Clement, Peter - Tiltott kísérletek

VILÁGSIKEREK

Peter Clement Tiltott Kísérletek

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe Criücal Condition Copyright © 2002 by Péter Clement Duffy This translation published by arrangement with Ballantine Books, an imprint of Random House Publishing Group a division of Random House, Inc. Hungarian translation © NÉMETH ANIKÓ Hátsó borítókép © RÓBERT CLARK © GENERAL PRESS KIADÓ Fordította NÉMETH ANIKÓ Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ Orvos szaklektor DR. SZELECZKY MÁRTON A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 963 9598 75 5 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Tel.: 359 2201, 359 1241, 350 6340 Fax.- 359 2026 Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Azoknak, akik az állandóságot jelentik az életemben.-Seannak, Jamesnek és Vytának Prológus Orvos lévén tudta, hogyan kell felébredni. Már csak azért is fel kéne ébrednie, mert a telefon csöngeni kezdett eközben. Igaz, ennek nem olyan volt a hangja, mint a telefonoké lenni szokott. Sokkal inkább egy szúnyog zümmögésére vagy egy fogorvosi fúró sivítására emlékeztette. Úgy tűnt, nem képes kilábalni az álomból, amely fogva tartotta. A lelke legmélyén azonban tudta, hogy nem szabad kijönnie eb-ből az állapotból. Jobban tenné, ha idelent maradna, a sötétben. Mégis elindult belőle felfelé. Először azt érezte, hogy fáj a torka. Ugyan, mit neki egy fájó torok? Bekap két aszpirint és aztán... indul a reggel. Igazán nincs miért aggódnia. A fájdalom végighasított a nyakán, aztán az arcán. Nyelt egyet, és úgy érezte közben, mintha tüzet vett volna a szájába. Mi a fene, mondta magában, de most úgy tűnt, mintha nem szavak, hanem lángnyelvek hagyták volna el a száját. A forróság pedig mintha lyukat égetett volna elöl, a légcsövében, hangos sistergés kíséretében. Lüktetni kezdett a feje. Csakúgy, mint a karja is. És fájt mindkettő, egészen a válla tövéből kiindulva. Mintha valaki megragadta volna a kezét, és annál fogva húzná most fölfelé a mély sötétségből, pedig inkább ott maradt volna. igen, most már emlékezett: kora hajnali szürkés derengés közepette ébredezett, és olyasvalakit látott az ágya mellett, akinek nem lett volna szabad ott lennie. Épp kiáltani akart, amikor mintha fehér fénnyel kísért robbanás következett volna be az agyában. Még egy kísérletet tett arra, hogy kiáltson - ez alkalommal azért, hogy segítséget hívjon, hiszen az imént illetéktelen behatolót látott maga mellett, de az álla alatt ekkor ismét furcsa, sziszegő hangot hallott, és a karját is megint csak húzni kezdte valami. Most futni próbált, de a két lábát mintha összeragasztották volna. A magas, süvítő hang sem szűnt meg, amelyről egészen biztosan tudta-, nem ide való. Hirtelen mintha kilőtték volna - a fény felé röpült, megállni képtelenül. Hirtelen kinyitotta a szemét. Ott találta magát a saját zuhanyozófülkéjében, anyaszült meztelenül - karja a feje fölötti zuhanyrózsán, két bokája egymáshoz ragasztva. Az a villanymotoréra emlékeztető sivító hang pedig nem idebentről jött - hanem a zuhany fülke párától homályos üvegű ajtaján túlról. És már azt is látta, hogy egy árnyalak közeledik felé. Segítségért kiáltott, de megint csak a levegő sípolt az álla alatt Valaki bemetszette a légcsövét... Ekkor kinyílt az ajtó, és ott állt egy alak - a sebészek egyenruháját viselte, kezében csontfűrészt tartva. Fogalma sem volt róla, ki lehet az. A maszk fölött olyan hidegséggel csillogott az illető szeme, amelyhez foghatót még sohasem látott. Rúgkapálva tiltakozott mozgásképtelensége ellen, miközben a kicsiny, forgó

acélkorong egészen közel került a szegycsontjához. Amikor a fémfogak feltépték a bőrét, felüvöltött - érezte, hogy a húsa alatt meghúzódó bordákat kezdi vágni a hideg acél -, ám ekkor már nem jött ki belőle több hang. Csak a reggeli szellő suhogtatta meg a fürdőszoba ablaka előtt a függönyöket. 1. fejezet Két héttel korábban június 13. szerda, reggel 6 óra 45 perc A nő inkább érezte a hangot, mintsem hallotta volna. Odabentről jött, egészen mélyről, az agyából, és az első néhány másodpercben úgy tűnt, nincs nagyobb jelentősége, mint azoknak a halk, pattogó zajoknak, amelyek egy eldugult orrüregben keletkeznek, amikor elkezd kitisztulni, vagy a halk roppanás, amelyet még egy egészséges nyak is produkálhat, ha túl sokáig tartotta az ember egy bizonyos helyzetben, s emiatt megmerevedtek az izmai. Kathleen Suliivan ezért aztán nem is vett róla tudomást. Ezeket az apró, jelentéktelen érzeteket a hétköznapi élet bagatell részletei közé sorolta, s azzal magyarázta, hogy hamarosan betölti a negyvenedik életévét. Nem fontosak tehát, ezért nincs is szükség arra, hogy foglalkozzon velük: nyugodtan folytathatja a szeretkezést RichardSteele-lel. Lovaglóülésbe helyezkedett a szeretője ágyékán, s figyelte, hogyan csillog a férfi szeme a reggeli napsütés első, még szürkés fényében, amely beszüremkedett a hálószobája még összehúzott sötétítőfüggönyén át. Istenem, mennyire szerette ezt a férfit! A szeretkezéseik olyanok voltak, mintha azt ünnepelnék, milyen tökéletesen illeszkedik egymásba a testük és az életük. És ebben a pillanatban hasított belé a fájdalom - pontosan a koponyaalapba, mégpedig iszonyatos erővel. - Uramisten! - sikoltott fel. Mindkét kezét a tarkójára szorította, aztán mozdulatlanná dermedt. Még érezte, hogy a férfi egyre gyorsabban kezd mozogni benne, majd miután ő nem reagált, lassított - az imént még ragyogó mosolya lassan lehervadt az arcáról, és riadt, értetlen kifejezés ült ki a helyére. A nőt szédülés fogta el, amely hullámokban tört rá, és egyszerre csak eldőlt jobbra, mintha arcon vágták volna. Leküzdhetetlen rosszullét környékezte, és sugárban hányni kezdett. Élettelenül terült el, félig még a férfi mellkasán fekve, félig már lecsúszva róla. A sötétség hirtelen borult rá, de az eszméletét még nem veszítette el, és ugyanolyan élesnek érezte a fájdalmat, mint addig. És hallani is hallott. - Kathleen! Kathleen! Mi baj van? - kiáltotta a férfi valahonnan egészen távolról. Valaki belülről feszegeti a koponyámat, akarta mondani, de a ránehezedő nyomás ekkorra végleg kipréselte belőle az eszméletét. A fájdalom olyan mélyen hatolt belé álmában, akár egy fa gyökerei, azután éles

fényvillanások ragadták meg, mintha indák lennének, és ki is tépték őt a jótékony sötétségből. Sikoltani szeretett volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Egészen kicsi helyiségben voltak -bármi legyen is az -, a falakon körös-körül polcok sorakoztak, megrakva üvegpalackokkal, folyadékkal teli zacskókkal, hosszan kígyózó műanyag csövekkel. Mégis - valahogy semmi sem volt rendjén itt. És mintha mindennek egyszerre két, párhuzamos körvonala lenne. Lehunyta a szemét, hátha így sikerül kitisztítania a látását, de hiába. Semmi sem változott. Oldalirányban nem is tudta mozgatni a szemét, csak fel- és lefelé. Azután a kezét szerette volna megmozdítani, de még az ujjait sem sikerült. Lehet, hogy odakötözték az ágyhoz? Ekkor valaki odahajolt fölé, és fekete maszkot helyezett az arcára, aztán levegőt kezdett pumpálni a szájába, a légcsövébe. - Alig lélegzik! - hallotta Richardhangját, de látni nem láthatta őt. - Siessenek! - Már csak egy perc, és az ajtónál vagyunk, doktor úr! Úgy érezte, mintha az egész helyiség balra dőlt volna, és ekkor jött rá, hogy egy mentőautóban vannak. Minden bizonnyal a sürgősségi osztály felé tartanak, ahol Richarddolgozik. Na de miért nem láthatja őt? És miért nem mozgathatja a végtagjait? Istenem, hát mi történt vele? - Minden rendben, Kathleen - hallotta a férfi hangját. - Már kezelésbe vettünk. Te csak lazíts, és segíts nekünk azzal, hogy lélegzel. Időről időre újabb levegőadag préselődött a szájába, a nyelve töve fölött, aztán tovább, le a légcsövébe. Mindegyiket olyan nagynak érezte, mintha egy-egy teniszlabda lenne, s olyan erővel hatoltak belé, ami nyelésre ingerelte, de a torka továbbra sem engedelmeskedett, és hiába erőlködött, a nyelőizmai nem reagáltak. A legszívesebben lerázta volna magáról a maszkot, hogy levegő után kapkodhasson, csak úgy magától, de erre sem volt képes. - Remélem, hallasz engem, Kathleen? Már beszóltunk a kórházba, és vár ránk egy kiváló idegsebész. Úgy tűnik, agyi katasztrófád volt, és valószínűleg vérömleny került a szemedbe, ez akadályozza a mozgását, de minden rendbe jön majd, Kathleen. Bízzál bennünk! A férfi hangja ekkor megremegett, és Kathleen nem tudta eldönteni, a sírás fojtogattae vagy valami más. Közben folyamatosan pumpálták a torkába a levegőt. - Elégtelen a légzésed, ugyanakkor túl mohón kapkodod az oxigént. Csökkenteni kell a szén-dioxidot, és összehúzni az artériákat az agyban - folytatta Richard. Szavai csak töredékesen jutottak el Kathleenhez, és mintha furcsa élük lett volna. - Ettől lelassul majd a vérzés - tette hozzá. A mentőautó hirtelen fékezett, és megállt. Abban a pillanatban hallotta, hogy kinyílik a lábánál az ajtó, és megcsapta a jármű belsejébe hatoló hideg. Csak ekkor tudatosodott benne, hogy meztelenül fekszik egy takaró alatt. A mentőápoló folytatta a lélegeztetését, és vagy féltucatnyi fehér ruhás férfi és nő sürgött-forgott körülötte: kiemelték a hordággyal együtt. - Hol van Tony Hamlin? - hallotta Richardhangját. - újraélesztésre kész az idegsebészteammel - felelte valaki, miközben futottak vele a sürgősségi osztály felé, végig egy folyosón. Kathleen rezzenéstelen, felfelé irányuló

tekintete a mennyezetre sze-geződött, s mivel az gyorsan mozogni látszott, ez csak tovább fokozta szédülését. Érezte Richardkezét az arcán: ő szorította az oxigénmaszkot a szájára és az orrára. Felfelé kényszerítette a szemét, hogy láthassa is őt. Komor, feszült volt az arca, kurtán csattanó mondatokkal utasította a személyzet tagjait, miközben futólépésben haladtak vele. Amikor lepillantott Kathleenre, igyekezett mosolyt erőltetni magára, hogy bátorítsa őt, de próbálkozása szánalmas kudarcba fulladt. Uramisten, gondolta a nő. Szegény Richard! Azt hiszi, meg fogok halni. Mint ahogy a feleségével történt Begurították egy üresnek látszó, hideg kamrába, ahol féltucat-nyian vártak rájuk - zöld köpenyt, sebészmaszkot, gumikesztyűt viseltek mindannyian. Megragadták testének egy-egy részét, és úgy dolgoztak rajta, mintha egy versenyautó volna, amely kiállt a depóba: infúziót szúrtak a karjába, csövet erőltettek a torkába, és valamit a csuklójába, ami olyan volt, mintha apró ék vagy tüske lenne. Ismét rájött a nyelés, majd a köhögés ingere, de egyetlen erőtlen köhintés sem hagyta el a torkát - sem bármilyen más hang. Olyan mozdulatlanul feküdt ott, akár egy hulla, mégis tudatában volt mindennek. - Már sikerült stabilizálni, Richard- mondta egy férfi hosszú ősz hajjal. - Mit szólnál hozzá, ha most rögtön nekilátnánk? - Rendben van, Tony - hallotta Kathleen a szeretője válaszát, de a hangját olyan feszültnek és bizonytalannak érezte, mint még soha. Ne! Kérlek, ne hagyj magamra!, ezt szerette volna kiáltani neki. Most ismét látta Richardarcát - a feszültségtől máskor oly vonzó vonásai megváltoztak, mintha gumimaszkot húzott volna a fejére... - Kathleen, az idegsebész főorvosunk már itt is van, az ő gondjaira bízlak most. - Üdvözlöm, Kathleen - köszöntötte Hamlin. - Sajnálom, hogy éppen ilyen körülmények közepette találkozunk először. - Ezek az orvosok a legjobbak - folytatta Richard. - Bízhatsz bennük. Ekkor egészen közel hajolt hozzá, és odasúgta neki: - Szeretlek. Kérlek, maradj itt mellettem! A férfi azonban már hátat fordított neki, és hamarosan eltűnt Kathleen mozdulatlan látómezejéből. Ekkor egy nővér lekapta róla a takarót, és behelyezett egy katétert a húgycsövébe. - Közösülés közben történt? - kérdezte ridegen, miközben a gumikesztyűs ujjaira tapadt váladékot nézegette. - Talán nem ez a tipikus oka az artériarepedésnek? - kérdezte egy göndör hajú férfi, aki rövid fehér köpenyt viselt, és az infúziót igazgatta. Kathleen úgy látta, nem lehet sokkal idősebb, mint a lánya, Lisa, aki ekkoriban töltötte be a tizenkilencet. Uramisten, Richardegy éretlen tacskóra bízta az életét?! - Amint elkészült a vizsgálattal, doktor, talán keresse meg dr. Steele-t, és tudja meg tőle a pontos részleteket! - javasolta a hosszú, fehér hajú férfi Kathleen feje mögül, miközben egy töltőtoll alakú zseblámpával belevilágított a szemébe. A vakító fény

ellen csak pislogással védekezhetett, nem tudta elkapni a tekintetét, ellene. A férfi arca mintha darabokra esett volna szét, akár egy Picasso festette portré. Richard a folyosón álldogált, a falnak támaszkodva. A mentőautóban még ő irányította az eseményeket, ami egyrészt elkerülhetetlen volt, ugyanakkor egyfajta menekülési lehetőséget is jelentett számára az, hogy cselekedhet - a gyakorlati dolgokra való összpontosítással egy időre távol tartotta magától a félelmet. Most, amikor már semmi sem terelhette el a figyelmét a valóságról, kénytelen volt szembenézni a történtekkel nem mint Kathleen orvosa, hanem mint a szeretője. Minden ízében remegni kezdett a tehetetlenségtől. Jóllehet eddigi pályafutása során nem egy embert hozott már vissza a halálból, professzionális magabiztossága most egyszerre mintha semmivé foszlott volna. Egy szögletes, aranykeretes szemüveget viselő, őszes rövid hajú nővér viharzott ki ekkor a folyosóra. - Dr. Steele, menjünk át az irodájába! Hozok önnek egy kávét. A kitűzőjén a Josephine O'Brien név állt, de már hosszabb ideje dolgozott ezen az osztályon, mint Richard, és mindenki, akivel jó viszonyba került, csak Jónak szólította. - Dr. Suliivan jó kezekben van. Rákapcsoltuk az összes monitort, amit csak lehet, az életfunkciói stabilizálódtak. Most már a CT-vizs-gálat következik, úgyhogy addig semmi újat nem tudhatunk meg az állapotáról. Egy sokkal fiatalabb nővér jelent meg ekkor az ajtóban. - Dr. Hamlinnél jó kezekben tudhatja őt - szólalt meg. - Nem segít rajta, és önmagának sem tesz jót azzal, ha itt várakozik tovább. Olyan határozott, mégis együtt érző hangon beszéltek vele mindketten, mint amit Richardmindig is elvárt osztálya valamennyi munkatársától, amikor egy beteg aggódó családtagjaival, barátaival kellett foglalkozniuk. Szinte érthetetlenül motyogva mondott köszönetet nekik a segítségükért, és ha ő maga nem sebész lett volna, talán még sikerül is meggyőzniük nyugtatgató szavaikkal. Csakhogy a sürgősségi osztály többi orvosához hasonlóan ő is pontosan tudta, mik az esélyek. A statisztikai adatokat a személyzet kedvessége és figyelmessége sem törölhette ki lázasan pulzáló agyából. Az ilyen koponyaűri vérzés az esetek nyolcvan százalékában halállal végződik. A részleges agysérülés és a maradandó károsodás a túlélők esetében szinte biztosra vehető. A halállal végződő másodlagos vérzés - azaz egy újabb agyvérzés - kockázata is túl nagy. Hideg űrt érzett a gyomra helyén. És amikor a két ápolónő támogatásával elindult a folyosón, annyira kellett ügyelnie a lépéseire, mintha részeg volna. A fejében imént végigcikázó statisztikai adatok a szó szoros értelmében megrendítették. Az irodája ajtaja elé érve képtelen volt beletalálni a kulccsal a zárba. Jo végül kivette a kezéből, és kinyitotta helyette. Ne halj meg, Kathleen, kérlek. Egyre csak ezt hajtogatta magában. Kérlek, nehogy meghalj nekem!

Belépett puritán szentélyébe, melyet tágasnak semmiképp sem lehetett nevezni. A padlót szőnyeg borította, berendezése két túlméretezett fém íróasztalból, két székből állt, ezenkívül csak egy cserepes növény volt még itt. Egyik kezét a szeme elé kapta. Nem akarta, hogy a nővérek lássák a könnyeit, ám az első már legördült az arcán, amikor észrevette és letörölte. - Kérem, hagyjanak magamra - mondta gyorsan, próbálta megakadályozni hangjának remegését, miközben felszegte a fejét, hogy elkerülje a tekintetüket. Fölnézett a mennyezetre, ahol a burkolólapok illesztései között a lyukak olyanok voltak, mint megannyi fekete csillag egy fehér világűrben. - Szó sem lehet róla, Richard! - mondta Jo. Azon kevesek közé tartozott az osztályon, akik a keresztnevén merték szólítani őt. Megfogta a férfi karját, és hozzátette: - Most üljön le, és engedje meg nekünk, hogy a változatosság kedvéért mi viseljük a gondját. Kezdjük talán a nagy bögre forró kávéval, amelyet megígértünk önnek. Az ajtó felé biccentett, jelezve fiatalabb kolléganőjének, hogy menjen és hozza. - És egy pillanatig se szégyellje magát előttem, ha sírnia kell - folytatta, miután kettesben maradtak. - Ami pedig Kathleent illeti, hadd mondjam el önnek, hogy mi, ír nők önfejűek vagyunk, és ez sok erőt ad nekünk ahhoz, hogy túléljünk mindenféle megpróbáltatást. Valószínűleg azért edződtünk meg ennyire, mert sok makacs férfival van dolgunk. Amennyire tudom, Kathleent is kemény fából faragták. Nem adja fel egykönnyen, és ez biztosan sokat javít a túlélési esélyein. Richardfelpillantott a ráncos arcra, a kedves, barna szempárra. A felesége is ilyen mindenre elszánt nő volt. Na és - mire ment vele? Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, és egy fiatal gyakornok dugta be a fejét a keskenyre nyitott résen. - Dr. Hamlin küldött, hogy tegyek fel önnek néhány kérdést, dr. Steele - mondta. - Most semmi esetre sem! - csattant fel Jo. A gyakornok ezzel távozott. - És az ilyen kölykökből lesznek orvosok manapság - dünnyög-te maga elé Jo, miután ismét kettesben maradtak. - A lexikális tudásuk megvan, az emberekről azonban fogalmuk sincsen. Mert emberekkel bánní sok fáradsággal és fájdalommal jár, gondolta Richard. Jól lokalizálható agyvérzés - közölte Hamlin Richárddal egy órával később, ugyanott. - Az agy felső részében keletkezett. A pupillája akkora, mint egy tűhegy, ingerre nem reagál. Mind a négy végtagja bénult. Nincs nyelési reflexe, a garatizmait és az arcizmait sem képes irányítani. Olyannyira, hogy képtelen a beszédre vagy bármiféle más módon kifejezni magát. Ugyanakkor tudatánál van, kérésre fel- és lefelé mozgatja a szemét. Erőteljesen pislog is. És ez, őszintén mondom, meglepett, amikor megvizsgáltam. Richarda legrosszabbtól tartott, és érezte, hogy a zsigereit is dermedtté bénítja a félelem. - A légzése nem romlott azóta, de továbbra is mesterségesen kell lélegeztetni folytatta Hamlin. - Mindenképpen szükség van intubációra, hogy a légutakat tisztán

tartsuk, mert magától még a nyálát sem tudja visszatartani a tüdejéből. Nem is beszélve arról, mi lenne, ha hányinger törne rá. Gyógyszeresen nyugtatjuk, mert ez a pokoli helyzet nyilván pánik félelemmel tölti el, de a szemével továbbra is képes lesz jelezni nekünk. Ugyanakkor adunk neki morfint a fájdalom csillapítására, és már értésünkre adta, hogy nem fáj annyira a feje, mint amikor ideérkezett. Tudja, épp azt kezdtem mesélni a gyakornokoknak, hogy elsőként Alexandre Dumas, az író adott részletes leírást erről az állapotról... - Mik a kilátásai? - szólt közbe Richard, mert képtelen lett volna további kórházi történeteket hallgatni. Hamlinről köztudott volt, mennyire szeret előadni - még akkor is, ha négyszemközt van egy kollégájával. - Ne fárassza magát azzal, hogy elsorolja az agytörzsben bekövetkező vérzés statisztikai prognózisát, mert ezeket én is ismerem. - Még időre van szükség ahhoz, hogy ezt megmondhassuk -mondta Hamlin, és még tanárosabb hangnemre váltott. - Az első röntgenfelvételek szerint az agyvérzés egyértelműen erre a területre korlátozódik - mutatta. - És amennyiben ez így is marad, vagyis a vérzés nem terjed át a negyedik agykamrára, ami nagyon közel van hozzá, és túléli a következő néhány órát, akkor... lehet esélye a felépülésre, ha nem is teljes mértékben. Többet fogunk tudni róla, ha elég stabilnak bizonyul az állapota egy MRIhez, és persze angio-gramra is előjegyeztem. De ha a vérzés kiújul, és átterjed a negyedik kamrára, illetve a kamraüregre, ahol semmi sem állhatja már útját... elhallgatott. Richárdnak nem kellett megkérdeznie, mi jöhet ezek után. Az ilyen esetekben a legnagyobb a halálozási arány. - Mit ért azon, hogy lehet esélye a felépülésre, ha nem is teljes mértékben? - nyögte kiszáradt szájjal. - Van, hogy a páciens légzése teljesen rendbe jön, és levehetjük a gépről. Van, aki ennél szerencsésebb, és legfeljebb a lába marad béna, és később akár még ez az állapot is javulhat. A sztrókos betegek igen kis számban lesznek képesek önállóan járni. Láttam már olyan esetet, amikor az illetőnek szinte minden testfunkciója csaknem normalizálódott, főleg a test fölső részében, így később nyelni és beszélni is tudott. Persze képtelenség előre látni, hogy mi fog történni egy konkrét esetben. Hamlin hangja most már csak valahonnan a távolból, töredékesen ért el Richardtudatáig, miközben egyre élesebben rajzolódtak ki lelki szemei előtt a borzalmas lehetőségek. Kathleen lélegeztetőkészülékre kapcsolva éli le az életét... élettelen lábát vonszolja, mankóra görnyedve-, suta kézzel eszik, összemaszatolja a partedlijét... Ráadásul nem volt semmi újdonság ebben a számára: látott már ilyet nemegyszer, de azok a betegek mindannyian idegenek voltak. - Az érröntgenvizsgálat segítségével pontosabb képet kapunk arról, hogy mi okozza a vérzést. Én veleszületett rendellenességre gyanakszom. Valószínűleg tokos érdaganat, mivel nem észleltek nála korábban magas vérnyomást. Tudom, hogy nem kell mondanom önnek, mit jelent ez. Ha nem távolítjuk el a szervezetéből a daganatot, mégpedig hiánytalanul, akkor továbbra is fennáll egy újabb vérzés kockázata. Először is stabilizálnunk kell az

állapotát ahhoz, hogy megműt-hessük, és ezt az ideiglenes diagnózist még több vizsgálattal és felvétellel kell alátámasztanunk. Remélem, műtéti úton megoldható a probléma anélkül, hogy túl sok járulékos károsodást idéznénk elő. Richardmegborzongott. A Járulékos károsodás" szépítő kifejezés volt - valójában egy sokkal dermesztőbb lehetőségre utalt. Ha túl sok idegpálya és ideggóc sérül a műtéti beavatkozás során - márpedig ezek milliméternyi távolságra vannak egymástól -, akkor ezek a lélegzést, a járást, a spontán húgyhólyag- és bélmozgást, az ujjak, a kéz és a kar mozgatását, a beszédet és az evést irányító területek már sohasem lesznek képesek a regenerálódásra. Eltávolítani a rendellenes véredényeket - amennyiben valóban jól lokalizálható és eltávolítható érdaganatról van szó, mint azt Hamlin gyanítja, mégpedig úgy, hogy a többi anatómiai terület ép maradjon - olyan bonyolult műtétet jelent, amely szinte törvényszerűen együtt jár további idegsejtek roncsolásával. Kathleen sokkal rosszabb állapotba kerülhet az operáció után, sőt ez a beavatkozás talán a halálát is okozhatja. Egy volt ez a lehetséges forgatókönyvek közül, amelyeket jól ismert, és amelyek bekövetkeztétől rettegett. Ám még az orvosok is hajlamosak az önáltatásba mint utolsó szalmaszálba kapaszkodni, amikor személyesen érinti őket egy ilyen katasztrofális betegség. Hamlin szavai úgy hatottak Richárdra, mintha a sebész becsapta volna az orra előtt az ajtót, amelyen keresztül menekülni szeretett volna. - Köszönöm, hogy tájékoztatott minderről, Tony - talált rá Richarda hangjára. Amikor magára maradt, szokásos önuralma végleg csődöt mondott. Olyan mélyről szakadt fel belőle a zokogás, hogy görcsös vo-naglások hullámzottak végig a testén, kipréselve a tüdejéből a levegőt, miközben groteszkül-ható, magas, köhögésrohamokra emlékeztető jajgatása betöltötte a helyiséget. Csak egyszer sírt így eddig életében évekkel ezelőtt, azon a napon, amikor Luana meghalt. Ám az a kiborulás egy másfél évig tartó örvény kezdete volt - gyászolt és ivott, és olyannyira elhagyta magát, hogy kis híján elveszítette a fiát, az állását, sőt az életét is emiatt. - Most nem - suttogta maga elé, fogait összeszorítva, hétrét görnyedve és levegő után kapkodva. - Bármi történjék is, ez alkalommal nem adom fel. Abban a pillanatban jeges félelem rántotta görcsbe a gyomrát, mintha a teste így akarná megkérdőjelezni ezt a merész kijelentést. Aki egyszer már gyáván viselkedett, az mindig is gyáva marad -mintha csak ezt mondta volna. Aztán eszébe jutottak azok, akik szintén szeretik Kathleent - az asszony lánya, Lisa, és a saját fia, Chet. Értesítenie kell őket a történtekről. Összeszedte magát annyira, hogy képes legyen legalább felvenni a telefont. Először Lisa lakását hívta. Miközben várt, azért fohászkodott, hogy híres önuralma most is átsegítse a nehézségeken, mint mindig, amikor ismeretlen hozzátartozókkal kellett ehhez hasonló beszélgetést folytatnia. - Halló? - Lisa, itt Richard. - Szia! Mi újság?

Az ártatlanul érdeklődő hang csilingelése ott maradt a levegőben. - Lisa, rossz hírt kell közölnöm veled... Hol lehet most Richard? A fenébe is, gondolta Kathleen. Miért nem jött vissza még hozzá? És miért van az, hogy senki sem mond neki semmit? Olyan érzése volt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy ez a Beethovenre emlékeztető férfi és a díszkísérete befejezték a vizsgálatokat rajta - azaz a módszeres kopogtatást, szurkálást. A torkába vezetett cső miatt továbbra is émelygett a gyomra, de szerencsére nem nyeldekelt és nem fulladozott. Új fejlemény volt a katéter, amelyet a hólyagjába vezettek - ezt égető-perzselő érzésként élte meg, mintha parazsat tettek volna belé, ráadásul vizelési ingerrel küszködött azóta. A hányingere egy pillanatig sem szünetelt. Továbbra is forgott vele a világ, sőt most az egész helyiséget megbillenni látta - olyan érzése volt, mintha egy fehér köpenyes szadista odakötözte volna egy szimulátorasztalra, amelyet az asztronauták kiképzésekor szoktak használni. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy egész idő alatt ott diskurál-tak egymással a feje fölött, lényét és személyét anatómiai részletekre, testfunkciókra csupaszítva le, és kizárólag számokban beszéltek róla. Mintha ott sem lett volna. - A légzésszámot tizennyolcra állítottuk be. - Az oxigénszaturáció kilencvenhaton áll. - A szén-dioxid húsz, a pulzusszám hetven, a vérnyomás százharminc-hetven. Miért nem tud mozogni? Miért nem mondja meg neki végre valaki? Kathleen dühösen pislogott, hátha így sikerül magára vonnia valamelyik fehérköpenyes figyelmét. Ám azok ügyet se vetettek rá. Mégis mi történhetett vele? - Agyi katasztrófának tűnik - mondta Richardkorábban. Persze azt is megígérte neki, hogy minden rendben lesz. Pedig semmi sincs rendjén. Jézusom, hiszen semmit sem csinálnak vele - egyszerűen csak leparkolták ide, és rákötöttek egy sor műszert! Ekkor egy rövid, ősz hajú nő került a látómezejébe, aki kicsi, aranykeretes szemüveget viselt. - Dr. Suliivan, én Josephine O'Brien vagyok, de itt mindenki csak Jónak szólít. Tudom, hogy nagyon fél, és biztosan nem tennénk jót önnek azzal, ha hazudnánk az állapotával kapcsolatban. Most stabil, és eddig ez a legtöbb, amiben reménykedhettünk. Richardmár elment a lányáért, Lisáért. Kérem, pislogjon kétszer gyors egymásutánban, ha készen áll arra, hogy találkozzon vele! Az, hogy végre a nevén szólították, ráadásul ilyen kedvesen, kész megváltás volt Kathleen számára. Egyszerre kiemelkedett a névtelenségből, ahová a többi orvos viselkedése taszította. - Igen! Igen! - pislogott egymás után kétszer is, könnybe lábadt szemmel. Néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy ha mást nem tud, sírni legalább képes. Dr. Tony Hamlin tekintete végigpásztázta a New York City Kórház zsúfolt kávézóját, majd megállapodott azon a férfin, akit keresett. Sietősen utat tört magának a foglalt

asztalok között - a nővérek, beteghordozók, bennlakó ügyeletesek farkasétvággyal reggeliztek. Akik már végeztek, sietősen távoztak, műanyag poharakkal a kezükben igyekeztek vissza az osztályra, ahol hamarosan műszakváltás lesz. Ruhájuk színe egyfajta kódként működött: az ápolók, nemtől függetlenül, halványzöld, a betegszállítók halványkék, a műtősök és az intenzív osztály személyzetének tagjai sötétebb köpenyt hordtak, mert ezen kevésbé látszottak a beavatkozások során rájuk fröccsenő testnedvek okozta foltok. Az orvosok eltérő hosszúságú fehér köpenyt viseltek, a gyakorlatukat itt töltő diákok rövidebbet, a kórházi hierarchiában magasabban elhelyezkedők középhosszú, illetve hosszú változatokat. Hamlin köpenye uszályként röpült utána - fehér hajkoronája méltó kiegészítőjeként, úgy viselte mindkettőt, mint egy törzsfőnök a hagyományos felségjelvényeit. A kiszemelt célpont dr. Jim Norris volt - az ő öltözéke is megfelelt egy bizonyos színkódnak: sötétbarna pilótadzseki feszült rajta, a bőr repedezett volt, s éppoly cserzett, mint szakállas viselőjének markáns arca. A férfi egyedül üldögélt egy asztal mellett, közel kétméteres alakja egy gőzölgő porceláncsésze fölé hajolt, melybe belebelemártott egy teafiltert. Amikor észrevette, hogy az idősebb férfi felé közeledik, résnyire szűkített szemmel nézett rá - mint egy harapós kutya, amikor cseppet sem szeretné, hogy zavarják. - Vajon miért ereszkedik le hozzám az idegsebészet főparancsnoka ilyen korai órán? kérdezte, amint Hamlin hallótávolságon belül került hozzá. - Nehogy egy újabb katasztrofális esetedről kezdj regélni nekem, Tony, mert elmegy az étvágyam, és még ezt a teát sem tudom majd meginni. - Folytasd csak, Norris! Tudom, hogy örülsz, ha lehetőséget adok neked arra, hogy a patkányaid helyett az igazi orvoslással is foglalkozhass. Meg se próbálj úgy tenni, mintha nem így lenne! A kutatóorvos mosolyt villantott az idegsebészre - kócos, drótvastagságú haja és őszes bajusza volt, és meglepően fehér fogsora. - Hát akkor most miért keresel? - Sietnünk kell - mondta Hamlin. Egészen az asztal fölé hajolt, és hangját még halkabbra fogva így folytatta: - A sürgősségi osztály nagyra becsült főnökének híres barátnőjét vizsgáltam meg az imént. Koponyaűri vérzése van. Gondolom, elég vadra vehették a figurát az ágyban ez alkalommal. Az agyvérzés az agytörzs hídjára lokalizált. Tokos érdaganatnak tűnik. A nő fiatal, még nincs negyvenéves, és egyébként egészséges, a főnök szerint nem kell számolnunk más kockázati tényezővel. Mindezek alapján éppolyan alkalmas jelöltnek tűnik, mint a többiek... - ugye nem azt akarod mondani, hogy vele is megcsináljuk? - Dehogynem. - Neked teljesen elment az eszed?! És mi van, ha Steele rájön? Akkor nekünk végleg befellegzett. - Dehogy. Hiszen ha sikerül megmentenünk, akkor éppenséggel kihúzhat bennünket a pácból.

- Mégis hogyan? - Ha az infúziós trükk nála is beválik, akkor biztosan magunk mellé állíthatjuk a fickót. Gondolj csak bele, milyen jól jönne ez nekünk! Nekünk fog elsőként szólni, ha egy páciensünk bekerül a sürgősségire, még mielőtt egy orvos vagy egy gyakornok előkereshetné az illető kartonjait. Ezzel is csökken a lebukás kockázata. - És mi lesz akkor, ha mégsem válik be az infúziós módszerünk? - Akkor a nő valószínűleg egyébként is elpatkolna. Vagy ami még rosszabb, tolókocsiban vegetálhatna élete végéig. A pasas különben erre a lehetőségre is felkészült már. - És mi van, ha rájön, mit műveltünk a barátnőjével? - Ezt csak akkor tudhatja meg, ha a hatóanyag beváltja a hozzá fűzött reményeinket. Mégpedig azért, mert ez esetben én magam fogom elmondani neki. Mint ahogy azt is, hogy ha hajlandó csatlakozni hozzánk, akkor a nő garantáltan megkapja a második típusú kezelést is, amelyre mindenképpen szüksége lesz. - Baromság! Még akkor is dönthet úgy, hogy nem áll mellénk, és feldobja az egész bandát. Miből gondolod, hogy nem ezt fogja tenni? - Mert fogadni mernék arra, hogy mindent megtenne ezért a nőért, amit csak lehet. Nem akarja elveszíteni őt. Emlékszel még arra, mi történt vele, miután a felesége meghalt? Norris felhorkant, két marokra fogta a csészéjét, kortyolt egyet a teából. - Fogalmam sincs róla - mondta. - A pokolba is, most mit hülyéskedsz? Az én nevem szerepel a betegek kartonján, és ha valaki gyanús lehet közülünk, akkor nyilván én vagyok az. Engem fognak vallatóra majd, nem valaki mást. Vagy irányítsam őket tovább, egyenesen hozzád? A szakállas férfi megdermedt - aztán lassan mosolyra húzódott a szája. - A fenyegetőzés eddig nem szerepelt a repertoárodban, Hamlin. Vagy félreismertelek volna? - Mindannyian a bőrünket visszük a vásárra. Te és a többiek is csak akkor érezhetitek biztonságban magatokat, ha mindent elkövettek az én biztonságom érdekében. És ez azt jelenti, hogy szükségünk van Steele-re. Jézusom, ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, akkor biztosan nem megyek bele ebbe az őrültségbe! Ami persze a te fejedből pattant ki! - Még hogy őrültség...? - Norris erőltetett mosolya továbbra sem hervadt le az arcáról. - Hé, ember, hiszen mi a saját sikerünk áldozatai vagyunk! Ki gondolta volna, hogy a pácienseink olyan jól lesznek már a kezelés elején, hogy haza kell engednünk őket? - Te ezt még sikernek nevezed?! Jézusom, hisz azóta úgy élünk mindannyian, mintha szökésben lennénk! És pokoli szerencse, hogy ez idáig még sikerült lebeszélnem a hozzátartozókat arról, hogy boncolást kérjenek. Norris elnevette magát. Egy kívülálló szemében ő tűnt volna a büfében tartózkodók legvidámabbikának. - Vagyis egy szép napon még akár hősök is lehetünk, belőled pedig sztárt csinál a Neuro/ogy Today. Tudom, hogy mindig is erre vágytál. Felhajtotta az utolsó korty teát is, aztán az asztalra támaszkodva felállt.

- Hát akkor nincs más hátra, mint reménykedjünk abban, hogy igazad van, és Steele lesz a mi beépített emberünk a sürgősségin. Ha szükséged van rám, megtalálsz a laborban, mint mindig. Annak az előkészítésén dolgozom, amit kértél. Gondolom, néhány órával az angiográfia után akarod beadni neki, mint máskor is. Hamlint bosszantotta a kutató fölényes viselkedése, aki egyébként is a bögyében volt nyegle hozzáállása miatt. Vagy ez szarkazmus lenne inkább? Norrison képtelenség volt eligazodni. Szakmai tekintetben azonban függött tőle, és már rég beletörődött abba, hogy erre a zseniális koponyára kell hagyatkoznia, jóllehet egyébként seggfejnek tartotta. - Úgy van. A többit majd a műtétek alatt kapja meg, már ha egyáltalán megéri. Felhívlak, amikor készen állunk. - Ez az utolsó alkalom, Tony - közölte vele Norris. Arckifejezése megváltozott, eddigi mosolya helyét grimasz vette át. Hamlin úgy érezte, mintha vámpíragyarakat vagy méregfogakat kezdene növeszteni szorosan összepréselt ajkai mögött. Kathleen úgy gondolta, éjszaka lehet, de nem volt biztos benne. - Micsoda lehetetlen időpont az angiogramhoz! - állapította meg a nővér, aki kigördítette Kathleent az ággyal az intenzív osztályról, és most már a folyosón haladt vele. - Mást sem hallani tőlük, mint azt, hogy minimális üresjáratra és maximális hatékonyságra kell törekednünk - hallotta Kathleen egy férfi válaszát. Az illető tolta mellette a lélegeztetőkészüléket, s Kathleen néha az ágya végébe helyezett műszereket igazgató kezét is látta: ebből tudta, hogy az illető színes bőrű. A nő elnevette magát. - Nekem mondod? Van egy unokatestvérem Jerseyben, aki szintén kórházban dolgozik. Azt mondja, ők bérbe adják az MRI-ké-szüléküket, így éjféltől hajnalig az állatorvosok végeznek vizsgálatokat vele. - Ez nem lehet igaz... És mi van a bolhákkal? Kathleen már érezte a hatását az imént kapott morfiumnak, így a beszélgetés csak foszlányokban jutott el a tudatáig, miközben tekintete a feje fölött gyorsan elsuhanó mennyezetre meredt. Érezte, hogy egy-egy sarokhoz érkezve bekanyarodnak, majd áthaladnak néhány ajtón. Ezeken a RADIOLÓGIA feliratot látta. Várjanak.' - akarta kiáltani. Szüksége van Richárdra... Itt kellene lennie most is mellette. Úgy érezte, csak akkor bánnak vele kellő tisztelettel és körültekintéssel, amikor a férfi is jelen van. A sürgősségin még minden rendben volt - Richardnővérei nyugtatgatták, amikor csak tehették, Jo hosszasan időzött mellette, és fogta a kezét, simogatta a homlokát, és elmagyarázta, miféle vizsgálatokat kell még elvégezniük rajta. Ám amint átkerült az intenzív osztályra, a személyzet sokkal ridegebben bánt vele attól a pillanattól fogva, hogy Richardtávozott. És Richardkét feltűnése között nemegyszer hallotta rosszindulatú megjegyzéseiket. - Fel nem foghatom, miért várják el tőlünk, hogy úgy bánjunk vele, mint a hímes tojással.

- Hiszen még csak nem is a felesége! - Csak mert a tévé sztárolja mint genetikust, és mert a sürgősségi főnöke bele van zúgva... Egyszer még a „szerető" szó is elhangzott a szájukból, amikor róla beszéltek. Milyen ódivatú kifejezés, gondolta Kathleen a morfium hatásának újabb hullámverése közben. Ám előfordult, hogy már elmúlt a gyógyszer hatása, és mivel réges-rég meg kellett volna kapnia a következő adagot, a késlekedést ilyenkor nem tudta másnak minősíteni, mint az iránta táplált ellenszenv kifejezésének. Miért nem bélyegeznek meg inkább?! A legszívesebben ezt sikol-totta volna, amikor biztosra vette, hogy tudatosan elszabotálják a fájdalomcsillapítását. Szótlanságra kárhoztatva érezte, amint a visszafojtott düh egyre csak halmozódik benne, feszegetve a test engedetlen burkát, amelynek foglyul esett az őt cserbenhagyó idegek és izmok miatt. Jobb híján a szemét jártatta egyre hevesebben, fel és le, fel és le, és úgy mozgatta a szemhéját, mint ahogy egy lepke rebegteti a szárnyát. Ám ezekkel az apró mozgásokkal nem sikerült magára vonnia a személyzet figyelmét, és egyre erősebben fojtogatta a klauszt-rofóbia érzése - úgy fuldoklott már miatta, mintha valaki párnát szorított volna az arcához. Annyi idő telt el, hogy az egy örökkévalóságnak tűnt, mire megjelent előtte egy fiatal és fürge nővér - szőke volt, tüskefrizurás, orrában ezüstkarika csillogott. Az infúziós csövön keresztül egy adag fájdalomcsillapítót juttatott Kathleen szervezetébe. És ettől ismét megkönnyebbült és lebegni kezdett. Olykor-olykor a lányára, Lisára gondolt. Aznap délután, amikor Richardodakalauzolta Lisát az ágyához, Kathleennek belesajdult a szíve, látva, mekkora erőfeszítésébe kerül tizenéves lányának, hogy erősnek mutassa magát. Lisa szeme egyébként ugyanolyan ragyogó zöld volt, a haja pedig aranybarna, mint az övé - vértelen és beesett arca mellett ezek a színek szinte rikítónak hatottak most. - Fájdalmaid is vannak? - kérdezte Lisa. Nem, jelezte Kathleen a szemével, ami persze hazugság volt. - Rendbe fogsz jönni, mami. igen, persze, helyeselt ő akkor, tovább szőve a hazugság szövedékét, amely megnyugtathatja tizenkilenc éves lányát, aki legutóbb talán hatéves korában szólíthatta őt utoljára „mami"-nak. Kathleen azt is látta, hogy Richard, aki ott állt Lisa mögött, ekkor mindkét kezével megfogta a vállát. Örült ennek a gesztusnak. Mégis határozottan megkönnyebbült, amikor véget ért a látogatás, és Richardkivezette Lisát a szobájából. Legalább nem bőgtem el magam, gondolta Kathleen ekkor. - Chet is szeretne majd meglátogatni - mondta Richard, amikor visszatért hozzá. Chet az ő tizennégy éves fia volt. Biztosan látni akar engem?, gondolta Kathleen, mert tudta, hogy a fiú anyja alig több

mint három éve hunyt el rákban. Megtelt a szeme könnyel, noha feltett szándéka volt, hogy megállja sírás nélkül. Az utóbbi évben az jelentette számára a legnagyobb örömöt, hogy láthatta: hogyan kerül egyre közelebb egymáshoz apa és fia, s hogy a fiú viszonozta az ő szeretetét is. Ha az anyja után most őt kell látnia a halál torkában, az feltépheti a régi sebeket, és a fiú ismét rettegni fog attól, hogy egyedül marad... ez alkalommal az ő halála miatt. A fiút talán még jobban megviselné ez, mint a saját lányát, Lisát. - Érzel magadban elég erőt ahhoz, hogy találkozz vele? - kérdezte Richard. Nem, jelezte Kathleen a szemével, arra gondolva, micsoda megpróbáltatás lenne ez a szembesülés a fiúnak. Ám most az igazi kérdés nem is ez volt Kathleen számára, hanem az, hogy Richardvajon elég erősnek bizonyul-e majd ez alkalommal. Érezte, hogy megálltak vele, és nyomban kinyitotta a szemét. Egy vakítóan erős fényű lámpa alatt feküdt most, egy nagy, bézs színű műszer mellett, amely leginkább egy tévé képernyőjére emlékeztette. Hamlin hajolt oda elé ekkor. A férfi arcának nagy részét sebészmaszk takarta. Valami hűvössel kezdte törölgetni Kathleen nyakát, ami émelyítő gyógyszerszagot árasztott. - Köszönöm - mondta a sebész a nőnek és a férfinak, akik ideszállították Kathleent, majd hozzátette-. - Telefonálok, amikor mindennel elkészültünk, és visszavihetik. - El sem hiszem, hogy ezt műveled - mondta egy keskeny arcú, fehér köpenyes férfi, aki bal kéz felől hajolt oda most Kathleen fölé. A kitűzőjén ez állt: DR. MATT LOCKMAN. Ő is maszkot viselt, amely alól olyan hegyes orr és keskeny állkapocs körvonalai rajzolódtak ki, hogy Kathleent leginkább egy kísérleti patkányra emlékeztette. Amelyet sarokba szorítottak, tette hozzá gondolatban, a férfi riadt tekintete láttán. - Pofa be! - rivallt rá Hamlin, meghazudtolva korábbi udvariasságát és hűvösen elegáns viselkedését. - Az ilyen páciensek minden szót hallhatnak, még akkor is, ha egyébként semmilyen ingerre nem reagálnak. És még a memóriájuk is jó lehet. A patkányarcú férfi nyugtalanul vizslatta Kathleent. - Mintha azt mondtad volna, már telenyomták morfiummal. - Úgy is van. De az infúzióval midazolamot is kap. És pontosan tudod, milyen nehéz megállapítani, mennyire mélyen alszik a sztró-kos beteg a gyógyszerektől. Van, hogy úgy látszik, mintha teljesen kiütötte volna a fájdalomcsillapító, aztán meg kiderül, hogy mégis mindenre emlékszik. - Jézusom... - dünnyögte maga elé Lockman, és fagyosan méricskélte a nő combját és ágyékát. Kathleennek komoly erőfeszítésébe került, hogy lejjebb pillanthasson, de most már látta a férfi kesztyűs kezét. Körülbelül egy méter hosszú műanyag csővel babrált, mely kis fémhurokban végződött, s az egészet egy műanyag fecskendőbe vezette, amelynek végén hatalmas tű meredezett. Amikor ennek hegyét az ágyékához emelte a sebész,

Kathleen éles szúrást érzett, és biztosan összerán-dult volna a fájdalomtól, ha képes lett volna akár csak megmoccanni is. A férfi egyenletesen adagolta belé az imént felszívott folyadékot, és olyan mélyre nyomta a tűt a húsába, hogy csak egyharmada maradt szabadon. Bár látni nem látta, pontosan tudta, hogy a véráram egy fontos pontjába kapja az injekciót, valószínűleg egy ütőérbe, mert a fecskendőbe visszaszivárgó vér színe erről árulkodott. - Tony, ha csak egy szót is szólsz arról Steele jelenlétében, hogy mit csináltunk mondta Lockman -, akkor mindannyian börtönbe kerülhetünk. És ez még nem minden. Jézusom, nekünk akkor befellegzett! - Hé, azt mondtam az előbb, hogy fogd be a szádat! - Na de ha még több eset kerül hozzá a sürgősségire... - Pofa be! Lockman halkan szitkozódott. - Figyelmeztetlek, hogy én nem fogom megvárni, míg ő vagy bárki más a nyakunkra hozza a zsarukat. Hiszen emberöléssel vádolhatnak, felfogtad már? Még ha a saját kezemmel kell elhallgattatnom azt a fickót, akkor is... - Jézusom, mondd csak, mi ütött beléd? - kérdezte Hamlin, és dühösen villantotta rá a tekintetét, hogy belefojtsa a szót. - Már megmondtam, hogy fogd be végre a mocskos pofádat! Hirtelen odahajolt Kathleen fölé. Amikor látta a férfi kezét a nyakához közelíteni, megcsillant a szeme előtt egy nagy tű hegye is. Lehetett vagy húsz centi hosszú. Uramisten!, gondolta, és erőlködött, hogy azt is lássa, mit művel vele a sebész. Hiába. Látni nem láthatta, csak érezte, amint a tű áthatol a bőrén, a nyak egy pontján, ahol a fő artériák és számos ér fut, és a fájdalomtól azonnal könnybe lábadt a szeme. Mivel fogalma sem lehetett arról, mit művelnek vele, pánik félelem fogta el, s tiltakozása jeleként - jobb híján - egyre dühösebben pislogott. Hamlin ügyet sem vetett rá. Felemelt egy egészen kicsiny, cérnavékonyságú katétert, a hozzá tartozó műanyag zacskóval együtt, majd a fecskendőt is, amelynek tűjét az imént bökte belé, és elkezdte befecskendezni az újabb hatóanyagot a nő fejébe. Lockman eközben kissé közelebb húzta hozzá a bézs színű berendezést, amelynek kiálló, kúp alakú hengeres részét a füle alatti pontra irányította. Megnyomott egy gombot, mire a képernyő kivilágosodott, és egy emberi agy röntgenképe rajzolódott ki rajta a szürke és a fekete megannyi árnyalatával. A férfi lenyúlt, és egy újabb fecskendőnyi mennyiséget adagolt a combtőbe vezetett nagy katéterbe, és ezt követően ő és Hamlin is sokáig csak a képernyőt figyelte. Pulzáló erek fehér hálózata rajzolódott ki rajta, mintha egy bonyolult mintázatú csipke lenne. A kép alján pedig, mint egy fekete féreg, a befecskendezett hatóanyag indult el felfelé, kitöltve az ereket. Feljebb egy nála sokkal finomabb és vékonyabb szál húzódott vízszintesen, a „féreg" felé.

Kathleenre émelyítő hullámokban tört rá a félelem. Ezek itt az ő fejét vizsgálgatják, és azt a két katétert, amelyet az imént vezettek az agyába. Mégis mit művelnek vele? A legszívesebben üvöltött volna, miközben úgy érezte, a forróság elönti a koponyáját. - Mondd csak, hol tanultál meg mikroszállal halászni a nyaki verőérben? - kérdezte Lockman némi ingerültséggel a hangjában, miközben folytatta a folyadék beadagolását a fecskendővel. Kathleen figyelte a monitort, amelyen újabb, még finomabb erek hálózata tűnt elő, és ebből tudta, hogy kontrasztanyagot fecskendeznek belé. - Részt vehettem egyszer egy kutatási programban. Azt hittük, ha elég pontosan be tudjuk fecskendezni a cián-akrilátot a sérült érszakaszba, akkor azt sikerül eltömítenünk. Azzal a ragasztóanyaggal kísérleteztünk, amit csak Krazy Glue-nak szoktunk nevezni, és a sürgősségin használják külső, vágott sebek bezárására - felelte Hamlin, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a monitorról. - Nem jöttek be a számításaink, de annyi hasznom azért lett belőle, hogy nem tévedek el a fejütőerek útvesztőjében. Micsoda?! Krazy Glue-t fecskendeznek a fejébe! Ez nem lehet igaz! Kathleen végső kétségbeesésében segítségért sikoltott volna. Hiszen ezek szerint két őrült karmai közé került. - Azt gondolná az ember, kell lennie egy ennél egyszerűbb megoldásnak is dünnyögte maga elé Lockman. - Na tessék - szólalt meg Hamlin, elengedve Lockman iménti megjegyzését a füle mellett. - Ez az a pont. A hátsó kommunikációs központ és az agytörzs hátsó része között. Most hozd fel a hurkot idáig, hadd lássuk, mit tud a te híres ballonod... Kathleennek fogalma sem volt arról, mit jelenthet ez, de látni látta, hogy a nagy féreg elindult függőlegesen felfelé, mígnem a hurok végéhez, vagyis a kisebb vízszintes vonal elejéhez ért. Lockman ekkor mondott valamit Hamlinnek a tű befűzéséről, mire a vékony és sötét szál is mozgásba lendült, mintha végig akarna haladni a hurkon. - Fújd már fel azt a ballont! - utasította Hamlin türelmetlenül. Lockman babrálni kezdett a katéter végével, amelyet Kathleen combjába vezetett be. A két katéter találkozási pontjánál kis kerek gömb keletkezett. Olyan volt a látvány, mintha apró sötét buborékot töltenének meg fehér festékkel. - Na ez biztosan elcsípi - mondta. - Húzd lefelé, de nagyon óvatosan, míg én nyomok bele még egy kis ragasztót. Kathleen döbbenten figyelte, amint a vastagabbik cső lejjebb nyomja a vékonyabbik

szálat abba az irányba, ahol az artéria szétágazásában az a fehér festékfoltféle keletkezett az imént. Ez lenne az a pont, ahol az agyvérzése keletkezett? - Jézusom! Mi lenne, ha pontosan oda vinnéd a hegyét, ahová kell? Nem látod, hol sérült az artéria? - csattant fel Hamlin. - A pokolba is, hogy te milyen bunkó tudsz lenni! - Akkor legalább tartsd stabilan, míg a véráram magától odasodorja. A kisebbik szál szabadon maradt vége ott kígyózott a két férfi között, akik most már folyamatosan szidták és pocskondiázták egymást, miközben küszködtek, hogy a megfelelő helyre juttassák a szálat. Kathleen úgy érezte, hosszú percek teltek el, mire a szál ismét elindult, s az elágazást elhagyva a fehér folt irányába tartott. - Vedd lejjebb a nyomást a ballonban! - utasította Hamlin, majd felemelt egy üvegfecskendőt, amelyben tiszta, átlátszó folyadék volt, s ezt a nyakba vezetett katéterbe bökte. A szétterjedő kontrasztanyag forrósággal töltötte el a koponyája belsejét, ám ez jéghideg volt - a fagyos érzet lüktető fejfájást okozott. Mintha jégkrémet fecskendeztek volna beléje. Uramisten, ez meg méreg anyag lehet? Kathleen úgy érezte, sohasem fog véget érni ez a lidércnyomás. Lockman azt mondta nemrég, akár még emberöléssel is vádolhatják őket. Vajon tudatosan végeznek az áldozataikkal? És miféle sorsot szánhattak a többieknek? És ővele mi lesz? Rémtörténetek jutottak eszébe, amelyeket sokszor hallani a kórházakban ténykedő sorozatgyilkosokról. Nem, ez képtelenség, próbálta győzködni magát, és ugyanakkor szabadulni is szeretett volna attól az érzéstől, hogy ez a két ember valójában szörnyeteg, csak erről még senki sem tud rajta kívül. Ám ez a gondolat továbbra sem hagyta nyugodni. Különösképpen Lockmant érezte veszélyesnek. Hogyne tartana tőle, hiszen az imént Richárdot fenyegette! Az ösztönei azt sugallták, védekeznie kell, és mielőbb szabadulnia ezektől az őrültektől, de nem futotta többre az erejéből, mint pislogásra és szemének fel-le mozgatására. így csak tehetetlenül dühöngött. Lockman aggódó pillantásokat vetett rá közben a válla fölött. - Tudod, egészen találó volt a leírás, amit adtál róla - jelentette ki. Hamlin nem válaszolt, szemlátomást dühös volt még a társára. - Arra az idézetre gondolok, amelyet a gyakornokoknak mondtál. Kitől is származik? - folytatta Lockman kitartóan. Hamlin az utolsó csepp hatóanyagot is kiürítette a fecskendőből, és sóhajtott egy nagyot. - Arra gondolsz, ahogyan Dumas jellemezte Nortiert a Monté Cristo grófban? kérdezte, ismét modoros stílusban. Kidobta a tűt a szemétbe, és lehúzta a kezéről a kesztyűt.

- Igen - felelte Lockman. Ő is megkönnyebbült, és ismét civilizált emberek módján beszélgettek. - Tényleg úgy néz ki, mint „egy halott, akinek él a szeme". 2. fejezet Chet tizennégy éves létére csaknem olyan magas volt már, mint Richard, és a hangja is mélyülni kezdett. Göndör fürtjei azonban ugyanolyan rakoncátlanok voltak, mint kisgyermekkorában, s ezzel az édesanyjára emlékeztette az apját. A tekintete sohasem árulta el az érzéseit: tágra nyílt szeme fekete mélység volt, ami akkor tűnt fel először Richárdnak, amikor Luana meghalt. Látott benne még valamit, amit nem sikerült megfejtenie - egyfajta elszántságot, amely korábban nem volt jellemző a fiúra. A lelkierő új mélységeiről árulkodott a fekete szempár a tragédia óta, amely kis híján tönkretette mindkettőjük életét. - Apa, most az igazságot akarom tudni. Mi lesz Kathleennel? Meg fog halni? Most... Ellentétben a korábbi alkalmakkal, amikor hazudott neki. Vagyis az édesanyjával kapcsolatban. - Nem tudom, Chet - felelte. - Kathleen nagy bajban van, de látunk esélyt a felépülésére. Chet farkasszemet nézett vele, és a tekintete a megtévesztésig hasonlított most Luanáéra. Az asszony halála után Richardsokáig úgy érezte, mintha Luana, nem pedig a fia szemébe nézne, valahányszor csak találkozott a tekintetük. Mintha az asszony vádló pillantását látta volna a fia szemében, amiért ő úgy próbált menekülni saját fájdalma elől, hogy egy időre a fiuktól is elszakadt. Tavaly, amikor összekerült Kathleennel, ugyanez a tekintet már megnyugtatóan hatott rá. Ugyanígy érzett most is, de a fiú szeméből most valami mást is kiolvasni vélt: a férfiakra már gyermekkorukra jellemző késztetést, hogy erősnek és bátornak kell lennie. Chet nyelt egy nagyot. - Hogy te milyen tárgyilagosan tudsz beszélni róla! - állapította meg kissé riadtan. Talán attól tart, ha az apja képes ilyen távolságtartóan beszélni Kathleenről, akkor az is kitelhet tőle, hogy ismét elhagyja őt? Richarda legszívesebben magához húzta volna, hogy megsimogassa a fiú örökké kócos fejét, és úgy ölelje meg, mint régen, még mielőtt ő maga elkövette azt a sok ostobaságot, s mielőtt a fia a kamaszkor sutaságával elutasította a szeretet kinyilvánításának ezt a módját. Ehelyett csak annyit mondott: - Ugyanúgy szeretem őt, mint téged, Chet. Féltem őt, és félek is. A tárgyilagos hangnemnek pedig csak az az oka, hogy a sürgősségin megszoktam, ha ilyen tragikus dolog történik valakivel, akkor az a legjobb, amit tehetek, hogy igyekszem minél objektívebb lenni. De ez nem jelenti azt, hogy ne viselném a szívemen a sorsát. Úgy érezte, ezzel a magyarázattal, amennyire csak lehetséges, eloszlathatja a fia félelmeit. Azóta, hogy egyszer már mélyen megbántotta őt, tudta: hiába is fogadkozik, ígérget, szavakkal soha többé nem győzheti őt meg arról, hogy ez az eset nem ismétlődhet meg. Mint ahogy a világ összes jó szándéka és jóindulata sem lenne elég ahhoz, hogy bátor embert csináljanak abból, aki gyáva nyúlnak született. Úgy döntött,

hallgat, és Chetre bízza, ennyiben hagyja-e a témát vagy sem. Kettesben üldögéltek a nappaliban - világos volt a helyiség, sok növénnyel, falait festmények és családi fényképek díszítették. Mindezt Luana hagyta rájuk, akinek ösztönösen jó érzéke volt a meleg családi fészek megteremtéséhez, amely szép és otthonos is egyszerre, ő maga művészi vénával rendelkezett - zenét tanított, és gyakran játszott a számára mindennél becsesebb zongorán, amely az ablak alatt állt. Néha benézett hozzájuk valamelyik korábbi tanítványa, és együtt adtak elő egy-egy darabot, amelyen még közösen dolgoztak, s a házat ilyenkor átjárta az asszony életöröme. - Szimpatikus nekem az a nő, aki ezt a házat berendezte -mondta Kathleen még a kapcsolatuk elején, amikor először járt náluk. - Kitűnő ízlése volt, kifinomult stílusérzéke... és mégis, itt minden a családról szól. Chet hosszan sóhajtott, aztán felállt és járkálni kezdett föl s alá. - Vagyis akkor kerek perec megmondjuk Lisának, milyen válságos állapotban van az édesanyja? - kérdezte halkan, mély hangján, tekintetével a szoba felé intve. Lisa a szomszéd szobában volt, és megállás nélkül telefonált - mintha mindenkit értesíteni akarna a történtekről, akinek csak köze van az anyjához. A kollégákat a laboratóriumban, a legközelebbi barátokat, a kiadót, amely megjelentette a könyveit, a producereket, akik a tévéműsorai körül bábáskodtak. Hosszú volt a névsor. - Úgy gondolom, máris érzi, mennyire súlyos a helyzet - folytatta a fiú most már egészen visszafojtott hangon. - De ha rákérdez, mint én, akkor neki is megmondjuk az igazat? Richardtöprengve figyelte. - Szeretném tudni, hogy szerinted mi lenne a legjobb - mondta végül. Az ösztönei azt súgták, így talán még a kettejük közötti feszültséget is mérsékelheti. - Amikor édesanyád megbetegedett, pocsékul kezeltem a helyzetet, és a te szempontodból a legrosszabb megoldást választottam. A fiú ugyancsak elcsodálkozott ezen a beismerésen. Habozott, mintha azt próbálná eldönteni magában, vajon őszintén beszél-e vele az apja. Gyors egymásutánban nyelt egy párat, és még jobban kihúzta magát. - Szerintem az igazat kell megmondani neki. Az első pillanattól fogva. Különben sohasem fog megbízni bennünk - mondta remegő hangon, miközben a tekintete elszántságról árulkodott. Nagyot dob-bant Richardszíve. Ugyanolyannak látta most a fiú szemét, mint az édesanyjáét, amikor diagnosztizálták nála a hasnyálmirigydaganatot, és megkezdte harcát az életért, istenem, gondolta Richard. Most úgy érezte, Chet az anyja bátorságát, küzdőképességét örökölte, és ő ez idáig sohasem adott még lehetőséget neki arra, hogy ezt bebizonyítsa. június 14. kedd, reggel 7 óra 10 perc Bő tíz perce ott kellene lennie a sürgősségi osztályon, de még csak az imént ébredt fel. Igaz, hajnali öt óra lehetett már, amikor végre sikerült elaludnia.

- Stabil az állapota, dr. Steele. Ahogy reméltük - efféle válaszokat kapott a nővérektől, valahányszor érdeklődött Kathleen után telefonon. A hangnemük azonban elárulta, hogy bosszantja őket örökös aggódása. Végül a tévé előtt nyomta el az álom, miközben egy filmet nézett. Úgy két órán át aludhatott, elég felszínesen, mert képtelen volt másra gondolni, mint Kathleenre, és első útja az intenzív osztályra vezetett, mert úgy érezte, jobb lesz, ha a saját szemével bizonyosodik meg az állapotáról, és csak utána megy át a sürgősségire. Mint reggelenként általában, a liftek előtt most is sokan várakoztak. Megkerülte a tömeget, és inkább a lépcsőt választotta - kettesével vette a fokokat felfelé sietve. A folyosóra érve lassította lépteit, mert a reggeli vizitet végző fehér köpenyes csapat tagjai épp akkor vonultak végig. A többi folyosón is hasonló volt a helyzet - de itt a nővérek is sürögtek-forogtak, ágytálakat ürítettek ki, reggelit osztottak, és a kétféle szag ott gomolygott a levegőben. Az egyik ajtóhoz érve szokatlanul feszült csendre lett figyelmes - az orvos egy kisírt szemű asszonyt vezetett oda az egyik betegágyhoz, amelyen mozdulatlanul feküdt a hozzátartozója, lepedővel letakarva. A nővérek még elvégezték az utolsó simításokat a délelőtti műszakváltás előtt, s nyilván akkor vették észre, hogy az illető halott - szegényből hajnalban szállhatott ki a lélek. Richardbeleborzongott a gondolatba. Lám, milyen észrevétlenül távozhatnak a betegek az élők sorából még egy kórházban is! Az intenzív osztályon nem érzett se rántotta-, se szalonnaszagot, sem pedig más ételét - itt csöveken keresztül táplálták a betegeket. Éppen ezért sokkal áthatóbb volt az ürülék- és vizeletszag. Néhány méterrel odébb már megpillanthatta Kathleent - a szeme úgy járt ide-oda, mintha rugó mozgatná. - Mióta csinálja ezt? - szegezte a kérdést a nővérnek, miközben odasietett Kathleen mellé. - A kartonja szerint egész éjjel ezt tapasztalták nála, dr. Steele -mondta a nővér. Richardelég bizarmak találta a külsejét - szőke haját punk módra rövidre nyírva viselte, bal orrlyukában ezüstkarika csillogott. Tudta, hogy ez a nővér is jelen volt tegnap, amikor arra kérte az ápolókat, a lehető legjobb gondozásban részesítsék Kathleent, de a nő nyegle hangneme - az imént mintha azt mondta volna: Kit érdekel? - egyértelműen értésére adta: feleslegesen pazarolta rájuk az idejét. A tehetetlen dühtől görcsbe rándult a gyomra. - Először azt gondoltuk, kontrollálatlan izommozgás, amit az agyvérzés okoz folytatta a nővér anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vetett volna rá. - De úgy tűnik, akkor is pislog vagy jártatja a szemét, ha egy kérdésre válaszol igennel vagy nemmel. Aztán dr. Hamlin megemelte a morfiumadagját, és az néhány órára kiütötte. A kartonja alapján úgy láttam, mintha az éjszakai ügyeletesek nem adták volna be neki az extra dózist, ami eléggé letompítaná. De én gondoskodtam róla, úgyhogy ez már nem jelenthet problémát.

Richardigyekezett uralkodni az indulatain. Odahajolt Kathleen fölé, és megkérdezte tőle: - Kathleen... vannak fájdalmaid? Egyet pislogott erre, ami a nemet jelentette, mint ebben még a sürgősségin megállapodott Jo O'Briennel. - Valami más baj van talán? Kathleen lehunyta a szemét, majd gyors egymásutánban kétszer is kinyitotta igen helyett. - Talán szédülsz? Erre nem reagált. - Igen vagy nem? - kérdezte Richard. Semmi... azaz hogy felfelé irányította a szemét, és ott is tartotta. Még ebben a magatehetetlen állapotban is élénken csillogott az írisze, smaragdzöldjében pedig megcsillant a feje fölötti lámpa fénye, amikor megmozdította. Ha nem ismerné őt jobban, most azt gondolhatná róla: dühös rá valamiért. - Még több morfiumot szeretnél kérni? Határozott nem volt a válasza. - Ideges vagy valami miatt? A tekintete ismét egyenesen felfelé, a mennyezetre irányult. Richardarra gondolt, talán kezd türelmetlen lenni vele. Biztosan az a baja, hogy nem jó kérdéseket tesz fel neki. Közelebb hajolt hozzá, és suttogva kérdezte meg tőle: - Ágytálra lenne szükséged? Élesen és felfelé villant Kathleen tekintete. Az ágya végénél sorakozó monitorok egyikén figyelmeztetően villogni kezdett egy piros gomb, amely a vérnyomás hirtelen megemelkedését jelezte. A pulzusszáma ugyanekkor elérte a százhúszat. - Csak felzaklatja őt a kérdéseivel, dr. Steele - figyelmeztette a nővér élesen és a kelleténél jóval hangosabban. - jobb lenne, ha hagyná őt pihenni. Ön is tudja, hogy bármikor újraindulhat az agyvérzés nála. Kathleen pulzusszáma és vérnyomása erre még magasabbra kúszott. Nem, pislogott Kathleen újra meg újra, hosszabb szünetet tartva két jelzés között, hogy még egyértelműbb legyen, mit akar mondani neki. Nem? De mire mond nemet? Arra, hogy a nővér el akarja küldeni őt, vagy arra, hogy újabb agyvérzéstől tart? Richardösztönös mozdulattal megfogta Kathleen kezét. Hideg és nyirkos volt, olyan élettelen, mint egy halotté - a férfi azonban a szájához emelte, és gyöngéden végigcsókolta az ujjait. Azután a homlokára tette a kezét, simogatta aranybarna haját, s figyelte a műszereket, míg a vérnyomása és a pulzusszáma vissza nem állt a normálisra. - Mellette maradok még egy ideig - közölte a nővérrel. Megdöbbentette annak ridegsége, érzéketlensége, és az is, hogy képtelen volt a tapintatra. - Nem gond - csattant a nővér hangja. - De akkor tartsa is majd a hátát érte, ha valami baja esik. Richardcsaknem felszisszent, de végül megállta szó nélkül, és tovább simogatta Kathleent. - így már jobb? - kérdezte, igen, jelezte a szemével. A homloka azonban meleg volt a láztól: Richardezt csak úgy magának állapította meg,

nem tette szóvá. Ez talán nem egyéb, mint a szokásos következménye annak, ha az idegrendszer testhőmérsékletet szabályozó központja közelében következik be agyvérzés, mint az ő esetében is. Később majd utánanéz ennek, és arról is gondoskodni fog, hogy kapjon rá megfelelő lázcsillapítót, de most nem orvosként van szüksége rá Kathleennek, hanem a kedveseként, úgyhogy inkább folytatta a babusgatását, mintha mi se történt volna. Miután a nővér távozott, és durcásan összehúzta maga után a beteg ágyát körülvevő fehér függönyt, Richardmegkérdezte Kath-leentőh - Ő az, aki miatt ideges vagy? Nem. - Valami más? igen. - Valami, aminek az agyvérzéshez van köze? Két pislogással válaszolt, várt egy kicsit, majd még egyszer pislogott. - Igen, nem? - kérdezte Richardrövid töprengés után. - Úgy értsem, igen is meg nem is a válaszod? Igen. - De akkor miről van szó? Kathleen most határozottan lefelé irányította a tekintetét. - Úgy érted, valamely más testrészed fáj? Nem. Jézusom, így az égvilágon semmire se megyek vele, gondolta Richard. Most már amiatt kezdett aggódni, Kathleen tagadja ugyan, hogy bármije fájna, mégis valami nagy baj van vele. Hiszen egy egész sor olyan tünet szóba jöhet, amely problémát jelenthet most neki, és ezeknek nincs feltétlenül köze a fájdalomhoz. Légzési nehézségek, hányinger, zsibbadás, szédülés... És ezen kívül is megannyi lehetőség cikázott még át a fején. Szorító fájdalom a mellkasában, tüdőpangás, egy periférikus idegre nehezedő tartós nyomás a hosszas, mozdulatlan fekvés miatt... Lehet, hogy a nővérek nem fordítgatják kellő gyakorisággal - márpedig a bénult betegek esetében a felfekvés is komoly problémát jelent. Ennél is rosszabb, ha a vérzés továbbterjedt, például az egyensúlyérzékét szabályozó agyterületre. Ez kiválthat szédülést, de egyúttal egy második agyvérzés előjele is lehet. Lehet, hogy az újabb agyvérzés máris kifejlődőben van. Kathleen talán érzékeli a tüneteit, ő azonban képtelen feltenni neki a megfelelő kérdéseket, amelyekkel elejét vehetnék a bajnak, és ezért nem tudja értésére adni, mit érez... Richárdnak először is a helyzet felismeréséből fakadó pánikján kellett úrrá lennie. Gyorsan végigzongorázta Kathleennel a legfontosabb tüneteket, s a szédülésre és hányingerre vonatkozó kettőn kívül mindegyikre nemleges választ kapott tőle. Ezekre előbb egyszer, majd kétszer rápislogott, amit Richard„igen-is-meg-nem-is"-ként értelmezett. És amikor azt próbálta kideríteni, hogy ezt akarta-e értésére adni, határozott „nem" volt Kathleen válasza: a tekintetét ismét felfelé és a mennyezetre irányította. - Egy bizonyos testrészeddel van valami baj? - kezdte elölről Richard, másként próbálkozva. Majd hozzátette: - úgy értem, az agyvérzésen kívül? igen is, meg nem is.

Újabb köröket kell futniuk tehát... - Azt akartad értésemre adni, hogy valami nincs rendjén veled? Igen. Ekkor végre támadt egy ötlete. A sürgősségin is használták ezt a módszert olyan betegekkel, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak kommunikálni az orvosaikkal. - Mindjárt visszajövök - ígérte. Ne menj el, kérte Kathleen kétségbeesetten, újra meg újra pislogva. - Csak papírért megyek - győzködte Richard. Elhúzta a függönyt, és úgy is hagyta, hogy Kathleen láthassa: csak a nővérpultig megy. Ott magához vett egy jegyzettömböt, visszatért vele Kathleen-hez, ismét összehúzta a függönyt, majd gyorsan felvázolta egy emberi test körvonalait a papírra. - Amikor olyan testrészre mutatok, ahol valami baj van, pislants egyet. Az azt jelenti, hogy igen. Kathleen ismét a mennyezetet nézte, a szeme tágra nyílt. Nyilvánvalóan unta már. - Kérlek, Kathleen... Ekkor a rajzolt alak fejére mutatott. Igen. - Ezt most az agyvérzésre értsem? Igen is, meg nem is. Vagyis kezdhetik elölről az egészet... - Talán van még valami más is, amiről tudnom kellene? Vagy öt másodpercnyi gondolkodási idő után kétszer is pislogott - lassan, mintha ő maga sem lenne biztos a válaszban. - Rendben van, akkor nézzük csak. Mellkas? - a férfi feltartotta a papírlapot, és a megfelelő helyre bökött a tollával. Nem. - Hasüreg? Nem. - Jobb kar? Nem. - Bal kar? Az sem. - A lábad? Nem. Nem és nem. Talán kihagyott valamit? - Az arcodra gondolsz? - kérdezte. Erre elbizonytalanodott, majd nemet jelzett a szemével, lassan pislogva. - Közel járok a lényeghez? - kérdezte a férfi, és egyre inkább úrrá lett rajta az izgalom. igen. A férfi a vázlatra nézett. - Az arc egy bizonyos részéről van szó? Orr? Szem? Fül? Nem. Hát akkor mi kerülhette el a figyelmét eddig? Egyre csak ezen töprengett, miközben a vázlatot tanulmányozta. És végre rájött, mit hagyott ki... - A nyak? igen, csukta le gyorsan a szemét Kathleen. Richardnyomban odahajolt fölé, ujjaival ösztönösen is alátámasztotta az állát, és vizsgálgatni kezdte. Végigtapogatta a torka környékét, a mirigyek tájékát, rendellenességre utaló jeleket keresve. És a nyak közepénél, jobb oldalt egy kis

ragtapaszra lett figyelmes. Testszínű volt és egészen kicsi, talán azért is kerülhette el eddig a figyelmét, óvatosan felemelte a szélét, és egy kis szúrt sebet látott a nyaki verőér fölött. Nyilván tűt szúrtak belé ezen a helyen. - Ez az, amit el akartál mondani nekem? Igen. - Tűt helyeztek beléd? igen. - Azt is tudod, miért? Nem. - Várj egy kicsit, kérlek. Mindjárt megkérdezem a nővérektől. Már épp távozott volna, amikor észrevette, hogy Kathleen gyors egymásutánban pislog. Nem, nem és nem! - Kathleen, nem megyek sehová innen - mondta szelíden, mert érezte, hogy az imént túl nyers volt a hangja. - Mindjárt visszajövök - ígérte lágy hangon, elővéve professzionális biztató modorát, útban az ügyeletes nővér felé, aki a középső pultnál üldögélt, és a kijelzőket figyelte, miközben csatokat dugdosott kontyba fogott ősz hajába, Richardigyekezett lehiggadni. Nem engedheti meg magának, hogy úrrá legyenek rajta a félelmei. Ráadásul kialvatlan volt, ami különösen megterhelte az idegeit. Ez a játszma csak most kezdődött el. Az igazi megpróbáltatások még hátravannak, ezt pontosan lehetett tudni. Ha nem sikerül uralkodnia magán, akkor Kathleen gyanút fog - és ugyanolyan bizalmatlan lesz iránta, mint Chet. Nyelt egy nagyot, mintha ez is elég lenne ahhoz, hogy megszabaduljon az önbizalom hiányától és a kételyeitől. - Nővér - szólalt meg abban a pillanatban, hogy a pult elé ért. -Mikor szúrták meg dr. Sullivant a nyakán? Az idősebb hölgy elővette Kathleen kartonját, és tanulmányozni kezdte a bejegyzéseket. - Itt az áll, hogy tegnap éjjel hozták vissza a szobájába az angiogram után, a szúrás helyére pedig tapaszt tettek. A hangja ingerült volt - a nővér nem szívesen nézett utána a kérdésnek. - Az angiogramhoz rendszerint az ágyék tájékán szokták megszúrni a beteget. A nővér ekkor már a kéttucatnyi monitort bámulta, melyek az osztályon fekvő betegek életfunkcióinak legfrissebb adatait regisztrálták számjegyek és fluoreszkáló fénygörbék formájában. Akkorát sóhajtott bosszúságában, amiért ismét megzavarták, hogy attól akár a festék is pattogzani kezdhetett volna a falról. - Dr. Hamlin bejegyzése szerint a vizsgálat közben esni kezdett a beteg vérnyomása. Attól tartott, allergiás rohamot kaphat a kontrasztanyag miatt, ezért egy centrális katétert vezetett be arra az esetre, ha mesterségesen kell szabályozni a vérnyomását és infúzióra kell kapcsolnia. De erre végül nem volt szükség, így aztán kivette a tűt Lassan és kimérten beszélt, szájbarágósan, mint általában a nővérek, amikor azt akarják értésére adni egy orvosnak, hogy idiótának tartják. Most már hagyjon békén! üzente ezzel a viselkedéssel, ha már az orvos elsőre nem fogta fel. Ésszerűnek tűnt a magyarázat. Ha Kathleen allergiás rohamot vagy sokkot kap, akkor igencsak bonyolult lett volna megfelelő mennyiségű folyadékot juttatni a

szervezetébe. A vérnyomás-szabályozó gyógyszerekkel könnyen túllőhetnek a célon ha túl magasra emelik a vérnyomását, az akár újabb agyvérzést is okozhat. Igen, Richardúgy vélte, ő maga is a centrális katéter mellett döntött volna az orvosai helyében. - Remélem, nem támadnak mindenféle mögöttes gondolatai valamennyi beavatkozással kapcsolatban, amit kénytelenek vagyunk elvégezni a páciens érdekében, dr. Steele - jegyezte meg a nővér. Richardsarkon fordult, és visszasietett Kathleen fülkéjébe. Úgy döntött, nincs ok az aggodalomra, és ebben a meggyőződésben kezdte magyarázni Kathleennek, miért kellett tűt szúrnia Hamlinnek a nyakába. Nem, nem, nem - pislogta Kathleen gyors egymásutánban, és a szeme haragosan villant közben. A vérnyomása és a pulzusa is hirtelen megugrott, amit a műszerek kijelzői hangos sípolással reagáltak. Richardháta mögött fellebbent a függöny. - Dr. Steele... Mégis mit művel vele? - támadt rá Hamlin, és a műszerekre meredt. Richardlegnagyobb megdöbbenésére a számértékek erre még magasabbra ugrottak. - Nővér! Azonnal hozzon intravénás midazolamot! - kiáltotta az idegsebész, félrelökve Richárdot, hogy odaléphessen Kathleen ágya mellé. - Nyugodjon meg, dr. Suliivan, mindjárt megkapja a nyugtatót, és néhány perc múlva már jobban lesz. Az a fiatal nővér sietett ekkor oda hozzájuk, aki korábban figyelmeztette Richárdot. Arckifejezése ezt sugallta: Ugye megmondtam? Gyorsan felnyúlt az egyik polcra, lekapott onnan egy kis barna fiolát, feltörte, a tartalmát felszívta egy fecskendőbe, és Hamlin kezébe adta, aki lassan befecskendezte a folyadékot az infúziós csőbe. Richardsietett elmondani neki, mi is történt. - Csak azt szerettem volna elmagyarázni neki, miért volt szükség arra, hogy pungálja a nyakát... - Igen, szerencsére végül mégsem volt szükség rá. Az orvos folytatta a nyugtató adagolását. - De miért aggódik ennyire a beavatkozások miatt, Richard? -kérdezte. - Viselkedjen úgy, mint egy családtag, hiszen nem ön a kezelőorvosa. Az ég szerelmére, ha ennyire felizgatja, az akár végzetes is lehet rá nézve! Kathleen szemmozgása lassult, végül lecsukódott a szemhéja. A kijelzőn látható számok már a normális tartományba tartoztak. Hamlin csak ekkor hagyta abba a nyugtató adagolását, és húzta ki a csőből a tűt. - A pokolba is, Tony, ide hallgasson! Én a világ minden kincséért sem tenném kockára Kathleen életét, de úgy láttam, nagyon felizgatta az, ami az angiográfia közben történt vele. És egész egyszerűen szerettem volna elmagyarázni neki, hogy minden a legnagyobb rendben, és megnyugodhat... - Úgy gondolom, Richard, az lesz a legjobb neki, ha mostantól fogva több nyugtatót kap. A hozzá hasonló betegeknél gyakori a pánikroham. Sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. És ennek elsősorban az állapotuk az oka. Gondolom, nem kell részleteznem önnek, miféle mellékhatásai vannak a morfiumnak.

Arra célzott ezzel, hogy a morfium csillapítja ugyan a fájdalmat, de gyakran átmeneti tudatzavart okoz, állandó izgalomban tartja a beteget, sőt - igencsak zavaros hallucinációkat, delíriumos álmokat is előidézhet. - Nézze, nem remélhetünk többet, mint azt, hogy nem újul ki az agyvérzése. Időre van még szükségünk ahhoz, hogy stabilnak tekinthessük az állapotát. Addig nem kerülhet sor műtétre. Feltételesen előjegyeztem operációra jövő keddre. Addig hét nap van még hátra, de ez idő alatt semmi és senki sem zaklathatja fel. Simogathatja a homlokát, masszírozhatja a kezét, suttoghat a fülébe szerelmes szavakat, bármit, ami csak jólesik, de semmi egyebet. És semmiképp se fogja még egyszer vallatni őt. Megegyeztünk? - Vallatóra fogtam? A nővér kajánul vigyorgott, elismerve, hogy beárulta Hamlinnél. Richarda szőke tüskehajra meredt, és csak nehezen állta meg, hogy gúnyos éllel ki ne mondja: - Igazán köszönöm. Ha jobban belegondol, be kell látnia: Hamlinnek mindenben igaza van. Mégis dühös volt rá. Talán ha Hamlin még tegnap éjjel vette volna magának a fáradságot, és elmagyarázza Kathleennek, hogy mi vár rá, akkor nem borult volna ki ennyire a nyaki punkció miatt. Richarda legszívesebben leteremtette volna a nagyképű és fontoskodó férfit, de Kathleen érdekében inkább hallgatott. Ami az orvosi kezelés technikai vonatkozásait illeti, különös tekintettel az agytörzset érintő beavatkozásokra, senkit sem ismert, aki több tapasztalattal rendelkezett volna Hamlinnél. Nem akarta vállalni azt a kockázatot, hogy magára haragítsa őt, és Kathleen ezért egy nála kevésbé tapasztalt orvos felügyelete alá kerüljön. - Rendben van - mondta végül, és érezte, hogy lángvörös az arca az iménti alapos kioktatás miatt. A tüskehajú nővér ugyanazt a beszédes pillantást vetette rá, mint az imént. Én előre megmondtam. Richardállta a tekintetét, és hozzátette: - És nagyon remélem, hogy a beosztottai mostantól fogva előre tájékoztatják majd dr. Sullivant arról, hogy mit szándékoznak tenni vele legközelebb, még mielőtt egy ujjal is hozzáérnének, hogy ők se izgassák őt feleslegesen. - Mi sem természetesebb, Richard- hangzott Hamlin válasza. -Mindig is így szoktuk. Ugye, nővér? - Kivétel nélkül minden alkalommal, dr. Hamlin - felelte az ápolónő. Kidobta a szemétbe a tűt és a feltört fiolát, majd kiviharzott a helyiségből. Na persze, tette hozzá Richardgondolatban. Az epizód azonban egyszerre okozott égető érzést a gyomrában, miközben futólépésben haladt lefelé a lépcsőn a földszintre. Továbbra sem értette, miért éppen egy nyaki érbe kellett katétert vezetnie Hamlinnek. Még a saját irodájában is ezen morfondírozott magában. Erre a célra tökéletesen megfelelt volna a kulcscsont alatt bevezetett katéter is, és akkor nem rémíti halálra Kathleent... Nemegyszer elgondolkodott már azon, hogyan lehetséges az, hogy Hamlin élete nagyobbik felében mások agyában turkál, miközben gyakorlatilag semmit sem tud az emberi természetről.

A kábító koktél hatására, amelyet a fehér hajú szörnyeteg adott be neki, Kathleenre sötétség borult, de tudatának egy része mégis az éberség felszínén lebegett. Egy időre legalábbis biztosan: szántszándékkal zárta le jó szorosan a szemhéját, még mielőtt Hamlin elég gyógyszert adott volna be neki ahhoz, hogy elaludjon. így hallhatott minden egyes szót, amit Hamlin kiejtett a száján. És a férfi bejelentése, miszerint a lehető leghamarabb meg akarja műteni őt, amint elég stabilnak látja ehhez az állapotát, jeges félelemmel töltötte el. Nem, ez a gazember nem fog szikét mélyeszteni az agyába! Egyre csak ez járt a fejében, miközben érezte, hogy a szíve ismét hevesebben ver, a sok nyugtató dacára. Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy fenntartsa a nyugalom látszatát különben ismét sípolni kezdenek azok az átkozott műszerek, és visszajön az a bestia, karikával az orrában, és egy újabb adag nyugtatóval. Komoly erőfeszítéseket kellett tennie ezért, s közben azon tűnődött, vajon hogyan tudná megértetni Richárddal vagy bárki mással, hogy Hamlint még csak a közelébe se engedjék. És hogyan mondhatná meg Richárdnak, hogy az idegsebész máris beadott neki egy olyan hatóanyagot, amit biztosan nem lett volna szabad? És ugyan ki adna hitelt a szavainak? A legrosszabb esetben úgy fog tenni, mintha mindig félig-meddig öntudatlan állapotban lenne, különben addig fogják gyógyszerezni, hogy élete végéig csak vegetálni fog. El kell hitetnie Hamlinnel és azzal a patkányképű sintérrel, hogy semmit sem sejt, és nem is gyanakszik rájuk - addig legalábbis, amíg biztonságban nem érezheti magát tőlük. A beszélgetésükből ráadásul úgy vette ki, mintha rajtuk kívül mások is részt vennének ebben a... valamiben, bármiről legyen is szó. Hogy is mondta az a patkányképű? Steele valamennyiüket börtönbe juttathatja emberölésért... Nem mintha sok mindent tehetnék ellenük, vonta le magában a keserű következtetést Kathleen, egyre jobban szédelegve. Ha arra gondolok, milyen szűkös repertoárral rendelkezem a mozgás terén - legfeljebb fel- vagy lefelé tudom mozgatni a szememet, és pislogni tudok... Ugyan hogyan tudná bárkinek is értésére adni, hogy ez idáig még nem tették fel neki az igazán fontos kérdéseket? Egyre nehezebben ment azonban a gondolkodás, amint a gyógyszerek hatása alá került. A feje mintha megtelt volna sötétséggel. Nem tudta megállítani a férfit, aki ismét csak belészúrta a tűt, legfeljebb késleltetni volt képes a gyógyszer hatását azzal, hogy tudatosan küzdött ellene, mígnem belátta, hogy a szer úgyis legyűri, mint valami örvény, egyre gyorsabban forgatva őt a fekete álom felé. A végső zuhanás előtti utolsó gondolata az volt: milyen tökéletes hazugsággal rukkolt elő Hamlin. Ezek után, még ha meg is találná a módját annak, hogy elmondja valakinek, mit művel vele dr. Hamlin, az illető akkor is nyilván úgy gondolná: szegény, beteg nő félrebeszél a gyógyszerek hatására. 3. fejezet Richard el sem akarta hinni a változást, amely reggel óta ment végbe. Kathleen kezén, karján, lábán görcsös rángások hullámzottak végig, miközben figyelte

őt. Még az ujjait sem merte megfogni, annyira - rángatóztak. Tudta, hogy ez azt jelenti, az agykéregben blokkolódott a vérzés által érintett terület, de hogy mindez még a korábbi agyvérzés következménye, vagy egy új agyvérzés velejárója-e, azt nem tudhatta. Kathleent mindenesetre összegömbölyödve találta az ágyában - a kisgyermekek szokták így, sündisznó módjára bevackolni magukat, amikor fáznak. És most már az is kiszámíthatatlan volt, hogy mikor érti, és mikor nem, amit mond neki megesett, hogy jó ideig egyetlen kérdésére sem válaszolt, amikor mégis reagált, Richardúgy érezte, nem gondolta át, mire felelt igennel vagy nemmel. - Kathleen - egyre csak a nevét hajtogatta, mintha ez a szó biz-! tosan át tudna hatolni a zavarodottság rétegén, amikor szakmai fogásaival és tapasztalataival már semmire sem ment Nem kapott választ. Egyre csak az együtt töltött idő, az utóbbi tizennégy hónap eseményei, emlékképei cikáztak Richardfejében. - Ennél sokkal kilátástalanabb helyzetből is kilábaltunk már] együtt, te meg én - súgta Kathleen fülébe. Arra gondolt, amikor -nem is olyan régen - kis híján mindketten meghaltak egy fanatikus őrült bioterror-merényletének következtében. - Hány pár mondhatja azt, hogy akkor szerettek egymásba, amikor egy gyilkos karmaiból kellett menekülnie mindkettőjüknek?] Látod, a szerencse mellettünk állt akkor is - folytatta abban reménykedve, hogy ha Kathleen tán nem is érti, amit mond neki, a hangja< talán megnyugtatóan hat rá, és legalább érzi, hogy itt van mellette. -; A gyerekeink is megszerették egymást. Chet rajong érted, Lisa pedig] olyan, mintha a nővére lenne. Visszatért az életkedve, magára talált,; amit már nem is reméltem azóta, hogy az édesanyja elment. És ezt neked köszönhetem, szerelmem. Te adtad vissza nekem őt, és engem is te hoztál vissza az életbe... Kitartóan folytatta, meghitt hangon duruzsolva, szinte a szívverése ritmusában, miközben az az eszelős félelem hajtotta, hogy ha elhallgat akár csak egy lélegzetvételnyi időre is, akkor végleg elveszítheti őt. És mégis olyan hátborzongatóan ismerős volt ez az egész. Több száz beteg ágya mellett állt már eddigi pályafutása során, olyan embereket figyelt, akiknek életjelei már azt jelezték: az illető búcsúpillantásokat vet már erre a világra, mielőtt végleg eltávozik. Mint a lakók, akik költözni készülnek addigi otthonukból. Mindig is furcsállotta, milyen kevés köze van az izmok gépies működésének, így a légzésnek és a szívverésnek is magához az emberhez - teszik a dolgukat, akár a robotpilóták - és lám, az élet utolsó óráiban már csak ezek választanak el bennünket a haláltól. Mégsem hagyta abba -egyre csak beszélt és beszélt hozzá, mintha a szavakkal magához tudná vonni őt, nehogy itt hagyja. Próbált neki egy jelet, egy szerelmes üzenetet küldeni, amely talán képes áthatolni a megbolygatott agyba, és sikerül őt visszaédesgetnie magához. Fél órával később a rángások alábbhagytak, és Kathleen folytatta a pislogást. Pislogott, újra meg újra. Richardeleinte azt hitte, az agykárosodás okozta kontrollálatlan mozgás ez, s hogy a szeme ugyanazt a groteszk táncot fogja járni, mint testének többi izma tette eddig.

- Hallasz engem, Kathleen? - kérdezte. A szemhéjak mozgása megszűnt, majd egy pislogás következett, igen. - Mondani szeretnél nekem valamit? igen. Richardaz agyvérzés kíújulásától félt a leginkább. - Talán újabb tüneteket észlelsz magadon? igen és nem. Nem, ez nem lehet igaz! dünnyögte magában elégedetlenül, és aggódó pillantásokat vetett a műszerekre, a vérnyomás és a pulzusszám változásait figyelve. Hiszen mindenképpen meg kell kímélnie Kathleent a további izgalmaktól. - Talán most még jobban szédülsz, mint eddig? - kérdezte suttogva, attól tartva, hogy a nővéreknek feltűnik, mit csinál, és végérvényesen kitessékelik innen. Kathleen szeme azonnal felszaladt. A tekintete a mennyezetre tapadt. Nem jó a kérdés, vonta le a következtetést Richard, látva, hogy Kathleen pulzusszáma is megemelkedett egy kissé. - Rendben van. Szóval nem szeretnéd, hogy megint feltegyem neked ugyanazokat a kérdéseket. Kitartó, igenlő pislogások következtek, és a pulzusszám is normalizálódott. - Hát akkor miről van szó? Újabb pislogások következtek. Időbe telt, mire Richárdnak feltűnt, hogy a pislogásokban valami rendszer is van maga elé vette a jegyzettömböt, amelyre aznap reggel rajzolt, áthajtotta, és megpróbálta lekottázni a szemmozgások ritmusát. Kathleen kilencszer nyitotta ki és csukta be a szemét, mégpedig gyors egymásutánban, aztán felnézett rá. Három pislogás, szünet, egy pislogás, szünet, tizennégy pislogás. Akkor ismét felnézett Richárdra. A következő alkalommal a férfi már tizenkilenc pislogásból álló sorozatot figyelt meg, amelyet öt pislogás követett, azután tizenkettő. Ez utóbbit kétszer is megismételte. Azután elölről kezdte az egész sorozatot. Uramisten, mégis mit jelentsen ez? gondolta Richard, amikor a hosszú ismétlés véget ért. Kathleen épp elégszer ismételte meg a sorozatokat ahhoz, hogy belássa: nem képzelődik, és ez semmiképp sem lehet a véletlen műve. Azon tűnődött, vajon ismeri-e Kathleen a morzejeleket. Nem, ez nem lehet az - egyik pislogás sem tartott tovább a többinél, amiből a rövid és hosszú jelzések váltakozására következtethetett volna. Azután egyszer csak rájött, miről van szó, és a legszívesebben fenéken billentette volna önmagát, mert most olyan egyszerűnek tűnt az egész, akár egy pofon. Gyorsan felírta magának az ábécé betűit, és az a-tól kezdve mind a huszonhatot meg is számozta. És egy perc múlva már sikerült megfejtenie a pislogásba kódolt üzenetet. Betűzzünk... - A fenébe is - dünnyögte Richardmost már inkább izgatottan, mint bosszúsan. - Ha egyszer nézel fel, az egy szó végét jelenti, ha kétszer, akkor a mondatét? igen. - Hiszen akkor tudunk beszélgetni! igen! - Mit akartál elmondani nekem? Gondosan jegyzetelni kezdte az ezt követő hosszú közlést. Előfordult, hogy Kathleen eltévesztette a számolást, és újrakezdte egy-egy szó kódolását.

„Nem" - ismételte el többször is, azt adva értésére, hogy korrigálnia kell a korábbiakat. És néhány perc múlva összeállt egy egész mondat a papíron, melyre Richardjegyzetelt: Hamlin beadott nekem valami gyanús anyagot. - Hamlin valami gyanús anyagot adott be neked - ismételte el Richardhangosan is, hogy biztosan jól értelmezte-e. Igen. Jézusom, gondolta magában a férfi. Biztosan a gyógyszerektől zavarodott össze ennyire. - Minden rendben van, Kathleen. Semmit sem kapsz, ami árthatna neked... De igen. igen és igen. - Kathleen, minden rendben van, hidd el nekem. Csak olyan gyógyszereket kaptál tőle, amelyektől megnyugszol... Nem, nem és nem. A pulzusszáma és a vérnyomása megint csak kúszni kezdett felfelé. - Kathleen, nyugodj meg, kérlek. Ledobta a jegyzettömböt az ágyra, megfogta Kathleen kezét, és cirógatni kezdte a homlokát. Ekkor mind a négy végtagja görcsbe rándult, és a monitorok ismét vészjósló sípolásba kezdtek. Két nővér is érkezett egyszerre, futólépésben. - Mi történik itt? - kérdezte az ősz hajú. - Istenem, csak nem egy újabb roham? - kérdezte tüskehajú kolléganője, és már nyúlt is egy fecskendő után. - Lehet, hogy kiújul az agyvérzés - mondta Richard. - Kerítsék elő Hamlint minél előbb! - lehajolt, és Kathleent szólongatta. - Kathleen, hallasz engem? Semmi. jézusom, gondolta Richard. Az életfunkciókat figyelő monitorok folytatták a sípolást. Ez egy újabb agyvérzés lesz - jelentette ki Hamlin, a legfrissebb röntgenfelvételeket vizsgálgatva. Ő és Richardegy kis fülkében álltak a röntgenosztályon, ahol az MRi-felvétel készült. Több kis kép sorakozott a filmen, melyeken Kathleen agyának különböző szögből látható keresztmetszeteit láthatták. A röntgenképekkel ellentétben ezek a rétegfelvételek olyan anatómiai részleteket is feltártak, amelyekről más módszerekkel nem kaphattak információt. Hamlin rámutatott arra a helyre, ahol kirajzolódott a híd és az agyfélteke. Olyan, mint egy répa, amelyet beledugtak egy karfiolba -Richardígy szokta jellemezni ezt a jelenséget elsőéves egyetemi hallgatóinak, akik nála töltötték kórházi gyakorlatukat. Most csak a vérömleny fekete foltját látta, amely kitöltötte a felvétel középső ré-szét, és amelyet mindössze néhány milliméter választott el attól, hogy áttörje az agykérget. - Egy harmadik agyvérzést biztosan nem él túl - tette hozzá Hamlin. - Minél előbb meg kell operálnunk, amint összeáll a team. Még ma este, ha ez lehetséges.

- Ma este? - Bármelyik pillanatban elkezdődhet nála egy újabb agyvérzés,! még akkor is, ha a gyógyszerezéssel tökéletes nyugalmat próbálunk! biztosítani neki. Jut eszembe, a nővérek ezt adták a kezembe - mondta, és Richardfelé nyújtotta a jegyzettömböt, amelyet Kathleen ágyán hagyott a pislogások dekódolásával. - El sem tudom hinni,! hogy kifejezett tiltásom ellenére ismét stressznek tette ki a beteget - Richardkezébe nyomta a tömböt. - Nos, ez alkalommal akár a halálos ítéletét is aláírhatta ezzel. Richardúgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. - Mostantól fogva még csak a közelébe sem engedem dr. Sullivannek - folytatta Hamlin. - Persze ha egyáltalán életben marad! És csak hogy tudjon róla, a nővérek máris kérték tőlem, hogy kezdeményezzek fegyelmi eljárást ön ellen a viselkedése miatt. - Jézusom, Tony... - Tekintettel a lelkiállapotára, én ezt mégsem teszem meg. De | cserébe legalább ígérje meg, hogy békén hagyja a betegemet. Külön-'] ben rákényszerít erre a lépésre. - Ne, Tony, kérem, ne tegye ezt velem - könyörgött Richardremegő hangon. Hamlin közönyösen méricskélte. Arca rezzenéstelen volt. - Kérem, engedje meg, hogy még egyszer láthassam őt, mielőtt a műtőbe viszik. ígérem, semmit sem teszek, ami árthatna neki. Istenem, ember, hát értse meg, hogy muszáj elbúcsúznom tőle! Úgy tűnt, mintha az idegsebész mérlegelné magában a lehetőségeket. - Rendben van. De csak nagyon rövid időre láthatja. Most már mennem kell bemosakodni a következő műtéthez. Richardátsietett az intenzív osztály ajtaján, és egyenesen Kathleen ágyához ment, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna az ápolónőkre. Gyöngéden megcsókolta élettelen arcát, gondosan ügyelve arra, hogy hozzá se érjen a gégéjébe vezetett csőhöz. - Szeretlek - ismételte el újra meg újra. Az ősz hajú főnővér azonnal odasietett hozzá. - Dr. Suliivan nincs olyan állapotban, hogy beleegyezhetne a műtétbe. A kartonján az áll, hogy a lánya, Lisa a legközelebbi hozzátartozója, de hiába próbálom elérni a megadott telefonszámon, senki sem veszi fel. Richardundorítónak érezte, hogy az élethez és a halálhoz is ilyen sok adminisztrációra van szükség. Eddigi pályafutása során több ezer haldoklót látott már, akiknek levegőt venni is emberfeletti megpróbáltatást jelentett, s a bürokrácia mégis azt követelte a nővérektől, hogy megkérdezzék tőlük az édesanyjuk leánykori nevét - annyiszor, amíg választ nem kapnak tőle. Felegyenesedett, de Kathleen kezét továbbra sem engedte el. - Lisa a mi házunkban van most. Majd én felhívom. - Kérem, intézkedjen minél gyorsabban. Most szóltak le a műtőből. Fél órán belül fel kell vinnünk a beteget az operációra. RichardKathleenre nézett, aki - legnagyobb meglepetésére - ismét kinyitotta a szemét. Nagyon lassan nyitotta fel, majd engedte le a szemhéját, háromszor egymás után.

Nem. Nem. Nem. Hamlin az utolsó utasításokat osztogatta a rezidenseknek. - Még több oxigént! A légzésszámot tizennyolcra állítsák be! Vérgázt kérek! Lisa tíz percen belül megérkezett. Richardvezette oda a törékeny lányt az édesanyja ágyához. Közben érezte, hogy minden ízében reszket. A nővérek figyelmét teljesen lekötötte az, hogy Hamlin utasításainak megfelelően előkészítsék Kathleent a műtétre, azt követően pedig távol tartsák tőle Richárdot. Siettek vért venni a betegtől. Megigazították az infúziót, ellenőrizték a műszereket. Az ősz hajú, kontyos nővér az oldalára fordította Kathleent, és egy ollóval és villanyborotvával levágta a haját a tarkója környékén. Egymás után hullottak le a vörösbarna tincsek a párnára és a padlóra. Lisa rémülten figyelte, aztán lehajolt egy hajtincsért, felvette és a zsebébe csúsztatta. Az ágy körül álló ápolók gyűrűjén átfúrva magát odahajolt az édesanyjához, két kezébe fogta az arcát, megcsókolta a szemét, és súgott neki valamit. - Mindenki készen áll? - kérdezte a főnővér. - Vihetjük a beteget? Lisa Richárdhoz fordult, és azt mondta: - Chet odakint van. ő is szeretné látni. Richardfia már el is indult a beteg felé, olyan merev testtartással, mint egy katona. Egy pillanatra sem bizonytalanodott el. .- Hall most engem, apa? - kérdezte nedves szemmel, miközben lehajolt, és megcsókolta Kathleen halántékát. - Azt hiszem, igen. A fiú megszorította az asszony élettelen kezét. - Szeretlek, Kathleen. És tudom, hogy rendbe fogsz jönni. A nővérek átpakolták a monitorokat az állványokról az ágy végébe, hogy elinduljanak vele felfelé. - Mehetünk - mondta az egyik gyakornok. - Mennyi ideig tart majd a műtét? - kérdezte Richard. - Legalább hatórás lesz - hangzott a válasz. Richárdnak sikerült még egyszer megsimogatnia Kathleen homlokát, mielőtt kigurították az ágyával a helyiségből. Amikor a folyosó végére értek vele, még megcsillanni látta a fején a leborotvált foltot egy lámpa fényében, aztán eltűnt a szeme elől. Hamlin szikéje hamarosan felhasítja a hajas fejbőrt ezen a helyen, aztán előveszi a csontfűrészt, és megnyitja a koponyáját is. Mintha ez a leborotvált terület céltábla lenne, amelyet rárajzoltak. Richard azt javasolta, hogy a házban várakozzanak, az üzenetrögzítőjére pedig rámondta, hogy azt szeretné, senki se zavarja őket most egy ideig, jóllehet csaknem éjfél volt már, és ilyenkor nemigen szokták keresni telefonon. Chet és Lisa legalább nyugodtan alhatnak, ha tudnak, és nem zavarja őket a pihenésben a készülék csöngése,

ő úgysem képes pihenni. Tudta, hogy fel-alá járkál majd a házban, amíg vége nem lesz ennek az egésznek - akár így, akár úgy, de vége. Fél egykor felhívta a műtőt, és a nővérpultot kérte, hogy tájékoztassák. - Még csak most nyitották fel a koponyát, aztán átvágják az agyvelőt körülvevő hártyát - mondta Lisának és Chetnek, miután letette a telefont - Vagyis eddig minden rendben ment. A két fiatal feltett neki néhány kérdést azzal kapcsolatban, hogy mi várható ezek után, aztán tovább römiztek - azt remélték, hogy a kártyajátékkal együtt járó számolás legalább egy kis időre elvonja a figyelmüket a rémálomszerű lehetőségekről. - Egy óra múlva felhívom őket, akkor biztosan többet fogunk tudni róla - tette hozzá Richard, abban reménykedve, hogy köny-nyebben elviselik a várakozást, ha az előttük álló hat órában időről időre hozzájutnak valamilyen információhoz. Ám emiatt még gyakrabban érezték szükségét annak, hogy aggódó pillantásokat vessenek az órára. Richardegy ideig a lakásban járkált fel s alá idegességében, aztán az utcán folytatta ugyanezt. A két szomszédos háromszintes ház egyik saroktól a másikig ért, s különféle színű kövekből épült, melyek most csak úgy ontották a napközben magukba szívott meleget. Richardtisztán érezte ezt a sugárzó hőt, amikor pihenésképpen vál-lával a saját háza vörös téglás homlokzatának támaszkodott, amely oly markánsan megkülönböztette a környék többi épületétől. A párás, meleg júniusi levegő úgy vette körül, mintha még egy réteg ruha lenne rajta, és az inge már rátapadt a bőrére. Folytatta a járkálást. A Lexington felé indult, hátha útközben lát valamit, ami leköti a figyelmét, őt is sújtotta az orvosok átka: túl sokat tudott a műtéti komplikációkról. Ám a sarokhoz érve megpillantotta a New York c|ty Kórházat: magasan tornyosult a környező épületek fölé. A legfelső szinttől lefelé haladva számolgatta az emeleteket, és tekintete megállapodott a műtő ablakán. Ezen a kései órán máshol nem is égett a villany, csak ott, ahol Hamlin Kathleent operálta. Visszatért a házba. Másfél évvel ezelőtt szokott le a dohányzás-] ról, és most jobban vágyott egy szál cigarettára, mint azóta bármikor. Mégsem engedett a csábításnak. A leszokás is része volt a fogadalomnak, amelyet azt követően tett, hogy jó ideig ivott, dohányzott és gyászolt, kis híján a szívinfarktusig hajszolva magát. Chet könnyen elárvulhatott volna. A hűtőhöz ment, kivett néhány sárgarépát, hogy azt rágcsálja inkább. Hajnali kettőkor ismét a telefonhoz ment. - Feltárták a kisagy érintett területét. Ez az agy hátsó része, a híd fölött van. itt következett be az agyvérzés - magyarázta néhány perccel később a gyermekeiknek, akik feszült figyelemmel, de értetlen arccal hallgatták. - Ez azt jelenti, hogy már látják az agytörzsnek azt a részét, amelyet műteniük kell. Duzzanat és barnás elszíneződés jelzi azt, ahol a vérzés bekövetkezett. Megpróbálják eltávolítani a vérömlenyt belőle. Richardcsak a lényeget hallgatta el előlük - vagyis hogy ez az igazság pillanata. Ha Hamlin a legkisebb hibát ejti az érdaganat feltárásakor, olyan vérzést indíthat el,

amelyet valószínűleg nem tudnak elállítani. És akkor elveszítik Kathleent. Hamlin a mikroszkópba nézve még egyszer szemügyre vette a műtéti területet. A mikroméretű sebészkampóval óvatosan elmozdította a sérült ereket is tartalmazó, kavemás tömlőt, amely most is szivárgott, és kissé hátrébb húzta a peremét. Friss vér folydogált kifelé, s hamarosan elárasztotta a műtéti területet. Semmit sem látott. - Szívást kérek! A vele szemközt álló gyakornok, aki a mikroszkóp másik lencséjén át figyelve asszisztált neki, odahúzta a parányi ezüstkatéter végét a vörös folthoz, amely halk szörcsögő hang kíséretében - mint amikor a szívószálba szaladnak az utolsó cseppek magába szippantotta az élénkpiros vértócsát. Eközben alvadt, májbarna vércsomók is távoztak a tömlő belsejéből. - Gyorsan határoljuk be a vérzés helyét - utasította Hamlin, és felemelte saját mikroméretű csövét. Friss vérrel keveredett alvadtvér-rögöket szippantottak fel, egyre mélyebbre hatolva a parányi üregben. Csak lassan haladhattak ezzel a munkával, mert e szövetek rendkívül sérülékenyek, s a nyílás, amelyen át benyúltak, alig volt négy milliméterszer tíz milliméteres. - Életfunkciók? - Hamlin rendszeres időközönként feltette ezt a kérdést. - Eddig stabilak - felelte az altatóorvos minden egyes alkalommal. Mikor még beljebb hatoltak, megtalálták az első deformálódott eret, amely a vérzést okozhatta. Amint felszívtak róla egy barna rögöt, nyomban vérezni kezdett. - Megvan - jelentette ki Hamlin, és a kérdéses terület fölé emelte a bipoláris koagulátort, amely egy elektromosan felhevített tűféle-ség volt, ezzel zárták be az érfal repedését. A vérzés el is állt, de alatta, a „bűnös" érből továbbra is pulzálva folyt az élénkvörös vér. - Gyerünk tovább - mondta Hamlin, A két orvos elszántan dolgozott, újabb és újabb érszakaszokat foltoztak be. Végül egy nagyobb vérrög eltávolítása után egy málna nagyságú érdaganatra bukkantak. Hamlin pillantotta meg elsőként. Ez volt az, amit kerestek, ámde ekkor az agy érhálózatának már egy mélyebben fekvő rétegében jártak. - Megvagy - mondta Hamlin, és a koagulátorral azonnal rá is mutatott a kérdéses helyre. A következő két órában az ezt tápláló erek sérült szakaszait tették rendbe, majd aprólékos munkával kitakarították azok környékét is, és Hamlin végül eltávolította a megtisztított és lecsupaszított érdaganatot. - Lát még valaki vérzést valahol? - kérdezte a kollégáit. Szemügyre vette a daganat most már kiürült tokját, majd fiziológiás sóol-dat és antibiotikumok keverékével átmosta a műtéti területet. Az orvosi teamhez tartozó rezidensek feszülten figyelték a videoképer-nyőket - ők így követhették nyomon az operáció egyes fázisait. - Sehol semmi. - Tisztának látszik. - Azt hiszem, készen vagyunk.

- Remek munkát végzett dr. Hamlin - gratulált neki a műtőben jelen lévő egyetlen nő, aki végigasszisztálta az operációt. A többiek egy emberként csatlakoztak hozzá. - Úgy van! - Ez fantasztikus! - Bravó! - Nos, az utolsó simítások még hátravannak - álszerénykedett Hamlin, aki valósággal lubickolt a sikerben. Közben pártfogoltján, a team egyetlen nőtagján legeltette a szemét. A szőke, huszonéves Rachael Jorgenson vonzó jelenség volt. Fehér köpenye alól elősejlő idomain már aznap megakadt a szeme, amikor a kollegina az osztályára került. Hamlin egyre csábítóbbnak érezte az ötletet, hogy ma-; gához hívja az irodájába, és eldiskuráljon vele a jövőjéről, miközben felemelt egy kis fecskendőt a fémtálcáról. Lassan befecskendezett néhány köbcentiméternyit az előre felszívott folyadékból a még mindig nyitott agyterületre. - Ez micsoda? - kíváncsiskodott a hölgy, még mindig ott állt a műtőasztal túloldalán. - Ringer-folyadék - hazudta a sebész arra a színtelen fiziológiás sóoldatra utalva, amelyet intravénásan szoktak beadni, összetétele pedig megfelel a vér elektrolit- és cukorszintjének. - Ha a műtéti területet meglocsolgatjuk vele, azzal minimálisra csökkenthetjük az agyszövet duzzanatát, ami törvényszerű velejárója egy műtéti beavatkozásnak. Legalábbis ezt állítják egyes kollégák. Ennek nyilván az ozmózisnyomáshoz van köze. A só és a víz csökkenti a gyulladás okozta vizenyőt. Én minden műtét végén alkalmazom már ezt a megoldást. Mint mindig, amikor kénytelen volt hazudni, most is igyekezett egyszerű és hihető magyarázattal előrukkolni. A jelenlévők pedig -gyakornokok, nővérek, ápolók mindig elhitték, amit mondott nekik. A sikeres műtét miatt és mert megint simán megvezetett mindenkit, szinte a mennyben járt, és Rachaelt kezdte méregetni. - Jöjjön csak ide mellém, és üljön be a parancsnoki helyre, Rachael - utasította. Felállt, hogy átadja a helyét és a mikroszkópot a gyakornoknak. - Ma este, azaz inkább hajnalban magára bízom a műtéti terület lezárását - tette hozzá. A team többi tagja elégedetlen morgással fogadta a bejelentést. Különleges megtiszteltetés volt ez, amit bármelyikük nagyra értékelt volna. ! - Köszönöm, dr. Hamlin - mondta a nő. Elhelyezkedett, a mikroszkópba nézett, és munkához látott, hogy vékony selyemszálakkal bevarrja a hajas fejbőrt. Amikor Hamlin közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a munkáját, a gyakornok odaadóan simult hozzá. Nocsak, gondolta magában a férfi. A helyzetet - szigorúan pedagógiai szempontból egészen ígéretesnek értékelte. 4. fejezet

június 15. péntek délelőtt Fokozatosan kitisztult a tudata. Hangokat hallott - jöttek és mentek. Felismerte Lisáét. Azután Chet hangját is. Na de hol van Richard? És ezek a hangok, kivétel nélkül, arról győzködték, hogy rendbe fog jönni. Biztosan hazudnak pedig. Most sem érezte jól magát. Hiszen még csak látni sem látott. És egy férfi hangja félelmet ébresztett benne. Hogy miért, azt nem tudta. - Továbbra is nyugtatót kell kapnia, dr. Suliivan - mondta ez a férfi. - Ne aggódjon, a műtét rendben lezajlott. Próbáljon meg lazítani. E tanács hallatán a legszívesebben sikoltott volna, de ahhoz is bágyadt volt, hogy kinyissa a szemét, nemhogy megmozdítsa testének bármely más részét. Hogyan is jutott el idáig? Tudta, hogy ennek is megvan a magyarázata, de erre sem emlékezett. Köd ereszkedett az agyára. Álmodott - azt álmodta, hogy élve eltemették: kényszerzubbonyt adtak rá, és hagyták, hogy elnyelje a futóhomok. Amikor felébredt, úgy érezte, mintha bebetonozták volna, miközben aludt. Vajon még most is alszik - vagy már ébren van? Szeretett volna megfordulni, és Pánikba esett, mert képtelen volt erre. Aztán sípolni kezdtek a monitorok. Hangosak voltak, mint az autókon a duda. Ettől persze még jobban megrémült. Hallotta, hogy a nővérek futólépésben közelednek felé, majd suhant a függöny, ahogy beléptek mellé. Hangosak voltak, talán még kiabáltak is. - Mikor kapta az utolsó adag midazolamot? - Két órával ezelőtt. - Uramisten, ez nem lesz jó így! Hamlinnek olyan gyógyszert kellene választania, amelyiknek tartósabb a hatása. Vagy azt akarja, hogy hamarosan kialakuljon nála a függőség? Miért kiabálnak? Talán valami rosszat tett? Nem akar több injekciót. És hogyhogy Hamlin rá akarja szoktatni valamilyen szerre? Richard, hol vagy ilyenkor? Szükségem van rád. - Majd éppen tőled kér tanácsot a nagyfőnök, hogy milyen gyógyszert írjon fel neki! kérdezte egy másik ápoló, még nagyobb hangerővel. - Sok szerencsét hozzá, nővérkéim! - Eszem ágában sincs tanácsot adni Hamlinnek - mondta az, aki az előbb másik gyógyszert javasolt. - Inkább azzal a formás kis gyakornoknővel beszélek majd erről,

akivel reggelenként vizitelni szokott. Hátha ő majd meggyőzi Hamlint. Nekem úgy tűnik, már hallgat rá a főnök, és ez a nő éppenséggel nem a fülénél fogva vezeti. Uramisten, hogy törleszkedik hozzá...! A társa elnevette magát, bántóan éles hangon. Menjenek innen! Kathleen úgy érezte, boszorkányok veszik körül. Lehet, hogy már meg is átkozták, vagy festéket fecskendeztek az agyába... Mintha fekete péppel lenne tele a koponyája. Nappal van, vagy inkább éjszaka? Továbbra sem sikerült kinyitnia a szemét, pedig úgy érezte, fontos lenne, hogy megtegye - olyasmi várt rá, amiről tudnia kell, mert megint köréje gyűltek az árnyékok. És fogalma sem volt róla, mi ez az egész. Telt-múlt az idő. Rájött, hogy szorosan lehunyt szemhéján keresztül is érzékeli a fényviszonyok változását. És most mintha valaki odahajolt volna fölé. Egy sötétebb szürke foltot vélt derengeni a feje fölött. És ekkor elhaladt előtte egy árnyalak. - Hall engem, dr. Suliivan? - kérdezte a hang. Az, amelyiktől ösztönösen rettegett. A félelme fokozódott, mert az illető szavai szinte szúrták a dobhártyáját. És most már a testszaga is megcsapta. Izzadság és átható virágillat keveredett benne, mintha az utóbbival az előbbit akarta volna elnyomni. Erőlködött, hogy lássa az illetőt, és végül sikerült kinyitnia a szemét, ha csak résnyire is. A helyiség fényei azonban bántóan élesek voltak. Visszahúzódott egyetlen menedékébe, a sötétségbe. - Azt hiszem, érti, amit mondok - szólalt meg ismét a férfi, aki ez alkalommal suttogott, de olyan közel a füléhez, mintha be akarna hatolni a koponyájába. igen, ezt mintha láttam volna már, Kathleen homályosan emlékezett rá. És valamit művelt az agyával. - Kissé összezavarodott a gyógyszerektől, amelyeket tőlünk kap. Biztosan hallucinál is, ami zavaró. De felejtse el ezeket, a saját érdekében. Az lenne a legjobb, ha minél előbb kitörölné az emlékezetéből valamennyit. Ne hagyja, hogy felizgassák ezek a rossz álmok, mert ez csak akadályozza a gyógyulását. Érti, ugye? Különben sajnos, nem engedhetem meg Richárdnak, hogy látogassa önt, és a gyógy-szerezését sem hagyhatom abba. Takarodjon a fejemből.' Kathleen a legszívesebben ezt sikoltotta volna. Kifelé sodródott éppen egy álomból, és azonnal felismerte annak a rémes férfinak a szagát, amint magához tért. Érezte, hogy szurkálja, bökdösi valamivel. Hagyjon békén, büdös disznó! akarta kiáltani Kathleen, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Kénytelen volt hát elviselni, hogy végigkopogtatja a bokáját, a térdét, majd valamilyen

éles tárgyat húz végig a talpán többször is, és ez annyira fájt, hogy rángatózni kezdett tőle a lába. A férfi hangját hallotta. - Nos, mi a véleménye, Rachael? - Arról, hogy csökkenthetjük-e már a nyugtató mennyiségét? -kérdezett vissza egy női hang. - Egyébként valóban ez lenne a kérdés. De ebben az esetben nem. Dr. Suliivan már az első agyvérzés után is akut paranoiás tüneteket produkált, és ilyenkor izgalmi állapotba került, megugrott a vérnyomása és a pulzusszáma is. Valószínűleg ez váltotta ki a második agyvérzést. Vagyis az ő esetében nem vállalhatjuk a kockázatot,! amivel a nyugtató mennyiségének csökkentése együtt jár, ugyebár? - Én is így gondolom. - Csak gondolja? Tudná is, ha látta volna, mennyire felizgatta magát, mert azt gondolja, valamit befecskendeztem az agyába. Persze ezt tovább tetézte dr. Steele azzal, hogy kérdezgetni kezdte. Tovább táplálta a nő tévképzeteit, és arra biztatta, hogy pislogással kommunikáljon vele. - Ön bizonyára tréfál... - Komoly baj van, ha egy orvos hagyja, hogy az érzései befolyásolják a szakmai véleményét, márpedig most ez történt. Éppen ezért nem is hagyhatjuk, hogy a beteg visszanyerje az eszméletét. Majd akkor, amikor már biztosak lehetünk abban, hogy nem támadnak efféle kényszerképzetei, amelyek ismét felizgatják. Nem igaz, gondolta Kathleen. Ez az ember hazudik. Most már mindenre emlékezett. Ő volt az, aki patkányarcú társával befecskendezett valamit az agyába. És most már Richárdot teszi felelőssé a történtekért, az állapota rosszabbodásáért. Olyan erővel próbált tilta-| kozni ez ellen, hogy ismét sípolni kezdtek a műszerek. - Nem valami biztatóak az életfunkciói - állapította meg a nő. - Igen, jobb lesz, ha beadjuk neki a gyógyszerét - mondta' Hamlin. Néhány másodperc múlva Kathleent örvénylő forróság öntötte]] el. Zuhanni kezdett, akadálytalanul, egy néma, fekete űrben. Június 16. szombat, reggel 9 óra 10 perc Még mindig nem engedhetem be önt hozzá, Richard. Senki sem látogathatja. Ha én megyek be hozzá, már akkor is az egekbe szökik a vérnyomása. - Tony, én megtudnám nyugtatni Kathleent, higgye el nekem! Richardaz intenzív osztály ajtaja előtt állította meg az idegsebészt. A gyakornok - a kitűzője szerint dr. Rachael Jorgenson - tapintatosan félreállt a folyosón. - Mást ne is engedjen be hozzá látogatóba. Bármilyen jó szándékúak is, túl sokan sürögtek-forogtak körülötte eddig, és egyetértek azzal, hogy meg

kell kímélnie őt ettől. Az intenzív osztályon nyilvántartják az orvosok mozgását, így a nővérek Kathleen kartonjára gondosan rávezették még azoknak a kollégáknak a nevét is, akik csupán azért néztek be hozzá, hogy érdeklődjenek az állapota felől. Richardbizonyos mértékig hálás volt nekik ezért. Főleg azoknak, akik nem az ő osztályán dolgoztak, mégis idefáradtak, hogy megnézzék. Közéjük tartozott Paul Edwards, a nőgyógyászat osztályvezetője, Francesca Downs a kardiológiáról, sőt Adele Blaine is, aki az East Side-on lévő rehabilitációs intézetből érkezett látogatóba. Bár sokszor találkozott velük a sürgősségin, Richardmégsem nevezte volna őket a barátainak eddig. A szakmai kapcsolaton túlmutató személyes gesztusuk mélyen meghatotta, de Kathleen még nem állt készen arra, hogy állja az iránta érdeklődők rohamát - Ha kell, megesküszöm rá, Tony, hogy ha rajtam múlik, senki sem fogja zavarni a nyugalmát. És ha mellette lehetek, meg se szólalok többé. Csak fogom a kezét, és hallgatok... Hamlin egyre csak rázta a fejét. Hófehéren hullámzó sörénye tekintélyesebbé tette megjelenését. - Nagyon sérülékenyek még az érfalak, amelyeket be kellett zárnunk. Ha nincs teljes nyugalomban a beteg, bármelyik pillanatban megpattanhat valamelyik. - Biztosan tele van félelmekkel... - Én biztosan nem ébresztek félelmet benne. - Tony, én is tudom, hogy hibáztam... - Úgy van. Ráadásul előre figyelmeztettük. Az imént tudtam meg, hogy a nővérek már jelentették az esetet Gordon Ingramnek. - Micsoda? - kapta fel a fejét Richard. - Sajnálom. Nekem nem állt szándékomban. - De akkor is... - Nézze, tegye mindig azt, amire kérjük. Majd én beszélek Gordonnal erről az ügyről - mondta Hamlin, és azzal faképnél hagyta Richárdot. - Jézusom, Tony, ha van valami, ami végképp nem hiányzik nekem most, akkor ez az... - szólt utána Richard. - Mondtam már, hogy majd beszélek vele. Ha van egy kis szerencséje, akkor sikerül meggyőznöm arról, hogy ne indítson fegyelmit. Persze erre legkorábban is csak hétfő reggel lesz alkalmam. Addig pedig viselkedjen rendesen. A pokolba! - káromkodott Richardmagában. Kirázta a hideg, ha belegondolt, hogy fegyelmi eljárást kezdeményezhet ellene és vallatóra foghatja a New York City Kórház történetének legszigorúbb erkölcscsősze, aki a minőségbiztosítás felügyelője. Az is biztos, hogy igazságosan dönt majd ebben a kérdésben, biztatta magát később. Ingram számára fontos a kiváló szakmai színvonal, és ezért könyörtelenül bünteti azt, akit bármiféle mulasztáson ér. Ekkor jutott eszébe, hogy egyszer megmentette Ingram életét. Ez most jól jöhet.

Szombat este, 18 óra 30 perc Azóta, hogy először a kezébe került egy Wonder Woman-képre-gény, dr. Francesca Downs mindig is arról álmodozott, milyen jó lenne, ha titkos életet élhetne, és ebbe bevonhatna valakit, akiben megbízhat. Ennek most már több mint huszonöt éve. És ahogy telt-múlt az idő, ehelyett más álmokat kezdett szövögetni. Mámorító érzés volt békákat boncolni biológiaórán, ezért választotta ezt a tudományágat, aztán az orvoslást, és végül a szívsebészetet, amely a kevés számú kiváltságos szakterülete - és azóta nem maradt ideje a magánéletre, sem titkosra, sem egészen közönségesre, és igazi társat sem talált magának. így volt ez két évvel ezelöttig. Akkor lett tagja a „szenzációs hatos fogat"-nak, ahogy egymás között nevezték magukat. De most, amikor a gardróbszekrénye előtt állt, és azon tűnődött, mit vegyen fel a ma esti vacsorához, amikor szövetségeseivel találkozik, rá kellett jönnie: az egykori boldog gyermekkori képzelgés az igazi társról mostanra rémálom lett. Végül egy egyszerű fekete kisestélyi mellett döntött. Belebújt, visszament a hálószobába, és kinézett az ablakon az alkonyatba: a világ legszebb városának fényeit látta, a távolban a Times Square-t, melyet harminc emelet magas, vakítóan fényes neonreklámok öleltek körül a híres kereszteződésben, mintha legalábbis ezerwattos karácsonyfadíszek füzérei díszítenék. Eszébe jutott az a nap, amikor először vacsoráztak együtt ők hatan a francia étteremben, amely azóta törzshelyük lett. A Lauzon's különterméből az Eighth Avenue-ra nyílik kilátás. Aznap zuhogott az eső, patakokban folyt az ablakokon, s odabentről a külvilág fényei szikrázó, színes pezsgőbuborékoknak látszottak. A többi helyiségtől teljesen elkülönülő teremben remekül lehetett ígéretes terveket szőni, amelyek szédítő mivolta feledtette a még ismeretlen következményeket és a kockázatot is. A döntések, amelyeket akkor hoztak, bódítóak voltak, és fantasztikus eredményekkel kecsegtettek. Még pohárköszöntőt is mondtak, s a karcsú kristálypoharakat felemelve ünnepelték magukat merészségükért. Miközben a csillogó, aranysárga pezsgőben gyönyörködött, Francesca úgy érezte: végre megtalálta magának a győztes csapatot. Aznap este elragadóan szépnek látta magát, amikor megpillantotta tükörképét a falakat borító füstüvegek egyikében. Fehér arcának vonásai különösen lágynak tetszettek, szőke haja aranylóan csillogott. Sohasem láthatta ilyennek a kórházban a bántó fényű lámpák alatt. Az is elégedettséggel töltötte el, ahogyan piros koktélruhája kiemelte a keblét és a csípőjét, mert idomait egyébként mindig elrejtette a műtősruha vagy a fehér orvosi köpeny. Az a ruha is itt lógott most a szekrényében. Ritkán volt alkalma ezt viselni, s most érezte, milyen áporodott szag árad belőle. Ha nagy néha felvette, érezte ezt. És úgy gondolta, mindenkit, aki csak a közelébe jön, arra figyelmeztet ez a szag, hogy vigyázzon: viselője ritkán mozdul ki otthonról, s ezért valami biztosan nincs is rendjén nála. Aznap este viszont nem gondolt effélét. Elég hamar észrevette Jim Norris arcán a különös mosolyt, valahányszor találkozott a

pillantásuk, miközben iszogattak, s a férfi elmagyarázta Francescának és a többieknek az ötletét. Ott ült mellette, és Francesca viszonozta az érdeklődését, finoman a karjára tette a kezét, amikor a férfi tréfálkozott, vagy ő kérte el tőle a sótartót... Tudta, hogy a férfi legalább tizenöt évvel idősebb nála, de vékony és izmos volt, az arca markáns, és felkeltette az érdeklődését - úgy gondolta, még akkor is megéri, ha nem lesz több ebből, mint egy egyéjszakás kaland. Miért is ne?, gondolta magában akkor. A vele egykorú férfiak nem érdekelték, még alkalmi kapcsolatként sem. Vagy két válás között voltak, vagy épp megállapodni szerettek volna. Bármelyik kategóriába tartoztak is, amint megismerték az életmódját napi húsz óra munka, és ügyelet, ami azt jelenti, akár hajnali ötkor is bármikor berendelhetik -, előbb-utóbb lecserélték egy olyan nőre, akinek több szabad ideje volt. Akkor este Norrisszal távozott az étteremből,! és nem számított másra, mint arra, hogy jól érezze magát vele. - Isteni veled az ágyban - mondta a férfi, miközben kimerülten hevertek egymás mellett. - Úgy hangzik, mintha ezen meglepődtél volna... - Mert egészen másnak látlak a munkahelyen. - Jégcsapnak? - Nem akartam kimondani, de igen, végül is erre gondoltam. - Önvédelem. - Szóval nem kedveled a kórházi románcokat? - Szánalmas dolog. Na és a pletykák... - Aha! De azért te is meghallgatod, miről beszélnek, nem? En-| gem ugyan nem érdekel. De ha már itt tartunk, mit hallottál rólam? - Hogy hírhedt nőcsábász vagy. - És most, hogy már jobban ismersz, mit gondolsz rólam? - Remélem, hogy úriemberként viselkedsz, és nem jár el a szád! - Nos, ez attól függ, hogy hajlandó vagy-e ismét találkozni velem! Hát így kezdődött az egész. A következő néhány héten azonban már nem csak a szex miattt vonzódott Francesca egyre jobban Norrishoz: izgatta a férfi lázadó független szelleme. - A francba vele - mondta, miközben visszament a szekrényhez, hogy cipőt válasszon magának. Dühösen kapta ki azt, amelyikre úgy vélte, illik a ruhájához. Nem lett volna szabad kikezdenie ezzel a pasassal, állapította meg magában vagy ezredik alkalommal. Eleinte úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, azután egyszerre csak elszabadult a pokol. Odalépett a tükör elé, és azon gondolkodott, mit is mondjon mai találkozásuk alkalmával. Paul Edwards semmit sem árult el neki ma délután, amikor felhívta telefonon azzal, hogy legyen nyolckor a Lauzon's étteremben. A hangja olyan rideg volt és kemény, akár, az üveg - mint mindig, amikor alaposan le akart teremteni valakit. - Nos, sok szerencsét - dünnyögte maga elé. Már tudta, mitévő legyen. Vajon melléáll majd valaki közülük?

Lockman mindig is kiszámíthatatlanul viselkedett. Norris jottányit sem enged majd az eredeti elképzeléséből, és foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, mint a kezdet kezdetén. Vagyis egyedül Adele Blaine marad, ő talán képes még józanul gondolkodni. A sötét hajú, középmagas, ébenfekete nő olyan kecses és törékeny volt, hogy nemegyszer táncosnőnek nézték - persze, nem a munkahelyén. Saját intézményt vezetett, amelynek Adele Blaine Rehabilitációs Központ volt a hivatalos neve, és egy pazar módon felújított épületben működött az East Side északi végében. Igényes berendezése - Laura Ashley tervezte textíliák, bútorok, buja növények -, számítógépes vezérlés, a legmodernebb felszereltség révén ez a bentlakásos intézmény a maga nemében a legdrágábbak közé tartozott az egész városban. Ám volt egy lényeges különbség. Itt - mint valami formatervezett, csodatévő újjáélesztő-kamrában - a bénák járni kezdtek, a nyomorékok elhajították mankóikat... - Tudod, miért vagyok olyan sikeres, szívem? - kérdezte Adele egyszer Francescától a hatos fogat egyik közös, a szokásosnál borgő-zösebb vacsorájának vége felé, amikor egymás mellé kerültek. -Nem a flancos lambériában meg az intarziás bútorokban rejlik a titok. A külsőségekre szükség van, mert jót tesz az üzletnek. Ebből tudják rólam, hogy engem komolyan kell venni. Elmondom neked a titkomat, de nehogy eláruld valakinek, mert tönkreteszed a jó híremet. Szóval először is én nem szerencsétlen emberi roncsokként kezelem azokat, akiket a kórházakból utalnak be hozzám. Arra építem a munkámat, amit még képesek megtenni. Az én trükköm az, hogy fanatizálom őket. Elhitetem velük, hogy a lehetetlenre is képesek lehetnek még. És ők erre megszállott módjára küzdeni kezdenek, és az esetek többségében el is érik a célt, amit kitűznek maguk elé. Hát ez a titok nyitja, nem más. Francescának sohasem voltak lelkiismereti aggályai, ha rehabilitációs kezelést igénylő betegeinek Adele intézetét ajánlotta. Mert akármit értett is Adele „trükkön" meg titkokon, tény, hogy eredményes munkát végzett: a szívműtétek után nála kezelt páciensei sokkal jobb állapotban kerültek ki onnan, mint bármely más, hasonló Profilú intézményből. Abban reménykedett, hogy Adele ma is gyakorlatiasan dönt, és érteni fogja az ő érvelését. Elfordult a tükörtől, végül lemondott a keskeny övről, amely ehhez a ruhához tartozott, s helyette a legszélesebb aranyszínűt választotta, amije csak volt. - Ajánlom, hogy mellém állj, Blaine - dünnyögte maga elé, miközben szorosabbra húzta az övet a dereka körül. - Mert Wonde Womannek senki sem állhatja útját! A pokolba is, Tony. Norrisnak meg neked nem lett volna szabad Sullivannel kezdeni úgy, hogy nekünk nem is szóltok róla - üvöltötte] Paul Edwards, a nőgyógyász, amikor Francesca benyitott az ajtón. A férfinak a torkán akadt a szó, amikor meglátta őt. A másik négy jelenlévő arca is vörös volt az indulattól. Francesca elindult a még üres két szék egyike felé. Edwards feltűnően megnézte az óráját.

- Időben is jöhettél volna! - Sajnálom, de nem volt egyszerű taxit fognom... - És hol van a párocskád? - folytatta Edwards. Francesca érezte, hogy elvörösödik. - Amennyiben dr. Norrisra gondolsz, fogalmam sincs róla. Edwardsnak kissé tátva maradt a szája, mintha mondani akart volna még valamit, de végül szótlanul kivárta, míg Francesca helyet foglalt. A nőt mindig is meglepte, milyen keskeny és kicsi a férfi ajka| húsos arcához képest. Már jóval több volt ötvennél, őt mégis egy nagy csecsemőre emlékeztette - mint amilyenek a bébiételek csomagolásán láthatók. Ami nagyon is stílusos, gondolta Francesca, hiszen pontosan ilyen kis kerubok világra segítésével keresi a kenyerét - Talán rendelhetnénk valamit - javasolta. - Hogy erőt gyűjtsünk a továbbiakhoz. Odacsengették a pincért, és ki-ki gyorsan leadta a saját rendelé| sét. Megkapták a fehér- és vörösbort, töltött nekik a személyzet majd magukra hagyták őket. - Én csak azt tettem, amit mindannyiunk érdeke diktált - védekezett Hamlin, ott folytatva a vitát, ahol abbahagyták, amikor Downs megérkezett Francesca balján ült, és a düh szinte áradt belőle. - Ha Suliivan túléli... - Még hogy túléli! - Edwards mennydörgő hangon csapott le rá,- Mindannyian láttuk őt, Tony! Agyonszedálva, rángatózó agyhalottként, szív- és tüdőelégtelenséggel... - Te meg se vizsgáltad őt... - Te pedig nem gondolkodtál! Még hogy megpróbálod rávenni Steele-t arra, hogy segítsen nekünk? Ennél nagyobb baromságot még sohasem hallottam, mióta csak élek! - Különben hogyan tudnánk titokban tartani, ha újabb páciensek kerülnek be a sürgősségire? - Engem sokkal nagyobb veszélybe sodort, mint téged, Paul -szakította félbe Adele Blaine, és levegőnek nézte Hamlint, aki épp vele szemben ült. - Végtére is nekem kell majd átvennem őt rehabilitációra. És ahogy bekerül az intézetembe, már én is nyakig leszek a pácban. Igaz, így is ott szerepel a nevem a kartonján a mi zseniális idegsebészünkkel együtt. Ököllel nagyot csapott az asztalra, amire Lockman, aki mellette ült, összerezzent. - Vagyis ha őt elkapják, akkor én is vele bukom, a francba is! -Kiitta poharából a maradék bort, és csak most nézett Hamlinre. -Ami pedig az ötletedet illeti, Tony... ha akár egy szót is szólsz Steele-nek erről... Tony, te sokkal hülyébb vagy, mint gondoltam volna! Paulnak adok igazat. Szó sem lehet arról, amit javasolsz! Adele dühét látva az ősz idegsebész így is hátrahőkölt a széles asztal túloldalán. A tekintete azonban elárulta, elszántságát nem törte meg a többiek ellenállása. - Csodával határos műtétet hajtottam végre azon a nőn, Adele, aki egyébként meghalt volna... - Talán jobb is lett volna, Tony drága, mert akkor nem nyitottad volna ki Pandora szelencéjét... - Kilátástalan helyzetben igyekeztem mindent megtenni azért, hogy megmentsem az életét Adele. Mindannyian orvosok vagyunk. Nincs különbség közöttünk. Igaz,

kockáztattam is, de mindvégig uraltam a helyzetet. És mostantól fogva gyógyszerezni fogom, így a végén elhiszi majd, hogy csak hallucinált Steele pedig máris a markomban van, azt teszi, amire utasítom. A közelébe se engedem a páciensnek. - Hogyan lehetsz ennyire biztos ebben... - A nővérek bepanaszolták Ingramnél, amiért kérdésekkel zaklatta a pácienst... - Ingram?! - vágott a szavába Edwards. - Már őt is belekeverted? Szent ég, ezzel végleg kicsúszott a kezünkből a helyzet irányítása. Blaine úgy meredt Hamlinre, mintha át akarna röpülni az asztal fölött, hogy elkapja a grabancát. Downs is érezte, hogy a torkában kalapál a szíve. - Szó sincs róla - tiltakozott az idegsebész. Feltartott kézzel próbálta elejét venni az indulatok elszabadulásának. - Steele van bajban. Úgy érzi, mintha máris két vállra fektettem volna. Szinte könyör-gött ma nekem, hogy simítsam el az ügyét Ingramnél, és cserébe megígérte, hogy távol tartja magát Sullivantől. Ez még jobb is, mint reméltem. Blaine idegesen a mennyezetre bámult. - Édes istenem! - dünnyögte maga elé, majd kopogtattak az ajtón, amely nyomban ki is nyílt: két pincér érkezett a rendeléseikkel. Miután távoztak, Blaine vette át a szót: - Hamlin, neked teljesen elment az eszed. Lockman előrehajolt, és Blaine-re nézett. - Én megmondtam neki, hogy egy szót se szóljon Steele-nek. - Fogd be, Lockman! Téged meg Norrist agyon kellene lőni, amiért egyáltalán asszisztáltatok neki, hogy Sullivannel is megcsinálja... - sziszegte Adele dühösen. Majd ismét Hamlin felé fordult, ugyanolyan indulattal, mint addig. - Mondok neked még valamit, te őrült! Már az elejétől fogva túl sokat kockáztattál ezzel a francos technikával. - Adele-nek igaza van - csatlakozott hozzá Edwards. Azután Downs felé fordulva folytatta: - Azt sem értem, miért állt melléd Norris tegnap, úgy értem, ha másnak nem is, de neki legalább több esze lehetne ennél... - Nem gondolod, hogy ezt helyettem inkább dr. Norrisszal kellene megbeszélned? szakította félbe Francesca. Nem tűrheti, hogy Edwards rajta keresztül üzengessen Jimmynek, márpedig ő nem először próbálkozik ezzel a módszerrel. Azt hiszik, mintha rájuk is tartozna a magánéletük, és dühítette, hogy Edwards tudta róla, lefeküdt Norrisszal. Mondd a szemébe, ha valami bajod van vele! A legszívesebben ezt vágta volna Edwards arcába. Aztán mégis megállta. Norris végtére is nincs rászorulva arra, hogy a pártját fogja. És esze ágában sem volt úgy viselkedni, hogy újabb támadási felületet adjon Edwardsnak, főleg nem a magánéletét érintve. - Minket elsősorban az érdekelne, hogy te kinek a pártján állsz, édesem - mondta neki Blaine, és maga elé emelte a vörösboros palackok egyikét, hogy töltsön magának egy újabb pohárnyit. Egy hajtásra ki is itta. Kezd az idegeire menni ez az ügy, gondolta Downs ezt látva. Edwards nekilátott az evésnek - nyelvhalfilé volt a tányérján. - úgy van, Francesca. Szóval neked mi a véleményed? Rajta kívül senkit sem érdekelt az evés. Hamlin olyan meredten bámulta az asztal

közepét, mintha a puszta tekintetével lángra akarná lobbantani. Lockman, aki mindig is gerinctelen módon csapódott hol ide, hol oda attól függően, hogy kit pécéztek ki a többiek. Most is a társaság két tagjához csatlakozva Downst kezdte fixírozni. - Hogy mi a véleményem? A hetedik mennyországban voltam, mígnem csak elkezdtek elhalálozni Hamlin páciensei. - Miközben beszélt, levegőnek nézte az idegsebészt. Hamlin felpattant az asztal mellől. - Elegem van az egészből! Arra esküdtünk fel, hogy életeket mentsünk. És én erre törekszem Kathleen Suliivan esetében is. Ha van valakinek más ötlete arra vonatkozóan, hogy hogyan tudnánk folytatni a munkát anélkül, hogy rábírjuk Steele-t, fedezzen minket, akkor most rögtön elő vele! Senki egy szót se szólt. Hamlin körülhordozta a tekintetét a társaság tagjain - megpróbált külön-külön is a szemükbe nézni. Fekete szeméből sütött a gyűlölet. Lockman félrekapta a fejét, Edwards és Blaine azonban farkasszemet nézett vele. Francesca a többieket figyelte, és továbbra is úgy tett, mintha az idegsebész ott sem lenne, ami majdnem olyan képtelenség volt, mint levegőnek nézni egy füstölgő vulkánt. - Nos, akkor részemről ezzel lezártnak tekintem ezt a kérdést -jelentette ki Hamlin, olyan hangnemben, mintha legalábbis ő elnökölte volna a megbeszélést, és sikerült volna keresztülvinnie az akaratát Úgy dobta le az asztalra a szalvétáját, mintha kesztyű lenne, és kivi-harzott a helyiségből. Fehér haja lobogott utána - Francescát a látvány letűnt, romantikus korokra emlékeztette, amikor a jelen lévő férfiak közül valakinek másnap hajnalban az East River partján kellett volna elégtételt vennie a sértésért húsz lépés távolságból egy pisztollyal. - Ez mindent elbaltáz, bármibe fog is bele - jelentette ki Francesca abban a pillanatban, hogy Hamlin mögött becsapódott az aJtó. - Ha most el akarja tussolni az ügyet, azzal csak tovább ront a helyzeten. Egyre nagyobb pácban lesz ő is, a betegei is, de mi is. Ami Pedig steele-t illeti... Ti is ugyanolyan jól tudjátok, mint én, hogy vág az esze, mint a borotva. De nekem talán többször volt már dolgom vele a sürgősségin, mint nektek, és biztos vagyok benne, hogy ha szimatol valamit, azt nem hagyja annyiban. Mint egy buldog, addig megy, amíg a végére nem jár mindennek. Suliivan ráadásul a szerető je, ezért szerintem máris bajban vagyunk miatta. Őszintén megmondom, azt fontolgatom, gyorsan ki kéne szállnunk, kerül, amibe kerül, i Blaine keze megállt a levegőben - épp a poharat akarta a szájához emelni. Edwards az imént rakta meg a villáját, most gyorsan leejtette a tányérba. Lockman rászegezte apró szemét. És látszott az arcukon, hogy nem akarnak hinni a fülüknek. - Nézzétek - folytatta Francesca -, már torkig vagyok azzal, hogy Hamlin helyett mindig nekünk kell elvinni a balhét. Nem én öl« tem meg a pácienseit. És jól tudjátok, hogy az én helyzetem épp az ellenkezője az övének. Még ha lenne engedélyünk, akkor is inkáb; arra az eljárásra szavaznék, amelyet a szív ereinél alkalmazunk, nem pedig egy rendesen még le sem tesztelt technikára, ami nem más mint rögtönzés. Az én eredményeim önmagukért beszélnek.

- Hé, Francesca - szólt rá Edwards. - Ne akarj kibújni a felelősség alól. Különben is, ha Hamlin megbukik, akkor én is vele bukom; Mint ahogy Adele, Lockman, meg a te pasasod, Norris is. És ha már szóba hoztam, ő is tudja, hogy így gondolkodsz? Vagy ezt meglepetésnek szánod neki? - Azt kérdezted, mi a véleményem. Elmondtam. - Nos, akkor én is elmondom, mit gondolok erről az egészről -folytatta a nőgyógyász. - Mindannyian bajban vagyunk, és kész. Ha ilyen beszédet hallok, azt kell gondolnom, jobb lesz félnem, mert lehet, hogy valaki titkon már azt fontolgatja, hogyan köthetne magánalkut a zsarukkal. Tán úgy akarja menteni a bőrét, hogy minket odalök a farkasok elé. Úgyhogy ezennel figyelmeztetek mindenkit, ezt nem fogom hagyni. Mint ahogy azt sem, hogy Hamlin kifecsegje a tifr kunkat Steele-nek. Szinte a fogát csikorgatta dühében. A tekintete szikrázott. Francesca akkor este már másodszor érezte, hogy lángba ború az arca. Blaine óvatosan tette le a poharát, azután összekulcsolta ujjait maga előtt, mintha asztali áldást készülne mondani. Végül mosolyt erőltetett az arcára, és azt mondta: - Remek. Ne is feltételezd rólunk, hogy tisztességes emberek vagyunk - majd Francescának címezve folytatta: - Mellesleg van egy probléma azzal, hogy te meg segítettél Hamlinnek megbuherálni a kardiológiai laborból beszerzett katétereket, amiket azóta is használ. - Én azokat soha egyetlen műtét során sem használtam senkin... - tiltakozott Francesca. - De támogattad az ötletét, és a megvalósításban is segítettél neki, édesem, amikor pontosan tudtad, mire akarja használni - vágta rá Adele. - Nem végeztem jogi kart, de azt e nélkül is tudom, hogy nem jöhetsz ki ártatlan Hófehérkeként ebből az ügyből. És hadd emlékeztesselek arra, hogy bármit is tervezgetnél a rendőrséggel, orvosként neked így is, úgy is véged. Majd a tanúvallomásomban gondoskodom erről. Francesca érezte, hogy a forróság szétterjed az arcán, és izzadni kezd a háta közepe. Vissza kellett fognia magát, nehogy Adele-nek essen. Blaine önelégülten vigyorgott - nyilván örömmel töltötte el, hogy látni valóan kellemetlen helyzetbe hozta, és nagyokat kortyolt a borából. - Mindketten ötletet adtatok arra, hogy bánjak el ezzel a barom Hamlinnel - mondta Edward jeges hallgatás után. - És ha kell, akár Steele-lel is, amennyiben a szükség úgy hozza... Két óra múlva Blaine már a negyedik pohár bornál tartott. Edwards bosszúsan meredt a félig elfogyasztott halra a tányérjában, aztán félretolta, és Francescához csatlakozva italt rendelt magának. Lockman idegesen pillantgatott hol egyikükre, hol másikukra, mintha nem tudná eldönteni, melyikük mellé álljon. Francesca elnézést kérve végül kiment, s a női vécében hányni kezdett. Kiöblítette a száját a mosdónál, és megnézte sápadt, nyúzott arcát a tükörben. Minden ízében remegett a gondolattól, hogy orvosi pályafutásának vége lehet, és esetleg egy átkozott cellában fog megrohadni... Amikor elindult vissza a különterem felé, a bár mellett elhaladva észrevette, hogy egy férfi nézi őt a pult mellől - a fejével nem, csak a

szemével követte őt. Más körülmények között egy ilyen mohó tekintet mögött egészen más szándékot sejtett volna, most azonban csak az jutott eszébe: valaki talán máris rájött féltve őrzött titkára, és ez pánik félelemmel töltötte el. Edwards és Blainet már megkötötték a maguk alkuját a zsarukkal, hogy mentsék a bőrüket. És nem lehetetlen, hogy a rendőrök már figyelik. Hamarosan bilincsben viszik el. Na ebből elég! gondolta magában. Vasfegyelemmel igyekezett úrrá lenni a félelmein, mint ahogy az idegeit is sikerrel kontrollálta bő egy évtizede, mióta a kardiológián dolgozott. Most nem engedhette meg magának, hogy üldözési mániája legyen. A férfi visszafordult az italához. 5. fejezet június 18. hétfő, 8 óra 15 perc Gordon Ingram hátradőlt a székében, miután összecsukta Kathleen Suliivan dossziéját. Kifogástalan, sötét öltönyt viselt, mint mindig, amely még jobban kiemelte vékony alkatát. Nem volt rajta egy gramm súlyfelesleg sem, és a testéhez hasonlóan az agyát sem engedte ellustulni. Az elé kerülő etikai ügyekben hozott bátor döntéseivel ugyanolyan tekintélyt vívott ki magának, mint korábban klinikai orvosként, majd az intenzív osztály vezetőjeként, mígnem negyvenkét évesen, mindössze három évvel ezelőtt, szívrohamot kapott! Pályájának korábbi időszakából származó diplomák és kiváló munkáját elismerő oklevelek egész sora díszítette a falat az íróasztala mögött. Ezek arról tanúskodtak, hogy kiválóan alkalmas jelenlegi munkájára - arra, hogy kiszagolja, ha valaki hibázott. Az elismerések fölött egy képkeretben ez a piros betűs felirat díszelgett: A SZAKMAI ALKALMATLANSÁG ÖL. Szerény méretű irodája egyébként sem volt hivalkodó; nem tartott itt személyes emlékeket, sőt egyetlen növényt sem. Csupa olyan tárgy vette körül, amelyeket a kórháztól kapott, s ezek nem tükrözték a szakmai hierarchiában elfoglalt rangos helyét, sőt épp ellenkezőleg: fém íróasztal, egy ócska számítógép, tölgyfa utánzatú könyvespolcok, és néhány jellegtelen, kényelmetlen, fekete műbőrrel bevont szék a látogatóknak. Emiatt tréfálkoztak is rajta, mondván, úgy rendezte be az irodáját, mint a hőskorban szokták a rendőrőrsöket; gyanúsítottak kihallgatásához. Ám senkinek sem támadt nevethet nékje, aki egyszer is ült már itt, vele szemközt, azért, mert panaszt emeltek a munkája ellen, vagy - ami még ennél is rosszabb - azért, hogy Ingram kérdőre vonja olyan mulasztások miatt, amelyeket a betegkartonok híres-hírhedt, ötletszerűen időzített ellenőrzésekor fedezett fel. Ingram átható tekintete egyformán idegesítette a hazudo-zókat és az ártatlanokat. Olyan ember volt, akin látszott: elégedett magával és szereti a munkáját. Túlságosan is szereti, gondolta Tony Hamlin, aki most ott ült Ingram íróasztalának másik oldalán. - Egyetértek önnel - mondta Ingram. - Dr. Steele viselkedésének magyarázata nyilvánvalóan az, hogy nem volt képes józanul ítélkezni. De nem olyan kirívó ez az eset, hogy hivatalos vizsgálatot indítsak ellene. Személyes érintettségről van szó,

úgyhogy a viselkedése teljesen érthető szerintem. - Köszönöm, Gordon - mondta Hamlin, szemlátomást megköny-nyebbülve, hogy sikerült még időben bejutnia Ingramhez, mielőtt a főspion alaposabban is tájékozódhatott volna Suliivan ügyében. - Melyik nővér jelentette önnek az esetet? Szeretnék én is beszélni az illetővel, hogy megértse, mindössze azért fenyegetőztem hivatalos intézkedéssel, hogy megértessem Steele-lel, tartsa tiszteletben az utasításaimat. Egy ápolónőnek azonban nincs joga efféle magánakcióhoz. - Sajnálom, Tony, ismeri az elveimet. Kezeskednem kell az etikátlanságot bejelentők anonimitásáért. Ezzel is adod a lovat a spiclik alá, gondolta Hamlin. Felállt, hogy távozzon, és Suliivan kartonja után nyúlt. Ingram azonban rátette a kezét. - Egy pillanat! - szólt Hamlinre. - Van még valami, amiről beszélnünk kell. - Tessék. - Arról, hogy továbbra is kitart-e amellett, hogy Richardne látogathassa a beteget. Látom, hogy az operáció óta csak az asszony lányának és Richardfiának engedett egy rövid vizitet. Azóta senki sem látogatta. Már hetvenkét óra telt el a műtét óta, ember! Miért ne láthatná a beteg a legközelebbi hozzátartozóit? - Mert az életfunkciói életveszélyesen megváltoznak abban a Pillanatban, hogy valaki a közelébe megy, beleértve engem is. És mert a frissen lezárt erek nem viselnek el nagyobb megterhelést... - Hé, ne felejtse el, kivel beszél most! - Gordon kisfiúsan rakoncátlan, göndör fürtjeibe túrt, melyek nem enyhítették arckifejezésének keménységét. - Az intenzíven fekvő betegeknek szükségük van a hozzátartozóik szeretetére, főleg akkor, ha valami nyugtalanítja őket. Beszélje meg velük, mik a szabályok, mit tehetnek és mit nem tehetnek, hogy ne okozzanak felesleges izgalmakat a páciensnek, de engedje be őket hozzá. - Gordon, az én betegemről van szó. Tisztában vagyok az állapotával... - Ne akarja, hogy előadást tartsak az intenzív kezelés pszichózisáról. És ne kényszerítsen arra, hogy hivatalosan megkérdezzem, miért ad ilyen nagy mennyiségű nyugtatót a betegének. Egy egyetemista is azt mondaná, valószínűleg emiatt reagál túl érzékenyen a páciense az emberek jelenlétére. Ideje, hogy a gyógyszerek helyett inkább a családot használja terápiás célokra, és csökkentse a nyugtatóadagját. - De... - Ha gondolja, igénybe vehetem a hivatalos csatornákat ahhoz, hogy ez ne csak ajánlás, hanem utasítás legyen, Tony. Az ezzel együtt járó bonyodalmak halvány lehetősége is elég volt ahhoz, hogy Hamlin visszakozzon. A zöld műtősruhát hirtelen fojtogatóan melegnek és nehéznek érezte. - Nos, akkor én beszéljek Steele-lel, vagy maga fog? - Majd én közlöm vele - felelte Hamlin. Hogyne, majd újabb lehetőséget ad Ingramnek arra, hogy még jobban beleláthasson a lapjaiba és beavatkozzon. - Ugye a nővérekkel is megbeszéli, hogy minél több időt tölthessenek Sullivannel a hozzátartozói? - Persze.

- Remek. Nos, már ma este csökkentheti a midazolamadagot. És akkor hétvégére gyökeresen megváltozik Kathleen Suliivan lelkiállapota. Megbeszélte már a kollégákkal, ki lesz az, aki elvégzi a légcsőmetszést? Hamlin úgy érezte, még néhány fokkal emelkedett a hőmérséklet a helyiségben, és most már izzadt a zöld műtősruha alatt. Ingram arra utalt az imént, szerinte légcsőmetszésre van szükség, hogy így jusson a levegő Suliivan tüdejébe, ne pedig a torkába helyezett tubuson át. Ez kényelmesebb azoknak a betegeknek, akiket hosszabb időn át kell mesterségesen lélegeztetniük. Ugyanez a megoldás azonban lehetővé tette számukra azt is, hogy beszéljenek - ezt a képességüket rendszerint az elsők között nyerték vissza, ha még visszanyerhették egyáltalán. Ám éppen ez volt az, amit Hamlin most mindenáron el akart kerülni. - Hogyne - mondta, és felkelt, hogy mielőbb távozzon. Felkapta Suliivan kartonját, és mosolyt villantott Ingramre, miközben magában szidta őt, akár a bokrot. Éjfél után 10 perccel A kórházi kávézóban Most rögtön akarsz Steele-lel beszélni? Anélkül hogy tudhatnád, egyáltalán felgyógyul-e valaha is az a nő? Neked teljesen elment az eszed! - sziszegte Lockman. Az asztal fölé hajolt, minél közelebb Hamlinhez, és közben kis híján felborította még érintetlen kávéscsészéiket. - Ha a nő meghal, amire nagy az esély, és a fickó eleve tud mindent, akkor biztosan értesíti a zsarukat. Hamlin is előrehajolt - olyan közel, hogy érezhette a kardiológus leheletét, amelyben a kórházi menza aznapi ajánlata, a göngyölt káposzta jellegzetes szagát is felismerte. - Ha befogtad volna a szád, akkor a nő sohasem fog gyanút. - Ami megtörtént, az megtörtént - szólt közbe Adele Blaine. Idegesen körülnézett, és intett a két férfinak, hogy fogják vissza magukat. - Semmire se mégy azzal, ha így gondolkodsz, Tony. Tudod, Tennessee-ben, ahol én születtem és nevelkedtem, az a mondás járja: ne játssz a tűzzel! Ha a nő így is, úgy is meghal, jobb lenne, ha ennyiben hagynánk a dolgot. Felesleges bárkit is felvilágosítanod. - Amúgy nagy könnyelműség, hogy együtt mutatkozunk egy nyilvános helyen - tette hozzá Edwards. - Micsoda képtelen ötlet volt tőled mindenkit idecsődíteni! A tagbaszakadt nőgyógyász visszafogta a hangját, de az így is kisebbfajta mennydörgésként hatott. - Vészhelyzet van, az ég szerelmére! - vágott vissza Hamlin. -Gordon Ingramnek hála, nem szedálhatom tovább a nőt. Biztosra vehetjük, hogy hamarosan elmondja Steele-nek, mi történt az angio-gram közben, és ha már nem kap ilyen sok gyógyszert, a pasas nyilván el is hiszi majd neki, amit mond. Downs egy szót sem szólt. Abban reménykedett, hogy Norris mindjárt besétál az ajtón, és észre téríti a többieket, mint mindig, amikor csak elszabadultak az indulataik. Korábbi vitáik azonban tisztán szakmai természetűek voltak, vagyis megoldhatóak, míg az, ami most fenyegette őket, ugyanolyan befolyásolhatatlannak tűnt, mint; maga a sors.

- Vagyis te mit javasolsz? - folytatta Hamlin. - Várjuk talán meg, amíg magától is rájön? Szállj le a földre! Mert ha ez megtörténik,' esélyünk se lesz arra, hogy végighallgassa a mi verziónkat. Egyenesen a rendőrségre megy majd, akár életben marad a nő, akár nem. Edwards összenézett Blaine-nel, majd busa fejét odatolta Ham-| linhez. - Elmondom neked, mi hogyan látjuk a helyzetet, Tony. Ha kitartasz az idióta ötleted mellett, és mindent bevallasz Steele-nek, akkor nemcsak téged akarnak majd letartóztatni, hanem mindannyiun- ] kat. Adele-t, Francescát, Mattét meg engem is. Mi pedig drasztikus lépésekre kényszerülünk, hogy ez ne történhessen meg. Hamlin hátrahőkölt. - Ezt meg hogy értsem? - Vagy tartod a szádat, vagy most rögtön elmegyünk a rendőrségre, még mielőtt beszélnél Steele-lel, és ő teszi ezt meg helyettünk. ; Úgy tűnt, ezzel sikerült letaglóznia Hamlint. Kifutott a vér az arcából, így a bőre most ugyanolyan fehér volt, mint a haja. - Ezt biztosan nem teszitek meg! Blaine, Lockman és Edwards kihívó hallgatásba burkolózott. - Francesca...? - fordult hozzá Hamlin reménykedve. - Ezt nem gondolhatjátok komolyan. Francesca felpillantott rá - ugyanúgy undorodott most önmagától, mint a többiektől, de sokkal jobban rettegett a börtöntől, sem- < hogy elhatárolódjon a társaitól. Körülnézett, hogy időt nyerjen, aztán beletörődött a csapdaszerű helyzetbe, és csak a vállát vonogatta. Hamlin erre még dühösebb lett. Arcvonásai mély megvetésről | árulkodtak. - Nem... ezt biztosan nem meritek megtenni velem! A nyakától egészen a homlokáig rákvörös lett a feje. - Mindannyiunkat eltilthatnak a praktizálástól - érvelt. - Próbáljuk meg! - vágta rá Blaine. A pupillája gomb nagyságúra tágult, így egy játék babáéra emlékeztetett az arca. - Az még mindig: jobb, mint börtönbe kerülni. - Te ribanc! - sziszegte Hamlin olyan hangosan, hogy két asztallal odébb is hallhatták. Aztán felpattant az asztal mellől, és fenyegetően odahajolt a törékeny nő fölé. - Fogd be a szád, Tony, és ülj vissza! - förmedt rá Edwards. Megragadta Hamlin vállát és erőnek erejével lenyomta a székre. - Ne feltűnősködj! Ide hallgassatok! Rájöttem, hogyan nyerhetnénk egy kis időt. - ó, igazán? - Hamlin megpróbált szabadulni a nőgyógyász szorításából. - igen - felelte a nagydarab férfi, és továbbra sem engedte el Hamlin vállát. Downs idegesen nézett körül. Ekkor már vagy féltucatnyian bámulták őket. Edwards arcán kényszeredett mosoly jelent meg, és elengedte Hamlin vállát, majd hátba is verte, mintha a legjobb barátok lennének. - Nem is értem, miért nem feküdtem még a késetek alá. Nekem is jót tenne egy kis agyfelvarrás. Nos, addig senki se távozik ettől az asztaltól, amíg végig nem hallgattátok, hogyan tervezem a nyári műtéti beosztást. Természetesen úgy fogjuk egyeztetni, hogy az én osztályom járjon a legjobban.

Fennhangon mondta ezt, hogy mindenki hallja. A hallgatózókat ez már nem érdekelte. Edwards odahajolt Hamlinhez, és azt súgta neki: - Szerintem rá kéne venni Sullivant, hogy olyan részletekkel gazdagítsa a történetét, amelyek miatt az egész olyan abszurdnak hangzik majd, hogy senki sem fog hitelt adni neki, még Steele-t is beleértve. - Mégis, hogyan csináljuk? - kérdezte Hamlin, gúnyosan bigy-gyesztve a száját. - Nem mi, hanem te, egyedül te fogod - felelte Edwards. Miközben végighaladt a kávézón, Richardészrevette Hamlin feltűnő hajkoronáját. Egész délelőtt kereste az alkalmat, hogy beszélhessen vele, és megtudja, mire jutott Ingrammel, de hiába kereste a sebészt a személyi hívóján. Hamlin pedig nem hívta vissza, úgy látta, most van esélye elkapni őt, amint Hamlin befejezi a beszélgetést a körülötte ülőkkel. Figyelte egy ideig az asztaltársaságot, és úgy látta, egyre hevesebben vitáznak. Biztosan valamilyen kórház-politikai kérdés, gondolta, mert különböző osztályok egyegy vezető szakemberét ismerte fel bennük. Saját keserű tapasztalataiból tudta, hogy az ilyen szakmai vitáknak se vége, se hossza. Kért magának egy csésze kávét, és leült egy asztalhoz, félúton Hamlinék és a kijárat között. A társaság vitája annál is hevesebb lett, mint amit itt, a New York City Kórházban megszokhattak, és már-már odáig fajult a helyzet, hogy azt hitte, Hamlin mindjárt nekiug-rik Blaine-nek, a rehabilitációs intézet vezetőjének. Edwardsnek sikerült visszanyomnia a sebészt a székre. Vajon mi gerjeszthet ilyen heves vitát közöttük? jobban belegondolva Richardugyancsak furcsa összetételűnek találta ezt a társaságot. Lockman a radiológiáról Blaine a rehabilitációról nyilván sokszor dolgozik együtt Hamlinnal neurológiai esetekben. Lockmannek is lehet köze Downshoz, akinek szüksége van szívkoszorúérangiogramokra a munkájához. Na de mit keres itt Edwards, a szülészeti-nőgyógyászati osztály vezetője, és mit mondhatott Hamlinnek, amitől az hirtelen falfehér lett? Az orvostudománynak két, egymástól ilyen távoli területének képviselője nem is szokott szakmai vitákat folytatni. Úgy tíz perccel később Hamlin megdöbbenve felállt, és elindult az ajtó irányába. Richardazonnal felpattant, és odatoppant elé. - Tony, beszélhetnénk most? - Richard! - nézett rá az idegsebész megütközve. A tekintete zavartan rebbent korábbi asztaltársasága felé. - Miért? Miről akar beszélni velem? Még sosem láttam zavarba jönni, gondolta Richard. - Hogy sikerült a megbeszélése Ingrammel? - kérdezte. Hamlin nem válaszolt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha szórakozottságában fel sem fogta volna a kérdést, aztán nyelt egyet, és azt mondta: - Tulajdonképpen egész jól ment minden. Sikerült meggyőznöm arról, hogy fölösleges hivatalos vizsgálatot indítania az ügyében. - Hú... Micsoda megkönnyebbülés! Köszönöm... - Abban is megállapodtunk, hogy látogathatja Kathleent. Ingram ragaszkodott ehhez,

nekem más a véleményem erről a kérdésről, az én elképzeléseimmel ellentétben ő azt javasolta, hogy vegyük vissza Suliivan gyógyszeradagját, és rendszeresen látogathassák a hozzátartozói. De holnap reggelnél korábban semmiképp sem mehet még be hozzá. Talán akkorra már készen áll arra, hogy ismét lássa önt, bár én ezt erősen kétlem. Azzal faképnél hagyta Richárdot. Ő pedig szótlanul állt, és nézte Hamlint, amint távozik. A sebész az ajtóhoz érve megtorpant, és lopva visszapillantott rá. Mintha félne valamitől. Richardmég ennél is furcsábbnak találta azonban azt, hogy amikor visszavitte az üres kávéscsészét a pulthoz, és Hamlin korábbi társaságának tagjaira pillantott, azok mintha mogorván vagy talán fenyegetően is néztek volna utána. Egyedül Francesca Downs volt kivétel ez alól. Ő elfintorodott, mintha épp most csapta volna meg az orrát valami bűz. Talán csak a káposztára érzékeny, gondolta Richard. A kávézó másik végéből Gordon Ingram is szemtanúja volt a jelenetnek: látta azt is, hogyan néztek a társaság tagjai a távozó Hamlin után. Richárdhoz hasonlóan ő is furcsának találta a csapat összetételét. Szakmai ártalom volt nála, hogy nyomban felfigyelt a normálistól eltérő jelenségekre, márpedig ez a vita különösen hevesnek tűnt az imént. Valami baj van, vonta le a következtetést magában. Na de miféle közös ügyük lehet ezeknek az embereknek? Rajta kívül mindenki más ennyiben hagyta volna a dolgot, de neki a vérében volt a nyomozás. Kiváló orvos lévén jó érzékkel tapintott rá a lényegre, magabiztosan választotta el egymástól a fontosat és a lényegtelent, s mivel a dolgok rendberakása volt a munkája, könnyedén kiszúrta, ha valami nem stimmelt. Szakmai sikerének pedig az volt a kulcsa, hogy maximalista lévén nem tűrte meg, sőt módszeresen irtotta a középszerűséget. A szívinfarktusa óta ráadásul még lelkesebben végezte a munkáját. - Mivel én magam már nem gyakorolhatom az orvosi hivatást, igyekszem mindent elkövetni, hogy kiszűrjem a kontárokat a praktizálók közül - mondogatta, valahányszor csak panaszkodott valaki arra, hogy túlságosan szigorú. A teljes igazsághoz hozzátartozott azonban, hogy nem hagyott fel teljesen a praxissal: konzultálást vál-'alt, csökkentett munkaidőben. Ilyenkor nem kis megelégedésére szolgált, hogy az elsők között kérték ki a véleményét a bonyolultabb esetek kapcsán azok, akik máskor panaszkodtak rá a szigora miatt. Ám soha semmi sem helyettesíthette már az életében azt a felfokozott izgalmi állapotot, amit az intenzív osztály vezetőjeként átélhetett. Azóta egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy ne bánta volna, a fizikai erőnléte már nem teszi lehetővé, hogy visszamehessen oda. Néhány perc múlva már az irodájában volt. Kinyitotta íróasztala kulcsra zárt legalsó fiókját, előhúzta belőle azt a keskeny fekete laptopot, amellyel az érdemi munkát végezte, s amelynek teljesítménye ezerszeresen felülmúlta az elavult számítógépét, amelyet a kórház bocsátott a rendelkezésére. - Ez az én titkos könyvem, mint amilyen Edgár J. Hoovernek is volt - szokta tréfásan mondogatni a feleségének, mielőtt az elhagyta, mert elege lett a férje örökös

túlóráiból. Egy órán át a kórházban dolgozó sebészek - közöttük Hamlin -betegeinek halálozási arányát és egyéb statisztikáit vizsgálgatta az utóbbi évek nyilvántartásában. Azt kereste, talál-e bizonyítékot arra, hogy bármelyikük praxisában az elfogadhatónál gyakoribbak a műtéti komplikációk vagy váratlan halálesetek. - Érdekes - dünnyögte maga elé. Lockman praxisát rengeteg tévedés és hiba jellemezte, de ez nem lepte meg. Az összes többi statisztika is a normális értékhatárok körül mozgott, kivéve Hamlin és Downs adatait. Az egyértelműen káros mellékhatások, a váratlan elhalálozások sokkal ritkábbak voltak az ő műtéti nyilvántartásukban, mint az országos átlag. Ez pedig arra utalhatna, hogy a két sebész sokkal sikeresebben kezeli pácienseit, mint a maguk szakterületén dolgozó bármely másik kollégájuk. Downs még eredményei Hamlinéit is fölülmúlták. Hát akkor miért volt olyan feltűnően elégedetlen a többiekhez képest a sebészet e két szupersztárja? Az arckifejezésükből ítélve ők keltek ki a leginkább magukból a vita során. És most, hogy alaposabban belegondolt... Hamlin mintha feltűnően védekező magatartást tanúsított volna ma, amikor a Kathleen Sullivannel kapcsolatos problémákról beszélt vele. Az általa felírt gyógyszeradagok nagysága legalábbis megkérdőjelezhető, különös tekintettel az intenzív osztályon fekvő betegek általános pszichózisára. Ingram kihasználta a lehetőséget, hogy külön engedély nélkül betekinthet a kórház számítógépes nyilvántartásába, így azt is láthatta, milyen gyógyszereket szokott felírni egy-egy orvos a betegének. Most lekérte Hamlin nyilvántartását, a narkotikumokra és nyugtatókra vonatkozó megrendeléseinek listáját. Úgy tűnt, minden rendben van. Suliivan túlgyógyszerezése tehát nem tendencia nála, hanem egyedi eset. Akkor mire vélje a kávézóban látott jelenetet? Most egy másik statisztikai mutatót keresett elő, amely árulkodó lehet: a két sebész által korábban kezelt betegek váratlan visszakerülését a kórházba, itt is kitűnőek voltak az eredményeik. Felkeltette azonban a figyelmét két, nem is olyan régi eset mindkettő Hamlin praxisában. Ez a két férfi kis híján halálos sztrókkal került a sürgősségire, de ez mindkét esetben több mint egy évvel korábbi operációjuk után történt. Ez igazán nem róható fel az idegsebész hibájaként. Már csak azért sem, mert a felvételkor örökletes vascularis rendellenességet diagnosztizáltak náluk - az egyik aneurizmával, meggyengült, vérző artériával került az osztályra, a másik pedig tokos angiómával, ér-daganattal, mint Kathleen Suliivan is. Függetlenül attól, hogy melyik esetben mi okozhatta a második vérzést, ennek biztosan nem volt köze az elsőhöz. Ha egyszer egy ilyen veleszületett rendellenességet műtéti úton megszüntettek, az nem újulhatott ki többé. De miért ismétlődött meg náluk a vérzés? Az összes sztrókeset-nek mindössze 20%-át teszik ki a koponyaűri vérzések, és függetlenül a kiváltó októl, az ereket érintő rendellenességek még ennél is ritkábbak. Mégis itt van két páciens, aki mindkét típusú

vérzésen túlesett már. Talán a magas vérnyomás az oka, gondolta. A sztrókok többsége - típustól függetlenül - erre vezethető vissza. De ezt csak akkor tudja kideríteni, ha lekéri a betegfelvételkor rögzített adataikat és az akkori diagnózist is. Ezek között elvben szerepelnie kellene a járulékos problémáknak, bár a személyzet idő hiányában gyakran elmu-lasztja felírni a vizsgálati eredményeket. Jóllehet Ingram alaptermészeténél fogva gyanakvó volt, mégsem vont le messzemenő következtetéseket abból, ha néhány betegfelvételi adatlapról hiányoztak a másodlagos tünetek. Ez még nem adott okot a gyanúra. Mégsem hagyta nyugodni, hogy egyazon beteg kétféle típusú agyvérzést is átélt. Ez ráadásul két esetben is előfordult, ami még jobban nyugtalanította, mert tökéletesen ismerte az idevágó statisztikákat, úgy tapasztalta, ha egy orvos egynél több diagnózissal próbálja Magyarázni egy bizonyos tünet ismétlődését, akkor többnyire téved. Hátradőlt a székében, megdörzsölgette a szemét, mert a képernyő és a feje fölötti fehér neonlámpa fényétől megfájdult a feje, de ettől még tovább rakosgatta a mozaikkockákat. Évek óta tanulmányozta az orvosi melléfogásokat, és eközben megtanult valami nagyon fontosat a minőségbiztosításról. Minél sikeresebbnek tűnik valami, annál hajlamosabbak az emberek elnézően viszonyulni a valósághoz, ami nagyban megnöveli annak az esélyét, hogy elkerüli a figyelmüket egy komoly probléma, amely hosszú ideje megbújhat már a háttérben. Talán érdemes lenne közelebbről is szemügyre venni a két nagyágyút, gondolta, miközben lezárta a számítógép fedelét. Már csak az a kérdés, mikor. Hiszen csak ma három fegyelmi tárgyaláson kell elnökölnie. Aznap este 20 óra 20 perckor Richard futólépésben igyekezett az autójához, a kabátját a fejére húzva. Az ezüstös esőcseppek kemények voltak - mintha visszapattantak volna az aszfaltról. - Hé, Richard! - kiáltotta egy hang mögötte. Alig hallotta a felhőszakadás zajában. Várjon! Megfordult, és rögtön felismerte a magas, vékony alakot - a rá jellemző komótos léptekkel Ingram közeledett felé, kezében esernyővel. - Jó estét, Gordon - köszöntötte. - Lenne egy kis hely az ernyője alatt nekem is? Ingram elmosolyodott. - Jöjjön csak nyugodtan! Richardodasietett hozzá, és beállt a fekete esernyő alá. Mindketten magasak voltak, nem kellett hát lehajtania a fejét. Sietős lépteit azonban kénytelen volt visszafogni, hogy a mindig kimérten lépkedő Ingram tartani tudja vele a lépést. Még így is zihált kissé, mint az idős emberek szoktak. - Most már minden rendben van ön és Hamlin között? - kérdezte. - Igen. Holnap akartam felkeresni önt, hogy megköszönjem...

- Ugyan már, Richard. Mi értelme lenne annak, hogy egész nap etikai kérdésekben döntök, ha legalább egyszer-egyszer nem szerezhetnék érvényt az elveimnek? Mi, jó fiúk, tartsunk össze, nemde? Ön egyértelműen a jó fiúk csapatát erősíti nálunk, és azon kevesek közé tartozik, akikkel megtalálom a közös hangot. Úgyhogy ne is törődjön vele. Inkább Kathleennel foglalkozzon, amennyire csak lehet. Hogy van most? - Ahogy ez várható ilyenkor. Mély kábulatban van. - Nos, ennek az állapotnak most már hamarosan javulnia kell. Emlékszem rá, milyen érzés volt, amikor én is betegként feküdtem az intenzíven. Mintha az összes fogamat kiverték volna. Richárdban is elevenen élt még az emléke annak a három évvel ezelőtti éjszakának, amikor szívrohammal szállították be Ingramet a sürgősségire. - Az energiánk felét akkor arra kellett fordítanunk, hogy megnyugtassuk a gyakornokokat és a nővéreket - árulta el Ingramnek hetekkel később. - Már a puszta gondolattól is rosszul voltak, hogy egy kollégát kell újraéleszteniük. Aztán ahogy magához tért, szokásához híven rögtön ugráltatni kezdte a személyzetet, és ettől mindenki megnyugodott. Megszokták, hogy mindig maga vezényel, és így volt ez akkor is, amikor ágyban fekvő beteg volt - nevetett Richard. - Kibírhatatlan páciens volt, én legalábbis így emlékszem. Ingram rendszerint rezzenéstelen arcán átsuhant erre egy mosoly. - Tényleg? - kérdezte elégedetten. - A legrosszabb fajtából való. - Nos, senkinek se kívánom, hogy át kelljen élnie ugyanazt az élményt, de én magam csak akkor tanultam meg igazán, mit is jelent orvosnak lenni. És azt is, hogy milyen érzés az, ha van valaki az ember mellett, és fogja a kezét. Rengeteget számít... Kissé élesebb lett ekkor a hangja. Richardösszerezzent Köztudott volt a kórházban, milyen sok kolléga és gyakornok látogatta Ingramet, nézett be hozzá jobbulást kívánni vagy küldött virágot neki, miközben a felesége jó, ha öt-hat alkalommal járt nála. A nővérek azt rebesgették, ilyenkor is alig ért hozzá a férjéhez. Egy évvel később pedig beadta a válókeresetet. -Azaz érzésem, az olyan elvakult orvosok, mint Hamlin, sokat tanulhatnának abból, ha egyszer átkerülnének a sztetoszkóp másik végére - folytatta. - Ön egyike azon ritka kivételeknek, akik nemcsak értik a dolgukat, de mindvégig emberként is kezelik a beteget Még akkor is eljutott a tudatomig a maga hangja, és a biztatása is, hogy rendbe jövök majd, amikor kívülről úgy tűnhetett, a klinikai halál állapotában vagyok. Sohasem fogom elfelejteni. - És hogy s mint van mostanában? - kérdezte Richard. Gyakorlott szeme azonnal észrevette, hogy Ingram mellkasa a kelleténél gyakrabban emelkedik és ereszkedik. - Én? Nem panaszkodhatom. Csak ez az idő... elég gyakran fulladok a pára miatt. Egy kis asztma, ennyi az egész. Viszont elismerem, hogy hiányzik az intenzív osztály pezsgése. Ingram - az orvosok többségéhez hasonlóan - próbálta titokban tartani saját egészségügyi problémáit, és ha csak lehetett, másra terelte a szót. Richardígy aztán

semmit sem tudhatott meg az általános állapotáról és a szívéről sem. Tiszteletben tartva a férfi zárkózott-ságát, nem erőltette tovább a témát. - önnek most is rengeteg jót köszönhetünk, Gordon. Nap mint nap látom ezt a sürgősségin. Amint megjelenik az osztályon, mindenki jobban összekapja magát. Ezt a munkát senki sem végezhetné jobban, mint ön. Bár korántsem volt valami barátságos ember, a minőségi munka felett éberen őrködő Ingramhez hasonlóan nagy tekintélyt a kórház egyetlen más vezetőjének sem sikerült kivívnia, s elismertségét még gyakorló orvosként alapozta meg. A szó szoros értelmében feltámasztotta a holtakat, nemritkán még olyan reménytelen esetekben is, amikor mindenki más - beleértve Richárdot - már rég lemondott volna a betegről. - Ön is tudja, hogy a gyakornokok csak Lázárként emlegetik... Ingram ismét elmosolyodott. - Igen - mondta. - És nincs is ellenemre a dolog. - Ugyancsak rászolgált - dicsérte Richard. - Köszönöm. - Én köszönöm. Nos, itt van a kocsim... Ingram intett. - Ha megint meggyűlne a baja Hamlinnel, csak szóljon nekem. Richardbeült a volán mögé, és beindította a motort. Közben figyelte az autók között bandukoló Ingramet, ameddig csak láthatta kissé görnyedt alakját. Ezüstszínű Mercedese a parkoló másik végében állt, épp az ellenkező irányban, mint amerre eddig sétáltak kettesben. Richardekkor jött csak rá, hogy valószínűleg nem véletlenül találkoztak most Ingram bizonyára tudni akarta, eleget tett-e Hamlin a látogatási tilalom feloldására vonatkozó utasításának. Egyesbe tette a sebességváltót, és áthajtott egy hatalmas tócsa kellős közepén a kijárat felé tartva. Na mit szólsz hozzá Hamlin? gondolta némi elégtétellel. A Jó fiúk" végre - a változatosság kedvéért - talán megnyertek egy csatát. Kathleen azt álmodta, hogy Richárddal szeretkezik. Érezte, amint ujjai végigcirógatják a mellét, a combját. Olyan valóságos érzés volt, hogy egy pillanatra el is hitte: ott vannak most is az ágyában, a lakásán, és minden más csak egy rossz álom volt. Mióta ritkábban kapta az injekciókat, sokkal tisztább volt a feje. Most már nem volna szabad összekevernie a fantáziaképeket a valósággal. Ismerős arcszesz illata csapta meg ekkor az orrát. Erre kinyitotta a szemét. Homály derengett körülötte. A függönyök összehúzva az ágya körül. Hamlin állt mellette. Gumikesztyűs kézzel matatott a combjai között. Belenyúlt. Aztán elindult a keze felfelé a testén, és megállapodott a mellén. Az egyik mellbimbóját két ujjal közé csippentette és megcsavarta. Nem nézett rá közben - a fejét egyenesen előrefordította, és a félhomály ellenére Kathleen azt is látta, hogy maszkot visel. Kathleen nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Undor és düh hullámzott végig a testén, és a két érzés viaskodott benne egymással. Semmit sem tehetett, de úgy érezte,

szétrobban a benne munkáló indulattól. És ami még borzasztóbb volt az egészben: a férfi magától értetődő természetességgel csinált mindent. Kathleen érezte, hogy a szíve mind hevesebben ver - a pulzusszáma akár háromjegyű is lehetett már. A monitorokra pillantott, mert nem értette, miért nem sípolnak még a műszerek. Hamlin kikapcsolta valahányat. Folytatta Kathleen fogdosását, hideg közönnyel, de egy pillanatra sem nézett oda, ahol a keze járt. Kathleen a legszívesebben felüvöltött volna, miközben néma zokogás rázta belülről, de csak a könnyek hagyhatták el a test börtönét, és gördültek le lassan, végig az arcán. A függönyön túl kirajzolódtak a folyosó fényei. A nővérek és betegek ugyanúgy beszélgettek, mint máskor. - Most szeretné megkapni a fájdalomcsillapítót? - Igen, legyen szíves... - Tegyünk egy kis glicerint a szájára? - Jó lenne... Hamlin még mindig őt tapogatta és fogdosta. Telefonok csöngtek. Aztán a hangszóróból hallotta a bejelentést, vége van az esti látogatási időnek. És úgy érezte, mindjárt megőrül. Kérem... valaki segítsen! sikoltotta némán, koponyája áthatolhatatlan falai között. A szomszédos ágyon, a függöny másik oldalán fekvő nő még egy kispárnát kért. Túl fogom élni ezt is, hajtogatta magában Kathleen eközben, egyszer úgyis elkaplak, te gazember. Megfizetsz ezért Hamlin csak most emelte rá a tekintetét. Még így is egészen jól látta a férfi arcát, pedig igencsak gyér volt a fény körülötte. Élettelennek tűnt a szeme, az arca csaknem fehérebb volt, mint ősz hajkoronája. Amint észrevette, hogy látja és figyeli őt, a férfi lehúzta a kesztyűjét, a szemétbe dobta és kisietett a fülkéből. - Várjanak még egy pár percet, csak azután kapcsolják be ismét a monitorokat hallotta a férfi utasításait, melyeket a nővéreknek adott. - Még a felénél sem tartottam a neurológiai vizsgálatnak, amikor felébredt, és megint idegrohamot kapott attól, hogy engem lát. 6. fejezet Június 19. kedd, reggel 7 óra 10 perc Másnap reggel, amikor Richardviszontláthatta őt, Kathleen teljesen kiszolgáltatottnak tűnt - az oldalán feküdt, ugyanúgy labdává gömbölyödve, mint korábban. Végtagjai görcsösen vonaglottak, ujjai a tenyerébe mélyedtek. Richardtudta, hogy a rángatózó összehúzó-

dásokra számítani lehet hasonló esetekben - mégis félelmek és balsejtelmek gyötörték, valahányszor ilyen állapotban találta őt. Letérdelt mellé, hogy legalább az arcát láthassa. - Szia, Kathleen - üdvözölte, és mosolyt erőltetett magára, hátha annak álarca mögé bújva sikerül eltitkolnia előle a félelmeit. Ám tudta, hogy ez csupán szánalmas próbálkozás a részéről. Kathleen párnába süppedő arca és szája teljesen élettelennek tűnt - ajkait felhúzta a gégéjébe vezetett cső, miközben orrlyuka eldeformálódva vett körül egy másikat, amelyen keresztül táplálták. Ám a krétafehér bőr, a beesett arc ellentéteként élénk zöld szeme azt jelezte: igenis itt van és él. És nyomban pislogni is kezdett. Richardrémülten pillantott a monitorokra. - Hagyd abba, Kathleen! Ne akarj többé betűzni! Megkönnyebbülésére és meglepetésére egyik kijelző sem mutatott változást - se a pulzusszámé, se a vérnyomásé. Ám amikor ismét a szemébe nézett, Kathleen kitartóan folytatta a pislogást. Richardszerette volna megfogni a kezét, de a nő ujjai olyan görcsösen mélyedtek a tenyerébe, hogy csak nehezen sikerült felfejtenie szorításukat. - Nem, Kathleen... most csak pihenj. Nincs semmi, amit el kellene mondanod most nekem. Erre abbahagyta, de csak egyetlen pillanatra, aztán megint elkezdte. Igen, igen, igen, pislogta. Istenem, gondolta Richard, és simogatni kezdte Kathleen homlokát - Figyelj csak, Kathleen... Ha megint sípolni kezdenek a műszerek, akkor nem tudom, mikor láthatlak ismét. Úgyhogy hagyd abba, kérlek! Nem. - A fenébe is, Kathleen! Nem viccelek! Még csak négy napja, hogy megoperáltak. A lezárt erek még nem gyógyulhattak be, és nem bírják ki, ha felizgatod magad... Kathleen ekkor belefojtotta a szót azzal, hogy egy hosszú sorozatot kezdett pislogni. Richardgyors pillantást vetett a műszerekre. Azok - szerencsére - azt jelezték, hogy minden a legnagyobb rendben van. - istenem... - dünnyögte maga elé. - Úgy értem, nem hagyod abba addig, amíg meg nem fejtem, mit akarsz mondani? Igen. Richardvonakodva ugyan, de végül mégis csak elővett egy papírt és egy tollat. - Van egy feltételem, különben nem csináljuk - mondta. - ígérd meg nekem, hogy amint jelezne a monitor, azonnal abbahagyod. Rendben van? Igen. Számolni kezdte a pislogásokat Amikor az első három betűt megfejtette (H-A-M), rákérdezett: - Hamlin? igen. Amikor a m-o-l-e-sz után a t következett, Richardideges lett. Lehet, hogy megint csak a paranoia munkál benne? És mire Kathleen végigbetűzte az egész mondatot („Hamlin molesztált engem"), már azon törte a fejét, hogyan tudná a legszelídebb módon meggyőzni őt arról, hogy ez lehetetlen. Közben mindvégig szemmel tartotta a

monitorokat, amelyek semmiféle változást sem jeleztek, és kitartóan simogatta Kathleen homlokát, és azt fontolgatta, vajon elmagyarázza-e neki, mit is jelent az intenzív kezelés idején bekövetkező pszichózis. Elhinné talán neki, hogy ez egy teljesen természetes reakció, ami hamarosan elmúlik? Szegény Kathleen, hiszen ez az egész már eddig is olyan lehetett neki, mint egy rossz álom. Ha megtudja, hogy még hallucinál is, még rosszabbul fogja érezni magát. Ám mielőtt belefoghatott volna a mondandójába, Kathleen ismét pislogni kezdett. Talán mégis jobb lesz, ha ráhagyom, gondolta Richard, és ismét felvette a tollat és a papírt. Nem hiszel nekem, ugye? Jézusom... - Nem, nem erről van szó, Kathleen. Csak úgy érzem, nem érted, mi történik körülötted, és a gyógyszerek befolyásolják a gondolkodásodat, ezért tévképzeteid is lehetnek. Amikor részletezni kezdte, miféle mellékhatásai lehetnek az intenzív kezelésnek, Kathleen perzselő tekintete azonnal elárulta, hogy dühös. És felhagyott a vele való kommunikációval, hiába próbálta kiengesztelni őt Richard. Ott ült hát az ágya mellett, fogta mozdulatlan kezét, simogatta a fejét, és egyre jobban dühítette, hogy nem tud segíteni rajta. Folyamatosan beszélt közben hozzá arról, hogy milyen jól kijön már egymással Chet és Lisa, és hogy ők is hamarosan meglátogatják, újra meg újra elmondta, hogy mindannyian nagyon szeretik, és hogy minden jól ment a műtét során. Felsorolt minden jót és biztatót, ami csak eszébe jutott Amikor megérkezett egy gyógytornász, és kezelésbe vette - nyújtóz-tatta Kathleen karját, kiegyenesítgette, majd behajlítgatta az ujjait -, szinte megkönnyebbülten tért vissza a sürgősségire, hogy a munkába meneküljön. Ám közben szégyellte magát ezért. Valahányszor csak megcsapta az orrát Hamlin jellegzetes szaga, amikor a sebész bejött a helyiségbe, Kathleen kinyitotta a szemét és egyenesen bámult, mindig csak előre. Ha a férfi arra kérte, jelezzen neki igent vagy nemet a szemével, meg se rezzent. Mindvégig jegelni próbálta az érzéseit, az indulatait, uralva a vérnyomását, a pulzusszámát, mert eltökélte magában: soha többé nem szolgáltat okot neki arra, hogy túlgyógyszerezze. Richardelőbb-utóbb biztosan hinni fog nekem, hajtogatta magában rendületlenül. Előbb - vagy utóbb. Hamlin megfélemlítő pillantásokat vetett rá, amikor körülötte ténykedett, Kathleen pedig még a vizitek alkalmával is levegőnek nézte őt. Előbb vagy utóbb, hajtogatta magában. Mindenképpen lebuktatlak. Ám nem így történt. Richardtovábbra sem hitt neki. Nem képzelődtem, Richard- jelezte neki a szemével minden alkalommal, amikor a férfi meglátogatta.

Richardnyúzott, sápadt arca aggodalomról árulkodott ugyan, de továbbra is arról győzködte Kathleent, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ha nem lennék béna, már rég Richárdnak estem volna ököllel, gondolta Kathleen nemegyszer. Ám sikerült kordában tartania az indulatait, és a műszerek egyszer sem kezdtek sípolni. Semmiképp nem ad még egyszer alkalmat ezeknek arra, hogy telenyomják azokkal a borzalmas szerekkel. Előbb-utóbb biztosan hinni fog neki Richard. Mert hinnie kell neki. Másnap azonban megint csak kételkedést vélt felfedezni a férfi szemében, és Kathleen úgy érezte, most már kifejezetten bosszantja őt a csökönyösködésével. A következő nap reggelén Hamlin ott találta az ágya mellett Richárdot. Egészen addig úgy időzítette a reggeli vizitet, hogy ő ne lehessen itt. Kathleen számára mindennél beszédesebb volt az idegsebész rémült tekintete, amikor meglátta Richárdot. Nemsokára félrevonta őt, és nyilván olyasmit mondott neki, amit el akart titkolni Kathleen előtt. - Továbbra is produkál paranoiás tüneteket? - kérdezte suttogva. Kathleen azonban így is hallotta - a hallása hihetetlenül kifinomult az utóbbi időben. Richardbizonytalankodott. Gyors egymásutánban nyelt néhányat, mint mindig, ha nem tudta eldönteni, mit is feleljen. - Néha. De úgy tűnik, most már legalább nem izgatja fel magát - mondta végül. - Az életfunkciói mindvégig stabilak maradnak. Gondolom, most már ő is kezdi elfogadni, hogy csak képzelődik. Kathleen látta Hamlin arcán a megkönnyebbülést. - Hát ez igazán jó hír - mondta végül. Na persze, gondolta Kathleen, és még jobban megszilárdult benne az elhatározás: valahogyan lebuktatja a gazembert. Olyan meredten bámult az orvosra, mígnem az ideges lett az aznapi neurológiai vizsgálat végére. Ennél is nagyobb fegyvertényként könyvelte el magában azt, hogy Richárdnak is feltűnt valami - Hamlint figyelve összeráncolta a homlokát. Talán épp azt kérdezte önmagától: Lehet, hogy Kathleennek igaza van? Lám, végre gyanakodni kezd. Aznap éjjel sikerült megmozdítania jobb keze ujjait. Másnap reggel Hamlin előtt csinálta, mire a férfi úgy bámult rá, mint aki legszívesebben ordítva kirohanna a szobából. Aznap, valamivel később június 22. péntek, 13 óra 10 perc Ez a nő figyel engem. És minél több dologra jön majd rá, annál meggyőzőbben fog vádaskodni. Hogyan is lehettem olyan ostoba, hogy engedjek a zsarolásotoknak, és belemenjek ebbe a fogdosós-diba? - Hamlin a telefonnal a kezében járkált fel-alá, ameddig a zsinór csak engedte, és szinte üvöltött a készülékbe. - Tony - mondta Edwards. - El sem tudod képzelni, hetente hány alkalommal keresnek meg engem olyan páciensek, akik arra panaszkodnak, hogy

valamelyik kollégám fogdosta őket. Hisztérika valamennyi. Aki meg nem, az sem tud semmit sem bizonyítani, így aztán hamarosan maguktól is befogják a szájukat. - Én előre megmondtam neked, hogy ez a nő nem adja fel egykönnyen! - mondta a sebész a nőgyógyásznak. Ez volt a harmadik alkalom, amikor korábbi megállapodásukat megszegve a kórházból hívta fel őt. - És akkor mi van? Csak az a fontos, hogy Steele egy szavát sem hiszi. Megmondtam, hogy így lesz. És ennél is fontosabb, hogy akkor sem fog hinni neki, ha arról kezd karattyolni, hogy befecskendeztél valamit az agyába. - De ez akkor sem adja föl... - Ha van képe szívóskodni, miközben te csodával határos módon megmentetted az életét, amit az egész stáb egyedül a te kiváló képességeidnek tulajdonít, akkor úgy fognak tekinteni rá, mint egy hálátlan bolondra. Nincs más dolgod, mint tartani a szádat, és úgy tenni, mintha mi se történt volna. Nyugodj meg végre, és ne telefonálj többé! - De te nem ismered ezt a nőt. Szívós, mint egy buldog. Látom rajta, minden erejével azon van, hogy nyugalmat erőltessen magára, amikor ott vagyok a közelében, és a műszerek semmit se mutathassanak ki. Amint képes lesz arra, hogy írjon, vagy beszéljen, nekem befellegzett. - Akkor fogd be a szádat, és uralkodj magadon! - Te szemét - sziszegte a sebész. - Persze te könnyen beszélsz. Hogyan is lehettem ilyen ostoba... Edwards erre lecsapta a telefont. Hamlin dühösen kezdte ismét tárcsázni a számát. A foglalt jelzés hosszú bugása olyan bosszantó volt, mint a légyzümmögés. Levágta a telefont, átsietett a szomszédos betegvizsgálóba, a mosdó fölé hajolt, és elhányta magát. Egy férfi üldögélt a betegvizsgáló ajtaja előtt a folyosón, Hamlin irodája mellett. A vizsgálatra váró betegekre adott hosszú fehér kö-Penyféleséget viselte. Karjából cső lógott ki, mellette infúziós állvány, a tasakkal. Senki sem figyelt rá, mert erre a folyosóra nyílt vagy féltucatnyi orvos irodája, és rajta kívül legalább tizenöten várták, hogy sorra kerüljenek a vizsgálóban - közülük többen szintén kórházi há-! lóingben, pizsamában. A férfi arca simára borotvált, haja egészen rö-< vidre nyírt volt - bár amikor még a patológián dolgozott, majd később is, amikor műtőssegéd lett a szülészeten, amíg az a gazember ki nem rúgta, sűrű és bozontos volt a szakálla és a haja is. Mostanra! még a nevét is megváltoztatta - hamis személyi igazolványt és kórházi személyzeti kártyát is kerített magának, és biztosra vette, hogy senki sem ismerhette fel a régi alkalmazottak közül. Aznap reggel jelentkezett be a sürgősségire. Robert Lowe - ez állt a műanyag karperecen, amelyet a betegfelvételkor a csuklójára húz-] tak. Olyan tünetekről panaszkodott, amelyek alapján az orvosok vesegörcsre gyanakodhattak. Amikor vizeletmintát kértek tőle, az otthonról magával hozott biztosítótűvel megbökte az ujját,

és belecsöppentett egy kis vért is a pohárba. A nővér, látva az így kapott laboreredményt, továbbküldte ultrahangvizsgálatra. Ő pedig tudta, hogy itt várnia kell, és akár több órára is magára hagyják. A kerekes infúzióállvánnyal feltűnés nélkül bolyonghatott a kórházban, jóformán mindenütt - anélkül, hogy bárki is feltartóztatta volna. Gond nélkül megtalálta Hamlin irodáját, és úgy döntött, annak közelében fog várakozni. Alaposan meg akarta nézni magának azt a fickót, akiről a névtelen tippadó beszélt neki. Nem mintha nem ismerte volna őt korábbról - annak, aki az utóbbi évtizedben akár csak egyetlen napot is dolgozott itt, a New York City Kórházban, biztosan feltűnt hatalmas fehér hajkoronája miatt -, de most már több mint két éve, hogy utoljára látta őt, és szükségét érezte egy alaposabb szemrevételezésnek. Nem mintha feltételezte volna róla, hogy;; sokat változott azóta. Inkább amiatt aggódott, hogy az információkkal, amelyeket róla kapott, lépre akarja csalni őt valaki. Azaz nemcsak őt, hanem a többieket, a társait is - netán rendőrkézre akarják juttatni valamennyiüket. Úgyhogy jobbnak látta, ha a saját szemével méri fel a terepet, és magánnyomozását rögtön az első számú célponttal kezdi. Hamlin pocsékul nézett ki. Amikor végre előkerült, beviharzott az irodájába, és becsapta az ajtót maga után. Ezt látva Robert Lowe úgy érezte, nincs miért tartania egy olyan orvostól, aki szemlátomást pánikban van. Helyet változtatott, hátha sikerül még valami mást is megtudnia - eddig az ajtóval szemben ült, most átült közvetlenül mellé. Talán hall majd valamit odabentről. Néhány másodperc múl' sikerült is elcsípnie egy igencsak indulatos telefonbeszélgetés egyik felének foszlányait - Hamlin valakivel üvöltözött. Később azt is hallotta, hogy lecsapta a telefont. „Robert Lowe" úgy vélte, Hamlin fél valamitől. Már csak azt kellett volna kiderítenie, hogy miért. Célpont ő, amelyre le kell csapnia -vagy inkább csalétek? Három emelettel feljebb Paul Edwards enni kezdte a melegszendvicsét. Krémsajtot és egy szép nagy szelet füstölt lazacot tett a pirí-tósra. Ám abban a pillanatban, hogy beleharapott, szinte összerán-dult a gyomra, amint a hal markáns íze szétterjedt a nyelvén. - Pfuj! - dobta vissza a szendvicset a tálcára, amelyen a titkárnője az imént behozta. Ám a hal szagától továbbra sem szabadulhatott - ott gomolygott a levegőben, és ettől egyre erősebb hullámokban tört rá a hányinger. Mahagóni íróasztala előtt ült eddig, a fekete bőrszékben, most ellökte magát az asztaltól, felkapta a tálcát, végigsietett vele a süppedős halványzöld szőnyegen és kirakta az undorító ételt a küszöb elé. - Ma sincs étvágya? - kérdezte a titkárnő. Középkorú volt, kanárisárga kosztümöt viselt, és döbbenten meredt a főnökére az íróasztala mögül. Edwards válasz helyett csak nemet intett. Visszasietett az irodájába, magára zárta az ajtót, és visszaült az íróasztala mögé. Egészen mostanáig abban reménykedett, hogy Hamlin tartani fogja magát a megállapodásukhoz, és ha mást nem is, de legalább ezt az újabban fenyegető

katasztrófát sikerül elhárítaniuk valahogyan. Ám most már szinte biztosra vette, hogy Hamlin teljesen összeomlik. Körülhordozta tekintetét az irodáján. A könyvszekrények telis-tele olyan cikkekkel, könyvekkel, amelyeket ő publikált, a falakon megannyi elismerő oklevél, amely elismeri a nőgyógyászat terén végzett kutatási eredményeit, és sok fénykép is róla, amint átvesz egy-egy kitüntetést. Az itt levezetett szülések sokkal több pénzt hoztak a kórház konyhájára, mint az összes többi osztályon végzett munka együttvéve. Bár az emberek azért is hálásak, ha kigyógyítják őket valamiből, de a gyermekük születésekor nem ismer határt a hágjuk. Hiszen az örökösök nemzése az egyedüli módja annak, hogy az ember túlélhesse a halált. Ez a pazarul berendezett iroda - valóságos lakosztály -, melyet az intézmény költségeire rendeztetett be magának, afféle trófea volt a számára: ezzel jutalmazták a képességeit, melyeket az emberek alapvető, fajfenntartási ösztönének szolgálatába állított. És most mindezt elveszítheti. Ennél is rosszabb azonban, hogy rá kellett döbbennie: ezen nincs is más vesztenivalója. Nem voltak saját gyermekei, akiknek fényképét kitehetné a falra, és az a hely is üres maradt, amelyet jövőbeli felesége fotójának tartott fenn immár vagy öt éve. Ha elveszíti kiváltságos pozícióját ebben a kórházban, akkor mindene odavan. Legfőbb ideje, hogy beváltsa a zsetonjait, és kiszálljon a játszmából, gondolta kényszeredetten. Kihúzta a fiókot, amelyben a privát telefonját tartotta. Fővonal volt, semmiféle mellék nem tartozott hozzá, és többnyire csak akkor használta, amikor az ügyvédekkel kellett beszélnie. Jóllehet a meddő házaspárok gyermekhez juttatása a legkifizetődőbb tevékenység volt, a szülészet-nőgyógyászat a pereket is vonzotta, mint a mágnes. Ezt a telefonszámot használta, amikor igyekezett megtalálni a peren kívüli megegyezés lehetőségét valakivel, mert mindenáron el akarta kerülni a negatív hírverést, a presztízsvesztést. Bár már hozzászokott a kellemetlen helyzetekhez, még mindig érték újabb meglepetések, ezért nem szerette volna, hogy az ilyen beszélgetéseknek bárki is a fültanúja legyen: - Egy halott csecsemő miatt legfeljebb pár százezer dollár kártérítést ítélnek meg. Az agykárosodottak viszont több millióba kerülhetnek, úgyhogy az ég szerelmére, ne akarjon újraéleszteni olyanokat, akik amúgy csak vegetálnának... És ezen a vonalon beszélt legújabb üzleti partnerével is. Feltárcsázta azt a távolsági számot, amelyet most már fejből tudott. - Fountainhead Gyógyszergyár - szólt a vonalba a recepciós jellegzetes spanyol akcentussal. - A 265-ös melléket legyen szíves. Néhány csöngés után egy férfi szólt bele. - Tessék? - Itt Edwards. Azért hívom, amiről a legutóbb beszéltünk. Azt hiszem, ideje, hogy nyélbe üssük az üzletet. Június 24. vasárnap, délelőtt 10 óra 35 perc

Suliivan fantasztikus eredményeket produkál, dr. Hamlin -mondta Rachael Jorgenson vasárnap reggel, amikor telefonon számolt be a sebésznek a betegeiről. A férfi hétvégén sem volt képes szabadulni örökös aggodalmaitól, ezért inkább nagy ívben elkerülte a kórházat, és a gyakornokokat bízta meg azzal, hogy viziteljék végig a betegeit. - Most már ideje volna a légcsőmetszésnek. Hamlin gyomra fájdalmas görcsbe rándult ennek hallatára. - Igazán? - kérdezte, és megtörölte izzadt homlokát. Éppen háza alagsorában, a konditeremben edzett, amikor a felesége lekiabált neki, hogy menjen fel, mert telefonon keresik. - Igen. Dr. Ingram is itt járt ma nála látogatóban. És megkérdezte, mikorra tervezzük a beavatkozást. Egyrészt jobb lenne a betegnek, másrészt a nyílást lefedve beszélni is képes lesz majd. Igaz, hogy a csuklóját nem tudja mozgatni, és a karjára sem támaszkodhat, de a jobb kezével már megtartja a csészét, és a bal keze ujjait is elkezdte mozgatni, úgyhogy... - Hétfőn megcsináljuk - szakította félbe a férfi. Émelyegni kezdett a gyomra, ha arra gondolt, hogy Suliivan majd előáll a farbával, és az összes nővér hallani fogja a vádaskodását az intenzíven. Most először érezte úgy, talán mégis csak igaza volt Blaine-nek és Lockman-nek az egyedüli megoldást az jelentené, ha a nő meghalna. Nem mintha valaha is megfordult volna a fejében, hogy eltegye őt láb alól. Végtére is orvos. Ám egy légcsőmetszés még akkor sem teljesen veszélytelen beavatkozás, ha tapasztalt orvos végzi el. Amennyiben pedig egy gyakornokra bízza, akkor bármi megtörténhet. - Tulajdonképpen ön is elvégezhetné ezt a beavatkozást. Nos, lásson neki, készítsen elő mindent, ami kell - mondta hirtelen ötlettől vezérelve. Ám a gyomra azon nyomban görcsbe rándult az idegességtől. Uramisten, mégis mit csinálok? - Rendben, dr. Hamlin... - Egyéb...? - Nos, a betegekkel kapcsolatban semmi egyéb. De szeretnék találkozni önnel, magánemberként. Hamlin elvörösödött, és hátat fordított a feleségének, aki ott ült a közelében, és a vasárnapi újságot olvasgatta. - Erről most nem beszélhetek - súgta a telefonba. - Én nem is beszélgetésre gondoltam, Tony - mondta a gyakornok érzékien búgó hangon. - Megint találkozhatnánk az irodájában, és kiértékelhetné, mennyit fejlődtem az utóbbi időben a felügyelete alatt. A problémái dacára, vagy éppen azok miatt ellenállhatatlanul csábítónak érezte a nő ajánlatát. - Majd visszahívom - felelte, miközben érezte, hogy látványos merevedése van, így egy darabig a felesége felé fordulni sem mert. - Csak nincs valami baj a kórházban, drágám? - kérdezte az asszony. - Csak a szokásos, tudod. A gyakornokok mindig panaszkodnak, hogy túl szoros az ellenőrzés, mégis képtelenek végigcsinálni a hétvégét anélkül, hogy fel ne hívjanak

valami problémával. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy be kell menned a kórházba? Szerettem volna a Plazában teázni ma délután. Tudod, menynyire imádom a szendvicseiket, meg a süteményeiket is... Persze hogy tudom, gondolta a férje, és az asszony visszeres, vastag combjára tévedt a tekintete, amely kivillant virágmintás köntöse alól, fölötte pedig több rétegben redőződött hájas hasa. Szórakozott mozdulattal végigsimította saját, sima, izmos hasát, amire -hatvanegy éves lévén - joggal lehetett büszke. Nemcsak férfiúi büszkeségét, hanem orvosi pozícióját is erősítette a jó fizikuma, és ő egyformán fontosnak tartotta mindkettőt. A felesége azonban idegesítette - mint az is, hogy az asszony szemlátomást beletörődött az öregedésbe. Ő nem. Tudta, mi kell ahhoz, hogy fiatalnak érezze magát. És most rögtön szüksége van egy nagy dózisra ebből a csodaszerből azaz Rachael Jorgensonból. Ám egy órával később, amikor megérkezett az irodájába, a kórházi e-mail-postájában egy váratlan üzenet fogadta. Négyszemközt kell beszélnünk arról a páciensről, akit az intenzíven kezelsz. Találkozzunk a Bryant Parkban hétfő este a filmvetítésen. Nyolc-harmincra foglaltattam asztalt a nevedre az étterem emeleti teraszán. Miután a filmet elkezdték, észrevétlenül odamegyek majd hozzád. Semmi szükség arra, hogy bárki is együtt lásson bennünket P. L. A keltezés szerint szombat délután érkezett a levél, de nem Edwards kórházi e-mail címéről, hanem az East Village-ben található egyetem egyik internetkávézójából. Hamlin úgy érezte, egyedül abban reménykedhet, hogy Edwards ez alkalommal megértőbb lesz és hajlandó segíteni neki. Hamlin kitörölte az üzenetet - épp abban a pillanatban, amikor Rachael belépett az irodája ajtaján - mégpedig kopogtatás nélkül. A műtőben viselt zöld köpeny volt a rezidensen, alatta pedig - mint ezt Hamlin hamarosan megtudta - semmi egyéb. Június 25. hétfő, 9 óra 15 perc Nézze, jo, pontosan tudom, a gyógyszerek okozta hallucináció olyan életszerű is lehet, hogy képtelenség elkülöníteni a valóságtól. De egy idő múlva a hallucinálók többnyire belátják, hogy csak képzelődtek. Kathleen azonban minden hiszti nélkül kitart a véleménye mellett, és egy pillanatra sem bizonytalanodik el. úgyhogy már kezdem magam is hinni azt, ami eleinte hihetetlennek tűnt. - Gondolja, hogy valóban molesztálta őt? - Tudom, hogy őrültség ezt mondani, mert annyira abszurdnak hangzik, de képtelen vagyok szabadulni ezektől a paranoiagyanús vádaktól. Sehogy sem sikerül kiverni a fejemből. Richardkérte meg Jo O'Brient, hogy kávézzanak együtt nála, az irodájában. Először is megeskette a nővért, hogy hallgatni fog, mint a sír, aztán előállt azzal, ami a lelkét

nyomta: mit is hajtogat Kathleen Hamlinről, most már csaknem egy teljes hete. Az íróasztalánál ültek, Egymással szemben. - Sajnálom, hogy önre zúdítottam ezt az egészet, de úgy éreztem, ha nem beszélek valakivel erről, akkor hamarosan megőrülök. A nő előrehajolt és megérintette a keze fejét. - Örülök, hogy elmondta, Richard. Olyasmi ez, amit nem szabad Magában tartania az embernek. - Biztosan csak képzelődik - tépelődött Richard. - Eddig leg alábbis ezt mondogattam magamban. De most már én sem tudom, mit gondoljak. - Az ön helyében inkább vállalnám azt, hogy Kathleen javára tévedek. Szerintem tegyen feljelentést ellene! - De ön is tudja, mit jelent egy orvos pályafutására nézve, hogy szexuális zaklatással vádolják. Még egy kósza pletyka is elég lehet ahhoz, hogy véget vessen a karrierjének. - Akkor is ezt mondaná, ha egy páciensétől hallaná ugyanezeket a vádakat? Akkor is tétlenkedne? Richardmeghökkentőnek találta a kérdést. - De igen! Persze, nem törném ki az orvos nyakát. Először megpróbálnék a végére járni a dolognak, mint most is. - Akkor miért habozik? Richardnem mondhatta ki a teljes igazságot. Kész őrültségnek tűnt az, amivel Kathleen eleinte vádolta Hamlint - miszerint befecskendezett valamit az agyába -, ezért az általa később mondottakat sem vette komolyan. Ám most arra gondolt, ha Hamlin valóban fogdosta őt, akkor talán az első vád is megalapozott lehetett. De nem, ez a feltételezés annyira abszurdnak tűnt, hogy inkább elő sem hozakodott vele Jo előtt. - Mindketten pontosan tudjuk - folytatta a nővér -, hogy az a fickó hírhedt nőcsábász. Meg se tudnám számolni, hány nővérrel gyakornokkal lehetett már dolga. - De az ilyesmi két felnőtt ember egyetértésével történik Vagy talán hallott már olyan pletykát is, miszerint erőszakoskodot egy páciensével? Vagy azok a nők, akik lefeküdtek vele, panaszt emeltek ellene? Jo eltöprengett a kérdésen, és közben a mennyezetet bámulta. Bizonyára az emlékezetében elraktározott kórházi pletykák között kutakodott. - El kell ismernem, hogy soha nem volt még példa erre - bökte ki végül. - Nos, én sem emlékszem ilyen esetre. És azt is be kell vallanom önnek, hogy kihasználtam a pozícióm adta lehetőségeket. Végignéztem Hamlin itteni anyagát. Makulátlanul tiszta. A nyilvántartásunk szerint soha senki sem emelt még ellene ilyen jellegű panaszt. - Akkor mit fog tenni most? - Bárcsak tudnám! Ez az ember végtére is fantasztikus műtétet hajtott végre Kathleenen. Csodával határos módon megmentette az életét, én meg azzal viszonozzam hősies erőfeszítéseit, hogy... - Találkozott vele mostanában? Nem érzi úgy, mintha Hamlin titkolna valamit? Nem viselkedik furcsán az ön jelenlétében?

- A múlt héten elég nagy volt a feszültség közöttünk, de ennek inkább csak én lehettem az oka. Az első reakcióm az volt, hogy torkon ragadom, és kiszedem belőle, mit művelt Kathleennel. Ugyanakkor szégyelltem magam, amiért feltételezni merek róla ilyesmit. - És mikor beszélt vele utoljára? - Ma reggel, egészen korán. És csak röviden. Azt mondta, intézkedett, hogy Kathleenen ma délután végrehajtsák a légcsőmetszést. - Akkor várjon, és utána tisztázza vele a helyzetet. Ez azért is jó hír, mert ha eltávolítják a torkából a csövet, Kathleen képes lesz beszélni. Először is hallgassa végig, amit mond. Tőle magától hallva jobban el tudja dönteni, igaznak tartsa-e a történetét vagy sem. És aztán szembesítse ezzel Hamlint. Ha pedig úgy látja, valami bűzlik, ne habozzon megtenni a feljelentést ellene. Eljött a hétfő este, és Kathleenen még mindig nem hajtották végre az ígért beavatkozást Eredetileg délután háromra volt előjegyezve, de a sok sürgős eset miatt későbbre kellett halasztani. Richardegész délután, majd éjjel is ott téblábolt az osztályon. Feltett szándéka volt, hogy ott lesz Kathleen mellett akkor is, amikor elvégzik a bemetszést. Este fél tízkor kapta a hívást a sürgősségin, miszerint készen állnak a beavatkozásra. Ám Hamlint, aki egész nap ott sürgött-forgott, most sehol sem találták, és a személyi hívójára sem reagált. Rendszerint a fül-orr-gégészet egyik munkatársa is jelen volt az ilyen beavatkozásoknál, de az idegsebész rutinszerűen rendre elküldte őket. Ez nem keltett különösebb feltűnést: Hamlin híres volt arról, hogy senki mást nem engedett a betegeihez nyúlni. - A pokolba is - szitkozódott Richard. - Talán én magam végezzem el a légcsőmetszést rajta? Jorgenson is időről időre eltűnt a délután folyamán, és szemlátomást türelmetlenül várta már, hogy túl legyen az egészen. Egyszer csak ismét fellibbentette a függönyt Kathleen ágyánál, és bejelentette, Hamlin felhatalmazta arra, hogy kezdje meg azonnal a beavatkozást, ne vesztegessék az időt - ő maga pedig már úton van idefelé. - Ugye mindvégig itt lesz egy aneszteziológus is? - kérdezte Richard. Tény, hogy nemegyszer gyakornokokra bízták a légcsőmetszést, de az ő kézügyességük és gyakorlottságuk igen széles skálán mozgott, és a kórházi szabályzat kimondta, hogy szakszerű felügyelet nélkül nem végezhetnek ilyen beavatkozást. Csak nem fogja hagyni, hogy egy zöldfülű medika az előírások megkerülésével kontárkodni kezdjen, és a végén még valami kárt tegyen Kathleenben! - Már vár bennünket - felelte Jorgenson. Richardmagára vállalta a feladatot, hogy ügyeljen Kathleen lélegeztetésére, miközben kigördítették az ágyával a folyosóra, és elindultak vele a műtő felé. Odabent a bántóan éles fényű lámpa alatt, miközben elrendezték körülöttük a műszereket, Richardelmagyarázta Kathleennek, mi következik ezek után. Azt is hangsúlyozta, hogy injekciót kap, így végigalussza majd a beavatkozást. Persze nem említette, hogy megint csak midazolamot adnak be neki - vagyis ugyanazt a szert, amely a paranoiás

tüneteit kiváltotta. Kathleen pislogott. Igen. Richardúgy értelmezte ezt, hogy megértette, amit kell, és amikor megfogta a kezét, Kathleen már egy erőtlen szorítással is viszonozni tudta az érintését. - Ez igen! - mondta Richardelismerően, látva, hogy már képes mozgatni az ujjait, és örömtől ragyogó arccal nézett le rá. Bár Kathleen kéztartása még görcsös volt, nap mint nap több erőt érzett a szorításában. Ő pedig minden erővel próbálta elhitetni önmagával, hogy szerelme képes lesz a teljes felgyógyulásra. Amint az altatóorvos beadta neki a midazolamot, és átvette Richárdtól a lélegeztetőgép kezelését, a férfi úgy döntött, inkább a háttérbe vonul. Kiment a társalgóba, hogy ne feszélyezze jelenlétével a műtő személyzetét. Hogy addig is agyonüsse valamivel az időt, böngészni kezdte az asztalon halmokban álló magazinokat. Régiek voltak - az egyik még az elnökválasztásról tudósított, amikor a Bush-Gore szavazatok számlálása folyt, és a tőzsdeindex sosem látott magasságokba szökött. Jorgenson egész nap másra sem volt képes gondolni, mint az előtte álló feladatra. A valóságban egészen mást jelent ez a beavatkozás, mint amikor a Vészhelyzetben George Clooney azt mondja: „Adja csak ide azt a golyóstollat, és kerítsen valahonnan egy szívószálat!" A tracheotómia különleges, ritka beavatkozásnak számított. Ezért csak kevés gyakornoknak adatott meg a lehetőség - ha valakire rábízták ezt a feladatot, az különleges bizalmat és megtiszteltetést jelentett: az illető később a kávézóban biztosan eldicsekedett vele a többieknek. A gyakornokok szakmai életrajzában ugyanolyan értékes trófeának számított, mint a teniszezők esetében a világranglistán elfoglalt hely. Azok, akik még „szüzek" e tekintetben, elnémultak az irigységtől vagy nevetgéltek idegességükben, miközben szerencsés társuk beszámolóját hallgatták a részletekről. Akadt, akinek tekintete kételkedést tükrözött, és sokan aggódtak amiatt is, hogy a kiválasztottal ellentétben nekik nem fog ilyen jól menni, ha rájuk kerülne a sor. Jorgenson tudta, hogy a sebészeten minden gyakornok úgy érezte volna a helyében, megfogta az isten lábát, amikor Hamlin aznap reggel vizit közben bejelentette, őt bízta meg a beavatkozás elvégzésével. Érezte, amint rátapadnak az irigykedő tekintetek. Semmiképp sem szerette volna elszalasztani hát ezt a ragyogó alkalmat, éppen ezért hazudta azt, hogy Hamlin már útban van. Fogalma sem volt arról, hol lehet az idegsebész, vagy miért nem válaszolt, amikor a személyi hívóján keresték. De hát mit változtat ez a lényegen?, érvelt magában. Hiszen itt lesz az altatóorvos, hogy Hamlin helyett felügyelje a beavatkozást. Neki ugyanúgy megvan a képesítése a gyakornokok oktatására, mint az idegsebésznek. Nem látott semmi kivetnivalót abban sem, hogy azt hazudta, Hamlin elindult már. A beavatkozás nem szokott tovább tartani tíz percnél, és ha Hamlin mégsem érkezik meg időben, ő már rég befejezi, mielőtt bárkinek is feltűnne a főnöke távolléte. Tony, persze, később majd őt igazolja. Efelől szemernyi kétsége sem volt.

Feltartotta mindkét kezét, majd még egyszer alaposan megmosta a csap alatt, aztán hátat fordított a mosdónak, és határozott léptekkel átment a szomszédos műtőbe. A maszk már rajta volt, a köpenyt most adta rá a jelen lévő nővérek közül az egyik, aztán steril kesztyűt húzott a kezére, amely határozott csattanással feszült a csuklója köré. Precíz és gyors mozdulatokkal végez majd mindent, mert azt akarta, hogy mindenki láthassa: ma este ő itt a főnök, még akkor is, ha egyelőre csak gyakornok. Senki sem szólhat bele a munkájába, és senki sem áshatja alá a tekintélyét. Azt sem szerette volna Persze, hogy bárki is megsejtse.- életében most először hajt végre műtétet élő emberen. Ez idáig csak a patológián, holttesteken végzett tracheotómiát. Mindkét alkalommal rossz helyre, a légcső helyett a bőr alá akarta beerőltetni a csövet, amiért persze ki is gúnyolták a társai. Erről mélyen hallgatott Hamlin előtt. Miért is árulta volna el neki? Hiszen a végén még valaki mást bízott volna meg helyette a műtéttel. - Minden készen áll, doktornő - mondta az aneszteziológus, miután a lélegeztetőkészülékre kötötte Kathleent, és beállított rajta mindent, amit kell. Rendben van. Én a másik műtőbe megyek, ott is el kell indítanom egy altatást. - Elmegy? - Jorgenson gyomrába nyilallt a félelem, ahogy a műtőasztalhoz lépett, s maga előtt látta Kathleen csupasz nyakát. - Természetesen - mondta az altatóorvos, és biztatóan kacsintott Rachaelre a maszk fölött. - Délutántól éjszakáig mindig két műtőben dolgozunk egyidejűleg. Addig is az asszisztensem kezeli a berendezést. Nyugodtan rábízhatom a többit. Mellesleg azt mondta, Hamlin mindjárt itt lesz, nem? - Igen, de... - Akkor... minden rendben. Azzal sarkon fordult, kiment a mosdóba, majd át a másik műtőbe. Rachaelnek egyszerre kiszáradt a szája. Mindkét kezét a steril törlőkendőkre helyezte, hátha így senkinek sem tűnik fel, hogy máris remegnek egy kissé az ujjai. Nem szabad szakorvos felügyelete nélkül elkezdened ezt a beavatkozást, figyelmeztette egy belső hang. Ám a nővérek egy emberként nézték őt, arra várva, hogy elkezdje. A korábban a patológián elszenvedett megalázó kudarcok emléke is arra sarkallta, hogy ne hátráljon meg. Felemelte a szikét. A nővér, aki vele szemközt állt, gondosan megtisztította a műtéti területet, bejódozta, majd alkohollal is áttörölgette, végül steril kendőt helyezett rá, amelynek a közepén nagy lyuk volt. Jorgenson kitapogatta a gégefőt - a pajzsporccal, azaz az ádámcsutkával kezdve, majd lefelé haladt a félkör alakú gyűrűporchoz, onnan pedig a légcső legfelső gyűrűjéhez. Eggyel lejjebb araszolva a bőrhöz illesztette a szike hegyét, majd megnyomta, és néhány centiméternyi széles, vízszintes bemetszést ejtett rajta. De a kezdőkre

jellemzően nem hatolt elég mélyre a szikével, így a vágás jóformán csak a felszínt érintette, és a helyét sem választotta meg elég pontosan. Ráadásul a holttestekkel ellentétben itt azon nyomban fellépett a vérzés - semmit sem látott a vértől, márpedig addig el sem kezdhette a második próbálkozást. - Törlést! - kiáltotta, talán túlságosan is izgatottan. - A nővérek nyugtalanul pillantgattak egymásra. jorgenson a vágásra helyezte a törlőkendőt, de a vérzés erőssége továbbra sem csillapodott. - jöjjön ide valaki, és tartsa a helyén a törlőt, amíg befejezem a metszést! Segítő kezek nyúltak utána máris, és miután vagy egy percig nyomkodták és törölgették, végre ismét láthatta az első bemetszést, és alatta a légcső még érintetlen szövetét. A bal kezével fogta körül, érezte a még benne lévő endotracheális csövet. Vajon előbb ezt kellene kivennem belőle?, tűnődött Rachael, és csak ekkor döbbent rá, hogy a patológiai gyakorlat közben nem is találkozhatott ilyen helyzettel. A boncolt tetemek légcsövéből mindig mindent eltávolítottak. Fogalma sem volt róla, mitévő legyen, így hát egy régi trükkhöz folyamodott. - Az itteni aneszteziológusok hogyan csinálják? Bemetszik a légcsövet úgy, hogy a régi cső még benne van, vagy előbb kiveszik belőle? Korábban már sikerült kibújnia egy hasonló kínos helyzetből ezzel a trükkel - úgy tett, mintha csak a helyi szokásokkal nem lenne tisztában, holott a beavatkozás mikéntje jelentett gondot neki. - Hagyja a helyén a régi csövet, metssze be a légcsövet, azután húzza ki a régit annyira, hogy épp a bemetszés fölött álljon meg -mondta az altatóasszisztens. - Akkor vezetheti be az új csövet. Színes bőrű, megtermett férfi volt, tekintete barátságosan tárgyilagos. Kimerítő válaszával egyértelműen Rachael értésére adta, hogy őt nem sikerült átejtenie az iménti kérdésével. - Köszönöm - mondta, majd átvágta a szürke kötőszövetrészt, amely a fényes, fehér porcok között feszült. A bemetszés nyomán most már feltárult a régi, narancssárga cső egy része. - Húzza hátrébb - hangzott Rachael utasítása, most hangosabban a kelleténél. Az asszisztens azonban ennél sokkal többet tett - először is elzárta a lélegeztetőkészüléket, hiszen a frissen ejtett résen át úgyis kiment volna a levegő, és leengedte a csövet rögzítő felfújható „gallért", hogy kivehessék a csövet. Rachaelnek most jutott csak eszébe, hogy minderre neki kellett volna utasítania a nővéreket. Nyugalom, csak nyugalom, mondogatta magában, különben tényleg baj lesz... - Igyekezzen, doktornő - szólt rá az asszisztens. - Már nem kap levegőt a beteg! Rachael arca lángvörös lett. A férfi olyasmire hívta fel a figyelmét, amit még egy egyetemi hallgatónak is tudnia kell. Sohasem érezte még ilyen zavarban magát. Felkapta a csövet, amelyet be kell vezetnie a légcsőbe, és megpróbálta beilleszteni. A bemetszés azonban túl szűkre sikeredett, nem fért bele a cső. Érezte, hogy az izzadság már patakokban folydogál a hátán, a két lapockája között, és

a homloka is gyöngyözni kezdett. - Túl kicsi a bemetszés! - mondta rémülten, vékony hangon. - Akkor tágítsa ki! - csattant fel az asszisztens, és most már nyoma sem volt eddigi szelíd nyugalmának. A nővérek ugyanakkor gyors egymásutánban kezdték leolvasni a műszerekről az adatokat. - Esik az oxigénszaturáció! - A pulzus és a vérnyomás is gyengül! - Hívom az altatóorvost! - tette hozzá a harmadik, és kiviharzott a műtőből. Jorgenson a bemetszés fölé emelte a szikét, és óvatosan szélesebbre vágta. Még most sem fért bele a cső. - A beteg már kezd kékülni! - Hatvan per harminc a vérnyomása, a pulzusszáma csak negyven. - A francba! - sziszegte az asszisztens, és gyorsan nekilátott, hogy visszahelyezze az eredeti csövet. Felpattant az ajtó. A nővér, aki segítségért sietett az imént, a falon lévő telefonhoz rohant. - Odaát golyót szednek ki a szívből, a beteg keringése összeomlott, senki sem jöhet. Hátha itt van még Steele! Riasztom, akit tudok Felkapta a kagylót, és lenyomta a 0 gombot. - Dr. Steele, haladéktalanul jöjjön a műtőbe! Szükségünk van önre! Jorgenson keze talán sohasem remegett még ennyire életében, mint éppen most, miközben újabb bemetszésre készült. Ez alkalommal viszont túl nagy erővel nyomta meg a szikét, és most már ömlött a vér a vágásból. Megint csak nem látott semmit, mégis megpróbálta behelyezni a csövet, pusztán a tapintására hagyatkozva. Előszörre nem sikerült, így még erősebben kezdte tuszkolni. A cső hirtelen megszaladt, és eltűnt a résben. - Megvan! - kiáltotta. Az asszisztens odahelyezte a pumpát a cső kilógó végéhez, és munkához látott, hogy levegőt juttasson bele. A vér minden egyes nyomásra felbugyborékolt. Az egyik nővér Kathleen mellkasára helyezte a sztetoszkópját. - Nem kap levegőt! - kiáltotta. Megint elszúrta hát... Nem a légcsőbe, hanem valahová a bőr és a légcső közé, a szubkután szövetbe erőszakolta bele a csövet, mint a patológián is. - Sebészt vagy intenzívorvost kérünk a műtőbe azonnal! - visszhangozta a hangszóró a fejük felett újra és újra. jorgenson úgy érezte, menten elájul. Richardekkor tépte fel a műtő ajtaját rémülettől kitágult szemmel. - Mit művelt vele? - kérdezte Rachaeltől döbbenten, Kathleen vérző nyakára meredve. A nővérek gyorsan ráadták a maszkot és a műtősruhát, kesztyűt húztak a kezére. - Újra intubáljuk - utasította Richardaz asszisztenst. - Mehet - mondta az. Már a kezében volt a laringoszkóp és az endotracheális cső - egy mérettel kisebb, mint amit az imént távolított el.

Richardfélrelökte Jorgensont, felkapott néhány gézcsomót a tálcáról. Ezeket a rezidens kezébe nyomta, majd azt mondta: - Szorítsa a légcsőre, és ügyeljen arra, hogy légmentesen lezárja a bemetszést A gyakornok dermedten állt. - Csinálja már! Jorgenson megmozdult, a véres sebbe nyúlva megkereste a nyí-lást az ujjai hegyével, és tamponálni próbált. - Megvan? A nő szótlanul bólintott. - A pulzusa már csak harminc! Nincs mérhető vérnyomása! -jelentette a nővér Richardmellett, aki a műszereket figyelte, de szte-toszkóppal is figyelte Kathleent közben. Az asszisztens felnyitotta Kathleen száját, egyik kezével bevezette a laringoszkópot a nyelve mellett, a másikkal behelyezte a csövet. ismét bekapcsolta a lélegeztetőkészüléket, és megnyomta a pumpát. Jorgenson ujjai körül keletkezett ugyan még néhány bubo-" rék, de korántsem olyan sok, mint az előbb. - Megy a levegő - mondta a nővér, aki Kathleen tüdejét hallgatta. - Pulzusszám és vérnyomás emelkedik. - Az oxigénszaturáció is. Megkönnyebbült sóhajtások törtek elő a jelenlévőkből. Ebben a pillanatban rontott be a műtőbe dr. Gordon Ingram. Az arca vörös volt, levegő után kapkodott. - Mi történt? - kérdezte. - Épp egy értekezletet vezettem, amikor hallottam, hogy baj van az intenzíven. Mivel újra meg újra be mondták, hogy szükség van segítségre, gondoltam, idesietek, hátha én is segíthetek. Richardránézett. - El tud még végezni egy tracheotómiát, Gordon? - kérdezte. - Persze. Olyan ez, mint a kerékpározás. Az ember az ilyesmit sohasem felejtheti el, ha egyszer megtanulta. - Akkor arra a szívességre kérem, hogy fejezze be a beavatkozást Kathleenen. - Hogyne - mondta. - Egy perc, és bemosakszom. - És ha ezzel elkészült, elindíthatja a vizsgálatot, hogy mi történt itt, és miért nem érkezett meg Hamlin. Richardekkor Jorgensonra nézett. Kék szeme hideg volt, akár a jég." - Ami önt illeti... mostantól fogva dr. Ingram kezében van a sorsa - mondta. - De Kathleen Sullivannek még a közelébe sem mehet. Ha mégis meglátom, személyesen gondoskodom arról, hogy ne kaphasson engedélyt az orvosi praktizálásra. Még arra sem, hogy levágja egy beteg körmét, nemhogy valakinek az agyában turkáljon! Jorgenson nyelt egyet, és szó nélkül távozott a műtőből. Egyre csak azon járt az esze, valahogy majd csak rendbe hozza még ezt a dolgot. A személyzeti társalgó felé tartott, rogyadozó lábakkal. Kitöltött magának egy csésze hideg kávét, aztán egy fotelbe

vetette magát, és azon törte a fejét, hogyan tudná megvédeni magát. Végtére is az aneszteziológus magára hagyta. Ha vizsgálat indul az ügyben, akkor neki el kell ismernie, hogy elmulasztotta felügyelni a beavatkozást. Ami pedig azt illeti, hogy ő azt állította, Hamlin hamarosan megérkezik... nos, Tony biztosan megérti majd az érvelését, és alátámasztja az állításait. Egész egyszerűen azt mondja majd neki, úgy érezte, Hamlin is ezt a választ várta volna el tőle ebben a helyzetben, hiszen egész nap együtt voltak és várták, hogy sor kerülhessen végre a beavatkozásra. Különben is csak neki akart időt nyerni, amíg meg nem érkezik a műtőbe. Igen, mindvégig kitart majd emellett az érvelés mellett. Tony sem vonhatja őt felelősségre, hiszen ő volt az, aki nem jelent meg a beavatkozás időpontjában, ugyebár? És ráadásul ő az az orvos az osztályon, aki a gyakornokok munkáját is értékeli, így hát jó esélye van arra, hogy ez az incidens nem befolyásolja hátrányosan a további pályafutását. Apránként összerakosgatta a stratégiáját, hogy elejét vehesse a katasztrofális következményeknek. Azt önmaga előtt sem ismerte be, az a legnagyobb előnye az elkövetkező csatákban, hogy ő a főnök szeretője. Azt sem akarta végiggondolni, hogy - védendő a mundér becsületét meg a kórházét - se Tony, se a kórház vezetése nem tehet mást, mint hogy olyan gyorsan eltussolja az ügyet, ahogy csak lehet. Ez az alapvető érdekük, s az erre való törekvés még mélyebbről fakad, mint a zsigeri férfivonzalom egy nő iránt. Jorgenson nem volt hideg fejű stratéga, nem szerette magát másokat manipuláló amazonként látni, inkább abba kapaszkodott ösztönösen, hogy női-sége egyrészt most a helyzet záloga, másrészt segíti eligazodni az ellenséges terepen, s a kellő pillanatban majd biztosan tudja, mit kell tennie, mondania. Mindez inkább a sarokba szorított állat Ösztönös védekezése volt, semmint racionális eszmefuttatás arról, hogy mit tett helytelenül, annak mi a következménye, és mit tehet ez ellen. A tudat, hogy még rendbe hozhatja a szénáját, ugyanolyan megnyugtatóan hatott rá, mint egy kisgyermekre az édesanyja ölelése. Volt azonban valami, amit nem tagadhatott - ezzel elúszott annak az esélye, hogy a gyakorlat végeztével valaha is álláshoz jusson itt, a New York City Kórházban. Legkésőbb holnap reggelre futótűzként terjed majd el a hír a folyosókon, hogy csődöt mondott, amikor tracheotómiát kellett volna végrehajtani a híres Kathleen Sulli-vanen - aki ráadásul Steele kedvese. És ezzel nyilván új erőre kapnak azok a pletykák is, miszerint ő meg Tony szeretője. A hét végére pedig ez a történet skarlátvörös szálként ékesíti majd a kórházi Pletykák szövedékét. A Bryant Park egyhektárnyi zöld területe úgy néz ki a térképen, mintha postabélyeget ragasztottak volna oda. A New York City Könyvtár mögött, a Negyvenedik és a Negyvenkettedik utca között található. Hétfő esténként szabadtéri filmvetítéseket tartanak itt, és ilyenkor mindig nagy a tömeg. Hamlin utat vágott magának a hatalmas mozivásznak előtt, a fűben üldögélő több száz ember között, és az étterem felé tartott, amelyet Edwards választott találkozásuk helyszínéül: a könyvtárépület hatalmas ablakai, a fenséges homlokzatok előterében alakították ki, és a legfelkapottabb helyek közé tartozott az egész városban. Naná, hogy Edwards ide akart jönni, gondolta

Hamlin. A nőgyógyász minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy kényeztesse a gyomrát. A pincér azonnal megjelent, amint elfoglalta a helyét az emeleti terasz egyik sarkában, ahonnan pompás kilátás nyílott a pázsitos téren gyülekező sokaságra. Jóformán bele se nézett az étlap kínálatába, máris rábökött az első ételre a listán. Cseppet sem volt éhes, de érezte, hogy különben nem fog szabadulni ettől a túlbuzgó pincértől, aki egészen odahajolt fölé, és figyelmeztette, hogy a konyha hamarosan bezár. Edwards valószínűleg bármit felfal, amit csak rendel neki. Tökéletes szélcsend volt - a fák között megrekedt a nappal felhalmozódott hőség, a tér körüli nagy autóforgalom miatt barna benzincsíkok kígyóztak a levegőben. Ezt a szagot érezve Hamlin arra gondolt, vajon miféle méreg jut még ma a szervezetébe. Mit akarhat Edwards? Ivott egy kortyot a jeges vízből, hogy csillapítsa nyugtalanságát. Arra gondolt, mostanra már biztosan Edwards is belátta, hogy rosszul sült el az az őrült ötlete, amivel hiteltelenné akarták tenni Sullivant, és ha a nő életben marad, akkor ez az epizód olyan aduvá válik a kezében, amivel véget vethet a karrierjének. Vagy ez a behemót Edwards tán arra akarja rávenni, hogy egyedül vigye el a balhét? Akkor komplett idióta... Hamlin az órájára pillantott. Nyolc óra harmincöt perc. Rachael már biztosan bevitte Sullivant a műtőbe. Vajon sikerül neki, vagy elszúrja? Egész nap azon mesterkedett, hogy elhitesse a becsvágyó gyakornokkal, egymaga is képes végrehajtani a beavatkozást. Egyfelől így könnyebben mozgásba hozhatta az eseményeket, másfelől úgy is tudta, hogy valamilyen ürüggyel az utolsó pillanatban kimenti majd magát. A többi már a nő mohóságán múlik. Úgy számolta, ehhez társul majd az örökké elfoglalt aneszteziológusok szokásos türelmetlensége, aminek remélhetőleg az lesz a vége, hogy a gyakornok Kénytelen egyedül elkezdeni a beavatkozást. Hamlinnek ugyanakkor forgott az egésztől a gyomra. Dacára mindannak, amit ez idáig elkövetett, semmiképp sem akarta megölni Sullivant. És miután napközben többször is összetalálkozott a gyakornokkal, rájött: szervezkedés helyett elég csak hagynia, hogy az események a maguk logikája szerint, természetes medrükben haladjanak tovább. Mire nagy késéssel elkezdik a beavatkozást Sullivanen, beesteledik, és ő amúgy sem lesz már a kórházban, hiszen Edwardsszal találkozik. És ha egy gyakornok van annyira ostoba, hogy elvállal egy olyan kockázatos dolgot, mint egy tracheotómia felügyelet nélküli elvégzése, a műtők közt rohangáló altatóorvos pedig hajlandó asszisztálni neki ehhez -nos, ez már nem az ő felelőssége. Igen, ez lesz a legjobb - legalábbis megfelelő ideológiának tűnt ahhoz, hogy ne érezzen bűntudatot. A legfontosabb, hogy valahogy megússzam ezt az egészet anélkül, hogy Suliivan feldobna, gondolta eddig, ám lassacskán kezdett elbizonytalanodni. A gyilkosság mégiscsak gyilkosság, és a lelkiismeretén még a szavak további csűrésével-csavarásával sem könnyíthet. Valójában abban sem lehet biztos, hogy egy csapásra megszűnnek a gondjai azzal, ha Suliivan elpatkol. Hiszen még Steele-lel is számolnia kell. És kevés esélyt látott arra, hogy olyan felelőtlen altatóorvos kerüljön a gyakornok mellé, aki hosszabb időre magára hagyja őt a műtőben. Kortyolt még egyet a jeges

vízből. A folyadék dermesztő hidege jótékonyan csillapította a forróságot a testében. Nyolc óra negyven perckor a tömeg türelmetlen fütyüléssel és tapsolással jelezte: szerintük ennél sötétebb már nem is lehet itt, Manhattan szívében, vagyis legfőbb ideje, hogy elkezdjék a film vetítését. Hamlin nemigen figyelte, miről szól a ma esti mozi - folyton az óráját nézte, és pásztázta a környéket, hátha feltűnik végre Edwards. A film fekete-fehér volt, a vászonról ezüstös fény verődött vissza, így elég jól lehetett látni a sötétben is. Biztosan észreveszi, ha Edwards felé tart a pázsiton át. De hol a pokolban lehet ilyen sokáig? A film szirupos kísérőzenéje betöltötte a teret, ő pedig egyre idegesebb lett tőle. A vásznon Fred MacMurray egy kihalt irodaépületbe igyekezett behatolni, majd egy Keyes nevű fickónak szóló kódolt üzenet megfejtésével bajlódott. Hamlin megint csak Sullivanre gondolt. Ha van egy kis mázlija! akkor sikerül a tracheotómia. És vajon már túl is van rajta? Megnézte a mobiltelefonját. Be volt kapcsolva. Ha a nő meghalt volna, már biztosan keresnék a kórházból. Hamlin most döbbent csak rá, hogy bármi legyen is a beavatkozás eredménye, ő mindkét lehetőségtől egyformán retteg. Fél tízkor már attól kezdett félni, hogy Edwards el se jön. Lehet, hogy őt iderendelte, miközben a többiekkel tart kupaktanácsot? úgy döntött, mégis feldobja őt a rendőrségen, csak hogy mentse a saját bőrét? Nem, itt még biztosan nem tartanak. Addig semmiképp sem tennék meg, ameddig esélyt látnak arra, hogy Suliivan vádaskodásait senki sem veszi komolyan. Hiszen nekik is túl nagy árat kellene fizetniük, ha a rendőrséghez fordulnának. Erőnek erejével próbált a vetítővászonra figyelni, hogy szabaduljon ezektől a gondolatoktól, de egyre rosszabbnak érezte az esélyeit, és a film cselekménye is csak tovább táplálta nyugtalanságát: mindenféle gyanús alakok szerepeltek a gyilkosságról és ármányról szóló történetben, ami fokozta benne az érzést, hogy sorsa máris megpecsételődött. Úgy érezte, mintha a vásznon látható színészekhez hasonlóan ő is egy fatális történet szereplője lenne, és hiába pillantgatott ide-oda idegességében, továbbra sem látta Edwardsot. Miközben a sötétségbe meredt, Fred MacMurray ezt mondta: - Mikor az utcán sétáltam, egyszer csak úrrá lett rajtam az érzés, hogy végül minden rosszra fordul. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, Keyes, mégis ez van. Segíts, kérlek! Még a saját lépteim zaját sem hallottam. Mintha máris meghaltam volna... Meghúzta magát a sötétben, miközben az éjjeliőrt figyelte. Még idebent, a hatalmas kőépület szívében is hallani lehetett a távolból! ideérkező zene foszlányait és egy párbeszéd részleteit. Miután még péntek délután alaposabban szemügyre vette Hamlint, úgy gondolta, nyugodtan előkészítheti a terepet az akció folytatásához. Az e-mailek, amelyek ismeretlen feladótól érkeztek, olyan súlyos vádakat

tartalmaztak, hogy mindenképpen lépnie kellett. Az meg sem fordult a fejében, vajon igazak-e ezek az állítások. A légióban, amelynek katonája volt, kulcskérdésnek tekintették a biztonságot. Az üzenetek, utasítások mindig olyan úton-módon jutottak el hozzá, hogy még ő se bukkanhasson a feladó nyomára. Ez volt a bevett gyakorlat. Ami pedig az információk hitelességét illeti? Amennyiben ezek alátámasztották előre kialakított véleményét, és nem volt olyan érzése, hogy a rendőrök akarják lépre csalni, sem ő, sem a társai nem kérdőjelezték meg az értesüléseik valódiságát. A Hamlint illető vádak megerősítették az orvosokkal kapcsolatos gyanúit, és a megbízatás az igazságérzetével is összhangban állt. Még aznap kiválasztotta hát a helyszínt, és gondosan felmérte az épületet. Ekkor még nem szánta rá magát, hogy be is teljesítse a küldetését, úgy gondolta, ha az előkészületek során bármi gyanúsat talál, inkább visszalép. De minden a legnagyobb rendben ment. így aztán szombaton el is kezdte a terv megvalósítását. Egy internetkávézóból P. E. monogrammal ellátott e-mailt küldött Ham-linnek, miután azt az információt kapta, erre biztosan bekapja a csalit. Vasárnap pedig összeszedte a szükséges felszerelést. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Négy órával ezelőtt, úgy fél hat körül beosont a könyvtárba a Negyvenkettedik utcára nyíló bejáraton keresztül. A kezében aktatáskát tartott, karján esőkabátot. A zsebében egy palack víz, golyóstoll alakú zseblámpa, valamint a könyvtár alaprajza lapult, amelyet az előző napi terepszemle során vett magához az információs pultról. A kabátja bélésében bevarrva egy szétszedett M-4-es gépfegyver csöve lapult - úgy elhelyezve, hogy ha a karjára teríti a felöltőt, az akkor is függőlegesen álljon. A többi kelléket a táskában tartotta, két nagy tapadókoronggal, egy üvegvágóval és egy tár tölténnyel együtt. Egyetlen éjjeliőr volt csupán a közelében - egy egyenruhás nő, aki az ajtó mellett egy kis fabódéban üldögélt és egy magazint olvasott. Még csak fel sem pillantott. Nem indult el felfelé az Astor Hallnak nevezett előtér széles, az emeletre vezető lépcsőjén, ehelyett inkább balra fordult. Itt az első helyiségben bézs színű, zárható szekrények sorakoztak - a személyzet tagjai itt tartották személyes holmijukat. Sehol egy tábla sem je-lezte, hogy nem szívesen látják itt a látogatókat. A padokon néhány férfi és nő üldögélt, kávézgattak és beszélgettek. Egyetlen pillantást se vetettek rá, így hát akadálytalanul továbbhaladhatott, az épület gyomra felé. Hamarosan odaért a hatalmas belső rakodórámpához, amely akkora volt, hogy nyugodtan elfért rajta akár egy kamion is. Most éppen üres volt, de magát a csarnokot csak egy nagy vaskapu választotta el az utcától, ez azonban olyan masszívnak tűnt, hogy még King Kongnak is komoly feladatot jelentene a felfeszítése. A rakodótér alsó szintjén haladt tovább, át a túloldalra, gondosan kerülgetve a nagy olajfoltokat, nehogy belelépjen valamelyikbe, és feltűnő nyomokat hagyjon maga után. Azután felsietett egy rövid lépcsősoron, amelynek végében egy ajtó állt, rajta egy tábla ezzel a felirattal: SZÁLLÍTMÁNYOZÁS. Benyitott és bepillantott a helyiségbe. Odabent

rakodómunkások egy csapata dolgozott: ládákat pakoltak a tágas terem túlsó végében, és egyikük sem figyelt fel rá. Beosont hát, és egy dobozokból álló magas halom mögött - annak fedezékében - végighaladt a helyiségen, az egyik sarokban lévő lépcsőhöz, és nesztelen léptekkel felsietett az első fordulóig. Sehol egy teremtett lélek a közelben. Hamarosan az első emeleti mikrofilmolvasó-terem ajtaja előtt találta magát. Gyorsan végighaladt a szomszédos raktáron, a hátsó falhoz, ahol egy nagy halom doboz mögött ismét elrejtőzhetett egy időre, itt leült és várt. Hat órakor elkezdték lekapcsolni az épületben a világítást. A tőle egyre távolodó könyvtári dolgozók beszélgetése fokozatosan halkuló foszlányokban jutott el hozzá, majd miután becsukták maguk után az ajtót, csend lett és sötétség. Kilenckor - a parányi zseblámpával világítva az utat maga előtt - elindult a lépcső felé, amely a mikrofilmolvasóba vezetett. Ott ismét várt egy ideig, hátha egy éjjeliőr arra jár. Negyed tízkor visszhangzó lépteket hallott a terem felől, de hamarosan ezek is távolodni kezdtek. Ugyanezt tapasztalta péntek este is, amikor azért rejtőzött el ugyanitt, hogy megfigyelje az éjszakai személyzet mozgását. Még vagy tíz percig várt a csöndben, aztán -mivel nem hallott semmiféle neszt - lábujjhegyen lopakodva kisietett a folyosóra. Itt égtek ugyan a lámpák, de gyér volt a fényük, és amikor felmérte a terepet, látta, hogy ezt a területet nem figyelik ipari kamerák, úgyhogy tökéletes biztonságban érezhette magát. Az olvasóterem ajtajának elektronikus zárja feltételezhetően része volt a riasztórendszernek, de az ajtó felső harmadát üvegtábla Képezte. Gondosan elhelyezte rajta a tapadókorongokat, körbevágta az üvegvágóval, majd kiemelte az üvegdarabot a helyéről. Aztán a fakeret peremébe kapaszkodva felhúzta magát, és bemászott a helyiségbe. A falat tőle jobbra mahagónilambéria borította, előtte hosszú fapult húzódott. A zseblámpája fényében érett, sötétvöröses volt a színe. A helyiség távolabbi vége felé világított ezután, ahol padok sorakoztak, azokon pedig számítógép-monitor nagyságú vásznak. Elégedetten állapította meg magában, hogy előző látogatása óta semmi sem változott itt. A hatalmas könyvszekrény is ugyanott állt, mint akkor - a hátsó ablak alatt. Ha felmászik rá, könnyedén átjuthat oda, ahová kell. Már pénteken alaposan szemügyre vette, és tudta: nincs szüksége semmiféle szerszámra ahhoz, hogy kinyissa. Még akkor meggyőződött arról is, hogy ez az ablak a teraszra néz, amely már az épület melletti étteremhez tartozik. Ám még mielőtt kimászott volna innen, szemrevételezte a többi ablakot is. Ezek a Negyvenedik utcára néznek. Közülük az ötödik tűnt a legalkalmasabbnak - amikor odakintről is felmérte az épületet, látott egy alumínium előtetőt, amely úgy fél méterrel ennek az ablaknak a párkánya alatt húzódik. Onnan könnyen átugorhat a kőfal tetejére, arról pedig le a két méterrel alacsonyabban lévő járdára. A filmvetítés szerencsére elég hangos háttérzajt biztosít ahhoz, hogy észrevétlenül elmenekülhessen majd. Ismét elővette a tapadókorongokat és az üvegvágót, hogy lyukat csináljon az ablakra. Felkapaszkodott, és körülnézett. Az éjszakai látványt a távoli, hatalmas mozivászon uralta ezüstös fényeivel. Úgy

saccolta, vagy ezer ember nézheti a filmet, de őt most csak egy érdekelte a jelenlévők közül. Megcsapta arcát a kinti meleg levegő, és érezte a kipufogógázok bűzét. Az utcán nagy volt a forgalom, a zaj egy részét autótülkölés tette ki, hátteret szolgáltatva Edward G. Robinson és Fred MacMurray Párbeszédéhez. Az előbbi valamennyi gyilkos helyzetének kilátástalanságát ecsetelte: - Ezek embert öltek. És ez nem olyan, mint amikor egy társaság tagjai együtt utaznak egy buszon, és tudják, hogy bármelyikük bárhol kiszállhat, külön-külön is. Nem. Össze vannak zárva, és együtt kell fenniük, egészen a végállomásig. Csak oda vezet út, és az utolsó állomás a temetőnél van. A párbeszédből azonnal tudta, mennyi ideje van még arra, hogy felkészüljön az akcióra. Már vagy féltucatszor megnézte ezt a filmet videokazettán, hogy kiválassza azt a jelenetet, amelyik biztosan elnyomja majd a lövések zaját. Nem kellett sietnie. Ráérősen állt neki a fegyver összeszerelésének, és közben átadta magát a jóleső érzésnek, hogy a ma esti akció sikerében már egészen biztos lehet. Hiszen ez idáig minden a legnagyobb rendben ment. Szinte érezte a szájában a siker ízét, és semmiképp sem kockáztatta volna meg, hogy kapkodással szúrjon el valamit. Végtére is az utóbbi néhány napot már úgy élte meg, mint afféle főpróbát - már szinte minden tekintetben letesztelte a tervet, hogy biztosan megvalósítható-e az eredeti változatban. És most itt van, szerencsésen megérkezett a kiszemelt helyre, és már csak magát az akciót kell végrehajtania. A fegyvert még ebben a ráérős tempóban is sikerült összeraknia öt percen belül. A fekete-fehér mozivásznon Barbara Stanwyck ebben a pillanatban mondta ki az ultimátumot: - Senki sem húzhatja ki magát. Együtt kezdtük el, és együtt is csináljuk végig. Ez a pálya. Ugye tisztában vagy vele? Felállt az ablak alatti padra, hogy még jobban lássa az étterem teraszát. Végigpásztázta a neki háttal ülőket, és már kezdte azt hinni, hiábavaló volt minden fáradozása, mert a nagy tömegben meg sem találja Hamlint. Azt a lehetőséget sem zárhatta ki, hogy a pasas el sem jött, vagy ha mégis, mostanra talán már elvesztette a türelmét, és távozott. Milyen nagy kár lenne, gondolta magában, ha az utolsó pillanatban hiúsulna meg ez az akció... Egyszerre csak megdermedt. Ott ült Hamlin, az egyik asztalnál a teraszon, egészen elöl, nem pedig a hátsó asztal mellett, noha ő kifejezetten azt foglaltatta le a nevére telefonon. Ezt a célpontot így sem tévesztheti el - a férfi fehér hajkoronája miatt kitűnik a tömegből, s a vászonról idevetődő ezüstös fények szinte táncolnak rajta. Felvette a szokásos testhelyzetet, hogy célba vegye. Lassan emelte a vállához a fegyvert, és a célkeresztet a tarkójára tartotta. Egyszerre csak fullasztónak találta a hőséget. Érezte, hogy nyirkosan tapad a ruhája a bőrére. Hát akkor nincs más hátra, mint bevégezni, amit eltervezett. Már csak meg kell húznia a ravaszt a megfelelő pillanatban. AZ erre kiválasztott

filmjelenet hamarosan elkezdődik. A kezdet kezdetén tényként fogadta el, hogy ez a lövés örökre megváltoztathatja az életét - hiszen életveszélyes macska-egér já-ték indul majd emiatt a rendőrséggel, amint hajszát indít a többiek ellen. Az e-mail, amely Hamlin viselt dolgairól tájékoztatta, tartalmazta a neveket és bűntényeket, amelyekkel még foglalkoznia kell. Kiszemelt célpontjainak még az írmagját is kiirtja, ha szükséges, mert a hálózat tagjai - szokásukhoz híven - lenyomozták a célszemélyek gyermekeit, hogy tudják, ki melyik iskolába jár. És ha minden jól megy, mire bárkinek a fejében is összeáll a kép, már új fronton folytatja a harcot abban a háborúban, amelyről tudta: végül őt is maga alá gyűri. Óvatosan odatett egy ágdarabot az ablakpárkányra, és aztán moccanatlanul várt. Barbara Stanwyck előhúzta a fegyvert. Erre az ő ujjai is a ravaszra görbültek. És egyszerre dördült el a két fegyver. Tony Hamlin már nem láthatta Fred MacMurray meglepett arcát, amikor Stanwyck golyót eresztett belé. Ehelyett eldőlt, mint egy zsák. Feje a szomszédos asztal mellett ülő asszony vállára zuhant. A nő először azt hitte, hogy részeg - egészen addig a pillanatig, míg észre nem vette, hogy az idegen férfi koponyájából, tarkótájon, hiányzik egy jókora darab. 7. fejezet Június 26. kedd délelőtt A gyilkosság három népszerű New York-i napilap címlapjára is felkerült. ORVLÖVÉSZ VÉGZETT A HÍRES IDEGSEBÉSSZEL A BRYANT PARKBAN ISMERETLEN GYILKOS LŐTTE AGYON AZ AGYSEBÉSZT GYILKOSSÁG A MOZIBAN! Senki sem értette, miért vált egy gyilkos célpontjává a férfi. A felesége fel nem foghatta, mit keresett azon a helyen, ahol megölték. - A férjem utálta a mozit - nyilatkozta a sajtónak. - Utoljára a hetvenes években voltunk moziban együtt. Amikor megkérdezték tőle, mit gondol, kit várhatott az asztalához a férje, amint ezt a pincérnek mondta, a nő egészen elképedt. A kórházban a nővéreknek megvolt a maguk elképzelése arról, hogy mi is történhetett. - Biztosan valamelyik gyakornokot várta oda. Természetesen nőneműt - jelentette ki az egyikük, a többiek véleményét képviselve. Akadtak, akik most már egy pillanatig sem titkolták Rachael Jorgenson iránti ellenszenvüket, szúrós pillantásokat vetettek rá, gúnyosan nevetgéltek rajta.

Ő azonban felvértezte magát - azzal a tudattal, hogy joga van gyászolni a szeretőjét. Nem volt hajlandó szégyenkezni. Konok elszántsággal tette a dolgát, magasra emelt fejjel, büszke testtartással. Eddig is csípős volt a nyelve, mostantól fogva pedig még a nővérekét is felülmúlta e tekintetben, akik rendes körülmények között biztosan megleckéztették volna, hogy végre rájöjjön: ha egy rezidens bajba kerül, akkor nem a munkáját felügyelő orvostól, hanem a nővérektől remélheti, hogy segítenek neki kimászni a pácból - vagy épp ellenkezőleg. Rachael azonban másképpen döntött, és hátat fordított a nővéreknek, így azok már nemcsak gúnyosan mosolyogtak rajta, hanem egyenesen kinevették, valahányszor csak színre lépett. Ám senkinek sem volt oka értesíteni a rendőrséget. Egy kivétellel. - Ha te nem... ha nem hívod a nyomozót... akkor Lisát fogom megkérni erre. Ő... Chet... segít majd nekem... megkeresni McKnightot. Ahhoz, hogy Kathleen beszélni tudjon, Richárdnak be kellett takarnia a nyakából elöl kiálló cső végét egy kis gumilappal. - így a kilélegzett levegő a hangszalagok felé áramlik, vagyis rövidebb tagmondatokat is ki tudsz mondani egyszerre - magyarázta el neki Richardkorábban. Két közlés között elemelte a gumilapot, hogy Kathleen beszívhassa a következő lélegzetvételhez szükséges meny-nyiségű levegőt, és néhány újabb szóval folytathassa félbeszakadt mondandóját. Richarda pulzusát és a vérnyomását figyelte. A műszerek azt jelezték, mindkettő emelkedik, és ettől benne is egyre nőtt a feszültség. Kathleen nem volt olyan állapotban, hogy találkozhasson a New York-i rendőrség gyilkossági osztályának nyomozójával. - Kathleen, még nem vagy elég jól ehhez. - Hazugság - suttogta. - Nem. Túlságosan is megviselt a műtéti beavatkozás. Richardlelkiismeretesen végighallgatta Kathleen beszámolóját arról, hogy Hamlin fogdosta. Nem szépített, és semmit sem hallgatott el, tárgyilagosan sorolta a részleteket, suttogva, de olyan szakszerű megfogalmazásban, ami Richardminden kételyét eloszlatta. Lelki szemei előtt lepergett a jelenet, minden apró részletével. Amikor mondanivalója végére ért, Richardmár alig tudta türtőztetni magát, és meg kellett kapaszkodnia az ágy korlátjában, különben remegett volna a keze tehetetlen dühében. - Ez hihetetlen! Kathleen vett egy nagy levegőt. - Még mindig azt gondolod... Újabb levegővétel. - ...hogy csak hallucináltam? A következőket még nagyobb kínnal mondta ki. - Befecskendezett valamit... az agyamba. Richardnyelt egyet. Aztán még egyet, és harmadszorra is. - Biztosra veszem, hogy ez nem igaz. De ha ma reggel besétált volna ide, akkor puszta kézzel fojtottam volna meg azért, amit veled tett. Én csak azt kérem tőled, bízd

rám a rendőrséget. - Úgy érted... azt elhiszed... hogy fogdosott engem... de a többit nem? Richardismét a műszerek kijelzőit figyelte. Megint emelkedtek kissé az értékek. - Kathleen, elhiszem, hogy azt láttad és azt hallottad, amiről beszélsz. De mit bizonyít ez? Az a történet annyira bizarr, hogy senki sem hinné el, így a rendőrség sem. És biztosan bombázni kezdenének téged olyan kérdésekkel, amelyekre nem tudhatjuk a választ. Éppen ezért szeretném, ha rám bíznád őket. - Majd én... meggyőzöm McKnightot... arról, hogy... mindez... igaz... Richardszeme láttára kúszott egyre feljebb mindkét érték. Talán az lenne a legjobb, ha egy szót se beszélnének erről többet. Valahányszor csak kinyitotta a száját, Kathleen egyre izgatottabb lett. Most pedig könnybe lábadt a szeme. - Légy szíves... - Kathleen... - megbicsaklott a hangja, és újabb feszült csönd telepedett közéjük. Richardhátradőlt a székében, és elvette a gumi-laPot Kathleen gégéjéről. Undorodott önmagától, amiért módjában állt szabaddá tenni vagy elzárni a légutakat, infúziót adni neki, és mert képes felzaklatni őt annyira, hogy az egekbe szökjön a vérnyomása - ugyanakkor képtelen visszaszerezni a bizalmát. Kathleen ökölbe szorította a kezét. Sem a karját, sem a csuklóját nem tudta mozgatni még, és beszélni is csak akkor beszélhetett, ha Richardlefogta a légcsövét. Kiszolgáltatottsága és tehetetlensége miatti dühe sütött a szeméből, miközben a férfit nézte. Amikor Richardismét előrehajolt, és letakarta a nyílást, lehetővé téve számára, hogy ismét megszólaljon, csak ennyit mondott: - Menj a pokolba! Ismét elvette róla a gumilapot, melyet csak annyi ideig tartott rajta, hogy még egyszer levegőt vehessen. Ám Kathleent szemlátomást fárasztották már az újabb és újabb erőfeszítések, és Richardtudta, hogy már nem sokáig fogja bírni a lélegeztetőkészülék nélkül. Bár a spontán levegővételt segítő izmai már kezdtek működni, még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy hosszabb időn keresztül fenntartsák a légzését. Amikor beszélt, halk és rekedtes volt a hangja, szavai sokszor egymásba folytak, mivel nyelvének jobb oldala és a szájának nagyobbik része továbbra is bénult maradt. Richardúgy érezte, meghasad a szíve, hogy egykor csilingelő hangja helyett ezt a szánalmas, akadozó küszködést kell hallgatnia. Ma reggel még érthetően öröm ragyogott az arcán, és lelkesen hallgatta az első szavakat, amelyeket Kathleen kiejtett a száján, mert ez - orvosi szempontból legalábbis - figyelemre méltó fejlődés volt ahhoz képest, hogy kezdetben legfeljebb a szemét volt képes mozgatni. Magánemberként jelentéktelennek érezte ugyanezt a haladást, és vérbeli sebész lévén önkéntelenül is mérlegelni kezdte, mekkora az esélye annak, hogy megint tisztán tudja kiejteni a szavakat. És úgy érezte, ez egészen minimális. Most mégis visszahelyezte a gumilapot a nyílásra, mert nem akarta, hogy Kathleen még jobban korlátozva érezze magát a szabadságában. - Beszélni akarok McKnighttal!

Néhány gyors és felszínes lélegzetvétel után sírva fakadt. Hosszan sípoló hang tört elő belőle, aztán bugyborékolás hallatszott a légcsövéből, miközben feljött a tüdejében összegyűlt váladék. Richardtudta, ha nem szívják ki, akár meg is fulladhat miatta. Jézusom!, gondolta, és a falra akasztott kis műanyag katéter után nyúlt. Ezek szerint a nővérek nem tisztították olyan gyakorisággal a légcsövét, mint feltételezte róluk. Azt persze rossz szemmel nézték, ha ő végezte el helyettük ezt a műveletet Kinyitotta a készülék szelepét, majd a szívócső végét a légcsőbe vezetett, jóval vastagabb katéter végéhez illesztette, és óvatosan belenyomta, hogy a tüdőből is kiszívhassa a váladékot. Kathleen tekintete azonban fájdalomról és dühről árulkodott - olyannyira, hogy kis híján félbe is hagyta a műveletet. - Tarts ki, Kathleen, már csak néhány másodpercet kell kibírnod - mondogatta közben. - Értsd meg, ezt muszáj megtennem. Rossz volt a lelkiismerete amiatt, hogy túlságosan felzaklatta Kathleent, ezért hozzátette: - Előkerítem neked McKnightot. Megígérem. Mire befejezte a váladék kiszívását, Kathleen arca és ajka egészen elszürkült az oxigénhiány miatt. Gyorsan visszakapcsolta a lélegeztetőgépre, és felfújta a kis párnát, amely gallérként vette körül a csövet. Ezzel ismét hallgatásra kényszeritette Kathleent. Az arcába hamarosan visszatért a szín, de nem volt hajlandó többé Richárdra nézni, szemhéját szorosra zárta. És már a megfelelő számú kézszorítással sem adott „igen" vagy „nem" választ Richardkérdéseire. Amikor a férfi megpróbálta ujjait az ő ujjaiba kulcsolni, lassan szétnyitotta a tenyerét, jelezve, hogy ezt sem akarja. - Megígértem, hogy beszélek McKnighttal - érvelt Richard, miközben még tehetetlenebbnek érezte magát, mint eddig. A nyomozó biztosan odafigyel majd minden apró részletre, amikor kikérdezi, bármit mond is neki Kathleen. Az már más lapra tartozik, hogy hitelt ad-e a szavainak. - Felhívom telefonon az irodámból. És amíg rá várunk, átmegyek a radiológiára, és alaposan ellátom Lockman baját, ha nem hajlandó elárulni, mit műveltek veled... Ekkor szétnyílt a függöny mögöttük. Gordon Ingram lépett oda Kathleen ágyához. - Jó reggelt, Richard. Hallották, mi történt Hamlinnel? így már érthető, miért nem volt itt tegnap éjjel. Odalépett Kathleen mellé. Ő csak ekkor nyitotta ki ismét a szemét. - Üdvözlöm, dr. Suliivan. Nekem köszönheti ezt a nem különösebben tetszetős bemetszést a nyakán. Bevallom, azt hittem, ennél ezért jobb a kézügyességem. Felemelte a cső körüli gézlapokat, hogy szemügyre vegye a varratokat, amelyekkel Jorgenson vandál ténykedésének nyomait próbálta eltüntetni. Bár véraláfutásos volt a terület, és kissé duzzadt is, Richárdot meglepte a látvány. - Ügyes kármentő maga, Gordon - mondta elismerően. - Nem is szabad mély hegnek maradnia utána. Egy megfelelően drága gyémánt nyakékkel tökéletesen álcázhatja. Kathleen hol az egyik, hol a másik férfira pillantott. A tekintete ugyanazt a kérdést

fejezte ki közben: Ki ez az ember? Ingram elmosolyodott, és kikapcsolta a lélegeztetőkészüléket. - Hadd halljam, mit is szeretne mondani, dr. Suliivan. Richárdot addig elküldjük vásárolni, mit szól hozzá? Miután megtette a szükséges előkészületeket, és lefogta a nő nyakán a rést, hogy ismét beszélhessen, hozzátette: - Tudok egy kitűnő ékszerüzletet az Ötödik sugárúton. - Ön végezte el... a légcsőmetszést? - Én vagyok a bűnös, mint már mondtam. - És mi történt... dr. Jorgensonnal? - Richardnem mondta még el önnek? A doktornőnek szüksége volt egy kis segítségre - hangzott a válasz. - Látszani fog... a helye? - úgy gondolom, nem nagyon - súgta oda neki Ingram. - De neki mondjuk csak azt, hogy legalább negyvenkarátos nyakláncra lesz szüksége ahhoz, hogy elfedje. Talán tanácsot kérhet Elizabeth Taylortól. Kathleen szeme megcsillant. - Éppen... veszekedtünk. - Igazán? Ez nagyon egészséges dolognak hangzik. De inkább önökre bízom a továbbiakat. - És ön... az új kezelőorvosom? - Nem, továbbra is az idegsebészek viselik majd gondját. De ha gondolja, a tracheotómiával kapcsolatos problémáit szívesen kezelem. - Az jó lenne. - Remek. Nos, akkor további jó csatározást. Ingram ezzel távozott. És neki köszönhetően megszűnt a jeges csönd is. -

Szimpatikus - mondta Kathleen, amikor Richardismét lefogta a nyílást. Nekem is. Tényleg szükségem lesz majd... nyakláncra? Egészen biztosan.

Richard fél óra múlva Lockman iránt érdeklődött a titkárnőjénél. - Az az ember - felelte a nő akkorát sóhajtva, hogy szinte sis-tergett tőle a telefonvonal. - Nem elég, hogy ma még nem jött be, otthon sem tudom elérni. - Nos, ha mégis előkerül, mondja meg neki, kérem, hogy RichardSteele kereste, és hívjon fel azonnal. A saját jól felfogott érdekében, tette hozzá gondolatban. Dr. Suliivan, én nem foglalkozom ilyen ügyekkel - mondta az óriás termetű, színes bőrű nyomozó Kathleen ágya mellett állva. Kathleen megszorította a kezét. Ujjai jóformán eltűntek a férfi lapáttenyerében. Richardés ő több mint egy évvel ezelőtt ismerkedtek meg vele, egy New York és

néhány déli állam elleni bioterror-merénylet idején. Bár az ország azóta sem heverte ki egészen ennek következményeit, közös kalandjaik során ez a harcedzett, szkeptikus nyomozó maximálisan megbízhatónak bizonyult, és Kathleen úgy érezte: ha valakire, hát rá biztosan számíthat most. Lám, alig néhány órával azután, hogy megkapta az üzenetüket, máris itt van, bizonyítva megbízhatóságát. - De előbb hadd mondjam el, mennyire sajnálom a sztrók miatt - folytatta. - A Timesban olvastam róla egy igazán emberi hangvételű, mélyen együtt érző cikket néhány nappal később. Lisa csak a múlt héten olvasta fel Kathleennek ezt az írást - Az én ízlésemnek... túlságosan morbid volt... mint egy nekrológ - suttogta. - És köszönöm... a megnyugtató szavakat. Richardott állt a nyomozóval szemben, és kötelességtudóan hol befogta a nyílást a légcsövén, hol felfedte, hogy beszélni tudjon. - igyekszem... rövid lenni. - Máris hallgatom. Dr. Steele-től úgy értesültem, olyan információ van a birtokában, aminek köze lehet dr. Tony Hamlin meggyilkolásához. És úgy tudom, ő volt az az idegsebész is, aki önt operálta, igaz ez? Kathleen lopva Richárdra pillantott, és azon tűnődött, vajon mindenről tájékoztatta-e már a rendőrt, amit ő szeretne elmondani neki, és vajon mennyire „cenzúrázhatta" a mondanivalóját. És nem minősítette-e gyógyszerek okozta hallucinációnak, amivel eleve megkérdőjelezi szavai hitelét. Ám a férfi egyenesen a szemébe nézett, és halvány, biztató mosolyt küldött felé, ebből tudhatta, hogy nem kell ilyesmire számítania. - Igen... az első éjszaka, hogy... itt voltam... Befecskendezett valamit... az agyamba... Intravénásan... És ezt titokban akarta... tartani. Más betegekkel is megtette... ugyanezt korábban... néhányan meghaltak közülük... A radiológusa azt mondta... akár gyilkossággal is... vádolhatják őket... ha Richardrájön... - Hogy én? - kérdezte Richard. A történetnek ezt a részét még ő sem hallotta. - Mi közöm nekem ehhez? - Vitatkoztak egymással... attól féltek, hogy... te valahogyan rájössz... a mesterkedéseikre... a sürgősségire beszállított... és hamarosan elhunyt... betegek miatt... - A sürgősségin? Nekem nem tűnt fel idáig, hogy valami nincs rendjén... - Több ilyen páciensről... beszélt... hogy arra számítanak... még több lesz... azt hiszem. - Ön erről semmit sem tudott? - kérdezte McKnight Richárdra pillantva, a homlokát ráncolva közben. - Nos, nem egészen... - Nem egészen? - a nyomozó eddig homlokráncolással jelezte helytelenítését, most nyílt döbbenetet fejezett ki az arca. - Azt gondoltam volna önről, ha ilyen gyanús dolgokról értesül dr. Sullivantől, akkor azonnal akcióba lép, hogy kiderítse, mi az igazság. Ezek szerint semmit sem tett? - Tudja, az intenzíven a morfium és sok más gyógyszer miatt is gyakori a betegeknél

a paranoia - mentegetőzött Richard. McKnight a fejét csóválva nézett rá. - Szerintem máris nekikezdhet. Nézzen utána a nyilvántartásukban azoknak a betegeknek, akiket Hamlin is kezelt, és miután bekerültek a sürgősségire, hamarosan elhaláloztak. Öltönye mellényzsebéből tollat és jegyzettömböt vett elő, majd Kathleen felé fordult és odahajolt hozzá. - Mi is ennek a radiológusnak a neve? Kathleen látta Richardfájdalmas arckifejezését McKnight iménti fejmosása közben, mielőtt felelt volna. Remek, gondolta. Ha arcizmai megengedték volna, most olyan mosolyt küldött volna Richardfelé, amely ezt jelenti: „Ugye megmondtam?" - Matt Lockman... és utalt arra... hogy vannak még társaik... - Azt is elárulta, hogy kik ők? - Nem. Kathleen érezte a nyakán, hogy Richardkezében megfeszülnek az izmok, és felpillantott rá. Látta rajta, hogy felderült az arca - nyilván azért, mert eszébe jutott valami, de hogy mi, azt nem árulta el nekik. - Azzal is fenyegetőzött... bármit megtesz... nehogy Richardelmondja a rendőrségnek... - Dr. Steele-t fenyegette? - Azt mondta... elhallgattatja őt... őt és mindenki mást... akinek eljárhat... a szája. - Uramisten - szaladt ki McKnight száján. Hatalmas termetéhez képest igen fürgén pattant fel a helyéről. - Még ma este beszélni akarok ezzel a fickóval. Ez már valami! A fiúk, akik az ügyön dolgoznak, már kezdték azt hinni, egy pszichopata a gyilkos, aki találomra választja ki az áldozatait. - Arra gondol, hogy Lockman ölte meg Hamlint? - kérdezte Richard. McKnight úgy nézett rá, mint egy idiótára. - Úgy gondolom, bőven lesz miért magyarázkodnia ennek az embernek. És gondolom, ön is szívesen feltenne neki néhány kérdést. Nem így van? - De igen. Igaza van. Igazság szerint már ma is próbáltam elérni őt. Nem jött be dolgozni, és a telefonját sem vette fel. Arra kértem a titkárnőjét, amint sikerült elérnie, kérje meg, hogy hívjon engem vissza. A nyomozó ismét Kathleen felé fordult. Megfogta a kezét, miközben sötét szemét gyanakvóan résnyire szűkítette, mintha máris a patkányarcú radiológussal lenne dolga, jóllehet, eddig még nem is találkozott vele. - Függetlenül attól, hogy mit válaszol majd ez a pasas a kérdéseimre, utána beszámolok önnek a fejleményekről, dr. Suliivan. És köszönöm az információkat. Ön csodálatos asszony. Gyöngéden viszonozta Kathleen erőtlen kézszorítását. - Van még valami... - mondta Kathleen. - Igazán? - Hétfőn... nyolc nappal ezelőtt... egy éjszaka... Hamlin fogdosott engem... azt hiszem... azért csinálta... hogy... hiteltelenné tegye... amit mondok... hogy mást se

higgyenek el nekem... hogy őrültségnek tűnjön, amit mondok... mintha a gyógyszer... a morfium okozná... McKnight ismét Richardfelé fordult. - Ön ezt sem hitte el neki? Richardarca rezzenéstelen maradt. Elvörösödött, a szája kes-kenyre préselődött. - Nem, eleinte nem. De most már elhiszem. Kathleennek úgy tűnt, mintha még a keze is remegett volna, miközben visszakapcsolta őt a lélegeztetőkészülékre, pedig az ilyesmi sohasem volt jellemző rá nézve. Richardezzel a gesztussal jelezte, hogy véget kell vetnie a beszélgetésüknek. Közben odahajolt Kathleenhez, és a fülébe súgta: - Sajnálom. Puha csókot lehelt Kathleen halántékára. A nő soha ilyen szomorúnak nem látta még a szemét, pedig már sok fájdalmat élt át, mióta ismerték egymást. - Nagyon sajnálom - ismételte a férfi, majd megfogta Kathleen kezét, a szájához emelte, és megcsókolta az ujjait. McKnight tapintatosan félrenézett. A két férfi nem sokkal ezután együtt távozott. Az én bosszúálló angyalaim, gondolta Kathleen. Lockmant továbbra sem tudták előkeríteni a radiológián. Azok, akik esti műszakban dolgoztak, azt mondták, egész nap színét se látták. Amikor Richardmegkérte a telefonközpontost, hogy kapcsolja neki a férfi otthoni számát, a vonal foglaltat jelzett. A szolgáltató kiderítette, hogy félretették a telefont. - Tudja, hol lakik? - kérdezte McKnight. - Kiderítem - felelte Richard, és már indultak is a sürgősségin lévő irodájába. Kutatni kezdett reménytelenül rendetlen fiókjaiban, majd a polcokon is, és végül megtalálta, amit keresett - egy házi telefonkönyvet. McKnight elismerően Rittyentett, amikor megtudták a lakcímet. - Long Islandnek talán a legelegánsabb része - mondta, miközben gondosan feljegyezte a telefonszámot. - Nagy razziát tartunk ma este, úgyhogy muszáj visszamennem az őrsre, de szólok rádión a fiúknak, akik a Hamlin-ügyben nyomoznak. Biztosra veszem, hogy még ma este nekiállnak, hogy előkerítsék a fickót. Van kedve velük tartani? - A világ minden kincséért se hagynám ki ezt a lehetőséget -felelte Richard. Közben arra gondolt, vajon hogyan előzhetné meg a rendőröket, hogy ő maga kapja el Matt Lockmant, még mielőtt a nyomozók lecsapnak rá. - Biztosan szükségük lesz egy kis időre ahhoz, hogy biztosítsák a helyszínt, úgyhogy megadom nekik az ön mobilszámát. Amint készen állnak az akcióra a fiúk, értesíteni fogják. - Rendben - bólintott Richardmosolyogva. Az ő fejében eközben már körvonalazódott egy ennél sokkal jobb terv. Egy órát vett igénybe az utazás. Bár ekkor még csak fél nyolc volt, az országutat szegélyező terebélyes fák alatt már alkonyati szürkeségben vezetett, amikor a

környékre ért, ahol Lockman lakik. Vén fák és rég megalapozott vagyonokat hirdető patinás házak jellemezték a vidéket. A lombok szinte összefüggő sátrat alkotva terültek el szét a feje fölött, teljesen kiszűrve a fényt. Mint egy igazi erdő sűrűjében, a fiatalabb fák itt is csenevészek maradtak: az öregebbek árnyékában nem tudtak lépést tartani azokkal. És Matt Lockmannek ugyanilyen volt a sorsa. Az édesapja a radiológiai osztály vezetője volt egykor a New York City Kórházban: elismert tekintély a maga szakterületén. Nem sokkal azután hunyt el, hogy a fia - több mint húsz évvel ezelőtt - elhelyezkedett ugyanott. Az ifjabbik Matt Lockman igyekezett apja nyomdokaiba lépni - nemcsak azzal, hogy ő is radiológus lett, hanem ambícióit tekintve is. Egyértelműen törekedett arra, hogy az öreg után őt nevezzék ki az osztály élére. Igen ám, de a kollégái nem találták alkalmasnak erre. És Richárdnak jó oka volt arra, hogy ossza a véleményüket. Nemegyszer derült ki, hogy Lockman tévesen értelmezte a röntgenfelvételeket a gyakornokok előtt, és szakmai alkalmatlansága a sürgősségin is éreztette hatását: megesett, hogy nem vett észre tüdőrákot, törést, máskor egy bélperforáció jelei kerülték el a figyelmét. Ez csak néhány példa sok-sok mulasztása közül. Végül Richarda sürgősségi valamennyi munkatársát arra kérte, többé ne is forduljanak hozzá szakvéleményért. Legfeljebb pénzügyekben. Lockman az egészségügy legjövedelmezőbb területeinek egyikén dolgozott, és nagyon értett ahhoz, hogy minden számlát a lehető legmagasabb összegről állítsák ki. A kórházban elterjedt a vicc, miszerint azért van szüksége ilyen sok pénzre, hogy fedezni tudja az orvosi műhiba miatt ellene indított perek költségeit. Bár apja egykori villájában élt, nem tartott cselédséget. És a környéken lakók közül egyedül az ő autója nem tartozott a luxusterepjárók kategóriájába. Richardhamarosan megtalálta a házszámot. Kerítés és kapu vette körül, mint az itteni épületek többségét, azzal a különbséggel, hogy ennek kovácsoltvas kapuja tárvanyitva állt. - Remek - mondta Richard, miközben bekanyarodott a sóderrel felszórt útra, amely később kiszélesedett, és a három kocsinak is alkalmas garázs felé vezetett. Lockman autója odakint parkolt, orral az egyik ajtó felé. Mintha nem lenne méltó arra, hogy a garázsban álljon, gondolta Richard. Magát a házat azonban eltakarta előle egy magas, elhanyagolt sövény. Kiszállt a kocsiból, és gyalog ment tovább. A sövény egy részén átjáró volt, s innen kanyargó kerti ösvény vezetett a bejáratig. Richardmég az alkonyati félhomályban is jól láthatta, hogy az épület szebb napokat is megélt már. Kőből építették, és mint az útközben látott házak többsége, ennek a méretei is érzékeltették korábbi tulajdonosainak vagyonosságát. Az egykori gazdagság és az ezzel járó életvitel már a régmúlté lehetett - a fehér festék pattogzott a sok ablak keretéről és a spalettákról is, így látszott az alatta lévő szürkés faanyag, a látvány pedig egy holttestre emlékeztette, amelyen ezernyi nyílt seb éktelenkedik. Az előkertben egy szál virágot sem látott, csak örökzöldeket, és ezekre ugyanúgy ráfért volna a nyírás, mint a sövényre, amelyen az imént haladt át. Az egész kertet felverte a gyom. Egyedül a füvet nyírhatták

mostanában, de ez a látvány is olyan volt, mint egy kontár mód elvégzett hajvágás eredménye: néhol szinte tövig vágták a füvet, máshol meg mintha csak metszőollóval nyirbálták volna meg a tetejét. Flancos ház, üres pénztárca, gondolta Richard. A bejárathoz ért. A díszesen faragott ajtót egy-egy keskeny, magas ablak vette közre. Megnyomta a csengőt. Kétféle dallam is megszólalt ekkor a ház sötét belső terében. Madarak csicseregtek a fákon, miközben várt. Szélcsend volt, és bár napközben nagy lehetett itt a hőség, a lombok alatt hűvösnek, szinte nyirkosnak érezte a levegőt. Másodszorra is megnyomta a csengőgombot. Semmi. Benézett az egyik ablakon, két kézzel árnyékolva a szemét, hogy ne zavarja az üveg visszatükröződése. Nem látott mozgást odabent - antik székek és egy kis asztal állt csak a folyosón. - Na, mi lesz már? - dünnyögte türelmetlenül, és elképzelte, hogy az alacsony férfi éppen menekülni próbál előle. Eltökélte magában, hogy mindenképpen elkapja: megragadja a nyakánál fogva, és kiszedi belőle, amit tud. Mert ha késlekedik, és a zsaruk fogják el, aztán az ügyvédek veszik kezelésbe a fickót, akik felvilágosítják a jogairól, akkor a sunyi gazember talán soha senkinek sem mondja majd el, mit művelt Kathleennel ő és Hamlin. Mivel senkit sem látott odabent, dörömbölni kezdett az ajtón. - Matt! Semmi. Dühösen fogta meg az ajtógombot, és az óramutató járásával megegyező irányban elforgatta, abban reménykedve, hogy a zár ugyanolyan siralmas állapotban van, mint a ház egésze. Nagy meglepetésére nyitva volt az ajtó. Belépett, és elkiáltotta magát: - Matt! Semmi. A házban áporodott szag volt. Talán még dohot is érzett. Matt-nek nyilván nincs házvezetőnője. Richardnem tudta, hogy egyedül él-e a házban. Az biztos, hogy sohasem hozta még magával Mrs. Lockmant olyan kórházi rendezvényekre, ahová a házastársukat is elvitték a kollégák, viszont nem egy nőismerősét mutatta már be neki a „kísérőjeként. Richardemlékei szerint sohasem találkozott még kétszer ugyanazzal a nővel Matt kíséretében. - Matt! Végighaladt az előszobán, amelyet az imént az ablakon keresztül már szemügyre vett. Ebből bal kéz felé egy tágas, pazarul berendezett nappali nyílt. Itt sem látott egy teremtett lelket sem. Ebből egy hosszú étkező nyílt, amelynek közepét egy nagy, legalább tizenkét személyes mahagóniasztal foglalta el, de egyébként ez a helyiség is üres volt. Továbbhaladt a ház hátsó része felé, és a konyhában találta magát. Úgy tűnt, ezt nemrég modernizálták: csupa korszerű háztartási gépet látott itt maga körül. Elhaladt az alagsorba vezető ajtó mellett, és ekkor két nagy egérfogót pillantott meg a

padlón: a rugójuk felhúzva, méreteik révén akár patkányok befogására is alkalmasnak tűntek, és még csali is volt bennük. Nyilván a koromsötét pinceszintről felmerészkedő rágcsálóktól próbálták megvédeni a látogatókat. Neki is meg kellett vívnia a maga csatáját a belvárosi patkányok áradatával a saját házában a Harminchatodik utcában, és úgy döntött, inkább mégse megy le a sötét alagsorba, hogy körülnézzen. Folytatta hát a földszint bejárását. Áthaladt egy dolgozószobán, amelyet bőrbevonatú bútorokkal rendeztek be, aztán a pazar könyvtárszobában találta magát. Itt olyan érzése volt, mintha soha senki sem használná a helyiséget, és egyetlen könyv se került még le a polcairól, nemhogy akár csak egyet is közülük elolvastak volna. Közepén házimozit alakítottak ki - a fényes, fekete tévéképernyő akkora volt, mint a befelé jövet látott garázsajtók egyike. De Lockmannek se híre, se hamva. Visszament az előtérbe, és annak közepéhez érve elindult felfelé a széles lépcsősoron. Közben, az igényes berendezési tárgyak láttán azon tűnődött, mennyivel szebb a ház belül, mint kívülről nézve. Mintha rejtőzködő életet élne ez a Lockman. A lépcsőfordulóhoz közeledve ismerős szag csapta meg az orrát, valaki elfelejtette lehúzni a vécét, gondolta fintorogva. Vizelet és ürülék szagát érezte. Talán túladhatna néhány antik bútoron Lockman, és az ezért kapott pénzből alkalmazhatna egy házvezetőnőt, aki tisztán tartja vécéjét. Az emeletre érve egy hosszú folyosó közepén találta magát. Egyre sötétedett odakint, így idebent sem sokat láthatott. Azon tűnődött, melyik irányba induljon el. Tett néhány lépést balra, és közben megnyikordult léptei alatt a hajópadló. A szag bűzzé erősödött idefent, és egyre áthatóbb lett, ahogy tovább haladt. Kénytelen volt nyelni egy párat, és a száján át venni a levegőt, mert már a hányinger kerülgette. És az eddig felismert szagokhoz most egy harmadik, ugyancsak ismerős is társult. Tudta, mi okozhatja, és arra gyanakodott, talán az alagsor lakói közül múlhatott ki néhány valahol idefent. A folyosóról nyíló szobákban kísérteties szürkületi homály derengett. Az első két ajtó mögött gyér berendezésű hálószobákat látott: a székeket lepedőkkel takarták le, a matracokról hiányzott az ágynemű. A harmadik volt közülük a legtágasabb: itt a belső falhoz állított baldachinos ágy foglalta el a helyiség nagyobbik részét. Az ágytakaró gyűrött volt, a pamlaghoz tartozó székeken férfiruhák hevertek, mintha nemrég még aludt volna itt valaki. Ám őt nem ez lepte meg, hanem az egyre orrfacsaróbb bűz: legalább háromszor olyan átható volt, mint eddig. - Jézusom! - szaladt ki a száján, mert most már valósággal megtántorodott a szagtól. A hálószoba távolabbi végében láthatta a fürdőszoba egy részét, és égett a villany odabent: kirajzolódott a vécékagyló íve, a mosdó egy része, és minden ragyogóan fehérnek látszott. A zuhanyozófülkét körülvevő jégvirágmintás üveg mögött egy mozdulatlanul álló ember alakja körvonalazódott. Kirázta a hideg a látványtól, és egyre lassuló lélegzete most elakadt. Semmit sem hallott, csak a madarak csivitelését odakintről, a hálószoba ablakai előtti fákról. A szeme sarkából látta, hogy az egyik félig nyitva van, de tekintetét képtelen volt levenni az emberalakról. Közben hátrálni kezdett, ösztönösen, mert a legszívesebben menekült volna innen. Ezt a rendőrökre kell bízni, gondolta, miközben

felismerte a szagok között a már bomlásnak indult holttestet. Megdermedt. Mintha valami megmozdult volna a zuhanyozófülke üvege mögött, úgy az emberalak mellkasának magasságában valami sötét árnyékféleség mozgott a bőrszínű háttér előtt - mintha megkerülte volna a testet. Aztán ez az árny lejjebb kúszott, és megtelepedett a lábfej mellett. Ugyanekkor egy másik tűnt elő a jobb váll mögül. Hát ez meg mi a fene?, gondolta, és kifújta tüdejéből az eddig visszatartott levegőt. Erőt vett magán, és lassan elindult a zuhanyozófülke felé. Amint belépett a kis helyiségbe, megcsapta a halál ismerős szaga - ám olyan átható volt a bűz, hogy a gyomra nyomban felfordult, és kis híján okádni kezdett. Erőnek erejével kellett leküzdenie a hányingert, majd az üvegajtó kilincse után nyúlt és lenyomta. Matt Lockman a csuklójánál fogva volt felkötve a zuhanyrózsára, és anyaszült meztelenül lógott a csempefal mellett. A lába beleért az alatta halomban álló, vizelettel és vérrel keveredett emberi ürülékbe. A mocsok a bokája magasságáig állt. A mellkasa baloldalt hosszan felhasítva - a kiálló csontok közötti réseken át be lehetett látni a test üregeibe. Richardvisszahőkölt a látványtól. Ebben a pillanatban egy hosszú és keskeny orrú, csillogó szemű patkány dugta ki a fejét a hulla mellkasából. - Jézusom! - kiáltotta rémülten, és gyorsan hátrált három lépést. A patkány megkerülte a hullát, azután eltűnt a csempék közötti rések egyikében. Ebben a pillanatban elsietett mellette valami, ami súrolta a lábát. Amikor lenézett, egy másik patkányt látott - ennek bundáján sötét foltokban tapadtak meg az alvadt vércsomók, és az állat húscafatot vonszolt maga után. A zsákmány nagy része kilógott a szájából, és Richárdot a leginkább nyers marhahúsra emlékeztette, csaknem akkora volt, mint a rágcsáló maga. Elüvöltötte magát, és dobbantott egyet a lábával - ezzel sikerült ráijesztenie az állatra: az kiejtette a szájából a zsákmányt, majd to-vábbiszkolt a hálószoba irányába. Az artériákat és a kisebb ereket látva, melyek cafatokban lógtak ki belőle, Richardazonnal ráismert, egy emberi szív volt az. 8. fejezet Richard érezte, hogy képtelen levegőt venni, és a hányinger egyre hullámzott benne, felfelé a torkában. Az emberi maradványok látványa nem volt szokatlan a számára, most mégis nehezére esett felülkerekedni az ingereken, és rávennie magát, hogy inkább orvosként gondolkodjon. Végtére is arra tanították a sürgősségin és a boncteremben, hogy ne jöjjön zavarba ilyen helyzetekben. Ám amit itt látott, annak köze sem volt a tudományhoz - ez a látvány itt egy mészárszékéhez hasonlított a leginkább. És hiába próbálkozott a szakmájában megszokott távolságtartó hozzáállással -felszínre törtek benne olyan érzések, amelyeken rendes körülmények között sikerült úrrá lennie. Mélyen felháborította ez a gyalázat.

És mélységesen undorodott is a kegyetlenkedés bizonyítékait látva. Mégiscsak egy emberrel tették ezt, még ha olyan gazemberrel, mint Lockman. Ki lehetett képes ilyesmire? Elindult, hogy közelebbről is megnézze a tátongó mellkasüreget, óvatosan lépdelt, újabb patkányokra számítva. A bordákat nyilvánvalóan elfűrészelték - vágott felületük úgy nézett ki, mint a patológián feldarabolt csontoké. A mellkas felvágásának íve is arra emlékeztette, ahogyan boncoláskor szokták megnyitni a testüregeket. Egyre feljebb kényszerítette a tekintetét. Lockman feje egészen előrebukott, a mellkasára. Richardúgy látta, mintha valami fehér lenne az álla alatt. Közelebb hajolt hozzá, hogy alaposabban is szemügyre vegye. Egy műanyag csövet, azaz kanült látott kiállni a férfi légcsövéből. Speciális eszköz volt ez, amelyet a sürgősségin a gyűrűporc be-metszésekor gégemetszéshez - használnak, csakis vészhelyzetben, ideiglenes megoldást jelent csupán az alkalmazása, a légcsőmetszést helyettesítik vele. A trachea fölötti hártyába szokták beszúrni, egyetlen mozdulattal - ezt egy gyakorlatlan kéz sokkal könnyebben el tudja végezni, mint a légcső hagyományos becsöve-zését. Na de miért fáradozna a légutak átjárhatóságának biztosításával valaki, aki eltökélte magában, hogy lemészárolja Lockmant? Csak lassan ébredt rá a válaszra, és jeges borzongás futott végig a gerince mentén. Akárki tette is ezt vele, az illetőt nyilván nem érdekelte Lockman légzése. El akarta némítani, hogy senki se hallhassa az üvöltését, miközben széttrancsírozza. Feltéve, hogy ezt egyetlen ember művelte vele. Ekkor vette észre, hogy vértől összetapadt, tépett seb húzódik Lockman bal halántékán, a füle mögött. A magányos gyilkos mintha először kiütötte volna Lockmant -egy jól irányzott ütést mért a gyűrűporcra, amely megbénította a gégefőt, aztán megkötözte, hogy nekilásson a hóhérmunkának. Richardlepillantott az áldozat lábára. Ekkor vette észre, hogy az ürülék fölött ragasztószalag fogta össze a bokáját. A gondolatra, hogy ez az ember még eszméleténél volt, miközben felvágták a mellkasát, megfordult vele a világ. Nem bírta tovább, a vécé fölé hajolt, és belehányt. Ebben a pillanatban odakint megnyikordult a hajópadló. A férfit felvillanyozta a siker. Most már jöhet a harmadik név is a listán. Hogy ez alkalommal egy betegről van szó, az őt nem zavarta. Neki is bűnhődnie kell, amiért feláldozta isten bárányait. A tény, hogy a nő híres genetikus, csak tovább fokozza majd a rettegést, amikor kimondatik az igazság. Ám ellentétben a többi kivégzéssel, az ő halálnemére vonatkozóan egészen precíz utasításokat kapott megbízójától. Úgy kell tűnnie, mintha természetes halált halt volna. Ezt a feladatot talányosnak érezte, sőt még zavarba is jött tőle. Nem értette, miért ne kerülhetne rögtön nyilvánosságra a nő halálának ténye. Bár feltétlen engedelmességet

esküdött az Úrnak, úgy érezte, a közönséges halandóktól érkező, számára nem is egészen érthető utasításoknak eleget tenni egészen más lapra tartozik. Ám mivel katonai esküt tett arra, hogy minden parancsot teljesíteni fog, eddig végre is hajtotta valamennyit - még akkor is, ha nehezére esett nem megkérdőjelezni azok értelmét. A kórházban eltöltött évek során sokféle dolgot tulajdonított el -köztük beteghordozók, műtőssegédek, betegápolók, hordárok egyenruháit is -, sokfélét és sokat Ma este takarítónak öltözik, aki a kórházi hierarchia legkevésbé feltűnő tagja. Ezt a drappos, olajzöldes ruhát viselte az öltönye alatt is, amikor ma este megérkezett a kórházba mint látogató. Először is a mosdóba ment, elővett egy hamisított kitűzőt, amelyet a saját régi kitűzője alapján készített, felcsíptette az inge gallérjára úgy, hogy a fényképes rész belelógjon, mert biztosra vette, hogy senki sem fog felfigyelni rá, ha ezt így viseli, és most már mint Harold Glass hivatásos takarító lépett ki a folyosóra. Elindult a raktár felé, ahol a takarítók a kocsijukat tartották, és kötelességtudóan elkezdte a felmosást az intenzív osztály bejárata előtt. A lengőajtó időről időre kinyílt, miközben jöttek-mentek a nővérek, orvosok, gyakornokok és látogatók is, ő pedig minden egyes alkalommal felpillantott a munkából, hogy beleshessen az osztályra. Figyelte, mikor és hol tartózkodnak a személyzet tagjai, és hogy a helyén van-e az ügyeletes, mindenekelőtt pedig azt, hogy hol fekszik Kathleen Suliivan. Nem volt egyszerű feladat, mert az intenzíven meglehetős gyakorisággal változtatták a betegek helyét állapotuk stabilitásától függően, a súlyosabb eseteket pedig folyton szemmel tartották a nővérek. Mivel függönyök vették körül az ágyakat, s azokat rendszerint összehúzva tartották, legfeljebb az ágyak végét láthatta. Mégiscsak körül kell néznem odabent, döntötte el. Mert különben nem derítheti ki, hol fekszik a nő. És akkor már csak időzítenie kell a támadást - olyan pillanatra, amikor senki se figyel rá. A megfelelőnek tűnő pillanatban letette a partvist, megnyomta a kerek tárcsát, amely az ajtót nyitotta, és határozott léptekkel elindult, egyenesen a legközelebbi papírkosárhoz ment. Felkapta azt, és elindult vele vissza a kijárat felé, mintha csak a szemetet akarta volna kiüríteni. Ám ez alkalommal kerülő utat választott, lassabban lépkedett, s közben megnézett minden egyes ágyat, amely mellett csak elhaladt. Aznap délután megvásárolta Suliivan egyik könyvét, hogy láthassa őt fényképről, de tudta, hogy nehéz lesz ennek alapján felismernie. Csak aranybarna haja segített ebben neki, mert beesett, sápadt arcával árnyéka volt csupán annak a szép és egészséges nőnek, aki a könyv borítójáról nézett rá az általa alaposan tanulmányozott fotóról. A kocsihoz érve a kukába borította a papírkosár tartalmát, és elindult visszafelé, bal kezében himbálva az üres szemetest, egyértelműen azt sugallva, hogy a helyére akarja tenni, így senki sem csodálkozhatott azon, hogy mit is keres itt. Útközben a zsebéhez nyúlt és megtapogatta. Egy fecskendő lapult benne, amelybe kálium-kloridot szívott fel. - Felmoshatok itt? - kérdezte a pultnál az egyik nővértől. - Persze - felelte az anélkül, hogy akár csak felnézett volna. A legszívesebben lecsukattam volna azért, amit tett. Mégis hogy képzelte azt, hogy

csak így egyedül bemerészkedik ide? - korholta McKnight Richárdot. - Sajnálom - felelte. McKnight iszonyúan dühös volt rá, és úgy érezte, ha magyarázkodni kezdene, azzal csak még tovább szítaná az indulatait. A Long Island-i rendőrség és a New York-i rendőrség két nyomozója - akik korábban észrevétlenül lopakodtak végig a folyosón, majd pedig a frászt hozták rá - már felolvasták neki a jogait, arra gyanakodva, hogy ő lehet a gyilkos. McKnight kénytelen volt ideutazni miatta Manhattanből, hogy tisztázza őt a kollégái előtt. A két férfi most már kettesben maradt a konyhában. Richardült, a nyomozó fel-alá járkált, mindketten arra vártak, hogy a bűnügyi laboránsok befejezzék a munkájukat odafönt. - Ki tudja, mi történt volna, ha ne adj' isten még itt találja a gyilkost? - az óriástermetű férfi hangja valósággal mennydörgött. - Lehet, hogy most maga is ugyanúgy lógna, mint ez a szerencsétlen. - Lockman már reggel is halott volt. Akárki művelte ezt vele, már rég odébbállt. - Maga is tudja, hogy értettem. Elárulná végre, mi volt olyan sürgős? - Maguk gyilkosság gyanúja miatt keresték őt. Én viszont azt akartam megtudni tőle, hogy mit műveltek Kathleennel. Arra gondoltam, ha maguk elkapják a fickót, az ügyvédek biztosan azt tanácsolják majd neki, hogy hallgasson. - És mégis miért gondolta, hogy maga szólásra tudja bírni őt? - Ezt inkább meg se kérdezze... A nyomozó meglepett arccal megtorpant. - Doki, nem hiszem, hogy bele kéne ártania magát. - Bármit megtennék, csak hogy Kathleennek segíthessek. Ha most elenged, kikeresem Hamlin nyilvántartását, és nem csak azokét a betegekét, akik meghaltak. Végignézem az összes adatbázist. Talán sikerül rájönnöm, mi folyik itt valójában. A nyomozónak egyszerre felderült az arca. - Ez a beszéd, doki! Szólok a fiúknak odafent, hogy tudják, hová megyünk. - Várjon csak! ez csakis rám tartozik. Osztályvezető orvosként bármelyik kórházi nyilvántartáshoz hozzáférhetek. De önt bevonni ebbe? Az az orvosi titoktartás megszegése lenne, és ezzel nyilván tisztában van, McKnight nyomozó. Nem, uram, ez egyedül rám tartozik. McKnight erre megvonta a vállát, és hátat fordított neki. Richárdnak sokszor volt már dolga nyomozókkal a munkája során, és tudta, ha úgy látják, segítheti a nyomozást, ha betekintenek a nyilvántartásaikba, biztosan megpróbálják kihasználni ezt a lehetőséget. Ám abban a pillanatban, hogy valaki figyelmezteti őket a törvényességre, visszakoznak. Egyfajta játék, a határok feszegetése volt ez részükről: a törvényt nem sértették volna meg nyíltan, ám előszeretettel használták ki a fáradt vagy éppenséggel szórakozott orvosokat, hogy így jussanak lépéselőnyhöz. - Szóval akkor elmehetek? - kérdezte Richard. - Azt hiszem, igen. De előbb szeretném, ha elmondaná nekem, mit gondol arról a hentesmunkáról, amit odafent látott.

- Akárki is a tettes, tudja, hogyan kell szakszerűen használni a csontfűrészt. És úgy gondolom, a szívét is olyasvalaki vágta ki, aki könnyen kiismeri magát a mellkasi üregben. Az összes főbb eret úgy vágta el, mint boncoláskor szokás. , - Gondolja, hogy ezt egy sebész művelhette? Richardakkor este már másodszor döntött úgy, hogy nem mondja el a nyomozónak, mit gondol a furcsa trióról, amelynek tagjait a múlt héten vitatkozni látta Hamlinnel és Lockmannel. Ha ők azok a „többiek", akikről Lockmantől hallott Kathleen, akkor rájuk is ugyanaz vonatkozik, mint a radiológusra. Meg kell találnia őket, még mielőtt a rendőrök lecsapnak rájuk. Ehelyett inkább azt mondta: - Vagy egy patológus. Esetleg olyasvalaki, akit egy patológus kitanított erre... Egy férfi üvöltését hallották ekkor az emeletről. Richardkövette McKnightot, aki már futott is felfelé, hogy megnézze, mi történt. Berontottak a hálószobába, ahol a rendőrök egy hamuszürke arcú társuk köré gyűltek, aki egy széken ült. Vérző jobb kezét baljával markolta, a gumikesztyűje, amelyben a nyomvételkor dolgozott, a lába előtt hevert, az egyik lyukas volt. - Mi történt? - kérdezte Richard, és odalépett a férfihez, hogy megnézze a sérülését. - Egy patkány volt a halott mellkasában- felelte a laboráns, és az arca eközben még fakóbb lett. A pokolba is, gondolta Richard. A nagy izgalomban, amikor rátaláltak itt a rendőrök, és fegyvert fogtak rá, majd megbilincselték, megfeledkezett arról, hogy figyelmeztesse őket erre a veszélyre. - Helyezze magát vízszintesbe, még mielőtt elájul - figyelmeztette a sebesült férfit. Úgy gondolta, így is túl sok van már a rovásán, nem vallotta hát be nekik, hogy megakadályozhatta volna ezt a balesetet. - Nem szoktam elájulni - felelte a rendőr, de a következő pillanatban már fennakadt a szeme, és fejjel előre eldőlt a szőnyegen. - Jézusom - dünnyögte Richardmaga elé. Kinyitotta a férfi száját, nehogy az lenyelje a nyelvét. - Segítsenek, valaki emelje fel a lábát Egy rendőr és egy rendőrnő máris odaállt, megfogták egy-egy végtagját és felemelték. Az ájult férfi hamarosan magához tért. - Van maguknál mentőláda? - kérdezte Richard, miközben már a sérült kezét vizsgálgatta. Nem volt nagy a harapás nyoma, de az biztos, hogy könnyen elfertőződhet, tekintve, hogy honnan került elő a patkány. - Antibiotikumot és tetanuszoltást is kapnia kell. Ahogy elláttam a sebét, vigyék be a legközelebbi sürgősségire. - Hé, McKnight nyomozó, nézze csak! - szólalt meg az egyik civil ruhás nyomozó, aki a zseblámpáját Lockman mellkasára irányította, és belenézett az üregbe. - Még mindig ott van a patkány? - kérdezte McKnight. - Nem, az előbb kimenekült innen az ablakon át. - Biztos abban, hogy nincs benne több patkány? - Nincs. Megesküszöm rá, ha kell. McKnight azonban így is csak nagyon óvatosan indult el a holttest felé. Eközben az egyik rendőr egy kis fehér dobozt nyomott Richardkezébe, amelyben géz

és sebtapasz is volt. Miközben bekötözte a sérült kezet, fél szemmel figyelte, mi történik a zuhanyozófülkében. McKnight óvatosan belesett a mellkasüregbe, és abban a pillanatban felszaladt a szemöldöke, a homlokán pedig elmélyültek a ráncok. - Mi a fene...? A doboz után nyúlt, amelyet a kollégája hagyott itt, kivett belőle egy pár steril gumikesztyűt, és felhúzta. Miközben egy rendőr zseblámpával világított neki, óvatosan benyúlt a testüregbe, és kihúzott belőle valamit. Richárdnak úgy tűnt, mintha véres gallydarabka lenne, fáról vagy sövényről származó. A nyomozó egy táskából elővett egy zárható zacskót, és gondosan belehelyezte, amit talált. Felpillantva látta, hogy Richardnézi. Pillanatnyi habozás után odavitte hozzá a zacskót. Richardmár befejezte a seb bekötözését, a sérült teljesen magához tért. Amikor közelebbről is láthatta, már tudta, hogy nem tévedett -valóban egy ágacska volt az. - Mit gondol, mit jelenthet ez? - kérdezte McKnight. - Hogy mire gondolok? - Úgy van. - Valószínűleg azt, hogy szőrös kis barátaink úgy döntöttek, fészket raknak Lockmanben, és már neki is láttak. Vagyis fogalmam sincs róla. McKnight nem mosolyodott el a kényszeredett tréfán, amelyet Richardfeszültségoldásnak szánt. - Nem gondolja, hogy a gyilkos tette bele, mintha üzenni akarna ezzel valamit? - Nem. - Miért nem? - Honnan tudhatnék bármit is? Talán olyan orvosokon akar bosszút állni, aki kegyetlenül bánik a növényekkel meg a cserjékkel. Miért gondolja, hogy ennek köze lehet a gyilkoshoz? - Mert a New York Városi Könyvtárban is egy ágdarabkát találtunk az egyik ablakpárkányon. Pontosan azon a helyen, ahonnan a gyilkos célba vette Hamlint. - Már egészen közel járt a nő ágyához, és ez idáig még senki sem figyelt fel rá. Gondosan takarított a többi beteg körül is, nehogy éppen akkor keltsen feltűnést, amikor az a legrosszabbkor jön neki. Mindennek a legnagyobb rendben kell mennie. Úgy látta, éppen magára hagyták a nővérek a nőt. Odatolta a kocsit az ágy lábához, és folytatta a takarítást. Hamarosan az infúzióállványhoz lépett, amelyen a mennyezetről lelógó nádhoz rögzített palack függött, és lassan dolgozott tovább. Közben folyamatosan figyelte maga körül a mozgást, arra a pillanatra várva, amikor senki sem láthat be ide, a függöny mögé. Túl sokan voltak azonban a közelben. Jobb lesz, ha vár még. Munka közben lopva pillantgatott a nőre, akit hamarosan isten itélőszéke elé küld. Teljesen mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal feküdt az ágyban, de ehhez képest

meglepően eleven volt a tekintete. őt figyelte, és erre végképp nem számított. Ettől kissé megrettent Nyugtalanságát megpróbálta mosollyal leplezni. A nő erre néhány pislogással reagált, majd szétnyitotta és összezárta jobb öklét. - Magának is szép estét - mondta a férfi, továbbra is mosolyogva. - Ma este senki sem jött meglátogatni magát? A nő erre pislogott egyet. - Ez nemet jelent magánál? A nő erre kettőt pislogott egymás után. - Nahát, milyen ügyesen csinálja! Gyűlölte az ilyen nőket. Önállóak. Nincsenek férjnél. Megakadályozzák az isteni terv megvalósulását. És amit a genetika terén művel, az már maga a sátán mesterkedése. Nagy elégedettséggel töltötte el, hogy ilyen magatehetetlennek látja őt: a hatalmas Jehova nyilván ezt a büntetést mérte rá eddigi bűneiért. És sem ő, sem más emberfia nem engedheti meg, hogy túlélje a bosszúhadjáratot, mert ez a nő megszentségtelenítette Isten művét. Félretette a partvist, és a helyiség nagyobbik részének hátat fordítva, elővette zsebéből a fecskendőt. Várt még néhány másodpercet, s látta, hogy a nő szeme egyre tágabbra nyílik. Élvezte a pillanatot, amikor rádöbbent, hogy valami nincs rendjén - a takarítók nem szoktak injekciót beadni a betegeknek. Levette a tű végéről a műanyag védőkupakot. Figyelte közben, tényleg csak a szemét és a kezét tudja-e mozdítani a nő - nem tesz-e olyan mozdulatot, amely azt bizonyítaná, mégsem olyan tehetetlen, mint ezt a kapott információk alapján feltételezi róla. A másodperc töredéke alatt kell beadnia neki az injekciót, nehogy észrevegye valaki, és hogy a nő ne tanúsíthasson ellenállást. Még szélesebb lett közben a mosolya. Azon kívül, hogy egyre dühösebben pislogott, és néhány görcsös mozdulatot tett a kezével, a nő meg se mozdult. Félrefordította a fejét, hogy felmérje a terepet a háta mögött. Középen a pultnál, ahol a betegeket figyelő monitorok is sorakoznak, két gyakornok dugta össze a fejét egy karton fölött. Az ügyeletes ott állt mellettük, és látszott rajtuk, hogy elmélyülten gondolkodnak egy problémán. De elég, ha csak egyikük is felpillant, máris észrevehetik őt. Jobbnak látta elhalasztani az akciót. Visszahúzta a műanyag kupakot a tűre, és zsebre vágta a fecskendőt. Azután folytatta a felmosást. Időről időre a trióra pillantgat-va, felkészülten várta a megfelelő pillanatot, amikor cselekedhet. Teljesen kiszolgáltatott ennek a férfinak. De ki a csuda lehet ez az ember? És mi van a fecskendőben? És a pokolba is, miért nem veszi észre valaki, hogy milyen hosszú ideje téblábol már itt körülötte? Hé, nem látják? Senkinek se tűnt fel, hogy fecskendő van a kezében? Az ég szerelmére, állítsák meg, mielőtt belém döfné a tűt! Persze hiába ismételgette néma könyörgését. Hiszen még az sem tűnt fel a jelenlévőknek, hogy itt van ez a fickó.

Istenem, fohászkodott a csönd börtönében, miközben egyre erősödött benne a pánik. Lehet, hogy valami köze van az illetőnek Hamlinhez? Vagy Lockman küldte volna ide hozzá? Lehetséges, hogy az, aki végzett Hamlinnel, őt is el akarja hallgattatni? Túlságosan bénította az agyát a félelem ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Csak azon jártatta az agyát, hogyan tudná megállítani a pasast. A szakmájából kifolyólag volt néhány tippje arról, hogy miféle hatóanyag lehet a fecskendőben. inzulin? A vércukorszint megváltozásától sokkot kaphat, kómába esik, és meghal. Cianid, amely tönkreteszi a vér oxigénszállító rendszerét? Vagy talán kálium, amely megállítja a szívét? Vagy meg akarja fertőzni valamivel, hogy olyan hosszas haldoklásra ítélje, mint ami az AIDS-betegekre vár? Ugyan mit számít, hogy milyen módon akar végezni vele? Bármi áron is, de meg kell állítania valahogyan. A nővérek a vészcsengő gombját egészen közel helyezték a kezéhez, de valahogy becsúszott a takarója alá. Miközben egyre jobban rettegett, mozgatni próbálta az ujjait, abban reménykedve, hogy sikerül kihúznia a gombot a zsinórnál fogva. Eleinte sehogy sem boldogult. Csak az ujjai hegyét sikerült becsúsztatnia a takaró alá. A karját nem tudta megmozdítani. Ismét az ujjait próbálta begörbíteni - a jobb kezével sikerült is előrébb araszolnia, de a karját is be kellett volna hajlítania ahhoz, hogy elérje a gombot. Begörbített ujjai végével belekapaszkodott az ágyba, majd ismét kiegyenesítette őket. A férfi továbbra is a helyiséget pásztázta. Arra a pillanatra vár, amikor senki se látja, gondolta Kathleen. És aztán megint próbálkozni fog. Ujjai hirtelen szétnyíltak, súrolva a takarót. Alig volt hallható a nesz, mivel a lélegeztetőgép ott szuszogott mellette. A férfi mégis odakapta a fejét. Meghallotta? Kathleen meg se moccant. Néhány másodperc múlva a férfi folytatta a függönyön túli helyiség pásztázását. Kathleen még egy próbát tett. Az ujjai most is túl hirtelen egyenesedtek ki, és a zajjal megint csak felhívta magára a férfi figyelmét. A pokolba is! gondolta Kathleen, és várt. Ám a férfi most már kitartóan bámulta őt, arca tanácstalanságot tükrözött. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg őt nézte, de végül megint pásztázni kezdte a környéket. Kathleen arra gondolt, inkább araszolni próbál az ujjaival, és most csak félig nyitotta szét őket. Amikor sikerült ismét széttárnia a tenyerét, hátrafelé kezdte hajlítani az ujjait. Sikerült. Na még egy kicsit! Nem ment. És a harmadik próbálkozásra sem sikerült. Hiába minden erőlködése.

A férfi dühös pillantást küldött felé. - Mit csinál? - kérdezte visszafojtott hangon, és közelebb lépett hozzá. Kathleen arra gondolt, a férfi nem is láthatta a mozgását, hiszen alig tudta megmozdítani a karját. A szemét a takaróra szegezte. Képtelen volt állni a fölébe tornyosuló férfi tekintetét, amelyből sütött a gyűlölet. Miért nem veszi észre valaki végre, és jön segíteni neki? A világtól teljesen elszigeteltnek érezte magát, csak a saját szívdobo-gását hallotta. Olyan hevesen vert, hogy a műszereknek már sípolniuk kellene. Biztosan megint kikapcsolták őket... Hallotta, hogy a férfi megmozdult, és szinte megfagyott a félelemtől. Talán most veszi elő a fecskendőt? Felnézett. A férfi folytatta a takarítást. Közben hol jobbra, hol meg balra pillantgatott, mintha egy utca túloldalára szeretne átmenni. Vagy még egyszer meggyőződni arról, hogy senki sem figyeli őt. Kathleen ujjait a takaróba mélyesztette, majd újra meg újra kinyújtotta valamennyit. Most már az sem érdekelte, hogy zajt csap közben, ujjai végre beférkőztek a takaró alá. A férfi még egyszer ide-oda kémlelt, aztán az ágy végéhez támasztotta a partvist. Ez a gazember mégis megpróbálja, gondolta Kathleen rémülten. Már nem is láthatta, mit csinál a keze, de érezte, hogy a felkarja hozzáér a csengő zsinórjához. Hamarosan a csuklója is súrolta azt. Még néhány aprócska mozdulat, és a tenyere odakerülhet a gomb fölé. A férfi ekkor nyúlt be ismét a zsebébe. Előhúzta a fecskendőt, és a háta mögé tartotta, hogy senki se láthassa. Uramisten, nyöszörögte magában, a mozgásra összpontosítva minden figyelmét. A gomb megfordult közben: a hüvelykujja begyével érezte. A kisujjával próbálta átfordítani, hogy a tenyerébe simuljon. Csak annyit ért el, hogy a gomb teljesen megfordult. Ne...! Dühös volt már, de tovább küzdött azért, hogy végre az ujjai között érezhesse. És a mozgással megint csak zajt csapott a takaró alatt. A férfi odahajolt fölé, levette a műanyag védőtokot a tűről, és az infúzió csövéhez közeledett vele. Kathleen tudta, hogy már nincs sok ideje - egy utolsó erőfeszítéssel sikerült elérnie, hogy a tenyere közepe kerüljön a gomb fölé, majd a következő mozdulattal azt is, hogy az a mutató- és a hüvelykujja között legyen. Már csak meg kellene nyomnia valahogyan... - Mi a franc? - szitkozódott a férfi, felfigyelve a takaró alatti mozgásra. Nem habozott. Felemelte a takaró egyik sarkát, és kikapta Kathleen kezéből a csengőgombot, még mielőtt megnyomhatta volna. - Nahát, milyen rafinált szuka vagy! - sziszegte, és ledobta a gombot az ágyra, jó messzire a kezétől. Hát ennyi, gondolta Kathleen. Már csak az a kérdés, hogyan fog meghalni. Nyíltan a szemébe nézzen a gyilkosnak, vagy a szemhéja mögé rejtőzzön előle? Még azt sem kérheti, hogy valaki kösse be a szemét, miközben kivégzik... Na nem! Ezzel csak megkönnyítené a gazember dolgát, inkább küzdeni próbál ellene.

Meredten fogja nézni őt, hogy kísértse ez a tekintet, az arca emléke, amíg csak él. A férfi keze ismét az infúzióscső után nyúlt. Lisa, Chet és Richardjutott Kathleen eszébe. Kérlek, vigyázz rájuk, Richard, gondolta némán fohászkodva. - Minden rendben van idebent? - hallotta egyszer csak a tüskehajú nővér hangját, aki karikát viselt az orrában. A helyiség közepén lévő pult közelében állt, ahol a monitorok voltak. A hangja máskor irritálta Kathleent, de most édes volt fülének minden szava, akár a harsonaszó, amely a felmentő sereg közeledését jelzi. A férfi, továbbra is háttal a függöny nyílásának, villámgyorsan visszatette a védőtokot a tűre, a fecskendőt pedig zsebre vágta. - Igen - kiáltotta a nővérnek a válla fölött. - Mindjárt készen vagyok. A beteg csengője elkeveredett az ágyban, csak azt tettem vissza. A nővér máris ott termett Kathleen mellett. - Ébren van? - kérdezte. - A monitorok azt jelzik, már megint az egekbe szökött a vérnyomása! Kathleen kétségbeesett görcsös mozdulatokat tett az ujjaival, és olyan gyorsan pislogott, amennyire csak bírt. - Nyugodjon meg, dr. Suliivan, különben nyugtatót kell beadnom magának. Ne! - Mondtam, hogy nyugodjon meg. Ez az ember meg akar ölni engem! - Mostanában már olyan jól volt - folytatta a nővér. - A műtét óta egyszer sem volt pánikrohama. Nagy kár lenne, ha megint vissza kellene térnünk a jó öreg midazolamhoz. Akkor ne add be, te tehén, és inkább arra a férfira figyelj, aki ott áll a hátad mögött - Sajnálom, de most már be kell fejeznie a takarítást - mondta a nővér ellentmondást nem tűrő hangon. - A betegnek nyugalomra van szüksége. A férfi rátámaszkodott a partvisra. - Akkor majd visszajöjjek, miután beadta neki a nyugtatót? -kérdezte. - Igen, az lenne a legjobb - felelte a nővér anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vetett volna a férfira. - De csak néhány óra múlva. Majd műszakváltás előtt, amikor a látogatók többsége már elment. Igazából akkor van értelme a takarításnak az egész osztályon, mert behordják a koszt. Legalább kétszer annyit, mint régebben, mióta meghosszabbították a látogatási időt. A férfi úgy állt ott, mint akit lecövekeltek. A nővér hátát bámulta, aki elküldte, aztán Kathleenre nézett, dühösen villanó szemmel. Hatalmasnak látta most a szemét. Úgy érezte, ha belenézne, egyenesen a férfi koponyájába látna, és először figyelhetné meg közelről egy őrült agyvelejét. - Ahogy gondolja - mondta végül a férfi, néhány másodperccel Később. Megfordult és a kocsijához lépett. - És nehogy felébressze a beteget! Sem őt, sem a többit, amikor visszajön - szólt utána a nővér. - így is elég nehéz biztosítani a nyugalmukat, nemhogy még itt zajongjon körülöttük! - Olyan csöndben dolgozom majd, mint egy árnyék - felelte a férfi a válla fölött,

miközben megint csak Kathleent bámulta. - Egy pillanatig se aggódjon amiatt, hogy bárki is felébred, amikor én takarítok itt - Akkor miért van, hogy mindig halljuk, amikor visszarakják a kukát a helyére? mormolta a nővér az orra alatt. Közben már a tálca után nyúlt, és elővette az ismerős barna fiolát. Letörte a nyakát, majd felszívott a fecskendőbe néhány millilitert a színtelen folyadékból. Ne, kérlek, ne! könyörgött Kathleen. A nővér határozott mozdulattal lépett az infúziós csőhöz, hogy befecskendezze a nyugtatót. Kathleen hamarosan érezte az ismerős jeges fejfájást, amely szétterjedt a koponyájában. Utána magával húzta a sötétség - mintha valaki egy fekete csuklyát borított volna a fejére. - Richard egészen előrehajolt, mert alig látott ki a szélvédőn a szakadó esőben: ujjának ízületei kifehéredtek a műszerfal fényében. Az özönvíz azóta kísérte, hogy Long lslandről elindult vissza Manhattanbe. Szidta magában az ablaktörlőt. Olyan hatástalanul működött, mintha a Vörös-tengert akarná kettéválasztani vele. Az órájára pillantott. Jóllehet útban visszafelé jócskán átlépte a Megengedett sebességet, már így is elmúlt fél tizenegy. Vajon alszik már Kathleen? Szerette volna mielőbb látni Hamlin betegeinek adatait, de még ennél is inkább azt, hogy elmondhassa Kathleennek, mi történt Lockmannel. Észak felé haladt az FDR gyorsforgalmi úton, amely Manhattan keleti részének körgyűrűje. Tőle jobbra már feltűnt az East River -igaz, csak egy fekete csíknak látszott innen. Az út baloldalán mintha a semmiből nőtt volna ki egyszerre a város: most, az éjszaka sötétjében csak a fényeket látta belőle az esőcseppek prizmáján keresztül. Képtelen volt szabadulni a látványtól, amely Lockman házában várt rá. Hiába próbálta kitörölni az emlékezetéből, újra meg újra azon kapta magát, hogy ezen gondolkodik. Mi lehetett a gyilkos indítéka? Miért kellett olyan gyalázatosan feltrancsíroznia ezt az embert? Ha el akarta hallgattatni, ahhoz elég lett volna a tarkójába eresztenie egy golyót. Na de feldarabolni egy embert, miközben az még életben van? Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy el akarta hallgattatni őt a gyilkos. És mit jelentsen az az ágdarab? Már látta az útelágazást, ahol le kell hajtania a sztrádáról. A szakadó esőben úgy érezte, mintha tengeralattjárót vezetne. - Uramisten! - szitkozódott, és egyre görcsösebben markolta a volánt, miközben az út szélén keletkezett hatalmas pocsolyán hajtott keresztül. A kerekek nagy erővel fröcskölték fel a vizet az út mindkét oldalára. Néhány kanyar és cikcakk után bekanyarodott a Harmincharmadik utcába, és beállt a kórház parkolójába. Az intenzív osztály felé tartva kettesével vette a lépcsőfokokat. Megnyomta a hidraulikát működtető fémtárcsát, amely halk surra-nással nyitja ki az osztály ajtaját. Már csak féltucatnyi lépést kellett megtennie ahhoz, hogy odaérjen Kathleen ágyához.

Az oldalán fekve találta őt, nagyjából ugyanúgy, mint négy órával ezelőtt, amikor elbúcsúzott tőle. A gyomrából kiindulva kúszott benne fölfelé a forró indulat. Dühítette, hogy a nővérek megint elfelejtették megfordítani. Poháralátét nagyságú felfekvések keletkezhetnek a testén, ha nem forgatják kellő gyakorisággal, mert mindig ugyanazokra a pontokra nehezedik a nyomás a vállán és a csípőjén. Letérdelt mellé, és megsimogatta a haját. - Szia, szerelmem. Én vagyok az. Nem reagált. A lélegeztetőkészülék egyenletes sziszegéssel működött, így szabályos időközönként süllyedt és emelkedett a mellkasa, de a szeme, amely rendszerint hamar kinyílt, amint meghallotta a hangját, most csukva maradt. - Kathleen! - Richardmegfogta a kezét, ujjait a tenyerébe illesztette. Az utóbbi időben Kathleen már akkor is viszonozta az érintését egy gyönge szorítással, amikor félálomban volt. Most hiába várt erre. Ösztönösen a műszerekre nézett, máris a legrosszabbtól tartva, de a kijelző nem mutatott semmi abnormálist. Az ágya melletti papírkosárban egy üres barna fiolát vett észre. Midazolam. A pokolba is! gondolta. Megint szedálták. És arról is megfeledkeztek, hogy megfordítsák. Felállt, és a pulthoz sietett, ahol vagy fél tucat nővér állt és jegyzetelt, egyforma fekete dossziékba. Ez volt a szokásos éjszakai rituálé a tizenegy órás műszakváltáskor. Richardazonban csak azt látta az egészből, hogy számukra előrébb való a papírmunka, mint Kathleen megfelelő ellátása. - Hát így állunk? - kérdezte rekedtes hangon. A hangszálak a pattanásig feszültek a torkában. - Kiütik a pácienst, hogy zavartalanul adminisztrálhassanak? A hat nővérnek egyszerre maradt tátva a szája a meglepetéstől. A főnővér kissé felemelkedett a székén. A csatok megcsillantak kontyba fogott hajában. - Már megbocsásson... - mondta. Mintha azért keletkeztek volna a ráncok az arcán, hogy kifejezze rosszallását. Richardleintette, és a pultra támaszkodva nézett velük farkasszemet. - Kihez tartozik most dr. Suliivan? - Hozzám - felelte a fiatal nővér, akivel már a kezdet kezdetén nézeteltérése támadt. Bájos fejét Richardfelé fordította, szőke tüskehaja kiemelte arcának legfeltűnőbb jellegzetességét, a tengerkék szemeket. Csoda Veszélyes vizek, gondolta Richard, és figyelmeztette magát arra, hogy vigyáznia kell minden lépésre, mert valószínűleg ő volt az, aki panaszt emelt ellene Ingramnél. - Miért adott be megint nyugtatót dr. Sullivannek? - kérdezte a tőle telhető legudvariasabb hangnemben. A nő összeszorított szája máris felfelé görbült a sarkoknál. - Mert dr. Suliivan újabb pánikrohamon esett át, dr. Steele - felelte negédesen, szinte

szájbarágósan. Beszédstílusa Richárdot a kábítószerfüggő betegekére emlékeztette, s félig gúnyosnak, félig fenyegetőnek érezte a hangnemét. - És vette magának a fáradságot, hogy előtte megkérdezze tőle, mi okozhatta a pánikot? - Megkérdezni? Hiszen rosszul lett! Miért kellett volna megkérdeznem tőle? - Mert valószínűleg félt valamitől. És ahhoz, hogy kiderítse, mi lehetett ez, le kellett volna kapcsolnia őt a lélegeztetőkészülékről, aztán lefedni a légcsövét, hogy beszélni tudjon. - Dr. Steele, már épp elégszer láttam pánikrohamot ahhoz, hogy... - Dr. Sullivannek nincsenek pánikrohamai. Kétségbeesetten szerette volna például elmondani nekünk azt, hogy Tony Hamlin és Matt Lockman doktor urak az angiogram közben műveltek vele valamit még az első éjszaka, hogy idekerült. És mindenki azt hitte, hogy hal-lucinációról van szó, amit a morfium okoz, és oda se figyeltünk rá. Még én sem. A nővér leesett állal hátrált, színpadiasan imitálva a hitetlenkedést, majd lassan végigpillantott a többieken. Mindegyikük arca hasonló érzést fejezett ki: Ez a doki megőrült.. A nővér csípőre tette a kezét, és azt mondta: - Ugye nem gondolja komolyan, hogy... - De igen, és a New York-i rendőrségnek is ez a véleménye. Hamlint valószínűleg azért ölték meg, hogy titokban maradjon, amit művelt. - Ez annyira abszurd feltételezés... - Igazán? Most jövök Lockman házából. A zuhanyozóhoz kötözve találtam rá, a mellkasát felvágták, a szívét kivették. Úgy tűnik, az a gyilkos végzett vele, aki Hamlinnel is. Időbe telt, mire felfogták szavai értelmét. A tüskehajú nővér szólni sem tudott. A nővérek arcáról egymás után hervadt le a cinkos félmosoly, amellyel az imént még össze-összenéztek. A főnővér úgy ült, mintha karót nyelt volna. Aztán egyenes háttal még hátrébb dőlt, hogy nagyobb legyen a távolság közöttük, mintha így megkímélhetné magát a hallottaktól. Vigyázat, gondolta Richard. Mert ezek mindjárt megrohamoznak mindahányan. - Ugye... ezt nem gondolja komolyan? - nyögte ki végül a főnővér. - Sajnos ez nem vicc. És a rendőrség nyilván vallatóra fog majd mindenkit, akinek köze volt azokhoz a betegekhez, akiket ők ketten kezeltek, úgyhogy készüljenek fel erre. A nő nyelt egy nagyot, majd mély lélegzetet vett, aztán hosszasan és lassan fújta ki a levegőt a tüdejéből. Richardérezte a leheletét, és azt is, hogy dohányos. - Uramisten - dünnyögte maga elé a főnővér. Kathleen gondozója félrekapta a fejét. A többiek idegesen pillantgattak egymásra, mintha bármiféle magyarázatot remélhettek volna egymástól. - Szeretném tudni, mi történt ma. Mitől ijedt ennyire meg dr.

Suliivan? - kérdezte. A nővérek egy emberként néztek tüskehajú társukra, ő valahová a távolba szegezte tekintetét, mintha onnan várná a választ dr. Steele kérdésére. Richardkezdte elveszíteni a türelmét. - Várok. - Semmi különös - mondta a nő végül. - A csengőgomb valahogy elkeveredett az ágyában, pedig olyan helyre tettem, hogy a keze ügyében legyen. Richardnémi megszeppenést vélt kihallani a hangjából. - És még ezek után sem próbálta meg kideríteni, miért akart csengetni magának? inkább kiütötte a gyógyszerrel? Erre már nem válaszolt a nővér. Richarda legszívesebben a torkának ugrott volna. - Mert így kényelmesebb magának? Benyugtatózza, gépre kapcsolja a beteget, hogy ne legyen több gondja vele? A többiek döbbenten hallgatták. A nővér felszegte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett. - Dr. Steele, túl messzire megy! - Nem, dehogy, és ezzel maga is tisztában van. Ez a nővér az első pillanattól fogva ellenségesen viselkedett Kathleennel - mondta Richardvalamennyi jelenlévőnek, majd ismét a fiatal nővérhez fordulva hozzátette: - Nem tudom, mi a problémája, hölgyem, de azt tanácsolom, semmiképp se hozza azt magával ide, a munkahelyére. És ha amiatt érez ellenszenvet iránta, mert őt mindenki ismeri és elismeri a szakmában, vagy mert ez a nő az életemnél is drágább nekem, vagy netán az nem tetszik magának, hogy a sürgősségi osztály vezetője vagyok, és a pozíciómnál fogva is arra kértem, gondoskodjon róla, hogy megkapja, amire szüksége van, akkor régen rossz magának. Menjen oda hozzá most rögtön, és fordítsa meg az ágyban, még mielőtt tele lesz felfekvéssel! Azzal sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. - Amint felébred, hívjanak fel telefonon - szólt hátra még a válla fölött. - Egész éjjel a betegnyilvántartóban, az alagsori irattárban leszek. Olyan dühösen és sietősen távozott a helyiségből, hogy kis híján feldöntötte a takarítót, aki épp felmosott a folyosón. - Bocsánat - mondta, majd megkerülte az illetőt, és továbbrohant. 9. fejezet Hol van? - dünnyögte Richard, miközben végigkutatta az íróasztala fiókjait a sürgősségin lévő irodájában. Szüksége volt a belépőkártyájára, hogy hozzáférhessen a kórház számítógépes adatbázisához, és keresgélhessen a sürgősségire felvett valamennyi páciens elektronikus nyilvántartásában. Mentőautó érkezett, szirénázva, jelezve a személyzetnek, hogy készüljenek fel a fogadására. Ennek a betegnek nem állt le a szíve, mert a mentősök olyankor az összes

szirénát vijjogtatva érkeztek volna vele a kórházba. Most olyasvalakit szállítottak be, aki még csak félig halott - ám a szívleállásig vezető út hátralévő részét rövid időn belül megteheti. A szirénázást hallva önkéntelenül megfeszültek az izmai. Húsz év alatt feltétlen reflexszé vált ez nála. Ezt a pácienst most valaki más veszi majd kezelésbe. Ő már letette a lantot mára. Folytatta a keresést, és meg is találta a kártyát egy dobozban, amelyben aprópénzt szokott tartani. Az osztályán sikerült rendet tartania, de időről időre bebizonyosodott, hogy az íróasztalában képtelen. Ahelyett, hogy lifttel ment volna az alagsorba, áthaladt a tolóajtón, amely elválasztotta az irodáját a sürgősségi osztálytól. Úgy érezte, mégis meg kell néznie az újonnan beszállított pácienst. Nem bújhatott ki a bőréből, nem szabadulhatott a gondoskodó kotlóstyúk-attitűdtől, amely afféle szakmai ártalom volt. Most már jobban tudta kezelni a helyzetet, mint néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdődött Luana féléves küzdelme a hasnyálmi-rigyrákkal. Még mindig beleborzongott, valahányszor csak eszébe jutott egy-egy a sok ezer emlékkép közül. Olyan mélyen beleivódtak a memóriájába, mintha szögesdrót tüskéi volnának. Nemrégiben kiöntötte a lelkét Jo O'Briennek tea közben. Jóformán minden délután együtt teázott vele mostanában. - Igen, néha úgy érzem, mintha a munkám megszállottja lennék. De mit számít ez? A tudat, hogy munka vár rám, és sok idegen ember fájdalmával és tragédiájával kell foglalkoznom, elhiteti velem, hogy képes leszek uralkodni magamon a következő néhány órában. Különben itt ülnék, tehetetlenül, attól rettegve, hogy Kathleen akármikor meghalhat. Tudja, Jo, ilyenkor még a levegőt is olyan sűrűnek érzem magam körül, mint valami halotti leplet. Ám szentül fogadkozott - ahogy a narkósok szokták. Soha többé nem fojtja magába a fájdalmat, és ez alkalommal nem hagyja cserben Chetet, Üsát és Kathleent sem. A múlt emlékei elevenen éltek benne - látta maga előtt Chetet, amint őt figyeli: fájdalomról és félelemről árulkodott a tekintete, miközben megerősítést várt tőle, és azon törte a fejét, vajon mit követhetett el az apja ellen, aki fontosabbnak tekinti a munkáját, mint a saját fiát. És aztán könnybe lábadt a fiú szeme, mert úgy érezte, bizonyára ő okozott csalódást az apjának. Ezek az emlékek kísértették most is Richárdot, és ezeknek köszönhette, hogy mindig sikerült megállnia a szakadék szélén. Chet néha mostanában is úgy nézett rá, mintha attól félne, az apja megint megfutamodik. Ma este azonban nem ez elől menekült a sürgősségire. Egyedül az érdekelte, hogy kutathasson a nyilvántartóban, míg választ nem kap a kérdéseire. Ám az osztály vezetőjeként a munkáját sem hanyagolhatta el, főleg nem ma éjszaka - mint ahogy a szülő sem bírja ki, hogy időről időre meg ne nézze alvó gyermekét. Arra gondolt, egyszerűen csak végigjárja az osztályt, hogy mindenki láthassa: „a házban van". Ettől a nővérek és a személyzet többi tagja is jobban összeszedik magukat, és zökkenőmentesebben megy a munka. Persze továbbra is itt lesz a közelükben.

- Dr. Steele... Ön mit keres itt? - kérdezte O'Brien. Aggódva rán-colta a homlokát. Minden rendben van dr. Sullivannel? - Eltekintve attól, hogy egy nővér megint kiütötte nyugtatóval, nem rosszabbodott az állapota - felelte. Tudatosan hallgatott Lock-manről, mert most sietett. - Ezt nem mondja komolyan - így a nővér. - Sajnos igen. - Fogadni mernék, hogy tudom, ki a tettes. Nos, majd megkeresem az illetőt, és értésére adom, hogy mennyire a szívemen viselem a sorsát ennek a páciensnek. Richarda problémái dacára elmosolyodott. - Nagyra értékelem a gesztusát, Jo. Odafönt biztosan mindenki dühös már rám. - Önre, aki született diplomata? Ugyan már... - mondta Jo, és kacsintott. Miközben beszélgettek, a nővér az előteret figyelte, ahol a kezelés sürgőssége szerint rangsorolták a beérkező betegeket. Richardis odafordult. Látta, hogy két mentős egy vele egykorú, kövérkés férfit hoz be, aki egyenes derékkal ült a hordágyon. Világoszöld sportdzseki és szalmakalap volt rajta, a ráterített lepedő alól fehér orrú sportcipő kandikált ki. Az arca előtt már ott volt az oxigénmaszk. Jo a folyosó végébe sietett, hogy fogadja az újabb betegeket. Richardinnen, jó tizenöt méter távolságról is látta, milyen nehezen veszi a beteg a levegőt, és a mellkasára szorított ököl elárulta, hol érez fájdalmat. Szokásához híven odalépett a pulthoz, hogy megnézze, ki az ügyeletes most a kardiológián. Francesca Downs neve állt a rubrikában. Tudta, hogy ha ennek a férfinak angioplasztikára vagy sürgős bypassmutetre lesz szüksége, akkor nem kell aggódnia a késedelmes ellátás miatt, mint más orvosok esetében. Francesca magasan a legjobb orvos volt a maga szakterületén ebben a kórházban. Talán később majd megkeresi őt, és kideríti, mivel töltötte mostanában a szabadidejét. Visszament a folyosóra. Jo épp ekkor vitte át az új beteget az egyik kardiológiai megfigyelőbe. A nyomában egy asszony haladt, kacsázó léptekkel, és azt mondta: - Táncpróbánk volt, amikor szédülni kezdett, úgyhogy felhívtam a 911-et, és azonnal lefektettem a padlóra. Egyébként pilóta, tudja, 747-eseket vezet... Már nem fog, tette hozzá Richardgondolatban. Néhány gyakornok sietett utánuk, azután az ügyeletes orvos is megérkezett. Egyikük sem adta jelét annak, hogy észrevették: ő is itt van. Hátranézett a kezelőbe, és úgy látta, minden rendben van. Mielőtt távozott volna, az előtérben lévő telefonhoz ment, hogy felhívja Chetet és Lisát. Csak annyit akart mondani nekik, hogy Kathleen állapota stabil, ő viszont bent marad ma este a kórházban, mert lemaradt az adminisztrációs munkával, és ezt be kell hoznia. Arról, hogy mi történt, mélyen hallgatott. - Nem gond, apa - mondta Chet. - Lisa kukoricát pattogatott, és megint kivettük a videokölcsönzőből a Múmiát Richardelmosolyodott. - Ne felejtsétek el, hogy holnap reggel iskolába kell mennetek -figyelmeztette őket. Ezek szerint otthon sem hiányzik senkinek. Chet biztonságban érzi magát, ha Lisa is

ott van mellette. A kórházhoz, az 1950-es évek közepén épült nagy belvárosi épületek többségéhez hasonlóan, több alagsori szint is tartozott. A betegnyilvántartó legalul kapott helyett. Az egyik adminisztrátor légópin-cének nevezte el még akkoriban, amikor Eisenhower volt az Államok elnöke, és az iskolásokat országszerte kötelezték az óvóhelyek használatáról szóló oktatófilm megtekintésére. Ezt a raktárhelyiséget azóta is így emlegették. Útban lefelé azt tervezgette magában, hogyan is fogjon hozzá Hamlin kartonjainak átvizsgálásához, és közben időről időre rátört a félelem, hogy elveszíti Kathleent Olyan érzése volt, mintha egy keselyű keringene fölötte kitartóan. Amikor kilépett a hosszú, világoszöldre festett folyosóra - alacsony volt a mennyezete, csövek és vezetékek futottak a feje fölött -, érezte a csend súlyát. Mintha az a szikla nehezedett volna rá, amelybe az épület alapját vésték. Jobbra kanyarodott, és sietős léptekkel haladt tovább. A betonpadlóhoz csattanó bőrtalpú cipője minden egyes lépéssel hosszan ismétlődő visszhangot keltett. Amikor a tömör fémajtóhoz érkezett, bepötyögtette a négy számjegyből álló kódot, amelyet fejből tudott, mint a saját telefonszámát. Bár fontos lenne a titkosság, évek óta nem változtatták meg, és a kórházban gyakorlatilag mindenki fejből tudta. Jóformán bárkinek lehetett dolga itt - az adminisztrátoroktól a betegápolókon át az orvosokig. Hol elvitték, hol meg visszahozták a kartonokat, kiegészítették valamivel, amiről megfeledkeztek. Ugyanolyan a forgalom itt, mint az osztályokon: emberek és kartonok jönnek és mennek. A kórházban - vagyis a sürgősségin és a klinikákon, ahol a tíz emelet mindegyikén nyolcvan ágy van - évente negyedmillió látogató fordult meg összesen. Kész csoda hát, hogy nem tűnik el több karton annál, mint amennyit hiányolnak. Odabent, az elsötétített helyiségben a csendet a légkondicionáló halk zümmögése váltotta fel. Jóleső hűvösség fogadta itt. Most is az ismerős, kissé szűrős, áporodott szag terjengett a levegőben, amin nem segített a nagy jövés-menés sem. A falat tapogatva hamar megtalálta a villanykapcsolók sorát Egyszerre hármat is felkattintott közülük. A lámpák életre keltek a hosszú helyiség különböző részeiben, ameddig csak ellátott innen -megvilágították a polcok sorait, melyeken dossziék sorakoztak. Fél évszázad termése, leletek, kartonok és beteglapok - New York története a betegségek tükrében. Mindig is lenyűgözte, hány ember élettörténete halmozódott fel itt, melyek az első, még bizonytalan diagnózissal kezdődnek, majd a reménnyel kecsegtető kezeléssel folytatódnak, és végül valamennyi le is zárul - hol kedvező, hol kedvezőtlen eredménnyel. Volt már, hogy belső revíziót kellett tartania, és késő éjszaka is ott dolgozott, és közben kísérteties, suttogó hangokat vélt hallani maga körül. Akkor azon tűnődött, talán azok a lelkek szeretnék elmesélni neki történetüket, amelyeknek földi útja itt ért véget. Kórházi berkekben úgy hírlett, ha az itt felhalmozódott információkat mikrochipeken tárolnák, és megszabadulhatnának a töméntelen mennyiségű irattól, annyi helyet nyernének, amely jelentősen

csökkenthetné Manhattan parkolási gondjait. Richardazonban úgy érezte, az ez esetben kiürülő termekben még jobban felerősödnének a kísérteties hangok, s tán soha meg se szűnnének. A recepciószerű előtér pultjához ment, ahol a számítógépek sorakoztak. Belehelyezte a kártyáját, majd megvárta, míg a monitoron feltűnik az őt név szerint üdvözlő szöveg. Azután beírta a kereső rubrikájába: agyvérzés + sztrók. Aztán be-pötyögtette dr. Tony Hamlin nevét, és munkához látott. A pokolba velük! - szitkozódott magában. Belesett az intenzív ajtaján, amikor csak lehetett, és a résen át láthatta, hogy a nővérek továbbra is ott időznek Suliivan körül. Harold Glass - ahogyan ma este nevezte magát - a folyosó távolabbi részében folytatta a felmosást, attól tartva, hogy ha tovább időz az osztály bejárata közelében, a végén még felfigyel rá valaki. Már eddig is próbára tette a szerencséjét: a lehető legtöbb időt töltötte a közelben, a műszakváltásra várva, de a nővérek el se mozdultak Suliivan mellől, ott tettek-vettek körülötte, így semmiképp sem férkőzhetett a közelébe. A műszakváltás után az új nővérek percenként vizsgálgatták és ellenőrizték. Fogalma sem volt róla, miért kerülhetett ilyen hirtelen az érdeklődés középpontjába a nő. Át kell gondolnia, mitévő legyen ezek után. Nem mintha különösebben bonyolult feladat lenne számára egy alternatív terv kidolgozása. A halálra ítéltek listáján Steele neve szerepelt a negyedik helyen. És lám csak, itt is van az ő embere. Mintha maga Isten kínálná fel őt neki. És ráadásul azt is hallotta, amikor megmondta valakinek, hogy a betegnyilvántartóban lesz. El sem tudna képzelni ennél elhagyatottabb helyet az egész kórházban. Tökéletes helyszín a gyilkossághoz, és mivel mindentől távol esik, még az se kelt majd feltűnést, ha esetleg dulakodni kezdenek. Egyre jobban úrrá lett rajta az izgalom. Végül az egyik sarokba tolta a kocsit a vödörrel és a partvissal, aztán sietős léptekkel elindult a folyosón, igyekezett hideg fejjel, józanul gondolkodni. A parancs teljesítését elmulasztani nem kis dolog. De lehet, hogy maga isten kínálta fel neki helyette ezt a másik, ragyogó lehetőséget, mert a halandó, aki a listát összeállította, tévedett? Végtére is miért volt olyan fontos Istennek, hogy Steele Sullivant követően menjen a halálba? Taktikai szempontból ennek semmi értelme, hiszen ha a nőt öli meg előbb, akkor ha más nem is, de Steele biztosan gyanút fog. És ha a Sátán felszítja a dühét, akkor még nehezebb lesz elpusztítani, mint különben. Hát nem az a jobb megoldás, ha most Steele-t veszi kezelésbe? Lehet, hogy maga isten tisztította meg előtte ezt az utat, hogy beteljesíthesse küldetését, mentesítve őt az emberi elme szennyes tévedéseitől. Hevesen kalapált a szíve, és végül megfordult és visszament oda, ahol a takarítóeszközöket hagyta. Na és miféle fegyverrel végezzen vele? Először talán le kellene ütnie, hogy elveszítse az eszméletét, mint ahogy Lockmannel is tette? Nem, az más helyzet volt. Az a hülye nyitva hagyta az ablakot, így aztán nem kellett mást tennie, mint felmászni a szőlőlugasra, és leütnie a kalapáccsal, miközben aludt. Még így is több ütésre volt szükség, mert felébredt és viaskodni kezdett vele. Ha Steele az első ütés után nem veszíti el az eszméletét, akkor

neki, Harold Glassnak fel kell készülnie az önvédelemre. Mellesleg ez alkalommal nem hozott magával semmiféle súlyos tárgyat, és nem lehetett biztos abban, hogy ott kapásból talál valamit, amivel leüthetné a fickót. Arra az időre gondolt, amikor a mozgalomhoz való csatlakozása után kiképezték. Öt évvel ezelőtt egy hónapot töltött a hegyekben, ahol hivatásos harcművészet-oktatók tanították őket. Tarkón is vághatja Steele-t, ahogy akkor megtanulta. Igaz, hogy a valóságban ez egészen más, mint amikor bábukon gyakorol az ember, de ha sikerül a férfi háta mögé kerülnie, akkor ez sem okozhat különösebb gondot. És aztán visszajön ide, és elintézi Sullivant is. Ha minden jól megy, és egy félreeső helyen, valamelyik hátsó folyosón rejti el a holttestet, akkor jó esélye van arra, hogy senki sem találja meg hét óra előtt, amikor a reggeli műszak elkezdődik. Úgyhogy Harold Glassnak bőven van ideje arra, hogy visszatérjen az intenzívre. Fél hétkor lesz a legjobb. A nővérek akkor rendezgetik a kartonokat, hogy átadják a váltásnak, és valószínűleg senki sem veszi észre, ha megint a nő közelébe férkőzik. Szaporán vette a levegőt, mire a lifthez ért. Megnyomta a gombot. A távoli motor abban a pillanatban életre is kelt, amit halk zúgás jelzett. Mire a lift megjött, mégis úgy érezte, egy örökkévalóság óta vár már rá. Idegességében egyik lábáról a másikra állt. Vissza kell fognia a tempót. Egyre csak ezt hajtogatta magában közben. Nem szabad elkapkodnia. A cselekvés időpontjának közeledtével azonban pattanásig feszültek az idegei. Amikor kinyílt előtte a liftajtó, tétovázott egy ideig, csak aztán lépett be. A vadászszenvedély, hogy Steele után vesse magát, egyszerre alábbhagyott. Valóban az Úr akarja azt, hogy eltérjen az eredeti tervtől? Honnan tudhatná, hogy nem a Sátán kísértése áll emögött? Mi van, ha a Gonosz le akarja téríteni az útról, kihasználva türelmetlenségét és tettvágyát? Bezárult előtte a liftajtó, ő pedig a falnak támasztott partvisra és vödörre pillantott. A folyosó nagyon hosszú. Akár egy-két óráig is ténykedhet itt, a takarítás ürügyén anélkül, hogy ez bárkinek is szemet szúrna. Úgy döntött, bízik abban, hogy Isten megmutatja neki az utat. Magával húzta a nyikorgó kerekes kocsit a vödörrel, a folyosó közepére, aztán megragadta a partvist, belemártotta a vízbe, és lecsapta a fejét a linóleumra. Ha Isten nem ad alkalmat neki arra, hogy megölje Sullivant, míg feltűnés nélkül takaríthat itt, abból tudni fogja: azt akarja, hogy vegye előre Steele-t a listáról. És még előtte áll az egész éjszaka. Ismét megnyikordultak a fémkerekek, miközben továbblökdös-te a kocsit az intenzív osztály irányába. Hamlin az utóbbi két évben mindössze négy olyan beteget műtött meg, akik koponyaűri vérzés miatt kerültek ide. Hát ez nem sok. A kapszuláris (tokos) angiómák esetei, mint Kathleené is, mindössze két százalékát tették ki az összes sztróknak. Ami a többi, szintén műtéti beavatkozást igénylő eseteket illeti, mint amilyen a pókhálóhártya alatti vérzés vagy a verőértágulat, ezekből évente legfeljebb tucatnyit kezeltek a sürgősségin. A kisagyban fellépő vérzés

miatt talán nyolc-kilenc beteg került be hozzájuk évről évre. Az artériás-vénás rendellenességek már valamivel gyakoribbak, főleg a magas vérnyomásos betegeknél fordultak elő, de az ilyen eseteknek csak töredékét lehetett szikével orvosolni. És szó sincs arról, hogy egyedül Hamlin végezte volna az efféle műtéteket. Mohó vetélytársak egész sora várt erre a lehetőségre az osztályán. Mindenesetre igaz, hogy a Hamlin által kezelt betegeknek sokkal jobbak voltak a laboreredményei a műtét után, mint az országos átlag. Ha ő és Lockman gyilkolásra adták is a fejüket, az itteni nyilvántartásokban ennek sehol sincs nyoma. - Hát akkor miben mesterkedtek? - dünnyögte maga elé Richard. A saját hangján kívül csak a légkondicionáló kitartó zúgását hallotta. Kilistázta és kinyomtatta a hét idei és a tizenhárom tavalyi esetnek az adatait, aztán elindult a mennyezetig érő polcok labirintusában, hogy megkeresse magukat a dossziékat is. A feje fölött a csövek szörcsögő-gurgulázó hangokat hallattak, mintha egy nyugtalan vadállat belei volnának. Fárasztó munka volt. Először is a hét számjegyű azonosító alapján ki kell keresnie minden egyes dossziét. Ehhez mélyen be kellett mennie a polcok útvesztőjébe, és közben a számokat beazonosítania. Voltak itt egészen vékony dossziék, de akadt olyan nyilvántartási szám is, amelyhez három vaskos köteg tartozott - akkorák, mint egy-egy New York-i telefonkönyv. Úgy döntött, előbb begyűjti az összeset, és csak azután ül neki a munkának. Az első fél tucat dosz-sziét már oda is vitte az asztalhoz, ahol dolgozni fog, és elindult vissza a polcokhoz a többiért. Amikor már az összeset begyűjtötte, nekilátott, hogy a diagnózisok alapján csoportosítsa őket. Kilenc eset pókhálóhártya alatti vérzés volt, ezek közül egy agyvérzésbe torkollott, hatra rúgott a kisagyban fellépő vérzések száma, háromra az artériás-vénás rendellenességeké, és összesen kétszer diagnosztizáltak kapszuláris angiómát az agytörzsben. A dossziék átnézését azzal a területtel kezdte, ahol a legotthonosabban mozgott: a beteg felvételével a sürgősségin. Minden esetben ugyanaz történt azonnali vizsgálat, a páciens állapotának stabilizálása, és mindegyik eset Hamlinhez tartozott. Egyetlen alkalommal - több mint egy évvel ezelőtt - fordult elő az, hogy a sztrókba torkolló pókhálóhártya alatti vérzésen Hamlin nem tudott úrrá lenni. Az újraélesztést Richardvégezte el. Emlékezett is a betegre: negyvenkét éves férfi volt, és arra panaszkodott, hogy soha még nem fájt ennyire a feje. A felesége, egy vékony szőke nő arca olyan fehér volt a félelemtől, mint egy porcelánbabáé, amikor felpattant a férje mellől és lélekszakadva futott segítségért. A férfi egyszerre csak eldőlt a kerekes ágyon, és semmire sem reagált. Richardsietett a segítségére. Intubálnia kellett a férfit. A jobb szeme egészen kigúvadt közben, mintha őt bámulná, a pupillája akkorára tágult, mint egy fémpénz. Ez egyértelműen arra utalt, hogy az agyvérzés okozta nyomás kipréseli az agyvelőt a koponya alsó részéből, mintha csak fogpaszta volna. A beteg szája féloldalasan húzódott felfelé, hörgő hangok törtek elő belőle, a szája habzott. Richardegy pillanatra azt hitte, a férfi mondani akar neki valamit - mintha tiltakozna az ellen, hogy egész lénye semmivé váljon, amint ez a szürkés, pürészerű massza kifelé préselődik a

helyéről. Richárdot őszintén meglepte, milyen jól emlékezett az eset minden részletére még most is. Nyilván túl közelről érintette, minden elővigyázatossága ellenére. Ha az ember túl sok borzalomnak van kitéve a munkája során, és engedi is, hogy ezek hassanak rá, hamar kiég - és azzal vége a pályafutásának az intenzív osztályon. Épp elégszer beszélgetett erről egykori kiváló, de megcsömörlött sebészekkel, és persze ő maga is átélt már egy s mást. Néha nem csak a betegek lopakodnak be vádló tekintettel az ember álmaiba. A fiatal feleség szemét is sokszor látta maga előtt. A rémülettől ugyanolyan nagyra tágult fekete pupillákkal bámult rá, mint a férje, és szinte élettelenné vált a szeme, miközben felkészült a legrosszabb eshetőségre. Jóllehet minimális volt a siker esélye, Hamlin és Richardmegmentette a férfi életét. A műtőben fél liter koncentrált mannitollal sikerült eredeti méretének háromnegyedére visszazsugorítaniuk a megduzzadt agyvelőt. Ez a hiperozmózisnak köszönhetően leszárította az agynak a sérült erek körüli területét, lelassította a vérzést, így csökkent a nyomás, amely kifelé nyomta a koponyájából a szürkeállományt. Ily módon nyertek egy kis időt a műtéthez - a férfit már csak néhány szívverés választotta el a haláltól -, amelyet aztán Hamlin végzett el. Hat óra múlva a feleség kereste meg a jó hírrel Richárdot. Nemrég még élettelen szemében már a remény csillogott. Talán ennek a nagy átalakulásnak a látványa segített Richárdnak megszabadulni a borzalmas emlékképektől - a férfi groteszkül eltorzult arcáétól -, így eggyel kevesebb kísértet gyötörte: azóta egyszer sem jutott eszébe ez az eset, egészen mostanáig. Most azt kezdte vizsgálni, mi történt a férfival a kórházban. Mint a világ összes hasonló betegkartonján, az első bejegyzések itt is az orvosoktól és a rezidensektől származtak. Dátumok, rövid megjegyzések, napról napra más és más kézírás - a páciens fiziológiai gyógyulásának története ezekből állt össze, megannyi adattal támasztva alá aktuális állapotát: életfunkciók, oxigénszint, a kóma foka. Azután a laboreredmények, kardiogramok, és végül a röntgenképek - MRI, CT, angiogram. Az agy állapotának egy-egy keresztmetszete. A test fizikai állapotára korlátozódó adatok után el kell olvasnia a nővérek bejegyzéseit is ahhoz, hogy az illető gyógyulásáról átfogó képet kapjon: ezek szubjektívebbek, és jobban is érzékeltetik a normális életbe való visszatérés folyamatát: ...javuló végtagmozgás... ...látni akarja a feleségét... ..szívószállal iszik, már nem fuldoklik a folyadéktól... Richardidőről időre rácsodálkozott arra, amit olvasott. Nem is gondolta volna, hogy az általa látott agysérült állapota ilyen szépen visszafordítható, és a férfi akár csak ilyen alapvető funkciók végzésére is képes lesz majd. A második hét bejegyzései azonban még ennél is jobban meglepték. ...a beteg már segítség nélkül eszik.. ...tud széken ülni... ...érthetőbb a beszéde... És az utolsó bejegyzés szerint elég stabilnak találták az állapotát ahhoz, hogy átvigyék

a rehabilitációra Adele Blaine intézetébe. Richardnem látott ebben semmi szokatlant, kivéve azt, hogy a beteg nem jött vissza többé a kórházba kontrollvizsgálatra. Mintha a rehabilitáció megkezdésével az intézmény levette volna róla a kezét. Furcsa, gondolta Richard. A betegek többsége a kezelés befejeztével még néhány alkalommal mindig visszatért a kezelőorvosához kontrollra. Az ő esetében azonban ki tudhatja, hogyan alakult a sorsa a hazabocsátása után? Talán ez a magyarázata Hamlin kiugróan jó statisztikáinak. Hiszen ha a férfi végül mégis meghal, ez már nem kerül be a kórházi adatbázisba. Felírta magának a páciens nevét, és arra gondolt, reggel felveszi a kapcsolatot Blaine rehabilitációs intézetével. Kikéri tőlük a páciens anyagát, a rehabilitáció végeredményével. Abban reménykedett, ha arra hivatkozik, hogy belső ellenőrzést kell tartania a sürgősségin, talán megkapja tőlük a kért anyagot. Néhány alkalommal felállt az asztal mellől, mert a hűvös levegő, amelyet először kellemesnek érzett, most már a csontjáig hatolt. Ekkor vette észre, hogy épp a feje fölött van a szellőzőnyílás. - Nem csoda, hogy fázom - dünnyögte maga elé, és az asztalt egy paraván elé húzta, amely a komputerasztalokat választotta el a terem többi részétől. Itt melegebb volt valamivel, és megnyugtatóbb érzés is, mert valami falfélét tudhatott a háta mögött. Nyugtalanította ugyanis a tudat, hogy egyedül üldögél egy ilyen hatalmas teremben. Ma este amúgy is idegesebb volt, mint egyébként - a Lockman hullájának felfedezésekor átélt sokk még nem múlt el nyomtalanul. Amikor folytatta a munkát, feltűnt neki, hogy a többi beteg esete is hasonlóan alakult. Időben elvégzett, sikeres műtéti beavatkozás, figyelemre méltóan gyors felépülés, és aztán beutalás Adele Blaine rehabilitációs intézetébe. És onnan már nem jön visszajelzés. Két eset kivételével. Az egyik beteg egy férfi volt, akit másfél évvel ezelőtt műtöttek pókhálóhártya alatti vérzéssel, a másik egy nő, akit Kathleenhez hasonlóan kapszuláris angiómával operáltak ugyanabban az évben, áprilisban. Mindketten visszakerültek a sürgősségire, a férfi két hónappal ezelőtt, a nő két héttel utána. És mindketten meghaltak, röviddel azután, hogy felvették őket az osztályra. Koponyaűri vérzés - ez szerepelt a halotti bizonyítványban, amelyet Hamlin írt alá. És egyik esetben sem végeztek boncolást. Richardbeosztottjai nem láttak okot arra, hogy megkérdőjelezzék a sebész diagnózisát. A nővérek bejegyzései szerint a családtagok maximálisan elégedettek voltak Hamlin munkájával, miután hozzátartozójuk csodával határos módon felgyógyult az első agyvérzésből, és senki sem érezte szükségét annak, hogy a sebészen kívül más is megállapítsa a halál okát. Richardfurcsállotta, hogy a sürgősségin egyetlen orvosnak sem tűnt fel, miért következik be egy második agyvérzés olyan betegeknél, akiket veleszületett vasculáris rendellenességgel vettek fel. Hiszen egy évvel korábban, műtéttel megszüntették a kiváltó okot: eltávolították a deformitást. Márpedig ezek a rendellenességek nem szoktak újból kifejlődni. Annak lehetőségét pedig teljességgel kizártnak tartotta, hogy

Hamlin egyik esetben sem vett volna észre egy másik, ugyanolyan típusú anomáliát. Talán magas volt a vérnyomásuk? Richardezen tűnődött. Végül is nem lehetetlen az agyvérzés az egyébként egészséges artériás területeken sem, ha az érfalakat a régóta fennálló magas vérnyomás meggyengítette. Hiába kereste a leleteikben a vérnyomásra vonatkozó adatokat, ezeknek sehol sem találta nyomát. Felírta magának ennek a két betegnek a nevét azzal a céllal, hogy utánajár, mit találtak náluk Blaine-ék a rehabilitáción, ahol már aktívabb életet élhettek a páciensek. A betegfelvételi lapon megnézte a körzeti orvosuk nevét is. Végtére is nem lehetetlen, hogy itt a kórházban normális volt a vérnyomásuk, hiszen morfiumot kaptak, és nyugalom vette körül őket a szobájukban. Aztán, hazabocsátásuk után, azonban ismét produkálhatták a hipertóniás tüneteket. Ekkor nagy mennyiségű víz zúdult a csövekbe a feje fölött, amelyek mintha hangos szörcsögéssel tiltakoztak volna ez ellen. Fáradt volt. Nyújtózott néhányat, összekulcsolta ujjait a tarkóján, és tovább töprengett. Az biztos, hogy a két beteg halálának nem a Hamlin által korábban elvégzett operáció volt a közvetlen oka, hiszen több mint egy év telt el a műtét és az exitus között. Vajon mi történhetett velük az operációtól a halál beálltáig? Lapozgatta a sürgősségi osztály kartonjait, kereste a legközelebbi hozzátartozók lakcímét és telefonszámát. Holnap felhívja őket, és megkérdezi tőlük. Ismét hátradőlt a székben. Lehet, hogy Blaine és Hamlin közösen mesterkedtek valamiben? És ha igen, miért? Miről van szó? Hiszen a sebész kezelte betegek halálozási statisztikái kiváló szakorvosi munkára engednek következtetni. Ismét eszébe jutott Hamlin és a többiek heves vitája, amelynek szemtanúja lehetett a kórház kávézójában. És eljátszadozott a gondolattal, hogy ő maga keresi meg őket, még mielőtt McKnight lecsaphatna rájuk. És ha kérdéseket tesz fel Blaine-nek a két gyilkosságra vonatkozóan, lehet, hogy csak annyit ér el ezzel, hogy az rögtön ügyvédet keres, és egy szót sem lesz hajlandó mondani? Ugyanezt a taktikát persze választhatja azt követően is, hogy a rendőrség megkeresi... Talán mégis jobb lesz, ha előbb átnézi a többi beteg anyagát is, akik átkerültek Blaine intézetébe, és kideríti, mi történt velük ott, mint hogy megalapozatlan következtetéseket vonjon le és elhamarkodottan nekimenjen a nőnek. Ha nincs konkrét bizonyítéka ellenük, úgyis összefognak - Blaine, Edwards és Downs nyilván egyöntetűen állítják majd, hogy semmiféle vétség nem terheli őket. Semmiképp sem szabad tehát magára haragítania a nőt egyelőre, még ha köze van is bármiféle mesterkedéshez: a rehabilitációs dokumentáció megszerzése nélkül sohasem tudja meg, mit művelt Hamlin és Lockman. Kollégaként kell felvennie vele a kapcsolatot, a segítségét kérve anélkül, hogy a nő megsejtené: arra gyanakszik, neki is köze van a sebész ügyleteihez. Véglegesítette a listát azokról a betegekről, akikről információra van szüksége tőle - felírta a nevüket, születési idejüket, telefonszámukat. Ekkor jutott eszébe, hogy van még valami, aminek utána kell néznie. Vissza lapozgatta a dossziékat a röntgenfelvételekhez. Természetesen mindegyik betegről készítettek angiogramot is, és a radiológus mindannyiszor Lockman volt.

Richardazonban továbbra sem talált olyan bizonyítékot, amely valamiféle orvosi vétségre, mulasztásra utalt volna. Akkor mitől tartott annyira Hamlin és Lockman? A húsz eset műtéti nyilvántartása, a posztoperációs laboreredmények nem tartalmaztak semmi olyasmit, ami gyanúra adna okot legalábbis semmit sem talált, ami egyértelműen bizonyítaná, hogy a sebész bárkinek is ártott volna. A szinte fárasztóan részletes, hosszú orvosi jelentések többségét a gyakornokai fogalmazták - ők ellenőrizték és írták alá. Ez, úgy tűnt, kizárja annak lehetőségét, hogy Hamlin bármit is változtathatott volna ezek szövegén. Feltéve, hogy a statisztikai adatok megbízhatóak, ebből vajon az következik-e, hogy kizárólag az angiogram közben történhetett valami rendkívüli? Nem feltétlenül. Richardúgy vélte, ha elég gyorsan csinálta, Hamlin akár a gyakornokai szeme láttára is elkövethetett valamit. De ugyan mit? Olyasmit, ami egyaránt alkalmas arra, hogy kiváló állapotba hozza a betegeket, utána pedig akár a halálukat is okozhassa. Vagyis előidézhessen egy második vérzést - mint a két beteg esetében, akik meghaltak. És ha ők belehalhattak, akkor miféle sors vár Kathleenre? Végighullámzott benne a düh. Mi lesz akkor, ha nem sikerül idejében rájönnie, mit műveltek a többi pácienssel, és már nem tud segíteni Kathleenen? Egyre őrültebb ötletek kergették egymást a fejében. Most már nem érezte szükségét annak, hogy kesztyűs kézzel bánjon Blaine-nel. Lehet, hogy nincs több időre szüksége, mint egy órára: négyszemközt marad vele, és kiszed belőle mindent, amit csak tud. Ha Lockman Edwardsra és Downsra utalt, amikor a „többiekről" beszélt, akkor vajon ők lennének azok is, akik végeztek vele és Hamlinnel? A radiológus tetemének látványa azt sugallta, a gyilkosnak van valami köze az orvostudományhoz. Downs képes lehet ilyesmire, és végső soron Edwards is - hiszen a sebész akkor is sebész, ha többnyire nőket operál, és csak a köldök és a comb közötti területen. Bármennyire szeretett volna most rögtön választ kapni a kérdéseire, az ösztönei azt súgták, figyelembe kell vennie valamennyi logikus lehetőséget, mint ahogyan egy új beteg felvételekor is át kell gondolnia minden szóba jöhető diagnózist. Habozott - nem tudta eldönteni, valóban gyanakodhat-e a három orvosra, vagy az a valószínűbb, hogy nekik semmi közük Hamlinék mesterkedéseihez, és ahhoz, amit Kathleennel műveltek. Talán olyasvalaki ismeri a titkukat, akire ő most még csak nem is gyanakszik. Belátta, egyelőre semmit sem tud bizonyítani, és csak abban lehetett biztos, hogy Lockman gyilkosa jártas az anatómiában, ahogy ezt McKnightnak már elmondta. Elő akarom keríteni a tetteseket akár a föld alól is. Istenem, kérlek, segíts nekem kideríteni, mit művelt Hamlin Kathleennel! A végére járok ennek az ügynek, még akkor is, ha a kórház összes dolgozóját sarokba kell szorítanom. Kirázta a hideg ettől a gondolattól. Arcok villantak fel lelki szemei előtt, nevek cikáztak a fejében, mígnem megfogalmazódott benne a gondolat: Istenem, hát idáig jutottam? És émelygést érzett a gyomrában.

Hagyd csak a zsarukra, hogy előkerítsék a gyilkost, ezt hajtogatta magában. Ugyanakkor képtelen volt szabadulni attól az érzéstől, hogy személyes felelősség terheli a történtekért. Egyre csak az üd-vözlégy járt a fejében. Amikor annak idején igazán mély gödörbe került, kétségbeesetten cselekedett - nem volt más megoldás, de vesztenivalója sem. Most már tudta, hogy a szélsőséges megoldások sehová sem vezetnek. Alaposan át kell gondolnia, kit kever gyanúba McKnight előtt. Továbbra sem volt biztos abban, hogy mit tegyen. Úgy határozott, nyitva hagyja ezeket a kérdéseket, ugyanakkor kész megtenni bármit, amivel segíthet Kathleenen. Még akkor is, ha ehhez a rendőrség tudta nélkül kell cselekednie. Az órájára pillantott. Hajnali négy volt. Az intenzívről senki sem kereste. Kathleen biztosan nyugodtan alszik - a gyógyszer hatása még nem múlhatott el. jobb is, ha pihen, gondolta Richard, és nem látta értelmét, hogy felébressze. Majd reggel megtudja tőle, mi izgatta fel annyira, hogy megint nyugtatót kellett beadniuk neki. Mellesleg volt még egy kis dolga, úgy döntött, a megérzéseire hallgat, és a korábbi évek statisztikáira összpontosítja a figyelmét, amikor Hamlin eredményei még nem voltak olyan látványosak. Talán így rájön valamire, felfigyel egy apróságra, ami eddig nem tűnt fel neki. Kilistázta Hamlin 1998-ban és 1999-ben kezelt betegeinek nyilvántartását, és amikor megkapta a dossziék azonosító számát, először is növekvő sorrendbe tette azokat, hogy könnyebben megtalálja, mint az előbb, amikor elmulasztotta ezt a műveletet. így aztán ahogy gyűltek a dossziék a kezében a polcokról, egyre messzebb került az asztalától az útvesztőben. A légkondicionáló kitartó zúgásától és a szőnyeget súroló lába neszezésétől eltekintve teljes csend vette körül. - Mintha én is kísértet volnék - dünnyögte maga elé, ismét a saját hangjából merítve magának egy kis bátorságot. Ám egyre jobban idegesítették a feje fölötti csövekből jövő zajok, és az a tudat is, hogy észre sem venné, ha rajta kívül más is volna itt. Bármilyen hasznosnak bizonyulhatna is egy beszélgetés a gyilkossal, mind nagyobb nyugtalansággal töltötte el a gyanú, hogy az illető a kórház egyik dolgozója lehet, és időről időre hátrapillantgatott a válla fölött. Hiszen ez nevetséges, korholta önmagát. Észhez kell térnie, mert a végén még elüvölti magát félelmében, ha hirtelen szembetalálkozik valakivel, aki teljesen ártatlan, és csak egy kartonért jön ide. Fü-työrészni kezdett, hogy megnyugtassa feszült idegeit, és ugyanakkor figyelmeztesse is jelenlétére a gyanútlan érkezőt. Ám amikor megcsörrent a mobiltelefonja, még így is kiejtette a dossziékat a kezéből ijedtében. - Jézusom - szaladt ki a száján. Nagy üggyel-bajjal előhalászta a zsebéből a telefont, és a füléhez emelte. - Talált valamit? - kérdezte McKnight álmos hangon. - Halálra rémített. - Azzal, hogy felhívtam? Ember, magának elég rossz állapotban lehetnek az idegei! Richardegyenesen maflának érezte magát.

- Csak váratlanul ért, ennyi az egész - magyarázkodott. - Ide-lent alig van térerő, nem is szokott működni a mobilom. Különben sem számítottam arra, hogy valaki hívni fog mostanában. - Na, talált nekem valami érdekeset? - Megmondtam már, hogy engem köt az orvosi titoktartás... - Hát persze. Nem is akarok információt a betegekről. Csak arról, hogy miben mesterkedett a mi két hullánk még életében... Richardelgondolkodott. - Azt hiszem, erről lehet szó. - Szóval mit talált? - Egyelőre semmit Kathleennel történt valami, azzal foglalkoztam idáig. - De jól van? - McKnight hangja olyan volt, mintha már nem is lenne álmos. - Igen, úgy értem, fizikailag. De ma este is felizgatta valami, és az egyik nővér megint csak telenyomta nyugtatóval. - Mi izgathatta fel? - Nem tudom. Alszik azóta. De miért is faggat? A nyomozó nem válaszolt azonnal. - Néhány kolléga már kora reggel a kórházba megy, hogy elkezdjék a kihallgatásokat Hamlinnel meg Lockmannel kapcsolatban. Én meg szeretnék beszélni dr. Sullivannel, ha lehetséges. Ön is ott lesz? - Persze. Az intenzíven találkozunk. Ez most már a hivatalos része a nyomozásnak, ugye? - Akkor hét körül? - kérdezte a nyomozó, válasz nélkül hagyva Richardkérdését. - Rendben, viszlát - mondta Richard, és azon tűnődött, vajon hivatalból akarja-e látni a nyomozó Kathleent, vagy magánemberként érdeklődik ennyire utána. - És köszönöm - tette hozzá, hogy éreztesse: nagyra értékeli a nyomozó megkülönböztetett figyelmességét. Miután megnyomta a hívást befejező gombot, letérdelt, hogy összeszedje a szanaszét szóródott dossziékat. Még a felénél sem tarthatott, amikor hirtelen elsötétedett a helyiség. - A pokolba is - káromkodta el magát. Biztosan áramkimaradás, gondolta először. Végül is vihar van odakint. Aztán feltűnt neki, hogy továbbra is működött a légkondicionáló odafenn, márpedig ha az egész épületben nincs áram, akkor ez lehetetlen. Ráadásul automatikusan be kellett volna kapcsolnia a tartalék világításnak. - Hé! - kiáltotta, arra gondolva, hogy bár ő nem hallott semmiféle neszt, mégis bejöhetett ide valaki egy kartonért, kifelé menet pedig lekapcsolta a villanyt. Senki sem válaszolt. Talán egy éjjeliőr volt az. - Hahó! - kiáltotta. Továbbra is csak a légkondicionáló zúgását hallotta. De ha itt járt valaki, akkor hallhatta, hogy telefonált az imént, még a légkondicionáló zümmögése mellett is, nem? Ez a zaj nem nyomhatta el teljesen a hangját.

Egyre nyugtalanabb lett. És ugyan miért kapcsolna le valaki vagy egytucatnyi kapcsolót egyidejűleg? Érezte, hogy kiszárad a szája. Talán csak egy biztosíték ment ki, gondolta. Akkor nem csoda, hogy nem kapcsoltak be a tartalékgenerátorok. Igen, ezt elég logikusnak találta, és valamelyest meg is könnyebbült tőle. Megfékezte a félelem csúszómászóit is, amelyek folyton ott tekeregtek a fejében. Azaz majdnem megfékezte őket... A csövekből a feje fölött a szokásos zuborgást hallotta, de most kopácsolás is csatlakozott hozzá, mintha valaki franciakulccsal ütö-getné a fémet. Úgy érezte, ettől a visszhangzó zajtól megreped a koponyája. Négykézlábra ereszkedve tapogatózott, hogy összeszedje a többi dossziét is. Arra gondolt, ha az épület többi részében van áram, akkor odafent, az irodájában folytathatja a munkáját. Egész ölnyi dossziéval indult el a polcok között. Nem volt egészen biztos abban, hogy az ajtó felé halad, mert az imént, miközben McKnighttal beszélgetett, fel-alá járkált. Úgy gondolta, nem számít, mert a polcok mentén haladva így is, úgy is eljut a kijárathoz, legfeljebb kerülőt tesz. Addig megy, amíg egy falnak nem ütközik, aztán balra fordul. Vagy ott találja az ajtót - vagy egy másik fal állja majd az útját. A legrosszabb esetben most épp az ellenkező irányba indult el, mint kellene. Akkor pedig nincs más teendője, mint elindulni visszafelé, a polcok mentén, míg a kijárathoz nem ér. Sietett, mert tudta, hogy semmi sincs itt, amiben hasra eshetne. Amikor a polcsorok közötti nyílt részhez ért, fél kézzel átölelte a dossziéhalmot, a másikkal kitapogatta a következő polc végét, és olyan tempóban haladt tovább, hogy tiszta erőből ütközött neki a falnak. Bekanyarodott, és a falat tapogatva haladt tovább abba az irányba, ahol az ajtót sejtette. Hallotta, hogy megremegnek a csövek a feje fölött. Arra gondolt, biztosan felismeri a recepciót, amikor odaér, hiszen akkor eltűnnek mellőle a polcok. Az ajtó pedig ott lesz egyenesen előtte. Nem emlékezett arra, hogy látott-e KIJÁRAT feliratú jelzőfényt az ajtó fölött, vagy sem, de lennie kellene ilyennek itt, mégpedig külön áramkörrel. Arra sem figyelt befelé jövet, hogy a küszöbnél, az ajtó alatt beszűrődik-e a fény odakintről, mert ez akkor még nem volt fontos. Ha kell, végigtapogatja a falat, teljes hosszában, hogy megtalálja a kilincset. Néhány perccel később már szinte biztosra vette, hogy rossz irányba indult el, mert továbbra sem találta a polcok nélküli tágas előteret, mint remélte. - A francba is - szitkozódott ismét a vaksötétben, amely egyre súlyosabb teherként nehezedett rá. Ekkor egy újabb polcsor végéhez ért, és megint csak falba ütközött. Képtelen volt tájékozódni, és egyre szaporábban vert a szíve. - Rendben van, nyugodj meg, akkor könnyebben tájékozódsz majd - mondta fennhangon, önmaga megnyugtatására. - Ez azt jelenti, hogy a terem túlsó végében

vagyok. Ha balra fordulok, és megyek tovább egyenesen, visszajutok a bejárat falához, és megtalálom az ajtót. Még csak három lépést tett meg, amikor mintha zajt hallott volna a háta mögül. Valami surrogást észlelt, s ez a hang elég határozottan elvált a feje fölötti csövek állandó morajától, amit már megszokott. Mióta Lockmant látta, a legkisebb nesztől is majd kiugrott a bőréből félelmében, és a tudat, hogy most az alagsorban jár, azonnal a patkányt idézte föl benne. Patkányok.' - Takarodjatok innen! - üvöltötte, és vaktában futni kezdett. -Takarodjatok innen, ti mocskok! Lelki szemei előtt patkányok jelentek meg - hemzsegtek a sötétben -, és amikor az iménti, surrogó zajt felerősödve hallotta a háta mögött, biztosra vette: a rágcsálók egész hada vette üldözőbe. Úrrá lett rajta a pánik, és nem sokat gondolkodott - eldobta a dossziékat,-és tovább futott. Valaki felkiáltott mögötte, aztán dobogást hallott. - Mi a fene...? - Richárdnak kellett néhány másodperc, hogy rájöjjön: egy ember üldözi. Az első gondolata az volt, hogy megáll, és bevárja - megnézi, ki az. De még mielőtt lassíthatott volna, lelki szemei előtt megjelent Lockman hullája. Jézusom, mibe keveredtem?, kérdezte magától. És a következő gondolata már az volt, hogy menekülnie kell innen, amilyen gyorsan csak lehetséges. Egyre gyorsabban futott a sötétben, a könyvespolcok mellett. 10. fejezet Vaktában menekült. Csak a polcok acélszegélye adott némi támpontot ahhoz, hogy tájékozódni tudjon - széttárt karjaival, mint egy szűk helyen csapongó madár, nemegyszer ütközött az éles sarkokba, melyek felsértették a bőrét. Ujjai a dossziék gerincét súrolták. Mélyebbre nyúlt a polcokon, és futtában jó ölnyit ledobott belőlük a padlóra, miközben menekült. A háta mögül horkantások jöttek, és csúszkálás zaja, mint amikor valaki nedves avarban próbál rohanni. Fokozta a tempót, és egyre több irattartót kapott ki a helyéről. A közelből újabb szitkozódások hallatszottak. A következő szekrény végéhez érve balra fordult. Ha kiért a recepcióra, az ajtó tőle jobbra lesz, és úgy gondolta, kihasználja, hogy ott nagyobb a hely - a polcok az elülső fallal párhuzamosan futnak -, és még gyorsabban haladhat. Amint kiér innen a folyosóra, máris ott a lépcső. Az erőfeszítéstől bedugult a füle. Semmit sem látott és semmit sem hallott - nem érzékelte a saját testén kívüli világot. Légüres térben menekült, a szíve színtiszta adrenalint pumpált az agyába, a zi-hálása volt az egyetlen zaj, amely a fejében visszhangzott. Azt képzelte, golyó süvít felé hátulról. Vagy ki akarják zsigerelni? Netán még ennél is rosszabb vár rá? Teljes sebességgel vágódott a derékmagasságú recepcióspultnak, amelynek éle a hasi idegközpontjába, a solar plexusba vágott olyan

erővel, hogy hétrét görnyedt a fájdalomtól. A lendület azonban továbbvitte: átröpült a pulton, és elterült a földön. Még a levegőben elüvöltötte magát. Bedugult fülén át is vérfagyasztónak hallotta a saját hangját. Mégis tudta, hogy ezzel nem ijeszti el azt, aki üldözi, bárki legyen is ez az illető. Még egy üvöltést hallatott, mielőtt a hátán landolt, nekicsúszva egy asztallábnak. Szinte fájt minden egyes levegővétel, miközben feltápászkodott, és elindult abba az irányba, ahol a kijáratot remélte. Attól félt, most már bármelyik pillanatban kinyúlhat érte üldözője keze a sötétből, hogy megragadja. Mivel eddig erre még nem került sor, talán sikerült leráznia az illetőt, amikor elvetődött a padlón balra, ahelyett hogy egyenesen haladt volna tovább az elülső fal irányában. Legnagyobb csalódására sehol sem látta a KIJÁRAT feliratú jelzőfényt. És hiába pásztázta a sötétséget, az ajtó alatti résen beszűrődő fénycsíkot keresve. Sehol semmi. Tapogatózva keresse talán a kilincset? Lehet, hogy a gyilkos már ott vár rá az ajtónál, hisz éppen erre számít. Iménti üvöltésével nyilván elárulta a tartózkodási helyét. Próbálta visszafogni a zihálását, miközben mélyen előrehajolva haladt tovább, apró lélegzetvételekkel, hogy minél kisebb zajt csapjon. Ki kell találnia valamiféle stratégiát. Először is vissza kell nyernie a hallását. Befogta az orrát, és fújt egy nagyot, ettől pattogni kezdett, majd kitisztult a füle. A légkondicionáló zaja úgy tört rá, mintha hullám csapódott volna át a feje fölött. De semmilyen zajt nem hallott, amit üldözője keltett. Vissza a polcok közé!, mondta magának. Ha sikerül elég messzire kerülni az üldözőjétől, talán segítséget kérhet a mobiltelefonon, anélkül hogy az meghallaná. Aztán megint futnia kell, ahogy csak a lába bírja. Előrehajolva igyekezett távolodni attól a helytől, ahol a kijáratot sejtette. Néhány méterrel odébb azonban egy falba ütötte a fejét, pedig itt végképp nem számított erre. A francba! Azonnal tudta, hogy megint rossz irányba indult el, de amikor körbetapogatta a helyet, felfedezett egy asztalt maga mögött, aztán egy másikat is, és ráismert a paravánra, amely a munkaállomásokat választotta el a helyiség többi részétől. Egy ideig mozdulatlanul várt ezen a helyen. Fülelt, hátha észlel valamilyen neszt, amely üldözője közeledéséről árulkodik. Most sem hallott semmit. Talán a légkondicionáló zúgása nyomja el a neszezését. Tudta, hogy itt kell lennie valahol a másik férfinak, aki talán ugyanolyan feszült figyelemmel fülel, mint ő maga. Jobb lesz, ha mozogsz, gondolta, és óvatosan elindult a térelválasztó vége felé. Ott jobbra fordult, majd két polcsor között haladt tovább. És közben minden lépése után arra számított, megint hallani fogja a másik férfi lépteit is. De senki sem követte. Balra kanyarodott, és miután maga mögött hagyott néhány polcot, megint jobbra - abban reménykedve, hogy távolodik az ajtótól, és egyúttal attól is, aki üldözte. Amikor úgy érezte, biztonságos helyre érkezett, megállt, hogy segítséget hívjon telefonon. A zsebébe nyúlt a mobilért. Nem találta. Ez nem lehet igaz! Végigtapogatta magát, mintha a telefon lecsúszhatott volna a

ruhájában. Sehol semmi. Uramisten! Biztosan kiesett a zsebemből, amikor a padlóra zuhantam. Mozdulatlanná dermedt. Talán menjen vissza, és keresse meg? Kiverte a hideg verejték, és úgy érezte, mintha jeges ujjak hatolnának át a bőrén. És mi van, ha nem is az előtérben esett ki a zsebéből? Futás közben is elhagyhatta, gyakorlatilag bárhol. És mivel bedugult a füle, nem is hallhatta a koppanását. Nyelt egyet. Már összetapadt a szája a szárazságtól. És hol lehet ez a fickó? Lehet, hogy mostanra rájött, hol van? Talán jobban tenné, ha helyet változtatna? Attól félt, egyenesen a gyilkos karjaiba fut. Csak állt hát, és fülelt, miközben biztosra vette: üldözője - akárki legyen is az - ugyanezt teszi. Döntetlenre állunk, gondolta. Mint két tengeralattjáró, amelyek arra várnak, hogy a másik hibázzon, és elárulja a tartózkodási helyét. És az idő most az ellenségnek dolgozik. Nem teheti meg, hogy órákon át várakozik itt, szótlanságra és tehetetlenségre kárhoztatva -arra várva, valaki majd csak a segítségére siet. És különben is, valahogy biztosan el fogja árulni, hol van - nem nagyok itt a távolságok, elég lehet egy csigolya roppanása, az, hogy megkordul a gyomra vagy tüsszentésre ingerii a por. Az üldözőjének azonban nincs más teendője, mint hallgatni, és türelmesen várakozni. Mozdulatlanná dermedt, előregörnyedve, kényelmetlen testhelyzetben, amikor cipőtalp csusszanását hallotta. Várt. Néhány méterre tőle megkordult egy gyomor. Egészen biztos volt abban, hogy ezt hallotta a polcsor legközelebbi vége felől, amelynek tövében most meghúzódott. Visszatartotta a lélegzetét. Mitévő legyen most? Ha közelebb jön, megpróbálom leütni, és talán sikerül elfutnom. Tettre készen várt hát, hátratartotta ökölbe szorított kezét, a száján át vette a levegőt, miközben lassan felegyenesedett, felkészülve az ütésre. Ám a férfi távolodott tőle - hallotta, hogy most már néhány polcsorral odébb jár. Richardmég néhány percig ott maradt Megvárta, míg minden nesz elhalt, amely elárulta a másik férfi mozgását. Úgy érezte, lépéselőnybe került hozzá képest. Nincs senki közötte és az ajtó között. Visszalopakodik, és aztán - ki innen. De aztán eszébe jutott valami. Mi lenne, ha ő kapná el a fickót? Kathleen arra ébredt, hogy valaki az infúzió csövét igazgatja. Azonnal kijózanodott attól félve, ismét a pokol küldöttét látja, aki befecskendez valamit neki. Ehelyett egy nővért tett-vett az állványnál, aki újra cserélte a folyadékot tartalmazó zacskót. - Ébren van, dr. Suliivan? - kérdezte a nő. Kathleen nem reagált. Ha most elmondaná valakinek, hogy egy takarító valószínűleg halálba akarta küldeni egy fecskendővel, akkor megint begyógyszereznék. Hol lehet Richard? Szüksége van rá! Az ujjait mozgatva a nyaka felé mutatott, abban reménykedve, hogy a nővér megérti: azt szeretné, ha kivennék a csövet és beszélhetne.

Számára is váratlan volt, hogy a csuklóját is sikerült megmozdítania. Meglepődve nézte a kezét, és tovább próbálkozott. És sikerült is egy párszor előrehátra hajlítania. Persze suták voltak a mozdulatai, ő mégis úgy érezte, mintha bilincsből szabadult volna. - Nahát, milyen ügyes! - állapította meg a nővér negédesen, mintha egy kisgyermeket biztatna, aki most tanulta meg, hogyan kell rázogatni a csörgőt. Kathleen sikerérzése nyomban elpárolgott a nő leereszkedő hangneme nyomán. És mint oly gyakran az utóbbi néhány napban, most is inkább kudarcot érzett, mintsem diadalt. Kilátástalannak vélt jövője feneketlen mélynek és feketének tűnt - ez töltötte ki a gondolatait, kiszorítva belőle minden egyebet. Megszűnt létezni számára az ágy, az intenzív osztály, a kórház. Mintha a reménytelenség éjszakájában lebegne, amely végtelen, mint a világűr. Mindjárt negyven leszek, felnőtt lányom van, és genetikus vagyok, te idióta! - a legszívesebben ezt vágta volna a személytelenül mosolygó nővér képébe. Van fogalmad arról, mit jelent elveszíteni mindazt, amitől engem foszt meg a sztrók most? Arra kárhoztat, hogy csecsemőnek érezzem magam? Ha életben maradok, semmi sem vár rám, csak a teljes magatehetetlenség, ha nem sikerül újra megtanulnom mindent - minden mozdulatot, cselekvést, olyan apró dolgokat, amelyeket hároméves korom óta könnyűszerrel megtettem. Fogalmad sincs arról, milyen érzés tudni, hogy ha megfeszülök is, semmi sem garantálja, sikerül-e valaha bármi, amit korábban tudtam. Mert ha tudnád, akkor megkímélnél engem ettől a gügyögéstől, ami az óvodába való! Ugyanakkor biztosra vette, hogy szónoklata sokat veszítene a lendületéből, mire három-négy szótagos részekre darabolva végigmondaná. A felkarja mozgatásával próbálkozott, de az továbbra sem engedelmeskedett neki. Gyors ellenőrzést végzett a másik karján. Azon nem tapasztalt javulást azóta, hogy a gyógyszer hatására elaludt. De amikor a lábait vette sorra, mindkettőn sikerült megmozgatnia az ujjait, így azok súrolták belülről a takarót - a jobb lábán erőteljesebben, mint a másikon. Vagyis az egyik keze élettelen, mint egy fadarab. De legalább összegyűrheti az ágyneműt az ágy végében a lábánál. Ami nem sok ugyan, de mégis több a semminél. Újonnan felfedezett képességével, a csuklója mozgatásával a nyakába vezetett csövet is sikerült megragadnia. Ki is húzhatná talán a lélegeztetőkészülékből. Ámde a sokadik, sikertelen próbálkozásra felfigyelt az ápolónő. - Hohó! Azt már nem! - mondta, és elhúzta Kathleen kezét a torkától, miközben haragos tekintetet villantott rá. - Az az én dolgom. Akkor gyerünk, vedd ki, hadd beszéljek végre! Ez a bosszantó nőszemély mindent megcsinált körülötte, csak épp azt nem, amit annyira szeretett volna. Megigazította az infúziót, ellenőrizte a monitorokat, még a párnát is megigazította feje alatt. Menj a pokolba.', háborgott Kathleen. Ő Richárdot akarta, McKnight nyomozót, meg az egész New York-i rendőrséget. Nem pedig azt, hogy a párnáját igazgassák.

Richard fölkapaszkodott egy masszív könyvespolcra, és miután megvetette a lábát, felfelé nyúlt - a feje fölötti csöveket keresve tapogatózott a sötétben, de hiába. Ujjai semmibe sem akadtak meg. Még feljebb kell kapaszkodnia tehát. Amikor ráállt a következő polcra, már több csövet is elért - addig tapogatózott, míg ráakadt egyre, amelyet elég vastagnak talált. Átkarolta, lábát fellendítette a legfelső polcra, amelyet a sarkai közé fogott. így, lajhár módra húzódzkodott tovább. Készen állt... - Ki maga? - kiáltotta. - És mit akar? Csak a feje mellett hideg levegőt fújó légkondicionáló zaját hallotta, semmi egyebet. Attól kezdett félni, hogy azt sem fogja észrevenni, ha a férfi elindul felé, a hangja után. Mi van, ha a fickó nem kapja be a csalit, és sokkal óvatosabb, mint gondolta? Inkább ott vár rá, ahol most is van? Mégsem füg-geszkedhet itt az idők végezetéig. Talán ha blöfföl, sikerül idecsalnia a fickót. - Halló, rendőrség? Itt dr. RichardSteele - mondta. Minden igyekezetével azon volt, hogy úgy tűnjön, kétségbeesetten telefonál. -A mobiltelefonomról hívom önöket. A New York City Kórház alagsorában üldöz egy férfi... meg akar ölni. Igen, biztos vagyok benne... Talán ő az, aki megölte Tony Hamlint és Matt Lockmant... Hogy pontosan hol? A betegnyilvántartóban... - A pokolba veled! - hallotta egy férfi rikoltását, amit a szőnyegen tompán dobbanó futóléptek zaja követett. Egyenesen felé tartott. A francba is!, gondolta Richard, akit váratlanul ért a gyors reakció. Odébb húzódzkodott, és lábával jobb fogást keresett a polcok tetején. - Nem engedem, hogy tönkretedd a művemet! - üvöltötte a férfi már egészen közelről. Richardlajhár módjára a csőbe kapaszkodva mozgatni kezdte az alatta lévő polcot. - Bosszút állok rajtad mindazért, amit isten műve ellen vétettél! Ez a fickó őrült, gondolta Richard. A fémvázas polc, rajta a sok papírral, szerencsére engedelmeskedett - ide-oda mozgatta, egyre erősebben, mígnem sikerült túllendítenie, és az egész eldőlt - rá a férfira, aki ekkor már ott állt alatta. A fájdalomtól és a dühtől felüvöltött. Richarda biztonság kedvéért még saját testsúlyával is megtetézte a halmot: ráugrott a ledöntött polcra. És aztán csend támadt. Túlságosan is nagy csend. Uramisten, csak nem ölte meg ezt az őrültet? Nagy nehezen lekászálódott a felborult polcról, a dossziéhalmokról. Aztán a polc végéhez ment, és letérdelt A férfi nyilván ott fekszik alatta. Lehajolt, és fülelt, hallja-e a légzését. Először tökéletes volt a csend. Azután halk, súrlódó neszt hallott, amely mintha közeledett volna felé. Életben van. Akkor legfőbb ideje, hogy eltűnjön innen. Igen ám, de ez a férfi tudhatja a választ a kérdéseire, és megmentheti Kathleent - Jól van? Az iménti mozgás folytatódott, majd abbamaradt.

Talán megsebesült, ezért nem tud válaszolni. Richardtalpra állt, lehajolt, megragadta a polc végét és megpróbálta megemelni. Nem sikerült. Lehet, hogy a súly kipréselte a tüdejéből a levegőt, gondolta, és ettől egyre idegesebb lett Továbbra is csak tapogatózhatott, de így is sikerült rájönnie, hogy a polc túlsó vége fennakadt egy másikon. Vagyis nem nehezedik teljes súlyával a férfira. Attól még elveszíthette az eszméletét. Lenyelhette a nyelvét, és akkor képtelen lesz levegőt venni. A pokolba isi Richardolyan neszeket hallott a halom alól, mintha a fickó mozogni próbálna, de nem tudna. Vagy csak lapít. Túl akar járni az eszén. Richardelbizonytalanodott. Kathleenre gondolt. Ha ez a fickó meghal, akkor talán elúszik vele az az esély is, hogy kiderítse, miben mesterkedett Hamlin. A pokolba is! Richárdban felülkerekedett az orvos, és úgy döntött, jobb lesz, ha mégis megnézi, mi van vele. Hasra feküdt, és benyúlt a résen, amelynél az imént hallgatózott. - Válaszoljon, ha tud, kérem. Tud lélegezni? Semmi. Beljebb kúszott, és maga előtt tapogatózva kereste a fickót. Látni semmit sem látott. Továbbaraszolt előre, és fülelt. Itt még a légkondicionáló zúgását sem lehetett hallani. Még nem érezte a kezével, de már tudta, hogy itt van - a szaga már megcsapta az orrát. Savanykás izzadság keveredett benne egy i rémes arcszeszével - olyan volt, mint a benzinkutak férfivécéjében az olcsó légfrissítő. Még előrébb csúszott. Most már hallotta, hogyan emelkedik és süllyed a férfi mellkasa. Szabályos volt és nyugodt, cseppet ser erőlködő. Túlságosan is szabályos ahhoz, hogy az illető bajban legyen. Ösztönösen hátrébb húzódott, éppen abban a pillanatban, amikor a férfi utánakapott - a nyakát akarta megmarkolni, és ez kis híján sikerült is neki. - A pokolba! - kiáltott fel, és amilyen gyorsan csak bírt, elkezdett kifelé farolni a ledőlt polc alól. A férfi elindult a nyomában, dühösen morogva és fújtatva kúszott. Richárdnak még a bőr is lehorzsoló-dott a könyökéről és a térdéről, ahogy kétségbeesetten menekült hátrafelé. A férfi többször is utánakapott eközben, az arcát súrolva, és nemegyszer telibe kapta forró lélegzetét. Richardsietett - hamar nőtt a távolság közöttük. Ez a féreg, úgy látszik, Kövérebb nálam, gondolta. Néhány másodperccel később Richardmár fel is tápászkodott, és elindult az ajtó felé. Minden egyes lélegzetvétel perzselte a tüdejét. Szüksége van segítségre. Túlságosan kimerült ahhoz, hogy dulakodni kezdjen ezzel a gazemberrel. Miközben futásnak eredt, az még utána üvöltötte: - Nem menekülhetsz! Én az Úr légiójának katonája vagyok! Hogy jön ide az úristen? - Én őérte munkálkodom, ezért az én oldalamon áll! Ennek teljesen elment az esze... - Halld hát! Isten tervének ellensége vagy, ezért pusztulnod kell! Az ő teremtményeinek gyilkosa vagy, ezért lesújt rád igazságos büntetésével a Mindenható! A francba! Miközben hallgatta, Richárdnak a pszichotikus betegekjutottak eszébe róla. Ő is kezelt néhányat a sürgősségin. Úgy beszéltek, mintha mindig valamiféle vallásos révületben lennének. Mi van akkor, ha ez a fickó is egy az itteni pácienseik közül, aki

megszökött a pszichiátriáról, aki csak bolyong a folyosókon, de semmi köze a gyilkosságokhoz...? Richárdot mindinkább nyugtalanította az a lehetőség, hogy tévedett. Egyre gyorsabban futott hát. - Hé! - kiáltotta a férfi. - Álljon meg! A fejében már egy jelenet képei cikáztak - a végén még őt vonják felelősségre, mert megtámadott egy beteget. - Várjon, megpróbálok segítséget hívni! - kiáltotta vissza, és arra gondolt, úgy fél tucat beteghordozó és egy adag Haloperidol is elég lesz. Már nem lehet túl messze az ajtó. A saját futóléptei zaján kívül most valaki másét is hallotta. Uramisten, már megint a nyomában van ez a gazember? Az ott már biztosan a recepciós pult lesz, gondolta, miközben abba az irányba futott tovább, ahol azt sejtette. - Pokolra jutsz! - üvöltötte a férfi, aki egyre közeledett Richárdhoz. Na persze. Ahogy a falhoz ért, tapogatózni kezdett - kilincset, ajtókeretet keresve. Nem lehetett több az előnye tíz másodpercnél. Végre megtalálta a kilincset. Amikor lenyomta, és kinyitotta az ajtót, olyan erős fény áradt be, amely egy pillanatra elvakította. Továbbfutott, majd egyenesen a lépcsősor felé vette az irányt. - A Sátán ügynökei vagytok mindketten! - üvöltötte a férfi az ajtón túlról. - És titeket is elpusztít majd! Mindketten? Talán kettős látásban is szenved, gondolta Richard. És mielőtt nekivágott a lépcsőnek, hátranézett, hátha meglátja végre, ki az, aki üldözi. De senki sem követte. És maga most hol van? - kérdezte McKnight. - Az elülső bejáratnál, a biztonsági őrökkel. - Elegen vannak ahhoz, hogy lezárják az összes kijáratot? - Nem hinném. Ilyenkor éjjel jóval kevesebben vannak szolgálatban, mint egyébként. De van néhány emberünk itt is és a sürgősségi osztály ajtóinál is. - És mire visszaérkezett a beteghordókkal, már sehol sem volt a fickó? - Nyomtalanul eltűnt. - Akkor hol lehet? - Gondolom, meglépett a vészkijáraton át. - A fenébe...! Tud valamilyen személyleírást adni róla? - Rossz szagú a lehelete, és olcsó arcszeszt használ. - Ez minden? - Értse meg, nem is láttam a fickót. - És sehonnan sem jelentették egy pszichotikus beteg eltűnését? - Nem. - Jézusom! Az egész kórházat át kell kutatnunk ahhoz, hogy kiderítsük, még odabent van-e, vagy már távozott az épületből. Máris indulok. És küldök néhány járőrautót... - Van még valami. Biztosra veszem, hogy ennek a fickónak köze van ahhoz, amit Hamlin és Lockman művelt Kathleennel. - Ezt meg mire alapozza?

- Arra, hogy Kathleentől az imént tudtam meg, egy takarítónak öltözött férfi néhány órával ezelőtt injekciót akart beadni neki. - Micsoda?! - Ettől borult ki annyira. - A francba! És most már jól van? - Igen. Az a sárkány... vagyis az az ápolónő, aki a gyógyszert szokta beadni neki, most szerencsére jó helyen volt és jó időben. És anélkül, hogy tudott volna róla, megzavarta a fickót, amikor be akarta adni Kathleennek az injekciót. Pillanatokon múlt. Az a fickó akár meg is ölhette volna Kathleent - mondta Richard. Igyekezett uralkodni az indulatain, a hangja egészen fagyos volt, érzéseit jegelni próbálta. - Várjunk csak! - kapott észbe McKnight. - Honnan tudja, hogy ez ugyanaz a fickó, mint akit az alagsorban látott? Azt mondta, odalent sötét volt. - Onnan tudom, hogy mindketten éreztük a szagát. Hajnali 5 óra 7 perc Kapcsolják be a biztonsági övüket, rázós éjszaka vár ránk! Jim Norris Bette Davis hangjára ébredt, de ezzel egyidejűleg csengést is hallott. Feltápászkodott a fotelből, és elindult a telefon felé. Az ezüstös fénnyel világító tévé mellett volt, amelyen folyton csak a klasszikus mozifilmeket sugárzó csatornát nézte. Mostanában álmatlanságtól szenvedett, legfeljebb akkor sikerült elaludnia, ha Gary Cooper, Humphrey Bogait vagy Clark Gable megnyugtató hangját hallhatta a háttérből. Mintha kedves, régi barátok lennének. Ám a csöngés azután sem fejeződött be, hogy felvette a telefont. Csak állt, és meredten nézte a készüléket, mintha teljesen összezavarta volna az egyenletesen búgó vonalhang. A csengetést most türelmetlen kopogtatás váltotta fel, amelyhez egy női hang társult. Ez nem Bette Davisé volt, és nem is duruzsolt olyan kellemesen. - Norris! Kelj fel! Tudom, hogy odabent vagy! Összefogta inas testén a fürdőköpenyt, és megkötötte maga előtt az övet, mert alatta meztelen volt. Miután kikapcsolta a tévét a távirányítóval, az ajtóhoz csoszogott. - Francesca? - kérdezte. - Engedj be, Jimmy! Norris vett egy nagy levegőt, és bent tartotta. - Egyedül vagy? - Persze. Engedj be! Beszélnünk kell! - Gondolom, már mindent megbeszéltél helyettem Stan és Pannel! - felelte. Az utóbbi időben tréfából így titulálta a törékeny Adele Blaine és a tagbaszakadt Paul Edwards kettősét. - Nem hiszem, hogy bármi mondanivalód lehetne nekem ezek után. - Szerintem mind a ketten undorítóak. - Akkor miért táncolsz úgy, ahogy ők fütyülnek? - Majd odabent elmondom, Jimmy. Szépen kérlek. - Felébreszted a szomszédokat. - Jimmy, kérlek, ne bántsuk többé egymást. Már tudom, hogyan mászhatunk ki ebből

a slamasztikából mind a ketten. A férfi résnyire nyitotta az ajtót, amennyire a biztonsági lánc csak engedte. A komor és beesett arc, amelyet ekkor pillantott meg, olyan keskeny volt, hogy átfért volna ezen a nyíláson. A nő szeme alatt ugyanolyan fekete árok húzódott, mint Norrisé alatt. Mi a francot jelentsen ez?, gondolta, miközben leakasztotta a biztonsági láncot. Hátrébb lépett, és intett Francescának, hogy jöjjön be a nappaliba. A nő belépett és megállt. Összébb húzta magán az esőkabátot. Az ablakon beszűrődő szürkés hajnali fényben szőke haja és sápadt arca hamuszürkének tűnt. A West Side tipikus apartmanjaihoz hasonlóan ez is nagy belmagasságú és tágas lakás volt, nagy nappali-étkezővel, két kis hálószobával, még kisebb konyhával és fürdőszobával. Másfél évvel ezelőtt, amikor először randevúztak, a nő kifejezett kérésére mindegyik helyiségben szeretkeztek. Mint mondta, azért van erre szükség, hogy „belakjuk a lakás minden zugát". Olyan érzése volt közben, mintha a nő ki akarná űzni belőle korábbi szeretőinek emlékét, akik csak megfordultak ebben a lakásban előtte. És még örült is annak, hogy megszabadítja őt a múlt kísértetétől. A nők mindig is sármosnak és férfiasnak találták, így sokukat sikerült felcsábítania ide az évek során. Ám amikor rájöttek, hogy legfeljebb a második helyet szerezhetik meg az életében - a legfontosabb számára mindig is a laboratórium és a munka volt -, viszonylag gyorsan eltűntek. És neki tökéletesen megfelelt így. Mindig akadt egy rezidens, egy laboráns vagy egy nővér, aki szeretett volna meggyőződni arról, igaz-e az, amit hí-resztelnek róla: tényleg olyan jó-e az ágyban. Francesca azonban más volt - ahogyan Norris remélte is. Ugyanolyan intelligens és kitartó, mint ő. És ugyanolyan fontos számára a karrier, mint neki. A nő körülpillantott. Arckifejezése fájdalomról árulkodott. Norris azon tűnődött, vajon leltárt készít-e fejben az együtt töltött időszakról, és hogy ugyanolyan fájóak-e az emlékei, mint neki. Nem is olyan rég még hogy bíztunk o jövőben, gondolta Norris. Úgy érezte, ők hatan képesek történelmet csinálni a szakmában, és végre meglesz az eredménye annak, hogy élete java részét a laborban élte le. ez az illúzió azóta darabjaira hullott szét. - Tegyek fel kávét? - kérdezte, hogy oldja mindkettejük zavarát. - Igen, az jó lenne. Norris a polchoz ment, amelyen a kávéfőzőt tartotta azóta, hogy Francesca elment. Ennek több mint hat hónapja. Kikanalazott két adaghoz elegendő darált kávét, és közben arra gondolt, hogy szakításuk után még heteken át továbbra is két csészét tett ki reggel, és csak utána kapott észbe, hogy már egyedül van. Akkor szokott át a teázásra. Francesca most szokatlanul törékenynek tűnt. Figyelte őt az ajtón át, miközben várta, hogy lefőjön a kávé. Ám pontosan tudta, milyen erő rejlik a törékeny testben, és amikor a nő úgy döntött, szakít vele, azt is megtapasztalta, milyen nagy fájdalmat képes okozni neki. Hogy ők ne bántsák egymást többé? Nevetséges. Túlságosan is élvezték egymás gyötrését ahhoz, hogy abbahagyják. - Tulajdonképpen mit akarsz? - kérdezte néhány perccel ké-

sőbb, amikor megállt Francesca mögött, kezében egy tálcával és a két csésze kávéval. A nő összerezzent a hangjára. Nyilván valahol máshol járt gondolatban. Megfordult és végigmérte a férfit. Norrisban ekkor tudatosodott, hogy mezítelen a fürdőköpeny alatt. - Rendben van - mondta Francesca. A pamlag kartámláján ült, mindkét kezét a zsebébe rejtve. Aztán előrehajolt, mintha fel akarna állni, hogy máris távozzon. Amikor Norris letette elé a kávét, a szemébe nézett és azt mondta: - Lockman halott. Megölték. Ma este behívtak a sürgősségire egy esethez, és akkor már mindenki erről beszélt. Norris úgy érezte, mintha Francesca az ő reakciójából próbálna következtetni valamire. De ismerte már a nőt, mint a tenyerét. - Tudom. Az egyik laboránsom hallotta a hírt a rádióban, és éjfél körül felhívott. - Igazán? A kérdés provokálóan hangzott. - Igen - felelte Norris. Leült a fotelbe, Francescával szemközt, és két kézbe fogta forró csészéjét. - Tudod, a laborban mindig szól a rádió a háttérben. Ha az ember egyedül dolgozik, ez enyhíti a magányosság érzését. - Akkor arról is tudsz már, hogy Sullivannek sikerült elhitetnie a történetét Hamlinről meg Lockmanről Steele-lel, sőt a New York-i rendőrséggel is? - Igen. - A pokolba is, Jimmy! Hogyan tudsz akkor ilyen nyugodtan üldögélni itthon? Vagy a laboránsod arról nem tájékoztatott, mit mesélnek még a gyilkosságról? - a nő hangja olyan éles volt most, akár egy szike. - Igen. Valaki kivágta Matt szívét. Francesca megborzongott, és úgy tűnt, mintha teljesen el akarna tűnni a kabát redői között, de egy pillanatra sem vette le a szemét Norrisről. - Hogy tudsz ilyen érzéketlenül beszélni róla? - Ezért jöttél ide, Francesca? - kérdezte. - Hogy lásd, mit szólok hozzá? - Jimmy, kérlek... ne csináld ezt... - Azt akarod kideríteni, hogy én tettem-e ezt vele? Hogy vajon én öltem meg őt és Hamlint is? - Nem mondtam ilyesmit. - Azt hiszed, kivágtam Lockman szívét, hogy ezzel üzenjek neked? - Ne, kérlek...! Halálra kínzól... - Vagy talán azt gondolod, én béreltem fel a gyilkost? - Jimmy, hallgass meg... - Előbb te hallgass meg engem, Francesca. Egy cipőben járunk, mert én sem bízom benned. Vajon melyikünknek van alaposabb oka erre? Kettőnk közül te vagy az, aki a nagyobb hasznot húzhatja Hamlin és Lockman halálából. Hiszen ha mindannyian eltűnünk a színről, akkor megszabadulsz tőlünk, kiállhatsz a nyilvánosság elé a munkáddal és learathatod a babért. A pénzről már nem is szólva. Persze ha te intézted el a két fickót, akkor most úgy kell viselkedned, mintha teljesen ártatlan lennél a dologban. Kivágni egy ember szívét? Azért volt erre szükség, hogy úgy tűnjön, mintha

a gyilkos üzenni akart volna valakinek. „Szegény Francesca, talán éppen te leszel a következő?" Mintha mi, a többiek figyelmeztetnénk téged így, és ezzel persze eltereled a gyanút magadról. - Ez annyira abszurd feltételezés... - Igazán? - most Norris volt az, aki bántó éllel mondta ki ezt a szót, és aztán hatásszünetet tartson. Francesca szótlanul bámult rá. - Figyelj, Jimmy - szólalt meg néhány másodperc után. - Én félek. Ekkor felállt, odament a férfihez, kivette a kezéből a csészét és letette az asztalra, azután megfogta Norris karját. - Nem gondolom, hogy te ölted meg őket. Túl jól ismerlek ahhoz, hogy ilyesmit feltételezzek rólad. Te álmodozó típus vagy, nem pedig gyilkos. Szerintem Adele vagy Edwards tette. Vagy mindketten benne vannak. Menteni akarják a bőrüket - most már egészen lágy volt a hangja, szinte cirógató, mint a hajnali napfény. - Ne játssz velem, Francesca... - Csak állj fel. A férfi engedelmeskedett neki. - És most ölelj át. - Nem. Már egyszer itt hagytál a szarban, amikor elmentél... A nő a mutatóujját a férfi szájához érintette, hogy belefojtsa a szót. - Tudom, tudom... Gyűlöltelek akkor, úgy éreztem, megcsaltál, és miattad befellegzett a pályafutásomnak, sőt az egész életemnek is. De sokkal jobban hiányzol, semhogy tovább bírnám nélküled. És igazad van. Már most is kiléphetnék a nyilvánosság elé a munkámmal, hogy Hamlin és Lockman halott. De én azt szeretném, ha te is velem jönnél... A nő őszintesége lefegyverezte. - A munkám miatt? A nő gyöngéden két kezébe fogta Norris szakállas arcát. - Nem csak a munkád miatt, Jimmy. Sokkal többről van szó. - Na és mi lesz Blaine-nel meg Edwardsszal? - Nincs szükségünk rájuk. És úgysem merik majd kinyitni a szájukat. - Miért vagy ilyen biztos ebben? - Túlságosan félnek, Jimmy. A zsaruktól és tőlünk, de egymástól is. Végtére, ha elkapják őket... Nekik sokkal több veszítenivalójuk van, mint nekünk. És különben is, a kezemben vannak mindketten. - Mint ahogy én is. Nekem miért ne kellene tartanom tőled? - Már megbeszéltük, nem? Mert megpróbáltam nélküled élni, és nyomorultul érzem magam. És mert mindketten sokat nyerhetünk. Márpedig ehhez most már nincs másra szükség, mint tartani a szánkat és folytatni a munkát. És mert te zseniális vagy, és mert szükségünk van a laboratóriumra. Mert amit kitaláltál, az csodálatos és nemes lelkű dolog. Ez a lényeg, és ez azóta sem változott, Jimmy. És még semmiről sem késtünk le. Megcsinálhatjuk mi ketten. Szóval velem tartasz? A férfi habozott, de hagyta, hogy a nő a derekára helyezze a kezét, és akkor sem

tiltakozott, amikor kioldotta a fürdőköpenye övét. Miközben Francesca ujjai a bőréhez értek, és odasimult hozzá, Norris mélyen beszívta a haja illatát, és érezte, hogyan oldódik benne a fájdalom, amelyet hat hónapja cipelt magával. Felszabadultan lélegezhetett végre. Kívánta Francescát, de ugyanilyen csábítónak tűnt a lehetőség is, hogy a nő segítségével beteljesítse nagy művét. És mindezt úgy tehetik meg, hogy munkájuk gyümölcsére mint nemes szándékuk bizonyítékára tekinthessen majd a világ. A remény, hogy végleg eltemethetik annak bizonyítékait, hogy valaha is együttműködtek Hamlinnel és Lockmannel, erőt adott neki a folytatáshoz. Ismét a tudomány páncélos lovagjának érezheti magát, ami mindig is szeretett volna lenni. Feltéve persze, hogy Blaine és Edwards hallgat. És Francesca sem csapja be végül. A kételyek ismét megrohanták. Abból, amit Francesca mondott az imént, annyi szent igaz, hogy a nőnek az az érdeke: hallgassanak és folytassák a közös munkát. Mindegy, hogy Francescának miért van szüksége őrá - kizárólag a munkája miatt, vagy egyébként is, mint az imént állította. Ezt úgysem tudhatja. A nő tiltakozása ellenére Norris nem lehetett biztos az ártatlanságában. Lehet, hogy mégis őt gyanúsítja a két gyilkossággal, de ettől függetlenül szüksége van rá. Bármi legyen is az indítéka, úgy tűnt, Francesca képes ismét hinni neki. A szex ígérete - az utóbbi magányos hónapok után - és a lehetőség, hogy a tudományos élet ünnepelt híressége lehet belőle végül, egy időre legalábbis, elfeledtette Norrisszal Francescával kapcsolatos félelmeit. Erre gondolt, miközben átadta magát a pillanat varázsának. Vajon melyikünk szélhámoskodik a másikkal ez alkalommal? -kérdezte egy belső hang, de csak halkan. Kettőn áll a vásár - jutott dűlőre végül önmagával. Már nem érdekelte semmi, csak az, hogy mielőbb megszabadítsa Francescát az esőkabáttól, aztán a műtősingtől is, és elmenekülhessen a magány elől - fejét a keblei közé hajtva megfeledkezhessen mindenről. Ha csak néhány órára is. 11. fejezet Aznap reggel Június 27. szerda, reggel 6 óra 47 perc Richard várta, hogy a rendőrség grafikusa az utolsó simításokat is elvégezze a fantomképen, melyet Kathleen leírása alapján készített a laptoppal. - Nos, ő lenne az? - kérdezte McKnight. Kathleen egy darabig vizsgálgatta a borotvált képű, tüskehajú, széles arcú, kék szemű férfi portréját. Az életkorát úgy huszonöt és harmincöt közöttire tette - ezen belül azonban bárhol lehet a skálán. Richardlegalábbis így vélte, amikor Kathleen válla fölött átpillantva, az ágy másik végéből szemügyre vette a képet. Kathleen sóhajtott egyet, majd a jobb kezét a légcsövéhez emelve azt mondta: - Igen. Már a fejét is oldalra tudta fordítani, igaz, csak egy irányban -most a nyomozóra

nézett, aztán ismét a fiatal tisztre, aki a fantomképet készítette. - Na és ön mit szól hozzá, doki? Ez az a fickó, akibe belefutott kifelé jövet az intenzív osztályról? - kérdezte McKnight. - Lehet, hogy ő az. De már mondtam, hogy nem is figyeltem föl rá. Elrohantam mellette, így aztán arra sem emlékszem, éreztem-e közben annak a borzalmas arcszesznek a szagát. McKnight a faliórára pillantott - 6 óra 51 perc volt. - Hétkor távoznak az éjszakai ügyeletesek, ők is megnézhetnék a fantomképet mondta a fiatalabbik kollégájának, aki közben készített néhány másolatot róla egy-egy lemezre. - Rendben van, uram. A férfi becsukta a táskáját, majd a vállára akasztotta, és elindult a nővérpult felé. Hamarosan sokaság vette körül: az ápolónőket -úgy tűnt - legalább annyira érdekli a művész, mint a fantomrajz. Köztük volt Richardnemezise, a tüskehajú, tengerkék szemű nővér is. úgy tűnt, ő különösen vonzónak találta a fiatal rendőrt. Richárdnak átvillant az agyán, lehet, hogy a fiú egyszer még el is készíti a lány portréját, ha kettesben maradnak. - Vigyázzon, cápaveszély... - dünnyögte az orra alatt. - Igyekszünk megtalálni a lehető legtöbb szemtanút, hogy minél jobban hasonlítson a fantomrajz az elkövetőre - magyarázta McKnight Kathleennek. - Amikor elkészült, emailben szétküldjük a kórházban, és persze a médiának is, hátha valaki ráismer. Most megvizsgálják az embereink a takarításhoz használt kocsit, és itt a fülkét, az ágya környékét is, hátha találnak ujjlenyomatot. Aztán körülnézünk a nyilvántartóban, főleg a polc alatt, amelyet a doki ráborított, hátha ott is előkerül ugyanaz az ujjlenyomat, amely mindhárom helyen fellelhető. De mivel mindenhol sok ember fordul meg... - Amikor itt járt... gumikesztyűt viselt - szólt közbe Kathleen. - És nem lepne meg, ha odalent le se vetette volna - mondta McKnight - Szerintem a fantomképpel többre megyünk. És a motiváció is elég egyértelmű. Richárdot nyugtalanította valami. - Tudja, annak alapján, ahogyan a férfi az úristent emlegette, aki igazságos büntetéssel sújt le rám, és megöl majd, mint a sátán ügynökét, erősen kétlem, hogy ennek a fickónak bármiféle ésszerű indítéka lenne. - Miről beszél? Egyértelmű, hogy ez a gazember még azelőtt akarta megölni dr. Sullivant, hogy ő bárkinek elmondhatta volna, hogy Hamlin és Lockman valami gyanús dolgot művelt vele. A fickó nyilván nem tudta, hogy Kathleennek már sikerült beszélnie velünk. És valószínűleg azért vette üldözőbe magát, mert rájött, hogy kutatni kezdett a nyilvántartásban, és attól félt, hogy végül rájön Hamlin hirtelen elhunyt pácienseinek titkára. - Vagyis csak azért viselkedett úgy, ahogy, hogy félrevezesse magukat, és elhitesse velünk, hogy őrült? Ezért hordott össze hetet-havat az úristenről, azért trancsírozta fel Lockmant, és ezért hagyta ott azt az ágdarabot a gyilkosság helyszínén? - Miért is ne?

- Az a férfi, akinek a hangját én hallottam, képtelen lenne hideg fejjel gondolkodni. - Azt mondod... ez az őrült... véletlenül... pécézett ki... minket... Richard? - Nem, dehogy. - Akkor jó... mert csak... akkor van... logika... ebben az egészben... egyébként... nem látok... összefüggést... a támadások... és Hamlin... meg Lockman... meggyilkolása... között. - Én nem tudom másképpen értelmezni a dolgokat - szólt közbe McKnight. Túlságosan módszeresnek tűnik a fickó ahhoz, hogy őrült legyen. Kathleen tekintete ekkor Richárdról a nyomozóra rebbent. Olyan könnyedén, mintha csak táncpartnert váltott volna. - Pontosan... az időzítés az... - miközben ezt mondta, korábban maszkra emlékeztetően merev arca fokozatosan életre kelt. A szája sarkában már kezdtek mozogni az izmok. - Főleg akkor... ha arra... gondolunk... mit művelhetett... volna... ha még tegnap éjjel... megöl... mielőtt... bárkinek is... beszélhettem volna... Hamlinről... és Lockmanről. McKnight lelkes egyetértéssel bólogatott. - Pontosan erről van szó! - Ha sikerült... volna... neki... és én magammal... viszem a... titkomat... a sírba... akkor a nyomozás... Hamlin... és Lockman... halála miatt... egészen más... irányba haladna most... A nyomozónak felragyogott az arca. - Én is erre gondoltam. Sohase jöttünk volna rá, hogy a két fickónak valami közös gyanús ügylete lehetett, és arra sem, hogy miért akarta bárki is elhallgattatni őket. Nagyon valószínű, hogy arra gyanakodtunk volna, egy őrült szállt rá a New York City Kórház orvosaira, és legfeljebb annyit sejthetnénk az indítékáról, hogy valami köze lehet ahhoz a néhány ághoz, amelyet a gyilkosság helyszínén hagyott, mint ahogy dr. Steele is gondolta. - Tulajdonképpen... tökéletes... álca. - Igaza van - felelte McKnight a fejét csóválva az ijesztő kilátások miatt - Ha ez sikerült volna a fickónak... Még belegondolni is rossz. A termetes színes bőrű férfi arcán egyértelműen látszott, menynyire örül - hogy Kathleen dicséretének-e, vagy annak, hogy egyetértenek, ezt Richardnem tudta eldönteni. - Ön szerint elég alapos indíték ez?- fordult Richardfelé a nyomozó, és elégedetten vigyorgott, mint a férfiak általában, amikor sikerül rátalálniuk egy gyönyörű nőre, aki osztja a véleményüket. - Maga mire gondol, doki? Richarda legszívesebben azt mondta volna, arra, hogy élete szerelme éppen flörtöl a nyomozóval a szeme láttára, és ez valószínűleg azt jelenti, olyasmit szeretne elérni, amit ő biztosan ellenezne, ezért inkább a másik férfit, McKnightot igyekszik megnyerni az ügyének. Ehelyett így felelt: - Nem tudom, de minél többet gondolkodom, annál inkább úgy érzem, hogy ez az egész... - habozott, kereste a megfelelő szót. - őrültség? - próbálta kisegíteni Kathleen. A szája sarka megrán-dult, mintha

mosolyogni próbálna. - Persze... egy teljesen normális ember... bolondokat beszél... csak azért... hogy őrültnek gondolják... McKnight öblös nevetést hallatott. - Logikus - ismerte el. - Köszönöm. Már csak az hiányzik, hogy a szempilláit is rebegtesse, amikor McKnightra néz, gondolta Richardazon tűnődve, vajon mire megy ki ez a játék. Jól számított - a következő pillanatban már a szempilla-rebegtetés is bekövetkezett. Jézusom, gondolta Richard, és megpróbált jó képet vágni az egészhez. - Örülök... hogy sikerült rávennem... Richárdot... keresse meg magát... McKnight nyomozó... - Talán abbahagyhatnák a kölcsönös vállveregetést, és elmagyarázhatnák nekem, miért játszotta el a fickó az őrültet, ha így is, úgy is meg akart ölni engem. - Ki tudja? Talán a Sztanyiszlavszkij-féle színjátszás híve, és nem akart kiesni a szerepéből - felelte McKnight. - És most, doki, mit gondol, mi lehetett a fecskendőben? Az volt az érdeke, hogy Kathleen halála természetesnek tűnjék, és senki se gondolja, hogy összefügghet a másik két gyilkossággal... Miközben a nyomozó beszélt, RichardKathleent figyelte. Talán most már pihennie kellene. Sokkal hosszabb ideje volt lekapcsolva a lélegeztetőkészülékről, mint eddig bármikor. Az arca azonban nem kezdett kékülni, mint máskor - épp ellenkezőleg. Kipirult az izgalomtól, amire nem volt még példa a két héttel ezelőtti sztrók óta. Paradox módon ez a szellemi párbaj McKnighttal az őrültről, aki meg akarta ölni őt, nemhogy elcsigázta volna, épp ellenkezőleg. Felvillanyozta. Talán az lelkesítette föl, hogy úgy érzi, hamarosan elkapják a fickót. - És nyilván olyan hatóanyagot választott, amit senkinek sem tud kimutatni. - Kálium-kloridot - vágta rá Richard, mert már ő maga is gondolkodott ezen a kérdésen. - Biztos vagy benne, hogy nem zaklat majd fel, ha erről beszélünk? kérdezte Kathleentől, és megszorította a kezét. - Pokoli érzés, hogy csak egy hajszálon múlott... - Ne gondold... hogy ez nekem... újdonság... folytasd csak... - Akkor jó. Richardmost McKnightra szegezte a tekintetét, mert úgy érezte, könnyebben tud beszélni a kálium-kloriddal előidézhető halálnemről, ha nem kell látnia Kathleent eközben. - Szerintem az lett volna a legegyszerűbb, ha kálium-kloridot fecskendez az infúziós csőbe. Néhány pillanat, és már kész is van, miközben az ágya körül tesz-vesz. A szív csak néhány perccel később áll le, így a fickónak maradt volna még elég ideje arra, hogy feltűnés nélkül elhagyja az intenzívet. És amennyiben elég nagy adagot fecskendezett volna be neki, akkor hiperkalémia, vagyis káliumvérűség lép fel. Ez azt jelenti, hogy a vér káliumionszintje kórosan megemelkedik, az ilyen beteg pedig gyakorlatilag menthetetlen. Miközben beszélt, egészen tárgyilagos volt a hangja - mintha mondandójának semmi

köze sem lenne Kathleenhez. Mégis, szinte maga előtt látta az egész jelenetet - a legapróbb részletekig. Amint Kathleen testét kékesfehérre színezi a halál, az orvosok odagyűlnek köré, tűket bökdösnek belé, újraélesztéssel próbálkoznak, miközben ő magatehetetlen bábuként vergődik. A tekintete mindvégig őrá sze-geződik, mert a szeme még azt jelzi, életben van... - A magas káliumionszint persze később kimutatható - folytatta. Próbált uralkodni a hangján, hogy nyugodt és tárgyilagos legyen-, közben azt képzelte, hogy a gyakornokoknak magyaráz. - Viszont sok minden előidézheti. Okozhatja például veseelégtelenség is, amely egészen váratlanul lép fel. Az erre utaló tünetek könnyen elkerülhetik egy nővér figyelmét. Tehát nem valószínű, hogy bárki is erőszakos cselekményt sejtett volna a haláleset hátterében. Főleg nem akkor, ha Kathleen még senkivel sem beszélhetett volna a történtekről. - Ekkora szerencséje azért még neki sem lehetett - dünnyögte McKnight. - Ez olyan volt... mint a saját... élveboncolásom - mondta Kathleen. Richardismét megszorította a kezét, és gyöngéd csókot lehelt a halántékára. - Látom, hamarosan mosolyogni is tudsz már - súgta a fülébe. Kathleen arca felragyogott. - Én is... így érzem... és nézd csak... - megmozgatta lábujjait a takaró alatt, amely úgy mozgott ettől, mintha egerek futkároznának az ágy végében. Richardelnevette magát, őszinte örömmel. - Mikor fedezted fel ezt a képességedet? - Tegnap éjjel... És... mikor is... kapcsolták le... a respirátort? -kérdezte Kathleen hangjában némi büszkeséggel. - Valamivel több mint másfél órája - felelte Richard, és közben az oxigénszaturáció kijelzőjére pillantott. Először nem akart hinni a szemének. - Kilencvenöt százalékon van? - Az meg mit jelent? - érdeklődött McKnight. Richardnyelt egyet. - Csaknem normális - mondta. - És... még nem is... fáradok. - Ez nagyon jó hír, Kathleen. Csodálatos! Amikor ezt kimondta, még lelkes volt a hangja, csak aztán jutott eszébe: az ismeretlen hatóanyag beadása után Hamlin betegei is sokkal jobban voltak eleinte. Végső soron mégis ez okozta a halálukat. - Megbocsássanak, de nekem lenne még néhány kérdésem. Aztán kettesben hagyom önöket - mondta McKnight, aki szemlátomást zavarban volt a pár meghitt gesztusai láttán. - Tudja, doki, Hamlin betegeinek nyilvántartására gondolok. Még nem mondta el, mit talált. Van már valami ötlete arra vonatkozóan, hogy mit művelhetett a pácienseivel? - Nincs - hazudta Richard. Semmiképp sem akart most az elhunytakról beszélni, az újabb agyvérzésekről, és arról, hogy szerinte mi következhet a betegnyilvántartásban szereplő adatokból, mert talán ez a sors vár Kathleenre is. így is elég félelmetes lehet

számára ez az egész tortúra. Semmiképp sem teheti ki őt újabb megpróbáltatásoknak. Amíg McKnightot várták, mindössze annyit mondott Kath-leennek Hamlin betegeiről, hogy mindannyian Adele Blaine intézetébe kerültek a kórházból rehabilitációra. És azt is javasolta neki, hogy egyelőre ne beszéljenek Blaine esetleges érintettségéről McKnightnak, mert előbb ő maga szeretné látni a betegek ottani kartonjait, még mielőtt a nőt megkeresik a rendőrök. Addig különben sem érezhette kellően megalapozottnak a gyanúját. McKnightot azonban nem sikerült átvernie. A nyomozó gyanak-vóan vonta fel a szemöldökét. - Semmit sem talált? - kérdezte. Richárdot máris gyötörni kezdte a bűntudat. - Az a gazember megzavart, még mielőtt bármi érdemlegesre bukkanhattam volna felelte végül, abban reménykedve, hogy ezzel a magyarázattal sikerül meggyőznie a nyomozót. Elhatározta, majd később beszél vele erről, amikor Kathleen nem hallhatja őket. Ám a nyomozó gyanúja csak tovább erősödött. - Biztos benne? - Még azokról... a betegekről sem... akik meghaltak? - kérdezte Kathleen. - Nekem úgy tűnt... Hamlin... biztosra veszi... hogy rájössz... ha kutatni kezdesz... - Igaz is, doki - folytatta McKnight. - A fickó, aki magára támadt, azt gondolhatta, hogy gyorsan kell cselekednie, mert maga hamar rá fog jönni az összefüggésekre. Különben miért nem folytatta, amit Kathleennel elkezdett, ahelyett hogy maga után ment? - Azt mondta, azért, mert tönkretettem Isten művét. McKnightnak felszaladt a szemöldöke. Nem igazán értékelte Richardokoskodását. - Mit akar ezzel mondani? Szent ég, ez szagot fogott, mint egy vadászkutya, és most már semmi sem állíthatja meg, gondolta Richard. Ám ő már eltökélte magában, hogy semmiről sem beszél Kathleen előtt, nehogy ismét felzaklassa. - Ugyanazt, mint eddig is. Nekem nem úgy tűnt, mintha ez a férfi csak eljátszaná, hogy őrült. Épp elég pszichotikus beteggel találkoztam már a sürgősségin, akik vallásos rögeszméiket hajtogatták, és felismerem, ha effélével van dolgom. Érezte, hogy egyre inkább az érződik a hangjából, mintha sértené őt McKnight feltételezése. - Nem látom megalapozottnak a gyanúját, hogy a fickó színleli az őrültséget folytatta. - Amit én hallottam a szájából, az őszinte volt. Higgye el nekem. Ezzel kapcsolatban nem tévedhetek. - Vagyis akkor...? Azt állítja, hogy a fickó valóban őrült, és nem azért támadott magára, hogy elterelje a figyelmünket a lényegről? Vagyis ennek az epizódnak az égvilágon semmi köze a gyilkosságokhoz...? - a nyomozó hangja elárulta, egyre türelmetlenebb lett. - Nem, nem erről van szó - mondta Richard, és nem is értette, hogyan fajulhatott idáig kettejük vitája. Hiszen csak azt szerette volna elérni, hogy McKnight ne itt és most

faggassa őt erről a témáról. -Továbbra is fontosnak tartom, hogy átnézzem a kartonokat. Majd később tisztázza ezt a dolgot McKnighttal odakint. - Gondolom, az emberei hamarosan befejezik a vizsgálódást a nyilvántartóban... - Majd szólok nekik, hogy engedjék be önt, ha még nem végeztek volna. - Remek. Egyéb? - Még egy kérdés. Nincs valami elképzelése arról, kik lehettek a többiek, akikre Lockman utalt? Richárdnak erről Francesca Downs, Paul Edwards és Adele Blaine jutott az eszébe, de továbbra is hallgatott. Egyre kínosabb lett a csend. - Bocsánat... uraim... - szólt közbe Kathleen. - McKnight nyomozó... Richardszerintem... csak azért... próbálja kerülni... ezt a témát... mert attól fél... hogy halálra... rémítene... azzal... amit mondania kellene... - Nem akarok kikerülni semmiféle témát - tagadta Richard. McKnight a vérbeli zsarukra jellemző, szúrós tekintettel meredt rá, de egy szót se szólt. - Richard... mondd meg neki...! Semmi sem lehet... olyan rémes... mint amiről... már eddig is... fantáziáltam... Arról... hogy mi várhat... még rám. Richard, aki farkasszemet nézett a nyomozóval, lepillantott Kathleenre, aki megható igyekezettel próbált biztatóan mosolyogni rá. úgy érezte, Kathleennek igaza van, nem hagyhatja ekkora bizonytalanságban. - Rendben van - mondta, és megcirógatta Kathleen arcát. Aztán elmondott mindent McKnightnak, amiről az imént még úgy gondolta, jobb lenne, ha Kathleen nem tudna róla. Kathleen kérésére azt is elmondta a nyomozónak, miért akarta mindenképpen átnézni a rehabilitációs intézet betegnyilvántartását, még mielőtt Blaine gyanút fogna. - Ha az a nő benne van a buliban, úgysem adja oda magának a kartonokat - mondta a nyomozó, miután végighallgatta Richardérveit - De majd kitaláljuk, hogyan férhetnénk hozzá a nyilvántartásához. - Én már tudom - jelentette ki Kathleen. A két férfi egyszerre nézett rá. - Küldjenek oda... engem... mint beteget. Nyüzsögnek a rendőrök a házban - mondta Paul Edwards a telefonba a magánvonalán, néhány emelettel feljebb, a szokásosnál vékonyabb hangon, mintha valaki máris torkon ragadta volna. - Azt még nem tudom, hol tartja Francesca Downs a dokumentumait és a laboreredményeket, de legfőbb ideje átkutatnom az irodáját. - Nem lehetne kilopni az adatokat a számítógépéből? - Már megpróbáltam, de túl sok jelszóval védte le az adatbázisait - És a rendőrök már gyanakszanak rá? - Nem hinném. - És mi a helyzet Hamlin kutatásaival? Gondolom, már az ő ügyében is nyomoznak. - Nem, még nem. Hála istennek, ő semmit sem tartott itt, ami kompromittáló lehetne. És ugyanez a helyzet Adele Blaine-nel is. Az ő anyagukat biztonságban tudhatjuk, amíg szimatolni nem kezd valaki a rehabilitációs intézetben.

- Akkor azokat a dokumentumokat meg tudja szerezni? - Remélem, hogy igen. De mostanában egyikünk sem bízik meg igazán a másikban, és Adele sokkal jobban ért a számítógépekhez, mint Francesca. - Na és Norris munkája? Az ő eredményei nélkül nincs üzlet. - Gondolom, ő is itt a laborban tartja a dolgait, de időre van szükségem ahhoz, hogy mindent megszerezzek. - Nincs ideje, barátom. Az ügyfeleimnek most azonnal kell az egész, amíg nem szivárgott ki semmi. És ne felejtse, a pénz, amit ezért kapnak, elég lesz ahhoz, hogy két évig gondtalanul élhessenek a világ bármely részén. Ezért cserébe magának kell garantálnia, hogy a kollégái hallgatni fognak, mint a sír. Ha bármelyikük is kiáll a nyilvánosság elé, vagy a rendőrök szagot fognak, akkor fuccs az üzletnek. Nincs olyan ember a világon, aki hajlandó lenne négymilliót fizetni egy olyan eljárásért, amelynek részletes leírását néhány hét múlva már bárki ingyenesen letöltheti az internetről. - Ne aggódjon, kézben tartom a dolgokat - mondta Edwards, és igyekezett meggyőző lenni. Ám közben megpillantotta magát az aranykeretes tükörben, amely a sarokban álló antik ülőgarnitúra fölött függött a falon. Az arca megnyúlt, és olyan rémült kifejezés ült ki rá, mintha még a fürdőszobáig se tudna eljutni anélkül, hogy be ne vizeljen. Most örült csak igazán annak, hogy a hívó fél nem láthatta őt beszélgetésük közben. Miután letette a telefont, tekintete a péksüteményekkel megrakott tálcára tévedt. A titkárnője hagyta itt neki. Evéshez látott, és hamarosan mind befalta, mert úgy érezte, a gyomra csordultig telt savval. A reggeli napfény éles volt, mint a tűszúrás. A hosszú és keskeny szoba túlsó végében lévő ablakon keresztül szűrődött be. A férfi úgy érezte, mintha a fénysugár kipécézte volna őt, és a falhoz akarná szegezni. Mégsem ment odébb, hogy megkímélje magát ettől a fájdalomtól. Tudta, hogy rászolgált. Arra gondolt, majd az égiek eldöntik, mikor bűnhődött már eleget, és azon törte a fejét, vajon hol ronthatta el. Pedig olyan magabiztosság fogta el, amikor Steele színre lépett Úgy érezte, az isteni gondviselés avatkozott közbe, hogy a következő áldozatra terelje a figyelmét, s egyetlen nap leforgása alatt két sátáni ügynököt is küldhessen a pokolba, ahová valók. Micsoda diadal lett volna ez az Úr légiója számára! Végül mégiscsak a Sátán diadalmaskodott. Bűnös vagyok, mert az akaratosság bűnébe estem. És mert nem teljesítettem a parancsot. Egy órával ezelőtt lábujjhegyen indult el felfelé a lépcsőn, a barlangjába. Becsukta az ajtót maga után, és lefeküdt a padlóra. Amikor felfelé bámult, a magas mennyezetre, úgy érezte, mintha az koporsófedélként borulna rá. A bőre még nyirkos volt az iménti futástól. Verejtékének savanykás szaga undorral töltötte el, ráadásul összekeveredett a helyiség áporodott levegőjében terjengő bűzökkel - a padlóba mélyen beleszívódott vizelet szagával, hiába mosta és súrolta annyit. Az épületben pedig mindig is káposztaszagot érzett.

- Bocsásd meg, Uram, hogy csalódást okoztam neked - suttogta újra meg újra. Azokban a mondatokban keresett megnyugvást, amelyeket a katekizmusból tanult meg, de hiába - a lelke továbbra is háborgott. Felkelt és járkálni kezdett föl és alá, elhaladt a háromszög alakú asztalka mellett, amely a sarokba, a kosztól fekete mosogató és a fal közé ékelődött be. Ez a parányi helyiség volt az ő konyhája, de nemigen tartott itt mást, mint egy kenyérpirítót és az egyszemélyes terítékhez szükséges dolgokat. A mosogató alatti polcon mindössze néhány edény és kávéfőző volt. Az étel puszta gondolatára is meg-kordult a gyomra. Járkált még egy ideig, aztán a matracra vetette magát. Az elnyűtt és gyűrött ágynemű szürke volt a sok mosástól és foltos az ön-kielégítéseitől. Az úr magjától, gondolta. Szappannal és vízzel már nem jöttek ki a foltok, és a szúrós, ammóniára emlékeztető szag megint csak bűntudatot ébresztett benne a gyengesége miatt. Néha, főleg amikor olyan nyirkos volt a levegő, mint ma is, ezt a szagot sokkal áthatóbbnak érezte, mint a káposztáét és a vizeletét. Az órájára pillantott, azután megfordult a matracon, és bekapcsolta a kis képernyős hordozható tévét meg a videót, amely az egyik széken állt. Szerette volna megtudni, hogy a Suliivan és Steele elleni gyilkossági kísérlete bekerült-e már a helyi híradóba, ezért a Good Day New Yorkot kezdte nézni. Először az izraeliek és arabok egymás elleni merényleteiről látott tudósítást, aztán samponreklám következett, végül a főpolgármester sikeres küzdelméről értesülhetett egy szövetségi probléma kapcsán. Azután pedig ezt hallotta: "Újabb fejleményekről kaptunk hírt a New York City Kórházból, amelynek egy másik orvosát, Dr. Matt Lockman radiológust is megölték Tegnap éjjel találtak rá az otthonában. Anonim hírforrásaink szerint a holttestet megcsonkították A rendőrség nem nyilatkozik arról, hogy lehet-e összefüggés az eset és a kórház másik orvosa, dr. Tony Hamlin erőszakos halála között, akivel egy nappal korábban golyó végzett. Ráadásul arról is beszélnek a kórházi dolgozók, hogy egy támadó tegnap éjjel, nem sokkal éjfél előtt megpróbált az egyik beteg életére törni. Ezt követően pedig a feltételezett támadó egy másik személyt, a kórház egyik orvosát is meg akarta támadni az épületben, miközben ő a betegnyilvántartóban tartózkodva Hamlin és Lockman pácienseinek kórlapjait nézte át. A rendőrség erre a híresztelésre sem kívánt reagálni, ám a hatóságok már megindították a nyomozást az ügyben, és keresik, van-e összefüggés e szokatlan események között. Kérjük, aki bármiféle információval rendelkezik a támadó kilétére és tartózkodási helyére vonatkozóan, az jelentkezzen a következő telefonszámok vagy elérhetőségek bármelyikén..." Hitetlenkedve meredt a képernyőre. Először is arról próbálta meggyőzni magát, hogy a fantomkép nem is hasonlít rá. Az önáltatás helyébe azonban hamarosan a düh lépett. Biztosan az a ribanc Suliivan adott személyleírást róla! El kellene rejtőznie. És néhány dolgot magával kell vinnie. Legnagyobb értékei, a számítógép és a nyomtató felé fordult. Az ablak mellett, egy

saját kezűleg barkácsolt asztalon tartotta mindkettőt. A képernyő olyan világot tárt elé, amely elvakított minden egyebet, ami odakint van, az utcán. Még a prostituáltakat is beleértve. A barátságtalan szobában - a berendezés sivár volt, a padló sötét - olyannak látta, mint egy oltárt. Ez volt az ő hírszerzési központja, ez biztosította a kapcsolatot választott családjával - vagyis a többiekkel, akik hozzá hasonlóan egész életüket a küldetésnek szentelték, hogy megakadályozzák Isten teremtményeinek lemészárlását. Ennek segítségével végzett terepszemlét, és szerzett be mindent, amire csak szüksége volt. Még ma délelőtt biztonságos helyre kell menekülnie. Perceken belül felvette a kapcsolatot a hálózattal, és figyelmeztette őket a helyzetre. Bár a szervezet tagjai egyenrangúak voltak, nem pedig egymás alá- vagy fölérendeltjei, nem volt főhadiszállásuk és tagnévsoruk sem, a katonák mégis néhány percen belül értesít-] hették egymást. Egy órát sem kell várnia, máris itt áll majd valaki az ajtó előtt, és segít neki eltűnni. Hamar megtalálta a csavarhúzót, félretolta a matracot, és felszedte a padló néhány lécét, amelyek alatt könnyen hozzáférhető rejtekhelyet alakított ki magának. Miután már vagy fél tucat deszkát kiemelt, feltárult teljes fegyvertára. Néhány légy menekült ki az üregből, és a korhadó fa szaga megcsapta az orrát. A fegyvereket lepedőbe tekerve tartotta itt. A legyek dühösen keringtek benne - olyan közel repültek hozzá, hogy még a szárnycsapkodásukat is érezte az arcán. Kiemelte az M-4-es géppisztolyt, amellyel Hamlint lőtte agyon. Évekkel ezelőtt vásárolta, a Niagara környéki Buffalótól nyugatra, egy vadászboltban. Ez volt a legértékesebb darabja a gyűjteménynek - egy pár Walther PPK kézifegyvert tartott még itt ezen kívül, amely egy háromdarabos készletből származott. Magával hozta mindkettőt ezeket az apja dobta le neki, miközben egy rochesteri motel hátsó ablakán keresztül menekült. A harmadikat magánál tartotta az öreg, hogy őt fedezze, és legyen mivel távol tartania a rendőröket. Az a nap még ma is sajgó emlékként élt benne. És meg is keményedett mindattól, ami akkor történt vele. Érzéketlenné vált a gyöngék iránt. Valahányszor elővette valamelyiket a két fegyver közül, olyan érzése támadt, mintha ismét kézen fogná a férfi, aki néhány perccel azelőtt, hogy hősi halált halt, még a készlethez tartozó harmadik fegyvert szorította magához. Néhány tölténytár, a kalapácsgyűjteménye, a szervezetnél aláírt belépési nyilatkozata, töltények, csövek, robbanószerek és szegek voltak még ezen a titkos rejtekhelyen. Időzített vagy távirányítású robbantást is elő tud készíteni ezek felhasználásával - az utóbbit, az autózárak aktiválására használt távirányítóval, akár ötven-hatvan méterről is végrehajthatja. Azután az évek során felhalmozott gyógyszerek, fiolák következtek. Ezeket egy dobozba rakta, és zoknikat gyűrt közéjük, nehogy összetörjenek szállítás közben. És aztán következnek a szóróanyagok, amelyeket nem mertek feltenni a weboldalukra: kiképzési leírás az Úr légiójának jövendő katonái számára, részletes instrukciókkal arról, hogyan lehet bombát készíteni dinamit, plasztik és ammóniumnitrát felhasználásával. Ezt mind magával viszi majd. És persze a számítógépet is. Függetlenül attól, hogy

hová menekítik innen a társai. Ahhoz, hogy a mostani megbízatását teljesíthesse, mielőbb el kell tűnnie - figyelmen kívül hagyva az eddig kapott utasításokat. Ha kitart az eredeti terv megvalósítása mellett, akkor tovább növeli a lebukás kockázatát. Már nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a tökéletes pillanatra vár, és ragaszkodik a sorrendhez. Meg kell ragadnia az első adandó alkalmat. A tévében bemutatták a róla készült fantomképet, amelyet nyilván az összes helyi lap közöl majd, és akkor már csak idő kérdése, mikor ismer rá és tartóztatja fel valaki. Minél tovább gondolkodott, annál jobban félt attól, hogy a küldetése is veszélybe került ezzel. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy nem a rendőrökkel folytatja a küzdelmet, és még csak nem is a világi hatalmakkal vagy a néptömegekkel. Akár életben marad, akár meghal, az ő sorsa Isten kezében van. Harcát pedig magával a Sátánnal folytatja. Átöltözött. Edzőruhát vett, amelynek felső része kapucnis volt, a többi holmiját összecsomagolta, bekapott néhány acetaminophent, hogy enyhítse az izomlázát, amelyet az éjszakai megerőltetés okozott. Az eddig viselt takarítói egyenruha zsebeit gondosan kiürítette, és kivette azt is, amit a betegnyilvántartóban talált... Nézegette ezt a tárgyat, s próbált rájönni, miként is hasznosíthatná, ha már elszúrta a tegnapi akciót. Ismét leült a klaviatúrához. Most a hálózat azon tagjaihoz fordult, akik segíthetnek neki beszerezni a kellékeket, amelyekre szüksége van még a küldetés beteljesítéséhez. Kért tőlük egy hosszú pengéjű kést, egy lezser szabású dzsekit, amelynek kivehető bélése van és elfér benne a kés, egy kerékpárt, egy színházi sminkkészletet ahhoz, hogy álszakállat készíthessen magának, valamint néhány parókát. És ezzel kész is volt. A kiképzés idején nemegyszer akár hetvenkét órán át is ébren volt egyfolytában. Ha lesz egy kis szerencséje, akkor beteljesíti Istentől kapott küldetését, és a végére ér a listának a rendelkezésre álló időn belül. De akármilyen sokáig kell kitartania még, az biztos, hogy nem adja fel. Szó sem lehet róla. Miközben a barátja érkezésére várt, elővett a tárcájából egy megfakult fényképet. Berepedezett a felülete, szakadozott volt a széle, de még így is jól látható rajta a férfi és a szőke kisfiú, akik egy te partján felvert sátor előtt álltak. Mindketten egy-egy halat emeltek, magasba a damilon, a szájukban a horoggal, odatartva a zsákmányt a fényképész felé. A fiú tízéves lehetett, és fülig ért a szája. A férfi azonban úgy nézett ki, mint egy fabábu. Mosolya beleveszett fakó arcvonásaiba, a szeme helyén pedig mintha űr tátongott volna. 12. fejezet Aznap reggel Június 27., szerda, reggel 9 óra 35 perc Kardiológiai őrző, New York City Kórház Monitorok vették körül a férfit; katéterek vezettek az artériáiba, az ereibe, szerveibe, mintha gizgazok gyökerei lennének; minden egyes szívverése és lélegzetvétele, a

vérnyomása változása kirajzolódott a fluoreszkáló zöld kacskaringókban, megjelent a digitális kijelzőkön, a folyamatos sípoló-csipogó zajokban. Francesca Downs beviharzott páciense szobájába, és odasietett | az ágyához. Fehér köpenye úszott utána. Norris ott volt a nyomában. - Bemutatom Mr. Ralph Coadyt - mondta Downs. - Üdvözlöm - mondta Norris, és kezet nyújtott a férfinak. Coady - a háta mögött feldúcolt párnának támaszkodva - úgy nézte a feléje nyújtott kezet, mintha az arcon akarta volna vágni. Kövérkés testén kékesfehér volt a bőr. - Hogy tud ilyen sovány maradni? - dünnyögte. - Én sem lennék ekkora bajban, ha le tudnék fogyni. Norris elmosolyodott. - Azért kaptam szívrohamot, mert a barátnőm, Bunny kitalálta, hogy járjunk táncolni, hátha attól lefogyok. - Tegnap éjjel kitágítottuk Mr. Coady néhány erét Most már lá-badozóban van magyarázta Downs. Coady szája méla undorral görbült lefelé. - Mondjuk inkább azt, hogy széttrancsírozott - jegyezte meg. - Milyen a légzése ma? - Pocsék. Mint ahogy minden egyéb testfunkcióm is. - Akkor hajoljon előre, és lélegezzen jó mélyeket - kérte Downs. A fülébe dugta a sztetoszkópot, és a férfi mellkasának jobb oldalára helyezve figyelmesen hallgatta egy ideig, aztán odébb araszolt a sztetoszkóppal a szív irányába, mintha egy sakktáblán lépegetne egy bábuval. - A folyadék nagyobbik része felszívódott, de még nem egészen tiszta - mondta végül. Kihúzta a sztetoszkóp végét a füléből, így az egy ideig itt himbálózott még keskeny nyaka körül. Azután leült az ágy szélére. - A bal kamrának sajnos nagy része károsodást szenvedett, miután átesett egy szívrohamon. A gyógyszerezéssel azonban megoldható, hogy ne keletkezzen újabb vizenyő a szervezetében. - Úgy értsem, azért kell olyan sokszor vizelnem? Az injekciók meg a gyógyszerek miatt? Downs egyik kezét a férfi vállára tette, és kedvesen mosolygott rá. - igen - mondta. - Vízhajtó hatásuk van. Norris azon kapta magát, hogy Francescában gyönyörködik. Csodaszépnek látta őt, az arca még most is kissé piros volt és üdén ragyogott reggeli szeretkezésük óta. Milyen sok erőt ad másoknak ez a nő! A magabiztosságával még azokba is lelket tud önteni, akik már jóformán a halálukon vannak. - Micsoda megkönnyebbülés! - mondta Coady. - Már kezdtem azt hinni, hogy kankó, vagy a prosztatám rendetlenkedik. De egész életemben injekciókat kell majd kapnom, meg gyógyszert szednem? - Injekciókra nem lesz szüksége, de gyógyszerekre biztosan. Még nem tudjuk, milyen mértékben károsodott a szívburok, ehhez szükségünk van egy echokardiogramra. De

az biztos, hogy a régi fizikai erejét nem fogja teljesen visszanyerni. A férfi elmosolyodott. - Úgy érti, nem járhatok többé táncolni? - Nem erről van szó, de ha kívánja, ettől eltilthatom. A testmozgás, ha nem viszi túlzásba, hozzátartozik az egészséges életmódhoz. - Én jobban szeretem a lassú, érzéki táncokat. Downs elmosolyodott. Közben kivillant szabályos, fehér fogsora. - Én is így vagyok ezzel. A férfi nyelt egy párat, megköszörülte a torkát, mielőtt feltette a kérdést: - Na és mi van a szexszel? - Kicsit korai még ezzel foglalkoznia, Ralph. Rendszerint azt javasoljuk, úgy három hónap után élhet a beteg ugyanolyan rendszeres szexuális életet, mint a szívroham előtt. A férfi rémülten hallgatta. - Jézusom! Három hónap? Bunny meg én három napig se bírjuk ki... Downs kuncogott. - Szerencsés nő ez a Bunny. A férfi ekkor megint nyelt néhányat, és újból megköszörülte a torkát. - És képes leszek ismét... szóval... ugyanúgy fog menni? - Valószínűleg. De megint csak azt kell mondanom, korai még erről beszélnünk. A következő néhány hétben több vizsgálatot is el kell végeznünk ahhoz, hogy tudjuk, mennyire terhelhető a szíve. - Valószínűleg...? - ismételte el a férfi, mintha a lényeg el sem hatolt volna a tudatáig. - Nyugodjon meg, Ralph. Manapság a nők szeretnek fölül lenni. Szerintem maga ugyanúgy fogja élvezni azt a pózt is. Újabb nyelések és torokköszörülés következett. - Na és mi a helyzet a repüléssel? Downs grimaszt vágott. - Juj! Ez már keményebb dió. Nos, ezzel kapcsolatban már nincsenek ilyen jó híreim. De gondolom, nem kell részleteznem önnek, miféle egészségügyi előírásoknak kell megfelelnie ahhoz, hogy megint gépre engedjék? A férfi egy szót se szólt. Ujjaival beletúrt jól vágott, ámde kissé ritkuló, őszes hajába. Norris, aki mindvégig az ágy végénél állt, most furcsa csillogást látott a férfi szemében. - Nem áll módomban megváltoztatni ezeket az előírásokat, Ralph - folytatta Downs. Megfogta a férfi vállát, és bátorításképpen megszorította. Mit is mondhatnék most önnek? - Mondja azt, hogy van remény. Hogy nem teljesen reménytelen a helyzetem. Hogy van valami, amit tehetnek értem. A nővérek azt mondták, ön kutatásokat végez. Nincs valami új módszerük, ami még kísérleti stádiumban van? Jelentkezem önkéntesnek, akár kísérleti nyúlnak is. Nem érdekel, milyen kockázattal jár. Én még csak negyvenöt éves vagyok, a pokolba is! És a repülés az életem. Ettől vagyok otthon a világban. Nekem egyedül ez számít. A fenébe, hát én tanítom az újoncokat is. Mit fogok csinálni, ha ezt már nem lehet?

- Biztos vagyok abban, hogy Bunny meg a család ugyanúgy szeretik majd akkor is, ha nem dolgozhat többé pilótaként... - Milyen családról beszél? Az első feleségem elhagyott, mert folyton távol voltam tőle. Nincsenek gyerekeim. Ami pedig Bunnyt illeti... Éppen azért büszke rám, mert pilóta vagyok. - Ez nevetséges. Nyilvánvaló, mennyire szereti önt... - Ha csak hat hónapig egy fedél alatt élnénk, besokallna és lelépne. Downs most már inkább hallgatott. A fickó tökéletes jelölt, gondolta Norris. Az életkora, a kettétört karrierje - az, hogy épp a csúcson érezhette magát... És igaza volt Francescának: Coady kétségbeesett. - Mi a helyzet a szívátültetéssel? - kérdezte Coady. - Nem kaphatnék egy új szívet? Hiszen olyan sokat lehet hallani erről manapság. Downs megrázta a fejét. Szája keskenyre préselődött. - Még mindig jobban jár a mostanival - mondta. - A szívátültetés sem képes csodákra, és ezt a műtétet csak életveszélyes szívelégtelenség esetén végzik el. - Én életveszélyesnek érzem az állapotomat. Ez nem számít? - Sajnos, nem. - Ön biztosan tudja, milyen új lehetőségek vannak. Valami, egy eljárás, amin még dolgoznak az orvosok, amit még nem próbáltak ki. Ha csak a pénzen múlik, én azt is megoldom. Elég jól állok anyagilag, és Bunnynak is megvan a maga vállalkozása, számítógépekkel foglalkozik... - ekkor elcsuklott a hangja. Eddig csak csillogott a szeme, most már könnybe is lábadt. Sápadt arcán egyre mélyülni látszottak a ráncok. A vállát rázni kezdte az eddig elfojtott zokogás. Downs továbbra is hallgatott, és úgy simogatta a férfi karját, mintha egy kisgyermeket próbálna megnyugtatni, aki elesett. Ez a férfi olyan magasból zuhant le, amit nehéz túlélni, gondolta Norris. Már a gondolattól is kirázta a hideg, vele mi lenne hasonló helyzetben. Amikor Downs ránézett, Norris bólintott, jelezve, hogy szerinte jó úton járnak, és a nő folytathatja. - Ralph, nem akarok hiú reményeket táplálni magában, de azt sem szeretném, hogy elkeseredjen. Dr. Norrisszal közösen végzünk egy kutatást, s ennek során kidolgoztunk valamit. Egy eljárást, amely talán megoldást jelenthet önnek. Ha minden jól megy, szinte csodákra is képesek leszünk ennek köszönhetően. Az elejét a férfi talán meg se hallotta, mert a válla továbbra is görcsösen rázkódott a hangtalan zokogástól, fejét pedig a kezébe temette. Ám amikor felnézett, Downsról rögtön Norrisra tévedt a tekintete. Arcán egyszerre tükröződött fájdalom és ámulat. - Hogy mondta? - Amiről most beszélünk önnel, az szigorúan bizalmas - folytatta Francesca. - Ha nem tartja titokban, akkor nincs miről tárgyalnunk többé. Mit szól hozzá? - Miről van szó? - Egyelőre csak általánosságban beszélhetünk erről önnel. Gondolom, ezt ön is megérti, hiszen a saját találmányunkról van szó, és nekünk is titokban kell tartanunk, hogy senki se lophassa el az ötletet, mielőtt nyilvánosságra hozzuk az eljárást. Azt is el kell fogadnia, hogy publikáljuk majd az esetét, és sajtókonferenciát tartunk, mert

olyan eljárásról van szó, amely nagyobb szenzáció lesz, mint az első szívátültetés volt. - Igen, igen, rendben. Elmondaná, miről van szó? - Önnek kell állnia az összes költséget, amit a biztosítása nem fedez - vette át a szót Norris. - Beleértve a laboratóriumi kutatások kiadásait is. Dr. Downs meg én most hagyunk önnek egy kis gondolkodási időt. Ha úgy dönt, belevág, alá kell írnia egy szerződést, amelyben nagyobb összegű kártérítést is magára vállal, ha bármit kiszivárogtat abból, hogy mire készülünk, vagy nem követi minden tekintetben pontosan az utasításainkat. - Igen, igen, rendben van. De magyarázzák el végre, milyen kísérletről van szó! - Ralph, én ennél jobbat ajánlok - mondta Downs. - Még ma elkezdik felültetni önt a nővérek. Egyfolytában úgy tíz percig üldögél majd az ágy szélén egyelőre. Ha ez már jól megy, akkor... különleges elbánásban lesz része. Tolószékbe ültetve átvisszük dr. Norris laboratóriumába. Addigra előkészítjük a szerződést, és amikor aláírta, belenézhet a mikroszkópba. Lefogadom, nem akar majd hinni a szemének... Hiszen akkor belevágtunk, gondolta Norris fél órával később, amikor távozott az osztályról, és Francesca bemutatta még néhány potenciális jelöltnek. Évente egymillió amerikai kap szívrohamot, és félmillióan halnak meg valamilyen szívbetegségben. Ő és Francesca azonban arra készültek, hogy megmutatják a világnak: képesek megváltoztatni ezt a lehangoló tényállást. Coady minden szempontból tökéletes jelölt. Azt ma még senki se tudhatja, vezethet-e valaha is repülőt, mindenesetre neki van a legtöbb veszítenivalója. Ugyanakkor nyerni is ő nyerhet a legtöbbet. Több millió embernek adhat reményt a példája, és olyan nagy keresletet támaszthat a technika iránt, hogy annak már senki sem szabhat határt. Jézusom, akár még Nobel-díjat is kaphatnak érte...! Ráadásul ismét együtt vannak Fran-cescával! istenem! Norris úgy érezte, mintha haló poraiból támadna fel. Mikor odaért a lifthez, épp kinyílt az ajtó és kitódult rajta vagy fél tucat rendőr. Jegyzettömbökkel, diktafonokkal a kezükben szétszóródtak a nővérpultok irányában. - Te mutasd meg nekik a fantomképet. Én pedig kikérdezem azokat, akik felismerni vélik a fickót... - Kinél van a lista az osztály dolgozóiról, akik Hamlin pácienseit is gondozták? - Én az orvosokat járom végig... Sokszor megálltak lefelé menet, a hat emeleten, és valahányszor kinyílt az ajtó, láthatta a folyosókon az egyenruhás rendőröket, akiket beteghordozók, nővérek, gyakornokok, orvosok vettek körül. Úgy tűnt, mintha együtt nézegetnének valamit. A következő szinten ő is kiszállt, a kíváncsiságtól hajtva. Odament egy tíz-tizenkét főnyi csoporthoz. Sötét egyenruhás, alacsony, szőke rendőrnő körül álltak. Törékeny alakjához képest különösen nagynak tűnt a pisztolytáska az oldalán. Már a hangját is hallotta: - Ha önök közül valaki látta ezt a férfit, vagy úgy gondolja, tapasztalt valami gyanúsat Hamlin vagy Lockman doktorral, illetve a betegeikkel

kapcsolatban az utóbbi néhány évben... Nem mintha nem számított volna arra, hogy a rendőrök előbb-utóbb szimatot fognak, de most a saját fülével hallhatta, milyen közel járnak ahhoz, hogy felfedjék a titkát. Ráadásul ennyi rendőr egyszerre... Valósággal elözönlötték a kórházat. Egy csapásra elszállt Norris eufórikus öröme, jeges félelmet érzett a csontjaiban, és annak a csillogó életnek a reménye, amely az imént még szárnyakat adott neki, egyszerre illúzióvá lett. Mintha valaki a bolondját járatta volna vele, és olyan jövővel kecsegtette volna, amit sohasem érhet el. Gyors egymásutánban cikáztak a fejében a gondolatok - különféle lehetőségeket latolgatott, de mindegyik forgatókönyvnek ugyanaz lett a vége. A teljes összeomlás. A rendőrök rájönnek, miféle indíték áll a gyilkosságok hátterében, és a szálak biztosan elvezetnek hozzá. Vajon mit tesz majd Adele Blaine és Paul Edwards? Tartani fogják a szájukat? Aligha. Annak alapján, amilyennek megismerte őket, az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy mielőbb feldobják őt a zsaruknak. Hiszen az utóbbi időben nemegyszer találkoztak már nélküle. Maga előtt látta őket, amint vacsora közben megbeszélik, hogyan buktassák le. Na és Francesca? Norris a legrosszabbtól tartott. Lehet, hogy ő is ellene szövetkezett a többiekkel? Ők hárman összefogtak volna? Keserű nevetés hagyta el ekkor a száját. A nő persze addig is kihasználja őt, hiszen szüksége van a tudására ahhoz, hogy Coadyval véghezvigye az első csodát. Hirtelen kijózanodott. Hogyan vonzódhat ennyire egy nőhöz, ha egy cseppet sem bízik meg benne? Undorodott saját paranoiás félelmeitől. Perceken át győzködte magát, hogy a nő, aki nemrég még olyan odaadó volt, képtelen lenne őt ilyen csúnyán elárulni. Ráadásul Francesca hozzá hasonlóan minden erejével arra törekszik, hogy a Ralph Coadyhoz hasonló betegeknek visszaadja a régi életét. Úgy tűnt, a rendőrnő mondandója végéhez közeledett. - Mindent, amit elmondanak nekünk, szigorúan bizalmas információként kezelünk. És később is felhívhatnak bennünket, ha nem szeretnének itt, a kórházban beszélni erről... Norris közelebb araszolt, és most már látta a fantomképet, amelyet a rendőrnő mutatott a kollégáknak. Feltűnően széles arcú, de számára ismeretlen férfi volt. - Ki ez az ember? - kérdezte halkan a mellette álló nőtől. - Nem látta a reggel híradót? Nem hallgat híreket? - Nem, én... - Hát igen, ő ma reggel Francescával szeretkezett. És elég volt erre gondolnia, szeretkezésük képei máris megjelentek előtte. - Ezt a férfit keresi a rendőrség, őt gyanúsítják Hamlin és Lockman doktor meggyilkolásával. - Igazán? - kérdezte Norris. Biztos volt abban, hogy sohasem látta még ezt az embert. - Hogy hívják? - Ezt senki se tudja. Éppen azért adják körbe a fantomképét, hátha valaki felismeri. - És? - Eddig semmi. Itt legalábbis senki sem mondta, hogy látta volna. Norris még egyszer megnézte magának a gyanúsított portréját. Amikor a fickó szemére összpontosított, valahonnan ismerősnek tűnt - bár semmi

konkrétum nem jutott eszébe, valami mégis ezt súgta neki. - ön felismeri talán? - kérdezte a nővér. - Nem... nem hinném. Egy pillanatra ismerősnek tűnt, de azt hiszem, tévedtem. Hogyan került a rendőrség látókörébe? - Magához nem jutnak el az itteni pletykák? Ő volt az, aki be akart fecskendezni valamit dr. Kathleen Suliivan infúziójába az éjjel az intenzíven. Norrist kirázta a hideg. - Micsoda? - Igen, jól hallotta, és abban is egészen biztosak már, hogy ő támadta meg dr. Steele-t odalent a nyilvántartóban. - Steele-t? - Úgy van. Épp a betegkartonokat nézte át, hátha sikerül kiderítenie, mit művelt Hamlin meg Lockman dr. Sullivannel. - Értem - mondta Norris. Megpróbált úgy viselkedni, mint a többiek - mintha pusztán kíváncsiságból kérdezgette volna a nővért. Közben azonban elhatalmasodott rajta a pánik. És nemcsak azért, mert Steele valószínűleg jó nyomon jár, és valamelyik szálon hozzá is hamarosan eljut, hanem mert fogalma sem volt arról, hogy mi folyik itt tulajdonképpen. Délelőtt 10 óra 30 perc Dr. Suliivan, én dr. Adele Blaine vagyok. O'Brien nővértől értesültem az esetéről. Kathleennek hirtelen kipattant a szeme. Az alacsony, ápolt nő, aki az ágya végénél állt, egészen más volt, mint amilyennek elképzelte - jóllehet nem sokat gondolkodott róla. Nem is azért lepődött meg a láttán, mert az orvosnő afroamerikai volt - talán apró termete, törékenysége miatt inkább. Valamilyen okból egy nagydarab, tenyeres-talpas nőre számított, aki talán még félelmetes is. Ehelyett egy alacsony, jól fodrászolt, fekete hajú, a bő orvosi köpeny alatt krémszínű kosztümöt viselő nő állt előtte, három aranylánccal a nyakában. Mintha egy mahagóniból faragott szobrocska lenne. - Köszönöm, hogy eljött... dr. Blaine. - Richardbeszélt rólam önnek? - Azt mondta... kitűnő szakember... amikor megkérdeztem... Szegény Richard... Olyan zaklatott... annyi minden történt vele... Nem hiszem, hogy... gondolt már... rehabilitációra... úgy tűnt... mindenkit meglepett... így őt is... hogy már... alkalmas vagyok rá... ilyen hamar... azt hiszem... megkönnyebbült... mert kikerülök innen... egy biztonságos helyre... és amilyen hamar... csak lehetséges. A valóságban Richardhallani sem akart arról, hogy Kathleen átköltözzön a rehabilitációs intézetbe. - Továbbra is célpont maradsz, ha Blaine benne van az ügyben - érvelt. - És ha rajtakap, amikor Hamlin betegeinek kartonjai között keresgélsz...? - Ugyanez vonatkozik... rád is... - vágott vissza Kathleen. - Ez a nő... nem fogja elhinni neked... hogy belső ellenőrzés... miatt... van szükséged... a betegkartonokra...

McKnight azzal próbálta áthidalni a problémát, hogy biztosította Kathleen állandó felügyeletét: egy rendőrnő ott ül majd éjjel-nappal az ágya mellett, és vigyáz rá. - És mint a rend őre - folytatta a nyomozó -, senkinek sem ajánlhatom, hogy kutakodjon a nyilvántartásban. Ez a figyelmeztetés mindkettőjüknek szólt. - De az emberek sok mindenről beszélnek - folytatta. - Titkárnők, nővérek, beteghordozók, terapeuták. Bárki, aki ott dolgozik, véletlenül is elszólhatja magát, dr. Suliivan, ha ehhez egy kis biztatást is kapnak magától. Lehet, hogy így sokkal többre megyünk. Jól mondta, Richard. Mégsem ronthatunk rájuk szirénázó járőrautókkal, ha meg akarunk tudni valamit. Kathleen örült annak, hogy McKnight a keresztnevén szólította Richárdot. Mintha a testvére lenne, aki tanácsokkal látja el, nem pedig rendőrként utasítgatja. Richardezek után sem helyeselte ugyan a tervet, de kifogyott az érvekből. Azt javasolta, kérjék meg O'Brient a találkozó előkészítésére. - Blaine gyakran benéz a sürgősségire, hogy megszondázza, melyik betegnek elég vastag a pénztárcája. Mintha csak a hordágyról akarná megkaparintani őket magának magyarázta Richard. - Ha egy tapasztalt nővér javasolja Kathleent rehabilitációra, abban nincs semmi különös. Még ha Blaine sejtené is, hogy gyanakszunk rá, vagy nyugtalanítaná, hogy épp te kerülsz át hozzá a rehabilitációra, akkor sem tagadhatja meg önmagát, hogy pénzt keressen egy új pácienssel, aki ráadásul olyan ismert és jómódú is, mint amilyen te vagy. Ez túlságosan feltűnő, sőt gyanús lenne. Blaine odahúzta a székét Kathleen ágya mellé, és leült. - Jo mesélt nekem arról is, mi történt önnel és Steele-lel tegnap éjjel. Ez borzalmas! Elég őszintének hangzik, amit mond, gondolta Kathleen. Azt azért észrevette, hogy a nő nem enged olvasni a tekintetéből, és látta, hogy Blaine-nek feltűnt: nem kapott azonnali választ tőle. Ugyanolyan feszült figyelemmel tanulmányozta Kathleent, mint Kathleen őt - Igen... borzalmas volt... Most nem is... szeretnék... erre gondolni... Köszönöm, hogy... ilyen hamar... eljött... Szeretnék mindent... minél előbb... megtanulni... újra... amit még lehetséges... - Mi sem természetesebb ennél, kedvesem. Blaine arcán mintha kisimultak volna a ráncok, éber és szigorú tekintete is enyhült valamelyest. Most már csak azt az általános szomorúságot tükrözte, mint a legtöbb tapasztaltabb orvos szeme, akik oly sok szenvedést és halált láttak már életükben. Lehet, hogy a magánéletében is átment néhány megpróbáltatáson, gondolta Kathleen. - Higgye el nekem - folytatta Blaine -, tudom, hogy most olyan tehetetlennek érzi magát, mint egy homokzsák. A sztrók alattomos betegség. Túl sok dologtól fosztja meg az embert egyszerre. Főleg azok érzik így, persze, akik ilyen fiatalok, mint maga is. De megnéztem a kartonját, és higgye el nekem, máris szép fejlődést mutat. Kathleenben felhorgadt az indulat. - Igazán? Azzal... hogy mozgatni... tudom... a lábujjaimat? Hogy hajlik... a csuklóm? Talán a kartonra... azt írták... ez nagy... javulás... de szerintem... nem az.

Blaine szemében elmélyült a szomorúság. - Igaza van, nagyon nehéz lehet ez önnek. - Hogy nehéz... az nem kifejezés... unom, hogy... mások... azt mondják... ők tudják... milyen érzés ez... hiszen ágytálat kell kérnem... ha vécéznem kell... Ezek az ujjak... mozdította meg a bal kezét, ujjait begörbítve -, a legfinomabb mozgásokra is... képesek voltak... a mikroszkóp alatt... Most nem tudok... se kést, se villát... használni... Önt talán vacsorára.... hívta valaki ma estére.... egy étterembe...rande-vúra megy... én nem... És az a legrosszabb... hogy látnom kell... a férfit... akit szeretek... és azon tűnődöm... lehet, hogy... egy felfújható.... guminővel... többre megy majd... mint velem... - Dr. Suliivan - szakította félbe Blaine. Felállt, és odahajolt Kathleenhez, egészen közel, hogy két kezébe foghassa az arcát. Nem volt gyöngédség az érintésében, csak határozottság. A kezéről finom parfüm illata, a leheletéből azonban alkoholszag áradt. - Ide hallgasson, kedves. Én nem teszek magának olyan ígéreteket, amelyeket nem tudok betartani. De minden esélye megvan arra, hogy teljes életet élhessen. Egyedül egyen, gond nélkül szeretkezzen, talán majd járni is tudjon segédeszköz nélkül. De ezért meg kell dolgoznia. Végtelen türelemre és sok-sok időre lesz szüksége. Ekkor elengedte Kathleen arcát. - Szorítsa meg a kezemet - utasította váratlanul. - Mi értelme? A nővérek is... ezt szokták... kérni tőlem... Alig van erő... az ujjaimban. - Szorítsa meg! Engedelmeskedett. - És most tartsa ki a szorítást! Blaine a még jóformán béna karokat hirtelen a magasba felemelte. A hajlítóizmok a szakember rutinos mozdulatai nyomán begörbítették Kathleen ujjait. Hajlott már a csuklója és a könyöke is, de az iménti mozdulat olyan heves volt, hogy Kathleen egész felsőteste felemelkedett az ágyról. A törékeny Blaine egy pillanatra meg is tán-torodott a súlya alatt. - Jól van, kedves, most próbálja meg ellazítani az izmait -mondta Blaine, miközben előrehajolt, és óvatosan visszaengedte Kathleen felsőtestét az ágyra, végül a karját is eleresztette. - Nincs baj az izomerejével, csak még nem tudja irányítani a mozgását. De ez napról napra javulni fog. Ha minden jól megy, három hét múlva már magától fel tud ülni, és három hónap múlva akár járni is képes lesz. Kathleent őszintén meglepte Blaine váratlan, durva mozdulata. Először haragot érzett, de aztán azon kezdett gondolkodni, vajon mi mindent tud majd kihozni belőle ez a kíméletlen asszony. A merész jóslat, hogy három hét múlva már magától fel tud ülni, három hónap múlva akár járni is képes lesz, valahogy hihetetlennek tűnt. - Ön fog személyesen... foglalkozni velem... mint pácienssel? -kérdezte végül. Blaine tekintete ismét kifürkészhetetlenné vált. Egy másodpercnyi habozás után válaszolt, ami Kathleenen kívül másnak fel sem tűnt volna. - Hát persze, dr. Suliivan. Emiatt egy pillanatig se aggódjon - felelte végül kimért

hangon. - Megteszem a szükséges intézkedéseket. Ha itt minden olyan jól megy, mint eddig, negyvennyolc órán belül átszállítjuk. - Negyvennyolc órán belül? - Kathleen megijedt. Azt hitte, erre legkorábban valamikor a következő héten kerül csak sor. - Hát persze. Az oxigénszaturációja kilencvenöt százalékos. Addigra leveszik a respirátorról. És a mi ápolóink ugyanolyan jók, ha nem jobbak, mint az itteniek. Én csak tapasztalt munkatársakat veszek fel, akik azonnal át tudják venni az intenzívről érkező betegeket is, hogy minél hamarabb elkezdhessük a terápiájukat. Higgye el nekem, minden nap elpazarolt idő, amit a test végiglustálkodik. Kétszer olyan sokáig tart helyreállítani az izomtónust, mint ameddig pihent a beteg. Biztatóan megveregette Kathleen vállát. - Már ma reggel megkérem a nővéreket, hogy ültessék ki egy székbe. Eleinte csak tíztíz percre. Persze beszíjazva. így látni fogjuk, milyen hamar áll helyre az izommozgás a törzsében. Különleges egy nő, annyi biztos, gondolta Kathleen. És kiismerhetetlen is. Valahogy mégis megkedvelte őt - annak ellenére, hogy az ösztönei azt súgták, ezt végképp nem volna szabad. - Dr. Blaine... ön nagyon... belevaló nő... és kiváló szakember lehet Blaine mély torokhangon elnevette magát. Szemlátomást örült a dicséretnek. - igaza van, kedves. De nemcsak hogy kiváló vagyok, hanem a legjobb a szakmában! Ez alkalommal egy pillanatig sem várt a válasszal, ami feltűnt Kathleennek. Most már fel merte tenni neki a kérdést: - Önnek... szívügye... a rehabilitáció... ugye? - Nem is gondolná, mennyire az. Kathleen alaposan szemügyre vette, és úgy érezte, mintha Adele Blaine tekintete valamelyest nyíltabbá vált volna mostanra. A nő megköszörülte a torkát, előrehajolt és azt mondta: - Elárulom önnek, miért annyira fontos nekem ez az ügy. - Miért? - Az anyám miatt. - Az édesanyja... miatt? - Neki is volt agyvérzése. - ó... sajnálom. - Én még csak hároméves voltam akkor. - Tudja... én... - Vidéken laktunk, Tennessee-ben. Azok a gazemberek a kórházban ajtót mutattak neki, miután kiderült, hogy nem fog meghalni, és tolókocsiba ültették. Azt mondták, legyen hálás azért, hogy egyáltalán életben maradt. Hogy semmit sem tud... se enni, se beszélni, sem pedig járni, az senkit sem érdekelt. Sok időt töltöttem vele. Láttam, hogyan erőlködött a beszéddel, hogyan próbálta megrágni az ételt, megmozdítani a lábát. Éreztem, hogy többre is képes lenne, csak nem tudtam, hogyan segíthetnék neki.

De aztán megtanítottam segítség nélkül használni a tolókocsit. - Jézusom... már értem... miért olyan... fontos önnek... - Nem, még nem értheti. Nem tudhatja, milyen lehetett egy szegény színes bőrű nőnek betegen, egyedül eltartani a családot... - Talán... értem... - Talán. Nos, sok mindenre megtanítottam őt idővel, és a végén arra használta a mozgásképességét, hogy egy busz elé vesse magát. - Uramisten... - Kathleen érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. Bárcsak megölelhetné most ezt a törékeny, de belevaló asszonyt! - Hát erről ennyit - mondta Blaine. - Egy-két nap múlva találkozunk. Viszlát! Karcsú, törékeny alakja úgy tűnt el a függöny mögött, hogy a két szárny alig lebbent szét közben. - Tudja... abban reménykedem, hogy... ártatlan a dologban -vallotta be Kathleen Jo O'Briennek bizalmasan valamivel később, amikor a nővér benézett hozzá, és a találkozásukról kérdezte. - Határozott fellépésű... terapeuta... aki érti... a dolgát... és nekem... pontosan ilyenre van szükségem... Ugyanolyan... akaratos emberre... mint én vagyok... aki addig nyúz... amíg nem tudok... ugyanúgy járni... dolgozni... szeretkezni... mint előtte... Valami mégis nyugtalanította. Vajon miért ment minden ilyen simán Blaine-nel? Egyáltalán nem számított arra, hogy ilyen gyorsan hajlandó lesz átvenni őt az intézetébe. És úgy tűnik, a nő ráadásul iszik is. Nem mintha szüksége lenne arra, hogy ne remegjen a keze, mint a sebészeknek. És ez a történet az édesanyjáról... lehet, hogy ez az egész csak kitaláció? Délelőtt 11 óra 00 perc Betegnyilvántartó Hogy merészel ilyesmit feltételezni szegény dr. Hamlinről azok után, hogy olyan sokat segített az édesapámon?! És ne telefonáljon ide többé! Az édesanyámat így is megríkatta, miután az exhumálás-ról beszélt vele. Micsoda dolog ilyen sok idő elteltével felboncolni... - Sajnálom, hölgyem, nem akartam felzaklatni... - Mégis mi a fenét várt tőle? Hogyan reagált volna erre, ha nem így, maga idióta! - Tudom, hogy nem fogalmaztam eléggé pontosan... - Még hogy nem fogalmazott pontosan?! Hiszen az anyám gyászol, az ég szerelmére! És erre, mint derült égből a villámcsapás, jön maga, és azt mondja neki, lehet, hogy Hamlin befecskendezett valamit a férje agyába, és ez okozta a halálát. Fel kellene jelentenem magát ezért a kórházban! Meg is teszem! Ilyesminek kitenni egy szegény özvegyet... - Tudom, hogy ostobaság volt tőlem, elismerem, de arról van szó, hogy szeretném kideríteni, mit művelt egy barátommal... - És nekünk mi közünk van ehhez?

- Azt meg tudná mondani nekem, hogy az édesapja szenvedett-e magas vérnyomásban? - Ki a maga főnöke ott, a kórházban? - Nos, én vagyok a főnök... a sürgősségin, ahol az édesapját ellátták. Mindkét agyvérzés után hozzánk került... A nő lecsapta a telefont. Uramisten! Már csak ez hiányzott! Hogy megint bepanaszolja valaki ingramnél... Hogy halálra rémített egy tehetetlen idős özvegyasszonyt... Egész délelőtt a nyilvántartóban volt - ugyanannál az asztalnál ült, ahol tegnap éjjel is, és hiába próbálta lenyomozni a szálakat, mindig csak újabb zsákutcában találta magát. Ez volt a második próbálkozása telefonon. Az első sem sikerült jobban. Az elhunyt nő férje azt mondta, Richardtúl messzire megy. Túllépi az illem, a szakmai etika és a kegyelet határait Ám ő nem azzal fenyegetőzött, hogy panaszt emel ellene a feletteseinél. Ehelyett azt ígérte, a baseballütőjével fogja agyba-főbe verni azt, aki a felesége sírjának még csak a közelébe is megy egy ásóval. Tőle legalább annyit sikerült megtudnia, hogy az asszonynak sohasem volt magas a vérnyomása. A férj csak ezután fogott gyanút, hogy elárulta ezt neki, és akkor kezdte firtatni, tulajdonképpen mi köze van Richárdnak ehhez az egészhez. McKnight előre figyelmeztette őt arra, hogy a hozzátartozók aligha fogják áldásukat adni az exhumálásra. - Az emberek többsége idegenkedik attól, hogy kiássák a halottaikat, és feldarabolják azt, ami még megmaradt belőlük - mondta a nyomozó. Richardmegpróbálta felvenni a kapcsolatot az elhunytak magánorvosával, de ők sem voltak hajlandóak szóba állni vele, az orvosi titoktartásra hivatkozva. - Nézze, önt nem zavarja, hogy nincs magyarázat a második agyvérzésre? - kérdezte attól az orvosnőtől, aki az asszonyt kezelte. - Tizennyolc hónappal azután következett be, hogy eltávolították a veleszületett rendellenességet. És az első műtét során nem találtak más deformitást nála. A férj szerint pedig az asszonynak sohasem volt magas vérnyomása, ami a második agyvérzést okozhatta volna. - Nem zavar, és engem ezért nem is perelhetnek be - felelte az orvosnő türelmetlen és éles hangon. - Mellesleg ellentétben önökkel, akik elefántcsonttoronyban élnek, idekint, a valóságos világban elég sok olyan esettel találkozunk, amelynek semmiféle rizikófaktorát nem észleltük korábban. Éppenséggel az a ritkábbik eset, ha valamennyire is megnyugtató magyarázatot találunk a halálra. Az orvoslás nálunk nem csak arról szól, hogy az ember minden szálat igyekszik elvarrni, hogy bizonyítson, és tekintélye legyen a gyakornokok előtt. A nő neheztelése bántotta Richárdot. Miközben arra gondolt, hogyan tudná mégis rávenni őt az együttműködésre, maga elé képzelte az arcát. A rendelő előtt a folyosón tömegesen várnak rá a betegek, és alig van egy-két perce rájuk. Valószínűleg rég eltávolodott már a tudomány fellegvárának világától, és ha bárki kérdéseket tesz fel

neki a munkájáról, azt rögtön támadásnak veszi. Richardmégis tovább próbálkozott. - Azért megtenné nekem, doktornő, hogy felteszi ezt a kérdést az elhunyt férjének? próbált a kolléga bizalmába férkőzni, azt éreztetve vele, hogy rászorul a segítségére, még akkor is, ha a nő úgy érzi, egy világ választja el őket egymástól. - Ön nyilván sokkal jobban ismeri őt, mint én, és könnyebben szót tud érteni vele. Úgy tűnik, nem sikerült megtalálnom vele a közös hangot, és bármit ezek után, ő egyre ellenségesebb lett. - Hogy én...? Ugye most viccel? A férj néhány perccel ezelőtt felhívott engem, és figyelmeztetett arra, hogy valaki biztosan keresni fog a sürgősségiről. Azzal fenyegetőzött, hogy a baseballütőjével dekorálja ki a rendelőt, ha bármit is mondok magának, ami okot adhat arra, hogy megbolygassák a felesége sírját. Hát ennyit arról, hogy milyen hatékonyan kommunikálok az emberekkel, gondolta Richard. Nem mintha Hamlin betegeinek adatai sokat segítettek volna. Már órák óta bogarászta ezeket, de semmi különöset nem vett észre. A sebész mindent ugyanúgy csinált, mint két évvel ezelőtt, hiába si-labizálgatta hieroglifákra emlékeztető kézírásos bejegyzéseit. Vagyis akkor hogyan tovább? Hívja fel a többi túlélő pácienst is, akiket Hamlin az utóbbi időben megoperált? Mondja azt nekik, hogy elhunyt sebészük befecskendezett valamit az agyukba, ami miatt bármikor meghalhatnak? ígérje meg nekik, hogy ha betekintést nyer a rehabilitációs nyilvántartásba, vagy eléri, hogy elvégezzék az exhu-málásukat, akkor megtudhatják, miért kellett elhaláloznia a többi páciensnek, és az ő életüket talán még sikerül megmenteni? Na igen. És még ha el is jutna idáig... Rendelje be őket, és tegye ki valamennyiüket a rengeteg vizsgálatnak, amelyek cseppet sem veszélytelenek? CT, angiogram és a többi... Biztosan halálra rémítené őket... Jézusom, mekkora káoszhoz vezetne mindez! És ráadásul anélkül kellene elvégeznie a vizsgálatokat, hogy akárcsak hozzávetőlegesen is tudná, mit keres. Az sem kizárt, hogy éppen a lényeg kerülné el a figyelmét. Olyan dühösen csapta le a névsort és a kartonszámokat tartalmazó listát az asztalra, hogy felfigyelt rá az egyenruhás rendőr, aki az ajtónál állt. - Minden rendben, doki? - kérdezte. - Elnézést kérek - mondta Richard, miközben a papírokra meredt. Foltot hagyott rajtuk festékes kezével - nemrég vettek ujjlenyomatot tőle. Egy ideig hallgatta a polcok között járkáló rendőrök beszélgetését. - Találtak valamit a technikusaik? - kérdezte végül. - Az ön ujjlenyomatain kívül néhány részleges ujjlenyomatot az ajtón és a kilincsen, a könyvespolcon pedig, amelyet ráborított, latexfoszlányokat. Talán feltépte valami a

kesztyűjét, csak ez nem tűnt fel neki a sötétben. Lehet, hogy több nyomot is találunk, ha ő is azon az útvonalon tapogatózott végig a fal mentén, mint ön. - És a villanykapcsolók környékén? - Ott semmit sem találtunk. Hozzak önnek még egy kávét, uram? - A fiatal rendőr reggel óta rendszeres időközönként hozta a koffeinadagokat Richárdnak, miután részletesen kikérdezte őt mindenről, amit csak tudhatott a támadójáról. Különösen az keltette fel az érdeklődését, amit a férfi az úr légiójáról kiabált, de hogy miért, azt nem árulta el Richárdnak. A kihallgatás után a rendőr a titkárnőkkel foglalkozott, akik kartonokért jöttek. Hagynia kellett őket végezni a munkájukat, de úgy, hogy ne kerüljenek újabb ujjlenyomatok a helyszínre, és meglévő nyomok se tűnjenek el. Ezért korlátozni kezdték a nyilvántartóban a hozzáférést, amivel csak azt érték el, hogy hamarosan feltűntek a dühös orvosok is, a dokumentációkat követelve. Mivel a kórházi pletykák nyomán mindenki máris úgy tekintett Richárdra, mint a tegnap esti fejlemények főszereplőjére, érezte magán a kutató pillantásokat, valahányszor csak nyílt az ajtó. Az újonnan érkezők aztán idegesen követelték a hiányzó kartonokat, amikor látták, hogy körülötte nagy halmokban állnak a dossziék. A legszívesebben azt mondta volna nekik: - Kérem, ne engem hibáztassanak a történtekért! Egy idő múlva már mindenki ugyanolyan savanyú képet vágott, és ezt nevetségesnek találta. Ettől fogva mindig feléjük emelte a kávéscsészéjét, mintha koccintani akarna velük, és csak mosolygott a szemrehányó pillantások láttán. A fiatal rendőr viszont mindvégig udvariasan és határozottan kezelte a helyzetet. Úgy tűnt, őt semmi sem zökkentheti ki lelki nyugalmából. - Nem fizetnek eleget magának - jegyezte meg Richard. - Hogy mondta, uram? - Nem fontos. Azt hiszem, innék még egy kávét, hogy bírjam tovább. Máris úgy érezte, túl sok koffein van benne, de hát több mint huszonnégy órája nem aludt. Akkor meg miért is ne? Felállt, és ekkor eszébe jutott valami, amiről mostanáig megfeledkezett. - Nem találták meg valahol a mobiltelefonomat? - Eddig biztosan nem, uram - felelte a rendőr. Nekilátott vizet forralni, aztán kinyitotta az instant kávét tartalmazó üveget. - Bemehetnék a polcok közé, hogy megkeressem? - Sajnálom, de ezt csak akkor engedhetem meg, ha a technikusaink már végeztek a munkával. - Én már mindennel elkészültem, és szükségem lenne rá. - Nem találtunk telefont, uram. Richardmost már türelmetlenkedett. - McKnight nyomozó azt mondta, bármihez hozzáférhetek itt... - Úgy is van, uram, hiszen három órája már, hogy minden dossziét megkap, amit csak kér a listája alapján. A fiatal rendőr odanyújtotta neki a műanyag pohárba töltött, gőzölgő kávét. - Szeretném megkeresni a mobiltelefonomat...

- Sehol sem találtunk telefont, uram. '- Jézusom...- dünnyögte Richard, majd a falon lévő készülékhez ment, hogy felhívja a mobiltelefonja számát. - Édes fiam, ha meghallja a csengését, próbálja megtalálni, és hozza ide nekem, kérem. - Úgy lesz, uram. örülök, ha segíthetek önnek. Miközben várta, hogy megszólaljon a telefonja, Richarda rendőr arcát kémlelte, mert úgy érezte, gúny bujkált az iménti megjegyzésében. Arra gondolt, vagy őszintén beszélt, vagy pedig mesterien szí-nészkedik. A telefonból már hallotta, hogy kicseng a készüléke, de a helyiségben semmiféle jele nem volt ennek. - Ha esetleg elindulna a polcok között hátrafelé, talán előbb-utóbb meghallja - kérte.Lehet, hogy a légkondicionáló zúgása elnyomja a csengését. - Persze, doki - mondta a rendőr készségesen, mint mindig, és már el is indult a polcok között. Rendületlen udvariasságán Richardtovábbra is csodálkozott. Úgy harminc másodperc múlva egyszer csak valaki beleszólt a telefonjába. - Halló? - Na, ezek szerint megtalálta. Köszönöm - mondta Richard. Nem érkezett válasz. Azt hitte, a rendőr már letette, és épp ő is ezt akarta, amikor mégis megszólalt az iménti hang. - Lám, lám. Már vártam, hogy telefonál. Ez a hang magasabb és vékonyabb volt, mint a rendőré. - Ki az? - Itt az a kérdés, hogy ön kicsoda, dr. Steele. Maga az, akinek el kell számolnia a tetteivel, miután megszentségtelenítette az Úr szándékait. Richardérezte, hogy gyorsul a pulzusa, és egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. - Beszélni szeretne velem talán? - kérdezte. Próbálta uralni a hangját, és tárgyilagosan beszélt, mint munka közben szokott, amikor egy agresszív beteggel van dolga. - Isten akar beszélni magával, és a hasonszőrűekkel. Én csak az ő hírnöke vagyok. - Kik azok a hasonszőrűek? - kérdezte. Még mindig nem látta a fiatal rendőrt. - Akik, mint maga is, megölik az ő magzatait. - Hogyan? - Ön talán tudja már, milyen érzés az, ha elpusztítják az ember gyermekét? A vékony, éles hang hallatán a legszívesebben eltartotta volna a fülétől a kagylót. - Nem tudom, miről beszél, és... elárulná nekem, hogy hívják? - Ne próbálkozzon, dr. Steele. Én nem tartozom a betegei közé, akiket át tud ejteni. - Persze hogy nem. Ne mondj ellent neki, ne kérdőjelezd meg, amit mond. És ne beszélj vele leereszkedően. Erre szokta tanítani a gyakornokokat, amikor zaklatott lelkiállapotban érkező pszichotikus beteggel volt dolguk. Könnyű persze mondani - megtanulni és tudatosítani ezt azonban évekig tart A legnehezebb talán az, hogy az ember együtt érző is legyen, és függetlenül attól, hogy a páciens viselkedése netán csak undorító,

vagy egyenesen sértő is, mégse éreztesse vele, mit gondol róla. - Ön nagyon elszánt ember lehet. - El se tudja képzelni. - Akkor mondja el. Éles, magas nevetés hallatszott a vonal végéről. - Nem vagyok biztos abban, hogy szeretné hallani, doki. - Pedig nagyon is szeretném. - Tudja, hol ülök most? A háttérből egy forgalmas utca egyre erősödő zajait vélte hallani. Biztosan kifelé fordította most a telefont, gondolta Richard. - Bárhol egy forgalmas helyen. Még mindig New Yorkban. - Ügyes. Segítek magának leszűkíteni a kört. A Lexington és a Harminchatodik utca sarkán vagyok. Richárdnak hirtelen kiszáradt a szája. - Elvitte a macska a nyelvét, doki? Jobb lenne, ha megszólalna, mert rengeteg hívást fogadtam már, amelyekre válaszolnia kellene. Elég mulatságos feladat a titkárnője szerepében tetszelegnem. - Hívások? Nem, az nem lehet, hogy ez a férfi tényleg ott van, ahol mondja. A háza közvetlen közelében... Remélte, hogy csak azért mondta ezt, mert olyan közel van a kórházhoz. - Igen. Hívja fel a sürgősségit... A sürgősségiről keresik... Nem valami változatos a maga élete, tudja? - Mondja el, miért gondolja. - A fiának viszont nagyon kellemes a hangja. Jézusom... Ezt meg hogy értse? - Ő azért telefonált, hogy megtudja, hogy van dr. Suliivan. Mintha jeges ujjak markolták volna meg a szívét. Chet nemigen szokta napközben keresni őt. Ez a gazember biztosan hazudik. Nem lehet másként... Ám képtelen volt meggyőzni magát erről, és a félelemtől egyre kevésbé sikerült megőriznie hangjának tárgyilagosságát. - Ide hallgass, te gazember, hagyd békén a fiamat! - Te, aki kiirtanád az úr teremtményeit, abban reménykedsz, hogy ő megkíméli a tiédet? Magas és éles nevetés következett. Richard úgy érezte, kitölti körülötte a teret. A fiatal rendőr ekkor ért ki a polcok közül, futólépésben. Arca értetlenségről árulkodott. Néhány kollégája követte. Richardidegesen intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. Felkapta a tollat, és ezt írta egy papírra: Ő az. Lehet, hogy a házamban van. A Lexíngton és Harminc-hatodik utca sarka. Küldjenek oda járőröket - Nem értem, mire céloz ezzel... - Dehogyisnem. Végiggondolta már, vajon miért érdeklődött a fia telefonon dr. Suliivan iránt? Miért zavarná apucit munka közben ilyesmivel, amikor az a ribanc egyébként jól van?

Richardodatartotta a papírt a döbbenten hallgató rendőröknek, és próbált uralkodni magán - a légzésén és a hangján is. - Talán öntől ezt is megtudhatom. - Nem, ezt biztosan nem szeretné hallani. A rendőrök arca meglepődöttségről árulkodott. A fiatal kolléga távolabb ment, hogy hallótávolságon kívül kerüljön, és elővette a rádióját. Egyik társa a közeli asztalon lévő telefonkészülékhez sietett, és tárcsázni kezdett egy számot. A harmadik azt mondta: - Előkerítem McKnightot. Azzal kisietett az ajtón. - Felhívtam a fia iskoláját, a Lexington Hight - folytatta a férfi. -Üzenetet hagytam az igazgatóságon, hogy Chet azonnal hívja fel magát a mobilon, sürgős családi ügyben. A szavak úgy érték Richárdot, mint egy-egy tőrdöfés. A lélegzete is elakadt, miközben hallgatta. Honnan tudhatja ez a gazember, hogy hová jár Chet? - Amikor visszahívott, nagyon ideges volt a hangja. Aggódott, nyilván azért, mert azt hitte, dr. Sullivannel történt valami, „igen", mondtam neki, „újabb agyvérzése volt. Nálam van édesapád mobiltelefonja, mert ő most dr. Sullivant próbálja újraéleszteni. De ne gyere ide. Édesapád azt szeretné, ha most hazamennél, hogy Lisa ne legyen egyedül. Rémes állapotban van szegény. És apád azt sem szeretné, ha a kórházban várakozna." Szépen egy szuszra mondtam el neki mindezt. „Lisának szüksége van most rád, Chet. Siess. Az édesanyjának nem valami jók a kilátásai." Szóval efféléket hazudtam neki. És ő elhitte... - Gazember! Ott van magával a fiam? És honnan tud Lisáról? A fiatal rendőr még most is rádión beszélt valakivel. Tágra nyílt szemmel nézett Richárdra, mintha nem akarna hinni a fülének. A többi rendőr egyre dermedtebben hallgatta a beszélgetést. Richardremegő kézzel írta a papírra: Hívják fel a Lexington Hight. Derítsék ki, ott van-e még Chet Steele. És azzal odatartotta a fiatal rendőr elé. Az bólintott, odébb ment, és folytatta a rádiózást. - Szép ez a ház, Steele. Ez a vörös kő különösen mutatós. - Hol van a fiam, gazember? - Odabent, magát várja, itt van a kezemben egy fecskendő, amibe kálium-kloridot szívtam fel, de legutóbb sajnos, nem vettem hasznát... - Ne, kérem, ne tegye...! Richardidegességében most már körbe-körbe járkált. Közben csak úgy cikáztak a fejében a lehetőségek. Azonnal haza kell mennie. Chet mellett akart lenni minél előbb. És mi van, ha hazudik ez a férfi? Lehet, hogy ezt az egészet csak kitalálta. Vagy máris elrabolta Chetet, és valahol máshol tartja fogva? - A maga írmagját az Úr gyermekeiért cserébe, Steele...!

A rendőrök már elindultak. Megpróbálja szóval tartani a fickót, amíg oda nem érnek. - Mégis miért csinálja ezt? - kiáltotta. - Mert maga és a genetikus barátnője megölik az úr ártatlan bárányait. - Mit csinálunk?! A fiatal rendőr odaállt mellé, és odasúgta neki: - Felhívtam a Lexington High igazgatói irodáját. A titkárnő azt mondta, a fia már nincs az iskolában. Richardúgy érezte, a hideg kéz, amely az imént a szívébe markolt, most a torkát kapta el, és fojtogatja. - Hé, van ott valaki maga mellett, Steele? - kérdezte a férfi. -Talán felhívták az iskolát, hogy ellenőrizzék, igazat mondok-e? Elnevette magát. Gúnyos kacaja visszhangzott a helyiségben. Richarda rendőr rádiókészüléke felé nyúlt. - Beszélhetek velük ezen? A férfi bólintott. Leemelte a fejhallgatóját, amelyet eddig használt, hogy minél halkabban beszélhessen. A készülék recsegés kíséretében kelt életre. - Hogy érti azt, hogy nincs ott a fiam? - kérdezte Richard. - Dr. Steele? - kérdezte egy aggódó női hang. Félelme egyre fokozódott, amint beszélt. - Sürgős hívást kaptunk az egyik gyakornokától, azt mondta, ön kéri Chetet, hogy hívja fel a mobiltelefonján, sürgős családi ügyben. Richardolyan erővel markolta a rádiót, hogy majdnem összerop-pantotta. - És ön hazaengedte Chetet?! - Igen, uram, úgy tűnt, nagyon sürgős és fontos neki. Feljött ide az irodába, és innen telefonált. A gyakornok vette fel, és azt mondta, dr. Suliivan újabb agyvérzésen esett át. Tudom, mennyire szereti őt Chet, és találkoztunk is egyszer egy szülői értekezleten... - Mit tett Chettel? - kérdezte Richard, félbeszakítva a nő locsogását. - Mivel annál a fiatal orvosnál volt az ön mobiltelefonja, eszembe se jutott, hogy valami nincs rendjén, úgyhogy taxiba ültettem Chetet, és hazaküldtem, hogy Lisával legyen. De ennek már egy órája lehet. Kérem, mondja el végre, mi folyik itt! - „Kérem, mondja el végre, mi folyik itt!" - gúnyolta a mobil másik végéről a férfi, cérnavékonyra változtatott hangon. - Jobb lenne, ha idejönnél, apuci, és a saját szemeddel is meggyőződnél arról, mit műveltem a magzatoddal. A maró gúny hallatán Richardmár képtelen volt tovább uralkodni az indulatain. A rádiót visszaadta a fiatal rendőrnek, és már futott is az ajtó felé. - Menj a pokolba! - kiáltotta hátra a válla fölött. Hangos kattanás, majd a vonalhang következett válasz helyett - Nem, nem önnek szánta ezt, asszonyom - mondta a fiatal rendőr a készülékbe.

- Ott vannak már a rendőrök a házamban? - kiáltotta Richard, miközben futva távozott a kijáraton át. - Bocsásson meg, asszonyom, de mennem kell - mondta a rendőr, és elindult Richardután. - Már szóltunk nekik - kiáltotta egy másik tiszt. - Egy mentő is elindult - tette hozzá egyik társa. - Jobb lesz, ha a többiek itt maradnak, és ügyelnek - egészítette ki egy harmadik. - Van valaki már a helyszínen, a Lexington és Harminchatodik utca környékén? kérdezte a fiatal rendőr a rádiójába szólva, miután sávot váltott a készüléken. Már ő is a folyosón futott, mindössze néhány lépéssel lemaradva Richardmögött. - Vétel - mondta egy rekedtes férfihang a recsegő vonalba. -De a megadott címen senki sem nyit ajtót. Behatoljunk? - Igen! - vágta rá Richard. A lépcsőhöz érkezve kettesével vette a fokokat. - Mondja meg nekik, hogy a kapun, a házszám mögött egy mágnesen megtalálja a tartalék kulcsot. Az egyik szám csak lazán van felszögezve. De az ég szerelmére, ne felejtsék el, hogy a fiam odabent van! - Vettük - mondta a hang a rádióban. 13. fejezet Dugó bénította déltájban a Second Avenue környéki utcák forgalmát, amerre a kórház legközelebbi kijárata is nyílt. Richard- nyomában a fiatal rendőrrel - a Harmincnegyedik utca felé haladt, futólépésben. Húsz másodperc alatt átvágott rajta, és már félúton járt a Harmincötödik utca felé. A járdán a járókelők furcsállón nézték, de még idejében kitértek előle. Ekkor döbbent csak rá, hogy azt hiszik, őt üldözi a rendőrség, ő meg fehér orvosi köpenyben menekül. Ezért még tovább fokozta a tempót. Az utca másik oldalán épp ekkor lépett ki egy delikáteszboltból egy széles arcú férfi, aki lezser szabású dzsekit, alatta edzőruhát viselt. Levette a lakatot egy parkolóórához láncolt kerékpárról, felpattant rá és tekerni kezdett - pontosan abba az irányba, amerre Richardfutott. Bár felhős volt az ég, a férfi napszemüveget viselt, és noha június végén jártak, és kifejezetten meleg volt, felhúzta a fejére a kapucnit. És hagyott egy kis előnyt Richárdnak... meg a rendőrnek. Bár a rendőrre nem számított. Időről időre vetett egy-egy pillantást a futó férfiakra, miközben követte őket, de egyébként másfelé fordította a fejét. A fényképét többször is bemutatta már a helyi tévé, és a bicikli tűnt a legtökéletesebb közlekedési eszköznek ahhoz, hogy gyorsan kereket oldjon ebben a nagy forgalomban, ha valaki felismerné és üldözőbe venné. Nagyobb biztonságban érezheti majd magát, amikor már kitapasztalta, hogyan kell feltenni az álszakállat és a parókát úgy, hogy ezzel egészen közelről se keltsen feltűnést. A fiút könnyen elintézte. Nem sokkal azután, hogy a srác hazaérkezett, bekopogtatott

az ajtón, és már be is jutott. A többi ment, mint a karikacsapás. És most sikerült azt is elérnie, hogy Steele hazáig fusson, teljes pánikban. Másra sem tud most gondolni, mint a fiára. Milyen egyszerű lett volna minden - kerékpárral idehajt, előkapja a kést, és a nyakába vágja. Ez a rohadék rendőr viszont keresztülhúzta a számításait. A két férfi átfutott előtte a sugárúton, és most már a Harminchatodik utcán haladtak tovább. Mire ő is átvergődött a kereszteződésen, ők már egy sarokkal odébb jártak. Még át kell vágniuk a Third Avenue-n, aztán a Lexingtonon, de azután már ott is vannak a háznál, amelyben Steele lakik. Olyan gyorsan tekerte a pedált, ahogy csak bírta, hogy behozza a lemaradását. A következő sarkon fog támadni. Ráront az áldozatra, elvágja a torkát, aztán elhajt. Ez lenne az alkalomhoz illő nyilvános ki-végzési forma... De mitévő legyen a rendőrrel? Előbb talán őt kellene elintéznie? Nyilván felfigyelne erre egy járókelő, és sikítana, mire Steele megállna, és megfordulna, hogy megnézze, mi történt. És akkor... akkor Steele-nek is ronthatna. Remek, gondolta és elmosolyodott. Jó kis terv. Steele és a rendőr úgy harminc másodpercnyi előnyre tettek szert, és már a saroknál jártak. Gyorsított. Egyre közeledett hozzájuk, bár nagy volt a forgalom, ez még jól is jött neki, mert biztosra vehette, hogy a két férfi nem veszi észre. A sok tülkölő autó között szlalomozva úgy érezte, mintha mindenki, akinek csak van autója, itt közlekedne most. Csak a bal kezével fogta a kormányt, mert közben benyúlt a zsebébe, ahol a kése lapult Miközben ujjai a markolatra görbültek, még gyorsabban tekerte a pedált, így egyre csökkent a távolság közte és a két férfi között. Úgy számolta, még tizenöt másodperc, és a kereszteződéshez érkeznek. Felkészült az akcióra, és lassan előhúzta a kést. Látta, hogy Steele oldalra néz, arra várva, hogy mikor vághat át a kereszteződésen. Még tíz méter... Nem hallotta a halk kattanást, mert túl nagy volt a zaj körülötte. És nem volt előjele annak, hogy kinyílik az út szélén, közvetlenül a kereszteződés előtt parkoló autó ajtaja. Még időben észrevette ahhoz, hogy félrekapja a kormányt, de így is telibe kapta a kocsiajtót a térdével. A lendülettől a járdára röpült. Egy idős férfi szállt ki ebből az autóból, a szájában szivarral. Leesett az álla a csodálkozástól, amikor meglátta a kerékpárost. - Jézusom! Ezek a bringások sohasem figyelnek? - kérdezte, és nézegetni kezdte a kocsi ajtaján a fényezést, hogy felmérje, mekkora a kár. A férfi az aszfaltra zuhant, fájt a keze és a térde is, mégis örült: jól tette, hogy nem húzta még ki egészen a kést. Sikerült visszadugnia a zsebébe anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna, mi van nála, majd néhány nyögés kíséretében feltápászkodott, és odabicegett a kerékpárhoz. Semmije sem tört el, és mindene mozgott. Ám a kerékpár nem úszta meg ilyen könnyen. Az elülső kerék összevissza görbült, mintha csak

tésztából lenne. A kiszemelt célpont pedig... Már jócskán maga mögött hagyta a Third Avenue kereszteződését. Hála az égnek, a Teremtő elég észt adott neki ahhoz, hogy bármikor előrukkoljon egy „B" változattal. Erre gondolt, miközben elindult, hogy gyalog kövesse őket. A zsebébe nyúlt, hogy meggyőződjön róla, a távirányító nem hullott ki belőle az esés közben. A járda mellett három kék-fehér rendőrautó parkolt. Nyitva volt az ajtajuk. Az utca túlsó végénél pedig a negyedik állta útját a forgalom-' nak. Egyenruhás rendőrnő strázsált a lépcsőn, Richardházának bejárati ajtaja előtt, amely szintén nyitva volt. A nő rádión beszélt valakivel, tekintete félelemről árulkodott, arca gondterheltnek tűnt. Ezt látva Richárdnak görcsbe rándult a gyomra az idegességtől. - Megtalálták? - kérdezte, amint odaért a rendőrnőhöz. Az rögtön félbehagyta a beszélgetést. - Ön talán az apja? Jaj, ne, istenem... gondolta Richard. Félrelökte az útból a rendőrnőt, mert úgy érezte, az további kérdésekkel próbál időt nyerni, hogy ne kelljen közölnie vele a rossz hírt. Ő maga is hasonló késztetést érzett erre a halogató taktikára, valahányszor csak aggódó szülő érkezett a sürgősségire. Ösztönös emberi reakció volt ez, mintha az igazság elodázásával tovább éltethetnék a szülőkben a reményt... Ez persze ostobaság. Orvosként nem engedett ennek a csábításnak, és igyekezett mielőbb felvilágosítani a hozzátartozókat, miközben megviselt arcukat látva pontosan érezte, hogyan hagyja el őket az erő a szavai hatására. Nem fogja hagyni, hogy a rendőrök ezt tegyék vele. - Várjon, uram! Ne menjen be oda! - kiáltott rá a rendőrnő, és elkapta a vállát. Richardazonban továbbment - végigfutott a folyosószerű előszobán. - Chet! - kiáltotta már a legrosszabbtól rettegve. Két egyenruhás rendőr rontott ki ekkor az alagsorba vezető ajtón. A folyosón futottak tovább, a ház hátsó része felé. Az egyikük Richardfelé fordult. - Majd én beszélek vele - mondta, és megállt. A másik rendőr továbbfutott, át a lengőajtón, amely a konyhába nyílik. Amikor ismét szétnyílt a két ajtószárny, Richardlátta, hogy a rendőr távozik a házból a hátsó kijáraton át. - Hová megy? Mi történt? - kiáltotta. A másik rendőr, aki ott maradt vele, olyan kézmozdulatot tett, mintha egy vad kutyát próbálna megnyugtatni. - Nyugodjon meg, uram, kérem. Jöjjön ki velem az utcára... - Hol van Chet? - Menjünk ki, dr. Steele - ismételte el a férfi, és Richardkarja után nyúlt. - Hol van? - kérdezte Richard, és ellökte az útból a rendőrt, de ekkor már ott termett az a rendőrnő is, aki az imént az ajtónál próbálta megfékezni, sőt a fiatal rendőr is, akivel együtt érkezett ide a kórházból. - Uram, hagyja abba! - kiáltott rá a nő. - Még nem találtuk meg. Biztos abban, hogy itthon kell lennie?

- Úgy érti, az a gazember magával vitte? - Még semmit sem tudunk. Már végigjártuk a felső szintet, és átkutattuk az alagsort is, de sehol semmi. Van itt tetőtéri szoba, padlás, bármilyen helyiség, amely elkerülhette a figyelmünket? Richardmegdermedt. - Nem, nem hinném... - Lehet, hogy hazajött a fia, és aztán távozott is a házból - folytatta a rendőrnő. - Talán jobb lenne, ha megint felhívná az iskolát, hátha ott van. Most már számíthatunk arra, hogy nyugodtan fog viselkedni, uram? - Lehet, hogy ez az őrült elrabolta... - Először hívja fel az iskolát - szakította félbe a nő. Richardbólintott, a rendőrök erre elengedték. A bejárat melletti kisasztalon lévő készülékhez ment, és próbált nem a legrosszabbra gondolni. Istenem, kérlek, add, hogy minden rendben legyen! így fohászkodott, miközben tárcsázta a középiskola számát. Ám a kicsengésre várva úgy érezte, ez is csak egy rendőrfogás volt, aminek az a célja, hogy lerázzák őt, ha csak egy időre is, és folytathassák a ház átkutatását. Nyilván van valami, amit tudnak, de elhallgatnak előle. Lehet, hogy Chet már nem is él. Ekkor egy közeledő mentőautó szirénázását hallotta, amitől kirázta a hideg. - Dr. Steele vagyok. Otthonról telefonálok. Nincs itt a fiam -mondta, és próbált nyugodtan viselkedni. Mintha hinne abban, hogy egészen ártatlan magyarázata is lehet még Chet eltűnésének, és ez megváltoztathatná a valóságot, megakadályozhatná azt, hogy bekövetkezzen, amitől retteg. - Nem ment vissza az iskolába azóta... véletlenül? Megbicsaklott közben a hangja, és elhallgatott, mert úgy érezte, különben kirobbanna belőle a visszafojtott zokogás. - Nem, dr. Steele, nincs itt - felelte az igazgató. Richardnem emlékezett a nevére, csak arra, hogy kopasz, nagy, drótkeretes szemüveget visel, és a szülői értekezleteken hajlamos volt fárasztóan hosszú beszédeket tartani. - De ha előkerülne, azonnal értesítjük önt, Mr. Steele - ígérte a férfi. - Igen, kérem, azonnal... amint megérkezik... És köszönöm. Richardúgy állt a telefon mellett, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Előtte, az előszobafalon ott lógott Chet hátizsákja, amelyben a könyveit szokta vinni az iskolába. - Istenem... ne...! - hebegte, és kiejtette a kezéből a telefont. - Dr. Steele? Dr. Steele! - kiáltotta az igazgató a telefonból, amely most már a padlón hevert. - Itthon járt - mondta Richard. Lekapta a hátizsákot a fogasról és kinyitotta. - Ez az övé. Benne van az iskolai holmija. E nélkül biztosan nem ment volna vissza az iskolába. A rendőrnő rádiója recsegni kezdett.

- Kapitány, jöjjön le ide, gyorsan! - Megtalálták? - Igen. És szükségünk van segítségre. Beszorult a széncsúszdába. - Nem! - kiáltotta Richard, és már futott is a lépcső irányába. Egyszerre többen is kiáltottak rá. - Várjon! - Álljon meg! - Fogjátok meg! Sikerült eljutnia a lépcsőfordulóig, és elindult lefelé. Az alagsorból érkező szokásos hideg most a csontjáig hatolt, és a dohszag is sokkal áthatóbbnak tűnt. A rendőrök közül többen is itt voltak már. Félkörben álltak, zseblámpával világítottak egy téglafal közepére, ahol egy fél méter átmérőjű nyílás tátongott. A háznak ezt a részét még nem fejezték be, az építkezés félbemaradt. Richardígy vásárolta meg az ingatlant. Eredetileg szénnel, azóta azonban villannyal fűtöttek. Richardnem sokat törődött a széncsúszdával, mindössze lelakatolta az idevezető hátsó ajtót, és egyrétegnyi szigeteléssel kibélelte a kéményszerű, meredeken lejtő üreget, amelynek egyik nyílása most fenyegető feketeséggel meredt rá. Olyan volt, mint egy hatalmas fegyver csöve. Látta ugyan, hogy a rendőröknek, akik körülállják, mozog a szája, de a szavaik nem jutottak el a tudatáig. Azt sem érezte, csak látta, hogy megpróbálják elkapni a karját, amint elviharzott mellettük. Minél előbb tudni akarta, mit bámulnak annyira. Odaállt a tátongó üreg alá, és felfelé nyújtogatta a karját, mintha elérhetné a végét. Mintha valaki kalapáccsal ütögetne egy fémcsövet a túlsó végén, és az visszhangzott volna körülötte odabent. Egyre feljebb nyúlt a nyílásban, és ujjai végül megkapaszkodtak egy zoknis lábfejben. - Chet! - zokogta. - Szegény Chet... Érezte, hogy a cipős talp egyre súlyosabban nehezedik a tenyerébe, és közben kétségbeesett dörömbölését is hallotta az üreg falán. Tompa, elfojtott hangok töltötték ki a kamrát, és most már eljutott a tudatáig a szavak értelme, amelyeket a rendőrök kiabáltak a háta mögött. - Életben van! - úgy tűnik, jól van! - Előbb fel kell mérnünk a helyzetet a nyílás másik végénél, csak akkor próbálhatjuk meg kihúzni innen... A távolból egy fémfedél csattanását hallották, amelyet rugó tartott a helyén. Beáradt a fény a csúszdának nevezett szűk és hosszú nyílásba. - Beszorult. Teljesen kitölti a csúszda keresztmetszetét! - kiáltotta a rendőr, aki felnyitotta a nyílás másik végét elzáró fedelet. - Ne mozdítsanak meg! - kiáltotta Chet. Hangja rémültnek tűnt. - Azt mondta, bombához vagyok kötve, és ha csak megmozdulok is, felrobban! Szavai nyomán elszabadultak az indulatok. - Jézusom!

- Riasztani kell a tűzszerészeket! - Láttok valamit? Richardfalfehér arccal engedte el Chet lábát. - Chet, mindjárt kihúzunk innen valahogy - mindössze ennyit sikerült kimondani, de érezte, mennyire üresek és reménytelenek ezek a szavak. - Apa! Nehogy megmozdíts! - Nem, dehogy... Addig semmit se csinálunk, amíg meg nem győződtünk arról, hogy biztonságos... - Idefentről semmit se látni - kiáltotta egy rendőr. - Sehol egy vezeték, semmi. Csak egy csomó gally. Valami virgácsféle... Richardszorítást érzett a mellkasában. Aztán megragadta két kéz, és határozott mozdulattal hátrébb húzta őt a nyílás mellől. - Uram, engedje meg, hogy benézzünk - kérte a fiatal rendőr, udvariasan, mint mindig. - Chet, én Ted Mallory vagyok - kiáltotta a nyílásba. - Be kell nyúlnom innen alulról, hogy megnézzem, mi van rajtad a lábad és a törzsed körül. Berakott valamit a ruhádba? Nem éreztél semmi ilyesmit, miközben feltuszkolt ide? - Egy csőhöz kötötte a kezemet, és aztán azt mondta, ha csak megmozdulok, abban a pillanatban felrobbanok. - A kezed a hátad mögött van? - kérdezte Mallory, miközben benyúlt a résbe, és tapogatózni kezdett. Az erős, de kicsi zseblámpa fényével gondosan körbepásztázta a falat. - Igen. És nagyon fáj. Mint ahogy a bokám is. - Értem. Meg kell fognom a lábadat. Ugye nem vagy csiklandós? - Nem - felelte Chet. A hangja most mélyebbnek tűnt, talán már kezdett megnyugodni Mallorynak köszönhetően. - Akkor jó, mert nem szeretném, ha az arcomba talpalnál. Richardérezte, hogy valaki odalép mögé, és megfogja a könyökét. - jobb lenne, uram, ha kijönne velem - súgta neki a rendőrnő. - Nem. Itt maradok. A nő nyelt egyet, bólintott, majd halványan elmosolyodott. - Értem - mondta és sietősen távozott. Richardekkor vette észre, hogy már a többi rendőr sem volt ott körülötte. Visszament a nyíláshoz, és Malloryt figyelte. Nagyra értékelte a rendőr bátorságát, hiszen nyugodtan várhatott volna addig, amíg megérkeznek a tűzszerészek. Ehelyett már derékig benne volt az üregben, amely bármelyik pillanatban akár torpedócsővé is változhat, és minden igyekezetével azon volt, hogy megnyugtassa a halálra rémült kamasz fiút. - Chet, innen, a lábad felől semmit sem látni, ami bombára utalna - mondta Mallory végül. - Megpróbálom elvágni a ragasztószalagot, amivel összekötözte a bokádat, de te továbbra se mozdulj. Richardlátta, hogy az övtáskájában keresgél, és elővesz egy bicskát. - így már jobb valamivel? - kérdezte a rendőr pár másodperccel később. - Igen.

- Most megpróbálom kiszabadítani a csuklódat. Dr. Steele, tudna adni nekem valamit, amire ráállhatok? Egy dobozt például... Úgy harminc centi magas kellene hogy legyen. Mallory hangja olyan nyugodt volt, mintha csak kéményt kellene javítania. Richardhozott egy széket. Mallory néhány másodperc múlva azt mondta: - Most már a kezednél vagyok... A fenébe! Richárdnak elakadt a lélegzete. - Mi az? Mi történik? - hallotta Chet rémült kiáltását. - Semmi - felelte Mallory a tőle megszokott, nyugodt hangon, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Richardis így szokott viselkedni, amikor hirtelen válságosra fordul egy súlyos beteg állapota. - Egy csövet is odaragasztott a csuklódhoz, gondolom, azért, hogy még szorosabbra tudja kötözni. Mindjárt eltávolítom azt is, csak ehhez szükségem van egy másik szerszámra. Amikor kibújt a nyílásból, Richárdhoz lépett, és félrevonta. - Ha ez az, amire gondolok, akkor most rögtön ki kell szednünk onnan valahogyan a fiát... - De... - Nincs időm elmagyarázni, de úgy gondolom, pontosan tudom, ki az, aki ezt művelte vele. Nem tudom, miért szemelték ki magát áldozatnak, de ez egy csőbomba. Egy automata autózárat használtak fel hozzá, vagyis egy közönséges távirányítóval fel tudják robbantani. Most siessen a fiúkhoz, akik odafent vannak, a csúszda másik végén, és halkan mondja el nekik, amit mondtam, nehogy Chet meghallja, és pánikba essen. Le fogom vágni róla az egész szerkezetet. És amikor azt kiáltom, hogy húzhatják, ki kell rántaniuk őt innen. De aztán futás, ahogy csak a lábuk bírja! - Nem. Én egy tapodtat se mozdulok mellőle... - Menjen már! Ez a gazember most is itt lehet valahol a közelben. Ha ötven méteren belül van, bármelyik pillanatban felrobbanthatja! - De... - Ezt a bombát magának szánták, doki. Idecsalta magát az a gazember, és egészen biztosan fel fogja robbantani. Ez a banda nem törődik azzal, hogy a kiszemelt áldozaton kívül hányan halnak még meg... - a férfi suttogásából is érezhető volt, milyen feszült. - Ki lehet... - Menjen már! Siessen! - utasította Mallory, aztán visszament a nyíláshoz, hogy felszóljon a fiúnak. - Rendben van, Chet! Édesapád fölment, hogy odaföntről segítsen majd a többieknek kihúzni téged, amint sikerült kiszabadítanom a karodat. - Ne! Azt mondta, ha csak megmozdulok, a bomba... - Hazudott, Chet, hogy rád ijesszen, és meg se próbálj menekülni innen. Mindjárt érezni fogod, hogy levágom a ragasztószalagot a karodról... Richardegyre kevésbé hallotta Mallory hangját, miközben felfelé futott a lépcsőn. Átvágott a konyhán, kirontott a hátsó ajtón, alaposan megijesztve a két rendőrt, akik a csúszda szájánál térdepeltek, a nyílás fölé hajolva. Mindketten olyan mellényt viseltek, amely a vadászokéra emlékeztette, de biztos volt benne, hogy ez a golyóálló változat.

Tudta, hogy ha a bomba felrobban, ez sem fogja megvédeni őket. Letérdelt melléjük, és ő is benézett a nyílásba. Chet úgy másfél méterre lehetett tőlük, és az apját látva megpróbált bátran mosolyogni. - Szia, apa - mondta. Richardis mosolyt erőltetett az arcára. - Hányszor mondtam neked, hogy ne játssz a tűzzel! - próbálta tréfával elütni a helyzet élét. - Mi történt? - kérdezte az egyik rendőr suttogva. Richardnem válaszolhatott nekik így, hiszen Chet minden egyes szavát hallotta. - Amikor Mallory azt mondja, húzzuk meg, ki kell rántanunk őt a nyílásból - mondta, majd jóval halkabban hozzátette: - És aztán futnunk kell, ahogy a lábunk bírja, ha értik, mire céloz ezzel... A rendőr feszülten figyelte, a szája keskenyre préselődött közben, -de egy szót sem szólt. Csak bólintott, hogy felfogta. Társának komor arckifejezése jelezte, hogy ő is vette az üzenetet. - Biztos vagy benne, hogy jó lesz így, apa? Chet hangja most cérnavékonynak tűnt, pedig már javában mutált, és egyébként egészen mély volt. Richardolyan kiszolgáltatottnak érezte őt ettől, mintha még kisgyermek lenne. - Minden rendben lesz, Chet - ígérte. - Te csak készülj fel testben és lélekben arra, hogy mindjárt kihúzunk innen. Behajolt a nyílásba, és megsimogatta a fiú kócos fejét, aztán két kézzel megmarkolta a vállát. - Hogy állunk, Mallory? - kérdezte a rendőr, aki mellette térdelt. - Még néhány helyen el kell vágnom, úgyhogy hamarosan -hangzott a válasz odalentről. -Ti ketten húzzátok ki a fiút - mondta a másik rendőr, és odaállt mögéjük. - Én majd titeket rántalak hátra, vele együtt. - Most! Húzzátok ki! - kiáltotta Mallory. Richardés a mellette álló férfi minden izmukat megfeszítették, de így is alig sikerült megmozdítaniuk a fiút. - Ez fáj! - kiáltotta Chet. - Lökd el magad a vállamra állva, Chet - hallotta RichardMallory hangját odalentről. És a következő pillanatban előbukkant Chet - teljes életnagyságban. Olyan hirtelenséggel, mint amikor az újszülött jön ki az utolsó préseléssel édesanyja testéből. - Futás! - kiáltotta a rendőr hátulról, megragadva Richard vállát. Chetet közrefogták, két oldalról támogatták, úgy futottak a szomszéd kerítése felé. - Itt átmászhatunk - kiáltotta Richard. - És aztán... Ekkor következett be a robbanás a hátuk mögött. Richardmég épp időben nézett vissza ahhoz, hogy láthassa az apró, ezüstösen csillogó lövedékeket, amelyek a levegőt hasítva süvítettek át a fa lombján a feje fölött, és aztán

a szomszéd ház falába fúródtak. Az ablakok kitört üvegei szilánkokra hullva szóródtak szanaszét a földön, a nagyobb cserepek valamivel később estek ki a keretből. Ám a legrosszabb az egészben a csend volt, amely ezt követte. És aztán felhangzott az üvöltés - egészen mélyről. Először szinte vékony volt a hang, mintha a fájdalmat, amely kiváltotta, még nem is érezné ekkor az illető. Aztán a kín kiteljesedésével párhuzamosan egyre erősödött. Richardbiztosra vette, hogy Mallory fájdalma elviselhetetlen méreteket ölt, és a sokkhatás percekig is eltarthat - csak azután foghatja majd fel, mi is történt. A hang akkor érte el a maximális erősséget, összhangban az egyre fokozódó rémülettel, amikor a rendőr rádöbbent, mi hiányzik a testéből, és mi maradt meg belőle. A kéményszerű üregben visszhangzó üvöltése olyan volt, mintha a pokol mélyéről érkezett volna. 14. fejezet Richard érkezett elsőként a helyiségbe. A robbanás nyomán keletkezett füst még ott terjengett a levegőben, de meglepően kevés volt és ritka. A detonáció nem tett különösebb kárt az épületben, noha kisebb-nagyobb betondarabok hevertek szanaszét és a padlón lyukak éktelenkedtek ott, ahol a nyílásból kirobbanó szögek becsapódtak: előbb a betonba, majd onnan felpattanva tulajdonképpeni célpontjuk, vagyis a nyílás közelében! tartózkodó ember felé. Amikor Mallory végignézett magán, odalenn csak kocsonyás állagú, rángatózó izmokat láthatott, telitűzdelve szegekkel, amelyek deréktól lefelé gyakorlatilag széttépték a testét. A ruhája cafatokban lógott rajta, bőrfoszlányokkal elegyesen. Hosszú vércsíkokat hagyott maga után a padlón, miközben megpróbálta odébb vonszolni magát saját kivégzése helyétől. Minden ízében remegett a sokktól, de még eszméleténél volt: nekitámaszkodott hátával a falnak, és kidülledt | szemmel meredt arra, ami a teste alsó feléből megmaradt. - Nem! Ezt ne... Csak a lábamat ne! - zokogta, két üvöltés között. A többi rendőr is megérkezett közben, és halálra vált arccal mérték fel, mi történt. - Ted, hall engem? - kérdezte Richard, miközben odatérdelt a férfi mellé. A vér és a feltépett hús jellegzetes szaga megcsapta az orrát. - Istenem... segítség! Segííííítség! Az üvöltése velőtrázó volt. - Azonnal hívjanak rohamkocsit! - szólt hátra Richard, és már azt fontolgatta, hogyan fogják felemelni innen Malloryt a szétroncsolt végtagokkal úgy, hogy cafatokban lógó izmai és húsdarabjai le ne váljanak közben a sípcsontjáról és a combjáról. - Mondják meg nekik, hogy sok gyógyszert hozzanak, és steril takarókat is! Aztán tisztítsák meg előttük az utat, hogy mielőbb beérjenek vele a kórházba! Tudta, hogy hiába az infúzió, az oxigén, a fájdalomcsillapító: az az ellátás, amelyben itt részesíthetik a sérültet, semmihez sem lesz elég. - Adjanak valamit... istenem... nagyon fáj... Richardgyöngéden két kézbe fogta Mallory fejét. - Már csak néhány másodpercet kell kibírnia, Ted, és mindjárt, hozzák. Még egy pár pillanat, és enyhülni fog a fájdalma. Utána kivisszük a mentőhöz.

Pár perc alatt a kórházban leszünk. Hall engem? Úgy tűnt, Mallory már nem képes felfogni a szavak értelmét. Kétségbeesetten próbált lefelé nézni, el Richard mellett, mintha attól tartana, valami még történik vele, ha szem elől veszíti az alsó végtagjait. - Hol vannak a lábaim? Látni akarom... - A helyükön, Ted. Megvan mindkét lába... - Ne engedje, hogy amputálják az orvosok. Adjon valamit... istenem... csak megmaradjanak a lábaim...! - Ted, próbáljon megnyugodni. A többit bízza ránk, rendbe fogjuk hozni - mondta úgy, hogy magára vonja Ted figyelmét. Pontosan tudta, hogy ezt a roncsolást senki emberfia nem képes már „rendbe hozni". A sürgősségin eltöltött évek során megtanulta, hogy ilyenkor hazudni kell. Itt nem Ted lába volt a tét, hanem az élete. És bár őrjítő lehet most a fájdalma, nem tehet mást érte, mint hogy megpróbálja tartani benne a lelket, a reményt - még ha csak hiú reményt is. A halál gyorsan közeledik. És ha ezt most rögtön megmondaná Tednek, a fiatal férfi már akkor sem tudna felkészülni a végre. Talán megnyugvást jelenthet számára, ha valaki megígéri neki, hogy még helyrehozható, ami történt vele - hogy valaki elállíthatja a vérzést, összevarrhatja a szétroncsolt végtagokat. Pokolba a tankönyvekkel, amelyek szerint az orvosnak mindig igazat kell mondania! - Nézzen a szemembe, Ted! - folytatta Richard. - Ugye hallja, amit mondok? Tartson ki még egy kicsit, és minden rendbe jön! Malloryból ismét előtört a sírás. A szeme egy pillanatra megtalálta Richard tekintetét. - Csak fogja a kezemet, kérem - zokogta összeszorított foggal. - Ne engedje el. Richard megfogta a kinyújtott ujjakat. Remegtek, és olyan hideg nyirkosak voltak, mintha Mallory már nem is élne. Két mentőápoló érkezett futólépésben a lépcsőn lefelé, hordággyal. A felszerelésüket annak tetején egyensúlyozták. Végre! Richard kinyitotta a mentőtáskát, elővett egy tíz milligrammos morfiumfiolát és felszívta a tartalmát egy fecskendőbe. - Már itt is van, Ted. Mindjárt enyhülni fog a fájdalma. - Jézusom... igen... Richard felhúzta a rendőr ingujját, és vénát keresett, aztán lassan befecskendezte a morfiumadag felét a karjába. Közben a légzését figyelte. Mallory néhány másodperc múlva azt suttogta: - igen... igen... köszönöm, istenem. Ó, Jézus, köszönöm neked. Hamarosan azonban már arra kérte Richárdot: - Adja be nekem az egészet, doki. Nem akarok így élni. Richard úgy tett, mintha meg se hallotta volna. - Alácsúsztatjuk a takarót, és azzal emeljük át a hordágyra -mondta az ápolónak, aki elvette tőle a fecskendőt. - Ne... doki... kérem, ne... - Ne beszéljen többet, Ted. Túl fogja élni, és minden rendben lesz. Van felesége?

- Menyasszonyom... - Hogy hívják? - Cathy. - Akkor gondoljon Cathyre, és arra, milyen büszke lesz önre, amikor megtudja, hogy megmentette a fiamat. Miközben igazgatta Malloryt, hogy könnyebben tudják majd megmozdítani, érezte, hogy a cipője a padlóhoz ragadt. Ekkor vette csak észre, hogy Malloryból medencetájon patakzik a vér. - A fenébe - dünnyögte. Kivett egy pár kesztyűt a táskából, és felhúzta. - Fogja meg a kezemet - kérte Mallory. Már alig lehetett érteni, amit mondott, és a hangja sokkal erőtlenebb volt, mint korábban. - Meg kell néznem, hol vérzik, Ted - felelte Richard. Óvatosan nyúlt a férfi összeroncsolódott medencéjéhez. Csupa vér volt, elől-hátul. - Neeeeee! Ne nyúljon hozzám - a férfi úgy rándult össze a fájdalomtól, mintha még nem is kapott volna morfiumot. Richard megfogta egy szög végét, amely kiállt Mallory combcsontjából. Valósággal pulzált. Nyilván épp egy artériába fúródott. Átvághatta, mert a vér nem itt, hanem a túloldalon tört elő belőle. A táskába nyúlt, kivett néhány csomag gézt, és megpróbálta a megfelelő helyekre szorítani. - Neee! - üvöltötte Mallory, és megpróbált odébb húzódni előle. Richard kénytelen volt még egy adag morfiumot beadni neki. A mentősök leterítették a steril takarót, aztán ráemelték a sérültet, és felfektették a hordágyra. Az üvöltés, amelyet eközben hallatott, háromszor olyan hangos és fájdalmas volt, mint az eddigiek. Vörös vércsíkok maradtak utána a házban, miközben vitték. Richard cserélgette rajta a gézt, de a kiálló szög továbbra is nyomta az artériát. És a húsba több szög is teljesen belefúródott, ezeket akkor tapogatta ki, amikor tamponálni próbálta a vérzést. A legfontosabb a combcsontot átfúró szög eltávolítása lenne, de ehhez a sürgősségi műtőben használt eszközökre, szikére és egy speciális kampóra lenne szüksége. Attól félt, a fiú elvérzik, még mielőtt beérnek vele a kórházba. Richard érezte, legfőbb ideje elmondania érte egy üdvözlégyet. Aztán másként döntött. Amikor a földszintre vezető lépcsőhöz értek, megpróbálta megfogni az első szöget, hátha puszta kézzel sikerül kihúznia. Mallory velőtrázó üvöltések sorozatával felelt. A szög olyan alaposan beágyazódott a combcsontba, hogy meg se tudta mozdítani, viszont az ujjai körül sugárban kezdett spriccelni a végtagból a vér. - Várjanak egy pillanatra - kérte a mentősöket, mielőtt elindultak a lépcsőn. A satupadhoz sietett, amelyet ugyancsak megrongált a robbanás. A szerszámkészletéből kikapott egy harapófogót, és visszament a hordágyhoz. Beadott Mallorynak még egy adag morfiumot - amennyit még mert annak veszélye nélkül, hogy leálljon a légzése, mert ezzel a művelettel megint csak kibírhatatlan fájdalmat fog okozni neki.

- Fogják le - kérte a mentősöket. Egyikük a férfi karját és törzsét szorította a hordágyhoz, a másik egy steril lepedővel betakarta az alsó végtagokat és tartotta a térdek magasságában. Ugyanolyan nehezen jött ki a szög, mintha keményfába verték volna, de nem volt más választása. Közben egyre több helyről spriccelt a vér a végtagból, és csúszós lett tőle a kesztyűje is, így nehéz volt fognia vele. Mallory üvöltése olyan hangerőt ért el, ami megtorpanásra késztette. Ismerős, hideg görcsöt érzett a gyomra helyén, és olyan űrt, mint amit egy üres sírgödörbe bámulva lát az ember. A szög a harmadik rántásra adta csak meg magát. Az artériából, amelyet eddig ez az egyik oldalról elzárt, most vastag sugárban tört elő a vér. összespriccelte Richárdot és a helyiség egy részét is. Kihúzott Mallory testéből még néhány szöget, és gézzel próbálta tamponálni az artériát. Végre úgy tűnt, sikerült valamelyest csillapítania a vérzést. - Menjünk - mondta. Amikor kiért az utcára, látta, hogy ott áll Chet. A fiú halálsápadt lett a látványtól, miközben a mentősök elfutottak mellette a hordággyal. A rendőrnő, aki ott állt mellette, átkarolta keskeny vállát. - Chet, gyere be a kórházba az egyik rendőrautóval - kiáltott oda neki Richard. - És keresd meg Kathleent. Ott biztonságban leszel. A rendőrnő, aki a szárnyai alá vette a fiút, most magával húzta. - Majd velünk jön - mondta. A fiú tekintete elsötétedett. - És mi lesz Teddel? - Mellette leszek. És rendbe fog jönni - ígérte Richard. Segített a mentősöknek beemelni a hordágyat a kocsi hátuljába, aztán ő is beszállt Ted mellé az egyik mentőápolóval. Még egy utolsó pillantást vetett Chet aggódó arcára, mielőtt becsukódott mögöttük az ajtó. A kocsi elindult, a lehető legnagyobb hangerővel szirénázva. Miután végigszáguldtak a Harminchatodik utcán, és bekanyarodtak a Second Avenuera, egyre erősödött Mallory vérzése, valószínűleg a kocsi rázkódása miatt. Még több kézre lett volna szükségük ahhoz, hogy a gézcsomókat a megfelelő helyekre szorítva tamponál-hassák végtagjainak maradványait. Csupa vér volt a lepedő, és körülöttük a fal is. Nem tudták infúzióra vagy monitorra kapcsolni. - Elmegyek... - mondta Mallory. A hangját alig lehetett hallani a motorzúgástól. - Ha rajtam múlik, akkor nem - mondta Richard, és próbált egy újabb vérzést tamponálni. - Mondja meg McKnightnak, hogy az Úr légiója az... - Maga katolikus? - kérdezte Richard. - Ha akarja, hívatok önnek egy papot. Mire megérkezünk a kórházba, már ott lesz. - Nem! Mondja meg McKnightnak, hogy az úr légiója az... Biztosan félrebeszél, gondolta Richard. Eszébe jutott, hogy erről a kifejezésről faggatta őt Mallory aznap reggel.

- Ne aggódjon emiatt, Ted. Hamarosan ön is elmondhatja ezt neki személyesen. Mallory erre megragadta a kezét, és megszorította. - Mondja meg neki! - kiáltotta, és félig fel is ült. A hangja ekkorra még nagyobb erőre kapott. - És soha többé ne hazudjon nekem! Mélyen Richard szemébe nézett. Fekete írisze még egy darabig tisztának tűnt, aztán lassan elhomályosodott a tekintete. Hátradőlt a hordágyon, és érthetetlen szavakat hajtogatott. Ha csak néhány másodpercre is, de ült és beszélt az imént, s ez utolsó csepp erejét is felemészthette, az agya pedig már nem kapott elég vért. Ahogy odaértek vele a sürgősségi hátsó ajtajához, Steele kollégái infúzióra kapcsolták. Egy perccel később már vért is kapott, a helyükre kerültek a katéterek, a monitorok. De a vérnyomását nem sikerült visszatornázniuk. - Túl sok helyen vérzik - dünnyögte Richard. Miközben a sürgősségiek azon fáradoztak, hogy életben tartsák, az érsebészek pedig próbálták megakadályozni, hogy elvérezzen -egyik artériát a másik után varrták el -, Richard semmit sem tehetett: legfeljebb foghatta a beteg kezét. Egész idő alatt odahajolt hát fölé, és folyamatosan beszélt hozzá. Korábbi páciensei mellett, akiket végül elveszített, megtanulta, hogy az összes közül a hallás az a képesség, amely utoljára hagyja cserben az embert. - Rendben van, Ted, nincs több mellébeszélés. Azoknak, akik fontosak önnek, én magam próbálok majd segíteni, hogy elviseljék... mert önnek köszönhetem, hogy visszakaptam a fiamat, aki mindennél drágább nekem. És elmondom majd Cathynek, milyen bátran viselkedett. Igazi hős. És azt is elmondom majd neki, hogy az ő nevét emlegette... A vérnyomása tovább esett, és hamarosan már ki sem tudták mutatni a műszerek. Ezzel egy időben a pulzusa is megszűnt. Korábbi kiáltásai halk mormolássá, dünnyögéssé szelídültek. - Az úr légiója... az úr légiója... az Úr... légiója - ezek voltak az utolsó szavai. Az egyik orvos tett még egy utolsó próbát: felvágták a mellkasát, hogy szívmasszázst alkalmazzanak. Richard kiment a műtőből. Tudta, mi lesz az eredmény. És mi van a menyasszonyával? - Los Angelesben van, üzleti úton - felelte McKnight - Volt még valakije rajta kívül? - Az édesapja. Már elindult ide. - Elmondta már neki valaki? - Nem. Mallory még életben volt, amikor sikerült elérnünk őt telefonon. Richard az irodájában ült - az előtte lévő, érintetlen csésze kávét nézte meredten. Fél órával ezelőtt még ő volt az, aki lélekszakadva futott, mert olyan hírt kapott, amelyről

azt gondolta: ennél rosszabb már nem is lehet. Most pedig itt van egy másik apa, akinek a végzettel kell szembesülnie. Megrázta magát, mintha szabadulni szeretne a bűntudattól, a szomorúságtól, hogy utat engedjen a megkönnyebbülésnek, a hálának. - Majd én elmondom neki - ajánlotta. McKnight ott ült vele szemben, az íróasztal másik oldalán. A szemhéja nehéz volt, mint az ólom, és egy szót sem szólt. Richard megpróbálta rendezni kaotikus gondolatait. - Ted Mallory még a robbanás előtt azt mondta nekem, gyanítja, hogy ki helyezte el nálunk a bombát, de nem volt idő arra, hogy elmagyarázza. Úgy tűnt, rögtön tudta, hogy csőbombáról van szó, és azt is, hogy nem Chet mozgásától fog felrobbanni, hanem távirányítóval detonálják. - Távirányítóval? - Igen. Azt mondta, egy automata autózárra van hangolva. A nyomozónak leesett az álla. - Mondott még valamit? - Nem igazán. A robbanás után már valószínűleg félrebeszélt. Egyre csak az úr légióját emlegette... - Micsoda? - Az utolsó szavai magára is vonatkoztak. Arra kért, mondjam meg McKnightnak, hogy az Úr légiója volt az. Egyre csak ezt hajtogatta. Néhány órával korábban én beszéltem neki erről, amikor jegyzőkönyvbe vette a vallomásomat a betegnyilvántartóban... És úgy tűnik, valamiért megragadt az emlékezetében. - Ezt meg hogy érti? - Kérdezgetett arról, hogy mit mondott nekem a támadó az éjjel. És elmondtam neki, hogy egyszer azt üvöltötte, ő az Úr légiójának a katonája. Ezt Mallory fontosnak érezte valamiért. Egyre csak azt kérdezgette, pontosan mit mondott még a fickó ezzel kapcsolatban. És az érdekelte, biztos vagyok-e abban, hogy szóról szóra ez hangzott el. - A fenébe! - dünnyögte McKnight. Különös fény gyúlt a szemében, és a fáradtsága mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna. - Mi az? Talán önnek is mond ez valamit? Én nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, mint ahogy a többi ostobaságnak sem, amit ez az őrült hajtogatott. - Tudom, mit jelent ez, csak nem látom még az értelmét - felelte McKnight. Tekintete arra vallott, hogy csak úgy cikáznak a fejében a gondolatok. Még mielőtt mondhatott volna bármit is, kopogtatás hallatszott. Jo O'Brien lépett be az ajtón. - Megérkezett Mr. Mallory - mondta, és betessékelt egy vékony, de izmos, és erősen kopaszodó ősz férfit. - Jól van Ted? - kérdezte. Kétségbeesett tekintete hol McKnight-ra, hol Richárdra vándorolt. Richard orvosként talán még sohasem rettegett ennyire egy hasonló pillanattól a

praxisában, mint éppen most. Kis szünet után szólalt meg. - Mr. Mallory, kérem, foglaljon helyet. Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel. Délután két óra volt, amikor az apa megnézhette a fiát. Richard ezt megelőzően a saját szemével győződött meg arról, hogy a holttestet gondosan megmosdatták, szétroncsolt végtagjait pedig letakarták a nővérek. Az idős férfit két oldalról támogatva kísérte át hozzá Richard és O'Brien. McKnight ott lépdelt közvetlenül mögöttük. Amikor az idős férfi megpillantotta a vérveszteség miatt beesett, a sokktól és a fájdalomtól megviselt, hamuszürke arcot, olyan mélyről tört elő belőle a kín, mintha kiszakadhatnának tőle a falak. Aki csak hallotta ezt a sürgősségin, hosszú időre elnémult. McKnight ezután átkísérte az apát a betegváróba, ahol kék egyenruhás rendőrök vették közre őket. Részvétnyilvánításaik, az együtt-érző és vigasztaló szavak betöltötték a helyiséget. Richard azon tűnődött, vajon most beszéljen-e Mallory apjával. Mondja el neki, hogy kit mentett meg Ted? Átgondolta, mit érezne, ha ő lenne az apa helyében. Milyen érzés volna, ha az a férfi nyilvánítana neki részvétet, akinek a gyermeke éppen az ő fia élete árán menekült meg a halálból? Lehet, hogy átérezné a helyzet kiélezettségét, s az eszével tudná is, senki sem tehet arról, hogy így alakult, de az biztos, hogy kegyetlen igazságtalanságnak érezné ezt a sorstól, és indulatait talán még ellene is fordítaná. Úgy vélte, jobban teszi, ha most semmit sem mond, amivel fokozná a fájdalmát, és inkább megpróbálja megkímélni az idős férfit attól, hogy a gyászhoz indulatok is társuljanak. Majd egy későbbi alkalommal kerít sort arra, hogy elmondja neki a teljes igazságot, amikor már nem ilyen friss a seb. Talán éppen Chet lehetne az, aki megvigasztalhatja... Már ha létezik egyáltalán vigasz egy apa számára, aki elveszítette egyetlen gyermekét. Egyre mélyült a szomorúsága. Úgy érezte, mintha menteni próbálná a bőrét - kibújni a felelősség alól. Valóban Ted Mallory apját szeretné megkímélni valamitől vagy önmagát? Elbújik inkább, semhogy vállalja a szembesülést az apa indulataival, akinek meghalt a fia? Végtére is nem egyszer bebizonyosodott, hogy nem tud mit kezdeni az igazán mély érzésekkel. És egyszer már elmenekült egy hasonlóan kiélezett helyzetből, éppen ezért tartott attól, hogy most is ugyanebbe a hibába esik. Elég legyen ebből, a fenébe is! Szabadulnia kell ettől a negatív gondolkodástól. Hiszen őt is megviselték a történtek. És vajon hogyan viseli Ted halálát Chet? Talán jobb lenne, ha tőle, a saját apjától tudná meg a hírt, nem pedig véletlenül, a nővérek beszélgetését hallva. Nem hagyhatja, hogy a fiát gyötörni kezdje majd a bűntudat amiatt, hogy kettejük közül ő lett a túlélő. McKnightot figyelte. Úgy látta, a nyomozó biztosan ott marad még egy ideig Mallory apja mellett. Majd később megtudja tőle, mit jelenthet „az Úr légiója". Richard mutogatással jelezte a nyomozónak, hogy fel fogja hívni telefonon. Nem várt a liftre, inkább gyalog vágott neki - felsietett a lépcsőn, és néhány perc múlva már átlépte az intenzív osztály ajtaját.

Chet Kathleen kezét fogva ült az ágy mellett, és felpillantott, amikor Richard belépett. Az arca már nem volt annyira sápadt, a szeme azonban kivörösödött a sírástól. Lisa ott állt mögötte, vékony karjával átölelve a fiú vállát. Az ő szeme is piros volt a sírástól. Néhány lépésre tőlük egy rendőr állt az elfüggönyözött fülke előtt. - Azt mondtad, rendbe fog jönni, és megmentitek - szólalt meg Chet, amikor Richard elindult felé. Nem volt vádaskodás a hangjában, inkább csak hitetlenkedés - mintha még mindig azt gondolná, az ő apja tévedhetetlen. Ha máshol nem is, de a sürgősségin igen. Kathleen arca fehér volt, mint egy maszk, és bár arcizmai nemigen mozogtak még, vonásain szomorúság ült. Már jobban mozgatható kezét Richard felé nyújtotta, a másikkal továbbra is Chetét fogta. Richard odalépett hozzájuk, átölelte Chet keskeny vállát, így Lisáig is elért a karja. Miközben mély fájdalmat érzett Ted Mallory halála miatt, most ott lehetett szerettei körében, akiket egyformán féltett. Szerette volna mindegyiküket egyszerre átölelni. Vajon a rendőrség meg tudja védeni őket? Most már nyilvánvaló, hogy ezt a szörnyeteget nem érdekli, kit küld a halálba, és akármi legyen is a célja, nem kizárt, hogy megint megpróbálja csalinak használni Chetet és Lisát. - Ki tette ezt, apa? És miért? - kérdezte Chet remegő hangon. Luana halála óta Richard egyszer sem látta még ilyen meggyötörtnek a fiát. Lisára rá sem lehetett ismerni, az arca falfehér volt. - Fogalmam sincs róla - felelte, és ekkor döbbent rá, hogy egyikük sem tudhatja meg a teljes igazságot, mindazt, ami az elmúlt huszonnégy órában történt. Gyorsan hozzátette: - De amíg meg nem tudjuk a választ, és el nem kapják ezt a gazembert, rendőrök fognak vigyázni rátok. Miközben ezt mondta, látta, hogy Chet szája megrándul, Lisa szeme pedig tágra nyílik. Vajon mennyire meggyőző az, amit mond? Később majd elmagyarázza nekik, mi történt, és mi köze mindennek a gyilkosságokhoz. De ez csak újabb nyugtalanító kérdéseket vetne fel, és továbbra sem ismert semmiféle megnyugtató választ, amelyet adhatna nekik. Vajon mi várhat még rájuk ezek után? Olyan érzése volt, mintha kiszabadult volna egy szellem a palackból. Ha a gyilkosnak ezzel az akcióval sikerült volna elpusztítania őt, akkor sem akadályozhatná meg, hogy valaki más folytassa helyette a nyomozást, megkeresse Hamlin egykori betegeit, és utánanézzen, mit művelhetett velük a sebész. Kirázta a hideg. Ez az utolsó akció mindennél elvetemültebbnek tűnt, mert nem látta semmi értelmét. És mi lett volna, ha másképpen alakulnak a dolgok? Mintha ez a merényletkísérlet azt a célt szolgálta volna, hogy elvegye a kedvét a kutakodástól. De miért? Talán mert csak neki tűnhet fel valami, ami valószínűleg elkerülné a rendőrök figyelmét? De mi lehet ez? Richárdnak fogalma sem volt róla. Persze nyilván valamilyen orvosi természetű szempontról lehet szó. Nos, ha az a gazember azt hitte, ezzel sikerült eltántorítania a szándékától, akkor nagyon téved. De hogyan tovább? Bárki legyen is ez a gonosztevő, és akármire készül, a szeretteit is belekeverte a

mocskos ügyleteibe. Mindenképpen a nyomára fog bukkanni, és ha a törvény szigora nem sújt le rá, akkor ő maga gondoskodik majd arról, hogy ne úszhassa meg büntetlenül. Beszélnie kell McKnighttal arról, hogy mi a csudát jelent ez az úr légiója. Ellenállt a késztetésnek, és nem kezdett rögtön telefonálni, mert Chet arcán látta, a fia azt szeretné, ha még velük maradna. - Hol fogunk lakni, apa? - kérdezte néhány perc múlva. A hangja megremegett közben, de már határozottabb volt, mint eddig. -Nem akarok hazamenni. - Ne aggódj. Egy ideig biztosan nem megyünk vissza oda. - Folyton csak Tedre gondolok, meg arra, ami történt. Az a rengeteg vér, és az a fájdalmas üvöltés... - elcsuklott a hangja, és a könnyek patakzani kezdtek az arcán. Richard még szorosabban ölelte. - Cssss. Tudom, hogy most hihetetlennek tűnik, de ez a rémálom hamarosan elmúlik majd... - És ha nem? Akkor mi lesz? - A fiú szeme tágra nyílt a félelemtől, mintha ismét leperegne a szeme előtt minden, amit rajta kívül senki sem láthatott. - Minden rendben lesz, Chet - mondta Lisa, és megsimogatta a fiú fejét, a kócos, fekete fürtöket. Kathleen is megpróbálta felemelni a karját, hogy megérintse Chet arcát, de még nem ért el odáig. Richard tehetetlenül nézte a jelenetet, majd azt mondta: - Chet, talán ideje lenne átgondolnunk, hogyan költözzünk össze mindannyian, egy fedél alá. A két tinédzser meghökkenve nézett rá. Kathleen szeme résnyi-re szűkült. - Úgy érted, költözzünk Lisáékhoz? - kérdezte Chet csodálkozva. - Remek volna - jegyezte meg Lisa. - Csak nagyon zsúfoltan lennénk. Kathleen egy szót sem szólt, üres tekintettel várt. - Arra gondoltam, inkább egy új házat kellene keresnünk magunknak - mondta Richard. - Az életemnél is drágábbak vagytok nekem ti hárman. Azt szeretném, ha mostantól fogva mindig ott lennétek körülöttem. Lisa legalább elmosolyodott. - Chet, képzeld csak el, a mamám meg a papád vadházasságban élnek majd. Akkor te meg én féltestvérek leszünk. Botrányos, nem? Chet halványan elmosolyodott, majd Richárdra nézett - Komolyan gondolod, apa? - Ha Kathleen hajlandó elviselni bennünket... - felelte ő, és Kathleenre pillantott. Azt remélte, az öröm valamiféle jelét látja majd az arcán. Kathleen azonban a falat bámulta. Nem kockáztathatta meg azt, hogy odamenjen és megnézze, mekkora pusztítást végzett a robbanás. Ehelyett azonnal az új rejtekhelyre sietett. Szürke, gyér világítású „koporsó" volt ez a Wooster Streeten - és alig különbözött attól a lakástól, amelyet aznap reggel hagyott el. Néhány órát azzal töltött, hogy tökéletesítse az álcáját -kis

bajuszt ragasztott magának, hozzá illő göndör, fekete parókával, amit a szervezettől kapott. Mire úgy érezte, elégedett lehet az eredménnyel - az álca elrejti, nem pedig felkelti a figyelmet -, a rádió már bemondta a hírt. .....egy halott van, akinek kilétéről a rendőrség egyelőre nem ad felvilágosítást..." Rettegett attól, hogy megint elszúrt valamit. - Nyugalom - hajtogatta magában, miközben az utcai forgalom zaját hallgatta. Hamarosan úgyis megtudja, mit végzett - és most már semmin sem változtathat. Ha Steele meghalt, akkor már csak három név szerepel a listáján, és az lesz a legjobb, ha mostantól fogva rájuk összpontosítja a figyelmét. A műtőssegédek zöld ruháját vette fel, aztán kabátot húzott rá, és elindult. Bár sok volt a rendőr a környéken, sikerült visszajutnia a kórházba anélkül, hogy feltűnést keltett volna. A rendőrök a főbejáratok környékére csoportosították erőiket, ellenőrizték a műszakváltásra érkező dolgozókat és a látogatókat. Ő azonban ismerte a járást, tisztában volt a kórház szokásos napi rutinjával, és ezt a tudását most is kihasználta. A mosoda. Hétkor viszik el a szennyest, ötkor hozzák vissza. A kocsi az alagsorba vezető ajtó előtt szokott leparkolni. Ide járnak titokban cigarettázni az erős dohányosok, akik nem sokáig bírják a munkát egy-két mohón elszívott slukk nélkül. Biztosan inkább azt figyelik, nem látja-e meg őket a főnök, semhogy vele foglalkozzanak. Pár perccel öt óra előtt, még a Harmincharmadik utcában járva megállt, és cigarettára gyújtott. Figyelte, hogyan tolat a teherautó a nagy rozsdás fémajtók előtti rámpára. Amikor a sofőr megnyomta a dudát, a kapu pedig kinyílt, magától értetődő természetességgel ment be az udvarra. A dohányzó dolgozók szétszaladtak a teherautó elől, de őrá senki se figyelt. Ez fantasztikus! Már fel tud ülni egyedül? - lelkendezett McKnight, amikor Kathleent széken ülve találta. Bágyadt mosoly tűnt fel Kathleen arcán. Most látszott csak igazán, mennyire lefogyott, mióta mesterségesen táplálták. Az arca ijesztően sovány volt. Richard ott állt mögötte. Ő tudta, hogy ezt a testhelyzetet a beszíjazásnak köszönhetően tudta megtartani Kathleen, és hogy aznap már harmadszor ültették fel így tíz-tíz percre. Látta, amikor a nővérek először próbálták meg, és tudta, milyen áron sikerült - Kathleen merev hátizmai begörcsöltek, és látványosan kidomborodtak. A torkába helyezett csőből hirtelen tört elő a levegő, az arca eltorzult a fájdalomtól. A kínszenvedés ellenére egy pillanatra se vette le a szemét Richárdról, és a férfi úgy érezte, mintha mikroszkóp alatt nézegetné őt Kathleen. Talán azt szeretné megtudni, hogyan reagál a látottakra - meddig bírja ezt a tortúrát, és mikor követi el ugyanazt a hibát, és rohan el? És Richárdnak be kellett látnia, jó oka volt ettől tartani.

Máris kimerültnek tűnt, de sikerült felemelnie a jobbját az öléből, csaknem függőlegesen, és segítség nélkül befogni a torkán a nyílást. Ez sokkal nagyobb erőfeszítéseket igényelt tőle, mint a vízszintes mozgások, amelyeket az ágyban fekve végzett, de amikor Richard segíteni akart neki, tiltakozva rázta a fejét. - Nekem kell... mozgatnom... az izmaimat - mondta, szinte haragosan. - Ha még... vannak... izmaim... egyáltalán. McKnight halk füttyentéssel jelezte elismerését. - Ez ám a lelkierő - mondta. - Micsoda nő! A nyomozó odatett magának egy széket a fülkébe, azután összehúzta a függönyt, mintha bizalmasan szeretne közölni valamit velük. - Hol vannak a gyerekek? - kérdezte. - És jut eszembe, hol van az emberünk, akire az őrzését bíztam? - A rendőrnőre gondol? Lement Chettel és Lisával a kávézóba vacsorázni - felelte Richard. - De én arra utasítottam, hogy el se mozduljon dr. Suliivan mellől... - Az én kérésem volt, hogy kísérje le a gyerekeket, én vagyok a hibás. Most már elmondaná végre, mit jelent ez az Úr légiója? Nem bírta már tovább a bizonytalanságot A kérdés váratlanul érte a nyomozót. McKnight oldalt biccentette a fejét, úgy nézett fel rá. A tekintete mintha ezt fejezte volna ki: Mégis mit gondol, kivel beszél? A következő pillanatban már megenyhült Richard iránt, és egészen közel hajolt mindkettőjükhöz. - Először is fel kell tennem önöknek egy személyes természetű kérdést - suttogta. Richard most először hallotta ilyen halknak a nyomozót, aki rendszerint olyan nagy hangerővel beszélt, amely összhangban állt a termetével. - Rendben van - mondta Richard. - Kezdje talán velem. - Volt már valaha is köze abortuszhoz? - Micsoda? - Csöndesebben, ha kérhetem - suttogta McKnight, és a szája elé emelte a mutatóujját. - Terhességmegszakításra gondol? - kérdezte Richard. McKnight bólintott. - Nem. Azaz még gyakornokként néhány alkalommal, úgy húsz évvel ezelőtt. Miért kérdi? - Részt vett valaha is az abortusz melletti kampányokban, felvonulásokon, vagy nyilatkozott ilyen kérdésekről nyilvánosan? - Nem... nem mondhatnám. - Mit gondol, ön határozottabban kiáll az abortusz mellett, mint a többi orvos a sürgősségin? - Nem. De osztályvezetőként jóval több fórumon veszek részt, mint a többiek. És biztosan véleményt nyilvánítottam már egyszer-kétszer a gyakornokok előtt is erről a kérdésről. - És mi a véleménye? - Hogy ez a kérdés kizárólag a nőre és az orvosára tartozik. De mi köze van ennek ahhoz, ami történt?

- Csak egy pillanat türelmet kérek még - McKnight, ekkor Kathleenhez fordult. - Na és ön, dr. Suliivan? Felbukkant már a neve abortuszklinikák kapcsán vagy ezzel kapcsolatos ügyekben? - Nem... szakemberként... semmiképp... És egyetértek... Richarddal... nem kívánt... terhesség... esetén... a nőnek joga van... dönteni... De én... ezt... sohasem... hangoztattam... McKnight hátradőlt és megvakarta a homlokát. - Akkor továbbra sem értem - dünnyögte, de Richard nem tudta eldönteni, ezt az információt nekik szánta-e vagy csak magának. - Kérem, mondja el végre, miről van szó. Úgy érezte, ordítani fog, ha a nyomozó megint csak kérdez, ahelyett hogy válaszolna. McKnight ismét előrehajolt, egészen a szék szélére csúszva. - Ugye emlékeznek arra, hogy két évvel ezelőtt East Village-ben bomba robbant egy abortuszklinikán? - kérdezte. - Igen... Uramisten... - felelte Richard. Váratlanul érte, hogy McKnight ezzel a borzalmas történettel hozakodik elő. Éjszaka történt az a bizonyos robbantás, az áldozat pedig egy takarítónő volt, aki esti műszakban dolgozott az épületben. Ide szállították be a sürgősségire - már azt, ami megmaradt szegényből. Nagymama volt, és a fia egyre csak azt hajtogatta, hogy az égvilágon semmi köze az abortuszpolitikához, sőt még azt sem helyeselte, hogy a házasságban élők éljenek a fogamzásgátlás lehetőségeivel. Mintha ez meg-védhette volna őt ettől a borzalomtól... Az asszony úgy nézett ki, mint akit elevenen megnyúztak - azok a gazemberek is szögeket használtak a bombához. Az áldozat még három napig élt. Semmit sem tehettek érte, és nincs az a fájdalomcsillapító a világon, amely elég erős lett volna ahhoz, hogy abbahagyja fájdalmas üvöltését. - Csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy... - Richard gombócot érzett a torkában, képtelen volt folytatni a mondatot. - Attól tartok, igen. Bárki volt is a tettes, szögek és plasztik felhasználásával házilag készítette el a csőbombát, amelyet egy autózárral és távirányítóval robbantott fel. Mallory azért ismerte fel, mert ő is dolgozott azon az ügyön. Mint még vagy százan közülünk, mert attól féltünk, merényletsorozatot fognak elkövetni. Akkoriban hasonló bombákat robbantottak Bostonban, Seattle-ben és Los Angelesben is. Senki sem vonhatta felelősségre a tetteseket, egyrészt azért, mert nem is tudtunk a légió létezéséről, másrészt mert semmiféle bizonyíték nem volt ellenük. Később a hasonló akciók már egyértelműen rájuk vallottak, miután kiléptek a nyilvánosság elé. Az interneten hirdették, hogy erőszakos cselekményekre készülnek az abortuszklinikák ellen, és mindig ugyanolyan bombákkal dolgoztak, így tudhattuk, hogy velük van dolgunk. - Jézusom... - mondta Kathleen. - Láttam... egy... dokumentumfilmet... róluk... tavaly... Pszichopaták... gyűlölik a nőket... hallani sem akarnak... az egyenjogúságról... és semmi... sem tartja őket... vissza... az öldökléstől. - Azt akarja mondani ezzel, hogy a gazembernek, aki megtámadott bennünket, köze van hozzájuk?

- Ezzel a lehetőséggel is számolnunk kell. Nem sikerült elcsípnünk azt, aki a klinikán robbantott, de most kaptam az első jelentést a laborból, és eszerint az a bomba, amelyet a házában hagyott, ugyanolyan, mint az volt. - Mi baja lehet velem egy abortuszellenes őrültnek? - Vagy... velem? - kérdezte Kathleen. - Vagy akár Hamlinnel és Lockmannel? - kérdezte Richard. - Mint már mondtam, úgy látom, az önök esetében nem bizonyítható az összefüggés. És ha Lockman és Hamlin nem végzett titokban ilyen műtéteket, akkor velük kapcsolatban sincs értelme ennek a feltevésnek. Ez a banda csakis olyan orvosokat vesz célba, akiknek közvetlen közük van a terhességmegszakításokhoz. Persze sohasem lehet tudni. Egy rochesteri nőgyógyászt, aki maga is nő, néhány évvel ezelőtt lőttek agyon, pedig ő csak igen ritkán végzett abortuszt. Úgyhogy sohasem tudhatja az ember - vonta meg a vállát McKnight. - Várjunk csak - szólalt meg Richard. - Azt a merényletet is ugyanez a csoport követte el? Az ügy nagy port vert fel Államok-szerte, és ennek eredményeként sok nőgyógyász kezdett golyóálló mellényt hordani. - Bajos lenne bármit is biztosan állítani róluk. Nincsenek vezetőik, nem készítenek névsort a tagokról, és csak az interneten keresztül érintkeznek egymással. Úgy tűnik, mintha nem is kapnának utasításokat egy-egy akció végrehajtására. Arra biztatják a hasonló gondolkodású embereket, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz olyan formában, amely a legjobban megfelel nekik. Magukat katonáknak nevezik, de szerintem mindegy, milyen név mögé bújnak, akkor is csak gyáva férgek. A gyakorlatban afféle nagyvárosi gerillák. Ezért is olyan nehéz a nyomukra bukkanni. Kathleen ismét a csövéhez emelte a kezét. - Lehet, hogy... tévedésből... támadtak ránk? - Én ezt nem tartom valószínűnek, mert a fickó igen elszántnak látszik. Hiszen dr. Steele-lel nem egyszer próbálkozott. Szerintem kétség sem férhet ahhoz, hogy valamilyen okból kifolyólag ki-pécézte önöket. - Nem lehet... hogy valaki... csak utánozta... a régi bombamerényletet... de neki... nincs köze... az Úr légiójához? - Lehetséges, de nem tartom valószínűnek. Nyilvánvaló okok miatt a rendőrség semmilyen információt nem hozott nyilvánosságra a merényletek részleteiről. Az a fajta szög, amelyet itt is használtak, nem szerepel az interneten közzétett anyagukban. Szerintem az a legvalószínűbb, hogy a merénylő korábban közéjük tartozott, vagy legalábbis ismer valakit, aki tagja ennek a szervezetnek. - Most már értem, miért hajtogatta azt, hogy megöltük Isten magzatait... meg az Úr ártatlan bárányait - jegyezte meg Richard. - Mi a célja ezzel? - kérdezte McKnight. - Miért foglalkozik olyanokkal, akiknek nincs közük az abortuszhoz, és miért kellett megölnie Hamlint és Lockmant? Richárdnak ismét eszébe jutott a kávézói jelenet. A dühös pillantások, amelyeket Hamlinnek szántak. És főleg az asztaltársaság egyik tagját találta gyanúsnak. - Paul Edwards - mondta ki hangosan. McKnight homlokán elmélyültek a ráncok.

- Kicsoda? - kérdezte. Richard már jócskán előrefutott gondolatban. - A pokolba is... - dünnyögte az orra alatt. Egyszerre rájött, mi lehet a közös a csoport tagjaiban. És hogy mit művelhettek Kathleen-nel. Mi az, ami csodával határos gyógyulást idézhet elő, és ami miatt az Úr légiójának tagjai akár merényletet is tervezhetnek ellenük. - Azt hiszem, megvan - mondta. Még mindig nem akarta elhinni, hogy összeállt a fejében a kép, és megvan a közös szál, amely egymáshoz fűzi a látszólag összefüggéstelen eseményeket. Most már úgy érezte, talán azt is tudja, mit jelentenek azok az ágdarabok, amelyeket a gyilkos hagyott a helyszínen. - Tessék? - kérdezte McKnight értetlenül. Kathleen is kérdőn nézett Richárdra, de ő gondolatban már másutt járt. Azon tűnődött, hogyan tudná minél előbb kideríteni, megalapozott-e a feltevése Hamlinről? És ezt alátámasztja-e a betegnyilvántartás? Mi lehet az, amiből egyformán profitál egy szívsebész, egy rehabilitációspecialista, valamint egy nőgyógyász, aki egy meddőségi klinikával is együttműködik? Igen, végül úgy érezte, mindent egybevetve összeállt a kép a fejében. A kirakós darabkái szépen illeszkednek egymáshoz. Igen, megvan! De hogyan tudná bebizonyítani? Mivel győzhetne meg másokat is arról, hogy vegyék komolyan a hipotézisét? Ezt még nem tudta. Viszont rájött, hogy van még egy mód az elmélete tesztelésére. Ehhez nincs is szükség McKnight intézkedésére. Van még valaki itt a kórházban, aki nyomra vezetheti - és most már pontosan tudta, ki lehet ez az illető. - Maradjon itt! - mondta. - Utána kell néznem valaminek! - Várjon! Ne menjek magával? - kérdezte McKnight. - Ne! - kiáltotta vissza a válla fölött. - Ezt úgyis csak egy orvos értené meg... És azzal futólépésben távozott a helyiségből. McKnight és Kathleen csak bámult utána. 15. fejezet Paul Edwards egy terhes nőt ábrázoló mahagóniszobrocskát bámult. Csaknem huszonhárom évvel ezelőtt kapta egy betege férjétől. Prillo volt az illető neve, és a pár már tíz éve szeretett volna gyermeket. A lombikbébimódszerek - az in vitro eljárások akkoriban még kísérleti fázisban voltak, ám a férfi könyörgött neki, hogy próbáljanak ki valami újat a feleségén, és közben egy borítékot csúsztatott elé az asztalon. Tízezer dollár volt benne. Megígérte, hogy ezen túlmenően is hálás lesz neki, így hát Edwards úgy érezte, érdemes fontolóra venni a kérését, és elég volt néhány telefonhívást lebonyolítania ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljön egy fiatal kutatóval, aki petesejtek kioperálásával foglalkozott. És néhány hónappal később az illető segített neki a mesterséges megtermékenyítés elvégzésében - Mrs. Prillo petéjével és Mr. Prillo spermájával. A megtermékenyített petesejtet beültették az asszony méhébe. Edwards pechjére

azonban a férfi a további hálálkodást már nem pénzben, hanem ezzel a szoborral fejezte ki. Ám mivel a büszke apa és az újszülött nagybátyjai legközelebb fekete limuzinokkal érkeztek hozzá, hogy kifejezzék nagyrabecsülésüket, és egyforma zakóikban úgy festettek, mintha egy maffia tagjai lennének, Edwards úgy döntött: inkább magába fojtja elégedetlenségét a honorárium miatt. Mr. Prillo azonban észrevette rajta a csalódottság jeleit. - Én úgy gondolom, doki - mondta, Edwardshoz hajolva az asztala fölött, és szőrös karjával még oda is könyökölt elé -, hogy ez a mesterséges megtermékenyítési biznisz, amire én beszéltem rá, szép pénzt fog hozni a konyhájára. Így is történt. Minden a legnagyobb rendben ment, mígnem a 90-es években a minisztérium nekilátott a kórházi költségvetés újraszabályozásának. Mintha csak hadat üzentek volna az orvosoknak, különösképpen a nőgyógyászoknak, a szakma szupersztárjainak. Visszaesett a fizetésük, és bizonyos költségeiket többé nem térítette meg az állam. Mindegy volt, hány kísérleti projektet hozott a kórháznak, miféle kutatási ösztöndíjakat nyert el, vagy milyen kitüntetésekkel ismerték el a munkáját, Edwardsnak nem sikerült visszatornáznia magát arra az életszínvonalra, amelyet megszokott. Ezért kezdte kibővíteni együttműködését Jimmy Norrisszal, és ennek köszönhetően hamarosan elérhető távolságban tudhatott egy olyan pénzforrást, amely az orvostudomány történetében páratlan jövedelemmel kecsegtetett. És most éppen ez a lehetőség kezd kicsúszni a kezéből. Aznap délután fél hatkor Mabel Brown, a titkárnője, sietett be hozzá. - Paul - mondta. - Hallotta már a legfrissebb pletykákat? A nő tarkabarka kosztümöket hordott, amelyek már rég kimentek a divatból. Hadnagyként szolgált, mielőtt az egészségügybe került. Talán ezért is viselkedett úgy, mintha állandó készültségben kellene lennie, és még a legjelentéktelenebb információt is úgy tálalta, mint szenzációt. Rendszerint kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, és Edwards éppen ezért most sem számított másra. - A rendőrök arra gyanakszanak, hogy az az abortuszellenes csoport támadt dr. Steelere, amelyik különféle klinikákon szokott robbantgatni! Edwards gyomra fájdalmas görcsbe rándult. - Micsoda? - Az Úr légiója. A rendőrök szerint ők végezhettek Lockmannel és Hamlinnel is. - De hiszen ennek az égvilágon semmi értelme - tiltakozott Edwards, hogy titkolja, ő pontosan érti az összefüggést. - Steele-nek semmi köze az abortuszokhoz. Mint ahogy a másik két orvosnak sem volt... - Lehet, hogy mégis ezt gondolják róluk ezek a terroristák. Hiszen abban sem volt logika, amit a klinikákon műveltek! És gondoljon csak arra, hány embriót tárolnak lefagyasztva a meddőségi klinikán. Kész csoda, hogy eddig még nem törtek ránk, és nem lőttek agyon valamennyiünket! - Ezt meg hogy érti? - csattant fel Edwards. Attól félt, a nő már rájött arra, miben mesterkedik.

- Tudom jól, hogy a külvilág azt gondolja rólunk, mi a jó ügyet képviseljük, hiszen segítjük gyermekhez jutni az embereket, nem pedig abortuszokat hajtunk végre. De manapság annyi mindent rebesgetnek már arról, hogy miféle kísérletekre használják fel az embriókat... - Miféle kísérletekről beszél? - amint kiejtette a mondatot a száján, már meg is bánta. Túlreagálja a helyzetet. Ennek a nőnek fogalma sem lehet arról, hogy mit szállít Norris kísérleteihez a klinikáról. - Ugyan már, hiszen nyilvános vita folyik arról, hogy embriókat használnak fel az őssejtkutatásokhoz, és éppen ezért erősödtek meg az olyan szélsőséges csoportok is, mint az Úr légiója. Ki tudja, mire képesek az ilyenek? Uramisten, ez tudja, gondolta Edwards. De hogyan lehetséges ez? - Mi nem kísérletezünk embriókkal - jelentette ki, de a hangja cseppet sem volt meggyőző és nyugodt, hiába törekedett erre. - Ezt ön tudja, és én is tudom, de a kívülállók azt gondolják, a meddőségi klinikák szállítják a kísérletekhez az embriókat, amelyek nem bizonyulnak életképesnek a mesterséges megtermékenyítés után. Attól, hogy ez nem igaz, még nyugodtan feltételezheti rólunk ezt néhány őrült. Úgy tűnik, azt hiszik, itt is van egy olyan központ, ahonnan magzati szöveteket szállítanak az őssejtkísérletekhez, ugyanúgy felrobbanthatnak bennünket, mint bármely másik klinikát! Ez úgy húsz perccel ezelőtt történt. A titkárnője távozott, ő pedig itt ül azóta, az irodájában. Miközben a lehetőségeit mérlegelte, alaposan kiverte a verejték, és az inge a hátára tapadt. Ha ez nem csak pletyka, és a rendőrök valóban erre gyanakszanak, akkor neki máris befellegzett. Mintha meghalt volna. Egy olyan fanatikus csoport, mint amilyen az Úr légiója, csak úgy juthatott el Hamlinhez és Lockman-hez, ha valaki informálta őket. De kicsoda? Ez csakis Downs lehetett. Az a ribanc! ízek szerint mégsem kötött magánalkut a rendőrökkel, hanem rájuk uszította ezeket az őrülteket. Downs persze biztonságban érezheti magát tőlük, mert már nem használ embriókat. - Az a gátlástalan ribanc! Felkapta fővonalas készülékét, és feltárcsázta a tizenegy jegyű számot, amelyet már fejből tudott. Egy órával később pedig véglegesítette egy, az előzőleg egyeztetett megállapodáshoz képest gyökeresen más alku feltételeit a Fountainhead Gyógyszergyárral. Miután letette a telefont, az órájára pillantott. Este hét volt ekkor. Nincs más hátra, el kell lopnia Norris és Downs dokumentumait az alagsori irodájukból - feltéve, hogy még ott vannak. Hamlin fájljait megsemmisítette, miután meggyőzte új partnereit a Fountainheád-nél, hogy nincs szükségük ezekre, mert a néhai idegsebész technikája túlságosan bizonytalan kimenetelű ahhoz, hogy érdemes legyen másnak is kipróbálnia. Aztán nincs más dolga, mint hazamenni és összecsomagolni. Az első géppel utazik a szigetre, ahogy megállapodott az összekötőivel. Olyan hely ez, ahol senki sem találhat rá - sem az amerikai zsaruk, sem az adóhatóság, sem pedig a fanatikus terroristák. Az itteni személyzet tagjai, így Mabel is, már rég hazamentek. Mégis úgy vélte, jobb

lesz, ha vár még néhány órát, mivel a kutatók gyakran még éjszaka is bent maradnak a munkahelyükön, hogy felügyelhessék a kísérleteiket, mint szülők a gyermekeiket. Közben óvatosan kiosont a parkolóba, kivett a kocsija csomagtartójából egy vasrudat, mert arra gondolt, ma este valószínűleg fel kell feszítenie egy-két zárat. 19 óra 30 perc New York City Kórház, Sejtkutató Központ Ralph Coady a két szemlencsés mikroszkóp fölé hajolva hunyorgott. Időbe telt, mire rájött, hogyan kell fókuszálnia ahhoz, hogy a két kerek képet egynek lássa. A látvány, amely így tárult elé, olyan volt, mint egy apró, vörös húscafatokból álló szőnyeg. Igen ám, de ez pulzált -tágult és összehúzódott, olyan rendszerességgel, mint a szívverés. - Mi ez? - kérdezte végül, és felnézett Francesca Downsra. - Mondd el te, Jimmy. A kutató felkattintott egy kapcsológombot, így a mikroszkópban látható kép kivetítődött a falra. - Ez egy működő emberi szív szövete, Ralph. Egészen fiatal még. Petri-csészében tenyésztettük ki, vagyis mesterségesen állítottuk elő - mondta. A hangja egészen tárgyilagos volt ahhoz képest, hogy milyen lelkesedéssel mesélt erről az első közös megbeszélésük alkalmával. - Hallott már valaha is az őssejtekről? - Nem vagyok biztos benne, de ismerősen cseng... - Ezek embriósejtek, amelyekből az emberi test bármilyen szövete kialakulhat még. Szív, agy, máj, tüdő, vér, csont... Ezek a sejtek képesek arra, hogy bármelyiket létrehozzák. - igen, igen, rémlik már - mondta Coady. - Az újságok tele vannak ilyesmivel. Arról írnak, hogy új szerveket lehet előállítani. Egyszerre csak úrrá lett rajta az izgalom. - Uramisten, talán új szívet tudnak növeszteni nekem? Norris, aki mindvégig komoly volt, most elnevette magát. - Nem, erre még nem vagyunk képesek, de ahogyan ezek a sejtek tenyészni tudnak itt a csészében, úgy új izomszövet is kialakulhat belőlük az ön szívében. - Tudja, Ralph - vette át a szót Downs -, a szívroham következtében a szívizom jelentős része nem jut elég vérhez, ezért idővel elhal. Ez a károsodás olyan nagy felületet is érinthet, hogy a szív nem képes többé ellátni a funkcióját. Nem pumpál rendesen. Ezért gyűlt össze a folyadék a maga tüdejében is. - Úgy érti, olyan ez, mint amikor az alagsorban csőrepedés van, és elromlik a szivattyú? Downs elmosolyodott. - Pontosan. Azzal a különbséggel, hogy az ön esetében befecskendezzük az őssejteket a sérült szövetbe. Az új szövet beépül a régibe, és a szív többi részével összhangban fog működni. A szívelégtelenségének mértéke nagyban csökken ezzel, sőt akár teljesen meg is szűnhet. - Most viccelnek, ugye? - kérdezte Coady. Hol Downsra, hol Norrisra nézett közben.

- Nem, dehogy. Kísérletek során már sikerült. Egereken, persze. Ön lenne az első ember, akin elvégezzük. De higgye el nekem, tudom, mit csinálok. - Akkor ez egy műtét? - Igen, de semmi olyasmi, amin már keresztülment. Nem akarom a technikai részletekkel fárasztani, a lényeg az, hogy ehhez azt az artériát kell használnunk, amelyet nemrég tágítottunk ki. Ez alkalommal röntgennel való tájékozódással pontosan a sérült területre juttatjuk az őssejteket, mikroszkopikus méretű tűk segítségével. - De hogyan működik ez az egész? Azt mondta, ezekből a sejtekből bármi lehet még. Mi a garancia arra, hogy nem csontszövet vagy mondjuk egy láb fog nőni a mellkasom közepén? Downs arca egyre fényesebben ragyogott, és a szeme is mind jobban csillogott. - Ez az őssejtek csodája, Ralph. Úgy tűnik, pontosan tudják, hová kell menniük, és mit kell tenniük. - Ez hogyan lehetséges? - Van erről néhány elmélet már, de inkább azt mondom el önnek, amit én gondolok. Emlékszik arra, amikor egy évvel ezelőtt olyan nagy szenzációt keltett, hogy elkészült az emberi test géntérképe? Coady lelkesedése lelohadt. - Igen. Azt remélték tőle, hogy nagy áttörést hoz majd az orvostudományban, de nem így történt. Lehet, hogy évtizedekig tart, mire a gyakorlatban is hasznát veszik. Ugye nem azt akarja mondani ezzel, hogy ez az őssejtterápia is ugyanilyen csalódást okozhat? Ezt nem teheti meg velem azok után, hogy reményt ébresztett bennem. - Nem, Ralph, de ahhoz, hogy értse, mi kell ahhoz, hogy egy őssejt tudja, mi a dolga, tisztában kell lennie a géntérkép egyik nagy meglepetésével. Ez pedig az, hogy mindössze harmincezer gén van az emberi testben. - Igen, emlékszem rá. És? - Ez nem is olyan nagy szám. - Miért? Még mindig nem értem. - A test minden egyes sejtjének azonos a génszerkezete. A sejtek mégis pontosan tudják, milyen szövetet kell alkotniuk. így lesz szív, csont, bőr vagy bármi más belőlük. De a pontos utasítások, amelyek alapján ez a folyamat végbemegy, vagyis azok a részletek, amelyek megkülönböztetik egymástól a szívizom, az agy vagy a vese sejtjeit, olyan bonyolultak, hogy mindez nem lehet belekódolva mindössze harmincezer génbe. Vagyis ezeknek az információknak valahonnan máshonnan kell származniuk. Mi úgy gondoljuk, a szomszédos sejtek üzenetként adják tovább egymásnak... - Vagyis? - A szívizomsejtek megmondják az őssejteknek, hogy új szívizomszövetet kell létrehozniuk. Az agyszövet sejtjei azt üzenik a közelükbe kerülőknek, hogy agyszövetté kell alakulniuk. És úgy tűnik, ezeket az üzeneteket akkor is továbbítják, ha előzőleg megsérültek. Valószínűleg vészjelzéseket adnak le, így arra a helyre vonzzák az új sejteket, ahol a legnagyobb szükség van a megújulásra. Ezért tudhatják

az őssejtek, hová kell menniük, és mit kell tenniük. A gyakorlatban ez az egész egy természetes folyamat, amelynek során a test igyekszik meggyógyítani önmagát, és mi nem teszünk egyebet, mint kihasználjuk ezt a mechanizmust. - Istenem... - mondta Coady. Nem akart hinni a fülének. A félelem, amely befészkelte magát a szívébe, mióta az első borzalmas mellkasi fájdalom jelentkezett nála, egyszerre oldódni kezdett. Szeretett volna mondani valamit, de a megkönnyebbüléstől sírva fakadt. -Sajnálom - mondta valamivel később. - De attól, hogy elhalt a szívem egy része, kezdtem úgy érezni magam, mint aki fél lábbal már a sírban van. És azt hallani, hogy ez az egész még visszacsinálható... hogy visszafordítható a biológiai óra, hogy az ember szíve megint fiatal lehet... - Letörölte a könnyeit. - És akkor... mikor kezdjük el? - Nos, itt van az első bökkenő - mondta Downs. - Meg kell várnunk, amíg a gyulladás megszűnik a szervezetében, és az már nem akarja kivetni magából a szívroham miatt elhalt szöveteket. Különben a makrofágok, a falósejtek, vagyis azok a fehérvérsejtek, amelyek úgy működnek, mint egy hatalmas porszívó, hogy kisöpörjék a szerves hulladékot, az őssejteket is kitakarítják. - Mennyi ideig tart ez? - Úgy három hónapra számítunk. Coady lelkesedése megint csak lelohadt. - A fenébe... Egy ideig semmit sem mondott, csak összehúzta magát, mintha el akart volna tűnni a tolószékben. - De mindent egybevetve... amit eddig elmondtak nekem... Részemről áll az alku. És a karja már kézfogásra mozdult. - Még nem tud mindent - figyelmeztette Norris. - Úgy hat hét múlva meg kell vizsgálnom önt, hogy csontvelőmintát vegyünk a combcsontjából. - Micsoda? - Onnan fogjuk kivenni az őssejteket, amelyekre szükségünk van a beavatkozáshoz. Én készítek tenyészetet, hogy elég sok legyen belőlük, mire dr. Downs elvégezheti a beavatkozást. - De hiszen azt mondták, hogy az őssejtek embriókból származnak. - Az első kísérletekben valóban ilyen őssejteket használtak, de ma már nem. A mi céljainkra legalábbis nincs szükség rájuk. Mi az úgynevezett stromasejteket használjuk, amelyek a felnőttek combcsontjában, a csontvelőben találhatók. Nekünk tökéletesen megfelelnek ezek. - Egereken talán bevált, na de honnan tudja, hogy emberek esetében is működnek? - Bízzon bennünk - kérte Downs. Biztatóan rákacsintott a férfira, és rávillantotta fehér fogú mosolyát. A férfi kész lett volna követni őt akár a pokolba is. - Tudjuk. Biztos vagy abban, hogy folytassuk? - kérdezte Norris, miután Downs átkísérte Coadyt a kardiológiára, és visszatért hozzá. - Az az őrült az úr légiójából bármikor lecsaphat ránk. Lehet, hogy te vagy én leszünk a következő áldozatai. Másra sem volt képes gondolni azóta, hogy délután futótűzként terjedt el a Steele elleni második támadás híre a kórházban, és a rendőrök már azt mondták a

nővéreknek, lehet, hogy a gyilkos egy fanatikus abortuszellenes csoport tagja. - Nyugalom, Jimmy. Ezt már megbeszéltük - mondta a nő halkan, miközben bementek Norris kísérleti laboratóriumába. - De hát... te nem látod? Akárki is ez a fickó, minket vett célba. Különben mi másért ölte volna meg egy fanatikus Lockmant és Hamlint? És hogyan jöhetett rá? Szerintem Edwards vagy Blaine használja fel őt arra, hogy eltakarítson bennünket az útból, és megszabaduljon a tanúktól. Nem lesz nehéz dolga. Ezeknek az őrülteknek már ugyanúgy habzik a szájuk az őssejtkísérletek miatt, mint korábban az abortuszműtétek miatt, ugyanúgy akarják megfélemlíteni a kutatókat, mint akkor az orvosokat. - Ezért is minél fontosabb, hogy kiálljunk a közvélemény elé a munkánkkal. Vagyis Coadyval, Jimmy. Ha elmondjuk a világnak, hogy mi nem használunk fel embriósejteket, és akkor talán még az ilyen abnormális emberek véleménye is megváltozik rólunk. - Lehet, hogy már tíz óránk sincs hátra, nemhogy tíz hetünk, és az, aki Hamlint és a többieket is kinyírta, minket vesz célba! - Ezért kell minél hamarabb kilépni a nyilvánosság elé. Sajtótájékoztatót tartunk arról, hogy milyen előnyei vannak a stromasejtek felhasználásának, és elmondjuk, már elkezdtük az eljárást embereken való kipróbálását. Coady nevét nem hozzuk nyilvánosságra, és a beteg személyiségi jogaira hivatkozunk. így távol tartjuk tőle a sajtót, míg fel nem épül teljesen... és aztán... túl leszünk ezen az egészen. Azt is hangsúlyozzuk majd, hogy ez esetben nem indokolt semmiféle etikai ellenérv, hiszen a páciens a saját sejtjeit kapja vissza, vagyis mentesülünk az embriósejtek körüli áldatlan vitáktól. Szerencsére olyan sok minden történik manapság az orvostudományban, hogy úgy prezentálhatjuk majd, mintha nem lenne ebben semmi új, és nincs is szükségünk az eljárás engedélyezésére, mert semmit sem találtunk fel. Ez csak egy újszerű alkalmazása a már elfogadott technikáknak. Norris úgy érezte, Francesca ismét képes megnyugtatni őt. Be kellett ismernie, hogy egészen a bűvkörébe került, ám végül csak ennyit mondott: - Nos, akkor meg kell mutatnunk nekik néhány adatot. - Szerintem is. Én rendbe teszem az állatkísérletekkel kapcsolatos feljegyzéseimet, amelyeket még nem publikáltam, aztán együtt átnézzük az adatokat, hogy minden naprakésznek és egészen friss eredménynek tűnjön. Szólj, ha te is elkészültél a tiéddel - azzal futó csókot lehelt a férfi arcára, és folytatta útját a folyosón a saját irodájába, majd a laboratóriumba, ahol az állatkísérleteket végezte. Milyen magabiztos! gondolta a férfi csodálattal, miközben a távozó Francescát figyelte: a nő felemelt fejjel, lazán ringó csípővel sietett a dolgára. Nem esett nehezére hagyni, hogy a nő uralja a kapcsolatukat -és nem csak az ágyban. Az arca mégis égni kezdett, amikor beismerte ezt magának. Évtizedeken át csak olyan nőkhöz csapódott, akik sohasem álltak ki mellette, miközben ez a nő erőt adott neki, képes volt magával ragadni őt, így nyílegyenesen haladtak a közös cél felé, leküzdve minden akadályt. Ezért is szerette Francescát. A nő megszabadította őt az

örömtelenségtől, amelyben élete nagyobbik részét leélte, és legfeljebb akkor érezte magát ennél is szabadabbnak, amikor senkije se volt. Nem bánta, hogy ez a nő irányítja az életét, aztán mégis felszínre törtek benne a régi kétségek. Talán csak bemeséli magának, hogy képes megbízni benne? Pár lépés után jutott eszébe a legnagyobb képtelenség: talán azért olyan magabiztos ez a nő, mert ő maga bérelte fel a gyilkost? Lehet, hogy így akar megszabadulni mindenkitől, aki tanúskodhatna majd ellene? Megint csak arról kezdte győzködni magát, hogy őt akkor sem fenyegeti veszély. Ameddig Francesca hasznát veszi, biztosan nem sorolja őt az ellenségei közé. Richard szíve hevesen dobogott az izgalomtól. Ismét a betegnyilvántartóban volt, és most Downs halálozási statisztikáit vizsgálgatta. Tudta, hogy az egerekkel folytatott kísérletek már bizonyították, hogy az őssejtek gyakorlatilag bármire képesek - így a mesterségesen előidézett infarktusok miatt elhalt szívizomszövet regenerálására is. A Hamlin által operált betegek állapotában beállt kezdeti, látványos javulás azt jelentheti, hogy a sebész illegálisan őssejteket használt ilyenkor. Emberen még nem próbálták ki az eljárásokat, engedéllyel legalábbis biztosan nem, miután egyelőre senki sem tudott magyarázatot adni arra, miért vált be a módszer az egerek esetében. Az agykutatással foglalkozó tudósok feltételezték, hogy az őssejtek indukálják a szövet regenerálódását azáltal, hogy olyan anyagokat raktároznak, amelyek a regenerálódást és a növekedési hormonok termelését is ösztönzik. A kutatók, akik sikeresen bizonyították, hogy az őssejtek képesek új szívizmot létrehozni a régi kiváltására, úgy vélték, a környező egészséges szövet sejtjei adnak utasítást erre az új sejteknek. Richard még az intenzíven rájött arra, hogy ha Downs őssejteket ültetett be, és az eljárás sikeres volt, akkor az ő statisztikáiban is jelentkeznie kell olyasfajta ugrásszerű javulásnak, mint Hamlin páciensei esetében. És a gyanúja beigazolódott. Túl jók voltak Downs statisztikái - az országos átlagnál csaknem másfélszer jobbak. Hogyan érhette el ezt az eredményt? - Francesca, te biztosan tudod, mi a magyarázata - dünnyögte maga elé. Richardérezte, hogy jó nyomon jár, de ahhoz, hogy bizonyítani is tudja a gyanúját, először tisztáznia kell, hogy nem lehet-e más magyarázata Downs sikerének, mint amit feltételez. Végtére is rengeteg új gyógyszer került forgalomba és kipróbálásra az utóbbi időben. Jobb lesz, ha ugyanolyan alapossággal végignézi a betegkartonjait, mint Hamlin esetében tette. Ám a szívsebész sokkal hamarabb ki tud tágítani egy elzáródott érszakaszt, vagy elvégezhet egy bypassműtétet, mint ahogy egy idegsebész eltávolíthat egy fejlődési rendellenességet. És a szívrohamok ezerszer gyakoribbak, mint az agyvérzéses sztrók, amelyet tokos érdaganat okoz. így aztán míg Hamlinnek összesen 18 dossziéja volt itt, Downs neve 503 esetben szerepelt. - Jézusom - szörnyülködött ezt látva. - Micsoda munka lesz! Persze azért nekilátott, hogy begyűjtse a kartonokat a polcokról,

mint előző éjjel is. Ha nem állt volna ott a fegyveres rendőr az ajtó mellett, akkor idegesítette volna a helyzet. Úgy érezte, forró nyomon jár, és talán még mentheti Kathleen életét. Teljes sötétségben ébredt fel, hirtelen. Eltartott egy ideig, mire rájött, hol is van. Miután beért a kórházba, egyenesen ide, az alagsorba tartott, ahol a sejtkutató központ laboratóriumai vannak. Tágas, alacsony helyiségek ezek, közöttük kisebb irodák. Sok nyitva hagyott ajtó előtt haladt el, közben láthatta a fehér köpenyes kutatókat, amint íróasztaluk fölé hajolnak, szinte eltörpültek az őket körülvevő méretes eszközök, berendezések mellett. De egyikük sem nézett fel, amikor elhaladt a szobájuk előtt. Nem sok minden változott itt azóta, hogy utoljára - két évvel ezelőtt - itt járt. És a változások ellenére is nagyjából sejtette, melyik helyiségben mi történik. Az egyik ajtó előtt ketrecek sorakoztak a fal mentén a folyosón, bennük fehér patkányok nyüzsögtek. Egyik-másik a hátsó lábára állva figyelte őt, amikor elhaladt mellettük, rózsaszín orrukat kidugták a drótok között. Néhány méterrel odébb egy kerekes acélasztalon kloroformot tartalmazó palackok sorakoztak, mellettük egy nagy üveg, tele steril vattacsomókkal. Halálkamra, gondolta. A következő laboratórium úgy nézett ki, mintha gyerekeknek rendezték volna be csupa színes folyadékot tartalmazó flaska, a műanyag csöveken és tartályokon keresztül sötétvörös anyag foly-dogált ide-oda. Az asztal közepén egy kísérleti patkány hevert, mellkasából két tű állt ki. Az alsóból sötétvörös vér csordogált a tölcsér alakú gépekbe. Az élénkvörös vérplazmát a felsőn keresztül jutatták vissza az állat nyakába. Mint egy szív-tüdő motor, gondolta magában. Egy másik ajtó mögött padsorokat látott mikroszkópokkal és vetítővásznakkal, fémtálcákat, félkörben elhelyezett szikékkel, a rozsdamentes acél asztallapokon pedig a boncoláshoz használt tálakat. A látvány beszédes volt. A szomszédos helyiségben egy olajhordó nagyságú centrifuga állt, mögötte pipettákat automatikusan adogató állvány. A gépkar rendszeres időközönként belemártotta az üvegcsöveket a mintákat tartalmazó tartályokba, és innen sem hiányozhattak a kígyózó műanyag csövek, amelyek különböző színű folyadékokat szállítottak az elemzést automatikusan végző berendezéshez. A rágcsálók testnedveit vizsgálták itt, s titkaik megfejtése után az adataik digitális kijelzőkre érkeztek, számokká alakulva át, és pontos kémiai összetételük hamarosan papírra nyomtatva is megjelent. Egy lengőajtón áthaladva már a humán sejteket kutató szakemberek birodalmában járt. Egy kisebbfajta műtő is volt itt vizsgálóasztallal, fölötte nagy, ezüstös fényű lámpa égett, mellette a kerekes asztalokon fémtálcák, műszerek és eszközök, odébb acélasztal, rajta a zöld, steril törlők. Mellettük egy állványon különböző méretű és színű kémcsövek sorakoztak - bennük vörös, narancssárga, zöld dugók. A mintákat tartalmazó tartályok a fal melletti vitrinek polcain álltak. Odébb a szövettenyészetekhez használt Petri-csészék. Volt itt még féltucatnyi ajtó is a folyosó egyik fala mentén sorakoztak, s úgy néztek ki, mintha hűtőszekrényekhez tartoztak volna: hideg levegő csapta meg, amikor elhaladt mellettük.

A folyosó végén, az irodákban az adminisztrációt végezték - itt semmi sem változott. Jól ismerte a szárny minden zegzugát, és hamarosan meg is találta a raktárt, amely Norris irodájával szemben volt. Ennek az ajtaját most sem zárták. Itt meghúzza magát, és kivárja a megfelelő pillanatot. Igen ám, de már két és fél napja nem aludt. Képtelen volt nyitva tartani a szemét, hiába is próbálta. Nem sokkal azután, hogy meghúzta magát egy sötét sarokban, elbóbiskolt. Most, amikor hirtelen felriadt, felkattintotta golyóstoll alakú zseblámpáját, és az órájára világított, nem akart hinni a szemének. Húsz óra ötven perc... több mint három órát aludt. Istenem, fohászkodott magában. Bocsáss meg nekem! Add, hogy ne legyen még késő! Valami mégis azt súgta, elkésett. Norrisról mindenki tudta, hogy sokszor csak éjszaka végez a laboratóriumában, de most már valószínűleg ő is hazament. Végül úgy döntött, még egy ideig itt vár, elrejtőzve vár. Lehet, hogy Isten úgy intézi, mégis keresztezzék egymást az útjaik. Edwards kilenckor döntött úgy, hogy eljött az idő. Downs iránti dühe továbbra sem csillapodott. Felkapta a szobrot, amely 1978 óta állt itt az asztalán, és a könyvszekrény mögötti sötét lambériához vágta. Olyan nagyot csattant, mint egy baseballütő, és fel is sértette a sima fafelületet, azután tompa puffanással esett a szőnyegre. Miután még egy utolsó pillantást vetett a birodalomra, amelyet elhagyni készült, úgy döntött, ez a harminc-negyven centi magas szobor az egyetlen tárgy, amit magával akar vinni innen. Felemelte a szőnyegről, és betette az aktatáskájába. Azután kiosont az irodájából, és elindult a legközelebbi lépcsőház felé. Kevésbé valószínű, hogy ott összetalálkozik valakivel, mint ha liftbe száll. Az alagsor lépcsőfordulójához érve megállt, és óvatosan kinézett a folyosóra. Sehol senki. Kilépett a gyéren megvilágított folyosóra, és elindult a laboratóriumok felé, ahol Downs irodája volt. Léptei visszhangoztak a népte-len falak között, de ezen kívül nem hallott más zajt, ezért nem is lopakodott lábujjhegyen, mert úgy gondolta, senki sincs a közelben. Útközben több ajtó mellett is elhaladt - virológiai, bakteriológiai, patológiai laboratóriumok voltak mögöttük -, ezeket egytől egyig bezárták már éjszakára. Amikor a bonctermekhez ért, gyorsította a lépteit - a formaldehid szaga ingerelte az orrát, és a bomlásnak indult holttestek jellegzetes, édeskés szaga is ott terjengett a levegőben. Amikor odaért a sejtkutató laboratóriumokat jelző táblához, elővette a belépőkártyát, amelyet még Norristól kapott azokban a boldogabb napokban, amikor még megbíztak egymásban. - így bármikor bejöhetsz, akár éjszaka is - mondta az ösztövér kutató. - És annyi lopott embriót csempészhetsz be ide a meddőségi klinikáról, amennyit csak tudsz.

így is történt. Sokszor járt itt az éjszaka leple alatt, hogy folyékony nitrogénnal töltött kis tartályokat helyezzen be Norris hűtőibe. A gyerekek amúgy is inkább a késő esti, kora hajnali órákban akartak megszületni, ezért gyakran volt bent a kórházban éjféltájt és hajnalban, és hát nem keltett feltűnést azzal, ha jött-ment az épületben, közben pedig olykor-olykor ezt a labort is útba ejtette. Norristól sejttenyészeteket kapott cserébe, így folyamatosan el tudta látni Ham-lint és Downst fiatal őssejtekkel, amelyekből még bármi lehet. Norris így tett szert arra a gyakorlatra, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy elkezdhesse kísérleteit a stromasejtekkel, miután a tudományos folyóiratokban egyre-másra jelentek meg a cikkek, amelyek az ezekben rejlő páratlan lehetőségekről szóltak. Pácienseik műtét utáni rehabilitációja, amelyre Blaine intézetében került sor, olyan eredményeket produkált, amelyek legvérmesebb reményeiket is felülmúlták. És a betegek többsége hamarosan haza is mehetett, Blaine meglehetősen agresszív rehabilitációs technikáinak köszönhetően. Úgy tűnt, tökéletesen működik, amit elterveztek, és ők hatan hamarosan beírják majd magukat az orvostudomány történetének nagykönyvébe. Most pedig... Mindennek befellegzett... Edwards mély keserűséget érzett, amikor a soha vissza nem térő, és most már biztosan elszalasztott esélyre gondolt. Nos, legalább megpróbál még valamicske hasznot húzni ebből a káoszból. A folyékony nitrogénnel telt hűtőkhöz ment, mint oly sokszor már. A belőlük áradó hideg most mégis borzongással járta át. Downs irodájához érve lenyomta az ajtó kilincsét. Zárva volt, mint várta. Itt nem veszi hasznát a belépőkártyának. Levetette a köpenyét, az ökle köré tekerte, aztán előkapta a vasrudat, és betörte vele az ajtó felső, üvegezett részét. Az üveg szilánkokra tört, darabjai szanaszét szóródtak a linóleumon. Felnyúlt, és belülről nyomta le a kilincset. A helyiség ugyanolyan rideg volt, mint maga a nő. Három fal mentén üvegezett könyvszekrények sorakoztak, de ezek őt cseppet sem érdekelték. Az ajtót zárható irattartó szekrények vették közre. A nő számítógépe egy fémasztalon állt, amelyen semmi más nem volt. A berendezés is puritán - mindössze két spártaian egyszerű szék tartozott még hozzá azon a fekete huzattal bevont forgószéken kívül, amelyet Downs a számítógéphez használt. Azokat a CD-ket kereste, amelyeken az őssejtek és a stroma-sejtek befecskendezésének technikai leírását tárolta. Látta már ezeket Downsnál, amikor a csapat többi tagja előtt ismertette az eljárást. Egy-egy címke volt mindegyiken, rajtuk a felirat: REGENERÁCIÓ. Edwards sorra felfeszegette a fémasztal fiókjait - a zárak hangos, fémes csattanással adták meg magukat -, és keresgélt bennük. Csak sok-sok papírt talált, de egyetlen CD-t sem. Hiába kutatott a fiókokban. Már a felénél tarthatott, amikor hallotta, hogy valaki üvegszilánkokra lépett az ajtó előtt.

Villámgyorsan hátrafordult. Egy fekete hajú férfit látott, akinek feltűnően széles volt az arca és kicsi a bajusza. Az illető ekkor lépett be a helyiségbe. Edwards megdermedt a látványtól, mert az ismeretlen férfi egy hosszú pengéjű kést emelt a feje fölé. - Edwards doktor - mondta, miközben elindult felé. Mosolygott, az arca ettől még szélesebbnek tűnt. - Micsoda meglepetés, hogy itt találom! Sok fáradozástól kímél meg azzal, hogy nem kell keresgélnem... Edwards olyannak hallotta a saját üvöltését - mintha egy vadidegen emberé lett volna. Hangjának ereje hamar alábbhagyott, és szánalmas nyüszítéssé változott, miközben Edwards egyre csak hátrált. Közben egy könyvszekrénynek ütközött. Ösztönösen maga elé emelte a vasrudat, hogy védekezzen, de a támadóval szembesülve! végül inába szállt a bátorsága. Ismerte ő ezt a hangot valahonnan, és ez a felismerés tudatoso-; dott is benne, még mielőtt lesújtott rá a penge. A földre szegezte a szemét, mert képtelen volt elhinni, amit látott, mígnem a fájdalom az agyába hatolt, a tekintete pedig arra az ovális hiányra tapadt, amely I az alsó karja végén keletkezett: sötétvörös vér kezdett patakzani és | spriccelni belőle nagy ívben. Felüvöltött. Skarlátvörös foltok rajzolódtak ki körülötte a falakon | és a mennyezeten is. A szeme sarkából látta, hogy a férfi ismét a magasba emeli a kést, és a nyaka irányába suhint vele. Megpróbált - elhajolni a megvillanó penge elől, de közben mintha fehér fényű robbanás következett volna be a koponyájában, és szédítő ütés érte volna valahol az álla alatt. Ez nem az az érzés, mint amikor elvágják az ember torkát, gondolta magában, és ettől a felismeréstől szétáradt benne a megkönnyebbülés. Valószínűleg a kés nyelével ütötte torkon a férfi. Többé már nem üvöltött. Csak azért nyitotta ki a száját, hogy az életéért könyörögjön. És bár érezte, hogy mozognak az ajkai, egy szó sem jött ki belőle. Furcsa, gondolta magában, miközben az iménti fehér villanó fény feketévé változott az agyában. Egy pillanat erejéig még látta a helyiséget, de ekkor már a padlón hevert. Egy test volt csupán, amelyről levágták a fejet. 16. fejezet Aznap este Június 27., szerda, 21 óra 45 perc Mindegy volt, milyen gyakorisággal forgatták az ágyban, valamije mindig fájt már a fekvéstől. Kihasználva azt a minimális mozgásszabadságot, amelyet az állapota lehetővé tett, a karját és a lába alsó részét mozgatva próbálta csökkenteni a nyomást, de ez nem sokat változtatott a helyzeten. A fájdalom nem csillapodott. A test rabságában, mások időbeosztásának kiszolgáltatva a legszívesebben sikított volna tehetetlenségében. Ám mire a kezét a torkához emelte, vett egy nagy levegőt, aztán befogta a rést, már le is higgadt, így éppen a lényeg - az indulat heve - veszett el. Akkor meg mi végre kiabálni? Csalódott volt és dühös. Az adrenalinszintjét mesterségesen szabályozták, az pedig az ő viselkedését irányította. Amikor Blaine itt volt, átragadt rá a nő optimizmusa - most

azonban... mindent reménytelennek látott. Richard csak tovább rontott a helyzetén. Olyasmire akarta kényszeríteni, amit semmiképp sem szeretett volna, összeköltözni? Persze, játsszuk el, hogy egy nagy boldog család vagyunk, gondolta keserűen. Mert ehhez bizony színészkednie kellene-, anya létére képtelen segítség nélkül enni, kimenni a fürdőszobába, vagy akár csak rendesen beszélni is. Mint szerető pedig még csak... mire is nem képes? Talán még érezni sem...? Hiába próbálta visszatartani a könnyeit. Az érzései szeszélyesen hullámzottak, és egyre közelebb sodródott egy mélységesen mély -talán feneketlen - és fekete szakadékhoz, a reménytelenség és a tehetetlenség árkához. És ha már választania kell, jobb a düh, mint a kétségbeesés. Tényleg dühös volt Richárdra. Hiába orvos - ki tudja, hogy érintené, ha egy nyomorékkal kellene együtt élnie nap mint nap? Ez sokkal rosszabb lenne, mint az volt, amikor a felesége haldoklását kellett végigasszisztálnia, hiszen ennek az állapotnak ki tudja, mikor lenne vége. Richard olyan elvakultan akar jót cselekedni, hogy képtelen tudomásul venni a valóságot - inkább letagadta azt. Ha szakítana vele, akkor valószínűleg csak még jobban megmakacsolná magát. Hogyan adhatná vissza Richard szabadságát úgy, hogy az elfogadható legyen a számára? Sokat gondolkodott már ezen, és sokat sírt is emiatt, miután összezárultak körülötte a függönyök, és a nővérek mentek tovább, a dolgukra. Fülelt, hogy még idejében meghallja, ha valaki közeledik az ágya felé, de csak az intenzív osztály szokásos háttérzaját hallotta. A megvilágítás gyér volt, a monitorok halk csipo-gását megszokta már, mintha csak madarakat hallana. Legalább a nővérek ne tudják meg, hogy sírni szokott. A nedves foltot a párnáján talán annak tulajdonítják, hogy folyik a nyála. A lengőajtó suhanását hallotta, és Richard máséval össze nem téveszthető lépteit. Egyenesen az ágya felé tartott. Bemutatkozott a rendőrnőnek, aki a fülke előtt strázsált, aztán fellebbentette a függönyt, és odalépett hozzá. Arca elgyötört volt. - Azt hiszem, már tudom, mit művelt veled Hamlin - mondta köntörfalazás nélkül. Megfogta Kathleen kezét, és odahúzott magának egy széket. Fekete szeme szokatlan fénnyel csillogott. - őssejtek. - Micsoda? - őssejteket kaptál. - Őssejteket? - hitetlenkedett Kathleen. - Őssejteket fecskendezett az agyadba. Ez a magyarázata a gyors javulásnak. - Őssejtek? Úgy érted... embriókból? - Erről szól ez az egész. De nem csak Hamlin és Lockman volt benne. Paul Edwards, a nőgyógyász főorvos lehetett az, aki az embrionális szöveteket szállította. Ezeket használta fel Francesca Downs, a szívsebész is. De úgy látom, ő egészen jó eredménnyel dolgozott... - Lassabban... és kezdd az elején... Richard közelebb hajolt hozzá, és halkabbra vette a hangját

- Még csak ötven betegkartonját néztem át, de már feltűnt, miről lehet szó. Downs pácienseit, akik szívrohamon estek át, úgy három hónappal az operáció után visszarendelték egy második angiogramra. Ez ugyanolyan vizsgálat, mint amit rajtad is elvégeztek, azzal a különbséggel, hogy a katétert nem az agyba, hanem a koszorúérbe vezetik, és kontrasztanyaggal megnézik, van-e érelzáródás. Ez rutineljárásnak számít a szívbetegek esetében, de általában csak akkor végzik el, ha valami elzáródásra utaló tünet van, fájdalom, efféle. A feljegyzések szerint sok páciensénél, akit megkatéterezett, nem voltak ilyen tünetek... És nem is rosszabbodtak a meglévő szimptómáik. - Vagyis? - Fölösleges vizsgálatokat végzett tehát, hogy minden rendben legyen. És valószínűleg ingyen. A társadalombiztosítás nem fizet neki azért, hogy vessen még egy pillantást erre vagy arra a betegére. Ám amikor a páciensei három hónap múlva visszajöttek, akkor az esetek több mint felében már kiemelkedő javulás volt megfigyelhető a szívizom működésében. - Tehát? - Már nem volt kimutatható náluk a szívbénulás. Szerintem a második angiogram közben őssejteket juttatott a sérült területre, és azok kijavították a szívfalat. - Ez lehetséges? - Úgy tűnik, igen. - És akkor... Lockman volt a radiológusuk. - úgy van. - Vagyis... ezt fecskendezték... az agyamba... - Biztos vagyok benne. - De miért... vártak... a szívbetegekkel? Hamlin... nekem... azonnal... beadta... - Nem tudom. Olyan sok kartont néztem át, amennyit csak bírtam, hátha megtalálom a választ, de hiába. Viszont rájöttem még valamire. Más is részt vett ebben a játszmában. - Kicsoda? - Egy Jimmy Norris nevű sejtkutató, ő afféle kívülálló, ráadásul öntörvényű is. De a mikrobiológiában hallatlanul ügyes. Nyilván ő szállította nekik a szövettenyészetet. Persze ki mással szövetkezhettek volna? A kórházban régóta pletykálták, hogy Downs a szeretője, úgyhogy ez nagyon is kézenfekvő megoldás lehetett. Láttam a nevét azoknak a betegeknek a kartonján, akiket Downs tavaly operált. Szinte mindegyiket meglátogatta, pedig hivatalból neki ez nem kötelessége. Nem szokták felkérni konzultációra, és semmiféle szakmai indokát nem látom annak, hogy ennyire érdekelték a kardiológiai osztály betegei. Az osztályügyeletes azonban sokszor feljegyezte, hogy járt ezeknél a pácienseknél. És két-három nővér azt is beírta, hogy egy-egy beteg azt mondta, a hazabocsátásuk után hat héttel dr. Downs berendelte őket dr. Norris laboratóriumába, kontrollvizsgá-latra. És a korábbi években sehol sem látom nyomát annak, hogy dr. Norris látogatta volna a kardiológia betegeit. - Vagyis... mire következtetsz... ebből? - Még nem tudom. De az biztos, hogy a férfi szállította neki a sejteket, amelyeket

felhasznált. - Nem lehetne... feljelenteni... őket? Edwardst, Norrist és Downst.. Kísérleti eljárások miatt... engedély nélküli... vagy a beteg... beleegyezése nélkül... végzett beavatkozások miatt? - Ezt nem tehetem meg. Az, hogy a kartonok alátámasztják a feltételezésemet, még nem jelenti azt, hogy bizonyító erejűek is. Francesca Downs azt mondhatja, fogalma sincs róla, miről beszélek. És mióta számít bűncselekménynek az, ha egy orvos kiváló eredményeket ér el? Az ő nyilvántartásában különben sem szerepel gyanús haláleset. És nem hinném, hogy akár csak egyetlen páciense is panaszkodna rá, ha megkérdeznénk őket. Hiszen mindannyian jól vannak. Sőt kitűnően. Ha Downs és a társai hallgatnak, akkor senki sem nyúlhat hozzájuk. Kivéve talán a gyilkost, de úgy tűnik, az Úr légiója még nem foglalkozik az őssejtkutatókkal. Kathleen szinte szédült a hallottaktól, mégis átlátta a helyzetet, és úgy érezte, van valami, ami elkerülte Richard figyelmét. - Csak akkor nem... ha Francesca... és ez a Norris... és a többiek... irányítják... a gyilkost. - Micsoda? - Miért akarna... egy őrült... aki ellenzi az őssejtek... felhasználását... megölni engem...? Vagy miért... akarná ugyanez... az őrült... a te... halálodat? Amikor... rájön arra... hogy nyomon vagy... És rájöhetsz arra... hogy kik használnak... ilyen sejteket... Downsnak... és a társainak... áll igazán... érdekében az... hogy meghaljunk... Mielőtt beszélni... tudnék... És mielőtt rájössz... hogy... miről van szó... Ez nem egy... terrorista... aki nyilvánosságot akar... Nos... mondd meg nekik... a nevemben... hogy elkéstetek, ti barmok... Elhallgatott Most is fel-feltámadt benne a düh, amelyet Hamlin arroganciája váltott ki belőle, és alig jutottak el a tudatáig Richard szavai arról, hogy mit is kellene tenniük ezek után. Kathleen azon tűnődött, vajon mit is művelt vele az idegsebész, és furcsa mód remény ébredt benne ennek nyomán. Miután elmondta, amit akart, Richard átkarolta a vállát, és szájon csókolta - sok-sok hét után először. Édes volt a csókja, kellemesen borzongató, és ez teljesen váratlanul érte. Legnagyobb meglepetésére örült is neki, és feltámadt benne a vágy, amiről azt hitte, már örökre meghalt benne. Kívánta Richárdot, akarta őt, érezni az érintését ugyanúgy, mint rég. És ez a felismerés félelemmel töltötte el. Ezer kérdés cikázott a fejében, irracionális remények ébredtek benne, aztán végül eltolta magától a férfit - nem akarta közel engedni magához sem őt, sem az érzéseket, az ezzel kapcsolatos gondolatait. Inkább visszatért a kijózanító valósághoz. - Richard kérlek... most már aludnom kell... túl nagy sokk volt... ez most nekem... - Ne aggódj, Kathleen. Biztosan jót tettek neked ezzel a sejtterápiával. Hamlin többi esete is ezt bizonyítja. Nagyon jók az esélyeid arra, hogy te is felépülsz. Kathleen tudta, hogy Richard megpróbálja elterelni a figyelmét a két halálesetről. Ám túl sok csalódás halmozódott már fel benne ahhoz, hogy ezt szó nélkül hagyja. Nem, egyszerűen nem engedheti, hogy Richard úgy tegyen, mintha mi sem történt volna azóta, hogy ő agyvérzést kapott.

- Miféle... felépülésről... beszélsz? - kérdezte. - Amit te itt látsz... az talán fejlődés? Vagy te talán... szívesen... élnél így? És a helyemben... bárkit is... közel engednél vajon... magadhoz? És te hogyan fogod elviselni... hogy Damoklész kardja... ott lebeg... a fejem felett? Bármikor végezhetem... ugyanúgy... mint az a két beteg... Elfutsz tőlem...? Elhagysz majd... ha már nem... nem bírod tovább? Richard arcából kifutott a vér. - Kathleen, esküszöm neked, nem hagylak el... - Esküszöm neked... nem hagylak el - utánozta Kathleen a hangját. - Ugyan már, Richard... Ki tudja... mit érzel majd... irántam... néhány év múlva? Miért kellene... bármiben reménykednem? - Kathleen, kérlek, ne... - Miért ne? Ez a valóság... kedvesem... Richárdot letaglózta, amit mondott. Kathleen látta, hogy Richard nyelt közben egy párszor, és tudta, hogy a legérzékenyebb pontjára tapintott. Végül azt mondta: - Van még időnk arra, hogy rájöjjünk, miért halt meg az a két páciens. Talán tehetünk valamit azért, hogy többé ne következzen be ugyanez. Mi a bajod azzal, ha én ebben reménykedem? - Nyisd ki végre a szemed, Richard... bennem van a hiba... nem tudom elviselni... a félelmeidet... Azt, hogy... itt vagy... őrködsz és... virrasztasz mellettem... mint egy haldokló ágyánál... szokták. Ezt nem akarta kimondani, mégsem tudta megállni. - De én... - Kérlek... hadd aludjak most már... Most, a gyér világítás mellett még nyúzottabbnak látta a férfi arcát, és mintha a vonásai ráncokká mélyülnének... A legszívesebben odanyúlt volna, hogy kisimítsa a barázdákat, de nem volt elég erő a karjában. Talán soha nem is fog sikerülni neki... Még mielőtt Richard ismét megszólalhatott volna, hozzátette: - Menj... és legyél inkább... a gyerekekkel... Richard... Szükségük van rád... ma este... A rendőrök elvitték őket... egy szállodába... Tedd ezt meg... nekem... és McKnight azt mondta... odavisz kocsival... Hívd fel őt... De ne hagyd... hogy túl sokáig... kérdezgessen... Chet és Lisa... ők a legfontosabbak most. Richard teljesen összezavarodott. Egy ideig fürkészte Kathleen vonásait, majd azt mondta: - Rendben - és gyöngéden megcsókolta a nő arcát. Most már nem akart reagálni a csókjára. így kell lennie, gondolta magában. Nem táplálhat magában hiú reményeket, mert a végén még összeomlik. Megint elbaltázta. Nem vette észre a nevet az ajtón, amikor bement Edwards után. Csak kifelé akadt meg a szeme rajta. Dr. Francesca Downs volt az, akire nem vonatkoztak az utasítások - pontosabban szigorúan meghagyták neki, hogy őt egy ujjal se bántsa. Sőt. Fogalma sem volt, miért,

de konkrétan ezt az instrukciót kapta: Ne bántsd őt. Ne háborgasd az irodáját sem. Tartsd magad távol tőle. És most... épp az ő irodájában fejezte le az egyik célpontot. Uramisten! El kell tüntetnie a holttestet, és ki kell takarítania utána. Az órájára pillantott. Rá fog menni a fél éjszaka, de szerencsére még van rá ideje. Milyen jó, hogy betegápoló volt, és pontosan tudta, hogyan kell eltüntetni a testnedvek nyomait, különösen a vérfoltokat. És mivel évekig dolgozott itt, már azt is kitalálta, hol rejthetné el a holttestet úgy, hogy legkorábban a jövő hét elején bukkanjanak csak rá. Munkához kell látnia. Június 28. csütörtök reggel Norris megint csak csengetésre ébredt - mint mindig, most is elaludt a tévé előtt a fotelben. - Jelvény? Nekünk nincs semmiféle jelvényünk. Nem is kell nekem semmiféle francos rendőrjelvényt mutogatnom - mondta egy tagbaszakadt, sombrerós férfi Humphrey Bogaitnak. Elkapta a tekintetét a képernyőről, és a telefon után nyúlt. - Jimmy, gyere be az irodámba! Downs hangja volt az. Még így, a telefonon keresztül is érezte, hogy halálra rémült A tévé tetején lévő órára pillantott. Hét óra tíz percet mutatott. - Miért? Mi történt? - Csak gyere ide. Tizenöt perc sem telt el, máris megérkezett a kórházba-, még nem volt túl nagy a forgalom az utcákon. A kezét vezetés közben néha maga elé emelte szemellenzőként, mert a felkelő nap Queens fölött, az East River túlpartjáról egyenesen belevilágított. Amikor megérkezett az osztályra, eleinte semmi különöset nem vett észre. Néhány kollégája már a laboratóriumban dolgozott, de amikor közeledett Downs irodájához, látta, hogy az ajtó ablaka helyén fehér csomagolópapír van. Az első gondolata az volt, mi lehet a titkos adataikat tartalmazó fájlokkal a számítógépében, és az iratokkal, amelyeket elzárva tartottak a szekrényekben. Az ajtó közelébe érve üvegszilánkok csikorogtak a talpa alatt. Valaki nagyjából összesöpörhette a többit, de nem elég figyelmesen. - Ki az? - kérdezte Downs, még mielőtt bekopoghatott volna az ajtaján. A hangja most is remegett az idegességtől. - Én... Hallotta, hogy fordul a zárban a kulcs, és az ajtó kinyílik - épp csak egy kis résnyire. Francescából mindössze barna szemét és sápadtfehér arcát láthatta. - Gyere be gyorsan! Erős alkoholszagot érzett, amint belépett. Azonnal látta, hogy az irattartó szekrények

fiókjainak egy része nyitva van, zárjuk megrongálva. Attól tartott, hogy betörés történt, és a látvány alátámasztotta ezt. Downs meggyötörtnek tűnt. A szája és az arca fehér volt - és szinte tapintható a feszültség körülötte. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy valaki elvitte az összes dokumentumot? - Nem, nem hinném. Valaki kinyitott néhány fiókot, de nekem még nem tűnt fel, hogy bármi is hiányozna innen. Mellesleg olyan jól titkosítottam a fájlokat, hogy senki sem törheti fel a kódot. - Minden kódot fel lehet törni - jegyezte meg Norris. Pánikban volt, ezért idegesítette a nő naivitása. Az egyik fiókhoz sietett, kihúzta, majd hozzátette: - Meg kell győződnünk arról, hogy semmi se tűnt el. Miért törne be valaki az irodádba, ha nem azért, hogy ellopja a kísérleteink dokumentumait? Biztosan Edwards vagy Blaine volt az. El akarják lopni vagy megsemmisíteni az eredményeinket. - A CD-k biztonságban vannak, hidd el nekem. Itt valami más is történt, Jimmy. Valami sokkal borzalmasabb. Te is érzed a propil-al-kohol szagát, nem? Norris abbahagyta a keresgélést. - De igen. Ahogy beléptem ide, rögtön megcsapta az orromat. Sterilizáltad az irodádat? - Valaki más. De nem végzett tökéletes munkát. Vérfoltot találtam az íróasztal alsó részén. És néhány foltot a falakon, a sarkokban is. A csempék közötti fugában. Mindenhol, Jimmy. Itt valaki vérfürdőt rendezett. - Vérfürdőt? - kérdezte Norris döbbenten. - Nézd meg te is, ha nekem nem hiszel! - mondta Francesca érdes hangon, és az íróasztalra mutatott. Norris letérdelt, hogy benézzen a bútor alá. A szürke fémlábakon is látott néhány csíkot, ahogy végigtörölték, de az asztallap kiálló részének alsó felén sötétvörös foltok éktelenkedtek. És a térde mellett hasonló elszíneződéseket látott a fekete-fehér linóleumlapok réseiben. Felállt, és az egyik könyvszekrényhez ment. A zsanérok mellett ugyanilyen mocsok volt, noha a csíkok arról árulkodtak, valaki nemrég lemosta a bútort. És a többi szekrény is ugyanilyen volt. - Biztos vagy abban, hogy ez vér? - kérdezte, és már nyelni is alig tudott. - Igen. Mikroszkóp alatt is megnéztem. - Embervér? - Annak látszik, de nem adom oda egy hematológusnak, hogy DNS-elemzést adjon róla. - Szerinted mi történhetett? - Nem tudom, de fogadni mernék arra, hogy ugyanaz az őrült lehetett, aki Hamlint és Lockmant is megölte. - Szerinted mi történt? Téged akart elkapni, csak tévedésből valaki mást intézett el? - Talán. Vagy lecsalta ide a következő áldozatát, aztán kitakarított, de elég nyomot hagyott ahhoz, hogy a rendőrség majd rám gyanakodhasson. - Micsoda? - Van logika benne. Edwards vagy Blaine is lehetett. Talán azt akarják elhitetni a

rendőrökkel, hogy én vagyok az, aki felbérelte ezt a pszichopatát. - És szerinted ez a vér... az áldozaté? - Igen. - Jézusom... - Norrist kirázta a hideg. - És akkor... hol van a holttest? - A francba is, hagyd már abba! Honnan tudjam?! A gyilkos valószínűleg eltüntette innen a holttestet. Mondjuk, kerekes ágyon vitte ki, aztán berakta egy kocsi csomagtartójába, és behajította a folyóba. A változatosság kedvéért használhatnád a fejedet... Mit állsz ott még mindig, mint egy rakás szerencsétlenség? A kórházban sok gyakornokot és nővért sikerült már megsértenie éles nyelvével, ezért nem volt túl népszerű, de kivételes szívsebészi képességeit ettől még elismerték. Norrisszal sohasem beszélt ilyen hangnemben ez idáig. A férfin ismét úrrá lett a félelem, hogy Francesca kirúgja, vagy megpróbál megszabadulni tőle, ha a saját bőrét kell mentenie. - De talán megtudjuk, melyik a kettő közül, ha valamelyikük nem jön be dolgozni ma - mondta a nő. Vértelen ajkai keskenyre préselődtek. - És te tétlenül akarsz várni addig, amíg ki nem derül, hogy ki hiányzik? - kérdezte Norris. A hangja hideg volt, mint amilyennek a gyomrában támadt űrt érezte. - Nem. Kerítünk néhány fogkefét, és egy nagy kanna alkoholt, és alaposan kitakarítjuk a helyiséget, hogy még a zsaruk se találhassanak vérnyomot, akárkit is öltek meg itt. Norrisnak most már nem tetszett a nő főnökösködése. - Gondolod, Francesca? Ha olvasnád a szaklapokat, tudnád, hogy a zsaruk már olyan vegyületeket használnak, amelyekkel a legkisebb mennyiségű vért is ki tudnak mutatni. Ha megszimatolják, hogy valami történt itt, néhány sejt is elég ahhoz, hogy elvégezzék a DNS-vizsgálatot. És ha a holttest előkerül... pofonegyszerű a dolguk. Francesca megdermedt - mint a kígyó, mielőtt lecsapni készül az áldozatára. Egy ideig Norris arcát fürkészte, majd azt mondta: - Akkor inkább hallgass, és hozd a tisztítószereket. A férfi a legszívesebben faképnél hagyta volna erre, de a düh, amely sütött a nő mondataiból, megfontolásra késztette. - Rendben van, Francesca - mondta. Úgy döntött, egyelőre jobb, ha nem áll ellen. Már épp indult volna, hogy hozza a takarításhoz szükséges kellékeket, amikor közeledő léptek zaját hallotta. Aztán határozott kopogtatás hallatszott az ajtó felől. - Igen! - kiáltotta Francesca. - Francesca, dr. Steele vagyok. Itt van velem George McKnight nyomozó, a gyilkossági csoporttól. Beszélnünk kell önnel. Norris percenkénti szívverése háromjegyű lett. Ha lenne itt egy ablak, akkor most biztosan kiugrom rajta, gondolta. Úgy érezte, kelepcébe kerültek, és Downsra nézett. A nő úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Norris látta, hogy lassan leengedi a karját, mély levegőt vesz, mint ahogy útban a műtő felé szokta. - Igen - felelte végül. A hangja sokkal nyugodtabbnak tűnt ekkor, noha közben vadul mutogatta Norrisnak, hogy egy szót se szóljon, aztán az ajtóhoz ment, hogy kinyissa.

Steele állt az ajtó előtt, mellette pedig az a nagydarab nyomozó, akit már látott a kórházban az utóbbi néhány napban. Az arcuk ugyanolyan megviselt volt, mint Downsé. Norris gondolni sem mert arra, hogy mit jelenthet náluk ez a komor arckifejezés. - Jöjjenek csak be. És vigyázzanak az üvegszilánkokra. Valaki betört ide az éjjel, és felfeszített néhány fiókot is - mondta Downs. Sikerült elmosolyodnia, olyan könnyedén, hogy Norrisnak leesett tőle az álla. - Akárki volt az, bizonyára megzavarták. És úgy látom, semmi se tűnt el, hála istennek. Amikor a két férfi belépett a puritán és szűkös irodába, az máris túlzsúfoltnak tűnt. - Nos, ha velem már mindent megbeszéltél, Francesca, akkor megyek is - ennyit sikerült végül kinyögnie, és közben pontosan tudta, hogy a nővel ellentétben ő nem képes nyugalmat erőltetni a hangjába. - Majd ideküldöm a karbantartókat, hogy javítsák meg a zárakat, és a biztonságiakat is, hogy derítsék ki, hogyan juthatott be ide valaki... - Igazából önre is tartozik, Jimmy, amiért jöttünk - mondta | Richard, és Norris elé lépett, hogy elállja az útját. - Ismerik már McKnight nyomozót? - Rám is tartozik? - kérdezte Norris rekedtes hangon. Azt sem tudta eldönteni hirtelenjében, hogyan üdvözölje a rendőrt. Kezet nyújtott felé, de a nyomozó nem vette ki a magáét a zsebéből. A kabátja akkora volt, mint egy cirkuszi sátor. - Sajnálom, de nincs elég székem - szabadkozott Downs, mintha csak teázni érkeztek volna a váratlan vendégek. - Én majd állva maradok - ajánlkozott McKnight, és nekitámaszkodott az egyik irattartó szekrénynek, közben pedig a feltört fiókok zárját nézegette. - Én csak azért vagyok itt, hogy rendőri védelmet biztosítsak dr. Steele-nek. Valószínűleg önök is értesültek már arról, hogy kétszer is az életére törtek. Foglaljanak helyet. Senki sem ült le. - Igen, Richard, én is hallottam róla. És hadd mondjam el, mélyen megdöbbentett... - Ide figyeljen, Francesca. Azután, hogy Kathleent és a fiamat is megpróbálták megölni, nemigen van kedvem erről beszélni, úgyhogy inkább rátérnék a lényegre. Azt hiszem, rájöttem, miért ölték meg Hamlint és Lockmant, és szerintem maga is tisztában van ezzel. Az őssejtekkel machináltak, ugye? Illegálisan adták be a sztrókos betegeknek, igaz? Norris úgy érezte, menten elájul. Downsra pillantott, és látta, hogy neki is leesett az álla a csodálkozástól. A nő egy szót se szólt. Szinte fájdalmasan lassan vánszorgott az idő. Norris ereje fogytán nekidőlt az egyik könyvszekrénynek. Richárdnak feltűnt ez a mozdulat, és mint a tigris, amely a csorda leggyengébb példányát szemeli ki, rászegezte a tekintetét. - Nyilván maga szállította nekik az őssejteket, Jimmy - mondta. - Mert másból nem nézem ki, hogy képes megcsinálni a sejttenyészeteket. Már két éve végeztek ilyen operációkat, úgyhogy elég nagy mennyiségre és rendszeres utánpótlásra volt szükségük. Norris rákvörös lett. - Én... én... én esküszöm, nem tudom, miről beszél...

- Akkor miért jött ilyen zavarba, Jimmy? - Dr. Steele... - szólt közbe Downs. - Mindketten zavarban vagyunk, mert amit állít az... egyszerűen hihetetlen. És ha megalapozottak is a vádak, amelyekkel szegény Tonyt és Mattét illeti, és gondolom, jó oka van erre, akkor is... miféle bizonyítéka van arra vonatkozóan, hogy Jimmynek bármi köze lenne az ő viselt dolgaikhoz? - Mert úgy gondolom, hogy ön is ugyanezt csinálja a szívbetegeivel, Francesca. És Jimmy önnek is segített, csakúgy, mint Paul Edwardsnak és Adele Blaine-nek. Norris most már úgy érezte, megfordult vele az egész helyiség. - Micsoda? - kiáltotta Downs. - Ezért feljelentem az etikai bizottságnak. Hiszen nyíltan rágalmaz engem... - Remek ötlet, mert éppen ez a bizottság hivatott vizsgálatot indítani, hogy kiderítsék, hány indokolatlan vizsgálatot és angio-gramot végzett olyan betegeken, akiknél nem is jelentkeztek az angina tünetei... - Ön ezek szerint megkérdőjelezi a szakmai hozzáértésemet, Richard? Azok után, hogy évek óta együtt dolgozunk a sürgősségin? - támadott Francesca pillanatnyi habozás nélkül. - Az én statisztikáim a legjobbak az egész kórházban, sőt az egész országban. És ezzel ön is tisztában van - folytatta. - És mi van, ha néhány extra angiogramot kértem a szorosabb kontroll érdekében, ha ez a kitűnő eredmények ára? Szíves tájékoztatásául elmondom még, hogy az extra vizsgálatokért egy vasat sem kaptam... - Ugyan már, Francesca! Szerintem maguk szabadították rá ezt az őrültet az Úr légiójából Hamlinre, Lockmanre, dr. Sullivanre és rám is, hogy eltüntessék a ténykedésük nyomait és a tanúkat, vagy azokat, akik rájöhetnek, mit műveltek. Úgyhogy ne próbáljon beadni nekem valami maszlagot... - Nem...! - Norris egészen távolinak hallotta a saját kiáltását, amely úgy hangzott, mintha fojtogatnák. Downsnak elakadt a lélegzete. - Istenem, ezt most komolyan gondolja? - kérdezte. Arcán döbbenet és rémület tükröződött egyszerre. A hitetlenke-dése igazinak és őszintének tűnt - Norris már-már hajlott arra, hogy magában felmentse a nőt. - Richard, kérem, nem gondolhatja komolyan, hogy bármi közöm lehet egy ember meggyilkolásához! Az egész pályafutásomat annak szenteltem, hogy életeket mentsek. Soha semmi sem tudna rávenni arra, hogy ilyesmiben részt vegyek. - Soha semmi? És ha így tudná megmenteni a karrierjét? Vagy ha ez az ára annak, hogy az elsők között húzhasson hasznot a regeneratív orvoslás csodáiból? Bármi legyen is az oka, maga és a barátai ránk szabadítottak egy őrültet... rám és azokra, akik a legfontosabbak nekem... úgyhogy ne csodálkozzon, ha nem tudok együtt érezni önnel. Francesca megragadta a férfi kezét. - Richard, hinnie kell nekem. Ha tudnám, hogyan fékezhetném meg ezt az őrültet, hogy ne fenyegethesse önt, Chetet, dr. Sullivant, esküszöm, megtenném. - Akkor árulja el nekem, ki ez az ember. - Nem tudom. - Francesca, a pokolba is! Hagyja abba ezt a színjátékot! Fogja fel végre, csak akkor

tud kimászni a pácból, amibe került, ha segít nekem, és elmond mindent, amit csak tud erről a gyilkosról. Francesca még a férfi kezét fogva nézett a szemébe. Arca lángolt, szeme könnybe lábadt. Aztán lassan eltűnt az arcáról minden érzés, és egészen kifejezéstelen lett a tekintete. - Ebből elég - mondta. - És most rögtön távozzon az irodámból! Ezt olyan dermesztő tárgyilagossággal mondta, hogy Norris beleborzongott. Richard elengedte a füle mellett a mondatot, és ismét Norrishoz fordult. - Na és maga, Jimmy? Nincs kedve megszólalni, amíg van esélye arra, hogy segítsen saját magán? - hajolt egészen közel a kutatóhoz. -Úgy tűnik, a maga szénája is elég rosszul áll. A kartonokon szerepel, hogy rendszeresen látogatta Downs pácienseit, akik néhány hónappal később mintha kinőtték volna a szívbénulást. Sok nővér felírta, hogy náluk járt. Nyilván csak társalogni szeretett volna velük, nemde? - Ezt majd az ügyvédemmel beszélje meg - felelte Norris. Uralkodni próbált magán, amint ezt a szeretőjétől látta az imént, ám neki nem sikerült - sőt csak még riadtabb lett a hangja, mint addig volt. - Remek, hát akkor majd a bíróságon - felelte Richard. - Ott majd beszélhetünk műhibáról, engedély nélküli eljárásokról, hanyagságról, bűnpártolásról és emberölésről is. Lássuk csak, hogy is történhetett? Edwards szállította az embriókat, Jimmy a sejttenyészeteket Hamlinnek meg a barátnőjének, aztán bevették a bandába Lock-mant is, mert az infúzióhoz szükségük volt egy angiográfusra. És persze Adele Blaine ideális háttérintézményt kínált mindehhez, ahová továbbküldhették a pácienseiket. így a rehabilitációjukat is szemmel tarthatták, viszont távol tudhatták őket a kórháztól. Ha valamiféle kellemetlen meglepetés következett volna be, akkor annak nyomait is közösen tüntették volna el, ugye? Csak akkor csúszott hiba a számításaikba, amikor Hamlin korábbi páciensei visszakerültek a sürgősségire, és hamarosan meghaltak. Miért kellett Kathleent is kezelésbe vennie? Hogy megmentse az életét, én pedig hálából segítsek eltussolni a hibákat? Hunyjak szemet a ténykedése felett, sőt még segítsem is netán? - Richard, magának teljesen elment az esze - mondta Downs halkan, és ide-oda ingatta a fejét, szomorúan és részvétteljesen. Richard figyelte egy ideig. - Igazán? - kérdezte végül. A nő hirtelen támadt nyugalma csak tovább fokozta az ő nyugtalanságát. - Igen. És megbocsátom ezt önnek, tekintettel arra, ami a fiával és dr. Sullivannel történt. Nyilván megviselte mindez, ezért nem képes józanul gondolkodni. Teljesen félreérti a helyzetet. - Na persze! Francesca védekezésre kényszeríti, gondolta Norris. Most milyen nyájas és megértő... Már nyilván megtalálta az egérutat magának. - Fogalmam sincs arról, mit művelt Lockman és Hamlin - folytatta a nő. - Annyi igaz,

hogyjimmy és én őssejtkutatással foglalkozunk. Norrisnak megint csak összeszorult a torka. Richard megdermedt. A rendőr felegyenesedett, megszabadítva testsúlyától a szekrényt, amelynek eddig nekitámaszkodott. Szeme egyre tágabbra nyílt az érdeklődéstől. - Csakhogy mi nem őssejtekkel foglalkozunk, hanem stroma-sejtekkel - jelentette ki Downs, majd hatásszünetet tartott. Szemlátomást élvezettel figyelte Steele döbbenetét. - Tavaly nyáron egy skandináv kutatócsoportnak sikerült izolálnia egy páciens combcsontjából vett csontvelőből, és sikerrel beültették a sejteket az illető szívébe. Azóta mi is ezzel kísérletezünk. Sikerült izolálnunk a sejteket kifejlett egerek csontvelőjéből, és vissza is ültettük azokat az állat szívébe, miután kísérletileg előidézett infarktuson estek keresztül. Az elhalt szívizom gyakorlatilag regenerálódott, és a szerv képes ellátni a funkcióját. Mivel eddig minden a legnagyobb rendben ment, készen állunk arra, hogy embereken is elvégezzük ezt a beavatkozást. Hogy Jimmy rendszeresen látogatta a pácienseimet? Ennek az a magyarázata, hogy alkalmasjelölteket keresünk. És nemrég találtunk is valakit, aki hajlandó alávetni magát ennek a beavatkozásnak. Éppen arra készülünk, hogy sajtókonferenciát hívunk össze, és bejelentjük a hírt. Downs hangja most már büszkén és lelkesen csengett. Most Richard vörösödött el. - A statisztikái elképesztően jó eredményeket mutatnak az utóbbi két évben, Francesca. És fogadni mernék arra, hogy ha megkérdezném a betegeit, akiket az utóbbi tizenkét hónapban műtött, akkor kiderülne, mindegyiküktől vettek már csontvelőt - Persze néhányuktól valóban vettünk csontvelőt. Az egérkísérletek mellett azt is meg kellett tudnunk, képesek vagyunk-e izolálni és tenyészteni a humán sejteket, hogy felkészüljünk az eljárás embereken való alkalmazására. De minden ilyen páciensünk írásos beleegyezését adta a beavatkozáshoz, és ebből az is kiderül, hogy mindenről tájékoztattuk őket. Egytől egyig arról is nyilatkoztak, hogy tudatában vannak, kutatási célból veszünk tőlük csontvelőt, mert abban reménykednek, egy szép napon már tudunk segíteni a hozzájuk hasonló betegeken. És valamennyien aláírtak egy olyan nyilatkozatot is, amelyben vállalják a titoktartást. Richárdnak tátva maradt a szája. McKnight ekkor szólt közbe. - Nekem is elmagyarázná ezt valaki? Egy szót sem értek belőle. - Richard biztosan képes erre - felelte Francesca negédesen. -De ha megbocsátanak... most már tényleg munkához kell látnom. Mivel nagy horderejű médiaeseményről van szó, le kell bonyolítanom néhány telefonhívást... Richárdhoz lépett, és kezét a férfi vállára tette, aki úgy meredt a nő ujjaira, mintha egy tarantellapókot látna magán. - Richard, Jimmy meg én nagyon sajnáljuk önt mindazért, aminek emiatt az őrült miatt van kitéve. Richard meredten bámult rá, olyan átható tekintettel, hogy azzal gyémántot lehetett volna karcolni.

- Még nem végeztünk, Francesca - dünnyögte végül, és azzal távozott a helyiségből. Amint kiment, Norris akkorát fújt, mintha eddig nem vett volna levegőt. McKnight ellökte magát a szekrénytől. - Várjuk a bejelentésüket a betörésről - mutatott a megrongált zárakra. - Megnézzük, hátha találunk ujjlenyomatot, kikérdezzük a személyzetet... - Biztosra veszem, hogy ennek semmi köze azokhoz a gyilkosságokhoz - mondta a nő, és kezet nyújtott a nyomozónak. Keskeny keze szinte eltűnt az ébenfekete marokban. A nyomozó lefegyverző mosollyal villantotta rá fehér fogait. - Nahát! Hogyan lehet ennyire biztos ebben? - kérdezte. Mi történt itt tulajdonképpen? - kérdezte McKnight, miközben felfelé igyekeztek. - Nem sikerült sarokba szorítani. Nem találok fogást rajta. - Mit jelentsen ez az egész a stromasejtekkel? - Majd kávé közben elmondom. Akármit állít is Downs, tudom, hogy igazam van. Összejátszanak egymással. De ha valóban stroma-sejteket használ, akkor ezzel kivédheti az abortuszellenes mozgalmak támadását. - Ezeket hívják felnőtt őssejteknek? Amiről a jobboldali konzervatívok beszélnek? Azt követelik a tudósoktól, hogy ezeket használják az embrionális szövetek helyett, ugye? - Ügy van. - így ő nem lehet célpont az Úr légiója számára. - Ha a fanatikusok kitartanak eredeti álláspontjuk mellett, akkor őt békén kell hagyniuk. Bár ki tudja, mit forgatnak a fejükben az ilyen fanatikus alakok. - Hamlin is ilyen felnőtt őssejteket használt? - Nem hinném. Ő sürgős eseteket látott el. Ilyenkor nincs idő arra, hogy levegyék a betegtől a csontvelőt, és kivárják a tenyészetet. Norrisnak elég embriósejtet kellett tartalékolnia ahhoz, hogy Hamlin dolgozni tudjon. Különben miért vették volna be a csapatba Edwardsot? Valószínűleg Downs is embriósejteket használt egy évvel ezelőttig, amikor is értesült a skandinávok sikeréről. Akkor váltott. Ügyesen csinálta, mert közben már csontvelődonorokat toborzott a saját praxisából, így Norrisszal felkészülhettek erre a technológiára. Gyakorlatilag támadhatatlan, amit állít. McKnight elismerően füttyentett. - Most már értem, miért nem tud fogást találni rajta. De ha Francesca Downst tisztességes állampolgárnak tekinti az Úr légiója, akkor ez csak megkönnyíti a dolgát. Nyugodtan ráuszíthatta őket Hamlinre és Lockmanre, miközben ő tökéletes biztonságban érezheti magát. Ezt Norris, Edwards vagy Blaine nem tehették volna meg ilyen könnyen. - Igen, azt hiszem, értem. De mi következik ebből? - Lehet, hogy ő a saját érdekei szerint manipulálja az Úr légióját. Meggyőzte őket arról, hogy érdekükben áll eltenni magát láb alól, mint ahogy dr. Sullivant is. Talán így próbálta elérni, hogy ne derüljön fény a titkára. Megszabadult a vetélytársaktól,

azoktól, akik leleplezhették volna, és nem hagyott támadási felületet sem, hiszen ő nem embrionális sejteket használ. Bajnoka lehet ennek az ügynek. Ez az érvelés biztosan elnyerte néhány „katona" tetszését az Úr légiójában. - Meghiszem azt! És könnyen elhitethette velük, hogy én is részt veszek az őssejtkísérletekben. Például azt mondhatta, megegyeztem Hamlinnel, hogy nem buktatom le a két elhunyt páciens miatt, miután hálás voltam neki azért, hogy megmentette és kezelte Kathleent. De még mindig nem értem, hová akar kilyukadni. - Ő az egyetlen a bandából, aki képes mozgósítani a „légiót", és egyedül neki van esélye arra, hogy a „katonák" ne akarják majd őt is kinyírni. Norrisnak, Edwardsnak és Blaine-nek sokkal nagyobb a kockázata, hiszen maguk is áldozattá válhatnak. - Vagyis? - Lehet, hogy Downs egyedül irányítja a mi gyilkosunkat. És lehet, hogy nem csak önt és dr. Sullivant nevezte meg neki célpontként Richard lassított a lépteit. - Érdekes megközelítési mód. - Zsaruszemmel nincs ebben semmi különös. Mindössze megpróbálom valamennyi lehetőséget és motivációt figyelembe venni. Ez a nő sokkal előnyösebb helyzetben van a többieknél. - Vagyis akkor mi legyen most? - Elég idegesek lehetnek most már az egykori szövetségesei. Talán velük is beszélnünk kellene. - Gondolja, talán eléggé rettegnek, hogy végre kinyissák a szájukat? McKnight elmosolyodott. - Igen, már ez a lehetőség is megfordult a fejemben. Talán beszélhetne velük előbb magánemberként... és aztán... - Na gyerünk! - Richard elindult a liftek felé. - Hé, a kávézó errefelé van! - figyelmeztette McKnight. - Előbb benézünk Edwardshoz. Meglátjuk, mit szól hozzá, ha meglepetésszerűen meglátogatjuk. McKnight sietett lépést tartani vele. - Rendben van, de vele nem beszélhet úgy, ahogyan Downsszal és Norrisszal tette. Ezzel már kis híján kimerítettük a hatósági zaklatás fogalmát... - De hiszen maga egy szót sem szólt. - Már a puszta jelenlétem is elég fenyegető. Panaszt tehetnek ellenünk... - Eskü alatt tanúsíthatom, hogy maga egy szót se szólt. Mellesleg Edwards esetében más a taktikám. Csak elújságolom neki, hogy Downs rászabadított a barátaira néhány csahos kutyát, és figyelmeztetem arra, hogy akár ő is lehet a következő áldozat. Nyugodtan mondja azt, hogy rendőri védelem alatt állok, azért kell jelen lennie. - Tudja jól, hogy ezt senki sem hiszi el. Ha én is ott vagyok, azt mindenki fenyegetésnek veszi. Tudja, azt hittem, ez a Norris menten becsinál a nadrágjába, annyira fél. - Lehet, hogy csak elrontotta a gyomrát, de az is lehet, hogy rossz a lelkiismerete. De ezért nyilván senki sem tehet panaszt maga ellen az őrsön. Na, itt is vagyunk.

Egy mellékfolyosóra értek. - Ha már Norris is szóba került... - folytatta McKnight. - Nekem ő elég gyenge láncszemnek tűnik. Szívesen vallatóra fognám négyszemközt. - Lehet, hogy fél, de nem hiszem, hogy Downs ellen vallana, még akkor sem, ha ezzel menthetné a bőrét. A szerelem teljesen elvette az eszét. Már több mint egy éve együtt vannak. - Önt is meglepné, ha látná, mi történik a szerelmes fickókkal, ha vallatni kezdjük őket az őrsön... Richard elmosolyodott. - Lehet. Viszont jó esélyt látok arra, hogy Edwards Downs ellen fog vallani. Ő sokkal jobban ragaszkodik az egzisztenciájához. Ha úgy érzi, ez veszélybe kerül, mindent megtesz majd, hogy mentse a bőrét. Ha az ő vallomása alapján vádat lehet emelni Downs ellen, akkor talán ő is kiesik majd a Jégkirálynő szerepéből, és hajlandó lesz alkut kötni. Még az sem kizárt, hogy a kezünkre adja a gyilkost. McKnight széles mellkasából mély nevetés tört elő. - Doki, maga maradjon csak a kaptafánál, a többit bízza rám. Úgy tűnik, túl sok gengszterfilmet látott... A folyosó végén lévő irodában egy komor arcú, narancssárga kosztümös nő tett-vett a masszív íróasztalnál, amely mögött mennyezetig érő mahagóniajtó nyílt. - Ki lakik itt? - kérdezte McKnight suttogva. - Talán Godzilla? - Dr. Edwards még nem érkezett meg - tájékoztatta őket a titkárnő. - És mikorra várható? - kérdezte Richard. - Őszintén bevallom, nem tudom - hangzott a válasz. - Sohasem szokott késni. És amikor az otthoni számán kerestem - tette hozzá -, a házvezetőnő azt mondta, éjjel se ment haza. Richard rosszat sejtett, és McKnight arcát látva tudta, hogy ő is súlyosnak ítéli a helyzetet. Útban a kávézó felé McKnight egyszer csak azt mondta: - Jut eszembe, maga mire vélte azt az átható alkoholszagot odalent? Vagy teljesen normális dolog ez itt egy irodában? 17. fejezet Aznap reggel június 28., csütörtök, 10 óra 04 perc Gordon Ingram fel-alá járkált puritán mód berendezett irodájában. - A pokolba is! Gondoltam, hogy valami nem stimmel Hamlin eredményei körül mondta. - A legszívesebben fejbe lőném magam, amiért nem kezdtem el hamarabb utánanézni a dolgainak. - Tudta? - Én is csak a halálozási statisztikákra gyanakodtam. És erre is csak akkor kezdtem felfigyelni, amikor Hamlin olyan furcsán viselkedett dr. Suliivan ügyében. Azon

gondolkodtam, vajon máskor is előfordult-e már a praxisában a túlgyógyszerezés, úgyhogy elővettem az anyagát. És aztán az a furcsa vitája a többiekkel a kávézóban... amikor hamuszürke arccal távozott... gondoltam, hogy valami baj lehet, és akkor... mindegyikük statisztikáit elővettem. Hát persze, gondolta Richard. Már zsibbadt a nyaka, mert Ingra-met figyelte közben, aki egész idő alatt fel-alá járkált. Végtére is éppen gyanakvó alaptermészete és kitartó vadászszenvedélye miatt fordult hozzá segítségért, nem pedig valaki máshoz. - Rosszra számítottam - folytatta Ingram. - így aztán kellemes meglepetésként értek a kiváló statisztikák. De tovább akartam nyomozni, főleg Hamlin két páciense miatt, akik meghaltak. Nyugtalanított valami a diagnózisukkal kapcsolatban, mint ahogy önt is. De túl sok fegyelmi üggyel kellett foglalkoznom mostanában. Már mindenki fél akár csak aszpirint is felírni konzílium nélkül, a páciensek egyre gyakrabban reklamálnak... Nos, nem kell magyaráznom önnek, mi a helyzet. A statisztikákat látva fényűzésnek tűnt több időt szánnom egy ilyen ügyre. Úgy gondoltam, ez még várhat. - Vagyis akkor mitévők legyünk most? - kérdezte Richard, azt remélve, hogy a kérdéssel megakasztja Ingram eszmefuttatását, és hajlandó lesz végre a konkrét helyzetre összpontosítani a figyelmét. Ingram hátradőlt a székében, nehezen lélegzett. Drótkeretes szemüvegét feltolta a homlokára, megdörzsölgette a szemét, és most fáradtabbnak látszott, mint valaha még annál is fáradtabbnak, mint amikor kizárólag az intenzíven dolgozott. Mindig is gondosan ügyelt az öltözékére, most is sötét zakót, sötét inget viselt - fekete volt rajta minden, mint a szeme és a haja. Ám a ruha most mintha lógott volna rajta - Richard arra gyanakodott, talán lefogyott, pedig eleve vékony alkatú volt. - Azt hiszem, összehívhatunk egy vésztanácsot - mondta Ingram végül. Követelhetjük a vezetőségtől, hogy hívják be Hamlin betegeit, akikről gyanítjuk, hogy őssejteket kaptak. Azt mondja, tizennyolcan lehetnek? - Tizenhatan, mert kettő meghalt közülük. - Nem látom akadályát, hogy MRI-felvételeket készítsünk róluk. Kérvényezhetjük az exhumálást és boncolást is. Először is azt kellene kiderítenünk, hogy mi okozta a halálukat. - Gondolja, hogy a kórházi jogászok hozzájárulnak ehhez? Hiszen ezzel a kórház elismeri, hogy hibázott. - Nem hiszem, hogy az a megoldás, ha agyonhallgatunk egy potenciális problémát, és nem vagyunk őszinték. Megmondom nekik, hogy az egész kórházi intézményrendszer bajba kerülhet, ha nem figyelmeztetünk mindenkit, aki ki van téve ennek a veszélynek. Reménykedjünk abban, hogy találunk megoldást, és megakadályozhatjuk a nagyobb bajt. Például azt, hogy a többi tizenhat beteg is a két elhunyt sorsára jusson. Richard Kathleenre gondolt, és összerezzent. - Sajnálom - mondta Ingram. - Nem akartam tapintatlan lenni. Biztosan nagyon aggódik dr. Sullivanért. - Ebben a pillanatban a leginkább az foglalkoztat, hogy meg kellene találnunk a gyilkost, még mielőtt újból próbálkozik, és akár Kathleen, akár a gyermekeink életére

tör. Márpedig ehhez szükségem van arra, hogy Francesca Downs beszéljen. Lehet, hogy ő mozgatja a szálakat a háttérből, vagyis ő bérelte fel ezt a gazembert, hogy megszabaduljon a potenciális tanúktól. Ingram visszatolta a szemüvegét az orrnyergére, és úgy nézett Richárdra, mintha annak büdös lenne a lehelete. - Hogy mondta? - Jól hallotta. - Francesca és a gyilkos szövetségesek lehetnek? Magának elment az esze? - Nem, dehogy. Ön is látta a statisztikáit. Ha megnézi a betegkartonokat külön-külön, olyan ugrásszerű pozitív változást lát a páciensek állapotában, amire nem lehet más magyarázat, csak az, hogy már két éve használt őssejteket. Az utóbbi évben pedig áttért a stromasejtekre. Ingram megnyalta a száját, ismét feltolta a szemüvegét a homlokára. Az üres asztallapot bámulta maga előtt, és csak néhány másodperc elteltével nézett ismét Richárdra. - Tegyük fel, hogy elhiszem a feltételezését, miszerint Downs őssejteket használ, amiről persze csak akkor nyilatkozom, ha már én magam is átnéztem az összes nyilvántartását. Ez még akkor is fényévnyi távolságra van attól, hogy felbéreljen egy fanatikus gyilkost, és így szabaduljon meg azoktól az emberektől, akik feljelenthetik. Vagy talán erre is van bizonyítéka? - Nincsen. De neki van rá indítéka. Megvannak hozzá az eszközei, és módjában is állt megtenni. - A rendőrök beszélnek így. Ugye nem akarja azt mondani, hogy ők is hisznek ebben a teóriában? - Nem egészen. - Hogyhogy? Annyira azért komolyan veszik, hogy, mondjuk, beviszik Downst kihallgatásra? Gyanúsítottként kezelik, aki a gyilkosságok hátterében áll? - Nem. - Vagyis ők sem tudják bizonyítani, de fontolgatják a lehetőséget. - Igen, így is mondhatjuk. Ingram hátradőlt a székében, és csalódottan fújt egyet. - A gyilkossági csoport nyomozói a legrosszabbat feltételezik róluk, amit én is megértek. Végtére is ez a munkájuk. Na de maga, Richard? Az ég szerelmére, hiszen évek óta együtt dolgozott vele! Nem fogom elnézni neki, ha megsértette a szokásos protokollt, és valóban azt tette a pácienseivel, amit állít, de az a nő... szívében még gyermek, a tekintetében a csillagok ragyognak. Olyan naiv és ártatlan... Lehet, hogy megpróbált egy rövidebb utat találni a sikerhez és a dicsőséghez. Úgy értem, ismerem a csábítást. A lehetőségek, amelyekkel az őssejtek kecsegtetnek, káprázatosak... Visszaadni az embereknek az életet. Kész csoda, hogy nem próbálkozik ennél jóval több orvos a törvény kijátszásával. Végtére is az első fázishoz, a klinikai tesztelés engedélyezéséhez is úgy egy évet kell várni, és még csak akkor kezdődik az egész procedúra. A kormány konzervatív tagjai pedig egyenesen azzal fenyegetőznek, hogy

az összes őssejtkísérletet betiltják. Úgyhogy még azt is megértem, ha Downs fellázadt a törvényi szabályozás ellen. Na de hogy gyilkossággal próbálja eltussolni ezt? Hiszen ő minden tekintetben az életet támogatja. És ennek a célnak szenteli a saját életét. Ezzel pedig ön is tisztában van. Richard hallgatott. A férfi szavai egybecsengtek azzal, amit a lelke legmélyén ő is gondolt Downsról. Az ő ösztönei ugyanezt súgták, de benne másfajta reflexek is működtek, amelyek a sürgősségin edződtek és finomodtak, ahol nem engedhette meg magának, hogy utat engedjen az érzelmeinek: tárgyilagosnak kellett maradnia, és figyelembe vennie valamennyi diagnosztikai lehetőséget, még a legkellemetlenebbeket is - különben végzetes hibákat követett volna el. McKnight szintén megerősítette, hogy Downsnak lehetett indítéka, megvoltak hozzá az eszközei és a lehetősége is - márpedig ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, bármit mondjon is Ingram. Egy belső hang azonban arra figyelmeztette ekkor, hogy most nem a sürgősségin van. Talán tévúton jár, ha kizárólag a logikára alapozva von le következtetéseket. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Luana is mindig erre a hibájára figyelmeztette. Hajlamos volt az élet dolgait klinikai mércével mérni. - Ami pedig Jimmy Norrist illeti - folytatta Ingram -, én őt is egyfajta álmodozónak ismertem meg. Idealista. És mindenki tudja róla, hogy Francesca az orránál fogva vezeti a férfit. De Norrisról sem tudom feltételezni, hogy gyilkos lenne. Richard ösztönei nem tiltakoztak e következtetés ellen. - Ami pedig Paul Edwardsot és Adele Blaine-t illeti... ők ketten akár a saját anyjukat is képesek lennének feladni, ha úgy látnák, ez az érdekük. Róluk már könnyebben elhinném, hogy ránk szabadítanak egy őrült bérgyilkost, ha úgy érzik, menteniük kell a bőrüket. Arról már nem is beszélve, mekkora az anyagi kockázat az ő esetükben. Richard figyelmét ez idáig inkább az kötötte le, hogy ki és mit csinálhatott. Arra, hogy mindezeknek miféle anyagi vonzatai lehetnek, nemigen gondolt. Márpedig itt rengeteg pénz forog kockán. Ha valaki, akkor Ingram biztosan sokat tud erről. Az orvosi etikával foglalkozó szakemberek nap mint nap szembesülnek azzal, miféle csalások jellemzik az orvoslás gyakorlatát. - Gondolom, ön sokat tudna mesélni nekem arról, miféle gazdasági érdekekről van szó, Gordon. Az én képzelőerőm szegényes ahhoz, hogy fogalmam legyen a gyógyítás piaci trükkjeiről. Ingram mosolygott, mint mindig, amikor alkalma nyílt megcsillogtatni a tudását bármiről legyen is szó. Olyan volt ez a mosoly, mintha megnyalta volna a száját, és azt mondta volna: Minden pillanatát élvezni fogom. - Számíthat rám. Az őssejtkutatásból származható haszon valóban mesésnek ígérkezik. Részt veszek a bizottsági üléseken, amikor a klinikai kísérletek engedélyezéséről döntenek. Manapság már egymást érik a biotechnológiai laboratóriumok, és kiélezett verseny folyik azért, hogy ki alkalmazza elsőként az őssejteket a gyógyítás különböző területein. Az agyszövettől kezdve a szív, a vese, a csontok, a hasnyálmirigy, a máj regenerálásának lehetőségei korlátlanok, tudja... Évek

óta olvashattunk már ezekről a szakirodalomban. És mindenki igyekszik minél előbb piacra vinni az eredményeit. És mekkora piacról van szó...! Richard nevetett. - A baby boom idején születtünk. Képtelenek vagyunk elfogadni a halandóság tényét, és készen állunk bármennyi pénzt áldozni arra, hogy ne öregedjünk meg és ne haljunk meg. Ingram is elmosolyodott. - Pontosan. És ennek eredményeképpen a magáncégek, a gyógyszergyárak nemcsak a kutatókat keresik, mint amilyen Norris, aki megoldja a sejtek kinyerésének és tenyészetének kérdéseit, hanem az orvosokat is, akik Francescához és Hamlinhez hasonlóan szívesen finomítják a technikákat a klinikai gyakorlatban. És ehhez tegyük hozzá azt, hogy Paul Edwards és Adeie Blaine mindig is az orvoslás üzleti oldalával foglalkoztak. Szerintem eleve ezért vették be őket a csapatba. Egyfajta kereskedelmi kínálatcsomagot raktak össze, és ők gondoskodnak a projektről mint vállalkozásról. Valószínűleg ők tájékoztatták titokban végzett kutatásaik, beavatkozásaik eredményeiről valamelyik laboratóriumot. És amikor Hamlin ténykedése botránnyal fenyegetett, lehet, hogy ők ketten úgy döntöttek, elteszik láb alól a tanúkat, hogy megússzák a börtönt, és élvezhessék később a jólétet. Richard elgondolkodott azon, vajon miért viselkedett olyan ijedten Downs és Norris talán nem is attól rettegtek, hogy lebuknak, hanem attól, hogy Edwards és Blaine megbízásából megöli őket valaki amiatt, amit tudnak. - Rendben van - mondta végül. - Tegyük fel, hogy tényleg az történt, amit ön mond. Edwards talán már el is tűnt. Nem jött be ma reggel, és a titkárnője szerint nem ment haza tegnap éjjel. Marad Adele Blaine. De nem hiszem, hogy ő hajlandó lenne bármit is bevallani, mert semmi köze a többiekhez azon kívül, hogy a betegek az ő intézetébe kerülnek rehabilitációra. Úgyhogy továbbra is szükségem van Downsra, mármint arra, amit tud. Ha ő vallana a másik kettő ellen, akkor a rendőrség nyomást gyakorolhatna Blaine-re, aki talán elárulja a gyilkos kilétét, ha cserébe enyhítik a büntetését. - Ez elég bonyolultan hangzik. - Az is - mondta Richard. Előrehajolt a székében, és megdörzsölte az arcát. - Ennél is nagyobb baj, hogy a reggeli epizódunk óta Downs és Norris nyilván ügyvédhez fordult már, és biztosan nem hajlandóak beszélni velem erről az ügyről. Kivéve azt az esetet, ha valami miatt mégis rákényszerülnek. És itt jön be a képbe ön... - Én? - Igen. Ön hivatalból is megizzaszthatja Francescát. Felelősségre vonhatja őt a sok indokolatlan angiogram miatt. Kényszerítse rá, hogy válaszoljon a kérdéseire. Szorítsa sarokba őt, hátha elmond valamit. Talán ha megdolgozza, mégiscsak megtudunk tőle valamit. Hathatna rá azzal is, hogy tudja róla, mindig is az élet pártján állt, és megkérhetné, hogy segítsen megfékezni a gyilkost... - Ön is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy Francesca hideg fejjel gondolkodik, ha vészhelyzetbe kerül. Egy etikai tárgyalás miatt biztosan nem kezd remegni a keze. - Tudom, de most semmi másra nem számíthatok. Ki tudja, mit művel még a gyilkos, ha nem kapjuk el minél előbb?! Ingram bólintott.

- Persze. Megteszek, mindent, ami csak lehetséges. Miután sikerült elérnie a célját, Richard felkelt a helyéről. - Jut eszembe, tartozom önnek egy nagy szívességgel Kathleen tracheotómiája miatt. De olyan sok minden történt azóta, hogy kisegített bennünket akkor éjszaka, hogy egyszerűen nem volt még időm visszajönni önhöz, és megfelelő formában köszönetet mondani. Ingram leintette. - Örülök, ha segíthettem. Tudja, a többi feladatomhoz képest, amikor arról kell döntenem, hogy mi a jó és mi a rossz, olyan egyszerű és tiszta munka egy légcsövet bemetszeni, hogy ez valóságos felüdülés volt nekem. Richard elmosolyodott. Nemegyszer fájdalmas volt látnia Ingra-men, hogyan sóvárog a régi napok után, amikor még az intenzív osztály fáradhatatlan oroszlánja volt, és legendás teherbírással, állóképességgel rendelkezett. - Jut eszembe - mondta Ingram. - Ki az Hamlin páciensei között, akivel a legcélszerűbb lenne elkezdenünk a munkát? Melyik esetben látja a legjobb esélyt arra, hogy bizonyítani tudjuk Hamlin ténykedését? - Egyik sem különbözik lényegesen a többitől. Volt viszont egy betege, akivel kezdettől fogva én magam is foglalkoztam. Mivel első kézből van tapasztalatom az ő kezeléséről, talán hamarabb feltűnik valami rendellenesség. - Jól hangzik. Mi az illető neve? - Ábrahám Paxton. - Amint sikerült elérnem őt, értesíteni fogom. 14 óra 10 perc Richard hallotta McKnight basszusát, ahogy kinyílt az intenzív ajta- | ja, s ő belépett. - ...de erre nincs szükség, mert most már tudjuk, miben mester- | kedett Hamlin... - Tudja, hogy ki a gyilkos... és hogy hol találjuk meg? Richard meglepődött, hogy Kathleen hangját is hallja ilyen távolságból. Sokkal erősebb volt, mint eddig. - Nem, még nem. És ez is jó ok arra, hogy ne menjen oda - fe- | lelte McKnight. - Oda? Hova? - kérdezte Richard a függöny mögé lépve. Nagy meglepetésére O'Brient is ott találta Kathleen ágya mellett. A nővér az orra hegyére tolt szemüveg aranykerete fölött szigorúan nézett, és Kathleen tekintete is elszántan csillogott. Richard azonnal érzékelte, hogy egységesen fognak fellépni ellene. McKnight némi megkönnyebbüléssel fordult felé. - Dr. Suliivan továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy átkerüljön Blaine intézetébe. - Micsoda? - Én is vele megyek - mondta Jo. - Várjunk csak... - Már mindent... megbeszéltünk... Felvettem Jót., magánápolónak... - De miért? - Mert... nem akarom megvárni... a következő merényletet... a gyerekek ellen... Nem hagyom... hogy ez a szörnyeteg... téged vagy engem... bántson... Csapdát állítok neki...

És odacsalom. - Chet és Lisa rendőri védelmet kapnak. - De ez nem mindig... működik... - Biztonságos hely a szálloda. Ma reggel jöttem el onnan. Vigyáznak rájuk. - Ez a fickó... eddig megúszta... Sikerült kijátszania... a rendőrséget. McKnight arca kissé megrendült, de végül egy szót sem szólt. - Szóval felkínálod magad csalinak? - kérdezte Richard, és ráébredt, hogy máris egyedül maradt az álláspontjával. - Ez őrültség! - Gondold csak el... Richard... te magad mondtad nekem... Blaine még kevésbé... lesz hajlandó... beszélni, mint Downs... vagy Norris... Vagyis változtassunk a... taktikánkon... Ha az a nő áll... a gyilkos mögött... akkor hadd... próbálja meg... rám uszítani őt... a saját intézetében... Ha így dönt... McKnight nyomozó emberei... majd elkapják. - Aha! Az előbb mintha azt mondtad volna, nem mindig számíthatunk a rendőrségre. McKnight továbbra is sértődötten hallgatott. - Akkor is... inkább velem valljanak kudarcot... mint Chettel és Lisával. Richard Jo felé fordult. - Ön, ugye, nem akar segédkezni neki ehhez? - Azt hiszem, dr. Suliivan mindenképpen átmegy Adele Blaine intézetébe, függetlenül attól, hogy mi egyetértünk-e ezzel vagy sem - felelte a nagymamakorú nő határozottan. - Én segíteni szeretnék neki, amennyire csak tőlem telik. Egy nővér feltűnés nélkül belesimulhat az ottani környezetbe, és elég közel lehet az eseményekhez ahhoz, hogy észrevegye, ha valami furcsaság történik. - De ha ön is vele megy, Blaine biztosan gyanút fog. - így >s gyanakodhat, nem? Főleg ha Downs vagy Norris már beszélt vele. Ha jól értesültem, ön úgy rontott rájuk ma reggel, mint egy torpedóromboló. - Jézusom - mondta McKnight a szemét forgatva. Kathleen ezek szerint már mindent elmesélt Jónak. - Az egy dolog, ha valaki őssejteket használ erről mit sem sejtő pácienseken - mondta Jo. - Az azonban egészen más lapra tartozik, ha gyilkossággal bíz meg egy pszichopatát. Ha ő csak az előbbi kategóriába tartozik, akkor biztosan nem fog idegeskedni Kathleen miatt és miattam. Sőt, a rendőrségtől való félelme eltörpül ahhoz képest, ha arra kell számítania, hogy ő is célponttá válik. Talán még meg is győzhetjük őt arról, hogy nagyobb biztonságban érezheti magát, ha mindent beismer, és rendőri védelmet kap. - És ha az utóbbi... kategóriába... tartozik, akkor... a rendőrség ott lesz... amikor kell... Ez a legjobb esélyünk arra... hogy elkapjuk a fickót... Richard elképedve hallgatta őket. Létszámfölényben voltak, könnyedén lesöpörték az érveit. Mintha megbeszélték volna előre az egészet. Hihetetlen, hogy Kathleen döntése megmásíthatatlan, és kész kitenni magát ekkora veszélynek. Ugyanakkor be kellett vallania magának, ő is ugyanezt tenné, ha látna esélyt arra, hogy lépre csalja ezt az őrültet. - Nézd, Kathleen - mondta. - Látom, most nem tudlak lebeszélni erről. De kérlek, adj

esélyt nekem, hátha eszembe jut egy ennél jobb megoldás. - Te azt teszed... amit a legjobbnak tartasz... ez semmin sem változtat... Nem befolyásolja... az én elképzeléseimet. Richard idegességében nyelt egyet. Kathleen ismét távolságot teremtett kettejük között, mint tegnap éjjel is. Perzselő fájdalmat érzett a mellkasában, ami olyan volt, mintha egy belemélyesztett kést húzna ki belőle valaki. - McKnight nyomozó, mivel én is ott leszek, ne állapodjunk meg valamiben? kérdezte Jo, megszegve a fagyos csöndet, amely közéjük telepedett. - Arra gondoltam, hogyan értesíthetnék egymást az én embereim és az ön emberei... - Mrs. O'Brien, higgye el... - Miss O'Brien. - Igen... Miss O'Brien. Civilek nem vehetnek részt rendőrségi akcióban... - Ugyan már, mindenki tudja, hogy informátorokat használnak. Nem mintha én spicli lennék, de hát sokszor fordulnak a civilekhez segítségért, nem? Nos, ezen a számon el tudnak érni - mondta. Kivett egy papírt a zsebéből, és odaadta McKnightnak. - Ez az otthoni telefonom. Előre felírta, gondolta Richard. Újabb bizonyítékát látta ebben annak, hogy Kathleen és a nővér előre kitervelték ezt az egészet. McKnight mintha először vissza akarta volna adni neki, aztán megvonta a vállát, és becsúsztatta a cetlit a zakója zsebébe. - Viszontlátásra, hölgyeim - mondta és biccentett feléjük. - Háromkor eligazítást kell tartanom az embereimnek. Azzal kilépett a függönyön, mely nyitva maradt, miután széles vállával széttolta a két függönyszárnyat. McKnight már félúton lehetett a kijárat felé, amikor Jo odahajolt Richárdhoz, és rákacsintott. - Mondja csak - suttogta jól artikuláltan és hangosan, mintha az opera színpadán állna, és azt akarná, hogy az utolsó sorban is hallják. - Van felesége Mr. McKnightnak? 16 óra 00 perc A New York City Kórház előadóterme Pár a sajtótájékoztatót nyilvánvalóan a média képviselőinek hirdették meg, a kórház szinte valamennyi orvosa, gyakornoka és segédorvosa is megjelent, akinek nem volt halaszthatatlan dolga ekkor. A félkör alakú előadóban zsúfolásig megteltek az emelkedő széksorok, amelyek meredek fehér falként magaslottak Francesca Downs előtt, aki középen, a kis pódiumon állt. A laboratóriumban viselt köpenye volt rajta, frissen vasalt, szinte elegáns - nem olyan gyűrött és foltos, mint egy dolgos nap végén lenni szokott a különböző osztályokon dolgozó kollégákon. Alatta piros kosztümöt viselt, amely kiemelte szőke haját és barna szemét. Szeretni fogja a kamera, gondolta Richard, miközben végigtekintett a karcsú nőt körülvevő tévéstábokon. Az arca szinte ragyogott, a hangja ünnepélyesen emelkedett volt. - ...nos, hölgyeim és uraim, ezzel új fejezet nyílik az orvostudomány történetében. Ily

módon lehetővé válik számunkra a regenerálódás, a megújulás. És most arra kérem önöket, képzeljék el a lehetőségeinket. Szívbetegségek áldozatai, akik egy szoba egyik végétől sem tudnak eljutni a másikig anélkül, hogy ne fulladnának, ismét visszanyerhetik fiatalos járásukat. A termékeny és egészséges időskor tipikussá válhat, miután a kutatók más területeken is alkalmazni kezdik az őssejtterápiát... Az biztos, hogy fölöttébb izgalmas a téma, ismerte el Richard. Azokra a betegekre gondolt, akiket ő is kezel - és akiknek minden egyes lélegzetvétel fájdalmasnak bizonyul, a tüdejük időről időre megtelik folyadékkal, és jóformán hetente kell visszatérniük a sürgősségire, hogy újra és újra megmentsék az életüket. Gordon Ingramet kezdte keresni a szemével, azon tűnődve, neki vajon mi járhat most a fejében. Ingram mozdulatlanul ült, előrehajolva, állát a kezére támasztva. Keskeny arca kifejezéstelen volt. Pedig biztosan izgatott, gondolta Richard. Az intenzív osztály praxisában rengeteg olyan eset van, amely azt példázza, mi mindennek lehetne elejét venni az őssejtterápiával. Hány embert lehetne megkímélni állapotának feltartóztathatatlan romlásától, a szív-, vese- és májelégtelenségtől, attól, hogy reménytelenül ragaszkodjanak az élethez egy elgyötört, gépek által működtetett testben, miközben a halál az egyetlen kilátásuk? Még Ingram sorsának könyve is átírható lenne így, bármilyen mértékben károsodott a szívizma. - ...gyorsabb és teljesebb a felépülés a sztrók legsúlyosabb válfajai után is, mint amilyen az agyvérzés, az embólia vagy az athero-sclerosis... Richárdot ezek a szavak visszarángatták a valóságba - Kathleen jövőjének kevésbé fényes kilátásaihoz. Tekintete ekkor Jimmy Nor-. risra tévedt, aki a Downs mögötti asztalnál ült, egyedül. A férfi sokat fészkelődött a székében. Tekintete olyan idegesen pásztázta a közönséget, mintha félne valakitől, valamitől. - A sderosis multiplex által lecsupaszított idegrostok tengelyfonala körül regenerálódik a myelin, azaz a velőhüvely, mint ahogy az arthritis által károsított csontfelületek is, és látunk lehetőséget olyan népbetegségek gyógyítására, mint amilyen a diabétesz. Köszönöm szíves figyelmüket. Taps következett, de nem olyan lelkes, mint amilyenre Richard számított a nagy horderejű bejelentés hallatán. Némi elégedetlen moraj hallatszott, miközben a hallgatóság fehér köpenyes tagjai elindultak a kijárat felé. - Semmi konkrétumot nem hallottunk... - dünnyögte valaki, aki elhaladt Richard mellett. - Cirkuszi mutatvány, tudományos részletekről meg egyetlen szó sem esett. - A vezetőség sincs elragadtatva ettől a nőtől. Megkerülte a szokásos csatornákat, úgy csődítette ide a médiát... - Meglep, hogy Downs ilyesmire vállalkozik. Legközelebb már egy talk showban szerepel vendégként...

Ám a média civil ruhás képviselői nem voltak ilyen visszafogottak. Odasereglettek Downs köré. Villogtak a fényképezőgépek, forogtak a kamerák, mikrofonokat tartottak elé, és kiáltásaik betöltötték a termet. - A stromasejtek alkalmazásával nem provokálják ki az olyan csoportok támadását, mint amilyen az Úr légiója? - Hamlin és Lockman doktor is együttműködött önnel? - Van valami köze az őssejtekhez az ő meggyilkolásuknak vagy a bombatámadásnak dr. Steele házában? Downs arckifejezése hamar megváltozott. Már nem volt olyan felhőtlenül boldog. - Ezeket a kérdéseket inkább a rendőrségnek tegyék fel -mondta. - Én csak tudományos témákról beszélek. Ekkor még hangosabban kezdték bombázni őt a kérdéseikkel. - Miért nem árulta el az első jelölt kilétét? - Mert súlyos az állapota, és tiszteletben kell tartanunk a személyiségi jogait. - A stromasejtek is ugyanazokat a lehetőségeket kínálják majd, mint az embriókból származó őssejtek? - Mindössze annyit mondhatok, hogy a szívizom helyreállításában igen jó eredményeket hoztak a kísérleteink. - ön is követelni fogja, hogy fejezzék be az őssejtek kivonását élő embriókból? - Természetesen nem. -Hát itt nem sok szó esik majd a tudományról, gondolta Richard. Elindult a padsorok között, épp az ellenkező irányban, mint a távozó orvosok: a pódium felé, ahol Downs állta a riporterek rohamát. Közben észrevette, hogy Norris őt figyeli. Úgy látta, mintha a férfi el akarna indulni felé, de a göndör, fekete hajú riporter, aki őt kérdezgette, elkapta a karját, hogy feltartóztassa. Downs elsápadt, amikor megpillantotta Richárdot, és a tekintete kissé riadt lett. Továbbra felelgetett a riportereknek, de most már bizonytalanabbul, és közben lopva Richárdra pillantgatott, egyre fokozódó nyugtalansággal. Végül azt mondta: - Bocsássanak meg, valaki épp most jelezte nekem, hogy vár rám egy eset a sürgősségin. Dr. Norris majd válaszol a többi kérdésükre. És még mielőtt bárki is tiltakozhatott volna, átvágott a riporterek gyűrűjén, azután megfogta Richard könyökét, és a legközelebbi kijárathoz vezette. - Az ég szerelmére Richard, ne itt! - súgta a férfinak, miközben magával húzta. - Nyugalom. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, igazságtalan voltam önnel tegnap. Az a Francesca, akit én ismerek, senkit sem tudna megölni. Downs megtorpant. - Ezt most komolyan mondja? Richard bólintott. A nő megkönnyebbülten nézett rá. - Hála istennek, hogy végre hisz nekem...

- Ám továbbra is azt gondolom, hogy maguk őssejteket adtak be olyan betegeknek, akik nem tudtak erről. Csak most már hajlamosabb vagyok Blaine-ről vagy Edwardsról feltételezni, hogy ők szabadították ránk ezt az őrültet. Így akarták eltüntetni a nyomokat. A nő a homlokát ráncolta. - De Richard, igazán... - Hé, nem ön dr. Steele? - szólt oda egy nő, aki a Norrist rohamozó riporterek gyűrűjének külső peremén állt, videokamerával. - Nem, én csak egy műtőssegéd vagyok - vágta rá Richard, azzal karon ragadta Downst, és az ajtóhoz vezette. - Szükségünk van egy kardiológusra, mégpedig azonnal... Odakint a folyosón egy kávéautomata mellé húzta Downst. - És az a Francesca, akit én ismerek, nem állna félre most, hanem mindent megtenne, amit csak lehetséges, hogy megakadályozza a következő gyilkosságot, amire ez az elmebeteg készül - suttogta, és közben pénzérméket dobált a gépbe, hogy kivegyen belőle két pohár kapucsínót. - Úgyhogy kérem, adja meg a szükséges információkat a rendőrségnek, hogy nyomást gyakorolhassanak Blaine-re, és kiderüljön, ki a gyilkos. Vagy akár Edwardsra, ha valaha is megtalálják még. Downs előbb jobbra, majd balra pillantott, és kortyolgatni kezdte a kávét, amelyet Richard nyomott a kezébe. Úgy tűnt, senki sincs hallótávolságon belül. - Rendben van, Richard. Tegyük fel, hogy igaz a feltételezése Hamlinnel, Lockmannel, Edwardsszal és Blaine-nel kapcsolatban. Én akkor sem tudok segíteni magának. - Nem tudná megfékezni a gyilkost? - Nem akarok börtönbe jutni olyasmi miatt, amihez semmi közöm. - Ugyan már, Francesca! Nem a börtön miatt kellene a leginkább aggódnia, hanem a gyilkos miatt. Ne gondolja, hogy a mai bejelentése a stromasejtekről bármitől is megvédi! Továbbra is a célpontjuk lesz, a sajtótájékoztató ellenére is. És ugyanúgy szüksége lenne rendőri védelemre, mint Kathleennek és nekem, Blaine-nek vagy Edwardsnak. Nem kellene egyebet tennie, mint megmondani a gyilkosnak, hogy maga is használt embriósejteket korábban, és az a fickó máris a nyomába ered. De az is lehet, hogy már figyeli magát... - Hiába próbál megfélemlíteni engem, Richard, úgysem fogom megmásítani a véleményemet. Ha az a gyilkos meg akar ölni engem, ám legyen. Csak az eddig végzett munkám végződjön sikerrel. Anélkül, hogy bemocskolnák az eredményeinket... - Micsoda? - Jól hallotta. - Inkább meghalna, semhogy beismerje, mibe keveredett? A nő elfintorodott. - Persze hogy nem akarok meghalni - ekkor kisimultak a ráncok a szeme és a szája körül. - Richard, én azt szeretném megértetni önnel, hogy miért nem tehetem meg, amit kér tőlem.

- Hallgatom. Downs még egyet kortyolt a kávéból. - Tegyük fel, hogy valóban azt tettem, amivel gyanúsít engem. Ellentétben Hamlinnel, aki kapkodott és mindig a legrövidebb utat választotta, és sohasem fordított elég időt arra, hogy az előírásoknak megfelelően dokumentálja a kísérleteit és az eredményeit, én sokáig csak állatkísérleteket végeztem, és tovább finomítottam az eljárást, amíg csak lehetett. Mindent megtettem annak érdekében, hogy senkinek se ártsak. - Kivéve azt, hogy elfelejtette megfelelően tájékoztatni a betegeket... A nő elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. - Ha azonban tanúskodnom kellene az ő ténykedése ellen, ráadásul éppen akkor, amikor már nyilvánosságra hozhatom az eredményeimet, akkor a két dolgot össze fogják mosni egymással. Az átlagemberek legalábbis biztosan. Azzal a káosszal, amit ő teremtett, gyanúba hozza az én munkámat is, hiába olyan kiválóak az eredményeim, így egy olyan eljárást dobnának ki a szemétbe az övével együtt, amely évről évre milliók életét menthetné meg, de legalábbis késleltethetné sok ember állapotának a rosszabbodását. Ezt semmiképp sem kockáztathatom meg. Még akkor sem, ha ezzel megmenthetném a saját életemet. - Vagyis beismeri, hogy őssejtterápiát alkalmazott a páciensein? - Semmit sem ismerek be. Mindössze arról szeretném meggyőzni, hogy hagyja ezt abba. Igyekszem megértetni önnel, hogy még akkor sem vagyok hajlandó mások bűneiért bűnhődni, ha igaz ez a fantasztikus történet, amelyet előadott nekem. - Az a gazember kis híján megölte a fiamat! - Akkor vegye üldözőbe őt! Szedje ki Blaine-ből, hogy ki ez az illető. De ne veszélyeztesse ezt a szenzációs áttörést azzal, hogy engem rossz hírbe kever. - Szívtelen dög! - Igen, az ön szempontjából nézve valóban az lehetek - mondta Downs, olyan közönyösen, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. Ez a nő megőrült, gondolta Richard. Mártírt akar csinálni magából. Küldetéstudata van. Hiába törte azonban a fejét, semmi sem jutott eszébe, amivel jobb belátásra bírhatná a nőt. Olyan kemény ellenállásba ütközött, hogy most már nevetségesnek tűnt abban reménykednie, hogy az etikai bizottság bármit is elérhet Downsnál. - Akkor legalább azt árulja el nekem, figyelmeztette-e maga vagy Norris Blaine-t vagy Edwardsot arra, hogy mivel gyanúsítom őket. - Miért tennék ilyesmit? - Francesca...! - Nem, dehogy. Én legalábbis biztosan nem tennék ilyet. De úgy gondolom, Norris sem. - Tudja, hol van most Edwards? - Nem. De miért kellene... - Van valami elképzelése arról, miért halt meg Hamlin két betege? - Nincsen. Szerintem maga Hamlin sem tudta az okát. De ha tudta is, nekem nem

árulta el. Halvány, titokzatos mosoly tűnt fel az arcán, amelyet még Mona Lisa is megirigyelt volna. - Nekem árulta volna el utoljára, hogy mit szúrt el. Tudta, hogy nem rajongok érte. - Dr. Downs! - kiáltotta egy nő az előadóteremből. Richard felismerte, Edwards titkárnője volt az. - Mondták odabent, hogy kijött... Mexikóvárosból keresi önt valaki telefonon közölte. - Engem? Ezt nem értem. - Dr. Ramiros az illető. Azt mondja, látta a CNN-en a sajtótájékoztatóját, és beszélni szeretne önnel. - De miért éppen velem? - Először mindenképpen dr. Edwardsszal akart beszélni, de amikor mondtam neki, hogy ő nincs itt, és fogalmam sincs róla, hol lehet, ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal kerítsem elő önt. Azt mondja, ő a Fountainhead Gyógyszergyár igazgatója. - Francesca, hát itt vagy! - kiáltotta egy másik nő, aki szintén az előadóteremből lépett ki a folyosóra. - Máris elképesztő mennyiségű üzenet vár rád meg Norrisra. Mintha az ország összes gyógyszergyártó vállalata titeket keresne. Úgy tűnt, Downs számára ez végképp felfoghatatlan. - Gratulálok - mondta Richard. - A mai kis előadása nyomán máris elkezdődött a licitháború. - Istenem... én nem ezt akartam. - Akkor nagyon naivnak kell lennie... Richard sarkon fordult, és lángvörös arccal visszatért az előadóterembe, és most már úgy érezte, ez a nő talán még akkor is színész-kedett, amikor ő a legőszintébbnek hitte. A leginkább az dühítette, hogy olyan fenemód magabiztos, és hogy képtelen hatni rá vagyis leginkább az, hogy a nőnek igaza volt. Visszatérve az előadóterembe Norrist kereste. Azt remélte, őt talán sikerül sarokba szorítania valahogy. Ám a férfi épp ekkor tűnt el a túloldali kijáraton át ugyanazzal a göndör hajú riporterrel, akivel korábban beszélgetett. Tudta, hogy pénteken öt órára még a kutatók is hazamennek a laboratóriumokból. Azért, hogy minden elnéptelenedjen körülöttük, el kellett érnie, hogy Norris még vagy fél óráig hajlandó legyen beszélgetni vele. Úgy tűnt, a férfi szívesen megmutatja a saját eredményeit, valószínűleg azért, mert féltékeny volt Francesca Downsra, aki sokkal nagyobb figyelmet kapott a médiától, mint ő. Nem sokkal azután, hogy megkérdezte a kutatót, mutatna-e neki stromasejteket, már a laboratóriumában találta magát. Norris egy mikroszkóp fölé hajolt, és a vendég is hamarosan láthatta a tárgylemezre helyezett, furcsa színű, pulzáló szívizomszöveteket, amikor annak látványa a vetítővásznon is megjelent.

- Persze a páciensek ennél korábbi fázisban kapják meg őket -magyarázta. - Amikor a még differenciálatlan sejtek bejutnak a sérült szövet környezetébe, és kapcsolatba kerülnek az ép szívizomsejtekkel is, megkapják az utasítást tőlük arra, hogy hozzanak létre új szívizomsejteket. Aztán összekapcsolódnak egymással, és működni kezdenek, vagyis pumpálni a vért, ahogy itt is láthatja... Milyen egyszerű lett volna odalépni most mögé, hátrarántani a fejét a hajánál fogva, és a szikével elmetszeni a légcsövét! Azzal még nem ölné meg, persze, csak elnémítaná, ahogy Lock-mannel is tette. Mert Jimmy Norris számára, aki az Úr teremtményeinek tömeggyilkosa volt, különleges bosszút forralt - márpedig ennek a tervnek a végrehajtása több órát vesz igénybe. - ...néhány hét múlva már láthatóak az állapotjavulás első jelei. Ez laboratóriumi körülmények között már kimutatható, viszont hónapokra van szükség ahhoz, hogy a szív eléggé megerősödjön. A nadrágja zsebébe nyúlt, és megfogta a szike nyelét, majd letolta a pengéről a műanyag védőtokot, aztán közelebb ment a férfihoz. Közben egyre csak a nyakát nézte. Vastagnak látta a bőrét, mintha megcserzette és megkeményítette volna a nap és az időjárás. Ezért talán a vártnál nehezebb lesz átvágnia. A férfi szakálla alatti részen ráadásul erős és sűrű az őszes borosta, egészen az ádámcsutkáig, márpedig ott kell elvágnia, egyetlen vízszintes mozdulattal. - A páciens, akit kezelünk majd - folytatta Norris -, úgy kilencven nappal a beavatkozás után már határozottan érzi, hogy visszafordítottuk a szívbénulás folyamatát. Norris büszkén mosolygott, és felpillantott a mikroszkópból a riporterre, aki viszonozni látszott lelkesedését, és úgy indult el felé, mintha át akarná ölelni. Norris nem is láthatta a szikét. A férfi odakerült mellé, és a másik oldalról átnyúlva húzta el a gégefőn a pengét, mint amerre a kutató fordult. Közben pedig mosolygott. A fájdalom végighasított Norris testén - a mellkasától egészen a füléig. Üvölteni szeretett volna, de csak sziszegés tört elő a torkából. Ösztönösen kapta maga elé a kezét, a vágott sebre, amelyből máris folyt a vér az ingére. Nem is vérzik olyan nagyon, győzködte magát, és sietett felmérni a helyzetet: ujjaival kapkodva végigtapogatta a ragacsos, meleg felületet, így rájött, hogy a fontosabb erei épek. Tudta, hogy ebbe még nem fog belehalni. És ekkor a férfi széles arcába bámult, aki továbbra is vadul vigyorogva nézte őt. Talán azt tervezi, hogy hosszabb ideig hagyja szenvedni őt, mint Lockmant? Még mielőtt ellenállást tanúsíthatott volna, egy rántást érzett hátulról. A székkel együtt a linóleummal borított padlóra zuhant. Az ütés nyomán perzselő fájdalmat érzett valahol a fejében, de nem veszítette el egészen az eszméletét. Tépés zaját hallotta, és

érezte, hogy a fickó körbetekeri a kezét és a lábát valamivel. - Most már nem kell sietnem - hallotta a támadó hangját. Túlságosan közelről beszélt hozzá, még az arca forróságát és savanyú leheletét is érezte. Hirtelen kinyitotta a szemét. A férfi arcát ott látta közvetlenül az övé előtt. Megpróbált szabadulni, de hiába feszítette meg az izmait, szorosan összekötözött végtagjait nem tudta mozgatni. Megint kiáltani szeretett volna, de csak érdes-reszelős rekedtség hagyhatta el a torkát. - Felfogta már, dr. Norris, miért kell bűnhődnie? - kérdezte a férfi, továbbra is az arca fölé hajolva. Norris hevesen rázta a fejét. Közben sikerült valamelyest hátrébb tolnia magát a padlón. - Akkor a fejére olvasom a bűneit - folytatta a támadó, és követte Norris mozgását, így mindvégig szinte a szájába beszélt: - Bűnös, mert az Úr ivadékait pusztítja, kitépi a sejtjeiket, amelyek a szívüket, agyukat, szemüket, végtagjaikat alkotják... Egy kis időre elhallgatott. - Hosszú a bűnlajstroma. Ezért fizetnie kell. Norris hallotta a saját torkából előtörő levegő sziszegését, és érezte, hogy a könnyei már patakzanak az arcán. A torkában perzselő forróság már az arcát égette, a szája megtelt a vér fémes ízével. Fuldokolni kezdett, és hevesen rázta a fejét. Nem, nem és nem! - De az úr most már rendezni akarja a számlát... Penge villant az arca előtt a fluoreszkáló neonfényben. - Felismer engem? Tudja már, hol dolgoztam korábban? Norris még egyszer megrázta a fejét. A férfi erre a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy viharvert fényképet. - Felismeri? Úgy tűnt neki, mintha Norris alaposan megnézte volna a fotót. Végül a fejét rázta. - Nem? Mindegy, ő sokkal fiatalabb volt akkor, és amikor megölték, az újságokban megjelent fotók alapján igaztalan kép alakult ki róla. Kiváló katona volt pedig. Engem ő tanított meg a fegyverrel bánni. Féltucatnyi angyalcsinálót szedtünk már le együtt, mire elkapták. Ez Rochesterben történt, az utolsó közös akciónk után. Feltartóztatta a rendőröket, hogy én még elmenekülhessek. Aztán inkább öngyilkos lett, nehogy elkapják. Most büszke lenne rám, mert folytatom a harcot az olyan gazemberek ellen, mint maga is. Ő csak így nevezte ezt: „a következő háború". Norris egyre közelebb sodródott az eszméletvesztés határához. - Hé! Ébresztő! Mi van, máris besokallt? Most rögtön meg akar halni? Az áldozat nyelt egyet - ettől folyni kezdett a vér a szája sarkából. Néhány másodperc múlva bólintott.

- Nagy kár, mert nem engedhetem, hogy ilyen könnyen megússza. Élve fogjuk eltemetni régi haverjával, Edwardsszal együtt. Magát, meg azt, ami még megmaradt a testéből. Napok múlva fogják csak megtalálni, úgyhogy bőven marad ideje megbánni a bűneit, mire találkozhat a Teremtővel. Addigra már mindenki halott lesz, aki csak szerepel a listámon. A pokolban fognak várni magára mindannyian. Norrisnak kissé kinyílt a szája, és ugyanazt a szót hajtogatta újra meg újra. Sokáig tartott, mire megértette, mit akar. Kicsoda? - Hogy ki küldött engem? Mármint Istenen kívül? Norris bólintott. - Ne aggódjon, Jimmy. Ha minden jól megy, akkor a nő is meghal. Az olyan ribancok, mint ő... senkinek sem hajlandóak engedelmeskedni. Az ilyenek beavatkoznak a dolgok természetes rendjébe, és nem fogadják el a nő helyét abban. Ilyen volt az is, aki a halálba küldte az apámat, engem meg elhagyott. Én gondoskodom arról, hogy ő meg a hozzá hasonlók megfizessenek mindenért, amit tettek. Norris szája ismét megmozdult. Ki? - Francesca Downsról beszélek, persze. Kihasználta magát, Jimmy - érvelt. - És fogadni mernék, hogy ő is embriósejteket használt, mielőtt áttért a stromasejtekre. Mondja meg nekem az igazat! Edwards és maga szállították neki az embrionális szöveteket, mint ahogy Hamlinnek is, ugye? A férfi ismét könnyezni kezdett. - Ugyan már, hiszen még mindig védeni próbálja őt! Még azok után is, hogy elárulta magát? Norris minden erejét mozgósította, hogy megmozduljon - megpróbált még hátrébb csúszni, mert a két asztal között ott volt a telefon. Ám a támadó ekkor ismét lesújtott rá - a vállába rúgott. A hátán feküdt, ide-oda forgatva a fejét, fuldoklott a saját, bu-gyogó vérétől, és csukott szemmel várta, mikor vág ismét a húsába a penge, amikor egy aktatáska csatjának fémes kattanását hallotta. A támadó egy csontfűrészt vett elő, amely bántóan éles süvítéssel kelt életre. Órákig tartott, mire összetakarított maga után, és sikerült megszabadulnia Norristól úgy, ahogyan eltervezte. Fehér lepedőbe csomagolta és visszatette a csontfűrészt az aktatáskába, azután átöltözött, és távozott a kórházból a karbantartói részleg egyik kijáratán keresztül. Amikor visszatért új rejtekhelyére, megnézte az e-mailjeit. Nocsak, nocsak, gondolta, amikor az egyik levél címzésében felfedezte azt az East Village-i internetkávézót, ahonnan az informátora keresni szokta. Megnyitotta a levélhez mellékelt dokumentumfájlt. A kórházi betegfelvétel és -elbocsátás adatain kívül részletes utasításokat tartalmazott arra vonatkozóan, hogy mit tegyen ezek után. Az üzenet

végén a feladó megdicsérte azért, ahogyan eltüntette a színről Edwards doktort. Francesca Downs lenne az..?, töprengett. Szemben azzal, amit Norrisnak mondott abban a meggyőződésben, hogy ezzel az őrületbe kergeti majd a férfit, mielőtt meghal -, továbbra sem volt biztos informátora kilétében. Ám függetlenül attól, hogy kitől kapta az utasításokat, szerette volna tudni, tetszik-e az illetőnek, amit most véghezvitt. Miután még egyszer alaposan elolvasta a levelet, lefeküdt az ágyra, és késő éjszakáig azon tűnődött, hogyan is folytassa a munkát. Biztosra vette, hogy az informátorának megvan a maga elképzelése a továbbiakról. Az eddigiekkel ő is elégedett volt. Még három áldozattal kell végeznie, és miután elvarrta a szálakat, kilép a nyilvánosság elé. Végre kimondhatja az úr üzenetét, világosan és egyértelműen. Neki kell majd gondoskodnia arról, hogy a sajtó pontosan úgy értsen mindent, ahogyan kell. újra meg újra átgondolta, miféle gondolatok szerepeljenek a nyilatkozatában, kiemelve a kivégzettek által elkövetett bűncselekményeket istentelenségét, figyelmeztetve az embereket arra, hogy ugyanez megtörténhet bármelyik orvossal és pácienssel, bármely intézményben, akik és amely akármilyen okból is, de kárt mernek tenni emberi magzatokban. És az ő tervében az is szerepelt, hogy végül találkozik az informátorával. így még jobb. Ha Francesca Downs ez az illető, akkor őt is kivégzi. Beállította magának az ébresztőórát reggel hatra, és mély, álomtalan alvásba zuhant. 18. fejezet Június 29. péntek reggel 8 óra 00 perc Intenzív osztály Dr. Suliivan, már megjött a mentő, hogy átszállítsák dr. Blaine intézetébe. Kathleennek nehezére esett kinyitni a szemét. Egy órája, amikor reggelit kapott vagyis a csövön át valami barna folyadékot adagoltak a gyomrába -, hol ébren volt, hol meg elnyomta az álom. - Most? Azt hittem... dr. Blaine... későbbi időpontot mondott... még nem telt le... a negyvennyolc óra... - Jók az eredményei. A rezidensek már mindent megbeszéltek az orvosokkal a reggeli viziten. Aláírták a betegszállítási engedélyt. Azt hittem, örülni fog, ha hamarabb elkerülhet innen. - Ebben... igaza van... de... - Én is önnel menjek? - kérdezte a rendőrnő, aki a reggeli műszakváltás óta volt mellette. Kissé megrázta vörös haját közben, tincsei apró lángnyelvekként táncoltak kék egyenruháján. - Azt hiszem... McKnight nyomozó... ragaszkodik ahhoz... hogy legyen mellettem... valaki... ott is... - Ezt meg kell beszélnem vele - mondta a rendőrnő. Feltette a sapkáját, aztán a nővérpulthoz ment, és felemelte a telefont. - Én pedig értesítem dr. Steele-t - mondta a nővér, és sietősen

összeszedte azt a néhány piperecikket, amelyet Kathleen az ágya mellett tarthatott. - Igen... ha nincs ellenére... Richárdnak tudnia kell róla... és szólna kérem... Jo O'Briennek is? Ő biztosan... a sürgősségin van. - És mi legyen a beleegyező nyilatkozatával? Dr. Steele szigorúan ránk parancsolt, hogy az ő tudta nélkül semmit se tegyünk önnel. Megvárjam, amíg ő is igent mond, és aláírja ön helyett a nyilatkozatot? A kérdés dühítette. - Nem... erre semmi szükség... elvégre... én vagyok a beteg... Most már én döntök... az ilyen kérdésekről... A nővér megvonta a vállát. - Részemről rendben. Ha hagyjuk elmenni a mentőt, mert dr. Steele-re várunk, nem tudom, mikor számíthatunk a következőre. Közeledik a hétvége, és ilyenkor egyre több a baleset az utakon. Kathleen a nővér segítségével aláírta a nyilatkozatot. - És mi legyen a személyes holmijával? Önnel küldjük, vagy inkább adjam oda majd dr. Steele-nek? Kathleent ez a kérdés is bosszantotta. - Küldjék velem... kérem. Miközben mindent átpakoltak a kerekes ágyra, amely rá várt - infúziót, csöveket, monitorokat -, Kathleen azon tűnődött, vajon miért bosszantja annyira, hogy minden őt érintő kérdés kapcsán Richárdot emlegetik. Kezdetben kifejezetten örült annak, hogy a férfi istápolgat-ja, de már nem érezte ennek szükségét. Most döbbent csak rá, milyen gyorsan megváltoztak Richard iránti érzései azóta, hogy eldöntötte magában... Mit is? Nem akart szakítani vele, inkább csak távolabb kerülni tőle, hogy a férfi szabadnak érezze magát, és elhagyhassa, ha akarja. Ugyan már, Kathleen, gondolta. Légy következetes! Mindig is büszke volt arra, hogy az eszére hallgatott döntéseiben hát akkor miért lenne most másképpen? Idővel nyilván megszűnnek majd Richard iránti érzései, ha egyre inkább eltávolodik tőle. így kell lennie. Felsóhajtott. Úgy érezte, bárcsak az esze diktálja ezt az érzelmi elhidegülést, a folyamat elkerülhetetlen. Mégis elszomorította a helyzet. Régebben annyira szerette Richárdot, és olyan fontos volt neki a közelsége...! A nővér felrakta a kerekes ágyra az oxigénpalackokat, és rá is szíjazta mindkettőt az ágyat szegélyező vasrúdra. - Készen vagyunk? - kérdezte a mentőápoló. - Igen, minden rendben. Reggel 8 óra 15 perc Radiológia Helló, doki - mondta a fiatalember, aki a vizsgálatokhoz használt hálóingben feküdt a hordágyon. Felkönyökölt, és hozzátette: - Ezer éve nem láttam. Richard rá sem ismert erre a jóképű, mosolygós arcra - amikor alig egy évvel ezelőtt intubálnia kellett őt, a felismerhetetlenségig eltorzultak a vonásai, és merev volt a

tekintete, olyannyira, hogy Richard el is mondott érte egy üdvözlégyet. Egykori betege most is kissé aszimmetrikusan mozgatta a száját, de ettől eltekintve tökéletesen működtek az arc- és szemizmai. A közeli pultnak támasztva pihent két botja, ami azt bizonyította, mégsem épülhetett fel teljesen. - Örülök, hogy látom - mondta Richard. Odalépett hozzá, és kezet fogott vele. A páciens szorítása fele olyan erős lehetett, mint egy átlagos férfié. Az ápolónők által a csuklójára húzott karkötőn az Ábrahám Paxton név állt. - Nem rossz, ugye? - kérdezte. - És még nem fejeztük be a terápiát. A járásom is sokat javult, bár nem olyan gyorsan, mint eleinte. Richard hitetlenkedve ingatta a fejét. - Elképesztő, milyen sokat javult az állapota, de ehhez emberfeletti munkára lehetett szüksége. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól van, amikor tegnap beszéltünk telefonon. És még egyszer szeretnék köszönetet mondani önnek azért, hogy hajlandó volt befáradni hozzánk. - Még nem volt alkalmam megköszönni azt, amit értem tettek. Ön és persze dr. Hamlin is. Jézusom, mennyire megdöbbentem, amikor hallottam, hogy megölték. És aztán azok az újságcikkek... hogy a gyilkos talán egy abortuszellenes fanatikus... és ma reggel már összefüggésbe hozták ezt az őssejtkutatással... Mégis mi folyik itt? Richard felsóhajtott. Kettesben voltak, az MRI-vizsgáló várójában, és miközben szeretett volna őszintén beszélni Paxtonnal, azt is eltökélte már magában, hogy ő nem ad táptalajt a pletykáknak. Hogy a vizsgálatot előkészítő technikusok a szomszéd helyiségben ne hallhassák, amit mond, egészen halkan válaszolt a férfinak: - Attól tartok, ezt senki sem tudhatja. De lehetséges, hogy Hamlin néhány más orvossal együtt túl korán kezdett őssejtterápiát alkalmazni egyes betegeken, mégpedig anélkül, hogy ők tudtak volna erről. - Micsoda? - Azért is kértem, hogy vesse alá magát egy vizsgálatnak, mert nem kizárt, hogy ön is ezek a betegek közé tartozik. Paxton úgy érezte, mintha gyomorszájon rúgták volna. - Most bizonyára viccel. Richard egy szót sem szólt. Várta, hogy a férfi megeméssze a hallottakat. - És mit jelent rám nézve, ha ez igaz? Talán mellékhatásai lehetnek? - Még nem tudjuk. Valójában nem kizárt, hogy az ön csodával határos gyógyulása is ennek a beavatkozásnak köszönhető. A férfi hátrahanyatlott az ágyra. Tekintetét a mennyezetre szegezte, imént még életkedvtől csillogó tekintete egyszerre merev és üres lett. - És mi van a többiekkel, akikkel ugyanezt művelhette? Náluk talán találtak már valamit? - őket is megkeresi majd a kórház, hivatalosan. Azért javasoltam, hogy magával kezdjük, mert ön az egyetlen eset, amelyet én is ismerek.

Paxton továbbra is a mennyezetet bámulta. Ugy tűnt, mintha teljesen magába zárkózna. - Akkor kezdjük - mondta úgy fél perccel később. Több mint két hete nem szívhatott friss levegőt, amely mentes a kórházi szagoktól. Azóta nem volt a szabadban, és nem érezhette a nap melegét sem a bőrén. E kettő együtt olyan érzés volt, mintha mézben fürödne, pedig csak harminc másodpercig lehetett része benne: az ápoló ennyi idő alatt ért vele a mentőautóhoz, amely a parkolóban várt rá. - Örül, hogy végre láthatja a napot, ugye? - kérdezte a rendőrnő, aki mellette haladt. - Eltalálta... Önnek mi a neve? - Carla Reid. - carla... tetszik a haja... különösen szép most... a napfényben... - Köszönöm. - A lányoméra... emlékeztet... Betolták a mentő hátuljába, felemelték az ágy fejrészét, így a hátsó kisablakon át láthatta még egy ideig a kórházat, miközben egyre távolodtak attól, észak felé, a First Avenue-n haladva. Diadalittas érzés fogta el: elhagyhatta a kórházat, már-már szabadnak érezhette magát. Az ENSZ-palota ívelt homlokzatán sorakozó, a szélben csattogó zászlók ismerős látványa csak fokozta benne a szabadság felemelő érzését. A Hetvenkettedik utcától kelet felé haladtak tovább a York Avenue-n, aztán ismét észak felé, így láthatta azokat az üzleteket és az ír sörözőket, ahová gyakran járt Lisával - bevásárlás után megittak egy-egy sört. Az emlék mosolyt csalt az arcára. Kapcsolatot teremtett a mostani énje és aközött, ami talán még lehet belőle. Istenem, mennyire hiányoztak neki az ilyen alkalmak! A Hetvenkilencedik utcánál ismét jobbra fordultak, majd megint északnak, ez alkalommal már az East End Avenue-n. Hamarosan már a Carl Schulz park fái alatt autóztak, melyek áthajoltak az út fölött. Kisgyermekeket látott játszani a park kapuin túl, néhány fiatal nő álldogált vagy üldögélt a közeli padokon, szemmel tartva csemetéiket Mennyire irigyelte őket...! A mentőautó lassított, majd balra kanyarodott. Ekkor pillanthatta meg az East River szürkésen csillogó szalagját a park túlsó végén. A Gracie Mansiont is láthatta innen az elegáns faépület a polgármester rezidenciája volt. Falairól pattogzott a sárga festék. Amikor megálltak a betegszállítás céljaira fenntartott udvaron, a mentőápoló a közelben álldogáló kollégát kérte meg, hogy segítsen kigördíteni az ágyat a kocsi hátuljából. Kathleen személyes holmiját Carla vitte utánuk egy kis táskában. Miközben a bejárati ajtóhoz tolták, láthatta a modern, fénylően fehér kőépületet hat emelet magas lehetett, egész felülete és az ablakok sötét füstüvege is csillogott. Úgy néz ki, mint egy csokoládé- és vaníliakrémmel töltött torta, gondolta Kathleen. És mintha csak úgy ledobták volna ide, annyira elütött a környező vöröstéglás épületektől, amelyek inkább vidéki családi házakra emlékeztették. Biztonságos környék, és gondosan őrzik is, gondolta, miközben az út túloldalán lévő polgármesteri

rezidencia kapuja felé pillantott, ahol kék egyenruhás rendőrök strázsáltak. Odabent az előtérben kellemes kávé- és fahéjillat fogadta. Tucatnyi kis asztal sorakozott itt, a sötétzöld-fehér vászontető alatt Mögöttük a szendvicsekkel és színes üvegekkel megrakott büfépult állt, s az egész hely sokkal inkább emlékeztette egy utcai bisztróra, mint egy kórházi kávézóra. - Egy tejeskávét kérek - mondta egy botra támaszkodó férfi a pult mögött álló nőnek, akinek ruhája ugyanolyan színekben pompázott, mint a büfé vásznai. Beütötte a rendelést a kasszába, és engedni kezdte a gőzölgő kávét a sziszegő-bugyborékoló gépből. Üldögéltek még itt néhányan, közöttük pongyolát vagy fürdőköpenyt viselők is, mások utcai ruhában - beszélgettek, kávét kortyolgattak csészéjükből, vagy a reggeli lapokat olvasgatták az asztalok mellett. Odébb néhány pamlag és kényelmes szék állt, a világítás az egész helyiségben visszafogott volt A vázákban frissen vágott virágok, néhány cserepes növény tette még otthonosabbá a látványt üde színfoltjaival. Kathleennek összefutott a nyál a szájában. A sztrók óta most először volt igazán éhes. Szívesen meginna egy kávét végre úgy, ahogyan mások - a szájával. Egy héten belül menni fog, döntötte el magában. A betegfelvételi akár egy luxusszálloda recepciója is lehetne. Ezt a helyiséget lambéria borította, a személyzet tagjai kosztümöt és öltönyt viseltek, mint az üzletemberek. Sehol egy fehér köpeny. Ám a fárasztó és hosszadalmas adatfelvétel - az édesanyja leánykori nevével kezdve - ugyanolyan procedúra volt, mint bárhol másutt. - Magára bíznám egy kis időre, ha nem gond - súgta a sofőr Carlának, amikor az adminisztrátor rögzíteni kezdte Kathleen adatait. - Iszom egy finom kávét odakint az előtérben. - Persze, menjen csak - felelte a rendőrnő. - Úgy tűnik, eltart ez még egy darabig. - Szükségem van a társadalombiztosítási számára és néhány adatra a betegbiztosításáról is - folytatta a nő, aki Kathleen adatlapját töltögette. Kathleen fejből tudta ezeket - olyan sokszor kérték már tőle, hogy mostanra mindet megjegyezte. Richard a rétegfelvételeket nézegette az átvilágítón. Nem voltak nagyobbak egy-egy igazolványképnél. Abe Paxton agyának keresztmetszeteit ábrázolták különféle szögekből, mintha felszeletelt állapotban fényképezték volna le. - Ez az a hely, ahol az előző agyvérzése volt, amellyel Hamlin megoperálta - mondta a radiológus, és egy duzzanatra mutatott az elülső lebeny alsó részén. - De nézze csak - mutatott egy sötét foltra, amely egy borsószemnél is kisebb volt. - Ha nem tudnám, hogy Hamlin eltávolította a vérző aneurizmát, akkor azt mondanám, ennek a betegnek egy másik is van... - Lehetségesnek tartja, hogy első alkalommal nem vette észre? - Nem hinném - felelte a radiológus. Elővett egy másik felvételsorozatot, és a világító képernyőre helyezte, a másik mellé. - Ezek a tavalyi műtét után készült felvételek. Hamlin mindent eltávolított, amit csak kellett.

Richard is így látta. Ezek a felvételek teljesen tiszta rétegeket mutattak. - Lehet, hogy őrültségnek tűnik, amit mondok - folytatta a radiológus -, de úgy tűnik, mintha a páciensnél még egy érrendelle-nesség alakult volna ki azóta. Ami lehetetlen. Én legalábbis sohasem hallottam még ilyesmiről. Akármi legyen is ez, egyelőre kicsi, de mindenképpen szükségünk van egy angiogramra, hogy meggyőződjünk arról, mi lehet ez a rendellenesség az érhálózatban... - Köszönöm - mondta Richard. - Hívjon fel kérem, amint elkészült vele. Futva távozott a helyiségből, ő már értette, mi történt. Lassabban, kérem - mondta Gordon Ingram - Nem tudom követni. - Az őssejtek, amelyeket Hamlin befecskendezett, a fejlődési rendellenességet hordozó sejtektől is kaptak utasításokat, nem csak a neuronoktól. Vagyis artériákat is létrehoztak az agyszövet mellett, és nyilván lemásolták azokat a szerkezeti rendellenességeket is, amelyek az első érdaganat kialakulásához vezettek. - Ez csak feltételezés. - Igen, de az őssejtekkel kapcsolatban kezdettől fogva tartottak attól a kutatók, hogy a hibákat is másolni fogják, nem? Hogyan is tudhatná bárki, hogy az emberek esetében is működik az a módszer, amely az állatkísérletekben már bevált? Éppen erre valók a kutatások. - Jó, jó. Az biztos, hogy ennek utána kell nézni. És mielőbb meg kell vizsgálni Hamlin többi páciensét is. Fogalmam sincs róla, mit tehetünk velük, ha kiderül, hogy náluk is kiújult az eredeti probléma... Ekkor megszólalt Richard új mobiltelefonja. Még nem szokta meg, ügyetlenül nyitotta fel. - Halló? - Jöjjön le a hullaházba, de azonnal - hallotta McKnight hangját. - Miért? - Csak jöjjön ide! És siessen! Megtaláltuk Edwards holttestét. - Jézusom! - Siessen, és hozzon magával néhány ügyes embert a sürgősségiről. Norris is itt van. A gyilkos alaposan megcsonkította a szerencsétlent, de úgy látom, talán még túlélheti. A helyiségben olyan érzése volt, mintha egy hűtőszekrényben lenne, amelynek úgy állították be a hőszabályozóját, hogy ne fagyassza meg, csak tartósítsa a húst. És ez mentette meg Norris életét. Vagyis azt, ami még megmaradt belőle. Testének jobb oldalát több helyütt is megcsonkította a tettes -a füle, a szemgolyója, levágott keze ott volt a feje mellett, halomba rakva, néhány ágdarabbal együtt. Újabb virgács - mint üzenet-Nem volt tapintható a pulzusa, és jelét sem lehetett látni annak, hogy még lélegzik. A bőre mintha leválni készült volna róla: olyan volt az állaga és a színe is, mint a dermedt gyurmáé. Semmiféle ingerre nem reagált - sem szavakra, sem fájdalomra. Egy laikus azt gondolta volna róla, már nincs is benne élet. Ám McKnight éles szemű megfigyelő volt, és jól sejtette: lehet még valamicske esélye

a túlélésre. Bár Norris megmaradt szeme egyenesen előremeredt, a pupillája még normális méretű volt. Noha dermedt végtagjai merevnek tűntek, McKnightnak sikerült valamelyest behajlítani őket - még nem állt be nála a hullamerevség. A teste jórészt kék foltos volt már, de alul mégsem vált egészen sötétlilává, mint a halottaké a legalsó pontokon, ahol a gravitáció miatt összegyűlik a vénás vér. Richard odahajolt a férfi mellkasa fölé, és végigaraszolt rajta a sztetoszkóppal. Norris a holttestek tárolására szolgáló, becsúsztatható acéltepsiben feküdt. Richard úgy három másodpercenként hallotta egyre gyengülő szívverését. - Gyerünk - szólt a kollégáinak. - Még nem halt meg. Egy perc sem telt belé, máris infúzióra kapcsolták, meleg fiziológiás oldatot juttattak az ereibe, monitorokat kapcsoltak a mellkasához. Richard végezte el az intubálást olyan erővel kellett kifeszítenie a férfi száját ehhez, mintha egy mélyfagyasztott csirke lábát akarná mozgatni. A laringoszkóp világító végével húzta félre az útból Norris nyelvét, hogy lássa a V alakú hangszalagokat. A tubus be is ment egy darabig, de aztán majdnem kiszaladt a férfi légcsövén vágott nyíláson át. - A testhőmérséklete 18 °C - kiáltotta az egyik nővér, miután megnézte a férfi végbelébe dugott hőmérőt. A szakirodalom szerint 15 °C volt a legalacsonyabb testhőmérséklet, amelyet még túl lehet élni. Miközben kigurították a hullaházból, és a lifthez siettek vele, váltottak még néhány szót a patológusokkal, de Richárdnak és csapatának túl sok dolga volt az áldozattal életben kellett tartaniuk valahogyan, amíg gépre kapcsolhatják, és ez sokkal fontosabb volt, mint az, hogy tájékoztassák az itteni gyakornokokat. - Melegítsék az oxigént negyvenöt fokra... - Óránként legfeljebb másfél fokkal szabad emelni a testhőmérsékletét. Az a legfontosabb, hogy fokozatosan csinálják. Odafent már ne tegyenek rá meleg takarót, különben kitágulnak a perifériás erek, és sokkot kap... - Ne dolgoztassák feleslegesen a szívét, ne is tegyenek be neki centrális katétert. Ilyen hőmérsékleten a szívizom a legkisebb ingerre is fibrillálhat, és akkor órákon át pumpálhatjuk a mellkasát... Becsukódott előttük a liftajtó. Máris elment? - kérdezte Richard elképedve. - Igen, korábban küldték érte a mentőautót. Hagytam önnek üzenetet a sürgősségin. - De én azt kértem, személyesen értesítsenek. - Dr. Suliivan sajnos felülbírálta a kérését. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő írja alá a beleegyező nyilatkozatot. Nem is csodálkozhat ezen, doktor úr, hiszen szépen gyógyul, és már senkitől sem akar függeni. Richard dermedten hallgatta. - Kathleen jól van - szólt közbe McKnight, miután letette a telefont - jelenleg is ott van mellette az egyik emberem. Egész idő alatt vigyázott rá a mentő hátuljában, és most már a betegfelvételen vannak Odarendeltem néhány járőrautót, hogy biztosítsák a környéket,

de amíg ők oda nem érnek, a polgármester házát őrző kollégák is szemmel tartják a bejáratot. Én inkább amiatt aggódom, ami itt történhet még. Gondoljon csak bele, hogy ez a gazember jóformán a szemünk láttára cselekszik Maga szerint mikor tud majd beszélni Norris? Hüvelykujjával az ágy felé mutatott, amelyet rezidensek vettek körül. - Még abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán életben marad. De nyilván napokba telik, mire bármit is mondhat nekünk. - A fenébe! Hogy a pokolba történhetett ez meg? Két létszámfölötti tetem a hullaházban. Az egyik, akit lefejeztek, már több mint egy napja ott van, és senki sem veszi észre? - Túlterheltek a patológusok. Annyira, hogy azt kell mondjam, szerencsénk, hogy nem csak valamikor a jövő héten nyitották ki ezt a két hűtőt. - Jézusom, ez a hely rémesebb, mint a rendőrőrs! De mostantól fogva olyan szigorú lesz itt a rendőri őrizet, hogy észrevétlenül még egy csótány se juthat be vagy ki az épületből. Máris ott vannak az embereink az összes bejáratnál és kijáratnál. Nem érdekel, hány rendőrre van még szükség. És ismét tűvé tesszük az egész épületet, hátha szerencsénk lesz, és még itt találjuk a gazembert. - Tényleg bízik ebben? - Nem, sajnos, nem... - Na és mi van Blaine-nel vagy Downssszal? - utasítottam az embereimet, hogy kerítsék elő Downst, és hozzák ide. Meglátjuk, hogyan reagál arra, ha ilyen állapotban kell látnia a pasiját. Én magam fogom vallatóra őt, és nem ígérem, hogy kesztyűs kézzel bánok majd vele... - És Blaine? - Amint végeztünk Downsszal, együtt keressük meg Blaine-t. - Nem akarom, hogy Kathleen ott legyen... - Doki, akárhová akarja vitetni őt, mi gondoskodunk a védelméről... Ha Kathleen legalább hajlandó lenne végighallgatni, gondolta Richard. Már cseppet sem bízott abban, hogy képes befolyásolni Kathleen döntéseit, és abban sem hitt, hogy a rendőrök meg tudnák védeni őt bármitől is. - Egy eredményt mégis csak sikerült elkönyvelnünk ma - folytatta McKnight. Szerencsénk van, nyomára akadtunk ennek a gazembernek. A fantomkép alapján felismerte a korábbi főbérlője. Felhívott bennünket, és elmondta, hogy a Fickó a Canal Streeten bérelt egy szobát, de szerda reggel óta eltűnt. A szomszédok még látták, amikor berakta a számítógépét egy furgonba. Valószínűleg azután történt ez, hogy magát megtámadta a kórházban, illetve még az előtt, hogy elhelyezte a bombát a házában. - Vagyis eltűnt. - Vannak ujjlenyomataink tőle. Teljesek. Eddig még csak részleges ujjlenyomataink voltak tőle, amikor elszakadt rajta a kesztyű. Már felvettük a kapcsolatot az FBI-jal, és megtalálták a nyilvántartásukban. Richárdban feléledt a remény. - Igazán?

- Igen. Megegyeznek azokkal az ujjlenyomatokkal, amelyeket néhány évvel ezelőtt Rochesterben egy szállodai szobában találtak, ahol egy merénylő fegyverrel próbálta távoltartani a rendőröket, aztán öngyilkos lett. Ez akkoriban történt, amikor meggyilkoltak a városban egy nőgyógyászt. Meséltem magának róla. Erről a merényletről már gyanítottuk, hogy köze van az Úr légiójához. Viszont sohasem sikerült rábizonyítani az öngyilkos fickóra a lövöldözést. A kollégák gyanították, hogy volt egy tettestársa, mert más ujjlenyomatokat is találtak. Égnek a vágytól, hogy végre megtalálják az illetőt. - A nevét is tudja már? - Rob Lowe néven mutatkozott be a főbérlőjének. Annak a fickónak, aki Rochesterben kinyírta magát, priusza volt, mert rendszeresen verte a feleségét, őt Bobby Nappinnek hívták, és családi erőszak miatt többször is meggyűlt már a baja a hatóságokkal. Az akkori felesége eltűnt már vagy tíz évvel ezelőtt. De volt egy fia, akiről a szomszédok azt mondták, kiköpött az apja. Az FBI szerint lehet, hogy ő volt ez a bizonyos második férfi. - A fenébe is! - És ez még nem minden! A „Lowe" nevet beütöttük a kórházi adatbázis keresőprogramjába, de nem jártunk eredménnyel. Ám amikor beírtuk a Nappin nevet, találtunk valami nagyon hasonlót. A kórházi alkalmazottak nyilvántartásában szerepelt egy Robert Napé, aki a patológián dolgozott a boncmester asszisztenseként, aztán néhány évvel ezelőtt a meddőségi intézetbe került műtőssegédnek. Hivatalos megrovásban részesítették, miután röpiratokat osztogatott az élethez való jogról, és zaklatta a pácienseket, hogy ne engedjék elpusztítani a feleslegessé vált, beültetésre nem kerülő embriókat Pár héttel később egy éjjel azon kapták, hogy megpróbálta ellopni a lefagyasztott magzatokat, és Edwards azonnal kirúgta. A kórház jelenlegi dolgozói közül többen is felismerték, de akkoriban még hosszú haja és szakálla volt Amikor a grafikusunk ennek megfelelően átalakította a fantomképet, amelyet dr. Suliivan személyleírása alapján készítettünk, mindannyian megerősítették, hogy Robert Napé az. Odasétált a járműhöz, levette a korábban ellopott mentőskabátot, kiemelte az összecsukható tolókocsit a sofőrülés mögül, kinyitotta és elindult vele a rehabilitációs központba. Ha valaki alaposabban szemügyre vette volna, talán észreveszi az ülés fémlapjának aljára ragasztott csőbombát, de ő pontosan tudta: ennek a nullával egyenlő az esélye, főleg egy ilyen helyen. Persze egyetlen páciens sem figyelt fel rá, amikor elhaladt mellettük az előtérben. Maga mögött hagyta a BETEGFELVÉTEL feliratú ajtót, és egyenesen a titkárságra sietett. - Segíthetek önnek valamiben, uram? - kérdezte a titkárnő, aki göndör fekete fürtjeivel, fényes, pirosra rúzsozott szájával Cherre emlékeztette. - Az irodájában találom most dr. Blaine-t? - kérdezte. - Igen, de épp egy beteget vár.

- Ifjabb Robert Nappint, ugye? Még egy órája sincs, hogy időpontot kért ide telefonon. Csak egy gyors megbeszélés, érvelt Mr. Nappinként bemutatkozva, aki egymillió dolláros alapítványt szeretne felajánlani dr. Blaine-nek, de nagyon siet - a Bahamákra készül -, és mindig is hirtelen ötlettől vezérelve szokott jótékonykodni... A titkárnő bájos arca meglepődöttségről árulkodott. - Igen, de úgy tudom... - Én a sofőrje vagyok. Mr. Nappin nagyon hiú ember, és ezért a maga lábán akart idejönni. Az ápolónője elkíséri, és már elindultak ide, de szüksége lesz a tolókocsijára, amint megérkezik, és velem küldette előre. Betehetnénk addig is dr. Blaine irodájába? Mr. Nappin nagyon fontosnak tartja az első benyomást, és ragaszkodik ahhoz, hogy a saját lábán mehessen be dr. Blaine-hez, és állva üdvözölhesse őt. - Azt hiszem, nincs akadálya - mondta a titkárnő. - De előbb megkérdezem dr. Blainet. Felállt, a főnöknője ajtajához ment, bekopogtatott rajta, majd bedugta a fejét. - Mr. Nappin sofőrje van itt, és szeretné itt hagyni az úr tolókocsiját az irodájában. Mr. Nappin a saját lábán szeretne bejönni ide, és úgy üdvözölni önt. Látni nem láthatta dr. Blaine-t, de hallotta mélyről jövő, jóízű kacagását. - Édesem, ha egymillió dollárt hoz a konyhánkra, engem az sem érdekel, ha fél lábon szökdécsel be ide. A tolókocsit ezzel odagurította a titkárnő elé. Miután így a gondjaira bízta, sarkon fordult, hogy távozzon. Az ajtóhoz érve a válla fölött még hátrapillantott, és megvárta, hogy a titkárnő áttolja a kocsit a főnöke irodájába. Gyorsította lépteit, aztán a zsebébe nyúlt, és megfogta a távirányítót. Amint biztonságos távolságban érezhette magát a folyosón, megnyomta a gombot. Elég nagy zajjal járt a robbanás. Arra emlékeztette, mint amikor kerozinba mártott rongybábu lobban lángra. Bár már két helyiség választotta el a detonáció helyszínétől, így is a padlóra vetette a robbanás ereje. Potyogtak a fejére a csempék és a lámpák. Leporolta a fejéről a vakolatot, gondosan ügyelve arra, hogy el ne mozduljon a parókája. Ekkor vette észre, hogy véres a tenyere. Pár másodperc múlva néhányan elfutottak mellette, a robbanás irányába tartva. Az egyikük, egy nő megállt, hogy segítsen neki talpra állni. Közben mondott is valamit, de neki a légnyomástól bedugult a füle, és a hangja ezért egészen távolinak hatott. Intett neki, hogy jól van, és tovább botorkált a betegfelvétel felé. Átmeneti süketsége hamarosan elmúlt, és most már csak csengett a füle. így is tisztán hallotta azonban a sikolyokat a háta mögött. Megtalálták a halottakat, gondolta. A két nő aligha élhette túl ezt a robbanást. Már látta a rendőrnőt: Suliivan tolóágya előtt állt, a betegnek háttal. Kezét a fegyverén tartotta, és látszott rajta, hogy teljesen összezavarodott. Nem tudta, mitévő legyen. Kathleen Suliivan tekintetében azonban nyoma sem volt bizonytalanságnak Zöld szeme egyenesen őrá szegeződött, mint egy irányí-

tott lövedék. Egyik kezével csapkodni próbált, hogy magára vonja a rendőrnő figyelmét, a másikat a torkához kapta, hogy beszélni tudjon. Felismert, gondolta a férfi. - Siessen már, hölgyem! Rendőrre van szükség odabent - kiáltott a rendőrnőre. - Nem hagyhatom magára dr. Sullivant - felelte az, túlkiabálva a zajt. Továbbra is Suliivan előtt állt, aki hiába próbálkozott, a rendőrnő nem láthatta heves gesztikulálását és a hangját sem hallotta meg. - Mi történt? - Azt hiszem, gázrobbanás. Mindenki pánikban van. Menjen, szükség van rendőri intézkedésre! - azzal megragadta a nő könyökét, és magával húzta egy darabon. - Ne aggódjon, majd én biztonságos helyre viszem dr. Sullivant. - Vérzik a feje - állapította meg a rendőrnő. - Katonadolog. Menjen csak. A rendőrnő pedig futólépésben elindult abba az irányba, amerről a férfi érkezett az imént. - Majd a mentőnél találkozunk - kiáltotta hátra a válla fölött -, amint megérkezik a segítség. Szóljon valakinek, hívják fel a 911-et! A férfi most ismét Sullivanre Figyelt, aki a hordágy keretébe kapaszkodott, s azt rángatva próbált zajt csapni. Szerencsére hiába kiabált - túl nagy volt a felfordulás ahhoz, hogy gyönge hangját bárki is meghallhassa. Odalépett a kerekes ágy fejrészéhez, és azt maga előtt tolva gyorsan haladt a kijárat felé. A nő behajlította és megpróbálta felemelni a lábát, aztán a karjával próbált felé kaszálni, őszintén meglepte, milyen sokat javult a mozgása az utóbbi néhány napban, ám az ujjai gyöngék voltak, mint a fűszálak, és épp csak súrolták a karját. Az épületből kifelé siető emberek közül senki sem törődött velük. Volt, aki mankóval, mások tolókocsival menekültek. És Suliivan az épp ekkor érkező egyenruhás rendőrök figyelmét sem tudta felhívni magára. Amint odaért vele a mentőautó hátuljához, előkapta a mellényzsebéből a fecskendőt, beledöfte az infúzió csövébe, és lassan belefecskendezte a tartalmát. Megvárta, míg lecsukódik a nő szeme, végtagjai pedig elernyednek. Midazolam volt benne, nem pedig kálium, és különben sem adott volna be neki halálos adagot. Szüksége van még a nőre a nagy fináléhoz: csalinak ahhoz, hogy elkapja Steele-t. Bekapcsolta a szirénát és a villogót is, így akadálytalanul haladhatott az épület előtt gyülekező kék-fehér rendőrautók között. Amikor az East End Avenue-ra fordulva dél felé tartott, a szemközti sávban már egymást követték a szirénázó tűzoltóautók. Néhány perc múlva beállt a Lexington és a Harminchetedik utca sarkán lévő Mount Steven Kórház előtt parkoló mentőautók sorába. A járművüknek támaszkodó, kávét iszogató, hívásra váró sofőrök közül senki sem figyelt fel rá különösebben, amikor kiszállt, és kinyitotta a kocsi hátulját. - Uramisten, teljesen ki van ütve - állapította meg az egyik, aki odasietett, hogy segítsen neki kigördíteni az ágyat. Kissé talán túlságosan alaposan vette szemügyre Suliivan mozdulatlan alakját közben.

- A New York City Kórházból hozom. Tüdőgyulladása van, a re-zisztens fajtából, úgyhogy inkább ne jöjjön közel hozzá. - Jézusom - mondta az, és gyorsan hátrébb lépett. - Miért nem mondta rögtön? - Mert nem kérdezte - vágta rá, és máris a bejárati ajtóhoz tolta az ágyat. Odabent a földszinti folyosón haladt vele tovább, cikcakkban, a Hatvanhetedik utcára nyíló kijárat irányába. Már látta a furgont, amelyről leírást kapott az informátorától. Amint közeledett a járműhöz, kiszállt belőle a sofőr. Nem az volt, akire számított, de ebben is látott logikát. Sőt - nagyon is logikus volt. Betolták a nőt a furgon hátuljába, aztán elhajtottak. Mintha a város minden pontján szirénáztak volna ekkor a városban, s ezek hangja eggyé olvadt volna az East Side fölött. Jo O'Brien kopogtatás nélkül rontott be Richard irodájába. - Richard, riasztást kaptunk. Adele Blaine intézetéből hoznak ide egy sebesültet. Nemrég bomba robbant ott Ugyanolyan szöges fajta... - Micsoda?! - Richard úgy érezte, máris a torkában dobog a szíve. - Nem dr. Sullivanről van szó... Blaine már halott. A titkárnőjét fogják ideszállítani. Volt még pulzusa, amikor a mentősök megtalálták, de más jót nemigen lehet mondani róla. - Jézusom! És mi van Kathleennel? - Richard felpattant a székéből, és máris az ajtó előtt állt. - Azonnal odamegyek! - úgy tudom, nincs több sérült - felelte O'Brien. Egyik kezével megfogta Richard vállát, aki máris futásnak eredt volna. - Gondolom, már elindultak vele vissza ide. Az intézetből az összes beteget oda szállítják most, ahonnan továbbutalták őket hozzájuk, jobb lesz, ha itt marad, főnök, és megpróbál segíteni azon az áldozaton, akivel mindjárt megérkeznek a mentősök. Azt mondták, inkább ide hozzák, pedig több kórház is van a közelben. Vagyis úgy látják, ha nem a város legjobb traumatológusai veszik kezelésbe, a sérültnek nincs esélye a túlélésre. Előbb mindenképpen tudni akarta, biztonságban van-e Kathleen. - Hívja fel McKnightot! Kérje meg, hogy keresse rádión a rendőrnőt, akire Kathleent bízta, és szóljon vissza nekem, hogy minden rendben van-e. Elindult a reanimációs szoba felé. Már idehallatszott a szirénaszó. Olyan fájdalmas volt, mint egy megpendített hegedűhúr hangja. Richard döbbenten nézte a szegek által szétroncsolt arcot, és azon tűnődött, vajon milyen lehetett a bombarobbanás előtt ez a fiatal nő. A homlokától egészen a melléig gyakorlatilag cafatokban lógott róla a bőre. De a legrosszabb az volt, ami az arcával és a szemével történt Azt sem tudta volna megmondani, milyen színű lehetett az írisze. Valószínűleg lehajolhatott, amikor felrobbant a bomba - esetleg épp azt nézte meg közelebbről, hogy mi lehet az. Az alteste sem volt sértetlen, de a sérülései itt közel sem voltak olyan súlyosak. Ránézésre a hajas fejbőrrel sem volt semmi gond - a sűrű

fekete fürtök úgy terültek szét a párnán, mintha mi sem történt volna. Ámde amikor megérintette, kesztyűbe bújtatott ujjai között széthullottak, mint a finom pernye. És az égett hús átható szagát semmi sem nyomhatta volna el. Volt még pulzusa, mint ahogy Jo is mondta, de már elkéstek. Hiába próbálkoztak intubálással, különféle katéterekkel, a légutak megtisztításával, a szíve már az utolsókat verte, mire ideértek vele. Utolsó lehetőségként még felnyitották a mellkasát, hátha a szívmasszázzsal Richárdnak sikerül még visszahozni őt az életbe. Hiába. Most már a fiatal nő szüleit várta. Ezeket a perceket rendszerint azzal töltötte, hogy előkészítette a holttesteket a boncolásra. Eltávolította belőle a csöveket, tubusokat, kiálló eszközöket, hogy letakarhassák egy lepedővel. „Szalonképessé tenni az elhunytat - úgy, hogy a hozzátartozók megtekinthessék" -ezt írták az ilyenkor kötelező teendőkről az egyetemi tankönyvek. Mit jelent a szalonképesség ebben az esetben?, gondolta Richard, és szinte remegett a dühtől. Obszcén volt, amit elkövettek a fiatal nő ellen. Borzalmas. Undorító. A legrosszabb, hogy még csak nem is baleset áldozata lett - egy „ügy" nevében, szántszándékkal tette ezt vele valaki. - Dr. Steele... megérkeztek - mondta O'Brien, miután bedugta fejét a reanimációs szoba ajtajának résén. Steele azonban nem mozdult. - Most nem fog menni, Jo... Képtelen vagyok rá. - Meg kell tennie, és meg is fogja tenni. Már bekísértem őket az irodájába. - Sikerült elérnie McKnightot? - Igen. Épp útban volt oda. Megerősítette, hogy csak két sérültje van a támadásnak, és azt is, hogy az összes beteget visszaszállítják az eredeti helyükre, ahogy mondtam önnek. De keresni fogja majd önt az irodai számán. Richard egy utolsó pillantást vetett a holttestre, azután kiment a folyosóra, és megpróbált felkészülni arra, mit mondjon majd a fiatal nő szüleinek. Vett egy mély levegőt, és tudatosan jegelte" a lelkét - kiűzte magából az érzéseket, ahogy szokta ilyenkor. Érezte, eljön az a nap, amikor már nincs visszaút - az ember nem tudja újra meg újra le-vedleni az érzéseit, mint a kígyó a bőrét. Egy idő múlva érzéketlenné válik. Mindegy, hogy ezt depressziónak vagy kiégésnek nevezzük - a lényeg, hogy az illető sohasem lesz már a régi. Még akkor sem, ha mások nem veszik észre rajta ezt a mélyreható változást. Ezt csak az ember házastársának, a szeretőjének vagy a gyerekeinek tűnhet fel - az üres tekintet, a hallgatagság, az, hogy a napfény helyett inkább a sötétbe vágyik. Egyszer, amikor a legmélyebbre merült a fájdalomban, a gyászban, csak kínkeservesen sikerült kijönnie belőle. Most már viszonylag ritkán esett vissza, de érezte, nem lehet olyan szerencsés, hogy sértetlenül megússza mindazt a borzalmat, amellyel a sürgősségin találkozik. Az olyan pillanatok, mint ez a mostani, éppen erre a veszélyre figyelmeztették.

Richard úgy fél órával később lépett ki az irodájából, és a gyászoló párt Jo gondjaira bízta, aki átölelte őket Nekitámaszkodott az ajtófélfának, úgy figyelte őket, amint tovább ballagnak a kijárat felé. Életük visszavonhatatlanul megtört ezzel a veszteséggel. Richardmost az eddiginél is nagyobb hálát érzett - Isten segített neki abban, hogy ne kelljen hasonló veszteséggel szembesülnie, mint ezeknek a szülőknek. Amikor megfordult, látta, hogy McKnight ott áll a folyosó falánál, és őt várja. Nagyot dobbant a szíve, amikor felismerte a nyomozó tekintetében a félelmet, és kis híján meg is szűnt dobogni, amikor a férfi azt mondta neki: - Azt hiszem, jobban tenné, ha leülne. 19. fejezet Több fázisban ébredezett. És mindegyik állomás fájdalommal járt. Először az ismerős hideg fejfájás tört rá, a nyugtatók miatt. Azután perzselő zsibbadtságot érzett a végtagjaiban. Jézusom, még egy agyvérzés... Uramisten, meg se tudok mozdulni! Amikor kinyitotta a szemét, teljes sötétség vette körül. Aztán némi megkönnyebbülést érzett. Mégsem bénult meg -csak lekötözték, de már nem a mentőautóban feküdt. Most is valamilyen jármű belsejében volt pedig: érezte, amint kanyarodnak, lassítanak, majd gyorsítanak. És a forgalom zaja is beszűrődött odakint-ről. Ennek alapján úgy gondolta, még mindig a városban lehetnek. Két férfi beszélgetett a feje fölött. A hallása kifinomult volt, mint mindig, de hiába fülelt, nem sikerült kivennie, miről van szó. A támadója hangját, mely magasabb volt, határozottan meg tudta különböztetni egy másik, mélyebbtől, amely ismerősnek tűnt sajátos a tempója, a ritmusa is. Akit most hallott, hasonlóan rövid, szaggatott mondatfoszlányokat mondott, ahogy ő maga szokott beszélni. Egyszerre csak megálltak. Hallotta, hogy csukódik az egyik oldalsó ajtó. Valaki kiszállt. Aztán megint nekilódult a jármű. Miért nem végeznek vele most rögtön? Azért fohászkodott, hogy ne olyan sorsot szánjanak neki, mint Lockmannek. Ne, csak azt ne! Adjanak be egy injekciót Az olyan tiszta és egyszerű... Tegyenek velem bármit, csak ne daraboljanak fel... Ha ez a fickó ugyanolyan könyörtelen a nőkkel, és annyira gyűlöli őket, mint az Úr légiójában szolgáló társai, akkor semmi esélye. Talán még ki is használhatná a férfi gyűlöletét Könyöröghetne neki, hogy ölje meg őt. Meggyőzhetné arról, hogy azzal bizonyíthatja a leginkább az erejét, ha akkor veszi el az életét, amikor teljesen eszméleténél van - nem pedig akkor, amikor amúgy is szinte félholt a fájdalom miatt. Micsoda kilátások! A jármű - furgonféleség lehetett - lassított, azután meg is állt A férfi a sofőrfülkében maradt. Kathleen gyerekek nevetését hallotta odakintről, aztán beszélgetés foszlányait -

járókelők sétáltak, alig egy méterre tőle. Mégsem kiálthatott segítségért. A torkából csak szánalmas nyö-szörgés tört elő. Megölték őt! Micsoda pancserek! Hagyták, hogy az a szörnyeteg elrabolja őt, ráadásul épp az orruk elől! Ez pont olyan, mintha megölte volna! - Richard, kérem... - próbálkozott McKnight. - Ezzel semmire se megyünk... - Látni akarja, mire képes ez a szörnyeteg? Jöjjön csak! Itt van a legújabb áldozata a szomszéd helyiségben. Richard őrjöngött, és körbe-körbe járt az irodájában. A nyomozó csak állt az ajtó előtt, és hallgatott. Richard most megtorpant, közvetlenül előtte. - Mondjon már valamit, a francba! Vagy másra nem képes, mint hogy elállja az utamat? Mitől fél? Attól, hogy nekivágok a világnak, és én magam keresem meg őt? Menjen már az utamból! Ezt még én is jobban csinálom, mint maguk... - Kathleen fényképét a számítógép-hálózaton keresztül eljuttattuk a város valamennyi járőrének. Minden egységet mozgósítottunk, a tévé- és rádióállomások ezekben a pillanatokban teszik közzé a felhívásunkat, bemondják a lopott mentőautó adatait, és arra kérik az embereket, hívják a 911-et, ha dr. Sullivanre ismernek... - Megtalálta Downst? McKnight habozott és nyelt egyet nagy nehezen, mintha teljesen kiszáradt volna a szája. - Nem egészen... - Nem egészen?! De hiszen valószínűleg ő az egyetlen, aki elvezethet bennünket ehhez a fickóhoz! - Sehol sem találjuk. A portás az apartmanházban, ahol lakik, azt mondta, ma reggel látta őt elmenni egy bőrönddel... Richard úgy érezte, mindjárt megfullad. - Engedjen ki innen végre! - követelte, és a tagbaszakadt nyomozónak ugrott. - Ki akarok menni... A nyomozó megragadta Richard felkarját, olyan erővel tartotta, mintha satuba fogta volna. - Doki, itt kell maradnia, hátha a fickó telefonál. - Nálam van a mobiltelefon. - Ezenkívül semmit sem tehet. - Dehogynem! - Például mit? Azt, hogy mielőbb megszabadulok magától, gondolta Richard. Abban reménykedett, ha a gyilkos telefonál, egyedül találkozhat vele. Hátha hajlandó visszaadni Kathleent érte cserébe. Csak egy zsaru se legyen a közelében, mert akkor megint elszúrnak valamit. Ehelyett azonban azt mondta: - Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy megőrülök, ha továbbra is a négy fal közé zárva kell maradnom. Muszáj járnom egyet, hogy kiszellőztessem a fejemet. Egyedül. Úgyhogy engedjen el végre, és álljon félre az utamból! A tagbaszakadt férfi gyanakvóan hallgatta.

- Könyörgöm, doki, nehogy megint valami őrültségre adja a fejét! Tudom, milyen dühös most ránk, és a jóisten a megmondhatója, hogy alapos oka is van erre. De még mindig az a legjobb megoldás, ha összefog velünk, és nem a saját szakállára kezd dolgozni. Richard a legszívesebben üvöltött volna már. - Csak egy kis időt szeretnék, nyomozó, hogy egyedül lehessek! McKnight elengedte ugyan a karját, de nem tágított az útból. - Nézze, McKnight, nem tarthat itt engem erőszakkal... Kopogtattak, ezért nem fejezhette be a mondatot. Gordon Ingram dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón. - ó, bocsásson meg, Richard! Nem akartam zavarni... de ugye nem igaz, amit Kathleenről hallottam? - Gordon, szeretnék járni egyet, hogy kiszellőzzön a fejem, és nagyra értékelném a társaságát - felelte Richard, de közben egy pillanatra se vette le a szemét McKnightról. A nyomozó megvonta a vállát, aztán ellépett az útból. - Tudja a számomat. Ingram értetlenül nézett előbb McKnightra, majd Richárdra, mert érezte a feszültséget közöttük. - Sajnos mostanában már nemigen gyalogolok - mondta. - De szívesen meghívom önt egy kólára, ha ez segít. - Menjünk - mondta Richard. Richard elmondta a tervét lngramnek. Igenis felajánlkozik Kath-leen helyett, ha a gyilkos jelentkezik. Ingram figyelmesen végighallgatta, de nem fűzött hozzá megjegyzést. A telefon akkor szólalt meg, amikor már a második pohár szódavizet is megitták. - Steele? Azonnal ráismert a magas, éneklő hangra. - ide hallgasson, ha csak egy ujjal is bántani meri őt, a pokolra küldöm... - Menjen egy ablakhoz, a kórház utcai frontjához, aztán hívjon vissza. Ha nem jelentkezik harminc másodpercen belül, vagy meglátok egy zsarut, megnyomom a gombot, megértette? - De hol...? A vonal már megszakadt. Richardekkor nézte meg a kijelzőt. A saját régi mobilszáma jelent meg rajta. - Jöjjön! - kiáltotta Ingramnek, és futva távozott a kávézóból. Nekivágott a lépcsőnek, a legközelebbi ablak felé. A Harmincharmadik utcára lehetett látni innen. Remegett a keze, miközben felhívta a számot, és egyre csak az utcát pásztázta. Öt emelettel lejjebb autók parkoltak az utca túloldalán, a Second Avenue felőli részében. Egy közönséges furgont látott ott, amelyet szállításra szoktak használni -nem volt ablaka, és nem volt rajta semmiféle felirat. Látta, hogy a férfi, aki a kocsi hátsó lökhárítójának támaszkodva áll, a füléhez emeli a telefont. Sötét, göndör haja volt és bajusza. Hiszen ez az a riporter, akivel Norris távozott a sajtótájékoztatóról!, döbbent rá Richard. Meghökkenve látta, milyen jól tudta álcázni széles arcát, amelyet a

fantomképről ismert. - Lát engem? - kérdezte a vékony, magas hang. - Igen. - Akkor idenézzen! - kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és bemászott. Néhány másodperc múlva Richard már látta a kerekes ágy végét. - Adom őt - mondta Kathleen elrablója. Richard hallotta Kathleen légzését, még mielőtt megszólalt volna. - Richard... ne hallgass rá... kényszerítsd arra... hogy terítse ki... a kártyáit... Szeresd a gyerekeket... helyettem is... - Ennyi, Steele... Mostantól számítva negyvenöt másodperce van arra, hogy lejöjjön ide. Nincs más dolga, mint beülni a nője mellé, és várni. Itt leszek ötven méteren belül, úgyhogy látni fogom, mit csinál. Ha egy másodpercet is késik, vagy valamilyen trükkel próbálkozik, felrobbantom a nőt. - Ne... várjon... Ismét megszakadt a vonal. Látta, hogy a göndör hajú férfi kiugrik a kocsi hátuljából, becsukja azt, és odébbáll. Megfordult vele a világ. Nincs ideje szólni sem McKnightnak, sem bárki másnak. Elindult lefelé a lépcsőn, és közben számolta a másodperceket. - Richard! - kiáltott utána Ingram, aki ekkor ért a lépcső végéhez. - Hová megy? - Kathleenhez - kiáltotta vissza a válla fölött, de nem lassított. -Azonnal le kell mennem hozzá. Odalent van egy kocsiban, amelyben bombát helyeztek el. Mondja el McKnightnak, mi történt! Talán még tehetnek valamit. De vigyázzanak, a fickó figyel bennünket, úgyhogy kerüljék a feltűnést! - Micsoda?! - Tegye, amit kértem! És már futott is lefelé, a földszintre. Úgy saccolta, még egy fél perce lehet hátra. Ebből tíz másodperc telt el, mire a bejárati ajtóhoz ért. Három másodperc alatt jutott át a Harmincharmadik utca túloldalára. Sehol sem látta a merénylőt. Futott tovább, lobogó fehér köpenyben, és újabb tizenöt másodperc múlva már a furgonhoz ért. Perzselt a légcsöve a félelemtől. Attól tartott, hogy abban a pillanatban felrobban a bomba, amint odaér, és hogy ez az egész csak trükk volt a fickótól, hogy idecsalja. A sofőr felőli oldalról közelítette meg a furgont Még semmi sem történt. Egy nő gyerekkocsit tolva haladt el mellette a First Avenue felé, de rajta kívül egy lelket sem látott. A háta mögött azonban folyamatosan hömpölyögtek az autók. Ha tétovázik, a merénylő biztosan felrobbantja a bombát, és ezzel halálra ítél autósokat, vétlen járókelőket. Azon kapta magát, hogy hideg, rutinos szakmai logikával gondolkodik, óvatosan kinyitotta a hátsó ajtót. Kathleen szemét pillantotta meg először. Most sem következett be a robbanás. Richard bemászott a kocsi hátuljába.

Még mindig semmi. Amikor benézett az ágy alá, négy szürke csövet látott, amelyet fölragasztottak rá legalább öt centi szélesek és vagy egy méter hosszúak... Négyszer annyi robbanóanyag lehet bennük, mint a házában elhelyezett bombában volt Az első gondolata az volt, felkapja Kathleent, és megpróbál elfutni vele, hátha még megúszhatják élve. Lelki szemei előtt megjelent a legutóbbi áldozat - a cafatokban lógó bőr, a pernyévé lett fekete hajvégül úgy döntött, marad, és magukra csukja az ajtót, ahogy az utasítás szólt. Bezárkózott Kathleennel a sötétbe. - Minden rendben lesz - mondta. - Már elindult a segítség. Néhány másodperccel később egy kulcs fordult a zárban. A fickó rájuk zárta a kocsit. Valaki beszállt előre, a sofőrfülkébe. Életre kelt a motor, és már el is indultak. Richard tapogatózni kezdett a sötétben, és odaült a hordágy mellé. - A rendőrök tudják, hogy itt vagyunk - suttogta. Megtalálta Kathleen egyik karját, és nekilátott, hogy kioldja a szíjat, amely az ágyhoz rögzítette. - Te őrült! - mondta Kathleen, amikor már a torkához emelhette a kezét, és megszólalhatott. - Most már... mindketten meghalunk. - Dehogy. Kitalálunk valamit. - Mégis mit? Erre nem volt válasza. Ahelyett, hogy kihasználta volna az időt, és kiötlött volna egy valamirevaló tervet, ő McKnighttal vitatkozott. Idióta! Hamarosan sikerült leszednie a ragasztószalagot, és szabaddá tennie Kathleen másik karját is. Most már csak a lába van hátra... A furgon balra kanyarodott, aztán jobbra - cikcakkban haladtak, így időről időre elveszítette az egyensúlyát. Valószínűleg azért döntött így a sofőr, hogy lerázza potenciális üldözőiket. Richard abban reménykedett, hogy McKnight mozgósított egy rendőrségi helikoptert. Már Kathleen bokáját is kiszabadította, amikor a kocsi lassított, majd megállt velük. És ebben a pillanatban megcsörrent Richard telefonja. Amint benyomta a gombot, hogy fogadja a hívást, az ismerős hang ezt mondta: - Ha bármilyen trükkel próbálkozik, kiszállok, elfutok tizenöt méternyire és megnyomom a gombot. Megértette? - Igen... kérem, ne tegye... - Ez arra is vonatkozik, ha megpróbálná felhívni a zsarukat. Senkivel se beszéljen! Ez a vonal most csak a kettőnké! Várjunk csak, gondolta Richard. A mobiltelefonokat le tudják hallgatni. McKnight talán már rájuk is állított valakit. - Hová megyünk? - kérdezte szinte követelőző hangon. Rá kell vennie a gyilkost, hogy beszéljen, hátha a rendőröknek sikerül bemérniük, hol vannak, vagy a fickó mond valamit, aminek alapján ő maga következtethet erre. - Gondolom, így is, úgy is

végezni akar velünk. Eddig sem érdekelte, hogy hol robban fel a bombája. Émelyítő nevetést hallott a telefonból. - Hamarosan megtudja, hol vagyunk. Egyelőre csak annyit árulok el róla, olyan zajos környéken, hogy senki sem fogja meghallani, amikor kiszabom magukra a méltó büntetést az Úr nevében. Jézusom, gondolta Richard. Talán jobb lenne, ha kiprovokálná a fickóból, hogy most rögtön robbantsa fel őket. Gyors halál lenne, és magukkal vinnék őt is... Az utcai forgalom zaja a járókelők beszélgetésének foszlányaival elegyedett. Sokan vannak körülöttük. Nem... Ez a gazember nem gyilkolhat többé ártatlanokat! - Magával biztosan jól el lehet beszélgetni a gyilkolásról -mondta. Úgy érezte, az a legjobb, ha megpróbálja szóval tartani a fickót. - Hány ártatlan embert ölt már meg? - Ők csak háborús áldozatok. - De miért éppen Kathleent meg engem választott ki? Nekünk semmi közünk ahhoz, amit Hamlin és a többiek műveltek. - Igazán? - Igazán. - Az én információim szerint ez nem így van. - Kitől származnak ezek az információk? - Tudom, mit tett vagy mit tett volna meg azért, hogy megmentse a genetikus barátnőjét. Maga szerint hány embriónak kellett már meghalnia miatta? Miért érdemelné meg ő vagy maga azt, hogy életben maradhassanak azok után, hogy részt vettek ebben a gyalá-zatban? - Mi semmiféle gyalázatban nem vettünk részt. - Baromság! Maga is hajlandó lett volna együttműködni Ham-linnel és a többiekkel, eltussolni a dolgaikat, újabb eseteket szállítani nekik, miközben folytatódik a mészárlás... - Ki hitette el magával ezt az ostobaságot? Megint csak az ismerős, éles nevetés volt a válasz. Szinte fájt tőle a füle, olyan bántó volt a fickó hangja. - Hamarosan úgyis megtudja... - Ha Francesca Downs volt az... Ekkor kinyílt az utasajtó, és megváltozott a vonal minősége -mintha a hívó fél befogta volna a telefont. Richard visszafojtott hangú beszélgetés foszlányait hallotta a vezetőfülkéből. Valaki beült előre. - őt már hallottam... korábban is... beszélgetni vele... - hadarta el Kathleen egy szuszra. - Figyeld csak meg... ugyanolyan akadozva beszél... mint én. Mielőtt Richard felfoghatta volna, miről van szó, ismét felzúgott a motor, és elindultak. Néhány perccel később a kocsi jobbra fordult, aztán ismét megállt. Az előző utca zajait mintha teljesen maguk mögött hagyták volna. Itt egy légkalapácsot hallottak dübörögni a közelből. Aztán fémes csattanás következett, amely hosszan visszhang-zott, s elzárta őket a korábban hallott zajoktól. A kocsi két elülső ajtaja

szinte egyszerre nyílt ki, Richard azonban a zajok alapján úgy vélte, csak a sofőr szállt ki. Találnia kell valamit, amit fegyverként használhat ellene. Talán szerelje le a bombát, és üsse fejbe a fickót a csővel, amikor rájuk nyitja az ajtót? Erre már nincs elég ideje. Gyorsan kell cselekednie. - Bocsáss meg, Kathleen - suttogta, miközben átölelte és leemelte a hordágyról. Bár eddig is tudta, hogy sok súlyt veszített, most döbbent csak rá igazán - pillekönnyű volt. - Mit csinálsz? Óvatosan lefektette Kathleent a padlóra. - Torpedót - felelte. Leemelte az infúziós zacskókat az állványról, és Kathleen karja mellé tette. Lekapcsolta róla a monitorokat, amelyek a matracán tornyosultak, a katétereket a lábához tette, majd a kezébe adta a mobiltelefont. - Amint elkezdődik itt a móka, hívd fel a 911-et. - De hiszen... azt sem tudom... hol vagyunk. - McKnight biztosan tudni fogja. Csak annyit mondj nekik, most rögtön jöjjenek ide! Egy kulcs illeszkedett ekkor a hátsó ajtó zárjába, majd fémes kattanás következett. - Szeretlek, Kathleen - mondta Richard. Gyöngéden két kezébe fogta Kathleen fejét, és gyorsan megcsókolta. Aztán felengedte a lábféket a kerekes ágyon, megmarkolta a keretet, és várt. Lassan kinyílt a hátsó ajtó. - Fegyver van nálam, úgyhogy viselkedjen rendesen - mondta a vékony hang. Amint kirajzolódott előtte a férfi alakja a félhomályos helyiségben, ahol álltak, Richard tiszta erőből előrelökte a hordágyat, rajta a súlyos műszerekkel. Az kivágódott az ajtón, és telibe találta a sofőr mellkasát. - A francba! - üvöltött fel. Hátratántorodott a súlytól, a monitorok rázuhantak, a képernyők ripityára törtek, a fegyver kiröpült a kezéből. Richard ekkor előugrott, mit sem törődve azzal, hogy a másik férfi is kiszállhatott már a fülkéből, és hátba támadhatja, amikor lehajol a fegyverért. Mindenképpen neki kell megszereznie azt, különben Kathleen és ő máris halottak. Kiugrott a betonra, és közben azt kiáltotta: - Nappinnek vagy Nape-nek szólítsam inkább? Vagy csak Robbienak, a patkánynak? Olyasmit akart mondani neki, amivel egy időre legalábbis annyira megdöbbenti, hogy a fickó cselekvésképtelen lesz, és megfeledkezik arról, hogy kiszabadítsa magát a vezetékek és a rázuhant műszerek alól. Richard a félhomályban is látta, hogy a széttört monitorok néhány szilánkja a férfi széles arcába fúródhatott, mert folyt a vér a szeme

körül. Egy pillanatra azt hitte, most már nyert ügye van. Tévedett. Az akcióval csak fokozta a férfi dühét. Egy pillanat alatt megrázta magát, és kiszabadult, majd ő is a pisztoly után vetette magát. Richard kaparintotta meg elsőként a fegyvert, de még mielőtt a férfira irányíthatta volna, az kicsavarta a kezéből. A düh megötszörözte az erejét. - Nézze csak, mi van nekem! - vigyorogta vérző szájjal, és megfordította a fegyvert, így annak csöve most már Richard felé mutatott. - Ne...! - üvöltötte Richard. Biztosra vette, hogy neki mindjárt vége - és akkor Kathleen itt marad, kiszolgáltatva ennek az őrültnek. - Mindjártfnegérkeznek a rendőrök - mondta. - Már nem tud elmenekülni. Ahhoz nagyon gyorsan kellene futnia... Ekkor eldördült egy lövés, azután még kettő. Olyan közelről hallotta a zajt, mintha a füle mellett sütötték volna el a fegyvert. A tagbaszakadt férfi, aki előtte állt, felvonta a szemöldökét, és megtántorodott egy kissé. Arca kínos döbbenettől torzult el. Richard meredten figyelte - gyakran látta már ezt a kifejezést olyan emberek arcán, akiket váratlanul ért a halál. Először a paróka kezdett vörösödni. Aztán az ismerős, széles arcot is elöntötte a vér, miközben a férfi fejjel előre eldőlt, egyenesen rá az összetört monitorok egyikére. Amikor Richard megfordult, Ingramet látta, aki a furgon elejénél állt, és most lassan leengedte a fegyverét. 20. fejezet Richard megszédült a megkönnyebbüléstől. - Gordon! Maga meg hogy került ide? istenem... hiszen megmentette az életemet... Ingram megtántorodott, és nekitámaszkodott a nyitott hátsó ajtó egyik szárnyának. Richard még a gyér világítás ellenére is látta, milyen nehezen lélegzik. Elindult feléje. - Eltalálta a fickó? - kérdezte. A golyózápor iszonyúan hangosnak tűnt a zárt térben. A helyiség olyan volt, mint egy nagy garázs, amelyet csupa betonfal vesz körül, és azt sem lehetett megállapítani, hogy ugyanabból az irányból érkeztek-e a lövések. Gordon megrázta a fejét. - Richard... mi történt? - kérdezte Kathleen a jármű sötét utasteréből, Ingram mögött, miközben telefonálni próbált. - Nem sikerül... nem kapcsolják... - Minden rendben - felelte Richard. - Dr. Ingram szerencsére időben ideért, és megmentett... - elhallgatott, mert meghallotta Ingram zihálását. Amikor a nagy tolóajtó résén beszűrődő gyér fény rávetődött, Richard már azt is látta, hogy egészen szürke az arca, és gyöngyözik az izzadságtól. - Uramisten, Gordon, mi az? Csak nem szívrohama van? A férfi csak nézte őt, a bizonytalanul tartott fegyver csöve hol a földre, hol meg Richard dereka tájékára irányult. - Azt hiszem... túllőttem a célon... azzal, hogy idejöttem - zihálta.

- Hol van a másik fickó? őt is lelőtte? - kérdezte Richard, és elindult a vezetőfülke felé, hogy megnézze. - Dr. Ingram az...? A férfi... aki... elvégezte rajtam... a tracheotó-miát? - kérdezte Kathleen. - igen, ő az... Félúton a vezetőfülke felé Richard megtorpant. Senki sem ült a vezetőfülkében. Lassan visszafordult, Ingram felé, aki ekkor már a földön térdelt. Kivett a zsebéből egy nitroglicerinsprayt, és a nyelve alá fújt egy adagot belőle. - Hagyja azt a fickót, Richard... elmenekült... eltalálta egy golyó a karján... Segítsen nekem... Tüdővizenyőm van... Richard látta, hogy Ingram nyakán kidagadnak az erek az ing gallérja fölött. A tüdeje megtelt folyadékkal, ami azt jelenti, hogy a szívizom már elégtelenül működik. A nitroglicerin azonban kitágítja az artériákat, csökkenti az ellenállást a keringésben és a szív terhelését is. Ez elég ahhoz, hogy mérséklődjenek a tünetek, de a jelentős állapotjavuláshoz és a könnyebb lélegzéshez oxigénre is szüksége van. Ezen kívül infúzióval adagolt vízhajtóra, hogy a vizelettel együtt a felesleges folyadék is kiürüljön a szervezetéből, valamint egy adag morfiumra, hogy csökkentsék a szívbe áramló vér mennyiségét. Vagyis mielőbb be kell szállítani a sürgősségire. Richard azonban továbbra is csak állt, és a fegyverre meredt, amelyet Ingram tartott a kezében, úgy látta, ugyanolyan gyártmányú, mint az, amely miatt az imént a merénylővel viaskodott. - Honnan szerezte ezt a fegyvert, Gordon? - kérdezte. Az oxigén után kapkodó férfi most már a száján keresztül vette a levegőt, mert légszomja volt. - Miért foglalkozik most... ilyesmivel? Vegye le a palackokat... az ágyról... nálam vannak a saját fecskendőim... amelyekre szükségem van... Szabadon maradt kezével benyúlt a mellényzsebébe, és kivett belőle valamit, ami levéltárcára emlékeztetett. Letette maga mellé a betonra, és kinyitotta. Richard tudta, mi az. A cukorbetegek szoktak ilyet maguknál tartani: ők inzulininjekciókat hordanak benne, amelyekbe előre felszívták a hatóanyagot. Ingram szétnyitott tenyerével a fecskendőkre mutatott. - Vízhajtó és morfium... kettő kell mindegyikből... - elmosolyodott. - Nem ez az első eset... úgyhogy... felkészültem rá... Bizonytalanul tartotta ugyan a fegyvert, de annak csöve továbbra valahová a földre szegeződött, félúton közötte és Richard között. - És persze túl büszke vagyok... ahhoz, hogy... mással kezeltessem magamat... A saját orvosom vagyok. Egy szívbeteg férfi, gondolta Richard. Aki pozíciójánál fogva hozzáférhetett minden adathoz. Egy ember, aki nyugodtan végigbogarászhatta Hamlin és Downs kartonjait, úgymond

„a bajt keresve", és ugyanúgy rájöhetett arra, hogy mi folyik itt, mint ő maga. Uramisten, gondolta Richard, és próbálta más mederbe terelni csapongó gondolatait. Mégsem volt képes szabadulni a gyanútól. Villámgyorsan végigpörgette agyában az utóbbi két hét eseményeit, amelyek között most újabb összefüggéseket vélt felfedezni. Logikus volt, de korábban talán nem akarta meglátni ezeket. És egyre erősödött benne a félelem, hogy Ingram olyan emberszörnyeteg, amilyenhez foghatóval még sohasem találkozott. Nem, ne is gondolj erre. Ez nem lehet igaz, hajtogatta magában. Mondani azonban ezt mondta: - Adja ide a pisztolyt, Gordon. Az iménti halvány mosoly lehervadt Ingram arcáról. A fegyver csövét feljebb emelte, egyértelműen Richard mellkasát véve célba. Ez a mozdulat megerősítette Richard gyanúját. - Tudtam, hogy... nem fog működni... ez a sok ostoba hazugság... Eredetileg úgy terveztem... hagyom, hogy ez az őrült Bobby... megölje magát... és Kathleent... aztán én ölöm meg őt... de arra nem számítottam... hogy ez történik velem... és szükségem lesz... a segítségére... Nem hagyhattam, hogy... végezzen magával. A bal kezével benyúlt a zakójába, és kihúzott belőle egy láncot, amely úgy húsz centi hosszú lehetett. A végén egy kicsi, fekete tárgy himbálózott - alakra leginkább egy öngyújtóra hasonlított, de néhány gomb is volt rajta. Richard azonnal tudta, mire való. Egyre fokozódott benne a düh Ingram iránt. Az indulatai azt súgták, ne törődjön se a fegyverrel, se pedig a detonátorral: vesse rá magát a férfira, és ragadja torkon. Egyedül az tartotta vissza, hogy féltette Kathleent. - A kisujjamat se vagyok hajlandó mozdítani azért, hogy segítsek magán - mondta végül. - Ahogy gondolja... Talán egyedül is... be tudom adni... magamnak... az injekciókat. Igazából... nem is ez... a legfontosabb... kérdés... - Ingram ekkor a furgon felé mutatott a fegyverrel. - Hanem az... hogy... hogyan fog... meghalni... Kathleen... Gyorsan... és könnyen... vagy lassan... és kínlódva... Hüvelykujját ekkor a gyújtószerkezet gombjára igazította. Richard ismét csak azt fontolgatta, mi történne, ha torkon ragadná. Most még józanabbul gondolkodott, mint eddig. Talán jobb lesz, ha megpróbálja szóval tartani és beszéltetni Ingramet. - Amit maga művelt, az olyan undorító, hogy okádnom kell tőle - mondta. - Én nem tettem egyebet... mint megvédtem egy orvost... aki titokban... kezdett foglalkozni... a regeneratív orvoslással... aki képes volt... megújítani a szívizomsejteket... és évekkel előzte meg... a többi kutatót... az őssejtkutatásban. - Arra használta fel bizalmi pozícióját, hogy elárulja Kathleent és engem is. Maga

miatt meghalt egy ártatlan rendőr és egy titkárnő. Hamlin, Lockman, Edwards és Blaine... mind halott. Talán Norris sem éli túl. És mindezt csak azért, hogy Downs börtönbe ne kerüljön, és segíthessen magán is. Ingram mellkasa egyre hevesebben zihált. Félig lehunyt szemhéja mögül figyelte Richárdot. Megvető tekintete szinte perzselt. - Nyilvánvalóan... magamon szerettem volna segíteni... különben szívátültetésre kellene várnom... életem végéig injekcióznának... hogy ki ne lökje a szervezetem... az új szívet... és akkor is... biztosan fiatalon meghalnék... De segítettem egy orvosnak... aki milliókon segíthet... és továbbra is ez a szándékom. Miközben beszélt, a fegyvert letette maga mellé a földre, de baljában továbbra is a detonátort fogta, ujját a gombon tartva. A másik kezével kivett egy érszorító gumit a készletből. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Richárdról. Feltűrte az ingujját, a fogával és egyik kezével próbálta elkötni a karját, ahogy a narkósok szokták, hogy kidagadjon az ér. De ez többszöri próbálkozásra sem sikerült neki - a dolgát ugyancsak megnehezítette, hogy közben a detonátort is fognia kellett Végül ledobta a gumit, és ismét felvette a fegyvert. - Ha nem követi az utasításaimat... pontosan... Richard... akkor mindannyian felrobbanunk... Kathleent is beleértve - mondta. A hüvelykujját továbbra is a távirányító gombján tartva a fegyverrel ismét célba vette Richard mellkasát. - Ilyen kis távolságról... biztos a halál-Kegyes halál kettőnknek... De Kathleen... a nyitott ajtó mögött... lehet, hogy őt kiveti onnan a robbanás... és mégis életben marad... az utcában építkeznek... talán meg se hallják a robbanást... akár napokig is szenvedhet itt... úgyhogy nem érdemes próbálkoznia... mert ezt a gombot megnyomni... egy pillanat műve... - kiegyenes'rtette fegyvert tartó karját, a vénáját mutatva Richard felé, de a balját, amelyben a távirányítót szorongatta, még távolabb tartotta tőle. - És most... adja be nekem... az első adag vízhajtót... aztán a morfiumot is... és maradjon itt a jobb oldalamon... Richart bizonytalankodott. - Talán azt hiszi... tréfálok? - kérdezte Ingram, mintha olvasna a gondolataiban. Nekem nincs veszítenivalóm... és ha elmegyek... magammal viszem... mert nem akarom... hogy elfogjanak... és börtönben kelljen végeznem... Inkább meghalok... Ha valamilyen trükkel próbálkozik... hogy idecsalja a zsarukat... ugyanezt éri el... inkább tegye... amit kértem-időt kell nyernem, gondolta Richard. Egy szót sem szólt. Felvette a földről a gumit, letérdelt Ingram mellé jobbról, és a bicepsze köré tekerte az érszorítót. Ingram ekkor a bordáihoz szorította a fegyver csövét, és meg is mozgatta, hogy fájdalmat okozzon vele. Richard válaszképpen kikapta az első injekciót, és durván belevágta, aztán megforgatta a bőrében, csak utána bökte bele az érbe, de ezt már óvatosan tette. Negyven milligrammot fecskendezett be a vízhajtó szerből. A tűt az érben hagyva levette a már üres fecskendőt, és elővette a morfiummal telit. Tíz milligramm

volt benne... ha ezt egyszerre és hirtelen belefecskendezi, azzal minden bizonnyal meg is öli Ingramet. Leáll a légzése, sokkot kap tőle. De ha csak apránként adagolja, akkor csökkenti a szív terhelését, és esélyt ad neki a felépülésre. - Nocsak... kísértést érez? - kérdezte Ingram. Odább vitte a fegyver csövét, és megint Richard bordái közé nyomta, csak egy másik helyen. Mindvégig gondosan ügyelt arra, hogy a távirányítót távol tartsa tőle. Mindketten tudták, hogy akkor is van még elég ideje a gomb megnyomására, ha Richard egyetlen mozdulattal beadja neki a teljes dózist. Richard egy szót sem szólt. Két és fél milligrammot fecskendezett Ingram vénájába, ami nemhogy több, inkább kevesebb volt, mint amennyit elsőre be szoktak adni a betegeknek hasonló helyzetben. - Hé, még egy kicsit - szólt rá Ingram. - Akkor csinálja maga - felelte Richard. A fecskendőt a karból kilógva hagyta, és a felborult hordágyhoz ment, hogy elhozza az oxigénpalackot. Mi lenne, ha fejbe verné vele Ingramet? Ezt talán elég gyorsan megtehetné, és Ingramnek sem maradna elég ideje megnyomni a gombot. Ingram a karjába bökött morfiuminjekciót nézte, de nem engedte el sem a fegyvert, sem a távirányítót, hogy tovább adagolja, úgy tűnt pedig, hogy egyre nehezebben lélegzik. időt kell nyernem, gondolta Richard összeszorított foggal, miközben nekilátott, hogy oxigénre kapcsolja Ingramet. Ugyanakkor fogalma sem volt arról, mire mehetne néhány perccel. Vajon mi lehet Kathleennel? Ez idáig egy szót sem hallott tőle. Pedig biztosan hallotta, miről beszéltek, és ő is megfejtette már a rejtélyt. Talán még sikerül telefonálnia... Ingram azonban nem adta jelét annak, hogy aggódna emiatt. Talán megfeledkezett arról, hogy nála van a telefonja? Vagy pontosan tisztában van azzal, hogy olyan helyre hozta őket a sofőr, ahol nincs elég térerő és használhatatlan a mobiltelefon? Különben meg, ha működne is... Kathleen nem tudja megmondani, hol lehetnek, mint ahogyan ő sem. Ingram mordult egyet. - Richard... egyre rosszabbul vagyok... esküszöm, mindjárt felrobbantom... Richard erre beadott neki még egy kis morfiumot. Abban a tudatban, hogy ha segít Ingramnek túlélni ezt a krízist, akkor nyilván végez velük, amint jobban lesz - de talán ha tudja, hogy van esélye a túlélésre, akkor kétszer is meggondolja, hogy levegőbe röpítse-e önmagát, így legalább a bombát kiiktathatná ebből a játékból. Az is épp elég, ha egy fegyver miatt kell aggódnia. Richard egyre inkább úgy érezte, talán sikerül lépre csalnia Ingramet. Tovább mérlegelte magában a lehetőségeket, értékelte és rangsorolta őket - elvetve azokat, amelyeket esélytelennek ítélt, mint ahogyan a sürgősségin szokta olyan helyzetekben, amikor élet-ről-halálról kellett döntenie. Hiába járt az agya, az esélyeik nem valami jók, a teljes siker pedig elérhetetlen messzeségben volt. Talán egy

üdvözlégy segíthet rajtuk. Kathleen hallotta a beszélgetésüket, és néha még látta is Richárdot, amikor az felállt Ingram mellől - ám Ingramet egyszer sem. Bár az utóbbi tizenhat napban, vagyis a sztrók óta már beletörődött a halál gondolatába, arra mégsem volt hajlandó, hogy csak feküdjön itt, és várja, míg fel nem robban a bomba, és a szögek lenyúzzák a bőrét. Nem fogja hagyni, hogy Ingram megnyomhassa a gombot, úgyhogy minden reménye a mobiltelefonban volt. Biztosan tehet még valamit... Először is meg kell szabadulnia az infúziótól. Bár gyönge volt, sikerült lehúznia a bőréről a csöveket rögzítő ragtapaszokat, és a tűket is eltávolította. Vérezni kezdett a helyük, de ezzel most nem törődött. Amikor ismét lenyúlt, megszabadult a műanyag tömlőtől is, amelybe a vizeletét vezették, s amelyet az első pillanattól fogva gyűlölt. Most már innen is folyt belőle a testnedv. Ez sem érdekelte. Segítség nélkül nem tud a hátáról az oldalára fordulni. A könyökével és a sarkával támaszkodva próbált araszonként változtatni felsőtestének helyzetén. Még egy kis erőfeszítés, és sikerült elérnie azt is, hogy már ne hosszában feküdjön a padlón, hanem keresztben. Minden apró mozdulatot komoly munkával ért el. Már az első tucatnyi próbálkozás után zihálva vette a levegőt, de odakint folyamatosan dolgozott a légkalapács, úgyhogy nem törődött vele. Amikor sikerült az oldalára fordulnia, továbbcsúszott a nyitott hátsó ajtó irányába - persze csak lassan. Richard néha vetett egy pillantást a kocsi belsejébe, és mintha biztatóan mosolygott is volna felé. Aztán rájött, hogy túl sötét van idebent. Richard nem is láthatja őt. Amikor sikerült odébb araszolnia, egyszer csak megpillantotta Ingram lábát. Itt feküdt, a kocsi hátuljának támaszkodva. Néha a karját is látta, amikor feljebb és hátrébb emelte, hogy Richard ne érhesse el. És a detonátor ott volt a kezében. Ha már ura lenne az izmainak, könnyűszerrel kitéphetné a kezéből. De erre most nem számíthatott. Ekkor vette észre az Ingram ujjai közül lelógó láncot, amelyre a távirányító volt fűzve. Richard befejezte az oxigénadagoló beállítását, és ismét a fecskendő után nyúlt. Óvatosan megnyomta a végét, hogy még egy kis morfiumot fecskendezzen Ingram vénájába. - Francesca tudott arról, hogy maga fedezi a ténykedését? - kérdezte. Szerette volna elterelni Ingram figyelmét, hátha nem veszi észre, hogy kevesebb morfiumot adott be neki, mint az előző alkalommal. Úgy döntött, amennyire csak lehet, elhúzza a kezelését, hogy a férfi tovább időzzön a pokol tornácán. Azt sem akarta, hogy rosszul legyen, de azt sem, hogy túl gyors javulás álljon be az állapotában. - Francesca? Dehogy... maga is tudja... mennyire tökéletes... Mint egy vérbeli... cserkészlány... - Akkor miért paktált le Hamlinnel?

- Nem Hamlinnel szövetkezett... hanem Norrisszal... És Norris vette be... a csapatba... Hamlint. - És maga rájött erre, miután végignézte a nyilvántartásaikat. - És miután feltörtem a számítógépükbe... és megszereztem a kutatásaikról készített fájljaikat... Az emberek... azt hiszik... jelszavakkal és számkódokkal... bebiztosíthatják magukat... De előttem nincs akadály... - Miért vált be Francesca ötlete, és miért fuccsolt be Hamliné? - Mert Hamlin idióta volt... Francesca pedig... egy idő múlva emberekkel kezdett foglalkozni... titokban... De ő csak... azokat a technikákat alkalmazta... amelyeket korábban már... kipróbált... egereken... Hamlin nem csinálta ezt végig... ő kapkodott... kipróbált valamit... amit még laboratóriumban sem... tesztelt... Rögtönzött technikákkal... És amikor az első két betege... visszakerült a sürgősségire... már csak idő kérdése volt... hogy lelepleződjenek... Hogy megvédjem Frances-cát... főleg azután... hogy Hamlin fel akarta használni Kathleent... hogy magát is az oldalukra állítsa... megkerestem Robertet... Egyre gyorsabban beszél, két lélegzetvétel között egyre több és több szót akar kimondani, gondolta Richard. És kezd eltérni a tárgytól. Biztos jele volt ez annak, hogy Ingram állapota rosszabbodik. Amikor ezt tapasztalta egy betegnél, rövid időn belül beállt a halál -orvosként ezt az agy oxigénhiányával magyarázta. Ugyanakkor egyfajta lelki szükséglete lehetett a haldoklóknak, hogy valakinek még elmesélhessék a történetüket. - Akkor is én elnököltem... az etikai bizottságot... amikor Napé... vagyis az ifjabbik Nappin ügyét tárgyaltuk... a meddőségi intézetben dolgozott... műtőssegédként... pofonegyszerű volt... megtalálni a nyomát az interneten... És amikor rájöttem, hogy... kapcsolatban áll az Úr légiójával... tudtam, hogy fanatikus lett azóta... És azt is, hol találom meg... A többit már maga is tudja... Az első két gyilkosság... simán ment... Ő ragaszkodott ahhoz, hogy... üzenetet hagyjon a helyszínen... Én javasoltam... az ágakat... mert... úgy gondoltam... ő logikusnak tartja majd... mint asszociációt., de senki más nem fogja érteni... És csak arra gondolnak... ez nem is lehet más... csak egy őrült... Egyre szaporábban vette a levegőt, mert erősödött benne a beszédkényszer, ahogy érezte a vég közeledtét. Ezzel párhuzamosan egyre hangosabban zihált, a mellkasából néha bugyborékolás tört fel. Határozottan rosszabbodik az állapota. Richard tudta, hogy vissza kell hoznia, még mielőtt feladná a reményt. - ...de egy idő múlva már... nem követte az utasításaimat... Arra gondoltam, tőle is meg kell szabadulnom... Hajlandó voltam... találkozni vele... Megígértem neki, hogy segítek... hogy Kathleen közelébe kerülhessen... úgy terveztem, agyonlövöm... aztán felrobbantom magukat... És akkor a rendőrök legfeljebb a maradványaik alapján... találgathatnak... De Francesca ellen akkor sem marad bizonyíték... Norris ügyében már intézkedtem... Gondoskodtam arról, hogy ne beszélhessen... - Ezt meg hogy érti? - Az intenzívről... megkértek... hogy... segítsek a kezelésében... Gondoltam... így

könnyen elérem majd... hogy ne élje túl... - Úgy látom, a többi végtagját is el kell kötnöm - mondta Richard. Ez a bevált módszer arra volt jó, hogy tovább csökkentse a szívbe jutó vér mennyiségét. Felkapta a korábban használt gumit, amelyet most a férfi másik karja köré kötött, aztán lehúzta a lábáról a cipőt és a zokniját - ez utóbbival elkötötte mindkét combját. - Meghalok, Steele... a pokolba magával... - hörögte, és azzal feljebb emelte a távirányítót. Richárdnak minden izma megfeszült, ugrásra készen, de tudta, hogy hiába próbálkozna, nem sikerülne. - Nem hal meg, dehogy - hazudta, és befecskendezett annyi morfiumot, amennyit csak mert. A sürgősségin műszerek és monitorok segítették a munkáját hasonló esetekben, az adatok támpontot adtak ahhoz, hogy melyik hatóanyagból mennyit adjon be a betegnek, így viszont vakrepülésnek érezte az egészet - mintha repülőgépet vezetne a ködben, és radarok nélkül kellene landolnia. Még a vérnyomását sem tudhatta, csak Ingram gyenge és gyorsuló pulzusa alapján következtethetett arra, hogy milyen gyorsan esik. - Pocsék érzés - mondta a páciense. Hátratartott kezében halkan fémes zajt adott a lánc, ahogy fogást váltott a távirányítón, és Richard érezte, hogy az oxigénhiány miatt egyre zavarosabbak a gondolatai. A férfi fegyvert tartó keze nyugtalanul mozgott a mellkasa előtt, mutatóujja továbbra is a ravaszra görbült, de a hüvelykujja a monogramos kék ing gombjait babrálta, mintha azt hinné, ha sikerül kigombolnia, életben maradhat még. És a következő pillanatban már a másik keze is mozogni kezdett, amelyikben a távirányítót tartotta. A végén még véletlenül felrobbantja őket... - Nincs még vizelési ingere? - kérdezte Richard. Próbálta lekötni Ingram figyelmét, hátha akkor megállapodik a keze egy időre. - De igen... - Ingram továbbra is az inge gombjait és a gallérját babrálta. - Akkor engedje ki... - mondta Richard, és közben egy pillanatra se vette le a szemét Ingram bal kezének hüvelykujjáról, amely továbbra is a detonátor gombján volt. - Nem... adjon egy edényt... - Nincsen... - Jézusom... már nem kapok levegőt... Nyögni kezdett. - Hugyozzon a nadrágjába! Nem a kórházban vagyunk! A sötét nadrágon egy még sötétebb folt kezdett terjengeni a férfi ágyéka körül, és az orrát megcsapta a vizeletszag. - Meghalok... - hörögte Ingram. - Gordon, vigyázzon, a végén még véletlenül megnyomja azt a gombot figyelmeztette Richard. - Akkor biztosan nem tudok segíteni magán. Talán jobb lenne, ha ideadná... - Nem - hörögte a férfi, és megpróbálta a háta mögé rejteni a távirányítót. Dacoskodott, de most már sokkal jobban félt, mint addig. Richard arra gondolt, valószínűleg könnyebben ráijeszthetne.

- Mi a fenének segítsek akkor magának? Ha így is, úgy is megöl engem és Kathleent. - Nem, dehogy... - Ne etessen...! - Esküszöm... Ingram ellenállása ismét megtörni látszott. Tekintetéből halálfélelem tükröződött, szeme kétségbeesetten ugrált ide-oda, mintha a kiutat keresné - mint minden ember, amikor érzi, hogy már alig tud lélegezni. Sötét volt körülöttük, mégis úgy tűnt, mintha Ingram olyan árnyakat figyelne, amelyeket senki sem láthat rajta kívül. - Istenem... ments meg... kérlek - kiáltott fel. - Nem hinném, hogy Isten megmenti magát. Én talán még képes lennék rá. - Kérem...! Ez már az üdvözlégy pillanata volt. Richard felkapta a még fel nem használt fecskendőket, és ellépett Ingram mellől. Ekkor pillantotta meg Kathleent, aki már a kocsi hátuljában feküdt a padlón, párhuzamosan annak végével. Fejét Richard felé fordítva megvillantotta a szemét, bólintott, majd száját hangtalanul mozgatva azt mondta: Sze-ret-lek. És két mozdulattal odébb húzta magát, épp Ingram fölé. Richard nem sejthette, mit forgat Kathleen a fejében, ezért úgy döntött, folytatja az eddigi taktikát. - Adja ide a fegyvert és a távirányítót, különben széttöröm a fecskendőket a betonon! - Ne... kérem...! - Ugye nem is olyan egyszerű azt mondani, hogy készen áll a halálra, amikor az egyszer csak ott terem az ajtó előtt, Gordon? - Hagyja abba! Ingram köhögni, majd fuldokolni kezdett. Véres nyál tört föl a szájából. Már csak olyan kevés oxigént lélegzett be, amennyi legfeljebb egy kanári életben maradásához lett volna elég. - Ugye tudja, hogy mi következik ezek után, Gordon? Épp elégszer láthatta már. Vér folyik majd az orrából és a szájából, nem kap levegőt, és élete utolsó, de leghosszabb harminc-negyven másodpercére még öntudatánál lesz, aztán leáll a szíve, és végül elragadja a halál. - Nem... nem... nem...! Előbb... megnyomom a gombot! - Ahhoz bátorságra lenne szüksége, Gordon, de maga gyáva. Kétségbeesetten szeretne életben maradni. Úgyhogy adja ide a távirányítót és a fegyvert, amíg van esélye arra, hogy mentőt hívjak, és megmentsék. Már hevesen hullámozva zihált a mellkasa, mint egy állatnak, amikor okádnia kell. Élénkpiros buborékokban tört fel a vér a torkából és az orrlyukakból, mint a szappanos víz habja Arca sötétlilává vált kidülledt szeme körül, mely golflabda nagyságúra dagadt, de a karját továbbra is hátrafeszítette, és a távirányító lánca ott himbálózott a feje fölött - a levegőben tartotta, minél távolabb Richárdtól. Ingram hüvelykujja továbbra is a gombon volt, és a fegyver csöve egyenesen előreszegeződött. Kathleen begörbített ujjaival próbálta megfogni a lánc végén a karikát. Az egyik ujja bele is akadt, és a távirányító kirepült a férfi kezéből.

Ingram erre ösztönösen felfelé kapta a fegyvert, maga mögé. Három lövést adott le. Mindhárom golyó Kathleen feje fölött süvített el. Richard Ingramre vetette magát, és könnyűszerrel kicsavarta a kezéből a fegyvert. A távirányító azonban továbbröpült, és a betonra zuhant. Richard visszatartotta a lélegzetét, amikor látta ezt. A deto-nátor szerencsére nem úgy esett, hogy a gomb benyomódott volna. Ingram feje épp Richard lába előtt vágódott a betonra. Lila volt már, akár a padlizsán, arcizmai rángatóztak, miközben hétrét görnyedve dőlt oldalra, mint egy zsák. A kétségbeesett rángatózás vagy fél percig tarthatott, összezárt ajkai közül véres és habzó nyál szivárgott. Azután szelídültek az izomrángások: lassultak és egyre erőtlenebbek lettek, végül ritkultak és megszűntek. Bár sok folyadék gyűlt össze ekkorra a torkában, utolsó hörgése egészen száraznak tűnt, és a szeme körüli izmok végül még felhúzták a szemöldökét, mintha csodálkozva nézne valamit. 21. fejezet Három héttel később július 20. péntek reggel Norris fülén, nyakán, jobb felkarjának csonkján még mindig vastag kötés fehérlett. És kötés takarta a jobb szeme helyét is. Akadozva beszélt, nem mindig érthetően - a nyakába mélyesztett penge elvágta ugyanis a lágy íny és a nyelv néhány mozgatóidegét. A beszéd-terapeuta már megvizsgálta, és kezelésbe vette, de úgy tűnt, aligha lesz képes ismét a teljesen normális beszédre. - Szóval akkor hová ment Downs? - szegezte neki a kérdést McKnight. Fogalmam sincs róla, firkantotta Norris a jegyzettömbre a bal kezével. - És meg se próbálta felvenni magával a kapcsolatot? Nem. - És maga szerint mégis hol lehet most? Norris erre csak vállvonogatással felelt. McKnight már félórája vallatta. És Norris semmit sem ismert be, és semmit sem erősített meg ez idő alatt. - Jézusom - dünnyögte McKnight, és összecsukta a noteszét. -Ennek semmi értelme. Norris felhorkant. Amint McKnight hátat fordított neki, és távozott a helyiségből, Norris intett Richárdnak, és gyorsan írni kezdett valamit a jegyzettömbjébe. Aztán letépte a lapot, és odatartotta elé. Ne aggódjon Kathleen miatt. Nem engedtem, hogy Hamlin beadja neki az éretlen sejteket, mint a többi páciensének. - Micsoda?! Norris folytatta az írást. Hamlin eleinte túlságosan fiatal sejteket használt Ez volt a probléma. A kezdeti stádiumban még mindent lemásolnak, az érhálózat adott területének rendellenességeit is. Dr. Suliivan már olyan sejteket kapott, amelyek megkezdték az agyszövetté alakulást - Pontosabban? Nyolchetes embriókból vontuk ki ezeket, így csakis idegsejtek lehettek belőlük.

Richard elgondolkodott ezen. - Miért nem használt Hamlin is eleve érettebb sejteket? - kérdezte. Túl mohó volt, és kapkodott Nem tudhatta előre a bajt, mert nem végezte el az időigényes kísérleteket. De az életben maradt betegeken is lehet még segíteni. - Hogyan? Ki kell operálni a rendellenességeket, még mielőtt vérzést okozhatnának, aztán jöhet az őssejtterápia, amelyhez megfelelően érett, már idegsejtté alakuló sejteket kell használnunk. Ezt akarta felajánlani Hamlin dr. Sullivannek is, abban reménykedve, hogy akkor talán rá-veheti önt az együttműködésre. - Gazember! Az itteni idegsebészek képesek arra, hogy elvégezzék a beavatkozásokat azokon, akiknek szüksége van erre. Mennyit kaphat? - kérdezte Richard McKnighttól, amikor kiment utána a folyosóra. - Ki tudja? Még csak most kezdtük összeállítani a bűnlajstromát. Könnyen kaphat akár tíz vagy húsz évet is bűnszövetkezetért, tettlegességért és orvosi vétségért, és ezenkívül bűnrészesnek találhatják két emberölésben. Súlyosbító körülmény az is, hogy megtagadta a segítséget tőlünk, amikor Downst kerestük. Magának mit mondott? - Semmit. Csak azt, hogy sajnálja a történteket. Hihetetlen! - mondta Kathleen. Az ágy mellett ült, és bár a cső most is a helyén volt, már nem kellett letakarnia a rést azért, hogy beszélni tudjon. Már hetek óta nem volt szüksége a lélegeztetőgépre, nem volt gondja a nyeléssel, így nem kellett attól tartani, hogy összegyűlik a nyála, ezért ledugózhatták a légrést. És ez is feleslegessé válik, amint átáll a szilárd táplálékra. - Vagyis azért tartott ki Hamlin mellett, hogy megmentse az életemet? És nem azért, hogy téged zsarolhatóvá tegyen, és maguk mellé állítson? Richard bólintott. - Úgy van. - Fantasztikus ember. És most ő viszi el a balhét a többiek helyett. - Úgy tűnik. - De ez olyan igazságtalan! - Az. - Nem segíthetnénk rajta? - Még nem tudom, de biztosan megpróbálom. - Én is. Kerüljön bármibe! Pénz, ügyvédek... Vallomást teszek a védelmében. Richard, borzasztó lenne, ha lecsuknák! Milyen jellemző Kathleenre, gondolta Richard. Még járni sem tud, de máris kiáll egy valószínűleg kudarcra ítélt ügy mellett. Egymással szemben, a virágmintás fotelekben ültek, amelyeket Kathleen lakásáról hozatott ide, amikor az asszony külön bejáratú betegszobát kapott a kórházban. A levegőben finom kapucsínó illata szállt - Richard készítette a nemrég vásárolt géppel.

Naponta hozott friss virágot Kathleennek, most is illatozott körülöttük néhány, gondosan elrendezgetve a kristályvázákban, amelyeket otthonról hozott. Bár a kórházi környezet ridegségét nem sikerült eltüntetnie, úgy érezte, ez mégiscsak ellensúlyozza azt valamelyest. Kathleen óvatosan emelte a szájához a fehér habbal tetézett csészét. Még újdonság volt számára, hogy önállóan is tud inni. - Vigyázz, mennyit iszol belőle - figyelmeztette Richard. - Sok koffein van benne. Kathleen megkóstolta. A habtól fehér bajusz keletkezett a szája fölött, így mosolygott Richárdra. - Rám fér. Ha arra gondolok, mi mindent kell elolvasnom, szükségem is lesz a koffeinre. A csészével az előttük lévő dohányzóasztal felé mutatott, amelyen újságok, tudományos folyóiratok és a laboratóriumából idehozatott dossziék tornyosultak. Ám a hangjában feszültség vibrált, amely meghazudtolta a mosolyát. " Ha gondolod, hozok neked koffeinmenteset - ajánlotta Richard. Kathleen lába még túl gyönge volt ahhoz, hogy megtartsa a súlyát. A gyógytornászok szerint még három-négy hétre van szüksége ahhoz, hogy hazaengedjék, és ambuláns betegként kezeljék tovább. Azt még nem tudták megmondani, hogy ugyanúgy képes lesz-e majd járni, mint régen, és Richard biztosra vette, hogy ez a bizonytalanság súlyos lelki teherként nehezedik rá. Olyan konok hallgatással reagált ugyanis, valahányszor Richard a jövőről szeretett volna beszélni vele, hogy a férfi inkább ejtette a témát. Legalábbis mostanáig. - Tudod, te most pontosan azt csinálod, amit én annak idején. - Hogy mondod? - Elfutsz. Kathleen megmerevedett. - Nem igazán stílusos megfogalmazás... - Nincs szükséged a lábadra ahhoz, hogy elfuss - mondta Richard, és megkocogtatta a homlokát. - Mert foglalkozni sem vagy hajlandó a jövővel... - Richard, hagyd abba... - Szó sem lehet róla! Amikor nekem erre volt szükségem, mindig megmondtad a véleményedet. Te is megérdemled ugyanezt tőlem. És ha nem tetszik, arról már csak te magad tehetsz. Tudom, úgy érzed, mintha a legrosszabb rémálmodból léptem volna most elő. A tékozló fiú, aki jó útra tért. És akit te segítettél hozzá ahhoz, hogy talpra álljon. És aki fülig szerelmes beléd. Úgyhogy nem tágítok. Kirángatlak ebből a gödörből, még mielőtt mindkettőnket beletemetsz. - Mindkettőnket? - igen. Magadat és engem is. Chetről meg Lisáról már nem is beszélve. - Ez nem ér. igazságtalan vagy velem. És a gyerekeket hagyd ki ebből. - ők máris nyakig vannak benne. És mindhárman úgy érezzük,

te vagy az, aki igazságtalan hozzánk. Kathleennek tátva maradt a szája. - Richard! Ugye nem beszéltél velük erről? - Dehogynem. Vagyis inkább ők akarták tudni, hogy mire számíthatnak. Mindannyian úgy gondoljuk, őrültség, amit csinálsz. Csak éppen nekem jutott az a szerep, hogy ezt megmondjam... - Na, ide figyelj... - Nem, te figyelj ide! Tényleg azt gondolod, hagyni fogjuk, hogy csak úgy lerázz bennünket magadról? - Nem... szó sincs erről. Egyszerűen csak nem szeretnék terhe-tekre lenni... - Te soha senkinek sem voltál még terhére, és soha nem is leszel. Nem olyan a természeted. Mindig is te gondoskodsz másokról, Kathleen Suliivan, és ezen semmit sem változtat az, hogy mire képesek az izmaid és mire nem. - Mondani könnyű. De ezzel a tudattal élni már egészen más... - Persze akárhová költözünk is, szükség lesz bizonyos átalakításokra. Egyébként csak annyi a változás, hogy mindig érted megyek, és magammal viszlek, ahova kell. Felvehetnénk persze melléd valakit, de hát csak nem fogom engedni, hogy egy hivatásos betegápoló élvezhesse azt, hogy bármikor ölbe kaphat...? - Richard, nem csak erről van szó. Mi van akkor, ha mi nem... ha többé már nem... vagyis ha én nem... - Arra gondolsz, hogy nem szeretkezhetünk? Kathleen elpirult. - Igen. Richard felállt, az ajtóhoz ment, és bezárta. - Richard, mégis mit csinálsz? Visszament Kathleen mellé, kivette a kezéből a csészét - Megmutatom, mire képes egy orvos, akinek elég élénk a fantáziája... Átkarolta, és felkapta Kathleent. Most is megdöbbentette, hogy milyen könnyű. - Richard... tegyél le! Az ágyhoz vitte, és gyöngéden lefektette. Bár a bőrszíne már egészségesebb, az arca még mindig sápadt volt, a teste pedig olyan törékeny, hogy Richardkis híján meggondolta magát. És ha Kathleen továbbra is tiltakozik, rögtön abba is hagyta volna, de a pupillája tágra nyílt, és a tekintetéből most már más üzenetet olvasott ki, mint eddig. Richard elmosolyodott. Odafeküdt mellé, és megcsókolta a halántékát. - Mi lesz, ha valaki be akar jönni, de nem tud? - kérdezte, és aggódó pillantást vetett az ajtóra. Richard gyöngéden szájon csókolta. - Úgysem mernek zavarni bennünket... - De ez nem ütközik az itteni házirendbe? - dünnyögte Kathleen, miközben viszonozta Richard csókját. A férfi megcirógatta a nyakát. - A sürgősségi osztály főnöke vagyok - súgta Kathleen fülébe. -Ez kiváltságos pozíció. Előjogokat élvezek... - Még nálam is? - Ennek eldöntését rád bízom. Kathleen nem válaszolt.

- Kathleen? - Olyan jó érzés... Richard kioldotta az övet Kathleen pongyoláján. Egyik kezét becsúsztatta a hálóinge alá, és ujjával lassan körözni kezdett az egyik, lassan megduzzadó mellbimbó körül. - istenem... - sóhajtott fel Kathleen. A szeme csillogott, hátát kissé földomborította az ágyról. - Csodálatos... - Mintha meglepődtél volna... - Már attól féltem, soha többé nem érzem majd vonzónak magam... - Folytassam? - igen... - így gondoltad? - Ó, Richard... - Még? - Igen. És ne hagyd abba... Richard felhúzta a hálóingét, és a szájával folytatta, amit a kezével elkezdett. Július 22. szombat Akarod, hogy én is odamenjek veled, Chet? - Nem, apa. Inkább egyedül szeretnék beszélni vele. Biztosan rossz érzés lehet neki, ha együtt lát egy apát a fiával. Ne nehezítsük meg a dolgát. Richard elmosolyodott. - igazad van - mondta. A Szent Patrik-székesegyház előterében álltak, borongó félhomályban. A végéhez közeledett a gyászmise, amelyet Ted Mallory emlékének szenteltek. A temetést néhány héttel korábban tartották, kizárólag a legközelebbi hozzátartozók részvételével. Az idősebb Ted Mallory arca sápadt volt, beesett. A részvétnyilvánítók hosszú sorban álltak előtte, ő pedig kifejezéstelen tekintettel nézett egyenesen előre, miközben kezet fogott az egyenruhás rendőrökkel. Karcsú, sötét hajú, fiatal nő állt mellette, akit ugyanúgy megviselt Mallory halála, mint az édesapát. ő lenne a menyasszonya, Cathy? Richard arra gondolt, vált vele néhány szót később, négyszemközt, mert úgy érezte, biztosan szeretne tudni Ted életének utolsó pillanatairól, mint minden gyászoló hozzátartozó ilyen helyzetben. Richard rendszerint kozmetikázta egy kissé a valóságot ilyenkor, hogy megkímélje őket szerettük utolsó pillanatainak fájdalmától, s a történetek ezért a méltóságteljes bátorságról, az emelkedett utolsó szavakról szóltak. Ez esetben nem volt szükség a kegyes hazugságra. Figyelte Chetet, aki beállt a konszolidálók sorába. Amikor odaért az idős férfihoz, váltottak egymással néhány szót, s az apa eddig rezzenéstelen arca hirtelen életre kelt. Megfogta Chet vállát, könnyes szemmel mosolygott rá, aztán magához húzta és megölelte. A fiatal nő, aki ez idáig megállta sírás nélkül, már nem bírta tovább. Most hármas ölelésben zokogva borultak össze. Chet zavarban volt ugyan, de viszonozta az ölelésüket. Körülöttük mindenki

elhallgatott. Csak az apa és Cathy zokogása visszhang-zott a templomban. Richard kisvártatva a megtört szívű édesapa mondatait is hallhatta. - Isten áldjon, fiam, amiért eljöttél ide, és így lehetőséget adtál nekünk arra, hogy megismerhessünk. Ted halálának az az egyedüli értelme, hogy te életben maradtál. július 23. hétfő, 20 óra 30 perc Jimmy Norrisnak fogalma sem volt arról, miért viszik az MRI-vizs-gálóba ilyen kései órán. Magyarázatot követelő kérdését odafirkan-totta egy papírlapra, de mindenkitől ugyanazt a választ kapta: - Ez az utasítás. Nem mintha érdekelte volna, mit művelnek vele. Az ő életének már úgyis vége. Nem vár rá más, mint a börtön, és rosszízű tréfának tűnt, hogy túlélte, ami a boncteremben történt vele. Egyedül az jelentett némi vigaszt számára, hogy Francescának sikerült lelépnie. Fogalma sem volt róla, hová mehetett, órákon át fantáziált arról, hogyan talált magának egy biztonságos helyet, ahol folytathatja a munkájukat, és ezért úgy érezte, mintha az ő lényének egy része is megőrizhette volna szabadságát. Aztán azokra az akadályokra gondolt, amelyeket a nőnek le kellett küzdenie - anyagi kérdések, a saját biztonsága, a tudományos világ hozzáállása a bejelentésükhöz -, és ilyenkor mindig úrrá lett rajta a kétségbeesés. Úgy érezte, mintha minden erőfeszítésük hiábavaló lett volna. Egy beteghordozó tolókocsiba ültette, és elindult vele a radiológiára. A rendőr, akit testőrnek adtak mellé, követte őket. - Ön nem mehet be vele oda - mondta a sovány testalkatú, de szívós beteghordozó, aki Norrist tolta, úgy tűnt, mintha élvezné, hogy száguldozhat a folyosón, és a normálisnál kétszer gyorsabban közlekedett mindenhova. - Olyan erős a mágnes, hogy letépi a fémet, amit csak visel a testén. Úgy röpködnének szanaszét a dolgai, mint a robbanólövedékek. - Ismerem már a járást a házban - mondta a rendőr kissé sértődötten. Amint megérkeztek az MRI-vizsgáló várójába, letelepedett egy székre, elővett a zsebéből egy keresztrejtvényt, egy ceruzát, és nekilátott. A beteghordozó megvonta a vállát, és segített Norrisnak felállni a tolókocsiból. - Ezt majd adja oda a radiológusnak - mondta, amikor már bejutottak a vizsgálóba, és egy formanyomtatványt nyomott Norris kezébe, a vizsgálat megrendelésének adataival. A kamraszerű helyiségben egyetlen, mintegy két és fél méter hosszú cső volt - a mágneses rezonancia vizsgálathoz szükséges berendezés. A férfi ezzel távozott, és gondosan becsukta maga után a masszív ajtót - ezt halk, fémes zúgással jelezte az elektronikus zár. Mint egy gázkamra, gondolta Norris. Máris szenvedett a klauszt-rofóbiától. Egyetlen ablak volt itt, de ez a gépet kezelő asszisztens fülkéjéhez tartozott-, a zöld ruhás férfi odabent volt, a vezérlőpult fölé hajolt, háttal neki. Valószínűleg a beállításokat

ellenőrizte. Norris odalépett a hordágy méretű fémlaphoz, amelyre fekve bekerül majd a gépbe, vagyis ebbe a hengerbe. Úgy negyvenöt percig kell majd mozdulatlanul feküdnie odabent. Már most is kényelmetlenül szűknek találta ezt a helyet. Tulajdonképpen ki a fene rendelte meg neki ezt a vizsgálatot? Maga elé emelte a papírlapot, hogy megnézze az aláírást. Rachael Jorgenson. Mi a fene? Ez a nő volt Hamlin gyakornoka, és egyben a szeretője. Nem is jegyezheti őt elő ilyen vizsgálatra! Ez biztosan valami tévedés. A vezérlőpult felől halk zümmögést hallott. Megfordult, és látta, hogy kinyílik az ajtó. Belépett a helyiségbe az a férfi, aki az imént még a fülkében állt. Most már az arcát is láthatta. - Jó estét, Jimmy - mondta RichardSteele olyan fesztelenül, mintha csak golfozni indulnának együtt. - Mi-i-i? - kérdezte Norris. - Hallgasson végig, Jimmy. Nincs sok időnk - mondta Richard. -Ezen a fülkén át egy másik ajtóhoz érkezik, amely a radiológus öltözőjébe nyílik. Talál ott egy váltás civil ruhát és egy belépőkártyát, amely nyitja az összes ajtót, amelyen át kell haladnia a kórház hátsó kijárata felé. Odakint várja már egy kocsi. Egy Bunny nevű nő és a barátja, a pilóta ül benne, akiket már ismer. Egy magánrepülőtérre viszik magát, ahonnan valaki elviszi Francescához. Legyen ügyes, és siessen, úgy gondolom, van egy órája addig, mire bárkinek feltűnik, hogy lelépett. Norris érezte, hogy egyre szaporábban ver a szíve. Ez valami vicc? Steele nyilván rosszízű, kegyetlen tréfát űz vele, különben miért kecsegtetné a szabadulás lehetőségével és azzal, hogy viszontláthatja Francescát? Aztán amikor belesétált a kelepcéjébe, majd becsapja az ajtót az orra előtt. - Menjen a pokolba...! - hadarta. - Jimmy, bízzon bennem! Ez az egyetlen esélye! Éljen vele, ameddig lehet! Richard mintha mégsem tréfálna. Miért is ne mehetne bele a játékba? Nincs már semmi vesztenivalója. Elindult hát a fülke ajtaja felé, de még nemigen mert bízni Richard ígéretében. Odaát az öltözőben azonban valóban várta egy váltás ruha: nadrág, zokni, cipő és ing. - Mért segít nekem? - kérdezte, miközben magára kapkodta az odakészített holmit. Fél kézzel nem volt egyszerű ez a feladat. - Maga nélkül Kathleen már meghalt volna - felelte Richard. -És nemcsak ő, hanem valószínűleg sokan mások is. Szerintem csak az számít, hogy mit adhat még az emberiségnek, ezért szeretném megakadályozni azt, hogy börtönbe kerüljön. De most már induljon! Norris csak most kezdett valamiféle megkönnyebbülést érezni. Úgy tűnt, Richard nyílt lapokkal játszik, ezért elhanyagolhatónak érezte a kockázatot. - Ne' "og ba'ba ke'ülni mia'am? - kérdezte.

- A gyakornokok folyton hibáznak, például tévedésből egy másik betegnek rendelnek meg valamilyen vizsgálatot. A rendőrök majd azt gondolják, hogy maga csak kihasználta a helyzetet. Ellopta egy radiológus ruháját, aztán huss...! Nekem az égvilágon semmi közöm ehhez. - É1 ha Jo'e'son beá'ulja? - ő semmit sem tud a mi megállapodásunkról, és bizonyítéka sincs ellenünk. Mellesleg tartozik nekem egy szívességgel, mert ha kiderül egy korábbi melléfogása, amit én hoztam helyre, akkor máris befellegzett a karrierjének. Norris az imént felvett nadrág zsebébe nyúlt. Elővette az ígért belépőkártyát. Most kezdte csak felmérni a helyzetét - mintha eddig nem is kapott volna oxigént az agya. itt áll hát a szabadság kapujában. Egészen beleszédült, és érezte, hogy ez a mámoros érzés szétárad benne. - Kö'ö'öm - mondta végül, és könnybe lábadt a szeme, mikor megragadta Richard kezét. Ez volt az első kézfogása azóta, hogy félkarúként élt. - Siessen! Néhány perc múlva kilépett a hátsó kijáraton a Harmincnegyedik utcára. Az East River felől fújdogáló szél megcsapta az arcát -olyan hűvös volt, mint a friss tavaszi zápor. Holdfény nélküli, csillagos ég borult fölé. Pompás éjszaka a repüléshez, gondolta. Még csak félúton volt a következő sarok felé, amikor észrevette, hogy egy kocsi reflektorát valaki előbb fel-, majd gyorsan lekapcsolja. Futólépésben közeledett felé - és közben nevetni kezdett ugyan, de a sírást sem tudta abbahagyni. Néhány másodperc múlva már a kocsiban ült, és biztonságban érezhette magát. Bunny és Ralph Coady vigyázott rá. Epilógus The New York Heraíd, szeptember 2. vasárnap A Nagy-Kajmán-szigeteken két orvos új fejezetet nyitott az orvostudomány történetében: egy páciens szívébe saját csontvelőjéből nyert stromasejteket ültettek be. A 45 éves Ralph Coady, New York-i lakos, aki korábban pilóta volt, 10 héttel ezelőtt súlyos szívrohamon esett át, melynek következtében kiterjedt szívbénulást szenvedett. Az új sejteknek köszönhetően remélhetőleg regenerálódik a szívizom sérült területe, és 6-12 héten belül már normalizálódhat a szívműködése. A beavatkozás a két orvos személye miatt is figyelemre méltó: dr. Francesca Downst és dr. James Norrist is körözik az amerikai hatóságok a New York City Kórházban nemrég kirobbant botrányban való érintettségük miatt, amikor is állítólag engedély nélküli őssejtterápiának vetettek alá gyanútlan pácienseket. A Kajmán-szigetek hatóságai azonban megtagadták az együttműködést, így az amerikai rendőrség hiába kérte a két orvos kiadatását. A helyi hatóságok engedélyezték részvételüket az őssejtkutatásokban egy, a szigeten e célra létrehozott kutatóközpontban, amely

együttműködik a mexikói Fountainhead Gyógyszergyártó Vállalattal. Az újonnan alapított intézet szóvivője szerint a földkerekség szinte minden tájáról toborozták ide a regeneratív orvoslás legkiválóbb szakembereit, s készséggel fogadják pácienseiket a nemrég átadott kórházban, előzetes bejelentkezés alapján. Dr. Francesca Downs a következőket nyilatkozta: „Rendkívül nagy az érdeklődés, ezért biztosan létrehozunk majd hasonló profilú intézményeket más országokban is, ahol a törvényi szabályozás kedvez a tudományos fejlődésnek. Mindent egybevetve dr. Norris és én nagyon örülünk annak, hogy életmentő munkánk út-jából elhárultak az akadályok." Kathleen Suliivan leengedte az újságot, és Richárdra pillantott. Mennyire szereti... Végtelenül hálás volt a férfi odaadásáért, azért, hogy mindvégig mellette állt és megmentette az életét! De az isten szerelmére, mi lesz ebből...? Miféle erőket hoztak mozgásba ők ketten azzal, hogy megszervezték Norris szökését? Köszönetnyilvánítás Sokan osztották meg velem a regeneratív orvoslásra vonatkozó ismereteiket, kutatási eredményeiket, miközben ezt a regényt írtam. Ezúton szeretnék köszönetet mondani ezért a következőknek: dr. Thomas Chang, dr. David Gearhart, dr. Lomé Kastrukoff és dr. Janet Rossant. Külön köszönöm dr. Ray Chiunak, akitől sok újat tudtam meg az őssejtkutatásról, aki végigkalauzolt a laboratóriumán, ahol ez idő szerint azt kutatják, miként regenerálható a sérült szívizom. Szívből jövő hálával tartozom továbbá dr. Brian Connellynek és dr. Jennifer Franknek, akik hosszú ideje barátaim és kollégáim is, és értékes észrevételeikkel segítették munkámat különféle orvosi kérdésekben. Köszönet továbbá Johannának, Bettynek, Connie-nak és Tamarának, akiktől a könyv szerkesztéséhez kaptam sok segítséget. Köszönöm fáradhatatlan ügynökömnek, Denise Marciinak és fantasztikus munkatársainak, Deryknek és Maurának értékes visszajelzéseiket a kéziratról. Végül, de nem utolsósorban köszönöm Joe Bladesnek, a Ballantine könyvkiadó szerkesztőjének nagylelkű segítségét és szakértelmét Vége!