak lesznek, és egy hosszú, gyümölcsöző kapcsolatnak nézünk elébe, Sinzse miniszter úr - hajolt meg színlelt alázattal. Sinzse is felállt, mereven meghajolt, majd elhagyta a termet a kíséretével. Bordzsin és Tatjána követték őket a bejáratig, ahol megvárták, hogy a porviharon átbotorkálva beszálljanak az autóikba. Amint a helyzetjelző lámpáik eltűntek a kapu mögött, Bordzsin becsukta az ajtót, és Tatjána felé fordult. - Nyert ügyünk van - jelentette ki magabiztosan. - Ugy legyen. Csak nehogy gyanút fogjanak. - Badarság. Teljesen magától értetődő, hogy a nemzeti öntudatra ébredt Mongólia vissza szeretné kapni történelmi területeit. Tökéletes fedőtörténet. És milyen ironikus! Éppen azokat a területeket fogják átadni nekünk, ahonnan azt az olajat fogjuk kitermelni, amivel fizetünk nekik érte.

- Nem fognak örülni, ha megtudják az igazságot. Érvényteleníteni fogják a szerződést, vagy még rosszabb. És nem fognak a piaci árnál magasabb összeget fizetni az olajért. - Az utóbbi lényegtelen. Új technológiánkkal még hosszú éveken át bizonytalanságban tarthatjuk a piacot, és gazdagon profitálhatunk. Már a Perzsa-öböllel is alapos zűrzavart okoztunk, és a többi még hátravan. Visszatértek a díszterembe, és megálltak a bárpult előtt. Bordzsin levett a polcról egy üveg konyakot, és töltött két pohárral. - Drága húgocskám, már nyertünk. Amint a kőolaj elindul a vezetékben, a kínaiak a markunkban lesznek, és nem mernek visszatáncolni. Ha mégis megtennék, akkor felgyorsítjuk a szibériai vezeték építését, rácsatlakozunk a nakhodkai csomópontra, és Japánnak meg a világ többi részének fogjuk árulni az olajunkat, a kínaiak pedig felköthetik magukat. - Az kétségtelen, hogy a ningbói tűz miatt igen szorult helyzetben vannak. - Temüdzse remek munkát végzett - dicsérte Bordzsin a fivérüket. - Azért azt ne felejtsd el, hogy majdnem megölt a Bajkálon - emlékeztette a lány. - Nem várt következmény volt, a hullám. De itt vagy, biztonságban, és ez a lényeg - mondta atyáskodó hangon a férfi. - És el kell ismerned, hogy nagyon hatásos volt. Előbb tönkretette a szibériai vezetéket, aztán a Perzsa-öböl, és a tűz, ami igazán eredeti ötlet volt, miután nem találtak megfelelő törésvonalába kínai kikötő környékén. Még egy ilyen húzás a Közel-Keleten, és a kínaiak térden csúszva fognak elénk járulni. - Mikor kel át Temüdzse Észak-Amerikába, a végső csapásra? - Már tengeren vannak. A bajkáli felszerelés két nappal ezelőtt érkezett meg Szöulba, és nem sokkal később továbbindították. A hentiji kutatócsapatot is Temüdzse mellé adtam, mivel az orosz kutatókkal úgyis fel kellett függesztenünk a munkálatokat. - Egyébként se volna értelme tovább dolgoztatni őket. A Csingisz mellett talált üres kripta is azt bizonyítja, a másik sírt kirabolták, ha egyáltalán volt benne valami. Ha igen, rejtély, hogy miért nem kerültek napvilágra a kincsek. - Most már ez sem számít. A kínaiaktól hamarosan dőlni fog a pénz. Még várnunk kell egy-két hetet a következő olajsokkig - mondta ábrándos mosollyal Bordzsin aztán bármire hajlandóak lesznek, hogy üzletet kössünk velük. Bordzsin a lépcső felé indult; a húga szorosan követte. A férfi a fordulóban megállt a mongol harcos portréja előtt, és ünnepélyesen megemelte a poharát.

- Az első lépéseket megtettük. Jó úton járunk ahhoz, hogy vissza állítsuk az Arany Horda régi dicsőségét és gazdagságát. - Az apánk büszke lenne ránk - mondta Tatjána. - Ő tette lehetővé mindezt. - Apánkra és urunkra, Csingiszre! - kortyolt bele a konyakba Bordzsin. - És a hódítás kezdetére!

24. A KOCSISZÍNT KÖRÜLVEVŐ BIZTONSÁGIAK parancsnoka az övére akasz totta a rádióját. A Batbold nevű, medvealkatú férfit most értesítei ték, hogy a kínai küldöttség elhagyta a birtokot. Ha a két betolako dó még életben lenne, gondolta bőszen, most ütött az órájuk. A kavargó por miatt nem lehetett belátni a szín belsejébe, de a korábbi nyíl- és ólomzápor súlyosan megsebesíthette a kémeket, meri már nem dobáltak szerszámokat. Sőt nem is észleltek mozgást mai hosszú percek óta. Biztosan feldobták a talpukat, vonta le a kővetkeztetést Batbold. A biztonság kedvéért azért még engedélyezett három sortüzet, majd tűzszünetet parancsolt. Ezután leszállt a lováról, kivonta rövid kardját, és három emberével gyalogosan megközelítette a színt, hogy megnézze a tetemeket. Három méterre lehettek a nyitott épület szélétől, amikor bentről széttört faláda reccsenése hallatszott. Ahogy Batbold és emberei mozdulatlanná dermedtek, egy új hang hallatszott, egy fémes, halkuló berregés. A parancsnok tétován közelebb lépett, és most végre mozgást látott az egyik szekér mögött. A berregés megint felhangzott, és megint elhalkult. - Ott vannak! - mutatott a szekér felé. - Lőjétek le őket! A három biztonsági őr lövésre emelte a karabélyát, de mielőtt még tüzet nyithattak volna, valami előrobbant a ládák mögül, és hangos berregéssel nekik rontott. Batbold tátott szájjal figyelte a feléjük robogó oldalkocsis motorbiciklit. A fakópiros vasparipa nyergében a vezető helyén egy láda ült, és ugyanígy mellette is, az oldalkocsiban. Batbold csak akkor fogta fel, hogy ez csupán látszat, amikor félreugrott a jármű útjából. Védekezően maga elé kapta a kardját, de elkésett. Ahogy a motorbicikli elsuhant a mongol mellett, Giordino ugrott elő a dobozból, akár egy vérszomjas paprikajancsi, hogy egy lapáttal állkapcson sózza a biztonsági főnököt. Batbold bambán ránézett, és elterült a porban.

A főnök mögött álló őrök ijedten szétrebbentek, anélkül hogy egyetlen lövést is leadtak volna. Az egyik megbotlott a saját lábában, és az oldalkocsi elé esett, de megúszta egy csúnya lábsérüléssel. A második elfutott, a harmadiknak pedig Giordino mért ki egy nyaklevest a lapáttal. A doboz oldalába ütött résen át kikandikáló Pitt elkanyarodott a puskával felfegyverzett lovasoktól, és az íjászok felé vette az irányt. Célba vette azt a helyet, ahol a legnagyobb volt a távolság két ló között, és teljes sebességre kapcsolt. - Bújj vissza, mert forró lesz a levegő! - kiáltott hátra Giordino. Még szinte ki sem mondta, nyílvesszők sorozata csapódott a sebtében tákolt fapáncélzatnak. Pitt egy szúrást érzett a bal lábában, de ügyet sem vetett rá: most mással volt elfoglalva. A koros motorbicikli fekete füstöt okádva robogott a lovasok felé. Amint azt Pitt remélte, a puskások nem nyitottak tüzet, mert attól tartottak, hogy a társaikat is eltalálhatják. Az íjászoknak viszont nem kellett visszafogniuk magukat, és nem is tették ezt. Pitt úgy döntött, hasznosabb lenne ritkítani az ellenséges vonalakat, ezért célba vette az egyik lovat. Az állat hátrahőkölt a pöfögő fenevadtól, majd védekezően felágaskodott; lovasa a kantárszárba kapaszkodva himbálózott valahol az oldala és a hasa között. Egy lándzsa villant el Pitt orra előtt, aztán már túl is jutottak a lovasok vonalán. Giordino hátrafordult az oldalkocsiban, és kinézett a ládából. A lovasok pillanatok alatt rendezték soraikat, és máris üldözőbe vették őket. - Még mindig nem adták fel - jelentette Giordino. - Egy kicsit eljátszadozok velük. Ha az ugratóhoz érkeztünk, szólj. - Már közeledik - válaszolta Pitt. Mielőtt befészkelte volna magát a ládába, Giordino egy patkókkal leli zsákot talált a szekér oldalára akasztva. Bölcsen belökte az ülés mellé, és most arra készült, hogy lövedéknek használja a patkókat. A ládából előugorva dobálni kezdte velük a legközelebbi lovas fejét. Nem volt könnyű jól dobni a görbe fémdarabokat, de Giordino hamar felismerte aerodinamikai jellemzőiket, és kezdett célba találni velük. Hamarosan ki is ütött velük két lovast, és megzavart a nyilazásban néhány másikat, arra kényszerítve az üldözőket, hogy lemaradjanak tőlük. Pitt a zuhatag irányába robogott a motorbiciklivel. Amikor a színben nekigurult a csehszlovák járműnek, attól tartott, hogy egy halom rozsdával van dolguk. Az 1950-es Jawa 500 OHC-nek még levegő is volt a kerekeiben, néhány liter benzin a tankjában, s a kéthengeres motor is már hét újraélesztési kísérlet után felköhögött és most ott volt a birtok végében, ahol a falat a sziklás lejtő helyettesítette.

- Öveket becsatolni, felszállunk - figyelmeztette Pitt egyetlen utasát. Giordino visszabújt az oldalkocsiba, és fél kézzel megmarkolta a fülke elején végigfutó csövet. A másik kezében egy patkót tartott -az utolsót -, amit már nem volt ideje eldobni. - Hátha szerencsét hoz - dugta be az ülés mellé. Pitt tudta, hogy kész öngyilkosság, amire készülnek, de ez volt az egyetlen kiút. A meredélyhez érve hagyta, hogy a motorbicikli kiguruljon a semmibe. Tízméternyi zuhanás következett egy majdnem függőleges sziklafal mellett, aztán a Jawa első kereke a lejtőnek csapódott, majd a másik kettő is követte. A motorbicikli egy hatalmasat rugózott, levetve magáról a faládákat, melyek bármilyen ormótlanok is voltak, az utasok életét mentették meg, és észvesztő sebességgel gurulni kezdett. Az oldalkocsi miatt a járműnek elvileg fel kellett volna borulnia a földet éréskor, de Pitt határozott kézzel tartotta a kormányt, és úgy fordította az első kereket, hogy ellensúlyozza az aszimmetriát. Ösztönei makacsul követelték, hogy kanyarodjon félre, de Pitt nem engedett nekik, hanem egyenesen lefelé irányította a motorbiciklit, és hagyta, hogy szabadon guruljon. A nyaktörő sebesség pedig lendületet jelentett, és a lendület egyensúlyt. Ráadásul Giordino patkója is szerencsét hozott nekik: egyetlen fa vagy nagyobb kő sem volt az útjukban. Az ellenszél süvítése és a motorzaj elfedte a dörrenések hangját, csak a pattogó kőszilánkok jelezték, hogy megint lőnek rájuk. A terasz szélére érve néhány őr megállt, és tűz alá vette a menekülőket, de a szél és a kerekek felkavarta por lehetetlenné tette a pontos célzást. Féltucatnyian folytatták az üldözést: gyalogosan levezették a lovakat az ösvényen, aztán ismét nyeregbe pattantak, és vágtára sarkallták az állatokat. Pitt és Giordino ezalatt összeszorított fogakkal kapaszkodott az óránként százharminccal száguldó motorbiciklibe. A hullámvasút zuhanós részével vetekedő szakasz nem tartott tovább néhány másodpercnél, aztán a lejtő szelídülni kezdett. Még mindig szédítő sebességgel száguldottak, de legalább a zuhanás érzése megszűnt. lejtőszög csökkenése azonban egyben azt is jelentette, hogy egyre több kő és fa került az útjukba, amiket ilyen sebesség mellett egyáltalán nem volt könnyű kikerülni. Egy kiszögellő szikla akkorát repített rajtuk, hogy mindketten kiemelkedtek az ülésből, de sikerült visszahuppanniuk még a következő akadály előtt. A kényszerűen gyors kormánymozdulatok óhatatlanul kibillentették őket az egyensúlyi helyzetükből, amit Giordino azzal igyekezett ellentételezni, hogy szükség szerint jobbra vagy balra csúszott az oldalkocsiban. Minden igyekezete ellenére Pittnek nem sikerült minden

egyes akadályt kikerülnie; az oldalkocsi több kőnek is nekiütközött, ami határozottan nem tett jót a karosszériájának. A lejtő síksággá nyúlt szét, s a sziklák, fák és bokrok helyét száraz fű foglalta el. Pitt kénytelen volt gázt adni, hogy tartani tudja eddigi sebességüket. A szél ugyanolyan vad maradt, mint volt, és Pitt úgy érezte, mintha egyenesen az arcába fújna. A por sűrűn és fáradhatatlanul kavargott, a látótávolság tíz méter alá csökkent. - Még mindig a nyomunkban vannak? - kiáltotta át Pitt az oldalkocsiba. Giordino jelezte, hogy igen. Folyamatosan figyelte a hegyoldalt, és látta, hogy a lovasok leereszkedtek a sziklafalon. Messze voltak és porfelhő vette körül őket is, de nyilvánvaló volt, hogy a hajsza még csak most kezdődik el. Pitt is tisztában volt ezzel, ahogyan arról sem feledkezhetett meg, hogy idegen terepen vannak, és egy agg motorbiciklitől függ az életük. A Jawára azonban egyelőre nem lehetett panaszuk. A cseh gyár -amely a háború idején kézigránátokat és egyéb fegyvereket állított elő technikai újításairól, megbízható és könnyű, mégis bivalyerős motorjairól volt híres, legalábbis amíg nem államosították. Annak dacára, hogy alig kotyogott némi benzin a tartályban, vígan, egyetlen köhintés nélkül vitte őket. A kérdés csak az volt, hogy meddig fogja ezt tenni. Mivel ennek nem ő volt a megmondhatója, Pitt úgy döntött, hogy addig fogja hajtani, amíg van mit. Elszántan megmarkolta a gázkart, ütközésig fordította, és belerobogott a kavargó porba.

25. A SÖTÉTSÉG HAMAR RÁTELEPEDETT a szélesen hömpölygő sztyeppre. A sebesen száguldó felhők kitakarták a holdat és a csillagokat, sűrű feketeségbe burkolva a füves tájat. Időnként ugyan előbukkant egy-egy halvány fénysugár, de aztán gyorsan el is veszett a porfellegben, és csak a négyütemű motor hibátlan pöfögése maradt. A vén motorbicikli és oldalkocsija úgy pattogott a fűtengerben, mint egy vitorlás a hullámok hátán. Pitt már alig érezte a kezét, de elszántan tekerte a gázkart, készen rá, hogy az utolsó csepp benzinig a maximumot hozza ki a gépből. A fű és a hepehupás terep ellenére óránként nyolcvan kilométerrel repesztettek, folyamatosan növelve az őket és üldözőiket elválasztó távot, de ez legfeljebb haladékot jelentett. A motorbicikli kerekei jól látható nyomokat hagytak a fűben, így egyetlen percig sem volt kétséges: ha megállnak, a mongolok megtalálják őket.

Pitt abban reménykedett, hogy előbb vagy utóbb ráhajtanak egy földútra, de csak egy ösvényt találtak, ami túl keskeny volt ahhoz, hogy elfedje a keréknyomokat. Egy alkalommal Pitt fényt látott a távolban, és rögtön arra kanyarodott, a fénypászma azonban eltűnt egy porfelhőben, és utána már csak a vaksötét éjszaka maradt. Később Pitt arra lett figyelmes, hogy a talaj kezd megváltozni előttük. A lankák kisimultak amit az is bizonyított, hogy Giordino ritkábban és kevésbé hevesen szitkozódott -, a fű pedig gyérebbé vált, majd fokozatosan eltűnt, és csak a sziklás, kavicsos talaj maradt, amit itt-ott bokrok pettyeztek. A Mongólia csaknem teljes déli harmadán terpeszkedő Góbi sivatag északi peremére értek - egy régen kiszikkadt beltenger partjára. Az aszályos, inkább köves síkságok, mint hullámzó homokdűnék jellemezte tájon meglepően gazdag fauna él - gazellák, sólymok és egyéb vadak -, de ebből most nem sok minden látszott. Pitt már annak is örült, hogy követni tudja a gránitgyűrődéseket a vízmosások között. A Jawa kerekei itt jobban tapadtak, és ezzel a sebesség is nőtt, de ugyanígy nőtt a porfelhők vastagsága is. A háromkerekű még majdnem egy órán keresztül pattogott és potyolódott a sziklák és bokrok közt, aztán a motor köhögni kezdett, és bő egy kilométerrel később, miután az utolsó csepp benzint is megette, egy erőtlen hörgéssel megállt. A sivatag csendje szinte tapinthatóan ölelte körül őket, csak a törpe növésű bokrok ágai közt fütyülő szél és a futtukban összekoccanó homokszemek sercegése tette próbára motorzajtól eltompult hallásukat. Az ég kezdett kitisztulni, a csillagok egyik a másik után bukkantak elő a felhők mögül, hogy apró fénymorzsákat szórjanak a kihaltnak látszó sivatagra. Pitt az oldalkocsi felé fordult, ahol egy békésen hortyogó homokkupac - ez volt Giordino! - ült, elszántan a korlátot szorongatva. A hirtelen csend és a pattogás utáni mozdulatlanság azonban még őt is megzavarta. Pislogva kinyitotta a szemét, és belenézett a sötétségbe. - Mi ez? Beleestünk a Bajkál-tóba? - Nem éppen - felelte Pitt. - És nem is a Holdon vagyunk. Ki kell ábrándítsalak: ez még mindig Mongólia, és a lovasság még mindig a nyomunkban van. Amíg Giordino kimászott az oldalkocsiból, Pitt megvizsgálta a sebét. A nyílvessző csak karcolta a lábszárát, mielőtt beékelődött volna két hűtőborda közé a motoron. A seb már nem vérzett, a nadrágja szára azonban átázott és kopogósra kérgesedett. - Rendben van a lábad? - kérdezte Giordino a seb láttán. - Szerencsém volt. Majdnem odaszegezett a motorhoz - húzta ki Pitt a törött nyílvesszőt. Giordino hátranézett.

- Milyen messze lehetnek? Pitt egy gyors fejszámolást végzett, majd közölte: - A tempójuktól függ, de szerintem lehet közöttünk vagy harmincöt kilométer. Nem hajszolhatják a lovaikat a végtelenségig. -A jelek szerint nem vezet út ebbe az irányba, különben autókat küldtek volna utánunk. - Én attól tartottam, hogy helikoptert fognak ránk küldeni, dc a porvihar ebben is a segítségünkre volt. - Remélem, azóta feltörte a becses hátsójukat a nyereg, és bedobták a törülközőt. Vagy legalább várni fognak reggelig, további haladékot adva nekünk, hogy lestoppoljunk valakit. - A gond csak az, hogy egyetlen kamiont se látok a közelben -felelte Pitt. Megfogta a kormányt, és lassan körbetolta a motorbiciklit. A fényszóró egy magas, sziklás dombot világított meg tőlük balra, a másik három irányban azonban a sivatag olyan lapos és kopár volt, mint egy biliárdasztal. - Ha engem kérdezel - mondta Giordino -, ennyi kucorgás után kifejezetten örülnék egy kis sétának. De nem lehetne, hogy ezúttal ne széllel szembe? - Majd eldöntjük, hogy merre, de előtte még vár ránk egy bűvész-trükk - felelte Pitt. - Miféle trükk? - Azt hittem, kézenfekvő. El kell tüntetnünk egy motorbiciklit a sivatagban. A lovasok hamar belátták, hogy nem tudják tartani az iramot a motorbiciklivel, ezért visszafogták a lovaikat. A mongol ló arra lett kitenyésztve, hogy ha kell, korgó gyomorral is hosszú órákon át trappoljon a sztyepp porában. Alacsony, zömök, szépnek aligha nevezhető állat, de állóképességében nincs párja a nyugati telivérek között. Az őrjárat parancsnoka biztos volt benne, hogy az öreg motorbicikli nem fogja sokáig bírni ezen a terepen. Az előttük elterülő sztyepp és a sivatag nem sok rejtekhelyet kínált az elkövetkező százötven kilométeren, a nyomok pedig, villantott maga elé az elemlámpájával, napnál is világosabban mutatták az utat. Ha nem hajszolják túl a lovakat, nem lesz szükség pihenőre, és reggelre utolérhetik a kémeket. Erősítést - terepjárókat - nem akart hívni a birtokról. Az oroszok idegen terepen mozogtak, nem jelenthettek komoly kihívást hat jól képzett mongol harcos számára, akik - amint azt karikalábuk is bizonyította egyszerre tanultak meg járni és lovagolni. Még néhány röpke óra, és azok, akik megszégyenítették a társaikat, halottak lesznek. A motorbicikli berregését egy darabig még hallani lehetett, ha a megfelelő irányból fújt a szél, de egyre halkabban, mígnem teljesen

elenyészett, és a harcosok magukra maradtak a süvöltő széllel - és a gondolataikkal. Öt órán keresztül lovagoltak szótlanul, és csak ak kor álltak meg, amikor elérték a sivatag szélét. A kemény, kavicsos felület miatt itt már jóval nehezebb volt követni a keréknyomokat. Többször is elvesztették a sötétben, és ilyenkor vissza kellett ügetniük egy darabon, hogy újra megkeressék az elemlámpáik fényénél. Hajnal tájban a szél végre elült, és vele együtt a por is leülepedett. A nappali fényben a nyomokat is jobban lehetett látni, így lehetővé vált, hogy fokozzák a tempót. A nyomok egy vízmosásban futottak, majd egy sziklafal tövében elhaladva kikanyarodtak egy széles, homokos lapályra. Itt még követni lehetett őket egy darabon, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül megszűntek. - Menj, és keresd meg a folytatást - küldte ki a parancsnok az egyik emberét. Az őr előrevágtatott, egy pillanatra lefékezett, lecsapott egy kört, aztán megfordult, és - immár jóval lassabban - visszaügetett. - Eltűnt - jelentette értetlen képpel. - Lehetetlen! - mordult rá a paranpsok. - Biztos, hogy jól megnézted? / - Sehol semmi. A homok érintetlen. - Ostobaság! - szólta le a felettese, és a lova véknyába vágta a sarkát, hogy maga nézzen utána a dolognak. De hiába írt le egyre nagyobb köröket, a motorbiciklit mintha a föld nyelte volna el. Visszajött, és immár a nyeregből leszállva, gyalogosan követte a keréknyomokat egészen , addig, míg hirtelen véget nem értek. A sziklás talajt fedő homokréteg vékony volt, de olyan finom por alkotta, hogy egy hangya is nyomot hagyott volna benne. És mégis, bármerre nézett, a parancsnok csak patkónyomokat látott, melyek közé a saját lábnyomai vegyültek. A kémek nem hagyták el a motorbiciklit, következésképp nem is tolhatták vissza, hogy elrejtsék valahol. A jármű köddé vált, és vele együtt köddé váltak ők is.

26. A „KÉMEK" EGY SASFÉSZEKBŐL figyelték őket, egy kényelmes sziklapárkányról, húsz méterrel a sivatag fölött. Még sötét volt, amikor felmásztak ide, és egészen mostanáig az igazak álmát aludták, míg a lovasok érkezése meg nem zavarta őket. Most hason feküdtek a zu

hanytálca alakú mélyedésben, és elégedetten figyelték a lent tébláboló mongolokat. A nap éppen a hátuk mögött volt, így nem kellett attól tartaniuk, hogy megláthatják őket. Üldözőik egy idő után szétváltak, és hatan háromfelé mentek - ketten előre, ketten jobbra és ketten balra. Giordino vigyorogva Pitt felé fordult: - Úgy tűnik, bejött a tipped, Houdini. De ugye tudod, hogy most még jobban utálnak minket? - Nagyszerű! Minél dühösebbek, annál kevésbé fognak odafigyelni a részletekre. Egy órával később a kétfős csapatok visszatértek a keréknyom végéhez, aztán a parancsnok vezetése alatt elindultak a vízmosás irányába. A sziklánál ketten lemaradtak, és bekanyarodtak a fal tövébe. - Ideje meghúzni magunkat - suttogta Pitt, ahogy a patkók kopogása közelebb ért. A párkány alatt az egyik mongol leszállt a nyeregből, és mászni kezdett. Giordino megmarkolta a keze ügyébe helyezett követ, és felkészült a legrosszabbra. Mielőtt felkapaszkodtak volna a sziklára, mindent megtettek, hogy eltüntessék a nyomaikat, de sötét volt, bármi elkerülhette a figyelmüket. Ráadásul volt még más is, ami szemet szúrhatott az üldözőiknek. A férfi nem volt jó hegymászó, de ha lassan is, egyre közelebb került a párkányhoz. Giordino karja megfeszült, de Pitt türelemre intette. - Semmi! - kiáltotta a mongol, akit legfeljebb másfél méter választhatott el a párkány szélétől. A társa sürgető hangon visszakiáltott neki, ő pedig engedelmesen ereszkedni kezdett. Pár perccel később lehuppant a homokba, aztán a patkók megint kopogni kezdtek, és a vízmosás felé távolodtak. - Ez meleg helyzet volt - engedte el a követ Giordino. - Ezért kell szót fogadni - felelte bölcs képpel Pitt. - Na igen - morogta sértődötten Giordino. - Te már csak tudod. Most mi legyen? - nézett a távolodó mongolok után. - Maradunk? - Igen. A szimatom azt súgja, hogy még visszatérnek. Pitt abból indult ki, amit a tizenharmadik század mongol hódítóiról olvasott. Dzsingisz kedvelt trükkje volt, hogy visszavonulást színlelve tőrbe csalta a diadalittas ellenség csapatait, és amikor azok a legkevésbé számítottak erre, gyilkos ellentámadásba lendült. Pitt attól tartott, hogy ha most gyalogosan nekivágnak a sivatagnak, könnyen úgy járhatnak, mint annak idején a kán gyanútlan ellenségei. Éppen ezért úgy döntött, nem mozdul, amíg teljesen biztos nem lehet benne, hogy a mongolok ha csak ideig-óráig is - feladták a keresést.

Maradt tehát a kőteknő, és maradt a várakozás. Egy órával később vad lódobogás verte fel őket, és egy vaskos porfelhő teteje tűnt fel a sziklák felett. Nem sokkal ezután hat ló vágtatott elő a vízmosásból; lovasaik olyan elszántan hajtották őket, mintha a Santa Anita-i lóversenypálya célegyenesét taposták volna. Csak a keréknyomok végénél lassítottak, hogy megint szétváljanak, és átkutassák a területet minden irányban. Közel egy órán át vizslatták előreszegett fejjel a port, aztán ugyanolyan hirtelen, mint ahogy megjelentek, összeálltak, és elhagyták a környéket. - Pedig nem is tapsoltuk vissza őket - mondta Giordino, miután eltűntek a láthatár mögött. - Szerintem nem lesz több ráadás - felelte Pitt. - Ideje nyakunkba venni a lábunkat. Hátha találunk valahol egy útszéli hamburgeres bódét - tette hozzá korgó gyomorral. Leereszkedtek a sziklapárkányról, és ű keréknyomok felé indultak. Egy sűrű tamariszkuszbokor mellett vezetett el az útjuk, melynek ágai - bár ez csak az avatott szem számára volt felfedezhető -egy oldalkocsi belsejéből nőttek ki. A karosszéria felső részét véletlenszerűen elhelyezett sziklák takarták. - Ahhoz képest, hogy éjszaka csináltuk, egészen pofás - mondta büszkén Pitt. - Azért a szerencsének is sokat köszönhetünk - paskolta meg Giordino a zsebébe rejtett patkót. Pitt trükkje egyszerű volt, de nagyszerű. Visszagyalogolt a vízmosáshoz, keresett egy olyan szakaszt, ahol a kemény sziklaágy miatt nem hagytak nyomot, és a két pont között eltüntette a keréknyomokat egy vesszőnyalábbal. Ezután Giordinóval visszatolták a motorbiciklit a vízmosásig - időnként meg-megállva, hogy elseperjék a lábnyomaikat -, majd a sziklaágyhoz érve lekanyarodtak vele eredeti pályájukról, és továbbtolták, olyan távol a kijárattól, amennyire csak lehetett. Ezután a szerszámkészlet segítségével, amit Giordino fedezett fel az ülése alatt, leszerelték az oldalkocsit, hogy a motorbiciklit az oldalára fektessék, és beássák a homokba egy lapáttal, amit Pitt az ülés támlájából barkácsolt. Az oldalkocsit már jóval nehezebb volt eltüntetni a sziklaágyat fedő arasznyi homokban. Miután a kereket leszerelték, a csónakot a tamariszkuszok közé cipelték. Az alsó részét beásták, a felső részét pedig befedték egy tamariszkusszal, amit Pitt a belsejébe ültetett. Ezután kerültek köréje a szikladarabok, hogy az se legyen szem előtt, amit az ágak nem takarnak. Hogy jó munkát végeztek, azt mi sem bizonyította jobban, mint a közelben látható patkónyomok. Álltak a bágyasztó déli napsütésben, és az elhantolt motorbiciklit nézték.

- Nem hiszem, hogy hiányozni fog - szólalt meg Giordino. - A lelket is kirázta belőlem. - A választékot elnézve - mutatott Pitt körbe a kihalt, hátborzongatóan csendes tájon - nem is volt olyan rossz. Maga elé tartotta a karóráját, és úgy fordult, hogy a Doxa kismutatója ami most a kettesen állt - a nap felé mutasson. Régi túlélőfogás, hogy ha nincs iránytűd, de van karórád és az északi féltekén állsz, akkor délnek félúton a tizenkettes és a kismutató között kell lennie. - Nyugatnak megyünk - fordult négy óra irányába Pitt. Előtte, a láthatár szélén vöröses árnyalatú hegyek magaslottak. - Valahol ott lesz a Transz-Mongólia vasútvonal. Pekingtől Ulánbátorig tart, úgyhogy csak bele kell botlanunk. - Vajon miért érzem úgy, hogy gőzöd sincs, mennyire vagyunk tőle? kérdezte Giordino. - Azért, mert tényleg nincs - vont vállat Pitt, és határozott léptekkel elindult a hegyek irányába.

27. NEM SOK OLYAN HELY VAN a világban, ahol a hőmérséklet olyan szélsőséges értékek között ingadozik, mint a Góbi sivatagban. Nyáron a negyven Celsius-fok feletti hőség a jellemző, télen pedig nem ritkán mínusz negyven fok alá esik a hőmérséklet, míg a napi ingadozás mértéke elérheti a harmincöt fokot. A Góbi, mely a mongol „víz nélküli hely" kifejezésből kapta nevét, az ötödik legnagyobb sivatag a bolygón. A ma csontszáraz területeket egykor beltenger borította, a későbbi korokban pedig mocsár volt, számtalan dinoszaurusz élőhelye. Délkeleti tájait még ma is látogatják az őskori leletekre vadászó paleontológusok. A vidék kihalt volt és kopár, de a maga módján mégis szemet gyönyörködtető. A hegyek vörös-rózsaszín homokkőfalai, a barna, szürke és ébenfekete kavicsokkal teleszórt síkság és a makulátlanul világoskék égbolt látványa olyan megnyugtatóan hatott az idegekre, hogy az ember könnyen elfelejthette: a halál völgyében jár. A délutáni léghőmérséklet jócskán meghaladta a harminchét fokot, és bár lágy szellő fújdogált, a nap perzselte kövek között elviselhetetlen volt a lét. Jó lett volna legalább a nadrágszárat és az inguj-jakat felhajtani, de mindketten tudták, hogy ennek keserves ára lenne: az ibolyántúli sugárzás elleni védekezés sokkal fontosabb volt, mint a komfort - vagy annak illúziója. A zakót levetették, de nem dobták el; a

derekukra csomózva várta, hogy szerepet kapjon, ha eljön az éj. Fejüket a zakó béléséből készített selyemkendőkkel védték, amitől úgy néztek ki, mint két botcsinálta kalóz. A helyzet azonban távolról sem volt ilyen vicces. Már második napja nem ettek és nem ittak; az éhségérzetük furcsa módon eltompult, a szomjúság azonban könyörtelenül gyötörte őket, és egyelőre remélni sem merték, hogy oltani tudják. Pitt tudta, hogy akár egy-két napig is kihúzhatnák víz nélkül, ez azonban azt kívánta volna, hogy takarékosan bánjanak maradék erejükkel, és idejük nagy részét árnyékban töltsék. Ami, érvelt magának Pitt, egyet jelentett volna azzal, hogy feladják. Márpedig ő nem feladni akarta, hanem életben maradni, ehhez pedig mielőbb lakott területié kellett jutniuk. A Góbi hatalmas és ritkán lakott sivatag, de nem lakatlan. Ott, ahol kutat lehet ásni, apró falvak pettyezik a térképet, a csenevész füvekkel benőtt területeken pedig nomád pásztorok legeltetnek. Ha nem torpannak meg, biztatta magukat Pitt, törvényszerűen bele kell futniuk valakibe. A kérdés csak az volt, hogy mikor fog sor kerülni rá. És hogy megérik-e... Következetesen nyugatnak tartottak, a karóra és a nap segítségével tartva az irányt. Nem sokkal napnyugta előtt egy pár halvány keréknyom keresztezte útjukat. - Halleluja! Szenzáció! Értelmes élet jelére bukkantunk! - próbált lelkesnek mutatkozni Giordino. Pitt leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a nyomokat. Néhol alig lehetett kivenni őket a homoktól, és már azt sem lehetett megállapítani róluk, hogy terepjáró vagy teherautó hagyta-e őket. - Az biztos, hogy nem tegnap jártak itt - közölte Pitt. - Vagyis nem éri meg a kitérőt? - Ezek a nyomok lehetnek ötnaposak, de ugyanúgy lehetnek öt hónaposak is - rázta meg a fejét Pitt. Nagy volt a kísértés, de végül egyhangúan ügy döntöttek, hogy maradnak az eredeti elképzelésüknél, és folytatják nyugat felé vezető útjukat. Bölcs döntés volt. Egész Mongóliához hasonlóan a sivatagban sem voltak kijelölt útvonalak. Mindenki arra ment, amerre jónak látta, és általában mindenki mást látott jónak. Ha valaki egy térképen bejelölte volna az országot keresztül-kasul szelő keréknyomokat és csapásokat, Mongólia egy tál spagetti képét öltötte volna magára. Amint a nap eltűnt a láthatár mögött, a levegő hűlni kezdett. A hőség után jólesett a hűsölés, és a két vándor új erőre kapva folytatta útját az éjszakai iránypontnak kijelölt szikla felé. Éjfél tájban érték el. A ragyogó félhold fényénél kerestek maguknak egy lapos homokkőtömböt, és leheveredtek a sziporkázó csillagok alá.

- Az ott a Nagy Göncöl - mutatott Giordino a Nagy Medve csillagkép könnyen azonosítható részére. - Közvetlenül felette pedig a Kis Göncöl látható. - Aminek a rúdján a Polárist, az Északi Sarkcsillagot találod. Pitt felállt, arccal a Sarkcsillag felé fordult, majd oldalra nyújtotta bal kezét. - Nyugat - mutatott egy sötétbe burkolózó hegygerincre néhány kilométerrel odébb. - Siessünk, mielőtt még bezár - állt fel zsémbesen Giordino. A patkó a combjának ütődött, ő pedig önkéntelenül megtapogatta, és mindentudóan elmosolyodott. A hegygerincet nehéz lett volna szem elől téveszteni, de Pitt azért ötpercenként az égboltra pillantott, hogy ellenőrizze, a Sarkcsillag ott van, ahol lennie kell, tőlük jobbra. Az élelem és a víz hiánya kezdett megmutatkozni rajtuk: a lépteik lassulni kezdtek, és egyre ritkábban szóltak egymáshoz. Pitt sérült lába is egyre jobban lüktetett, mintha minden egyes lépésnél egy nyílvesszőt forgattak volna meg a lábszárában. Az eleinte még kellemesen hűvös levegő most már csípősen hideg volt, és bár a zakók és a mozgás egyelőre melegen tartották őket, utóbbi rengeteg energiát elemésztett, amit nem volt honnan pótolni. - Mali után azt ígérted, hogy nem lesz több sivatag - utalt Giordino arra az esetre, amikor egy illegális radioaktív temető után kutatva majdnem odavesztek a Szaharában. - Én csak azt mondtam, hogy nem lesz több Szahara - védekezett Pitt. ^ - Na persze. Akkor legalább azt mondd meg, mikor várhatom, hogy Rudi behívja a parti őrséget? - Arra kértem, hogy szedje össze a felszerelést a Verescsaginon, és ha sikerül szereznie egy teherautót, a hétvégére jöjjön Ulánbátorba. - Az még három nap. Addigra mi is odaérünk. Pitt elmosolyodott a bátor megjegyzésen. Egy percig sem kételkedett benne, hogy ha lenne vizük, ez az elnyűhetetlen olasz emberke akkor is elgyalogolna Ulánbátorig, ha a hátán kellene odacipelnie őt. Ahogy a hőmérséklet tovább csökkent, észak felől csípős szél támadt rájuk, gyorsabb tempóra ösztönözve őket, hogy melegen tartsák magukat. Továbbra is a hegy volt a cél, de egy ideje úgy tűnt, mintha nem akarna közelebb kerülni. Miután két órán át botladoztak egy kavicsokkal teleszórt völgyben, a terep fokozatosan emelkedni kezdett. Egy hosszú és fárasztó szakaszon dombok és völgyek váltogatták egymást, aztán a talaj kisimult, és egyenesen nekifutott a hegy lábának. Itt egy rövid pihenőt tartottak, aztán elindultak meghódítani a hegyet. Eleinte egészen jól haladtak, de a kezdeti lendület hamar elfogyott, és végül négykézláb, lógó nyelvvel értek fel a gerincre.

Egy lassan vánszorgó felhő takarta el a holdat hosszú percekre, koromfekete sötétségbe burkolva a hegytetőt. Pitt lerogyott egy gomba alakú kőre, Giordino pedig felállt, és kétrét görnyedve a levegőt kapkodta. Bár mindketten tartották a formájukat, már egyikük sem volt az a virgonc csődör, mint tíz évvel ezelőtt/ - A királyságomat egy telefonért - zilálta Giordino. - Én egy lóban is kiegyeznék - felelte Pitt. A hold végre előbújt leple mögül, kék derengésbe vonva környezetüket. Pitt nyújtózott egyet, aztán átsétált a hegytető túlsó széléhez, és lenézett a mélybe. A hegyoldal felső része meredek volt, deréktól lefelé azonban dombok és repedezett sziklák tarkították, amik egy teknő alakú völgyet vettek körül. Pitt tekintete elidőzött a miniatűr medencén: alján elszórtan fekvő, kerekded, sötét formákat vélt felfedezni. - Al! Nézd meg, jól látom-e, vagy csak káprázat - mutatott lefelé. - Te is azt látod, amit én? - Ha két korsó sört és szendvicset látsz felénk kacsingatni, akkor a válaszom: igen. - Giordino felegyenesedett, és odament Pitthez. Hosszasan, ráérősen elnézelődött, végül közölte, hogy két tucat fekete pöttyöt lát a völgy aljában. - Nem egy Manhattan, de lakott területnek látszik. - Azok a kerek foltok gerok lehetnek. Egy kisebb település, vagy egy nomád pásztorhorda - találgatott Pitt. - Ahhoz elég nagy, hogy akadjon egy kávéfőzőjük - dörzsölte össze a tenyerét fázósan és egyben várakozóan Giordino. - Maradjunk inkább a teafőzőnél. - Ha jó forró, a tea is megteszi. Pitt a karórájára pillantott. Három óra felé járt. - Ha most elindulunk, napkeltére lent lehetünk. - Épp időben, hogy ne maradjunk le a reggeliről. A lejtő meredek részét megkerülték, aztán bevetették magukat a sziklákkal teleszórt dombok közé. A remény, hogy a nehezén már túl vannak, és hogy lent a faluban enni- és innivalót kaphatnak, új erőt adott nekik. A sziklák néhol olyan meredeken emelkedtek föléjük, hogy újabb kerülőket kellett tenniük. Aztán ezek is szép lassan elfogytak, és már csak kisebb homokkő-kiszögellések maradtak, amiken már két megfáradt vándor is át tudott kelni. Ezután egy kisebb fennsík következett, aminek a szélén pihenőt tartottak; az árnyékokba burkolózó falu innen már csak bő másfél kilométerre volt. A nap első fénysugarai pírt vontak az égbolt keleti aljára, de még túl korán volt ahhoz, hogy használható fényt adjanak. A sátrak körvonalai azonban már kivehetőek voltak, ezekből - a sötétszürke körvonalakból a

sivatag szőkesége ellenében - Pitt huszonkettőt számolt meg. Ezek jóval nagyobbaknak tűntek, mint amiket Ulánbátor környékén láttak. Lámpa vagy tűz fényét egyikből sem látták kiszűrődni. A sátrak körül háziállatok álldogáltak, de hogy tevék voltak-e vagy lovak, azt egyelőre nem tudták megállapítani. Az állatok egy részét karámba zárták, a többiek szabadon elkószálhattak volna. - Ha jól emlékszem, lovat kértél - mondta Giordino. - Reméljük, nem tevék. Az út utolsó szakasza könnyen járható volt. Alig száz méterre lehettek a falutól, amikor Pitt mozdulatlanná dermedt. Giordino nem tudta, mire vélni a dolgot, de követte a példáját, aztán feszülten fülelt és kémlelt, de semmi szokatlant nem tapasztalt. Tökéletes csentl volt, a szél zúgását leszámítva egyetlen hangot sem lehetett hallani, ahogyan mozgást sem észleltek. - Mi az? - súgta végül Pitt fülébe. - Az állatok - felelte csendesen Pitt. - Nem mozognak. Giordino még egyszer szemügyre vette a közelben álldogáló teve ket, három barna, bolyhos bundájú jószágot. Felemelve tartották ;i fejüket, mintha szagot kaptak volna. Giordino legalább egy pera>, bámulta őket, de meg se moccantak. - Lehet, hogy alszanak - vont vállat. - Nem - mondta határozottan Pitt. - Szaguk sincs. Pitt épp elég farmot és tanyát látott már, hogy tudja, ha valahol jószág van, ott trágya is akad. Közelebb araszolt, és kinyújtotta a kezét az állatok felé. Azok meg se rezdültek, még akkor sem, amikor Pitt beletúrt az egyiknek a bundájába. Giordino rémülten látta, hogy Pitt megragadja a teve nyakát, és ellöki magától. Az állat nem tiltakozott; mereven eldőlt, és egyetlen hang nélkül elterült a porban. Giordino odarohant, és értetlenül az égre meredő lábakra nézett. Csakhogy azok nem lábak voltak, hanem kétszer négyes lécek. A feldöntött teve, akárcsak a falu teljes állatállománya, fából volt.

28. - ELTŰNTEK? HOGY ÉRTITEK AZT, hogy eltűntek? - hördült fel Bordzsin. Az ütőér úgy kidudorodott a nyakán, mint egy hosszú, kövér földigiliszta. - Az embereid a sivatagba is követték őket! A zord biztonsági főnök olyan bűnbánó képpel állt Bordzsin előtt, mint egy szűkölő kiskutya.

- A nyomokat mintha elvágták volna, upm. Rejtély, hogyan tűntek el a motorbiciklivel együtt. Ha valaki felvette volna őket, annak nyoma lenne. A legközelebbi falu ötven kilométerre van, a helyszíntől keletre, ők azonban dél felé tartottak. A sivatagban a túlélési esélyük egyenlő a nullával - mondta alázatosan Batbold. Tatjána ellépett a bárpulttól, a fivére kezébe nyomott egy pohár vodka martinit, majd belekortyolt a sajátjába, és megkérdezte: - Kínai kémek voltak? - Nem - felelte Batbold. - Nem hiszem. A kínaiak nem hiányolták őket. Egyébként is a mongol kíséret egyik autójával jutottak be. Ami talán még ennél is érdekesebb, tökéletesen rájuk illik annak a két férfinak a személyleírása, akik két nappal ezelőtt betörtek az ulán-bátori telephelyünkre. - A kínaiak nem lettek volna ilyen bumfordiak - jegyezte meg Bordzsin. - Ezek nem voltak kínaiak. Láttam őket. Oroszoknak tűntek, bár dr. Gantömör, aki a laborban szót váltott az egyikkel, azt mondja, hogy amerikai akcentussal beszélt. Tatjána majdnem belefulladt a koktéljába. - Amerikait mondtál? Hogy néztek ki? - Amennyit én láttam az ablakból, az egyik magas volt és sovány, fekete hajú, a másik pedig alacsony, zömök, a haja sötétbarna és göndör mondta Bordzsin. Batbold bólintott. - Ennél többet én se tudok mondani róluk. - Azt bölcsen elhallgatta, milyen közel volt hozzájuk, amikor az ásóval leütötték. - Ez úgy hangzik, mintha a NUMA emberei lettek volna - tátogott Tatjána. - Dirk Pitt és Al Giordino. Ők mentettek ki minket arról a halászhajóról a Bajkálon. És ők jöttek fel a Primoszki fedélzetére, hogy kiszabadítsák az orosz tudóst. - Hogy bukkanhattak a nyomodra? - kérdezte szigorú arccal Bordzsin. - Nem tudom. Talán azokon keresztül, akiktől kibéreltük a Pri-moszkit. - Olyasmibe ütötték az orrukat, amihez semmi közük. Merre jártak a birtokon? - Behajtottak lapos gumival a garázsba, aztán bementek a kutatószárnyba. Dr. Gantömör rögtön telefonált nekünk, így az embereim perceken belül ott voltak. A behatolók valahogy mégis kikerülték őket, és valószínűleg a házba akartak bejutni, amikor ön meglátta őket a szentélynél. Bordzsin arca eltorzult a haragtól, a véna majd eldurrant a nyakán. - Csak az olajkutatókat keresik - mondta Tatjána. - A munkánkról semmit sem tudnak. Ne aggódj, testvérem. - Nem lett volna szabad idehoznod őket - sziszegte a férfi.

- A te hibád - vágott vissza Tatjána. - Ha nem végeztél volna idő előtt a németekkel, akkor most nem lenne szükség ezekre. Bordzsin izzó tekintettel a húgára nézett. - Velük is végezni fogunk. Tegyél róla, hogy mielőbb kész legyenek az adatok kiértékelésével. Azt akarom, hogy a hétvégére halottak legyenek! - Ne aggódj. Az amerikaiak semmit sem tudnak, és különben sem jutnak ki élve a sivatagból. - Remélem, igazad van - csillapodott le Bordzsin. - Ezek a vízhez vannak szokva, nem a sivataghoz. De azért a biztonság kedvéért küldd le a szerzetest - mondta Batboldnak. - Bölcs döntés, testvérem - helyeselt Tatjána. - Lassú és gyötrelmes halálukra - emelte meg a poharát Bordzsin. Tatjána is felhajtotta a maradék koktélt, de nem érzett se kárörömet, se elégedettséget. Ahogy a két amerikait ismerte, még könnyen érhették őket meglepetések. Mintha egy hollywoodi westernfilm díszletei közt bolyongtak volna, ahol a kellékes, valamilyen rejtélyes oknál fogva, tevékkel helyettesítette a lovakat. Pitt azóta számolta a színpadi tevéket, hogy belebotlottak az első háromba, a századiknál azonban feladta. - Az a texasi fickó jut eszembe erről, aki félig elásott Cadillaceket tart az udvarában - jegyezte meg Giordino. Odamentek a legközelebbi gerhez. Durván kétszer akkora volt, mint egy átlagos mongol lakósátor: mintegy harminc méter átmérőjű és majdnem négy méter magas. Pitt talált rajta egy fehérre festett ajtót; amint azt a hagyományok megkívánták, az ajtónyílás dél felé nézett. Pitt megkopogtatta a keretet. A vékony ajtókeret meg se rezdült a keze alatt, és a hangja is furcsán tompa volt. Pitt rátette a tenyerét a ponyvával fedett nemezlapra, és meglökte. Mintha falnak ütközött volna. - Azt hittem, már nem érhet meglepetés - hajtotta fel a ponyva szélét. A nemezbélés a helyén maradt, de Pitt lehajolt, és feltépett belőle egy darabot. A nemez alól egy fehérre festett fémfelület bukkant elő. - Egy tartály. - Víz? - csillant fel Giordino szeme. - Vagy kőolaj - lépett hátra Pitt, hogy számba vegye a többi sátrat is. - Lehet, hogy nomád sátornak nagyok, de kőolajtartálynak eléggé törpék - reménykedett Giordino. - Mert ez csak a jéghegy csúcsa. Fogadni mernék, hogy be vannak ásva jó tíz-tizenöt méter mélyre, és mi csak a tetejüket látjuk. Giordino kilazított egy követ a talajból, és nekivágta a tartálynak. Visszhangzó kongás volt a válasz.

- Üres. - Giordino tett néhány lépést, és nekidobta a követ egy másik gémek. A kő lepattant róla, és az előbbihez hasonló hangot csalt elő belőle. - Ez is. - Ennyit a kávéfőződről - mondta Pitt. - De miért akarhat valaki a semmi közepén falunak álcázni egy rakás olajtartályt? - tűnődött Giordino. - Nem lehetünk messze a kínai határtól. Lehet, hogy tőlük féltik a kőolajukat. Gondolom, a célközönség a kémholdak és a légi fotókat készítő repülők. Fentről egészen élethű lehet a díszlet. Körbejárták a „műfalut", de hiába próbálkoztak a sátrakkal, mindegyikben ugyanazt találták, mint az elsőben: egy üres tartályt. Élelemnek vagy bármi egyébnek, ami nem műteve vagy díszlet volt, nyomát sem látták. Egyetlen ger volt, ami különbözött a többitől. Ennek az ajtaja valóban ajtó volt, és egy szivattyúállomáshoz vezetett, hat méterrel a felszín alatt. A padlóból kiálló 122 centiméteres fúrócsövet vezetékek útvesztője kötötte össze a tartályokkal. - Egy olajkút föld alatti kőolajvezetékekkel - állapította meg Pitt. - Amiket alagútfúróval alakítottak ki - tette hozzá Giordino. -Hol is láttunk ilyent legutóbb? - Úgy tűnik, már megint az Avarga útjait kereszteztük. Lehet, hogy köze van az üzlethez, amit a kínaiakkal készülnek megkötni? De mi köze? A csüggedtség, a szomjúság és a perzselő nap melege arra késztette őket, hogy bent maradjanak a szivattyúház hűvösében. A kemény sziklapárkány után úgy érezték magukat a filcdarabokból összedobott matracon, mintha felhők tetején feküdnének. Nem is kellett hozzá sok, hogy átlebegjenek az álmok világába. Mire felébredtek, a nap már félig eltűnt a nyugati láthatár mögött, ők pedig levertebbnek érezték magukat, mint valaha. Nehezen indultak útnak, és hiába hajtották magukat, csigatempóban haladtak, mintha mindketten legalább negyven évet öregedtek volna az elmúlt negyvennyolc óra alatt. A szél megint feltámadt, neki-nekiló-dulva, mintha abból akart volna ízelítőt adni, ami még rájuk vár. A tartályokról letépett filcdarabok most is jó szolgálatot tettek, ezúttal ponchók és fejfedők alakjában, melyek nélkül az északi hideg még keservesebbé tette volna útjukat. Továbbra is nyugatnak tartottak, eleinte Pitt karórájára hagyatkozva, a sötétség beálltával pedig a Sarkcsillag alapján tájékozódva, míg a felkavart por el nem rejtette előlük ezt is. Ezután már csak egyetlen iránypontjuk maradt, egy S alakú hegygerinc, de erre is csak ideig-óráig számíthattak.

A két férfi makacsul egymás oldalán haladt, egy tapodtat sem maradva le a másiktól, mintha egy láthatatlan lánc kötötte volna őket össze. Valószínűleg éppen ez a konok összetartás volt az, ami lehetővé tette, hogy az agyukat eltompító köd ellenére is mozgásban tartsák lábaikat. Pitt fejében, mintha egy karcos lemez pörgött volna a megfáradt tekervények között, ugyanaz a három szó visszhangzott: menni vagy meghalni. Taplószáraz, fájdalmasan bedagadt torka is figyelmet kért, a vég nélkül ismétlődő mantra azonban nem hagyta szóhoz jutni. Giordino - Pitt öntudatlanul észlelte ezt, oda sem pillantva, a szeme sarkából - totális közönnyel meredt maga elé. Ahogyan Pittnek, neki is minden idegszálával akarnia kellett, hogy képes legyen egyik lábát a másik elé rakni. Az idő elvesztette jelentését, s tudata valahol a lét és nemlét határán lebegett. Egy időre teljesen kikapcsolt, de amikor magához tért, még mindig menetelt, és Giordino is ott volt mellette. A gondolatai kezdtek elkalandozni; a felesége jutott eszébe, a Kongresszusban dolgozó Loren, akivel - bár régóta szerették egymást - nemrégen házasodtak össze. Akkor azt hitte, hogy a világjáró korszaka végleg lezárult. Loren maiakkor tudta, hogy a férje képtelen lesz sokáig egy helyben ülni, amikor ő maga még szentül hitte, hogy ezentúl minden másként lesz. Aztán, alig néhány hónappal azután, hogy kinevezték a NUMA vezetőjévé, a washingtoni iroda kezdett szűk lenni számára. Loren, aki jól ismerte őt, és tudta, hogy akkor a legboldogabb, ha első szerelme, a tenger ölén ringhat, észrevette ezt, és arra biztatta, hogy menjen ki terepre. Az egymástól távol töltött idő, állította, csak jót fog tenni a kapcsolatuknak. Pitt nem volt benne biztos, hogy ezt komolyan is gondolja, de mivel maga sem hitte, hogy egy rövidebb kiruccanás veszélyt jelenthet a házasságukra, megfogadta a tanácsát. És tessék, most jó úton haladt afelé, hogy időnap előtt özvegyet csináljon Lorenből! Egy, de az is lehet, hogy két órával később a szél irányt váltott, és vadul rájuk rontott északnyugatról. A por vattasűrűségű függönyt vont köréjük, eltakarta az útirányt mutató hegygerincet, az arcukat is megcsipkedte, és úgy telefújta a szemüket homokkal, hogy már a puszta látás is fájdalmat okozott. Különben már minden mindegy volt. A lábukat már nem is érezték; úgy vánszorogtak, mint két élőhalott, és hogy elkerüljék a szembeszelet, öntudatlanul délnek kanyarodtak. így bolyongtak egy ideig, és talán utolsó leheletükig ezt tették volna, ha Giordino meg nem botlik néhány kőben. Az olasz előrebukott, Pitt pedig megtorpant, és erőtlenül lehajolt, hogy felsegítse. Giordino felemelte vaskos kezét, megmarkolta Pitt csuklóját, majd váratlanul rántott egyet rajta. Pitt elvesztette az egyensúlyát, és átesett a barátján. Ahogy

ott feküdt a finom homokban, arra lett figyelmes, hogy a szél már nem vágja a szemébe a port. A kövek, amelyekben Giordino megbotlott, egy barlangszerű mélyedés száját védték a széltől; ha Giordino nem éppen a kőrakás mögé esik be, soha nem veszik észre a hívogatóan tátongó üreget. Maradék erejükkel bevonszolták magukat a mélyedésbe, betakarták a fejüket a filccel, és ájultan elterültek a puha homokágyban.

29. GIORDINO ÁLMODOTT. Azt álmodta, hogy egy mozdulatlan tükrű trópusi tóban lebeg. A meleg folyadék olyan sűrű volt, mint a szörp, és lelassított, kínszenvedéssé tett minden mozdulatot. A víz váratlanul nekiloccsant az arcának - apró, forró hullámok sorozatában. Giordino elfordította a fejét, hogy elkerülje őket, de azok követték mozdulatait. Csak most figyelt fel a szagra; kellemetlen volt, tömény bűz, és olyan élénk, hogy az már gyanús volt egy álomtól. A visszataszító aroma végül felverte álmából, és arra késztette, hogy felpattintsa elnehezült szemhéját. Ragyogó napfény vágott a szemébe, de annyit azért látott két pis-logás között, hogy nem tóvíz csapkodja testét. Ehelyett egy vaskos, rózsaszín tömlő ereszkedett le rá, hogy forró érintésével képen törölje. Ahogy elfordította a fejét, a tömlő folytatását is meglátta: két sárga kerítés fogta közre, aminek egy hatalmas, kilométer hosszú orr adott otthont. Az ebből kitóduló leheletben rothadó hagyma, fokhagyma és limburger sajt bűze keveredett. Giordinónak végre sikerült kinyitnia mindkét szemét, és lerázva az agyára telepedett pókhálót, a gigantikus orr mögötti, hosszú szempillákkal árnyékolt csokoládébarna szempárba nézett. A teve érdeklődve visszapislogott rá, aztán bőgött egy hangosat, és hátrébb lépett, hogy megkóstolja a homok alól kiálló filcdarabot. Az olasz felült, és megállapította, hogy az álombeli szirup valójában nap melegítette homok volt. Az éjszakai szélvihar alatt jó harminc centiméternyi homok gyűlt be a mélyedésbe, két apró dombot emelve a filcekbe burkolt alakokra. Giordino kiszabadította a kezét a „szörpből", és megrázta a szomszédos homokbuckát. Az mozgolódni kezdett, aztán a filctakaró félrelibbent, és Pitt gyűrött arca bukkant elő. Ajkai sebesek voltak, bőrét vörösre égette a nap, de a puszta tény, hogy élve látja viszont a barátját, mosolygó csillogást csalt beesett szemérc.

- Egy új nap a paradicsomban - mondta recsegő hangon. A vihar kitombolta magát az éjjel, a nap akadálytalanul perzselhette a kiszáradt földet. Giordino kifordult a homokból, megrázkódott, aztán a zsebébe nyúlt, és elégedetten bólintott: a patkó a helyén volt. - Nem vagyunk egyedül - sercegte olyan hangon, mintha acélfor gácsot húzgált volna csiszolópapíron. 179 Pitt kimászott a homoktakaró alól, és felnézett a néhány lépéssel odébb álldogáló négylábúra. Egy baktriai teve volt, amint azt oldalra lógó dupla púpjáról látni lehetett. A bundája kellemes mokkabarna színű volt, két oldalán sötétebb foltokkal. Az állat egy pillantás erejéig viszonozta Pitt érdeklődését, aztán folytatta a barátkozást a filccel. - A sivatag hajója - jegyezte meg Pitt. - Nekem inkább bárkának tűnik - felelte Giordino. - De nem ez a kérdés, hanem az, hogy mit tegyünk vele. Üljünk a hátára, vagy inkább együk meg? Pitt épp azon tűnődött, lenne-e erejük bármelyikre is, amikor egy éles füttyentés hallatszott az egyik dűne mögül. Egy kisfiú bukkant fel a domb tetején, egy pettyes sárga ló nyergében. Zöld deli viselt, rövidre nyírt fekete haját kopott baseballsapka fedte. A fiú odalovagolt a tevéhez, és a nevén szólította. Amikor az állat kérdőn felemelte a fejét, a fiú egy bot végére rögzített hurkot vetett a nyakába, és szorosra húzta rajta a kötelet. Csak ekkor pillantott le, és vette észre a homokban heverő férfiakat. Tágra nyílt szemmel, riadtan nézte őket, mint aki kísértetet látott. - Hello! - mosolygott rá cserepes ajkaival Pitt. Álló helyzetbe küzdötte magát; a homok miniatűr zuhatagokban ömlött a ruhájáról. -Tudnál segíteni? - Ti... angolul beszéltek - dadogta a fiú. \ - Igen. Beszéled a nyelvünket? - Angolt tanulok a kolostorban - felelte büszkén a fiú. - Eltévedtünk - közölte erőtlen hangon Giordino. - Van vized és ennivalód? A fiú lecsúszott a fanyeregből, és egy kecskebőr tömlőt varázsolt elő. A két férfi megnedvesítette az ajkait, aztán beleszürcsöltek a vízbe, és ittak néhány apró kortyot. A fiú ezalatt elővett egy összehajtogatott kendőt, és egy darab szárított túrót csomagolt ki belőle. Apró darabokra vágta, és megkínálta vele az idegeneket, akik hálásan elmajszolták az ennivalót, és leöblítették néhány korty vízzel. - A nevem Nojon - közölte a fiú. - És a tiétek? - Én Dirk vagyok, ő pedig Al. Jó, hogy találkoztunk, Nojon.

- Bolondok vagytok, Dirk és Al, hogy víz és hátas nélkül keltek útra a sivatagban - mondta szigorú arccal a fiú. Aztán meglágyult, és barátságosan hozzátette: - Hazajöttök velem az otthonomba, ahol szívesen lát titeket a családom. Alig egy kilométer innen. Egy rövid lovaglás nektek. A fiú levette a nyerget a ló hátáról, és felsegítette őket. A mongol póni alacsony volt, így Pitt könnyedén fel tudott kapaszkodni rá, aztán Giordinót is felcibálta. Nojon megfogta a kantárszárat, és észak felé indult. A megkötött teve engedelmesen követte őket. Szűk tíz perccel később Nojon megkerült velük egy terebélyes homokkősziklát, és egy békésen bozótfüvet legelő tevecsorda látványa tárult a szemük elé. A köves síkság közepén egy magányos ger állt; koszos, fehér ponyvából készült, délnek néző ajtaját narancssárgára színezték. A sátor mellett egy faoszlopokból és kötelekből összerótt karámban néhány zömök barna ló legelészett. Egy szikár, simára borotvált férfi épp felszerszámozni készült az egyiket, amikor a háromfős karaván befutott. - Apám, ezek az emberek eltévedtek a sivatagban - mondta a fiú az anyanyelvén. - Amerikaiak. A férfinak elég volt egy pillantást vetnie a megviselt alakokra, hogy tudja, Eriig kánnal, az alvilág urával incselkedtek. Gyorsan lesegítette őket a lóról, és viszonozta erőtlen kézfogásukat. - Gondoskodj a lóról - utasította a fiát, és bevezette a két idegent az otthonába. A ger belseje éles kontrasztban volt a viharvert külső résszel. Aljának minden egyes négyzetméterét élénk színű szőnyegek borították, kellemes összhangban a rácsos falakat fedő virágmintás szőttesekkel. A szekrények és az asztalok vidám piros, narancssárga és kék színekben pompáztak, a mennyezettartó gerenda pedig citromsárgára volt festve. A sátor beosztása a hagyományokat követte. A bejárattól balra egy szekrénnyel kombinált fogas volt a lószerszámoknak és egyéb holmiknak. Jobboldalt volt a „női" rész a főzéshez szükséges kellékekkel, középen pedig a tűzhely és egy kályha, amiből a mennyezeten át egy bádogkürtő vezetett ki a szabadba. Kétoldalt, a szélső falak mentén, három alacsony ágyat helyeztek el, hátul pedig, a bejárattal ellentétes oldalon a családi oltár kapott helyet. Nojon apja a ger bal oldalára vezette őket, a tűzhely mellett álló székekhez. Az asszony, egy kecses, hosszú hajú, kedvesen mosolygó nő, letette a család kopott teáskannáját, és nedves törülközőket hozott, hogy megtisztítsa kezüket és arcukat. Miután ezzel megvolt, odatett főni néhány csík ürühúst, majd kicserélte a véres kötést Pitt lábán. A vendégeket előbb híg fekete teával kínálta, majd büszkén eléjük tette a

főtt húst, és szárított sajtot szolgált fel melléje. Az étel ízetlen volt, de annyi éhezés után Pitt és Giordino olyan lelkesen falta, mintha a legjobb francia étterem konyháján készült volna. Miután az ürüt és a sajtot elrágcsálták, az ember előhozott egy ajraggal - házi erjesztésű kancatejjel - teli bőrzacskót, és teletöltött három csészét. Közben Nojon is bejött, és leült melléjük, hogy a szüleinek tolmácsoljon, akik nem beszéltek angolul. Az apja mély, csendes hangon beszélt, és egyenesen a vendégek szemébe nézett. - Az apám, Cengel, és az anyám, Arjúna üdvözölnek titeket otthonunkban - mondta a fiú. - Köszönjük a szívélyes fogadtatást. Az életünket mentették meg. - Pitt megemelte a csészéjét, és belekóstolt az ajragba. Olyan íze volt, mintha meleg sört kevertek volna össze íróval. - Árulják el nekem, mit keresnek a Góbiban élelem és víz nélkül? - kérdezte Cengel a fián keresztül. - Egy turistacsoportról szakadtunk le - lódította Giordino. - Követtük a nyomainkat, de az éjszakai vihar után elvesztettük őket. - Szerencséjük, hogy a fiunk megtalálta önöket. Nem sok települést találni a sivatagnak ezen a részén. - Mennyire vagyunk a legközelebbi falutól? - kérdezte Pitt. - Van egy apró település húsz kilométerre innen. De egyelőre elég a kérdésekből - mondta Cengel a nyúzott arcok láttán. - Most pihenjenek. Majd később még beszélünk. Nojon megmutatta nekik az ágyaikat, aztán kiment az apjával, hogy ellássa a csordát. Pitt hátradőlt a puha ágyon, és agádig gyönyörködött a sárga gerendákban, míg el nem nyomta az álom. Alkonyatkor ébredtek a főtt ürühús ismerős illatára. A ger körül, a szabadon bóklászó, szelíd tevék között sétáltak, amikor Cengel és Nojon vágtatott be a szikla mögül. Egész délután az elkóborolt állatokat keresték. - Most már sokkal jobban mutatnak - mondta a házigazda. - És jobban is vagyunk - felelte Pitt. Az étel, az innivaló és a pihenés megtette hatását, mindketten meglepően frissnek érezték magukat. - A feleségem főztje az oka. Igazi elixír - vigyorgott a férfi. Kikötötte a lovát, megmosakodott egy vödör szappanos vízben, aztán visszavezette a vendégeit a sátorba. Megint ürü és szárított sajt volt a menü, de ezúttal nudli is járt melléje. Pitt és Giordino most már jóval kevesebb lelkesedéssel pusztította az ételt. Az aj rag már korábban előkerült, és ezúttal apró kerámiabögrékből fogyasztották, amelyek sehogyan sem akartak kiürülni. - Szép csordája van - bókolt Giordino a vendéglátójuknak. - Hány állat van?

- Százharminc tevénk van és öt lovunk - válaszolta Cengel. - Nem kevés, de csak negyede annak, amennyit régebben birtokoltunk a határ túloldalán. - Belső-Mongóliában? - Igen, az úgynevezett autonóm régióban, ami gyakorlatilag egy a kínai tartományok közül. - Cengel haragtól szikrázó szemmel nézte a lobogó tüzet. - Miért jöttek el? Cengel az oltáron álló megfakult fekete-fehér fénykép felé intett a fejével. A fotó egy lovon ülő fiút és egy öregembert ábrázolt, aki a kantárszárat fogta. A fiú Cengel átható tekintetével nézett vissza rájuk a fényképről. - A családom legalább öt nemzedéke legeltetett a Góbi keleti síkságain. Apámnak egykor több mint kétezer tevéje volt. Azok az idők azonban elmúltak, mintha a szél fújta volna el őket. A kínai hivatalnokok nincsenek tekintettel a természeti egyensúlyra. Fokozatosan kiszorítottak minket az ősi legelőkről, és arra kényszerítettek minket, hogy a sivatag legkopárabb részeire tereljük a csordáinkat. Ők közben kiszívták a vizet mindenhonnan, ahol csak találtak, mert az iparosítás szent érdeke ezt kívánta. Ennek eredményeképp a füves területek az orruk előtt pusztultak ki. A sivatag napról napra terjeszkedik, de ez már egy halott sivatag. A bolondok nem foglalkoznak vele, míg el nem éri Pekinget, de akkor már késő lesz. A családom miatt nem volt más választásom, mint átlépni a határt. A legelők itt sem valami dúsak, de errefelé legalább tisztelik a pásztort - mondta büszkén. Pitt ivott még egy kortyot a keserű ajragból, és tűnődve a fényképre nézett. - Nagy bűn elvenni egy ember megélhetését. A tekintete az oltár mögé helyezett, bekeretezett képre siklott. A rajzolt, régiesen stilizált portré egy kerekded, kecskeszakállas férfit ábrázolt. - Cengel, ki az a férfi az oltár mögött? - A Jüan-császár, Kubláj. A világ leghatalmasabb ura, de egyben a kisember jóindulatú barátja. - Cengel mindezt úgy mondta, mintha Kubláj még ma is élne. - Kubláj kán? - kérdezte Giordino. Cengel bólintott. - Sokkal jobb volt, amikor még a mongolok uralták Kínát - siratta vissza a múltat. - Attól tartok, ma már egészen más világban élünk - jegyezte meg Pitt. Az aj rag kezdett hatással lenni Cengelre. A tekintete fátyolos lett, és ahogy a kancatej lefelé gördült a torkán, úgy törtek fel belőle az érzelmek. Látva, hogy a geopolitika kényesen érinti a férfit, Pitt megpróbált témát váltani:

- Cengel, érdekes látványba botlottunk, mielőtt a vihar lecsapott volna ránk. Egy műfaluba, tele fából készült tevékkel. Ismered a helyet? - Ah, igen, a Góbi leggazdagabb pásztora. Csakhogy a kancái egyetlen csepp tejet sem adnak! - vihogott szívből jövően a férfi. - Ki építette? - Egy nagy csapat ember jelent meg a sivatagban gépekkel és csövekkel. Alagutakat ástak a föld alá több kilométer hosszan. Nekem is fizettek, hogy megmutassam a legközelebbi kutat a főnöknek. Azt mondta, egy ulánbátori olajvállalatnak dolgoznak, de megeskették őket, hogy senkinek sem beszélhetnek a munkájukról. Néhány emberük, aki nem tartotta a száját, eltűnt, és a munkások nagyon idegesek voltak. Gyorsan megépítették a gereknek látszó tartályokat, kirakták a fatevéket, és elmentek. A tartályok azóta is üresen állnak, csak a port gyűjtik. Ez több hónappal ezelőtt volt, és azóta se láttam senkit visszatérni oda. Ugyanez van a többivel is. \ - Milyen többivel? - kérdezte Pitt. - Van még három másik ilyen falu is a határ közelében. Mindegyik üresen áll, kivéve a fatevéket. - Vannak olajkutak vagy történtek próbafúrások a környéken? Cengel ezen elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. - Nincsenek. Láttam olajkutakat még régen, Kínában, de ezen a vidéken egyet sem. - Szerinted miért álcázzák a tartályokat és veszik körül őket fából készült állatokkal? - Nem tudom. Van, aki azt mondja, hogy a tartályokat egy gazdag pásztor építtette, hogy összegyűjtse az esőt, és visszahozza a füves legelőket. Egy sámán szerint a faállatokat azért helyezték el, hogy így engeszteljék ki a sivatagot, amiért megszentségtelenítették az ásással. Mások úgy gondolják, hogy egy őrültekből összeverődött törzs műve. De mindegyik téved. Ez egyszerűen a hatalmasok munkája, akik ki akarják zsákmányolni a sivatag gazdagságát. Mi másért lepleznék szándékaikat? Mi másért, ha nem azért, hogy leplezzék gonosz szándékaikat! Az ajrag alaposan elbánt Cengellel. A férfi kihörpintette a maradékot a bögréjéből, aztán ingatagon felállt, jó éjszakát kívánt nekik is, a családjának is, odabotorkált az egyik ágyhoz, és végigzuhant rajta. Egy fél perccel később már hangosan horkolt. Pitték segítettek az asszonynak és a fiúnak leszedni az asztalt, majd kimentek a sátor elé egy kis friss levegőt szívni. - Még mindig nem értem - nézett fel Giordino a csillagos égboltra. Miért tart valaki titokban üres tartályokat a sivatagban?

- Lehet, hogy tulajdonképpen nem is a tartályokat akarja elrejteni, hanem valami sokkal fontosabbat. - Például? - Mondjuk a kőolajat - felelte sokat sejtetően Pitt.

30. CENGEL FÜLSÉRTŐ HORTYOGÁSA ellenére mindketten jól átaludtak az éjszakát. Napkeltekor ébredtek, megreggeliztek a családdal - a változatosság kedvéért a menü ez alkalommal tea és nudli volt -, aztán elbúcsúztak a házaspártól, és köszönetet mondtak a szívélyes vendéglátásért. - Nem tudom, hogyan hálálhatnánk meg - nyomott Pitt néhány poros bankjegyet Arjúna kezébe. ~ Egy pásztor gerjének ajtaja mindig nyitva áll. Utazzanak jól, és néha gondoljanak jó szívvel a Góbiban lakó barátokra. A férfiak kezet ráztak, aztán Cengel kiment, hogy gondoskodjon a csordáról. Pitt, Giordino és Nojon felkapaszkodott egy-egy zömök ló hátára, és észak felé indult. A fiúnak hetente háromszor be kellett lovagolnia a közeli faluba, ahonnan az iskolabusz a többi helybeli gyerekkel együtt a kolostor iskolájába szállította. A kolostorba Ulánbátorból szállították az ellátmányt, ezt kellett bevárnia Pittnek és Giordinónak a szerzetesek jóindulatában reménykedve. ^ - Az apád jó ember - mondta Pitt, miután Cengel eltűnt a láthatár mögött. - Igen, de nagyon szomorú, amiért olyan távol került a szülőföldjétől. Itt jól élünk, de tudom, hogy a szíve Hulunburba vágyik. Az innen délkeletre van. - Ha itt elboldogul, akkor bárhol sikerülne neki - nézett Giordino körbe a kopár tájon. - Nem könnyű, de ha nagyobb leszek, még többet fogok segíteni neki. Egyetemre fogok járni Ulánbátorban, és orvos lesz belőlem. Aztán annyi tevét veszek neki, amennyit akar. Átkeltek egy kavicsos mezőn, aztán éles sziklakiszögellések hosszú sorát kellett kerülgetniük, mindez azonban még egy apró csuklómozdulatot sem kívánt tőlük, mert a lovak betéve tudták az utat. Az egyetlen gondot a fanyereg jelentette - legalábbis Pittnek és Giordinónak -, az ugyanis a hagyományos, fából készült mongol típus volt, amit nem a

kényelemhez szokott nyugati hátsóknak terveztek. A mongol sztyeppék és a sivatag többi gyermekéhez hasonlóan Nojon hamarabb tanult meg lovagolni, mint járni, így volt ideje hozzászokni a könyörtelenül kemény ülőalkalmatossághoz, a két amerikai azonban kínok kínját élte át. - Biztos vagy benne, hogy nincs a közelben egy buszmegálló vagy egy reptér? - kérdezte fintorogva Giordino. Nojon eltűnődött a kérdésen. - Busz nincs, csak a faluban, de repülő van. Nem messze innen. Odaviszlek titeket. Mielőtt még nemet mondhattak volna a kitérőre^Nojon a lova véknyába nyomta a sarkát, és előreügetett egy tőlük keletre magasló hegygerinc felé. - Már csak ez hiányzott - sóhajtozott Pitt. - De mit számít egykét repedéssel több a lépünkön? - Mit siránkozol? Lehet, hogy egy Learjet vár ránk a hegy mögött motyogta Giordino. Nojon nyomai után kanyarodtak, és gyorsabb iramra fogták a hátasaikat. A lovak boldogan iramodtak a vezérállat után. Elvágtattak a hegy lábáig, és hangosan kopogó patkókkal - itt sima homokkő lapokon haladtak egy darabon - megkerülték az északi csücske felől. Ugyanezt tették néhány nagyobb vándorkővel, aztán végre megpillantották Nojont, aki egy karcsú orom árnyékában várta őket. Giordino bosszúságára nyoma sem volt reptérnek, de még egy árva repülőgépnek sem, ameddig a szem ellátott. A fiú ártatlanul rájuk mosolygott, és a háta mögött magasló sziklatömb felé intett. Pitt követte a tekintetét, és egy mélyedésben, félig a vöröses árnyalatú homok alá temetve, néhány különös, ezüstös fényű szikladarabot pillantott meg. - Szép kis sziklakert - hümmögte csalódottan Giordino. Pitt azonban közelebb lovagolt, mert feltűnt neki, hogy van két szikla, amik mintha ikertestvérei lennének egymásnak. Ahogy közelebb ért, hirtelen világossá vált: nem köveket lát, hanem két homokba fulladt csillagmotort. Az egyik a fejjel lefelé fordult repülőgép orrához tartozott, a másik egy szárnyhoz, melynek vége eltűnt a homok alatt. Míg leszállt a nyeregből, hogy leseperje a homokot az egyik motor burkolatáról, Nojon és Giordino is odalovagolt. Pitt felnézett a barátjára, és fülig érő szájjal közölte: - Tévedtél. Ez nem egy Learjet, hanem egy hárommotoros Fokker.

31. A FOKKER F VIIB HETVEN ÉVE hevert háborítatlanul ugyanazon a helyen. A hanyatt vágódott gépre tonnaszám gyűlt a homok; a jobb szárnyat már teljesen eltemette, és már a törzsből is alig lehetett látni valamit. A bal szárny és hajtómű valamivel távolabb hevert, a szikla mellett, amely a kényszerleszállás után leszakította a törzsről. A gép orra harmonikává gyűrődött, a pilótafülke színültig megtelt homokkal. A pilóta és a másodpilóta csontváza beszíjazva lógott az ülésről. Pitt félreseperte a homokot a törzs pilóta alatti részéről. Egy megfakult felirat tűnt elő: Blessed Betty. - Kereshettek volna maguknak ennél alkalmasabb helyet is a leszállásra - morogta Giordino. - De mintha azt mondtad volna, hogy ezek a régi vasmadarak elpusztíthatatlanok. - Majdnem. A hárommotoros Fokker, a szintén hárommotoros Fordhoz hasonlóan, strapabíró repülőgép volt. Byrd admirális egy ilyennel repülte át az Arktiszt és az Antarktiszt. Kingsford-Smith a maga Fokker E VH-esével, a Southern Cross-szdX a Csendes-óceánt repülte át 1928ban. A Wright Whirlwind motorok hajtotta géppel a világ végéig is el lehetett volna repülni. - Pitt jól ismerte a régi repülőt: washingtoni oldsmobilgyűjteményében, amolyan kakukktojásként, egy hárommotoros Ford is helyet kapott. - Egy homokvihar lehetett az oka - vélte Giordino. Míg Nojon tisztelettudóan a távolból figyelte őket, Pitték a homokon keresztül kitapogatták az oldalsó ajtó alsó részét, majd mindketten ásni kezdtek a puszta kezükkel. Néhány percnyi lázas kanala-zással elegendő homokot kivakartak ahhoz, hogy ki tudják nyitni az ajtót. Most már világosan látni lehetett, hogy a törzs ajtó mögötti részét golyók lyuggatták át. - Mégse a vihar tehet róla - helyesbített Pitt. - Lelőtték őket. - Na de vajon miért? - tette fel a kérdést Giordino. Már nyúlt a kilincsért, amikor Nojon váratlanul feljajdult. - Az öregek azt mondják, hogy holtak vannak odabent. A lámák szerint nem szabad háborgatni őket. Ezért nem járt még senki a repülőgép belsejében. - Tiszteletben fogjuk tartani a halottakat - biztosította Pitt. - El fogjuk temetni őket, hogy a lelkük békében nyugodhasson. Giordino elfordította a kilincset, és óvatosan megrántotta az ajtót. Lécdarabok, homok és porceláncserepek egyvelege ömlött a lába elé. Pitt a kezébe vett egy törött Jüan-tányért, amelyen egy mázzal festett zafírkék páva díszelgett.

- Ezt biztosan nem a nagyi vitrinjéből emelték el - ismerte fel benne a régiséget. - Legalább ötszáz éves, ha nem tévedek. - Nem volt szakértő, de búvárként éveken át dolgozott hajóroncsok körül, és sok minden megragadt benne. Gyakran az egyetlen nyom, ami alapján azonosíthatták a hajó korát és eredetét, az a néhány cserépdarab volt, amit a ballaszt közt találtak. - Ez esetben miénk a világ legrégebbi és egyben legnagyobb kirakójátéka - hátrált el Giordino az ajtótól, hogy Pitt is bekukkanthasson. A repülőgép belseje egy romhalmaz volt. Ripityára tört faládák hevertek az utastér minden négyzetcentiméterén, és rajtuk tartalmuk, összekeveredett porceláncserepek, vastag kék-fehér szőnyeget alkotva. Néhány láda azonban, amiket a farokrészbe ékeltek be, érintetlenül élte túl a balszerencsés landolást. Pitt bemászott a géptörzsbe, és hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. A vesszőből font, üresen tátongó utasülések alatt olyan áporodott volt a levegő, mintha a pilóták az imént használták volna el utolsó leheletükkel. Pitt behúzta a nyakát, és hátrament, hogy legelőször is az épen maradt ládák tartalmát vegye szemügyre. A törött porcelánok olyan panaszosan csikorogtak a talpa alatt, hogy önkéntelenül is lelassított, és szinte lábujjhegyen ért a repülő végébe. Öt érintetlen ládát talált stencilezett TÖRÉKENY és FIGYELEM: BRITISH MUSEUM felirattal. Az egyiknek a teteje meglazult; Pitt fogott egy lécet, és tovább feszítette. A belsejében egy jókora porcelántál rejtőzött rongyba csomagolva. Ez is lehetett vagy hétszáz éves; fehér anyagát zöldeskék máz fedte, amit virágminták díszítettek. Pitt megcsodálta, aztán visszatette a ládába. Amint a látható kép mutatta, a repülőgép antik kerámiákat szállított, és - hála az égnek - nem volt egyetlen utasa sem. Pitt visszament az ajtóhoz. - Sikerült kiderítened valamit a rakományról? - kérdezte tőle Giordino. - Csak annyit, hogy a British Museumnak címezték. Hátul találtam néhány ép ládát. Antik porcelán. Pitt átbújt az első széksor alatt, és megállt az elülső válaszfalnál. A becsapódáskor a ládák nagy része előrerepült, kisebb törmelékhegyet hozva létre a fal tövében. Pitt átlépett egy öblös, törött edényt, és egy poros bőrkabátot pillantott meg a cserepek között. Félrehúzta az útjában álló törött ládát, és megtorpant. A bőrdzseki foglalt volt. Leigh Hunt mumifikálódott holtteste ugyanott hevert, ahol évtizedekkel korábban kilehelte a lelkét, miután törött gerinccel kivonszolta magát az ülésből. Bal karjával egy sárga faládikát ölelt, míg csontos jobb keze egy noteszen nyugodott. Arcvonásait és torz grimaszát jól megőrizte a száraz sivatagi levegő és egy vékony homokréteg.

- Szegény ördög. Túlélte a zuhanást, de sosem jutott ki innen mormogta sajnálkozóan Pitt. - Az a doboz és a notesz fontos lehetett neki - mondta a háta mögül Giordino. Pitt gyengéden kiszabadította őket a múmia szorításából, átadta a dobozt Giordinónak, majd a közelben talált puhakalappal letakarta a halott arcát. - A pilótáknak még ennyi esélyük sem volt - kukucskált be Pitt a pilótafülkébe. A törött ablakokon át beömlő homok mindent elborított, csak fent volt egy szűk rés, ahol be lehetett látni. - Egy fél napba is beletelne kiásni ezt - nézett át a válla felett Giordino. - Majd legközelebb. Visszamentek az ajtóhoz, és kibújtak a vakító napfénybe. Nojon idegesen fel-alá járkált a közelben, de amint megpillantotta őket, megkönnyebbülten felsóhajtott. Giordino megmutatta neki a sárga ladikot, aztán óvatosan felnyitotta a tetejét. A belsejében ott volt a bronzcső és a gepárdbőr, ugyanolyan kifogástalan állapotban, mint amikor Hunt megtalálta. - Nem éppen a koronaékszerek - nézte csalódottan a doboz tartalmát. A nap felé tartotta a csövet, és megállapította, hogy üres. - Ebből megtudhatunk egyet s mást - lapozta fel Pitt a noteszt. „Ásatások Sangtuban. Munka kezdete: 1937. május 15. Dr. Leigh Hunt feltárásvezető naplója" - olvasta a címoldalról. - Folytasd - biztatta Giordino. - Élek-halok, hogy megtudjam, minek kellett a gepárdbőr dr. Huntnak: ülőpárnának a könyvtárszobájába vagy párnahuzatnak a szeretője budoárjába. - Barátaim, tovább kell indulnunk, ha el akarjuk érni a buszt figyelmeztette őket Nojon. - A rejtélynek várnia kell - tárta szét a kezét Pitt. Az ingzsebébe süllyesztette a füzetecskét, aztán visszament a Fokkerhez, és becsukta az ajtaját. - A barátainkkal mi lesz? - kérdezte Giordino. - Majd felhívom dr. Szargovot, ha Ulánbátorba értünk. Ő majd tudni fogja, kit kell értesíteni. Dr. Hunt igazán megérdemli, hogy rendesen katalogizálják a leleteket, melyekért az életét adta. - Es hogy a pilótákkal együtt tisztességesen eltemessék - tette hozzá Giordino. Pitt visszatolta a homok egy részét az ajtóra, hogy zárva maradjon, Giordino pedig belegyömöszölte a ladikot egy bőr nyeregtáskába. - Biztosan nem voltak párnák azokban az épen maradt ládákban? fintorodon el Giordino, miután visszaültek a kényelmetlen nyeregbe.

Pitt szomorú mosollyal megingatta a fejét. Ahogy elügettek a falu irányába, még vetett egy utolsó pillantást a repülőgép maradványaira, és azon tűnődött, vajon miféle titkokat tartogathat számukra Hunt naplója. Egy órával később már Szindzs „főterén" álltak. Az apró falu, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, alig volt több néhány gemél egy itatóhely körül. A forrás egész évben működött, és még öntözésre is futotta belőle, így a falubeli pásztoroknak nem kellett évente többször is felkerekedniük, hogy új legelőt keressenek csordájukkal. Mint vidéken általában, a faluban keringő tevék és kecskék száma jócskán meghaladta a lakókét. Nojon egy narancssárga zászlóval díszített gerhez vezette új barátait. A közelben néhány kisgyerek kergetőzött; egy pillanatra lefékeztek, hogy tátott szájjal megbámulják a jövevényeket, aztán folytatták a fogócskázást. A nyeregből leszállva Giordino úgy imbolygott, mint egy részeg tengerész. - Legközelebb inkább vállalom a púpokat, és egy tevével próbálok szerencsét - tapogatta meg sajgó ülepét. Pitt alfele sem volt sokkal jobb állapotban, ő is örült, hogy végre a saját lábán állhat. - Elég lenne egy nyár a csorda mellett, és úgy lovagolnátok, mint két arat - mondta Nojon a mongol lovasokra utalva. - Egy nyár a csorda mellett, és szétesnék, mint egy rosszul összeszerelt könyvespolc - morogta Giordino. A falu egyik lakója, egy idős férfi észrevette őket, és odabicegett hozzájuk, hogy valamit elhadarjon a fiúnak. - O Otgonbajar - magyarázta Nojon. - Szeretné, ha meglátogatnátok őt a gerjében, és innátok vele egy kupa aj ragot. Egy nagy hengerűrtartalmú motor bőgése kanyarodott elő a dombok mögül, és nem sokkal később egy fakózöld busz jelent meg a közeli bukkanó tetején, sűrű porfelleggel a nyomában. Nojon a közeledő járműre nézett, és megrázta a fejét. - Sajnos nem lehet. Megjött a buszunk. - Kérlek, mondd meg Otgonbajarnak, hogy nagyra értékeljük a meghívását, de kénytelenek leszünk egy másik alkalomra halasztani a látogatást - mondta Pitt. Kezet fogott az öreggel, az pedig megértően bólintott, és rámosolygott fogatlan ínyével. A busz fülsértő gumicsikorgással megállt, és a sofőr rátenyerelt a dudára. A gyerekek félbehagyták a játékot, és libasorban beálltak a busz elé, hogy egyenként beugráljanak a nyitott harmonikaajtón. - Gyertek - indult előre Nojon is. Az 1980-as években gyártott orosz buszt, egy KAvZ 3967-es modellt, sok más lerobbant járműhöz hasonlóan, a szovjet hadsereg hagyta hátra.

Pattogzó festésével, repedt ablakaival, simára kopott abroncsaival egyetlen kilométert se tagadhatott le a végigfutott négyszázezerből, de ahogy egy öreg bokszolót se lehet sutba állítani, ezt is kipofozták, és visszaküldték az utakra egy újabb menetre. Miután Nojon nyomában megmászta a busz lépcsőjét, Pitt meglepetten látta, hogy a sofőr egy idősebb nyugati férfi. A férfi rájuk mosolygott hófehér szakálla mögül, jégkék szemében vidám fény csillant. - Udv, fiúk - üdvözölte a két felnőttet. - Nojon azt mondja, hogy az Egyesült Államokból jöttek. Én úgyszintén. Üljenek le, és máris indulunk. A húszszemélyes busz szépen megtelt, miután már három szomszédos településről is szálltak fel gyerekek. A sofőr mögötti ülésen egy feketesárga tacskó aludt összegömbölyödve, de a két túloldali ülés üres volt; Pitt ide csúszott be, Giordino pedig melléje tette le lüktető hátsóját. A sofőr bezárta az ajtót, és kigurult a faluból. Kikerülte a közelben legelésző csordát, aztán sebességet váltott,.és gázt adott. A motor felbőgött, és majdnem óránként nyolcvanra gyorsította a kemény sivatagi talajon pattogó vén autóbuszt. - A Bulandzsin kolostor nem éppen egy üdülőközpont - nézett rájuk a sofőr a napellenző fölé szerelt visszapillantó tükörből. - Egy olyan lovas kalandtúrán vettek részt? - Nagyjából - felelte Pitt -, és nagyon remélem, hogy a lovas részén már túl vagyunk. Ulánbátorba szeretnénk visszajutni. - Nem gond. Éppen holnap jön a teherautó UB-ből az élelemmel. Addig megszállhatnak a kolostorban. - Tökéletes - bólintott Pitt, és mosolyogva nézte, hogy egy nagyobb zökkenésnél a tacskó a levegőbe emelkedik, m\ijd visszazuhan az ülésre anélkül, hogy a szemhéja megrebbenne. - Ha nem vagyok indiszkrét, mit keres a világnak ezen a részén? érdeklődött Giordino. - Egy régészeti magánalapítványnak dolgozom, amely a buddhista kolostorok újjáépítését támogatja. Az 1921-es kommunista hatalomátvétel előtt több mint hétszáz kolostor volt az országban. A 30-as években majdnem mindegyiket kifosztották és felgyújtották a kormány emberei. Szerzetesek ezreit végezték ki vagy küldték Szibériába kényszermunkára. Azokat, akiknek megkegyelmeztek, arra kényszerítették, hogy adják fel vallásukat, de a hitüket nem vehették el. - Nehéz lehet újrakezdeniük a kegytárgyaik és a szent szövegeik nélkül. - Szerencsére a tisztogatás előtt sok könyvet és műkincset elástak a bajt szimatoló szerzetesek. Most, hogy sorra nyílnak meg a régi kolostorok, nincs nap, hogy ne kerülne elő egy-egy újabb, régen elveszettnek hitt

ereklye. Az emberek még csak most kezdik elhinni, hogy a terrornak valóban vége. - Na és hogyan került a vakolókanál mellől egy iskolabusz kormánya mögé? - kérdezte Giordino. - Az embernek sok mindenhez kell értenie egy ilyen isten háta mögötti helyen - nevetett a sofőr. - Az alapítvány nem csak újjáépítéssel foglalkozik. Az egyezség értelmében iskolákat is létrehozunk a helybeli gyerekek számára. A nomádok gyerekeinek, mint gondolhatják, igen kicsi az esélyük arra, hogy szervezett oktatásban részesüljenek. Ezen próbálunk javítani. Olvasni, írni, számolni tanítjuk őket, és nyelveket is tanulnak, hogy jobb eséllyel induljanak tovább. A maguk ifjú Nojon barátja például három nyelvet beszél, és igazi matekzseni. Ha sikerül tanulási lehetőséget biztosítanunk számára a továbbiakban is, és nem pottyan az ölébe egy Playstation, akkor jó esélye lesz rá, hogy mérnök vagy orvos legyen belőle. Ezért dolgozunk. A busz felkapaszkodott egy hegytetőre, ahonnan egy keskeny völgybe lehetett lelátni, melynek közepén, üdítő foltként a sivár pusztaságban, kövér fű zöldellt bíborszínű bokrokkal pettyezve. A bokrok közt kisebb kőépületek álltak, néhány genel körülvéve. A közelükben egy kisebb teve- és kecskecsorda rágcsálta a füvet, az oázis túlsó végében pedig terepjárók parkoltak. - A Bulandzsin kolostor - jelentette be a sofőr. - Tizenkét szerzetes, egy láma, tizenhét teve és egy-két alkalmi, de annál buzgóbb amerikai önkéntes otthona. - Legurult egy zötyögős földúton a völgybe, és beállt a busszal az egyik ger elé. - Az iskola - magyarázta Pittéknek, miközben a gyerekek leugráltak a busz lépcsőjéről. Nojon is elviharzott mellettük, lentről integetett nekik, aztán a többiek után iramodott. - Nekem most be kell mennem földrajzórát tartani - mondta szakállas honfitársuk. - Maguk, fiúk, menjenek be abba az épületbe, amelyiknek az ereszén egy sárkány szobrozik, és keressék meg Szantanaj lámát. Ő beszél angolul, és örömmel el fogja szállásolni magukat. - Találkozunk még? - Nem valószínű. Miután hazavittem a gyerkőcöket, még meg kell állnom egy faluban, hogy előadást tartsak a nyugati demokráciák mű ködéséről. De örülök, hogy megismerkedtünk. Erezzék jól magukat. - Hálás köszönetünk a fuvarért és az infóért - válaszolta Pitt. A sofőr felkapta az alvó tacskót, előhúzott egy földrajzkönyvet az ülés alól, és bevonult órát adni agerbe. - Szimpatikus fickó - jegyezte meg Giordino. Felállt, és ő is le szállt a buszról. Pitt követte, és mielőtt befordult volna az ajtó ele, egy táblát pillantott meg a szélvédő feletti napellenzőn. ÜDVÖZLÖM A FEDÉLZETEN. AZ ÖN SOFŐRJE CLIVE CUSSLER.

- Igen - bólintott. - Viszont úgy vezet, mint Mario Andretti. A liget közepén három pagoda formájú épület állt felfelé kunkorodó tetőkkel, amiket ódivatú, kék színű cserép fedett. A középső, és egyben a legnagyobb épület volt a templom egy szentélycsarnokkal, illetve egy raktárszárnnyal. Pitték felmentek a templom bejáratához vezető rövid lépcsősoron, megcsodálták az ereszen ülő, farkukkal a meredeken felfelé ívelő tetőt támasztó kősárkányokat, és szerényen beléptek az óriási, tárva-nyitva álló ajtón a torokhangú kántálástól zengő csarnokba. Miután a szemük hozzászokott a sötétséghez, két széles, a bejárattól a hátsó falig érő padot pillantottak meg, amik egy apró oltárt fogtak közre. Mindegyik padon fél tucat idős szerzetes kuporgott törökülésben, sáfránysárga köntösben, kopaszra borotvált fejjel. A látogatók hátratipegtek az oltár mellé, ahol üres volt mindkét pad, és illedelmesen leültek, hogy megvárják a mantra végét. Mongóliában a buddhizmusnak a tibeti lámaizmus formáját gyakorolják már hosszú évszázadok óta. A kormányzat tisztogató akciója előtt a férfilakosság csaknem egyharmada láma volt, aki az országban szétszórt, puritán berendezésű kolostorok valamelyikében élte az aszkéták egyszerű életét. A kommunisták uralma alatt a buddhizmus csaknem teljesen megszűnt létezni az országban, és egy egész generáció csak most kezdi megismerni az ősök szellemiségét. A szertartás, figyelte meg Pitt, nem sokban különbözhetett a sok száz évvel ezelőttitől. Az égő tömjén illata, a piros mennyezetről és a falakról lógó, élénk karmazsinszínű zászlókról visszaverődő meleg gyertyafény, a patinás, Buddhát az inkarnáció különböző alakjaiban mutató szobrok és a szerzetesek bölcs ajkairól zengő hang szinte kézzelfoghatóvá tették a misztériumot. A szikár szerzetesek ugyanazt az egy sort ismételgették az előttük heverő, nyitott imakönyvükből. A mantra egyre hangosabban és hangosabban zengett, mígnem egy vastag szemüveget viselő láma hirtelen rá nem ütött egy kecskebőr dobra. A többiek válaszul rázni kezdték a csengettyűjüket, néhányan pedig nagy, fehér csigakürtjüket fújták olyan buzgalommal, hogy a falak is beleremegtek. Aztán, mintha egy láthatatlan kéz letekerte volna a hangerőt, a zaj lassan elhalkult, és tökéletes csend lett. A szerzetesek egy pillanatig még magukba révedték, aztán felkeltek a padokról. A szemüveges öregember letette a dobot, és odament a jövevényekhez. Nyolcvanöt éves volt, de olyan könnyen és frissen mozgott, hogy néhány évtizedet nyugodtan letagadhatott volna a korából. Sötétbarna szemében kedvesség és értelem csillogott.

- Az amerikaiak, akik a sivatagban bóklásznak - mondta erős akcentussal. - Szantanaj vagyok. Üdvözlöm önöket a templomunkban. Úgy látom, az imánk meghallgatásra talált, és épségben megérkeztek. - Remélem, nem zavartuk meg önöket - felelte Pitt, akit nyugtalansággal töltött el, hogy a láma tudott az érkezésükről. - A megvilágosodás útja mindenki előtt nyitva áll - mosolygott a láma. Jöjjenek, és nézzenek szét az otthonunkban. - Az öregember körbevezette őket a templomban, aztán kiment velük a ligetbe. -A régi kolostor 1820-ban épült - magyarázta. - Lakói sokkal szerencsésebbek voltak, mint a legtöbben a nagy tisztogatás alatt. A kormány ügynökei lerombolták a szálláshelyeket és az élelemraktárakat, majd elhurcolták a szerzeteseket. A templom azonban, ismeretlen okokból, érintetlen maradt, és évtizedeken át üresen állt. A szent szövegeket és a kegytárgyakat egy helybeli pásztor rejtette el a homokban. Miután a kormány visszatalált a tolerancia útjára, megint megnyithattuk a templomot, és ezzel elkezdődhetett a kolostor újjászületése. - Egyáltalán nem látszik az épületeken, hogy olyan sokáig használaton kívül voltak - jegyezte meg Giordino. - A környékbeli pásztorok és a bujdosó szerzetesek nem hagyták tönkremenni őket az elnyomás évei alatt. Mivel a kolostor félreeső helyen található, nem volt a legádázabb ateista hivatalnokok látóterében. Nem kellett elölről kezdenünk, mint sokan mások, de még sokat kell dolgoznunk, hogy minden a helyére kerüljön - mutatott az építőanyagra. Most gerekben lakunk, de egy nap állandó szálláshelyünk lesz. - Jól tudom, hogy tizenkét tanítványa van? - Jelenleg igen, plusz egy aspiráns, de azon vagyunk, hogy újabb tíz fiatalembernek tudjunk szállást biztosítani a közeljövőben. A láma a templom melletti épülethez vezette őket. - A raktárban tudom elhelyezni önöket. A nyugati régészcsapat egy közeli lelőhelyen dolgozik az elkövetkező hetekben, de itt hagytak néhány ágyat. A holnap reggeli teherautóval szeretnének Ulánbátorba jutni? - Igen - felelte Pitt. - Fontos, hogy mielőbb visszatérjünk. - Nem lesz gond. Most vissza kell térnem a templomba, de később még találkozunk. Addig helyezzék magukat kényelembe. - Azzal a láma sarkon fordult, és lobogó köntössel visszament a főépületbe. A raktárépület belseje keskeny volt, magas és ablaktalan. Ajtajában egy gigantikus vasharangot kellett megkerülniük, egy harangtoronyra váró viharvert ereklyét. Beljebb lisztet, száraztésztát, teát és egyéb élelmiszereket találtak az egyik fal mellett felhalmozva. A másik oldalon pokrócokkal és bundákkal teli ládák álltak eltéve a hideg téli

hónapokra. Hátul, egy Szakjamunit, a lótuszvirág-trónon ülő Buddhát ábrázoló festmény alatt megtalálták a kempingágyakat. - Fura, hogy tudott az érkezésünkről - mondta Pitt. - Ez egy kicsi sivatag - felelte Giordino. - Nézd a jó oldaláról. Nem kell a földön aludnunk, és rengeteg időnk van kipihenni magunkat, mielőtt továbbutaznánk. Ami engem illet, alig várom, hogy kipróbálhassam ezt az ágyikót - nyúlt el az egyik kempingágyon. - Nekem előtte még lesz egy kis olvasnivalóm. - Mire Pitt az ajtóhoz ért, Giordino már javában horkolt. Pitt leült a bejárathoz felvezető lépcső tetejére, egy darabig elnézegette a régi templomot és a porlepte völgyet, aztán kinyitotta a hátizsák száját, és olvasni kezdte dr. Leigh Hunt naplóját.

32. - VISZLÁT, DIRK, ÉS VISZLÁT a barátodnak, Alnek is - szaladt fel a lépcsőn Nojon, hogy meghajoljon előtte. Pitt felállt, és kezet fogott vele. A tízéves fiú érett gondolkodása lenyűgözte. - Viszlát, barátom. Remélem, még találkozunk. - Igen. Következő alkalommal tevén fogtok lovagolni - vigyoro-dott el a fiú, aztán eliramodott, mert a busz már indulni készült a kolostor mellől. Az ajtó becsukódott mögötte, és az öreg jármű bőgve elindult a hegytető felé, a lenyugvó nap irányába. Giordino is felébredt a zajra. Kijött az ajtó elé, és nyújtózott egy hatalmasat. - Nojon és a többi kölyök? - nézett a busz után. - Idejött elbúcsúzni, és hogy közölje, a legjobb tevéjük alig várja, hogy a hátára kapjon téged. - Na és a mi megkövült régészünk mit mondott neked? - kérdezte Giordino a jegyzetfüzet láttán. - Olyan dolgokat, hogy nem fogod elhinni. Giordino látta rajta, hogy ezúttal nem ugratja, ezért leült melléje a lépcsőre, és ő maga is komolyra fordította a szót: - Mit találtál? - Dr. Hunt és mongol asszisztense, meg egy csapat kínai földmunkás egy Sangtu nevű város romjai után kutattak Kína északi felében. - Sose hallottam róla. - Pedig ismerős lesz, ha a romantikusabb nyugati nevét mondom: Xanadu.

- Még ilyet! - ingatta meg a fejét Giordino. - És megtalálták? - A válasz határozott igen. Ez volt Kubláj kán nyári rezidenciája. Azért építtette fel Pekingtől mintegy kétszáz kilométerre, hogy legyen hova elmenekülnie a nyári hőség elől. Egy fallal körülvett vadászkert övezte és egy város, ahol a legfényesebb időkben százezer ember lakott. Mire Hunt rátalált, már csak egy halom kő és por maradt belőle egy üres síkságon. - A repülőn talált tárgyak ezek szerint Kubláj kán idejéből származnak? Akkor egy kisebb vagyont érhetnek! Mármint az a néhány darab, ami nem tört össze. - Valószínűleg, bár Hunt elégedetlen volt a rakománnyal. Azt írja, hogy semmi lényegeset nem talált egészen az utolsó napig, amikor a te sárga ládikád meg az a gepárdbőr előkerült. A láda ott volt mellette a lépcsőn, belsejében a bőrrel és a bronztokkal. Pitt először a bőrt vette elő. - Hunt nem sokat ír róla, de ezt nézd - fordította meg a bőrt. Az irha felőli oldalon nyolc apró, keretbe foglalt festmény volt. Az elsőn egy nagy kínai dzsunkát lehetett látni, amint egy folyón úszik lefelé két kisebb hajótól kísérve. A következő festmények ugyanezt a hajót mutatták a tenger hullámait szelni, majd egy öbölben horgonyozni. Az utolsón a dzsunka még mindig az öbölben volt, de lángokban állt. Előárbocán egy kék kutyát ábrázoló zászlót emésztett a tűz. A parton ládák voltak felhalmozva, de ezek is égtek, ahogyan maga a sziget is az öböl körül. - Egy tengeri utazás, amely tűzviharba fulladt - sűrítette össze a történteket Giordino. - Biztosan ujjat húztak valakivel, aki jól bánt a görögtűzzel. Vagy túl közel horgonyoztak egy erdőtűzhöz, és a szikrák átcsaptak a fedélzetre. A brit nem próbálta értelmezni? - Nem, sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megnézted bőr fonákját, mielőtt meghalt volna. - A doboznak van valami jelentősége? - Nem hiszem, a bronzcsőnek viszont annál inkább. Pontosabban annak a selyemdarabnak, amit benne találtak. Egy mesés kincshez vezető út térképe volt ráfestve. - A tok üres volt, amikor megtaláltuk. Gondolod, hogy még mindig a gépen van? - Tessék, olvasd el Hunt utolsó bejegyzését - tette eléje Pitt a naplót. A lapon három bejegyzés állt: „1937. augusztus 5. Úton Ulánbátorba repülővel. Nehéz szívvel kell beszámolnom egy szörnyű felfedezésről. Cöndön, az én hű asszisztensem, társam és barátom elárult a legnehezebb órában. A selyemtekercs eltűnt, kilopták a tokból, amit oly gonddal őriztem megtalálása

óta. Cöndön volt az egyetlen, aki eltávolíthatta. Mire felfedeztem, hogy nincs a helyén, a repülőgép már felszállt, és nem fordulhattunk vissza. Most, hogy eltűnt a térkép, ami D. K. nyomára vezethetett volna, kénytelen leszek emlékezetből lerajzolni, és ennek alapján megszervezni az expedíciót Ulánbátorból. Nem sok esélyt látok rá, hogy magunktól megtaláljuk, de hátha belebotlunk Cöndönbe a Burhan Haldun lejtőin, és akkor amellett, hogy elégtételt vehetek..." A bejegyzés a mondat közepén véget ért. A következőt remegő kézzel írták, és a poros papíron megbarnult vérfoltokat lehetett látni. „Dátum ismeretlen. Lezuhantunk a sivatagban, egy japán repülő lőtt le minket. Mindkét pilóta meghalt. Attól félek, hogy a hátam és mindkét lábam eltört. Mozdulni se tudok. Várom a segítséget. Imádkozom, hogy mielőbb rám találjanak. A fájdalom elviselhetetlen." Alatta, még ennél is kuszább betűkkel: „Utolsó bejegyzés. Minden reményem elszállt. Őszinte sajnálatom Leedsnek a British Museumnál. Emily, drága feleségem, szeretlek. Isten irgalmazzon a lelkünknek." - Szegény ördög - sóhajtott Giordino. - Ez megmagyarázza, miért feküdt a törmelék tetején. Napokig szenvedhetett. - Annál is inkább, mert tudta, hogy mit veszített el. - Miért, mit veszített el? Mi az a mesés kincs, és ki az a D. K.? - Hunt egy korábbi bejegyzésében részletesen beszámol a selyemről. Meggyőződése volt, ahogyan az asszisztensének, Cöndönnek is, hogy a tekercs egy elveszett sírhoz vezető térképet ábrázol. A helyszín, ami a mongóliai Hentij-hegység, a felségjelek és a könnyező tevéről szóló legenda jól passzolnak a történelmi feljegyzésekhez. A térkép Dzsingisz kán végső nyughelyét ábrázolta. Giordino halkan füttyentett, aztán gyorsan megrázta a fejét. - Dzsingisz kán, mi? Akkor a térkép hamis volt, az öreg Dzsin-giszt ugyanis még nem találták meg. A sírja még ma is a régészet egyik legnagyobb rejtélye. Pitt egy kavargó porfelleget nézett, de a gondolatai egészen máshol jártak. - Tévedsz - szólalt meg végül. - Megtalálták. Giordino nem értette, de annál jobban ismerte a barátját, hogy kétségbe vonja megállapítását. Pitt visszalapozott majdnem a legelső oldalig, és Giordino elé tartotta a noteszt. - Hunt mongol asszisztense, Cöndön. A vezetékneve Bordzsin. - Ez nem lehet! Az apja? - Ha nem tévedek, nem is oly régen éppen az ő sírjánál tettük tiszteletünket.

- Ha abban a márványkoporsóban a néhai Cöndön fekszik, akkor a szentély közepén álló szarkofágban... - Ugy van - bólogatott mélabúsan Pitt. - A barátunk Dzsingisz kán sírját rejtegeti a hátsó kertjében. Napnyugtakor az egyik gerbe vonultak be vacsorázni a lámával és a szerzetesekkel. Mint minden esti étkezésük, ez is könnyű volt: zöldségleves tésztával és éjfekete tea. A szerzetesek csendes áhítattal ettek, és ha a láma nagy ritkán kérdezett valamit, mindössze egy-egy bólintással feleltek rá. Pitt érdeklődve figyelte a megvilágosodott, sztoikusan kimért férfiak arcát. A legtöbben hatvan fölött voltak, figyelő barna szemük mély szarkalábakkal erezett arcból tekintett a világra. Mindannyian kopaszra borotválták a fejüket, kivéve egy fiatal, köpcös férfit. Ő gyorsan magába gyűrte az ennivalót, aztán oldalra fordult, és Pittet bámulta vigyorogva, míg a többiek is be nem fejezték a vacsorát. Étkezés után átvonultak a templomba egy esti imára, aztán mindenki nyugovóra tért. A Hunt naplójában olvasottak nem hagyták nyugodni Pittet; alig várta, hogy visszatérjenek Ulánbátorba. - Mi az, már nem is tudsz tető alatt aludni? - szólt utána Giordino, amikor Pitt a bejárat felé indult az egyik kempingággyal. - Nem erről van szó. Nagyon aggaszt valami - felelte Pitt. - Engem is, mégpedig az, hogy már egy hete nem ettem valami normális kaját - bújt a takaró alá Giordino. Pitt levett az egyik polcról egy dobozt, amiben tömjént, gyöngyöket és egyéb, a buddhista szertartásokhoz szükséges holmikat tároltak. Buzgón tett-vett egy darabig, aztán eloltotta a petróleumlámpát, és ő is elvackolta magát a raktár végében. Éjfél után érkezett, nesztelenül, akár egy árnyék. Csak annyira nyitotta meg az ajtót, hogy átférjen rajta egy ezüstös holdsugárral együtt, és miután átbújt a résen, megállt hozzászoktatni szemét a benti sötétséghez. Ekkor vette észre a bejárat közelében felállított kempingágyat. Elindult, de a lába már az első lépésnél hozzáért a padlón felejtett csengettyűhöz. A lágy csilingelés végigfutott a szobán, és visszaverődött a kopár falakról, arra késztetve a behatolót, hogy mozdulatlanná dermedjen. Hosszú másodpercekigie^zülten fülelt, s amikor senki nem mozdult, letérdelt, óvatosan kitapogatta a csengettyűt, és félretette az útjából. A kézfeje egy második csengettyűt is érintett; ezt is félretolta, aztán az ágyhoz araszolt. A gyér holdfénynél csak annyit látott, hogy valaki fekszik az ágyon; megállt mellette, a magasba emelt egy csillogó kétélű kardot, és halálos erővel lecsapott. A borotvaéles penge közvetlenül a párna alá vágott, oda, ahol az alvó nyakának kellett lennie.

Vagyis kellett volna, mert nem érezte se a csontok ellenállását, se a felfröccsenő vér melegét, és nem hallotta a haldokló áldozat hörgését sem. A kard akadálytalanul ütközött neki a kempingágynak, mélyen belevágva magát a fából készült keretbe. A merénylő egy pillanatig csak állt döbbenten, aztán ráeszmélt, hogy ő volt az, akit átvágtak. De ekkor már késő volt. Az ajtónyíláson bevilágító holdfény körberajzolta a támadót, tökéletes célpontot biztosítva Pitt számára, aki kezében egy - az építkezésről kölcsönvett - ásóval nekirontott a raktár másik végéből. Az ágy közelébe érve meglendítette az ásót, és lesújtott vele az arctalan körvonalra. A támadó - legjobb védekezés a támadás alapon - kirántotta a kardot az ágykeretből, és vakon Pitt felé döfött, de azt az egy pillanat lemaradását nem tudta behozni. Még mielőtt kinyújthatta volna a karját, a lapát alakot öltött a sötétből. Recsegő ízületeknek ütköző fém koppanása hallatszott, amit egy akkora jajkiáltás követett, hogy az egész liget zengett tőle. A kard kirepült a gyilkolni akaró kézből, és csörömpölve a keményfa padlóra esett. Mivel esze ágában sem volt közelharcot vívni, a merénylő a hóna alá csapta sérült kezét, és az ajtó felé hátrált. Pitt feléje lendítette az ásót balról, de az ágy közöttük volt, és a férfi elhajolt az ütés elől. Pitt kétségbeesésében utánahajította az ásót. Az alkalmi lándzsa a merénylő lábát találta el, valahol a bokája felett. Nem okozott súlyos sérülést, de ahhoz elég volt, hogy a férfi elveszítse az egyensúlyát, és előrezuhanjon. Mivel még mindig sérült kezét szorongatta, és egyébként sem látta a harangot a sötétben, nem védte magát estében. Egy reccsenés hallatszott, olyasmi, mint amikor egy baseballütő eltörik, amit a padlónak csapódó emberi test tompa puffanása követett. Giordino jelent meg Pitt oldalán; fürgén megkerülte az ágyat, és kirúgta az ajtót. A betóduló holdfényben egy mozdulatlanul fekvő férfit láttak természetellenesen kicsavarodott fejjel. - Eltört a nyaka - állapította meg Giordino. - Mi még ennél is csúnyábban végeztük volna, ha rajta múlik. -Pitt nekitámasztotta az ásót a falnak, és lehajolt a kardért. Kintről imbolygó lámpafény vetült a padlóra; a láma és két szerzetes jelent meg az ajtóban, mindegyik egy-egy petróleumlámpával a kezében. - Kiáltást hallottunk - közölte a láma. Csak ekkor vette észre a földön heverő férfit, akinek a köntöse úgy világított a lámpák alatt, mint egy fényvisszaverő mellény Még Giordinót is meglepte, hogy a támadó a közismerten szelíd buddhista szerzetesek öltözékét viseli. A láma rögtön felismerte fekete hajáról. - Zenui - mondta minden érzelem nélkül. - Halott.

- Meg akart ölni minket - emelte fel Pitt a kardot és mutatta meg a szétvágott takarót. - Lábon dobtam az ásóval, ő pedig nekiesett a harangnak, és kitörte a nyakát. Erős a gyanúm, hogy további fegyvereket is fognak találni a testén. A láma az egyik szerzeteshez fordult, és valamit mondott neki. A férfi letérdelt, és megmotozta a halottat. A derekán, a sáfránysárga köntös alatt egy övet talált, amiről egy tőr és egy automata pisztoly lógott. x - Ez nem a dharma útja - mondta döbbenten a láma. - Mióta van a kolostorban? - kérdezte Pitt. - Tegnap érkezett. Azt mondta, hogy északról származik, Orhon vidékéről, és a belső nyugalmat keresi a Góbiban. - Hát megtalálta! - morogta bosszúsan Giordino. " A láma magába mélyedt egy pillanatra, aztán kérdőn a két amerikaira nézett. - Két külföldiről érdeklődött, akik a sivatagot járják. Mondtam neki, hogy nem tudunk magukról, de jó esély van rá, hogy felbukkannak nálunk, mert a teherautó miatt mindenki ezt teszi a környéken, aki Ulánbátorba szeretne eljutni. Miután ezt megtudta, közölte, hogy szeretné meghosszabbítani itt-tartózkodását. - Ez megmagyarázza, hogy honnan tudtak az érkezésünkről - bólintott Pitt. - De miért akart az életükre törni? Pitt dióhéjban elmondta neki menekülésüket Bordzsin birtokáról, ahol az eltűnt olajkutatókat keresték. - Valószínűleg Bordzsin embere volt. - Ezek szerint nem szerzetes? - Nem éppen. - Az igaz, hogy sok szokásunkat nem ismerte ^Merengett el a láma. Homlokán mély redőkbe szaladt össze a bőr. - Egy emberölés a kolostor területén... Attól félek, a hatóságok nem fogják jó szemmel nézni. - A halála valójában baleset volt. Jelentse akként. - Mi se bánnánk, ha nem lenne belőle nyomozás - motyogta Giordino. - Ha valóban baleset történt, akkor úgy fogom bejelenteni - egyezett bele a láma. - Miután távoztak. - A két szerzetessel beleteker-tette a testet egy pokrócba, és átvitette a templomba. - Restellem, hogy veszélybe kerültek, míg a kolostorunkban tartózkodtak - mondta az öreg. - Mi sajnáljuk, hogy bajt hoztunk a kolostorra - felelte Pitt. - Remélem, a hátralevő időt békében tölthetik - mondta a láma, aztán ő is átment a templomba, hogy egy rövid imádságot tartson az elhunytért. - Szép munka - csukta be az ajtót Giordino. - Honnan tudtad, hogy kakukktojás van a fészekben?

- Gyanús volt a fickó. Hiányzott belőle a szerzetesek jámborsága, és egész vacsora alatt úgy bámult minket, mintha tudná, hogy kik vagyunk. Várható volt, hogy Bordzsin utánunk küld valakit, és miért ne álcázhatta volna magát az illető szerzetesnek? - Remélem, nem hozta magával a barátait - mondta Giordino. Gondolom, most jövök neked eggyel. - Egy mivel? - Egy lapátos-csengettyűs ügyelettel az éj hátralevő részére! - csúsztatta Giordino az ágya alá a „fegyvert". A teherautó késő reggel ért oda, éppen a raktárépület elé, ahová néhány láda zöldséget és rövidárut hordtak be róla. Miután bepakoltak, a szerzetesek átmentek a templomba meditálni. A láma lemaradt, és a sofőrrel beszélgetett, míg az Pittékre várt. - A sofőr örül, hogy nem kell egyedül lennie a visszaúton. Ulánbátor öt órára van innen, azt mondja, halálra unná magát. - Őszinte hálánk a szívélyes vendéglátásért - mondta Pitt. A templom felé pillantott, melynek falai között a merénylő pokrócba csavart teste feküdt. - A másik látogatójukat még nem keresték? - Nem - rázta meg a fejét a láma. - Négy nap múlva elhamvasztjuk, de a hamvai nem maradnak a kolostorban. Nem Szakjamunit szellemét őrizte a szívében. - Az idős láma a vendégeire nézett. - A szívem azt súgja, hogy önök derék emberek. A bölcsesség és a szellem ereje vezérelje lépteiket, és akkor meglelik, amit keresnek. A láma mélyen meghajolt; Pitt és Giordino pedig viszonozta a gesztust, aztán mindketten felhúzták magukat a vezetőfülkébe. A sofőr, egy foghíjas öreg mongol, fülig érő szájjal rájuk vigyorgott, aztán gázt adott, és lassan kigurult a teherautóval a ligetből. A láma mozdulatlanul állt, és nézte őket, míg el nem tűntek a szeme elől. Pitték csendben üldögéltek a pattogó teherautóban, és a láma szavain tűnődtek. Az öreg mintha tudta volna, hogy mit keresnek, szabad utat adott nekik. - Vissza kell mennünk - szólalt meg végül Pitt. - Xanaduba? - kérdezte Giordino. - Xanaduba.

III.RÉSZ

RENGÉSEK

33. A KÉKFOLTOS SÜGÉR a feléje úszó alakot figyelte. A lény túl lassan mozgott ahhoz, hogy cápa legyen, neonkék bőre pedig túl rikító ahhoz, hogy delfin. Ráadásul olyan furcsán hajtotta magát azokkal a sárga függelékeivel, amik a farkát helyettesítették! Miután megállapította, hogy a lény nem ellenség és nem barát, a sügér elunta a nézelődést, és a zátony egy másik részére ment élelmet keresni. Summer Pitt ügyet sem vetett a kékségbe elillanó hatalmas halra; a tengerfenéken kifeszített sárga nejlonkötelet követte, kecses mozdulatokkal hajtva magát előre a bütykös korallfejek felett, miközben egy digitális videokamerával színpompás felvételeket készített a zátonyról. A lány egy NUMA-projekt keretében a hawaii vizek korallzátonyait dokumentálta későbbi kiértékelés céljából. Az ülepedés, a túlhalá-szat és a környezetszennyezés, illetve a globális felmelegedés okozta algásodás lassan, de állhatatosan pusztította a korallzátonyokat szerte a világon. A Hawaii környékén élő telepek eddig szerencsések voltak ebből a szempontból, de semmi sem garantálhatta, hogy nem ugyanaz a sors vár rájuk - kifehéredés és magas mortalitás -, mint Ausztrália, Okinava és Mikronézia környékén élő rokonaikra. Azzal, hogy a korallzátonyok egészségi állapotát rendszeresen ellenőrizték, lehetővé vált, hogy időben észleljék az emberi tevékenység káros hatásait és meghozzák a megfelelő ellenlépéseket. A módszer rendkívül egyszerű volt. A vizsgált zátonyról készült friss képkockákat összehasonlították azokkal, amiket hónapokkal vagy évekkel korábban készítettek ugyanazon a helyen, és a halak, valamint a bentikus vagy „fenéki" élőlények számba vételével gyakorlatilag egy pillanatfelvételt készítettek a telep relatív egészségéről. A NUMA-projekt keretében tucatnyi zátonyt figyeltek a szigetek körül, így átfogó képük volt az egész térség vizeinek állapotáról.

Summer ráérősen rúgta előre magát, egészen a homokba leszúrt rozsdamentes acélrúdig, ahol a zsinór véget ért. A rúdra, a zsinór fölé egy műanyag kártyát erősítettek, az útvonal azonosítójával. Summer a kamera felé fordította, és ezt is lefilmezte. Ahogy visszaengedte, valami felkeltette a figyelmét. Rövid, ollózó lábmozdulatokkal egy közeli sziklaképződményhez siklott. Egy apró polip bújt elő a kövek közül; vizet szívott be a kopoltyúin, felduzzasztva magát, aztán majdhogynem áttetszővé válva, kinyújtotta köpenyét, és ellőtte magát a zátony irányába. Ott, ahol az imént még a nyolckarút lehetett látni, egy apró, kerekded tárgy állt ki a homokból. A miniatűr arc mosolyogni látszott, mintha örülne, hogy Summer felfedezte. A lány leseperte róla a homokot, aztán óvatosan kiemelte, és a maszkja elé tartotta. Az apró porcelánfigura egy hajadont formázott bő vörös köntösben, kontyba csavart fekete hajjal. Pirospozsgás arca, keskeny szeme arra utalt, hogy kínai termék lehet. Kidolgozása meglehetősen elnagyolt volt, öltözéke és testtartása régies, és Summer hiába kereste talpán a MADE IN HONGKONG pecsétet. A lány beleszántott ujjaival a homokba, de nem talált újabb tárgyakat. Néhány méterrel távolabb egy másik búvár eregetett ezüstös buborékokat. Dirk - Summer bátyja, aki ugyanolyan magas és szálkás volt, mint az apjuk, akivel a nevén osztozott - a korallzátony szélénél térdelt, és üledékmintát gyűjtött. Summer odaúszott, és az élénkzöld szempár elé tartotta a porcelánfigurát. Dirk érdeklődve megnézte a tárgyat, aztán elrakta a mintát egy zsákba, és intett a húgának, hogy mutassa meg, hol találta. Summer elvezette a sziklákhoz, és a polip rejtekhelye előtti homokos területre mutatott, ahonnan a leletet kiemelte. Dirk melléje úszott, és kettesben körbeúszták a homokmezőt, amit a zátonnyal átellenben egy búbosra dermedt lávafolyam, a parttól távolodva pedig egy meredek falú, majdnem öt kilométer mély árok határolt. A mező közepén egy kisebb koralltelep virított; odaúsztak. ^ A koralltelep egy egyenes, három méter hosszú sáv után eltűnt a homok alatt, de a homok itt sötétebb volt egy tovább futó vonalban, és ez a vonal egészen a lávafolyásig tartott. Summer egy gyanús halmot vett észre a telep tövében. Odaúszott, aztán intett Dirknek is, hogy kövesse. A halom egy homokkal belepett, közel két méter széles, négyszögletes kőnek bizonyult. Dirk végighúzta a kezét a lerakódásoktól érdes éleken, és megkopogtatta a felszínét. A kőtömb közepe táján kesztyűs keze egy tengerisünökkel teli üregbe süppedt. Summer bekapcsolta a videokamerát, és lefilmezte a tárgyat, aztán folytatták a keresést.

Miután befejezték a kört, és nem találtak semmi egyebet, visszamentek a csónakot rögzítő kötélhez, és fellökték magukat a tizennyolc méter magasságban hullámzó felszínre. A fejük egy zafírkék öblöcske vizéből bukkant elő a hawaii Nagy sziget délnyugati partja mellett, a Keliuli-öböl közelében. Néhány száz méterrel odébb a hullámok egy sziklás partfalnak ütköztek, mely fekete lávakőszirtjeivel védelmezőén körbevettfexa kis öblöt, ideális körülményeket teremtve a merüléshez. \ Dirk felkapaszkodott a gumicsónakra, lelökte magáról a tartályt, aztán lenyúlt a vízbe, és felsegítette a húgát is. Summer kiköpte a regulatort, és alig vett levegőt, már kérdezte is: - Mit gondolsz arról a koralltelepről a homokmező közepén? - Eléggé szabályos volt. - Szerintem is. Szeretnék leásni egy részen, hogy megnézzem, van-e ott még valami, amit a korall nem emésztett fel. Kivette a porcelánfigurát a zsákból, és megvizsgálta a napfényben. - Azt hiszed, hajóroncsra bukkantál, mi? - kérdezte incselkedően Dirk. Behúzta a kötelet, és leengedte a külmotort. - Valahonnan ide kellett kerülnie - billegtette meg a babát Summer. Szerinted hány éves lehet? - Legfeljebb tizenhét - ugratta a bátyja. - Az a kőtömb viszont engem is izgat - vallotta be. - Van ötleted, mi lehet? - Van, de addig nem nyilatkozom, míg nem néztem utána a hajó kutatási adatbázisában. Dirk beindította a motort, és a kis csónak pattogva szelni kezdte a hullámokat. A NUMA kutatóhajója élénk türkizkékre volt festve, és ahogy megközelítették a tat felől, a MARIANA EXPLORER feliratot láthatták fekete betűkkel a keresztgerendára írva. Dirk a hajó bal oldalához irányította a motorcsónakot, egy kisebb daru alá, amiről egy köteg kábel lógott le. Miközben Dirk és Summer a gumicsónak daruzó szemeibe akasztották a kampókat, egy férfi hajolt ki a korlát felett. Acélos izmaival, sűrű bajszával, áthatóan kék tekintetével Wyatt Earp reinkarnációja is lehetett volna - texasi akcentussal. - Gatyamadzagot megmarkolni! - Jack Dahlgren kiemelte a csónakot a vízből, és letette a hajó fedélzetére. A fiatalok kiszálltak, és Dahlgren segítségével leöblítették a felszerelést. - Sikerült lekapni az utolsó telepet is? - kérdezte a férfi. - A kapitány tudni szeretné, hogy felszedheti-e a horgonyt. A következő célpont a Leleiwi-fok lenne a sziget keleti oldalán.

- A válasz igen és nem - felelte Summer. - Az adatgyűjtéssel megvagyunk, de szeretnék még egyszer lemerülni. Dirk elővette a porcelánfigurát. - Summer úgy gondolja, hogy egy kincses hajóra bukkant. - Mielőtt még bárki is azt hihetné, hogy megfertőzött az aranyláz, közlöm: műkincsekkel is megelégednék - nevetett a lány. - Mi más utalt még hajóroncsra? - kérdezte Dahlgren. - Egy érdekes kő. Szögletes, mintha emberi kéz alkotása lenne -felelte Dirk. - Nézzük meg a felvételt! Lezuhanyoztak, aztán a kutatóhajó egyik laborjába siettek, ahol a férfi már várta őket. Rákötötték a videokamerát a tévére, és Dirk a felvétel utolsó perceihez tekert. Amikor a szögletes kő megjelent a képernyőn, Dirk lenyomta a PAUSE gombot. - Már láttam ilyent - ült le egy számítógép elé. - Egy víz alatti régészeti konferencián. Egy Malajziában talált roncsról szóló előadá-son láttam. Néhány másodpercnyi keresgélés után megtalálta a weboldalt az előadás anyagával. Letöltötte, aztán addig görgette a fényképeket a képernyőn, míg rá nem bukkant arra, amelyik a víz alatt heverő kőtömböt mutatta. Egy négyszögletesre faragott, egyik végén elkeskenyedő gránitkő volt, közepén két lyukkal. - Elképesztő a hasonlóság - hasonlította össze Dahlgren a kel felvételt. - Igen, és nemcsak az alakját tekintve, hanem méretben is - jegyezte meg Dirk. - Oké, feladom - sóhajtott Summer. - Mi ez? - Egy horgony - világosította fel a húgát Dirk. - Pontosabban egy kősúly, ami egy fából készült horgonyba illeszkedett. Az ólom és a vas kora előtt a horgonyok fából és kőből készültek. - Ez még a hajózás hőskorában volt - mondta Dahlgren. - Éppen ez benne a zavaró - bólintott Dirk. - Miért, miféle roncs volt az, amit Malajziában találtak? - türelmetlenkedett Summer. - Nem fogjátok elhinni - töltötte be Dirk a négyárbocos hajó számítógéppel készített modelljét. - Egy kínai dzsunka a tizenharmadik századból.

34. A KHARG-SZIGET FELETT barna köd lebegett. Már eltelt egy hét a Ras Tanura-i tűzvész óta, de a füst még mindig nerhxakart eltakarodni a

Perzsa-öböl egéről. Még itt, ezen a kis mészkőkupacon az öböl iráni felén, majdnem háromszáz kilométerre a szerencsétlenség helyszínétől, elég volt egyet szippantanod a levegőből, hogy érezd a benzin zsíros ízét a szájadban. Az ég szennyezett vize méltó párja volt a földinek, amit a szigettől keletre állandó olajréteg fedett. Ez a szennyeződés azonban helyi eredetű volt: a kikötőből szivárgott a vízbe. A sziget keleti oldalán kialakított hatalmas, T alakú mólónál egyszerre akár tíz tartályhajó is kiköthetett. A nyugati parton túl, egy mesterséges szigeten több ultranagy kőolajszállítóra való nyersolajat tároltak, amit a szintkülönbséget kihasználva, a gravitáció erejével pumpáltak a kikötőben várakozó hajók gyomrába. Bár területét tekintve jelentéktelen, a Khargsziget Irán legnagyobb kőolajexportáló terminálja, és világviszonylatban is a legjelentősebb kőolajszállító létesítmények közé tartozik. Már alkonyodott, amikor egy viharvert fekete fúróhajó pöfögött el a keleti terminálnál sorakozó hajók mellett. A sziget északi csücskéhez érve megközelítette a partot, és lehorgonyzott a sziklák közelében. Egy iráni járőrhajóról látták az indiai zászló alatt utazó vén teknőt, de olyan ócska és jelentéktelen volt, hogy nem törődtek vele. Pedig nem ártott volna. Amint beállt a sötétség, a látszólag kihalt fedélzet megelevenedett. A hajó egy darabig előre-hátra cirkált, végül egy ponton megállapodott, sugárkormányaival egyenlítve ki a szél és az áramlat hatását. Legénysége fekete kezeslábasba öltözve jöttment gyéren megvilágított fedélzetén. A daruval egy rövid fúrókötelet engedtek le a nyitott csővezető nyíláson át; a szerkezet végére azonban nem az olajfúráshoz használt görgős kúp volt szerelve, hanem egy különös, háromlábú szerkezet. Miután ezt leengedték a tengerfenékre, a személyzet eltűnt a fedélzetről, és egy időre csend lett. Húsz perccel később tompa morajlás tört fel a mélyből; a hangot még a fedélzeten is alig lehetett hallani, és mire eljutott a közelben horgonyzó hajókra és a parton dolgozó munkások fülébe, érdektelen éjszakai nesszé szelídült. Tizenöt méterrel a hajó alatt azonban nagyon is érdekes dolgok játszódtak le. Az aljzatba sugárzott nagy erejű hanghullámok ártalmatlanul áthatoltak és megtörtek a Föld kérgén; ártalmatlanul, kivéve azt a pontot, amelyre a három hosszúkás henger együttesen fókuszált egy törésvonalra, előre kijelölt mélységben. A rövid hangrobbanást egy második követte, aztán egy harmadik. A koncentrált szeizmikus hullámok addig bombázták a föld alatti vetőt, míg abban visszafordíthatatlan károk nem keletkeztek. Mint amikor Ella Fitzgerald repesztette szét a poharat a puszta hangjával, a lüktető

hullámok töréseket okoztak a nyolcszáz méter mélységben elhelyezkedő vetőben. A törés okozta elmozdulás heves földrengésként nyilvánult meg a felszínen. Az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata 7,2-es fokozatot mért a Richter-skálán, ami minden szempontból gyilkos erejű földrengésnek számít. Mivel a Perzsa-öböl vize túl sekély ahhoz, hogy cunami keletkezzen, károk szinte kizárólag az öböl csücskének iráni partvonalán keletkeztek. És a Kharg-szigeten. A kis olajtöltő szigeten katasztrofális volt a helyzet. Az egész sziget úgy rengett, mintha atombombát robbantottak volna alatta. Tucatnyi tartály durrant szét lufiként, a kőolaj fekete patakokban ömlött alá a domboldalakon, bele a tengerbe. A keleti parti terminál több darabra szakadt, s a bukdácsoló elemek nekiverődtek a kikötött tartályhajóknak, lyukakat ütve oldalukon. A nyugati terminál mellett várakozó szupertanker úgy, ahogy volt, eltűnt. A fekete fúróhajó nem várta meg a végkifejletet; már a kora reggeli órákban dél felé indult, még azelőtt, hogy szemet szúrhatott volna a szerencsétlenség helyszínére siető hajóknak és helikoptereknek. Bármilyen jelentéktelennek is látszott, a vén teknő egymaga padlóra küldte az iráni olajexportot, tovább mélyítette a globális kőolajvál ságot, és a tönk szélére sodorta Kínát.

35. A KHARG-SZIGET KATASZTRÓFÁJA bombaként hatott a bizonytalan kőolajpiacra. Míg a kontraktusokban a nyersolaj ára a hordónkénti százötven dollár sztratoszférai magasságába szárnyalt, a Wall Streeten a Dow Jones az ellenkező irányba zuhant. A részvénykereskedést már kora délután lezárták, miután a kereskedési görbe, akár egy kiolvadt biztosíték, elejét vette a további masszív eladásoknak, de a zuhanás így is elérte a napi kereskedés húsz százalékát. Szerte az Egyesült Államokban autósok milliói kanyarodtak be a legközelebbi benzinkúthoz, hogy csordultig töltsék az autójuk tankját az áremelés előtt. A felvásárlási láz hamar kimerítette a készleteket, hiányt idézve elő, ami tovább gyűrűzve pánikot, és egyes vidékeken erőszakhullámot okozott. A Fehér Ház kabinetszobájában a válságstáb tanácskozott. A montanai származású, céltudatosan populista elnök türelmesen végighallgatta

vezető gazdasági tanácsadója beszámolóját az olajsokk következményeiről. - Az olajárak közel megkétszereződése szűk egy hónap leforgása alatt példátlan inflációt fog gerjeszteni - állította a tanácsadó, egy kopasz férfi vastag szemüveggel. - A nyilvánvalóan érintett szállítási szektor mellett számtalan nehéz- és könnyűipari vállalat is erősen függ a kőolajtól. A műanyagok, a különböző vegyszerek, a festékek, a textilek... nehéz olyan terméket mondani, aminek az előállításához nincs szükség kőolajra. A drámai költségemelkedést a gyártók kénytelenek lesznek áthárítani a vásárlóra, aki már így is jelentős összegeket veszít a benzinkútnál. A következmény: gyors recesszió. Attól félek, hogy egy gyors és hosszú lefolyású globális válság előtt állunk. - Nincs túllihegve ez a dolog? - kérdezte az elnök. - Végül is egyetlen csepp kőolajat sem importálunk Irántól. - A félelem valóban jelentős tényező, de az is tény, hogy a Khargszigeti katasztrófa az egész kőolajpiacra hatással van, és így a mi árainkat is befolyásolja, még akkor is, ha nem lesznek fennakadások a behozatalban, amire én egyáltalán nem vennék mérget. Ráadásul a bizonytalanságot tovább növeli, hogy egyes vélemények szerint a Perzsa-öbölben mindkét esetben terrorcselekmény történt. - Van ennek valami alapja? - kérdezte az elnök a biztonsági tanácsadójától, egy sovány, megfontolt embertől. - Egyelőre nem tudunk ilyenről - felelte magabiztosan a férfi. -Langley még vizsgálódik, de egyelőre minden jel arra mutat, hogy valóban földrengés volt. Az, hogy a kettő ilyen közel történt egymáshoz, a természet rossz ízű tréfája. - Világos, de azért dolgozzanak az ügyön, hogy eloszlathassunk minden kétséget. Nem szeretném, ha egyes honi fanatikusok meglovagolnák az emberek félelmét. Dennis, arra kérem a Belbiztonsági Minisztériumot, hogy emelje meg a terrorkészültséget a tengeri kikötőinkben, a kőolajterminálokra pedig fordítsanak kiemelt figyelmet, különösen a Mexikói-öböl mentén. - Elnök úr, vegye úgy, hogy már meg is történt - felelte az elnökkel szemben ülő belbiztonsági miniszter. - Ugy gondolom, Garner, hogy a jelen helyzetben jót tenne a közhangulatnak, ha a stratégiai kőolajkészletek egy részét felszabadítanánk - szólalt meg James Sandecker alelnök nyugalmazott tengernagy, korábban a NUMA igazgatója. Apró, de lendületes ember volt, parázsló tekintettel és lángvörös kecskeszakállal. Régi barátok voltak az elnökkel, ezért igen ritkán fordult elő, hogy hivatalos címén szólította volna meg főnökét. - Az olajpiac a kezdeti sokk után valamennyire le fog higgadni, a készletek felszabadítása pedig szépen eloszlatja az

emberek üzemanyaghiánytól való félelmét, sőt még a piacnak is jót tehet. Az elnök helyeslően bólintott. - írja meg az elnöki parancsot - utasította egyik asszisztensét. - Az se ártana, ha tiszteletedet tennéd a pulpitusnál - mondta Sandecker, látszólag a falon függő Teddy Roosevelt portréhoz intézve szavait. - Megteszem, ami tőlem telik - bólintott az elnök. - Értesítsék a tévéseket, és szervezzenek meg ma estére nekem egy sajtótájékoztatót. Önkéntes takarékossági programot fogok hirdetni az elkövetkező harminc napra. Ez remélhetően segíteni fog a finomítóknak, hogy utolérjék önmagukat. Előbb lecsillapítjuk a közvéleményt, aztán megpróbálunk kiutat találni. - En amondó vagyok, hogy fagyasszuk be az árakat, és vezessünk be kötelező fejadagrendszert - javasolta a kabinetfőnök. - Ez nem biztos, hogy célravezető lenne, de lehet, hogy az önkéntes takarékoskodás mellé nem ártana egy-két konkrétabb intézkedés is a háttérben - mondta Sandecker. - Például rávehetnénk külföldi szállítóinkat, hogy fokozzák a kitermelést, sőt a hazaiakat is, bár ha jól tudom, az alaszkai vezeték már így is teljes kapacitáson üzemel. - Igen, az arktiszi fúrások megnövelték a termelést - erősítette meg a gazdasági tanácsadó. - Másképp sokkal rosszabb lenne a helyzet. Amiről az imént szó volt, azzal egyetértek, de úgy vélem, minimális hatással lesznek a belföldi igényekre, a külföldi piacokat pedig aligha fogják befolyásolni. Szaúd-Arábiának és Iránnak hónapokba fog telni, mire pótolni tudják a kiesést, addig pedig hiába akarunk bármit is, nem lesz, aki teljesítse. Szavait gyászos csend követte. Végül az elnök megszólalt: - Jól van, uraim, tegyünk meg mindent, amit megtehetünk, aztán majd meglátjuk. Azt akarom, hogy mérjenek fel minden lehetőséget, és nézzenek meg minden „legrosszabb eset" forgatókönyvet, mégpedig gyorsan, mert van egy olyan érzésem, hogy nincs sok időnk. A jelenlegi olajárak mellett pontosan mennyi időnk is van, mielőtt elvesztjük az ellenőrzést a gazdaság felett? - fúrta a tekintetét a közgazdászba. - Nehéz megmondani - felelte idegesen a tanácsadó. - Talán harminc nap, mielőtt leállnak az első gyárak és elkezdődnek az első elbocsátások. Ha a piacok megemésztették ezt az első sokkot, az árnyomás talán enyhülni fog, a súlyos recesszió elkerüléséhez azonban ennek el kell érnie a legalább harminc-negyven dollár mértéket. Az érem másik oldala az, hogy a piacok nagyon ingatagok. Elég egy újabb sokk, és globális mértékű válsággal nézhetünk szembe. - Egy újabb sokk - mormogta az elnök. - Az ég óvjon minket tőle.

36. Az üres homokmező, ahonnan Summer porcelánfigurája előkerült, most úgy nézett ki, mint egy víz alatti építőtelep, tele alumíniumrácsokkal, sárga kötelekkel és narancssárga zászlócskákkal. A próbaásás hamar teljes körű feltárássá terebélyesedett, amikor Dirk és Summer egy vaskos hajógerendát talált fél méter mélyen a homokban. A további próbaásások aztán megerősítették, hogy a porcelánfigurát és a horgonykövet nem menet közben dobták ki egy hajóból, hanem egy roncshoz tartoztak, amit az idő és a tenger a két korallzátony közé temetett. A gyönyörűen kidolgozott kék-fehér porcelánedények, valamint a jadeból faragott fogadalmi és dísztárgyak megerősítették a feltételezést, hogy kínai hajóról van szó, később pedig kiderült, hogy a váz pontosan olyan, amilyennek egy nagyméretű kínai dzsunka vázának kell lennie. Summer meglepetésére és bosszúságára a hír, hogy egy középkori kínai hajó maradványaira bukkantak a hawaii vizekben, szenzációt keltett. A világ minden részéről jöttek a média képviselői, hogy keselyűkként lecsapjanak rá a sztoriért. Az interjúk után, ahol ugyanazt kellett sokadszorra elmondania, dupla örömöt jelentett tartályt és uszonyt ölteni, és lemerülni az üdítő kék ségbe. Summer elúszott a cellarácsok felett, és maga mögött hagyta a két búvárt, akik épp a homokot fújták el egy gerendáról, amit a fartőkének véltek. Néhány méterrel odébb a szondák egy másik fadarabot is kimutattak, ami a kormánylapát lehetett. Summer a lelőhely szélénél lelógó kötélhez siklott, és a feje fölé tartva ökölbe szorítót ta kezét, felrúgta magát a felszínre. A lelőhely felett egy barna fémbárka horgonyzott; Summer néhány karcsapással az oldallétrájához úszott, felhajította a lábuszonyait a fedélzetre, aztán ő maga is felmászott. A bárka egy meglehetősen szerény alkotmány volt, egy egyszerű, a tatra épített bádogfedelű kunyhóval amit úgy teleaggattak búvárfelszerelésekkel, akár egy karácsonyfát , és az elengedhetetlen generátorral, vízpumpával és kompresszorokkal a korlát mentén. A kunyhó tetején Dirk és Summer szörfdeszkája virított; ezek a szabványfelszerelés részét képezték, valahányszor n csapat Hawaiin dolgozott. - Milyen a víz? - kérdezte a maga vontatott texasi beszédjével Jack Dahlgren. Az egyik kompresszor mellett térdelt, csavarhúzóval a kc zében.

- Ez Hawaii - mosolygott a lány. - Itt mindig élmény merülni. Kirázta a hajából a vizet, és odament Dahlgrenhez. - Működni fog? - Ha meghozták az üzemanyagot és a kellékeket a Marianáró\, akkor nagyon remélem. - Szintúgy. Már alig várom, hogy bevessük a mamutszivattyút ;i lelőhelyen. A szivattyú egy széles cső volt, aminek az aljába sűrített levegői pumpáltak; a levegő a csőben felemelkedett, és ezzel szívóhatást ho zott létre. Homok és laza törmelék eltakarítására használták. - Mariana Explorer a Brown Bessnzk - recsegte a korlátra akasz tott kézirádió. Dirk volt az. - Itt a Bess - válaszolt Dahlgren. - Hol vagytok? - Megvan az üzemanyag és a hot dog, Jack, és már csak tíz mérföldre vagyunk tőletek. A kapitány azt mondja, hogy a szélmentes oldalon fogunk beállni mellétek a rakodáshoz. - Várunk titeket. - Dahlgren a láthatárt kutatta a tekintetével, és hamarosan meg is pillantotta a feléjük igyekvő türkizkék pontot. Aztán megint megreccsent a rádió. - Es mondd meg Summernek, hogy egy újabb látogató szeretne beszélni vele a roncsról. Explorer ki. - Még egy riporter? Na ne! - nyögött fel Summer. - Summer azt mondja, alig várja már, hogy nyilatkozhasson. Bess ki. Dahlgren a lányra nézett, és elnevette magát. Egy óra se telt bele, és a hordó, ötvenöt gallon benzinnel a gyomrában, átkerült a bárka fedélzetére. Míg Dahlgren az átrakodással volt elfoglalva, Summer átszállt a Mariana Explorerre. Dirket az étkezőben találta, ahol egy sötét bőrű, pantallót és tengerészpólót viselő ázsiai férfival kávézott. - Summer, hadd mutassam be neked dr. Alfréd Tongot - intette oda Dirk. Tong felállt és meghajolt, aztán megrázta Summer feléje nyújtott kezét. - Örülök, hogy megismerhetem, Miss Pitt - nézett fel a nála jóval magasabb lány szürke szemébe. Erős marka van, állapította meg Summer, és a bőrét, akárcsak az övét, sok napfény érte. Igyekezett nem megbámulni a férfi arcának bal oldalán végighúzódó heget, inkább a vizslató, mogyoróbarna szempárra és a koromfekete hajra koncentrált. - Most már én is - mosolyodott el Summer. - Már azt hittem, egy újabb tévériportert kell elviselnem. - Dr. Tong a malajziai Nemzeti Múzeum konzervátora - magyarázta Dirk.

- Igen - bólintott Tong. - Épp egy szemináriumon vettem részt a Hawaii Egyetemen, amikor tudomást szereztem a felfedezéséről. Az egyik tanárkollégán keresztül vettem fel a kapcsolatot a NUMA helyi képviselőjével. A kapitányuk és a bátyja voltak olyan kedvesek, és meghívtak egy napra a hajójukra. - Épp Hilóban voltunk a készletekért, és este vissza kell mennünk, úgyhogy azt gondoltam, miért ne? - mesélte Dirk. - Mi érdekli a roncsban? - kérdezte Summer. - A múzeumunknak jelentős délkelet-ázsiai műkincsgyűjteménye van, továbbá kiállítottuk egy tizennegyedik századi kínai hajó rakományát is, amit a Malakka-szoros mélyéről emeltünk ki. Bár nem az én szakterületem, azért tudok egyet s mást a Jüan- és a Ming-dinasz-tia fazekasművészetéről. Érdekel, hogy mit találtak, és úgy hiszem, segíthetnék meghatározni a hajó korát a rakománya révén. Ha valóban egy tizenharmadik századi királyi dzsunka került elő itt, a Csendesóceán nyugati részében, az valóban szenzáció. - A hajó korának a megállapítása valóban kulcsfontosságú - értett egyet vele Summer -, de sajnos igen kevés kerámia került elő, és azoknak is egy részét a Kaliforniai Egyetemre küldtük elemzésre. Azokat viszont, amik itt maradtak, szívesen megmutatom. - A kontextus nagyon sok mindent eldönthet. Meg tudnák mondani nekem, hogy milyen a roncs állapota és elrendezése? Dirk szétgurított az asztalon egy nagy papírlapot. - Épp ezt akartam megmutatni, mielőtt Summer bejött. A számítógéppel készült rajz a lelőhelyet ábrázolta felülnézetből. A gerendarészletek és az a néhány, eddig előkerült lelet patkó alakban hevert a lávafolyás mellett. Tongot meglepte a maradványok és a leletek kis száma - a nagy hajókra nem ez volt jellemző. - A Hawaii Egyetem régészeivel minden feltárható részt kiástunk, de sajnos így is csak a hajó egy tizedét látjuk - magyarázta Dirk. - A többi a korall alatt van? - kérdezte Tong. - Nem, a hajó merőlegesen fekszik a két zátonyra, egy homokágy alatt, orral a partnak - mutatta a rajzon Summer. - A homok megvédte a leleteket a korallok pusztító hatásától. Úgy gondoljuk, hogy ez a homokos rész egy természetes csatorna lehetett a korallmezők között, amit a természet még akkor hozhatott létre, amikor a vízállás ennél jóval alacsonyabb volt. - Ha a korall nem nőtte be a hajót, akkor miért csak ennyit sikerült feltárniuk belőle? - Az ok: a láva. - Summer a patkó zárt végére mutatott, ahonnan egy sziklapad nyúlt ki a part irányába. - Ha kinéz az ablakon, láthatja, hogy

ez a partszakasz voltaképpen egyetlen nagy lávamező. Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de a roncs többi részét betemette a láva. - Figyelemre méltó - morogta tűnődve Tong. - A roncs és a rakomány tehát ott van érintetlenül a lávakő alatt? ^ - A hajó többi része vagy ott van a lávakő alatt, vagy elpusztult tőle. Ha a hajó azelőtt süllyedt el és temetődött be homokkal, hogy a lávafolyam betakarta, akkor még mindig jó állapotban lehet a takaró alatt. A lávamező mellett talált gerendák rendesen be voltak temetve, ami azt sugallja, hogy a hajó többi részével is ez lehetett a helyzet. - Ami jó hír - vette át a szót Dirk -, a láva segíthet nekünk a kormeghatározásban. Egy helyi vulkanológus már rajta van az ügyön. Annyit már tudunk, hogy az elmúlt kétszáz évben nem volt vulkáni tevékenység a szigetnek ezen a részén, és valószínűleg jóval előtte sem. Néhány nap múlva többet fogunk tudni. - Pontosan mit is találtak meg a hajóból? - Csak néhány darabot, vélhetően a tatból. A gerendák vastagok, ami egy nagy, legalább hatvan méter hosszú hajóra utal. Aztán ott van a horgonykő, ami félreismerhetetlenül/kínai jegyeket visel magán, és ami szintén egy jelentős méretű hajóra utal. - Egy ilyen nagy és régi hajó csakis 'kínai lehet - értett egyet velük Tong. - Igen, akkoriban az európai hajók feleekkorák voltak - válaszolta Dirk. - Olvastam Zseng He tengernagy legendájáról, ami arról mesél, hogyan hajózta körül a világot 1405-ben masszív „kincsflottá-jával". Ez azonban nem egy határbocos, százötven méter hosszú behemót, ha egyáltalán léteztek ilyenek. - A történészek hajlamosak túlzásokba esni - mondta Tong. - De ha ez a hajó valóban átkelt a fél világon száz évvel Zseng He előtt, az igencsak elismerésre méltó teljesítmény. - A kerámiák tanúsága szerint a hajó valóban annyi idős, és amennyire ezt ennyi részletből meg lehet ítélni, a hajó kialakítása a tizenharmadiktizennegyedik századi kínai hajóépítőkre vall - tájékoztatta Summer. Ezt esetleg ön is megerősíthetné, ha vetne egy pillantást a kerámiákra. - Alig várom, hogy láthassam, mit találtak. Summer levezette egy fényesen kivilágított laborba. A hátsó válaszfal melletti polcok tele voltak műanyag ládákkal, amikben a roncstól felhozott leletek áztak édesvízben. - A raktér és a legénységi szállás a lávakő alatt lehet, mivel igen kevés személyes tárgyat találtunk - magyarázta Summer. - Előkerült viszont néhány konyhai eszköz és egy nagy fazék- mutatott az egyik polcra -, de ez, gondolom, sokkal jobban fogja érdekelni.

Levett két ládát, és egy rozsdamentes asztalra helyezte őket. A ládákban tányérok voltak, egy tál és porcelándarabkák. Legtöbbjük cukorfehér volt, a tál azonban fekete agyagból készült. Tong lelkesen felrakta az olvasószemüvegét, hogy alaposabban is megnéz-ze őket. - Csodálatos - dünnyögte elégedetten. - Mi a véleménye? - kérdezte tőle Summer. - A minták és az alapanyag arra utalnak, hogy egy jingdezscni vagy jianjangi égetőben készültek. A minőségük gyengébb, mint a késői Ming-dinasztiában készült termékeké. Ez a halembléma na gyon ismerős - fordította fel az egyik tányért. - Már láttam ilyen 1 egy Jüan korabeli tálon. Egyetértek a megállapításukkal, ezek a kei a miák a Szung- és a Jüan-dinasztia idejében készült termékek jegyeil hordozzák magukon, vagyis a tizenkettedik-tizenharmadik századból származnak. Summer elmosolyodott, és elégedetten Dirkre kacsintott. Tong ki vette az utolsó tárgyat is a ládából, egy nagy, kékeszöld-fehér tányért, amiből egy tortaszeletnyi darab hiányzott. A tányér közepén egy páva feszített, peremén pedig egy gepárd üldözött egy megriadt szarvas csordát. Tong megújult érdeklődéssel tanulmányozta a tányért, űjr;i és újra megcsodálva a díszítését. - Az egyik konzervátor talált egy hasonló mintát az adatbázisban: a Jüan uralkodói jelvények közé tartozott - közölte Dirk. - Igen, valóban hasonlít - tette le a tányért Tong. - Ez azonban biztosan nem az uralkodói családnak készült, inkább egy ügyes után zat, amit kereskedelmi céllal gyártottak. Abban azonban egyet kell értenem, hogy a Jüan-dinasztiából származik, ami, mint tudjuk, 1264-től 1368-ig tartott. Ez jóval Zseng tengernagy előtt volt. - Mi is erre következtettünk, bármilyen hihetetlen legyen is, hogy abban a korban egy hajó idáig eljutott. Bili Stenseth, a Mariana Explorer kapitánya jelent meg a labor ban. A magas, homokszőke férfit mindenki tisztelte csendes intellr genciája és jóindulatú, igazságos természete miatt. - Dahlgren végzett a rakodással. Ha hajlandóak lennétek ti is ál pakolni magatokat, indulnánk. - Csak egy perc, kapitány - felelte Summer. - Összeszedjük a hol minkat, és már itt se vagyunk. - Még visszamennek a roncshoz? - kérdezte Tong. - Van még egy gerenda, amit fel akarunk tárni, vélhetően a kor mányiapát egyik alkotóeleme - tájékoztatta Summer. - Ha valóba annak bizonyul, akkor pontosabb elképzeléseink lehetnek a hajó mr rétéiről. A Mariana Explorernek folytatnia kell eredeti küldetésunket, a korallzátonyok állapotának a felmérését, ezért átmegy a sziget

túloldalára. Dirk, Jack Dahlgren és én még itt maradunk néhány napig a bárkán, és befejezzük az ásatást. - Értem - bólintott Tong. - Nos, köszönöm, hogy megosztották yelem a felfedezéseiket. Ha visszatértem Malajziába, átnézem a múzeumunk feljegyzéseit, hátha találok valamit, ami segíthet a kerámiák azonosításában. - Mi is köszönjük, hogy időt szakított ránk, dr. Tong, és örülünk, hogy megerősítette feltételezéseinket a hajó korát és eredetét illetően. Dirk és Summer összepakolta a legfontosabb holmikat, és átugrottak a bárkára. Dahlgren kioldotta a két hajót egymás mellett tartó köteleket, és Stenseth kapitány egy hangos kürtszóval elkormányozta az Explorert a bárkától. Nem telt bele sok, és már el is tűntek a sziklák mögött. - Sikerült valami újat megtudnotok a lávahajónkról? - nyúlt bele Dahlgren egy hűtőtáskába innivalóért. - Dr. Tong is ugyanabba a korszakba helyezte a kerámiákat, mint mi, ami azt jelenti, hogy a hajónk hét-nyolcszáz éves lehet - felelte Summer. - A jó doktort nagyon érdekelte a felségjelekkel díszített tányér, de hirtelen nagyon szűkszavú lett - jegyezte meg Pitt. - Szakmai féltékenység - vigyorgott Summer. - Szerintem akkor is egy császári hajó. Tudom, és kész. - Az király! - Dahlgren letelepedett egy napozószékre, és a korlátra rakta a lábát. - De ez még annál is inkább - húzta meg a hideg sört.

37. NYOLCEZER KILOMÉTERREL ODÉBB Pitt és Giordino úgy trappolt be az ulánbátori Continental Hotel halijába, mint két elnyűtt nyeregtáska. Gyűrött ruhájukat vastagon belepte a por, de a hajuk, a bőrük és a cipőjük is tele volt vele. Arcukat bozontos szakáll fedte, és ahol mégsem, ott azért nem, mert a nap égette hólyagok nem hagyták kinőni. Csak egy zümmögő légyfelhő hiányzott a fejük fölül. A recepciós leplezetlen fintorral nézett a pult elé kanyarodó férfiakra. - Van üzenet a 4025-ös vagy a 4026-os szobának? - dünnyögte kisebesedett ajkaival Pitt. A recepciós, most, hogy felismerte őket, döbbenten eltűnt a szobájában. Kisvártatva egy papírral és egy apró, EXPRESSZ címkével ellátott dobozzal tért vissza. - Egy üzenet és egy csomag, uram - adta át őket Pittnek.

Pitt továbbadta a pakkot Giordinónak, és átfutotta az üzenetet. - Korzovtól van - tájékoztatta a barátját. - Na és mit ír kedvenc KGB-ügynökünk? - Egy külügyi konferenciára kellett utaznia Irkutszkba. Üdvözletét küldi, és reméli, hogy a küldetésünk sikerrel járt. Néhány nap múlva, ha visszatért, keresni fog minket. - Milyen kedves tőle - jegyezte meg keserű gúnnyal Giordino. Bizonyára Theresa és Jim is meg fogja érteni, már ha megérik azt a napot. - Feltépte a doboz tetejét, és egy régi, bőrbe kötött könyvel meg egy nagy flakon vitamintablettát talált benne. Egy kártya is kiesett belőle, amit felvett, és odaadott Pittnek. - Az asszonytól? Pitt bólintott, és némán elolvasta a kézzel írt üzenetet: A kedvenc könyved és egy kis vitamin, hogy egészséges maradj. Kér lek, ne szedj belőle túl sokat. A gyerekek üdvözletüket küldik Hawaii ról. Meglehetősen szenzációsra sikeredett az útjuk: egy régi hajóroncsot találtak. Washington merő unalom nélküled, úgyhogy siess haza. Lorcn - Egy könyv és vitaminok? Azt hittem, Mrs. Pitt ennél sokkal romantikusabb - ugratta Giordino. - Tényleg ez a kedvencem. Mindig nagyot üt. - Pitt kivette a köny vet a dobozból, és a barátja felé fordította a gerincét. - Melville Moby Dickje. Igényes választás - bólogatott Giordino , bár nekem Archie és Veronica kalandjai is megteszik. Pitt kinyitotta a könyvet, és belelapozott. Az első néhány tuciil lap után a könyv közepe ki volt vágva, és az így kialakított üregben egy 45-ös Colt automata lapult. - Látom, szigonyod is van hozzá, Ahab - füttyentett Giordino. Pitt lepattintotta a vitaminos flakon tetejét; a drazsék alatt a Colthoz való töltények rejtőztek. - Mondd csak, nem rizikós egy kongresszusi hölgynek tűzfegyvereket utaztatni körbe a világban? - kérdezte Giordino. - Csak ha lebukik - zárta vissza Pitt a flakon tetejét. - Most, hogy már olvasnivalónk is van, nincs értelme megvárni Korzovot - mondta Giordino. - Itt lebzselni pedig egyenesen ostobaság lenne - tette hozzá Pitt. Bordzsint nem ejtették a fejére, tudni fogja, hogy mi intéztük el az emberét. Giordino egyetértően bólintott. - Akkor zuhanyozzunk le, aztán egy korsó hideg sör mellett megbeszéljük a továbbiakat.

- Menj csak, nekem még van egy kis elintéznivalóm. - Pitt a hallból nyíló másolószoba felé kanyarodott. Miután az apró, fülledt levegőjű szoba ajtaja becsukódott mögötte, elővette a Bordzsin laborjából elemelt medált, és rátette a fénymásoló üveglapjára. írt néhány sort az elkészült fénymásolatra, aztán beletette a papírt a faxkészülékbe, és fejből tárcsázott egy otthoni számot. Amint az üzenet átment, beadagolta a kézikönyvből kitépett lapokat is, és ezeket is átküldte, ezúttal egy másik számra. - Hadd dolgozzanak egy kicsit ők is - mormogta kifelé menet. A georgetowni ház éppen olyan volt, mint a többi elegáns lakóépület Washington DC egyik legelőkelőbb kerületében. Az ódon téglafalak felett frissen voltak mázolva az ereszek, a tizenkilencedik századi ablakok üvege ragyogott a tisztaságtól, a kis kert pedig olyan ápolt volt, mint egy frissen manikűrözött női kéz. Az épület belseje azonban, mintha ezt akarta volna ellensúlyozni, olyan volt, mint egy zsúfolt és elhanyagolt könyvraktár. Szinte nem volt egy olyan fal a házban, amit nem szegélyezett volna könyvespolc, rogyásig pakolva a hajózás és a hajóépítés történetét taglaló könyvekkel. De a konyhaasztal és a konyhaszekrény is tele volt könyvvel, s a padló legkülönbözőbb pontjain is stratégiai fontosságú könyvhalmok tornyosultak. A ház hóbortos lakója, St. Julién Perimutter számára azonban éppen így volt tökéletes. A nemzet egyik legkiválóbb történészének, aki olyan referenciagyűjteményt hozott létre, amiről a könyvtárosok és a gyűjtők még álmodni se mertek, a könyvek központi szerepet töltöttek be az életében. A történész azonban nagylelkű ember volt, és mind tudását, mind forrásait szívesen megosztotta azokkal, akik hozzá hasonlóan rajongtak a tengerért. Perimutter egy kényelmes bőrfotelben szunyókált - az álmosság a híres szellemhajó, aMary Celeste hajónaplójának az olvasgatása közben tört rá -, amikor a fax csipogni és zümmögni kezdett. A férfi kiszabadította száznyolcvan kilós testét a fotelből, és a készülékhez lépett, kivette belőle a papírt, és dús, szürke szakállát simogatva elolvasta a fedőlapra írt rövid üzenetet: „St. Julién! Egy üveg friss ajrag a jutalma, ha azonosítja nekem ezt az ezüstmedált. Pitt -Ajrag? Ez zsarolás - motyogta fülig érő szájjal a férfi. Perimutter, amint azt terjedelmes pocakja is tanúsította, nagy ínyenc volt, és Pitt jól sejtette, hogy képtelen lesz ellenállni az erjesztett kancatejből készült mongol ital jelentette csábításnak. Mohon munkához is látott.

- Ugyan nem vagyok ékszerész, Dirk, de tudom, hogy kihez forduljak tette le a medál elő- és hátlapját ábrázoló papírt, hogy felkapja a telefonkagylót, és egy számot tárcsázzon. - Gordon? Itt St. Julién. Tudom, hogy csütörtökre már megbeszéltünk egy ebédet, de szükség lenne a szakértelmedre. Nem találkozhatnánk inkább ma? Jól van, jól van, majd én gondoskodom n foglalásról, és viszlát délben. Perimutter letette a telefont, és megint kézbe vette a faxol. Hosszan, tűnődve nézte a medált, és arra gondolt, hogy Pitt, ismerve őt, biztosan nem a helyi bolhapiacon vette. Bevert orrokat és sötcl rejtélyeket sejtett mögötte. És veszélyt. Halálos veszélyt. A Capitolium közelében található The Monocle-ban a szokásos ebédidei tömeg zsibongott, amikor Perimutter belépett az ajtón. A washingtoni politikusok körében nagy népszerűségnek örvendő cl terem tele volt szenátorokkal, lobbistákkal és a Domb alkalmazol! jaival. Perimutter hamar kiszúrta barátját, Gordon Eetent az egyik szeparéban - nem volt nehéz, rajta kívül szinte mindenki kék öltönyt viselt. - St. Julién, barátom, de jó újra látni téged - üdvözölte Eeten. A Perimutterhez hasonlóan nagydarab férfi remek humoráról és sasszeméről volt híres. - Látom, van mit behoznom - vigyorodott el Perimutter a majdnem üres martinis pohár láttán. Kért a csapostól egy Sapphire Bombay Gibsont, aztán ebédet rendeltek. Míg az ételre vártak, Perimutter megmutatta Eetennek a faxot. - Előbb a munka, aztán az élvezet. Egy barátom belebotlott ebbe a medálba Mongóliában, és tudni szeretné, mivel van dolga. Tudsz neki mondani valamit? Eeten pókerarccal tanulmányozta a fénymásolatot. A híres Sotheby's aukciós ház becsüseként ezer és ezer történelmi ereklye ment már át a kezén, mielőtt kalapács alá került volna. Perimutterrel gyerekkoruk óta barátok voltak, és a becsüs ezt időnként azzal pecsételte meg, hogy időben figyelmeztette a történészt, ha hajózással kapcsolatos tárgyak is árverésre kerültek. - Nehéz megállapítani a minőségét - bocsátotta előre Eeten. -Nagyon nem szeretem az ilyen munkát. Fax alapján véleményt mondani... - Ahogy a barátomat ismerem, nem az értéke érdekli, hanem a kora és a történelmi jelentősége. - Miért nem ezzel kezdted? - mondta szemmel láthatóan megkönnyebbülten Eeten. - Vagyis tudod, hogy mi ez?

- Azt hiszem, igen. Már láttam egy ehhez hasonló tárgyat egy gyűjteményben, amit néhány hónappal ezelőtt árvereztünk. Arról, hogy eredeti-e, természetesen csak akkor nyilatkozhatok, ha a kezemben tarthatom. - Mi mást tudsz még mondani róla? - vett elő Perimutter egy apró jegyzetfüzetet. - Szeldzsuk eredetű lehet. A kétfejű sas, ami egy igen egyedi szimbólum, a dinasztia kedvelt jelképe volt. - Ha az emlékezetem nem csal, a szeldzsukok egy muszlim török banda volt, akik a régi Bizánc egy jókora darabját uralták rövid ideig - mondta Perimutter. - Úgy van. Krisztus után 1000-ben lerohanták Perzsiát, de a hatalmuk csak két évszázaddal később teljesedett ki, mielőtt a rivális Horezmi Birodalom Alá ad-Dín Muhammad vezetése alatt el nem seperte őket. A szeldzsukok nagyszerű kézművesek voltak, különösen a kőfaragásban jeleskedtek, de a fémekhez is jól értettek. Egy időben még ezüst- és rézérméket is vertek. - A medál tehát beleillik a profiljukba. - Abszolút. Az aprólékosan kidolgozott szöveg is rájuk vall: kései ötvösmunkáikon igen gyakoriak az iszlám imák vagy felajánlások. Van a Columbián egy professzor, aki le tudná fordítani neked a szöveget, ami valószínűleg kufiban íródott. Ha valóban ezüstből van, akkor nagy a valószínűsége, hogy egy szultánnak szánták. - Az anyaga miatt? - Igen. A szeldzsukok ritkán használtak ezüstöt és aranyat. Ezeket az anyagokat fényűzőnek tartották, alkalmazásuk tehát ütközött volna az iszlám egyszerűségről alkotott ideáljával. A szabályok azonban nem vonatkoztak szükségszerűen a szultánokra is, akik a cucc javát összeharácsolták. - Tehát szeldzsuk eredetű, valamikor 1100 és 1200 között készülhetett, és valószínűleg egy szultán számára - rótta fel Perimutter a könyvecskéjébe. - Úgy néz ki. A tárgyak, amiket nemrégen vizsgáltunk be és árvereztünk el, Malik sah, egy 1092-ben elhunyt szeldzsuk szultán kin csei közé tartoztak. Érdekes, hogy a barátod Mongóliában bukkant rá. Mint említettem, a szeldzsukokat Alá ad-Dín Muhammad erői győzték le, emezeket viszont Dzsingisz kán verte meg 1220 környé kén. A medál tehát nagy valószínűséggel a kán seregei által hazahor dott zsákmány részét képezhette. A pincér megérkezett az ebédjükkel: Eetennek rib-eye steaket hozott, Perimutternek borjúmájat, ahogy rendelték.

- Gondolom, nem sok tizenkettedik-tizenharmadik századi ázsiai műkincs kerül kalapács alá idehaza - mondta a történész, miután a pincér magukra hagyta őket. - Régen valóban így volt,'de nyolc-kilenc évvel ezelőtt megkeresel! egy malajziai bróker, aki azóta is folyamatosan ellát minket. Nem túl zok, ha azt mondom, hogy azóta eladtunk vagy százmillió dollárnyit be lőle, és tudom, hogy a Christie's is hasonló mennyiséget árverezett^I. - Szóhoz se jutok! És tudjátok, honnan származik az a rengeteg ereklye? - Csak találgatni tudok - felelte a steaket rágcsálva Eeten. - A malajziai bróker nagyon diszkrét fickó, aki a világért se árulná el a forrásait. Soha nem volt alkalmam személyesen találkozni a tulajdonossal, de az is tény, hogy soha nem próbáltak becsapni. Minden egyes megbízás esetén azt kaptuk, amit ígértek. - Fura, hogy éppen Malajziából érkeznek a tárgyak. - Az lenne, ha az emberünk nem csupán közvetítő lenne. Ennél sokkal érdekesebb azonban az úriember és a cég neve. - Mert? Mi a neve? - nézett fel Perimutter a tányérról. - Kapaszkodj meg: Burját Kereskedőház.

38. THERESA SZINTE MEGKÖNNYEBBÜLT, amikor a szoba ajtaja kinyílt, és egy őr intett neki, hogy lépjen ki a folyosóra. Ha meg akarják ölni, akkor tegyék, gondolta. Még az is jobb lesz, mint ez a bezártság és a bizonytalanság. Két nappal ezelőtt zárták be minden magyarázat nélkül. Azóta senki sem lépett kapcsolatba vele, csak a tálcát lökték be rendszeres időközönként az élelemmel. A kínai küldöttségről nem tudott, de azt hallotta, hogy egy autókaraván érkezett és távozott, s a ház mögött leadott lövések hangja sem kerülte el a figyelmét. Akkor ki is nézett a szoba apró ablakán, de csak a kavargó port látta. Másnap azonban feltűnt, hogy a lovas őrjárat létszáma mintha megcsappant volna. Most a folyosóra kilépve örömmel látta, hogy Wofford is ott van a sétabotjával. A férfi biztatóan rámosolygott. - A vakációnak vége - mondta Wofford. - Mehetünk vissza dolgozni. Úgy tűnt, eltalálta, mert ezúttal is a díszterembe vezették őket. Bordzsin már várt rájuk, egy vastag szivart pöfékelt. Nyugodtabbnak látszott, mint előző alkalommal, és sokkal arrogánsabbnak.

- Üljenek le, barátaim - intette őket oda az asztalához. - Remélem, élvezték a pihenőt. - Hogyne - felelte Wofford. - Roppant pihentető volt a négy falat bámulni. Bordzsin eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és egy halom új szeizmikus jelentésre mutatott. - A megbízatásuk hamarosan véget ér, de előtte még ki kell jelölniük a legalkalmasabb helyszíneket ebben a régióban. - Egy ötszáz négyzetkilométeres területet lefedő topográfiai térképet hajtogatott szét. Theresa és Wofford a jelzésekből látta, hogy a Góbi sivatag kínai, a mongol határtól délkeletre eső részét ábrázolja. - Egyes részleteit már volt alkalmuk elemezni, és el kell ismernem, remek munkát végeztek folytatta leereszkedő hangon. - Ezeket be is jelöltük a térképen. Most arra kérem önöket, hogy vizsgálják meg őket az egész térséggel összefüggésben, és rangsorolják a potenciális helyszíneket a várható hozam szerint. - Ezek nem Kínában vannak? - kérdezte nyomatékkal Wofford. - De igen - válaszolta Bordzsin anélkül, hogy magyarázatot adott volna. - Ugye tudja, hogy a tartalékok nagyon mélyen vannak? Valószínűleg ezért nem fedezték fel őket már korábban. - Igen, tudom, de megvannak a megfelelő eszközeink, hogy lefúrjunk a megfelelő mélységig - felelte türelmetlenül Bordzsin. - Kétszáz magas hozammal működő kútra van szükségem a hónap végére. Találják meg őket. Bordzsin pattogó stílusa már túl sok volt Woffordnak. Theresa látta az arcát elöntő pírból, hogy oda akar mondani a mongolnak, ezért gyorsan megelőzte: - Meg tudjuk csinálni - állította. - Kell vagy három-négy nap, de meglesz - próbált egyúttal időt nyerni. - Holnapra legyen kész. A vezető mérnök délután meg fogja ke resni önöket, hogy részletesen megbeszéljék az eredményeket. - Ha végeztünk, szabadon visszatérhetünk Ulánbátorba? - kér dezte a nő. - Én magam fogok gondoskodni a szállítóeszközről holnapután reggelre. - Akkor jobb lesz, ha máris nekilátunk. - Theresa maga elé húzta a legfelső dossziét, és szétterítette tartalmát az asztalon. Bordzsin egy bizalmatlan grimaszt vágott, aztán felállt, és elhagy ta a szobát. Miután eltűnt a folyosó végén, Wofford a kolléganőjére nézett, és megcsóválta a fejét. - Szép kis műsor volt. De ugye nem hiszed el, hogy tényleg elcn ged minket?

- Nem, de ezt nem kell tudnia - felelte a szája elé tartott borító mögül Theresa. - Mellesleg nem akartam, hogy valami hülyeséget csinálj, és mindkettőnket kinyírjanak. Wofford savanyúan elmosolyodott; csak most döbbent rá, hogy mitől gientette meg őket Theresa. Még mindig tartva a biztonsági kamerától, Theresa maga elé húzta az egyik térképet, és miközben úgy tett, mintha intenzíven tanulmányozná, egy laza mozdulattal megfordította. „Ötletek a szökésre", írta fel ceruzával az üres oldalra. Fel is jegyzett néhányat, aztán Wofford elé csúsztatta a térképet. A férfi maga felé fordította, és tűnődve végigfutotta a sorokat. Ahogy Wofford a szeme magasságába emelte a lapot, Theresának feltűnt, hogy térképoldala a Perzsa-öblöt ábrázolja, annak egyes részein vörös, fűrészfog alakú vonalakkal, két pontján pedig, a vastag vonalak felett, ugyanilyen színű karikákkal. Az egyik karika Ras Tanurát ölelte körbe, a másik pedig egy kis szigetet az iráni partok mellett. - Nézd a térképet, Jim! - fordította meg a lapot. - Törésvonalak - állapította meg Wofford. - Egy a Perzsa-öblöt hosszában kettészelő kéreglemez határát ábrázolja a fontosabb vetőzónákkal. Mivel elrablásuk óta teljesen el voltak szigetelve a külvilágtól, egyikük sem tudhatott az öbölben pusztító földrengésekről. Míg Wofford a két vörös karika jelentésén törte a fejét, Theresa átlapozta az aktát, és két hasonló térképet is talált. Az elsőn a szibériai Bajkál-ta-vat lehetett látni. - Ezt nézd! - mutatott a kékre színezett tó északi csücskéhez rajzolt fűrészfogakra és a vörös karikára. Egy újonnan épített, a parttól kéthárom kilométer távolságban futó olajvezeték is be volt jelölve a térképen. - Nem lehet, hogy ezek csináltak valamit a vető környékén, és ez indította el a tavon a seiche-t? - De hogyan? Atombombát robbantottak? - kérdezett vissza kétkedően Wofford. - A másikon mi van? Theresa a kupa tetejére tette a térképet. Az alaszkai partvonalat ábrázolta Anchorage-től Brit Columbiáig. A Valdez kikötővárosától a szárazföld belseje felé futó Alaszka kőolajvezetéket sárga vonal jelölte. A 122 cm átmérőjű csövön naponta egymillió hordónyi olaj ömlött az amerikai piacra a Prudhoe-öböl gazdag mezőiről. Theresa növekvő aggodalommal mutatott a partvonal közelében húzódó, vastag fűrészfogvonallal jelölt vetőre. A törésvonalon, közvetlenül Valdez mellett, egy vörös karika virított.

39. HIRAM YAEGER LEGYŰRT egy grillcsirkés szendvicset, megivott egy zöld teát, aztán mentegetőzve felállt az asztal mellől, és a kijárat felé indult. A NUMA számítástechnikai központjának a vezetője sosem vált meg hosszú időre dédelgetett számítógépeitől; most is a barlangjába sietett vissza, a washingtoni székház kilencedik emeletére. A kávézóból kifelé menet az ötvenes férfi elégedett vigyorral vette tudomásul, hogy két kék öltönyös vidéki politikus rosszallóan végigméri Rolling Stonespólója miatt. A hórihorgas számítógépguru az öltözködésével adta a külvilág tudtára nonkonformizmusát: farmert és cowboycsizmát hordott, és hosszú haját lófarokba kötözte. Szaktudása bőven kárpótolt mindenkit, akinek stílusa nem lett volna ínyére: masszív informatikai központja, amit a nulláról épített fel és töltött meg adatokkal, a világ legnagyobb oceanográfiai adatbázisa volt, és légköri, illetve tengeri megfigyelőállomások százainak a mérési adatait dolgozta fel valós időben. A központ hatalmas számolókapacitása persze ellenállhatatlan csáberőt jelentett a NUMA kutatóinak, akik hajlamosak voltak a legapróbb projekt szimulációját is ezen az erőművön futtatni. Yaeger azonban szelíden tűrte ezt is: még soha egyetlen kollégát sem utasított vissza, ha időkeretet kért tőle. Yaeger kilépett a liftből és besétált a barlangra emlékeztető központba, melynek elejét egy patkó alakú konzol foglalta el. Előtte, az egyik forgószékben üldögélve egy zömök, kopaszodó férfi várta. - Nem akarom elhinni - mosolyodott el a férfi. - Itt merted hagyni őket? - Imádott gépeimmel ellentétben nekem ennem is kell - felelte Yaeger. Rég láttalak, Phil - nyújtott kezet. - Mi a helyzet odalent a kavicsgödörben? Dr. Phillip McCammon jót nevetett a poénon. A NUMA Tengergeológiai Osztályát irányító McCammonnak a tengeri üledék volt a szakterülete, és birodalma történetesen a székház egyik pinceszintjén volt berendezve. - Homokozunk, mint mindig, és úgy egyébként jól elvagyunk, most viszont szükségem lenne a számítógépes kapacitásodra. - Állunk rendelkezésedre - mutatott körbe Yaeger. - Igérem, nem fogom sokáig rabolni az időtöket. A helyzet tehát az, hogy nem hivatalosan felkérést kaptunk Langleytől egy szeizmikus adatsor kiértékelésére. A CIA-t az a két földrengés izgatja a Perzsaöbölben.

- Érdekes egybeesés, hogy két nagy földrengés is időben és térben ilyen közel egymáshoz, és mindkettő egy-egy olajipari komplexumot tett padlóra. Még egy ilyen, és biciklivel vagy lóháton fogunk közlekedni. - Amit ugye nem szeretnénk. - Nem hát. Szóval, miben segíthetek? - A Nemzeti Földrengésfigyelő Központ rendelkezésünkre bocsátotta az utóbbi öt év szeizmikus aktivitásának teljes, globális szintű mérési adatbázisát. - McCammon a konzolra tette a coloradói Goldenben található intézmény elérhetőségét feltüntető cédulát. -Az egyik elemzőm írt egy programot, amivel kielemezte a perzsa-öbölbeli földrengések specifikus jellemzőit. Ezeket a paramétereket szeretnénk összehasonlítani a globális szeizmikus adatbázissal, hogy kiderüljön, vannak-e hasonlóságok a profillal. - Valami stiklire gyanakszol? - Nem, mivel el sem tudom képzelni, hogy stikliről lehetne szó, de szeretnék segíteni a kémeknek a szomszédból, hogy egy sort kipipáljanak a listájukról. - Rendben - bólintott Yaeger. - Max még ma délután letölti az adatokat. Addig küldd fel azt a szoftvert, és reggelre meglesz a válasz. - Kösz, Hiram. Máris küldöm a szoftvert. Miután McCammont elnyelte a lift, Yaeger a billentyűzet felé fordult, és pötyögni kezdett, de mielőtt még befejezhette volna, észrevette a bejövő papírtálcán heverő többoldalas faxot. Látva, hogy az ulánbátori Continental Szállóból küldték, felnyögött. - Ha esik, akkor ömlik - motyogta, miután átnézte az üzenetet. Aztán letette, és befejezte az utasítások bevitelét. Egy pillanat se telt bele, és egy gyönyörű nő öltött alakot a konzol túloldalán. Egyszerű fehér blúzt és*térdig érő rakott szoknyát viselt. - Üdv, Hiram. Már azt hittem, magam leszek egész délután. - Tudod, hogy nélküled fél ember vagyok, Max. - A nő valójában egy holografikus kép volt, amit Yaeger hozott létre, hogy felhasználóbaráttá tegye hálózatát. A felesége alapján modellezett, de örökké húszéves Max szinte valós személyiséggé nőtte ki magát Yaeger és a mesterséges intelligenciáját használó többi alkalmazott szemében. - Egy bókért bármit - búgta szemérmesen a nő. - Miről lenne szó? Nagy gond van? Vagy kisebb, de nem kevésbé fontos? - Mindkettő. Ma éjjel nagyon elfoglalt leszel, Max. - Tudod, hogy soha nem alszom. - A hologram feltűrte az inguj-ját. Hol kezdjük? - Szerintem - húzta maga elé a faxot Yaeger - kezdjük a főnökkel.

40. A TRÓPUSI NAP LASSAN felmászott a vulkáni dombok és a kókuszpálmák tetejére, és aranysárga fénybe vonta a horgonyon ringó bárkát. A fedélzeten egy mélynyomóból hawaii steel gitár bömbölt, elnyomva a hordozható generátor hangos zümmögését. Summer, Dirk és Dahlgren már előbújtak a kunyhóból. Míg Dirk a tartályokat töltötte két kompresszorral, Summer papaját és banánt reggelizett, amit egy pohár guavával öblített le. - Ki lesz az első? - nézett ki a bárka körül locsogó szelíd hullámokra. - Szerintem Jack kapitány már elkészítette a munkabeosztást -intett Dahlgren felé Dirk. Az úszónadrágot, strandpapucsot és fakó hawaii inget viselő Dahlgren a regulatorokat ellenőrizte két búvársisak fölé hajolva. A kapitányi cím kék sapkájáról ragadt rá; klasszikus, egymást kereszté ző aranyhorgonyokkal díszített fejfedő volt, az a fajta, amit a gazdag jachttulajdonosok hordanak, azzal a kivétellel, hogy ez úgy nézett ki, mintha kétszer is átment volna rajta egy M-l-es tank. - Aye - recsegte Dahlgren. - Kilencvenperces turnusokban fogunk dolgozni, egyszerre mindig ketten. Dick és én merülünk először, az tán jössz te a bátyádat váltani, hogy ő is napozhasson egy kicsit. - Jut eszembe, nem láttam bárszekrényt a fedélzeten - mondt;i csalódottan Dirk. - Minek, mikor az utolsó üveg rumot is elszopogattam az éjjel? kacsintott rájuk Dahlgren. - Most pedig, kedves fiatalok, lássunk mim kához. Ha tényleg olyan szerencsések vagyunk, mint reméljük, és ;? kormánylapátot találtuk meg, akkor rengeteg ásnivalónk lesz. Ezen felül szét kell még bontanunk a rácsot, és ha marad még egy kis időnk a Mariana Explorer érkezése előtt, fel szeretnék mérni még néhány további helyszínt is. Dahlgren lehajította a sapkáját egy polcra a bódé oldalán, és öltözni kezdett. Dirk levette a tartályokat a kompresszorról, és ő is belebújt egy nedvesbúvárruhába. Légtömlővel merültek, amin keresztül az egyik kompresszor szolgáltatta a levegőt. Az ormótlan palackok nélkül könnyebb volt mozogni, és így a merülési idejük is jóval hosszabb lehetett. Mivel a roncsnál mindössze tizenöt méter volt a vízmélység, gyakorlatilag egész nap dolgozhattak anélkül, hogy a keszonbe-tegség veszélye fennállt volna.

Summer a mamutszivattyú külső oldalára rögzített légtömlőnél fogva a vízbe emelte a PVC-csövet, és leengedte az aljzatra. Dirk közben felvette az uszonyait, és a karórájára nézett. - Viszlát kilencven perc múlva - mondta Summernek. A fejére tette a sisakot, és lelépett a bárkáról. Egy másodperccel később Dahlgren követte. Amint Dirk a felszín alá merült, a csend úgy ölelte körül, mint egy türkizkék, hangszigetelt burok. Kiegyenlítette a nyomást a fülében, aztán előrebukott, és leúszott a fenékre. Megkereste a mamutszivattyút, és megragadva a végét, Dahlgren után úszott. Egy narancssárga zászlócskapárnál álltak meg a homokos részen. Dirk a végére állította a szivattyúcsövet, és megnyitotta a légtömlő csapját. A sűrített levegő belerobbant a vízbe, aztán gurgulázva emelkedni kezdett a csőben, homokot és vizet rántva magával. Dirk előre-hátra lengette a cső végét a tengerfenék felett, egy gödröt ásva a jelzések körül. Dahlgren egy pillanatig figyelte, aztán hátrébb húzódott. A kezében egy vékony, T alakú acélrudat tartott, amivel egymás után több helyen is belefúrt a homokba. Bő fél méter mélységben a rúd vége valami keménynek ütközött, mégpedig a rezgéséből ítélve fának. Kihúzta, odébb ment egy lépést, és megismételte a folyamatot. Néhány további próbafúrás után letette a vasat, és narancssárga zászlócskákkal körbetűzdelte az eltemetett tárgyat. A mamutszivattyúval létrehozott gödör lassan mélyült: a homok alatt egy lapos, megkérgesedett üledékréteg bújt meg. Dirk egy félpercnyi pihenő erejéig a zászlócskákkal körülvett területre pillantott, és megállapította, hogy a lelet méretei elképesztőek. Ha valóban kormánylapát, akkor a hajó nagyobb, mint sejtették. A bárka fedélzetén Summer még egyszer ellenőrizte a kompresszorokat, aztán leült az egyik napozószékre úgy, hogy a légtömlők szem előtt legyenek. A part felől érkező reggeli szél hűvös volt, a nap azonban már javában hevítette a fedélzet deszkáit. A lány hagyta, hogy a táj festői szépsége - a göröngyös hawaii part, a sziget belsejében tenyésző buja növényzet illata - elűzze unalmát. Az ellenkező oldalon a Csendes-óceán vize hullámzott, szinte ragyogott a titkokat rejtő kék mélység felett. A távolban egy fekete hajó úszott a láthatár egyik sarkától a másik felé. Summer mindezt egyetlen másodperc alatt felmérte, aztán vett egy mély lélegzetet, és hátradőlt a székben. Ha ez munka, gondolta elégedetten, akkor megtarthatják a fizetésemet.

41. PITT MÁR TELJESEN FELÉBREDT, és fel is volt öltözve, amikor kopogtattak. Aggódva nyitott ajtót, de megkönnyebbülésére Al Giordino állt a folyosón. - A hallban botlottam bele ebbe az elbitangolt jószágba - muta tott hátra a válla felett. - Gondoltam, kezdeni kellene vele valamit. Egy fáradt és csapzott Rudi Gunn kukucskált elő Giordino széles karosszériája mögül. - Nocsak, a mi régen elveszettnek hitt igazgatóhelyettesünk! - vi gyorodott el Pitt. - Már azt hittük, hogy összeszűrted a levet valami bábuskával, és kiköltöztél a tajgába. - Na persze! Alig vártam, hogy elhúzzak Szibériából! Persze, ha tudtam volna, hogy Mongólia kétszer olyan civilizálatlan, akkor inkább maradtam volna - siránkozott Gunn. Bejött a szobába, és lerogyotl egy fotelbe. - Csakhogy senki sem mondta, hogy egyetlen aszfaltozod út sincs az egész országban. Egész éjjel vezettem egy valamin, amiről még most sem tudom, hogy egyáltalán út volt-e. Úgy érzem magam, mintha pogobottal ugráltam volna át New Yorkból Los Angelesbe. Pitt feketét töltött neki a berendezéshez tartozó elektromos kávéfőzőből. - Sikerült áthoznod a felszerelést is? - Igen, mindent felpakoltam a teherautóra, amit az intézet volt kedves kölcsönbe adni vagy eladni nekem, magam sem tudom, hogy melyik. A maradék rubelemet kénytelen voltam az orosz határőrökre hagyományozni, hogy beengedjenek Mongóliába. Szerintem még most is azt hiszik, hogy a CIA-nak dolgozom. - Én mondjuk nem nézném ki belőled - gonoszkodott Giordino. - De azt hiszem, nem nekem lenne okom panaszra - folytatta Gunn. - Al mesélt a kalandotokról a Góbi sivatagban. Az se volt egy piknik. - Nem, de legalább megismerkedtünk a vidékkel - mosolygott Pitt. - Ez az őrült... még mindig fogva tartja a barátainkat? - Az már biztos, hogy Roy halott. Csak feltételezni tudjuk, hogy a többiek még életben vannak. Telefoncsörgés szakította félbe a beszélgetést. Pitt felvette, váltott pár szót, aztán az ágyra tette a telefont, és kihangosította. Hiram Yaeger hangja töltötte meg a szobát \ - Üdv Washingtonból, emberek. Épp ideje volt, hogy jelentkezzetek. Már kezdtük azt hinni, hogy nincs is szükségetek ránk. - Csak annyira elbűvölt minket Mongólia csodálatos vízi világa, hogy sokáig szóhoz se jutottunk - felelte Pitt.

- Gyanítottam. Ahogyan azt is gyanítom, hogy nyakig benne vagytok abban, ami a legújabb szenzáció mögött van. A három férfi bambán egymásra nézett. - Meglehetősen elfoglaltak voltunk - szólalt meg Pitt. - Mi történt? - Kína ma reggel bejelentette, hogy átadja Belső-Mongólia területeit Mongóliának. - Én láttam, hogy gyülekeznek az emberek a téren, de azt hittem, valamilyen nemzeti ünnep miatt - jegyezte meg Gunn. - Az is lesz belőle, ha megvalósul. Kína úgy adta elő, mint baráti gesztus egy régi szomszéddal szemben. Az ENSZ és a nyugati kormányok persze rögtön vállon veregették őket. Földalatti mozgalmak már évek óta szeretnék elérni Belső-Mongólia függetlenségét vagy Mongóliával való egyesítését, és a kínaiaknak már rengeteg kellemetlenségük volt emiatt. Az elemzők szerint azonban most sokkal inkább van szó gazdaságról, mint politikáról. Egyesek egy kőolajvezetéket emlegetnek, és egy kereskedelmi szerződést, amely elegendő olajat biztosítana Kínának a fejlődés fenntartásához, bár azt senki sem tudja, hogy Mongólia honnan kívánja előteremteni ezt. - Éppen erről van szó. Al és én érdekes dolgokat láttunk a sivatagban mondta Pitt. - Tudtam, hogy ti is beleütöttétek az orrotokat - nevetett fel Yaeger. - Én inkább azt mondanám, hogy az Avarga Olajtársaság és Tolgoj Bordzsin ütötte bele az orrát a miénkbe, de most nem ez a lényeg. A fickó kőolajtartályokat telepített a határ mellé. - Milyen érdekes, hogy így beletrafált, nem? - mondta Giordino. Nagyon biztos lehetett a dolgában. - Sikerült kiderítened valamit, Hiram? - kérdezte Pitt. - Maxszel egész éjszaka dolgoztunk, és előástunk mindent, amit csak lehetett. Ez a fickó és a vállalata kész rejtély. Biztos lábakon áll, de szinte titokban működnek. - Az itteni orosz kapcsolatunk is hasonló eredményekre jutott -jegyezte meg Giordino. - Az olajtartalékaikról megtudtál valamit? - Nincs nyoma, hogy az Avarga Olajtársaság kőolajat exportálna Mongóliából, de hát másnak sincs igazán nyoma. Csak annyit tudni róluk, hogy alig néhány aktív kutat üzemeltetnek. - Tehát nem termelnek eleget ahhoz, hogy lényegesen kielégíthessék Kína vagy bárki más igényeit? - Nincs erre utaló bizonyíték, bár az elgondolkodtató, hogy két olajipari berendezéseket gyártó nyugati cégtől is hatalmas mennyiségben rendeltek. Most, hogy az olajár a hordónkénti százötven dollár fölé szökött, a termelők lázas kapacitásnövelésbe és kutatásba kezdtek, így hiány állt be az eszközpiacon. Az Avarga azonban mindenütt első a

sorban. Az elmúlt három évben iszonyú mennyiségű fúróeszközt és vezetékcsövet vásároltak fel, és mindet Mongóliába szállíttatták. - Egy részét meg is találtuk itt, Ulánbátorban. - Az egyetlen, ami nem szerepelt a listán, az alagútfúró volt. Abból a modellből csak egyet exportált a gyártó, és azt is Malajziába. - Lehet, hogy az Avarga fedőcége? - tűnődött Pitt. - Nem kizárt. Azt a típust, amit ti láttatok, sekélyen a föld alatt futó vezetékrendszerek kialakítására tervezték, más szóval tökéletes, ha a Góbi sivatag homokja alá akarnak csöveket telepíteni. Azt azonban, hogy mindezt Bordzsin miből fedezte, nem sikerült kiderítenem fejezte be a mondandóját Yaeger. - Az öreg Dzsingisz kán szponzorálta őket - tájékoztatta Pitt. - Nem vettem a poént. - Pedig így igaz - állította Giordino is. - A fickó hátsó kertjében parkol. Míg Giordino a szentélyről, a szarkofágról és Hunt naplójáról mesélt Yaegernek, Pitt előszedte a Perimuttertől kapott tízoldalas faxol. - Ezt St. Julién is megerősítette - vette át a sz^t Pitt. - Valaki az utóbbi nyolc évben folyamatosan ellátta a Sotheby'st és a többi nagy aukciós házat tizenkettedik és tizenharmadik századi ázsiai műkincsekkel és tárgyi leletekkel. Ez lett volna a Dzsingisszel eltemetett szajré? - kérdezte Gunn. - Több mint százmillió dollár értékben. Perimutter megállapította, hogy a tárgyak mindegyike a Dzsingisz uralma alatt álló területek valamelyikéről származott. A szállító egy malajziai vállalat volt, a Burját Kereskedőház. - Ugyanez a cég rendelte az alagútfúrót is - kiáltott fel Yaeger. - Kicsi a világ, mi? Ha lenne még egy kis időd, Hiram, nem ártana a körmükre néznetek Maxszel. - Hogyne. Előtte azonban ejtsünk egypár szót arról a német rétesről is, amit küldtél. - Ja, a német nyelvű kézikönyv? Mire jutottatok Maxszel? - Magával az anyaggal nem sokra. Ahogy te is írtad, egy kezelési útmutató első néhány lapja. Pontosan hol is találtad? - Egy számítógépekkel teli teremben, aminek a közepét egy háromlábú, legalább három méter magas, csőszerű eszköz foglalta el. Nincs ötleted, hogy mi lehet? - Nem állt rendelkezésre elég adat, hogy következtetéseket vonjunk le a működését illetően. A kezelőszervek alapján egy sze-izmoakusztikus csoportról van szó. - Nem lehetne úgy, hogy halandók is értsék? - kérte Giordino. - Egyelőre kísérleti stádiumban lévő eszközök, de a jelek szerint von Wachternek sikerült jelentős előrelépéseket elérnie.

- Ki ez a von Wachter? - kérdezte Pitt. - Dr. Friedrich von Wachter. Egy kiváló villamosságtan-professzor a Heidelbergi Egyetemről. Akusztikai és szeizmikus képalkotó berendezéseiről ismert a szakmában. Max találta meg a kapcsolatot a szeizmoakusztikus csoport és Wachter között. Utolsó értekezései egyikeben a paraméteres akusztikus csoport földfelszín alatti felvételek készítésére való alkalmazásának az elméleti lehetőségét taglalta. Gunn felállt, hogy töltsön még magának a kávéból, de a figyelme a kimerültsége ellenére nem lankadt. - Bár alátámasztani nem tudjuk, úgy tűnik, hogy dr. von Wachter kifejlesztett egy működő modellt - magyarázta Yaeger. - Mint tudjátok, az olajkutatók robbanótöltetekkel vagy mechanikus döngetők-kel, úgynevezett sékerekkel hozzák létre a képalkotáshoz szükséges szeizmikus hullámokat. A visszaverődő hullámokat felfogják, és számítógéppel látható térképpé alakítják. - Világos. A mérőhajók légágyút használnak ugyanerre a célra bólogatott Giordino. - Úgy tűnik, von Wachternek sikerült elektronikus úton előállítania a méréshez szükséges lökéshullámot. Az akusztikus csoport, ha jól értem, egy nagyfrekvenciájú lökést idéz elő, ami a felszín alatt szeizmikus hullámokká alakul át. - A hangradaros mérőeszközökkel az a tapasztalatunk, hogy a magas frekvenciájú rezgések nem tudnak elég mélyre hatolni ahhoz, hogy jól be lehessen látni a felszín alá - vetette ellen Giordino. - Ez igaz. A legtöbb hullám a felszín közeléből visszaverődik. Von Wachter koncentrált lökése azonban akkora erővel bombázza meg a felszínt, hogy a hullámok egy jelentős százalékának mélyebbre kell hatolnia. Azt mondtátok, hogy a készüléknek három lába volt. Való színűleg ezek közvetítették a hanghullámokat. - Lefogadom, hogy ezzel találták meg Dzsingiszt is - mondta Piti. - A legenda szerint a hegyekben temették el, egy titkos helyen, ahogyan Kubláj kánt és az uralkodóicsalád más tagjait is. - És a kincsekért kapott pénzből olajat keresnek - tette hozzá Gunn. - Értékes technológia, amiért az olajtársaságok tejelni fognak ke ményen. Dr. Wachter gazdag ember lesz - mondta Giordino. - Sajnos nem. Dr. Wachter halott. Német mérnökökből álló csa patával együtt meghalt egy földcsuszamlásban bő egy évvel ezelőtt. - Miért gondolok mindjárt rosszra? - mormogta Giordino. - Gondolom, felesleges hozzátennem, hogy akkoriban éppen ;iz Avarga Olajtársaságnak dolgoztak - folytatta Yaeger.

- Tehát az ő haláluk is Bordzsin lelkén szárad. - Pitt már meg sc lepődött. Az Avarga embereinek, és főnöküknek, Tolgoj Bordzsinnak a kegyetlensége már nem volt újdonság számára. - Ennek semmi értelme - bosszankodott Giordino. - Az egyik ku tatócsapatot megölik, a másikat elrabolják. Üres tartályok a sivatag ban, föld alatti vezetékek, amelyek nem vezetnek semmit, mert nincs is honnan. Minek? Egy pillanatra csend lett a szobában, szinte hallani lehetett, ahor.v a kerekek csikorogva forognak az emberek fejében. Aztán Pitt arcán hirtelen kigyulladt a megvilágosodás fénye. Azért, mert eddig nem tudtak lefúrni oda, ahol az olaj van! jrlrnlcttc ki diadalittasan. - Bordzsin valószínűleg elég pénztárcát megtötnött ahhoz, hogy bárhol fúrhasson Mongóliában - érvelt Giordino. - Na és ha nem Mongóliában van az olaj? - Hát persze! - csapott a homlokára Gunn. - Kínában találtak ^olajat, pontosabban Belső-Mongóliában. Ezért vette rá őket, hogy adják át a területet Mongóliának! Csak azt tudnám, hogyan. - Úgy, hogy szorult helyzetben vannak - világosította fel Yaeger. -A perzsa-öbölbeli földrengések és a legnagyobb kínai olajterminálnál történt tűzeset miatt Kína olajimportja egyik napról a másikra a felére csökkent, és nincs honnan pótolnia. Ezért aztán bármire hajlandóak a gyors megoldás érdekében. - Ez megmagyarázza a nagy tárolókat a határ mentén. Talán már működik is néhány titkos kútjuk Belső-Mongóliában, ahonnan valamelyik másik ilyen falunak álcázott telepre pumpálják át a kőolajat - találgatott Pitt. - A kínaiak így már Mongóliából fogják kapni az olajat, és még csak nem is sejtik, hogy az a saját kertjükből származik. - Nem szeretnék a Nagy Falnak ezen az oldalán lenni, amikor fény derül a turpisságra - fintorgott Gunn. - Az olajkutatókra is ezért volt szüksége Bordzsinnak - mondta Giordino. - Tudni akarja, hogy kezdjen el fúrni, hogy minél nagyobb legyen a hozam. - De miért nem bérelte fel őket egyszerűen? - kérdezte Yaeger. - Éppen azért, mert nem akarta, hogy fény derüljön a turpisságra. - Hátha most, hogy már megkötötte az üzletet a kínaiakkal, elengedi őket - reménykedett Giordino. - Nem tartom valószínűnek - válaszolta Pitt. - Royt már megölték, és velünk is végezni akartak. Attól tartok, rájuk is ugyanez a sors vár, t(a Bordzsin megkapta tőlük, ami kell neki. - Felvetted már a kapcsolatot a helyi amerikai nagykövetséggel? - kérdezte Gunn.

Pitt és Giordino egymásra néztek, és egyetértően bólintottak. - A diplomácia itt nem fog működni, Rudi - mondta Giordino. Bordzsin túlságosan is jól bebiztosította magát. Orosz barátaink már megjárták ezt az utat, és eredménytelenül, pedig ők jóval otthonosabban mozognak a világnak ezen a fertályán, mint mi. - De valamit csak tennünk kell! - fakadt ki Gunn. - Fogunk is! - felelte Pitt. - Bemegyünk értük! - Ezt nem teheted. Ha odaállítasz az Egyesült Államok kormánya nevében, az súlyos nemzetközi incidenshez vezethet. - Nem, ha az Egyesült Államok kormánya nem tud róla. Ja, és jut eszembe, nem csak Al meg én fogunk odamenni, Rudi. Te is velünk jössz! Gunn érezte, hogy egy láthatatlan kéz marokra szorítja a gyomrát. - Tudtam, hogy Szibériában kellett volna maradnom - nyögte sápadtan.

42. DR. MCCAMMON AKKOR lépett be a NUMA informatikai központjába, amikor Yaeger letette a telefonkagylót. A konzol túloldalán álló Max a tengergeológus felé fordult, és elmosolyodott. - Jó estét, dr. McCammon. Ilyen sokáig dolgozik ma? - Izé, jó estét - felelte McCammon, aki mint mindig, most is zavarba jött, ha a számítógép társalogni próbált vele. - Hello, Hiram -lépett gyorsan oda Yaegerhez. - Hosszú műszak? - kérdezte, mert feltűnt neki, hogy a férfi ugyanazt a farmert és pólót viseli, mint előző nap. - Nagyon hosszú - nyomott el egy ásítást Yaeger. - Tegnap délután a főnök megbízott egy sürgős feladattal, annak kellett utánajárnunk. Te viszont késtél. - Közbejött néhány váratlan megbeszélés, és ezzel el is ment a napom. Megértem, ha még nem sikerült sort kerítenetek az én ügyemre. - Badarság! - legyintett sértődötten Yaeger. - Max multitaszkban verhetetlen. - Valóban. És közben még arra is ügyelek, hogy a modorom kifogástalan legyen - pirított rá Max. - Este áttöltöttük az adatbázist - siklott át a megjegyzésen Yaeger -, reggel pedig lefuttattuk a szoftvert, amit küldtél. Max - fordult a feleségét megjelenítő hologram felé -, kérlek, nyomtasd ki az eredményeket dr. McCammonnak, és amíg a nyomtató dolgozik, foglald össze szóban is.

- Hogyne. - A pult mellett az óriás lézernyomtató máris zümmögni kezdett, Max pedig, gondosan megválogatva szavait, előadta: - A Nemzeti Földrengési Információs Központtól kapqtt adatok az utóbbi öt év globális szeizmikus tevékenységét tükrözték, beleértve a két nemrégen történt perzsa-öbölbeli földrengést is. Lefuttattam a szoftverjüket, amely elemezte a két földrengést, és a kapott eredmények legfontosabb jellemzőit összevetettem az adatbázissal. Mint kiderült, a két földrengés néhány igazán egyedi jellemzővel bírt. - Max rövid hatásszünetet tartott, majd közelebb lépve a két férfihoz, folytatta: - Mindkét eseményt rendkívül sekély földrengésként kategorizálták, mivel hipocentrumuk kevesebb mint három kilométerre volt a felszíntől. Megjegyzem, a legtöbb sekély földrengés esetében ez öt-tizenöt kilométer. - Ez jelentős különbség - állapította meg McCammon. - Kevésbé jelentős, de mindkettő tektonikus rengés volt, és nem vulkáni-eredetű. És, mint tudják, mindkettő erős rengés volt, több mint 7-es a Richter-skálán. - Nem ritka az, hogy szinte egyszerre két ilyen erős rengés is legyen? kérdezte Yaeger. - Szokatlan, de nem példa nélküli - felelte McCammon. - Egy ilyen erősségű rengés Los Angelesben nagy figyelmet kapna, de ha egy lakatlan vidéken vagy az óceán alatt mozdulna meg ugyanilyen erővel a föld, arról nem sokan tudnának. A helyzet az, hogy havonta átlag egy 7esnél erősebb földrengés van a bolygónkon, csak éppen nem hallunk róluk. - Úgy van - mondta Max -, az viszont, hogy mind térben, mind időben, mind erősségben ilyen közel legyenek egymáshoz, statisztikai szempontból jelentős anomáliának számít. - Egyéb hasonlóságok, Max? - kérdezte Yaeger. - Vannak. Bár nehéz számszerűsíteni, úgy tűnik, hogy a földrengések által okozott kár nincs arányban az erősségükkel. Mindkét helyszínről olyan nagymértékű szerkezeti sérülésekről érkezett jelentés, amelyek^jóval túlhaladják a hasonló erejű földrengésre jellemző normát. Ilyen mértékű rombolást általában 8-as erősségű földrengések esetén tapasztaltak. - A Richter nem a legpontosabb mérőskála, ha a földrengés pusztító erejéről van szó - jegyezte meg McCammon. - Különösen nem, sekély fókuszú események esetén. Ebben az esetben két sekély földrengésünk volt, ezért lehetett nagyobb a pusztítás a felszínen, mintha azt a skála szerinti erősségük indokolná. Max egy pillanatra összeráncolta a homlokát - az adatbázisaiban kutatott -, majd egyetértően bólintott.

- Önnek tökéletesen igaza van, doktor. Az elsődleges szeizmikus hullámok sokkal kisebbek voltak magnitúdóban, mint a felszíni hullámok. - Egyéb, Max? - találta meg végre a hangot a kivetüléssel McCam-mon. - Igen, még egy utolsó észrevétel. Mindkét földrengés esetén alacsony erősségű P-hullámokat érzékeltek a rengés keltette hullámok előtt. - Előrengések, feltételezem. Nincs benne semmi szokatlan. - Megmagyarázná valaki ezt a felszíni hullám, P-hullám dolgot? könyörgött Yaeger. Max megcsóválta a fejét. - Mindent nekem kell elmagyaráznom neked? Elemi szeizmológia. Egy közönséges tektonikai földrengés háromféle szeizmikus energiakibocsátást, ha úgy tetszik, sokkhullámot eredményez. Az elsőt primer hullámnak vagy P-hullámnak hívják. Ez ugyanúgy longitudinális, mint a hanghullámok, és képes áthatolni a kőzeten, de még a Föld magján is. A szekunder vagy S-hullám terjedési sebessége kisebb, de transzverzális, azaz nyíró hullám lévén képes a terjedési irányára merőlegesen elmozdítani a kőzetet, és ezzel a talaj mind függőleges, mind vízszintes irányú elmozdulását előidézni a felszínre érve. Mivel mindkét hullám kijut a felszínre, a közeghatáron megtörnek, és létrehozzák a felszíni hullámokat, melyek a rengés javál okozzák. - Értem - bólintott Yaeger. - Tehát gyakorlatilag különböző frek^ venciájú hullámokról van szó, amiket a hipocentrum bocsát ki. - Úgy van - hagyta jóvá McCammon. - Van törésvonal ott, ahol a földrengések voltak? - A Perzsa-öböl két kéreglemez, az Arab-félsziget és Eurázsia határán terül el. Majdnem minden szeizmikus tevékenységre a lemez határokat övező keskeny zónákban kerül sor. Ha a múlt nagy földren géseit, az iránit, az afganisztánit vagy a pakisztánit nézzük, ebben ;i két rengésben csak egy rendkívüli dolog volt: a közelségük. - Attól tartok, hogy a barátod Langleyben nagyon csalódott lesz vonta le a következtetést Yaeger. - Nem tehetek róla - tárta szét a kezét McCammon. - De Maxnck köszönhetően legalább lesz olvasnivalója. Míg McCammon átment a nyomtatóhoz, hogy felmarkolja a jelentést, Yaegernek eszébe jutott valami. - Max, amikor lefuttattad Phil szűrőprogramját, összevetettél más földrengéseket is ezekkel a paraméterekkel? - Igen. Ha leszel szíves a kijelző felé fordulni, máris demonstrálom. A Max háta mögé szerelt hatalmas képernyőn egy világtérkép tűnt fel. Két vörös pötty villogott rajta, a két perzsa-öbölbeli földrengés helyszíne. Egy másodperccel később vörös pöttyök egész garmadája

jelent meg néhány füzérbe koncentrálódva ugyanazon az északkeletázsiai területen, egy pedig magányosan villogott a többiektől északra. McCammon letette a papírokat a konzolra, és tétován megközelítette a térképet. - A Nemzeti Földrengési Információs Központ által rögzített rengések között harmincnégy olyan eseményt találtam, amelyek jellemzőiket tekintve hasonlóságot mutatnak a két perzsa-öbölbeli földrengéssel. A legfrissebb alig egy héttel ezelőtt történTSzibériában - mutatott Max a magányos pöttyre. Yaeger döbbenten bámulta a térképet. - És a többi? - Főként Mongólia. Tizenöt a fővárostól, Ulánbátortól keletre található hegyekben, tíz a dél-mongóliai Dornogov tartományban, kilenc pedig kínai oldalon, a közös határ közvetlen közelében. - Mongólia - motyogta fejcsóválva Yaeger. Felállt a székéből, megdörzsölte fáradt szemét, és McCammonra nézett. - Phil - mondta színlelt kárörömmel -, van egy olyan érzésem, hogy ezt az éjszakát te is idebent fogod tölteni.

43. SUMMER A LEGÚJABB Nils Lofgren CD-t hallgatta hordozható MP3lejátszóján, és szórakozottan dúdolgatva, a bárka oldalán átvetett légtömlők feszülését figyelte. Már kezdte unni az édes semmittevést; alig várta, hogy lemerülhessen, és a tömlő másik végén dolgozhasson. Felállt, kinyújtózott, és ahogy a tenger felé pillantott, azt kellett látnia, hogy a fekete hajó, amit már korábban észrevett, megkerülte a Kahakahakea-fokot, és egyenesen feléjük tart. - Na ne, nem akarok több riportert! - nyögött fel. A hajó azonban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy riportereket szállító sétahajó, és Summer hamarosan arra is rájött, hogy miért nem. Most, hogy alaposabban is megnézte, nyilvánvaló volt, hogy ez egy fúróhajó. Hetvenöt méteres hosszával nem tartozott a nagyobbak közé, és legalább harmincéves lehetett. Lefolyónyílásait szétmarta a rozsda, fedélzetét és felépítményét vastag kosz- és olajréteg fedte. De nem is annyira a hajó megjelenése, mint a funkciója aggasztotta Summert. Mit keresett egy fúróhajó a hawaii vizekben? A szigetek környékén nem voltak kőolajkészletek, ráadásul az óceánfenék is meredeken lejtett,

nem kell messze távolodni a parttól, hogy meghaladja a három kilométer mélységet, ami igencsak költségessé tette volna a fúrást. A vén hajó nem akart irányt változtatni, fehér habokat vető orni egyenesen a bárkára mutatott. Már csak alig egy mérföldre volt tőlük, de még mindig nem lassított. Amikor a távolság ennek negyedere csökkent, és a hajó még mindig tartotta sebességét, Summer riadtan a fülke tetejére szerelt zászlórúdra pillantott. Egy fehér átlós csíkkal áthúzott vörös búvárzászlót lobogtatott rajta a szél. - Emberek vannak odalent, idióták! - kiabálta dühösen Summer. A hajó most már elég közel volt ahhoz, hogy ki tudja venni a hídján álló két férfit. Előrerohant az orrba, és egyik kezével vadul integetni kezdett, a másikkal pedig a zászlót mutatta. A hajó végre lassított, de nem azért, hogy megálljon. Nyilvánvaló volt, hogy be akar állni ;i bárka mellé. Summer becsörtetett a bódéba, a 16-os VHF csatornára tekerte a rádió tárcsáját, és beleordított a mikrofonba: - Közeledő fúróhajó, ez a NUMA kutatói bárkája. Búvárok dolgoznak a vízben, ismétlem, búvárok dolgoznak a vízben. Kérem, áll janak meg. Vége. Türelmetlenül várta a választ, de hiába. Megismételte a hívási, ezúttal még nyomatékosabban, de nem több sikerrel. A hajó közben még jobban megközelítette a bárkát, már csak n