Claire Contreras - Üvegszív (Hearts 1.)

A fordítás az alábbi mű alapján készült: Claire Contreras: Kaleidoscope Hearts Copyright © Claire Contreras, 2015 Hungárián translation © Bótyik Bettina Zora, 2015 Minden jog fenntartva!

Kiadja a CSI-MI '03 Bt. WOW Kiadója, 2015 www.wowkiado.hu www.facebook.com/wowkiado

e-mail: kapcsolat/®wowkiado.hu Felelős kiadó: a bt. ügyvezetője Szerkesztette: Duba Gábor Borítóterv: Juhász Gábor Tamás Tördelte: Vass Zoltán ISBN 978-615-80270-3-8

„... és mindig tudta, hogyan kezelje a törékenységét. Fogta a darabjait, és valami gyönyörűt varázsolt belőlük. „ R.M. Drake

PROLÓGUS

Az első fiú, akibe beleszerettem, folyton királyokról és királynőkről, háborúról és békéről szóló történetekkel etetett. Meg persze azzal, hogy őszintén reméli, egy napon a páncélos lovagja lehet valakinek. Én pedig vele együtt éltem át a késő esti kalandokat, miközben figyeltem, ahogy élénken csapkod a kezével mesélés közben, és imádtam, ahogy zöld szeme megcsillant, amikor nevettem a viccein. Ő tanította meg, milyen, ha megérintenek, és úgy istenigazából megcsókolnak. Később azt is ő mutatta meg, mennyire fáj, ha elveszítünk valakit, aki közel áll hozzánk. Csak arra nem készített fel, hogyan birkózzam meg a kínnal, miután összetörte szívem maradékának suttogó árnyait. Sokat töprengtem azon, vajon csak véletlenül felejtette-e el ezt a leckét. Most azonban az jár a fejemben, hogy talán ő maga is próbálta kiokoskodni, vagy egyáltalán nem is érzett semmit.

1.Fejezet

Azt mondják, a továbblépés legjobb módja az elengedés. Mintha az olyan könnyű lenne. Mintha egy nap alatt eltompíthatnád vagy kitörölhetnéd három év emlékeit, a jókat és a rosszakat egyaránt. Én tudom, hogy nem könnyű, mert néhány hét múlva lesz egy éve, hogy elment, de az emléke még mindig ugyanolyan erős, mintha itt lenne. A San Francisco Giants-os szandálja a mosdókagyló előtt van, ahol hagyta. Az illata még mindig érződik néhány ingén - azokon, amiket még nem vettem fel aludni. A jelenléte erőteljes, bár ő már nincs itt. Körbejárom a házat, hogy ellenőrizzem, semmi nem maradt szem előtt. Tudom, hogy ez számomra már egy óriási lépés az elengedés felé. A konyhában vagyok, és épp az utolsó dobozokat ragasztom le, amikor kulcszörgést és cipőkopogást hallok. Még egy olyan hang, amit biztosan hiányolni fogok, miután elköltözöm innen. -Estelle? - kiáltja egy lágy, dallamos hang. -A konyhában vagyok! A farmernadrágomba törlőm a kezem, és elindulok a hang irányába. Szia! Sok mindennel végeztél tegnap este - mondja szomorúan mosolyogva, és a szeme csillog, ahogy körbenéz a szinte teljesen üres helyiségben. Ugyanolyan vad, hullámos haja, és kifejező, karamellszínű szeme van, mint a fiának volt. A látványtól újra megsajdul a szívem. Megrázom magam, és a szám belsejébe harapok, hogy visszafojtsam a sírásomat. Bármit megteszek, nehogy megint zokogni kezdjek, főleg így, hogy már olyan régóta nem tettem. Amikor Felicia átölel, lassan felsóhajtok, és próbálok nem összeomlani. Próbálok erős lenni Phillip és az ő kedvéért. Wyatt volt az egyetlen gyermekük, és bármennyire fáj is nekem az elvesztése, csak elképzelni tudom, ők mekkora ürességet érezhetnek. Általában nem sírunk, amikor együtt vagyunk - akkor sem, amikor Felicia átjön ide -, de azzal, hogy

eladom ezt a helyet, nem csak a háztól köszönök el. Magam mögött hagyom a karácsony reggeleket és a hálaadásnapi vacsorákat is. A ház eladásával végre kimondom: Wyatt, szeretünk, de az élet megy tovább. És tényleg így van, ez az egyik oka annak, hogy bűntudatot érzek. Az élet megy tovább, de miért nélküle kell folytatódnia? -Minden rendben lesz - jelentem ki, ahogy megtörlöm az arcomat és elhúzódom Feliciától. Igen. Tudom. Wyatt nem akarná, hogy összetörjön a lelkünk egy ház miatt. Nem, ő azt mondaná, lükék vagyunk, amiért egy építményt gyászolunk - szólalok meg nevetve. - Ha Wyatten múlt volna, az emberek sátrakban élnének és esővízben fürdenének. -Igen, és két hónappal ezelőtt kikapcsolta volna az áramot, mivel úgyis rendeled a kaját - teszi hozzá. Megrázzuk a fejünket, és megint könnyek gyűlnek a szemünkbe, ahogy a nevetésünk elhal, és csend telepedik ránk. -Biztos, hogy nem akarsz nálam és Phillipnél maradni? - kérdezi, miközben szobáról szobára körbejárunk, hogy ellenőrizzük, mindent elpakoltam-e. Az ingatlanügynök holnap kezdi mutogatni a házat, úgyhogy mindennek tökéletesnek kell lennie a potenciális vásárlók miatt. -Nem. Nagyon megbántanám Victort, ha nem fogadnám el az ajánlatát. Valószínűleg minden régi sérelmét felemlegetné. Hogy nem akartam arra a főiskolára menni, ahová ő járt, hogy nem ugyanazt a focicsapatot szeretem, amelyiket ő, ráadásul soha nem róttam le a tartozásom, és mostam a szennyesét egy évig még a középiskolás éveink alatt. Igazából szerintem ezért van annyira oda azért, hogy beköltözzem hozzá. Felicia válla reszket a nevetéstől. -Nos, add át neki az üdvözletem, és hívd meg hozzánk vacsorára vasárnap. Nagyon szeretnénk, ha eljönne! -Persze - mondom, és a mosolyom eltűnik, ahogy észreveszem a padlón heverő szandált. -Akarod, hogy elvigyem, vagy szeretnéd te megtartani? - kérdezi. -Én... - Elhallgatok, és reszketeg levegőt veszek. - Elvinnéd te? Nem hiszem, hogy kibírnám, ha mindennap ezt a szandált kellene néznem egy új helyen. így is megtartottam Wyatt összes ingét, ráadásul a szandál nem is az én méretem. Nagyjából öt számmal

nagyobb a kelleténél, igaz, ez a kedvence. Volt. Ez volt a kedvence. A sok dolog közül az egyik, amit a terapeutám gyakoroltat velem, hogy múlt időben beszéljek Wyattről. Néha összerezzenek, amikor így teszek, de egyre jobban megy. Egy ideig olyan fantáziavilágban éltem, ahol Wyatt üzleti útra ment, vagy valami hasonló. Szeretett egyedül utazni, és hagyni, hogy a különböző kultúrák inspirálják a festményeit. A halála után egy hónappal kezdtem elfogadni, hogy már soha többé nem jön vissza. Három hónappal később a terapeutám kérésére elkezdtem bedobozolni a dolgait, hogy ne mindenről ő jusson az eszembe. De nem sokat segített. A ház önmagában is úgy emlékeztet rá, mint egy nagy felkiáltójel. Ráadásul a műtermünket sem üríthettem ki. Meg kellett tanulnom együtt élni Wyatt halálával. Csak hat hónap múltán voltam képes végigmenni mindkét helyen úgy, hogy a szívem ne szoruljon össze minden alkalommal. És most, egy évvel később, azt hiszem, készen állok a továbblépésre. Ha Wyatt váratlan halála megtanított valamit, akkor azt, hogy az élet rövid, és ki kell használnunk minden pillanatát. És bár értem ezt a gondolatot, néhanapján nehéz eszerint tennem. -Édesem, minden, amit hátrahagyott, a tiéd, ezt te is tudod - jelenti ki Felicia. Fel sem fogom, hogy még mindig sírok, amíg meg nem érzem a könnyeim sós ízét az ajkamon. Próbálom megköszönni neki, de a szavak a torkomban ragadnak, a hatalmas kő alatt, ami megtelepedett benne. Egy utolsó, hosszú búcsúpillantás után megöleljük egymást, és megígérem, hogy vasárnap találkozunk. A vállam fölött hátrapillantok, miközben a kocsimhoz sétálok. A szívem még egyszer, utoljára összeszorul, mielőtt beszállok és elhajtok onnan. Az emlékek... a kényelem... a múlt... mind távoli képpé zsugorodnak a visszapillantó tükrömben, ahogy elindulok a bátyám háza felé. Gondolatban épp végigfutok a tennivalóim listáján, amikor megcsörren a telefonom. -Hé, hogy ment? - kérdezi köszönés nélkül Mia. -Rendben. Egy kicsit szomorú volt, de nem vészes. -Bocs, hogy nem bírtam elmenni. Felicia átugrott, hogy elvigye néhány holmiját? Amúgy ő hogy van mostanában? -Jól. Jól néz ki.

-A holnapi program még áll, ugye? - kérdezi lassan Mia, felmérve a terepet. -Amíg csak egyetlen bárba megyünk, benne vagyok. Nincs kedvem végigjárni a város összes kocsmáját, és úgy viselkedni, mint egy főiskolás csaj, vagy mint például te. Mia nem szabadult meg a vad énjétől, miután lediplomáztunk és belevágtunk a „felnőtt” életünkbe. És bár szeretek vele lógni, tőle eltérően én képtelen lennék minden héten elképesztő mennyiségű vízzel újjáéleszteni a májamat, miután előző éjszaka alkoholba fojtottam. -Oké, nem lesz kocsmatúra. Szombat reggel amúgy is villásreggelis randim lesz, és nem nézhetek ki szarul, szóval visszafogjuk magunkat. -Randi? - kérdezem összeráncolt homlokkal, miközben beállok a bátyám felhajtójára. -Vakrandi. Toddnak hívják. Kurátor a Pelikánban. Maria szerint tökkkéletesek lennénk együtt - mondja, és olasz író barátját utánozva elnyújtja a k-t. -Hmm... Azt hiszem, még soha nem hallottam erről a Todd nevű kurátorról - jegyzem meg. Mia meg én ezer éve ismerjük egymást. Az ő anyja meg az enyém gyerekkoruk óta a legjobb barátok, és később két olyan férfihoz mentek hozzá, akik szintén a legjobb barátok. Szüleink legnagyobb bánatára elég korán rájöttünk, hogy a történelem nem fogja megismételni önmagát, mert Mia folyamatosan a rosszfiúkra bukott, míg én kitartottam a csendes srácok mellett. -A francba! Reméltem, hogy hallottál már róla. Nem úgy volt, hogy mindenkit ismersz a művészvilágban? Todd Stern? - kérdezi reményteljes hangon. Nevetek, mert nem jár messze a valóságtól. Wyatt meg én néhány évvel ezelőtt nyitottuk meg a Paint it Backet, ami galéria és műterem is egyben. A művészeinknek és galériatulajdonos barátainknak, valamint Mia fényképészvilágbeli kapcsolatainak köszönhetően tényleg mindenkit ismerünk. Vagyis úgy tűnik, mégsem mindenkit. -Nem. Rob sem hallott még róla? -Nem fogom megkérdezni tőle! Tudod, mekkora szája van a testvéremnek. Rögtön megy, és elmondja az anyámnak, aztán nekiállnak megszervezni az esküvőt, pedig még nem is

találkoztam a pasival. Felnevetek, mert tudom, hogy igaza van. -Hát, én még soha nem hallottam erről a fickóról. -Maria azt mondta, csak nemrég költözött ide San Franből, úgyhogy azt hittem, ismered. Új srác a városban, meg hasonlók. -Mia, ez már nem olyan, mint a középiskola. De, pontosan olyan, mint a középiskola, ami miatt kezdem azt hinni, ha eddig nem hallottunk róla semmit, valószínűleg csúnya, mint a bűn. -Lehet, hogy igazad van - helyeselek nevetve. -Basszus! Stefano megjött a fotózására. Szólj, ha szeretnéd, hogy később átmenjek Vichez. Szeretlek! A búcsúzásom közepén bontja a vonalat, úgyhogy elteszem a telefonomat, és leállítom a motort. Gyorsan megnézem az arcomat a visszapillantó tükörben, hogy lássam, a sminkem érintetlen-e, aztán az ujjaimmal átfésülöm és lófarokba fogom göndör, barna hajamat. Amikor a ház felé sétálok az utolsó táskával, amiben a ruháim vannak, csak a talpam alatt recsegő kavicsok zaját és a hullámok fodrozódását hallom a néhány lépésnyire lévő part felől. Várakozásteljes izgalom kerít a hatalmába, ahogy lehajolok, majd felemelem a lábtörlőt, hogy kivegyem alóla a pótkulcsot, és kinyissam az ajtót. A bátyám nevét kiáltom, ahogy belépek a házba, aztán elhaladok a nappali mellett. Nem érkezik válasz. Elindulok az emeletre a vendégszobák felé. Az övé a földszinten található, ami igazán kényelmes egy huszonnyolc éves szingli pasinak, mivel a konyha és a nappali (egy hatalmas plazmatévével) csak néhány lépésnyire van az ajtajától. Amikor belépek a szobámba, döbbenten elkerekedik a szemem. Nemcsak megvetette az ágyat az új ágyneművel, amit a múltkor hoztam, de a falat is pont olyan halványszürkére festette, amilyet imádok. A táskámat az ágyra teszem, aztán az erkély felé indulok. Az a kedvenc részem a házban. Megőrültem az erkélyekért, amikor a bátyámban felvetődött, hogy megveszi ezt a házat. Minden emeleti szobának sajátja van, és az összes a ház mögötti partra néz. Ahogy kilépek a balkonra, a telefonom pityegve jelzi, hogy üzenetem érkezett. Vic írt, hogy közölje, néhány percen belül ideér. Miközben a választ pötyögöm, nekimegyek egy festőállványnak, ami nem volt itt, amikor legutóbb erre jártam. Megkerülöm, és elolvasom a Vic

kézírásával írt hatalmas betűket: „Isten hozott itthon, csibém”. A szavak alatt olyan csirkerajz látható, amire csak egy ötéves lenne büszke. Kitör belőlem a nevetés, és gyorsan lefényképezem, majd elküldöm Miának és anyának, mert ezt csak ők értik meg. A bátyám ötéves koromban kezdett csibének hívni, amikor - ahogy a legtöbb ötéves, én is - féltem a sötéttől. Aztán valamiért rajtam ragadt a név. Valószínűleg azért, mert valahányszor így szólított, kihívásnak szánta, és tudta, hogy soha nem hátrálnék meg egy megmérettetéstől. Lapozok a nagy vázlatfüzetben, és megállok egy üres oldalnál, majd az óceán felé fordulok. A tekintetem magába szívja a kék különböző árnyalatait. Tengerkék, akvamarin és éjkék színek csillognak a napsütésben. Ezt a látványt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Arra emlékeztet, milyen apró vagyok a világmindenséghez képest. Hogy milyen kicsik vagyunk mi mindannyian. Nem tudom, meddig állok így, egyszerűen bámulva az előttem elterülő óceánt. Csak lélegzem. Élvezem a sós ízt a nyelvemen, amit látszólag csak az illat kelt bennem. Aztán egy kéz nehezedik a vállamra, mire ijedtemben ugrok egyet, és magamhoz térek az elmélkedésemből. -Basszus, Vic! mondom, miközben mindkét kezemet a szívemhez szorítom. -Tetszik az ajándékod? kérdezi nevetve, ahogy átölel. -Igen, te seggfej - bököm oda mosolyogva, ahogy játékosan rácsapok a mellkasára. Seggfej? A világ legjobb ajándékát adom neked, erre seggfejnek nevezel? A borzalmas csirkerajz miatt, ugye? -Tudod, hogy utálom azt a becenevet - nyögöm, és belépek a házba, majd követem a bátyámat, ahogy lesétál a földszintre. - Hol a kaja? Éhen halok. -Mindjárt ideér. Addig átöltözöm - mondja. - Hamarosan vissza kell mennem dolgozni. -Muszáj? -Kurva nagy káosz van az ügyben, amin dolgozom. A feleség megpróbál mindent elvenni az ügyfelemtől a válás során, amije csak van. Fogalmam sincs, mikor tanulják meg ezek az idióta sportolók, hogy az esküvő előtt alá kell íratniuk azt a kurva házassági szerződést. -Ó - rezzenek össze. Wyatt meg én megvitattuk ezt a témát, amikor eljegyeztük egymást,

és nagyon nem értettünk egyet, valahányszor csak szóba került. Soha nem jutna eszedbe, hogy egy művész foglalkozik ilyesmivel, de Wyatt sikeres és gazdag volt. Harminchárom éves korában már megvolt a saját ügyfélköre, és az évek alatt rengeteg festményt eladott ezeknek a gazdag embereknek. Ők voltak azok, akik meggyőzték, hogy vagyonjogi szerződés nélkül a válás nagyon zűrös lehet. Kopogás hallatszik az ajtó felől, úgyhogy sarkon fordulok. Kábultan indulok, hogy kinyissam, és közben azon gondolkodom, mekkora hülyeség volt ezen vitázni. Még össze sem házasodtunk, amikor Wyatt meghalt, és a szülei ragaszkodnak ahhoz, hogy mindent megtartsak. Idősebbek - sokkal idősebbek, mint a szüleim lesznek, amikor én annyi leszek, amennyi Wyatt volt a halálakor -, és alapból gazdagok. Ők úgy látják, nincs mit kezdeniük azzal a pénzzel, és jogosan engem illet, mivel a Paint it Back galéria fele az enyém volt, amikor Wyatt meghalt. De ez már a múlt. Nem akarok annál többet gondolni rá, amennyit már így is agyalok rajta. Tiszta lappal kell indulnom. A gondolat mosolyt csal az arcomra, ami nem is olvad le róla, amíg ki nem tárom az ajtót, majd gyorsan eltátom a számat, amikor megpillantom az előttem zöld műtősruhában és fehér orvosi köpenyben álló férfit. Lefelé néz, próbálja letöröli a tornacsukájára ragadt koszt, és világosbarna haja eltakarja az arca nagy részét. Csak erős állkapcsát és telt alsó ajkát látom, de így is azonnal felismerem. Amikor végre felpillant, zöld szeme magába szívja az alakomat, tekintete felfelé kalandozik a testemen, majd farkasszemet néz velem. Lassan, féloldalasan elmosolyodik, amitől most is elakad a lélegzetem. -Paszuly suttogom, amitől még szélesebben elvigyorodik, és arcán kirajzolódnak a gödröcskéi. -Szia, Elle! mondja. Egy kicsit erősebben szorítom a kilincset. Olyan rég nem láttam, hogy már el is felejtettem a hangját. -Megjött a kaja - folytatja. A tekintetem a kezében tartott zacskóra villan, és hátralépve egy kicsit szélesebbre tárom az ajtót. -Ó! Nos, nem rád számítottam. -Rég találkoztunk jegyzi meg, majd megtorpan előttem.

Az ajtóhoz tapadok, és egyáltalán nem veszek levegőt, amikor a fejét az enyémhez hajtja, és ajkát finoman végighúzza az arcomon. Mindent megteszek, ami csak az erőmből telik, nehogy magamba szívjam az ismerős illatát, ami régen is mindig elködösítette a fejemet. -Jó újra látni téged - jelenti ki, miközben elhúzódik tőlem. A hangszínétől és a csillogó szemétől a szívem a gyomromig zuhan. Hogy lehet, hogy még mindig ilyen hatással van rám? Még Wyatt után is. Gyűlölöm ezért. -Téged is jó újra látni - suttogom, és a nyomába szegődöm, miután becsukom az ajtót. Bár egyáltalán nem jó újra látni. Az évek alatt sok mindent megtudtam Oliver Hartról, de csak egyre érdemes emlékezni ezekből. Mégpedig arra, hogy nagyon káros az egészségemre nézve.

2.Fejezet

Mesésen nézel ki - mondja Mia, amikor a lazulásunk helyszínéül általa kiválasztott bárba érve odalépek hozzá. -Akárcsak ön, hölgyem - válaszolok egy apró meghajlással, amitől kuncogni kezd. Egy viktoriánus ruha van rajta, a fűzőnek köszönhetően szinte kibuggyannak a mellei a felsőből. Hosszú, szőke haja egy kicsit hullámos, és két varkocsba fogta hátra. -Lökött vagy. Rábeszéltem a szüléimét meg Robot egy halloween témájú családi fotózásra, hogy jövő hónapban körbemutogathassam őket a stúdióban, és nem maradt időm, hogy átöltözzek, mielőtt idejöttem. A pincérnő felé fordul, és rendel. -Két lemon drop koktélt, legyen szíves! -És te mégis ki a fenének öltöztél be? Viktória királynőnek? kérdezem, miközben benézek az asztal alá, hogy lássam, milyen a ruhája többi része. Amikor felegyenesedek, észreveszem, hogy Mia úgy néz rám, mintha őrült lennék, és ekkor döbbenek rá: fogalma sincs, ki az a Viktória királynő. -Nem! Cersei Lannister vagyok. -Óóó... mondom, ahogy belekortyolok az italba, amit a pincérnő elém tesz. -Rob pedig Jamie-nek öltözött be. -Micsodaaaa? - kérdezem, és a korty felét visszaköpöm a poharamba. A Mia ajkát elhagyó gyöngyöző nevetés hisztérikussá válik. -Esküszöm - mondja levegőért kapkodva. - Látnod kellett volna az anyám arcát! Robert Mia testvére. Ikertestvére. És... nyilvánvalóan egyikük sem

normális. -Srácok, ti betegek vagytok. Mit mondtak a szüléitek? - kérdezem, együtt nevetve vele. -Anyának fogalma sincs arról, mi a fene az a Trónok harca. Apa elborzadt, amikor rájött. Nem akarta, hogy anya elküldje a halloweeni kártyákat, amiket a képekből akart készíteni. De végül megtette, mert utoljára akkor volt ilyen, amikor Rob meg én úgy nyolcévesek voltunk. Amúgy anya Mary Poppins-nak öltözött, apa pedig Bertnek. -Ó, ez aranyos... bár, ti ketten annyira furák vagytok - motyogom. Mesélj erről a Todd srácról! Sikerült kiderítened már valamit? -A vezetékneve Stern... -Ez úgy hangzik, mintha valami ügyvéd lenne, vagy ilyesmi szakítom félbe. Mia a szemét forgatja. -Könyvelő. -Azt hittem, kurátor. -Fogalmam sincs, mi jutott Maria eszébe. Esküszöm, néha arra gondolok, hogy nyelvi akadályok vannak közöttünk. Miért is? - érdeklődöm, és próbálom nem elröhögni magam. -Ez már az ötödik pasi, akivel megpróbál összehozni, és az ipse egy rohadt könyvelő! Úgy nézek ki, mint aki egy könyvelővel akar randizni? -Hát, nem, viszont ez akár előrelépés is lehet ahhoz képest, amilyen ízlésed van a férfiak terén. -Minnndegy is... - sóhajtja elnyújtva a szót, mielőtt befejezi az italát, és int, hogy hozzanak még kettőt. - Milyen volt az első éjszakád Vicnél? Hosszan felsóhajtok... Az első éjszakám Vicnél. Szívfacsaró, magányos, fura, szomorú, boldog, fura... -Jó volt - vonom meg a vállam. Mia a kezemre fekteti a sajátját, hogy felhívja magára a figyelmemet, és hogy ne rajzolgassak tovább az ujjaimmal az asztalon. -Nem baj, ha nem vagy jól, Elle. -De jól vagyok - felelem homlokráncolva. -Ugye, tudod, hogy nem kell mindenki előtt erősnek mutatnod magad? Nyugodtan összeomolhatsz. Életed szerelme meghalt, épp most akarod eladni a közös házatokat, és összeköltöztél a bátyáddal.

Ezt elég sok így egyszerre feldolgozni. Szóval nem baj, ha nem vagy jól. Nem baj, ha kiveszel egy kis szabadságot, ha arra van szükséged. -Már eltelt egy év. És már vettem ki szabadságot - emlékeztetem. Miután Wyatt meghalt, kivettem két hónapot, de ez csak annyit jelentett, hogy egyfolytában otthon voltam. Még a szüléimhez is beköltöztem néhány hétre, hogy elszabaduljak a házból. Nem bírtam elviselni az emlékeket és Wyatt hiányát. De nem fordíthatunk hátat csak úgy a nehézségeinknek, és azt sem várhatjuk, hogy azok maguktól eltűnjenek. Ilyen egyszerűen nem létezik. Ezért hazamentem, és megbirkóztam a ténnyel, hogy nem fog visszajönni. Bejelentkeztem egy terapeutához, és már jobban vagyok, de az, hogy többé nem élhetek majd abban a házban, olyan, mintha tényleg vége lenne. -Néha ribancnak érzem magam, amiért eladom a házat - szólalok meg végül. - Olyan, mintha kitörölném az életemből. Mia megszorítja a kezemet. -Ó, édesem, senki nem gondolja ezt. Tovább kell lépned. Fiatal vagy, okos, őrülten tehetséges és vicces. Nem adhatod fel az életed egy szellem miatt. Rávillantom a tekintetem. -Nem adtam fel az életem. Csak nem úgy akarok továbblépni. Ha találok valakit, találok, ha nem, hát nem. Mia megpróbált rávenni két vakrandira az elmúlt pár hónapban. Még Wyatt anyja, Felicia is szerette volna, ha elmegyek egyre, de nem álltam készen. És szerintem még most sem, ellentétben azzal, amit mások gondolnak. Még a saját anyám is az őrületbe kerget a randizással, mintha egy másik férfi tényleg egy csapásra megszüntetné a fájdalmamat. -Elle... -Csak azt mondom, hogy jelenleg nem érdekel a randizás. Ráadásul nincs szükségem pasira. Szeretek egyedül lenni. -Elle... -Komolyan szeretek. És most odaköltöztem Vic házába, azt gondolva, hogy az egész olyan lesz, mint valami nyári tábor, vagy ilyesmi, erre tizenöt perce sem vagyok ott, amikor az a rohadt Oliver átjön, úgyhogy tényleg pontosan olyan, mint... -Találkoztál Oliverrel? - kiált fel Mia, eredményesen elhallgattatva engem, és még néhány embert körülöttünk.

Bólintok, és belekortyolok az italomba. -Mi történt? Óóó, Istenem. Mi történt, amikor megláttad? Tudta, hogy ott leszel? Tudtad, hogy itt van? Victor nem is figyelmeztetett? Szent szar! - hadarja Mia gyakorlatilag sikítva. -Ezért nem akartam felhozni. Célzatos pillantást vet rám. -Beszélj! Most rögtön. Minden apró részletet tudni akarok a történtekről. Még mindig olyan állati dögös? -Mit gondolsz? - kérdezem, és röviden felnevetek. -Szerintem olyan, mint a bor. A korral egyre jobb lesz. Még hosszú haja van? Régen annyira szexi volt a haja - mondja, miközben a kezével legyezi magát. -Annyira szexi volt a haja? Igen, még mindig hosszú. Nem olyan hosszú, mint volt, de elég hosszú - válaszolom, mielőtt felfognám, ez hogyan hangzik. De nem a szavak miatt, hanem annak az emlékétől, ahogy beletúrok az ujjaimmal a hajába. -Hát, az egész csomag dögös volt. Milyen volt újra találkozni vele? kérdezi. -Számára szerintem olyan, mint régen. Számomra, nem tudom. Olyan... -Mint régen, Oliver előtt, vagy Oliver után? - szakít megint félbe. -Hé, hátrább az agarakkal, Columbo! -Nem mondhatsz nekem ilyeneket. Persze, hogy aztán visszatartsd az információkat! Ne szórakozz velem! - nyafog Mia. -Oké. Rendben. Találkozni vele... kényelmetlen volt. Úgy éreztem, mintha lesből támadtak volna rám, pedig nem csinált semmit, csak kajás szatyorral a kezében állt az ajtóban. Szendvicset és szusit hozott. Mia figyelmesen vizslatja az arcomat. -Szóval tudta, hogy ott leszel. Vállat vonok. Nyilván tudta, ha elég kaját hozott ahhoz, én is velük egyek, de fogalmam sincs, milyen régen értesült az ottlétemről. Nem mintha olyan nehéz lenne szusit venni Santa Barbarában, de akkor is. Victor meg Oliver nem nagyon szeretik. Nekem viszont az a kedvencem. Mindig és bármikor képes lennék azt enni. -Nem kérdeztem meg - jelentem ki halkan. - Nem igazán beszéltünk másról, csak a rezidensi munkájáról és a szobraimról. -Kérdezett a szívekről? - suttogja Mia.

Bólintok. -És elmondtad neki, miért készíted őket? -Természetesen nem - válaszolok gúnyolódva. - Annyira nem vagyok bátor. Halvány, szánalmas, sajnálkozó mosolyt váltunk, mielőtt Mia ejti a témát. -Szóval, mik a terveid a hétvégére? Elkezdem magyarázni neki, hogy néz ki a hétvégi programom, és könnyed párbeszédbe elegyedünk. Bármit megtennék, hogy ne essen több szó Oliver Hartról.

3.Fejezet

Elkezdem körbejárni a stúdiót, és üres vásznat teszek minden festőállványra. A szombat mindig a Hölgyek Estéje, és ma egy lánybúcsút tartó csapat érkezik. Ez lesz a bulijuk első állomása. A menyasszony tanúja már beugrott korábban egy palack borral, amit le kell hűtenem, meg egy CD-vel, amit be kell raknom a lejátszóba. Eltekintve a bemutatótól, amit a buli elején tartok, nem veszek részt semmi másban. Általában azért fizetnek nekem, hogy jól érezzék magukat, és mindenféle hülyeségről beszélgethessenek a barátaikkal. Egyáltalán nem akarják, hogy megmondjam nekik, milyen ecsetvonásokat használjanak a kreatív mesterművükön. Hét órakor kimegyek a mosdóba, és ellenőrzőm a sminkem. Jól érzem magam. Egy vörös ing van rajtam, aminek ujjain fekete masni díszeleg, fekete papucscipő, meg egy szakadt, testre simuló farmer, amit tavaly ilyenkor még álmomban sem akartam volna magamra húzni. Amikor lépéseket hallok, elhátrálok a tükör elől, kilépek a stúdióba, majd mosollyal az arcomon elindulok a galéria első része felé, és közben felkészülök az üdvözlésre. De rögtön gyökeret eresztek, amikor Olivert pillantom meg a helyiségben, amint Wyatt egyik festményét bámulja. Ma nem a műtősruhája van rajta, ebből gondolom, hogy szabadnapos. Farmert visel, ami tökéletesen áll keskeny csípőjén, meg egy kék inget, ami fölé sötétszürke zakót vett, és állati dögös, ahogy Mia mondaná. Gondolom, épp úton van a dupla randira, amit Vic említett. A bátyám azt mondta, egy sportbárba mennek ezen az estén, ami náluk egyezményes kód a következőre: randizni visszük a csajokat, akiket pillanatnyilag dugunk, hogy ne vádolhassanak azzal, csak szexet akarunk. Mindezt csapatként csináljuk egy sportbárban, hogy tudják, nem vesszük komolyan a kapcsolatunkat. -Szia! Mit keresel itt? - kérdezem.

Oliver végigfuttatja rajtam a tekintetét, amikor felém fordul. -Valahányszor látlak, mindig egyre jobban és jobban nézel ki. Hogy lehet ez? Nem reagálok úgy, ahogy ő akarja. Helyette a festményre összpontosítok, amit figyel. Arra, amelyik egy sötét szemet ábrázol, pillangószárnyakkal a szempillák helyén. Arra, amelyik figyeli, Oliver milyen tekintettel bámul rám, és hallgatózik is, miközben flörtöl velem. -A környéken jártam, és be akartam ugrani, hogy megnézzem a helyet. Remélem, nem baj - mondja, miközben elindul felém. Korábban nem akartad látni - jegyzem meg, és bár a hangom halk, a fejemben sikításként visszhangzanak a szavak. Eddig egyszer sem fáradt azzal, hogy bejöjjön a galériába, még akkor sem, amikor néhány évvel ezelőtt küldtem neki meghívót a nagy megnyitóra. Oliver komoly, intenzív pillantással méreget. Ettől megremegek, de ellenállok az ostromnak. Eltaszítok magamtól mindent, amivel magához vonz, mint a mágnes. Pedig közben tesz még egy utolsó lépést, és közvetlenül előttem áll meg. -Meg kellett volna néznem - szólal meg. A hangja halk dorombolás, ami könyörög azért, hogy behunyjam a szemem. De nem adom meg magam. Elfordítom a fejem, a tekintetem a festményre esik, ami még mindig rosszallóan mered ránk. Nagyot nyelek, mielőtt újra megszólalok, hogy a hangom biztosan kiegyensúlyozottabbnak és nyugodtabbnak tűnjön annál, mint ahogy érzem magam. -Miért most jöttél? -Végeztél mára? - kérdezi, miközben körbepillant. -Igazából, csak most kezdtem. Van egy lánybúcsúm... Még be sem fejezem a mondatot, amikor megpillantom, ahogy egy fekete miniruhába öltözött szöszi kinyitja a bejárati ajtót. Öt barátnője szorosan a nyomában lépked, mindannyian feketét viselnek, egyet leszámítva, akin fehér ruha van, meg egy tiara a fején. Rájuk mosolygok. -Már meg is érkeztek. -Szia! - üdvözöl mosolyogva Gia, a tanú, akivel korábban beszéltem. -Ó, Istenem, ez a cukorfalat a bulihoz jár? - kérdezi az egyik lány. Ő a múzsánk? Oliver felnevet és a lányokra mosolyog, akik egy kivételével mind

röhejesen elvörösödnek. Feltételezem, hogy az a lány nem a pasikhoz vonzódik, mert Oliver mosolyától minden nő elalél. -Sajnálatotokra, nem. Ő az egyik barátom, Oliver, és épp úton van a randevújára - mondom, miközben pillantásom találkozik Oliver derűs tekintetével. - Lányok, menjetek át a másik helyiségbe, mindjárt én is követlek titeket. Gia, a cuccaid az asztalon vannak. -Nagyon köszönöm - áradozik, ahogy elmegy mellettem. Az összes lány követi, de a szemüket egyetlen másodpercre sem veszik le Oliverről. Legszívesebben megkérném, hogy a közeljövőben álljon itt így, mint egy műalkotás. Talán akkor többen járnának erre. -Szóval... - nézek rá kérdőn, ahogy felé fordulok. -Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem akarsz-e csatlakozni hozzánk - mondja, egy oktávval mélyebb, halk hangon, miközben kinyújtja a kezét, és az ujja köré csavarja az egyik hajtincsemet. -Miért akarnék? - érdeklődöm én is csendesen, és közben teszek egy lépést hátrafelé, hogy elengedje a hajamat. -Mert szükséged van egy laza estére, amikor kikapcsolódsz - jelenti ki, miközben tekintete a szememről a számra villan. Még egy lépést hátrálok, mert hirtelen úgy érzem, nagyobb távolságra van szükségem kettőnk között. -Tegnap kikapcsolódtam. -De nem velem. A gondolataimat elárasztja az utolsó alkalom, amikor ezeket a szavakat mondta nekem, és Oliver önelégülten elvigyorodik, mintha premier plánból láthatná, mi játszódik le a fejemben, ahol most övé a főszerep. -Mennem kell. A lányok már várnak rám. Oliver bólint, és zsebre teszi a kezét. A cipőjére néz, majd egy nagyon kicsit felemeli a fejét, hogy a szempilláin keresztül lapos pillantást vethessen rám. Szexi, csábító tekintet ez, és kényelmetlenül érzem magam, amiért a szívem izgatottan összeszorul tőle. Wyatt festménye felé fordulok, hogy legyen időm elűzni magamból az érzést, de ez sem segít. Az érzés marad, és ott egyensúlyozik a sóvárgásom és bűntudatom határmezsgyéjén. -Talán majd máskor - mondja végül. Tekintete még mindig fogva tartja az enyémet. -Talán.

-Tényleg gyönyörű ez a hely, Elle. Jó munkát végeztél. -Köszi. Bár leginkább Wyatt keze munkáját dicséri - felelem. Oliver mosolya elhalványodik. Figyelem, ahogy lenyeli a békát, és bólint. -Mindketten nagyszerű munkát végeztetek. Megkértem Vicet, hogy adja oda neked a telefonszámomat. Megkaptad? -Nem nagyon láttam, amióta beköltöztem hozzá - felelem, de ez hazugság. Találkoztam a bátyámmal ma reggel, meg tegnap este is, és egyszer sem említette Oliver telefonszámát. -Azt hittem, odaadta neked, csak te egyszerűen nem hívtál fel. -Miért tenném? - kérdezem, és hátrapillantok, amikor a lányok nevetésben törnek ki a stúdióban. -Jó lenne, ha a változatosság kedvéért rám csörögnél - mondja vállrándítva. Döbbenten eltátom a számat. -Jó lenne, ha rád csörögnék? - ismétlem meg. Csendben bámuljuk egymást, én arra várok, hogy kijavítsa magát, ő pedig arra, hogy számon kérjem rajta, amit mondott. Egyikünk sem támad. Mindketten tudjuk, ez egy olyan téma, amit nem lehet néhány perc alatt megbeszélni, ráadásul én jobban szeretném, ha egyáltalán nem esne róla szó kettőnk között. Eszembe jut a lánybúcsú, ami a másik helyiségben vár rám, és megköszörülöm a torkomat. -Oké, hát, biztos vagyok benne, hogy még összefutunk valamikor. Érezd jól magad a randidon! Röviden, kínosan odaintek neki, és sarkon fordulok, hogy elinduljak a másik irányba. -Nem lenne kedved bejárni heti egyszer vagy kétszer a kórház gyerekosztályára? Elmosolyodik, amikor visszafordulok felé, és felvonom a szemöldököm, jelezve, hogy folytassa. -Arra gondoltam, talán festhetnél a gyerekekkel. Tudom, hogy szereted az ilyesmit - javasolja. Na persze. Ha bejárnék a kórházba, valamilyen szinten megint kötődnék Oliverhez. Mintha megérezné a bennem támadt kétségeket, folytatja: -Engem eléggé lefoglal a rezidens időszak vége, ezért nem sokat tudnék segíteni, de van egy barátom, akivel kidolgozhatnád a

részleteket. -Rendben. Hívj fel, és szólj, melyik nap lenne a legjobb, hogy beugorjak! Megint elfordulok, miközben a szám mosolyra húzódik, és belépek a helyiségbe, ami tele van túlzottan izgatott, becsiccsentett lányokkal. És aztán villámként csap belém a felismerés. Oliver miatt mosolygok így! Egyszerre villan az eszembe az összes korábbi alkalom, amikor Oliver megnevettetett. Ezzel egy időben körbepillantok a helyiségben, és végignézek az előttem álló boldog nőkön, akik az életet és a szerelmet ünneplik. Hirtelen sírhatnékom támad, de nem engedek utat a könnyeimnek. Olivernek nincs joga megríkatni. Már nincs.

4.Fejezet

Vasárnap reggel fémcsörömpölésre ébredek, és kábultan kikászálódom az ágyamból, hogy kiderítsem, mi a felfordulás oka. -Mit csinálsz? - kérdezem ásítva. -Basszus! Megijesztettél. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy itt vagy - mondja Victor, miközben lehajol, hogy felvegye a serpenyőt a padlóról. -Legalább van rajtad ruha - jelentem ki, ahogy rápillantok kék-fehér, kosaras rövidnadrágjára. - Mit csinálsz? - ismétlem meg a korábbi kérdésemet. A bátyám felsóhajt. -Oké, ez kínos. - Suttogássá halkítja a hangját. - Van valaki a szobámban, és próbálok reggelit készíteni neki. Valami ehetőt szeretne készíteni Vic? A gondolatra a szám elé kapom a kezemet, hogy elfojtsam a kitörni készülő röhögést, aztán kidugom a fejem a folyosóra, és a szobája felé pillantok. -És nem tudom, hogy ő fel lesz-e öltözve - teszi hozzá. A szemem döbbenten elkerekedik. -Akkor talán szólnod kellene neki, hogy én is itt vagyok. -Igen, szerintem is el kell mondanom... elég komolyan akadályozod azt, amit elterveztem - jelenti ki, körbenézve a konyhában. Befogom a fülemet. -Egy szót se többet. Lezuhanyozok, aztán elmegyek reggelizni Miával. Vic mosolyogva néz rám. -Nem kell ám eltűnnöd. -Cssss! Ne beszélj! Felmegyek az emeletre, és kiválasztom, mit fogok felvenni, azután bemegyek a fürdőszobába, és olyan gyorsan elkészülök, amennyire

emberileg csak lehetséges. Eddig nem igazán esett le, milyen lesz együtt lakni a bátyámmal. Miközben kisurranok a házból, feloldom a billentyűzárat a telefonomon, és épp arra a kétségbeesett e-mailre gondolok, amit az ingatlanügynökömnek fogok küldeni, amikor meglátom, hogy két új üzenetem érkezett egy ismeretlen számról. Ez a telefonszámom. Elmentem Oliver számát a névjegyzékembe, aztán elolvasom a másik üzenetet. Jen tudni akarja, hogy kedden ráérsz-e beugrani a kórházba. Sikerült szereznie neked egy üres szobát, amit használhatsz a művészeti foglalkozásaidhoz. Megnézem a naptárban a heti beosztásomat. Ha néhány programot átrendezek, menni fog. Nem mintha egyébként olyan baromi sok dolgom lenne mostanában. Válaszolok. A kedd tökéletes. Kérdezd meg tőle, hányra és hova menjek! Nem várok tőle választ, mert reggel kilenc van, és a legtöbb gyermektelen korunkbeli ilyenkor még alszik. Mégis megrezzen a telefonom, éppen abban a pillanatban, amikor beállok a kedvenc kávézóm parkolójába. Megkérdezem. Később találkozunk? Próbálom felidézni, hogy elfelejtettem-e valamit, de nem jut eszembe semmi. Hogy találkozunk-e később? Vicnél. Nem tudtam, hogy átjössz.

Focis vasárnap. Összeráncolom a homlokom, amikor ráébredek, milyen régen volt már, amikor utoljára csatlakoztam hozzájuk a focis vasárnapon. Vic állandóan elfelejti, hogy ideiglenesen vele lakom. Óó... Csak annyit mondok, hogy sokkal hamarabb felöltöztem és elhúztam a házból, mint azt egy vasárnap reggel szerettem volna. LOL. Sajnálom. Most hol vagy? Reggelizni készülök. Nem akarsz átjönni? Itt alhatnál. Megdermedek, és a kijelzőt bámulom, arra számítva, hogy a szavak megváltoznak, és valami teljesen mást olvasok majd, mint először. Mármint nem velem. Elkezdem bepötyögni a válaszomat, de éppen kitörlöm, amikor megkapom a következő üzenetét. Oké, ez oltári kínos. Ha nem válaszolsz, felhívlak. Egy pillanattal később a telefon rezegni kezd a kezemben. Megköszörülöm a torkomat, és felveszem. -Ez rosszul sült el. Nem úgy értettem, ahogy hangzott - mondja. A hangja. Istenem, imádom a hangját. Mély és buja, mindig olyan, mintha épp akkor ébredt volna fel. -Semmi baj. Jól vagyok. De azért köszönöm. -Szerintem még soha nem beszéltünk egymással telefonon - jelenti ki. -Nem, szerintem sem - felelem, és nem teszem hozzá azt a milliárd másik dolgot, ami beszivárog a gondolataimba. Mert seggfej vagy,

mert elmentél, mert a legjobb barátod kishúga vagyok, mert akkor sem bírnál kapcsolatban élni, ha az életed múlna rajta... -Hát, most beszélünk. Oké, csak meg akartam győződni arról, hogy nem értetted félre, amit írtam. Mármint, hacsak nem akarod, mert nekem az is totálisan megfelelne. Felnyögök, amikor meghallom a mosolyt a hangjában. -Oliver... A kuncogása átszivárog a vonalon, és visszhangot ver a testemben. Utálom, hogy ilyen hatással van rám. -Csak hülyülök, Elle. Amúgy csinálsz este babkrémet? -Szeretnéd, hogy csináljak este babkrémet? -Ezt még kérdezni sem kell. -Ha szépen kéred, készítek neked, Oliver. Ha viszont szarkasztikus seggfej leszel, leteszem a telefont. Felsóhajt. -Estelle Reuben, te vagy a kedvenc emberem az egész világon, kérlek, csinálnál nekem babkrémet? Extra guacamoléval. A szavai hallatán elmosolyodom, pedig nem kellene. Nem kellene. Veszélyes, emlékeztetem magam. Ezt csinálja veled. Minden. Egyes. Alkalommal. Ajtócsapódást hallok a telefonból. Susogás követi, aztán még több susogás, végül pedig egy kimerült sóhaj. -Szóval, van egy üres hely az ágyamban, arra az esetre, ha fáradt lennél és aludni szeretnél. -Kösz az ajánlatot, de majd később találkozunk. Amikor nevetni kezd, bontom a vonalat, és elteszem a telefonomat, a figyelmemet pedig a mostanra már kihűlt tojásos szendvicsemre fordítom. Miután befejezem a reggelit, átsétálok a közeli galériámba, és bezárom magam mögött az ajtót. Körbepillantva a fehér falakon lógó festményeken azon töprengek, vajon nem kellene-e átrendeznem őket. Közülük sok Wyatté, de a legtöbb mégis helyi művészek általam igencsak kedvelt munkája. Az én műveim közül is van itt néhány, de azokat nem a galéria elülső részében mutatom be. Azt a részt azoknak a daraboknak tartom fent, amelyeket eladásra szánok, és a saját alkotásaim közül egyedül az üvegszívek vásárolhatók meg. Azért jártam főiskolára, hogy rajztanár legyek, de nem voltam biztos abban, hogy nekem való szakma. Amikor elmeséltem Wyattnek,

hogy rajztanár szeretnék lenni, de nem tudom elképzelni magam egy ilyen sokat követelő pályán, előállt a Paint it Back ötletével. Azt mondta, így a kreativitásom életben maradhatna, és ha akarok, indíthatok egy programot gyerekek számára is. A galérián keresztül sikerült létrehoznunk egy nyári programot, ahová az idősebb gyerekek átjöhetnek a napközi tábor után festeni. Kezdetben az volt a célunk, hogy ne az utcán lófráljanak, inkább valami másra összpontosítsák az energiájukat, de miután elkezdődött az iskola, azon kaptuk magunkat, hogy a gyerekek továbbra is időpontot kérnek, és kis csoportokban bejárnak hozzánk. Épp fehér vásznat helyezek a festőállványokra a hétfő délutáni órámra készülve, amikor megcsörren a telefonom. -Elle - mondja vidáman a bátyám, mintha nem csupán néhány órával ezelőtt rúgott volna ki a házból. - Elfelejtettem szólni, hogy később átjönnek néhányan. -Ó, tényleg? -Igen, tizenkettő körül. Nem tudnál készíteni nekünk egy kis babkrémet? Minden erőmet össze kell szednem, nehogy felmorranjak a kérése hallatán. -Persze. Hányan lesztek? -Hm... én, Paszuly, Jensen és Bobby... ennyi. -Szóval csak négy ember eszik majd? - kérdezem. -Igen, négy. Sebesen pislogok, és közben azon töprengek, engem miért nem számolt bele a csapatba. -Hát, öten, ha te is ott akarsz maradni - mondja, és megköszörüli a torkát, miközben kijavítja magát. -Ki az a Bobby? Az a pasi, akivel együtt dolgozol? -Igen, ő az új srác. Kedvelni fogod, jó fej. -Jó fej, mint te, ebben biztos vagyok - motyogom. A bátyám meg a haverjai titkos képregényhősök, izompacsirtának álcázva. Vicnek általános iskola óta ugyanaz a baráti köre, és nem gyakran hív meg új tagot a zárt kis csoportjukba. Biztos vagyok abban, hogy Bobbyra ugyanaz a leírás illik, mint a többiekre. -Szólhatsz Miának, ha akarsz - teszi hozzá, mintha így próbálna meggyőzni. -Mia meg Jensen ugyanabban a helyiségben? Kösz, nem.

Vic felnevet. -Még nem lépett túl rajta? -Azon, amikor elhagyta őt, hogy megint összejöjjön az exbarátnőjével? Kétlem. Felvonom az egyik szemöldökömet, miközben kiveszem az új ecseteket a csomagolásukból, és minden festőállvány mellett található fémtartóba teszek belőlük. -Jensen egy faszfej - mondja Vic. - Viszont a csaj sem valami eszes. Én soha nem engedném, hogy az egyik barátommal randizz. Leteszem a kezemben tartott kellékeket, és nekitámaszkodom a pult szélének. -És pontosan miért nem engednéd? Mély, zengő nevetést hallat, ami más körülmények között engem is jókedvre derítene. -Ne már, Elle! Te is ismered őket. A szavaitól összerezzenek. Tényleg ismerem őket. Nagyon is jól. -Mindegy, később találkozunk. Tizenkettőre érnek ide, szóval... -Oké, értettem, Vic. A babkrémetek elkészül a kezdésre. Az a lány már el is ment? -Igen, el. Áthívtam vacsorára szerdán. Oliver meg Jensen is átjönnek néhány... hölgybarátjukkal, szóval majd akkor megismered. Gondolatban feljegyzem, hogy szerda este mindenképp tűnjek el a házból, aztán elbúcsúzom Victől. Visszasétálva a galériarészbe észreveszem, hogy egy üvegszívem ferdén áll a helyén, úgyhogy megigazítom. Az egyik magazin, amelyik beszámolt a galériában tartott bemutatóról, úgy jellemezte a szíveket, hogy „szívszorító, megrendítő, gyönyörű alkotások”. Ezt a különleges darabot kiállítottuk ugyan, de nem eladó. Az elsők között készítettem, és Wyatt nem volt hajlandó megválni tőle. Ennél a szívnél sok lilát használtam, és minden alkalommal, amikor a nap betűz, ragyogó lila fénysugarak vetülnek a falakra. Ha valaki bejön a galériába, és megpróbálja megvásárolni, közlöd vele, hogy én duplaannyit fizetek érte - mondta nekem Wyatt vigyorogva. Könnyek gyűlnek a szemembe, miközben ott állok. Figyelem, ahogy a fény visszaverődik a szívről, és Wyattre gondolok. Megtörlöm a szemem, mély lélegzetet veszek, és kilépve a galériából bezárom magam mögött az ajtót. Amikor visszaérek Vichez, hallom,

hogy épp zuhanyozik. Kinyitok egy palack bort, miközben elkészítem a krémet. Passzírozott babot öntök egy tál aljára, középre avokádót teszek, majd tejfölt kanalazok a tetejére. Miután kikeverek belőle egy hatalmas tállal, előveszem a CrockPot főzőedényt, amit három évvel ezelőtt adtam ajándékba karácsonykor a bátyámnak, és amit nyilvánvalóan azóta sem használt, aztán elkezdem összeállítani a húsgombócokat. Miután végzek, még egy utolsót kortyolok a borból, felmegyek a szobámba, és rávetem magam az ágyra.

5.Fejezet

Nem tudom, meddig alszom, de a nappaliból felhallatszó hangos kiabálás ébreszt fel. Gyorsan pislogok párat, megpróbálva elűzni az álmot a szememből. Lassan kikászálódom az ágyból, és bemegyek a fürdőszobába. A tükörképem kész romhalmaz, úgyhogy megfésülöm a hátam közepéig érő hajamat, és belecsepegtetek a szemembe, hogy eltűnjenek azok a fránya vörös erek, és inkább a mogyoróbarna szín érvényesüljön. Miután magamra kenek egy kis sminket, megigazítom a fekete Elvis, a király feliratú pólómat, hogy a laza része lehulljon a bal vállamról, és végigsimítok a divatosan szakadt farmeromon. Kész. Elindulok a nappaliba. Csak akkor veszem észre, hogy még mindig a Darth Vaderes papucs van rajtam. Sajnos, már túl későn ahhoz, hogy visszaforduljak, mert a többiek kiszúrtak. -Szia, Elle! - kiáltja Jensen, és minden fej felém fordul. -Szia, Jensen! Visszaköltöztél? -Nem, de a következő néhány hónapban sokszor járok majd errefelé feleli. -Király. Sziasztok, srácok! - mondom, ahogy körbepillantok a szobában, és odaintek Olivernek, Vicnek meg valami szőkének, akivel még soha nem találkoztam. Szia! - köszönnek egyszerre. -Elle, ő itt Bobby. Bobby, ő itt a húgom, Estelle - mutat be minket egymásnak Victor, de közben egy pillanatra sem fordul el a tévétől. Bobby feláll és kinyújtja felém a kezét, én pedig megrázom. Igazából elég jóképű a maga kisiskolás, szomszéd srác módján, amitől elmosolyodom, mert tévedtem: nem olyan, mint a bátyám többi barátja. Nem magas és atletikus, mint Vic és Oliver. Nincs olyan rosszfiús a kisugárzása, mint Jensen-nek, de hatalmas fogkrémreklámba illő mosolyt villant rám, ahogy megrázza a kezem, és ugyanaz a sármos vibrálás árad belőle, mint a többiekből. Az ilyen

miatt fordulnak meg a nők egy pasi után, függetlenül attól, hogy néz ki. -Amikor azt mondtad, van egy kishúgod, egy fogszabályzós tinédzsert képzeltem magam elé - mondja Bobby, miközben a tekintetével végigkalandozik a testemen. Elengedem a kezét. -Biztos vagyok benne, hogy Vic mindig olyannak ír le, amikor mesél rólam valakinek. Ő még annak lát. -Én egész biztos, nem így írnálak le. A hangszíne flörtölős, így átpillantok a válla fölött, hogy lássam Vic reakcióját, de helyette Oliveren landol a tekintetem. Szinte belehalok abba, hogy nem tudom, mire gondol. Nem látszik zaklatottnak, féltékenynek vagy akár kíváncsinak, csak meredten bámul. -Nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e tudni, mások hogyan írnának le - felelem. Mielőtt bármi mást mondhatna, ellépek tőle, majd besétálok a konyhába, hogy kihozzam a babkrémet és a húsgombócokat. Tálalás közben sikerül úgy ügyeskednem, hogy kikerüljem az asztalt beborító sörösüvegeket. -Gyönyörű, és még főzni is tud? - kérdezi Bobby, miközben egy falatért nyúl. - Azt hiszem, megtartom. Ja, persze - mondja Jensen egy kicsit bosszúsan. A bátyám barátai mindig ezt csinálják. Azt hiszik, kötelességük megvédeni a kívülállóktól, mintha bármi veszély leselkedne rám a megjelölt területükön kívül. Szerintem az eljegyzésem Wyatt-tel a padlóra küldte őket, mivel egyikük sem számított rá. -Ugye, nem adod be Bobbynak is azt a dumát, hogy tartsa távol magát a húgodtól? A tekintetem újra Oliverre tapad, és elmosolyodom, amikor megütögeti a szabad helyet maga mellett. A testem izgatottan felbolydul, és felé akar mozdulni, de az agyam magamhoz térít. Inkább Vic mellé ülök. -Hagyd ezt! - feleli Vic Jensen megjegyzésére. -Amikor fiatalok voltunk, mindannyiunknak hatalmas előadást tartott róla - magyarázza Jensen. Előrehajolok, hogy jobban lássam, miközben mesél, mivel ezt korábban még egyszer sem hallottam. -Amikor kicsik voltunk, nem foglalkoztunk vele, mert Elle totál

olyan volt, mintha a kishúgunk lett volna... de aztán felnőtt, és valahányszor valamelyikünk megjegyzést tett rá, Vic rögtön belekezdett a ne nézz rá, ne nyúlj hozzá, ha rájövök, hogy megérintetted, eltöröm a karodat, és soha többé nem jöhetsz át hozzánk mantrába. -Csak hogy tudd, én szívesen hagytam volna, hogy eltörje a karomat - jelenti be Bobby mosolyogva, ahogy kék szeme rám tapad. -Nem a kartörés volt a baj, attól ijedtünk meg, hogy kitilt minket a házból. Neki voltak a világon a legjobb szülei. Gyakorlatilag náluk laktunk - mondja Jensen nevetve, és belekortyol a sörébe, miután felém emeli. - Na jó, oké, elég jó dobókarom volt, úgyhogy nem kockáztathattam egy lányért. Bocsi, Elle. -Higgy nekem, én nem bánom - válaszolok hátradőlve, és kinyújtóztatom a lábam, miközben ők röhögnek. -Elle tudja, hogy jobb, ha távol tartja magát tőletek, idiótáktól. Egyikőtök sem elég jó neki - közli Vic, és kivesz egy marék csipszet, majd a krém felé nyúl. Épp időben nézek Oliverre ahhoz, hogy lássam, Vic szavaitól egy kicsit összerezzen. A pillantásunk összefonódik, és egymillió gondolat száguld át az agyamon. Emiatt történt az egész? Vic jóváhagyása többet jelentett neki az enyémnél?

Olyan kérdések ezek, amelyekre tudom a választ. A gondolatok évekig árnyékként telepedtek rám, annak ellenére, hogy megpróbáltam száműzni őket a fejemből. -Komoly kérdés következik - mondja Jensen, visszafordítva magára a figyelmemet. - Akkoriban ki volt leginkább az eseted? Próbálom nem elröhögni magam a kérdéstől meg a bátyám arckifejezésétől. Victor mindig pasis pasi volt. Mindenki vele akart játszani, meccsekre járni meg kocsmákban lógni. Junior, Jensen és Oliver mind nagyon egyformák ebből a szempontból. Négyük közül Junior az egyetlen, akinek felesége meg gyerekei vannak, míg a másik három megmaradt örök agglegénynek. Vagy legalábbis úgy tűnik. Jensen az élő iskolapéldája az olyan pasinak, akit semmilyen körülmények között, soha nem vinnél haza bemutatni a szüleidnek. Jóképű, magas, és körüllengi ez az egész sötét, csábító aura, ugyanakkor van benne egy veszélyes él is a motorjának, tetoválásainak és rosszfiús személyiségének köszönhetően. Oliverre pillantok, aki mindig fesztelennek tűnik lusta mosolyával és kócos, világosbarna hajával, amibe minden nő szívesen beletúrna.

Amikor rád néz, sikerül azt éreztetnie veled, hogy te vagy az egyetlen nő a helyiségben. És azok a gödröcskék... Istenem, azok a gödröcskék! Az összes barátnőm randizni akart az elérhetetlen Oliverrel. Olyan vonzereje van, mint az igazán tekintélyes férfiaknak. Már gyerekkorunkban is csak úgy áradt belőle a karizma. -Tényleg, Elle - szólal meg Oliver, és lassú, szexi mosolyt villant rám, miközben a tekintete a számról a szememre vándorol. - Ki volt leginkább az eseted? Célzatos pillantást vetek rá, majd Jensen felé fordulok, aki szórakozottan figyel. -Őszintén? Jensen - jelentem ki vállrándítva. -Bumm! - kiáltja Jensen. - Basszus, mindig tudtam! Szóval lefeküdtél volna velem? -Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy te voltál leginkább az esetem javítom ki nevetve. Azt nem említem, hogy akkoriban ő volt szinte minden tinilány esete. -Na, pontosan ezért kellett őket megfenyegetnem - mondja Vic Bobbyra pillantva, aki szórakozottan rázza a fejét. A tekintetem a tévében folyó Cowboys kontra Lakers meccsre tapad, és egy kicsit összerezzenek, amikor érintést érzek a lábamon. -Komolyan? - tátogja Oliver, és mindkét kezét a szíve fölé fekteti, mintha megbántottam volna. Elmosolyodom, és megrázom a fejem. -Tetszik a papucsod - bókol, rám villantva azt a jellegzetes félmosolyát. Tudom - felelem kacsintva, aztán gondolatban belerúgok magamba. Még mindig egymást bámuljuk, amikor Bobby megszólal, és ezúttal Oliver tekintete összeszűkül a kérdést hallva. Szóval feloldottad már ezt a tilalmat? Randira hívhatom a húgodat? -Nem randizom - válaszolom, és elfordítom a tekintetem Oliverről. -Az lehetetlen. Egy olyan lány, mint te, biztos randizik - erősködik Bobby. -Egy olyan lány, mint én. Gúnyosan felnevetek. Már épp annyiban akarom hagyni a dolgot, de aztán meggondolom magam, és folytatom: -Még ha érdekelne is a randizás, soha nem járnék a bátyám egyik barátjával. Mindannyian csak a bajt jelentitek, hatalmas B-vel. Nem

hallottad az előadást? -Baj hatalmas B-vel? - kérdezi Jensen. -Most tényleg el kell magyaráznom? - bámulok rá dühösen, amíg felfogja, mire célzok, és elhalványodik a mosolya. -Nem, igazad van. Igazad van. Vicnek igaza volt - adja meg magát Jensen. -Ejtsük a szívesen randevúznátok a húgommal témát, és inkább nézzük a meccset - javasolja Vic, és mindegyik srácra hosszú, célzatos pillantást vet. Néhány másodperccel később, mivel a bátyám állandóan belém könyököl, valahányszor a kajáért nyúl, felállok, és leülök Oliver mellé a kétszemélyes kanapéra. -Ó... hát mégiscsak hiányoztam neked - állapítja meg, mihelyst kényelembe helyezem magam. Hát, először is, nem tudtam gondolkodni úgy, hogy a tekinteted lyukat éget az arcomba, ráadásul te voltál a második befutó a leginkább az esetem címre, szóval... - Vállat vonok és rámosolygok. Egy hosszú pillanatig összefonódik a tekintetünk, majd a szeme a számra téved, végül vissza a tévére. Újabb touchdown, még egy pont, és hosszú szitkozódás mindegyik pasitól. Épp amikor fontolóra veszem, hogy kimegyek, Oliver megmozdul mellettem. -Ha az emlékezetem nem csal, márpedig nem hiszem, más volt a sorrend - suttogja rekedten a fülembe, és megremegek. -Hát persze hogy másképp emlékszel - suttogom vissza, és nem vagyok hajlandó elismerni, hogy a szívem összevissza kalapál a mellkasomban. Közelebb húzódik hozzám, így a karja az enyémhez préselődik. -Neked megvannak a magad emlékei, nekem meg az enyémek teszem hozzá. Oliver arcáról eltűnik a játékos kifejezés, és komollyá válik. -Azt hiszem, igazad van - sóhajt fel. - Szóval, készen állsz a keddre? -Igen. Izgatottan várom, hogy megnézzem a helyet, és belevágjak. Köszönöm, hogy megkértél - mondom, és remélem, megérti, milyen sokat jelent nekem ez a dolog. -Nálad alkalmasabb embert keresve sem találhattam volna. Megint meglöki a lábamat, és a szívemben visszhangot ver az érintése. -Hagyd abba a rugdosást! - suttogom.

-Vagy mi lesz? - kérdez vissza, és oldalra dönti a fejét, amitől a haja a szemébe hullik, és átbukik a szempilláin, valahányszor pislog. -Vagy Darth Vader kénytelen lesz elővenni a fénykardját. A nevetésébe beleremeg a kanapé, és az én testem is átjárja a rengés. -Higgy nekem, nem akar versenyezni az enyémmel. Amikor leesik a kettős jelentés, döbbenten eltátom a számat, és ő felnevet. -Néhány dolog soha nem változik - jegyzem meg pikírten. A tekintete elsötétül. -Néhány dolog pedig jobb lesz. Elkapom róla a pillantásom, és néhány percig még ott üldögélek, de végül szedelőzködni kezdek. Nekik azt mondom távozáskor, hogy még találkoznom kell Miával, aztán átmegyek Wyatt szüleihez vacsorára. Miután mindenkitől elköszönök, csak Oliver szavai járnak a fejemben. Esküszöm, ez az ember jobban kísért, mint a halott vőlegényem. És ez nyugtalanító.

6.Fejezet

Régen olyan lány voltam, aki mindenben meglátta a jót, de aztán az élet kupán vágott, és arra kényszerített, hogy realista legyek. Nem vagyok cinikus, de elég dolgon mentem keresztül ahhoz, hogy már ne rózsaszín szemüvegen keresztül szemléljem a világot. A nap elég átlagosan indult: az anyám felhívott, hogy megpróbáljon összeboronálni egy Derek nevű sráccal. Kábé hatéves korom óta próbál összehozni vele. Ez alkalommal igent mondtam. A boldog sikítás, ami a vonal másik végén felhangzott, enyhén szólva is baromi heves volt. Úgy tűnt, mintha anya a lelke mélyén megbúvó hiénából merített volna. Emlékszem, ez a nap ekkor indult el a lejtőn. A galéria makulátlanul tiszta volt, amikor odaértem. Pont, ahogy szeretem. Most meg úgy néz ki, mintha egy rakás totyogós kisgyerek randalírozott volna benne. Minden akkor kezdődött, amikor a tizenhárom éves Finlay randira hívta Veronicát. Kiderült, hogy Finlay legjobb barátja, Brett szintén el akarta hívni a lányt, úgyhogy amikor kihallgatta a beszélgetést, és a lány igent mondott, elvesztette az önuralmát. ELVESZTETTE. ITT. A stúdiómban! Megdobta Finlayt az ecsetjével, így a kék festék, amivel az óceánt festette, mindenfelé szétfröccsent, és ezzel megkezdődött a festékcsata, aminek az lett az eredménye, hogy felhívtam a szülőket, és kértem, jöjjenek el a gyerekeikért. Most pedig itt vagyok, egy órával tovább maradtam, mint szerettem volna, és a helyiség minden felületéről a festéket sikálom. Az egyetlen szerencsém, hogy ez a szoba elvan kerítve a külső galériarésztől, mert ha ráfröccsent volna valami a helyi művészek alkotásaira, vagy ami még rosszabb, Wyatt egyik művére, biztos belehalok. Baromira elfáradtam a hajolgatástól, ezért a padlóra huppanok. Körbepillantok. A vásznak, amelyekre a gyerekek

festettek, még mindig a kijelölt állványokon állnak, egy pillanatig csak bámulom azt, amelyiken Fin dolgozott. Úgy tűnik, a kissrácra ma borús nap virradt. A szürke ég alatt elterülő víz dühösen csapódik a szikláknak. Az óceán sötétkék ecsetvonásainak köszönhetően szinte hallom a hullámcsapásokat, és úgy döntök, látni akarom az igazit. A galéria nincs messze a parttól, én pedig sokkal ritkábban élvezem a látványt, mint tehetném. Mindent összegyűjtők egy dobozba, amire a kórházban szükségem lesz, majd félreteszem az ajtó mellé. Ahogy mindent bezárok, észreveszem, hogy a karom foltos a festékcsatától. Átkozott kölykök. A hőmérséklet általában lecsökken napnyugtakor, óraműpontossággal érkezik meg a hűvös szél. A víz felé indulok, és összecipzárazom a vékony kabátot magamon. Egy háztömbnyire az óceántól megállok a lámpánál, hallgatom a hullámokat, és máris könnyebbnek érzem magam. A környéken ugyan jó néhány galéria található, az óceán közelsége mégis hatalmas pluszpont volt, amikor kibéreltük az épületet. Ha behunyom a szemem, és elég erősen koncentrálok, magam elé tudom képzelni, ahogy Wyatt a part felé rohan a szörfdeszkájával a hóna alatt, nedves ruhája gyakorlatilag lehullik a testéről. Az emlék hatására elmosolyodom, ugyanakkor a szívem is összeszorul a mellkasomban. Amikor először visszajöttem a galériába, ez volt az első gondolatom. Nem a galéria, nem a festmény, amin dolgozott, és amit eltettem a hátsó szobába, nem a közös reggelijeink, vagy ahogy elmosolyodott, amikor beléptem a helyiségbe... Leginkább arra emlékeztem, ahogy a víz felé rohant. Elég valószínű, hogy a szörfözés volt az egyetlen közös pont benne meg a bátyámban. Amikor járni kezdtem Wyatt-tel, az anyám azzal viccelt, hogy szándékosan kiválasztottam azt a pasit, aki leginkább művésznek néz ki. Mit számít, hogy nagyon sikeres volt, idősebb nálam, ráadásul vette a fáradságot, és öltönyt viselt, amikor először találkoztak? Anyám a külsőségek alá látott. És nem rossz értelemben. Lassan elfogadta Wyattet, akárcsak az apám. Vic soha nem kedvelte igazán, de nem mondott semmit. Szerintem mindannyian a magam kiterjesztéseként tekintettek rá. Az ő világukban én már amúgy is kívülálló voltam. Gyűlöltem azokat a fellengzős partikat meg gálákat, amelyekre a szüleim minden évben elmentek. Az apám fogszabályzó szakorvos, az anyám pedig angol professzor. Mindenki

azt hitte, hogy a gyerekeik majd a nyomdokaikba lépnek. Háááát, Vic ügyvéd lett, én meg művész. Ettől függetlenül mindenben támogatnak minket. Szeretik a munkáimat, bátorítanak, így bár tudom, hogy bizonyos szempontból én vagyok a fekete bárány, ezt soha nem éreztetik velem. Amikor a homokhoz érek, veszek egy nagyon mély lélegzetet, behunyom a szemem, és sütkérezem a pillanatban. Minden másodperc számít. Élj a pillanatnak! Ez az élet. Ez az, ami igazán számít. Egyszerű gondolat, de annyira könnyű elfelejteni. Ráadásul az óceán állandó emlékeztetőül szolgál. A szikláknak csapódó hatalmas hullámok éppolyan tisztító hatásúak, mint amennyire veszélyesek. Leülök a homokba, és figyelem a fiatal és az idősebb szörfösöket, engedem, hogy a hangok átcsapjanak felettem. Ahelyett, hogy elfojtanám felhalmozódott bánatomat, engedem, hogy széttépjen a fájdalom. Néhány nappal ezelőtt volt Wyatt halálának évfordulója. Különösebb felhajtás nélkül telt, mindenféle visszaemlékezés és nagy csinnadratta nélkül, csak én és a szülei beszéltünk telefonon, hogy ellenőrizzük egymást. Egy kicsit több mint egy évvel ezelőtt teljesen más okból voltam kint a parton. Láttam, hogy rohammentősök hajtanak keresztül a homokon, és követtem őket, mert eluralkodott rajtam a kíváncsiság. Istenem, mi lett volna, ha nem követem őket? Hogy tudtam volna meg? Összeráncolom a homlokom, ahogy közelebb sétálok a vízhez, és felidézem a maroknyi embert - többnyire szörfösök voltak -, akik figyelték, ahogy a mentősök valakit megpróbálnak újraéleszteni. Amikor odaértem, úgy éreztem, mintha testen kívüli élményben lenne részem. Mintha valami egyre közelebb húzna a káoszhoz, de közben ösztönösen tudnám, hogy amikor odaérek, nem akarom látni, mi folyik ott. Lassan lépkedtem, aztán futó pillantást vetettem a földön fekvő emberre, és arra gondoltam: szent ég, pont úgg néz ki, mint... de... Majd riadtan a telefonomra pillantottam, aztán a galéria irányába, a partra, a kis, színes fabódékra, ahol italt árultak, és a szívem egész idő alatt hevesen kalapált a mellkasomban. A lábam előrevitt, közelebb a mentősökhöz... közelebb a testhez. És aztán megláttam. Hosszú, szőke haja szétterült a homokon, barna szeme behunyva, vizes szörfruháját lehúzták, hogy feltárják vékony felsőtestét. A látásom elhomályosult, és a falak, amelyek igazából ott

sem voltak, összezárultak körülöttem. Úgy éreztem, mintha elhalványulnék. Mintha ott lennék, de mégsem teljesen, hiszen nem azt kellene látnom, amit igazából látok. A térdem szinte összecsuklott alattam, amikor végre odaértem hozzá, és megláttam, milyen fehér az ajka, és sápadt az arca. - Wyatt? Hallottam magam, de a sikoltás valaki máshoz tartozott... Valakihez, aki halálra rémült... Valakihez, aki úgy érezte, elveszítette élete szerelmét, és az a személy nem lehettem én. -Mi történt? Ő a vőlegényem. Mi történt? Wyatt! - sikítottam újra meg újra, ahogy a pánik egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Az egyik mentős lefogta a karomat, és döbbenten figyeltem, ahogy a többiek megpróbálják újraéleszteni. CPR... mellkaskompresszió... Végül elővették azt a szerkezetet, amit a tévében már egymilliószor láttam, aminél az orvosok azt kiáltják, „félre”, aztán áramot vezetnek az ember mellkasába, mert az illető halott, és újra kell éleszteni. Abban a másodpercben, ahogy megláttam, sikítva térdre zuhantam. Majd belemarkoltam a meleg homokba, miközben az egyik mentős megpróbált lenyugtatni. -Miért nem tér magához? - zokogtam. - Miért nem hagyják, hogy odamenjek hozzá? -Hölgyem, le kell higgadnia... A könyörgésem egy üvöltés kíséretében a mögöttünk csapkodó hullámok hangjára elhalt. -Csak szörfözött - mondta mögöttünk valaki. -Túl hosszú ideig maradt a víz alatt az utolsó hullám után - tette hozzá valaki más. -Azonnal hívtam a 911-et, amikor észrevettem, hogy nem jön fel fokozta a harmadik. - Remélem, túléli! Wyattet hordágyra fektették, a mentős pedig segített felállni. Hagytam, hogy a mentőautó hátuljába vezessen. Ott ültem Wyatt lába mellett, és az arcát bámultam. -Rendbe fog jönni? - kérdeztem félig zokogva, félig sikoltva. Senki nem válaszolt. Csak tovább nyomkodták a mellkasát, meg belefújtak a szájába. Amikor a kórházba értünk, azonnal halottnak nyilvánították, még azelőtt, hogy begördítették volna egy vizsgálóba. Már akkor tudtam, hogy elment, amikor betették a mentőbe, de sokkal jobban fájt, amikor hangosan ki is mondták.

Napokig elveszettnek éreztem magam. Csak harmincöt éves volt, és kiváló úszó. Egyedül az járt a fejemben, hogy soha többé nem fog rám nézni a barna szemeivel. Hogy soha többé nem fog festeni. Hogy az ajka soha többé nem görbül mosolyra. A boncolás során kiderült, hogy a fulladáshoz kevés lett volna a tüdejében található folyadékmennyiség, vagyis szívrohamot kapott a vízben. Én meg egyfolytában arra gondoltam, hogy még csak harmincöt éves volt. Az utóbbi időben már nem sírok, amikor idejövök. Már nincs tele a hely rossz emlékekkel, mert tudom, hogy Wyatt ugyanannyira szerette a partot, mint a galériát. Ma mégis potyognak a könnyeim. Felidézem, hogy mosolygott, amikor együtt reggeliztünk. Behunyom a szemem és nagy levegőt veszek, abban reménykedem, hogy megérzem a száradt festék szagát, ami mindig körüllengte, és szorosan magamhoz ölelem annak az emlékét, hogy milyen volt esténként a karjai között feküdni. Hagyom, hogy megtörjenek ezek a gondolatok, és remélem, a hullámok még innen, a távolból is elsöprik a fájdalmamat. Holnap már jól leszek, de ma hagyom, hogy a lelkem ezer sebből vérezzen, és ez is rendben van.

7.Fejezet

Az életben az a különös, hogy soha nem tudhatod, mikor mutat valamit, ami olyan mélyen megérint, hogy egyszerűen csak hálás vagy mindenért, amit kaptál... még a rossz dolgokért is. Pont így érzem magam, amikor tolószékes gyerekek hajtanak el mellettem, miközben kezemben a kellékes dobozzal végigsétálok a kórház folyosóin. Jen irodája felé tartva befordulok a sarkon, és azonnal földbe gyökerezik a lábam. Oliver lép ki egy helyiségből, de közben még mindig beszél valakivel, aki odabent van. Rezidensként élete jelentős részét valószínűleg munkával tölti. Minden alkalommal, amikor Vic megemlíti a nevét, azt is hozzáteszi, hogy a barátja a kórházban van. Még akkor is mozdulatlanul állok, amikor Oliver becsukja az ajtót, és elindul felém. A zöld műtősruha és az orvosi köpeny egyáltalán nem csökkenti a vonzerejét. Sőt, talán a megszokottnál is jobban néz ki bennük, de a szívem inkább a magabiztos járásától és a féloldalas mosolyától ver egyre hevesebben. -Korán jöttél - mondja elém lépve. Összeráncolom a homlokom. -Nem. Időben érkeztem. Oliver elvigyorodik. -Az időben nálad korán van. Mindig stílusosan késel. -Régen mindig stílusosan késtem. Most pontos vagyok. Lenyűgöző - vélekedik, és játékos zöld szeme az arcomat fürkészi. A kezemet lefoglalják a dobozok, így arra kényszerülök, hogy egy sóhajjal próbáljam kifújni az arcomba hullott hajtincset. Oliver felnevet, megragadja a tincset, és a fülem mögé simítja. Egyszerű mozdulat, de valahogy mégis eléri vele, hogy bensőségesnek

érezzem. Nem tudom levenni róla a szemem. A keze még a fülem mögött van, amikor közelebb lép hozzám. Még soha életemben nem örültem ennyire egy nehéz doboznak, mert attól, ahogy rám néz, a szívem szabálytalanul kezd verni, és nem tudom biztosan, mit tennék, ha nem lenne foglalt a kezem. -Mi az? - kérdezem suttogva. -Felnőttél - feleli, szintén suttogássá halkítva a hangját. Pillangók ébrednek a hasamban, és vadul verdesni kezdenek. -Úgy csinálsz, mintha sokkal idősebb lennél nálam. Amikor fiatalabbak voltunk, Oliver szeretett emlékeztetni arra, hogy ő az idősebb. Néha komolytalannak hangzott, máskor meg úgy, mintha szitkozódna. A legkeményebb mégis az volt, amikor azt is hozzátette, hogy Vic kishúga vagy. És aztán egyszer azt mondta... Lágyan elmosolyodik. -Elég idős vagyok ahhoz, hogy jobban tudjam, felnőttél. A szám döbbenten elnyílik, és hátrálok egy lépést, így kénytelen leengedni a karját. Igen, ezt mondta egyszer. Pontosan ugyanezt. Oliver megköszörüli a torkát. Úgy tűnik, ő is emlékszik arra a pillanatra. -Mennem kell. Nem akarok felelőtlenül elkésni - jelentem ki határozottan, és faképnél hagyom, mielőtt megállíthatna. -A fenébe! Mi történik velünk? Megállok az ajtó előtt, elolvasom a táblát: Jennifer Darcia, koordinátor-helyettes. Kopogok. Szól, hogy lépjek be, megteszem, a csípőmmel lököm be az ajtót. Leteszem a dobozt az egyik üres székre az asztala előtt, és elmosolyodom. -Helló, Estelle vagyok - mondom, és mélyen felsóhajtok. -Foglalj helyet! Jen vagyok - feleli. Kezet rázunk, aztán leülök a doboz melletti székre. A nő pont olyan, amilyennek Oliver ízlését képzelem - szőke haj, ragyogó kék szem, szép mosoly, nagy mellek. Csak a kora döbbent meg. Biztos vagyok benne, hogy nálam legalább tíz évvel idősebb, ami teljesen új értelmet adna Oliver kijelentésének. Talán erről van szó... Az idősebb nőkhöz vonzódik, és én túl fiatal vagyok hozzá. -Nagyon köszönöm, hogy elvállaltad ezt a munkát a kedvünkért kezdi. - Mindig újabb és újabb dolgokat keresek, hogy folyamatosan le tudjuk kötni a gyerekeket, de manapság a bohócok meg a filmek nem túl sikeresek. Csak azt szeretném, ha valami mást csinálnának,

vagy legalábbis valaki mással, érted? Ha már muszáj itt lenniük, legalább legyen esélyük másokkal is kommunikálni az orvosokon meg nővéreken kívül, akiktől a gyógyszereiket kapják. Összevonja a szemöldökét, miközben beszél, és látom, mennyire szívügyének tekinti a gyerekeket. Úgy döntök, kedvelem őt. -Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy boldoggá tegyem őket ígérem biztató mosollyal. -Köszönöm. - Elhallgat. - Oliver azt mondja, régóta ismeritek egymást. Megdöbbenek a hirtelen témaváltás miatt. -Igen, ő a bátyám legjobb barátja. -Úgy emlékszem, ő azt mondta, te vagy a „kedvenc embere az egész világon” - jelenti ki mosolyogva. Az a benyomásom, hogy szeretné, ha elárulnék neki valami bizalmasat Oliverről, de a megjegyzése a padlóra küld, és egy rövid ideig képtelen vagyok megszólalni. -Tényleg ezt mondta? Jen bólint. -Igen. -Ez... érdekes. Figyelembe véve, mi minden történt kettőnk között, akarom hozzátenni, de nem teszem. -Gyere, hadd mutassam meg neked az új munkahelyedet! Azt mondtad, heti háromszor érsz rá, ugye? - kérdezi, miközben feláll. -Kívánság szerint ráérek, mint egy bohóc, mínusz az arcfesték hacsak nem szeretnéd, hogy kifessem az arcomat de nem ígérhetem, hogy az anyag, amivel dolgozom, könnyen lejön. Jen felnevet, és a levegőbe emeli a kezét. -Nem, köszönöm. Nem akarok én lenni a felelős azért a katasztrófáért. Átvisz a másik szárnyba, megmutatja, hová menjek és kivel beszéljek, majd visszaindul az irodájába. Ahogy a folyosón sétálok, a falat díszítő idejétmúlt festményeket bámulom. A kék falon halak úszkálnak összevissza. Nézem, és úgy érzem, fuldoklom. Mégis, kinek jutott eszébe, hogy akváriumot fessen egy gyerekkórház falára? Oda, ahol a négy fal közé szorított gyerekeknek és szülőknek is meg kellene nyugodniuk. Rossz ötlet volt. Undorodva rázom a fejemet, amikor egy nevetés visszarángat a valóságba. -Ezt vegyem úgy, hogy nem tetszik? - kérdezi Oliver, ahogy mellém

lép. -Neked nincs valami munkád? - kérdezek vissza, és rászabadítom minden bosszúságomat, ami a korábban történtek meg az ocsmány folyosó miatt halmozódott fel bennem. El akarok lépni mellette, de közben egy kicsit beleütközöm a karjába. -Sajnálom - mondja, és ettől földbe gyökerezik a lábam. Nem fordulok vissza. -Elnézést kérek azért, ami korábban történt - folytatja. - Csak... megláttalak, aztán te... én csak... basszus. Felnevet. Megfordulok, és a szemébe nézek. -Semmi baj. Végül is a bocsánatkérés soha nem tartozott az erősségeid közé. Összerezzen, én pedig ezúttal tényleg faképnél hagyom.

8.Fejezet

Mindenki máshogy határozza meg a továbblépés fogalmát. Én úgy lépek tovább az életemmel, hogy eladom a házat, ahol együtt éltünk Wyatt-tel. Az anyám számára a továbblépés a randizást jelenti. Szóval, most itt vagyok, és Derekkel szemben ülök, aki igazából nagyon rendes srác. Figyelmes; kinyitotta és tartotta nekem az ajtót, megvárta, hogy én üljek le először, és a mai napomról kérdezett, miközben figyelmesen hallgatott. Ráadásul nem is néz ki rosszul. Jó formában tartja magát, jó a stílusa, de valamiért mégsem vagyok igazán jelen mellette. Folyamatosan elkalandoznak a gondolataim, miközben építészmérnöki munkájáról beszél. -Nem untatlak, ugye? - kérdezi udvarias hangon. -Nem, egyáltalán nem. Sajnálom! Csak... - felsóhajtok - ez az egész egy kicsit fura. -Megértem. Az anyám elég sokat mesélt nekem a... tudod - mondja, és felém int a kezével. -Igen. Már tudok beszélni róla. Csak fura egy másik sráccal randizni. Halványan rámosolygok. Ez az első randevúd, amióta elveszítetted - állapítja meg megértő mosollyal. -Igen. -És te még... hogy is kérdezzem meg ezt... az furán hangzik, hogy még rá vagy kattanva, mert nem olyan, mintha az expasid lenne, aki már továbblépett... - makogja kérdezés helyett, és hagyja, hogy a szavai a levegőben lógjanak. -Nem, jól vagyok. Mármint teljesen jól, komolyan. Csak miközben itt ülök, egyfolytában az jár a fejemben, mi történik ezután... Hogy megpróbálod-e majd megfogni a kezem, vagy jó éjt csókot adni, vagy nem tudom. - Vállat vonok, felnevetek, és elfordítom róla a tekintetem. - Azt hiszem, épp most tettem még furábbá a helyzetet.

Derek nevetni kezd. -Mi lenne, ha egyszerre csak egy lépést tennénk? Nem fogjuk egymás kezét, ha nem szeretnéd, és nem csókollak meg, ha nem akarod. Egyébként még a főételig sem jutottunk el. -Igazad van - mondom mosolyogva, és már nem érzem magam olyan kényelmetlenül. Ez csak egy vacsora. Rossz szokásom, hogy az élet minden területén egy lépéssel előrébb akarok járni. Meg kell tanulnom, hogyan zabolázzam meg az aggodalmamat, és azt is, hogy egyszerűen csak lélegezzek. Mesélni kezdek Dereknek a kórházról és a gyerekekről, akikkel a minap dolgoztam. Elmondom, mennyire felnyitotta a szememet ez a munka mindenre, amim van, és amit természetesnek vettem. így már sokkal könnyedebben telik az idő, a vacsora szinte pillanatok alatt véget ér. Mire a bátyám házához érünk, a nap már le is megy. -Úgy néz ki, társaságod van estére - jegyzi meg Derek, ahogy a fényszórója a ház előtt parkoló kocsikra esik. -Igen, Victor szeret áthívni másokat. Szégyen, hogy mindig elfelejti felkapcsolni a lámpát a verandán - magyarázom, megnevettetve Dereket. -Felkísérlek, nehogy eless. Elérjük az ajtót, és csak esetlenül állunk előtte, mert nem igazán tudjuk, mit csináljunk. - Szóval... csók vagy nem csók? - kérdezi. Nem látom az arcát, de a hangjában mosoly bujkál, és ettől megnyugszom. Egy pillanatig gondolkodom az ajánlatán. Wyatt óta senkit nem csókoltam meg, de nem mondhatom, hogy nem tesz kíváncsivá, milyen lenne valaki mással. Wyatt-tel csókolózni mindig könnyű volt. Olyan kényelmes, ismerős. Mély levegőt veszek, és előrehajolok. Derek a felkaromat fogja, és a számra szorítja a száját. Egy pillanattal később felkapcsolódik a villany, és kinyílik a bejárati ajtó. A szemem kipattan, és Derekkel riadtan elhúzódunk egymástól, mintha a csókolózáson kívül valami máson is rajtakaptak volna bennünket. Olyan, mintha megint kilencedikesek lennénk. Egyszerre fordítjuk a fejünket Oliver felé, aki nyitva tartja az ajtót, és összefonja a karjait a mellkasán. Zöld szeme rólam Derekre villan, majd vissza rám. -Bocs. Nem tudtam, hogy kint vagytok - szabadkozik, bár egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki sajnálja, hogy megzavart bennünket.

Egy úriember a bejárati ajtóig kíséri a randipartnerét - mondja Derek, és rám mosolyog. Viszonzom a gesztust. -Köszönöm a randevút. Örömömre szolgált. Holnap felhívlak. Talán megismételhetnénk valamikor a közeljövőben? Oliverre pillantok, aki szemtelenül kihallgatja a beszélgetésünket, és mérges tekintettel nézek rá, ezután visszafordulok Derekhez. -Persze. Hívj fel! Várok, amíg majdnem a kocsijához nem ér, majd megint Oliverre nézek, és összeszűkült szemmel figyelem. -Nos? Nem épp menni készültél? -Nem, csak zajt hallottam kintről, és jöttem megnézni, mi az. Tekintetében huncutság csillog, és ez csak olaj a bennem tomboló tűzre. Nagy sebbel-lobbal el akarok húzni mellette, de megragadja a karomat, és a fülemhez hajol, suttogó morgásától kis híján lángra kapok. -Én mikor vihetlek el egy randira? - kérdezi. A szívem őrülten verni kezd a szavaitól, és elszakítom magam tőle. -Soha. Hallom, ahogy nevetni kezd mögöttem, miközben, mint egy ijedt kislány, felrohanok a lépcsőn, és ekkor ráébredek, hogy tényleg félek. Rohadtul megrémít, hogy Oliver megint az életem része, mert amikor legutóbb közel engedtem magamhoz, alig éltem túl. Azon töprengek, erről tud-e egyáltalán.

9.Fejezet

Egész reggel az ingatlanügynökömmel beszéltem telefonon, és ez ráébresztett valamire. Próbálgathatod te egy adott irányba terelni az életedet, ahogy csak akarod, végül úgyis a szél irányítja a vitorlásodat. És ez szívás. A délelőtt fennmaradó részében az óceánt festem a szobám erkélyén állva, aztán összegyűjtöm a cuccomat, és elindulok a kórházba. Amikor odaérek, Jen irodájához sétálok, és kopogok, bár az ajtó résnyire nyitva van. -Gyere be! - szól ki, úgyhogy bedugom a fejemet. Jen kosztüm nadrágot és csinos blúzt visel, nem úgy, mint a kórházi dolgozók nagy része... legalábbis én valahányszor láttam, mindig hasonlóan volt öltözve. Felpillant, és rám mosolyog, miközben tovább törölgeti a fehér blúzára csöppent foltot. -Atkozott kávé. -Mindig ez történik, amikor fehér felsőt veszel fel - mondom, mire nevetni kezd. -Minden egyes alkalommal. Az ember azt hinné, tanulok belőle. Lepillantok a saját fehér pólómra, és vállat vonok. -Festő vagyok, úgyhogy nekem elnézik. Mindegy is, azért jöttem, mert kérdezni szeretnék valamit. -Csak bátran. Foglalj helyet! Az asztala előtt álló székekre mutat, én pedig leülök a legközelebbire. -Tudom, hogy valószínűleg lehetetlen megvalósítani, de meg kell kérdeznem... Van arra valami esély, hogy átfessem a falakat a gyerekosztályon? Jen elgondolkodva összevonja barna szemöldökét. -Teljesen megértem, ha nem lehetséges, de meg kellett kérdeznem. -Nem, nem, igazából átmenetileg át kell vinnünk néhány beteget egy

másik szárnyba, hogy beszereljünk néhány új felszerelést, úgyhogy azt hiszem, ha azokat a napokat ki tudnád használni, akkor megoldható. Persze, először engedélyt kell kérnem a főnökömtől. Szinte felsikítok örömömben. -A szobák üresek lesznek? Jen kutató tekintettel fürkészi az arcomat, és elmosolyodik. -Mire gondolsz? -Nos... - fogok bele, és összefűzöm az ujjaimat. Kezdem úgy érezni, hogy túlságosan kihasználom ezt a lehetőséget, bár én fogom állni az összes költséget és itt tölteni az időmet. -Én fizetnék mindent - folytatom. - Nem akarom, hogy azt hidd, kárpótlást várok érte, de ha beszervezhetem néhány barátomat, szerintem összehozhatnánk valami igazán szépet a gyerekeknek. Jen egy pillanatig csendben van, és lófarokba fogja homokszőke haját. -Szóval te fizetnéd a festéket, meg azokat is, akik segítenek neked? -Igen, természetesen felelem gyorsan. Jen megint hallgat, és egy kicsit hosszabb ideig tanulmányozza az arcomat, mint azt kényelmesnek találom, de állom a tekintetét, és az ölemben nyugtatom a kezemet, amíg a válaszára várok. -Te tényleg ezt szeretnéd - mondja végül. - Miért? Nagy sóhaj hagyja el a számat, és egy kicsit összegörnyed a vállam. -Kell rá ok? -Gondolom, nem - válaszolja vállrándítva. - De nem sok ember csinálna ilyet ingyen. -Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember - felelem mosolyogva. - Beszélhetek én magam is a főnököddel, ha szeretnéd. Megrázza a fejét. -Máris felhívom. Kétlem, hogy bármi baja lenne az ötleteddel. Már évek óta mondja, hogy meg kellene változtatni a folyosók arculatát. Üzenek, amint megkapom a válaszát. -Nagyon köszönöm. Már alig várom, hogy halljak felőled. Felállok, és az ajtó felé indulok. -Estelle - kiált utánam, és visszamegyek az irodájába. Amikor felé fordulok, halványan rám mosolyog. -A világnak több hozzád hasonló emberre lenne szüksége. A szavaitól büszkén elmosolyodom. Lehet, hogy az életem

rázós és kész káosz, de legtöbbször úgy fekszem le aludni, hogy tudom, talán megváltoztattam valaki életét. Jó érzés, hogy ezt más is észreveszi. Megköszönöm neki, és a gyerekosztály felé indulok, mielőtt hülyét csinálnék magamból és sírni kezdenék. Amikor odaérek, Oliver az első, akit megpillantok. Háttal áll nekem, és a csípőjével a nővérpultnak támaszkodik. Nem hallom, mit mond, de abból ítélve, ahogy az őt hallgató két nővér kuncog, az ember azt hihetné, egy Jim Carrey-kaliberű viccet sütött el. Biztosan tudom, hogy nincs így. Oliver - bár próbálkozik nem valami jó viccmesélő, de úgy tűnik, a nők ezt egyáltalán nem bánják. Egyszer régen én is közéjük tartoztam. Legszívesebben a plafonra néznék, de elfojtom magamban a késztetést. Inkább hatalmas mosolyt ragasztok az arcomra, és folytatom az utamat. Elmegyek a nővérpult mellett, és integetve, vigyorogva kellemes délutánt kívánok nekik. Nem időzöm ott elég hosszú ideig ahhoz, hogy Oliver arcára pillantsak, de a szemem sarkából elkapom, ahogy kihúzza magát és ellép a pulttól. Körbenézek a nekem kijelölt szobában. A pillantásom egyik festőállványról a másikra villan, majd a mellettük álló tárolókra. A kezembe veszek egy halom fehér papírt, és mindegyik állványra felteszek egyet, majd felpillantok, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Gemma, egy telt, vörös hajú nővér tolószéket terelgetve sétál a helyiségbe. Már találkoztam a gyerekekkel, amikor legutóbb itt jártam, úgyhogy felismerem a tizenhárom éves kisfiút, Johnnyt, akinek agyi bénulása van. Köszönök neki, aztán Dannynek, Mae-nek és Mike-nak is, akik mind a korai tinédzseréveikben járnak, és mind rákbetegek. -Készen álltok, srácok? - kérdezem mosolyogva. Mindannyian bólogatnak, de egyikük sem szólal meg. A telefonjukon csüngenek, természetesen Johnny kivételével. Felsóhajtok, mert tudom, most mi következik. Minden alkalommal megküzdök ezzel a problémával, amikor egy új csoport tizenéves érkezik iskola után a stúdióba. Rajtuk keresztül megtapasztaltam, hogy a tinik nagyon hasonlítanak az új cipőre - kényelmetlenek és rohadt nehéz betörni őket, de amikor sikerül, nem bánsz egyetlen hólyagot sem, amit okoztak. -Akarjátok az unalmas, hülye bemutatkozással kezdeni, vagy jobban szeretnétek rögtön nekiugrani a munkának, és szarrá festeni ezeket a

vásznakat? kérdezem, és egyszerre minden fej felém fordul. A szemük döbbenten elkerekedik, mintha nem hinnék el, mit mondtam az előbb. Mike a zsebébe dugja a telefonját, és végre, most először, rám pillant. És nem is túl félénken; hagyja, hogy szürke tekintete végigkalandozzon a testemen, mintha valami csaj lennék, akire rá akar mozdulni. -Én lefesthetlek téged? - kérdezi. Megrázom a fejemet, és felnevetek. Határozottan tökös gyerek. Úgy tűnik, Mae-t nem nyűgözte le a fiú megjegyzése, mert szemforgatva elrakja a telefonját a hátsó zsebébe, és összefonja a karjait a mellkasa előtt. -Oké - kezdem. - Először is, nem embereket festünk. Másodszor, már most látom, hogy veled sok baj lesz - mondom, és felvont szemöldökkel Mike-ra pillantok. - De elnézem neked, mert szeretem a bajt... amíg nem kezdesz ki velem. Háttal állok az ajtónak, úgyhogy nem látom, kik jönnek be, miután elkezdek beszélni, de annak ellenére folytatom a kis monológomat, hogy tudom, valószínűleg többször is el kell majd ismételnem. -Igazából ez az egyik szabályom. Igen, vannak szabályaim mondom, amikor Mike felnyög. - Első szabály: ne kezdj ki a tanároddal. Második: ne nyúlkálj. Ide-oda kapkodom a tekintetem Mike és Mae között, és amikor észreveszem, hogy a lány elpirul, örülök, hogy ezt kimondtam. -Harmadik szabály: tiszteld mindenki kreativitását. Mindannyian máshogy rajzolunk, és legyünk őszinték, nem mindegyikünk kiválóan, engem is beleértve. Kérlek, ne gúnyoljátok egymás festményeit, szobrait vagy bármit, amit itt készítünk. És végül, a művészeti szoba olyan, mint Vegas. Ebben a szobában bármiről beszélhetünk, amiről csak szeretnétek. Sikíthatunk, festéket fröccsenthetünk a vásznunkra, és senki nem ítélkezhet felettünk. Megértettétek? Mindannyian lassan bólogatnak. -Van egy kérdésem - szólal meg Mae, aki az egyik festőállvány előtt álló széken csücsül. Megigazítja a gépet, amit magával húz, hogy ne legyen útban, aztán várakozó arckifejezésemre pillant. -Azt mondtad, nem rajzolsz jól, de művész vagy. Van valami

különbség a kettő között? A kérdését hallva elmosolyodom. -Hatalmas különbség van a kettő között. Nekem abban rejlik az erősségem, amit a két kezemmel alkotok. Általában törött üvegből készítek kisebb szobrokat. -Törött üvegből? kérdezi elkerekedett szemmel Mike. -Aha. -Mit készítesz? - érdeklődik Danny. -Szíveket. -Törött üvegből csinálsz szíveket? - kap levegő után Mae. Bólintok, és megfordulok. A mellkasomra szorítom a kezemet, amikor megpillantom Olivert, ahogy keresztbe tett kézzel az ajtó mellett a falnak támaszkodik. Zöld szeme szórakozottan felcsillan, szája hatalmas vigyorra húzódik az arckifejezésem láttán. -Te mit csinálsz itt? - kérdezem, és nem veszem el a kezemet vadul verdeső szívem elől. -Az összes betegem itt van. Leengedi a karját és vállat von, miközben fehér köpenyének zsebébe dugja a kezét. -Ó - felelem, és pislogva elfordulok tőle, vissza, a gyerekek felé. Hadd mutassam meg, miről beszélek. - Odalépek a dobozhoz, amit a múltkor hoztam, és ami Oliver mellett van az asztalon. A karom a mellkasához ér, ahogy átnyúlok előtte, és hallom, ahogy élesen levegő után kap, amitől nekem is elakad a lélegzetem. Rohadtul össze kell szednem magam a közelében. Megragadom a kis dobozt, és a helyiség másik végébe sétálok, hogy szembenézzek a csoporttal, és bárkivel, aki épp belép az ajtón. Gemma odamegy Oliverhez, és mond neki valamit. Figyelem, ahogy ő válaszul bólint, aztán a nővér kisétál a helyiségből. -Mosdószünet - tátogja magyarázatként, amikor rajtakap, hogy bámulom. Bólintok, kinyitom a dobozt, óvatosan kiveszem belőle az üvegszívet és a tartóját, majd elhelyezem őket az asztalon. -Ó, Istenem - kerekedik el Mae kék szeme, ahogy magába szívja a látványt. - Ezt te csináltad? -Igen - bólintok büszkén mosolyogva. A tekintetem Oliverre villan, és a szívverésem kihagy egy ütemet, mert a szokásos, nőcsábász vigyor helyett meleg, megnyugtató mosollyal néz rám. Ezt csak

akkor villantja fel, amikor egyetért azzal, amit mondtál, vagy büszke rád amiatt, amit tettél. Újra az üvegszívre pillantok, és kézbe veszem. -Ez aztán nem semmi - bólint elismerően Mike. -Gyönyörű - helyesel Danny. -Köszönöm. Ez a kézjegyem. A legtöbb művésznek van egy ismertetőjele. Warhol maszatolós festési technikát használt jól ismert Campbell konzervjeinek elkészítéséhez, és a Marilyn Monroeképhez. Romero Britto annyira egyedi színeket és formákat használ, hogy bármelyik szobrára vagy festményére ránézel, azonnal felismered a keze nyomát. Még ha valami mást, valami újat akartak is készíteni, mindig van egy jel, ami elárulja, hogy az ő munkájuk. Az én különleges ismertetőjelem a szív. Festem... szobrot készítek belőle... de ez itt az egyik üvegszívem. Ez az én művészi kézjegyem. -Óóó - sóhajtja Mae, mintha csak most fogná fel igazán, mit lát. A szívért nyúl, de aztán meggondolja magát, és leengedi a kezét. -Vedd el! - mondom neki. -Nem, nem akarom eltörni. Túl szép. -Vedd el! Amúgy is megtarthatod. Akkor akár már hozzá is szokhatsz ahhoz, hogy a kezedben tartod. Mae szeme döbbenten elkerekedik. -Megtarthatom? -Persze. -De mi lesz, ha eltörik? - kérdezi, és habozva felemeli a szívet az állványáról. Újra meg újra megforgatja a kezében, apró szivárványokat vetítve a szobára, ahogy a fény megtörik az üvegen. -Ez egy szív - jegyzem meg Oliver felé fordulva, így látom, hogy erőteljesen méreget. - És a szívek mindig eltörnek egy ponton az életben. Előbb vagy utóbb jön valaki, és úgyis összetöri... Miért ne lehetnél te az a valaki? Elhallgatok, a szívem vadul ver a mellkasomban, ahogy Oliver tekintete komollyá válik, és azon kapom magam, hogy megbabonáz a pillantása, én pedig próbálok kihátrálni ebből az észvesztő csapdából. -Emellett - folytatom, megint Mae-re nézve -, ismerem a lányt, aki készítette. Ha eltörik, megkérhetem, hogy csináljon neked egy újat. Kacsintok, és összecsapom a kezemet. -Most pedig beszéljünk a festésről! Oliver tekintete szinte lyukat éget belém a következő órában, de nem

vagyok hajlandó megint ránézni. A gyerekek különböző dolgokat festenek: Mae szívet, Mike az LA Lakers lógóját, Danny egy halat. Mindannyian hozzászoknak az ecsethez, és megbarátkoznak az előttük álló vászonnal. A teremben körbejárva segítek tökéletesíteni az ecsetvonásaikat, és megtanítom, hogyan irányítsák a kezüket. Amikor lejár az időnk, és vissza kell menniük a szobájukba, megköszönik a mai napot, és mindegyikük elmondja, hogy már alig várja a következő foglalkozást. Megkönnyebbülök, és melegség ömlik végig rajtam, ami egészen három percig tart, amíg Oliver el nem löki magát a faltól, és oda nem sétál a terem közepére, ahol éppen a foglalkozás utáni csatateret próbálom megszüntetni. -Összetört szívek jegyzi meg fogcsikorgatva. - Találó. -Nem összetört, hanem üvegszívek - javítom ki. -Mi a különbség? Összetört üvegdarabokból csinálod őket. Előrébb lépek, elég közel ahhoz, hogy az arcomon érezzem meleg leheletét, és amikor hátradöntöm a fejem, hogy mérgesen ránézzek, erősen ökölbe szorítom a kezemet az oldalam mellett. - A különbség az, hogy ugyan összetört, de én a darabjait felhasználva újjáépítem. A különbség az, hogy a szívnek jár egy második esély. Igen, lehet, hogy megint összetörik, de mivel egyszer már darabjaira hullott, a zuhanás másodjára talán már nem lesz olyan fájdalmas. Oliver tekintete az arcomat kutatja, mintha további válaszokat keresne rajta. Egy elnyújtott pillanatig csak bámuljuk egymást. Elég hosszan ahhoz, hogy a légzésem felgyorsuljon, és a szívem lángolni kezdjen. Elég hosszan ahhoz, hogy hirtelen megragadhassa a tarkómat, közelebb húzhasson, és az ajkamra tapaszthassa az ajkát. Az eltökéltségem gyorsan elillan, miközben ujjaimmal a hajába túrok, szinte könyörögve, hogy közelebb jöjjön. A nyelvünk táncra kel, mintha szenvedélyes tangót járnánk. Oliver mélyen belenyög a számba, érzem, ahogy az egész testem megremeg, és lassú, perzselő tüzek gyúlnak bennem. Nem emlékszem, mikor csókoltak meg így utoljára. Olyan, mintha egyszerre lebegnék és fuldokolnék. Mintha az egyik pillanatban mély levegőt vennék, aztán elsüllyednék a következőben. Amikor elhúzódunk egymástól, mindketten hevesen kapkodjuk a levegőt, és érzem, hogy kipirult az arcom. Egy szívdobbanásnyi ideig csak bámulok rá - kócos, barna hajára, és eszméletlenül szexi

borostájára. A tekintetem végigsiklik telt ajkán, enyhén görbe orrán, az állán lévő kis gödröcskén, és világító zöld szemén, ami régen teljesen megbabonázott. Amikor a csókunk valósága végre utolér, erőteljesen fejbe vág, mint egy semmiből érkező váratlan labda, és elhúzódom Olivertől. -Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie - vágom oda, és elrohanok mellette, mielőtt reagálhatna. Nem jön utánam, és ez így van jól. Nagyon is, mert bár egy részem azt kívánja, bár utánam szaladt volna, nem vártam tőle igazán. Mert soha nem teszi.

10.Fejezet MÚLT OLIVER Rengeteg érdekes dolgot lehet mesélni az evolúcióról, és arról is, hogy néha a legrútabb kiskacsákban szökken szárba a szépség. Én is így éreztem Estelle-lel kapcsolatban, amikor abban az évben hazamentem a nyári szünetre. Nemrég szállítottam házhoz Jensen és Junior részeg seggét, aztán megálltam Vic háza előtt. Ő sem volt jobb állapotban, mint a másik kettő. Én felhagytam az ivással, miután megtudtam, mit tesz a májjal. A srácok egész este szívattak emiatt, és fogadásokat kötöttek, vajon meddig fog tartani az absztinenciám. Én közben ugyanazt a sört kortyolgattam, amit órákkal korábban rendeltem. Amíg ők lelkesen belevetették magukat a piálásba, és ráhajtottak néhány igencsak megkérdőjelezhető csajra, akik miatt másnap reggel egész biztosan kirázza őket a hideg, én gondolatban terveket szőttem Trish-sel, és magam elé képzeltem, ahogy a feje a lábaim között mozog fel és le. Ő nem gyorsan felejthető egyéjszakás kaland volt, hanem egy modell, minden férfi megtestesült Playboy-fantáziája. Felsóhajtottam, majd megtámasztottam Vicet, mert tudtam, hogy nem jutna el a szobájáig a segítségem nélkül. Idegesített, hogy nekem kell vigyáznom három olyan srácra, akik általában tudják, hol a határ, de ezen az estén mégis úgy viselkedtek, mint azok a kis viháncoló diákszövetségi csajok, akiket sörözés közben szoktunk hülyére venni. Kinyitottam az ajtót, Vic akadozó nyelvvel megköszönte, én meg figyeltem, ahogy a szobájába botladozik. Megcsóváltam a fejem, majd bezártam magam mögött az ajtót, és a

kulcsot beletettem az egyik virágcserépbe, amit az anyja a verandán tartott. Lesiettem a lépcsőn, és közben mosolyogva gondoltam Trishre. A nagy melleire, a feszes seggére, meg arra, ahogy a farkamat szopja. Az emlék még frissen élt a gondolataimban. Ahogy a ház széléhez értem, megálltam, és rájöttem, hogy gyalog kell hazáig mennem. Nem jelentett túl nagy gondot, mert az anyám háza csak néhány tömbnyire volt onnan, mégis fontolóra vettem, hogy visszamegyek Vicékhez, és náluk töltöm az éjszakát. És ekkor halk sírás ragadta meg a figyelmemet. Egy pillanatra megdermedtem. Vaksötét volt, és baromi késő. Már minden normális ember rég nyugovóra tért. A szél a szemembe fújta a hajamat, megigazítottam, hátha mégis látok valamit. És ekkor újra meghallottam a tompa zokogást. Körbenéztem, és végre rájöttem, hogy Vicék háza felől jön a hang. Őszintén reméltem, hogy nem Mrs. Reuben az. Amikor legutóbb próbáltam megvigasztalni a barátom síró anyját, a nő rám mozdult, nekem meg rohadt gyorsan el kellett pucolnom onnan. Óvatosan felpillantottam, és megláttam, hogy egy apró alak ül a háztetőn. A látványtól majdnem seggre ültem. Egyrészt baromira hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy fellássak, másrészt meg mertem volna esküdni, hogy Estelle az. Nem lehet ő, futott át az agyamon. Estelle kislány, odafent pedig egy nő ül. De aztán kupán vágott a felismerés. Mikor is láttam én utoljára Estelle-t? Összehúzott szemmel próbáltam jobban szemügyre venni, de nem ment. A ház mögé sétáltam, felmásztam a tölgyfán, amire korábban már milliószor felkapaszkodtam különböző okok miatt, és a tetőre léptem. Ő a fejét lehajtva, összegörnyedve ült, hosszú, hullámos haja szabadon omlott a vállára, eltakarva előlem az arcát. Amikor mellé telepedtem, ijedten összerezzent, és felkiáltva felém fordult. Meglepetés és félelem tükröződött bánatos arcán. Tizenhárom éves korom óta ismerem Estelle-t, de még egyszer sem láttam őt ilyen állapotban. Még akkor sem, amikor nem kapta meg a főszerepet a Diótörő-ben, pedig hónapokat készült a meghallgatásra. Rögtön az jutott eszembe, hogy biztos egy szakítás miatt van ilyen ramaty állapotban, és a vérem felforrt a gondolatra, hogy valami ostoba lúzer így elbánt vele. -Mi a baj? - kérdeztem, miközben ő letörölte a könnyeit és megrázta a fejét.

Az arca már nem volt nedves, és könnycseppek sem csillogtak az ajka fölött megbúvó kis mélyedésben. Korábban egyszer sem vettem észre, milyen telt a szája. Soha nem tűnt fel, milyen rózsás a bőre, határozott az arccsontja, és az is új volt, ahogy a szemöldöke finoman összeráncolódik, amikor rám néz. Korábban egyszer sem figyeltem fel arra, mennyire csábító a tekintete. A szeme a különböző árnyalatok miatt pont úgy nézett ki, mint a márvány, amit gyerekként gyűjtöttem. A tekintetem lesiklott a nyakára - így éppen láthattam, ahogy nagyot nyel aztán tovább a melleire. Igencsak teltek voltak, nem úgy, mint amikor utoljára fürdőruhában láttam. Jézus Krisztus, ez a lány dögös volt! Megköszörültem a torkomat, és abbahagyva a fürkészést újra a szemébe néztem. -Felnőttél - mondtam, mielőtt visszafoghattam volna magam, és összerezzentem a saját hangszínemtől... rekedt volt, vágyakozó, és a kurva életbe, kétségbeesett. Arra számítottam, hogy elkapja a pillantását, mint általában, amikor hozzászóltam, de ez a lány... ez az átkozott lány csak bámult rám, és olyan szexin mosolygott, amilyet még soha életemben nem láttam. Nemrég jöttem egy buliból, ami tele volt dögös, nevető csajokkal, de Elle mosolya - az ott látottakkal ellentétben - lassú, érzéki és természetes volt. Már kislányként is így nevetett, de most, hogy felnőtt, korhatárossá kellett volna nyilvánítani ezt a mosolyt. -Kikezdesz velem? - kérdezte fülledt hangon, ami rohadtul megdöbbentett. -Attól függ - feleltem, és közelebb ültem hozzá, teljesen elfeledkezve arról, hogy a legjobb barátom házában vagyok, és ez a lány itt az ő kishúga. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha Vic itt találna bennünket, de elfojtottam ezt a gondolatot. Abban a pillanatban, a csillagos ég alatt a szomorú Estelle mellett ülve, csak arra koncentráltam, hogyan tudnék mosolyt csalni az arcára. -Mitől függ? - súgta. -Hogy működik-e vagy sem - suttogtam vissza, majd felemeltem a kezem, és végigsimítottam a hátán. Nem kellett volna. Estelle nem viselt melltartót a túlméretezett pulcsija alatt, és ettől pillanatok alatt merevedésem lett. Tekintete a szám és a szemem között ugrándozott, mintha tényleg azon gondolkodna, milyen érzés lenne a száján érezni a számat. Már

éppen kezdtem élvezni a hamarosan bekövetkező eseményeket, amikor végül lassan megrázta a fejét. -Nem működik - jelentette ki. -Miért sírtál? - kérdeztem, és a füle mögé tűrtem a haját, hogy jobban lássam az arcát. Egyik kinyújtott lába annyira izgett-mozgott, hogy kénytelen voltam odanézni, és észrevettem, hogy térdvédő van rajta. -Mi a fene történt? -Már negyedjére ment ki a térdem a táncórán, és amikor ma elmentem az orvoshoz, abban reménykedtem, hogy néhány hét múlva levehetem a térdvédőt, mint a múltkor. Ehelyett közölte, hogy ínszalagszakadásom van, és többé nem táncolhatok - mondta rekedten suttogva. Ahogy elfordította a fejét, láttam, hogy megint könnyek öntik el a szemét. -Soha többé. A Julliardról szőtt álmaimnak annyi. Csak így, egyszerűen. Nem mintha tényleg lett volna esélyem bekerülni, de most már a lehetőség is elszállt. Erre nem tudtam mit válaszolni. Estelle egész életében csak táncolt meg festett, de a tánc volt az igazi szenvedélye. Az volt a fény az életében. Látni lehetett, mennyire boldoggá teszi, és minden mozdulatából sütött, mennyire szereti, amit csinál. -Még mindig van egy éved a középiskolából, Elle. Ne írd át most azonnal a terveidet! Azt mondtad, már korábban is megtörtént jelentettem ki magabiztosan, miközben a kezeim közé fogtam az arcát, és hüvelykujjammal letöröltem egy magányos könnycseppet. Megint rám nézett, és megrázta a fejét, de nem húzódott el mellőlem. -Ez most más, Paszuly - suttogta, és lenyalta az ajkáról a sós könnycseppeket. - Ezúttal vége. Egyszerűen tudom. A mellkasomra húztam a fejét. Csak öleltem, és tehetetlenül hagytam, hogy eláztassa a könnyeivel az ingemet. -Nagyon sajnálom, Csibe - suttogtam, és megpusziltam a feje tetejét. Elég testvéries gesztus lett volna, ha közben nem csukom be a szemem és szívom mélyen magamba a haja illatát, magam elé képzelve, hogy milyen lenne, ha szétterülne a párnámon. Estelle elhúzódott a mellkasomtól, megtörölte az arcát, és a szemembe nézett. A szempillái összeragadtak, ahogy pislogott. -Amúgy miért vagy itt? Nem az egyik őrült bulin kellene lenned azok közül, amelyekről egyfolytában mesélsz?

-Ott voltam. Hazahoztam Vicet, aztán meghallottam, hogy sírsz. Bólintott, majd egy szívdobbanásnyi ideig elfordította a fejét, mielőtt megint a szemembe nézett. -Tehát felnőttem - ismételte meg a korábbi kijelentésemet, és csillogó tekintettel elmosolyodott, amitől összeszorult a mellkasom, és hirtelen nagyon szűk lett a farmerem. -Igen. Közelebb hajolt, így egymás levegőjét lélegeztük be. Ha bármelyikünk egy centit előrébb mozdult volna, az ajkunk összeér. Istenem, mennyire szerettem volna, ha így történik! -Mire gondolsz? - kérdezte suttogva. -Arra, amire nem lenne szabad - feleltem szintén súgva, miközben a tekintetem a száján pihent, és azon elmélkedtem, vajon milyen lenne magamon érezni. Például min? - folytatta érdeklődve, lélegzete az ajkamat simogatta. Behunytam a szemem, és egy egészen picit hátrébb húzódtam. -Amin egy tizenkilenc évesnek nem lenne szabad gondolkodnia egy tizenhat éves közelében. -Úgy csinálsz, mintha ezer évvel idősebb lennél nálam. Továbbra is suttogtunk, próbáltuk titokban tartani az őrültséget, ami idefent zajlik. Biztos voltam benne, hogy a köztünk szikrázó levegő a ház közelében mindenkit figyelmeztet arra, hogy a tetőn valami egészen furcsa dolog történik. -Elég idős vagyok ahhoz, hogy jobban tudjam jelentettem ki, majd oldalra döntöttem a fejem, és közelebb hajoltam hozzá. Az ajkammal finoman végigsimítottam az ajkán, amíg elértem a szája sarkáig, és megpusziltam. -Sokszor elképzeltem, milyen érzés lenne - mondta, és hosszan felsóhajtott, miközben még mindig egy hajszálnyira voltunk egymástól. -Még soha nem csókolóztál? - kérdeztem, és hátrarándultam. Oké, én nem csókoltam meg igazából, de mi a fasz bajuk lehetett az iskolatársainak, hogy közülük sem tette még meg senki? Elle halkan nevetni kezdett. Úgy nézett rám, mintha két fejem nőtt volna. -Úgy értettem, hogy veled milyen érzés lenne csókolózni. Szégyenlősen elmosolyodott, és lenézett a kettőnk között elterülő helyre, ahol összeért a kezünk.

-Gondoltál rá? - mosolyogtam, és közben azt kívántam, bár ne tenne ennyire boldoggá a vallomása. -Gyakran - válaszolta, és megpróbálta elfojtani a saját mosolyát. Mélyen felsóhajtottam, beletúrtam a hajamba, és hátrapillantottam Elle nyitott ablakára. Arra gondoltam, hogy témát kellene váltanom. Nem járhat azon az eszem, hogy ő az én csókomról álmodozik, és azon sem, hogy én még mi minden mást tennék vele. -Nem tudom elhinni, hogy a lábmerevítőben kimásztál ide. Hadd segítsek visszamenni! Kinyújtottam felé a kezem, felsegítettem, és közben a távolba meredve hallgattam a mögöttünk elterülő óceán felől érkező zajokat, csak hogy ne kelljen ránéznem. A kezünk még mindig összefonódott, s magamon éreztem a tekintetét. Tudtam, ha lepillantok rá, akkor menthetetlenül megcsókolom. Becsúsztatom a nyelvem a szájába, és a fogaim közé veszem telt alsó ajkát. Tudtam. És nagyon szerettem volna megtenni. De nem lehetett. Az nem lett volna fair sem vele, sem Vickel szemben. -Kész vagy? - kérdeztem nagy sóhajjal, miközben az ablaka felé húztam a kezénél fogva. Figyeltem, ahogy bemászik anélkül, hogy visszafordulna felém. Amikor jó éjt kívántam neki és elindultam lefelé, utánam szólt. Visszamentem hozzá, lehajtottam a fejem, és a kezemmel megtámaszkodtam az ablakpárkányon. -Visszajössz holnap is? nézett rám reménykedve. Az égre pillantottam, abban bízva, hogy valami isteni sugallat közli, mennyire borzalmas ez az ötlet. Aztán felsóhajtottam, és megint ránéztem. -Semmit sem tennék szívesebben. És ez volt az igazság. Attól a pillanattól kezdve minden éjszaka visszamentem hozzá, még akkor is, ha a srácokkal előtte buliztunk. Elmeséltem Elle-nek az összes kalandunkat. A legtöbb történetem tele volt figyelmeztetéssel arról, mit nem lenne szabad a lányoknak egy buliban csinálniuk. Az iránta érzett vonzalmam ellenére csak egy báty tudását nyújtottam neki. Estelle nagyon megnehezítette, hogy távol tartsam magam tőle. Imádtam, hogy könnyedén tudunk beszélgetni mindenféléről. Tetszett, hogy szerinte bénák a vicceim, és az is, hogy a tekintete felragyogott, amikor végre mégis sikerült egy jobb poént elsütnöm. Időnként hozzám bújt, és megkérdezte, hogy megcsókolom-e, amikor betölti a tizennyolcat, vagy hogy mit

csinálnék, ha egy idegen lenne, akivel ugyanarra az órára járunk a főiskolán. Ezektől a kérdésektől nehezemre esett tisztán gondolkodni. Próbáltam mosollyal és nevetéssel hárítani. Soha nem mondtam el neki, hogy ha egy idegen lenne az egyik órámon, azonnal rátapadnék, mint egy pióca. Soha nem mondtam el, hogy ha tizennyolc lenne, megszegném a saját szabályomat, és szembenéznék a következményekkel. Azt azonban elárultam, hogy általában idősebb nőkkel randizom, mert ők nem annyira bonyolultak, és nem várnak tőlem olyan sokat, mint a fiatalabbak. Túlságosan lefoglalt a tanulás és a főiskolai tapasztalatok megszerzése ahhoz, hogy valaki komolyabban lekössön. Estelle mindig összeráncolta a homlokát, amikor elejtettem neki ezeket az apró utalásokat. Mintha próbára akart volna tenni, hogy kiderítse, vajon belekezdenék-e egy igazi kapcsolatba. Sokszor kívántam, bár igazából felvenné a harcot, csak hogy láthassam, milyen erősen küzd értem. Aljas gondolat volt, mert tudtam, hiába tenné.

11.Fejezet JELEN ESTELLE

Mit tettél? - sikkantja Mia elképedve, én meg a kezembe temetem az arcom. -Tudom - motyogom tompán. -Nézz rám! Látni akarom, mit érzel a történtekkel kapcsolatban. És közben hadd mondjam el neked a véleményem, ami egy mondatba sűrítve egyszerűen ennyi: totál megvagyok döbbenve. Leeresztem a kezem és ránézek, nagyon erősen próbálom uralni az arckifejezésemet, nehogy elröhögjem magam azon, milyen képet vág Mia. -Ó, Istenem! Azt hittem, rád támadt a csókjával, te meg állati dühös lettél rá. Erre kiderül, hogy élvezted! Megőrültél, Elle? Összeráncolom a homlokom. -Hmmm, most komolyan! - folytatja. - Nyilván támogatom, hogy továbblépj az életedben. Na de pont Paszullyal? Rajta kívül egymillió pasi rohangál az utcán. -Tudom, tudom - nyögök fel frusztráltan, mert már én sem tudom elhinni, hogy tényleg megcsókoltam. - Legalább ezúttal én hagytam faképnél őt. Gondolom, ez jó - jegyzi meg pikírten. -Gondolod? - kérdezek vissza azonnal. -Hülye! Legutóbb is te sétáltál el. Hova jutottál vele? -Egy új pasihoz, aki később a vőlegényem lett? -Wyatt csak egy borzalmas pótlék volt, de nem azért vagyok itt, hogy

rosszat mondjak valakire, aki nem tudja megvédeni magát. Felsóhajtok és vállat vonok, mert nem akarom kiengedni a dzsinnt a palackból. Amikor megismerkedtem Wyatt-tel, ezzel az öregebb jóval öregebb - férfival, feladtam a barátaimat és a családomat, csak hogy minél több időt tölthessek vele. Azzá a lánnyá váltam, aki soha nem akartam lenni, de ő nemcsak egy pasi volt, annál sokkal, de sokkal több. A mentorom volt, a barátom, a szeretőm, és bár szerette irányítani maga körül a dolgokat, és meg kellett birkóznom a szörnyű hangulatingadozásaival is, szeretett. Jó volt hozzám. -Nem akarok Wyattről beszélni - jelentem ki. -Soha nem akarsz - vág vissza Mia felvont szemöldökkel. Tudom, provokálni szeretne, hogy elveszítsem az önuralmam. Érzem, hogy a szavai olyan emlékeket hívnak elő belőlem, amelyekkel ebben a pillanatban nem kívánok harcba szállni. -Most nem akarok veszekedni, Meep. -Mert tudod, hogy el fogod veszíteni a csatát. -Ezt most képtelen vagyok végigcsinálni - mondom végül. Felemelem a fehérboromat, egy nagy korttyal kiürítem a poharat, majd hangos csattanás kíséretében az asztalra vágom. Kiveszek a pénztárcámból egy bankjegyet, és azt is az asztalra dobom. -Most tényleg elmész emiatt? - kérdezi mérgesen. -Még van egy kis dolgom, ráadásul el kell készülnöm, mielőtt átmegyek Feliciáékhoz vacsorára. És semmi kedvem veszekedni veled. -Mégis hogy akarsz végre továbblépni, ha még mindig a szüleivel vacsorázol minden átkozott héten? Döbbenten eltátom a számat. El sem tudom hinni, hogy ezt most tényleg szóba hozta, miközben pontosan tudja, mennyire felzaklat ez a téma. Próbálok úrrá lenni a bennem forrongó indulatokon, de minél tovább állok mozdulatlanul, annál lehetetlenebbnek érzem a feladatot. -Legközelebb, ha a tanácsodra lesz szükségem, majd megkérdezlek. Amúgy meg pont neked nem kéne kioktatnod! Az expasid elhagyott, hogy elvegye az exbarátnőjét, te meg bosszúból összejöttél a nagybátyjával. Ez szerinted mennyire elcseszett dolog? - vetem oda neki szinte kiabálva. Nem tudtam, hogy a nagybátyja!

Az asztalra tenyerel és feláll. Pont úgy nézünk ki, mintha egy ringben állnánk, és az asztal lenne a bíró. -Én... én... A fejemre teszem a kezem, és megszorítom, hogy elnyomjam a közelgő fejfájást. -Mennem kell. Nem... erre most tényleg képtelen vagyok - mondom kissé szelídebben. Megbántam, amit a fejéhez vágtam. Nem érdemelte meg, tudom, de francba az egésszel! Tudja, hogy gyűlölöm, amikor szóba hozza Wyattet. Régebben sem voltam hajlandó beszélni róla egy idő után, mert a végén mindig hatalmas veszekedés lett belőle. Mire Vic házához érek, már mindenkit utálok, és csak reménykedem abban, hogy senki más nem kerül az utamba. A felhalmozódott indulatnak köszönhetően azt érzem, hogy egy felingerelt bika hozzám képest csak kispályás amatőr. Az ajtó hangosan bevágódik mögöttem. A lépcső felé indulok, ügyet sem vetve a konyhából hallatszó hangokra. -Elle? - szól utánam Vic. -Igen. Csak egy percre ugrottam haza valamiért - kiáltom vissza, miközben elérem a hálószobám ajtaját, majd becsukom magam mögött. Nekidőlök, és újra tinédzsernek érzem magam, aki a szüleit akarja elkerülni. Próbálom összeszedni a gondolataimat még azelőtt, hogy Vic ideérne. Már hallom is a kopogást, s úgy döntök, kinyitom az ajtót. Azonnal megbánom, amikor meglátom, hogy Oliver áll a túloldalon, és nincs rajta semmi, csak egy úszónadrág, meg a mosoly az arcán. Nem vagyok hajlandó engedni a késztetésnek, hogy a tekintetemmel végigkalandozzak meztelen felsőtestén. A szemem a pokolban rohadhat, amiért erre vágyik. A kezeim pedig rögtön követhetik is, és leülhetnek a Sátán mellé, amiért a legszívesebben kinyúlnának, hogy megszelídítsék kusza, homlokába hulló világosbarna haját. -Mit akarsz? - vetem oda, és meg sem próbálom elrejteni a bosszúságomat. Oliver abbahagyja a mosolygást, összeráncolja a homlokát, majd keresztbe teszi a kezét a mellkasa előtt. Nem vagyok hajlandó izmos karjára pillantani. Egyáltalán nem. -Mit dugtak a seggedbe? - kérdezi. Rá akarom csapni az ajtót, de megállítja a kezével. Felsóhajtok.

-Erre most nincs időm, Oliver. Ha idegesíteni akarsz, gyere vissza kilenc után - motyogom, és csupasz lábára szegezem a tekintetem. Valószínűleg az a legkevésbé vonzó testrésze, de hát a lábak általában nem túl szexik. -Oké - mondja, és szélesebbre tárja az ajtót, beengedve magát a szobámba. -Mit csinálsz? -Idegesítelek. -Azt mondtam, kilenc után. Még csak háromnegyed hét lesz, és mennem kell. Megragadom a padlón heverő táskát, ami tele van Wyatt képeivel. -Hová mész? Egy újabb randira? - kérdezi, és körbesétál a szobában, mindent a kezébe vesz és alaposan megszemlél... még a székre hajított rózsaszín melltartómat is. Le sem veszi róla a szemét. Gondolom, annak is hívhatod. A szekrény felé fordulok, hogy valami visszafogottabb ruhát keressek magamnak. Olyan fekete felső van rajtam, ami felfedi az egész hátamat, és nem szívesen viselném Wyatt szüleinek házában az ő jelenléte nélkül. -Tetszik - suttogja Oliver hátulról rekedten a fülembe, és ettől egy hatalmasat ugrom. Gyorsan megfordulok, mindkét tenyeremet a levegőbe emelem, és készen állok ellökni magamtól, de az egész balul sül el, mert az orrom a szegycsontján landol. Képtelen vagyok visszafogni magam, mélyen beszívom a bőre sós vizes illatát, és azt a természetes, édes, de mégis férfias aromát, ami a sejtjeiből árad felém. Csak egy fél másodpercig habozok, de neki ennyi is elég ahhoz, hogy a kezemre fektesse a sajátját. Meleg mellkasához szorítja a tenyeremet, és ettől hevesebben kezdek lélegezni. -Nézz rám, Elle! - mondja azon a jólesően halk, követelődző hangján, amitől néhány évvel ezelőtt a lábujjaim begörbültek, a szemem pedig önkéntelenül becsukódott. Nincs más választásom, hátrahajtom a fejem, és minden figyelmemet rá összpontosítom. -Felejtsd el a béna pasikat, akikkel randizol! Engedd meg, hogy én vigyelek el valahová. Ha ez egyáltalán lehetséges, a szívem még gyorsabb ritmusra vált, és felülír minden közelgő katasztrófára irányuló figyelmeztetést, pedig

biztos vagyok benne, hogy veszély leselkedik rám. Megpróbálom a mellettünk lógó poszter felé fordítani a fejem, de a csókolózó pár látványától azonnal visszakapom a tekintetem a zöld szempárra, ami lyukat éget belém. A gyomrom liftezik - mint mindig, amikor így néz rám. Megpróbálom elhúzni a kezemet, mert ezek az érzések túl ijesztőek ahhoz, hogy most megbirkózzam velük, de Oliver csak erősebben szorítja őket, majd felhúzza a szájához, és megpuszilja a gyűrűsujjam hegyét. Miért pont azt az ujjat választotta? Erősebben húzom a kezem, és végre elengedi. -Nem lehet - mondom rekedt hangon. Milliárdnyi érzelem villan fel a tekintetében, mielőtt megállapodik a szilárd eltökéltségnél. Muszáj hátrálnom egy lépést, hogy távolabb kerüljek az illatától, távolabb a teste melegétől! -Miért nem? Felsóhajtok, és végre elszakadok a szemétől, védekezésül megint a csupasz lábát bámulom. -Csak azért, mert képtelen vagyok rá. Teljesen fölöslegesen kérdezte meg, pontosan tudja a választ. -Amúgy Vic mit csinál? A teste olyan gyorsan az enyémhez préselődik, hogy esélyem sincs reagálni. Hatalmas kezével megragadja a karomat, majd lehajtja a fejét, és az orrát az enyémhez dörgöli. Döbbenten bámulom, várom, hogy megszüntesse az ajkunk között lévő apró távolságot, de nem teszi. Csak néz... hagyja, hogy a lélegzetem az övével keveredjen, aztán felnyög. És az a kurva nyögés áthidalja a köztünk lévő távolságot, mélyen a testembe hatol, és elárasztja minden egyes porcikámat. -Mit akarsz, Oliver? - suttogom az ajkára. - Mit akarsz tőlem? Meg akarsz csókolni? Meg akarsz dugni? Tornádóként akarsz végigsöpörni az életemen, és elpusztítani mindent, amit nagy nehezen sikerült újjáépítenem, hogy aztán megint felszívódj? Az ajkával finoman végigsimít az ajkamon, a testét az enyémhez szorítja, mintha élve akarna felfalni. De nem fog. Soha nem csap le. Csak kiveti a csalit, becserkész, aztán elvágja a kötelet. Ahogy arra számítottam is, leengedi a kezét, és olyan gyorsan elhúzódik tőlem, amilyen gyorsan hozzám préselődött. Éles szúrást érzek a mellkasomban, és kétségbeesetten kívánom, bár ne lenne ott ez a fájdalom.

-Sajnálom - mondja gyorsan, és megrázza a fejét, amitől a haja jobbra-balra repked a levegőben. Most már gyengéd tekintettel méreget, és szinte hallom a gondolatait: soha nem lett volna szabad megcsókolnom. Soha nem kellett volna... Meglepetten felvonom a szemöldökömet a bocsánatkérése hallatán. Annyi mindent mondhatnék neki, de látva a megadást a tekintetében, képtelen vagyok megszólalni. Végül felsóhajtok, ellököm magam a faltól, és elé lépek, de elég helyet hagyok kettőnk között, hogy ne akarjunk egymás után nyúlni. -Semmi baj... csak ne forduljon elő többet. A múltkori csók hiba volt... Elhallgatok, majd ellépek mellette, elpakolom a melltartómat, és feltúrom a fehérneműs fiókomat, mintha valami rejtett kincs után kutatnék. Amikor megérzem, hogy mögém lép, lehajtom a fejem és felsóhajtok. Le kéne szoknia arról, hogy egyszerűen mögém lopakodik. -Oli... - kezdem, és elakad a lélegzetem, amikor puha, meleg ajkát a tarkómra nyomja. A szívem hevesen dörömböl, de a testem megdermed, remegő kezem még mindig a fiókban matat. Behunyom a szemem, és a légzésemre összpontosítok, miközben Oliver újabb csókot nyom a bőrömre, közvetlenül az előző mellé. Eddig nem tudtam, hogy a tarkóm ilyen érzékeny. A csók érzések hadával árasztja el a testemet, és végigfut a borzongás a karomon. -Nem volt hiba - suttogja rekedten, amitől tiszta libabőr leszek. Soha nem voltál hiba. Azt akarod, hogy elmondjam a bátyádnak, hogy randizni akarok veled? Ezt akarod cserébe azért, hogy adj egy esélyt? Kihúzom a kezemet a fiókból, megszorítom a komód szélét, és képtelen vagyok visszafojtani a belőlem kiszakadó nyögést. -Mmmm, ez a hang! - morogja szenvedélyesen, miközben a hátamhoz szorítja a testét. Érzem, ahogy hozzám feszül a kemény mellkasa... kemény férfiassága... -Ez a kurva hang megőrjít, Elle - mondja, és megszívja a nyakamat. Zihálni kezdek, és még csak nem is érdekel. Már nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mire van szükségem. Nem tudom, számít-e bármi is, amikor Oliver ilyen érzéseket ébreszt bennem. Még csak bűntudatom sincs, mert ebben a pillanatban még az is nagyon idegenül hatna. Tomboló vágyorkán ébred a testemben, és a

szívem továbbra is eszeveszett ütemben ver, miközben Oliver ajka újra meg újra a bőrömre tapad. -Nem tudom még egyszer végigcsinálni - suttogom reszketegen. Képtelen vagyok... ó, Istenem, abba kell hagynod. Felnyögök, ahogy végighúzza a kezét az oldalamon, majd az ujjhegyei végigsimítanak a már amúgy is merev mellbimbómon. Megint hozzám szorítja a testét, nekitolva a komódnak. -Én hiba voltam számodra? -Oliver - könyörgök halkan nyögdécselve. Önkéntelenül behunyom a szemem, amikor a keze érzéki izgatásba kezd, fel és le, szorítva és markolva, semmit nem elkapkodva... mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna ahhoz, hogy elcsábítson. Mintha nem tudnánk mindketten, hogy mihelyst kisétál a szobából, vége mindennek, amit csinálunk... mint mindig. -Mit akarsz, Elle? Azt akarod, hogy megcsókoljalak? Azt akarod, hogy megdugjalak? Úgy akarsz tenni, mintha én lennék az, aki tornádóként végigsöpör az életeden? - morogja torokhangon, miközben a fenekemhez dörzsöli magát. Újabb nyögés szakad ki belőlem. Aztán a szavai hirtelen leülepednek, és kipattan a szemem. Rögtön kirántom magam az érintéséből, és mérgesen felé fordulok. Félig leeresztett szemhéjjal bámul rám, a haja kusza és baromi izgató. A francba, mindene szexi. Nálam Oliver Hart a szexi definíciója, de most túl mérges vagyok ahhoz, hogy akár ez a tény is elterelje a figyelmemet. -Én vagyok a tornádó? - kérdezem, és magamra mutatok. -Én? A komódon álló órára pillantok, és észreveszem, hogy máris késésben vagyok, köszönhetően ennek az... akárminek, amit csinálunk. -Szerinted nem? - vág vissza Oliver, és most már összeszűkült szemmel méreget. -Képzelődsz. Visszasétálok a gardróbba, és háttal neki leveszem magamról a felsőmet. Hallom, ahogy élesen levegő után kap, de most nem sütkérezem úgy a szenvedésében, mint máskor tenném. Ebben a pillanatban hivatalosan is visszakerült a feketelistámra. -Nem. Te képzelődsz, Estelle - mondja, és előrébb lép, így megint

mögöttem áll, a hangja közvetlenül a fülem mellett szólal meg. Ezúttal nem érint meg. -Annyira dilis vagy, és most egyszerűen szeretnélek megérinteni, és addig kefélni téged, amíg ki nem űzöm belőled az őrületet. Az egész testem megborzong, ahogy magamra veszek egy másik felsőt. -Nem fog megtörténni. -Most nem, de előbb-utóbb igen. Ne menj el erre a randira! - kérlel. A hangjában hallatszó finom könyörgéstől egy kicsit megenyhülök, és szembefordulok vele. -Miért? Miért ne menjek el? -Mert... - sóhajtja, de megakad, és beletúr a hajába. A tekintetével gyorsan körbefut a szobámon, mintha azokon a rohadt falakon keresné a választ. Épp, amikor a haragom megint fellángol a belém hasító déjà vu érzéstől, Oliver szeme rám villan, és a tekintetében olyan erős érzelem tükröződik, hogy megdermedek. -Mert nem akarom, hogy elmenj. Mert most én jövök. Mert már egymilliószor elengedtelek, és nem akarom elszalasztani ezt az esélyt veled. Engedd, hogy elvigyelek egy randira! Hagyd, hogy megmutassam, milyen jó tudok lenni, és most nem a dugásról beszélek, hanem magamról. Egyetlen randevú, Elle. Amikor a szívem újra verni kezd, szakadozottan felsóhajtok -Egy. Egyetlenegy. Oliver elmosolyodik. Azzal a mosollyal néz rám, amitől mindig elolvadok: széles vigyor, gödröcskék -Egy randi. -Az elképzelésünk a randiról baromi messze áll egymástól - jegyzem meg, miközben körbepillantok a szobában. A tekintetemmel végigsöprők mindenen - semmin -, csak hogy ne kelljen Oliverre néznem, de aztán közelebb lép hozzám. Rávillantom a szemem, hogy megállítsam. -Oké, akkor meghatározzuk, mit jelent a randi, hogy biztos ugyanazon az oldalon álljunk - jelenti ki határozottan. Halkan felnevetek. -Oké, gondolkodom rajta. De ha úgy döntök, hogy igent mondok lesznek szabályaim. Felnevet. -Írd meg sms-ben a szabályokat.

-Így lesz. Amikor leérek a földszintre, hallom, hogy Vic a konyhában van, és bedugom a fejem, hogy elköszönjek tőle. Oliver lassan végigfuttatja a tekintetét a testemen, mintha egy pizzaszelet lennék, amire rá akarja vetni magát. Gyorsan elfordítom a fejem, mielőtt újra elvesznék a szemében. -Feliciához mész, ugye? - kérdezi Vic. -Igen. Korán jövök. Sziasztok, srácok! -Felicia? - kérdezi Oliver, amikor már félúton vagyok az ajtó felé. -Igen, Wyatt anyja - válaszolja Vic. -Mi? - kérdezi Oliver döbbenten. Egész a kocsimig nevetek, és amikor odaérek, látom, hogy üzenetem érkezett tőle. Kijátszottál.

Nevetek, de az első üzenetére nem válaszolok. Mik a szabályok? 1. Nincs nyúlka-piszka. 2. Nincs csók... Ha eszembe jut még valami, értesítelek. A péntek megfelel? Még nem egyeztem bele. De bele fogsz. Nem válaszolok. Azon töprengek, vajon tényleg megkérdezné-e Victől, hogy elvihet-e randizni. Valamiért ettől pillangók ébrednek a hasamban. Aztán felnyögök, amikor eszembe jut, hová megyek és miért. Talán Miának igaza van. Oliver az utolsó, akivel játszadoznom kellene. Mert ő találta fel ezt a kurva játékot. Én pedig csak egy újonc vagyok, aki reméli, hogy nyer.

12.Fejezet MÚLT OLIVER

Gyerekként Jensennel tudtam a legjobban azonosulni a barátaim közül, mert mindketten csonka családból származunk. Victor és Junior szülei gazdagok voltak, de a mieink nem. Mindkettőnknek volt állásunk, mire betöltöttük a tizenötöt. Bár hasonló hátterünk volt, Jensen meg én sok mindenben mégis különböztünk egymástól. Neki mindig kellett egy barátnő, míg én egyáltalán nem akartam, hogy valaki lekössön. Talán a szüleim válása miatt, meg amit apám minden második hétvégén, amikor nála voltunk - mesélt arról, hogy mi volt a baja az anyámmal. A nővérem szerint az igazi gondjuk az volt, hogy túl fiatalon házasodtak össze, és nem volt esélyük egymás nélkül megtapasztalni az életet. A nővérem alig múlt tizenhat, amikor erről beszélt nekem. Én a kilencet töltöttem akkor. A szavai valamiért velem maradtak. Valószínűleg azért, mert mindig az „igazi okot” kerestem, az okot, amiért nem tudták rendbe hozni a dolgokat. Bármennyire szerettem és tiszteltem is az apámat, mindig azt mondtam, hogy én soha nem végzem ott, ahol ő. Nem hagynám el a családomat, csak mert mehetnékem van, hogy felfedezzek valami újat, hogy keressem a kalandot. Persze, kamaszkoromban voltak barátnőim, de egyikük sem kötötte le elég hosszú ideig a figyelmem ahhoz, hogy hosszú távon tervezzek vele. Nem arról van szó, hogy meg akartam dugni mindent, ami mozog, vagy éppen meg akartam csalni őket. Egyszerűen más volt az érdeklődési körünk, és soha nem bírtam telefonon beszélni velük, mert közben mindig bealudtam. Ráadásul nagyon szerettem a nőket.

Szerettem az illatukat... az ízüket... és tetszett, amikor próbáltam megfejteni őket. A nővérem, Sophie állandóan csesztetett, és közölte, hogy olyanná válók, mint az apánk - ami elég bántó kijelentés volt -, de aztán emlékeztettem, hogy én nem járok komolyan senkivel. -Ez a probléma, Paszuly, hogy te nem George Clooney vagy. Nem lehetsz örök életedre agglegény. -Clooney nem semmi csajokat szedett össze magának. Nem bánnám, ha olyan lennék, mint ő. -Igen, de azt akarom, hogy egy napon a gyerekeim játsszanak a te gyerekeiddel - zaklatott rendszeresen. -Nos, még nem találtam meg a megfelelő lányt. És ez volt az igazság. Nem találtam meg. Nem mintha kerestem volna, de szerettem azt hinni, hogy felismerném az igazit, ha dugnám. És komolyan mondom, egyiküket sem beszélgetés nélkül rángattam az ágyamba. Mindegyik felizgatott, éreztem, hogy a farkamba áramlik az összes vér, de ennyi. Utoljára tizenkét éves koromban voltam szerelmes, és Sophie szerint az nem igazán számít. Úgyhogy csak élveztem a főiskolai életet, és egyszerűen arra gondoltam, a többi majd magától kialakul. Pontosan ez volt bennem akkor is, amikor Vic meghívott egy buliba, amit ő meg a diákszövetséges haverjai tartottak. Ő a UCLA-re járt, míg én a CalTech-re. Mivel a két iskola közel volt egymáshoz, minden hétvégén együtt lóghattunk. Úgy terveztem, elmegyek a buliba, de amikor megemlítette, hogy Elle látogatóba jött hozzá a hétvégére, és ő is ott lesz, már a maradék kétségem is elpárolgott. Lezuhanyoztam, és közben figyelmen kívül hagytam Pam, az aktuális csajom hívásait. Elhatároztam, hogy elmegyek lazulni, és jól érzem magam a barátaimmal, de ha magammal vittem volna Pamet, akkor rá kellett volna vigyáznom. Az a típus volt, aki már az első pohár piától berúg, de utána még megiszik legalább tízet. Amikor megérkeztem, üdvözöltem néhány ismerős srácot, majd elindultam a ház hátsó része felé, ahol Vic szokott dartsozni. Amikor megpillantottam, muszáj volt nevetnem, mert úgy őrizte a söröshordót, mintha valami szentély lenne. -Mi van, seggfej? - kérdeztem, és meglapogattam a hátát, amikor odaértem hozzá. Ő elhátrált, és lusta mosollyal az arcán fordult felém, amitől még jobban nevettem.

-Paszuly! Vegyél egy poharat. Igazából kettőt. Már egy órája várok rád ez előtt a szar előtt. -Mondhattad volna, hogy hozzak még sört - mondtam nevetve, miközben egy vörös műanyag pohárért nyúltam. -Minek? Vigyáztam arra, ami van. Töltött nekem egy pohárral, aztán ellépett a hordó mellől. -Itt van még valaki? Jensen? Junior? -Jensen... nem tudom, éppen mit csinál, de azt mondta, hazaugrik, aztán átnéz Rose-ékhoz. Füttyentettem egyet. -Egyre komolyabb a kapcsolatuk. Vic bólintott, és pont olyan rémültnek tűnt az arca, mint amilyennek én éreztem magam, amikor arra gondoltam, hogy komolyan járni kezdek valakivel. Tökmindegy. Amíg nem én vagyok az a szerencsétlen, addig nincs semmi baj - vélekedett Vic vállrándítva. Felnevettem. -Pont így vagyok vele én is. -Meg sem köszöntem, hogy a múltkor... eljöttél velem - folytatta komoly arccal. Összekoccintottam vele a poharamat, és megvontam a vállam. Elkísértem az orvoshoz, hogy kivizsgálják, mert az egyik csaj, akit megdugott, felhívta és közölte vele, hogy nemi betegsége van. Nyilván nem mentem volna be vele a vizsgálóba, de tudtam, hogy eléggé megviseli a dolog, ezért lelki támogatás gyanánt elkísértem. Senki másnak nem akart beszélni róla. Abban sem voltam biztos, nekem elmondta volna-e, ha nem akkor fogadja a csaj hívását, amikor együtt szörföztünk. -Ezért vannak a testvérek. És te... Megkaptad már az eredményeket, akartam kérdezni, de túl komolynak tűnt a téma ahhoz, hogy egy bulin beszéljünk róla, és abban sem voltam biztos, vajon készen áll-e válaszolni. -Negatív válaszolta a ki nem mondott kérdésre, és ledöntötte a maradék sörét. - Minden negatív. Hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem tudom, mit éreztem volna, ha mást válaszol. Nem vicceltünk, amikor testvérnek szólítottuk egymást. Nem is emlékszem azokra az időkre, amikor Vic még nem volt az életem része, ami elég nagy dolog mostanában,

amikor a barátságok éppen olyan gyorsan változnak, mint az időjárás. Mellettem állt, amikor a szüleim elváltak, amikor az apám megbetegedett, és sorolhatnám. A szülei hetekre befogadtak a nyári szünet végén, amikor az anyámnak üzleti útra kellett mennie, és Sophie iskolában volt. Nem mintha a nemi betegség egyenlő lenne a halállal, de elég komoly dolog ahhoz, hogy ráébredjek, milyen szerencsések voltunk, amiért eddig elkerültük azt a szart. -Mindig használj óvszert, amikor megdugsz egy csajt, haver jegyeztem meg, és nagyot kortyoltam a sörömből. -Tudom. Tudom. A válaszát nyugtázva bólintottam, aztán körbenéztem az udvaron, ami tele volt lila pólós srácokkal, meg piáló és nevetgélő lányokkal. Az udvar távolabbi részében volt egy összeeszkábált tánctér, meg egy DJ. Csak néhányan táncoltak, de egy pár megragadta a figyelmemet. A srác jóformán csak állt, és jobbra-balra lépegetett, míg a lány a levegőben lóbálta a kezét, majd beletúrt hosszú, barna hajába. Fekete Converse-t és rövid, feszes, fekete ruhát viselt, ami tökéletesen rásimult gömbölyű idomaira. Teljesen megbabonázott ő is meg az is, ahogy mozgott. Olyan volt, mintha sztriptízelne anélkül, hogy ténylegesen levetkőzne. Hiába volt baromi rövid a ruhája, így is elfedte a tökéletesen formás fenekét. Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy valami elméset mondjak Vicnek, amikor a lány mosolyogva megfordult, és háttal táncolt tovább a srácnak, én pedig felismertem. -Mi a fasz? - morogtam magam elé. -Mi van? - kérdezte Vic, és felém kapta a fejét. -Te hagytad, hogy Elle azt a ruhát vegye fel a buliba? Abban a pillanatban ráébredtem, hogy pontosan úgy hangzott a kérdés, mintha egy féltékeny barát tette volna fel. és persze nem volt hozzá semmi jogom, de ott állt az a lány, akitől folyamatosan eltiltottak, akire saját húgunkként vigyáztunk, és most pedig... Most viszont... szóval, most ott állt... és ráadásul itt volt Vic is. -Mi a fasz? - ismételtem meg, és mérgesen bámultam a barátomra. Aki persze úgy nézett rám, mintha őrült lennék, és felnevetett az arckifejezésemen, ami valószínűleg gyilkos indulatokat tükrözött. -Már tizennyolc éves. Nem nagyon mondhatom meg neki, hogy mit vegyen föl, és különben is... Komolyan úgy ismered, mint aki ennél több ruhát vesz magára? Mellesleg.. egész este szemmel tartottam,

mint egy átkozott sólyom, arra az esetre, ha az a seggfej valami hülyeséggel próbálkozna. Akkoriban lófarokba fogtam a hajam, és éppen kapóra jött, hogy elszabadult belőle néhány tincs. Amíg megigazgattam őket, volt időm gondolkodni azon, amit Vic mondott. Korábban nem igazán tűnt fel, mi van Elle-en. Együtt töltöttük azt a nyarat, majdnem minden este a tetőn beszélgettünk, és közben valahogy mindig úgy láttam, hogy elég ruha van rajta. Oké, talán mégsem. Mindig laza pólókat meg apró rövidnadrágokat hordott, vagy pizsamaalsót mini felsőrésszel. Soha nem láttam még buliban, leszámítva persze a sajátjait és Vicéit. Olyankor soha nem festette ki magát, és nem is bújt olyan testhez simuló ruhába, amitől minden olyan pasi, aki csak él és mozog, be akarja vinni a bokorba, hogy megdugja. Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mit visel - jelentettem ki végül. Vic nevetni kezdett. -Mert olyan, mintha a húgod lenne. Megdermedtem. Régen tényleg olyan volt, mintha a kishúgom lenne, még gyerekkorunkban, mielőtt felnőtt. Az előtt a nyár előtt. Nem akartam tovább nézni, ahogy táncolnak, például azért, mert a párban ő volt a lány, de nem én voltam a pasi. -Ki az a srác? -Uhhh, azt hiszem, Adam a neve. Mintha Elle Adamként mutatta volna be. -Ő hozta a buliba? -Igen. Valami olyasmiről hadovált, hogy Mia nem tudott eljönni, és nem akart egyedül lógni egy csapat kanos fickóval meg idegesítő csajjal, akiket nem is ismer. Felnevettem. Idegesítő csajjal. Ez pont úgy hangzott, mintha tényleg Elle mondta volna, de akár tévedhettem is. Nem ismertem ezt az Elle-t. -Szóval járnak? - mutattam feléjük. Végre eltávolodtak egymástól, és lesétáltak a parkettről. Ahogy felénk indultak, Elle lófarokba fogta a haját, aztán hagyta, hogy a tincsek kihulljanak az ujjai közül, és szétterüljenek a hátán. Nevetett valamin, amit Adam mondott, én pedig azon gondolkodtam, a srác vajon Elle seggére tett-e vicces megjegyzést. Egy biztos, a tekintete

odatapadt. -Nem, nem hiszem, hogy járnak - válaszolta Vic. - A húgom nem igazán rajong a komoly kapcsolatokért. Tátott szájjal meredtem Victorra, aki csak megvonta a vállát. -És neked ezzel semmi bajod nincs? Megint vállat vont, és belekortyolt a sörébe. -Mégis mit mondjak neki? Menj férjhez, Elle, most azonnal férjhez kell menned!? Még csak tizennyolc! Egyáltalán nem örültem, amikor arra gondoltam, hogy Elle most azonnal férjhez megy, úgyhogy inkább csendben maradtam, és megint felé pillantottam. Láttam, ahogy összevonja a szemöldökét, amikor közelebb ér hozzánk, még a mosoly is leolvadt az arcáról, amikor észrevett. Egy kicsit összeszorult a mellkasom. Mégis mit tettem vele? Nem kellene mosolyognia, örülnie, hogy lát? -Szia, Paszuly! - köszöntött, amikor mellénk ért. Figyeltem a telt ajkát, amint formálja a szavakat, és életemben először gyűlöltem, hogy a becenevemen szólít. Még az anyám adta nekem, aztán annyira rám ragadt, hogy az összes barátom így szólított, és azóta is így hívnak. Egy cseppet sem bosszantott, amikor Elle még kislányként mondta, na de a felnőtt Elle? Azt akartam, hogy Olivernek szólítson. Azt akartam, hogy az igazi nevemet sikítsa. És erre a gondolatra megköszörültem a torkomat. -Szia, Csibe! - üdvözöltem, és szélesen elmosolyodtam, amikor dühösen rám nézett a saját becenevét hallva. Adam nevetve közbevágott. -Csibe? Elle felnyögött. -Hosszú történet. -Nem olyan hosszú - mondta Vic. - Gyerekként Elle mindentől félt, innen a Csibe név. Elle dühösen kivette Vic kezéből a söröspoharat, amit a barátom az előbb töltött tele, aztán gyorsan magába döntötte a tartalmát. Én meg csak tátott szájjal bámultam. Teljesen magával ragadott, ahogy két ujjal megtörölte a száját, és szélesen elmosolyodott válaszként valamire, amit Adam mondott. Nem bírtam a fickó szavaira összpontosítani, csak Elle torokhangú nevetését hallottam, csak az ő arcát láttam... a testét... és úgy éreztem, ezt most, ebben a pillanatban be kell fejeznem. Adam mondott valamit a mosdóról, Vic meg-

mutatta, merre találja, nekem pedig felforrt a vérem, amikor Elle az elsétáló srác után nézett. -Hogy van a bazsalikom? - kérdezte Victől, aki vállat vont. -Te ültetted, nem én. -Most csak szórakozol velem, ugye? Victor, szerinted mégis hogy marad életben, ha nem törődsz vele? Megyek, és megnézem. -Milyen bazsalikom? - kérdeztem, miközben az elsétáló Elle fenekének bizsergetően érzéki ringását figyeltem. -Ültetett valami bazsalikomot a házam oldalához, mert az ő lakásában nem megfelelőek a fényviszonyok, vagy mi a fene, és most azt várja tőlem, hogy én gondozzam. Fogalmam sincs az egészről. -Huh. Megyek, és megnézem. -Jó, így legalább szemmel tarthatod - mondta. Felvontam a szemöldökömet. -És mi lett azzal, hogy már tizennyolc? Nos, oké, Adammel lehet tizennyolc, meg minden szar, de a diákszövetséges testvéreimmel nem. Az más. Csak bámultam rá, arra vártam, hogy ezt bővebben is kifejtse. Vic türelmetlenül felsóhajtott, és megrázta a fejét. -Velük más a helyzet. Pont olyan, mintha rámozdulnék Sophie-ra, vagy ilyesmi. Ilyet egyszerűen nem teszel. Tabu. Nem zavartattam magam azzal, hogy rámutassak, Sophie idősebb nálunk és már férjnél van. Tökéletesen értettem, mit akar mondani. Ő Elle volt, a kishúga, mi pedig mindannyian Vic seggfej haverjai, akik szerettek egy csomó nővel ágyba bújni, és időnként ránk ijesztett némi nemi betegség. Naná, hogy nem ilyen srácot képzelsz el a húgod mellé. De ettől még baromira zavart ez az egész. Amikor ráébredtem, hogy mit vár tőlem Vic, eléggé kiakadtam. Az egyre erősebb érzelmeim háborúba szálltak azzal a tudattal, hogy olyan után vágyakozom, amit talán soha nem kaphatok meg. A buli hangos zaja egyre jobban elhalt minden lépéssel, amit a ház oldala felé tettem - arrafelé, amerre Elle ment. Amikor rátaláltam, megtorpantam. Elle lehajolva egy növényt nézett a földön, én pedig néhány másodpercig csak élveztem, milyen jól néz ki abban a pozícióban. -Mikor kezdtél kertészkedéssel foglalkozni? -kérdeztem, közelebb sétálva hozzá.

Ő felkapta a fejét, majd vállat vonva felegyenesedett, és elmosolyodott. -Csak mostanában. Próbálok egészségesen étkezni. Magam akarom megtermelni a zöldségeimet és a gyümölcseimet, de a koleszomban ez lehetetlen vállalkozás. Megálltam mellette, és én is a növényt bámultam. -Jól néz ki. -Igen, az illata is jó - mondta. Hallottam a mosolyt a hangjában, és ettől az én szám is felfelé görbült. -Szóval, milyen volt az első féléved az egyetemen? -Igazából... elég jó. Szórakoztató. Oldalra fordultam, hogy az arcára nézzek, és a hüvelykujjamat a farmerem zsebébe dugtam. -Ez úgy hangzik, mintha túl sokat szórakoznál. Elle oldalra fordította a fejét, hogy rám nézzen, és egy kicsit összeráncolta a homlokát, amit olyankor szokott csinálni, amikor erősen gondolkodik valamin. -Miért mondod ezt? -Nem tudom. Adam... meg ahogy vele táncoltál... Vic mondta, hogy nem rajongsz a tartós kapcsolatokért... - vontam vállat. Elle felnevetett, a szeme vidáman csillogott. -Nem semmi ilyet hallani, főleg a te szádból. -Ez mit akar jelenteni? -Te még soha nem jártál igazán senkivel. Az egész világot egy nagy játszótérnek tekinted. -Az más. -Miért más? Mert lány vagyok? - kérdezte, és keresztbe tette a karját a mellkasa előtt. -Nem - feleltem gyorsan. - Nem erről van szó. Tényleg arra gondoltam, hogy ez más. Az összes nő, akit megdugtam, szingli volt, és egyiküket sem érdekelték a komoly kapcsolatok. Ez volt bennük az egyetlen közös. De ő itt Elle. Elle. -Akkor miről? - faggatódzott tovább kihívóan. Felnyögtem, és végigsimítottam a hajamon, majd ott is hagytam a kezemet. -Nem tudom. Én... nem tudom. Igazad van. Azt csinálsz, amit akarsz. A hajad egyre hosszabb - mondta, majd a tekintete továbbvándorolt,

és végigfutott a karomon, aztán az arcomon. Elmosolyodtam. -Ügyesebben is összefoghatnád - biccentett a hajam felé mosolyogva. - Fordulj meg! Úgy tettem, ahogy mondta. A vállam megfeszült, amikor éreztem, hogy megérint. -Nem érem el. Le kell térdelned - suttogta a nyakamra. Ösztönösen behunytam a szemem, és közben próbáltam megzabolázni a perzselő forróságot, ami életre kel bennem. Megfordultam, és a ház előtti padhoz sétáltam. Undorítóan nézett ki, és Vic már évek óta próbált megszabadulni tőle, de ebben a pillanatban hálás voltam, hogy ott áll. Elle leült mellém, én meg hátat fordítottam neki, hogy leengedhesse a hajamat. Összerezzentem, amikor meghúzta a befőttes gumit. -Mondtam, hogy ne ezeket használd - sóhajtott fel, miközben beletúrt a hajamba. Úgy masszírozta a fejbőrömet, minta a hajamat mosná. Visszafojtottam a nyögést, ami ki akart törni belőlem, mert elképesztően jó érzés volt, amit csinált. A nők szerették birizgálni a hajamat, és soha nem panaszkodtam emiatt, de ahogy Elle megérintette, attól az egész testem bizseregni kezdett. Amikor befejezte a fésülést, leejtette a kezét A szünet elég hosszan tartott ahhoz, hogy megforduljak és az arcára pillantsak. -Nem fogod össze? - kérdeztem homlokráncolva, miközben elrévedő arckifejezését tanulmányoztam. Megrázta a fejét, és maga elé nézett. Közelebb húzódtam hozza, az arcunk csupán néhány centire volt egymástól, de még mindig nem nézett rám. ’ -Elle? - szólítottam meg halkan. Rám villantotta a szemét, és egy szívdobbanásnyi ideig elvesztem a benne kavargó különböző árnyalatokban. Kék, zöld és barna. Kedvenc ásványomra, a márványra emlékeztetett. Olyan volt, mintha a világ összes csodája abba az egy pontba sűrűsödött volna. Azt kívántam, bárcsak az ő szemén keresztül láthatnám magam. Talán akkor más ember lehetnek. Talán akkor képes lennék lehorgonyozni egyetlen nő mellett, és olyan férfi lehetnék, akit a barátnője szívesen e visz látogatóba a szüleihez a hétvégén. Ahogy abban a pillanatban Elle-re néztem, pont ilyen pasi akartam lenni. -Össze akartam fogni a hajad, de felidézett néhány emléket suttogta.

Bólintottam, majd nagyot nyeltem, és a combomra szorítottam a kezem, hogy még csak ne is akarjam megérinteni őt. -Emlékszel, amikor megkérdeztem, hogy megcsókolnál-e, ha betöltöm a tizennyolcat? - kérdezte. Előrenyúlt, és az ujjhegyeivel a kézfejemen dobolt, mintha zongorabillentyűk lennének rajta. Gyorsabban vert tőle a szívem. -Igen - suttogtam én is, de a hangom rekedtebbnek tűnt, mint az övé. -Megtennéd? - villantotta rám a szemét. Az ujjai nem zongoráztak tovább a kezemen. -Megcsókolnál, Oliver? A szívem olyan gyorsan kalapált, hogy nem tudtam gondolkodni. A megdöbbenéstől eltátottam a számat, de végül bólintottam. Eddig minden nőt levettem a lábáról a szövegemmel, de úgy tűnt, ez a lány mindig megbénítja a nyelvemet. Egyszerűen kibillentett az egyensúlyomból. Közelebb húzódtunk egymáshoz, amíg az orrunk hegye össze nem ért. Farkasszemet néztünk egymással, és tizedmásodpercnyi különbséggel mindketten becsuktuk a szemünket. Az ajkam játszani kezdett az ajkával, majd megéreztem a nyelve ízét. Újra fellángolt bennem a tűz, és tomboló viharként gördült végig a testemben. Estelle-t csókolni olyan volt, mintha lebegnék. Édes, könnyed, mégis mindent felemésztő érzés. Most csókolóztunk először, mégis olyan volt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Mindkettőnk keze a másik arcán pihent, mintha attól félnénk, hogy eltávolodunk egymástól, és a pillanat véget ér. Még soha nem akartam annyira feloldódni egy csókban, mint abban a pillanatban. A kezem kezdett önálló életet élni, ezért inkább eltávolodtam a szájától, nehogy olyat tegyek, amit másnap megbánok. Elle szeme kipattant, és úgy nézett rám, mintha akkor látott volna először, de lehet, hogy csak én akartam így érezni. Megint megcsókoltam, ezúttal sürgetőbben, és a szájába nyögtem, amikor beletúrt a hajamba. Megint eltávolodtunk egymástól, mindketten szaporán vettük a levegőt. És ebben a pillanatban valaki a nevét kiáltotta. -Ez Adam volt. Biztos indulni szeretne - mondta levegő után kapkodva. -Elmész, hogy szórakozz vele? - kérdeztem, aztán lehajtottam a fejemet, és a fogaim közé szorítottam az alsó ajkát.

Felnyögött, és ismét a hajamba túrt, majd lovagló ülésben az ölembe telepedett. A kezem a combjára vándorolt. Mindenem vágyott mindenére, és ebben a helyzetben már édeskevésnek éreztem, hogy csókolózunk. -Veled szórakozom - súgta a számba, és mozogni kezdett az ölemben. -Basszus, Elle! - nyögtem fel. A nyelvünk újra találkozott. Estelle ringatni kezdte a csípőjét az ölemben, én pedig vele együtt mozogtam. Teljesen bepörögtünk, ügyet sem vetve a környezetünkre. Bárki megláthatott volna minket, ahogy azon a koszos pádon faljuk egymást, de ez egyikünket sem érdekelte. És igazából amúgy sem szeretkeztünk, bár minden porcikám ezt kívánta. Akartam. A legszívesebben ott azonnal megtettem volna, de ő mégiscsak Estelle volt, és nem egy gyors numera a diákszövetségi bulin. közelebbről kiabálták a nevét, mire villámgyorsan elszakadtunk egymástól. Ő visszaült mellém, és mindketten lassan visszanyertük a lélekjelenlétünket, éppen akkor, amikor egy alak bukkant fel a sarkon. -Elle, már mindenhol kerestelek. Még mindig ezt a hülye növényt nézitek? - kérdezte Vic, odasétálva hozzánk. -Igen, de közben megbeszéltünk néhány dolgot - válaszolta a bátyjának, miközben felállt, és megigazította a ruháját. -Adam telehányt mindent. Talán jobb lenne, ha hazavinnéd - közölte vele Vic. Elle mélyen felsóhajtott. -Ez most komoly? Azért nem hoztam magammal egyik barátnőmet sem, mert nem akartam bébiszitterkedni. Erre a pasi, akivel jöttem, úgy viselkedik, mint valami részeg diákszövetséges csaj? Nevetni kezdtem. -Akarod, hogy segítsek? Vállat vont. -Azt hiszem, jó lenne. Ha nem gond. Felálltam, és követtem a sráchoz. Megvártuk, hogy befejezze a hányást, aztán odacipeltük a kocsijához - egy fényes, fekete BMWhez. Történetesen az én rozoga Maximám mellett parkolt, és baromira zavart, hogy ennek a részeg szarzsáknak ilyen kocsija van, ráadásul megpróbált rámozdulni Elle-re. Estelle soha nem volt

anyagias lány. Tudtam, hogy kevéssel is beéri, mégis zavarba jöttem a látványtól, és újra belém villant, miért nem kezdtem eddig komoly kapcsolatba. Akkor akartam megállapodni, ha már biztos háttér van mögöttem. Kocsira vágytam, házra, és még sok minden másra, ami fontos lehet ahhoz, hogy lehorgonyozhassak valaki mellett. De tudtam, hogy ez nem fog egyhamar bekövetkezni. Amikor Elle beült a sofőrülésre és elindította a motort, az ablakhoz sétáltam. Egy hosszú pillanatig csak bámultuk egymást, aztán félénken elmosolyodott. -Sokat töprengtem azon, milyen lesz megcsókolni téged - suttogta. Elvigyorodtam, és körbenéztem, nem lát-e bennünket valaki. Mindenki odabent bulizott, úgyhogy bedugtam a fejemet az ablakon, és még egyszer megcsókoltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy Adam mellette ül. Amúgy is kiütötte magát. -És? - kérdeztem, amikor elhúzódtam. -Ez... minden képzeletemet felülmúlta - válaszolta csillogó szemekkel. - De ne aggódj, tudom, hogy csak egyszeri alkalom volt. A mosolyom elhalványult. El akartam mondani neki, hogy szeretném, ha folytatnánk, ha továbblépnénk. Az iskoláink közel voltak egymáshoz. Több is lehetne köztünk. Aztán eszembe jutott, ki ő, és hogy a testvére soha nem engedné meg, hogy vele járjak. Vic helyében én sem hagytam volna. Ráadásul Elle még csak tizennyolc éves volt. Az első félévét töltötte a főiskolán, míg én hamarosan megkapom a diplomám, és beiratkozom az orvosira. -Te mondtad, hogy szórakozni akarsz, most, hogy főiskolás lettél cukkoltam, és reméltem, hogy vitába száll velem. Ehelyett még ragyogóbbá vált a mosolya. -Ez igaz. Még látjuk egymást, Paszuly. Adam felnyögött mellette, ettől mindketten megdermedtünk és ránéztünk. De elcsendesedett. -Igen, nemsokára - mormoltam a levegőbe, ahogy elhajtott. Aztán felsóhajtottam. Összeszorult a mellkasom, amikor a sarkon befordulva eltűntek a kocsi lámpái. Azon töprengtem, vajon dobog-e még valaha olyan hevesen a szívem, mint az elmúlt fél órában.

13.Fejezet JELEN ESTELLE

Gyűlölöm a veszekedést. Utálom, amikor hibázom, de még ennél is jobban rühellem a veszekedést. Nem tudok haragot tartani. Feldühödöm, sikítozom, aztán továbblépek. Mia is feldühödik, sikítozik, viszont piócaként kapaszkodik a haragjába. Eltelt néhány nap, és még mindig nem beszéltünk egymással. A múltkori találkozás óta sikerült elkerülnöm Olivert a kórházban. Igaz, láttam néhányszor a nővérpultnál és Joan irodájából kijövet is, miközben régi lemezeket meg szörfdeszkákat festettem a gyerekekkel. Olykor-olykor bepillantást nyertem abba, milyen lehet az élete. Flört, szex és késő éjszakai randevúk a kórházban, munkaidő alatt. Oké, mindezt csak elképzeltem, de Oliverre gondolva mindig ilyen dolgok jutottak eszembe. És mindez nem okozott túl nagy örömöt. Két barátom, Micah és Dallas a gyerekosztály folyosójának közepén állnak, és mindkettőjük arcán ugyanazt az undort látom, ami az enyémen jelent meg, amikor először láttam meg a falakat. Abból, ahogy Micah folyamatosan beletúr hosszú, szőke hajába, érzem, hogy aggasztja ez a projekt. Dallas csak tátott szájjal bámul, mintha a falak gúnyolódnának vele. Micah fordul meg először, és mi a faszba rángattál bele minket arccal bámul rám, amitől nevetnem kell. -De most komolyan - mondja, amikor mögéjük érek. A karomat hátulról köré fonom, átölelem és magamhoz szorítom.

-Köszönöm, köszönöm, köszönöm - motyogom a hátának, aztán ugyanezt végigcsinálom Dallasszal is. -Édesem, jobb, ha ez a köszönöm egy szopással is együtt jár mondja Dallas, amikor elhúzódom tőle, és egészen addig hangosan nevetek, amíg meg nem hallom, hogy valaki a torkát köszörüli mögöttünk. Megfordulva Olivert pillantom meg a folyosón, akinek fura kifejezés ül az arcán. Ettől még inkább hevetek, mert nyilvánvaló, hogy meghallotta Dallast. -Szia! - üdvözlöm. - Ők itt Micah és Dallas. S rácok, ő Oliver, a bátyám legjobb barátja, és egyben az, aki engem belerángatott ebbe az egészbe. Miközben bólintva köszönnek egymásnak, Dallas, aki csak egy hangyányival magasabb nálam, gyorsan végigméri Olivert, míg Micah elkiáltja magát, hogy „szeva, tesó”, ami pont úgy hangzik, mintha egy betépett woodstocki füves kurjongatna. Oliver udvariasan viszonozza az üdvözlésüket, majd felém fordul. Beszélhetnék veled egy pillanatra? - kérdezi, és heves tekintetétől görcsbe rándul a gyomrom. -Persze. Srácok, a festék ott van bent. Szerintem a legszélső szobával kellene kezdenünk. Mindjárt jövök - mondom, és a szobára mutatok, majd homlokráncolva követem Olivert. - Hová megyünk? Kinyit egy ajtót, és int, hogy kövessem, de én földbe gyökerezett lábbal állok, és nem mozdulok. A kórháznak ez a szárnya üres a festés miatt, de nem akarom, hogy valaki meglásson bennünket, és valami rosszra gondoljon. -Gyere be! -Itt is beszélhetünk. Oliver behunyja a szemét, és nagy levegőt vesz, mintha így próbálna lehiggadni. Amikor kinyitja a szemét, a tekintete sokkal fáradtabbnak látszik, mint korábban, már ha ez egyáltalán lehetséges. Kérlek, Elle. Ne szórakozz! Megrázom a fejemet, de gyorsan lehiggadok, mert nem akarom túl sokáig magára hagyni a fiúkat. Egy raktárhelyiségben vagyunk, ami tele van a falak mentén sorakozó iratszekrényekkel. -Szóval, mit akarsz? - kérdezem felé fordulva. Oliver az ajtónak támaszkodik, kezét fehér köpenye zsebébe dugja, és csak bámul rám. -Most mi van? - faggatózom tovább, kissé ingerülten.

-Nem hallottam felőled egy darabig, nem is láttalak, és amikor végre találkozunk, azt hallom, valami pasi arra biztat, hogy szopd le? Nem hangzik zaklatottnak, csak zavarodottnak, és azt hiszem, talán egy kicsit megbántottalak, ami nevetséges és bizarr is egyben, mert mégiscsak Oliverről beszélünk. -És? -És hiányzol. A szívverésem kihagy egy ütemet a vallomása hallatán, a hangja selymes és halk. Aztán eszembe jut, amikor Wyatt mondta ugyanezt, ami nem fordult elő túl gyakran. Általában akkor, ha éppen elutazott, és már nem beszéltünk egymással néhány napja. Soha nem kérdőjeleztem meg őt, és nem faggattam arról, mit csinál. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg egy másik nővel van, és valahányszor Mia elültette ezt a gondolatot a fejemben, semmi nem szökkent szárba belőle, mert valamiért nem érdekelt. Sokszor töprengtem azon, vajon valami baj van-e velem, amiért mindez hidegen hagy. -Nem hiányzom neked, Oliver. Amúgy meg, nem jársz te véletlenül valakivel? - emlékeztetem mérges tekintettel. Na, ezen fennakad. -Csak kalandjaim vannak, nem nevezném őket járásnak. -Tehát csak dugás - mondom, és a hangom keserűbb, mint szeretném. - Nem mintha érdekelne - teszem hozzá gyorsan. Oliver önelégülten elvigyorodik, és érzem, ahogy kipirul az arcom. -Dolgom van - vetem oda, amikor végre észhez térek. Előrelépek, de ő nem áll félre az ajtóból. -Jól szórakozol vele? - kérdezi, és fejével a folyosó felé int. Szórakozol. Vicces, én milyen egyenesen rá bírok kérdezni, hogy dug-e valakivel, de amikor ő érdeklődik ugyanerről, a szórakozol kifejezést használja. Ez eszembe juttatja a tinédzserkorunkat, és azt, hogy Mia anyukája a kis barátaid kifejezést használta, amikor a lánya pasijairól volt szó. -Vagy a hosszú hajú palit kedveled? Tudom, hogy buksz az olyanokra. Hátrálok egy lépést. Tényleg bejönnek a hosszú hajú pasik, valószínűleg éppen őmiatta. Az a vicces, hogy éppen ezért kellene gyűlölnöm őket. Gyűlölnöm kellene, de természetesen nem teszem. Olivernek már nincs hosszú haja, de ahhoz még mindig elég hosszú,

hogy beletúrj és megmarkold, amikor a feje a lábad között van. Világos arcszőrzete már nem csak egyszerű borosta. Valószínűleg isteni érzés lenne, ahogy végigkaristolja a combom belső részét. -Miért nézel így rám? - kérdezi, és rekedt hangja kirángat a fantáziálásomból. -Tessék? Tesz egy lépést felém, így közvetlenül előttem áll, és a szemem egy szintbe kerül a köpenye felső zsebe fölé tűzött dr. Hart névjegytáblával. -Elle. Nézz rám! - kéri. Lassan fodrozódó vágy kering a hasamban. Két lehetőségem van: ellököm magamtól és kimegyek innen, vagy a szemébe nézek, és kimutatom a vágyat, ami égő fáklyaként forrósítja fel közöttünk a levegőt. Az utóbbit választom, mert egy idióta vagyok, és mert nyilvánvalóan szeretem, ha újra meg újra összetörik a szívemet. -Akarsz engem. Még ennyi idő után is vágysz rám - jelenti ki magabiztosan. -Erre most nincs időm. Várnak rám - suttogom, és megpróbálok nem ránézni. -Egy randi, Elle. Egyetlen randi. Betartom a szavamat, és egy ujjal sem érek hozzád, esküszöm. -Már dugsz valakit. Tényleg kell még egy? Egy kicsit összehúzza a szemét. Csak hogy tudd, nem dugok senkivel. Tényleg azt hiszed, hogy csupán ennyit akarok tőled? Nem tudom, akarom mondani. A történelem hajlamos ismételni önmagát, de ezt a gondolatot inkább megtartom magamnak. -Nem tudom, miről szól ez az egész - felelem, és elkapom róla a szemem. Úgy érzem, fuldoklom, most, hogy ebben a parányi helyiségben vagyok összezárva vele. Megpróbálok elsietni mellette, de megragadja a karomat. Egy randi. Behunyom a szememet, és megrázom a fejemet, amit azonnal meg is bánok, amikor megérzem, hogy égetnek a könnyek. -Még nem állok készen. Leejti a kezét, és úgy látszik, szenved. Túl fogja élni. Mindig talál valamit, amivel lefoglalhatja magát. Ahogy kinyitom az ajtót, a

vállam fölött hátrapillantok rá. -Mellesleg Dallas, a szopós fickó, meleg. Micah, a hosszú hajú srác pedig Wyatt egyik legjobb barátja volt, és egyáltalán nem az esetem. -Cuki - mondja később Dallas, miközben alapozzuk a falat, és tudom, hogy Oliverről beszél, ezért mérgesen felmorranok, amitől elröhögi magát. A tekintetem Micah-ra vándorol, aki nem tesz megjegyzést. Oké, oké, csak azt akartam mondani, hogy én biztos ágyba ugranék vele - teszi hozzá Dallas. -Valószínűleg ő is veled, ha egy csapatban játszanátok. Idősebb vagy, elég jóképű a stréberes szemüvegeddel meg a csokornyakkendőddel... szóval, igen, azt hiszem, összemelegedne veled. A szavaim hallatán elmosolyodik, és szemforgatva néz rám. -Miről akart beszélni veled? - kérdezi Micah, és a szívem szinte a fülemben dörömböl. A hangszíne mindig közönyös, úgyhogy nem tudom megfelelően olvasni, és ettől kikészülök. -Nem fontos. -Randizol vele? - kérdezi. Elakad a lélegzetem. Bizonyos értelemben olyan, mintha Micah lenne a kapocs köztem meg Wyatt között, és úgy érzem, amint megpróbálom eltépni ezt a fonalat, ő megfeszíti, emiatt képtelen vagyok végleg elvágni. -Nem, nem randizom vele! Nem járok senkivel. Micah mélyen felsóhajt, és leengedi a festékhengert, mielőtt szembefordul velem. -Nem jön vissza, ugye, tudod? Nem az egyik világ körüli útján van, ahonnan a jövő héten hazaérkezik. Minden jogod megvan arra, hogy továbblépj. -Még nem állok készen - mondom, és megtörik a hangom, miközben felemelem a hengert, és folytatom a festést. Hallom, ahogy a Micah kezében tartott henger fémnyele a padlóra csapódik, majd azt is, hogy egyre közeledik hozzám. Tudom, hogy mögöttem áll, de nem vagyok hajlandó megfordulni. Ha megtenném, zokogni kezdek. Tudom, ha tovább beszél, sírni fogok. Nem akarok pont a kórházban összeomlani. Azt akarom, hogy ez a projekt a reményről és az életről szóljon, ne pedig a fájdalomról és a veszteségről.

- Az a fal - mondja Micah, miközben mellém lép és oldalra mutat -, az a fal az életed, Elle. A kék nem csúnya és nem szomorú, de átfestjük, mert lejárt az ideje. A nővérek, akik belépnek ide, nem fogják elfelejteni, hogy milyen volt. A gyerekek sem, akik egész nap ezeket a falakat bámulják, és lehet, hogy néha hiányozni fog nekik, de adnunk kell valamit, amire szívesen néznek. Az élet rövid, kegyetlen, fájdalmas, és olyan gyorsan elragadja a szeretteinket, mint amilyen gyorsan az életünkbe hozta őket, de ettől még gyönyörű. Wyatt azt akarná, hogy továbblépj és boldog légy. Hogy randizz, férjhez menj, gyerekeket szülj, utazgass... hogy azt csináld, amitől igazán élsz. Minél többet gyászolsz, annál kevesebbet élsz, és te aztán pontosan tudod, milyen rövid lehet a földi létünk. Láthatatlan ujjak tekerednek a torkomra, és olyan erősen megszorítják, hogy képtelen vagyok válaszolni. Észre sem veszem, hogy sírok, amíg Micah a mellkasára nem húz, és a hangos, könnyekkel teli zokogás végre utat tör belőlem. Hallom, ahogy valami a padlóra esik a szoba másik végében, aztán érzem, ahogy Dallas is átölel bennünket, és mindhárman siratjuk a hiányzó karokat, amik átkaroltak volna bennünket. Nem sokkal később befejezettnek nyilvánítom a munkát aznapra, mert nem bírok zokogás nélkül a falakra nézni. Ahogy elindulunk kifelé, látom, hogy Oliver a pultra támasztja a könyökét, és a kezébe temeti az arcát. Azon töprengek, vajon fáradt-e, vagy az a baja, hogy valamelyik betege rossz állapotban van. Egyfolytában az a nyavalyás kék fal jár a fejemben, és bár megvannak az okaim, hogy miért ne tegyem, mégis meg akarom vigasztalni Olivert. Elkülönítem a közös múltunk negatív emlékeit, csak a jókra összpontosítok, és beléjük kapaszkodom. További hezitálás nélkül mögé lépek, hátulról átölelem, és a hátára fektetem az arcomat. Megfeszül a teste. -Barátokként megyünk. Semmi randi - suttogom a hátának, és érzem, hogy hosszan felsóhajt. Leengedem a karomat, amikor kihúzza magát. Szembefordul velem, és összevonja a szemöldökét, miközben az arcomat tanulmányozza. - Oké? - kérdezem súgva. Nem felel. Helyette felemeli a kezét, és megfogja az arcomat. Megborzongok, ahogy lassan végighúzza a hüvelykujját a bőrömön. -Oké. Egy baráti randevú - válaszolja végül.

Aztán farkasszemet néz velem, miközben lehajtja a fejét. Kezdem elveszíteni az önuralmamat. Oliver tudja, a randiszabályaim egyike, hogy nincs csók, ráadásul még nem is vagyunk ott a találkozón sem barátokként, sem másként. De amikor a lélegzete az ajkamat simogatja, ellazulva behunyom a szemem. Mégsem csókol meg. Ajka a szám sarkán landol, mint oly sok évvel ezelőtt a szüleim házának tetején. A mellkasomban játszó egyszemélyes banda tombolásából azt gondolnám, hogy valami meredekebb dolgot művel. Lassan kinyitom a szemem, és azt látom, hogy úgy néz rám, mintha valami műtárgyat vizsgálgatna. -Még mindig áll a randi, ugye? Nem szegtem meg semmilyen szabályt. Lassan bólintok, mert teljesen elbűvölt, annak ellenére hogy a belső hangom NEMet sikít. Ha ez volt a baráti csókja nem hiszem, hogy túlélnék egy igazit, még most sem, hogy mar tapasztaltabb vagyok, mint évekkel ezelőtt. -Elküldöd a többi szabályt? Még akkor is, ha csak barátokként megyünk? - kérdezi csillogó tekintettel, amitől ideges leszek Megint bólintok. -Elvitte a cica a nyelved? -Nem erre számítottam - suttogom. Próbálja elrejteni a mosolyát, de elmélyülnek a gödröcskéi szóval tudom, hogy jól mulat. -Épp most tetted sokkal szebbé az egyébként borzalmas napomat feleli, és a két keze közé fogja az arcomat, majd a hüvelykujjával végigsimít az alsó ajkamon. -Akarsz róla beszélni? - kérdezem, és belesimulok az érintésébe. Megrázza a fejét és szomorúan elmosolyodik. -Elég, ha csak ennyit tudsz róla. Nem bírom ki, viszonzom a mosolyt. Egy pillanatig így állunk, csak bámulunk egymásra, az ujja a számon, a szívem a kezében, amíg a kórház hangosbemondóján be nem mondják a nevét. -Menned kell. Dolgod van, és eltérően másoktól, nekem muszáj aludnom. Oliver bólint, elveszi a kezét az arcomról, és a kórtermek felé indul. -Jó éjt, szépséges Elle! Szép álmokat, jóképű Oliver! - mondom mosolyogva. Elvigyorodik, miközben megfordulok, hogy elinduljak.

-Üzenj, amikor hazaérsz! - kiáltja utánam. Ahogy elhagyom a kórházat, sokkal jobban érzem magam, mint amikor bementem. Miután beülök a kocsimba, az ujjaimat arra a pontra szorítom, ahol megcsókolt, és esküszöm, még mindig bizsereg. Behunyom a szemem, és próbálom felidézni, vajon Wyatt ébresztett-e bennem hasonló érzéseket. Szerettem őt, tényleg szerettem, de valahányszor Oliver közelében vagyok, megkérdőjelezem a Wyatt iránti érzéseimet. És borzalmasan érzem magam, amiért egyáltalán összehasonlítom a kettőt. Lehet, hogy csak másképp szerettem őket. Talán Olivert felkavaró, tinihormonok által vezérelt szerelemmel szerettem, míg Wyattet sokkal inkább a felnőtt, megjósolható, stabil szerelemmel. Komolyan nem tudom eldönteni, melyik a jobb, egyáltalán jobb-e valamelyik. Nem mintha választanom kellene. Wyatt elment, és ezen semmivel sem változtathatok. Szóval miért érzem úgy, hogy végleg elárulom az emlékét azzal, hogy randizunk Oliverrel, még ha csak barátokként is?

14.Fejezet

Fel-alá járkálok a galériában, amikor valaki kinyitja az ajtót, és ekkor megtorpanok. A nő elmosolyodik, ahogy feltolja a napszemüvegét a hajára. Idősebb - valószínűleg anyám korabeli -, és egy igazi balerina kecsességével mozog. -Maga a tulajdonos? - kérdezi, és körbepillant a helyiségben, mielőtt megint rám néz. -Igen - felelem, és hozzálépek. - Estelle Reuben vagyok. Járt már itt korábban? - érdeklődöm. Ismerősnek tűnik, de nem tudom hova tenni. Régen Wyatt meg én rendeztünk bemutatókat a galériánkban, ezért arra gondolok, hátha onnan rémlik. -Igazából, nem. Azt hiszem, egyszer összefutottunk New Yorkban válaszolja, és oldalra döntött fejjel tanulmányozza az arcomat. Maga Wyatt... -Menyasszonya - fejezem be. Menyasszonya, exmenyasszonya, a menyasszonya voltam, mielőtt meghalt... Soha nem tudom, mit mondjak egy olyan idegennek, aki tudja, mi történt. -Részvétem - mondja szomorúan mosolyogva. Az arcizmai nem igazán mozdulnak, amikor mosolyog, és ettől inkább mogorvának látszik, mint együtt érzőnek, de ennek ellenére elfogadom a gesztusát. -Köszönöm. Ön gyűjtő? - tudakolom, és arra jutok, hogy biztos az, ha New Yorkban találkoztunk. -Igen. És már nagyon-nagyon régen kiszemeltem magamnak azt a gyönyörűséget. Egyik finom kezével a helyiség főlátványosságára mutat, a szemre, ami a galériát vigyázza. -Ó - suttogom.

-Mennyit kér érte? - érdeklődik. - Már korábban is próbáltam megvásárolni, de hiába. A szemem döbbenten elkerekedik, ahogy átfut rajtam a felismerés. -Priscilla? - kérdezem szembefordulva vele. Priscilla Woods már majdnem egy éve telefonálgat, sőt már a férje asszisztense is próbálkozott. Eddig folyamatosan elutasítottam az ajánlatukat, annak ellenére, hogy igen magas összeget kínáltak. A két kedvenc festményemet akarja, és még nem állok készen arra, hogy megváljak tőlük. -Hát, emlékszik! - mondja. - Néhány napig a városban vagyok, ezért arra gondoltam, beugrom, hogy lássam, készen áll-e már eladni nekem ezeket a darabokat. -Az nem eladó - vágom rá, és megköszörülöm a torkomat, hogy biztosan meghalljon. -És a másik? Az összetört szív a szárnyakkal? Elfordítom róla a pillantásomat a szemben lévő falra, ahol a festmény lóg. -Szárnyaló szív a címe - felelem, és hirtelen egy kis csomót érzek a torkomban. Wyatt nem sokkal azután festette, hogy eljegyeztük egymást. Hármat készített, kettőt eladott, egyet pedig megtartott a galériának. Soha nem tudtam, hogy ezt a harmadikat eladja-e majd valamikor, bár a mögötte megbúvó jelentéstől mindig egyszerre kezdtem könnyezni és mosolyogni. Végső soron ez az ő festménye, szóval az ő joga volt eldönteni, mihez kezd vele. -Gyönyörű - jelenti ki Priscilla, majd odasétál hozzá, és megáll előtte. - Valamiféle újjászületésre emlékeztet. Nagyot nyelve bólintok, és remélem, elég összeszedett maradok ahhoz, hogy átvészeljem ezt a beszélgetést. -Tényleg egy újjászületést ábrázol. A szívem, a szerelembe vetett hitem, a szerelmi életem és a kapcsolatunk újjászületését. -Nincs rajta árcédula - állapítja meg. -Néhány dolog megfizethetetlen. Felém fordul, és oldalra dönti a fejét. -Mindennek van ára. -Talán, de a mögöttük rejlő emlékek megfizethetetlenek. A válaszomat hallva megértőén bólint egyet. Újra a festmény felé

fordul. -Szóval nem hajlandó elengedni az emlékeket, amik hozzá fűződnek? Csendben bámulom a képet. Tudom, hogy nincs annyi pénz a világon, amivel megvásárolhatnák az emlékeimet, de azok örökké a részeim maradnak, vagyis lehet, hogy már nem kellene olyan erősen ragaszkodnom ehhez a képhez. Az elmúlt néhány hétben sikerült új fejezetet nyitnom az életemben. Úgy érzem, jó irányba haladok, mégis, amikor szembekerülök valami hasonlóval - az életem elmúlt három évének elengedésével, az igazi elengedésével -, megakadok, mint amikor a kocsi hirtelen sebességet vált. Hosszú, mély lélegzetet veszek, beszívva a fa és a festék mindig jelen lévő illatát, és amikor kifújom, eldöntöm, mit akarok. -Készen állok elengedni - jelentem ki, a hangom egyenletes és határozott. Priscilla megfordul, és boldogan sikkantva összecsapja a kezeit. A vidámsága teljesen ellentmond kifinomult külsejének, méregdrága gyöngysorának és tökéletes bubifrizurájának. Ettől halványan elmosolyodom, és már kevésbé vagyok szomorú attól, hogy eladom a festményt. -Elvihetem az otthonába - mondom, mert tudom, hogy meg fogja venni, hisz amikor egy dúsgazdag vásárló kiszemel magának valamit, addig nem adja fel, amíg az övé nem lesz. -New Yorkban élek - feleli. - Nem várom öntől, hogy egészen odáig utazzon csak azért, hogy kiszállítson valamit. -Egyfolytában ezt tesszük. Nem érezném jól magam, ha postára adnám. Ezt nem. Halványan rám mosolyog. -Én magam viszem el. Van egy magánrepülőnk, szóval még csak nem is a csomagtérben utazna. Jól gondját fogom viselni. Attól, hogy úgy beszél a festményről, mintha az egy gyerek lenne, máris jobban érzem magam. -Elvégzem a papírmunkát. -Van időm, hogy átszaladjak az utca túloldalára? Egy barátnőmmel ebédelek - érdeklődik az órájára pillantva. -Természetesen. Csak néhány információra van szükségem. Mindent elkészítek és összecsomagolok, mire végez. -Tökéletes. Már alig várom, hogy felakasszam a kandalló fölé, és

mindenkinek eldicsekedjem az új festményemmel - mosolyog rám. Az ő festménye. Próbálom elkerülni, hogy a szavak megsebezzenek, mégis fájdalmat okoznak. Miután Priscilla elmegy, és befejezem az adminisztrációt, leveszem a falról a képet, és a vászon széleit markolva leteszem a padlóra. Törökülésben én is a földre telepszem, és az ujjhegyeimmel körberajzolom mindegyik színes, gyönyörű, összetört szívet, meg a szárnyakat, ami felemeli őket. Könnyek csordulnak végig az arcomon, ahogy mindegyiken végigsimítok és elbúcsúzom tőlük. Elkezdem becsomagolni, egy réteg, kettő, három... és mindegyik hajtásnál megállok, hogy letöröljem a könnyeimet. Wyatt komoly arckifejezésére gondolok, amit akkor láttam rajta, amikor a színeket keverte... a túláradó jókedvére, amikor eljutott az elefántcsontszínű szárnyakig, és a látomása egésszé állt össze a vásznon. -Tetszik? - kérdezte. Az arca ragyogott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy imádom. -Soha nem akarom eladni - jelentettem ki, ő pedig nevetni kezdett, átölelt, és erősen magához szorított. -Egy nap eladjuk majd. Amikor belefáradunk a bámulásába. Remélem, nem hiszi, hogy belefáradtam a bámulásába, mert ez nem igaz. Szerintem soha nem unom meg a festményei nézegetését, de ez most nem erről szól. Ez az én búcsúm, mondom magamnak, miközben nehéz szívvel felállok, hogy a múltam egy darabját átnyújtsam valaki másnak. Priscilla soha nem tudja meg, milyen emlékeket rejt a festmény, de ettől függetlenül értékelni fogja.

15.Fejezet

Miután már negyedik napja nem hallok Mia felől, felhívom, és hosszú beszélgetést folytatunk a köztünk történtekről, majd áthajtok a fotóstúdiójába. Amikor odaérek, kitárom az ajtót, és egy pillanatig csak csodálom a fényképeket, amik a falán lógnak. Az összesét lecserélte az utolsó látogatásom óta. Szinte mindegyiken egy ágyban fekvő nő fekete-fehér portréja látható. Háttal fekszik a kamerának, a fehér takaró felgyűrődött a fenekénél, így csak meztelen háta ívét lehet látni, és dús, fekete haját, ami eltakarja az egyik vállát. A fények és a póz együttes hatása magával ragad. Az ajtóval szemben lévő falon egy család fényképe lóg. Az apán barna kordbársony nadrág és tengerészkék ing van, az arcát pedig egy Csubakka-maszk rejti el. A mellette álló kisfiú hozzá hasonlóan öltözött, és egy rohamosztagos maszkot visel. Az anya a fiuk másik oldalán áll, szűk, barna nadrágot és fehér pólót vett fel, barna haját Leia hercegnős frizurába fésülték. Annyira imádni való fotó, hogy muszáj nevetnem rajta, és megijedek, amikor Mia befordul a sarkon, hogy üdvözöljön. Lepillantok, és észreveszem, hogy nincs rajta cipő. Vörös megkötős ruhát visel, ami azért vicces, mert rajtam pont ugyanolyan van, csak feketében. Gyorsan végignézünk egymáson, és nevetni kezdünk. -Szia! - köszönök szégyenlősen. -Bocs, hogy ekkora bunkó vagyok, és sajnálom, hogy nem voltam melletted, amikor eladtad azt a festményt - jelenti ki, megismételve, amit a telefonban mondott. -Semmi baj. Jól vagyok. Bocs azért, amit mondtam... nem volt jogom. Mindketten felsóhajtunk, és kitárt karral előrelépünk, majd szorosan átöleljük egymást. -Néha akkora ribanc vagy - suttogja a nyakamba.

-Ezért vagyunk barátok. - Elhúzódunk egymástól, és az előttünk álló falra pillantok. - Nagyon szeretem ezt a képet. Mia elmosolyodik. Hát nem nagyszerű? A halloweeni üdvözlőlapjukra kerül. -Az pedig lélegzetelállító - bólintok a női hát felé. Igen, budoárfotózás a leendő férjnek. Imádni való lány. Kék szemével áthatóan néz rám. Mikor engeded végre, hogy rólad is lőjek egy ilyen sorozatot? Tökéletes lennél. Fuldokló hangot hallatok. -Nagyon béna lennék. Fogalmam sincs, hogy kell szándékosan szexisnek látszani. Mia felnevet. -Hát pont ez tesz téged vonzóvá, csinibaba! Ha túl erősen próbálkozol, a végén idiótának látszol. De majd én segítek... ismersz, pontosan tudom, hogyan használjam a varázserőmet. Igen, le sem tagadhatnád - intek körbe a stúdióban. -Hé, benne vagy egy fotózásban ezen a hétvégén? Egy fotózásban? Azért jöttem, hogy ebédelni vigyelek és a bocsánatodért könyörögjek, nem pedig hogy beiktassunk egy szexi fotózást! Tudom, de a modell, akit fényképeznék, az előbb mentette ki magát, mert beteg, ráadásul ez egy nagyon fontos munka az egyik helyi magazin számára, és jövő hétig el kell küldenem nekik a képeket. Ez hatalmas lehetőség, Elle. Lehet, hogy ez az én nagy pillanatom. -Basszus! - mondom lassan felsóhajtva. -Ja, basszus. Minden modellt felhívtam, akivel valaha is együtt dolgoztam, de csak homályos válaszokat kaptam, és az nekem most nem elég. Úgy néz ki, mint aki mindjárt sírva fakad, és gyűlölöm, hogy ilyen stresszesnek látom egy meló miatt. Oké. Megcsinálom - egyezek bele. Volt már ilyen máskor is, ki fogom bírni. -Ó! Köszönöm! - kiáltja, és ugrándozva újra megölel. -Ez most... szóval, emlékszel, amikor egyszer egy pasival kellett fényképezkednem a parton? Ez is olyan lesz? Az a fotózás nem is volt annyira borzalmas, amíg Wyatt fel nem bukkant. A modellsráccal a vízben bolondoztunk, és minden tőlünk

telhetőt megtettünk, hogy ne nézzünk a kamerába, és eljátsszuk, hogy működik köztünk a kémia... ami elég nehéz, ha egy olyan pasival kell megtenned mindezt, akit nem ismersz, függetlenül attól, hogy milyen aranyos. Mire végre kellően elengedtük magunkat egymás társaságában ahhoz, hogy eljátsszunk egy csókközeli pillanatot, felbukkant Wyatt. Annyira ideges lettem miatta, hogy egyszerűen képtelen voltam természetesen viselkedni a srác közelében. Mondanom sem kell, Wyatt ezzel újabb fekete pontot szerzett Miánál. Borzalmas volt. A barátnőm nevetése kirángat a gondolataim közül. Nem, ez benti fotózás lesz, és sokkal meghittebb, szóval szerencse, hogy még nem találtál pasit magadnak. Ja, hála Istennek - mondom félszívvel, mielőtt visszaengedem a munkájához, és a saját galériám felé indulok. Gondolatban feljegyzem, hogy útközben vegyek magamnak egy szendvicset. Később, miközben a gyerekek érkezésére készülődöm, üzenetet kapok Olivertől, amitől összeráncolom a homlokom. Első szabály: nincs rövid ruha.

Egy hosszú pillanatig csak bámulom a képernyőt, majd magamra nézek, végül kibámulok az üzlet ablakán, hogy lássam, követett-e. Kémkedsz utánam? ?? Valahonnan figyelsz engem?

A telefonom rezegni kezd a kezemben, és Oliver neve jelenik meg a kijelzőn. -Ez azt jelenti, hogy most rövid ruha van rajtad? - kérdezi suttogva. -Igen, és a hangod alapján úgy gondolom, hogy még a kórházban vagy. -Milyen rövid? - érdeklődik, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam. -Barátok, Oliver - emlékeztetem. -Csak mondd meg, milyen rövid, az Isten szerelmére. Muszáj magam elé képzelnem. -A térdem fölé ér. -Milyen színű?

-Fekete. Hallom, ahogy nyílik, majd csukódik egy ajtó, mielőtt újra beleszuszog a telefonba. Megborzongok, mintha mögöttem állna. -Szűk? Nevetni kezdek. -Telefonszexelni akarsz velem délután háromkor? Munka közben? Felsóhajt. -Üzenetben elküldtem, hogy ne vegyél fel rövid ruhát a baráti randevúnkra, te meg azt válaszolod, hogy most is az van rajtad, ráadásul nyilvánosan, mindenki szeme láttára. -És? Úgy csinálsz, mintha szexi fehérneműn kívül nem lenne rajtam semmi. -Nem, de minden Santa Barbara-i férfi a lábaidat fogja bámulni, és azt kívánja, bár a dereka köré fonnád őket, és bárcsak bekukkanthatna a dekoltázsodba, aztán meg szeretné lejjebb húzni a ruhádat, hogy jobban szemügyre vehesse a... -Oliver! - szakítom félbe, és teljesen kimelegedek. Forróság árasztja el a testemet, egyre nehezebben lélegzem, pedig még csak itt sincs, hogy végrehajtsa mindazt, amit mondott. Barátok! - kiáltom. - Barátok! Nem megyek veled sehová, ha folyton ilyeneket mondasz nekem. Olyan hosszú ideig nem szólal meg, hogy a képernyőre pillantva megnézem, vonalban van-e még. Mit tesz veled, amit mondok, Estelle? tudakolja. A hangja reszelős, és akaratlanul is megborzongok. -Semmit - suttogom. -Semmit? A hangjában hallatszó kihívástól behunyom a szemem, és tudom, hogy jobb lett volna, ha egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom a kérdését. -Nem kívánod, hogy bár kettesben lennénk valahol? -Miért kívánnám ezt? - kérdezek vissza, és a hangom higgadtabb, mint amilyennek érzem magam. -Mert ha kettesben lennénk, becsúsztatnám a kezemet a ruhád alá... elhallgat, majd még halkabban folytatja -, és az ujjaim besiklanának a bugyidba. -Ki mondta, hogy van rajtam bugyi? - kérdezem elfúlva. -Nincs rajtad bugyi, Elle?

Mosoly csillan a hangjában, és ettől elvörösödik az arcom. -Talán nincs. -Ha becsúsztatnám a kezem a ruhád alá, és rájönnék, hogy nincs rajtad, nem tudnám visszafogni magam. Le kellene vennem rólad a ruhát, és kideríteni, hogy teljesen meztelen vagy-e alatta. -És mi van, ha igen? - érdeklődöm halkan. Miért játszom ezt a játékot? Miért, miért, miért szórakoztat? Miért élvezem? -Akkor hatalmas bajban lennél - válaszolja rekedten suttogva, és a szívverésem kihagy egy ütemet. -Ó, igen? Milyen bajban? - cukkolom. -Először meg akarnálak ízlelni - kezdi. -Nincs csókolózás a baráti randinkon - húzom az agyát mosolyogva. -Nem a szádat csókolnám meg - mondja olyan hangon, amitől a szívverésem akadozni kezd, de már folytatja is tovább. - Nem sietnék el semmit. Szép lassan végigcsókolnám a testedet, amíg elérek a bokádig, aztán lassan felfelé haladva megismételném a folyamatot, a nyelvem végigsiklana a combod belső részén... megízlelném minden porcikádat... A szavai már-már dorombolnak, és zihálva lélegzem az élénk képektől, amiket elém fest. Szinte már érzem is forró nyelvét az érzékeny bőrömön. -Addig kóstolgatnálak, amíg könyörögni nem kezdenél az ajkamért, és nem suttognád, hogy dugjam meg azt a... -Oliver! - csattanok fel, és egy nyögés szakad ki belőlem. Ezt én provokáltam ki, tudom, hogy én, de attól, hogy hallom, ahogy ténylegesen kimondja a szavakat, túlságosan felhevülök, túlságosan összezavarodom, egyszerűen... minden túl sok. Nagy levegőt veszek, és megpróbálom kipréselni magamból a szavakat. -Nem kell életet mentened? -Szünetem van - feleli közönyösen, mintha nem az előbb mondta volna nekem azokat a szenvedélyes szavakat. - Tudod, ebédelni is szoktam. -Telefonszexelsz az ebédszünetedben? A szemem döbbenten felpattan, és gyorsan pislogok, hogy hozzászokjak a galériában világító fényhez. Oliver nevet.

-Én már csak ilyen tehetséges vagyok. -Oké... Most már hagyom, hadd élvezd tovább az ebédszünetedet. -Nem muszáj sietned. Őrjöngő merevedésem van, és most el kell rejtőznöm egy sötét raktárban, amíg kitalálom, hogy mit csináljak vele, mielőtt megyek a dolgomra. Felsóhajtok, és leereszkedem a mögöttem álló székre. Mielőtt bármit tehetnék, a gondolataimba villan egy csomó kép arról, amikor a nővérekkel flörtöl. -Biztos vagyok benne, hogy rengeteg készséges nővérke van arrafelé... és néhány kórházi fejes is szívesen kisegítene a szorult helyzetedben. Megint csend, majd durva sóhaj. -Bár ne gondolnál rólam ilyeneket! Én meg azt kívánom, bár ne ültetted volna el bennem ezeket a gondolatokat, Paszuly, de ilyen az élet. Utálom, amikor Paszulynak nevezel - suttogja, és a hangja hirtelen mélyebbé, szomorúbbá válik. -Miért? suttogom vissza, bár teljesen egyedül vagyok. -Jó okom van rá - feleli, majd megköszörüli a torkát. - Mindegy, a problémámnak vége, úgyhogy nem kell erősítést hívni. Nem mintha hívtam volna. -Oké, nos... szép napot - szólalok meg, mert nem tudom, mi mást mondhatnék. -Neked is. Leteszem a telefont, és épp a kezembe akarok venni egy törött üvegdarabot, hogy belekezdjek a szobromba, amikor a készülék újra rezegni kezd. Következő szabály: semmi „Paszuly*’ a baráti randinkon. Oké. És Csibe sem. Csak Estelle és Oliver.

Beleremegek. Válaszolok. E&O

-Köszi. Kemény hetem volt. Kellett ma ez a mosoly. Amikor ilyeneket mond, legszívesebben sírva fakadnék. Tudom, mennyire nehéz a munkája, és nem bírom felfogni, hogy a rezidens időszaka után is gyerekgyógyászattal akar foglalkozni. Annyira nem rá vallott, amikor a múltkor olyan legyőzöttnek láttam. És most ez az üzenet? Összetöri a szívemet. Egész nap itt leszek. A ruhádban? LOL. A ruhámban! Erre már nem válaszol, én pedig mosolyogva folytatom a szokásos üvegszívem elkészítését. Miatta kezdtem ilyeneket alkotni, és Wyatt tanította meg, hogyan tökéletesítsem őket, hogy a szív ne hulljon darabjaira. Csak arra tudok gondolni, hogy ez egy jel, de nem hagyom, hogy a gondolat túl sokáig időzzön a fejemben. Semmi értelme hinni a végzetben, ha túl makacs vagy ahhoz, hogy megadd magad neki.

16.Fejezet

A baráti randink Oliverrel végül szombatra esik. Az utolsó üzenetváltásunk óta csak futtában láttuk egymást, én pedig főleg a szobák festésére összpontosítottam Micah-val és Dallasszal. Oliver három szabályt határozott meg: rövid ruha kizárva, kényelmes cipőt vegyek fel, és ne kenjek magamra rúzst. Az utolsó szabályt muszáj volt kapásból hangosan kiröhögnöm, és természetesen figyelmen kívül hagytam. Farmert viseltem, fekete bokacsizmát, meg egy fodros, fehér topot sötétzöld dzsekivel, ha esetleg később hűvösebbre fordulna az idő. A hajamat kiengedve hagytam, és kisminkeltem magam - beleértve ebbe a sötétvörös rúzsomat is. Ahogy a tükörbe pillantottam, elmosolyodtam a látványtól. Mielőtt megismerkedtem Wyatt-tel, soha nem használtam rúzst. Ő javasolta, hogy próbáljam meg, és azt is, hogy hordjak felnőttesebb ruhákat. Tetszett a változás. Idősebb volt, és több tapasztalattal rendelkezett. Sokkal teljesebb életet élt nálam, ezért, ha javasolt valamit, megfogadtam a tanácsát. Korábban ötletszerűen öltözködtem. Rövid ruhák, szűk szoknyák, magas sarok, jöhetett bármi. Ő lassan, de biztosan terelt a „felnőtt ruhák” irányába. Mia lehülyézett. Azt mondta, csak huszonegy évesek vagyunk, nyugodtan megmutathatjuk, amink van. -Főleg te tehetnéd meg, a baromi jó alakoddal - mondta. Még mindig hordtam tornacipőt, és Doc Martens bakancsot, egyszer még piercinget is tetettem az orromba. Csak egyszerűen már nem járkálok olyan ruhákban, amelyek túl sokat mutatnak a lábamból vagy a dekoltázsomból, és szeretem így. Hálás vagyok Wyattnek mindenért, amit értem tett, de elhatároztam, hogy soha többé nem változom meg senki kedvéért - főleg nem egy férfiért. Lerobogok a lépcsőn, megragadok egy palack vizet, és

belekortyolok, miközben körbejárom a konyhát, valami rágcsálnivalót keresve. -Jól nézel ki - jegyzi meg Vic, miközben kinyitja a hűtőt. Megfordulok és elmosolyodom. -Köszi. -Randira mész ilyen korán? Az órára nézek, tíz van, úgyhogy Oliver most már bármelyik percben megérkezhet. És hirtelen ideges leszek. Lassan kezdem felfogni a helyzetet. Oliver hamarosan beugrik értem a bátyám - és egyben a legjobb barátja - házába, hogy elvigyen egy baráti randira. Ezt nyilvánvalóan nem gondoltuk át olyan alaposan, mint kellett volna. Huszonöt vagyok. Már nem gyerek, de Victornak akkor is tabu, hogy az egyik barátjával járjak. Tudom, mert újra meg újra hallom tőle. Tudom, mert bármennyire szereti is Olivert, bármennyire is a testvéreként mutatja be mindenkinek, egyáltalán nem tetszene neki, ha összejönnék vele. -Nem igazán randi - felelem. - Paszullyal lógok egy kicsit. Victor összeráncolja a homlokát, miközben az arcomat tanulmányozza, de lassan bólint. -Úgy tűnik, ti ketten nagyon egymásra találtatok a kórházas dolog miatt - jegyzi meg, de inkább kérdésként hatnak a szavai. Nagyon kíváncsi kérdésként. Főleg egy ügyvédtől. Feszülten rámosolygok, és válaszul bólintok. Mielőtt bármit felelhetnék, megszólal a csengő, én meg gyakorlatilag az ajtóhoz rohanok. -Később találkozunk - kiáltok hátra a vállam fölött, miközben megragadom a táskámat, és kinyitom az ajtót. Úgy lépek ki a házból, hogy fel sem pillantok Oliverre, aki nagyon közel áll hozzám, és a kölnije illata úgy ér el hozzám, mintha nekiszaladnék egy betonfalnak. De be kell zárnom az ajtót, mielőtt tudomásul veszem a jelenlétét. Nagyon gyorsan el kell tűnnünk innen, mielőtt Victor kijön, és mond valamit, amitől elfeledkezünk erről a barát dologról, örökre. -Ennyire sietős? - kérdezi Oliver nevetve, miközben átnézem a millió kulcsot, amit a kulcskarikámon tartok. A tekintetem sötét farmerére tapad, majd lassan felkúszik keskeny csípőjére, onnan pedig a burgundivörös pólójára, ami tökéletesen áll a felsőtestén. Aztán az arcára pillantok, tekintetem végigsiklik a

borostáján, ami szinte elrejti a gödröcskéit, és alaposan szemügyre veszem, ahogy hosszú haja súrolja az arcát. Csodálatos, zöld szeme szórakozottan felcsillan. Basszus! Túl jól néz ki egy baráti összejövetelhez képest. Szóra nyílik a szám, ő pedig nézi. Ugyanakkor próbál megszólalni, mint én, de mielőtt bármelyikünk mondhatna valamit, az ajtó kinyílik, és Victor kidugja a fejét. -Huh. Azt hittem, csak hülyítettél - böki ki, Oliverre pillantva. -Mivel? - kérdezem. -Mi újság, haver? szólal meg Oliver is, és összeüti az öklét Victoréval. -Azt mondta, veled fog lógni, de úgy viselkedett, mintha rejtegetne valamit előlem, ezért azt hittem, hazudik. A szívem olyan gyorsan kalapál, hogy attól tartok, kiugrik a helyéről, ezért elfordítom a fejem, és a távoli hegyekre összpontosítok. -Már nem vagyok gyerek, Victor - csattanok fel, miközben Oliver is feltalálja magát. -Miért rejtegetne bármit is? - kérdezi zavarodottan. - Rejtegetsz előlünk valamit, Elle? Felkapom a fejem, és mérgesen ránézek. -Megyünk is valahova, vagy tovább szekíroztok? Ez már oltári röhejes. Megfordulok, és dühösen Vicre bámulok, aki felnevet, megrázza a fejét, és visszalép a házba. -Jó szórakozást Zsémbes kisasszonnyal - veti oda nekünk a válla fölött. Felmutatom neki a középső ujjamat, amitől még jobban röhögni kezd, aztán mérgesen letrappolok a ház előtti lépcsőn, és Oliver fekete Cadillacjéhez lépek. Meghúzom a kilincset, de az ajtó nem nyílik ki. Oliver kulccsal a kezében mellém lép, ujja a távirányító gombja felett időzik. -Nem nagyon szeretem rossz hangulattal indítani a találkozókat, legyen az baráti vagy nem baráti - mondja, és a hangszíne arra ösztökél, hogy felnézzek jóképű, komoly arcára. -Én meg azt nem szeretem, ha a randi a bátyám meg a partnerem faggatózásával indul. Megremeg a szája. -A partnered? -Tudod, hogy értem - mormogom.

Oliver ellenállhatatlanul elmosolyodik. -Fogalmam sincs. Jobban örülnék, ha pontosítanád, nehogy valami huncutságra gondoljak. -Oliver. -Estelle. -Tudod a szabályokat: semmi csókolózás, semmi nyúlka- piszka, és semmi huncutkodás. -Te meg tudod az enyémeket. Semmi rövid ruha, semmi rúzs... és mégis vörös rúzst kentél magadra. Vöröset. Amit kifejezetten azért találtak fel. Belülről a számba harapok, nehogy elnevessem magam, de elbukom. -A vöröset azért találták fel? -Az ajkakon? Igen. Egy pillanatig egymás szemébe nézünk - csak úgy pattognak a szikrák, amitől felhevül a vérem -, mielőtt kinyitja a zárat, majd az ajtómat is. Beszállok, és várom, hogy ő is beüljön. -Szép kocsi - mondom, amikor elfoglalja a helyét, és beindítja a motort. -Kösz. Ajándékba kaptam apámtól, amikor lediplomáztam. Bólintok. -Hogy van? Csak egyszer találkoztam az apjával, akkor is futtában, de eleget hallottam róla ahhoz, hogy tudjam, még mindig érzi a stroke utóhatásait. -Már rendben van. Újranősült. Boldognak tűnik, és a felesége is kedves. Nagyon ügyel apa egészségére, szóval ez pluszpont. -És hogy van az anyád meg Sophie? Gyors mosolyt villant rám, mielőtt visszafordulna az út felé. -Nagyon jól. Sophie megint terhes, Sander pedig úgy nő, mint a bolondgomba. Anya is jól érzi magát, nagyon örül nekik, még a munkából is visszavett, hogy többet lehessen otthon és segíthessen Soph-nak. -Hűha. Le vagyok nyűgözve. Gondolom, az emberek tényleg változnak. -Meg lennél lepve, mennyire - mondja halkan, és a hangja jólesően rezonál a belsőmben. -Szóval - váltok ritmust, és a combomra csapom a kezemet -, hova megyünk?

-Először reggelizni. Aztán egy szőlőskertbe. Oldalra fordítom a fejemet, hogy ránézzek -Megpróbálsz leitatni? Tudom, hogy nagyon igyekszik visszafojtani a mosolyát. -Rajtad meg vörös rúzs van. Nevetek, felsóhajtok, majd felnyögök, és mindezt három másodperc lefogása alatt. -Lehetetlen alak vagy. -Miattad. -Beszéljünk inkább valami másról! - javaslom, miközben kinézek az ablakon. Van a kocsinak bluetooth-a? Oliver nevetni kezd. -Igen, Estelle hercegnő, megfelel a várakozásaidnak? Abbahagyom a műszerfal simogatását, és visszateszem a kezemet az ölembe, miközben érzem, hogy elvörösödik az arcom. -A régi kocsidat jobban szerettem - közlöm. Oliver szemöldöke a magasba szalad, és felém fordulva döbbenten bámul rám. -Jobban szeretted az ütött-kopott Maximámat, mint ezt? Vállat vonok -Az meghittebb volt. Ez a Batmobile-ra emlékeztet, és bár semmi baj a Batmobile-lal, jobban szeretem a meghitt autókat. Oliver megrázza a fejét, és motyog valamit az orra alatt, de közben keresni kezdi a telefonomat, hogy rácsatlakoztassa a bluetooth-ra. Tudja, hogy a kedvenceimet szeretném hallgatni - úgyhogy nem kell magyarázkodnom. Régen mindig elhoztam a saját CD-met, amikor kocsikázni indultunk. Oliver kétféle zenét hallgat, kemény rockot meg rapet, és bár mindkettő elmegy, én jobban szeretem a klasszikusokat. Még meg sem szólal a Steve Miller Bánd, amikor a telefon csörögni kezd, és látom, hogy Mia hív. Oliver kérdő tekintettel néz rám. -Ha nem bánod - mondom. Megnyomja a kihangosító hívásfogadás gombját. Köszönnék Miának, de a szavamba vág. -Milyen fehérnemű van rajtad? - érdeklődik harsányan. Az arcom már másodjára forrósodik fel ezen a reggelen. A szemem sarkából látom, hogy Oliver az ajkába harap. -Mi van? - kérdezem. - Mia, ki vagy hangosítva! -Nem érdekel. Ez most vészhelyzet. Nem hallod a metsző élt a

hangomban? Mit viselsz a ruhád alatt? Először Oliver arcára nézek, aztán kikukkantok az ablakon, végül egy kicsit félrehúzom a felsőmet, némi információszerzés érdekében. Ciki vagy sem: teljesen kiment a fejemből, milyen fehérneműt vettem fel reggel. -Leállítanád a kihangosítást? - súgom Olivernek, aki tagadóan megrázza a fejét. - Kérlek... Ez oltári kínos. -Csak válaszolj! - suttogja. -Ki az? - kérdezi Mia. -Oliver. A kocsijában vagyunk, te pedig ki vagy hangosítva a bluetooth-on keresztül. Mia nevetni kezd. -Ó, Istenem! Sajnálom, Paszuly! -Micsodaaa? - kiáltom. - Nem őt zaklatod! -Ó, de most már igen. Szóval... milyen fehérnemű? -Fehér csipkemelltartó, és hozzáillő boyshort - válaszolom, szinte összeszorított szájjal, és nem kerüli el a figyelmemet Oliver elismerő arca. Fel akarom érte pofozni, de tudom, hogy abból semmi jó nem sülne ki, ezért csak összefonom a karomat a mellkasom előtt, mint egy sértődött kisgyerek. -Emlékszel, jössz nekem egy szívességgel - kezdi. - A férfi modellnek csak délben jó. Addigra elérhető leszel? Visszanézek Oliverre, aki megrázza a fejét. -Nem lehetne később? Mondjuk úgy... hatkor? - kérdezem inkább Olivert, mint Miát. -Elle! Ez fontos. Még egy csomót kell telefonálnom, és senki nem bír bevállalni egy gyors fotózást, mert mindenki LA-ben van, valami divatbemutatón. Mérgesen fújtatok, aztán behunyom a szememet, és a fejemet a fejtámlának támasztom. -Majd visszahívlak. -Kérlek, egy órán belül értesíts! Kérlek! -Oké. Oliver bontja a vonalat, miközben megállunk egy kis kunyhó előtt a víznél. -Ez mi volt? - kérdezi, majd leállítja a motort, és felém fordul. -Van egy nagyon fontos fotózása, de úgy tűnt, nem talál hozzá női modellt, ezért megkérdezte, hogy elvállalnám-e. Azóta kiderült, hogy

a férfi modellel is bajban van. -El akarsz menni? Mármint megreggelizhetünk, aztán indulhatunk Miához a szőlőskert helyett... Felsóhajtok, és kinézek az ablakon. -Tudom, hogy nem így tervezted ezt a baráti napot. -De segíteni akarsz egy másik barátodnak. Megértem, Elle. Reggeli után odamehetünk. Mosolyogva felé fordulok. -Köszönöm. Megvonja a vállát, mintha az egész nem is lenne olyan nagy ügy. -Éhes vagy? -Pontosítok. Éhezem. Bemegyünk, és leülünk a teraszon, ahol csupán pár lépésnyire vagyunk a víztől. A parton néhány szörfös a deszkáját ápolja, míg mások a vízben várnak nagyobb hullámokra. -Nem baj? - tudakolja e a szörfösök felé bólintva. Elmosolyodom. -Tökéletes. -Oké. Csak nem voltam benne biztos. Amikor a tekintete megint a parton nyüzsgő szörfösökre villan, ráébredek, mire gondol. -Beszélhetünk róla, ugye, tudod? Tényleg jól vagyok. Lágyan elmosolyodik. -Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad. -Jól vagyok. Bólint. -Visszamentél, miután megtörtént? -A partra? - kérdezem homlokráncolva. - Persze. Nemrég voltam kint... néhány nappal az évforduló után. Meglepetés villan a szemében. -Fel akartalak keresni, miután megtörtént. Sajnálom, hogy nem tettem. Vicén keresztül követtem, hogy mi van veled, de ott kellett volna lennem melletted. Valahányszor arra gondoltam, hogy beugrom a galériába vagy felkereslek, én... - felsóhajt, és oldalra fordítja a fejét, a vizet bámulja. - Mondhatni, pánikba estem. Amikor a pincérnő odalép hozzánk, ételt és italt rendelünk magunknak, de közben ott motoszkál bennem, amit mondott. A rövid intermezzo tökéletes kiutat kínálna mindkettőnknek, hogy másfelé

tereljük a beszélgetést, de a szavai tovább pörögnek a fejemben, mint egy megakadt lemez. Miért pánikoltál be? - firtatom halkan, miközben félbetörök egy szelet kenyeret, és megkenem eperdzsemmel, akárcsak ő. Érzem magamon, hogy figyel, és amikor felpillantok, vállat von. -Az utolsó találkozásunk miatt. -A szüleim házában - teszem hozzá megértőén bólintva. Amikor a pincérnő visszajön az italainkkal, ejtjük a témát, mert az túl súlyos egy csak-barátok-randin. -Szóval, doktor Hart, milyen a rezidensélet? Vizsgáztál már? És az hogy zajlik? - faggatom mosolyogva. Oliver nevetni kezd, miközben a tekintete felcsillan, és a gödröcskéi is megjelennek. -Büszkén újságolhatom, hogy az összes vizsgát letudtam, de ettől még ott lihegnek a nyakamban, hogy azonnal tudják, ha elrontok valamit... amit egyébként nem szoktam - teszi hozzá kacsintva. Elvigyorodom. -Persze hogy nem, Mr. Tökéletes. -Doktor Tökéletes - javít ki felvont szemöldökkel. Ezen mindketten nevetünk, de a mosolyunk gyorsan elhal, amikor az arca megkomolyodik. -Kérdezhetek valamit? -Persze - felelem épp akkor, amikor a pincérnő megérkezik a reggelinkkel. Oliver omlettet rendelt baconnel, míg én avokádós Benedek-tojást. Mindketten az asztal közepére toljuk a tányérunkat, hogy megosszuk az ételünket, mint régen. Minden olyan... természetesnek tűnik. Mosolygok, és közben figyelem, ahogy Oliver megkóstolja a reggelimet. Felnyög, az arcán színtiszta gyönyör tükröződik, aztán elmosolyodik, levág egy darabot, és felém nyújtja. A kezemet az asztal szélére teszem, és előrehajolva bekapom a villát, a szememet közben egy másodpercre sem veszem le az övéről. Mihelyst az ízek felrobbannak a nyelvemen, hozzá hasonlóan én is felnyögök, és behunyom a szememet. -Ez annyira finom! - mondom, miután befejezem a rágást. Elmosolyodom, amikor észreveszem, hogy Oliver tekintete még a számon nyugszik. -Kérdezni akartál valamit - váltok témát gyorsan.

Lenyeli a falatot, és bólint. -Tényleg egyfolytában uralkodott feletted? - Gondolom, látszik az arcomon, mennyire meglepett a kérdése, mert gyorsan hozzáteszi: Már ha nem bánod, hogy megkérdezem. -Nem mondanám, hogy uralkodott felettem... legalábbis nem rossz értelemben... Biztos vagyok benne, hogy Vic szörnyű képet festett neked a kapcsolatunkról. Gondolom, azt mesélte, hogy van ez a pasi, aki rendszeresen elutazik a városból, és egyedül hagyja őt, sokszor napokig fel sem hívja, aztán visszajön, és közli vele, hogy nem öltözhet úgy, ahogy szokott, fel kell hagynia a táncórákkal is sorolom, utánozva a bátyám mérges hangját. - De nem kényszerített ezekre a dolgokra. Azért csináltam, mert azt akartam. Oliver arca eltorzul, olyan érzelmet látok rajta, amilyet még soha. A gyászhoz hasonlít, és a látványától remegni kezd a gyomrom. -Mire gondolsz? - kérdezem suttogva egy pillanattal később. Elfordítja rólam a tekintetét, az óceánra néz, és amikor a pillantása újra találkozik az enyémmel, még mindig látom az arcán a gyötrődést. -Azon gondolkodom... Megáll, mintha önmagával hadakozna, hogy elmondja-e nekem, vagy sem. Bátorítóan bólintok neki. -Azon gondolkodom, hogy szerintem én nem bírnám ki, ha napokig nem hallhatnám a hangodat. Más válaszra számítottam. És nagyon máshogy érint, mint amit vártam. Ez a két dolog együtt ellentmondásos érzelmeket kelt bennem. -Te mire gondolsz? - szegezi nekem egy pillanattal később. -Ez egyáltalán nem hasonlít a legutolsó randira, amire elmentem. Oliver nevetni kezd. -Azzal a Derek gyerekkel? -Miért van ennyire jó memóriád? - mosolygok rá a fejemet csóválva. -Találkoztál még vele azután? -Nem. Egyáltalán nem az esetem. -Milyen az eseted? - érdeklődik, és a számat nézi, amit megnyalok, mert hirtelen nagyon kiszárad. -Nem igazán van esetem. Csak tudom, hogy ő nem az - válaszolom vállat vonva. -Szerintem van eseted.

-Tényleg? - kérdezem. - Kérlek, világosíts fel, ó, te bölcs ember! Milyen az esetem? Oliver lustán elmosolyodik, hátradől a helyén, és egy kicsit félretolja a vizespoharát. -Szereted a hosszú hajú férfiakat. -Ezt csak azért mondod, mert Wyattnek hosszú haja volt - jegyzem meg. Oliver célzatos pillantást vet rám, ezért folytatom. -Meg neked is az volt. -Van - javít ki. -Régen hosszabb volt. -Akarod, hogy visszanövesszem? Vállat vonok, és figyelmen kívül hagyom a hasamban repkedő pillangókat. -Nekem mindegy. Jen mit szeret? Oliver még szélesebben elvigyorodik, és megvakarja az állán a borostát. -Még nem igazán gondoltam arra, hogy megkérdezzem tőle. Legszívesebben hozzávágnám az evőeszközömet, amikor nem tagadja, hogy volt valami kettejük között. Mély nevetése kirángat gyilkos gondolataim közül. -Mi van? - mormogom, és a hangom harapósabb, mint szeretném. -Nagyon aranyos vagy, amikor féltékenykedsz. A szám döbbenten elnyílik. -Nem vagyok féltékeny. Nem féltékenykedek... soha. Egyáltalán nem érdekel, mit csinálsz a szabadidődben. Oliver tovább mosolyog rám, és most már mindkét szemöldökét felvonja. Amikor érzem, hogy felforrósodik az arcom, behunyom a szemem, mert képtelen vagyok elviselni a kihívó mosolyt az arcán. -Elle! Összerezzenek, és kinyitom a szememet, amikor hatalmas tenyerét a kezemre fekteti az asztalon. -Már biztosítottalak arról, hogy nem kavarok senkivel. Most pedig, mondd el... milyen ember tetszik neked? -Nem számít, nekem ki tetszik. Kérdezd meg az egyik nővért vágom oda neki, de rögtön meg is bánom, mert rájövök, hogy ez tényleg féltékenységnek tűnik. Oliver megint felnevet.

-Az ő véleményük sem számít. -Az enyém meg igen? - vonom fel az egyik szemöldökömet. -A tied számít - feleli, és parázsló tekintete olyan hatással van rám, amit nem igazán tudok kezelni. -Milyen még az esetem? - kérdezem, miközben kihúzom a kezem az övé alól, és az ölembe ejtem. -Szereted az idősebb pasikat. -Ezt megint csak azért mondod, mert Wyatt idősebb volt. -Sokkal idősebb - teszi hozzá. -Nincs olyan, hogy sokkal idősebb. Az állkapcsa megfeszül, és sokkol, amivel folytatja: -Tudod, mennyire megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy eljegyeztétek egymást? Összeszorul a gyomrom. Igen, tudom. Azóta is itt motoszkál bennem. Lassan ingatom a fejem, és hirtelen azt kívánom, bárcsak felkapna a szél, és messzire repítene innen, mielőtt elveszek Oliver szemében. -Mennyire döbbentél meg? -Nagyon. -Miért? Oliver behunyja a szemét, és élesen felsóhajt. Épp akkor nyitja ki megint, amikor a pincérnő visszajön a számlával. Ő fizet, és elköszönünk a nőtől, majd távozunk a parthoz közelebb eső oldalajtón keresztül. -Mert mindig azt hittem, hogy az enyém vagy - mondja. Olyan halkan szólal meg, hogy a szavai kis híján elvesznek a szélben, ami az arcunknak ront. Én mégis kiabálásnak hallom. Erre mit válaszoljak? Mégis mi a fenét mondhatnék erre ennyi idő után? Hálás vagyok, amikor Mia telefonhívása félbeszakít minket. Behunyom a szememet. -Elfelejtettem visszahívni - mondom Olivernek... a partnak... tulajdonképpen senkinek. Felveszem a telefont. -Elle, csak a tizenkettő jó. Felpillantok Oliverre, aki engem néz, és a kezemmel eltakarom a telefonomat, hogy Mia ne hallja a beszélgetésünket. -Biztos nem baj, ha rövidre fogjuk a mai napot? Nem akarsz velem jönni? -És nézzem, ahogy egy másik pasival pózolsz? - kérdezi

mosolyogva, majd: - Bassza meg! Miért ne? Ragyogó arccal nézek rá, és visszateszem a telefont a fülemhez. -Tizenkettőre ott leszek, de Oliver is velem jön. Mia hangosan felnevet. -Hát, akkor ez jó buli lesz.

17.Fejezet

Jó buli a karácsony reggel, az első út egy új kocsival, vagy egy ital a barátokkal... sőt még az első kávé is korán reggel, ami azt a hamis érzetet kelti benned, hogy talán minden fantasztikusan fog alakulni aznap. Elég sok minden lehet igazán jó buli. De levenni a ruháidat, tudva, hogy az expasid (vagy akárhogy is hívod) végignézi, ahogy fehérneműben pózolsz az ágyban egy másik férfival, aki szintén alsóneműben van... Na, ez minden, csak nem jó buli. -Elle, most már kijöhetsz! - kiáltja Mia, és másodjára is bekopog az ajtón. Résnyire kinyitom, de csak annyira, hogy kidugjam a fejem, és szétnézzek a szobában. Az ágyat bolyhos fehér takaró borítja, a mögötte álló ablak pedig nyitva van, hogy természetes fény áradjon a helyiségbe. Oliver a szoba közepén áll, és a félmeztelen modellel beszélget. Folyamatosan bólogat arra, amit a srác mond neki. -A pasi meleg? - kérdezem halkan suttogva Miától. -Marion? - kérdez vissza nevetve. - Egész biztosan nem, legalábbis a nők szerint, akikkel korábban együtt dolgozott. A szemem döbbenten elkerekedik. Szinte már most érzem, ahogy Marion hátulról nekem feszül kőkeménnyé duzzadt alsónadrágjában. -Ez mit jelent? -Nyugi. Nagyon profi. Mármint megdugta néhányukat, de csak a meló után. Nem az én ágyamon... az övékén. -Ó. Összehúzom magamon a köntöst, és követem Miát a szobába. Oliver és Marion is oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen. Oliver komoly, míg Marion hatalmas, fogkrémreklámba illő mosolyt villant rám, ahogy odalép hozzám. -Marion vagyok - mutatkozik be, és kinyújtja felém a kezét.

-Estelle - felelem, és megrázom a kezét. -Tudom, hogy általában nem szoktál ilyet csinálni, de nyugi, majd én vigyázok rád - mondja, miközben az ágy felé húz. Oliverre pillantok, aki felvonja a szemöldökét, és csak a fejét rázza a jelenetet látva. -Meddig fog ez tartani? - kérdezem Miától. -Kábé egy óráig, úgyhogy nyugodtan helyezd magad kényelembe, Paszuly. -Nem tudom, ebben a pillanatban ez lehetséges-e. Mia vigyorogva pillant rá. -Jobban éreznéd magad, ha átvennéd Marion helyét? Amíg Oliver megfontolja az ajánlatot, Mia szól, hogy vegyem le a köntösömet. Lecsúszik rólam, és a földre hullik a meztelen lábam mellett. Marion már az ágy közepén ül, és az alsógatyáját igazgatja. -Szabad? - kérdezi hirtelen Oliver. Elkerekedett szemmel bámulok rá a vállam fölött. -Komolyan? - néz rá Mia tátott szájjal. -Ha Elle-nek nem jelent gondot. Nem azért vagyok itt, hogy beleszóljak a munkádba. Mia egy másodpercig sem habozik, máris utasítgatni kezdi. -Vedd le a pólódat! Ellenőriznem kell, hogy még mindig jó formában vagy-e, mielőtt kirúgom Mariont. Már épp közbe akarok szólni, amikor Oliver leveszi a felsőjét, a szavaim pedig a tekintetemmel együtt elvesznek valahol a szegycsontja meg a keskeny csípője között. -Igen, még dögös vagy - állapítja meg tárgyilagosan Mia. - Marion, le az ágyról! Nincs szükségünk rád. -Mi? - kérdezi hitetlenkedve a szépfiú. - Hogy érted, hogy nincs szükségetek rám? -Bocsi. Nincs meg a kémia közted és Elle között, márpedig nekem perzselő szenvedélyre van szükségem ezen a fotózáson. -Csak most találkoztunk - vitatkozik vele a modellsrác, miközben kiszáll az ágyból. -És én máris tudom, hogy hiányzik a kémia - jelenti ki Mia. - Jövő héten hívlak, amikor Miranda visszajön a városba, és összehozunk valamit. -Oké - veti oda Marion vállrándítva. - Jó szórakozást! - kiáltja

nekem. Amikor kimegy, hogy felöltözzön, Mia felém fordul, és megszólal: -Csak hogy világos legyen, normális körülmények között nem rúgnám ki az ágyamból, már ha érted, mire gondolok. Felnevetek. -Én sem. Oliver a torkát köszörüli mögöttem, én pedig mosolyogva ránézek, és vállat vonok. -Rendben, Ollie fiú, vetkőzz, és mars az ágyra! Elle, helyezd magad kényelembe! Akartok zenét? Mindegy, mert úgyis felrakok valamit, szóval csak bólintsatok. -Micsoda hajcsár vagy! - nevetem el magam. Mia az iPodját nyomogatja, és nem sokkal később felhangzik a Just Breathe a Pearl Jamtől. Elhal a nevetésem, és mérgesen a barátnőmre nézek. -Tényleg ilyen zenét fogsz játszani? Vállat von. -Az én fotózásom, az én szabályaim. Oliver az ágy mellé lép, egy fekete alsónadrágon kívül nincs rajta semmi. Minden csepp erőmre szükségem van, hogy ne faljam fel ott helyben a tekintetemmel. Pedig nem Is olyan izmos, mint Marion, de tökéletes a maga szikár, kaliforniai szörföss-és-hajdanibaseballjátékos módján. Amikor fent van az ágyon, úgy mászik felém, mint egy kurva oroszlán, és kezdem úgy érezni magam, mintha egy tüzelő macska lennék, ezért oldalra fordítom a fejemet. -Jól vagy'? - kérdezi olyan halkan, hogy csak én halljam. Bólintok, de még mindig nem nézek rá. -Ugye, nem érzed úgy, hogy teljesen átvettem az irányítást a fotózás felett? Vagy hogy mindent én akarok uralni, vagy ilyesmi. Ugye, nem? - erősködik. Homlokráncolva nézek a szemébe, és ráébredek, hogy egyáltalán nem ezt érzem, annak ellenére, hogy gyakorlatilag tényleg ezt tette, és tényleg egy kicsit domináns a viselkedése... de csak egy kicsit, ugye? Basszus, ö egy átkozott orvos, nem pedig modell. Ez még csak nem is az ő világa! -Nem vagyok mérges, ha erre vagy kíváncsi. -Nem ezt kérdeztem. Elhelyezkedik, így a lába körbefonja a testem. Nem érint meg, csak...

mindenhol ott van. Összeszorítom és behajlítom a lábamat. Aztán felhúzom a térdemet, és ráfektetem az államat. -Te teljesen más vagy, mint Marion - suttogom. Ajka mosolyra görbül. -Szóval szerinted is jó döntés volt elküldeni a modellt, aki szereti megdugni a nőket, miután együtt dolgozott velük? -Ezt nem mondtam - felelem, és elrejtem a mosolyom a lábam között. -De egyetértesz velem. Ismerlek - fejtegeti tovább, és nagyon lassan végigsimít a lábamon, amíg elér a térdemen pihenő kezemig. Megfogja a gyűrűsujjam tetejét, és ekkor eszembe jut a legutóbbi alkalom, amikor megérintette. -Valami megszállott vonzalom fűz a gyűrűsujjamhoz. Észrevetted? Rögtön elengedi a kezemet. -Tényleg? Bólintok, és nem töröm meg a szemkontaktust. -Mindig megfogod. Nem mond semmit, de van valami a tekintetében, ami felkavarja a lelkemet. Ráadásul egy korábbi mondata is visszatér a gondolataimba, mint egy halk suttogás. Ő nem tudja, hogy ezt a mondatot annak idején tényleg hallottam. Mert mindig azt hittem, hogy az enyém vagy. Bárcsak elég vagány lennék ahhoz, hogy kifaggassam ezzel kapcsolatban! De nem vagyok az, a kamerát kattintgató Mia pedig amúgy is félbeszakít bennünket. -Oké, mondom akkor, miként csináljuk. Bár én foglak irányítani titeket, mégis azt akarom, hogy olyan természetes legyen, amennyire csak lehetséges. Először készítek néhány felvételt, amelyiken egymást nézitek, aztán meglátjuk, hogyan tovább. -Egy kicsit aggódom a „meglátjuk, hogyan tovább” rész miatt motyogom az orrom alatt, kiérdemelve egy nevetést Olivertől. -Rendben, drágáim, engedjük szabadjára azt a rengeteg felhalmozódott szexuális feszültséget - szól oda Mia, ahogy ellép mellőlünk. Oliver meg én meglepődve bámuljuk egymást, és az jár a fejünkben, hogy mi a fenébe keveredtünk. Legalábbis én biztos ezen agyalok, de Oliver arcát elnézve nála is hasonló a helyzet. Az ő döbbent arckifejezése végül megenyhül, én pedig magamra maradok kavargó

gondolataimmal és érzéseimmel. Mia odasétál az ablakhoz, hogy elhúzza a sötétítőt. Hirtelen újra rám tör a felismerés, hogy csak fehérnemű van rajtam, ráadásul egy ágyban vagyok Oliverrel - aki csak egy alsónadrágot visel és körbevesz bennünket a zene. Nagy levegőt veszek, és nyelek egyet. -Jól vagy? - kérdezi rekedt hangon, miközben az ujjaival a vádlimat simogatja. Megborzongok, behunyom a szememet, és bólintok. Az ágy megmozdul alattunk, érzem, ahogy közelebb csúszik hozzám. Amikor megint kinyitom a szemem, az orra majdnem megérinti az enyémet. -Tökéletes! - kiáltja Mia. - Tartsátok meg ezt a pózt! Oliver tekintete magához szegez. Még a pislogásra is alig bírok gondolni. -Elle, nem bánnád, ha levennéd a melltartódat? - kérdezi Mia, elveszve a lencse mögött, miközben Oliver élesen levegő után kap, a szeme elkerekedik a kérés hallatán. - A képeken nem fog látszani a melled, ígérem. -Ummm... oké. Semmi kivetnivalót nem találok a meztelenségben, mégis azt érzem, hogy ez az egész helyzet egyre feszültebbé tesz. -Segítsek levenni? - kérdezi Oliver. -Nem. -Pedig jó képek lennének belőle - szól közbe Mia, én meg mérgesen rápillantok. Vállat von. -Mi van? Paszuly, elég mellet láttál már életedben, ugye? Nem bánnád? -Egészen biztos vagyok abban, hogy ez a legkínosabb büntetés, amit valaha kaptam. Azt hiszem, legközelebb inkább csak fenekelj el vetem oda Miának, mire elmosolyodik, Oliver pedig felnevet. Lehajtom a fejemet, ahogy Oliver átölel, és az ujjaival megkeresi a melltartóm kapcsát. -Rá kell nézned! - figyelmeztet Mia. Mély levegőt veszek, és amikor a tekintetem összefonódik Oliverével, olyasmit látok benne, amitől minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne fordítsam el vagy csukjam be a szemem. Kikapcsolja a melltartómat, és a karomon keresztül áthúzva a

pántokat, leveszi rólam. Közben egyfojtában engem néz. A gyomrom összeszorul, a szívem a torkomba ugrik, és attól félek, mindjárt elhányom magam a bennem kavargó feszültség miatt. Azért imádkozom, hogy ez mégse következzen be. -Rendben vagy? - kérdezi Oliver, a lélegzete a számat simogatja. -Igen, semmi baj. Az orrunk összeér. -Elle, tedd a jobb kezed a melled elé, mintha takarnád! Paszuly, továbbra is úgy bámulj rá, ahogy most, és igazítsd meg a haját a felém eső oldalon! - kéri Mia. A mellkasom elé emelem a karomat, miközben Oliver az egyik kezével beletúr a hajamba, a másikkal pedig megfogja az arcomat. Teljesen elveszek a szemében. Megbabonáz, ahogy megérint, ahogy rám néz. Úgy tűnik, képtelen vagyok bármit is csinálni, csak lélegzem, és visszabámulok rá. -Annyira gyönyörű vagy! - szólal meg. A torkából felszakadó szavak összekeverednek a szeméből sugárzó vággyal, amitől a gyomrom remegni kezd, az ajkaim szétválnak. Oliver ezt jelnek veszi, hogy közelebb hajtsa a fejét az enyémhez, és a száját a számhoz dörgölje. -Tökéletes - áradozik Mia, eszembe juttatva, hogy közönségünk van. - Basszus! Mindjárt jövök. Kell a pótaksim, de az átkozott kocsiban hagytam. Hátrahúzódom és leengedem a karomat, de közben nem veszem le a szememet Oliverről. Látom rajta, hogy nagyon nehezére esik nem lepillantani. Rámosolygok, és azon gondolkodom, mennyi időbe telik majd, amíg megadja magát, és a tekintete a mellemre vándorol. De továbbra is a szemembe néz, az arckifejezésemet kutatja, megérinti a hajamat, az arcomat... Előrébb kúszik, széthúzza a lábaimat, így azok két oldalról körbeveszik az övéit, mint egy olló, és meztelen mellkasunk majdnem összeér. -Szerinted még meddig kell ezt csinálnunk? - suttogom, és közben a tekintetem a szája és a szeme között ugrándozik. -Nem tudom. Remélem, egész nap. -Az biztos, hogy nagyon érdekessé teszi a baráti randinkat - nevetek fel. Oliver rám villantja csábító félmosolyát. -Még mindig azt hiszed, hogy ez egy baráti randi? Az ajtó kinyílik, majd becsukódik, és oldalra fordítjuk a fejünket,

amikor Mia visszajön. A barátnőmnek földbe gyökerezik a lába, amikor megpillant kettőnket. -Szent ég! Ez a póz! Ha el tudok lőni néhány felvételt erről a pózról, szerintem kész is vagyunk! Oliverrel megint egymásra nézünk, míg Mia előkészíti a kamerát. -Amúgy miért tetted? Miért vetted át Marion helyét? Mármint az oltalmazó nagy testvér szerepen túl. Zavartan néz rám, ami majdnem komikusnak hat azzal együtt, ahogy a szája legörbül. -Azt hiszed, ez olyan nagytestvéres dolog? Vállat vonok. -Mondd meg te! -Elle, gyakorlatilag meztelenül ülök veled egy ágyban, és minden erőmet arra kell összpontosítanom, hogy megússzam merevedés nélkül, mert közönségünk van. Mint láthatod, nem sikerül. Természetesen lepillantok, és döbbenten veszem észre a hatalmas dudort az alsónadrágja takarásában. -Igen. Elég nyilvánvaló, hogy nem a kishúgomként tekintek rád. Nem tudom elhinni, hogy egyáltalán... - Puffogva elhal a hangja. -Oké. Nézzetek megint egymásra! - kéri Mia. - Vegyétek fel az előző pózt, és tartsátok meg! Oliver beletúr a hajamba, én eltakarom a mellemet, aztán megint egymás szemébe nézünk. -Nagyon szeretnélek megcsókolni - suttogja az ajkaimra. -Ne! - lehelem. - Ez a szabály. -Nem szeretem a szabályokat. Oliver, kérlek, ne! -Imádom, amikor Olivernek hívsz - mondja, és az alsó ajkát az enyémre illeszti, de egyelőre nem megy ennél tovább. Nem tehetek mást, rásimulok a számmal. Ettől felnyög, az ajka elmozdul az enyémen, és mielőtt felfognám, mi történik, már a hátamon fekszem, Oliver pedig rajtam, és elmélyíti a csókot, aminek nem is lett volna szabad megtörténnie. De amikor a nyelve az enyémhez ér, és az ujjai még jobban beletúrnak a hajamba, képtelen vagyok visszafogni magam, viszonzom, és a végén teljesen összegabalyodunk a takarók között. A nyelvünk vad csatát vív egymással, a keze sietős, durva mozdulatokkal siklik az oldalamon, az enyém pedig lefelé izmos hátán. Csak akkor térünk magunkhoz, és szakadunk el egymástól,

amikor meghalljuk a hangos torokköszörülést. -Hát... ez... - szólal meg Mia, miközben a kezével az arcát legyezi. Őszintén mondhatom, hogy én már sok mindent láttam a fotózásokon, de messze ez volt eddig a legdögösebb. Oké, szerelmes pacsirtáim, végeztünk. Öltözzetek fel! Elle, beszélnünk kell. Oliver felkel, és magával húz engem is. Még mindketten levegőért kapkodunk a csók miatt, de most, hogy magamhoz tértem, és a pillanat megtört, érzem a súlyát az előbb történteknek, és képtelen vagyok ránézni. Helyette körbepillantok a szobában, megkeresem a köntösömet, és magam köré tekerem. Elindulok a fürdőszoba felé, és nem vagyok hajlandó hátrafordulni. Minek? Oliverrel mindig ezt csináljuk. Utolér minket néhány különleges pillanat, de aztán nem történik semmi. Ettől a gondolattól majdnem megszakad a szívem, de nem hibáztathatok senkit, én is itt voltam, én is benne voltam. A fürdőszobában a tükörbe nézek, és a számhoz emelem a kezemet. Miért? Miért ébreszti bennem ez a férfi minden alkalommal ugyanazokat az érzéseket? Behunyom a szemem, és Wyattre gondolok, az ajkára... az érintésére... és bűntudatom támad, amiért átéltem egy szenvedélyes, különleges pillanatot egy olyan férfival, akit ő soha nem fogadna el. Nem mintha Wyatt ismerte volna Olivert, de tudott róla. A nyakába zúdítottam az Oliver iránt érzett keserűségemet, amikor először találkoztunk, aztán pedig egyszerűen soha nem sikerült megkedvelnie. Rettentően feldühödött, amikor rájött, hogy őt is meghívtam a galéria megnyitójára, mert szerinte Oliver nem érdemelte meg, hogy egy levegőt szívjon velem. Azt mondta, túl jó vagyok egy olyan pasinak, mint Oliver. Akkoriban hittem neki. Mert ha igazán el akarunk hinni valamit, azt el is hisszük. Wyatt az összetört szívem ellenére szeretett. Én pedig szerettem őt az övé miatt. De most megint ott vagyok, ahonnan elindultam, és nem tudom, maradt-e még belőlem valami ahhoz, hogy újra szeressek.

18.Fejezet

Amikor kilépek a fürdőszobából, meglátom, hogy Mia és Oliver halk beszélgetésbe merülnek egymással. A barátnőm arckifejezéséből ítélve tudom, hogy figyelmezteti Olivert, tartsa magát távol tőlem, mintha valami fájdalomban dagonyázó naiv leányka lennék, aki nem tudja megvédeni magát. Amikor hallják, hogy közeledem, elhallgatnak, és a Mia kezében tartott fényképezőgépre koncentrálnak. -Ezek a képek fantasztikusak - áradozik, és felém fordítja a készüléket, hogy én is lássam a kis képernyőt. -Hűha. Nem tudom elhinni, hogy ezek mi vagyunk. Annyira... A tekintetem Oliverre villan, aki olyan pillantással méreget, amiben legszívesebben örökre elvesznék. Gyorsan félrekapom a szemem, és lepillantok, hogy megnézzem a többi képet is. -Nem lesz ez rossz hatással rád? - érdeklődöm, miközben megint ránézek. - Mármint a karrieredre. A rezidensi vagy a jövőbeni munkádra. Vállat von, és a képekre néz. -Akarok róluk másolatot. -Minek? - kérdezem, talán túlságosan is védekezőén. -Az arcotok nem nagyon fog látszódni - mondja Mia, félbeszakítva minket. - Bízzatok bennem, mire végzek a szerkesztéssel, mindketten be akarjátok majd kereteztetni őket. -Mit mondtál, melyik magazinnak készültek? -AV-nek. -Ó, te jó ég! - lehelem, és Oliverre pillantok, akit lenyűgöz a hír. -Húúúú, annyira izgatott vagyok! - lelkesedik Mia. -Én is. Annyira, hogy azt hiszem, hányni fogok - jegyzem meg halkan. -Miért? Gyönyörűek ezek a képek.

-Igen, de félmeztelenül pózolok rajtuk Victor legjobb barátjával! -És? - erősködik Mia. Úgy nézek rá, mintha teljesen elment volna az esze, aztán Oliver felé fordulok, aki most a másik irányba néz. Persze hogy ő sem gondolt erre. -Mikor jelenik meg? - kérdezem. -Úgy... egy hónap múlva. Hálaadás előtt. Bólintok Gondolom, ha szólok róla a szüleimnek meg Victor-nak, mielőtt meglátják a képeket, nem lesz olyan vészes a helyzet. A bátyámnak biztos idő kell, hogy feldolgozza. -Oké. Mire van még szükséged? - érdeklődik Oliver. Mia rápillant. -Beszélnem kell Elle-lel. Utána majd én hazaviszem, ha gondolod. Oliver rám néz, aztán megvakarja a tarkóját. Vállat vonok, mire ő is, aztán megszólal, és csak ennyit mond: -Persze. Majd mindkettőnket megpuszil, és távozik. Ettől gyilkos indulat támad bennem. Hogy mehetett el csak ilyen egyszerűen? -El tudod ezt hinni? - kérdezem, miután hallótávolságon kívülre kerül. - Az előbb még azt csináltuk... - Az ágy felé mutatok. - Ő meg távozik az állítólagos randink kellős közepén, rögtön azután, hogy szóba került, a bátyám meg a nagy nyilvánosság is látni fogja a fotóinkat. Mia fejcsóválva néz rám. -Ismered őt is és magadat is. Oliver olyan neked, mint a drog. Nem számít, milyen őrültséget művelsz vele, vagy mennyire lépsz hátra, hogy távol tartsd magad tőle. Bármit teszel, végül mindig ugyanott lyukadsz ki, ahonnan elindultál. -Ez alkalommal nem így történt - jegyzem meg határozott hangon. Bármit is tett velem, nem igazán hatott rám. Mia nevetni kezd. -Elle, amit az előbb láttam, mármint, amit az előbb lencsevégre kaptam, másról árulkodik - bizonygatja, miközben meglengeti a kameráját. - Ezt nem tudod megjátszani. -Nem számít. -Azt mondtad, tovább kell lépned. -Igen, de nem vele. Te magad is rossz ötletnek tartottad.

-Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy egyáltalán nem is olyan borzalmas ötlet. -Ó, tényleg? - nézek rá bosszúsan. - És ezt néhány képből szűrted le? -Nem. Abból, hogy beszéltem vele. Azt hiszem, felnőtt. Hevesen az ajtó felé intek. Az előbb ment el! Megint! Mia vállat von. -Igen, mert arra kértem. Bűntudatod van, amiért megfordult a fejedben, hogy lefekszel valakivel? -Nem hiszem. Szerintem csak tőle félek. Mia előrehajol, és átölel. -Azt mondják, a szerelem ijesztő. -A szerelemnek inkább jólesőnek kellene lennie - felelem. -Tényleg így gondolod? -Wyatt jóleső volt. -Wyatt soha nem hozta elő belőled a temperamentumodat, nem törted össze az új Isaac Mizrahi Target-tányérjaidat amiatt, mert nem hívott fel, és nem vonultál el hetekre a külvilágtól, amikor meghallottad, hogy négyórányira költözik tőled. Az oldalam mellé ejtem a karomat, és csak bámulok rá, mert úgy érzem, a világ leglényegesebb dolgát közölte az előbb. -Szerinted létezhet két különböző szerelem? -Mármint észveszejtő, fülig szerelem meg sima szerelem? - kérdezi. Vállat vonok, és követem kifelé az ajtón. -Igen, mint a lelki társak, szemben az átlagos szerelemmel. -Lelki társak? - kérdezi nevetve. - Te miről beszélsz? Ami engem illet, az egyetlen lelki társam te vagy. Meg talán Robert, mivel ő az ikertestvérem, és tudod, milyenek az ikrek. -Nem hiszem... Vagyis nem akarom azt hinni, hogy nem szerettem Wyattet teljes szívemből. Attól annyira rosszul érzem magad, érted? Olyan fiatalon halt meg, és elszomorít a gondolat, hogy ő volt életem nagy szerelme. -Ó, édesem! - kiált fel Mia, és magához húz, miközben egymás mellett sétálunk a kocsija felé. - Nagyon szeretted. Annyi mindent feladtál érte, Elle. A táncot, a barátaidat, a családoddal töltött időt... -Igen, de ő is annyi mindent adott nekem. A stúdiót... megtanította, hogyan tökéletesítsem a tehetségemet... és rám hagyta a házát. -Nem azt mondom, hogy nem volt elég jó neked, de vajon ő volt-e az

örök szerelmed? Tudod, hogy nem hiszek ebben. Csendben autózunk, csak akkor énekelünk együtt a Taylor Swift CDjével, amikor olyan dal szólal meg, amit mindketten szeretünk. Amikor a bátyám házához érünk, egy kicsit szomorú vagyok, hogy Oliver kocsija nincs ott. Tényleg elmenekült. Megint. Hihetetlen. Csak miután lezuhanyozok és bebújok az ágyba, döntök úgy, hogy ezt nem bírom annyiban hagyni. Ezúttal nem. Küldök neki egy üzenetet, és addig bámulom a telefonomat, amíg meg nem érkezik a válasza. Nem tudom elhinni, hogy elmentél. Mia azt mondta, beszélnetek kell. Maradtam volna, ha azt akarod. Azt akartam. Miért? Úgy bámulok a telefonomra, mintha az elmagyarázná nekem, miért olyan idióták a férfiak. Ez persze nem történik meg, és rájövök, hogy én sem tudom a választ. Az éjjeliszekrényre hajítom a telefont, és a fejemre húzom a takarót. Korán van, a Nap csak most megy le, mégis úgy érzem, teljesen kiszipolyoztak. Elalszom, és csak akkor ébredek fel, amikor egy leheletet, egy simítást érzek az arcomon. A szemem kipattan, és gyorsan felülök. -Csak én vagyok. Elakad a lélegzetem, és a mellettem fekvő Oliverre nézek. -Mit csinálsz itt? - suttogom, és először rá, majd a résnyire nyitott ajtóra esik a pillantásom. - Hol van Vic? Megvonja a vállát, és a számra teszi az egyik ujját, hogy elhallgattasson. -Már kiütötte magát. Maradhatok? Összeráncolom a homlokomat. -Mi a baj a te ágyaddal? -Te nem vagy benne. Nem veszek tudomást a mellkasomban vadul verdeső szívemről. -Még soha nem láttam az ágyadat.

Szeretnéd? - halkítja le a hangját. -Ne nézz így rám! -Hogy, szépséges Elle? - kérdezi, és megpróbálja elfojtani a mosolyát. -Mintha egészben akarnál felfalni. -Megfordult már a fejedben, hogy talán tényleg azt akarom? Közelebb csúszik hozzám, annyira, hogy visszatartom a lélegzetemet. -De semmi huncutkodás ma este. ígérem. Cserkész becsszó. -Nem is voltál cserkész. Elvigyorodik. -Oké, de ígérem, hogy nem próbálkozom semmivel. Csak veled akarok lenni ma este. -Amikor utoljára ezt mondtad... -Egy idióta voltam. Behunyom a szemem. -És mi van a bátyámmal? -Mi lenne? -Mi van, ha feljön, és rajtakap minket? Oliver megragadja a derekamat, és magához húz, így összeér az orrunk. -Mit akarsz, mit tegyek, ha így történne? -Nem tudom - suttogom, és elakad a lélegzetem a szemében tükröződő viharos érzelemtől. -Akarod, hogy elmondjam neki, csak te jársz a fejemben? - kérdezi, ő is suttogásra váltva. Megrázom a fejemet, és az orrunk összesimul. Még nem állok készen, hogy Victor tudomást szerezzen arról, ami köztünk történik, bár nem is tudom, hogy pontosan mi folyik kettőnk között. -Mondd el, miért akartad, hogy maradjak - kéri. -Mert még nem volt vége a baráti randinknak. Oliver nevetni kezd. -Arról a baráti randiról beszélsz, ami után haza kellett mennem, hogy életem leghosszabb zuhanyát vegyem? -Nekem is - súgom, és égni kezd az arcom, ahogy félig leeresztett szempilláim között felnézek rá. Oliver arca teljesen elkomolyodik, és felnyög. -Istenem, Elle, miért kellett ezt mondanod?

Nevetek. -Mit? Hogy rád gondolva megérintettem magam? Oliver félig behunyja a szemét. -Ha azt akarod, hogy betartsam a szavam, nem szabad ilyeneket mondanod. -Oké. Elvigyorodom és megfordulok, így a hátam a mellkasához simul. Oliver közel bújik hozzám, bölcsőként közrefogva a testemet. -Mesélj egy történetet! - kérem ásítva. -Miről? - motyogja, és megpuszilja a fejemet. -Bármiről. Olyat, mint amit gyerekkorunkban meséltél. -Oké. - Elhallgat, és szorosabban ölel. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Cassia nevű kislány, aki szeretett magában beszélni. Megbököm. -A növényekhez, nem magában. Oliver felnevet. -Jeter egyszer megkérdezte tőle... -Jeter? - kérdezem, és a vállam fölött hátrapillantok rá. - Mint a baseballjátékos? Oliver nevetve megrázza a fejét, és szorosan hozzám bújik. -Már elfelejtettem, mennyiszer beleszólsz ezekbe a mesékbe - súgja a nyakamba. -Nos, mindig azt bizonygatod, milyen fura vagyok, de nézd csak meg a saját történeteidet. A sóhajába az egész testem beleborzong. -Oké, akkor inkább ugorjunk a viccekre. Felnyögök. -Utálom a vicceidet. -Ezt nem lenne szabad elmondanod nekem! - morran föl, miközben a kezével végigsimít a testemen. - Amúgy mi van rajtad? Kipattan a szemem, és hálás vagyok, amiért a sötétség fátyla borul ránk. -Wyatt egyik pólója - suttogom. Oliver keze megdermed a hasamnál. -Sok cuccát megtartottad? Megfordulok a karjában, és felkönyökölök a párnán. Oliver ugyanezt teszi. -Csak az ingeit. A fényképeit meg pár másik dolgot. Amit nem

akartam megtartani, azt visszaadtam a szüleinek. De úgy tűnik, az ingeitől képtelen vagyok megválni. -Azért, mert hiányzik? - kérdezi. -Rossz, ha a múltkor pont ezen gondolkodtam? Hogy egy csomó hasonló kérdés jár a fejemben? Oliver a kézfejével megsimogatja az arcomat. -Milyen kérdések? -Tényleg tudni akarod? Persze. Mindent tudni akarok, amit el szeretnél mondani. Egy pillanatig csendben maradok, és megint azon gondolkodom, hogy igazából miért vette át Marion helyét a fotózáson. Lehet, hogy csak védeni akart egy perverz pasitól, és nem is azért, hogy megjelölje a területét. Végül is Oliverről van szó. O nem igazán szokta megjelölni a területét, csak buldózerként átgázol rajta, aztán felszívódik, mielőtt láthatná a kárt, amit okozott. ’ Oké. Elmondom. Amikor meghalt, először úgy éreztem, képtelen vagyok lélegezni, főleg esténként, amikor egyedül voltam, de ahogy telt az idő, egyre könnyebb lett... -És most? -És most már néha egyáltalán nem hiányzik - suttogom. Hálátlannak... hűtlennek érzem magam. Mintha már az is szégyen lenne, hogy erre gondolok, nemhogy hangosan is beismerjem, főleg Olivernek. Visszafordulok, és kényelmesen elhelyezkedem Oliver testmelegében. -Nem baj, ha újra rátalálsz a boldogságra. Ezt, ugye, tudod? kérdezi, lélegzete a nyakamat simogatja. Nagyot nyelek. -Gondolom. De attól még néha bűntudatom van miatta. Együtt éltünk. Jegyesek voltunk. Ez hatalmas elköteleződés. Oliver hosszú ideig csendben marad, mielőtt megszólal. -Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy megnősülök. Nem titok, hogy mindig irtóztam attól, hogy elkötelezzem magam. Leszámítva persze az iskolát és a munkát, mert ezekhez tudok kötődni, de a nőkhöz... nem találtam egyet sem, akivel le akartam volna élni az egész életemet - suttogja az utolsó részt, és a szívem a torkomba ugrik, mielőtt folytatja. - Kivéve azt az egyetlen lányt. Mindig úgy nézett rám, mintha lettem volna valaki, bár nem voltam. És persze, amilyen a szerencsém, az egyetlen ember, akihez úgy érzem, tényleg kötődni

tudnék, pont az, akit nem kaphatok meg. Olyan nagyon próbáltam távol tartani magamat tőle. - Megpuszilja a vállamat. Folyamatosan emlékeztettem magam, mi lenne, ha a legjobb barátom tudomást szerezne az érzéseimről. Olyan sokáig megtartottam őket magamnak, még azután is, hogy a lány arra kért, csókoljam meg. Még azután is, hogy én az engedélyét kértem, hogy megcsókolhassam. És még azután is, hogy hagyta nekem, hogy megérintsem egy bulin a mosdóban. És még azután is, hogy ő megérintett engem egy idegen hálószobájában. -Miért nem mondtad el neki soha, hogyan érzel? - kérdezem. Oliver a nyakamba temeti a fejét, és behunyom a szemem, amikor a lélegzete a bőrömet súrolja. -Mert egy idióta voltam. -Hé, Oliver! -Igen? -Szerinted alhatok ma este a te pólódban? - suttogom. Ha ez lehetséges, még erősebben szorít, és még jobban a nyakamba temeti a fejét. Már épp vissza akarom szívni a szavakat, és közölni, hogy csak vicceltem, amikor leveszi rólam a kezét, és felül. Követem a mozdulatait, és a sötétben figyelem, ahogy áthúzza a pólóját a fején. Én is ugyanezt teszem, lassan leveszem magamról az inget, és a szoba legtávolabbi sarkába hajítom, a gardrób mellé. -Hé, Oliver - súgom megint. -Igen, Elle? - súgja vissza. Látom, ahogy a mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, de ennél többet nem tudok kivenni a sötétben, ezért közelebb húzódom hozzá. -Azt akarom, hogy megérints. Összeszorítom a szemem. Nem azért, mert szégyenlős vagyok, hanem mert már nagyon rég nem csináltam ezt. Nagyon régen. És félek, hogyan fog reagálni. És ami még rosszabb, rettegek, hogy én mit fogok csinálni, ha megadja magát. Oliver hátrahajtja a fejét, és felsóhajt. Épp, amikor azt hiszem, hogy visszautasít, vagy azt mondja, a bátyám bármelyik pillanatban felébredhet, vagy azt, hogy mennie kell, kinyújtja a kezét, és megsimogatja a karomat. -Csak, ha akarod - teszem hozzá, amikor megáll a keze. Mély nevetésétől megremeg az ágy. -Csak, ha akarom - ismétli meg, ahogy közelebb hajol hozzám, és

szétteríti a kezét a mellkasomon. - Istenem, Elle, fogalmad sincs, mennyire akarlak. Előrehajolok, és megtámasztom magam a vállán. Oliver végigsúrolja a hüvelykujjával a bőrömet épp a mellem alatt, úgyhogy még egy kicsit előrébb hajolok, remélve, hogy veszi az adást. A nevetése jelzi, hogy nagyon is, csak szándékosan figyelmen kívül hagyja. -Paszuly, kérlek! - suttogom elakadó lélegzettel, és erősebben szorítom a vállát. -Paszuly most nincs itt - súgja, miközben lehajtja a fejét, és gyengéd csókokat hint a nyakamra, a kulcscsontomra, majd a vállamra, és visszafordulva végighalad ugyanazon az úton. -Oliver, kérlek! - súgom újra, és hátrahajtom a fejemet, amikor az ajka eléri azt a kis bemélyedést a nyakamnál. -Mondd el, mit akarsz, kicsim! Mondd el, hol akarod, hogy megérintselek! - motyogja a bőrömre olyan hangon, amitől lángra kapok. -Mindenhol. Csak... mindenhol. Végre feljebb csúsztatja a kezét, így a hüvelykujja lassan végigsúrolja a mellbimbómat, amitől végigszáguld a gyönyör a testemen. -Még! - kérem, és lenyomom az ágyra, hogy lovagló ülésben a lábára telepedjek. Hozzádörzsölöm magam, miközben az ajkára szorítom az ajkamat. Oliver nyög, majd a nyelvét becsúsztatja a számba, és úgy indul felfedezőútra, mint ahogy egy éhező veti magát az ételre. De az érintése nem erősödik. Továbbra is gyengéden kutatja a testemet, mintha üvegből lennék. Az ujjai leheletkönnyen végigsiklanak az oldalamon, a mellemen, a nyakamon, a hasamon, majd megállnak a bugyimnál. -Kérlek, folytasd! - mondom, és nem ismerek a saját hangomra. A lábaim remegnek, pedig ott még meg sem érintett, ahol igazán szükségem lenne rá. Oliver elhúzza a fejét, és két keze közé fogva az arcomat, úgy igazít, hogy az ablakon beáramló holdfény rám vetüljön. Az arckifejezésemet kutatja, én pedig hevesen bólogatok, miközben elmosolyodik. -Ha ezt megteszem, még baráti randin vagyunk? - kérdezi. Egy kicsit idegesít, hogy képes viccelődni, miközben én úgy érzem, mindjárt darabokra hullok, ezért válasz helyett

megragadom a kezét, és lejjebb tolom, oda, ahol érezni akarom. Oliver megrázza a fejét. -Ez még mindig egy baráti randi? -Nem tudom - suttogom elég hangosan, miközben eluralkodik rajtam a türelmetlenség. - Nem érdekel. Csak érints meg! Oliver elvigyorodik, becsúsztatja az ujjait a bugyimba, és mindketten felnyögünk, amikor megérzi, hogy máris milyen nedves vagyok. -Veszélyes vagy az egészségemre. Ezt, ugye, tudod? -Még szerencse, hogy orvos vagy. Felkiáltok, amikor belém csúsztatja az egyik ujját. Egy kicsit begörbíti, amitől önkéntelenül összeszorítom a szememet. -Tetszik? - kérdezi, és a lehelete a nyakamat simogatja. Amikor bólintok, gyorsabb tempóra vált. A kezem lesiklik a válláról a mellkasára, majd be az alsónadrágjába. Mielőtt esélye lenne megszólalni, ujjaimat a farka köré fonom, és megszorítom. -A kurva életbe, Estelle! - nyög fel, majd úgy helyezkedik, hogy jobban hozzáférjek. -Annyira kemény vagy! - suttogom, miközben előrehajolok, hogy megint megcsókoljam. -Annyira nedves vagy! - leheli az ajkamra. -Annyira nagy vagy! - mondom. Már elfelejtettem, hogy néz ki, és milyen érzés, amikor bennem van. Oliver elfúlva felnevet, miközben a kezem egy ritmusra jár az ő mozdulataival. -Annyira szűk vagy! - nyögi, és a hüvelykujjával a csiklómon köröz, míg a többi ujjával bennem mozog. -Elfogok... elfogok... - nyögdécselem elakadó lélegzettel, épp mielőtt ragyogó fénycsóvák lobbannak a szemem előtt. Tovább mozgatom az ujjaimat a farkán, amíg fel nem morran. Érzem, ahogy forró nedv áztatja a kezemet. Egy pillanatig szótlanul fekszünk az ágyban, csak kapkodó légvételünk zaja töri meg a szoba csendjét. Végül Oliver csókot lehel a homlokomra, és feláll, hogy rendbe szedje magát. Nem tudom, azt várja-e, hogy kövessem, de ahogy széles vállát figyelem, miközben elhagyja a szobát, csak arra tudok gondolni, vajon hibát követtem-e el az előbb. Egy nedves törölközővel tér vissza, és alaposan megtörli a kezemet, majd újra kimegy, és amikor

megint visszajön, lefekszik mellém az ágyra, ahogy korábban. Egyikünk sem szólal meg, miközben elhelyezkedünk, és körém fonja a karját, így olyan érzésem támad, mintha egy gubóban feküdnék, amit csak és kizárólag az én testemnek faragtak ki. -Szeretlek a karomban tartani - mondja végül, és lélegzete a fülemet súrolja. Behunyom a szememet. -Én is szeretek itt feküdni. Nagyon is. Túlságosan is. -Ma elég sok szabályodat megszegtük. -Igen. Túl sokat - helyeslek, és elmosolyodom a sötétben. -Mikor megyünk a következő baráti randinkra? -Az ágyamban alszol ma este - emlékeztetem. -Vörös rúzs volt rajtad. Nevetni kezdek. -Te meg az a hülye rúzs. -Csak úgy mondom, hogy a nők akkor kenik magukra ezt a színt, amikor azt akarják, hogy lefektessék őket. Nevetve megrázom a fejem, és Oliver csatlakozik hozzám, miközben erősebben magához szorít. Egy ideig csendben vagyunk, és arra gondolok, talán elaludt. Érzem, ahogy én is ellazulok, és lassan elnyom az álom. Amikor másnap felébredek, a nap az arcomra tűz, és rádöbbenek, hogy egyedül fekszem az ágyban. A szomorúság hulláma szinte maga alá temet, de gyorsan ellököm magamtól. Erről csakis én tehetek. Én kértem. Én vittem ebbe az irányba. De ettől még nem enyhül a fájdalmam. Megint behunyom a szemem, és felsóhajtok. Amikor újra kinyitom, megpillantom Wyatt gyűrött ingét, amit a sarokba hajítottam, mint valami elfelejtett emléket, és hirtelen még szomorúbb leszek. Lehet, hogy nem ő volt a tökéletes férfi, és talán sok mindenben különböztünk egymástól, de Wyatt soha nem éreztette velem, hogy nem vagyok különleges. Soha nem sétált volna ki a szobából szex után úgy, hogy nem adott egy csókot, vagy nem mondta el, milyen szép vagyok. És soha nem hagyott volna egyedül az ágyban úgy, hogy nem biztosított arról: ami köztünk történt, különleges volt. Könnyek árasztják el a szememet, ahogy felveszem a padlóról az inget, és a gardróbba vonszolom magam. Szorosan a mellkasomhoz ölelem a ruhadarabot, és a bocsánatát kérem, mert rohadt nagy

bunkóság volt csak úgy elhajítanom. Aztán sírni kezdek, mert egy inghez beszélek, miközben egy másik férfi pólója van rajtam. Egy férfié, akinek engedtem, hogy megérintsen, egy férfié, aki megint köszönés nélkül hagyott el. Az ajtó hirtelen kinyílik, és épp időben nézek fel, hogy lássam, ahogy Oliver besétál. Az arcán ülő mosoly azonnal elhalványul, amikor megpillant... amikor észreveszi könnyes arcomat... és meglátja, hogy eszeveszetten szorongatom a halott vőlegényem ingét... -Azt hittem, elmentél - suttogom rekedten. Egy hosszú pillanatig nem mozdul, nem szólal meg... csak bámul rám. Végül odalép hozzám, átöleli a fejemet, és kemény mellkasára húz. -Nem mentem volna el búcsúzás nélkül - suttogja a hajamba. Arra a rengeteg alkalomra gondolok, amikor megtette... amikor mindketten megtettük... és azon gondolkodom, vajon ezúttal máshogy lesz-e. -Jól éreztem magam tegnap este. -Én is - motyogom a mellkasába. Megpuszilja a fejemet. -Nem akarom elcseszni, Elle. Szóval adok neked egy kis teret, oké? Nem azért, mert nem akarlak... nem azért, mert szerintem a múlt éjszaka nem volt hihetetlen... hanem azért, mert nem szeretnélek ellökni magamtól. Felemeli az arcomat, hogy a szemébe nézzek, és a szívem a torkomba ugrik, miközben arra várok, hogy zöld tekintete belém vágjon. -Azt akarom, hogy ezúttal sikerüljön. -Oké. Csupán ennyit bírok kipréselni magamból, mielőtt leengedi a kezét, és kisétál az ajtón. Fogalmam sincs, mihez kezdjek azzal, amit mondott. Csak annyit tudok, hogy megijeszt, mennyire vágyom rá. És rettegek, hogy újra megégetem magam.

Néhány nappal később, miután felébredek, magamra húzom a tengerészkék műtősruhát, amit egyszer Gemma nővér adott, amikor a festés különösen nagy maszattal járt. Amikor beérek a kórházba,

Gemma a nővérpult mögött áll, és nevetni kezd, ahogy megpillant. -Csak nem kisegíteni akarsz itt nálunk? - kérdezi. -Nem, hacsak nem szeretnétek műhibapereket a nyakatokba. -Soha ne adj Estelle-nek szikét és tűt. Megjegyzem. Felnevetek, és megrázom a fejemet. -Ma gyorsan végzek. Csak ellenőrizni akarom, hogy minden tökéletes-e. -Az utolsó nap - mondja mosolyogva. - Nem hazudok, hiányozni fog az a Micah srác. -Hát, még mindig ott van a szülészeti szárny. -Neeem! Ne küldd oda! Először jeleznem kell, hogy az enyém a pasi! Még beszélgetünk egy kicsit, mielőtt bemegyek a szobába, amin dolgoztunk, és széthúzom a sötétítőt, hogy ellenőrizzem, mennyire szárad a festék. Elmosolyodom, miközben megnézem, milyen szépet alkottunk, és kiválasztok egy kis ecsetet, hogy felfrissítsem a felhőket, amikből még hiányzik egy kis szín. -Hallottam, hogy idebent vagy - szólal meg mögöttem Oliver, és az ijedségtől majdnem továbbhúzom az ecsetet a kelleténél. -Soha ne settenkedj valaki mögé, ha az illetőnél festékes ecset van. Oliver nevet. -Bocs. Szeretnéd, hogy segítsek? Abbahagyom a festést, és összeráncolt homlokkal pillantok rá. Megvonja a vállát. -Hidd el, ki tudom színezni. -Fogj egy ecsetet! A felhőkre kell még egy réteg. Teszi, amit kértem, és mellém áll. A felhőre pillantok, amit ő fest, majd továbblépek a következőre, ami néhány lépéssel távolabb van. -Amúgy jól nézel ki a műtősruhában. Próbálom visszafojtani a mosolyomat, de nem sikerül. -Köszi. -Jó ápolónő lenne belőled - teszi hozzá. Abbahagyom a festést, és felvont szemöldökkel fordulok felé. -De nem jó orvos? -Ha eljátszanék ezzel a kérdéssel, az olyan lenne, mintha azt állítanám, az orvosok sokkal fontosabbak, mint a nővérek, pedig ez nem így van. Sőt, ha lehet, pont fordítva áll a helyzet... akárhogy is, ebbe most nem megyek bele. Csak annyit mondok, hogy minden olyan munkában jól megállnád a helyed, ahol emberekkel kell

foglalkozni. -Ezt észben tartom arra az esetre, ha ez a festős dolog mégsem jönne össze - jegyzem meg mosolyogva. -Vagyis soha nem fog az eszedbe jutni? - feleli nevetve, miközben áttér a következő felhőre, a szoba másik végében. - Szerinted mivel foglalkoznál, ha nem létezne művészet? -Meghalnék. Oliver leereszti az ecsetjét, és rám néz. -Ilyet soha ne mondj! Valahogy egyetlen tekintettel sikerül elérnie, hogy érezzem szavai hevességét. -Oké, rendben, valószínűleg tanár vagy iskolai tanácsadó lennék. Oliver bólint, és visszatér a festéshez. -Csak a miheztartás végett, szerintem tökéletes a munkád. Ez az egész projekt egyszerűen hihetetlen. -Csak teszem, ami tőlem telik - vonom meg a vállam. -Miért csinálod? kérdezi, miközben felém sétál. - Tudom, mennyire szeretsz a gyerekekkel dolgozni, szóval gondoltam, hogy tetszene, ha bejárnál a kórházba és festenél velük... de ez? Ez sokkal több, Elle. Elfordítom róla a tekintetemet - vissza az előttem elterülő felhőre -, és a falat bámulom, miközben válaszolok: -Szívás, hogy akármilyen rossz napod van, fel kell kelned és el kell indulnod a dolgodra, mert ezt várják tőled. Képzeld el, milyen lenne, ha súlyos betegségben szenvednél, és nem lenne más választásod, csak befeküdni a kórházba, ahol aztán ugyanazt a négy borzalmas falat kell bámulnod minden egyes nap. Amikor a gyerekek arról mesélnek, min mennek keresztül, az én rossz napjaim tiszta hülyeségnek tűnnek az övék mellett, és ők még csak nem is panaszkodnak - mondom, és felsóhajtok, miközben leeresztem a kezem, és szembefordulok Oliverrel. A szívverésem kihagy egy ütemet, amikor a szemébe nézek, és meglátom a benne tükröződő érzelmeket. Odasétálok hozzá, és a kezemmel végigsimítok a szeme alatt. -Nagyon fáradtnak tűnsz. -így néz ki egy húszórás műszak, de mint mondtad, a gyerekek nem panaszkodnak, és ezért nekem sincs okom rá - feleli. Magam mellé ejtem a kezem, és a sarkamon hintázva továbbra is őt figyelem.

-Jó ember vagy, Oliver Hart. Elmosolyodik, és figyelem, ahogy felemeli a kezét. Felkészítem magam az érintésére, de leengedi a karját, mielőtt elérné az arcomat. -Nagyszerű nő vagy, Estelle Reuben. -A művészet elég önző. A magam szórakoztatására teremtek valamit, és remélem, hogy másoknak is tetszeni fog, de ez egyáltalán nem olyan, mintha a nagyobb jót tartanám szem előtt, amikor készítek valamit. Amit azonban te teszel, na, az teljesen önzetlen. Zöld tekintete felcsillan. -Ebben tévedsz. A munkám talán önzetlennek látszik, de attól, hogy segítek azokon a gyerekeken, úgy érzem, nyomot hagyok magam után. Amikor sikerül meggyógyítanom őket, és egészségesebben hagyják el a kórházat, mint ahogy bejöttek, az... Felsóhajt, és egy pillanatra elfordítja a fejét. Amikor újra összefonódik a tekintetünk, nagyon boldognak látszik. -Az jelent mindent. Attól úgy érzem, számítok. -Tényleg számítasz - mondom mosolyogva. -Akárcsak te. Azt hiszed, a művészet önzőség, de szerintem igazi ajándék. - Körbeint a szobában. - Álmatlan éjszakákat és végtelen napokat időzöm a kórházban, hogy segítsek meggyógyulni a gyerekeknek, de én csak akkor varázsolok mosolyt az arcukra, amikor bejelentem, mikor mehetnek haza. Ez azonban végtelenül boldoggá fogja tenni őket. A szavai hallatán a szívem szárnyalni kezd. Visszafordulok a fal felé, és befejezem a felhőt, amin épp dolgozom, majd visszamegyek a kellékekhez, és bedobom az ecsetet a tartóba. Olivernek istenadta tehetsége van ahhoz, hogy úgy tüntesse fel még a legkisebb dolgot is, amit teszel, mintha világmegváltó hatása lenne. Azt hiszem, ez is a sármja része. Búcsúzás közben ismeretlen terepen egyensúlyozunk. Soha nem kaptam Oliverből száz százalékot. Amennyire tudom, azt csak a munkájának adja. Régen barátok voltunk... aztán a barátoknál többek... de most valami teljesen más van kialakulóban köztünk. Félek elengedni a múltat, és attól is rettegek, hogy többet kapok, mint amire számítok. És persze attól is, hogy nem.

19.Fejezet MÚLT OLIVER

Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára, ha egyáltalán sírtam már valaha. Amikor meglátogattam az apámat a kórházban, és azt láttam, a fél oldala mennyire nehézkesen mozog, mégis sírhatnékom támadt. Lehet, hogy nem volt tökéletes apa, de mindig is pezsgett az élettől. Nagyon feszült lettem attól, hogy ilyennek látom őt, ráadásul próbáltam kiválóan teljesíteni minden vizsgámon, még egy állásom is volt mint végzős diáksegítő, ami azt jelentette, hogy az órarend összeállításától a korrepetálásig mindenben segítenem kellett a tanulóknak. Azon a bizonyos reggelen kényelmesen elhelyezkedtem az anyám házához közeli kávézó egyik sarokasztalánál, egy kvantumfizika beadandón dolgoztam, és próbáltam elterelni a gondolataimat apa állapotáról, amikor Estelle leült velem szemben. Épp időben néztem fel ahhoz, hogy lássam, ahogy keresztbe teszi a lábát és rám mosolyog, majd az ajkai közé veszi a poharába dugott szívószálat. - Mit csinálsz errefelé? - kérdezte. Mélyen felsóhajtottam, és letettem a tollamat. Már néhány hete nem találkoztam vele. Utoljára a zsúfolt Chili’sben lógtunk együtt. Victorral mentem, és egy lányt is magammal vittem, mert nem tudtam, hogy Estelle is ott lesz. Ő pedig úgy viselkedett, mintha ez egyáltalán nem érdekelné. Az este java részében Miával meg Jensennel beszélgetett, de ettől én még kínosnak éreztem, hogy ő is ott van, amikor egy másik lánnyal randizom. Különösen annak fényében, hogy Elle-lel sokszor csókolóztunk, és még többet akartam

csókolózni vele. Megkönnyebbültem, hogy most összefutunk és úgy beszélget velem, mintha minden teljesen rendben lenne, pedig az után az este után féltem, hogy ez soha nem történik meg. -Levágattad a hajad - mondtam egy pillanatnyi szünet után. -Csak elöl, és máris bánom. Kisimította a hosszú tincseket az arcából. -Jól áll. -Találkozód van valakivel? - kérdezte, és körbenézett a helyiségben. Hirtelen tétovázni látszott. Elmosolyodtam, és azon gondolkodtam, vajon arra a lányra gondole, akit magammal vittem a Chili’sbe. -Zavarna, ha így lenne? A szeme elkerekedett, és összeráncolta a homlokát. -Nem igazán. -És te? Te vársz valakit? - érdeklődtem, és reméltem, hogy nemmel válaszol. Nem is tudom, miért. Végül is szabad volt, azzal randizott, akivel csak kedve szottyant, de ettől még nem akartam a szemtanúja lenni. Lassan elmosolyodott, mintha a gondolataimban olvasna. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg képes rá. Nem. Most jövök egy borzalmas randiról. -Miért volt olyan szörnyű? - érdeklődtem, egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, és mindkét könyökömet az asztalra támasztottam, akárcsak ő. -Egész idő alatt csak magáról beszélt. Tipikus sportoló. Minden csaj őt akarja, és az összes srác olyan akar lenni, mint ő - mesélte egy fiú hangját utánozva, miközben megforgatta a szemét. Felnevettem. -Ez tényleg elég szörnyen hangzik. Egyáltalán miért álltál le egy sportolóval? Ismerek egy sportolót, akit kedvelek... de ő aaaannyira kocka válaszolta, és a szemében jókedv csillogott, amitől muszáj volt nevetnem. -Mesélj még erről a stréber sportolóról! -Hát... - kezdte, és az asztalra szegezte a tekintetét. A jegeskávés pohara oldalán lecsorgó cseppekkel köröket kezdett rajzolni az asztalra. Nagyon jóképű, már ha bejönnek a hosszú hajú, napbarnított szörfösök... nevetségesen aranyos gödröcskékkel... - Felpillantott rám, és félénken elmosolyodott, amitől megállt a szívem. - Nagyon

rendes srác, bár az a pletyka járja, hogy nem nagyon van oda a tartós kapcsolatokért. -Úgy hangzik, mintha nem ő lenne a megfelelő srác számodra. Nem építhetsz egy kapcsolatot kockás hasra meg gödröcskékre. Elvigyorodott. -Kockás hasról egy szót sem szóltam. Vállat vontam. -Tudom, mennyi az egy meg egy. Mit kedvelsz még ebben a stréber sportolóban? -Tetszik, hogy milyen okos. Szeretem az érzéseket, amik akkor ébrednek bennem, amikor beszélgetünk... vagy amikor rám néz... Elpirult az arca. - Amikor megcsókol. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a vad dörömbölést a mellkasomban. Elég jó véleménnyel vagy arról a srácról, aki nincs odáig a kapcsolatokért... Mindannyiunknak vannak hibái, ez az övé - jegyezte meg vállat vonva, és elfordította a fejét. -Mi lenne, ha bejönnének neki a hosszú távú kapcsolatok? Nem is tudtam, hogy egyáltalán miért kérdezem meg. Nem számított, mit felel. Mert nemcsak hogy nem szerettem a fix kapcsolatokat, egyenesen rühelltem őket. A pillantása megint az enyémre tapadt. -Biztos forrásból tudom, hogy nincs oda értük. Élesen bólintottam, majd felsóhajtottam, és elfordítottam róla a tekintetemet. -Felzaklattalak? - kérdezte, és megint a szemembe nézett. -Nem. Miért? -Úgy nézel... nem is tudom... furán viselkedsz. -Én... Végighúztam a kezemet az arcomon. Nem akartam beszélni erről sem vele, sem mással, de ahogy engem nézett azzal a gyönyörű, gondoskodó tekintettel, egyszerűen csak ki akartam neki önteni a szívemet. -Az apám kórházban van. Elakadt a lélegzete, és a kezem után nyúlt. Hagytam, hogy megfogja. Az övé kicsi és hűvös volt, de az érintése mégis felmelegített. -Megint? Rendbe fog jönni?

Röviden, nyúzottan felnevettem. -Megint stroke-ot kapott. Rendbe jön, ha ezúttal vigyáz magára. De túl makacs. Nem hagyja abba a dohányzást. Nem diétázik és nem tornázik. Teljesen megőrjít. Estelle megszorította a kezemet, és halványan rám mosolygott. -Rendbe fog jönni. Hiszek abban, hogy meg fog változni. A szavai hallatán elmosolyodtam. Csak egyszer találkozott vele. Fogalma sem volt, milyen az öregem. -Szerinted az emberek képesek megváltozni? A tekintete a szemembe fúródott. Előrehajolt, amíg a felsőteste félig már az asztalon feküdt, és az arca közelebb került az enyémhez. Ki akartam húzni a kezemet az övéből, és teljesen az enyémhez húzni az arcát. Meg akartam csókolni, és elveszni az érzések forgatagában, ahogy mindig. Az arca csupán néhány centiméternyire állt meg az enyémtől. -Tudom, hogy képesek megváltozni. Csak akarniuk kell - suttogta leheletnyire a számtól. -Nagy az emberekbe vetett hited. Estelle elhúzódott tőlem, és hátradőlt a székében. Szélesen, magabiztosan elmosolyodott, miközben felemelte a poharát, és megint a szájába vette a szívószálat. -Igen, az. Miattad meg akarok változni, gondoltam, de nem mondtam ki. Elhiteted velem, hogy képes vagyok rá. A következő napon, nagyjából ugyanakkor, megint összefutottunk, majd a rá következő nap még egyszer. Leültünk, beszélgettünk, megnevettettük egymást, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Estelle olyankor is jókedvre derített, amikor a vidámság lehetetlennek tűnt. Miatta olyan dolgokban is megláttam a reményt, amelyek létezéséről fogalmam sem volt. Ekkor vált igazán az én Estelle-emmé. Csak akkor még nem tudta. A francba, még én sem.

20.Fejezet JELEN

Egy héttel később a festőcsapatom befejezi a szobák és a folyosók átfestését. Az óceánt egy végtelen mezővé alakítottuk át, amelyen színpompás virágok nyílnak és gyerekek játszanak. Mindenki a végkimerülésig dolgozott, hogy biztosan elkészüljünk a határidőre. Mondanom sem kell, hogy amikor végre mindennel végzünk, mindannyian hangosan éljenzünk. Kéz a kézben sétálunk ki onnan, és közben erősen küzdünk, nehogy a kimerültségtől behunyjuk a szemünket. -Alig várom, hogy lefeküdjek aludni sóhajt fel Micah, és a fejemre hajtja a fejét. -Én is - mondom ásítva. Majdnem felbukom a saját lábamban, amikor befordulunk a sarkon, és meglátom, ahogy Oliver egy nővérrel beszélget, akit még soha nem láttam. Oliver a falnál áll, a nő meg úgy hajol hozzá, mintha ő lenne a következő vacsorája. A pillantásom összekapcsolódik Oliverével, aki egy kicsit kihúzza magát, de elfordítom róla a tekintetemet, és Micah-hoz bújva kisétálok a kórházból, mielőtt odajöhetne hozzám; nem mintha arra számítanék, hogy megteszi. Rohadtul fáj beismerni magamnak, hogy érzek valamit, amikor ehhez hasonlót látok. Szinte megöl, mert én nem olyan lány vagyok, aki csak úgy féltékenykedni kezd, mégis, amikor Oliverről van szó, hatalmas birtoklási vágyat érzek. Hazamegyek, és úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Nem hallom a telefoncsörgést, vagy azt, hogy üzenetem érkezett, és az sem ébreszt fel igazán, amikor a bátyám felkiált a földszintről, hogy menjek le enni. Semmi nem érdekel, amíg észre nem veszem, hogy van egy

nem fogadott hívásom az ingatlanügynökömtől, akit gyorsan vissza is hívok, és közben remélem, hogy jó hírei vannak számomra. ’ -Halló? -Nem akarok hamis reményeket ébreszteni benned, de van egy lehetséges vevő a házra. -O, hála Istennek! Végre! Elmondja, mennyit ajánlottak, majd közli, hogy rögtön felkeres, ha megint szüksége lesz rám. Kinyújtózom, aztán lemegyek a földszintre, és félig arra számítok, hogy nem találom ott a bátyámat, de sajnos nemcsak vele futok össze, hanem a munkatársával, Bobbyval is. És szarul nézek ki. ’ -Szia, Elle! Jó téged újra látni - szólal meg Bobby mosolyogva, miközben a tekintete végigfut rajtam. -Szia! Bocs, hogy ilyen állapotban kell látnod, de legalább... Tizennyolc órát aludtál - fejezi be helyettem Vic. -Ne szívass! -Nem szívatlak. -Hűha. Azt hiszem, tényleg fáradt voltam. -Ja, gondolom. Paszuly keresett. Összeráncolom a homlokomat, és kihúzom a fejemet a hűtőből. -És? -És furának találtam - mondja Vic vállrándítva. - Mostanában sokat lógtok együtt, nem? -Nem hinném. Visszafordulok a hűtőhöz, és megint szétnézek benne, de nem igazán keresek semmit, csak le akarom foglalni magam valamivel. -Azt mondja, próbált elérni téged, de nem sikerült. -Majd később visszahívom. Szerintem ma amúgy is dolgozik. -Ja, nem ma van a Grace-este? - kérdezi Bobby nevetve, de közben a szája tele van muffinnal. Vic nem válaszol, csak figyelmesen tanulmányoz, hogy lássa a reakciómat, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy leolvassa rólam az érzelmeimet. Pedig magamban azt sikítom: „Ki a fene az a Grace?”. Mindenesetre ez csak még inkább megszilárdítja a döntésemet, hogy a bátyámnak nem szabad megtudnia, mi folyik köztem meg Oliver között. Csak zavar, hogy úgy tűnik, ők minden lépéséről tudnak. Ettől ráébredek, hogy én nem.

-Anya is hívott. -Oké, Vic. Mi vagy te, egy átkozott telefonközpontos? Majd mindenkit visszahívok, amikor kedvem tartja. Megfordulok, és visszamegyek a szobámba. -A francba. Lehet, hogy még több alvásra volna szüksége - jegyzi meg Bobby. Vic felmorran. -Nem, ő ilyen mogorvának született.

21.Fejezet

Amikor minden szétesik, szaladj haza az anyádhoz. Legalábbis ezek voltak a gondolataim, amikor reggel felébredtem. Azt nem vettem fontolóra, hogy miután beállok a felhajtójára, rögtön nekem támad a kismillió kérdésével, és ezek közül egyre sem akarok válaszolni. Rendesen eszel? Milyen együtt lakni a bátyáddal? Ő is rendesen eszik? Hogy ment a randevú Derekkel? Leszervezek neked egy újabbat, ez a srác tetszeni fog, ígérem. Hogy megy a galéria? Hallom, jó munkát végeztél a kórházban. És végül... Gyere be, és egyél! Amit persze megtettem. Az ebédlőasztalnál ültem, és a hegyeket bámultam meg az óceánt. Vic és én rajongtunk a vízért, de a szüleink jobban kedvelték a Santa Barbara-i hegyek látványát. Volt egy házuk Malibuban is, ahová régen a hétvégéken jártunk. Néha a szüleinkkel együtt, de legtöbbször a barátainkkal. - Vic azt mondja, mostanában sok időt töltesz együtt Oliverrel jegyzi meg anya közönyösen, mintha azt hinné, nem hallom a kíváncsiságot a hangjában. Felnyögök. -Vic idegesítő. Sokszor találkozunk a kórházban. A munkán kívül egyszer lógtunk együtt. Nagy ügy! Nevetésének hallatán szúrósan rámeredek. -Mi van? Vállat von. -A bátyád semmit nem gondolt róla, amíg nem említettem neki, hogy fura, mennyi időt töltötök együtt. Régen utáltad, nem? -Nem. Összeráncolom a homlokomat. Honnan a fenéből gondolja ezt? -Azt hittem, utáltad. Mindig arról beszéltél, mekkora nőcsábász. -Mert az volt - mondom.

-És most? Egy ideig némán bámulok rá, a kezem az asztalon fekvő szalvétával játszik Az emberek azt mondják, anyám szakasztott képmása vagyok, és akkor sem hasonlíthattam volna jobban rá, ha klónozza magát. Erre a gondolatra elmosolyodom, mert anya gyönyörű nő, kívül és belül egyaránt. Még a sokat követelő professzori állása ellenére is mindig sikerült a családját az első helyre tennie. Mint például ma, amikor meglátta, hogy beállok a ház elé, és azonnal beteget jelentett. Régen mindent elmeséltem neki, de Oliverről valamiért nem bírok beszélni vele. Egyszerűen képtelen vagyok. Olyan, mintha a család harmadik gyereke lenne. Nem olyan, mint Wyatt, akiről nyugodtan panaszkodhattam vagy áradozhattam, mert úgyis kívülálló volt a többiek számára. Oliver gyakorlatilag itt nőtt fel. És bár szokás szerint abszolút semmi komoly nem történt kettőnk között, akkor is utáltam volna rossz fényben feltüntetni. -Nem tudom, anya - mondom végül. - Őszintén, fogalmam sincs. Biztos vagyok benne, hogy erről Vic többet tud. -De munka közben szoktál vele találkozni. -Igen, és? -Van barátnője? Vagy barátnői? - kérdezi, és rám villantja mogyoróbarna szemét. Vállat vonok. -Ismered. Minden útjába kerülő nővel flörtöl, szóval, gondolom. -Szerinted mindegyikkel lefekszik? Döbbenten elkerekedik a szemem. -Oké, ez már kezd kínos lenni, és újfent csak azt mondhatom, nem tudom. -Néha a hozzá hasonló srácoknak csak a hírük rossz, nem gondolod? Mármint, mindig olyan rendes fiú volt. Diplomatikusan meglengetem a kezemet a levegőben. -Nem érdekel. Amúgy miért beszélünk erről? Anya nagyon szélesen elmosolyodik, én meg hátradőlök a helyemen. Félig arra számítok, hogy közli, leszervezett Oliverrel egy randevút. -Mert ennek a fiúnak, Zach-nek elég rossz híre van a hölgyek körében, de szerintem, egyáltalán nem nőcsábász - kezdi. -Anya... -És annyira aranyos, Estelle! -Anya...

-Van egy galériája Malibuban. -Zach Edwin? - Gyakorlatilag kiabálok. Anya elmosolyodik, bólint, majd felvonja az egyik szemöldökét, mintha az előbb kóstolt volna bele a titkos sütikészletbe, és nem kapták volna rajta a csintalanságon. -Honnan a fenéből ismered? - kérdezem, talán túl lelkesen. -Hát, ez egy vicces történet. Néhány hete vásárolni voltunk Bettinával, és betértünk az üzletébe. Mellesleg gyönyörű dolgokat árul, de ami megragadta a figyelmemet, az a te egyik szíved volt. Beléptünk, és úgy csináltunk, mintha nem tudnánk semmiről semmit, és megkérdeztem, mennyiért árulja. -A drámai hatás kedvéért elhallgat néhány pillanatra. - Négyezer dollárt kért érte. Ledöbbenek, és úgy maradok. -Azt mondta, a korábbit háromezerért adta el, és már csak ez az egy maradt neki, de akitől vette, nem hagyott nála névjegykártyát, így nem tud kapcsolatba lépni a készítővel. Elle, jól vagy? Megrázom a fejemet, a szám még mindig tátva a döbbenettől. Anya felnevet, és megveregeti a kezemet. -El tudod ezt hinni? Gondolom, Wyatt-től vette őket. Összeszedve magam nagyot nyelek. -Igen, Wyatt említette, hogy eladott párat néhány évvel ezelőtt, de... hűha... négyezer dollár? -Nem kaptál részesedést belőle? - kérdezi homlokráncolva anya. -Nem rendelésre készült. Wyatt azért adta el, hogy megszabaduljunk tőlük, mert túl sokat készítettem egy bemutatóra, és úgy gondolta, később még jól jöhet nekem, ha elad párat Zach-nek. Nyilvánvalóan nem követtem nyomon a sorsukat, Wyatt meg biztos elfelejtette odaadni neki a kártyáját, mint általában, de ó, Istenem. -Tudom! - kiáltja anya. -Oké, és hogy került szóba a randi? -Hát, elárultam neki, hogy a lányom készítette, és nagyon le volt nyűgözve. -Ennyi? -Aztán elővettem a telefonomat, és megmutattam neki a galériád weboldalát. Meglátta a fényképedet, és rögtön felcsillant a szeme. -Ó, Istenem, anya! - mondom, és a kezembe temetem az arcomat. -Szóval elmeséltem a rövidített verzióját annak, mi történt Wyatt-tel,

és hogy már újra randizol. Aztán megkérdeztem, szeretne-e találkozni veled, és rögtön rávetette magát a lehetőségre. -Ó, Istenem, anya! - mondom megint, még mindig a kezembe motyogva. -Láttad már, Elle? - kérdezi. Az ujjaim között kikukkantok rá, és bólintok. -Jóképű! -Átkozottul dögös, de akkor sem randizhatok vele! Ez már nem a középkor. Nem járkálhatsz úgy a városban, hogy megpróbálod rávenni a férfiakat, hogy udvaroljanak nekem! -Mi a francért nem? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel. - Nem láttad azokat a tévéműsorokat, ahol a szereplőknek fizetnek, hogy találkozzanak másokkal? Mint a Nagy Ő, meg ilyenek? Üres kifejezéssel meredek rá. -Nem, még nem ért az a megtiszteltetés, hogy lássam azt a műsort. Csak... Nem tudom, mármint, jó lenne neki eladni néhány munkámat, de nem randizhatok vele! -Azért, mert nőcsábász? -Mi? Nem! Zach-nek tényleg szoknyapecér híre van, és jó okkal. Általában nem randizik olyanokkal, akik ebben az üzletágban mozognak. Egyetlen lány volt ez alól a kivétel, akit feleségül vett, megcsalt, aztán meg elvált tőle, és mindezt egy év leforgása alatt. Az a hír járja, hogy ezután lefeküdt egy csomó modellel, színésznővel, meg ágyba bújik bárkivel, aki karcsú lábakkal, miniszoknyában lép be az üzletébe. -Biztos vagy benne? -Határozottan! Nem keresek semmi komolyat, szóval miért érdekelne a hírneve? -Nem hiszem, hogy olyan, amilyennek a hírneve mutatja. Én mondom neked, igazi sármőr, de nem hiszem, hogy annyi nővel bújik ágyba, mint azt a szóbeszéd tartja. -Végeztünk? Most már tényleg szeretném békében elfogyasztani a palacsintámat - motyogom. -Persze, kedvesem. Kérsz még egy kis kávét? -Igen. Apa hol van? -Már napkeltekor elment itthonról. Hosszú napja van. Három híresség is időpontot kért mára. -Jó buli.

-Igen, biztos vagyok benne, hogy elmeséli majd, amikor hazaér. Itt maradsz estére? Felsóhajtok, és öntök még egy kis szirupot a palacsintára. -Igen, azt hiszem, maradok. -Biztos, hogy nem akarsz találkozni Zach-kel? Csak néhány háztömbnyire lakik innen. A tekintetem anyáéra villan. -Most csak szórakozol velem. -Mi lenne, ha áthívnám vacsorára? Akkor nem randi lenne, hanem egy lehetőség, hogy a műveidről beszélgessetek. -És téged mióta érdekel a művészet? Utáltad, amikor Wyatt átjött, és arról beszélt. Anyának elakad a lélegzete, és a szíve fölé teszi a kezét. -Soha nem utáltam, amikor átjött! Csak azt nem szerettem, ahogy néha veled beszélt. -Tényleg? És hogy beszélt velem? - kérdezem, és beledöföm a villámat a palacsintába. Költői kérdésnek szántam, de anya ennek ellenére válaszol. -Mintha gyerek lettél volna. Lassabban rágok. Gyerek voltam. Wyatt tizenegy évvel idősebb volt nálam, és egy nyolcvanéves tapasztalataival rendelkezett. -Nem úgy beszélt velem, mintha gyerek lennék - mondom. -Te voltál a múzsája... a fénye, gondolom. Most már tudom, de akkoriban idegölő volt, főleg, hogy el sem akart engedni maga mellől, valahányszor az apád barátai a közelben voltak. Mintha attól félt volna, hogy elcsábítanak tőle. Te soha nem vetted észre? Célzatos pillantást vetek rá. -Persze hogy észrevettem. A férfiak ilyenek. Anya oldalra dönti a fejét, úgy tűnik, alaposan végiggondolja a szavaimat. - Igen, gondolom, ilyenek. Akárhogy is, nyilvánvalóan szeretett téged a maga módján, és sokat segített neked. De azért gondold át. Ez Zach Edwin! A nap fennmaradó részét vásárlással töltöm anyuval és Mia anyukájával, Bettinával, illetve Zach-ről beszélgetünk, meg arról, hogy átjön vacsorára. Mia is keres, és megfenyeget, hogy megöl, ha nem hívom fel abban a pillanatban, amikor Zach távozik Éppen végzünk a cipővásárlással, amikor a bátyám megneszeli az egész

vacsorás sztorit, és felhív, hogy közölje, kinyír, ha lefekszem Zachkel, mert hallotta, hogy a pasi mindenkivel kavar, még az egyik ügyfelének az exfeleségével is. Ezután kikapcsolom a telefonomat. Elég volt végighallgatnom Bettina és anya soha véget nem érő szövegelését, ahogy sorra vették az összes srácot, akivel Mia meg én mostanra már összeházasodhattunk volna. Nem tudom, elfelejtettéke, hogy el voltam jegyezve, vagy csak szándékosan figyelmen kívül hagyták mert olyan férfihoz akartam hozzámenni, akit ők nem kedveltek. Este az egyik aznap vásárolt rövid, de mégsem túl rövid, virágos ruhát öltöm magamra. Szorosan rásimul a felsőtestemre, de a derekamnál kibővül, és gyönyörű az esése. Anya ragaszkodik ahhoz, hogy vörös magas sarkút vegyek fel, mert abban - az ő szavai szerint - csodálatos a lábam. Amikor este hétkor kinyílik az ajtó, gyakorlatilag ráugrom apára, mielőtt még esélye lenne letenni az aktatáskáját. Ő felnevet a rá jellemző Mikulásos kacagásával, ami a lelke mélyéről szól, és szorosan átölel. - Valakinek nagyon hiányoztam - mondja mosolyogva, amikor elenged. Egykor világosbarna haját már ősz csíkok tarkítják, és valahányszor nevet, az arca csupa ránc lesz, márpedig nagyon sokszor kacag. Barna szeme csillog, amikor rám néz, és ettől megint gyereknek érzem magam. -Te vagy az egyetlen normális ember ebben a házban rajtam kívül suttogom drámaian, miközben ő tovább nevet, és megrázza a fejét. -Senki nem kényszerített, hogy maradj egyedül az anyáddal - suttog vissza összeesküvőn. -És Bettinával! Döbbenten elkerekedik a tekintete. -Ó, Jézus, kell egy ital. -Vagy húsz. Apa megint nevetni kezd, és a vállamra teszi a kezét. -Thomas, hát hazaértél! - mondja anya szélesen mosolyogva, ahogy fekete, térdig érő ruhájában odalép hozzánk. -Szívrohamot akarsz okozni valakinek, Hannah? Mi van rajtad? kérdezi apa, miközben leveszi a kezét a vállamról, és anya felé nyújtja a kezét. Őket figyelni olyan, mintha az Elfújta a szélt nézném. Emlékszel arra

a jelenetre, amikor Rhett Butler a két keze közé fogja Scarlett O’Hara arcát? Na, ilyenek a szüleim. Minden. Egyes. Nap. -Ó, fejezd be, Tom, tudod, hogy Elle gyűlöli a nyilvános enyelgést! turbékolja anya, miközben a karjával átöleli apa nyakát. Nevetve megrázom a fejem. -Ez nem igaz, de kint leszek, ha szükségetek lenne rám. -Miért akarod mindenáron összehozni valakivel? Minek ez a sok hülye találka? - kérdezi apa suttogva, miközben kimegyek. -Mert tovább kell lépnie. -Majd továbblép, amikor készen áll rá, édesem. A kotnyeleskedésed nem segít. És már Victor is telefonált, ő is átjön, hogy közbelépjen teszi hozzá. Kezemmel a kilincsen megdermedek. Egy pillanatra felötlik bennem, hogy közlöm, fáradt vagyok és hazamegyek, de aztán eszembe jut, hol van most az otthonom, ezért inkább úgy döntök, hogy kimegyek és leülök a szüleim udvarán. Fiatalabb koromban kétféle barátom volt: olyanok, akiknek basáskodó szüleik voltak, és olyanok, akiknek a szüleit egyáltalán nem érdekelte, mit csinál a gyerekük. Én mindig az utóbbit szerettem volna. A szüleim nem voltak szigorúak, kivéve, ha rossz jegyeket hoztam haza, és csak akkor avatkoztak bele a dolgaimba, amikor... nos, mindig mindenbe beleszóltak. Amikor Wyatt meghalt, hálás voltam ezért, mert valószínűleg hetekig nem ettem volna, ha ők szinte szó szerint belém nem tuszkolják az ételt. Mondanom sem kell, egyáltalán nem meglepő, hogy Victor úgy döntött, ő is hazajön, miután hallott a Zach-es dologról, főleg, hogy azt a megjegyzést tette az ügyfeléről. Ez több, mint egyszerű testvéri féltés; ez a munkáról szól. Miután lezuhanyozott, apu csatlakozik hozzám az udvaron, és átnyújt egy pohár bort. -Gondoltam, szükséged lesz rá - jegyzi meg, és felém emeli az övét. -Köszi - felelem, és belekortyolok, miközben hátradőlök a kényelmes székemen. -Hallottam, hogy nagyszerű munkát végeztél a kórházban. Rápillantok, és elmosolyodom. -Igen, mindannyian. -Büszke vagyok rád, Elle. Tudom, mindig azt hangoztattam, hogy a művészet időpocsékolás, és valami mást kellene választanod, de

aztán jössz, és ilyeneket csinálsz, én pedig őszintén nagyon büszke vagyok rád. -Köszönöm - mondom, és odahajolva hozzá, megpuszilom az arcát. -Az anyád nem fogja feladni, amíg nem találsz magadnak egy új barátot, ugye, tudod? Szerintem jobb lenne, ha eljátszanád, hogy szerelmes vagy, akkor végre felhagyna ezzel az őrültséggel. -Anya addig nem fog leállni, amíg gyerekeim nem születnek. -Azt hittem, nem akarsz gyerekeket - jelenti ki, belekortyolva a borába. Nem néz rám, amikor ezt mondja. A tekintete a távolba réved. Nem látja a megtört kifejezést az arcomon. Wyatt nem akart gyerekeket. Elfordulok apától, és hasonló pózt veszek fel, mint ő, a hegyeket bámulom, a helyet, ahol az óceán terül el, de már túl sötét van ahhoz, hogy lássam. -Még nem döntöttem el - szólalok meg végül. -Néha sok mindent feladunk azokért, akiket szeretünk magyarázza apa. - Nehéz tudni, mikor jön el az a pont, ahol már muszáj megállni, mert amikor szeretsz valakit, úgy érzed, helyes, ha mindenről lemondasz érte. Bólintok, és belekortyolok a boromba. -Amikor elvettem Erikát... - folytatja, felidézve néhai feleségét, a nőt, akit évekkel azelőtt vesztett el, hogy megismerkedett anyával - ...mindent feladtam, amit szerettem. Abbahagytam az iskolát, és munkát szereztem, mert úgy éreztem, muszáj mindenben gondoskodnom róla. Tudod, ezt csinálják a férfiak, gondoskodunk az asszonyunkról, a családunkról. Aztán egy részeg sofőr miatt elvesztettem, és csak az járt a fejemben, hogy most mihez kezdjek az életemmel? Nem volt semmim. És az az igazság, hogy nem azért éreztem úgy, mert elvesztettem, hanem azért, mert eszembe jutott, mi mindent adtam fel érte. Nagyot kortyolok a boromból, és pontosan tudom, hogy érti. -És anyával? Velünk? -Nos, mire anyáddal megismerkedtem, már újra sínen volt az életem. Fiatalabb volt nálam, úgyhogy megvártam, amíg lediplomázik, mert nem akartam, hogy ugyanazt a hibát kövesse el, amit én Erikával. Nem akartam én lenni az oka annak, hogy amikor visszanéz az életére, tele legyen megbánással, mert miattam nem csinált meg valamit, amire vágyott. -Szerinted minden férfi ilyen? A megfelelő időre várnak? - kérdezem,

Oliverre gondolva. -Nem, nem mindegyikük, de szerintem a bátyád ilyen. Szerintem ő arra vár, hogy beinduljon a karrierje, mielőtt összeköltözik valakivel, és ha már találkozott volna egy lánnyal, aki mellett hajlandó lenne lehorgonyozni, közölném vele, hogy egy idióta, amiért ilyen fiatalon családot alapít, de még nem találkozott senkivel, aki miatt megváltoztatná az életmódját, szóval szerintem jó úton halad. -Igen, azt hiszem. -Amire rá akarok mutatni, Elle, az az, hogy valószínűleg sokkal több mindent feladtál Wyatt kedvéért, mint gondolnád, és ez nem rossz. Ilyen az élet. Csak nem akarom, hogy ugyanazzal a mentalitással vesd bele magad egy másik kapcsolatba. Nem számít, milyen jóképű is a fickó az anyád szerint. Apa rám mosolyog, én pedig viszonzom. -Hát, mindketten tudjuk, hogy anya ízlése gyakran kissé elcseszett mondom, megnevettetve apát. -Ez bizony igaz.

22.Fejezet MÚLT OLIVER

Mindig szerencsésnek tartottam magam, amiért Victor a barátom. Önzetlen, kíméletlen, és ami a legfontosabb, hűséges. Miután nem volt hová mennem a diplomaosztó után, és a bérleti szerződésem is lejárt, Vic egy pillanatig sem habozott. -Odaköltözöl hozzám - közölte. -Oké, csak mondd meg, mennyivel tartozom. Csupán néhány hétre kell egy hely, ahol meghúzhatom magam - jelentettem ki, ő meg úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. -A testvérem vagy. Nem tartozol nekem semmivel! Hát így kerültem végül a kis vadászlakba, ami a házuk mellett áll, és ott maradtam egész nyáron. Ő a végső hajrának nevezte a nyári szünetet. A végső hajrá, mielőtt elutazom az orvosira, ő pedig elkezdi az óráit a UCLA jogi karán. Szép volt az élet azokban a hetekben. Ébredés után szörföztünk egyet, aztán megreggeliztünk, ittunk, buliztunk, és kavartunk a csajokkal, akik arra jártak. Úgy viselkedtünk az egyetemmel kapcsolatban, mint néhány agglegény az utolsó szabad hétvégéjén, ami azért volt vicces, mert mi önjelölt gazemberek voltunk. -Kinek kell egyetlen nő, amikor tízet is megkaphatunk? - Ezek Vic szavai voltak, amit Jensen kijelentése követett: -A nőknél fontosabbak a testvérek. Junior volt az egyetlen, aki nem vett részt az őrült nyarunkban, mivel őt ugyanaz a csaj kötötte le, akivel a főiskola első évében találkozott. És bármennyit szívattuk is miatta, szerintem egy kicsit mindannyian

féltékenyek voltunk arra, hogy ő talált magának egy lányt, akivel mindennap együtt akar lenni. Azon az estén felöltöztem, pont úgy, mint máskor, de kimerített, hogy egész nap a szabadban voltam, ráadásul másnap korán fel kellett kelnem, hogy elkezdjem áthordani a cuccomat az állam másik végébe. Egy ital... talán kettő... aztán lefekszem aludni, ígértem magamnak, miközben beléptem a nagy házba, ahol a buli már javában tombolt. Egy ital... talán kettő... aztán lefekszem aludni, ismételtem meg, a mantra szinte második dalszöveg lett a hangszórókból dübörgő zene mellett. Egy ital, talán kettő, kezdtem újra ismételni, amikor megláttam, hogy Estelle belép a házba. Lassan elmosolyodott, miközben az ujjaival átfésülte szélfútta, kócos haját. Ajkát szexin összecsücsörítette, tekintetét körbejáratta a helyiségben. Lerázta a válláról a kabátját, felfedve mély nyakkivágású fekete pólóját, ami felnyomta a melleit, és egy rövid, flitteres szoknyát, ami látni engedte a lábát. Gondolom, megérezte, hogy bámulom, mert a tekintete egy másodpercen belül összefonódott az enyémmel, és szélesen elvigyorodott. Ez a mosoly elárulta, hogy rosszban sántikál, és azon töpreng, partnere leszek-e benne. Egy ital, talán kettő, aztán lefekszem aludni, mondtam újra magamban, és ezúttal belerúgtam az agyam frontális lebenyébe, remélve, hogy magamhoz térek, mielőtt odaérek hozzá. Azok a gonosz lábaim, ahogy mindig, úgy akkor is Estelle felé vittek, ő meg csak állt a szobában, rám várva, mint máskor. -Nem láttalak már egy ideje - szólítottam meg, miközben a pillantásom márványszínű tekintetére tapadt, ő pedig lassan végignézett rajtam a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig. - Mi az ítélet? - kérdeztem, amikor végre a szemembe nézett. Egy kicsit elpirult, majd nevetve félrekapta a pillantását. -Jól nézel ki - felelte, és elmosolyodott. - Hogy vagy? Nagyjából két hónapja nem láttuk egymást. Már két hónap telt el, amióta a nyelvünk utoljára énekelt és táncolt egymással, mint általában, amikor egy ilyen bulin voltunk... vagy a moziban... vagy bárhol máshol, ahol titokban egymásba gabalyodhattunk. Soha nem mentünk messzire, általában csak csókolóztunk, és megérintettük egymást a ruháink fölött, mielőtt félbeszakított minket valami vagy

valaki. Nem véletlenül láttuk egymást olyan régen. Vic bulijai helyett Calére jártam mostanában, mert hatalmas bűntudatom volt az érzések miatt, amelyek eluralkodtak rajtam, valahányszor Estelle közelében voltam. Mint például, amikor néhány hónappal ezelőtt megláttam a plázában, ahol becsábítottam az egyik hosszú folyosóra, majd végül a mosdóban kötöttünk ki. Csak beszélni akartam vele, megmondani, hogy itt az ideje befejeznünk végre ezt az őrültséget, ami kettőnk között zajlik, de ő magához rántotta a fejemet, és olyan mélyen megcsókolt, hogy azon nyomban elfelejtettem még a kurva nevemet is. Veszélyes volt rám nézve. Helytelen volt, amit iránta éreztem. Előre elterveztem az életemet, és azok a dolgok, amikre miatta vágytam, nem illettek ezekbe az tervekbe. Még nem. -Elég jól elvoltam - mondta. Elindultunk a konyhába, és elvettünk magunknak egy-egy vörös műanyag pohárba töltött sört, amikor az asztalhoz értünk. -Veled mi újság? Hallom, hamarosan indulsz a Berkeley-re. Tudtam, hogy bekerülsz. Elmosolyodtam. Amikor utoljára találkoztunk, még mindig az eredményre vártam. -Majdnem szürreálisnak tűnik. Elle oldalra döntötte a fejét, és egy pillanatig csak csendben tanulmányozott, mielőtt halványan, melegen elmosolyodott. -Büszke vagyok rád, Oliver. -Még mindig szórakozni akarsz? - kérdeztem. Nem igazán akartam hallani a szerelmi életéről, de tudni szerettem volna mindenről, amit csinált. Mindenről, amiről lemaradtam. Elle nevetni kezdett, miközben az udvaron egy padhoz értünk, és leültünk. -Gondolom, így is mondhatod. -Még nem találkoztál az igazival? - érdeklődtem, és azt reméltem, a hangom könnyednek tűnik, annak ellenére, hogy mindenem fájdalmasan összeszorult. -Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Honnan tudjam, ki az igazi? firtatta vigyorogva, és vállat vont. Elfordítottam a fejem, és a távolba révedtem, arrafelé, amerre a part volt. -Szeretném hinni, hogy tudjuk, amikor találkozunk azzal a különleges személlyel.

-Te már találkoztál vele? Az igazival? - kíváncsiskodott. Nagyot nyeltem, behunytam a szemem, majd belekortyoltam a sörömbe, és felsóhajtottam. -Már nagyon régen eldöntöttem, hogy kerülöm a találkozást, amíg nem jön el az ideje - válaszoltam halkan, mintha egy bűnt vallanék be a papnak. Elle közelebb csúszott hozzám, amíg a karunk össze nem ért, aztán a vállamra hajtotta a fejét. -Eljön valaha a megfelelő idő? -Nem tudom - suttogtam, és oldalra fordítva a fejemet, mélyen belélegeztem a haja illatát. -Megismerkedtem egy sráccal - mondta hirtelen halkan, mire megállt a szívem. -Igen? - kérdeztem, és lehúztam a söröm maradékát. -Ő... más. Kedves. Idősebb. -Mennyivel idősebb? Felemelte a fejét, hogy rám nézzen, és a mozdulattól szinte összeért az orrunk Izgalom futott keresztül rajtam, és közelebb csúsztam hozzá. Mert egy szemétláda voltam. Önző. Mert magamnak akartam az ajkát és a tekintetét, azt akartam, hogy egyedül én halljam a hangját - akkor is, ha csak egyetlen éjszakára. -Idősebb, mint én - súgta, és az orra az enyémhez dörgölődött. Nálad is idősebb. Hátrahúzódtam, és gyorsan körbenéztem, miközben adrenalin árasztotta el a véremet, amikor arra gondoltam, hogy bármelyik másodpercben rajtakaphatnak bennünket. Egy rövid, múló pillanatig magamat szidtam, de azonnal abbahagytam, amikor újra a szemébe néztem. -Szereted az idősebb pasikat? - suttogtam, és az ajkam az övé felett időzött. Felvillant a tekintete. -Néhányat kedvelek. -Igen? - Megharaptam az alsó ajkát. -Igen - lehelte. -Szerinted ő az igazi? - kérdeztem súgva, és csókot nyomtam a szája szélére. Nem - mondta, megismételve a mozdulatomat, és visszacsókolt. -Voltál már szerelmes, Estelle? - szegeztem neki gyorsan, és egy

kicsit elhúzódtam tőle, hogy kutatón belenézzek hatalmas szemébe. -Te? - suttogta, és várakozva bámult rám. -Én... Nem tudtam, mit feleljek, és mielőtt bármit válaszolhattam volna, hangos kiabálást hallottunk magunk mögül, ezért gyorsan szétrebbentünk. Megfordulva észrevettük, hogy néhány srác éljenzett egy másikat, aki vadul nyakalta a sörét. A tömeg hangosan szurkolt és ordítozott, de gyorsan elhalt a hangjuk, mi pedig megint egymásra néztünk. -Nagyon szeretném, hogy megcsókolj - mondta, miközben a szemembe nézett. Ha lehetséges, a szívem még sebesebben vert a mellkasomban. Lehajtottam a fejem, amíg összeért az orrunk. -Nagyon szeretnélek még egyszer megcsókolni. -Azt akarom, hogy ezúttal ne csak megcsókolj. Visszatartottam a lélegzetemet. -Estelle... -Kérlek! Könyörgése hallatán becsuktam a szemem. Arra használtam fel a pillanatot, hogy kizárjam a fejemből a buli hangos zaját, és emlékeztessem magam, miért nem történhet meg, amit mindketten szeretnénk. Victor a legjobb barátod, és azt ígérted neki, hogy vigyázni fogsz a húgára, nem pedig azt, hogy megbántod. Megfog ölni. A testvéred. Mit éreznél, ha ő csinálná ezt Sophie-val? De aztán éreztem, hogy Estelle még közelebb húzódik hozzám. Lélegzete a fülemet súrolta, és amikor a kezével kettőnk közé nyúlt, és a tenyerét a farkamra fektette, még levegőt sem tudtam venni, nemhogy gondolkodni. -Akarlak, Oliver - suttogta. A szemem villámgyorsan kipattant, és amikor ránéztem, tudtam, hogy akkor sem bírnám elutasítani, ha akarnám Akkor sem, ha el kellene. Estelle felállt, megfogta a kezemet, és a kis ház felé kezdett húzni. A vállam fölött hátrapillantottam, hogy megnézzem, nem látott-e meg bennünket valaki. A tekintetem végigszaladt a bulizó tömegen, kifejezetten Vic után kutattam, de nem láttam sehol. Seggfejnek éreztem magam. Épp arra készültem, hogy elvonuljak a kishúgával egy szobába, de előtte körbenéztem, hogy megbizonyosodjam arról,

nem látott-e meg minket. Nekem kellett volna megvédenem Elle-t a nagy, gonosz farkastól, mégis ott voltam, és úgy éreztem, én magam vagyok a farkas. De nem tudtam megálljt parancsolni. Nem láttam a piros figyelmeztetőfényeket, amikor Elle-ről volt szó, csak a zöld, szabad jelzéseket, és olyan érzések ébredtem bennem, amiktől jobb emberré szerettem volna válni, de tudtam, hogy nem bírok. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott mögöttünk. Ahogy szembefordultunk egymással, Elle rám ugrott, a derekam köré fonta a lábait, és átölelte a nyakamat, miközben a számra szorította az ajkát. Átöleltem, és megmarkoltam a fenekét, aztán a szájába csúsztattam a nyelvem. Képtelen voltam visszafojtani a nyögésemet, amikor egy kicsit beleharapott, majd beszívta és kitolta a szájából. Talpra állítottam, de csak azért, hogy levegye az ingemet. Lángolt a tekintete, miközben engem figyelt, pillantása lesiklott az arcomról a mellkasomra. Apró ujjaival végigsimított a bőrömön, égő ösvényt hagyva maga után mindenfelé. -Csikis vagy - állapította meg, és csodálkozva nézett a szemembe. Nem voltam az, nem igazán, de amikor így érintett meg, az izmaim összerándultak, úgyhogy csak vállat vontam, és engedtem, hadd higgye, hogy az vagyok. Nem akartam siettetni, ezért hagytam, hogy teljesen levetkőztessen. Hagytam, hogy ő irányítson, és ő döntse el, mi következik. -Gyönyörű vagy - lehelte, amikor meztelenül álltam előtte. Kinyújtotta a kezét, és megfogta a farkamat, ami megrándult az ujjai között. Felnyögtem, ráharaptam az ajkamra, és hátrahajtottam a fejemet. Könyörögtem az összes istenhez, adjanak nekem elég erőt ahhoz, hogy ne élvezzek el rögtön, amikor simogatni kezd. Végül elpattant az önuralmam, majd tettem egy lépést előre, és megragadtam Elle felsőjének alját. Vártam, amíg bólint, hogy levehetem róla. Aztán megtettem, és a tekintetem meztelen mellére tapadt. Már milliószor magam elé képzeltem, hogy nézhet ki ruha nélkül, de egyik fantáziálásom sem közelítette meg a valóságot. Elle egyszerűen... tökéletes volt. Kicipzáraztam a szoknyáját, aztán engedtem, hogy a padlóra hulljon a pántos magas sarkú cipője köré. Ezután lehajtottam a fejemet, és megcsókoltam lassan, ráérősen. A csók egyre mélyült, ahogy a kezem végigsiklott a testén. Elhúztam a számat az övétől, és az ajkam lesiklott a nyakára, majd a kulcscsontjára, és a mellei közti völgybe... aztán egyenként a számba

vettem a mellbimbóit. Elle mély, bátorító nyögéssel a hajamba túrt, úgyhogy folytattam a csókokat, egyre lejjebb haladtam, amíg elértem a bugyijáig, amit a fogammal húztam le róla. Letoltam a vádlijára, majd onnan a lába köré, aztán kikapcsoltam a cipőjét, és segítettem neki kilépni belőle. Még mindig térdeltem, és épp felfelé csókoltam végig a testét, amikor a vágy mindent elsöprő hulláma maga alá temetett. Megtorpantam, és Elle szemébe néztem, amikor a combjai közé nyúltam, és szétterpesztettem a lábait. Ő elmélyülten figyelt, mintha valami gyönyörű puzzle lettem volna, amit muszáj megoldania. -Ágy? - kérdeztem, miközben gyengéden simogattam a combjait. Résnyire nyílt ajkakkal bólintott, sokszínű szeme elhomályosodott. Felálltam, és az ágyhoz vittem, mint a menyasszonyokat szokás. Egyikünk sem szólalt meg, ahogy megint lecsúsztam a testén, csókoltam, ingereltem, és újra meg újra elmondtam neki, mennyire vágyom rá. A teste az ágyon vonaglott... nedves ajkamhoz szorította magát... és a hajamba túrt, miközben újra meg újra a nevemet sóhajtotta. Oliver, ó, Oliver. Még soha nem hallottam ilyen gyönyörű dallamot. Az ujjaim felváltották a számat, ahogy visszatértem a melléhez, megcsíptem és finoman megszorítottam a mellbimbóit. - Ez annyira jó! - nyöszörgött elfúlva, én pedig elmosolyodtam. Azt akartam, hogy jól érezze magát. Elhelyezkedtem a lábai között, de aztán megdermedtem. Soha nem haboztam. Mindig kerestem egy óvszert, magamra tettem, és folytattam. Soha nem hezitáltam, és meg sem fordult a fejemben, hogy koton nélkül csináljam. Soha nem haboztam, és nem kívántam, bár ne lenne semmilyen akadály köztem és a lány között. De ő Elle volt. Az én Elle-em. A keze lesiklott a mellkasomon a farkamra, és megint megszorította. -Szedem a gyógyszert - közölte halkan. -Gyakran csinálod ezt? Óvszer nélkül? - kérdeztem, utánozva a hangszínét. A szívem várakozásteljesen összeszorult. Miért tettem fel ezt a kérdést? Számított egyáltalán? Mégis mióta érdekelt, hogy a szeretőm mit csinál a többi partnerével? Megrázta a fejét. -Soha. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Soha. Úgy éreztem, repülni

tudnék. Adhattam neki valamit, amit még soha nem tapasztalt meg. Nem én vettem el a szüzességét. Nem én élvezhettem az első csókját, de ezt, ezt nekiadhattam. Lejjebb hajoltam, és a farkammal ingereltem a redőit. -Kérlek, Oliver! - mondta, és mocorogni kezdett alattam. - Kérlek! Lehajtottam a fejemet, és megint megcsókoltam, engedtem, hogy a számon érezze a saját ízét, és felnyögtem, amikor meghúzta a hajamat, hogy közelebb csaljon magához. -Lassan fogunk haladni - suttogtam a szájába. -Nem. Nem lassan akarom kérlelt hatalmas szemekkel. Feltolta a csípőjét. Elvigyorodtam. -Én lassan akarom - ismételtem meg, és egyetlen mély lökéssel beléhatoltam. A teste egy kiáltás kíséretében felemelkedett az ágyról. Hátrahúzódtam, mire ő felsóhajtott, majd megint beléhatoltam, ő pedig ismét felkiáltott. -Még mindig gyorsan akarod? - kérdeztem, és felnyögtem, amikor összeszorult körülöttem. -Még mindig gyorsan akarom - lehelte, és egy ütemre mozdult velem. Teljesen kihúztam belőle a farkam, aztán lassan megint becsúsztattam, és elmosolyodtam, amikor emiatt rám morgott. A lökéseim hosszúak és durvák voltak. Élveztem, milyen érzés benne lenni. Próbáltam elraktározni magamban a forróságát, a nedvességét - mindent, amit csak tudtam -, úgyhogy nem siettem el semmit. Ráérősen mozogtam benne, amíg Estelle le nem csúsztatta a kezét lapos hasán oda, ahol a testünk összekapcsolódott, és simogatni nem kezdte magát, én pedig ettől teljesen elvesztettem minden önuralmamat. Felemeltem a lábát, és mozogni kezdtem, igazán mozogni. Ő a nevemet sikította, én pedig az övét nyögtem. Megkarmolta a hátamat, és ettől még hevesebben mozogtam. Aztán könyörögni kezdett, Oliver, Oliver, nem bírom tovább, nem bírom, miközben a fejét jobbra-balra dobálta az ágyon és önkéntelenül becsukta a szemét. Kihúzódtam belőle, neki pedig elakadt a lélegzete, és úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni, szóval hátrébb csúsztam, leültem, majd felemeltem Estelle-t, és az ölembe ültettem. Egy pillanatra sem törtük meg a szemkontaktust, és amikor magába fogadott, majd mozogni kezdett, elvesztem. A tekintete az enyémet kutatta, és azt kérdezte: Érzed ezt? Te is

érzed? Vagy csak képzelem? Nem mondta ki a szavakat. A nyelvünk kommunikált egymással, amikor összefonódtak. Még mindig keresgélsz? Még mindig azt hiszed, hogy valaki más jobb számodra? Két kezem közé fogtam az arcát, akárcsak ő az enyémet, és egymásba kapaszkodtunk, miközben Elle az orgazmus szélére ért. Rögtön utána én is elértem a beteljesülést. Először lassú volt, utána mindent felemésztő és erőteljes. A tekintetünk összefonódott, miközben levegőért kapkodtunk, még mindig kutattunk... még mindig faggatóztunk... olyan dolgokon töprengtünk, amiket nem mertünk hangosan megkérdezni.

23.Fejezet JELEN

Ez új ruha? - kérdezi Vic, miközben leülök vele szemben az asztalhoz. -Anyával vettük tegnap. Anyával és Bettinával. Vic felnyög. -Istenem, micsoda páros! És vásárlás közben még egy seggfejet is sikerült összeszedniük neked. Felnevetek, mert nem téved nagyot. a tegnapi megjelenése megszilárdította azon hitemet, hogy jelenleg nincs túl nagy választék az elérhető agglegények között. Zach jóképű, sármos, és az idő kilencven százalékában csak magáról beszélt. A fennmaradó tízet pedig arra használta, hogy elém tárja, mennyit profitálhatna az üvegszíveimből. Mire Victor odaért, már készültem lefeküdni, de végül mégis maradtam. A szüleink házához jövet defektet kapott, és Olivernek kellett érte mennie, mert már így is a pótkereket használta. Ami azt eredményezte, hogy nem sokkal később egy igen zavart Oliver állt az étkezőnkben, és fura kifejezéssel az arcán kapkodta a tekintetét köztem meg Zach között. Nem tudtam, hogy féltékeny-e, vagy csak kizökkentette, hogy Zach mennyit beszél. Mindenesetre elég korán kimentette magát, és amikor távozott, én is felmentem az emeletre. -Csak magáról beszélt - jegyzem meg, miközben megrázom a fejem. -Mint egy igazi művész - teszi hozzá Victor, és elvigyorodik, amikor rácsapok a vállára. - Nagy szerencséd van a pasikkal, mi? -Te tovább randiztál vele, mint én. Korán lefeküdtem - mondom felvont szemöldökkel. -Tökmindegy. Nem találkozgatsz vele! Nőcsábász és csaló, és szinte

biztos vagyok abban, hogy benne van néhány fura szarságban. -Mindenkiről ezt mondod. „Szinte biztos vagyok abban, hogy benne van néhány fura szarságban” - utánozom fintorogva. Vállat von. -Általában igazam van. -Rosszabb vagy, mint apa. Soha nem fogsz elfogadni senkit, akivel randizom. -Ez nem igaz - jelenti ki homlokráncolva. Felpillant, amikor az ajtó becsukódik mögöttem, és mielőtt megfordulhatnék, hogy megnézzem, ki jött, a tekintete az enyémre tapad. - Amíg rendes a srác, és nem egy nőcsábász, plusz nincs benne semmilyen fura szarságban, elfogadom. -Mit mondasz mindenkiről? - kérdezi Oliver, és megborzongok a hangjától. Felállok, a konyha felé indulok, de visszafordulok, és mosolyogva üdvözlöm: -Vic épp azt taglalja, kivel randizhatok, és kivel nem. Ne aggódj, a te neved eddig nem szerepel a versenyzők listáján! Vic prüszkölve felnevet, és valami olyasmit motyog: Majd ha fagy. Oliver úgy bámul rám, mintha nem bírná elhinni, mit mondtam az előbb, nekem pedig minden erőmet össze kell szednem, hogy ne intsek be neki. Szóval inkább visszafordulok a kamra felé, és átnézem a müzliket. Nem tudom, miért vagyok annyira mérges, de úgy tűnik, valahányszor megnyitom a szívem Oliver előtt, az érzelmeim és a gondolataim teljesen összekuszálódnak és megőrülnek. A már így is hadilábon álló védőfalaim omladozni kezdenek. Az amúgy is megkérdőjelezhető ítélőképességem felszívódik. És végül a birtoklási mániám, aminek létezéséről nem is tudtam, a felszínre tör. Elég, ha eszembe jut, ahogy Bobby a „Graceestét” emlegeti, és máris hozzá akarok vágni valamit a férfihoz, aki nem is az enyém. -Anya csak egészséges, gabonából készült müzlit tart itthon - kiáltok ki. - Mi a fene! - mondom, amikor a kamra ajtaja becsapódik, és meglátom, hogy Oliver mérgesen bámul rám. Összeráncolom a homlokomat. - Mi van? -Ki van rajta azon a listán? - kérdezi, és beletelik néhány másodpercbe, amíg rájövök, miféle listáról beszél. Felnevetek. -Mit számít az?

-Számít - erősködik. Felvonom a szemöldökömet. -Milyen volt a „Grace-este”? Oliver szeme döbbenten elkerekedik. -Mi? Megint kinyitom a kamra ajtaját, eredményesen eltávolítja őt az utamból. -Nem volt semmilyen Grace-este - suttogja hangosan. Érzem, ahogy a tekintete lyukat éget az arcomba, miközben engem bámul. -Csak Mae-este, Danny-este, Patrick-este, Justin-este... Akarod, hogy folytassam? Mert a legtöbb éjszakámat a kórházban töltöm, kivéve, ha nagyon szerencsés vagyok, mert akkor Estelle-este van. A szavaitól felgyorsul a szívverésem, de nem vagyok hajlandó ránézni. -Most pedig mondd el, ki van rajta a versenyzők listáján! -Tényleg tudni akarod? - kérdezem halkan, miközben becsukom a kamraajtót. Oliver keresztbe teszi a karját a mellkasán. Ma nincs rajta a műtősruhája, csak egy tengerészkék póló, ami tökéletesen áll rajta, meg egy farmer, ami olyan, mintha rászabták volna. A haja vizes, és hátra van fésülve, állán a borostát fazonra alakította. Úgy néz ki, mint egy átkozott modell, és gyűlölöm. Hülye pasi. Hülye, aranyos pasi. -Ezért kérdezem. -Menj, és kérdezd meg a bátyámat! - javaslom, és arrafelé bökök a fejemmel, amerre Vic áll. -Téged kérdeztelek. Összefonom a karomat a mellkasomon, és elé állok. -Én pedig azt mondom, menj, és kérdezd meg tőle, mert nem tudom, ki szerepel az engedélyezettek listáján. Van valami oka, hogy az arcomba csaptad a kamra ajtaját, vagy csak azért vagy itt, hogy idegesíts, Paszuly? Szóra nyitja a száját, aztán becsukja, majd megint kinyitja. -A te listádat akarom. Victoré nem érdekel. Tudom, hogy arra soha nem fogok felkerülni. Én a tiédet akarom. Erre nem tudok megfelelő visszavágást kitalálni, úgyhogy hálás vagyok, amikor apa a torkát köszörülve belép a helyiségbe, és így

kénytelen vagyok elszakítani a pillantásomat Oliver intenzív tekintetétől. Apa barna szeme kettőnk között ugrál, és kérdőn felvonja az egyik szemöldökét. -Félbeszakítottam valamit? -Nem - szólalunk meg egyszerre Oliverrel. -Hallottam, hogy ez az utolsó heted a kórházban - kezd bele apa lelkesen, miközben befordul a sarkon, és átöleli Olivert. - Gratulálok, fiam! Tudtam, hogy képes vagy rá, az éjszakai kicsapongásaid ellenére is. Felnyögök, és öklendezést színlelek. Muszáj ebben a házban mindenkinek Oliver múltjáról beszélnie? Jézusom! -Köszönöm mondja Oliver nevetve. - Eljött hát az ideje, hogy belépjek a való világba. -Tudod már, hol fogsz dolgozni? - kérdezi apa, miközben kinyitja a hűtőt. Oliver felém fordul, miközben válaszol: -Kaptam néhány ajánlatot, de még várok a megfelelőre. Felhorkanok, mint egy neveletlen iskoláslány, aztán megfordulok. -Apa, mi a helyzet a Lucky Charmsszal? -Anyád már nem vesz olyat. Micsoda? Miért? - hüledezem, miközben kinyitom a fagyasztót. Semmi kajátok nincs itthon! Anya nevetése keresztülgyöngyözik a házon. -Semmi olyanunk nincs, amit te szeretsz enni, de rengeteg étel van itthon. Ülj le, csinálok egy kis tojást. -Gyűlölöm a tojást - motyogom az orrom alatt. Miközben háttal állok a pultnak, Oliver ujjai az enyémeket súrolják, borzongás szalad végig a testemen, és ránézek. -Szereted a tojást - állítja. Megrázom a fejemet. -Tényleg nem szeretem. -Kecskesajttal? - kérdezi, miközben összefonja az ujjait az enyémekkel. -Jó, lehet, hogy egy kicsit jobban szeretem, ha van hozzá kecskesajt suttogom, és megpróbálom elhúzni a kezem, de ő ellehetetleníti a feladatot. - Mit csinálsz? -Rá akarok kerülni arra a listára - mondja olyan halkan, hogy csak én halljam, de a tekintetem automatikusan körbeszalad a helyiségen,

hogy megnézzem, nem figyel-e ránk valaki. -Akkor rajta! -A tiédre vagy az övére iratkozzak fel? - tudakolj a, és arrafelé bök a fejével, amerre Victort sejti. -Amelyik fontosabb neked. Felnyúlok, hogy kiseperjem a haját a szeméből, majd beletúrok, hogy ne hulljon vissza az arcába. Oliver a mozdulatom hatására behunyja a szemét, és a szívverésem felgyorsul az intim pillanattól. Apa megint megköszörüli a torkát, én meg ellököm magam Olivertől, és elég helyet teremtek kettőnk között ahhoz, hogy úgy tűnjön, semmi nem folyik közöttünk. Mert nem is. Egyáltalán semmi. -Kérsz kávét, Oliver? - ajánlja apa. -Igen, köszönöm. Ahogy elsétálok mellette, apa elmosolyodik. -A bátyád megölné. Ezt, ugye, tudod? Megszorítom a konyhapult szélét. -Nincs rá oka. Felnevet. -Biztos vagy benne? Erre az asztalhoz sietek, és leülök a bátyámmal szemben, mint mindig. Oliver mellettem foglal helyet, mint általában, anya és apa leteszik az ételt az asztal közepére, és leülnek a saját helyükre. Terülj, terülj, asztalkám. Rántotta, tükörtojás, buggyantott tojás, pirítós, lekvár, vaj. A pirítósért nyúlok. Oliver magára vállalja a feladatot, és szed nekem rántottát, kapok hozzá kecskesajtot és bacont is. Megköszönöm neki, és az egyik kezemmel enni kezdek, a másikkal pedig az ölemben nyugvó szalvétát birizgálom. Apa úgy néz ránk, mintha a terhességemet készülnénk bejelentetni, és az egész reggeli kezd oltári kínos lenni. -Tetszik rajtad ez a ruha - suttogja Oliver, és lángolni kezd az arcom. -Oliver, Tom azt mondja, hamarosan végzel a rezidens időszakoddal. Kitartasz a gyermekgyógyászat mellett? - kérdezi anya. -Biztosan. Szeretek gyerekekkel dolgozni, úgyhogy próbálok egy kisebb praxist találni, ahová csatlakozhatom. -Gondolom, nagyon sok mindent látsz a kórházban - jelenti ki anya szomorúan. -Nem könnyű - ért egyet Oliver, és a kezemért nyúl az asztal alatt. Igazából mindig rádöbbent, mink van, és mekkora szerencse, hogy

egészségesek vagyunk. -Biztos vagyok benne, hogy teljesen más megvilágításba helyezi az életedet - jegyzi meg apa. -Pontosan - feleli Oliver, és megszorítja a kezemet. Úgy érzem, mintha a szívemet szorongatná. - Sok mindent jóval tisztábban látok miatta. -Azt hiszem, ez az év sok mindenben felnyitotta a szemünket kezdi anya, de Victor közbeszól. -Lemaradtam valamiről? Ez most egy hálaadás-napi reggeli? Az ajkamba harapva próbálom elfojtani a mosolyomat, és Oliverre pillantok, aki láthatóan ugyancsak a nevetéssel küzd. Erősebben szorítjuk egymás kezét. -Nem kell hálaadásnak lennie ahhoz, hogy hálásak legyünk - jegyzi meg anya. -Vic csak zaklatott, mert már néhány napja nem látta a lányt, akivel mostanában találkozgat - mondom, és kinyújtom a nyelvemet a bátyámra, amikor fintorogni kezd. -Mindegy. Legalább miattam nem kell kerítőnőt játszania anyának. -Miattam sem kell! - horkanok fel, és mérges pillantást lövellek anya felé. -Bizonyítsd! - erősködik Vic. - Bizonyítsd be! Mozdulj ki este, és szedj fel valakit a régi, jól bevált módon. Nevetni kezdek. -A kimozdulás alatt, gondolom, egy klubot értesz. Na, az az utolsó hely, ahol fel akarok szedni valakit. Mellesleg, mióta akarod, hogy randizzak? -Amióta a szerelmi életemmel foglalkozol, miközben neked nincs is olyanod. Na, ettől kiakadok. -Boldog egyedülálló vagyok, köszönöm szépen. -Csak mondom... Nekem nem okoz gondot olyan nőt találni, aki találkozna velem. -Nekem sem okoz gondot olyan férfit találni, aki találkozna velem. Vic felvonja az egyik szemöldökét, de nem fűz hozzá további megjegyzést. -Komolyan beszélek, Victor. Megadón felemeli a kezét a levegőbe. -Oké, ejtem a témát, Elle. Áll még a ma este, és elmegyünk

megünnepelni, hogy lezártam egy ügyet? -Gondolom - vonom meg a vállam. Talán ott találsz magadnak valakit. -Annyira idegesítő vagy! -Soha nem tudhatod. Lehet, hogy a legreménytelenebb helyen találod meg a szerelmet - mondja, és nevetni kezd. -Anya, nem szólnál rá az idióta fiadra? -Estelle! -Miért én? Vic viselkedik idiótán! -Szerintem a bátyád azt szeretné, hogy továbblépj - szól közbe apa. Csak furán mutatja ki az érzéseit. Mellesleg, ki mondja, hogy nem lépett tovább valakivel épp az orrunk előtt? Victor felmorran. -Először is, azt észrevettük volna. És másodszor, senkit nem ismerünk, akivel elmenne randizni. -Most csak álmodom - motyogom a kezembe, miközben Oliver nevetni kezd mellettem. Victor felhívja Jensent, aki elvileg minden hétvégén a városban van, hogy csatlakozzon hozzánk. Végül a következő csapat gyűlik össze: Mia, Jensen, Victor, Oliver, Bobby meg én. Ó, és persze azok, akiket Oliver és Jensen magával hoz, mert isten a megmondhatója, ők aztán soha nem mennek sehova csaj nélkül, kivéve, ha a célállomáson keresnek maguknak valakit. -Mi a fenéért akar egy klubba menni? - kérdezi Mia, miközben áttúrjuk a gardróbját. -Mert Victornak látszólag nincs élete a munkahelyén kívül, ahol, hadd emlékeztesselek, mindennap azzal kell foglalkoznia, ahogy a házastársak megpróbálják átvágni egymást a válás során. -Uh. És Jensen miért van itt? Már kezd idegesítő lenni. Jobban szeretem, amikor a keleti parton marad - jegyzi meg, és hirtelen abbahagyja a ruhái válogatását, aztán leül az ágyra. Szembefordulok vele, és figyelem, ahogy arcát elárasztja a szomorúság, mint mindig, amikor valaki Jensent említi. -Nem kell eljönnöd - mondom. - Nyugodtan kihagyhatod. Mia a szemembe néz. -Biztos, hogy megleszel egyedül? Nem lesz semmi bajom. Lesz három testőröm, és nem hibáztatlak, amiért nem akarod látni Jensent.

Felsóhajt. -Még nem állok rá készen. Leülök mellé, és megfogom a kezét. -Tudom. Nem említem, hogy Jensen is mindig zaklatottnak látszik, amikor meghallja Mia nevét. -Gyűlölöm, hogy elszomorít. Mia elmosolyodik. -Én is, de ilyen az élet. A beszélgetésünk ezután a ruhámra meg a hajamra terelődik, készülődni kezdek, és egy időre mindketten elengedjük a múltunk szellemeit.

24.Fejezet

Amikor odaérek a klubba, egyből a VIP-részhez kísérnek, ahol Victor, Bobby, Jensen meg Oliver a szomszédos asztalnál ülő néhány csajjal beszélget. Egy ideig figyelem őket, de a hangos klubzene meg a tompa fények miatt nem értem, mit mondanak. Bár már az is sokat elárul, hogy egyikük sem veszi észre, hogy figyelem őket; mindannyian teljesen belemerülnek a társalgásba. Oliver nevetve hátrahajtja a fejét, és esküszöm, hangjának dörgése az ő mellkasából az enyémbe száll. Vagy lehet, hogy csak a hangszórót érzem, aminek nekitámaszkodom. Akárhogy is, ennyi épp elég ahhoz, hogy végül a lábaimat az ellenkező irányba mozdítsam, és elinduljak a bárpulthoz. Majd visszamegyek hozzájuk akkor, ha teletöltöttem a testemet folyékony bátorsággal, amire szükségem lesz, hogy melléjük... hogy mellé üljek. Mihelyst a fenekem a székre ér, rendelek egy italt, és elkezdem a tömeget kémlelni, figyelem, ahogy testek mozdulnak együtt, és nők lépkednek csábítón a táncparketten a következő áldozatuk után kutatva. Két itallal később felállok, és visszamegyek a VIP-részlegre, közben pedig odaintek a lánynak, aki korábban bekísért. Ő elmosolyodik, és visszakísér Vicékhez. Közvetlenül előttük állok meg, hogy meghalljanak a hangos zenén keresztül is. -Sziasztok! Victor elfordítja a tekintetét a nőről, aki gyakorlatilag az ölében ül, de aztán észreveszem, hogy szinte az összes csaj valamelyik srác ölében foglal helyet. Próbálom megakadályozni, hogy az érzelmeim teljesen összekuszálódjanak, ezért nem hagyom, hogy a tekintetem Oliverre vándoroljon. -Végre ideértél! - mondja a bátyám, és őszintén boldognak látszik, miközben feláll és átölel. - Ő a húgom, Estelle. Kezeskedhet értünk,

és igazolhatja, hogy mindannyian szinglik vagyunk. Biztosan grimaszolok, mert aki rajta csüng, hangosan felnevet. -Szia, Estelle! Marié vagyok. Aztán mind a négy nő bemutatkozik nekem. -Tehát tényleg szinglik - mondja a barna. Egy kicsit spiccesnek látszik a túlságosan széles vigyorával, és a mocskos keze Oliver ölében nyugszik. Ennek ellenére mosolygok, bár elég merevnek érzem magam. -Persze. Egyik-másik nagyobb teherrel jár, mint a többi. Válasszatok! Célzatos pillantást vetek Jensenre, aki hitetlenül megrázza a fejét. Oké, ez egy kicsit aljas volt. Felnyögök. -Csak viccelek. Később találkozunk. Aprót intek nekik, és még egyszer rájuk mosolygok, mielőtt visszaindulok a bárpulthoz. Érzem, hogy valaki leül mellém, de nem veszek róla tudomást. Tovább kortyolom az italomat, és a körmömmel a pulton dobolok, miközben azon gondolkodom, érdemes-e maradnom még egy kicsit, vagy menjek el, és hívjam fel Miát, hogy együtt kimozduljunk valamerre. -Mit csinál itt egy olyan gyönyörű nő egyedül, mint te? - kérdezi az a valaki, és a szemem majdnem kiugrik a helyéről, mert ez a legszexisebb brit akcentus, amit valaha hallottam. Nem mintha a filmeken kívül annyiszor összefutottam volna vele. Megfordulok a székemen, és egy idősebb, jóképű férfit pillantok meg magam mellett. Üzletembernek látszik, amit leginkább az öltönyének köszönhet. -Nem vagyok egyedül. Csak el kellett egy kicsit szakadnom azoktól, akikkel jöttem. Megrándul a szája. -Ennyire rossz? A tekintetem végigsiklik az arcvonásain, és feltűnik vékony szája, sötét szeme, rövid, világos, göndör tincsei, meg a borosta hiánya az arcán. Azon gondolkodom, vajon olyan sima-e a bőre, mint amilyennek látszik. A férfi vigyora kiszélesedik, akárcsak az enyém. -A bátyámmal meg a haverjaival jöttem. Valami nagy munkahelyi sikert ünnepelnek. Elég rossz. -Ebben az esetben, szeretnél még egyet? - kérdezi, miközben a már szinte kiürült vodka-tonikos poharamra pillant. Persze - felelem mosolyogva. - Te egyedül vagy itt?

-Néhány munkatársammal. Egy asztalra mutat, ami közel van ahhoz, ahol Victor meg a többiek ülnek. -A VIP-részlegben ülsz, és egészen idáig jöttél, hogy újra- töltsd a poharadat? Előrehajol, így a lélegzete az arcomat simogatja. -Megláttalak, és gondoltam, idejövök bemutatkozni, mielőtt valaki megelőz. Elmosolyodom, és a figyelmemet az italra fordítom, amit a csapos letesz elém. -Miles - mondja, és kinyújtja a kezét. -Estelle. -Gyönyörű név. Mit szoktál csinálni, amikor szórakozni támad kedved, Estelle? Mármint azonkívül, hogy kerülöd a bátyád unalmas ünnepléseit. A tekintetem az övére vándorol, és rávillantok egy mosolyt. -Táncolok. Felvonja az egyik szemöldökét. -Mutasd meg! Felállok, egy cseppet sem nőiesen magamba döntöm az italomat, aztán megfogom Miles kezét, és magammal húzom a parkettre. A vállam fölött hátrapillantok oda, ahol a srácok ülnek, és látom, hogy még mindig beszélgetnek, kivéve Victort, aki most az egyik lánnyal táncol. Az egyetlen, aki észrevesz, az Oliver, és attól, ahogy rám néz, lángra gyűl a belsőm. Miles megmarkolja a csípőmet, és elkezdünk a zene ütemére mozogni. Behunyom a szemem, és figyelmen kívül hagyom Oliver égető pillantását, minden mással egyetemben. Hagyom, hogy a zene átjárjon, és engedem, hogy a testem átvegye felettem az irányítást, amíg már azt is elfelejtem, hol vagyok és kivel. -Nagyon jól táncolsz súgja Miles a fülembe. - Miben vagy még ilyen jó? Nem tudom elfojtani az arcomra kúszó mosolyt, de tovább táncolok, és elengedem a fülem mellett a kérdést. A táncparketten maradunk, és ahogy a számok egyre provokatívabbá válnak, úgy ezzel együtt a mozdulataim és Miles keze is a testemen. Előbb még csak a derekamat fogta, de most a fenekemre kúszik a tenyere, mintha odavonzaná a gravitáció. Megfordulok a karjában, és feljebb húzom a kezét a derekamra, közben kiszúrom, hogy egy magas alak felénk

tart a tömegben. Normális körülmények között nem lenne fura, mivel egy zsúfolt klub kellős közepén vagyunk, de azt a járást bárhol felismerném. A szívverésem egy kicsit felgyorsul, amikor a tekintetem találkozik Oliverével. Elpillantok mellette, és észreveszem, hogy Vic meg Bobby belefeledkeztek a mellettük álló nőkbe. Ha fel is tűnik nekik, hogy Oliver eltűnt, nem mutatják. Oliver csak akkor áll meg, amikor odaér hozzám. -Beszélnem kell veled - szólal meg, miközben arcát közém meg a táncpartnerem közé dugja. -Táncolunk - jegyzi meg Miles homlokráncolva, de abbahagyja a mozgást, így mindhárman csak állunk a terem közepén. -Most már nem - feleli Oliver olyan hangon, amitől feláll a szőr a tarkómon. Miles ezt kihívásnak veszi, és felvont szemöldökkel rám néz, mintha azt közölné ezzel a mozdulattal, hogy: Elhiszed, mit mond ez a fickó? És őszintén, nem, nem hiszem el. -Oliver, mit akarsz? - kérdezem. Még csak rám sem néz. Továbbra is dühösen bámulja Milest. -Jobb szeretném, ha a verekedős napjaim az általános iskolában maradnának, szóval nagyra értékelném, ha tennél egy szívességet, levennéd a kezed a seggéről, és ellépnél mellőle. Akkor nem akasztjuk össze a bajszunkat - közli. Harag lobban a gyomromban, miközben a szóváltást figyelem. Csak a „Grace-estére” bírok gondolni. A szavak újra és újra megismétlődnek a fejemben. A „Grace-este”, amit Bobby szórakozott nevetése követ, és hirtelen feldühödök. Ilyen egyszerűen. Hátrálok egy lépést, és gyilkos tekintettel nézek Oliverre. -Mi a bajod? -Ezt úgy veszem, hogy ismeritek egymást - mondja Miles, és megrázza a fejét, majd még egyszer, utoljára rám néz. - Amikor végzel a játékkal, amibe bele akar rángatni, szívesen látunk az asztalunknál. Megfordul, és eltűnik a tömegben, én meg tátott szájjal bámulom az üres helyet, ahol az előbb állt. -Elle - kezd bele Oliver, de felemelem a kezem, hogy elhallgattassam, aztán megfordulok, és a klub hátsó része felé indulok. Szokás szerint őrült hosszú sor áll a női mosdó előtt, úgyhogy

körbenézek, és a következő lépésen gondolkodom. Amikor érzem, ahogy egy alak mögém lép, a legközelebbi kijárat felé rohanok, és a falnak dőlve reszketek, amikor megcsap a hideg levegő. -Estelle! - kiáltja, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és azzal együtt a klub zaja is eltompul. -Mit akarsz? - kérdezem. Mi a fenét akarhat? Összefonom a karomat, ahogy a felszívódó alkohol végigárad az ereimben, felmelegítve a hideg éjszakában. Hirtelen annyira dühít minden és mindenki. Ez elvileg egy szórakoztató estének indult. Sőt, talán egy olyan éjszakának, amikor megmutathatom Vicnek, hogy egyedül is fel tudok szedni egy pasit, anya segítsége, az iskola vagy a művészet nélkül, csak én. És ez hülyeség. Hülyeség, mert egy klubban vagyok, és olyanokat próbálok bizonyítani, amikről eddig nem is gondoltam azt, hogy bizonyítanom kellene. Különben is, mit akartam? Egyéjszakás kalandba bonyolódni egy vadidegen pasival? Tényleg azt hittem, esélyem lesz újrakezdeni egy olyan helyen, ahol a beszélgetés teljesen esetleges, és az egymáshoz dörgölőzés normális? Felnevetek a hülye, idióta gondolataimon. Majd még egyszer, amikor eszembe jut, ki van mögöttem. Az egyetlen férfi, akit akarok, de nem kellene akarnom. Az egyetlen, akit nem akarok akarni. Az egyetlen, akit rettegek akarni. Amikor Oliver nem felel, megfordulok, és az arcára nézek. Behunyt szemmel túr a hajába, hátrasimítja, mintha egy samponreklámban lenne. Fáradtnak látszik, mint egy olyan férfi, aki nyolcvanórás munkahéten van túl, és mégis összeszedte magát, hogy idejöjjön ma este, és a legjobb barátjával ünnepelje annak sikerét. De amikor kinyitja a szemét, és rám néz, olyan, mintha új erőre kapna. -Tudom, hogy elcseszett vagyok, Elle. Vagy legalábbis régen az voltam - kezdi, és röviden felnevet. Nagy léptekkel odajön hozzám, én pedig mozdulatlanul állok. Nem akarok félbeszakítani semmit, amit ezen a hangon szeretne mondani, miközben úgy néz rám, ahogy. -Semmi okod megnyílni előttem. Tudom, hogy nem kaphatlak meg, Elle. Tudom, hogy meg sem kellene próbálnom. Az állásajánlatok, amiket kapok, mind San Franben vannak, ami azt jelenti, valószínűleg hamarosan elmegyek... megint. A bátyád soha nem adná az áldását erre... ránk... arra, hogy veled legyek - sóhajt fel.

Megint beletúr a hajába, miközben előttem áll. Annyira közel van hozzám, hogy csak a mellkasomon összefűzött karom választ el bennünket egymástól. Lehajtja a homlokát a fejemre, és hosszan felsóhajt, lélegzete az arcomat simogatja. -De akkor miért vágyom rád ennyire? -Hányszor megyünk még át ezen? - suttogom. Hányszor engedem még, hogy összetörd a szívemet? -Csak egy randit adj nekem! - kéri halkan, miközben megmozdítja a fejét, így az orrunk egymáshoz dörgölődik. -Csak egy randit, és aztán mi lesz? Másnap lelépsz? - kérdezem, és elhúzódom tőle. -Adj egy kis időt, hogy a többit kitaláljam! - kéri könyörgő tekintettel. Megrázom a fejemet. -Nem lehet. -Miért nem? -Mert amikor legutóbb ezt csináltuk, elhagytál - mondom egy kicsit hangosabban, mint szeretném. Oliver összerezzen. -Együtt töltöttük azt az éjszakát, aztán rohadtul elhagytál. Amikor másnap felébredtem, neked már hűlt helyed volt. Minden cuccod felszívódott! Még üzenetet sem hagytál, csak Victor, aki azt hitte, hogy nem is találkoztunk a buliban, közölte velem: „Paszuly ma elment a Berkeley-re, azt mondta, majd máskor találkoztok.” Van fogalmad róla, hogy mennyire fájt? Elfordítja a fejét. -Azt hittem, már megállapodtunk abban, hogy elcseszett vagyok. -Igen, igazad van, de ne ránts le magaddal másokat is a mélybe útközben! Oliver tekintete az enyémre villan. Egy évvel később eljegyezted magad valaki mással. -Ó, várnom kellett volna rád? Lemaradtam esetleg arról a részről, amikor azt Ígérted, visszajössz, és akkor kapunk egy igazi esélyt, hogy kialakuljon valami kettőnk között? Hát, bocs, Oliver király. Erről biztos lemaradtam, ugyanúgy, mint a bocsánatkérésedről, amiért elhagytál, és aztán nyomorúságossá tettél a saját... A szája az enyémre tapad, mielőtt befejezhetném a mondatot, és ekkor a falnak nyomom Olivert. Felnyög, amikor hozzászorítom a

testemet, és a szájába csúsztatom a nyelvem. A fejem elködösödik az illatától, az ízétől, és a szánkban szétáradó fémes aromától, amit a harapdálásunk okoz. Úgy csókolózunk, mintha éhesek lennénk... mintha éheznénk... egymásra. Elködösült gondolataimon keresztül hallom, ahogy a nevünket kiabálják, de nem fogom fel addig, amíg a kiáltás egyre hangosabban, egyre közelebbről nem szól, és a telefonunk is rezegni kezd. Az övé a zsebében, az enyém pedig a kistáskámban. -Elle? Paszuly? Jensen messziről érkező hangja szétválaszt bennünket, Oliver a számtól csupán néhány milliméternyire kapkod levegőért, majd elhúzódik tőlem, vagy ellök magától. Igazából nem tudom, melyik, mert mindkettőt ugyanolyannak érezném. A telefonunk egyre őrültebben rezeg. Lepillantok, előveszem a készüléket, és Vic nevét látom a kijelzőn. A tekintetem Oliverre villan, aki azt mondja, őt meg Jensen keresi. Bólintunk egymásnak, és egyszerre vesszük fel a telefonunkat. -Igen, velem van. Kint vagyunk - mondja Oliver Jensen- nek a telefonba. -Kint vagyok - mondom Vicnek. -Ó. Jensen veled van? Kiment cigizni - érdeklődik Vic. -Nem. Nem láttam. -Hazajössz velünk? Nem tudtam túl sok időt veled tölteni az este. -Egy kicsit elfoglalt voltál - jegyzem meg, és már nyitom a számat, hogy beleegyezzem a közös hazaútba, amikor félbeszakít. -Oké, akkor otthon találkozunk. Üzenem Paszulynak, hogy a csajok, akikkel korábban beszélgettünk, velünk jönnek - mondja Victor, és felfordul a gyomrom. -Persze. Átadom neki - felelem, és Oliverre pillantok, aki intenzív tekintettel méreget. Ahogy leteszem, és visszadugom a telefonomat a táskámba, Oliver értem nyúl, de felemelem a kezem, hogy megállítsam. -Ne erőltesd meg magad! Victor azt üzeni, van társaságod ma estére. Szeretné, ha tudnád, hogy a lányok átmennek hozzá - vetem oda neki, és elindulok kifelé a sikátorból a klub bejárata felé. Aztán megpillantom Jensent, aki tátott szájjal, döbbenten bámul bennünket. Ebben a pillanatban az sem érdekel, hogy meglátott minket. Biztos vagyok benne, hogy holnap már jobban fog izgatni,

de most egyszerűen úgy érzem, minél hamarabb el kell tűnnöm innen. -Fogok egy taxit - közlöm, ahogy odaérek hozzá, és kinyitom a taxi ajtaját, amelyik felém kanyarodik. A vállam fölött hátrapillantok, és még elkapom az Oliver arcán tükröződő feldúlt kifejezést, mielőtt becsusszanok az ülésre, és becsukom az ajtót. Aztán elindulok az egyetlen helyre, amit az elmúlt két évben az otthonomnak nevezhettem. Szerencsére, még van kulcsom.

25.Fejezet MÚLT OLIVER

Az ambíció árnyoldala, hogy miatta az élet néha elmegy melletted, és ezt csak későn veszed észre. Az emberek változnak, akárcsak az évszakok. Változik az életük, te hirtelen az ősz meg a tél között találod magad, és fogalmad sincs arról, hogy előre vagy hátra kell-e továbblépned. Az orvosi első két évében nem mentem haza a szünetekre, anya meg Sophie utaztak hozzám, hogy meglátogassanak a Berkeley-n. Aztán az egyik évben a srácok is eljöttek a tavaszi szünetben, a következőben pedig Vegasba mentünk. Először fura volt, amikor megint otthon voltam, mintha rajtam kívül semmi nem változott volna. Legalábbis ezt gondoltam, amíg egy reggel össze nem futottam Victorral a Starbucksban. Totálisan stresszes volt. -Ha nem hagyod abba a toporgást, beleszúrok valamit a lábadba mondtam, miközben felpillantottam a kezemben tartott tesztkönyvből. Elvileg tanulnunk kellett volna. Neki az LSAT-ra, nekem meg a genetika záróvizsgámra. -Én csak... bocsi. Csak sok szarral kell mostanában megbirkóznom Letettem a könyvet, és hátradőltem a helyemen. -Beszélj! Becsukta a szemét, és nagyot szusszant az orrán keresztül. Fogalmam sem volt arról, hogy mit fog velem közölni. Talán megbukott az egyik vizsgán? Vagy teherbe ejtett egy csajt? Esetleg vett magának egy hörcsögöt? Vicnél soha nem lehetett tudni.

-Eljegyezték - szólalt meg végül. -Oké? - mondtam lassan, majd vártam, hogy ezt bővebben is kifejtse. -Estelle-t - folytatta, és mindkét szemöldökét felvonta. - Eljegyezték. Ekkor több dolog is történt egyszerre. A számat döbbenten eltátottam, az összes levegő kiszorult a tüdőmből, a barista pedig elejtette a kávét, amit éppen készített, és ettől az egész kávézó felbolydult. -Hogy mi??? - bukott ki belőlem. Victor bólintott, és láttam az arcán, hogy nem lelkesedik a dologért. Közben persze fogalma sem volt arról, hogy ami őt testvérként idegesíti, az engem teljesen másképp kerget a kétségbeesésbe. Úgy éreztem, mintha hatalmas karmok szorítanák a torkomat. Estelle-t eljegyezték. Az én Estelle-emet... -Ki? Azt sem tudtam, hogy komolyan jár valakivel - próbáltam közönyös hangon megszólalni. Igyekeztem nem felhúzni magam, mert akkor a fülem elvörösödik, és Vic rájön, hogy valami bajom van. Hol a faszban voltam? Hol a faszban... Miért nem mondott nekem senki semmit? -Már egy ideje se-veled-se-nélküled kapcsolata van azzal a festővel, Wyatt-tel. -Igen, de többet vannak külön, mint együtt, nem? - kérdeztem, és közben a gondolatok annyira kergették egymást a fejemben, hogy majdnem felrobbantam. -Elszúrtam? Hogy lehetek ilyen őrült? Úgy hallottam, nem komoly a kapcsolatuk. Vagy lehet, hogy ezt csak én feltételeztem. Vic vállat vont. -Hát, most már inkább együtt vannak, kezd az egész kurva komoly lenni. Összeköltöznek, eljegyezték egymást... és csak... ő a kishúgom, érted? Az egy dolog, hogy Junior megkérte a barátnője kezét, de amikor Elle-ről van szó, olyan, mintha... nem tudom. Úgy érzem, mintha kapuzárási pánikom lenne. Nem tudtam nevetni, sőt még csak viccelődni sem azon, amit mondott. Túlságosan lekötött az, hogy Estelle-t eljegyezték. Estelle továbblép valaki mással. Valakivel, aki nem én vagyok. Valakivel, akinek nyilván a helyén volt az esze, hogy ne hagyjon elmenni maga mellett egy olyan tökéletes lányt, mint ő, anélkül hogy magához láncolta volna.

-Nem úgy volt, hogy folyton szakítanak? - firtattam megint. -Gondolom, a fickó azért akarja az eljegyzést, hogy ez többé ne forduljon elő - mondta, és bekapta a szájába a kezében tartott ceruza végét. - Ráadásul egy nagyképű fasz. Azt hiszi, hogy mindenkinél jobb. -Tényleg? És Estelle összeköltözik vele? - pillantottam le az elszíneződött fára kettőnk között az asztalon. -Azt mondja, szereti. Összeszorult a mellkasom, de bólintottam, és felmorrantam, hogy jelezzem, figyelek rá. -Azt állítja, boldog vele, és hogy sok mindent tanított neki. Szerintem csak kellemesen elvannak együtt. Mármint, idősebb nála, nagyon sikeres, és hamarosan nyitnak közösen egy galériát. -Galériát nyitnak közösen? hüledeztem. Ez rosszabbul már nem is alakulhatott volna. -Haver. Nem mutattam meg neked a képeket? - kérdezte Vic, majd elővette a telefonját, és átböngészte a fényképeit. Végül azt találta meg, amelyiken éppen bejelentik az e jegyzésüket. Estelle keze a fickó mellkasán nyugodott, és mindketten szélesen vigyorogtak a kamerába. A pasinak szőke, hosszú haja volt, mint nekem... szakálla, mint nekem... és az a lány állt az oldalán, aki hozzám tartozott. Estelle sötét haja lágy hullámokban omlott le a mellkasára. Mogyoróbarna szeme hatalmas és mosolygós volt, akárcsak gyönyörű szája. A gyűrűsujján csillogó kőre pillantottam, de gyorsan el is kaptam róla a szemem. Úgy éreztem, mintha mázsás súly nehezedne a vállamra. Nem bírtam levegőt venni. Letettem a telefont, és elfordítottam a fejem. -Hát, akkor, gondolom, boldog - jegyeztem meg, és megint kéz be vettem a könyvemet. Éreztem, hogy Vic engem bámul az asztal túloldaláról. Arra számítottam, hogy rákérdez, miért viselkedem ilyen furcsán. Már felkészítettem magam a kis beszédemre, amiben elmondom neki, hogy szerelmes vagyok a kishúgába, és bár tudom, o nem helyesli, de nem érdekel. Éreztem, hogy mindezt simán a képébe vágnám. Kérdezz rá, könyörögtem némán, de persze nem tette. Felsóhajtott, és hátradőlt a székén. -Öregnek érzem magam. A húgom férjhez megy... -Csak eljegyezték - javítottam ki. - Sokan eljegyzik egymást, aztán a

végén nem házasodnak össze. Aljas szemétláda voltam, amiért azt akartam, hogy velük is így legyen? Szörnyű ember voltam, amiért abban reménykedtem, hogy a jegyességük tönkremegy? Különben is, miért zavart annyira? Én nem voltam ott. Elmentem. Elmentem, és ezért csak magamat hibáztathattam. -El akarsz jönni az eljegyzési partira? Ma este lesz. Ennyi erővel azt is kérdezhette volna, hogy nem akarok-e rózsaszín balett-trikót felvenni egy focimeccsre. -Hé, Oliver, most mi van? Ha már itt vagy, akár el is szórakoztathatnál, hogy ne unatkozzak - tette hozzá, és nevetett az arcomon megjelenő kifejezés láttán. Beleegyeztem, mert mindennek ellenére látnom kellett Estelle-t. Hát persze hogy beleegyeztem. Elmegyek és megkérem, hogy ne menjen hozzá ahhoz a hülye festőhöz. Talán csak azért akartam látni, mert meg akartam bizonyosodni arról, tényleg boldog-e. Ki akartam deríteni, kihunyt-e a köztünk lévő szikra. Lehet, hogy ami köztünk volt, már eltűnt, most, hogy Estelle életében volt valami igazi. Talán túl sokáig vártam. Persze hogy túl sokáig vártam. Minden másodperc, amit a készülődéssel töltöttem, hogy átmenjek Vichez, egy újabb másodperccel közelebb vitt a végzetemhez. Ötször öltöztem át. Ötször. Úgy éreztem magam, mintha Sophie lennék. Amúgy őt is felhívtam. Soha nem meséltem neki Elle-ről, mert tudtam, hogy nem helyeselné ezt a kapcsolatot, de most muszáj volt beszélnem valakivel, bárkivel. Ki kellett teregetnem, ami a szívemet nyomja, hátha az univerzum meghallgat, és talán, ha elmondom Sophie-nak, a kívánságom valóra válik, és Elle engem választ. Talán, ha beszélek neki róla, füstbe megy az eljegyzés... az esküvő - nem tudom. -Ha nem azért hívsz, hogy közöld, átjössz megetetni Sandert, nem szívesen hallom most a hangodat - mondta a nővérem, és nagyon kimerültnek hangzott. -Soph, elcsesztem. Egy pillanatig hallgatott. -Te... oké, fogalmam sincs, mit csesztél el, úgyhogy kérlek, világosíts fel, ó, te tökéletes gyerek, te drága testvér, mit tettél? -Emlékszel Estelle-re, ugye? -Aha.

-Hát, mondhatni, összejöttünk a múltban. Néhányszor... oké, sokszor - ismertem be halkan. -Ó, Istenem, nehogy azt mondd, hogy teherbe ejtetted! -Nem! Istenem. Nem - tiltakoztam, és egy kicsit legyőzöttnek hallottam a hangomat. Ez lenne a legrosszabb, amit közölhettem volna vele? Hogy teherbe ejtettem? Normális körülmények között talán tényleg ez lett volna a legzűrösebb dolog, de akkor nem voltam ebben olyan biztos. -Oké, és? Victor rajtakapott benneteket, és behúzott egyet? találgatott megint. -Nem! - mondtam morogva. - Eljegyezték! Még hosszabb csend. Csak Sanders háttérben gügyögő hangjából tudtam, hogy a nővérem még vonalban van. -És ez felzaklat, mert többet nem fekhettek le egymással? - kérdezte. -Azért vagyok zaklatott, mert azt hiszem, szerelmes vagyok belé válaszoltam halkan, pedig ezt még magamnak sem igazán mertem beismerni. - Mármint, nem tudom biztosan, de azt hiszem - tettem hozzá. Sophie nevetni kezdett. -Hát, ez... - felsóhajtott. - Ez aztán nem semmi... -Sophie! -Paszuly, felhívsz az etetés kellős közepén, és közlöd, lehet, de nem biztos, hogy szerelmes vagy a legjobb barátod kishúgába, akit eljegyzett valaki más, akihez hozzámegy feleségül. Vagyis... Nem tudom, mit mondjak. Mikor kezdődött? Mikor jöttél rá? -Néhány évvel ezelőtt kezdődött, de nem volt köztünk soha semmi igazi, érted? -Csak annyira volt igazi, hogy totál kiakadtál, amikor meghallottad, hogy eljegyezték? Becsuktam a szemem. -Hogy lehetséges, hogy nem tudod biztosan, szerelmes vagy-e? Tartottátok a kapcsolatot, nem? -Nem. Nem. Nem beszéltünk egymással... már egy jó ideje. Amióta utoljára hazajöttem... és akkor is csak futtában találkoztunk, ami nagyon kínos volt, mert én épp egy nővel hagytam el az éttermet, ő meg akkor jött, hogy találkozzon egy pasival. -És most? -És most... eljegyezte valami fasz.

Sophie megint felnevetett. -Aha, egy fasz. Mert te meg egy daliás herceg vagy. -Nem tudom, mit tegyek. Ma este elmegyek az eljegyzési partijára, és fogalmam sincs, mit csináljak. -Elmész az eljegyzési partijára? - kérdezte. - Megőrültél? Mégis mit gondolsz, mit fog mondani? -Nem tudom. Abban reménykedem, hogy leveszi a gyűrűjét, és a fickó képébe vágja. -Ollie... Felnyögtem. A nővérem csak akkor hívott így, amikor hízelegni akart, vagy olyat készült mondani, amit nem akartam hallani. -Talán az lenne a legjobb, ha elengednéd. Lehet, hogy nem ő volt igazi. Ő volt! Ő az! - mondtam, miközben fel-alá járkáltam a szobámban. -Ha így érzel, miért nem próbáltál hamarabb tenni valamit? faggatott felsóhajtva. -Emlékszel, milyen volt, amikor apa elment? -Apa nem ment el. Elváltak. Van különbség. -Tökmindegy. Emlékszel, mikor történt? Hogy mit mondott? Hogy úgy érezte, nem volt elég, és nem tudott semmit nyújtani anyának? -Ó, Istenem! Te tényleg figyeltél arra a sok szarra, amivel apa tömött minket részegen? -Persze hogy figyeltem! Csak egy gyerek voltam! Ő meg az apám! És az összes barátom annyira... nem tudom. Volt egy elképzelésem arról, mi akarok lenni, mire felnövök. Sikeres akartam lenni, hogy a feleségemnek ne kelljen dolgoznia, csak akkor, ha akar. -Szóval ötvenes évekbeli életet terveztél magadnak meg a jövendőbeli feleségednek anélkül, hogy számításba vetted volna, az élet megy tovább, veled vagy nélküled? - kérdezte hosszú szünet után. Élesen felsóhajtottam. -Basszus! A francba! Basszus! Basszus! - szitkozódtam, és belerúgtam a gardrób melletti falba. -Hát, ez az én végszavam - mondta, amikor Sander sírni kezdett. Sok szerencsét ma este! És Paszuly? -Igen? -Néha elengedjük az igazit, de ez megtanít bennünket arra, hogy jobban értékeljük a következő szerelmünket.

Odamormogtam neki egy „igen, kösz”-t, és megígértem, hogy másnap meglátogatom. Nem bírtam megbirkózni a gondolattal, hogy elengedjem Elle-t. Annyira rossz volt, hogy magamnak akartam? Végül maradtam abban, amit éppen viseltem, és elindultam otthonról. Nem szálltam kocsiba, inkább gyalog mentem Vicékhez. Végig kellett gondolnom,’ mit fogok csinálni, amikor odaérek. De ez sem segített. Sőt ha lehet, a fülembe susogó szél csak még jobban összekuszálta a gondolataimat. Általában a hátsó ajtón mentem be hozzájuk, de aznap nem Victor barátjaként érkeztem, hanem Estelle... akármijeként... úgyhogy a bejárati ajtót használtam. Thomas, Victor apja döbbenten nézett rám, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátott. -Szerintem még soha nem használtad a bejáratot - jegyezte meg homlokráncolva. -Gondoltam, most így illene, mivel már egy ideje nem jártam itt. -Még mindig a fiunk vagy, nem számít, mennyi idős vagy, hány életet mentesz meg, doktor úr. ’ Ugyanolyan volt a nevetése, mint Victornak, remegett közben a válla, és csillogtak tökéletes, fehér fogai. -Szóval, nagy nap a mai - mondtam. -Nagy nap... - értett egyet, és körbenézett. -Csak egy maroknyi ember volt a helyiségben, de gondoltam, hogy ez csak a kezdet. -Vic a játékszobában van Mia testvérével, Estelle pedig a konyhában. A vőlegénye is itt van... valahol. Nem állt szándékomban találkozni vele, de mihelyst a szavak elhagyták Tom száját, a fotóról ismert vőlegény felbukkant előttünk. Gyorsan végigmértem. Határozottan idősebb volt nálam, soványabb, egy kicsit alacsonyabb, de a mosolya figyelmet követelt magának. Ismertem ezt a mosolyt, mert ugyanezt láttam a saját arcomon is, amikor a tükörbe néztem. Szóval, Elle-nek nyilvánvalóan megvolt az esete. Ha nem ez a férfi húzna gyűrűt az ujjára, most elmosolyodnék. -Wyatt! Ő itt Oliver, Victor egyik legrégibb barátja - szólította meg Thomas, majd megfordult, és rám mutatott. Wyatt nagyon komoly, barna szemmel nézett rám. Először összeráncolta a homlokát, mintha akkor állt volna össze valami a fejében, aztán elmosolyodott. -Persze. Oliver! Már sokat hallottam rólad. Jó végre egy arcot is

kapcsolni a névhez - mondta, és kinyújtotta a kezét, amit elfogadtam, majd a kelleténél egy kicsit erősebben megszorítottam. -Érdekes. Én ma hallottam rólad először, de gondolom, el kell mondanom, milyen szerencsés fattyú vagy - feleltem, mire felvonta az egyik szemöldökét. Valószínűleg nem kellett volna ilyen gúnyosan megszólalnom, főleg, hogy Elle apja közvetlenül mellettünk állt, de nem működött az agyam meg a szám közt működő szűrő. -Tudod, mit szoktak mondani, aki korán kel... - vágta rá kacsintva, és faképnél hagyott bennünket. Legszívesebben leütöttem volna. -Mit lát ebben a pasiban? - motyogtam az orrom alatt, elég halkan ahhoz, hogy azt higgyem, Tom nem hallhat meg, de kedélyesen felnevetett mellettem. Egyik kezével a hátamra csapott, és a játékszoba felé vezetett. Örökkévalóságnak tűnő időn keresztül figyeltem, ahogy Robert meg Victor valami hülye videojátékkal játszanak, amiben szanaszét lőttek mindent, ami mellett elhaladtak. Még a szemetest is, aminek amúgy semmi értelme nem volt. -Megyek, és szerzek magamnak egy sört. Ti kértek valamit? kérdeztem, miközben felálltam. -Biztos nem akarsz játszani? - szólalt meg Victor, bár tudta, hogy nem játszanék, csak az NFL-es játékkal. Amikor nem feleltem, odakiáltott, hogy vigyek egy sört neki is. Elindultam a konyhába, és útközben mindenkit üdvözöltem, akit ismertem. Mia, aki telefonon veszekedett valakivel, szemforgatva mutogatott valamit, amit úgy értelmeztem: el bírod ezt hinni? Találkoztam az anyjával is, akit gyorsan megöleltem, és egy kicsit beszélgettem vele a Berkeley-ről. Az ablakon át Wyattet is kiszúrtam. Az udvaron beszélt valakivel telefonon, és közben cigizett. Megtorpantam. Elle egy dohányoshoz készül feleségül menni? Minden, amit tapasztaltam, pont az ellenkezője volt annak, amit elképzeltem volna neki. Sokszor láttam magam előtt, ahogy fest, ahogy a gyönyörű szobrait készíti, vagy ahogy azt a müzlis valamit eszi, amit annyira szeret, és lattét iszik hozzá. De soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fickóval jön össze. Lehet, hogy semmi baj nem volt vele. Talán csak kifogást kerestem, hogy

gyűlölhessem, de nem tetszett, hogy úgy köszöntött, mintha ismert volna. Mintha minden hülye hibáról tudna, amit Elle-lel elkövettem, ő meg helyrehozhatná az összes tévedésemet. Amikor befordultam a sarkon a konyhába, végre megpillantottam őt, és megtorpantam az ajtóban. Határozottan azok . közé a nők közé tartozott, akik a korral nemesednek, akárcsak a skót whisky. Elefántcsontszínű ruha volt rajta, ami a térdéig ért, és úgy ölelte körbe a testét, mintha a második bőre . lenne. Aranyszínű cipőjének sarkát tüskék díszítették. A haja természetes hullámokban omlott le a hátán, de az elején rövidebbre vágatta, és valahányszor előrehajolt, ki kellett fújnia a tincseit a szeméből. Megvártam, hogy felegyenesedjen, mielőtt berontottam. Mert mi mindig ezt tettük. Nem kopogtunk, és nem kértünk engedélyt. Csak berontottunk. -Szia! - köszöntem a hátának. Elakadt a lélegzete és megdermedt, beletelt egy pillanatba, mire megfordult és rám nézett. Örökkévalóságnak tűnő ideig csak bámult rám hatalmas szemekkel, nyilvánvalóan azt kérdezte magában, hogy mi a fenét keresek ott. -Szia! - mondta végül rekedt hangon, aztán megköszörülte a torkát. -Hallottam, hogy... Ki sem bírtam mondani a szavakat. A tekintetem az ujjára tévedt. A gyűrű gúnyolódva bámult vissza rám. Ordított. -Igen - bólintott. Megint összefonódott a tekintetünk. Nem tudtam, mit mondjak. Nem gratulálhattam neki valamihez, aminek nem örültem. -Boldog vagy? - kérdeztem, és közelebb húzódtam hozzá. Ő hátrált egy lépést, és amikor a pultnak ütközött, levegő után kapott. -Ne - mondta, és védekezőén felemelte a kezét. - Én... igen. Boldog vagyok. -Szóval ő az igazi? - érdeklődtem közönyös hangon, de a szívem összeszorult, és könyörgő tekintettel néztem rá. Elle elszakította rólam a pillantását. -Boldoggá tesz, ha erre akarsz kilyukadni. Még közelebb mentem hozzá. -Ennyi kell ahhoz, hogy valaki az igazi legyen? Visszakapta rám a szemét, és esküszöm, abban a pillanatban minden maradék kétségemet elvesztettem. Ott, azokban a szemekben, abban

a vad tengerben elveszve végre megértettem az érzéseimet. -Az kell, hogy felbukkanjon. Az kell, hogy ne lépjen le minden alkalommal, amikor talán valami jelentőségteljes történik. Az kell... Jézusom, Oliver, azt sem tudom, mit akarsz, mit mondjak neked! förmedt rám suttogva. -Mondd, hogy ő az igazi. Mondd, hogy ugyanazt érzed vele, mint akkor, amikor velem vagy - unszoltam, és közelebb léptem hozzá. Röviden felnevetett. -Nem is láttalak... mióta? Egy éve? Aztán derült égből villámcsapásként felbukkansz nálunk, úgy nézel rám, és arról beszélsz, mit érzek, amikor veled vagyok. Mihez kellene kezdenem ezzel, Oliver? Megfogtam a könyökét, és nem engedtem, hogy elmozduljon, így egymás levegőjét lélegeztük be. A sütemények és a bor illata beszivárgott az orromba, és önkéntelenül behunytam a szemem, majd elképzeltem, milyen íze lenne a nyelvemen. -Engedj el! - tiltakozott halkan. - Nem fogsz megcsókolni. Nem fogsz megcsókolni. Ma nem. -Lehet, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy megcsókoljalak mondtam lágyan, és az ajkam megérintette az arcát. - Lehet, hogy ez az utolsó esélyem, hogy a karomban tartsalak. -Oliver, kérlek! - szólt rám a visszafojtottság és a könyörgés közötti hangsúllyal. -Tőle is úgy felgyorsul a szívverésed, mint tőlem? - suttogtam a szája sarkánál. - Ő is eléri, hogy úgy érezd, nem bírsz lélegezni? -Szeretek levegőt venni, köszönöm szépen - válaszolta, de belesimult az érintésembe. -Milyen gyakran gondolsz rám, Elle? -Erre nem válaszolok - jelentette ki, és becsukta a szemét, miközben az ajkam végigsúrolta a száját. -Ne akadályozd meg, hogy megcsókoljalak! - mondtam figyelmeztetően. -Kellene. Nagyon zaklatott lesz, ha rajtakap bennünket. -Kezdjük ott, hogy egész este melletted kellene lennie. Elle nekem feszült, és egy lépésnyit hátrébb tolt. A cipőkopogás hangja egy kicsit megijesztett, és levettem róla a kezem, majd hátráltam egy lépést. -Kész vannak a sütemények, édesem? Már elfogyott, amit az

embereknek osztogathatok - csacsogta az anyja, ahogy felbukkant mellettünk. -Igen, itt vannak. Még sütök egy tepsi leveles tésztába tekert koktélvirslit, aztán kész vagyok felelte. Hannah, egyik kezében a tálcát fogva, megállt mellettem, és megérintette az államat. -Hát nem egyre jóképűbb minden alkalommal, amikor meglátogat bennünket? - kérdezte, és belecsípett az arcomba, miközben elsétált. Estelle mérgesen bámult az anyja hátára, én halványan elmosolyodtam. -Úgy tűnik, Wyatt sokat tud rólam - folytattam, amikor megint egyedül voltunk. Elle arca elsötétedett. -Eleget tud. -Eleget ahhoz, hogy tudja, aggódnia kellene, amiért kettesben vagyunk? -Eleget ahhoz, hogy tudja, veled csak a baj van. Halálos vagy. Káros az egészségemre. Felsóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. Nem a terveim szerint alakultak a dolgok. -Szóval végigcsinálod? Hozzámész? - szegeztem neki a kérdést, amikor végre felfogtam, hogy elvesztettem a csatát. -Jegyesek vagyunk, Oliver. Együtt élünk. Közösen nyitunk galériát. Ez már önmagában olyan, mintha gyereket vállalnánk - válaszolta, és a szavaitól összerezzentem. Egy közös gyerek. -Ez nagyon nehéz nekem - suttogtam, és megint elé léptem. -Ami köztünk volt... elmúlt - mondta, de a tekintetét a padlóra szegezte. -Tényleg ezt hiszed? - kérdeztem, és a két kezem közé fogtam az arcát, hogy a szemembe nézzen. -Abba kell hagynod - suttogta, és a tekintete el nem sírt könnyektől csillogott. Gyűlöltem, hogy miattam könnyezett. Azon gondolkodtam, vajon mennyit sírt már miattam az elmúlt években. És ekkor döbbentem rá igazán, hogy ezt rohadtul elcsesztem. Nem lehet csak úgy helyrehozni. Nem mondhattam: kérlek, engedd meg, hogy holnap átjöjjek, és kicseréljem a defektes kereket, amivel belehajtottam egy szögbe. Vagy: kérlek, engedd meg, hogy vegyek egy másik vásznat

ahelyett, aminek átszakítottam a közepét egy focilabdával. Ez a való élet. Ez történik akkor, amikor nem a pillanatban élsz. Az emberek felnőnek. Megváltoznak, továbblépnek, te meg ott találod magad egyedül, és azt kívánod, bár idejében észbe kaptál volna, hogy velük együtt tedd meg az utat. - Igazad van - mondtam, miközben hátraléptem, és leengedtem a kezem. - Igazad van. Sajnálom. Ha boldog vagy, akkor én is veled örülök, gyönyörű Elle-em. Lehajoltam, megpusziltam az arcát, és még egyszer, utoljára mélyen magamba szívtam az illatát, majd távoztam.

26.Fejezet JELEN ESTELLE

A telefonom még tegnap éjjel lemerült, néhány perccel azután, hogy hazaértem. Nagyon hálás voltam a csendért. A nappali kanapéján aludtam, mert ezt kérte az ingatlanügynök. Amikor reggel felébredtem, felmentem az emeletre, leültem a bútorozatlan hálószobám közepén, és azon gondolkodtam, mikor csináltam ilyet utoljára. Hmmm, amikor beköltöztem, és Wyatt ragaszkodott ahhoz, hogy vegyünk egy új ágyat. Még az egyik exbarátnőjével vette a házat, akivel jóval azelőtt járt, hogy találkoztunk. Addig nem is zavart a dolog, amíg rá nem jöttem, hogy abban az ágyban aludnék, amit együtt vásároltak. Wyatt kidobta, én pedig elmentem, és vettem egy újat. A szoba most unalmas és üres a középen álló ágy nélkül, amit az anyjának adtam. Képtelen voltam már benne aludni. Wyatt halála után még egy évig abban hajtottam álomra a fejemet, de most megváltam tőle. A továbblépés azt jelenti, hogy fel kell adnom a legkisebb vigaszt, és a kényelmet is, amit megosztottam vele. Most mégis itt vagyok, ahonnan elindultam. Nem olyan, mintha Wyatt vagy a közös életünk nélkül nem lenne saját személyiségem, de szerettem úgy hazajönni, hogy tudtam, mit találok itt. Attól, hogy hamarosan ez a hely már nem lesz az enyém, egy kicsit elveszettnek érzem magam. Mi lesz a következő lépésem? Persze, veszek egy új házat. Berendezem az ízlésemnek megfelelően. De vajon az otthonomnak érzem majd? Felállok, lemegyek a földszintre, és útközben minden szobába bepillantok, ami mellett elhaladok. Aztán amikor kinyitom a bejárati ajtót, hogy távozzak, mindent elejtek,

amit a kezemben tartok, mert Oliver ül a lépcsőn, háttal nekem. -Mit keresel itt? - kérdezem. Felsóhajt, de nem fordul felém. Beletúr a hajába. Megint egyre hosszabb. Meglep, hogy még nem fogta lófarokba. -Egy egész beszéddel készültem, de most, hogy végre kijöttél, képtelen vagyok gondolkodni - mondja. -Mióta vagy itt? Leülök mellé a lépcsőre, ő vállat von, és még mindig nem néz rám. -Nem számít. -Miről szólt a beszéded? Lehajtja a fejét a lábai közé, és a kezébe temeti az arcát. -Ez a baj, Elle. Minden, amit kitaláltam, totál seggfejnek fest le, amikor elismétlem magamban. Egész életemben mindenre felkészültem és mindent elterveztem, de amikor rólad van szó... Teljesen el vagyok veszve, amikor rólad van szó - magyarázza, és felém fordítja a fejét, hogy rám nézzen. -Nem vagyok én olyan zavarba ejtő. Egyszerű vagyok - jegyzem meg halkan. A térdem alá teszem a kezemet, hogy ellenálljak a késztetésnek, és nehogy megérintsem a haját... a borostáját... a telt ajkát. -Az egyszerűséged őrjítő. Veled kapcsolatban minden az őrületbe kerget. Ahogy rám mosolyogsz, ahogy rám nézel, ahogy a gyerekekkel beszélsz a kórházban, mintha felnőttek lennének, mintha számítanának... tudod, nem sokan viselkednek úgy. Néha még én sem. Amikor egy hosszú műszak végén bemegyek a szobájukba, csak a szülőket szólítom meg. Láttam, ahogy festeni tanítod őket, ahogy megmutatod nekik, hogyan alkossanak valamit a két kezükkel, ahogy segíted kitölteni az idejüket, és ahogy rájuk nézel... Elhallgat, felsóhajt, és rám néz azokkal az örökzöld szemeivel, amik úgy csillannak rám, mintha én lennék neki az egész világ. - Tudod, mire gondoltam akkor? Hogy gyerekeket akarok ettől a lánytól, mert minden kölyök megérdemli, hogy úgy nézzenek rá, ahogy te azokra a kicsikre. Mindenki megérdemli, hogy fontosnak érezze magát. A szívem összeszorul a vallomása hallatán. Szóra nyitom a számat, de képtelen vagyok bármit is kinyögni, ezért inkább közelebb csúszok hozzá, és a vállára hajtom a fejem. Megpuszilja a hajamat, és átölel.

-Szerinted őrült vagyok? - kérdezi egy kis szünet után. Nem is kicsit - válaszolok mosolyogva, és közben hátrébb húzódom, hogy ránézhessek. - Az összetettséged teljesen őrjítő. Veled kapcsolatban minden az őrületbe kerget. Felnevet, és megrázza a fejét. -A fejemben jobban hangzott. Odahajolok hozzá, és végighúzom az orrom borostás, hűvös arcán. -Szerintem elég jól hangzott. -Nem vagy mérges, hogy idejöttem? - tudakolja, és végigsimít az oldalamon. -Egyáltalán hogy találtál meg? -Egy idő után olyan érzésem volt, hogy nem fogsz visszajönni Vic házába, és akkor felhívtam Miát. Amikor mondta, hogy nem vagy nála, elkértem tőle ezt a címet. -Az a nő... -Egy heti kávéval tartozom neki. Nevetni kezdek. -Megengedheted ezt magadnak a rezidensi fizetésedből? Elmosolyodik. -Talán nem veszi észre, ha én főzöm meg. -Azt kétlem - mondom. Erre mindketten nevetni kezdünk, aztán megint egymásra pillantunk, és elakad a lélegzetem az Oliver szemében tükröződő érzelemtől. Gyengéden megsimogatja az arcomat -Egy randi, gyönyörű Elle - suttogja, amitől a gyomrom csomóba ugrik. Mély lélegzetet veszek, aztán egy sóhaj kíséretében elengedem a fenntartásaimat. Akarom ezt. Hiszek benne. -Egy randi - egyezem bele, és elmosolyodom, amikor megpillantom széles vigyorát. A vállam fölött hátranézek a házra, amit megosztottam a férfival, akit szerettem, és felsóhajtok. Beleegyeztem a randevúba, és nem érzem magam ettől olyan rosszul, mint amire számítottam. Talán végre kedvezően állnak majd a csillagok számunkra.

27.Fejezet

Úgy döntök, nem mesélek a bátyámnak az Oliverrel tervezett találkozóról. Az ok egyszerű: nem merem megtenni. Tudom, hogy megpróbálná megakadályozni. Nem akarom, hogy elmagyarázza, szerinte Oliver hatalmas nőcsábász, és nem érdemel meg engem. Ráadásul ez csak egy randi. Amúgy is megvan rá az esély, hogy sokkal rosszabbul sikerül, mint a múltkori. Az agyam hátsó része azt sikítja: még ne kötődj hozzá! De az az igazság, hogy Paszulyról van szó. Mindig kötődni fogok hozzá, nem számít, mi történik. Miához hajtok, és megállok a látogatóknak fenntartott parkolóban, aztán felmegyek az emeletre, és várok. -Úgy hallottam, randid lesz Oliverrel, és a kinézetedből ítélve ez most már biztos. Úgy izzadsz, mint egy kurva a templomban állapítja meg Rob, mihelyst meglát. Beleöklözök a karjába. -Ez nem igaz! Ó, Istenem, ugye, nem? A fürdőszoba felé indulok, és megnézem magam a tükörben. Látom, hogy kissé túlzott, de basszus, tényleg ideges vagyok. -Miért vagyok ennyire ideges miatta? És hol van Meep? -Zuhanyozik, és azért vagy ideges, mert ez az első randitok. Mármint igazi. A korábbi találkáitok nem számítanak - vonja fel egyik szőke szemöldökét, és nevetni kezd, amikor mérgesen ránézek. -Kell egy ital! - jelentem be, és a konyha felé indulok. -Nem, nem kell. Csak ülj le, lazíts, és maradj nyugton egy kicsit! Szívrohamom lesz miattad. -Ne kellemetlenkedj már! - motyogom, miközben lehuppanok a kanapéra. -Oké, de a randidon ne így ülj! Nincs annál undorítóbb, mint amikor valaki ilyen bénán ül egy ruhában

A szemem elkerekedik, és keresztbe téve a lábam kihúzom. -Légy átkozott! Lehet, hogy inkább farmert kellett volna felvennem. Robert hátrahajtott fejjel nevetni kezd. Annyira hasonlít Miára, amikor ezt csinálja. -Csak hülyültem! Jézus, te tényleg ideges vagy. -Ki ideges? - kérdezi Mia, miközben odasétál hozzánk. -Miss Ugribugri úgy viselkedik, mintha szalagavatóra készülő szűzlány lenne - közli Rob, amivel kiérdemel egy nevetést tőlem, és egy átható pillantást Miától. -Szépén foglaltad össze az érzéseimet - szólalok meg -Jól néz ki - mondja Mia hozzám lépve. - Ez csak Paszuly. Pontosan. Ez csak Paszuly... szóval, jól nézek ki? Mia megint végigfuttatja rajtam a tekintetét, és bólint. -Gyönyörű vagy, mint mindig, amikor kisminkeled magad megfésülöd a hajad, és felöltözöl. -Vagyis nem mindennap vagyok gyönyörű? -Hát, a szépségét különleges alkalmakra kell tartogatnod, -Ribanc - mondom, és nevetek, de az ajtón felhangzó kopogás elfojtja a mosolyomat. -Ó, és megjött - kezdi énekelni Rob, mintha a Man Eatert dalolná, én pedig be akarok kúszni a kanapé alá, és meg akarok halni. Mia szélesre tárja az ajtót, és hangosan füttyent. -Úgy látszik, valaki azt akarja, hogy lefektessék ma este - jelenti be. És ezúttal tényleg köddé akarok válni, vagy meg akarok halni. Érzem, hogy lángol az arcom, miközben az ajtóhoz megyek, és rászólok Miára meg Robertre, hogy duguljanak el. Oliveren sötét farmer, fekete cipő, szürke ing meg egy kalap van. Egyszerű és dögös, ráadásul passzol a szürke ruhámhoz, úgyhogy muszáj nevetnem. -Mintha az Isten is egymásnak teremtette volna őket - jelenti be hangosan Rob. - Összeöltöztek. Ez kurva aranyos! Mia! Hozd a fényképezőgéped! -Gyűlöllek - mondom ránézve. - Téged is utállak - folytatom Mia felé fordulva, akinek vörös az arca a röhögéstől. - Téged nem gyűlöllek... még - jelentem ki Oliver felé fordulva, aki lassú, pimasz mosolyt villant rám, amitől egy kicsit elolvadok. -Kérlek, hozd haza éjfélre, és ügyelj, hogy távol tartsa magát a vodkától - kezdi sorolni Mia, aztán elhallgat, hogy piruló arcomra

nézzen, és kibuggyan belőle a nevetés. - Ó... Sajnálom, Elle, de ez annyira aranyos. Nem voltál ilyen ideges azóta, mióta Hunter Graysonnak adtad a szüzességedet. Abbahagyja a nevetést, és komoly arccal Oliver felé fordul. A viccet félretéve, ha megint megbántod, kurvára kinyírlak, és nem egy szép, csendes gyilkosságról beszélek. Előbb levágom a farkadat, és szanaszét loccsantom a belső szerveidet. Kérlek, ezt tartsd észben! -Oké, ideje indulni - mondom, és a karjánál fogva elhúzom Olivert az ajtótól. - Néhányan hivatalosan is elveszítették a józan eszüket. Oliver kétrét görnyed a nevetéstől, miközben lemegyünk a lépcsőn, és néhányszor meg kell állnia, hogy újra levegőt kapjon. Rá sem tudok nézni, annyira zavarban vagyok. Pedig egyáltalán nem kellene kínosan éreznem magam. MINDANNYIAN együtt nőttünk fel. Ez totál nevetséges. Amikor odaérünk a kocsijához, megtörli nevetéstől könnyes szemét, majd kinyitja nekem az ajtót. Rá sem nézek, amikor beszáll. Csak magam elé meredek. De aztán elcsöndesedik, és az ölemben nyugvó kezemért nyúl. Gyengéden megszorítja, hogy magára vonja a figyelmemet. . -Hé! - szól halkan, mosolygó tekintettel. -Örülök, hogy élvezted a műsort. Egész héten itt leszünk, ha repetát szeretnél - motyogom, megnevettetve. A szájához emeli a kezemet, és az ajkával végigsimít a bőrömön. Megborzongok, amikor megszúr a borostája. -Jót akarnak - mondja, és megpuszilja a kezemet. - Gyönyörű vagy. Annyira örülök, hogy végre belementem ebbe " a találkozóba. Ez megnevettet.. -Tényleg? Könyörtelenül üldöztelek? -El sem hinnéd - feleli, és felvonja az egyik szemöldökét. - Fárasztó volt folyton hárítani a próbálkozásaidat. Végre felsóhajtok, és kényelmesen elhelyezkedem az ülésemen. Olivernek mindig sikerül elérnie, hogy az egyik pillanatban nyugodt legyek... - az ujjai végigsiklanak a térdemen, és összerezzenek - ... a következőben pedig teljesen izgatott. -Szóval hová viszel? - érdeklődöm, és oldalra fordítom a fejem, hogy ránézzek. Elmosolyodik, de közben nem veszi le a tekintetét az útról. Ha elmondanám, azzal elrontanám a meglepetést. -Nem vacsorázni meg moziba megyünk, ugye?-kérdezem,

és visszafojtom a nevetésem, amikor csúnya pillantást vet rám. -Szerinted ennyire unalmas vagyok? Vállat vonok. -Nem tudom. Általában hová viszed a nőket, akikkel randizol? A tekintete az enyémre villan. -Enni. -És... ennyi? - faggatom, mert nem vagyok igazán lenyűgözve. -Hát, nem ennyi, de szerintem te sem akarsz erről többet beszélni, mint amennyit én Hunter Graysonról. Mosolyogva elfordítom róla a tekintetem. -Ez jogos. -Kivéve, persze, ha te beszélni szeretnél Hunter Graysonról - teszi hozzá, miközben leparkol a kikötő előtt. -Inkább nem - válaszolom, és érzem, hogy elpirulok. Hunter még mindig jó barátom, és mindketten rendkívül eredményesen eltemettük a közös éjszakánk emlékeit. Oliver oldalra fordul, hogy rám nézzen, és a kezével végigsimít az arcomon meg a nyakamon, közben a tekintete egész végig az enyémre tapad. -Nagyon örülök, hogy végre eljutottunk idáig. Lágyan elmosolyodom, és hirtelen szégyenlősnek érzem magam a pillantása súlya alatt. -Én is. Leengedi a kezét, kiszáll a kocsiból, és amíg megfogom a táskámat, megkerüli a kocsit, és kinyitja nekem az ajtót. Megteszünk néhány lépést, mielőtt a keze megérinti az enyémet, és összefonja az ujjainkat. Annyira apró gesztus, de lángra lobbantja a véremet. -Hajókázni megyünk? - kérdezem, amikor ellépkedünk az étterem mellett, és a hajók felé indulunk. -Nem egészen - mondja. - Talán majd legközelebb. - Oldalra fordítja a fejét, hogy rám nézzen, és érzem, ahogy mosolyának melege körém tekeredik. A kikötő végéhez sétálunk, ahol már előkészítettek nekünk egy asztalt. A padló körülötte tele van rakva gyertyával, és teljesen elhagyatott a pincér kivételével, aki az asztal mellett áll egy pezsgősüveggel a kezében, és mosolyogva figyel bennünket. -Mario, jó újra látni - mondja Oliver, majd elengedi a kezemet, és kinyújtja a pincér felé.

-Enyém az öröm, doktor Hart - válaszol mosolyogva enyhe spanyol akcentussal, és bólint, miközben elfogadja a felé nyújtott kezet, és megrázza. -Ő itt Estelle - mutat be Oliver. - Elle, ő pedig itt Mario. -Örvendek a találkozásnak - nyújtom felé a kezem. Miután leülünk az asztalhoz, Mario tölt nekünk egy kis pezsgőt, átadja az étlapot, és közli, hogy hamarosan visszajön. A tekintetem újra végigfut mindenen - a gyertyákon, az asztalon, a hajókon, meg a napon, ami épp lenyugszik az óceán fölött a horizonton -, és végül felpillantok Oliver jóképű arcára. -Ugye, tudod, hogy elvihettél volna egy gyorsétterembe is, én annak is ugyanannyira örültem volna? A tekintete az enyémre villan, és lassú, féloldalas mosolyt villant rám. -Még fiatal az este. Elmosolyodom, és a pezsgőspoharamért nyúlok. -Különben is, hogyan hoztad ezt össze? - kérdezem, amikor meglátom, hogy Mario felénk tart egy tálcával a kezében. Leteszi közénk, meghajol, és elsétál. -Hol találtad ezt a fickót? - érdeklődöm, amikor hallótávolságon kívülre ér. Oliver annyira nevetni kezd, hogy még a vállai is remegnek. Imádom, hogy a gödröcskéi - bár beborítja őket a borostája előbukkannak az arcán. -Huszonegy kérdésest játszunk? - tudakolja egy kis szünet után, és a tekintete jókedvtől csillog kalapjának pereme alatt. Akár azt is játszhatunk - feleselek mosolyogva. -Akkor találkoztam vele, amikor behozta a gyerekét a sürgősségire. Már épp indultam haza, de ő meg a felesége magukon kívül voltak az aggodalomtól, mert a fiuk, Dávid elájult és beütötte a fejét. Úgyhogy segítettem nekik. -És kapcsolatban maradtatok? - kérdezem összeráncolt homlokkal. -Hát, házhoz kellett mennem. -Szoktál házhoz menni? Felsóhajt, és a szemembe néz. -Általában nem. Felvonom az egyik szemöldökömet, és intek neki, hogy ezt fejtse ki bővebben.

Végül megint felsóhajt, beletúr a hajába, és megszólal: -Nem volt egészségbiztosításuk, ezért, mondhatni, törvénytelenül segítettem rajtuk. Összeszorul a szívem, és elmosolyodom, majd kinyújtom a kezem, és az övére fektetem az asztal tetején. Oliver felfordítja a kezét, és megfogja az enyémet. Nem szólalunk meg. Nem mondom el neki, milyen csodálatos férfi, amiért ezt tette, ő pedig nem ragozza tovább. Tapasztalatból tudom, hogy olyan srác, aki a busz elé vetné magát, hogy megmentsen téged, aztán letagadná, hogy megmentette az életedet. Elbagatellizálná azzal, hogy mindenki ezt tette volna. Nem veszi tudomásul, hogy az emberek nem ilyen rendesek. Mások nem teszik félre a saját érdekeiket a nagyobb jó érdekében. Oliver vágyakozva, vérforraló szenvedéllyel néz a szemembe, miközben köröket rajzol a kézfejemre. Egy pillanatra teljesen elfelejtem, miről beszéltünk, mit csinálunk, hol vagyunk, vagy milyen nap van. -Eszünk? - kérdezi, és könnyed mosolyt villant rám, amitől kihagy a szívverésem. Bólintok, és elhúzom a kezemet, majd összefonom az ujjaimat az ölemben, miközben arra várok, hogy levegye a tetőt az osztrigát rejtő tálról, ami kettőnk között fekszik az asztalon. -Túl vagy már az utolsó napodon a kórházban? - faggatom, és bekapok egy falatot. -Hát, a rezidens időszakomnak vége, szóval igen, de egy-két műszakot be fogok még vállalni, amíg eldöntőm, hogyan tovább. -Kedden be kell mennem, hogy megtartsak egy órát. Mae azt akarja, hogy megtanítsam, hogyan kell szobrot készíteni törött üvegből. Oliver felemeli a pillantását a tányérról, és rám néz, de nem mond semmit, úgyhogy folytatom: -Bárcsak engednék a fejesek, hogy a gyerekek benézzenek a stúdióba. Jen rákérdez Mr. Fredericknél, hátha megengedi, hogy összehozzak egy tanulmányi kirándulást oda, hogy , kiszabaduljanak egy kicsit a kórházból. Mármint, ha lehetséges. Biztos nehéz lenne összeegyeztetni az orvosokkal, nővérekkel, meg körülményes lenne a szükséges berendezést odaszállítani... Bárcsak már a házeladáson is túl lennék! - fejezem be egy teljesen más témával. -Mit fogsz csinálni, ha megveszik? -Eredetileg azt terveztem, hogy az összes pénzt odaadom Wyatt szüleinek. Létrehozok egy számlát, és letudom az egészet. De

aztán arra gondoltam, mármint... én is ott laktam, az én házam is. Lehet, hogy a pénz egy részét meg kellene tartanom, a többit meg odaadni nekik. Nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva. A szülei nem akarják a pénzt, és nincs is rá szükségük, szóval egyfolytában csak járatom az agyamat, és minden lehetőséget újra meg újra átgondolok. Keresem, mi lenne a legjobb megoldás. Oliver bólint, és belekortyol a pezsgőjébe. -Hiányzik a régi életed? A tekintetem az övét kutatja. Sejtem, mire kíváncsi. És - nem tudom, akarok-e válaszolni. Végül nagy levegőt veszek, és egy pillanatra elfordítom a fejem. Mielőtt válaszolnék, Oliver újból megszólal: -Próbáljunk ki valamit - javasolja, és megint a kezemért nyúl. - A randink fennmaradó részében felteszünk és megválaszolunk minden kérdést, ami csak az eszünkbe jut. Nem számít, milyen béna vagy nehéz is. Mindent tudni akarok. Semmi ne maradjon kimondatlanul, oké? -Ez elég sok egy randira - lehelem. Megszorítja a kezemet. -Néha csak ennyi jut nekünk. A válaszától sírni támad kedvem, és gondolom, ezt ő is észreveszi, mert az ajkához emeli a kezemet, és megpuszilja. -Sok olyan randit szeretnék, mint ez, Elle. Nagyon sokat. De régen tettünk dolgokat, nem kommunikáltunk egymással, és hát... Nem akarom, hogy ez újra előforduljon. Megint nagy levegőt veszek. -Nem hiányzik. Mármint, csak az hiányzik, hogy milyen kényelmes volt odamenni, tudva, hogy otthon vagyok. Néha Wyatt is hiányzik mondom, és elakad a hangom, ahogy próbálom lenyelni feltörni készülő könnyeimet. - Hiányzik a művészet meg az élet iránti lelkesedése, meg a történetek, amiket az utazásairól mesélt. Ez fura? - suttogom, miközben felpillantok rá, és megtörlöm az arcomat a szemem alatt. Oliver úgy néz ki, mintha felpofozták volna, de ettől függetlenül megrázza a fejét. -Ez... ez rendben van. Hallani akarom. Nem akarom, hogy azt hidd, ki kell törölnöd miattam a múltadat, vagy elfelejtkezned róla, vagy a közös életetekről. Én csak... Soha nem éreztem úgy, mintha versengenem kéne valaki szeretetéért, de most olyan, mintha egy

szellem lenne az ellenfelem, és néha az emlékek sokkal szebbek a valóságnál. Egy pillanatig csendben bámulom, aztán felállok és megkerülöm az asztalt. Oliver hátradől, és szótlanul helyet csinál nekem az ölében. Leülök, és a nyaka köré fonom a karomat, a fejemet pedig a mellkasára hajtom. Automatikusan átölel, és olyan tökéletesen szorít magához, mintha a testem egy kirakós hiányzó darabja lenne, ami végre a helyére került. Annyi éven át álmodtam arról, hogy ezt teszem vele, és amikor végre sor kerül rá, a múltam árnyéka vetül ránk. Ilyen az élet - tudom -, de ettől még összetörik érte... értünk a szívem. -Segítene, ha elárulnám, hogy Wyatt egész idő alatt a te szellemeddel versengett? - suttogom a nyakánál, miközben mélyen magamba szívom megnyugtató, tiszta illatát. Oliver nevetése zümmög a testemben. -Nem igazán. Csak azt jelentené, hogy korábban erősebben kellett volna próbálkoznom. Talán ha azt teszem, soha nem kellett volna megtapasztalnod egy ilyen szörnyű veszteséget. Egy kicsit elhúzódom tőle, és az arcára nézek. -Hogy lehet, hogy még nem találtál magadnak barátnőt? Az a sok nő, akivel együtt dolgozol - akikkel együtt jártál iskolába -, mind okosak és gyönyörűek. Hogy lehet, hogy tökéletes Oliver nem talált magának senkit? Megint nevetni kezd, és csillog a tekintete, miközben felemeli a kezét, és kisimítja a hajamat az arcomból. Én ugyanezt teszem az övével, de a kezemet a tarkóján hagyom. Egy pillanatra behunyja a szemét, és nagyot nyel. -Nem vagyok tökéletes, Elle. Közel sem. -Nekem az vagy - suttogom. A tekintete elsötétül, amikor rám néz. -Talán ez a válasz a kérdésedre.

28.Fejezet

Egy a boldogtól a nem tudom abbahagyni a mosolygást, annyira izgatott vagyokig terjedő skálán, mennyire örülnél, ha elmondanám, hogy Mia összekészített neked egy táskát éjszakára? - kérdezi Oliver, és leteszi a műszerfalra a kalapját. Vacsora után csak ültünk az asztalnál, és leginkább Wyatt-ről meg a házról beszélgettünk, most pedig, hogy újra a kocsiban ülünk, elég nyugtalan vagyok. Nagyon-nagyon nem szeretném, hogy véget érjen a randi. Már elég régóta úton vagyunk, zenét hallgatunk meg filmekről beszélgetünk... szóval, amíg fel nem teszi nekem ezt a kérdést, fel sem fogom, hogy az egyetlen, ami nem került szóba, azok a jövőre vonatkozó terveim. -Hát... - mormolom, majd elhallgatok, és nevetni kezdek. Gondolom, mivel csak olyan lehetőségeket adtál, amin mosolyognom kell... nagyon boldog? Oliver elvigyorodik, és felém pillant. -Jó, mert a csomagtartóban van, és elrabollak éjszakára. Lehet, hogy egész hétvégére. -Ugye, tudod, hogy ezzel minden jövőbeni randink halálra van ítélve? Ezt soha nem fogod tudni túlszárnyalni. -Soha ne kételkedj valakiben, aki mindig arra törekszik, hogy túlszárnyalja önmagát - feleli mosolyogva, miközben félresöpri a szemébe lógó tincseit. Felnevetek, és közben ellenállok a késztetésnek, hogy odahajoljak hozzá és beletúrjak a hajába. -Olyan gyorsan nő a hajad - jegyzem meg inkább. -Igen, ez határozottan előny. Kár, hogy hamarosan le kell vágnom. És meg kell borotválkoznom. -Az állásinterjúk miatt? - tippelek.

-Igen, hagyom, hogy felvegyenek, mielőtt megint megnövesztem a hajam. Senki nem akar copfos férfit orvosként alkalmazni. -Még nem is elég hosszú ahhoz, hogy lófarokba fogd, de történetesen ismerek valakit, aki szerint pont ezek a férfi orvosok a legdögösebbek. -Hm, tényleg? - kérdezi, és mosolyt villant felém. -Persze. -E-vel kezdődik a neve? -Lehet. -Fél a sötétben? -Nem - morgom, és oldalra fordítom a fejem, amitől elneveti magát. -Előfordulhat, hogy utálja a vicceimet? Az ajkam felfelé kunkorodik, de tovább bámulok kifelé az ablakon. -El sem tudom képzelni, hogy valaki szeretné a vicceidet. -Ó, pedig vannak olyanok. -Oliver - mondom, és türelmes sóhajjal fordulok felé. - Sajnálom, hogy nekem kell elárulnom, de csak úgy tesznek, mintha szeretnék. Felmorran, és meghökkent tekintettel néz rám. -Csak színlelnek? Oké, értem. Csak azért mondod ezt, mert még nem hallottad a legújabb viccemet. Egyszerre nyögök fel és kezdek el nevetni. -Hadd halljam! Vár, amíg megállunk egy piros lámpánál, aztán olyan közel hajol hozzám, hogy az álla szinte a vállamon nyugszik. Egy pillanatra elfelejtem, hogyan kell levegőt venni. Aztán Oliver megszólal, olyan halkan beszél, hogy mindenem lángra gyúl, és muszáj visszatartanom a lélegzetemet. -Ha enzim volnék - kezdi, és az ajka csiklandozva megérinti a fülemet -, DNS-helikáz lennék - folytatja, miközben a szája végigsiklik a nyakamon. Önkéntelenül behunyom a szemem, és összeszorítom a térdemet. -Hogy szétválaszthassam a génjeidet. Amikor Oliver elhúzódik tőlem, kinyitom a szemem, és a szívem a gyomromba süllyed éhes tekintetének láttán. Amikor szeme a számra vándorol, nem bírom tovább. Rögtön abbahagyom a színlelést. Magamhoz húzom és megcsókolom, először vadul, őrjöngve, aztán lassan, hogy a csók ingerelje... hogy megízleljem... de a nyelvünk alig ér egymáshoz. Ő húzódik el hamarabb, és egy pillanatig

csodálkozva bámul rám, mielőtt a mögöttünk felhangzó dudálás visszaránt bennünket a valóságba, és Oliver áthajt a kereszteződésen. -Nem rossz, mi? - kérdezi egy pillanattal később. Én még mindig a lélegzetem próbálom visszanyerni. Megnyalom az ajkamat, és amikor megérzem az ízét, behunyom a szememet. -Ez nem vicc volt. Hanem visszafogott csábítás - lehelem. Képtelen vagyok visszafojtani a mosolyomat, amikor nevetni kezd. -Visszafogott csábítás - ismétli el, még mindig vigyorogva. -Újabb kérdés következik. Még mindig randizol, dugsz vagy csinálsz bármit azzal a Grace-szel... vagy valaki mással a kórházból... vagy máshonnan? Figyelem, ahogy összeráncolja a homlokát. Megáll egy kocsi mögött, és csúnyán néz rám. -Már mondtam, hogy nem, Elle. Szerinted ennyire ragaszkodtam volna ehhez a randihoz, ha valaki mással találkozgatnék? -Nem tudom - vonom meg a vállamat. - Nem igazán tudom, hogyan működsz ebből a szempontból. Felvonja az egyik szemöldökét. -De, pontosan tudod. -Szóval most senki mással nem jársz? - faggatom, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. -Burkoltan arra célzol, hogy járunk? - kérdezi. -Nem. Miért hinnéd... -Azt mondtad, senki mással, ami azt feltételezi, hogy járunk. -Hát, nem így értettem. Bekanyarodik egy nagyon szép hotel elé a vízpart mentén, és megáll a parkolófiú előtt. Ujjaival megérinti a kezem. -Én szeretném, ha azt jelentené. A szívem összeszorul a mellkasomban, miközben a fiú kinyitja nekem az ajtót. Mozgásra bírom a lábam, és kiszállok a kocsiból, de alig tudom megőrizni a lelki nyugalmamat. Oliver kezében két táskával lép hozzám, majd követem a hotel előterébe. Körbepillantok, mélyen magamba szívom a gyógyfürdőből áradó aromákat, és a tábláról leolvasom, hogy Sonoma Coastban vagyunk. Alig hiszem el, milyen rövidnek tűnt az ideút. Nem mintha már jártam volna itt, de sokszor elmentem mellette. Nagyjából ezen a környéken szoktunk Vickel elkezdeni veszekedni, mert olyan sokáig

tart az utazás. Oldalra lépek, amikor Oliver a pulthoz megy. Figyelem, ahogy a hölggyel beszél, ahogy megnevetteti valamivel, amit mond, aztán a tekintete összefonódik az enyémmel, miközben visszajön hozzám. Mindig is ilyen volt - körüllengte ez a lazaság. Minden csoportba be tud illeszkedni, mert mindenkit egyformán elfogad. Olyan magabiztosan mozog, hogy azt hinnéd, övé az egész világ. Az a fajta srác, aki képes részt venni sikeres üzletemberek és orvosok beszélgetésében egyaránt, és soha senki nem kérdőjelezné meg, hogy kicsoda. Soha nem gyanítanák, hogy ő az, aki egy rozoga kocsival érkezett, és két állása volt, hogy megvehesse magának. Olyan mosolya van, ami mindenkiről levarázsolja az alsóneműt, aki nem elég óvatos, ráadásul aranyból van a szíve. Ahogy közeledik felém, és rám villantja ezt a bizonyos mosolyát, érzem, hogy elolvadok. -Készen állsz? - szólal meg. Belekarolok, és bólintok, majd követem a lift felé. Eszembe jut, hogy meg sem kérdeztem, miért egy hotelbe hozott, és mik a tervei. Valami történik velem, amikor a közelében vagyok. Olyan, mintha a világ elhalványodna körülöttem. Széthullhat minden, de a karjaiban egész vagyok Amikor beérünk a szobába, Oliver leteszi a táskánkat az ajtó mellé, és várja, hogy felfedezzem a helyiséget. Nagyon nagy szoba, hatalmas ággyal, szófával az ablaknál, meg túlméretezett plüsskanapékkal, ráadásul még egy kandalló is van a fal mentén, hogy egy nappali érzetét keltse. Odasétálok az ablakhoz, és leülök a szófára, aztán megérintem a kezemmel a hideg üveget. Oliver egy szót sem szólt, amióta beléptünk a szobába, és amikor megfordulok, észreveszem, hogy az ágy egyik oldalán a falnak támaszkodik, a lábait keresztbe tette egymás előtt, és a kezét bedugta a farmerja zsebébe. A kalapja egy kicsit csálén áll a fején, és a haja kikandikál alóla. Attól, amennyit a zöld szeméből látok, a gyomrom fékezhetetlenül összeszorul. -Miért állsz olyan messze? - kérdezem idegesen nevetve. -Meglehetősen aggaszt, mi fog történni, ha egy lépéssel közelebb megyek hozzád - feleli. Elakad a lélegzetem. -Talán azt akarom, hogy közelebb gyere. Megrázza a fejét, és visszafojtja a mosolyát.

-Már hamarabb mondanom kellett volna, de nem azért hoztalak ide, hogy messzebbre menjek a... nos, az alvásnál. Szóra nyitom a számat, de leállítom magam, és várom, hogy folytassa. -Ez még mindig a randink része. Holnap elmegyünk a szőlőskertbe. Legutóbb nem volt lehetőségünk rá. Felállok, odasétálok hozzá, és olyan közel állok meg, hogy majdnem összeér az orrunk, majd hátradöntöm a fejemet, hogy az arcára nézzek. Felemelem a kezem, leveszem a kalapot a fejéről, és a padlóra dobom a kandalló mellé. -Mi van, ha én többet akarok az alvásnál? Elsötétedik a tekintete. Arcát lassú mosoly önti el, miközben kinyúl értem, és gyengéden megsimogatja az arcomat. -Ezúttal jól akarom csinálni, Elle. Nem akarlak siettetni. Nem akarom, hogy holnap felébredj, és megbánd, amit ma teszünk. -Nem fogom - suttogom, és belesimulok az érintésébe. -Amikor utoljára együtt aludtunk, másnap azon kaptalak, hogy egy póló fölött sírsz - mondja, és a hangja gyengéd, egy kicsit fájdalmas. -Az más volt. -Miért? - kérdezi, miközben ellöki magát a faltól, és megfogja a tarkómat. - Mondd el, miért volt más, mert ha valami történik ma este, az jóval több lesz az érintésnél. Ezt, ugye, tudod? Úgy értem, hogy több lesz a testiségnél. Akkor is, ha csak csókolózunk és simogatjuk egymást. Nem akarom, hogy holnap felébredj, és úgy érezd, mintha megcsaltad vagy elárultad volna az emlékét. Behunyom a szemem, mert nem szeretném látni megértő tekintetét, és a szerelmet, amit felém sugároz. Tudom, hogy igaza van, és azzal is tisztában vagyok, nem érdemli meg, hogy megbánást lásson rajtam. Soha semmit nem bántam meg, ami Oliverrel közöttünk történt. Akkor sem, amikor fájt... amikor elhagyott. Akkor sem, amikor visszajött, és megint felszakította a sebeimet. Soha nem bántam meg a közös múltunkat, mert mindig szerettem őt. Lehet, hogy nem Wyatt volt a legmegértőbb férfi, és lehet, hogy nem a legtökéletesebb módszerekkel próbálta elérni, hogy továbblépjek - de azt sikerült megértetnie velem, hogy a szerelem pontosan az, ami, és pontosan olyan, amilyen. Ezt a kis üzenetet adom tovább az összetört szívemmel. Wyatt nyitotta fel a szememet, hogy meglássam mindezt, de Oliver miatt születtek meg a szívek és az üzenetek. Őt szerettem

először. Ő törte össze először a szívemet, és most megint az életem része. De ezúttal meddig? - töprengek. Számít egyáltalán? Vérzik a szívem. Amikor megint kinyitom a szemem, látom, hogy Oliver úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban kereket oldhatnék. A nyaka köré fonom a karomat, és lábujjhegyre állva megpuszilom borostás állát, erős állkapcsát, aztán áttérek a fülkagylójára. -Ami közöttünk van, nem fonódik össze az életem azon részével. Mi a saját galaxisunkban élünk - suttogom, miközben a fülcimpáját csókolgatom. Amikor felgyorsul a légzése, elmosolyodom. -Ahol a vihar mindig elvonul, a fények eltompulnak, és rajtunk kívül minden megszűnik létezni - folytatom. Megszorítja a derekamat, és gyengéden eltol magától. -Elterveztem, hogy ma este egy ujjal sem nyúlok hozzád, és a kanapén alszom, ha muszáj, erre te ilyeneket mondasz, és porrá zúzod az agyam minden részét, ahogy csak te vagy képes rá. Lehajtja a fejét, és megcsókolja a nyakamat egyszer, kétszer, háromszor... puha, nedves csókokkal... aztán elhúzódik, és megint rám szegezi a tekintetét. -Elveszek benned, Elle. Ahogy rám nézel, ahogy megérintesz... Nem fejezi be a mondatot, helyette ajkunk egy hosszú, lassú csókban forr össze. Miközben egymás szívverését érezzük, és a nyelvünk lassú, érzéki mambót jár, minden más elhalványul. Oliver végighúzza a kezét a testemen, amíg az ujjai elérik a ruhám alját. Anélkül húzza le rólam, hogy megtörné a csókunkat, én kigombolom az ingét, és segítek neki lerázni magáról. Bár nem volt olyan rég, amióta utoljára összegabalyodtunk, én mégis úgy érzem, mintha évezredek óta nem láttam volna a testét. A tekintetem az arcáról a mellkasára vándorol. Az ujjammal végigkövetek minden izmot, minden körvonalat, ami az előttem álló gyönyörű férfin található. Végül elérek a farmerjáig, elkezdem kioldani az övét, és a szemébe nézek, figyelem, ahogy engem bámul. Gyönyör ködösíti el az arcát, miközben becsúsztatom a kezemet az alsónadrágjába, és kipróbálom, milyen köré fonni az ujjaimat. A fogai között élesen levegő után kap, amikor megszorítom. -Elle - szólal meg, hangja csupán rekedt suttogás, miközben letérdelek elé.

Lerúgja a lábáról a cipőjét, én meg segítek neki kilépni a farmeréből, az alsónadrágjából és a zoknijából... az arcom közben egy vonalban van a férfiasságával. Előredőlök, és puha, nedves csókokat hintek a hasára, majd elmosolyodom, amikor összerándulnak az izmai. Lassan haladok lefelé, végignyalom a „V” mindkét oldalát a csípőjénél, amíg elérek ahhoz, ami igazán csalogat. A nyelvem a farkára csúszik, mire Oliver felnyög, és beletúr a hajamba. Majd megismétlem a mozdulatot, és közben a tenyerembe fogom a golyóit. Újra felnyög, amikor a számba veszem, és olyan mélyen elnyelem, amilyen mélyen csak bírom. -Elle - mondja megint halkan, torokhangon. Felnézek, tekintetem összefonódik elfelhősödött pillantásával, és izgatott borzongás szalad végig a testemen, amikor hátrasimítja a hajamat az arcomból, miközben lenéz rám. Megragadja a vállamat, és hátratol, amíg egy cuppanó hang kíséretében teljesen kicsúszik a számból, aztán felhúz, hogy összesimuljon a mellkasunk, az orra a homlokomon pihen. -Amit velem teszel, Elle - suttogja a bőrömre, miközben a mellkasába temetem az arcomat -, megmagyarázhatatlan. Megpuszilja a homlokomat, és elkezd hátrafelé tolni, amíg kénytelen vagyok leülni az ágyra. Ráérősen kikapcsolja a melltartómat, aztán letolja a pántjait a vállamon. Ugyanezt teszi a bugyimmal is, lecsúsztatja a combomon, majd a padlóra hajítja a többi ruhánk közé. Aztán hátrál egy lépést, és rám pillant. Igazán rám néz. A tekintete égő ösvényt hagy a bőrömön mindenfelé, amerre jár, aztán felsóhajt. - Életemben talán másodjára fordul elő, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem - motyogja, miközben letérdel elém, és széttárja a lábaimat. Először megpuszilja a térdemet, majd felfelé vándorol a combomon, amíg eléri az ágyékomat. Az ajka végigsiklik az apró szőrpamacson, aztán áttér a hasamra. Amikor a mellemhez ér, habozik, és a mellbimbóm fölött a szemembe néz. Össze sem tudom számolni, hányszor álmodtam arról, hogy megint ezt teszem - mondja, és végighúzza rajta a nyelvét. Elakad a lélegzetem. Amikor megismétli a mozdulatot, a kezemmel gyorsan megszorítom a vállát. Gyengéden ráfúj a mellbimbómra, én pedig megborzongok az egyszerre forró és hűvös érzéstől. Az arcával végigsimít a másik mellemen is, és megint megremegek, ezúttal a bőrömet karistoló borostája által kiváltott érzéstől. Majd összezárja

az ajkát a mellbimbóm körül, és a szájába szívja. Miközben elhúzódik és ráfúj, ujjaival megcsípi a másikat. Olyan, mintha az egész testem lángolna, mintha a robbanás peremén állnék, pedig még csak a melleimnél időz. Mintha csak a gondolataimban olvasna, Oliver felpillant, és önelégült mosolyt vet rám, mielőtt folytatja felfedezőútját, immár az ágyékom irányába. Elérve a combom belső részéhez, még jobban széttárja a lábaimat, és megtámasztja őket a kezével, miközben a fejét a combjaim közé temeti. Megízlel a nyelvével - csak megízlel -, majd felnyög, a sóhaja a bőrömön vibrál. A már amúgy is reszketeg kezemmel beletúrok a hajába, és egy kicsit magam felé húzom, majd mozgatni kezdem a csípőmet. Oliver megszorítja a térdemet, hogy megállítson, és felemeli a fejét, pillantása összefonódik az enyémmel. A szeméből olyan nyers, olyan tiszta erő árad felém, hogy a gyomrom vadul bizseregni kezd. Látom a tekintetében a múltunkat és a kérdéses jövőnket. A szeme tele van az elvesztegetett évek szomorúságával, a millió „mi lesz ha” kérdéssel, és a lehetőséggel, hogy kialakulhat köztünk valami különleges. Próbálom elfordítani a fejemet... próbálom behunyni a szememet, és kizárni a szenvedélyt, ami felém sugárzik, mert nem akarom beismerni, hogy félek. Nem akarok megnyílni neki és bevallani, hogy még mindig hatalmában áll összetörni... teljesen elpusztítani engem. Aztán a nyelve még egyszer végigsiklik rajtam, és az összes gondolat kiröppen a fejemből... az összes ok... és atomjaimra hullok egy pillanat alatt. Az utolsó pillanatban behunyom a szemem, és a nevét nyögöm, miközben a hátam homorítva felemelkedik az ágyról, és az orgazmus elemi erővel szétárad a testemben. Oliver csókjai suttogva simogatják a bőrömet, miközben ő felfelé mozdul. Kinyitom a szemem, Oliver a karjával az oldalam mellett megtámaszkodva fölém hajol, és hosszú ideig csak néz, a szemembe fúrja a tekintetét. A kezem kettőnk közé siklik. A teste megremeg, amikor az ujjaimat a farka köré fonom, és megszorítom, majd lassan fel és le, fel és le mozgatom a kezemet, amíg a légzése elnehezül. -Keresnünk kellene egy óvszert - mondja. Megrázom a fejem, és egy pillanatig azon töprengek, vajon ő jobban szeretné-e, ha használnánk. Talán már bánja, hogy évekkel ezelőtt nem tette meg. -Elle - szólal meg sóhajtva.

Biztos vagyok benne, hogy mozdulna és óvszerért nyúlna, de ehelyett az egyik karjával átöleli a hátamat, és közelebb húz ’ magához, miközben a farkát behatolásra készen hozzám illeszti. Lassan, óvatosan hatol belém, időt adva a testemnek, hogy hozzászokjon a méretéhez. Elakad a lélegzetem, amikor érzem, hogy bennem lüktet. Abbahagyja a mozgást, hogy vegyen egy mély lélegzetet, és a nyakamba temetett fejjel nevetni kezd. -Gyönyörű kis Elle-em - suttogja. Jókedvű hangjától én is elmosolyodom. -Olyan hihetetlenül jó érzés benned lenni, el sem tudod képzelni. ívbe feszítem a hátam, folytatásra ösztönözve Olivert, mert el bírom képzelni. Nagyon is. Hiszen én ugyanígy érzek. Újra megmozdul, és ezúttal nem hagyja abba, helyette hosszú, mély lökésekkel hatol belém újra meg újra. -Te csak... elnyelsz - morogja egyre gyorsabban mozogva, a lökései egyre hevesebbé válnak, mintha így formálna igényt rám. -Szoktál erre gondolni? - kérdezi, a hangja valahol a morgás és a nyögés között van, miközben változtat a pozíciónkon, így a lábam a vállán van, és még mélyebben hatol belém. Hangosan felkiáltok, és bólintok. -Mondd el! - kéri. Kissé felemelkedik, hogy rápillantson először arra a helyre, ahol összekapcsolódunk, utána pedig az arcomra, amin biztos, hogy látja, mennyire vágyom rá. -Mindig rád gondolok, amikor magamnak csinálom - ismerem be halkan, és a tekintetem nem hajlandó elfordulni az övéről egy másodpercre sem. Oliver felnyög, abbahagyja a mozgást, majd behunyja a szemét, mintha összpontosítana valamire. -Elképzelem, hogy így teszel a magadévá, miközben fölöttem vagy folytatom, és megmozdítom a csípőmet. - És néha hátulról. Oliver szeme kipattan, és aprót sikkantok, amikor lassan kicsúszik belőlem, majd gyorsan, erősen újra belém hatol. A lábujjaim begörbülnek a gyönyörtől, és önkéntelenül behunyom a szememet, miközben megmarkolom a fenekét, bátorítva, hogy még jobban fokozza a tempót. Minden csepp erőmet össze kell szednem, hogy ne kiáltozzak hangosan a rengeteg energiától és érzéstől, ami átcikázik rajtam.

-Kérlek... sóhajtom, tényleg könyörögve. - Kérlek, kérlek, kérlek, gyorsabban! Oliver lassan elvigyorodik, és teszi, amit mondtam, egészen négy lökés erejéig. Összeszorítom a szememet. -Kérlek, kérlek, kérlek! Csak... gyorsabban... erősebben... De Olivernek más tervei vannak. Lehajol, még jobban kinyújtóztatja a lábamat, és közben megcsókolja a vádlimat, ami a mellkasán nyugszik. Végighúzza az arcát sima bőrömön, miközben az ajka fel-le vándorol rajtam, egy ütemben csípőjének lassú, hosszú, erős lökéseivel. -Azt akarom, hogy örökké tartson - mondja, beleharapva a lábamba. - Szeretnék otthonra lelni benned - folytatja, és ha az ujjaival nem csipkedné a mellbimbómat, a farka pedig nem hatolna belém egyre hevesebben, biztosan elsütnék egy viccet. De az élvezet kezd eluralkodni rajtam, és már nem bírok gondolkodni. Oliver elengedi a lábam, és megint fölém hajol, a mellkasa épp az enyém fölött, így az arca az egyetlen, amit látok. Nem tudom, mit keres a tekintetemben, de úgy érzem, mintha a lelkembe látna. Épp, amikor szóra nyitom a számat, hogy mondjak valamit, végigszáguld rajtam az orgazmus, és minden más helyett a nevét kiáltom. Mintha csak végszavaztak volna neki, Oliver a nevemet nyögi, és kimerülten behunyja a szemét. Hosszan felsóhajt, és amikor megint kinyitja a szemét, az arcán szétterül az a kedves, féloldalas mosoly, amit mindig imádtam, és amitől úgy érzem, bármit is keresett a tekintetemben, megtalálta. Meztelenül fekszünk egymással szemben az ágyban, ő lustán rajzolgat az ujjaival a derekamon, én pedig a mellkasán. Mindig olyan lány voltam, aki csak úszott az árral. Soha nem gondolkodtam azon, hová vezet egy kapcsolat, mert soha nem is érdekelt igazán. De most, ahogy itt fekszem Oliver mellett, akaratlanul is a jövőre gondolok. Remélem, hogy van jövőnk. És bár azt mondtam magamnak, hogy ez csak egyetlen randi, nem tudom kidurrantani a fejemben felötlő lehetőségek buborékjait. -Mire gondolsz? - suttogom. Oliver a mellkasára húzza az arcomat, és megpuszilja a fejem búbját. -Azon gondolkodom, hogy ez életem legjobb randija. Elmosolyodom.

-Tényleg? -Igen, tényleg. -Ugye, tudod, hogy csaltál? Egy randi egy randit jelent, és te úgy tervezted, hogy kettő legyen. Felnevet. Már mondtam, nem szeretem a szabályokat. -Hála Istennek! - motyogom ásítva. A karjában alszom el, és bár várom a folytatást, egy részem retteg, hogy mi lesz, ha elhagyjuk ezt a szobát, és visszatérünk a valóságba.

29.Fejezet Amikor felébredek, nagyon melegem van, mintha egy vastag pléd lenne rám terítve. Aztán kinyitom a szemem, s rájövök, hogy ez a takaró Oliver. A testünk annyira összefonódott, hogy biztos vagyok benne, ha lefestenénk ezt a pillanatot, a közönség csak nehezen tudná eldönteni, melyik végtag kihez tartozik. A tekintetem végigsiklik Oliver mellkasán, egészen a kócos hajáig, de közben élvezem az összes közbeeső , területet is, és elégedetten felsóhajtok. Oliver pislogva ébred, és amikor álmos, zöld szeme rátalál az enyémre, lélegzetelállító mosollyal üdvözöl, amitől varázslatos, repkedő lények kelnek életre bennem. -Szia! - suttogja rekedt, szexi hangon, ami újra felszítja a vágyamat. Elmosolyodom, és hirtelen egy kicsit félénknek érzem magam. -Szia! Felemeli a kezét a derekamról, és beletúr a hajamba, kisimítva az arcomból a hosszú hajtincseket. Lassan odahajol hozzám, és az ajkát lágyan végighúzza az ajkamon. A gyengéd kis harapásoktól behunyom a szemem. Nyögés szakad ki belőlem, amikor a nyelve az enyémhez ér, gyengéden körbefordul körülötte, és csábító táncba kezd, amitől felgyorsul a légzésem. Oliver ugyanazokkal a gyengéd harapásokkal fejezi be a csókot, amelyekkel elkezdte, és végighúzza a száját a nyakamon, a mellkasomon, a hasamon... Beletúrok a hajába, és ökölbe szorítom a kezemet, amikor eléri a csiklómat, és elkezdi finoman szívogatni. Hevesen végighúzza rajta a nyelvét, és eszembe jut a tegnap esti légyottunk. A szorításom erősödik, és ahogy a fejem oldalra fordul, egyszerre nyögök fel a belém hatoló ujjak érzésétől és az óra látványától. -El fogunk késni - mondom, és megint elakad a lélegzetem, amikor a kezével a mellemhez ér, majd megcsípi a mellbimbómat. -Teszek róla, hogy megérje - mormogja a bőrömre, és erősebben

szívja a csiklómat. Behunyom a szememet a gyönyörtől. -Oliver - nyögöm torokhangon. -Estelle - feleli, és ráfúj a nedves mellbimbómra, miközben az ujjai tovább mozognak bennem. -Ó, Istenem! -Mmmm - nyögi, miközben egyre gyorsabban simogat. A hátam ívbe hajlik a forróságtól, ami átszáguld rajtam. Oliver nedves csókokkal kalandozik felfelé a testemen, és a farkát az ujjai közelébe irányítja. Amikor kinyitom a szemem, meglátom, hogy engem néz, a tekintete ködös a vágytól. Lassan megnyalja az alsó ajkát, majd ráharap, miközben egy kimért lökéssel elkezd belém hatolni. -Minden reggelnek így kéne indulnia - morogja, amikor teljesen bennem van. A szemem önkéntelenül becsukódik az érzéstől, ahogy kitölt. És aztán mozogni kezd, én pedig érzem, ahogy egyre jobban szétesek minden lökéssel, minden pillanattal, és minden ránccal, ami a két szemöldöke között keletkezik, miközben azt érezteti velem, hogy én vagyok a leggyönyörűbb nő az egész világon. Közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Igen, minden reggelnek így kéne indulnia, gondolom magamban. Ilyenek lehettek volna korábban is, de akkor nem hiszem, hogy túléltem volna azt, hogy egyedül hagy.

-Hogy kérte meg a kezedet? - kérdezi később Oliver, miután elég bormintát kóstoltunk meg ahhoz, hogy az összesen kitegyen két palackot is. Egész nap kérdésekkel bombáztuk egymást. Játékként kezdődött. Amelyikünk nem akart válaszolni, annak be kellett nyakalnia egy pohár bort. És persze addig zaklattuk egymást, amíg nem válaszoltunk, szóval a végén hagytuk a fenébe a játékot, és csak folytattuk a kérdezősködést. Nagyot kortyolok a borból. Oliver ezúttal nem nevet, mert erre a kérdésre neki ugyanannyira kényelmetlen hallania a választ, mint amennyire nekem válaszolnom. -Azon a napon történt, amikor kibéreltük a helyet a galériának.

Otthon voltunk, és néhány barátunkkal ünnepeltünk. Dallas és Micah is jelen volt - mesélem, majd elhallgatok. Amikor felismeri a neveket, bólint, hát folytatom: -Szóval, otthon voltunk, ittunk... a srácok vicceket meséltek, a lányok meg nevettek rajtuk... és akkor hirtelen fél térdre ereszkedett előttem, és egyszerűen megkért. Vállat vonok, miközben felidézem az emléket, és szomorúan elmosolyodom. Emlékszem, milyen izgatott voltam miatta. Nem sírtam a boldogságtól. Nem temettek maguk alá a rám törő érzelmek, de annyira, annyira boldog voltam. Oliver elveszi az üres poharamat, és a sajátja mellé teszi, majd felemeli a kis szőlős meg sajtos tálat, miközben továbbsétálunk a szőlőskertben. Olyan volt, amilyennek elképzelted? - faggat. Kutatóan az arcára pillantok. Nem látszik mérgesnek vagy ' féltékenynek, csak kíváncsi. Igazából az előtt az este előtt egyszer sem gondoltam rá - felelem vállrándítva. - A kapcsolatunk mindig is... Nem tudom. Soha nem jutott eszembe, hogy eljegyezzük egymást vagy összeházasodunk. Együtt éltünk meg minden, vagyis logikusnak tűnt, hogy ez lesz a következő lépés, de én soha... Soha nem számítottam rá. Soha nem volt rá szükségem. Nem is akartam, addig a napig, amíg meg nem kért, és aztán hirtelen már mindent szerettem volna. De ezt nem mesélem el Olivernek, mert nem akarok róla beszélni. -Örülsz, hogy megtetted? Hogy igent mondtál neki, és összeköltöztetek? Ezúttal megtorpanunk. Hátradöntöm a fejem, hogy lássam az arcát, még akkor is, ha ő tovább bámul a távolba. Valahányszor ránézek, úgy érzem, mintha valaki sokkolná a szívemet. Emlékeztetnem kell magam, hogy ez a férfi - az egyetlen, akire mindig vágytam - tényleg itt van velem. -Igen - mondom, mert ez az igazság. Szerettem Wyattet, és nem bánok egyetlen pillanatot sem, amit vele töltöttem. Oliver bólint, és egy szőlőszemet dob a szájába. Amikor nem néz rám, utánanyúlok, és belekarolok, mert muszáj megérintenem, és megbizonyosodnom arról, hogy még rendben vagyunk. Rám villantja

a szemét, és a szája halvány, sajnálkozó mosolyra húzódik. -Bocsánat. Nem akarok hangulatgyilkos lenni. Csak egy kicsit nehezebb volt hallani, mint gondoltam volna. Felnyúlok, és az egyik kezemmel beletúrok sűrű hajába. Oliver behunyja a szemét, belesimul az érintésembe, és az orrcimpái egy kicsit kitágulnak, miközben mély levegőt vesz. Miért nem házasodtatok össze? Hosszú jegyesség volt - kérdezi, de csukva tartja a szemét. A kezem megdermed, leengedem magam mellé, majd hátrálok egy lépést. Oliver kinyitja a szemét, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig csak bámuljuk egymást, mielőtt válaszolok. -Soha nem beszéltünk róla - felelem suttogva, és elfordítom a fejem átható tekintete elől. Muszáj. Az egyetlen, akinek erről beszéltem, Mia, és bár ő fogta a kezemet, és megpuszilta a fejemet, láttam az ítélkezést és az együttérzést is a szemében. Tudom, hogy ugyanarra gondolt, mint én, de mindketten féltünk hangosan is kimondani. Boldogok voltunk, Wyatt meg én. Más párokhoz hasonlóan mi is veszekedtünk, de legtöbbször boldogok voltunk. Kényelmes életem volt vele, és soha nem akartam megkérdőjelezni az elképzeléseit, mert féltem, hogy az a kapcsolatunk végét jelentette volna. Végül arra jutottam, hogy amikor majd ott tartunk a közös életünkben, hogy azok a kérdések igazán fontosak lesznek, együtt szembenézünk minden problémával. -Soha? - kérdezi Oliver, és hallom a zavart és a döbbenetét a hangjában. Megrázom a fejemet. -Mondj el még valamit! - szólal meg újra, és a szomorú hangsúlyt hallva mindent el akarok mondani neki, mert tele van megértéssel. -Nem akart gyerekeket - felelem még mindig suttogva, mintha ez valami hatalmas nagy titok lenne, amit még az univerzum elől is rejtegetek, és gondolom, így is tettem, egy ideig. - Vagy legalábbis tőlem nem akart. Nem igazán tudom, melyik. Oliver összefonja az ujjait az enyémekkel, én pedig végre felé fordulok, hogy a szemébe nézzek. Mihelyst megteszem, megbánom, mert az arckifejezésétől a legszívesebben sírva fakadnék. -Teljesen hibbant, aki nem akar tőled gyerekeket. Valószínűleg egyáltalán nem akart. Néhány ember ilyen. Amikor csendben maradok, megszorítja a kezemet.

-Egy nap csodálatos anya lesz belőled, Elle. Lehajol és lágyan megcsókol. Nem hosszú, vágyakozó csók, de ahhoz elég, hogy tetőtől talpig felmelegítsen. -Mindegy - mondom felsóhajtva, miközben megfogok egy darab sajtot, és a számba teszem. - Te jössz... Általában meddig vagy együtt egy nővel, mielőtt elválnak útjaitok? Megremeg a szája, és tudom, hogy próbálja visszafojtani a nevetését. -Attól függ. -Mitől? A nőtől? -Igen, meg a helyzettől. -A leghosszabb meddig tartott? Nem vagyok biztos abban, kérdezhetem-e úgy, meddig tartott a leghosszabb kapcsolatod, mert tudom, hogy te nem nevezed őket annak - teszem hozzá, és elfordítom a fejemet, amikor érzem, hogy elpirulok. Ez sokkal kínosabb, mint amikor Wyattről kérdezett. Oliver felnevet. -A leghosszabb... Talán két hónap, plusz-mínusz pár nap. -Ennyi? Elmosolyodik, és végighúzza az ujját a szemöldökömön, hogy elsimítsa a ráncokat. -Romantikus kapcsolatom az iskolával volt. Tudod, hogy mindig az volt a legfontosabb az életemben. Felsóhajtva átölelem, és kemény mellkasába temetem az arcomat. -Köszönöm. Ez a randi tökéletes volt. Komolyan. Érzem, ahogy az arcom alatt megfeszülnek az izmai, és hallom, hogy nagy levegőt vesz. -Kösz, hogy hagytad, hogy elraboljalak. Elmosolyodom és hátrahajtom a fejemet, hogy a mellkasára támasszam az állam, miközben ő lepillant rám. -Neked szívesen hagyom, hogy elrabolj, amikor csak akarsz. Az egész arca felragyog, rám mosolyog, felbukkannak a gödröcskéi, és csillog a szeme. Olyan, mintha a születésnapom és a karácsony egyetlen gyönyörű arcban tükröződne. -Lehet, hogy szavadon foglak - jegyzi meg ígérettel teli, mély hangon.

30.Fejezet

Megtörlöm a kezemet a konyharuhában, és megfogom a telefonomat, hogy elolvassam az Olivertől érkezett üzenetet. Gyere ki! Összeráncolom a homlokomat, és a vállam fölött hátrapillantok a nyitott hátsó ajtóra, ahol a bátyám áll. Nem tudom, mit csinál, de gyanítom, hogy a szörfdeszkájával matat valamit. A ház elejébe sétálok, kinézek a kukucskálón, és elmosolyodom, amikor megpillantom Olivert, aki az ajtó másik oldalán, zsebre tett kézzel áll. Szürke kockás ing van rajta, meg egy hozzáillő kötött sapka, amit olyan mélyre húzott, hogy világosbarna haja az inge gallérját súrolja. Kinyitom az ajtót, és nekidőlök, majd belekapaszkodom a kilincsbe, amíg Oliver tekintete lassan tetőtől talpig végigsiklik rajtam. Mint mindig, a pillantása most is égő ösvényt hagy maga után, amerre csak jár. -Aranyosan nézel ki - mondom, és elnevetem magam, amikor felvonja az egyik szemöldökét. -Aranyosan? -Az aranyos bók. -Egy négyévesnek talán - jegyzi meg, és előrébb lép, hogy ő is a küszöbön álljon, akárcsak én. Elmosolyodom. -Nem. Mindig bóknak számít. Még nyolcvanévesen is lehetsz aranyos. Oliver szája lassan mosolyra húzódik, miközben odahajol hozzám, kinyújtja a karját fölöttem, megmarkolja az ajtókeret felső részét, és közben a mellkasa a mellemhez simul. Futólag megpillantom, ahogy lebarnult hasa kikandikál az inge alól, és kinyújtom a kezem, hogy

megérintsem. A nyakamba temeti a fejét, megcsókolja a bőrömet, és felszisszen, amikor erősebben szorítom. -Majd én megmutatom neked, mi az aranyos - ígéri halkan, rekedten. Elmosolyodom, és hátrahajtom a fejemet. -Hol a bátyád? - kérdezi, miközben az ajka a torkomról a vállamra vándorol. -Hátul - suttogom, majd behunyom a szemem, és lábujjhegyre állva hozzápréselem magam. Menjünk el valamerre! - kéri. Ráharapok az ajkamra, hogy elfojtsam a nyögésemet, miközben a nyelve végigsiklik a kulcscsontomon. -Hová? -Bárhová. A partra, a mólóhoz, szusit enni... ahová csak akarsz. Végigcsókolja az állkapcsomat, majd megpuszilja az arcomat. -Te utálod a szusit - emlékeztetem, miközben kinyitom a szemem, és a tekintetem találkozik az övével. Leveszi a kezét az ajtókeretről, és kihúzza magát, de közben végigsimít a kézfejével az arcomon. -Ehetek tempurát. -Oké. Szólok Vicnek, hogy elmegyek. Oliver elhúzódik tőlem, és jelzi, hogy mutassam az utat. -Amúgy mit csinál? - kérdezi, amikor odaérünk a hátsó ajtóhoz. Nem tudom biztosan. Szerintem takarítja a szörfdeszkáját. -Viaszozom - javít ki Vic, és összerezzenek az ijedségtől. - Miért vagy mostanában ilyen ideges? -Nem vagyok az - bököm oda, és nyelek egyet, hogy lecsillapítsam vágtázó szívverésemet. -De az vagy. Felvonja az egyik szemöldökét, és beletúr a hajába. -Mi újság, haver? - érdeklődik Olivertől. -Semmi különös. Szabadnapom van. -Meglep, hogy nem alszol - mondja Victor, miközben visszatér a szörfdeszkájához. Ki akartam használni a napot. Estelle-lel elmegyünk szusit enni. Akarsz jönni? Victor keze megtorpan a deszkán, és felpillant, tekintete összeszűkül, miközben felváltva pillant hol Oliverre, hol vissza rám. -Nem, kösz - feleli végül, és megint a deszkájára pillant,

majd újra ránk. Biztos vagyok benne, hogy még onnan is hallja a mellkasomban dübörgő szívverésemet, ahol ül. Lélekben felkészítem magam az elkerülhetetlen kérdésekre, amikor újra szóra nyitja a száját. - Soha nem fogsz visszarázódni a randizásba, ha folyton Oliverrel lógsz. Ezt ugye tudod? -Hányszor fogod még lewaxolni ugyanazt a helyet? - kérdezem, ahogy hátat fordítok neki, és visszamegyek a házba, hogy elrejtsem a bosszúságomat. -Ez már egy másik deszka - kiált utánam. -Nem, nem az. Még soha senkit nem láttam, aki annyit waxolná a deszkáját, mint te - kiáltok vissza. Hallom, ahogy Oliver elköszön. Utánam jön a házba, és nem sokkal később megérzem, hogy mögöttem áll. -Néhányan egyszerűen nem tudják, hogy kell deszkát waxolni mormogja, és a lélegzete csiklandozza a tarkómat. -Te tudod? - kérdezem, és a vállam fölött mosolyt villantok rá. Odahajol hozzám és megcsókol. Gyorsan, határozottan. -Mi lenne, ha megmutatnám? - suttogja a fülembe. -Mit forgatsz a fejedben? - kérdezem, amikor kilépünk a házból, és a kocsija felé indulunk. -Vegyük meg a szusit, aztán menjünk ki a partra piknikezni. -Tetszik ez a terv. -Én is imádom - helyesel, és megpuszilja az arcomat, majd kinyitja nekem az ajtót. Telefonon rendel nekünk kaját, de közben minden tekercs megnevezése után megáll, hogy a jóváhagyásomat kérje. Miután leteszi a telefont, egy hosszú pillanatig csendben vagyunk, aztán újra megszólal. -Szerintem el kellene mondanunk neki - jelenti ki, miközben összekulcsoljuk a kezünket. A szívem veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy kiugorjon a mellkasomból, amikor meghallom a javaslatát. -Mit mondanánk neki? - faggatom halkan, és előreszegezem a tekintetemet. -Hogy együtt vagyunk. -Együtt vagyunk? - suttogom, és elmosolyodom a gondolatra. Oliver nevetni kezd, elengedi a kezemet, majd megfogja az államat.

-Miért, nem? Még szélesebben mosolygok. -Nem tudom, doktor. Együtt vagyunk? A keze a tarkómra vándorol. Közelebb húzza az arcomat az övéhez, amíg az orrunk hegye össze nem ér. -Szerintem biztonsággal állíthatjuk, hogy együtt vagyunk. -És szerinted mit fog mondani, ha eláruljuk neki? - lehelem az ajkára. -Állati dühös lesz. - Elhallgat, és a tekintetemet kutatja. - Rám, nem rád. -Nem félsz, hogy ezzel tönkreteszed a barátságotokat? - suttogom. Nagyot sóhajt, lehelete a számat cirógatja. Borsmentás illata van, mint a mentolos cukorkának, amit állandóan szopogat. -Szerinted miért tartott ilyen sokáig, hogy a közeledbe merészkedjek, Elle? - kérdezi halkan, és csókot lehel a szám sarkára mind a két oldalon. Behunyom a szememet, és élvezem puha ajka érintését az enyémen. -Szerintem még egy kicsit várnunk kellene - mondom végül. Oliver elhúzódik, és magyarázatot várva néz rám. Néhány szívdobbanásnyi szünet után végre szóra nyitom a számat, hogy elmagyarázzam neki, de megint becsukom, amikor rezegni kezd a telefonja. Felveszi, és szól az étteremnek, hogy rögtön bemegy az ételért. -Szavad ne feledd! - koppint ujjával az orrom hegyére, mielőtt kiszáll. Hátrasüppedek az ülésben, és mélyen felsóhajtok. Hogy magyarázzak el mindent, amit érzek? Nem vagyok biztos abban, hogy szavakba tudom önteni. Csak arra tudok gondolni, mit mondott mindenki, amikor Wyatt és én járni kezdtünk. Az elsuttogott helytelenítéseik hangos sikítássá válnak a fejemben, miközben egyedül ülök a kocsiban, és azon gondolkodom, vajon rám és Oliverre is ugyanez a sors vár-e. Wyatt csak egy vadidegen volt mindenki számára. Oliver azonban családtag. Kétségem sincs afelől, hogy Victor vérfertőzésnek tekintené a kapcsolatunkat még így is, hogy Oliver és köztem nincs más kapocs a bátyámon kívül. Figyelem, ahogy Oliver visszajön a kocsihoz, egyik kezében egy szatyor van, a másikban a telefonja. Arcán aggodalmas kifejezés ül, ami engem is azonnal nyugtalanítani kezd.

-Minden rendben? - kérdezem, amikor beszáll, és becsukja maga mögött az ajtót. -Igen, fel kellett hívnom a kórházat, hogy ellenőrizzek egy beteget feleli összeszorított szájjal. -Valaki, akit ismerek? - firtatom, és visszatartom a lélegzetem, amikor nem válaszol azonnal. Nem tudom, mit tennék, ha valami történne bármelyik gyerekkel, mert már mind nagyon a szívemhez nőttek. -Nem. Az egyik kisgyerekről van szó. -Nem tudom, hogy csinálod - suttogom. -Néha én sem - mondja halkan, és felsóhajt. Aztán hangosan összecsapja a kezeit, amitől nagyot ugrok az ülésemben, és rápillantok. Elneveti magát az arckifejezésem láttán. - Tényleg nagyon könnyű mostanában rád ijeszteni. Miközben beindítja a motort, és elindulunk, megpróbálom elrejteni a mosolyomat, ezért oldalra fordítom a fejem. -Nem válaszoltál, miért akarsz várni - emlékeztet, miután megint a tengerparti sztrádán hajtunk. Felsóhajtok. -Csak egy ideig még meg akarom tartani magamnak. -Azt akarod, hogy a piszkos kis titkod legyek - jelenti ki nagyon farkasszerű mosollyal. -Ezt nem mondtam. Vállat von. -Nem vagyok ellene. Szeretek a piszkos kis titkod lenni. Valahányszor azt mondja, piszkos kis titok, valami megmoccan bennem. Olivernek valahogy mindig sikerül elérnie, hogy rendkívül izgatónak hasson bármi, amit mond. -Nem azért nem szeretném, hogy mások megtudják, mert szégyellek, vagy ilyesmi - magyarázom, mivel úgy érzem, ezt fontos tisztázni. Oliver beáll az 1000 lépcsős part parkolójába, és mosolyogva száll ki a kocsiból, hogy kinyissa nekem az ajtót. Miután kiszállok, felnyitja a csomagtartót, és kivesz belőle néhány strandtörölközőt. -Gyakran tartasz rögtönzött pikniket a parton? - kérdezem, és felvonom az egyik szemöldökömet, miközben kinyújtom felé a kezem, hogy elvegyem tőle a törölközőket. Oliver nevetni kezd, megrázza a fejét, és átölel. -Csak Estelle nevű hölgyekkel.

-Én ismerek néhány Estelle-t - vágom rá, miközben egy kicsit elhúzódom tőle, és haragot színlelek. Oliver mosolyogva oldalra hajtja a fejét. -Én is, de csak eggyel ennék japán kaját, és csak őt vinném el a partra anélkül, hogy követelném, vegyen magára bikinit. Összeszorítom az ajkamat, miközben lesétálunk a lépcsőn. -Ez azt jelenti, hogy nem szeretsz bikiniben látni? Oldalra lépünk, hogy elférjenek mellettünk néhányan, akik visszafelé tartanak, és Oliver lehajol, hogy a fülembe súgjon. -Nagyszerűen nézel ki bikiniben, de még annál is szebb vagy, ha nincs rajtad semmi, és az ágyamon fekszel, széttárt lábakkal. Hirtelen megtorpanok, és megkapaszkodom a mellettem lévő sziklafalban. Oliver átöleli a derekamat, nehogy leguruljunk miattam a maradék 900 lépcsőfokon. Megfordulok a karjában, és hátradöntöm a fejem, hogy ránézzek. -Az ilyen megjegyzéseidet muszáj megtartanod magadnak, amikor nyilvános helyen vagyunk - figyelmeztetem. Ráharap az alsó ajkára, és próbálja elfojtani a mosolyát, de sikertelenül. -Miért? Mert totál beindulsz tőle? - tudakolja, és lehajtja a fejét az enyémhez, amikor bólintok. Az orrával lassan végigsimít az állkapcsomtól a fülemig, és közben mélyen magába szívja az illatomat. -Mi van, ha azt mondom, én szeretem, ha totál benedvesedsz? -Miért akarnád ezt tenni velem, amikor épp enni készülünk egy nyilvános strandon? - lehelem a nyakára. Felnevet. -Talán tetszik a tudat, hogy bármikor felizgathatlak. -Tudod, hogy bármikor felizgathatsz - nézek rá, de elhúzódom tőle, hogy alaposan szemügyre vehessem az arcát. A szeme csillog a jókedvtől. -Lehet, hogy azt akarom, könyörögj, hogy vigyelek vissza a lakásomra - mondja halkan, miközben becsúsztatja a kezét az áttetsző ingem alá. Élesen levegő után kapok, és döbbenten elkerekedik a szemem, miközben körbepillantok az embereken, akik elhaladnak mellettünk a lépcsőn. -Oliver - mondom figyelmeztetően.

-Estelle - utánozza a hangomat. A keze felkúszik a mellkasomra, és ott is marad, épp a mellem alatt. -Jobban szeretnéd, ha visszamennénk a lakásodra? - kérdezem elfúlva. Oliver szája lágyan nyílik. Lassan megrázza a fejét. Amikor úgy néz rám, mint most, mintha most látna először, mintha én lennék a legelragadóbb nő, akin valaha rajta felejtette a szemét, elolvadok a karjában. -Azt akarom tenni, amit megígértem, és elvinni a csajomat egy piknikre - feleli halkan, aztán közelebb hajol, és a száját az enyémre tapasztja. Összeolvadunk. Lassan, ráérősen ízlelget. A nyelve kényelmes, puhán csábító táncba kezd az enyémmel - ami teljes ellentéte a belsőmben tomboló futótűznek. Amikor néhány szemlélődő beszól nekünk, elszakadunk egymástól, és nevetve nézünk egymás szemébe. Az ujjaival végigsimít az alsó ajkamon, és elmosolyodik. -Menjünk enni, mielőtt megromlik a szusi, és a sürgősségin kötünk ki - adja ki a parancsot, majd megfordít, és folytatjuk az utunkat lefelé. Miután elfogyasztjuk az ételt, kinyújtott, keresztbe tett lábbal ülünk a tengerparton. Az embereket figyeljük. A part tele van futókkal, szörfösökkel, napozókkal és turistákkal. -Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam itt mondja egy idő után. -Tényleg? -A szüleim gyerekkorunkban néha kihoztak minket, Sophie pedig eltemetett engem a homokban. Egyszer olyan sokat pakolt rám, hogy majdnem megfulladtam - nevet az emlékidézés közben. - Az apám először baromi mérges volt rá, mert gyorsan ki kellett ásnia, de aztán kiderült, hogy jól vagyok, és mindannyian könnyesre röhögtük magunkat. Elhallgat, és szomorú mosolyt villant rám. -Szerintem az volt az egyetlen alkalom, amikor a szüleim a boldogságtól sírtak. Legalábbis én csak akkor láttam. Közelebb húzódom hozzá, és a vállára hajtom a fejem. Ő is felém dől. -Ez igazán szép emlék - jegyzem meg. -Emlék. De a jelen jobb - feleli, és megszorítja a kezemet.

A következő héten Oliver meg én többször is találkozunk. Nem a parton, és mindig csak egy gyors találkozásnak indul. Aztán persze mindegyik hosszabbra nyúlik. Beszélgetünk, nevetünk, csókolózunk, szeretkezünk és viccelődünk. Nem akarom azt mondani, hogy teljesnek érzem magam, amikor vele vagyok - mert nélküle is annak érzem magam -, de amikor együtt vagyunk, olyan, mintha önmagam egy jobb verziója lennék. És azt hiszem, mindig is ez vonzott hozzá. Ő el tudja érni, hogy jól érezzem magam amiatt, aki vagyok, és meg sem fordul a fejemben, hogy meg kellene változnom vagy színlelnem kellene a közelében. Csak magam vagyok, és még soha nem volt jobb érzés önmagamat adni.

31.Fejezet A következő vasárnap nem megyek át vacsorázni Wyatt szüleinek házába. És meg sem próbálom elrejteni az okát Felicia elől. -Múlt héten randizni voltam mesélem neki, mire elakad a lélegzete. Azt nem említem meg neki, hogy az az egy találka később egész héten át tartó nonstop találkozgatássá változott. És ha éppen nem látjuk egymást, akkor beszélünk telefonon, vagy üzengetünk egymásnak. -És? Hogy ment? -Jól - válaszolom visszatartott lélegzettel. - Én... nagyon jól ment. -Helyes. Örülök neki. Boldogok vagyunk, Elle. Ezt tudod, ugye? Örülünk, hogy továbblépsz. Fiatal vagy, gyönyörű... megérdemled. Wyatt is ezt akarná. Nem mondom el neki, hogy ezt kétlem, mert el sem bírom képzelni, hogy Wyatt azt akarná, lépjek tovább, de nyilvánvalóan ettől még ezt teszem. A legrosszabb az egészben az, hogy bűntudatom sincs miatta, amikor éppen a pillanatban élek. Csak akkor szivárog be a gondolataimba, amikor késő este egyedül fekszem az ágyamban, és azon gondolkodom, milyen hihetetlenül boldoggá tesz Oliver. Olyan, mintha a szívem már egymaga eldöntötte volna, mit tegyen, de az elmém folyamatosan megbotlana egy adag bűntudatban. Amikor leteszem a telefont, elindulok a földszintre, hogy csináljak egy szendvicset, mert éhen halok. Úgy tűnik, ha nem főzök, mielőtt elindulok itthonról, senki nem eszik. -Elle, rendelnél pizzát? - kiáltja Victor a nappaliból, amit egy rakás, a tévének címzett szitkozódás követ. Tippjeim szerint a 49esek vesztésre állnak. -Igen! - kiáltok vissza. Megrendelem a pizzát, aztán elkészítem a szendvicsemet, és beleharapok, miközben besétálok hozzá a nappaliba.

-Mi a fenét csináltál, amikor nem itt laktam? - kérdezem, és már nyitom a számat, hogy megint beleharapjak a szendvicsembe, amikor észreveszem, hogy nincs egyedül. Oliver üdvözlésképp felém emeli a sörét, akárcsak Jensen, aki fura pillantást vet rám, majd Oliverre. Tudom, hogy ennek ahhoz van köze, amit látott - vagy amit látni vélt - a klub mögött néhány héttel ezelőtt. Victor csak a meccset figyeli, és meglengeti a kezét. -Nyilvánvalóan túléltem valahogy mondja. Normális esetben Oliver megütögetné a szabad helyet maga mellett, de ma nem. Leülök Victor mellé, és felteszem a lábam a dohányzóasztalára, és megint beleharapok a szendvicsbe. -Mi van benne? - kíváncsiskodik Jensen, és úgy néz a szendvicsemre, mintha ki akarná harapni a kezemből. -Pulykahús meg saláta - felelem, és felé nyújtom, mert vagy ez, vagy csinálok neki egy másikat. Esetleg közölhetem, hogy csessze meg, de ez veszekedésbe torkollna, amit most szeretnék elkerülni, főleg Jensen nagy szája miatt. -Kösz - mondja, és arcán széles vigyorral elveszi tőlem. Rám kacsint, és elégedett hangot hallat, miközben beleharap. Hitetlenkedve rámeredek, és hátradőlök a kanapén. A meccset nézem, amíg megérkezik a pizza, aztán Jensen izmos karjának dőlve elalszom. Csak azért ébredek fel, mert Vic megint ordibál, és megijeszt. Ekkor döbbenek rá, hogy teljesen bele vagyok gabalyodva Jensen karjába. Amikor összerezzenek, és megpróbálok elhúzódni tőle, közelebb húz magához. A tekintetem Oliverre villan, aki nyugodtan figyeli a meccset, de addig bámulom, amíg a pillantása összefonódik az enyémmel. Látom az arcán, hogy kényelmetlenül érzi magát, ahogy tekintete rólam Jensenre vándorol. Motyog valamit, felsóhajt, aztán elfordítja a fejét. Nem tudom, mire számítottam, mit fog tenni, de attól, hogy egyáltalán nem csinál semmit, a legszívesebben sikítanék. Nem mintha azt akarnám, hogy féltékeny legyen, vagy ilyesmi - nevetséges lenne, ha fenyegetve érezné magát Jensen miatt -, de akkor is. Aztán megszidom magam, mert én erősködtem annyira, hogy tartsuk titokban, ami kettőnk között folyik, bármi legyen is az. Adj egy kis időt, mondtam, de most azt kívánom, bár bejelentené Victornak, attól függetlenül, amit kértem tőle. Bár most az egyszer ne hallgatna rám. Felsóhajtok, és erősen belecsípek Jensen karjába. Felkiált, és elenged.

-Ezt megérdemelted - közli Victor nevetve. -Bánod, hogy a Nagy Almába költöztél? - kérdezem Jensent, miközben magam alá húzom a lábamat. -Nem. Többnyire szeretek ott lenni, de hiányzik az otthonom... és van néhány dolog, amit el kell itt intéznem. Hátradőlök a kanapén, végiggondolom, amit mondott, és közben azon töprengek, vajon milyen lenne, ha Oliver meg én tényleg járnánk, és együtt lógnánk a bátyámmal meg a haverjaival? Kínos lenne? A szoba két ellentétes végében ülnénk, mert annyira félne a legjobb barátjától, meg attól, hogy mit mond a kapcsolatunkról? Erre a gondolatra összerezzenek. De felnézek, amikor Oliver pillantását érzem magamon, és elmosolyodom, amikor megveregeti maga mellett az üres helyet a kanapén. Végül, legjobb meggyőződésem ellenére, vagy talán épp amiatt, felállok, leülök mellé, és közben magammal viszem a kanapé hátára terített hatalmas 49es plédet is. -Hiányoztál ma - suttogja, mihelyst a fenekem a kanapéhoz ér. Próbálom elrejteni a mosolyomat, miközben a plédet igazgatom, de elbukom, amikor újra megszólal, ezúttal hangosabban. -Megosztanád velem? Rohadt hideg van itt. -Persze. -Nincs is hideg - piszkálódik Jensen, és felvont szemöldökkel néz ránk. -Pont a légkondi alatt ülünk - mondja Oliver, és felfelé int a fejével. Felhúzom a térdemet, így azok a combjához érnek, és Oliver közelebb csúszik hozzám, majd arrébb húzza és úgy igazítja a lábamat, hogy az teljesen az ölében feküdjön. Amikor végez, rajtam hagyja a kezét, a tenyerével a combomat simogatja, én pedig láthatóan megremegek a mozdulata miatt. A pillantásunk összetalálkozik, és a gyomrom összerándul, mert ismerem ezt a tekintetet. Tudom, hogy nemsokára a szememről a számra vándorol, aztán lassan megnyalja az ajkát, miközben a szívem a fülemben kezd dübörögni. A pillanat elnyomja a meccs zaját, meg Victor és Jensen ordibálását, akik Frank Gore-t szidják a játéka miatt, vagy azért, mert éppen kihagyott egy helyzetet. Engem nem érdekel, mi történik, mert az egyetlen játékot, amit játszani akarok, azokkal a hosszú ujjakkal képzelem el, amelyek egyre feljebb kúsznak a combomon, meg azokkal az ajkakkal, amelyek enyhén szétválnak, ahogy feléjük közelítek.

Hangos köhögés rángat vissza bennünket a valóságba, és gyakorlatilag elugrunk egymás közeléből, majd Jensenre nézünk, aki mi a fenét csináltok pillantást vet ránk. -Jól vagy? - kérdezi Victor Jensenre nézve. -Aha, persze. Csak félrenyeltem a sörömet. Vic megrázza a fejét, és kinyit még egy dobozzal. -Hé, Paszuly, van már valami híred a praxisokról? -Hétvégén megyek egy interjúra - feleli. -San Fran? - kérdezi Jensen. -Igen. -A francba! Nem fog megint hiányozni az otthonod? Tényleg próbálok nem ránézni, amikor válaszol. Próbálom nem meglátni a szemem sarkából, ahogy megvonja a vállát, vagy ahogy a kezével lazán int, mintha neki tökmindegy lenne. Próbálom megakadályozni, hogy szíven üssön, de nem sikerül. Minden szava, minden mozdulata fáj. Beszéltünk már az állásáról, meg arról, hogy mostanában nincs túl sok munkalehetőség errefelé az ő területén. És az továbberősíti az ütés erejét, hogy ilyen messze keres állást, amikor végre először jó irányba tart a kapcsolatunk. Legalábbis addig, amíg szóba nem kerül a munkája, mert ekkor az ambíciója átveszi az irányítást, és tönkretesz mindent. Mint általában. -Az otthon ott van, ahol megteremted - mondja. Behunyom a szemem, felállok, és leejtem a plédet, majd megkerülöm a kanapét, hogy kimenjek a helyiségből. -Én most... A hangom elhal, és csak megyek tovább, amikor egyetlen jó kifogás sem jut eszembe. A konyhában megállok, hogy elővegyek magamnak egy üveg vizet, és ahogy becsukom a hűtőt, Oliver lép be a helyiségbe. -Mérges vagy - suttogja. Felsóhajtok. -Igen, mérges vagyok, te zseni! Úgy néz rám, mintha az arcomról leolvashatná, hogyan reagáljon erre, és ekkor ráébredek, hogy tényleg nem érti. Tényleg nem érti, hogy egy esetleges San Franciscó-i munka milyen hatással lenne rám. -Miért nem szóltál nekem az interjúkról? - förmedek rá suttogva. Amikor nem felel, megrázom a fejemet.

-Mindegy. Ez most nem megy nekem. Megígértem anyának, hogy segítek neki néhány dologban. Mennem kell. -Nem léphetsz le csak úgy, amikor valaminek a közepén vagyunk tiltakozik, és megfordít, hogy lássa az arcomat, majd lehajtja a fejét, hogy a szemembe nézzen. - Még el sem mentem az interjúra, Elle. Nem olyan, mintha máris állást ajánlottak volna. De fognak. Lehet, hogy nem, kicsim - suttogja rekedt hangon a fülembe. -De fognak - erősködöm, és érzem, hogy könnyek szúrják a szememet. - Fognak, mert okos vagy, keményen dolgozol, az átlagod rohadt közel volt a tökéleteshez, és bármelyik praxis szerencsésnek mondhatja magát, ha megkap téged. Azt mondtad, nem versenyezhetsz egy szellemmel. Hát, én meg nem versenyezhetek a munkáddal. Elhúzódom tőle. -Tudom - bólint, épp amikor Victor belép a konyhába, és belém ütközik. -Mi a baj? - kérdezi. - Mi folyik itt? -Semmi - felelem. -Csak az életről beszélgetünk - szól közbe Oliver. -Elmegyek. Ma már nem jövök vissza - vetem oda, miközben az ajtó felé indulok. Victor füttyent. -Hmmm, ez már gyors egymásutánban a harmadik éjszaka. Ugye, hamarosan találkozhatok azzal a rohadékkal? Elmondtad neki, hogy a bátyád ügyvéd, fegyvere van, és egy csomó embert ismer a bűnüldöző szerveknél? -Anyáékhoz megyek, butuska - rázom meg a fejem. Amikor a hűtő felé indul, mögé pillantok, és a pillantásom találkozik Oliverével. -Beszélnünk kell - tátogja. Egyetértőén bólintok, és jelzek neki, hogy majd hívjon fel, Megfordulok és távozom. Egy órával és száz ünnepi üdvözlőlap összehajtogatásával meg borítékolásával később felmegyek, hogy megnézzem a telefonomat. Amikor meglátom, hogy van egy nem fogadott hívásom Olivertől, visszahívom. -Hol vagy? - kérdezi, miután egy csengés után felveszi.

-A szüleimnél. -Indulok. -Mi? Ne! - tiltakozom, ahogy körbenézek a rendetlenségen, amit kevesebb mint tíz perc alatt sikerült összehoznom a régi szobámban. -Hagyd nyitva az ablakodat! -Oliver! Nem vagyunk már tinik. Hogy fogsz felmászni a fára? -Ezzel azt akarod mondani, hogy öreg vagyok? - kérdezi, és hallom a hangján, hogy mosolyog. -Akinek nem inge, ne vegye magára. -Nem veszem - morrant, ami önkéntelenül megnevettet. -Ezzel azt akarod mondani, hogy félmeztelenül fogsz járkálni? -Szeretnéd, ha így lenne? Valahogy sikerül felnevetnem, hevesen dobogó szívverésem ellenére is. -Rendben. Nyitva hagyom az ablakot. Óráknak tűnő idővel később Oliver bemászik az ablakomon, és elhelyezkedik mellettem az ágyban, majd magához húz, így a hátam a mellkasához simul. -Sokáig tartott ideérned - suttogom. -Tíz perc volt. -Egy örökkévalóságnak tűnt. -Nekem mindig annak tűnik, amikor nem veled vagyok - mormogja, és még szorosabban ölel. - Azt mondtad, nem versenyezhetsz a munkámmal - suttogja a nyakamra. - És egyetértek. Ez az egyetlen, amit nem tudsz megcsinálni? Hangosan felsóhajtok. -Ez, valamint azt sem tudom elviselni, hogy eltöltöttünk egymással egy csodálatos hétvégét, aztán elhagysz. Nem nyílhatok meg előtted, és nem engedhetlek közel magamhoz, hogy aztán megint elveszítselek. De mégis megtettem, Oliver. Ezúttal a fenntartásaim ellenére is nagyon közel engedtelek magamhoz - felelem, és behunyom a szememet. Úgy tűnik, mintha ezt már egymilliószor eljátszottuk volna. Mégis újból itt tartunk, és ráébredek, inkább hagyom, hogy a történelem megismételje önmagát, mert a másik lehetőségből - ahol anélkül élem az életem, hogy megtapasztalnám, milyen érzéseket ébreszt bennem, amikor vele vagyok - látszólag minden hiányzik, amire szükségem van. Ha ez szerelem, tényleg igaz szerelem, ahogy

mindig hittem róla, akkor pont olyan, mintha végzetes orosz rulett lenne. A fegyver kattan, amikor a közeledbe ér, te pedig várakozásteljesen összerezzensz, mert végigfut az agyadon, hogy lehet, ez volt az utolsó lélegzetvételed, de aztán a játék pörög tovább a következő körig... majd a következőig. Aztán persze ott van az az egyetlen alkalom, amikor a fegyver kattan, és a golyó eltalál, te pedig már nem sétálhatsz el. -És ezért hálás vagyok, Estelle. Tényleg - sóhajt fel. - Bár minden kérdésedre tudnék válaszolni. Bár tudnám, mit hoz a holnap, hogy ne legyen olyan bonyolult ez a helyzet. -Nem érdekel, mit hoz a holnap, Oliver. -De igen, Elle. Hazudhatsz magadnak, mondhatod, hogy nem érdekel, és csak szórakozni szeretnél, elvenni, amit akarsz. Közben pedig tudod, hogy igenis érdekel. Egy pillanatig hallgatok. -Egy csomó nővel randizol, és soha nem mész bele semmi komolyba. A bátyám csak arról beszél, milyen könnyen tudsz lelépni, és mennyire nem érdekel, amikor megteszed, szóval, amikor rólam van szó, mégis miért érdekel? Megcsókolja a vállamat, és a nyakamba temeti a fejét. -Ha felajánlanak egy állást, amit szívesen elfogadnék, elmondom neked, és majd együtt kitaláljuk, hogyan tovább, oké? Nem szoktam akárkiért ablakokon bemászni, Elle. Nem üldözök egy nőt sem. Nem teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy elmagyarázzam a döntéseimet annak, akivel randizom. Ha valamit nem kedvelnek bennem, szabadon elmehetnek, ahogy én is. Szerintem sokat elárul, hogy most mégis itt vagyok. -Tudom - suttogom. -Szóval hiszel nekem, amikor azt mondom, törődöm veled? motyogja a vállamra. -Igen, hiszek, és nem akarom, hogy aggódj miattam, amikor jövő héten odautazol. Igazából kétlem, hogy aggódna. Amikor felveszi a pókerarcát, nagyon jól kizár mindenki mást, de ettől még ki kell mondanom a szavakat. Érzem, ahogy fokozatosan összeszedem magam, és közben összeseprem a kettőnk között folyó valamibe vetett hitemet is. Oliver mélyen felsóhajt, a lábam köré fonja a lábát, az arcát a nyakamba temeti, a kezével pedig átöleli a hasamat... és így töltjük

az éjszakát. Bár a kedvenc kis fészkembe vagyok bugyolálva, alig alszom valamit. Csak arra tudok gondolni, milyen mélyre ástam magam, mint általában, amikor róla van szó, és tudom, hogy nem kerülök ki belőle sértetlenül.

Napokkal később, amikor bemegyek a kórházba, már messziről megpillantom Olivert, ahogy az egyik orvossal beszél. Egy férfival, akit már láttam, de egyébként nem ismerek. Gyorsan besurranok a művészeti szobába, Oliverrel nem nézünk egymásra. Jobb ez így. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy nem fogom elveszíteni a fejemet e miatt a férfi miatt, még akkor sem, ha igazán vissza sem kaptam tőle. Miután az álláskereséséről beszélgettünk, rájöttem, hogy napról napra kell haladnom. Akkor voltunk utoljára együtt, amikor pirkadatkor elhagyta a szüleim házát, és azt mondtam neki hogy lassítanunk kell. Kerültem a hívásait, bár nem telefonált túl sokszor. A kis pletykagéptől (azaz Mae-től) hallottam, hogy megállás nélkül dolgozott az elmúlt pár napban, vagyis nem volt sok szabadideje. A művészeti szobában kiterítem az újságokat a hosszú asztalra, és tiszta, üres dobozokat helyezek minden felszerelés melle. A belsejükbe különböző szobrokat teszek, mindegyik színes és szép, aztán egy kalapácsot fektetek minden doboz mellé. Amikor a gyerekek bejönnek az erre a napra kirendelt nővérükkel, Tarával, mindegyiküket üdvözlöm, és intek, hogy foglaljanak helyet. Oliver nem sokkal ezután érkezik, és sóvár mosolyt villant felém, majd rám kacsint. Aztán odamegy Dannyhez, és ellenőrzi az oxigénpalackján fityegő kórlapot. Ne mondd, hogy mi fogjuk összetörni ezeket! - szólal meg Mae. -Szent szar, mi fogjuk összetörni őket! - kiáltja Mike és az öklével a levegőbe csap. Tara, Oliver meg én nevetni kezdünk, és a fejünket rázzuk a lelkesedése láttán. -Talán egyelőre jobb lenne, ha letennéd a kalapácsot, Thor mondom, miközben felvonva az egyik szemöldökömet, Mike-ra pillantok, aki szélesen vigyorog. -Thor, mi? - kérdezi.

-Emlékezz a szabályokra! -Nem igazán szeretem a szabályokat - vágja rá Nevetve Oliverre pillantok. Arra számítok, hogy ő is mosolyog, de ehelyett azt látom, hogy Mike-ot fixírozza, amitől még komikusabb az egész. -Oké, megválaszolva a kérdéseiteket, igen, ma törni-zúzni fogunk. -De.. egy delfint? - értetlenkedik Mae, és kiveszi az üvegállatot a dobozából. - És egy szörfdeszkát? Mosolyogva bólintok. -Ezek csak tárgyak. -Szép tárgyak. -Hát, mi valami még szebbet fogunk belőlük készíteni. Emellett, ha megfigyelitek, mindegyik egy kicsit sérült - magyarázom, és rámutatok a delfinre, aminek hiányzik a farka, majd a csorba szörfdeszkára. Nem veszem észre, Oliver mikor megy ki a helyiségből, csak a becsukódó ajtó hangját hallom. Addigra már teljesen elmerülünk a munkában. Elkészítjük a szív mini verzióit, és bár mindegyik alkotás inkább hasonlít egy labdára, a gyerekek így is nagyon izgatottak. -Most haza kell vinnem, hogy kisüssem őket - szólalok meg. -Ki kell sütni őket? - kérdezi Danny. -Igen, aztán, hagyni, hogy kiszáradjanak, és csak ezután lesznek teljesen készen. Szeretnétek kulcstartót csinálni belőlük, vagy inkább így hagyjátok, ahogy vannak? -Kulcstartót! - kiáltja Mae. Mike összevont szemöldökkel néz rá. -Még nincs is jogsink. Elmosolyodik. -Beszélj a magad nevében! Nekem hamarosan lesz. -Rendben. Akkor én is kulcstartót akarok - jelenti ki Mike. Elindulnak kifelé, takarítani kezdek. Újra nyílik az ajtó, és Jen sétál be a szobába egy öltönyös férfival az oldalán. -Szia! Annyira örülök, hogy még itt talállak - mondja mosolyogva. Ő itt Chris, az osztályom vezetője, neki köszönhetjük, hogy zöld lámpát kapott a projekted. Hátrálok egy lépést, és egy kicsit meg vagyok döbbenve, mert Chris korombelinek látszik. Meglep, hogy magasabb pozícióban van Jennél. -Nagyon örülök, hogy megismerhetem - bólintok kissé hivatalosan,

és megtörlöm a kezemet a koszos kötényemben, hogy kezet foghassunk. - Elnézést, én... elég piszkos vagyok. - Röviden, idegesen felnevetek. Jen elmosolyodik. -Hé, legalább senki nem mondhatja, hogy nem dolgoztál! Körbepillant a helyiségben, és elakad a lélegzete, amikor meglátja, mit készítettünk. -Ezeket ma csináltátok? Gyönyörűek. -Még nincsenek teljesen készen, úgyhogy haza kell vinnem őket mondom, és remélem, hogy észreveszi a hangsúlyban rejlő üzenetet. Ne fogd meg őket! Szerencsére csak csodálkozva bámulja az alkotásokat, amitől még ragyogóbban mosolygok. -Imádom, amit ezzel a hellyel csináltál, Elle. Igazából mindenki szereti. A szobák, a folyosók... már egyáltalán nem olyan, mintha egy kórházban lennénk - jegyzi meg Chris felém fordulva. Jen lepillant az órájára. -Elnézést, de most mennem kell, találkozóm van egy beszállítóval. Chrisre pillant, aki mosolyog, és helyeslőén bólint. Amikor Jen elmegy, és becsukódik mögötte az ajtó, kezdem egy kicsit kínosan érezni magam, amiért csak egy helyben állunk ezzel az öltönyös fickóval. Zavart vagyok, nem nagyon tudom, mi mást mondhatnék. Szerencsére ő a termet fürkészi, így hamar oldódik bennem a feszültség. Megmosom a kezemet, leveszem a kötényemet, és egyik lábamról a másikra állva toporgok. Végül az ajtó felé indulok, ő kinyitja nekem, és együtt lépünk ki a folyosóra. -Meddig szeretnéd folytatni a programot? - kérdezi. -Őszintén? Még nem gondolkodtam rajta. Azt hittem, Jen majd szól, ha már nincs szükség rám. -Nos, igazából ezért akartam találkozni veled - mondja, és megáll, amikor a nővérpulthoz érünk, ami visszakerült a helyére így, hogy újra megnyitották a kórháznak ezt a szárnyát. -Mert szeretné, ha nem jönnék többet? Nem venném személyes sértésnek, ha így állna a helyzet. Már az elején tudtam, hogy mindez nem tarthat örökké, viszont mindenképpen szeretném végigvinni ezt a projektet. Amíg a válaszára várok, gondolatban jól felspannolom magam, hogy ezt neki is elmondhassam. Chris összeráncolja a homlokát, a válla fölött hátrapillantva ránéz a

fecsegő nővérekre, aztán megint felém fordul. -Beszélgethetnénk valahol máshol? -Persze. Az irodájában? -Igazából... - szólal meg, miközben egy kicsit összerezzen, és szégyenlősnek látszik. - Nem bánnád, ha lemennénk az étkezőbe? Kihagytam az ebédet... megint. Felnevetek. -Egyáltalán nem bánom. Lefelé menet Chris szól, hogy nyugodtan tegezzem, és elmeséli, hogy a főiskolás évei alatt kezdett el a kórházban dolgozni, majd a diploma megszerzése után magasabb pozícióba került, és miután a mesterfokozaton is végzett, még magasabbra jutott a ranglétrán. -Mit csinálsz, amikor nem a kórházban vagy? - kérdezi, amikor mindketten leülünk a tálcánkkal az asztalhoz. -Műalkotásokat - válaszolom, és elmosolyodom, amikor úgy bólint, mintha az alkotás valami hobbi lenne. - És van egy iskola utáni szakköröm olyan gyerekeknek, akiknek nincs hová menniük. -Hűha. Biztosan nagyon szereted a gyerekeket - mondja, miután megtörli a száját. -Hát, igen. -Sok testvéred van? -Csak egy. A bátyám, de gyerekként tele volt a házunk fiúkkal, úgyhogy szinte azt is mondhatnám, hogy én vagyok a legfiatalabb négy testvér közül. Oldalra fordítom a fejem, miközben Chris eszik, és észreveszem, hogy Oliver a helyiség másik végében ül. Ugyanazzal az orvossal van, akivel korábban beszélgetett. Nem tudom, eddig hogy nem vettem észre, de abból, ahogy rám néz, úgy tűnik, ő már egy jó ideje kiszúrt magának. Benyúlok a táskámba, hogy kihalásszam a telefonomat, és észreveszem, hogy van egy nem fogadott hívásom meg két bejövő üzenetem tőle. -Tudom, hogy az milyen. Van két öcsém - jegyzi meg Chris. Megértőén morranok, jelezve, hogy figyelek rá, de közben az üzeneteimet olvasom. Elmentél? Nem számít! Pont most láttalak meg.

Összeráncolom a homlokomat. -Minden rendben? - kérdezi Chris. A szemébe nézek. -Igen, persze. Szóval, mit szerettél volna mondani a programról? kérdezem, miközben bepötyögök egy üzenetet. Én is épp most láttalak meg.

-Azon gondolkodtam, hogy nem tudnál-e továbbra is bejárni és folytatni. Amikor az előző hölgy vezette, elég unalmas volt. Szerintem a gyerekek nem tudtak összehangolódni vele, mert idősebb volt, és emiatt szigorúbb is, ráadásul, őszintén megvallva, egyáltalán nem voltak szépek, amiket készített - árulja el mosolyogva. -Ő volt a felelős azokért a halakért a falakon? - tudakolom. -Legszívesebben a saját kezemmel festettem volna át azokat a falakat - válaszolja. Nevetni kezdek elborzadt arckifejezése láttán. -És én még azt hittem, ebben a kórházban senkinek nincs jó ízlése. -Az én ízlésem tökéletes. Szóval, be tudnál járni, mondjuk, heti egyszer? Az megfelelne? Kiderül, hogy igazából nagyon szeretné, ha heti két alkalom is lehetne belőle, de még kérdéses, hogy a kórház vezetősége hajlandó lenne-e annyit finanszírozni. A pénz említése meglep. -Nem azért vállaltam el ezt a feladatot, hogy pénzt keressek vele. -Tudom, de mindenki akar valamit - mondja vállrándítva, és megnézi a saját telefonját. -Én nem. Leutánozom a vállvonását, és rápillantok a telefonomra. Hiányzol.

Megremeg a gyomrom. Felpillantok, és látom, hogy Oliver még mindig ugyanannál az asztalnál ül, most már egyedül, és még mindig engem bámul.

Azért bámulsz rám úgy, mintha az egész világra mérges lennél?

-A szívek, amiket a gyerekekkel készítettél... - szólal meg Chris. Ilyeneket szoktál csinálni? Bólintok. -És eladók? Megint bólintok. -Igen. -Mennyibe kerülnek? -Hát, ez igazából a mérettől függ. -És egyedi megrendelés alapján készülnek, vagy már van raktáron valamennyi? Egy kicsit összeráncolom a homlokomat, miközben elmosolyodom. -Van néhány kész darab, de elfogadok egyedi megrendeléseket is. Chris érdesen felsóhajt, és megdörzsöli a homlokát. -Muszáj vennem valamit a menyasszonyomnak az évfordulónkra, de fogalmam sincs, mi legyen az. Az ember azt hinné, hogy nyolc együtt töltött év után már könnyen megy az ilyesmi, nem? - Felnevet. - Bár egy olyan szív nagyon tetszene neki. -Nos, mutathatok néhányat csütörtökön, amikor visszahozom azokat, amiket a gyerekek készítettek. Elmosolyodik. -Az csodálatos lenne. Tudod, merre találod az irodámat? A Jenével ellentétes oldalon van, ugyanabban a szárnyban, ahol dolgozni szoktál. -Biztosan meg fogom találni. Egyszerre állunk fel, és kínosan nézünk egymásra, majd le a telefonunkra, végül vissza egymásra. Végül kinyújtja a kezét, én pedig megrázom. -Csütörtökön találkozunk. Elköszönök, aztán elindulok Oliver asztalához, de ő feláll, mielőtt odaérnék, és int, hogy menjünk ki a folyosóra. Követem őt az étkezde melletti egyik szobába. Becsukja mögöttünk az ajtót, aztán a falhoz szorít, és megcsókol, mielőtt bármit mondhatnék. Egymás hajába túrunk, majd megfogjuk egymás arcát, miközben a nyelvünk heves csatába kezd. Végül levegő után kapkodva húzódunk el egymástól. -Tényleg hiányoztam neked - lehelem. - Gyakran szoktál nőket

csábítgatni véletlenszerűen kiválasztott kórházi szobákba? Oliver a homlokomnak támasztja az övét, és hevesen felsóhajt. -Határozottan nem. Általában nem szoktam ilyen kétségbeesett lenni. Felnyög, amikor a körmömmel végigszántok a mellkasán. -Meséljen még erről a kétségbeesettségről, doktor Hart! - motyogom, miközben előrehajolok, és megnyalom az ajkát. Oliver hozzám szorítja a csípőjét, és felnyögök, amikor megérzem a merevedését. -Kell még egy randi - suttogja rekedten, miközben a keze a felsőm alá csúszik. -Megpróbálsz kihasználni a műszakod közepén? - kérdezem, és homorítok, amikor bedugja a kezét a melltartóm alá. -Már egy órája végeztem - válaszolja, és megdörzsöli a mellbimbómat a hüvelykujjával. -És maradtál? -Meg akartalak várni. -Tényleg? - motyogom, és elakad a lélegzetem, amikor lehajtja a fejét, és a szájába veszi az egyik mellbimbómat. -Ühüm - morogja férfiasan. -És csak ültél meg bámultál rám a helyiség másik végéből? -Nem az eseted - mondja, megnyalva a másik mellbimbómat. -Mi van? - Megfogom a fejét, hogy megállítsam, ő pedig felpillant rám. -A fickó, akivel együtt ebédeltél. Nem az eseted. Nem tudom visszafojtani a mosolyomat. -Azt hiszed, randiztam azzal a férfival, annak a kórháznak az étkezdéjében, ahol dolgozol? Oliver hosszan felsóhajt, még mindig a mellemet fogja. -Miért, te minek neveznéd? Nevetve megrázom a fejemet, és megfogom az állát, hogy megint rám nézzen. -Nevetséges lenne annak hívni. Zavarna, ha az lett volna? Minden erőmre szükségem van, nehogy elnevessem magam, amikor megvonja a vállát, és elfordítja a fejét. -Azt mondod, azért hoztál be ide, mert féltékeny vagy? A tekintete az enyémre villan. -Nem vagyok féltékeny. -Szóval, ha azt mondanám, hogy a fickó, akivel együtt láttál, randira

hívott, igazi randira, a kórházon kívül, nem bánnád? -Elhívott? - morogja. -Számítana? -Igen. -Mert? - kérdezem, és mindkét kezemmel a hajába túrok. Behunyja a szemét a mozdulattól. -Mert... - Belesimul az érintésembe. - Mert... -Vagyis? Kipattan a szeme. -Mert azt akarom, hogy én legyek az. Mert én akarok lenni az egyetlen férfi, aki randevúzni visz téged. -Akkor legyél az a férfi - felelem. -Az leszek - dünnyögi, és lehajol, hogy megcsókoljon. - Az leszek. -Oké. A karjába bújva azt kívánom, bár örökké így maradhatnánk. Fájdalmasan összeszorul a mellkasom, amikor arra gondolok, ezt talán nem tehetem meg majd mindennap. -Ez csak egy interjú, Elle - suttogja a szemembe nézve. Hosszú, mély lélegzetet veszek, és behunyom a szemem. Tudom, hogy ez nem csak egy interjú. Inkább vízválasztó. Az élet rövid, emlékeztetem magam. Nézd meg, mi történt Wyatt-tel. Nem fogok bűntudatot ébreszti Oliverben azért, mert valami olyasmit csinál, amit szeret. Nem lehetek olyan lány, aki megköveteli valakitől, hogy feladja az álmait az én boldogságomért cserébe. Amikor ismét nyugodtnak érzem magam, kinyitom a szemem. -Tudom. Rúgd szét a seggüket az interjúdon, Paszuly! Tedd, amit tenned kell! Lábujjhegyre emelkedem, és megpuszilom az arcát. Oliver megint utánam nyúl, de megállítom. -Hívj fel, amikor visszaérsz! Valahogy sikerül kiszakítanom magam zöld szeme bűvköréből, és elhúzódom azoktól a hatalmas, meleg kezektől, meg a kényelemtől, amit Oliver ébreszt bennem. Búcsúpillantás nélkül hagyom el a helyiséget és a kórházat.

32.Fejezet

Kint ülök a szüleim kertjében az egyik székben, az ölemben pihenő dobozba nyúlok egy nagyobb üvegdarabért, és megszúrom magam vele. Szitkozódni kezdek, aztán felváltva forgatom a csuklómat meg szívogatom az apró vágást az ujjhegyemen. Nem történt velem ilyen már jó ideje. -Ma ünnepelnünk kellene - mondja anya, amikor két pohár limonádéval a kezében mögém lép. -Azt is csináljuk - nyújtom ki a kezem a nekem kínált pohárért. -Örülsz, hogy végre eladtad a házat? Felsóhajtok, és félreteszem az ölemből a dobozt, majd feltámasztom a lábamat a székre. -Boldog vagyok, meg egy hangyányit izgatott, és megkönnyebbültem. -De nem vagy szomorú - állítja. Rápillantok, és észreveszem, ahogy mosolyogva figyel. -Nem, nem vagyok az - felelem, és megkönnyebbülök, mert ez az igazság. Talán azért érzek így, mert már egy örökkévalóságnak tűnő idő óta Victorral élek. Talán megszoktam és elfogadtam ezt a helyzetet. A lelkem egy része ugyan mindig szomorú lesz, amikor Wyatt elvesztésére gondolok, de én még élek, és sikerült továbblépnem. -És eladtad Wyatt festményét, amit annyira szeretsz. Sok nagy lépést teszel. Büszke vagyok rád - folytatja anya mosolyogva. -Köszönöm. Én is magamra - válaszolom, röviden felnevetve. -De megtartod a galériát? - firtatja, bár most is inkább kijelentésnek hangzik, amit mond, nem pedig kérdésnek. A szavait hallva összeráncolom a homlokomat. -Persze. -Ha szeretnél tiszta lappal kezdeni, és, mondjuk, rendeznél egy új

megnyitót, akkor ebben is támogatunk, ugye, tudod? Egy pillanatig csendben maradok. A galériához pont olyan sok emlék fűz, mint a házhoz, de ezeket valahogy sikerült más kategóriába sorolnom és feldolgoznom. Amikor együtt voltunk a galériában, akkor én általában a saját stúdiómban dolgoztam, Wyatt pedig az övében. Kevésbé osztottuk meg egymással a helyet, mint a hálószobánkban. Kösz, de egyelőre jól elvagyok ott. Majd újra átgondolom, mihez kezdek, amikor lejár a bérleti szerződésem. -Az mikor lesz? -A hónap végén - horkanok fel. -Nagyon ügyesen halogatod a dolgokat - csóválja meg a fejét hitetlenkedve, de közben nevet. - Hűha, ez rengeteg üveg. Ezúttal hány szív tört össze? A szüleim egyfolytában a szíveimmel vannak elfoglalva. Fogalmuk sincs, hogyan kelnek életre, de szerintük szépek, és támogatnak az elkészítésükben. Az elsőket olyan idősebb nők, vették meg, akik mérgesek voltak, hogy nem találnak maguknak férfit Valentin-napra. így ezek a szívek váltak a „Különben is, kinek kell pasi?”-bulijaik központi elemévé. A következő évben már mindhárman házasok voltak. De ezt az utolsó, lényeges részt általában szeretik figyelmen kívül hagyni, amikor az összetört szívekről beszélgetnek, mert mindenki jobban élvezi a szomorú momentumok felidézését. Inkább arról beszélnek, hogy mindhárman olyan elvált nők voltak, akik már belefáradtak a borzalmas randevúkba. Elmosolyodom. -Örömmel jelentem, hogy ezek a szívek egy lánybúcsúra lesznek. -Tényleg? -Tényleg. A fickó, aki azt a kórházi osztályt vezeti, ahol a művészeti programom zajlik, vett egyet a menyasszonyának, a lány pedig úgy döntött, hogy szeretne ilyet mindegyik koszorúslányának. -Ez kedves. Biztos sok pénze van, amit bátran elszórhat - jegyzi meg anya. Mindketten megfordulunk, amikor apa hangosan kiabálva bejelenti, hogy befutottak a grillparti első vendégei. -Megyek, és elteszem ezeket - mondom, miközben felállok és kinyújtózom. -Megjöttem! - kiáltja Mia a kertbe lépve.

Az elmúlt néhány napban először érzek mást is a stresszen kívül. -Segíts ezekkel, kérlek! - szólok oda neki, miközben felemelem az egyik dobozt. Mia odaballag hozzám, és kézbe veszi a másikat. -Annyira szépek - lelkesedik, ahogy a ház felé indulunk. Félrerakjuk őket a bejárati ajtó melletti előszobában, és beszélgetni kezdünk. Anya is megérkezik, és csatlakozik hozzánk. Még mindig az üvegszívek vannak terítéken, aztán áttérünk Mia fényképeire és a pasikra. A szüleim összes grill- buliján mindig ugyanaz a forgatókönyv. Ugyanazok a párbeszédek... ugyanazok az emberek... mégsem unok rájuk soha. Egy csomót kihagytam, amikor Wyatt-tel jártam, mert ő nem igazán szeretett megjelenni ezeken az összejöveteleken. Azt mondta, mindig mindenki azt érezteti vele, hogy kívülálló. Ez meglehetősen fájt nekem, ezért inkább én is távol maradtam. És nem bánom, hogy így tettem, bár akkoriban nagyon hiányzott. A családom persze megértő volt. Tudták, ha az én helyemben lennének, ők is ugyanezt tennék. Victor nem sokkal később érkezik egy csajjal, akivel még soha nem találkoztam. Néhány lépéssel lemaradva követi őket a lány barátnője is. - Ő itt Madelyn, és a barátnője, Emma - mutat be bennünket egymásnak. - Madelyn Bobby testvére. Mia meg én sokatmondón egymásra nézünk, aztán ugyanezzel a tekintettel fordulunk Victor felé, mielőtt üdvözöljük Madelynt és Emmát. Mindketten úgy néznek ki, mintha az én húgaim lennének. Az első gondolatom rögtön az, vajon mit gondol Oliver erről az egészről. Nem sokat beszéltünk egymással, amióta múlt héten elment az állásinterjújára. írtunk egymásnak néhány üzenetet, és egyszer telefonon is beszéltünk, amikor „hallani akarta a hangomat”, de arról nem esett szó, hogyan is állunk egymással. Szerencsére elég elfoglalt voltam, így nem is tudtam ezen töprengeni, csak esténként vagy az ilyen pillanatokban, amikor a valóság fojtogatóan körbevett. -Jensen úton van - jelenti be Vic, miután a lányok elsétálnak. A bátyám szereti előre értesíteni Miát a barátja érkezéséről. Legalább van annyi esze, hogy figyelmeztessen minket, így nem lepi majd meg a barátnőmet, amikor Jensen beállít. Azt hittem, máshol van dolga - jegyzi meg Mia, és a hangja

csendesebb, mint pillanatokkal korábban volt. -Átszervezte - mondja Vic, és elfordul. -És hogyhogy Bobby testvérével jöttél? - kérdezem, miközben a nők felé bólintok, akik most az anyámmal és Bettinával beszélgetnek. -Nálam töltötte az éjszakát. Döbbenten meredek rá. -Lefeküdtél a barátod húgával? Mennyi idős? -Nyugi - feleli, és nevetni kezd az arckifejezésem láttán. - Elég idős, és mindketten felnőtt emberek vagyunk, akik közös megegyezéssel együtt töltöttek egy éjszakát. Úriemberi viselkedésnek tűnt, hogy a házamban szállásoljam el őket, mert sokáig ott maradtak, és Emma rosszul lett az egész napos ivástól. Érzem, hogy tüzel a fülem félvállról tett vallomása hallatán, de próbálom megakadályozni, hogy fortyogó haragom láthatóvá váljon. Abban igaza van, hogy mindketten felnőttek és közös megegyezéssel feküdtek le egymással, de baromi képmutató, amiért összejött a barátja húgával, amikor ő mást sem csinált egész életében, csak a barátait fenyegette, hogy tartsák tőlem távol magukat. Hol volt a bátyja? -Egy ügyön dolgozott. -Nem tudom elhinni, hogy lefeküdtél vele - morgok tovább, és mérgesen bámulom. -Úgy beszélsz, mintha tizenhét lenne - vág vissza, szinte sértetten. A szemem sarkából látom, hogy Mia keresztbe fonja a karját a mellkasa előtt. Én is ugyanezt teszem, és még mérgesebben bámulom a bátyámat, gondolatban tőröket hajigálok az agyába. Vic elmosolyodik a nem létező bajsza alatt, aztán a padlóra szegezi a tekintetét. -Kedvelem, oké? - dünnyögi, és faképnél hagy bennünket. Mia felé fordulok, és szavak nélkül üzenem neki, hogy utálom a bátyámat, mire a barátnőm egyetértőén bólogat. Miután kinyilvánítjuk kölcsönös gyűlöletünket a testvérem iránt, visszamegyünk a kertbe, és öntünk magunknak egy-egy extra nagy pohárnyit anya sangriájából. -Jól vagy? - kérdezem Miát, aki úgy néz ki, mintha békát nyelt volna. Amikor szó nélkül bólint, a tekintetem követi az övét. Jensen és Oliver érkezik nevetgélve, úgy néznek ki, mintha most jöttek volna egy átkozott alsónemű-fotózásról. Mintha nem ők lennének felelősek

a bennünk dúló viharért és bizonytalanságért. A látványuktól háborog a belsőm. -Nem akarsz lelépni? Kisurranhatunk innen - javaslom, remélve, hogy beleegyezik, de nem így történik. Helyette mosolyt tapaszt az arcára, és hirtelen átható tekintettel fordul felém. -Nem. A szüleiddel együtt én is nagyon örülök, hogy idén te is itt vagy - mondja, és az enyémre fekteti a kezét. - Túl fogom élni. -Mindig túléljük, nem igaz? - mosolyodom el szomorúan, miközben figyelem, ahogy Oliver meg Jensen odasétálnak Vichez és a lányokhoz. Mindkét nő túlzott lelkesedéssel öleli meg őket, amitől összeszorul a gyomrom. Erősebben markolom Mia kezét, mert azt kell látnom, hogy Emma gyakorlatilag Oliver köré csavarja magát, aki mosolyogva pillant le rá. -Hívom Nathant - jelenti be Mia hirtelen, amitől eltátom a számat. -Nem, nem hívod! tiltakozom, de ennek ellenére elmosolyodom. Általában egyikünk sem szokott játszmázni, és féltékennyé sem próbálunk tenni senkit. Gondolom, Wyattet soha nem is kellett, mert ő alapból úgy született, hogy egyfolytában túlzott féltékenység gyötörte. Mia viszont soha nem volt ilyen. A bátyám barátai egy dologban biztosan hasonlítanak egymásra: nagyon magabiztosak. Annyira önteltek, hogy abban a hitben élnek, minden nőt megszerezhetnek, akire csak szemet vetnek. Jensen nem volt aljas, de amikor együtt jártak Miával, magától értetődőnek vette, hogy a barátnőm mindig ott van neki. Bármilyen nagyszájú is most Mia, amikor együtt volt Jensennel, a viselkedése komplett ellentéte volt a mostaninak. Mindig leste a srác kívánságait, és csendes volt, amikor Jensen is a közelben tartózkodott, mert ő jóval hevesebb személyiség. Amikor a dolgok rosszra fordultak, Mia úgy mászott ki a burkából, mint egy újjászületésre kész múmia. Tudom, hogy hangos megjegyzéseit leginkább pajzsként használja. Ez is azt mutatja, hogy Jensent követően nagyon megváltozott a viselkedése, legalábbis mások előtt. Manapság az igazi Miát már csak olyan alkalmakkor látom, amikor sebezhetővé válik. Oliverékre pillantok, figyelem, ahogy beszélgetnek és együtt nevetgélnek a lányokkal. És úgy döntök... csessze meg... mi is szórakozhatunk. -Mondd neki, hogy hozzon néhány barátot is! - szólalok meg, és

mérgesen meredek Oliver rövid hajára. Biztosan levágatta az interjúja előtt. Természetesen így is baromi jól néz ki. Hátrafésülte, ezért hullámos tincsei a pólója gallérját verdesik. A szakállát is leborotválta, borostája világosabbnak látszik, szinte mintha ott sem lenne. -Menjünk! - javasolja Mia, és közben őrült tempóban pötyög a telefonjába. - Mindjárt visszajövünk. Követem őt az oldalajtón keresztül, és felnevetek, amikor az orra alatt morogva szidni kezdi Oliveréket. Imádom a barátnőmet. Felmegyünk a szobámba, ő pedig segít elrendezni a szíveket, amelyeken korábban dolgoztam, amíg Nathan rá nem csörög, hogy megérkeztek. Gyakorlatilag letrappolunk a lépcsőn, és kirohanunk, hogy üdvözöljük Nathant, Stevent és Huntert. Ezekkel a fiúkkal lógtunk a gimiben és a fősulin. Egyszerűen állati viccesek, és nagyon rendes srácok. -Ezer éve nem láttalak - mondja nekem Hunter, miután mindkettőnket alaposan megölel. -Tudom. Mi történt a lánnyal, akivel randiztál? Mi van Emilyvel? -Szünetet tartunk. A távkapcsolatok nagyon nehezek - feleli vállat vonva. - Valahogy mégis úgy érzem, hogy valami különleges van kettőnk között. Ezt hallva elmosolyodom. Egy kicsit még beszélgetünk, és közben teljesen elfeledkezem a buliról, ami a kertben folyik, meg a srácokról is, akiket féltékennyé akartunk tenni. Szinte biztos vagyok benne, hogy Mia is. Olyan, mintha megint a gimiben lennénk. Néha egyszerűen elég gyerekesen viselkednünk ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. Nevetve viccelődünk Nathan birkózós sztorijain, majd az egyik mozdulat idióta demonstrálása után - ahol engem választ az edzőtársának - a térdemen landolok a földön. Bár nevetek, az esés eléggé fáj. -Jól vagy? - kérdezi Nathan, és úgy vizsgálja a lábamat, mint egy aggódó mentős. -Jól, de úgy tűnik, már túl öreg vagyok ahhoz, hogy ezt a szart játsszam. Mindegy, túl fogom élni - dünnyögöm, és erre mindannyian nevetni kezdünk. -Gyere, mássz a hátamra, mint a régi szép időkben! - nógat Hunter kacsintva.

Felvesz, majd valami fura oknál fogva úgy rohan be velem az udvarra, hogy közben a zombi apokalipszisről kiabál valamit. Gondolom, a The Walking Decidből akar utánozni valakit, de a hang, amit kiad magából, nem vall túl nagy tehetségre. Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta, hisztérikusan vihogok, és a hajam összevissza repked a levegőben. Mia, Nathan és Steven követnek minket. Annyira hangosan nevetünk, hogy a kertben összegyűlt tömeg egy emberként fordul felénk. -Nagyszerű, most már itt az egész környék - mondja Vic, és elmosolyodik, amikor Hunter megáll, hogy üdvözölje, miközben én még mindig a hátán lógok. Vic meg a haverjai mindig nagyon kedvelték Hunteréket. Régen együtt szörföztek, és szinte biztos, hogy hálaadáskor még mindig szoktak együtt focizni. -Rég láttalak, ember - örvendezik Hunter, és körbesétálva mindenkit üdvözöl, én persze még mindig a hátán csüngök. Panaszkodni kezdek a térdemre, és arra készülök, hogy leugorjak, amikor Hunter megperdít, és olyan fogásban kap el, mintha a szurkolólánycsapatban lennénk. Fejjel lefelé lógok, a hajam szétterül a füvön. -Hé, tedd le! Tudod, nem tesz jót a keringésének, ha túl sokáig van ebben a pozícióban - mondja Oliver, az orvos, mintha valaki a véleményét kérdezte volna. A szavait hallva mindenki felhorkan. -Haver, kérlek, a munkádat hagyd a munkahelyeden! - szólal meg Jensen. -Letennél? - kérdezem nevetve, miközben félreseprem a hajam az arcomból. Hunter felnevet, lepillant rám, és megrázza a fejét. Amikor közel hajol hozzám, elkerekedik a szemem. Nem hiszem, hogy meg fog csókolni, mégis kicsit ki vagyok akadva. A fülemhez hajol, és hangosan suttogni kezd, hogy mindenki hallja, amit mond. -A zombik még mindig odakint vannak, de persze, ha már nem fáj a térded, letehetlek. Felnevetek, amikor elhúzódik tőlem, és rácsapok a mellkasára, aztán izegni-mozogni kezdek, hogy letegyen. Amikor talpra állít, megkapaszkodom a vállában, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. -Ha szerettél volna megtapogatni, csak kérned kellett volna - jegyzi meg flörtölve.

-Mondtam, hogy túl öregek vagyunk már ehhez a hülyeséghez. Most szédülök. -Te vagy túl öreg hozzá. Én jól érzem magam. Ha később szeretnéd újra megpróbálni, tudod, hol találsz - mondja nekem vigyorogva. -Elle, beszélhetnék veled egy percet? - kérdezi hirtelen Oliver. Hunter meg én is felé kapjuk a fejünket, ahogy Vic meg Jensen is. -Persze - nyögöm ki. Amikor merevvé vált arcára nézek, a szívem lezuhan valahova a májam meg az epehólyagom közé. Hunterre mosolygok. - Mindjárt jövök. Ő rám vigyorog, és vállat von. -Mi itt leszünk. Gyerünk, Meep, te jössz! - kiáltja, és Mia felé veti magát, aki hangosan nevetni kezd, és kitér az útjából. -Ez egyre jobb - motyogja Jensen az orra alatt. -Nem engedhetsz meg magadnak még egy monoklit - figyelmezteti Vic, miközben követem Olivert, amíg hallótávolságon kívülre nem kerülünk. A kert másik végében álló hatalmas fa alá vezet. Egészen a tövéig sétálok, így a törzse szinte teljesen eltakar bennünket a bátyám és a többiek elől. -Mi újság? kérdezem, és a tekintetemet a fűre szegezem. -Mi újság? - kérdez vissza kissé ingerülten. - Mi újság? Csak ennyit mondasz? Felsóhajtok és fáradtan rápillantok. Gyűlölöm, hogy az arcát látva felgyorsul a szívverésem. Utálom, hogy a tekintete, meg az, ahogy rám néz, minden mást... összezsugorít körülöttünk. -Hogy ment az interjúd? - érdeklődöm. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és beletúr a hajába. -Tetszik így a hajad - szólalok meg. És a borostád is. Oliver megint kinyitja a szemét, és halványan elmosolyodik, de egyelőre megelégszem ennyivel. -Köszönöm. Az interjú pedig nagyszerűen sikerült. Igazából, többes számban, interjúk... kettő volt... Elfordítja a fejét, és a vállam mögé pillant, úgyhogy várok. Amikor nem fűz hozzá több megjegyzést, nehézkesen elmosolyodom. -Jó. Tudtam, hogy jól fognak sikerülni. Egy hosszú, néma pillanatig csak bámuljuk egymást, és annyira szeretném, ha elcsókolná ezt a tétovázást kettőnk között.

-Szóval... Hunter... - szólal meg végül. Röviden felnevetek. -Nem randizunk, meg semmi ilyesmi, ha erre akarsz kilyukadni mondom, felidézve a kórházas közjátékunkat. -Én nem... Elhallgat, felsóhajt, majd a fatörzsnek veti a hátát, felemeli a fejét, és ezzel felfedi előttem a nyakát. Csak arra vágyom, hogy előrehajolhassak és megcsókoljam az ádámcsutkáját. -Ez annyira nehéz, Elle! Szerintem fogalmad sincs, menynyire. -Mi? - kérdezem, és a szívem a torkomba ugrik, miközben várom, hogy rám dobja a bombát, és közölje, hogy elhagy. Megint rám néz. -Komolyan azt hittem, hogy meg fogom ütni. Mármint Huntert. A szívem összeszorul a vallomásától, és rosszul érzem magam, amiért ilyen hatással van rám a féltékenysége. Wyattét gyűlöltem. Bosszantott és felidegesített, de most, amikor Oliver mondja nekem ezeket a szavakat, úgy érzem, a testem rögtön dalra fakad. -Miért? - érdeklődöm, és közelebb lépek hozzá. -Úgy cipelt be ide, mintha tojna az egész világra. Neki olyan könnyű. Vicnek a szeme sem rebbent, amikor meglátott benneteket. -Mert barátok vagyunk - suttogom, és egy kicsit még közelebb lépek hozzá. -Tudom, de akkor is. Elképzeltem, mi történne, ha én tenném ugyanezt, és annak a végkifejlete egyáltalán nem alakult ilyen szépen a fejemben. -Azt akarod mondani, hogy véget kellene vetnünk annak, ami köztünk van? - kérdezem, és megint a földre szegezem a tekintetem. -Nem. Soha nem mondanék ilyet. Szigorú hangja hallatán a szemébe nézek. -Miért? -Ezen már végigmentünk - feleli halkan, és kinyújtja a kezét, hogy megfogja az enyémet. - Akarlak. -Akkor tégy a magadévá - vágom rá, mire elfelhősödik az arca. Összefonja az ujjait az enyémekkel, és egy kicsit közelebb húz magához. -Rajta fognak kapni bennünket - suttogom. -Nagyon vágyom rád ebben a pillanatban - morogja, és lehelete az arcomat simogatja.

Elhúzódom tőle, mire leengedi a kezét, én meg félig leeresztett szemhéjjal bámulok fel rá. -Talán néhány percen belül ki kellene menned a mosdóba, ami a ház oldalánál van - suttogom összeesküvőn. Akarom ezt... bármi is legyen. Ameddig az enyém lehet, akarom. Oliver ráharap az alsó ajkára. -Öt perc. -Öt perc - ismétlem meg, és mosolyogva faképnél hagyom, majd Mia felé indulok. -Mit akart? - súgja a barátnőm. -Azt mondta, meg akarta ölni Huntert, amikor meglátott bennünket bejönni. Felnevet. -Az nem semmi műsor volt. Jensen is azóta bámul rám, hogy ideértünk. -Hát, tudtuk, hogy ez fog történni. -Akkora seggfej! Olyan jóképű, de túl felelősségteljes seggfej mondja elfúlva, és tudom, hogy Jensenre utal, miközben megcsóválja a fejét. - Paszuly beszélt neked arról, hogy elfogadja-e az állást? Összepréselem az ajkaimat. -Volt két interjúja. De kétlem, hogy ott helyben felajánlottak neki valamit. Fájdalmasan összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy a közeljövőben elfogad egy olyan munkát, ami miatt távol kerül tőlem. Elhatározom, hogy arra használom ezeket az utolsó heteket vagy hónapot, amit együtt töltünk, hogy... nos, hogy együtt legyünk. A többi dolog miatt ráérek később is aggódni. Majd akkor birkózom meg a fájdalommal, amikor utolér. Titokban persze abban reménykedem, hogy ez nem fog bekövetkezni. -Srácok! Megsült a hús! - kiáltja anya. A tömeg egy emberként indul felé. -Te nem jössz? - kérdezi Mia, amikor észreveszi, hogy lecövekeltem. -Mindjárt. Van egy kis dolgom a házban. Mia előrerohan, hogy felzárkózzon a többiekhez, én pedig elindulok a másik irányba. Amikor beérek a fürdőbe, várakozásteljesen felsóhajtok. A közeledő lépések hallatán a szívverésem kihagy egy ütemet, majd még kettőt, amikor Oliver belép a helyiségbe. Nem tudom levenni róla a

szemem. A tekintetem végigkalandozik a testen, amit soha nem unok meg bámulni. Olyan, mintha ősidők óta ugyanezt a reakciót váltaná ki belőlem. Oliver a háta mögé nyúl, hogy bezárja az ajtót, és lassan, érzékien elmosolyodik, amitől mindig ellágyulok. Egy lélegzetvétellel később a karja a derekam köré fonódik, és magához húz, majd az ajka lassú csókban foglyul ejti az enyémet. A szánk édes, gyengéd csókban egyesül, amitől egész testemben remegni kezdek. Megérintem az arcát, és közben érzem, hogy egyszerre érinteném mindenét. A nyakát, a karját, a mellkasát. Egy fürdőszobában vagyunk, és gyorsnak kell lennünk, de a tekintet, amit rám vet, épp az ellenkezőjét sugallja. Kicipzárazza a farmerét, és a nadrággal együtt az alsónadrágját is letolja magáról. A pillantása lerombolja az összes fenntartásomat, miközben figyeli, ahogy én is levetkőzöm. Kibújok a papucsomból, leveszem a farmeremet meg a tangámat, aztán megfordulok, és rátámaszkodom a mosdókagylóra, a tekintetem pedig találkozik az övével a tükörben. Amikor lehajolok, Oliver pillantása elkalandozik az enyémről, és végigsiklik a testemen. Amikor a szemünk újra egymásba kapcsolódik, döbbenetesen erős vágyat látok rajta, és még erősebben kapaszkodom a mosdókagylóba. A pillantásom Oliver farkán időzik, és várakozón megnyalom az ajkamat, amikor elképzelem, milyen érzés lesz megint magamban érezni. Oliver a lábaim közé áll, és egy hosszú pillanatig csak behunyt szemmel markolja a fenekemet, a mellkasa pedig hevesen emelkedik és süllyed. Teszek egy lépést hátrafelé, és sürgetem, hogy hatoljon végre belém, de ő tovább szorítja a fenekemet, majd az ujjával végigsiklik a nedvességemen. - Készen állok rád - suttogom, és reszketek az érintésétől. Tudom. - Lehajol, és csókot nyom a lapockáim közé. - Mindig készen állsz rám. az Lassan elmerül bennem, teljesen belém hatol, én pedig ajkamba harapok, nehogy hangosan felkiáltsak. Kibaszottul készen állsz rám - mondja nyögve, miközben fokozza a tempót. Egyik kezét a vállamra fekteti, míg a másikkal megmarkolja a derekamat, miközben a lökései egyre durvábbá válnak. Próbálok csendben maradni, de nem sikerül. Teljesen betölt, és ez csodálatos

érzés. -Cssss - motyogja, és megnyalja a bőrömet a fülem alatt. - Annyira tökéletes vagy, Elle. Nekem te vagy a tökéletes. A szavaitól és az arcán uralkodó imádattól, amit a tükörben látok, a szívverésem még jobban felgyorsul. Hátratolom a csípőmet, hogy találkozzam a lökéseivel, miközben Oliver beleharap a vállamba. -Oliver - nyögöm, majd az ajkamba harapok, amikor az ujjaival elkezdi a csiklómat dörzsölni. A lökései egyre gyorsulnak, fenekemhez csapódó ágyékának nedves hangja egyre hangosabb lesz, és egyre gyorsabban ismétlődik. Elle nyögi, majd ezt követi néhány élvezz el, kérlek, élvezz el, kicsim. Nem bírom visszafogni magam, amikor így összeszorulsz körülöttem. Egy szikra keresztülhasít rajtam, a lábujjam hegyétől indul és a fejem búbjáig hatol, úgy terjed szét a testemben, mint a futótűz. Az orgazmus elsöprő erővel rohan végig rajtam, miközben a magja szétömlik bennem, és a farka megrándul a kilövések erejétől. Oliver a nyakamba temeti az arcát, és hevesen levegő után kapkod, a fejem előrehullik, és én is megpróbálok lélegzethez jutni. Aztán lépéseket hallunk kintről, és mindketten felkapjuk a fejünket, majd ijedten egymásra nézünk. Összerezzenek, amikor Oliver gyorsan kihúzódik belőlem, és odanyújt nekem néhány papír zsebkendőt, hogy rendbe tegyem magam, majd elkezdek öltözködni, és ő is már a nadrágját gombolja. Közel sem vagyunk még szalonképesek - a hajam zilált, az arcunk ragyog a gyors szextől -, mégis jelzek neki, hogy menjen ki. Becsukja maga után az ajtót. Azonnal hangos szóváltást hallok, amit a kilincs elfordulása követ. -Ki a fasz van bent? Elakad a lélegzetem, és rémülten felszisszenek, amikor ráébredek, hogy a bátyám vádló hangját hallom odakintről. -Istenre esküszöm, Oliver, szeretlek. A testvérem vagy, de ha az van odabent, akire gondolok... - mondja, és hagyja, hogy a mondat a levegőben lógjon és érlelődjön egy ideig. Aztán a kezével az ajtóra csap. -Nyisd ki az ajtót! - kiáltja, én pedig hátraugrom ijedtemben. Vagy legalábbis szeretnék, de nem tudok, mert teljesen lefagytam. Totálisan földbe gyökerezett a lábam, és csak bámulom az ajtót, ahogy újfajta várakozás önti el a testemet, ami nagyon különbözik attól, amit akkor éreztem, amikor beléptem a mosdóba.

Hirtelen könnyek öntik el a szememet, az ajtó felé nyúlok, hogy kinyissam, de megállok, amikor hallom, hogy a bátyám újra megszólal. -Estelle hiányzik az asztaltól... Csak te és Estelle nem vagytok ott. Nincs a szobájában, Miának fogalma sincs, merre találom... Hunternek sincs rá ötlete... és tényleg, próbálom elhitetni magammal, hogy nem ő volt bent veled - sorolja Victor halk, fenyegető hangon. -Beleszerettem, érted? mondja hirtelen Oliver. Elgyengül a térdem, és a könnyek csordultig töltik a szememet. Elfordítom a zárat, és kinyitom az ajtót. A bátyám összepréseli a száját, de villámgyorsan összeszedi magát, a tekintetében gyilkos indulat lángol. -A húgom? - fakad ki. - A húgomat dugod? - kiáltja, mintha szóbeli megerősítésre is szüksége lenne azontúl, hogy látja, ahogy ott állok. Oliver célzatos pillantást vet rám, amitől még jobban összeszorul a mellkasom. -Szerelmes vagyok belé. -Szerelmes? - őrjöng Victor, és hátralöki Olivert. Gyorsan odasietek hozzájuk, és megszorítom Victor karját. -Vic, hagyd abba! -Szerelmes vagy belé? Hogy lehetsz az, ha elmész? Épp most fogadtál el egy állást négyórányira innen, te rohadék - ordítja. -Állást ajánlottak neked, és te elfogadtad? - kérdezem halkan, remegő hangon, miközben elveszem a kezem Victor karjáról. Ő kihasználja a pillanatot, előreveti magát, és ököllel arcon vágja Olivert. Oliver összerezzen, megfogja az arcát, de a tekintetét nem veszi le az enyémről. -Szólni akartam róla. -El sem mondtad neki? - kiabálja Victor magából kikelve, és megint behúz neki egyet. - A húgomat dugod, és még annyi tisztesség sincs benned, hogy elmondd neki, elmész? Mióta tart ez köztetek? -Az csak rá és rám tartozik - vág vissza Oliver, miközben kiköpi a vért a szájából, és ökölbe szorítja a kezét az oldala mellett, mintha minden önuralmára szüksége lenne ahhoz, hogy ne üssön vissza. -Te és ő? Nincs olyan, hogy te és ő! - ordítja Victor, aztán lihegve felém fordul. - Elle, nincs olyan, hogy te meg Oliver. Kimondja a szavakat, és nem tudom, hogy az arcomon milyen

kifejezés ül, de valószínűleg jól tükrözi az érzéseimet, mert ahogy meglátja, még nagyobb haragra gerjed. -Te anyaszomorító faszszopó - mondja Victor, és megint Oliver felé lép, én pedig ekkor térek magamhoz. Megragadom Vic karját, úgy szorongatom, mintha az életem múlna rajta, és hátrarángatom. Bármennyire össze is vagyok törve, nem akarom, hogy tovább püfölje Olivert, aki egymás után fogadja az ütéseket, védekezés nélkül, mintha megérdemelné. -Elég, Victor! Hagyd abba! - sikítom. -Van fogalmad róla, mi mindenen ment keresztül? Tudod egyáltalán, mennyi mindent élt át az elmúlt évben? És nincs szüksége egy olyan férfira, mint te, aki újra felszakítja a sebeit! - folytatja Victor ordibálva. Végül egy egész tömeg rohan felénk, mindenki egyszerre bukkan fel a semmiből. Jensen ledobja a tányérját a földre, és teljes sebességgel ott terem, aztán hátralöki Victort. -Ez a szemétláda Estelle-lel kavar! - veszi szakadozottan a levegőt a bátyám. -Nem kavarok vele! - morogja Oliver. Vic megint előreveti magát, de Jensen visszafogja. -Megbíztam benned. Olyan vagy, mintha a testvérem lennél! Kibaszottul bíztam benned! Mikor kezdődött? Hogy voltál képes erre, te szemét? - kiabálja Victor. Addig észre sem veszem, mennyire remegek, amíg Mia oda nem rohan hozzám, és át nem ölel. Elkezd hátrafelé terelni, el a felfordulástól, de addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg apa oda nem trappol hozzánk. -Victor, az irodámba! Most! - mondja olyan hangon, ami nem hagy helyet a vitának. - Oliver! Te is. Most! Victor mérges pillantást vet apára. -El tudod hinni... -Fogd be, indulj az irodámba, és ne üsd meg újra! Csend telepedik ránk. Oliver megpróbál ellépni mellettük, hogy odajöjjön hozzám, de lassan megrázom a fejemet, mert nem akarok rontani a helyzeten. Különben is gondolkodnom kell. Minél távolabb kell kerülnöm ezektől az emberektől, hogy gondolkodni tudjak. Magamba fojtom összetört érzelmeimet, és csendben Mia kocsijához sétálok. Az én anyám meg az övé megállít bennünket,

hogy átöleljenek és elmondják, mennyire sajnálják, ami történt, aztán egymillió különböző kérdést zúdítanak rám. Mikor történt ez? Szerelmes vagy belé? Miért titkoltad el előlünk? De egyikre sem felelek. Nem mondom el nekik, hogy már olyan régen kezdődött, hogy nem is bírok visszaemlékezni arra az időre, amikor nem volt köztünk semmi. Nem kiabálom oda nekik, hogy azért tartottam titokban előttük, mert pontosan azt akartam elkerülni, ami az előbb történt, ráadásul nem tudtam, mit mondjak, mi van köztünk. És arról különösen nem szeretnék beszélni, hogy érzem magam, mert olyan, mintha a szívem nemcsak összetört, hanem egyenesen felrobbant volna, hogy egy hatalmas, véres maszlag maradjon a helyén. Beszállok a kocsiba. Nathan, Stephen és Hunter velünk jön. Steven és Nathan valahogy bepasszírozza magát hátra, én pedig kénytelen vagyok Hunter ölében ülni elöl. Amikor az arcom a mellkasához ér, elveszítem a higgadtságomat, és zokogni kezdek. Ő pedig csak némán ölel, amíg oda nem érünk Nathanékhoz, ahol a srácok kiszállnak a kocsiból. - Sajnálom, Elle - mondják mind a hárman, és gyorsan megölelnek. Ők tudják, min mentem keresztül. Ott voltak a temetésen, és később is. Éveken át fogták a kezemet, amikor a szívem meg- tépázódott, és akkor is, amikor teljesen összetört. Úgy igazságos, ha akkor is jelen vannak, amikor teljesen megsemmisül. Visszaülök a kocsiba. Miával csendben a parthoz hajtunk, ahová általában akkor szoktunk járni, amikor különösen jó vagy szánalmasan rossz napunk van. Odasétálunk a fekete sziklához, amelyik baráti társaságunk harmadik tagja. Hallott a sikereinkről, nála sírhattuk el a bánatainkat. Leülünk egymás mellé, és Mia felém nyújtja a kezét... felajánlja a vállát... meghallgat... én pedig addig zokogok, amíg a könnyeim versenyre nem kelnek a hullámokkal egy szomorú, összetört szimfóniában.

33.Fejezet

Szerencsésnek tartom magam, amiért kétszer is voltam szerelmes. Sokaknak egyszer sem adatik meg az a luxus, hogy találjanak valakit, akivel ilyen mélyen összekapcsolódhatnak. Én kettőt is találtam. Mindkettőjüket ugyanúgy szerettem, mégis másként. Az egyikük a mentorom, a barátom és a szeretőm volt. Ő nyitotta fel a szemem, hogy meglássam, milyen nagyszerű dolgokra vagyok képes. Hitt bennem, amikor mások úgy vélték, el fogok bukni. Amikor elvesztettem, hetekig csak sírtam, és hónapokig gyászoltam. Gyászoltam a fiatalon elvesztett életet, az imádott művészt, a jelzőfényt a közösségünkben és az életemben. Még mindig hiányzik a mosolya, meg a keze illata, amit akkor is imádtam, ha korábban elszívott tíz cigit. Hiányoznak a történetei az általa meglátogatott falvakról, és az ott élő emberekről. Még a kifakadásait is hiányolom, és azt, ahogy festéket hajigált mindenfelé. Azon a napon szerettem bele Wyattbe, amikor megtanította, hogyan irányítsam a fájdalmamat a művészetembe. Törd össze mind, mondta, aztán segített nekem összezúzni a tányérokat és a poharakat. Gyűlöld a világot! - kiáltotta, és egy kalapáccsal szétverte a fakanalakat. Végignézte, ahogy összeomlók, és amikor befejeztem, összelapátolt a körülöttem szanaszét tört üveggel együtt. Együtt ragasztottuk össze az apró darabokat, és amikor végeztünk, észrevettem, hogy a világ leggyönyörűbb összetört szívét alkottuk meg, amit valaha láttam. Az első fiú, akibe beleszerettem, folyton királyokról és királynőkről, háborúról és békéről szóló történetekkel etetett. Meg persze azzal, hogy őszintén reméli, egy napon a fényes páncélos lovagja lehet valakinek. Én is vele együtt éltem át a késő esti kalandokat, miközben figyeltem, ahogy élénken csapkod a kezével mesélés közben, és imádtam, ahogy zöld szeme megcsillant, amikor nevettem a viccein.

O tanította meg, milyen, ha megérintenek, és úgy istenigazából megcsókolnak. Később ő mutatta meg, mennyire fáj, ha elveszítünk valakit, aki közel áll hozzánk. Csak arra nem készített fel, hogyan birkózzam meg a kínnal, miután összetörte szívem maradékának suttogó árnyait. Sokat töprengtem azon, vajon csak véletlenül felejtette-e el ezt a leckét. Most azonban az jár a fejemben, hogy talán ő maga is próbálta kiokoskodni, vagy egyáltalán nem is érzett semmit. Azon gondolkodtam, amikor elment egy éjjelen, hogy vajon visszajön-e. Amikor a dolgok komolyra fordultak köztem és Wyatt között, gyakran azon kaptam magam, hogy este éberen fekszem az ágyban, és azt kérdezem magamtól: mi lenne, ha Oliver ebben a pillanatban belépne az ajtón, és megkérne, hogy legyek vele? Elhagynám Wyattet? Soha nem kaptam választ, mert nem jött vissza az a fiú. Szeretném azt hinni, hogy az eljegyzésemet kizárólag a Wyatt iránti szerelmemre alapoztam, de ettől még az a „mi lenne, ha” folyton ott motoszkált bennem. Wyatt elvesztésével ellentétben, Oliver gyászolását soha nem hagytam abba. Soha nem hagytam abba, mert a szívemnek nem volt ideje meggyógyulni. Még azelőtt visszajött, és megint átgázolt rajta. Oliver tanította meg, milyen a szívfájdalom és a vágyakozás. Ő tanított meg arra, hogy ne féljek a fájdalomtól, mert bármilyen gyönyörű is az élet, néha fájdalommal jár. Ő értette meg velem, hogy a szerelem - a mindent elsöprő, igazi, észveszejtő, mindent lecsupaszító szerelem, ami miatt sokszor teljesen hülyének érzed magad - az, amikor szárnyalsz, amikor magasabban vagy, mint azt valaha lehetségesnek képzelted volna. De amikor lezuhansz, a világ legmélyebb, legsötétebb szakadékéban landolsz, és senki nem segít abban, hogy kikászálódj belőle. Az általam készített szívek egyszer már összetörtek, de most egészek. És ragyognak a napsugarak alatt. A szerelembe vetett reményt jelképezik. Mert lehet, hogy egy ponton úgy érzed, elvesztetted a szerelmet, de az is lehet, hogy csak másként kell ránézned, és akkor találsz benne valami újat. Az üvegszív is ilyen. Összetört vagy sem, ha elég alaposan figyelsz, találsz benne valami meseszépet. A világon minden gyönyörűség egy kicsit selejtes.

34.Fejezet

Miért nem tudtam egyszerűen postára adni a festményt? Ezen agyalok sóhajtozva. Mia végre kikapcsolja az autóban a zenét. -Oké, beszélj! Tudom, hogy rémesen érzed magad, és tudom, milyen idegesítővé válsz, amikor magadban búslakodsz, szóval, add ki magadból. Min gondolkodsz? Megint felsóhajtok. -És hagyd abba ezt a rohadt sóhajtozást! - mondja olyan hangon, amivel megnevettet. -Bocsi. Én csak... idiótának érzem magam. Tudhattam volna. Elhallgatok, hogy nagy levegőt vegyek, és visszatartsam a szemembe toluló újabb könnyeket. Már annyira belefáradtam, hogy folyton e miatt a srác miatt sírok. -Ismerem... - folytatom, de megint megakadok. -Tudod, mi zavar a legjobban? - kérdezi hirtelen Mia, és a kezemért nyúl, majd megszorítja. - Hogy lehet valaki ennyire okos, mégis ilyen kibaszottul hülye egyszerre? Nevetve megtörlöm az arcomat. -Én is egyfolytában ezen gondolkodom. Egy újabb bizonyíték arra, hogy nem számít, a férfiak milyen erősek, milyen okosak, mennyire sikeresek... hiányzik belőlük az az összetevő, ami elválasztja őket a jobbik nemtől. Amikor elhal a nevetésünk, felé fordulok, és az arcára pillantok. -És azt tudod, engem mi zavar? Őszintén hiszem, hogy szeret engem. Látom, amikor rám néz. Érzem, amikor megérint. Baromi sokáig gondolkodtam azon, hogy mit jelent neki a kapcsolatunk. Az, hogy még mindig nem tudom rávenni, hogy velem maradjon, elég sokat elárul, nem?

Hátradőlök az ülésben, és megrázom a fejemet, halkan nevetek. -Az a vicces, hogy ti mind azt hiszitek, egy szellembe vagyok szerelmes. Igen, szerettem Wyattet, de szinte amióta az eszemet tudom, Oliverbe vagyok szerelmes. És minden, amit szeretek benne, emlék. Jók és rosszak egyaránt. És ez nagyon fáj, mert Oliver ráadásul olyan szellem, akit megérinthetek, érezhetek, és aki magához vonz, majd megbabonáz, valahányszor a közelemben van. Felsóhajtok. - Az élet kibaszottul szemét tud lenni.

Ellenőrzőm a festményt, és felszállók a gépre. Ahogy kikapcsolnám a telefonomat, a kijelző felvillan, és látom, hogy Oliver hív. Addig bámulom a nevét, amíg a hívás átkapcsol a hangpostára. Repülő üzemmódra váltok, és hátradőlök. Útközben filmet nézek. Megríkat, de én vagyok a hibás ebben is. Mi a fenének választok olyat, amelyik egy csomó Golden Globe-jelölést kapott? Mire New Yorkba érek, már másra sem vágyom, csak egy forró zuhanyra meg egy kényelmes ágyra, és miután a taxiban hosszú telefonbeszélgetést folytatok az ingatlanügynökömmel, úgy érzem, egy italt is hozzá kell írnom a listához. Egy hosszú zuhany után elhelyezkedem az ágyban, és meghallgatom Oliver üzenetét. A telefonom szintem már teljesen lemerült, úgyhogy szimplán túl akarok esni rajta, mielőtt elalszom. Ahogy meghallom a hangját, behunyom a szemem, és átölelem... magamat. - Sajnálom, Elle - mondja halkan, rekedten. - Tudom, hogy New Yorkban vagy, de beszélnünk kell. Hívj fel, kérlek! Megértem, ha elfoglalt vagy, de én itt leszek, szóval kérlek... Az akku lemerül, mielőtt befejezhetné a mondatot. Remegő kézzel rakom le a telefont, és újra behunyom a szemem. Most más dolgokra kell összpontosítanom, és bár talán másnak ez egyáltalán nem nagy ügy, nekem az. Wyatt festményét eladni egy dolog volt, de fizikailag is megválni tőle már teljesen más ügy lesz. Másnap reggel vagy ezerszer a szundira kattintok, majd őrült rohanásba kezdek, hogy időben odaérjek a vevő házához. A telefonom megint rezegni kezd, éppen akkor, amikor megérkezem. Elszakítom a tekintetem a festményről, ami a hordár kocsiján fekszik, és áttúrom a táskámat. Amikor megtalálom a telefont, Oliver

képét látom meg a kijelzőn, azt a képet, amit egy este a kórházban készítettem róla. Flörtölős mosolya, csillogó zöld szeme, a gödröcskéi... mind sugárzóan merednek rám. Amikor már képtelen vagyok tovább bámulni őt, felveszem. -Elle, sajnálom - vág bele azonnal, mintha bármelyik pillanatban bonthatnám a vonalat, még azelőtt, hogy esélye lenne kinyögni, mit akar. A szavai egyáltalán nem enyhítik a fájdalmat, amit érzek. Sőt, a hangja megint felszakítja alig behegedt sebeimet. Nagy levegőt veszek, amikor a liftajtó kinyílik, és egy hallban találom magam. Priscilla Woods, a vevő, egy penthouse-ban lakik. -Szia! - válaszolok. -Milyen volt az utad? - kérdezi, és amikor nem szólalok meg, folytatja: - Elle? Itt vagy? -Igen, persze, itt vagyok - felelem, és a sötét ajtót bámulom, mintha az megadná nekem a kellő erőt, ami a beszélgetés és a rám váró találkozó átvészeléséhez kell. -Elfoglalt vagy? Megköszörülöm a torkomat, amikor az ajtó kinyílik előttünk, és a hordár üdvözli az elegáns nőt. -Igen. Majd visszahívlak, ha hazaértem. Hosszú ideig nem szólal meg, szinte hallom, ahogy magában vitatkozik. Erőltessem a dolgot, vagy adjak neki egy kis teret? Amikor végre ismét megszólal, legyőzöttnek hangzik. -Kérlek, keress meg! Beszélnünk kell. Köszönés nélkül bontom a vonalat, és felpillantok, miközben Priscilla bevezeti a hordárt a lakásba. Estelle - mondja mosolyogva. - Jó újra látni téged. -Önt is, Mrs. Woods. Felé lépek, kezet fogunk. -Kérlek, tegeződjünk, szólíts nyugodtan Priscillának! Mögötte lépkedve követem, a cipőnk sarka kopog pazar lakásának márványpadlóján. -Connor, csak tedd le oda, kérlek! - szól a hordárnak. Ő teszi, amit kértek tőle, majd meghajolva távozik. -Nagyon örülök, hogy végre megkaptam a festményemet - néz rám Priscilla. - Bár őszintén szólva, meglepett, hogy ilyen hamar hallottam felőled. Miért döntöttél úgy, hogy mégis megválsz tőle?

A festmény köré tekert védővásznakra pillantok, és vállat vonok. -Rájöttem, ahhoz, hogy továbblépjünk, muszáj elengednünk a múltat, akkor is, ha fáj. Főleg akkor, ha fáj - javítom ki magam, és szomorúan elmosolyodom. Priscilla bólint. Elegáns kezével a két pohár pezsgő után nyúl, ami az asztalon várakozik. Korábban észre sem vettem, hogy ott vannak. Az egyiket átnyújtja nekem, majd belekortyol a sajátjába. -Az első férjemet nagyon fiatalon veszítettem el. Nagyon szerettük egymást. Elfordítja a fejét, miközben felidézve az emléket, elmosolyodik. -Autóbalesetben halt meg. Egy részeg sofőr miatt. Csupán néhány hónapig voltunk együtt. Egy hét ismeretség után házasodtunk össze. Igazi forgószélszerű románc volt - meséli, és könnyedén felnevet, mielőtt még egyet kortyol a poharából. - Amikor elveszítettem, azt hittem, meg fogok halni, de nem így történt... és aztán Matthew személyében újra rám talált a szerelem. Már húsz éve együtt vagyunk. Huszonhárom esztendeje hunyt el Eric, és még mindig nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Nagyot kortyolok a pezsgőmből, remélve, talán ettől eltűnik a csomó a torkomból, és közben ráébredek, hogy az nem Wyatt miatt van ott. Gyönyörű életet építettél fel vele - jegyzem meg, és a kandallópárkányon álló képekre mutatok, amelyeken ő és egy férfi mosolyog. De kisgyerekek és diplomázó majdnem-felnőttek fotóit is látom. -Tényleg gyönyörű életünk van - mondja mosolyogva, ahogy a tekintete követi az enyémet. Amikor a pillantásunk megint találkozik, látom, hogy arca tele van részvéttel. - Oké, hadd lássam a festményemet! Az ő festményét. Nagy levegőt veszek, és ráébredek, hogy ezúttal nem zavarnak a szavai. Letekerem a védővásznakat, a festmény láthatóvá válik. Az ujjhegyeimmel végigsimítok a szem külső részén, és gondolatban felidézem, milyen volt, amikor Wyattet figyeltem festés közben. Ez az én búcsúm,’ gondolom magamban. Priscilla megszorítja a gyöngynyakláncát, miközben elragadtatva figyeli a képet. - Sokkal gyönyörűbb, mint amire emlékszem - suttogja. Igen, tényleg csodálatos - értek egyet, és a szempárt nézem, ami az elmúlt néhány évben vigyázott rám. Azt, amelyiket Wyatt halála után

még erőteljesebben éreztem. Egy kicsit még beszélgetünk, és amikor felkeltik a figyelmét az üvegszíveim, megígéri, hamarosan felhív, hogy átnézze a katalógusom többi részét is. Amikor elbúcsúzunk egymástól, a vállam fölött még egyszer, utoljára hátrapillantok, és az emlékezetembe vésem, miként fest Wyatt képe Priscilla falán. Aztán visszamegyek a hotelbe, és engedélyezek még egy kis sírást magamnak a veszteségeim miatt. De a sírás helyet lassan átveszi a mosolygás. Mindennek ellenére jól vagyok, sőt talán még jobban is, mint korábban. Amikor bealkonyodik, és ráébredek, hogy még van egy szabad éjszakám a városban, eldöntőm, hogy példát veszek Wyattről, és felfedezőútra indulok.

35.Fejezet JELEN OLIVER

Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor aggódtam életemben, és nem vagyok büszke arra, hogy ezt is azok közé sorolhatom Ráadásul csak magamat hibáztathatom emiatt. Nem akarok azzal a gondolattal játszadozni, hogy ezúttal talán tényleg elveszítettem őt, mert ezt a lehetőséget képtelen vagyok elfogadni. A kezembe veszem a telefont, és tárcsázom a számot, amit folyamatosan hívogatok, amióta Elle elment. Mi a helyzet? - szólal meg Vic hangja két kicsöngés után. -Hívott már? - kérdezem. -Haver le kell higgadnod! Lehet, hogy vállalnod kéne egy extraműszakot, vagy ilyesmi - javasolja. Felnevetek. -Most tettem le egy tizennégy órásat. Egyáltalán nincs szükségem extraműszakra. -Nem tudom, mi mást mondhatnék neked, ember. Felsóhajtok. Mondd, hogy még van esélyem. Mondd, hogy beszélt rólam, hogy gondol rám, hogy még nem adta fel a kapcsolatunkat Ezek közül egyiket sem említem meg, de csak azért, mert tudom, utána mást se hallanék, és folyton ezzel húzna -Beszéltél vele? - kérdezem végül. Elle már két napja hazajött, de én még nem hallottam felőle semmit. -Kábé két másodpercet. Attól eltekintve, hogy állati mérges rám, elfoglalt. Ő... - elhallgat, és felsóhajt. - Elviszi a cuccait tőlem. Úgy látszik, az ingatlanügynöke szerzett neki egy házat a part mentén,

amibe beleszeretett - teszi hozzá halkabban. Amibe beleszeretett. A szavai egy szívdobbanásnyi ideig furcsán forognak a fejemben. Én akarok annak a szerelemnek az alanya lenni. Nem érdemlem meg, de akarom. -Mikor költözik? -A hétvégén kell segítenem neki. A galéria is nagyon lefoglalja, és szerintem nem szándékosan kerül téged, csak rossz az időzítés. -Csessze meg a rossz időzítés! - fakad ki, és rácsapok a kormányra. Aztán hosszan felsóhajtok. -Én... - elhallgat. - Paszuly, a testvérem vagy, ezt te is tudod. Megszámlálhatatlan alkalommal mellettem álltál, de ő a kishúgom. -Jobban szeretem, mint azt el tudnád képzelni - válaszolok, és egy cseppet sem érdekel, ha ettől egy érzelgős papucsnak tűnök. Szeretem. Ez az igazság. -Tudom. Ezért fogok beszélni vele, de szerintem hamarosan összeszedi magát, és felhív téged. -Csak mondd el neki, kérlek! Ha hamarabb beszélsz vele, mint én, mindenképp mondd el neki. -El fogom mondani - ígéri. - Rendben, most mennem kell. Ideért az ügyfelem.

36.Fejezet ESTELLE

Érzelmek szélvihara söpör rajtam keresztül, amikor elhagyom az ingatlanügynököm irodáját, kezemben az új házam kulcsaival. Távozáskor még megígérte, hogy felhív, mihelyst talál néhány lehetséges helyet, amit kibérelhetek a galériámnak. A mostani helynél lejárt a szerződésem, és miután megvitattam a dolgot Wyatt anyjával, arra a döntésre jutottam, hogy szeretném közelebb költöztetni magamhoz a galériát. Jelenleg kényelmes közelségben van a régi házunkhoz meg a szüleiéhez, de nagyon messze esik az új otthonomtól és a szüleimtől. Felicia ismét csak az áldását adta rá, és azt mondta, tegyek úgy, ahogy nekem a legjobb. Elkérte tőlem Wyatt egyik festményét, de ennyi. Leparkolok a galéria előtt, ahol Dallas már állandó figura lett az elmúlt hetekben, és ezért nagyon hálás vagyok. Közvetlenül a bejárati ajtó mellett áll, és hatalmas mosolyt villant rám, amikor besétálok. Úgy üdvözöl, mintha egy televíziós vetélkedő házigazdája lenne. -Ó, Istenem, remélem, a többi embert nem így fogadod, mert ha ez így megy tovább, a három vásárlómból nulla lesz - mondom, és elnevetem magam, amikor ráncolni kezdi a homlokát. -Ez itt - mutat magára - eladott ma egy festményt! Egy pillanatra döbbenten eltátom a számat, majd felragyog az arcom. -Mi? Komolyan mondod? Melyiket? -Wyatt egyik képét - feleli vállrándítva, és odasétál ahhoz, ami mellett egy eladva cetli lóg. Az a kép az, ami egy meztelen nőt ábrázol... vagyis a körvonalát. Wyatt soha nem mondta el, ki van rajta, de mindig úgy gondoltam, hogy az exe.

-Istenem - lehelem elakadó lélegzettel. - Továbbra is itt kellene dolgoznod. Dallas nevetni kezd. -Megteszem, amit tudok. Megcsináltam a papírmunkát a stúdiódban. Amúgy Oliver is járt itt néhányszor. Abbahagyom a járkálást, és megfordulok. -És? -Csak szóltam. Felrepedt a szája. De ettől még jól néz ki teszi hozzá kacsintva. Elfintorodok, majd elmosolyodom. Belépek a stúdiómba, és átlapozom az iratokat, hogy ellenőrizzem, Dallas mindent megfelelően töltött-e ki. Egyszer csak megérzem, hogy valami változás történt, amióta utoljára itt voltam. Felpillantok. Egy hatalmas fehér vászon van az egyik festőállványon, ami pont szemben áll az asztalommal. Oliver kézírása borítja be: Ez a mi vásznunk. Fessük olyanra, amilyenre akarjuk. Szeretlek. Örökké, Oliver. Eláraszt a boldogság, miközben meredten bámulom. Annyira egyszerű... annyira ő... és imádom. Tudom, hogy fel kell hívnom, de valahányszor eszembe jut, a szívem a gyomromba süllyed a gondolattól, hogy elmegy. Aláírom a papírokat, és ugyanott hagyom, ahol találtam őket. Amikor kilépek a helyiségből, és elindulok az ajtó felé, látom, hogy Dallas telefonon beszél valakivel. -Mikor csinálta ezt? - kérdezem, és a stúdió felé bólintok a fejemmel. -Tegnap éjjel. -Tudja, hogy nem voltam itt, amióta visszajöttem? -Mondtam neki - feleli. -Ha visszajön, mondd meg, hogy láttam. A szerződést az asztalon hagytam. Nagyon köszönöm, Dal - mosolyodok el és megpuszilom az arcát. ' Érted bármit, édesem - válaszolja. - Két perc múlva indulok ebédelni, csatlakozol? Ma nem. Mennem kell, hogy végre rendesen elbeszélgessek a bátyámmal, és még meg kell győznöm arról is, hogy segítsen költözni a hétvégén. -Szólj, ha szükséged van valamire! - kiáltja utánam Dallas, miközben becsukom magam mögött az ajtót. Victor felé tartva felhívom Miát, és mesélek neki a vászonról - Ez

annyira édes! - lelkendezik. - Azelőtt vagy azután hívod fel, hogy elköltöztél? Felnyögök, ahogy leparkolok Victor ügyvédi irodája előtt. Meg nem volt időm, és nem hiszem, hogy amit meg kell beszélnünk, az telefontéma. Szerintem még nem ment el San Franbe - jelenti ki. -Nem tudom, mi rémít meg jobban... hogy felhívom, és o mar ott van, vagy felhívom, és még nem utazott el. Ha ott van, tudom, hogy örökre elment. Ha itt van, reménykedni kezek, hogy talán marad... de Oliverről van szó. Nem fog lemondani egy állásról, amit már megszerzett - sorolom sóhajtozva miközben kiszállok, és elindulok az épület felé. -Talán meglepetést szerez neked, Elle - biztat Mia. -Nem tudom, hogy akarom-e. Nem szeretném, ha lemondana az állásról, és később meggyűlölne emiatt. -Majd kitalálod, hogy lenne a legjobb. Miután bontom a vonalat, üdvözlöm Victor titkárnőjét, aztan leülök, és várok, hogy véget érjen a bátyám találkozója’ A titkárnő beszól neki, hogy valaki az előszobában várja, aki nem egyeztetett vele időpontot. A bátyám morogva közli vele, hogy bárki is az, engedje be, én pedig máris magam előtt látom, ahogy a homlokát dörzsöli, mintha mázsás súly nehezedne rá. -Soha nem bérelnélek fel, ha új ügyfél lennék - közlöm vele besétálva. Felkapja tenyerébe temetett fejét, és elkerekedik a szeme. Gyorsan talpra ugrik, de az asztala mögött marad. -Nem számítottam rád. -Észrevettem. Leülök az egyik székre, ami az asztalával szemben áll. -Ne aggódj, csak tíz percig maradok. -Lemondhatom a következő találkozómat. Felemelem a kezem. -Nem szükséges. Az ajka mosolyra húzódik. -Készen állsz beszélni velem anélkül, hogy leszednéd a fejemet? -Az utolsó részt nem ígérhetem meg, de igen - mondom mosolyogva. Nagy levegőt veszek, majd felsóhajtok, és közben igyekszem kitalálni, hol kezdjem.

-Megpróbáltad kinyírni Olivert - kezdek bele, de elhallgatok, amikor fintorogva megrázza a fejét. - A srácot, aki szétrúgta a seggét azoknak, akik csúfoltak és rugdostak, miközben te a földön feküdtél hatodikban. Aki melletted állt, amikor nem kerültél be a válogatott baseballcsapatba a suliban, ezért úgy döntött, hogy kilép, pedig akkor kezdett volna dobójátékosként. A srácot, aki számtalan alkalommal ment érted az éjszaka közepén egy buliba, mert te túl részeg voltál ahhoz, hogy vezess. Aki nemcsak hogy hazavitt, de arról is meggyőződött, hogy épségben beérjél a szobádba. -Te meg honnan tudsz erről? - kérdezi halkan. -Mert elmondta. Mert valahányszor hazahozott téged, feljött a tetőre beszélgetni velem, mert ott voltam. Victor elfordítja a fejét, a szeme megállapodik valahol az irodája sarkában álló nagy, földgömb alakú italszekrény meg a mellette lévő könyvespolc között. -Mérges voltam. Már kiadtuk magunkból, Elle. Csak baromi nehéz volt feldolgozni... és ő Paszuly, érted? Kiakadtam. -Rendes srác - jegyzem meg halkan. -Nagyszerű srác, de te a kishúgom vagy. Senki nem elég jó hozzád mondja, és mosolyt villant rám. Viszonzom, aztán előrehajolok, és megtámasztom a könyökömet az asztalán. -Nem tudom, hogy működni fog-e - suttogom, és a tekintetem az italhalomra fordítom, ami az asztalán hever. -Miért nem? Az állás miatt? Bólintok, és megint ránézek. -Igen. Hazudott nekem. Vagyis elhallgatta az igazságot, gondolom. Victor vállat von. -Ez nem állja meg a helyét a bíróságon, ugye, tudod? Összeráncolom a homlokomat. -Mi? -Az igazság elhallgatása... nem ugyanolyan, mint a hazugság. Ha válni akarnál... Felemelem a kezem, mielőtt befejezhetné a mondatot. -Victor. Légy szíves, kibírnád, hogy legalább öt percig nem beszélsz a munkádról, válásról vagy a bíróságról? Bocsánatkérően néz rám. -Sajnálom. Amúgy, szerintem beszélned kellene vele, Elle. Hallgasd

végig! Lassan bólintok, és elszakítom róla a tekintetem. -Honnan tudtad? - kérdezi. - Mármint azt, hogy szerelmes vagy belé. Vállat vonva elmosolyodom. -Egy éjszaka hazahozott téged egy buliról, én meg a térdem miatt sírtam. Aznap jöttem rá, hogy nem táncolhatok hivatásszerűen. Felmászott hozzám a tetőre, és beszélgetett velem. Én pedig megkértem, hogy jöjjön vissza másnap is, és megtette. Teljesen ártatlan volt az egész. Csak beszélgettünk, de tudod, milyen Oliver, amikor mesél. Nagyon élettelivé válik, felcsillan a szeme, és hát... beleszerettem. Beleszerettem a személyiségébe, a gondoskodó szívébe, és a hozzátok, srácokhoz való hűségébe. Azt hiszem, azóta szerelmes vagyok belé - fejezem be suttogva. -Egy másik férfi jegyese voltál. Nyilvánvalóan csak kamaszszerelem volt, és kinőttél belőle - mutat rá. - Csak játszom az ördög ügyvédjét - teszi hozzá vállat vonva. -Néha azt kívánom, bár így lenne. Fogalmad sincs, hányszor kívántam őrülten, bár csak valami hülye kaland lenne a kapcsolatunk. Próbáltam hazudni magamnak, és bemesélni, hogy csak a szexről szól. Megszámlálhatatlan alkalommal próbáltam mélyen eltemetni minden megmaradt érzelmemet, amit Oliver iránt éreztem. Hiába. A szív azt akarja, amit, és az enyém nyilván odavan a fájdalomért. Megdörzsöli a halántékát. -Baromira mérges voltam rá. Először azért, mert a hátam mögött csinálta, és minél többet gondoltam rá, annál dühösebb lettem. Egy szoknyavadász, tudod? Már ha hívhatod annak. Szereti a nőket. Szereti az idősebb nőket. Azt hiszem, az évek során csak egyetlen korunkbeli lánnyal randizott, és az is még az általános iskolában volt. Úgyhogy amikor rájöttem, hogy te meg ő... én csak... összezavarodtam, azt hiszem. -Tudom. Értem. Te Paszulyt látod, a nőcsábászt... a srácot, aki minden hónapban másik nővel van... Megértem. Én is vele nőttem fel, de őszintén hiszem, hogy szeret. Annak ellenére, hogy fiatalabb vagyok, mint a szokásos női - teszem hozzá nevetve. Victor arcán halvány mosoly ül, miközben megrázza a fejét. -Szerintem is szeret téged. -De nem számít - vágok közbe. - A hivatása az első, és őszintén

szólva, nem hibáztatom. Azt is megértem. Egy pillanatra behunyja a szemét, és mély lélegzetet vesz. -Mindig szeretett előre tervezni... maximalista... ő az, akinél az összes játékosnak sorban kell állnia, mielőtt ő támadásba lendülne. Senki mást nem ismerek, aki táblázatot készít egy fantáziafociválogatottnak. Felvonja a szemöldökét. -Pedig egy csomó kocka srácot ismerek. A titkárnője bejelenti a következő ügyfél érkezését, ezzel félbeszakítva a nevetésünket, úgyhogy felállok. Victor megkerüli az asztalát, és átölel. -Szeretlek, és melletted állok, oké? Ha együtt akarsz lenni vele, rendben. Sajnálom, hogy úgy kiakadtam, mert igazad van. Ha nem lenne Paszuly, ma egyikünk sem állna itt. Azt viszont sajnálom, hogy elköltözöl. Megpuszilom a mellkasát, aztán hátrahúzódom, hogy az arcára nézzek. -Csak azért akarod, hogy maradjak, hogy főzzek rád. Vic elneveti magát. -Igen, részben ezért, de szeretem, hogy a közelemben vagy. -Nem költözöm messzire, Vic. -Tudom, tudom. Szóval a hétvégén? - kérdezi. -A hétvégén - felelem mosolyogva, ahogy elhátrálok. - És tudnod kell, nagyon mérges vagyok, hogy pont azon a napon történt az egész balhé, amikor beismerted, hogy a barátod kishúgával kavarsz. Victor hangosan felnevet. -Paszuly ugyanezt mondta. -Biztos voltam benne - felelem, miközben megrázom a fejem és távozom.Kifelé menet beleütközöm egy öltönyös, idősebb férfiba, és elnézést kérek tőle. -Befagyott a pokol, vagy az előbb tényleg nevetni hallottalak? kérdezi a férfi a bátyámtól, miközben továbbsétálok. Vic titkárnője megköszöni, hogy felvidítottam a főnökét, én pedig az eszembe vésem, hogy küldjék egy doboz fánkot vagy valamit ezeknek az embereknek, akik kénytelenek mindennap elviselni a bunkó bátyámat. Aztán elmosolyodok, mert tudom, mennyire szerencsés vagyok, hogy van nekem.

37.Fejezet

Nem azért megyek el a randizós ebédre, amire az anyám küld, mert akarok. Hanem azért, mert úgy tálalja, mint egy üzleti lehetőséget. Valóban, ez sokkal inkább csomagátadás, mint randevú, de Derek azt mondta, ha már ott vagyunk, akár ehetünk is, és én elfogadtam az ajánlatát. Amikor odaérek, borzalmasan alulöltözöttnek érzem magam annak ellenére, hogy péntek délután van, és a bevásárlóközpont egyik éttermében eszünk. Úgy látszik, mindenki szebben van felöltözve, mint én. Szakadt farmert, csizmát és egy vállamról lelógó felsőt viselek. Leteszem a dobozt, amibe azt a szívet tettem, amit az anyja vett tőlem, helyet foglalok, és megnézem az étlapot, miközben félszemmel a helyet fürkészem, hogy lássam, ha Derek megérkezik. Amikor a telefonom rezegni kezd a táskámban, elkezdek kutatni utána. így csak érzékelem, hogy közben megérkezik a vendégem, és leül velem szemben. -Egy pillanatig azt hittem, el sem jössz - mondom anélkül, hogy felpillantanék. -Egy pillanatig azt hittem, nem harapsz rá a csalira - mondja a hang, és megáll a szívem. Felpillantva meglátom, hogy Oliver ül velem szemben azon a széken, amit Dereknek foglaltam. Nem azért akad el a lélegzetem, mert itt van, hanem azért, mert a szája még duzzadt, és van néhány öltés az állkapcsában. Zöld szemével az arcomat fürkészi, szája vágyakozón nyílik. -Mit keresel itt? -Átveszek egy szívet - feleli, és az asztalra teszi a kezét. Szarkasztikusán felnevetek. -Komolyan mondom - teszi hozzá. -Oké. A dobozban van - biccentek a doboz felé. Oliver lehajol, felemeli a lábam mellett heverő dobozt, és az asztalra

rakja. Amikor végre visszajön a pincér, mindketten kérünk még egy kis gondolkodási időt, és elküldjük. Oliver felnyitja a doboz tetejét, és bekukucskál, majd kiveszi a szívet meg a hozzá tartozó címkét, és visszateszi a dobozt az asztal alá. Nézem, ahogy a szívet figyeli, ahogy újra meg újra megforgatja. A fény minden mozdulatnál másképp törik meg, másképp verődik vissza. -Azért fogadtam el az állást, mert a régi önmagamként gondolkodtam. Én voltam Oliver, a fickó, aki megpróbál mindent elrendezni az életében, mert tökéletesnek kell lennie - kezd bele, és a tekintete a szívről a szememre vándorol. - Sajnálom, hogy nem kérdeztem meg tőled, neked mi a véleményed az egészről. -Nem azért voltam mérges, mert elfogadtad az állást, hanem azért, mert nem szóltál róla. Oliver szóra nyitja a száját, de gyorsan becsukja, mielőtt visszafordul a kezében tartott szív felé. -Ez a te meghatározásod a szerelemről? - kérdezi, miután elolvassa a kis cédulát. Nagyot nyelek, és bólintok. -A szerelem gyönyörű, pusztító erejű, motiváló és kísérteties. A szerelem minden - olvassa hangosan. Rám villan a szeme. -Ki határozza meg a szerelmet? -Azok, akik már megtapasztalták. Azok, akiknek részük volt benne, és elvesztették. -Te melyik vagy? -Mindkettő. Elhallgatok és körbepillantok. -Derek tényleg nem jön el? Oliver felemeli a szívet, és visszateszi a dobozba, gondosan becsúsztatva a cédulát is, majd rácsukja a fedelet. Aztán megint rám pillant, összefonja a karját az asztalon, és lassan elmosolyodik. -Tényleg nem jön. -De beszéltem vele. -És hazudott, ahogy kérték tőle. Megrázom a fejemet. -A körülöttem lévő emberek nem ismernek határokat. -Randizz velem ma este! A tekintetem az övére villan.

-És miért tenném? -Mert erre kérlek - mondja halkan, és a kezemért nyúl, amit gyorsan az asztal alá rejtek. Ha hozzám ér, bele fogok egyezni. Valószínűleg amúgy is belemegyek majd, de ha megérint, túl korán megadom magam. A pincér odajön hozzánk, és megkérdezi, akarunk-e rendelni valamit, mi pedig úgy bámulunk egymásra, mintha az kérdeznénk, maradunk? Elmegyünk? Tényleg tudsz ilyenkor enni? Mindketten vizet kérünk, hogy időt nyerjünk magunknak. -Szóval, randizom veled, és aztán mi lesz? Felsóhajt. -Csak egy randit adj, Elle! Utánozom a sóhaját, és elfordítom a fejem. -Úgy érzem, mintha ezen már túlestünk volna egyszer- kétszer. Oliver hirtelen feláll, és megkerüli az asztalt, a székét is húzza magával az enyém mellé. Aztán megfordítja az én székemet is, így a térdünk összeér, és amikor megfogja a kezemet, a szívem verni kezd a mellkasomban, mint egy légkalapács. -Mit csinálsz? - kérdezem hangosan, aztán végigpillantok a többi asztalon, és látom, hogy a kíváncsi vendégek érdeklődését már felkeltette ez a gyönyörű, őrült férfi, aki székfoglaló játékot játszik a csendes étteremben. Oliver ajka féloldalas mosolyra húzódik, és egy röpke másodpercre elveszek a kis gödröcskében, amit végre nem takar el a borostája. -Nyugi! Nem kérlek meg, hogy gyere hozzám feleségül... még szólal meg. Egy pillanatig nem térek magamhoz... Még? -Akkor mit csinálsz? Oliver hozzám hajol, az arca egyre közelebb kerül az enyémhez. Visszatartom a levegőt. Önkéntelenül behunyom a szemem, ahogy a lélegzete az arcomat éri, lassan végigsiklik rajta, majd az orromon... és a számon. Mindenhol ott van. Az ajka megérinti az orrom hegyét, az arcomat, aztán a szám sarkát, és amikor már nem érzem magamon a leheletét, kinyitom a szemem, és a tekintetét keresem. -Tudom, hogy elég türelmes voltál velem a múltban, és arra kérlek, még egyszer tedd ezt. Nem húzódom el, amikor megszorítja a kezemet. -Képtelen vagyok ezt tovább csinálni, Oliver. Azzal meg tudok

birkózni, ha néha csak második vagyok a munkád után, mert tudom, milyen sokat követel tőled, és hogy valószínűleg mennyivel rosszabb lesz még ennél is, de nem tudom elviselni, ha folyton hátralöksz, amikor úgy döntesz, a karrieredet helyezed előtérbe - mondom, és az arcát kutatom, hogy lássam, megérti-e a szavaimat. Szóra nyitja a száját, aztán becsukja, egy pillanatig hallgat, miközben a tekintete végigkalandozik minden egyes vonásomon, mintha elfelejtette volna őket az egymástól távol töltött hetekben. -Reflexből fogadtam el az állást. Az egyedülálló, ambiciózus Oliverként gondolkodtam, és elcsesztem. Sokszor elcseszem. Azért nem szóltam róla, mert amikor megláttalak a grillezésnél, tudtam, hogy úgysem bírom elvállalni a munkát. Nem akarok négyórányira költözni tőled. Elhallgat, és az arcomat kutatja. -Nincs olyan része az életemnek, amelyben második helyre kerülsz, Estelle. Igen, néhány dolog bonyolult lesz. Igen, néhanapján talán több munkám akad, mint máskor, de soha nem leszel második. Ezt megígérem. Ami köztünk van, nagyon különleges. Annyira igazi. Nem akarom elveszíteni soha többé. Beszéd közben összefonja az ujjait az enyémekkel. -Mások egész életükben ilyen kapcsolatról álmodnak. Szóval arra kérlek, hogy randevúzz velem ma este - mondja, miközben a szájához emeli a kezemet, és ott tartja. - Könyörgök, hogy randevúzz velem ma este. Olyan tekintettel néz rám, amit már milliószor láttam az arcán, amikor egy defektes gumit cserélt, vagy amikor a betegek kórlapját olvasta a kórházban. Most ráébredek, hogy ez az elszánt tekintete. A nem fogom abbahagyni, amíg igent nem mondasz nekem kifejezése. Aztán elmosolyodik, azzal a csábító, szomszéd srácos, tegyünk úgy, mintha nem én lennék a bárány - bőrbe bújt farkas mosolyával, és tudom, hogy nem fogom elutasítani. -Most utoljára egyezem bele - jelentem ki határozottan, hosszú szünet után. -Ez az utolsó alkalom, hogy erre kérlek - feleli, és rám kacsint, miközben feláll, és engem is húz magával. Összegyűjtjük a holminkat, és távozunk, miután megadom neki az új címemet. Később, amikor otthon vagyok, eltöprengek azon, vajon ez is a nagyszabású terve része-e, amiben megkér, költözzem vele San

Franciscóba. Őszintén nem tudom, megtenném-e, de azt sem, hogy visszautasítanám-e. Úgy érzem, mintha erre vártam volna... egész életemben. Lezuhanyozok, és kényelmes ruhába bújok, ahogy kérte. Farmer van rajtam, csizma, és egy sálat is veszek az egyszerű pólóm fölé. Miután bezárom a ház összes ablakát, kiülök a verandára, hogy gyönyörködjem a látványban, amíg várok. A ház kicsi, és a bejárat igazából a hátsó ajtó, mivel a veranda a part felé néz. Nem lep meg, amikor meghallom a ház oldalsó része felől érkező lépések hangját a járdán. Oliver soha nem használja a bejárati ajtót. Aztán feltűnik a veranda lépcsőjének lábánál. Nem lát engem, vagy ha igen, semmi jelét nem mutatja. Csukott szemmel közeledik, feje a víz felé fordul. Mosolyogni való. Zsebre dugott kéz, hátrahajtott fej, az arcán végtelen nyugalom. Egyik kezével beletúr világosbarna hajába, amikor a szél belekap. Miután egy pillanatig így áll, kihúzza magát, és megfordul, szeme felvillan a meglepetéstől, amikor észreveszi, hogy ott ülök. -Egy kicsit elvonták a figyelmemet - mondja nevetve. -Nehéz nem elmerülni a látványban - felelem, és felállok. Victor segített áthozni ide a legfontosabb dolgokat, mert mihelyst megkaptam a kulcsokat, egy perccel sem akartam tovább várni a költözéssel. Oliver fellépdel a két lépcsőfokon, és felsóhajt, amikor lepillant rám. -Készen állsz? -Úgy nézel ki, mintha máris bánnád a randit - állapítom meg nevetve. Hátrapillant a válla fölött, és a tekintetem követi az övét. A hullámok lassan kicsapnak a homokra, és elcsendesednek, ahogy a Nap nyugovóra tér. Oliver újra a szemembe néz, és elmosolyodik. -Ha hamarabb meglátom ezt a helyet, ideköltöztetem a találkánkat. Elmosolyodom, és megfogom a kezét, de megállok, amikor elkezd lefelé húzni a lépcsőn. -A kocsi arra van - mondom nevetve, amikor még egy utolsó, vágyakozó pillantást vet a partra. - Később visszajöhetünk suttogom halkan, mintha ez valami hatalmas titok lenne. Az arckifejezése komoly, amikor megfordul, hogy rám nézzen, és hátratol egy lépést, amíg a hátam nekiütközik a csukott ajtónak. Hirtelen, mintha háborút vívna önmagával, egy nagy sóhaj kíséretében elhúzódik tőlem.

-Gyerünk, mutasd az utat! Egy kicsit megdöbbenek. Egy részem azt kívánja, bár egyszerűen megcsókolt volna, hogy túl legyünk rajta. A másik részem azonban hálás, amiért nem tette, de ez a felem olyan kicsi, hogy alig hallom. Megfordulva kinyitom az ajtót, majd be is zárom mögöttünk, aztán lassan átvezetem a házon, hogy menet közben szét tudjon nézni. -Tetszik? - kérdezem. -Azt hiszem, az imádom jobb kifejezés - válaszolja, és közben engem figyel. A gyomrom összeszorul egy kicsit, és elmosolyodom. Autóba szállunk, és elindulunk. Nagyon ismerős úton haladunk, és Oliver figyelmen kívül hagyja a felé küldött kérdő pillantásaimat, de egy mosoly halvány árnyéka játszik az arcán, amiből tudom, hogy érzi őket. Bár meg akarom kérdezni, csendben maradok, és várok, hogy ő szólaljon meg először. De nem teszi. Csendben marad, amíg oda nem érünk a hegyen álló házhoz. A kocsi megáll a kapu előtt, ő pedig megnyom egy gombot, ami kinyitja. Lassan behajt, és megállítja a kocsit a kör alakú felhajtón. -Valamit be kell adnom Sandernek - mondja. - Csak egy percig maradunk. -Oké. Nem tudom, kiszálljak-e az autóból. Évek óta nem láttam a nővérét. Amikor utoljára találkoztunk, kenguruban cipelte a hasán a kis Sandert, és abból, amit Oliver mesélt, a gyerek már majdnem négyéves. Oliver leállítja a motort, és mosolyt villant rám. -Egy perc. Elmosolyodom, és kiszállok a kocsiból, majd én is hátramegyek a csomagtartóhoz vele együtt. -Biztos te vagy a legrendszeretőbb ember, akit ismerek - jegyzem meg, miközben a szinte üres csomagtartóját bámulom. Ami benne van - egy fehér orvosi köpeny, meg egy pár sportcipő -, gondosan oldalra van téve. Oliver elmosolyodik, aztán a földre helyezi a kezében tartott táskát, és leveszi magáról a fekete kötött felsőt. A mozdulat miatt felcsúszik a hasán a szürke V-nyakű pólója, és a tekintetem lopva a bőrére tapad. Elneveti magát, és megigazítja a pólót. A szemébe nézek, ő pedig felemeli az államat, és az enyémhez hajtja a fejét. -Te, kis Elle-em, csak a baj van veled - mondja csillogó, zöld

szemmel. Aztán leengedi a kezét, felveszi a földről a táskát, és elindul a ház felé. Én szorosan mögötte haladok, és az ajtót bámulom, miközben arra várunk, hogy valaki kinyissa. Egy kis, göndör, barna hajú alak rohan az ajtóhoz, majd Sander apró arca bukkan fel az üveg másik oldalán. Hatalmas, zöld szemei csészealj nagyságúra kerekednek, amikor megpillantja Olivert. -Paszuly bácsi az! - kiabál. - Anyu, Paszuly bácsi van itt! -Hallottalak. Jövök - kiáltja az anyja, miközben végigsétál a folyosón, és szélesen elmosolyodik, amikor megpillant. Oliver lehajol, és ahogy kinyílik az ajtó, Sander ráveti magát, a karjával átöleli a nyakát, és hangosan felsikít, mert Oliver játékosan belefúj a nyakába. Szinte már túl sok, ahogy ezzel az imádni való kisfiúval látom. -Rég láttalak, Elle - mondja Sophie, miközben kinyújtja a kezét, hogy megöleljen. -Úgy tűnik, valahányszor találkozunk, mindig izgalmas hírekkel szolgálsz - állapítom meg mosolyogva, miközben megdörzsölöm hatalmasra nőtt pocakját. Elintorodik, majd mosolyogva megrázza a fejét. -Ezt a hírt nem terveztük. Int nekünk, hogy menjünk be, mi pedig követjük a konyhába. -Sander, ő itt Estelle. Azt hiszem, egyszer már találkoztatok, de akkor még kisbaba voltál, szóval valószínűleg nem emlékszel rá mosolyog Oliver, miközben fejre állítja a karjában a kisfiút, aki így fejjel lefelé néz rám. -Szia, Estelle! Szép hajad van - mondja, és ezzel megnevettet. -Szia, Sander! Szép szemed van. Oliver rám vigyorog, én meg úgy érzem, mintha benyúlna a petefészkembe, és megszorítaná, hogy biztos rá figyeljek. -Gyönyörű otthonod van - jegyzem meg körbepillantva. -Köszönöm. Dan ezt örömmel hallja majd - válaszolja Sophie mosolyogva. - Hogy megy a galéria? -Nagyon jól. Elmosolyodom, és arra a festményre gondolok, amit Dallas eladott, meg a rengeteg üvegszívre, amit az utóbbi időben vettek tőlem. -Szerelmes vagyok a szívekbe, amiket készítesz - mondja. -Ó, nehogy elfelejtsem! - kap észbe Oliver.

A konyhapultra ülteti Sandert, és benyúl a táskába a dobozért, amit reggel adtam neki. Odaadja a nővérének, majd megint a táskába nyúl, és kivesz belőle egy szuperhősös játékot Sandernek. -Hűha! Király! Köszi, Paszuly bácsi - vihorászik Sander, és megpróbálja kicsomagolni a játékot a csomagolásából. -Ez annyira gyönyörű! - álmélkodik Sophie, miközben a kezébe fogja a szívet. - Köszönöm. Elpirulva állok, és a padlót bámulom. Oliver nevetésétől még jobban ég az arcom. Imádom az alkotásaimat. Büszke vagyok a művészetemre, de furán érzem magam, amikor egy Sophie-hoz hasonló ember, akinek keresem az elismerését, vizsgálgatja őket. -Ne legyél már ennyire átkozottul aranyos! - morogja Oliver a fülembe. Elmosolyodom, és a vállammal arrébb lökdösöm magamtól. -Sok ilyet csinálsz? - kérdezi Sophie. -Igazából igen, de most egy ideig nem készítek többet. -Tényleg? - kérdezi, és meglepettnek látszik. Érzem, hogy Oliver is engem bámul. Még nem nagyon beszéltem róla senkinek. -Úgy vélem, ha túl sokat készítek, elveszítik az egyediségüket. Nem mintha olyan különlegesek lennének, de tudod, hogy értem. Megint elpirulok. Nem emlékszem, mikor éreztem utoljára úgy, mintha egy mikroszkóp alatt lennék. -Pontosan tudom, hogy érted - feleli Sophie bólogatva. - Én is így érzek a történeteimmel kapcsolatban. Szeretek írni, és szeretem illusztrálni a sztorijaimat, de néha úgy érzem, ha túl sokat dobok egyszerre a piacra, csak „egy újabb Sophie Hart-történet” lesz belőlük. -Igen, tartok egy kis szünetet. Továbbra is fogom festeni meg készíteni őket, hiszen úgysem tudnék leállni, de valószínűleg egy ideig nem árulom. -Rendben, srácok, nekünk mennünk kell. Csak el akartam hozni ezeket, mielőtt túl elfoglalt leszek, és nem lesz időm rá - mondja Oliver, ahogy megpuszilja Sander homlokát, és segít neki leugrani a pultról. Aztán megkerüli, átöleli a nővérét, és felnevet azon, amit Sophie a fülébe súg. Én is elköszönök tőlük. -Tudod, hogy kisfiú vagy kislány lesz-e a baba? - kérdezem, miután

gyorsan megölelem Sophie-t. -Azt akarjuk, hogy meglepetés legyen. Bár, ennél a pontnál már nem számít, így is, úgy is jön - teszi hozzá nevetve, amitől én is elmosolyodom. -Ez baromi jó dolog. -Majd én megmondom, mi ez, totál elmebaj - jelenti ki Oliver a fejét rázva. -Bele se kezdj, Oliver! -Csak mondom - von vállat. Sophie grimaszokat vág, majd rám pillant, és az öccsére mutat. -Ezért tartott olyan sokáig, hogy a közeledbe merészkedjen, ugye, tudod? -Sophie - nyög fel Oliver. -Csak mondom - feleli utánozva az öccsét. Oliver hátulról átöleli a vállamat, ahogy a kocsija felé sétálunk, és a nyakamba temeti a fejét. Az autóban ülve néhány percig azon vitatkozunk, kinek a zenéjét hallgassuk - az ő hiphopját vagy az én népzenémet -, de végül nem jutunk eredményre, mert megcsörren a telefonja, és a hangszórókon keresztül betölti az utasteret a bátyám hangja. -A húgommal vagy? - kérdezi a közepébe vágva. -Igen, és ki vagy hangosítva - feleli Oliver. -Szia, Elle! - köszön Victor. -Helló, Vic! -Mire készültök, srácok? Jensen megint a városban van, és be akar ülni velünk néhány italra a szokásos bárba, szeretnétek jönni? érdeklődik. Oliver rám pillant a szeme sarkából. -Ez most valami kód arra, hogy „hozd magaddal egy csoportos randira a bárba, hogy tudja, nem akarsz komoly kapcsolatot vele”? kérdezem, és felvont szemöldökkel nézek Oliverre. Ő meglepetésében eltátja a száját, és döbbenten felnevet. Victor egy szívdobbanásnyi ideig csendben van, mielőtt csatlakozik Oliverhez, és belőle is kiszakad a nevetés. -A francba, nem - tiltakozik Vic. Oliver megkeresi a kezemet, és megszorítja. -Csak hogy tisztázzuk, ez pont az ellenkezője lesz. Én ezzel fogom elmondani, hogy „nagyon is komolyan gondolom ezzel a lánnyal,

mindenhová magammal akarom vinni, valahányszor csak esélyem van rá” jelenti ki, és rám néz, amikor megállunk egy piros lámpánál. -Ez érdekes lesz - motyogja Victor. - Foglalok nektek két helyet. Mindketten nevetni kezdünk, amint a hívás véget ér. -Azt akarom, hogy ilyen legyen, Elle. Mindig - mondja Oliver, ahogy leparkol a bár előtt. Amikor kiszállunk, átölel, és az oldalához húz. -El akarlak hozni ide magammal, és ha úgy döntesz, mégsem akarsz jönni, azt szeretném, hogy küldj egy csomó üzenetet, amiben azt írod, mennyire hiányzom neked. Amikor az ajtóhoz érünk, megfordulok, hogy az arcára nézzek. -Én is ezt akarom - felelem mosolyogva. Összefont ujjakkal lépünk be, és odabent Jensen hurrogása meg Victor tapsolása fogad bennünket. Egymás mellé ülünk le, beszélgetünk meg nevetünk, úgy, mint mindig, de ez alkalommal szabadon, és úgy érzem, végre minden a helyére kerül.

38.Fejezet Annyira jól bánsz a gyerekekkel. Te szeretnél majd? - kérdezem, ahogy Oliver végigsüvít az úton, miután elindulunk haza a kórházban tartott jótékonysági estről. Megfogja az ölemben tartott kezemet, én pedig lopva rápillantok komoly arcára. -Huszonegy kérdésest játszunk? -Talán - bólintok, és mosolyra görbül a szám. -Kezdhetjük, mondjuk... három perc múlva? - kérdezi. - Szerinted hány randin voltunk már? Összeráncolom a homlokomat, és gondolatban próbálom kiszámolni. -Nem tudom... hűha, tényleg nem tudom. De biztos többön, mint amennyire szerződtem. Oliver felnevet. -Szép, Elle. Nagyon szép - mosolyog, miközben bekanyarodik a szüleim utcájába. -Mi a fene? - lehelem súgva, de inkább magamtól kérdezem, mint tőle. Megszorítja a kezem, és nem felel, csak rám kacsint, és leparkol a szüleim felhajtóján. -Ugye, tudod, hogy ezen a hétvégén nincsenek a városban? Oliver nem mond semmit, csak kiszáll a kocsiból, majd gyorsan megkerüli, és kinyitja nekem az ajtót. Aztán megfogja a kezemet, rám pillant, és felsóhajtva megpuszilja a fejem tetejét. Követem, ahogy kinyitja a kertkaput, és a ház hátsó része felé sétál, majd elmegy a fürdőszoba mellett, ahol utoljára együtt voltunk. Megáll, amikor a hátsó ajtóhoz ér. -Menj be a konyhába! Hagytam ott neked valamit - mondja. Csak bámulok rá. -Fel fogsz mászni a fán?

Nevetni kezd. -Abbahagynád a kérdezősködést, amíg nincs itt az ideje? -Oké - egyezem bele, de a hangom kissé bizonytalan. Kinyitom az ajtót, és bemegyek a konyhába. Felveszem a cetlit, és elolvasom, mi van ráírva: A térdedért. Összeráncolt szemöldökkel bámulom, amíg észreveszek alatta egy törött fekete üveget. Küzdők a mindent elsöprő erejű érzelmekkel, amelyek a mellkasomban gyűlnek, miközben a kezembe veszem. Kimegyek a konyhából, és a lépcső felé indulok. Felemelem a lábam, hogy rálépjek, amikor észreveszek egy újabb cetlit minden lépcsőfokon, és mindegyik cédula mellett ott hever egy törött fekete üvegdarab. A táncért. Amiért bezártalak egy sötét szobába. Amiért elszakítottam a vásznadat. Amiért félős kiscsibének hívtalak (és komolyan is gondoltam). Amiért úgy csináltam, mintha nem látnálak. Minden csókért, amit elmulasztottam. Minden nevetésért, amiről lemaradtam. Minden sikerért, amit nem oszthattunk meg egymással. Amiért folyton elmentem. Minden könnycseppért, amit miattam ejtettél. Mire a szobámhoz érek, tizenegy törött fekete üvegdarabot tartok a kezemben, és ugyanennyi cetlit, a könnyek pedig szabadon csorognak az arcomon. A lábammal belököm az ajtót, és látom, hogy Oliver kint ül az ablakom előtt a tetőn, és egy kis fehér dobozt tart a kezében. Leteszem az üvegdarabokat az asztalomra, majd lehajtom a fejemet, miközben kimegyek hozzá. Ő a két keze közé fogja az arcomat, és letörli a könnyeimet a hüvelykujjával, de a mozdulattól csak még jobban sírok, amíg már egyszerre zokogok és nevetek megállíthatatlanul. -Sajnálom. Azt hiszem, most már abbahagyom a sírást - mondom, miközben a kezemmel megtörlöm az orromat, és letérdelek elé, hogy

úgy nézzek az arcára, ahogy ő az enyémre. A szemembe nézve kinyitja a dobozt, és csak azért veszem le a tekintetemet az övéről, hogy lássam, mi van benne. Még több törött üvegdarab, de ezek színesek és vibrálóak. -Minden mosolyért - kezd bele, miközben kiveszi az első darabot, és mellénk teszi. -Minden boldog könnycseppért - tesz le egy újabbat. -Minden nevetésért. -A szemed csillogásáért. -Minden jó hírért. -Minden rossz hírért. -Minden veszekedésért. -Minden csókért. -Minden ölelésért. -Minden reggelért. -Minden éjszakáért. Amikor minden darabot mellénk fektet, rám pillant. -Akarok egy október huszonegyedikét - mondja, és amikor értetlenül bámulok rá, folytatja: - Vissza akarok utazni az időben, és újrakezdeni. El akarom mondani az apámnak, hogy tévedett. El akarom mondani neki, hogy az élet nem vár senkire, és hogy nem ültetheted kispadra a szerelmet olyan piti dolgokért, mint a pénz. Vissza akarok mászni erre a tetőre, és kiabálni a napon, amikor beléd szerettem. Mert szeretlek, Elle. És a hülyeségem meg a folytonos menekülésem ellenére, soha nem szűntem meg szeretni téged. Vissza akarok menni abba a buliba, hogy melletted maradjak az ágyban, és szembenézzek ezzel - mutat az állára. - És akkor együtt kitalálhatnánk a következményeket. De leginkább, vissza akarok menni az összes olyan időpontba, amikor kikerültem a szerelemmel kapcsolatos kérdéseidet, és azt mondtam neked, hogy én még nem találtam meg az igazit. Mert egy éjszakán ráleltem ezen a tetőn. Megtaláltam életem szerelmét egy kávézóban, amikor szükségem volt rá. Ráleltem, miközben egy másik sráccal táncolt, és ehető bokrokat ültetett. Ráleltem, amikor idegenekkel és gyerekekkel törődött, akiknek szükségük volt valakire, aki meghallgatja őket. -És honnan tudod, hogy ő az igazi? - suttogom, letörölve az arcomon csörgő könnyeket. Egyik kezét az arcomra fekteti, és megsimogatja a hüvelykujjával.

-Tudom, mert amikor nincs velem, úgy érzem, nem kapok elég oxigént, és ha vele vagyok, akkor is úgy érzem, nem tudok normálisan levegőt venni. Azt kérdezted, akarok-e gyerekeket, és a válasz az, hogy bármit, mindent akarok, amit hajlandó vagy nekem adni. Akarom a reggeleidet és az éjszakáidat. Akarom a veszekedéseket és a grimaszaidat. Akarom a bökdöséseidet, amikor éjszaka túl szorosan ölellek. Akarom a bosszús nyögéseidet, amikor viccet mesélek, és akarom a szenvedéllyel teli nyögéseidet, amikor örömet szerzek neked. -És én mit kapok? - kérdezem rekedten. -Te megkapsz mindent - feleli, és úgy néz rám, mintha őrült lennék, amiért egyáltalán feltettem ezt a kérdést. A karrierem még csak most kezdődik, és van egy csomó diákhitelem. Nem vagyok milliomos, és még nem vehetek neked egy galériát. Elhallgat, és mosolyt villant rám. -És nem tudlak világ körüli útra vinni. És lehet, hogy beletelik egy kis időbe, amíg találok itt egy munkát, aminek stabilabb a beosztása annál, mint amit a kórház ajánl, de ha velem vagy, Elle, nem érdekel. A testem a tiéd - fekteti a mellkasára a kezemet. - Az elmém a tied. A kezem a tiéd. A szívem a tiéd. Mindenem a tiéd. A tiéd vagyok. Feltámaszkodom a térdemre, kihúzom a kezemet az övéből, és átölelem a nyakát. -Amiért azt érezteted velem, hogy okos vagyok - mondom, és megpuszilom a halántékát. - Amiért úgy nézel rám, mintha én lennék az egyetlen nő a világon. Megpuszilom a szeme sarkát. -Te vagy a kedvenc csajom a világon - mormogja, miközben behunyja a szemét, és nagy levegőt vesz, mintha a magáénak követelné az illatlatomat. -Amiért úgy bánsz velem, mintha fontos lennék - puszilom meg az arcát. -Te vagy a legfontosabb ember az életemben - jelenti ki, és kinyitja a szemét, hogy összefonja a tekintetünket. -Amiért teret adtál, hogy felnőjek és fejlődjek. Megcsókolom a szája sarkát. -Amiért szeretsz. Megcsókolom az állkapcsát, a varratai fölött. Csodálattal telve figyel,

amikor e elhúzódom tőle és elmosolyodom. -Gyere hozzám feleségül! - mondja eltökélt hangon, amitől a szívem irányíthatatlanul remegni kezd. - Nem úgy értem, hogy egy évig legyünk jegyesek, és csak éljünk együtt. Nem azért akarok gyűrűt húzni az ujjadra, hogy megjelöljelek, és így az egész világ tudja, hogy az enyém vagy. Én akarom tudni, hogy az enyém vagy. Azt akarom, hogy tudd, a tiéd vagyok, és hogy ez nem olyan kapcsolat, amiből könnyen kiszállhatunk. Az örökkévalóságot szeretném veled, és azt akarom, hogy most rögtön elkezdődjön. Újra nagy levegőt vesz, és a tekintete az enyémet kutatja, hogy meggyőződjön róla, még figyelek rá. -Menjünk, és házasodjunk össze holnap! Ha nagy, világraszóló esküvőt akarsz, később tarthatunk egy olyat is. Amikor túl sokáig habozok, mert sokkot kaptam, Oliver nevetni kezd. -Vagy ne. Ha csak össze akarsz költözni, csináljuk inkább azt, de nem akarom, hogy mindketten menjünk a magunk útjára, amikor véget ér a randink. Nem akarom, hogy csak egy fiókunk legyen egymás házában. Azt akarom, hogy a gardrób mindkettőnk ruháival legyen tele - sorolja, miközben a két keze közé szorítja az arcomat. Azt akarom, hogy egymásba ütközzünk, amikor reggel próbálunk felöltözni. Mindent akarok, Elle. A kép, amit elém fest, túl gyönyörű ahhoz, hogy ne vágyjak rá. Én is akarom az összes éjszakáját és reggelét. Úgy érzem, már tíz éve vártam ezekre a szavakra, és bár egy időre más jegyese voltam és mással éltem együtt, soha nem tudtam kiverni a fejemből, a mi lenne, ha Oliverrel járnék gondolatot. Egy hosszú pillanatig csókolózunk, a nyelvünk összefonódik, az ujjaimat a hajába temetem, az ő kezei az arcomon pihennek, és a szívünk a másik szíve felett dobog. Amikor megtörjük a csókot, én őrülten bólogatok, Oliver a világ leghosszabb, legmegkönnyebbültebb sóhaját hallatja, és úgy néz ki, mint aki az előbb nyert világbajnokságot. -Én is ezt akarom. Mindent akarok - suttogom, kiérdemelve tőle egy hatalmas vigyort. - Elköltözhetek, tudod... már majdnem lejárt a szerződésem a galéria helyére. Elhallgatok, hogy nagy levegőt vegyek. -Elköltözhetek veled akárhová - teszem hozzá, és mosolyogva pillantok fel rá, amikor visszamászunk a szobámba.

-Elköltözni? Most szórakozol velem? Épp azon gondolkodom, hogy felhasználom az összes pénzemet, ami a számlámon van, hogy megvegyem azt a házat, amiben élsz. Felnevetek. -Csak azt mondom, hogy ha menni akarsz, én mindenben támogatlak. -Ez az otthonunk, Elle. Maradni akarok. Megáll, amikor eléri az utolsó lépcsőfokot, és az arcomhoz emeli a kezét, majd végigsimít az ajkamon. -Ráadásul nagyon egyszerű férfi vagyok. Csak rád van szükségem. Ezt a fogadalmat tesszük egymásnak. Nem számít, milyen őrültté válik az élet, mindig kitartunk majd egymás mellett. Megosztjuk az álmainkat, a bukásainkat, a mosolyunkat és a gondunkat. Nap nap után egy kicsit egymás agyára megyünk, és emlékeztetjük a másikat, hogy mennyire őrülten szerelmesek vagyunk. Mert ilyen szerelem él kettőnk között. Olyan, ami nem egy palackban érkezik, de ezret is képes megtölteni, mert kimeríthetetlen.

EPILÓGUS OLIVER

Amikor gyerekek voltunk, a nővérem mindig kívánt a csillagok alatt. És megesküdött, hogy az összes kívánsága valóra vált. Mivel ő volt az idősebb és a bölcsebb, hittem neki, és én is elkezdtem kívánni. Amikor ötéves voltam, egy játék dinoszauruszt kívántam. Amikor hét voltam, azt, hogy az apám jöjjön haza. Nyolcévesen azt, hogy az anyám kevesebbet dolgozzon. Amikor kilenc lettem, rájöttem, hogy időpocsékolás a csillagoktól kívánni, mert egyik kívánságom sem vált valóra. Mégis, amikor tizenkilenc éves voltam, és egy csinos lány házának tetején ültem, azt kívántam, bár máshogy állnának a dolgok. Amikor huszonegy lettem, ráébredtem, hogy a körülményeknek nagy jelentőségük van, és azt kívántam, bár máshogy találkoztunk volna. Huszonhat évesen azt kívántam, bár máshogy alakultak volna a dolgok, és ne veszítettem volna el őt. Huszonnyolc évesen, amikor az élet újra egymás mellé sodort bennünket, felhagytam a kívánságokkal, és a kezembe vettem az irányítást. És tessék, most, huszonkilenc évesen, azt figyelem, ahogy felém sétál egy hosszú fehér ruhában. Körülöttünk a szeretteink, és azt kívánom, bárcsak lefagyaszthatnám és örökre megőrizhetném ezt a pillanatot. Emlékezni akarok arra, amikor szenvedélyes, mogyoróbarna szeme rám néz, és láthatóan megdöbben az érzelemtől, amit az arcomon lát. Egy árnyalatnyi kétely nélkül tudom, hogy soha nem fogok belefáradni abba, hogy azt nézzem, ahogy felém közeledik. Hallom, hogy mellettem bőszen kattog egy kamera, és elmosolyodom, amikor elér bennünket egy széllökés.

Felébreszti a mögöttünk tajtékzó hullámokat, és ráfújja Estelle hosszú, sötét haját az arcára. Beletelik egy pillanatba, mire sikerül az egyik kezével elsimítania a szeme elől, miközben én erősen megölelem az apját. - Nem kell, hogy üdvözöljelek a családunkban, mert mindig is a része voltál, de büszke vagyok, hogy a fiamnak szólíthatlak. Hivatalosan. Megint - mondja Thomas jóízűen nevetve, és megszorít. Nem felelek, inkább csak mosolygok. Nem vagyok egy sírós férfi, de a szavaitól összeszorul a torkom. Aztán a nő felé fordulok, aki már négy hónapja a feleségem, és elvigyorodom. A világ legszerencsésebb faszkalapjának érzem magam, mert tényleg az vagyok. A lánykérésem másnapján házasodtunk össze, úgy, ahogy mondtam. Kimentünk a szüleiért a reptérre, aztán telefonáltunk Victornak meg Miának, és elhajtottunk az anyakönyvvezetőhöz. Még Dallas is felbukkant, hogy velünk ünnepeljen, ami egy külön bónusz volt, mivel őt Elle Wyatt- korszakával kapcsoltam össze, vagy legalábbis régen így tettem. Átvittem a cuccaimat Elle tengerparti házába, és a kórházban dolgoztam, amíg nem találtam egy állandó munkát, ami beletelt pár hónapba, de végül sikerült. És az a legjobb a munkámban, azonkívül, hogy nagyszerű orvosokkal dolgozom együtt egy jó környezetben, hogy Santa Barbarában maradtunk. Amikor Estelle szerződése lejárt, vettünk együtt egy helyet, közel a kis parti házunkhoz. Még folyamatban vannak a munkálatok, és bár annyit segítek neki, amennyit csak tudok, végső soron az az ő helye. Az ő álma, amit ő kelt életre, valahányszor besétál oda. Egyszerűen boldog vagyok, amiért engedi, hogy mindennek én is a részese legyek. Amikor megérzem, hogy Estelle keze az enyémbe csúszik, elmosolyodom, és a pap elé vezetem, hogy újra összeadjanak bennünket, ezúttal az összes barátunk és családtagunk előtt. -Őt kellene nézned - súgja Elle. -Azért vagyok itt, hogy téged vegyelek el, nem pedig őt. Felnevet, és a tekintete az enyémre villan. -ígérem, egész hátralévő életedben bámulhatsz. De nem egyfolytában, mert az nagyon hátborzongató lenne. Lehajolok, és megpuszilom az orra hegyét. -Mondjuk, mint ahogy te bámultál, amikor... -Oké, srácok, most már tényleg fogjátok be... - szakít félbe

bennünket Victor egy morgással. -Igen, senki nem akarja hallani, merre tart ez a beszélgetés - teszi hozzá Mia. -Halasszátok későbbre a korhatáros változatot - szól közbe Jensen. -Lehet, hogy most azonnal kirúgok innen mindenkit - mondom válaszul a pap torokköszörülésére, és türelmetlenül felvonom a szemöldökömet. A ceremónia további félbeszakítás nélkül folytatódik. Elmondjuk egymásnak a fogadalmunkat, ami rövid és általános, közben pedig mindketten mosolygunk, ahogy felidézzük a hosszabb fogadalmat, azt, amelyiket az első esküvőnk utáni éjszakán mondtunk el egymásnak az ágyban. Felhúzzuk egymás ujjára a gyűrűket, megint megfogjuk a másik kezét, és mihelyst Mr. és Mrs. Hartként szólítanak bennünket, egymás felé fordulunk. Olyan, mintha mindenki eltűnne körülöttünk. Összefonódik a tekintetünk, beletúrok a hajába, ő megfogja az állkapcsomat, és szinte lassított felvételként mozdulunk egymás felé, a tekintetünk a másik arcának minden vonását alaposan áttanulmányozza, teljesen elmerülünk ebben a pillanatban. A távolban csapkodó hullámok hangjára Estelle szeme csillogni kezd a könnyektől, de mosolyog, és a szemében ragyogó túláradó boldogság az én testemben is vadul tombol. Hirtelen, egy pillanattal azelőtt, hogy az ajkunk összeérne, esőcseppek hullanak ránk. Egy kicsit elhúzódunk egymástól, és az ég felé fordítjuk a fejünket. A vendégeink kántálni kezdenek, hogy csókoljuk meg végre egymást. Siessetek már! Mire vártok? kiáltások vesznek körbe bennünket, de Elle-lel mozdulatlanok maradunk. Mosolygunk, nevetünk, és végül magamhoz húzom az arcát, aztán az ajkára tapasztom az ajkamat, elveszek tőle, adok neki, felajánlok, kérek, könyörgök, ígérek. Teljes lényemmel csókolom, tökéletlenül, de készségesen, reménytelin és tele lehetőségekkel. Fogadj el, mondom a nyelvemmel. Engedd, hogy bizonyítsak neked! Érdemes leszek rá, ígérem. És ő ugyanazzal a lelkesedéssel és hévvel viszonozza a csókot, megpecsételve az eskünket.

KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS

Köszönöm Corinne Michaelsnek & CD Reissnek (hogy nagyszerű és hasznos visszajelzést adtak!), Christine Esteveznek, és az én Őrültjeimnek. MIA ASHERNEK (ha te nem lennél, ez a könyv sem íródott volna meg), BARBIE MESSNERNEK (a szakértelmedért, LOL). RACHEL KEENANNEK (mindenért, mint általában), BRIDGET PEOPLESNEK, CALIA READNEK, JENNIFER WOLFELNEK, MILASYNAK, HAPPY DRIGGSNEK, TRISH MINTNEK, JESSICA SOTELÓNAK, ROXIE MADARNAK, TARYN CELLUCCINAK, SANDRA CORTEZNEK, YAYA CITRONNAK, CRYSTI PERRY- NEK, TRISHA RAINAK, USA CHAMBERUNNEK, M.J ABRAHAM- NAK, STEPHANIE SSB BROWNNAK, AMY COSSE-NAK. Az ügynökömnek, Rebeccának, mert egy igazi nagymenő vagy. A szerkesztőmnek, Tracey-nek, aki fáradhatatlanul dolgozott ezen a regényen a vakáció alatt. A borítótervezőmnek, Sarah-nak (www.okaycreations.com), amiért megalkottad ezt a borítót, ami sokkal gyönyörűbb, mint arról álmodni mertem volna. Stacey-nek a Chanpagne Formatstól, amiért mindig szakítottál időt rám, és bepasszíroztál a zsúfolt napirendedbe. A PR-lányaimnak, Melissának és Sharonnak a Sassy and Sawynél... Nélkületek elveszett lennék. Szó szerint. A Perrywinkle Photographynak, amiért elkészítették a világ legcsodálatosabb fényképeit. Jenn Watsonnak, a hihetetlen illusztrációidért. És a Rockstars of Romance-nek, amiért a kezükbe vették a könyvem népszerűsítését, és megbirkóztak az őrült kifakadásaimmal.

A SZERZŐRŐL

Claire Contreras

az élete minden területén az elszántság és az akarás megtestesítője. Két gyermek édesanyja, egy férj felesége és három kutya gazdája. És nem utolsósorban ráktúlélő. Gyakran kérdezik tőle, hogyan csinálja. Ám ő erre nem tudja a választ, csak teszi, amiről úgy érzi, hogy tennie kell. így miközben az édesapja temetésére készült, az esküvőjét tervezte és az egyetemet fejezte be. Az első fia születése után pedig örökbe fogadott egy kiskutyát, így egy újszülöttel és három kutyával kellett egyszerre foglalkoznia. Amikor mások elcsodálkoznak mindezen, ő csak nevet, mert eszébe jut a nagymamája, aki egyedül nevelte fel a hét gyerekét. Mert azt még Claire sem érti, hogy ő hogyan csinálta. Amikor közvetlenül a 30. születésnapja után kiderült, hogy 2. stádiumú mellrákja van, nem állt le. Tovább írta a könyvét (amiben ironikus módon az egyik főszereplő mellrákos). Műtét után is ebből merített erőt. Ahogy mondja, ha meg sem jelennének a művei, vagy hátrakötöznék a kezét, akkor is megtalálná a módját, hogy írjon. Mert az a lételeme. Amikor nem ír, olvas vagy azokról a helyekről álmodozik, ahova szeretne eljutni. Claire Contreras elérhetőségei: Facebook: www.facebook.com/Ccontrerasbooks Twitter: @Claricon Instagram: ClaireContreras Email: [email protected] Hírlevél: http://bit.ly/CLaireContreras