Clifford Geertz: Az ideológia mint szimbolikus rendszer

GEERTZ, CLIFFORD (1994): Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó. HOFER TAMÁS (1992): Harc a rendszerváltozásért szimbolikus mezőben. In Politikatudományi Szemle, 1: 29-51. KAPITÁNY ÁGNES és KAPITÁNY GÁBOR szerk. (1995): „Jelbeszéd az életünk": A szim-

bolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris-Századvég Ki-

 V. fejezet fejez et CLIFFORD GEERTZ:  AZ IDEOL IDEOLÓG ÓGIA IA MINT SZIMBOLIKUS RENDSZER

adó.

NIEDERMÜLLER PÉTE R (1994): Falon innen és falon túl: hősök és antihősök. In Café Bábel, 3: 77-85. ROTHMAN, ROZANN (1981): Political Symbolism. In The Handbook ofpolitical ofpolitical Behavior. Sámuel L. Long szerk., Volume 2. 285-340. New York and London: Plenum Press. SAPIR, EDWARD (1971): A szimbólumok. In Edward Sapir: Az ember és a nyelv. 140147. Budapest: Gondolat Könyvkiadó. ZENTAI VIOLETT A szerk. (1997): Politikai Politikai antropológia. antropológia. Budapest: Láthatatlan Láthatatlan koll égi umOsiris Kiadó.

Clifford Geertz „a második világháborút követő kulturális antropológiai kutatások egyik legkiemelkedőbb alakja (...), a kulturális antropológia élő klasszikusa", aki fenekestül felforgatta az antropológia szolid és konzervatív tudományát. (Niedermüller 1994: 395) Tette ezt elsősorban azzal, hogy „felépített egy koherens és igen nagy hatású elméletet, amelynek központi kategóriái a jelentés (kulturális és társadalmi), a szimbólum és az értelmezés". (Niedermüller 1994: 395) Mindehhez járul „kivételesen sokoldalú, a szó igazi értelmében vett muitidiszciplináris tudása", aminek eredményeképpen szabadon kalandozik a különböző tudományterületeken, és elemzései messze túlmutatnak az antropológia határain. (Niedermüller 1994: 395) Fontos mondandója van a politikatudomány számára is, méghozzá a bennünket érdeklő területen, nevezetesen a politikai tudásról. Vagy ahogyan ő fogalmazta meg,  vajon mit j elen t az ideológia mint kulturális rendszer, mint egymásba fonódó  jelentése k mintáza ta, mint a szimbolikus megformázás jelensége.

 Az ideológia ideológ ia értékelő koncepciójá konc epciójá nak bírálata „Az ember - írja Geertz - szimbólumokkal élő, koncepciókat gyártó, jelentéskereső" állat. Biológiai szükségleteinél semmivel sem valóságosabbak és parancsolóbb erejűek igényei „a tapasztalatok értelmezésére, formával és renddel való felruházására". Ezért aztán szükségtelen és téves dolog úgy értelmezni a szimbolikus tevékenységet, például az ideológiát, mintha rosszul leplezett kifejezése lenne valami rajtunk kívül lévőnek. „Ha a szimbólumok, Kenneth Bürke kifejezésével élve, a helyzet megragadásának az eszközei, akkor több figyelmet kell fordítanunk arra, miként határozzák meg az emberek a helyzeteket és miként birkóznak meg velük." (Geertz 1994a: 20) 99

1. Az icleológiaértelmezések tudományos tradíciója  Az ideológia kifejezés mintegy kétszáz éve terjedt el Európában a politikai nézetek megjelölésére, szoros összefüggésben a politikai intézmények és gondolkodás szekularizációjával. (Szabó 1990: 62-63) Az ideológiák értelmezésének régi hagyománya az ideológiák tartalmi leírása és osztályozása.  A tradíció ma is e leven , é s nem jelen t mást, mint a politikai felfogásokba n köz vetlenü l körvonalazó dó nézetek feltárását és megkülönbö ztetését, vagyis a politikai ismeretek feltárását. Ez azonban nem absztrakt felfogások csoportosítása: a különböző ideológiákhoz különböző politikai törekvések, cselekvések, intézmények és mozgalmak kapcsolódnak. Kari Mannheim klasszikus tipológiája szerint korunk fő ideológiai áramlatai a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus. Természetesen más releváns szempontok alapján is lehet az ideológiák ideológiák tartalmát értelmezni, tagolni és árnyalni.  Az ideológiák tartalmi leírása, vagyis az eszmetörté neti tradíció mellett meghonosodott egy másik felfogás is, nevezetesen az ideológia szociológiai  szemlélete. Ennek talaján állva a kutatók igyekeznek felderíteni az ideológiák társadalmi feltételeit  és determinánsait is, azt kérdezik tehát, hogy az eszméknek milyen materiális okai és feltételei vannak, mintegy visszavezetik az ideológiákat meghatározott társadalmi körülményekre. A felfogás klasszikusa Kari Marx volt, aki a társadalmi nézeteket - nemcsak a politikai gondolkodást - általában ideológiának nevezte, és azt mutatta ki, hogy ezek igen szorosan öszszefüggenek a társadalmi léthelyzetteL Híres tézise szerint az uralkodó gondolatok, az uralkodó osztály gondolatai. A felfogáshoz szorosan kötődik az ideológiakritikai szemlélet, amely szerint a tudást itt nem az igazságra való törekvés határozza meg, hanem a léthelyzet kényszerei és a politikai pozíció  védelm e. A felfogás képviselői nem állítják, hogy az ideológia tudatos hazugság lenne, inkább tévedésnek és illúziónak tekintik, természetesen manipulációnak is. Clifford Geertz ezen a ponton kapcsolódik be az ideológiák értelmezésébe. „Jelenleg - írja - az ideológia társadalmi determinánsainak két megközelítése létezik: az érdekelmélet és a feszültségelmélet. (...) Az érdekelméletben az ideológiai kijelentéseket az előnyökért folytatott univerzális küzdelem háttere előtt  vizsgálják, a feszültségelméletben pedig a háttér a szociálpszichológiai egyensúlyhiány korrekciójára irányuló állandó törekvés. Az elsőben az emberek a hatalomért küzdenek, a másodikban menekülnek a szorongástól." (Geertz 1994b: 30) Geertz mélységesen elégedetlen az ideológiának ezzel a szemléletével.

2. Az ideológia evaluatív felfogásának kritikája Mindkét felfogásban az ideológia alapvetően negatív jellegű tudásnak minősül, amely valamilyen kellemetlen vagy takargatni való helyzet következményeként állt elő. A magyarázat megérti az ideológiák létrejöttét, mert okot ren100

del melléjük, de egyben el is marasztalja őket, mert nem felelnek meg a tudományos igazság követelményeinek. Különös helyzetben van a politikai tudás, mondja Geertz. Az a tapasztalat, hogy itt soha sem testetlen reflexiókkal van dolgunk, leegyszerűsítő, részleges és homályos magyarázatokban manifesztálódik. Az ideológia kifejezés napjainkra a társadalomtudományokban a tudományos ismeret ellenpólusa lett, a politikai vitákban pedig valóságos szitokszóvá változott. Olyan jelzőket ragasztanak mellé, mint elfogult, előítéletes, emocionális, elleplező, manipulatív, illuzórikus, hazug stb. „Ma már - írja szinte általános érvényű az ismerős parodisztikus paradigma: »Nekem társadalomfilozófiám van, neked politikai véleményed, neki ideológiája van.«" (Geertz 1994b: 22) De nem csak a közbeszédre jellemző a szemlélet, hiszen „az ideológiának a társadalomtudományokban ma uralkodó koncepciója teljes egészében evaluatív (azaz pejoratív) jellegű". (Geertz 1994b: 25) Komoly tudományos munkák beszélnek úgy az ideológiáról, mintha az a józan és tisztességes emberek valóságleíró törekvéseinek öntudatlan vagy cinikus semmibevevése lenne, a tudás szennyes folyója, amely mérgezi a lelkeket. Geertz úgy véli, hogy még a legkifinomultabb értelmezések sem mentesek az evaluatív szemlélettől. Vizsgálati tárgyukat eleve az intellektuális romlottság vagy a tudati nyomorúság megjelenésének tartják, így aztán az ideológia tanulmányozása nem egyéb, mint az intellektuális tévedés és a tudati zűrzavar okainak  a vizsgálata.  A szoc iológia megpróbál  kikerülni kikerülni ebből a kellemetlen kellemetlen helyzetből. A utóbbi időben mind hangsúlyosabbá váltak az ideológia kutatásában is a személytelenség, a tárgyilagosság, a politikai érintetlenség igényei, a kutató esetleg meglévő elkötelezettségeinek nyílt megvallása és torzító hatásának a kiküszöbölése. A maguk kreálta helyzet azonban fogva tartja a szereplőket. Egyrészt az elemzők nem tudják a fenti normákat minden kétséget kizáró módon megvalósítani. Az apologetikus irodalom, mondja Geertz, leggyakrabban a kutatási téma értékterhelt természetét emeli ki. Ha a vizsgálat abból indul ki, hogy az emberek mélyen átideologizáltak, akkor ennek egyenes következménye, hogy „képtelenek elhinni azt, hogy a társadalompolitikai meggyőződés kritikus témáinak pártatlan megközelítése más is lehet, mint skolasztikus ámítás". (Geertz 1994b: 4) Másrészt viszont nem tudnak megszabadulni tárgyuk evaluatív  szemléletétől sem. Geertz példaként Kari Marx, Kari Mannheim, Edward Shils, Talcot Parsons és Raymond Áron ideológiafelfogására utal, bár a példák szaporíthatóak lennének. Az ideológiák elemzői úgy vélik, hogy fő feladatuk, túl az egyszerű leíráson, egy értelmileg értelmileg és morálisan kétséges helyzet megmagyarázása: hogyan lehetséges, hogy komoly és tisztességes emberek homályos és zavaros (politikai) nézeteket vallanak. Geertz nem állítja, hogy elemzéseik teljesen érvénytelenek lennének, azt azonban állítja, hogy ezen pozíciók alapján az ideológiát értéktelen és veszélyes ismeretnek lehet csak tekinteni, amit egy jó polgár vagy egy jó demokrata nem engedhet meg magának. 101

3. Az érdek- és feszültségelméletek kritikája  Az ideológia érdekelméleti felfogása, írja, általánosan elterjedt, egyfajta köznapi intellektuális eszköz, amelynek segítségével mind a tudós elemző, mind a vitatkozó politikus, mind az utca embere megpróbálja értelmezni a sokféle politikai beszédet. Két előnye is van. Az egyik: a politikai tudás bizonytalan, változékony és alig formált közegét stabil  és áttekinthető objektív tényezőhöz rendeli hozzá. „Az érdekelmélet nagy előnye, hogy a kulturális eszmerendszereket a társadalmi struktúra szilárd vázához köti, hangsúlyozva az ilyen rendszer tagjainak motivációit és e motivációk függését a társadalmi pozícióktól." (Geertz 1994b: 30) A másik: az ideológia és a hatalmi harc egy  szintre hozása, vagy ahogyan Geertz írja: „az érdekelmélet összeforrasztott összeforrasztottaa a politikai spekulációt a politikai harccal". (Geertz 1994b: 30) Ennek következtében a hatalom megszerzésének és megtartásának praktikus tudása és a politikáról való elméleti gondolkodás itt összeér egymással. A politikus általában kéttípusú tudást használ, egyrészt a tények, másrészt az érdekek ismeretét, és mivel ezeket használva cselekszik, folyamatosan meg is erősíti létezésüket. Egyrészről ez teszi az érdekelméletet érdekelméletet domináns és szinte kikezdhetetlen kikezdhetetlen felfogássá, másrészről pedig, és ezt már Geertz mondja, intenzitása leegyszerűsítő leegyszerűsítő és leszűkítő jellegéből ered.  Az érdekelmé leti magyarázatoknak azonban komoly hátrányai és korlátai is vanaák. Egyrésztszociológiája - mint láttuk is - túl izmos, viszont „pszichológiája túlságosán vérszegény". (Geertz 1994b: 31) Egyetlen érdekelméleti elemzésen képes feltárni a politikai cselekedet bonyolult motivációs hátterét, így azfán az átfogó és meggyőző motivációelemzés elvi nehézségeit szűk és felületes magyarázatokkal hidalják át. Az értelmezések két pólus között ingadoznak, "a primitív utilitarizmus és historizmus között. Az előbbi az embert „felismert személyes előnyeinek racionális számítgatására" korlátozza, az utóbbi „homályosan szól arról, hogy az ember eszméit társadalmi elkötelezettségei határozzák meg". (Geertz 1994b: 31) Más kategóriákkal kifejezve: az értelmezés a materializmus materializmus és idealizmus között ingadozik. Az „eredmény" lehangoló. Az elemző vagy felfedi elméletének gyengeségeit, így azonban magyarázata „a valószínűtlenségig egyedi marad", vagy nem veszi ezt tudomásul, így pedig közhelyszerű általánosságokat „bizonyít". (Geertz 1994b: 31) Az érdekelméleti felfogás másik korlátja, hogy a politika világát vég nélküli hatalmi  harcnak tekinti, „ahol az ideológia a ravaszság felső foka", és mindez elvezet az ideológia olyan szemléletéhez, „amely figyelmen kívül hagyja annak tágabb értelemben vett, kevésbé drámai funkcióit". (Geertz 1994b: 31) Például azt, hogy az ideológia társadalmi állapotokat konstituál, elvárásokat stabilizál, normákat erősít meg. Ha az ideológiát a hatalmi harcok eszközének és kifejeződésének tekintik, írja Geertz, akkor ez redukcionalizmus, amely a felfogásnak „militáns karaktert kölcsönöz, és az elemzés intellektuális terét a puszta taktikák és stratégiák valóságára zsugorítja", az ideológia pedig funkcionális hazugság lesz. (Geertz 1994b: 32) 102

 Az érdekelmélet az önző individuumok hatalmi küzdelmének tekinti a politikát és az ideológiát, a feszültségelmélet pedig abból indul ki, hogy „a társadalom krónikus módon rosszul integrált", ráadásul nincsenek hathatós intézmények és eszközök „a szükségszerűen felbukkanó funkcionális problémák teljes sikerrel történő kezelésére". (Geertz 1994b: 32) A társadalomban állandóak az ellentmondások és a diszkrepanciák, például a szabadság és a rend, a stabilitás és a változás, a hatékonyság és a humanitás, a különböző normák és szerepelvárások között. Mindezt az egyén szükségképpen átéli. „Amit kollektív szinten strukturális ellentmondásnak ellentmondásnak tekintenek, tekintenek, az az egyén szintjén bi zonytalanságot jelent", az emberekben lelki feszültségként és kétségbeesésként jelennek meg a kibékíthetetlen ellentétek. (Geertz 1994b: 33) Az ideológia erre a kétségbeesésre adott válasz, a feszültségek feloldásának és a bizonytalanságok megszüntetésének kísérlete. Feltételezhető, hogy az emberek a zavarokra hasonló módon, hasonló sablonok alkalmazásával reagálnak, ezért az ideológiai reakcióik is hasonlóak. Általában négyféle ideológiai magyarázó sémát  szoktak az elmélet hívei leírni. Katartikus séma például az, amely a bűnbak és a szimbolikus ellenség elvére épül. A morális magyarázatok a saját hitek és elvek erkölcsi magasrendűségét hangsúlyozzák. A szolidaritáson alapuló ideológiai magyarázatok az összekötő, közös hitekre épülnek. A pártoló magyarázatok pedig a problémákat nyilvánossá és általánossá teszik, kiveszik az egyén magánérzései közül és sürgetik a megoldásukat. Geertz úgy véli, hogy a feszültségelmélet a motívumok, a mozgatórugók precízebb leírását adja, mint az érdekelmélet. Ebben van az előnye. Ugyanakkor nem tudja meggyőzően kitölteni az okok és a következmények, a motívumok és a cselekedetek közötti közötti űrt. Magyarán, nem tudjuk meg, hogy egy adott probléma és feszültség miért pont  ezzel az ideológiai követelménnyel jár, hiszen elvileg járhatna mással is. A jelzett nehézségeket az emberek más módon meg is szokták oldani. Geertz példája: a mellőzött művészek számára helyzetük elviselésére önmaguk erkölcsi tisztaságának hiténél semmivel sem  jobb és kevésbé használatos ideológia a vallott művészi kánon hangsúlyozá sa, a művészvilág klikkekre osztása vagy pártfogók keresése és magánsérelmeik közüggyé tétele. De a viszony fordítva is bizonytalansággal terhelt. Hiába  van az egyénnek pontos és világos szándéka, a következmény gyakran egészen más lesz, mint amire eredetileg törekedett. „A primitívek egy csoportja teljes átéléssel esőért imádkozik, és tevékenységük tevékenységük eredménye a csoportszolidaritás megerősödése lesz; (...) egy ideológus szándéka sérelmeinek előadása, de rövidesen abban a helyzetben találja magát, hogy illúzióinak torzító hatásával hozzájárul a neki sérelmet okozó rendszer fenntartásához." (Geertz 1994b: 35) Mit magyaráznak meg akkor a feszültségelméletek, kérdezi Geertz. Talán jó helyzetleírások, hiszen valóban vannak ilyen típusú ideológiai magyarázatok. Az okok és a következmények, a szándékok és a hatások tekintetében azonban, mint minden funkcionalista felfogás, az elemzés bizonytalan és reménytelenül homályos. Vagy pedig, és ezt nem Geertznél olvashatjuk, köz-

103

helyszerű általánosságokat sorolnak sorolnak fel, mint például leírás, identifikálás, identifikálás, normaadás, legitimálás, politikai harc stb.  Az ideológia szociológia i koncepcióinak közös hibája, mondja Geertz, hogy vizsgálati tárgyukat félreértik, hibásan vázolják fel a megoldandó feladatokat, ezért aztán megoldhatatlan kérdésekbe bonyolódnak bele, amin nem segít a módszerek finomítása vagy a vizsgálati eszközök szaporítása. Azt írja: „Az ideológiának a szociológiai elemzéssel szembeni ellenállása azért ilyen nagy, mert ezek az elemzések alapvetően inadekvátak, az általuk használt elméleti keret nyilvánvalóan hiányos." (Geertz 1994b: 24) Az elméleti esetlenségen pedig nem segít a módszertani fegyelmezettség. „Röviden szólva, vizsgálati tárgyunk pontosabb ismeretére van szükség, különben úgy járunk, mint a javai népmesében szereplő »együgyű fiú«, aki az anyja biztatására, hogy csendes feleséget keressen magának, egy halott menyasszonyt vitt a házhoz." (Geertz 1994b: 25)  A pontosabb ismeret azt jele nti, mondja Geertz, hogy v izsgálni kell az érdek- és feszültségelméletnél némileg bonyolultabb ideológiai szimbolizációs eljárásokat  Azért esetleges az ideológia kiváltó okai és következményei közötti viszony leírása, mert az értelmezésekből hiányzik a kettőt összekapcsoló elem, „a szimbolikus formálódás öntörvényű folyamata". (Geertz 1994b: 36) Nem lehet rövidre zárni, spekulációkkal és közhelyekkel kitölteni a motívumok és a hatások közötti kapcsolatot, mert közöttük objektíve adott jelentésstruktúrák, egymásba fonódó gondolkodási minták hoznak létre egységet. Az alap vető feladat annak leírása, hogy „az ideológiák hogyan transzform álják az érzéseket jelentéssé, és teszik ezeket társadalmilag hozzáférhetővé", másképpen, hogyan alakulnak át az egyéni attitűdök nyilvános formává. (Geertz 1994b: 36) Vagyis, hogy megtaláljuk az ideológiai gondolkodás szerveződésének sajátos természetét.

 Az ideológia szimbolikus szimbolik us értelmezése értelmez ése 1. A tudás nyilvános jellege és az ideológia Geertz szerint az emberi tudás és gondolkodás nem misztikus és titkos belső folyamat, amelyet akkor vagyunk képesek megfejteni, ha külső jeleit minél pontosabban tudjuk hozzákötni biológiai és társadalmi feltételekhez. Ez nem azt jelenti, hogy a tudás „önmagában" állna, az ideológia különösképpen létbeágyazott, de a bemutatott visszavezetések és következtetések pusztán valószínűségek, nem megmagyarázzák a jelenséget, hanem csak áthidaló megoldások arra a zavarodottságra, amely akkor áll elő, ha a tudást eleve megfosztjuk objektív jellegétől és kulturális karakterétől, vagyis szimbolizációs természetétől.

104

Még az érzelmek sem vak és alaktalan módon törnek elő az emberből, hanem valamilyen kulturális mintázat alapján. Például a halál élményére a megtapasztalt magatartási minták, a halálról szóló irodalmi alkotások vagy a temetési rítusok alapján reagálunk intelligens módon. Még inkább így van ez a kognitív tartalmak esetében. Az emberi tudás ugyanis, mert szimbólumok ré vén létezik, objektív és nyilvános. „Bármi legyen a különbség az úgynevezett kognitív és expresszív szimbólumok vagy szimbólumrendszerek között, legalább egy közös dolog található bennük: ezek mind az emberi élet mintázottságának kialakítására szolgáló külsődleges információforrások - személyen kívüli mechanizmusok a világ percepciójához, megértéséhez, megítéléséhez és manipulálásához." (Geertz 1994b: 46)  Az ember számára a tudást szimbólumok közvetítik és tudását szimbó lumok fejezik ki, így a szimbólumhasználat szabályai alapján lehet megérteni a gondolkodási folyamatokat is. A szimbólumok egyrészt tudáshordozók, másrészt tudásfeltételeket  alkotnak, egyszerre kifejeznek és determinálnak. „Az ember önmaga megvalósítója, szimbolikus modelleket konstruáló általános képességével létrehozza azokat a képességeket, amelyek meghatározzák.  Vagyis - hogy tárgyunkhoz visszatérjünk - az ember ideológiák, a társadalm i rend sematikus képeinek konstruálásával válik jobb vagy rosszabb politikai állattá." (Geertz 1994b: 47—48) Mindez nem valami titokzatos jelenség. A gondolkodás és „az emberi viselkedés eredendően és szélsőségesen plasztikus", biológiai kényszerek „csak lazán irányítják". (Geertz 1994b: 47) A maga teremtette világ viszont jelentéssel teli valóság, ezért nem értelem nélküli „objektivitásként" hat rá, hanem jelentéses vagy szimbolikus objektumként. Ezt ne vezi Geertz a legszélesebb értelemben vett kulturális determinációnak. Ha a társadalmi életet az egyöntetűség és a változatlanság jellemzi, az ideológiák szerepe marginális, az életet elsősorban mitikus, vallási és morális szimbólumok és rítusok szervezik. Ott, ahol azonban háttérbe szorulnak az öröklött hagyományok és létrejön az autonóm politika differenciált világa, megnő az ideológiák jelentősége. A társadalomban általános orientációs zavar és alternativitás keletkezik, amit az ideológiai mintázatok fejeznek ki és „kezelnek". Ez a történelmi helyzet a modernitás nyomán vált általánossá, vagyis az ideológia tömegessége modern jelenség, nem kevésbé sajátosságának tartós félreértése. Geertz úgy véli, hogy az ideológiák elsősorban a „problematikus társadalmi valóság térképei", mert „megkísérlik érthetővé tenni az egyébként felfoghatatlan társadalmi helyzeteket", és minden körülmények között lehetőséget igyekeznek biztosítani „a célirányos cselekvésre". (Geertz 1994b: 50) Mindezekből Geertz nem a szokásos következtetést vonja le. Nem azt mondja, hogy az ideológia valamiféle zavaros nézetrendszer, szükséges  vagy szükségtelen illúzió, jól vagy rosszul funkcioná ló hazugsá g, hanem azt regisztrálja, hogy a körülmények folytán az ideológiák erősen képszerű természetűek. Olyan szimbólumok és szimbólumrendszerek, amelyekben a gondolkodás képszerűsége dominál, más szóval az ideológia figuratív vagy me-

105

taforíkus jellegű. így tudja az imént jelzett funkciókat és feladatokat betölteni,

illetve illetve megoldani.  Az ideológia tehát nem bonyolult jajk iáltás, ami kognitív elégtelenségben szenved. Az ideológia sajátos logikájú és szerkezetű gondolkodásmód, amely soha sem fog tudománnyá válni, mint ahogyan a művészet sem. A tudomány absztrakt fogalomrendszere, semleges nyelve és analizáló észjárása nem szolgálhat az ideológiai beszéd mintájául, hiszen ez a politikai beszéd tudományos leírásának  a normája. A „tudománytalanság" azonban nem hiba vagy fejletlenség, hanem megszüntethetetlen megszüntethetetlen sajátosság és az ideológia funkcióképességének egyik alapja. Mit jelent azonban konkrétan is a metaforikusság, a képes beszéd és gondolkodás, amely az ideológiai tudás és képesség kifejezője és alakítója?

2. A metafora jelentéstana Mielőtt azonban Geertz értelmezését elemeznénk, röviden áttekintjük a metafora „jelentéstanát". A metafora szóképet jelent, stilisztikai kifejezéssel él ve, a metafora a trópusok egyike. Geertz utal arra, hogy a politika nyelvében sok más trópus is szerepet játszik, sőt ad egy listát is a lehetséges politikai szóképekről (Geertz 1994b: 42), de a metafora egyrészt a leggyakoribb és a legfontosabb, másrészt a metaforát általában a képi gondolkodás mintájának és alapjának tekintik. Néhány példa a kilencvenes évek magyar politikai nyel vébő l: médiahá ború, Európa-ház, magyar élet, beteg társada lom, nemzeti sorskérdés, politikai nagytakarítás, szociális háló.  A metaforába n két látszólag össze nem Illő elem kapcsolódik össze. Az egyik elem elvont, távoli, nehezen érthető és idegen, a másik érzéki, ismerős és közeli. A szókép a két elem között analógiás viszonyt hoz létre, amely arra szolgál, hogy az elvont, távoli, nehezen érthető dolgokat az érzéki, az ismerős dolog révén ismerőssé tegye, valahogyan megmagyarázza. A metaforikus viszony absztrakt elemét gyakran a tudomány is csak nehezen értelmezi és definiálja: média, Európa, magyar, nemzet, társadalom, politika. A metaforában azonban ezeket a nehezen érthető, távolinak tetsző dolgokat mintegy megvilágítják, jelentéssel töltik fel a melléjük állított közeli, ismerős és érzékelhető dolgok: háború, ház, betegség, sors, takarítás, takarítás, háló.  A metafora azonban nemcsak a beszéd egyik eleme , hanem egy sajátos gondolkodásmód, nevezetesen képi vagy konkrét logikai észjárás. Az absztrakt fogalmi gondolkodás sajátossága, hogy kibontja az adott fogalomban foglalt más absztrakt értelmeket. Ha feltesszük például azt a kérdést, hogy mi  a nemzet, a tudomány erre úgy válaszol, hogy további absztrakt fogalmak segítségével (a nyelv, a kultúra, a gazdaság közössége; történetileg változó formákban fejeződik ki; a modern politikai törekvések kerete stb.) definiálja és konkretizálja a nemzet értelmét, és ha szükséges, ezeket a fogalmakat újabb absztrakt fogalmak segítségével tovább differenciálja és magyarázza. Vagy 106

fordítva, alárendeli más elvont fogalmaknak. fogalmaknak. Akárhogy Akárhogy is va n, a tudomány egy absztrakt fogalmat egy másik absztrakt fogalom segítségével értelmez, egy  jelölthöz rendelt jelölő együttes növelése, csökkentése vagy átrendezése ré vén. A konkrét-logikai vagy figuratív észjárás más utat jár. A metafora metafora elemeit nem szubszumálja egymás alá és nem deriválja egymásból, hanem egymás mellé állítja őket. Azt prezentálja, hogy közöttük érintkezések vannak, részesednek egymásból, anyaguk vagy tulajdonságuk nyilvánvalóan vagy rejtetten hasonlít egymáshoz. Nem próbálja fogalmakkal körbekeríteni és lerögzíteni a metafora elvont elemét, hanem analógiás állításokkal nyitja ki az értelmét. A nyitás radikális: az érzelmek, az akaratok, a többféle jelentés a metaforikus értelem szerves részét alkotják. Példánknál maradva, a nemzetet metaforikusán legtöbbször az egyéni sors és az emberi test érzéki valósága felől értelmezik. Létrejön az ismert metaforasor: nemzeti betegség, nemzethalál, bűnös nemzet, nemzeti becsület, nemzeti sorskérdések stb.  A metaforát sokáig csak stilisztikai eszköznek, a hatásos beszéd egyik elemének tekintették, „olyan szokatlan, ám leleményes és érdekes szókapcsolatnak, amellyel a szónok és a költő az absztrakt-fogalmi nyelven is előadható mondandóját érzékletessé és hatásossá teszi". (Szabó 1994: 95) A huszadik században azonban a „díszítő" felfogást olyan nézetek váltották fel, amelyek a metaforikusságot és a figuratív gondolkodást az emberi tudás specifikus megnyilvánulásának tekintik, amely nem helyettesít, rövidít vagy kiegészít valamit, hanem az emberi és a társadalmi létezés mással nem pótolható kapacitása és lehetősége. Különösen a cselekvések és az ellentétek valósága „kedveli" a metaforákat. Clifford Geertz ideológiaértelmezése is ebbe az új tradícióba illeszkedik 3. Az ideológia mint metaforikus jelentésadás Geertz radikálisan szembefordul az ideológia evaluatív és pejoratív szemléletével: azt a nézetet képviseli, hogy az ideológia a politikai valóság adekvát tudata, sem oka, sem joga nincs tehát senkinek, hogy eleve és egészében elítélően nyilatkozzon róla. A tudomány nevében való fensőbbséges lesajnálás egyszerűen értelmiségi gőg, tudományos vakság és imperializmus. „Az fel sem merül - írja egy metaforikus politikai kifejezés „tudományos" bírálata kapcsán -, hogy ez a kifejezés a tudomány semleges nyelve elől kitérő társadalmi realitások megragadásából, megfogalmazásából és kommunikálásából meríti erejét." (Geertz 1994b: 39-40) Mi ez a társadalmi realitás? Geertz két lényeges elemére hívja fel a figyelmet. Az egyik: a társadalmi-politikai szituációk ellentmondással és feszültséggel telítettek. A tudomány az ilyen helyzeteket „színről színre" akarja feltárni, pontos megnevezésekre, szó szerinti olvasatokra és a félreérthető kifejezések kiküszöbölésére törekszik, ráadásul mindezt általános gondolkodási normaként állítja be. Ezáltal azonban elvéti a helyzetet, amely megszűnik 107

politikai lenni, ha, legalábbis legalábbis gondolatilag, felszámolják feszültségeit feszültségeit és ellentmondásait. A metafora viszont olyan szimbolikus gondolati forma, amely eleve ellentmondásokat fog át és „a szó szerinti olvasatnál összetettebb összetettebb jelentéseket közvetít" (Geertz1994b: 40), mert „a konfiguráció végső képe egymástól eltérő  jelen téseke t ölel fel". (Geertz 1994b: 43) A másik elem: a politikai szituáció gyakorlati jellege, cselekvésre orientált természete. A tudomány, a politikához  viszon yítva, mindig kontempláció, ezért is képes a tudós semleges és távol ságtartó gondolkodásra. A politikában való gondolkodás viszont, szemben a politikáról való gondolkodással, nem lehet puszta elmélkedés, a politikában cselekvési kényszer van, vagy fordítva, nem politika az, ahol csak meditálnak, de nem cselekszenek. A gyakorlati cselekvések viszont, a tudományos ténykedéssel összehasonlítva, zűrzavarosak és bizonytalanok, gyakran kényszeresek, és soha sem lehet őket pontosan megismételni. A metafora az a gondolati forma, amely hordozza és megoldja ezt a helyzetet. Kézzelfoghatóvá teszi a távolit, struktúrájába építi az érzelmeket, „megfellebbezhetetlen fogalmakat" (Geertz 1994b: 48) szállít az áttekinthetetlen helyzet kezelésére, és mindenekelőtt orientál, mint egy térkép, mert az ideológiai metaforán „belül összeütköző szó szerinti jelentések (...) új szimbolikus keretet teremtenek, amelybe, egy ismeretlen vidékre vidékre tett kirándulás mintájára, a politikai politikai élet átalakulása során keletkező »ismeretlen valamik« milliárdjai beilleszthetők". (Geertz 1994b: 50) Vagy általánosabban: az ideológiák még az átláthatatlan és elfogadhatatlannak tűnő helyzeteket is úgy magyarázzák, hogy helye legyen bennük a célszerű és értelmes cselekvésnek. cselekvésnek. Geertz a metaforikus ideológia két fontos tulajdonságát értelmezi. Az egyik sűrítő és egységesítő természete, a másik az érvényesség kérdése. A metafora ereje abban a tényben keresendő, összegez Geertz, hogy benne a nyelv kevés szóval is milliónyi dolgot képes átfogni. A nyelv funkciói alapján a leírást, az értékelést és az előírást A pszichikus képességek alapján az értelmet, az érzelmet és az akaratot. A tudás jellege alapján az egyéni és a közösségi tapasztalatot vagy a véleményt és az ismeretet. Ezeket egy analitikus elemzésben szétválasztják egymástól, ám tudható, hogy konkrétan és valóságosan mindig összefonódnak. A metafora éppen az a gondolati forma, amely ezt az összefonódottságot tematizálja, ezért adekvát a gyakorlattal. „A metafora ereje az általa szimbolikus módon egységes konceptuális keretbe kényszerített diszharmonikus jelentések interakciójában (...) rejlik." (Geertz 1994b: 40)  A különböző ségek egysége azonban nem lezárja , hanem nyitja a szemantik ai lehetőségeket, a metaforák az eredeti jelentésekhez viszonyítva jelentéstöbbletet tartalmaznak. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy a politikai gondolkodásban a metaforák érvényességgel  bírnak: hatnak és használják őket, helyzetet fejeznek ki és cselekvéseket irányítanak, magatartásokat alakítanak és gondolkodási módokat formálnak. Érvényességük alapja azonban nem az, hogy megfelelnek az igazság követelményének. Azt írja Geertz, felidézve a metaforakutatások néhány megállapítását, hogy: „a metafora ama vonása, amely leg108

 jobba n aggasztotta a filozófusokat (és...még a tudósokat is), az az, hogy »hamis«: »Megmutatja valamiről, hogy az valami más.« Sőt akkor a leghatékonyabb, amikor a »leghamisabb«." (Geertz 1994b: 40) Mondhatjuk tehát, hogy az ideológiák ellenállnak az igazságdiskurzusnak, nem igazak és nem hamisak, hanem érvényesek, mert a politizáló ember valóságosan használja őket. Ebből következően létezik érvénytelen politikai eszme és metafora is. „Ha működik a metafora, akkor a hamis identifikációt (...) helyes analógiává alakítja; ha célt téveszt, puszta extravaganciává válik." (Geertz 1994b: 40) Geertz nem gondolja, hogy a politikai beszéd csak metaforákból áll. „Nem minden ideológiai megnyilvánulás figuratív. Legnagyobb részük betű szerinti követeléseket tartalmaz, (...) amelyeket nehéz a tényleges tudományos állításoktól megkülönböztetni: »Minden eddigi történelem az osztályharcok története« (...) és így tovább." (Geertz 1994b: 42) Azt azonban állíthatjuk, most már túl a geertzi gondolatokon, hogy a politika vélhetően központi konstitutív tényezője egy metaforikusán értelmezhető szituáció: a közjó folyamatos kitűzésének és a feladat megoldhatatlanságának az átélése. Ennek nyelvi konstrukciói az abszolút politikai metaforák. (Szabó 1994: 95-99) Azt sem gondolja Geertz, hogy lehetséges értékmentes ideológia: „az ideológia nem értékelő koncepciójával kapcsolatos igény nem az értékelés nélküli ideológiákat igényli". (Geertz 1994b: 29) Az általa vázolt konceptuális keret azonban lehetőséget kínál az ideológiai tudás tudományos értelmezésének radikális újrafogalmazására. A metaforikusság középpontba állítása új mozzanatokkal egészítheti ki az ideológiai funkciók vizsgálatát: a leírást, a cselekvésorientálást, az identitást és a manipulációt (Szabó 1994: 99-108)

Irodalom GEERTZ, CLIFFORD (1994a): Az értelmezés hatalma: Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó. GEERTZ, CLIFFORD (1994b): Az ideológia mint kulturális kulturális rendszer In Clifford Geertz: Az  értelmezés hatalma: Antropológiai írások. 22-62. Budapest: Budapest: Századvég Kiadó. NIEDERMÜLLER PÉTER (1994): Utószó. In Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma: Antro poló giai írá sok. 395-397. Budapest: Századvég Kiadó. SZABÓ M ÁRTON (1990): Az ideológia ideológia paradoxona. paradoxona. In Tükör által homályosan: Tanulmányok az ideológiáról. Szabó Márton szerk., szerk., 5 8-10 1. Budapest: Budapest: MTA Társadalomtudományi Intézet. SZABÓ MÁRTON (1994): A metaforikus politika. In Politikatudományi Szemle, 3: 91-111.